Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 36 találat lapozás: 1-30 | 31-36
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Takács Péter

2000. május 2.

Tíz évvel ezelőtt, az első rendezvényen, hatalmas tömeg emlékezett meg a szatmári béke megkötésének évfordulójáról. Immár tizedik alkalommal rendezték meg a zarándoklatot és hatodszor a történelmi tanácskozást Szatmárnémetiben, Az élő Rákóczi rendezvényt. A Majtényi síkon, mint az előző években is, Nagy Csaba nyíregyházi tárogatóművész és együttese nyitotta meg a műsort. Szép Gyula, az RMDSZ országos elnökségének tagja arról beszélt, hogy a kurucoknak nem csak az osztrákokkal kellett harcolniuk, hanem a magyar labancokkal is. Így van ez ma is, emiatt nem tudják elérni céljaikat. Dr. Németi János előadásában kidomborította, hogy az erdélyi fejedelemség biztosította a magyar államiság folytonosságát. /Megemlékezés Szatmárnémetiben és a Majtényi síkon. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), máj. 2./ A rendezvényre jöttek Kolozsvártól Nyíregyházáig, Nagyváradtól Eperjesig, de Máramarosszigetről is. Muzsnay Árpád, az EMKE alelnöke, a szatmári Kölcsey Kör elnöke volt a rendezvény főszervezője. Szatmárnémetiben, a Láncos templomban Tőkés László püspök hirdetett igét, ezután került sor a Lorántffy Zsuzsanna nevét viselő nőszövetségek találkozójára. A városban, a Scheffler János Lelkipásztori Központban kárpát-medencei történelmi találkozó volt. Reizer Pál szatmári megyéspüspök külön kitért az itteni katolikusok és reformátusok példaadó együttműködésére. Tempfli József nagyváradi római katolikus megyéspüspök felelevenítette annak a templomnak a történetét és működését, amelyet a múlt években közösen emelt a két egyház, a katolikus és a református, s nagy harmóniában közösen használ. A történelmi tanácskozáson Csetri Elek professzor az erdélyi fejedelmi hatalom XVII. századbeli gazdasági hátteréről értekezett, dr. Németi János Szatmár vármegye akkori helyzetét vázolta fel. Mandula Tibor a fejedelemasszony szatmári ténykedéséről beszélt, Zubánics László beregszászi történész Lorántffy Zsuzsanna Beregben címmel tartott előadást. Takács Péter debreceni professzor három erdélyi fejedelemasszony, Brandenburgi Katalin, Lorántffy Zsuzsanna és Báthori Zsófia életét vázolta fel. Sipos Gábor kolozsvári levéltáros az iskolaépítő-támogató Lorántffy Zsuzsannáról beszélt, kiemelve a fogarasi román iskola alapításának fontosságát. Kónya Péter eperjesi tanár Comenius ottani hatásáról beszélt, Tamás Edit sárospataki történész, muzeológus vetítéssel egybekötve elevenítette fel Lorántffy Zsuzsanna hagyatékát és ránk maradt tárgyi emlékeit. A hagyományokhoz híven most is majtényi zarándoklattal zárult az Élő Rákóczi ünnepségsorozat. /A Rákócziakra emlékezve: Ismét messze szólt a tárogató! = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 2./

2001. április 24.

Az Árulás vagy reálpolitikai lépés? címmel ápr. 27-én tartandó történelmi tanácskozás témája a 290 éve megkötött szatmári béke problémaköre lesz. A Scheffler János Lelkipásztori Központban szervezett tanácskozáson a kuruc kor legjobb ismerői jelezték részvételüket. Köpeczi Béla akadémikus, Várkonyi Ágnes budapesti és Magyari András kolozsvári egyetemi tanárok mellett romániai, magyarországi, szlovákiai és ukrajnai történészek beszélnek az 1711-es béke előzményeiről, megkötéséről és következményeiről. Az évtizedek óta Craiován tanító Fehér János történész a korszak Kárpátokon túli problémaköréről tart előadást. Az előadók között lesz - többek közt - Balogh Béla nagybányai levéltáros, Zachar József budapesti hadtörténész, Tamás Edit sárospataki muzeológus, Takács Péter nyíregyházi történész, valamint Németi János és Mandula Tibor Szatmár megyei helytörténészek, Kovács Ágnes debreceni történész, a felvidéki Kónya Péter, Adam Jan, a miskolci Kovács Zoltán, a nyíregyházi Ulrich Attila és a kárpátaljai Csatári György. Az ápr. 28-i majtényi megemlékezés a nagyságos fejedelem születésének 325. évfordulója jegyében zajlik. Megkoszorúzzák a kuruc-emlékművet. Délután Nagykárolyban, a Károlyi-kastélyban Rákóczi útja címmel megnyílik a Sárospataki Rákóczi Múzeum vándorkiállítása. /A hét végén Rákóczira és kurucaira emlékezünk. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), ápr. 24./

2002. november 7.

Takács Péter, a debreceni egyetem professzora értékes kiadvánnyal gazdagította a Csíki Székely Múzeum könyvtárát, az általa szerkesztett és gondozott Székelyföldi urbárium öt kötetével, melyet Cziráky-féle urbáriumként is ismernek a történészek. E kiadvány eddig csak a budapesti és a marosvásárhelyi levéltárakban volt hozzáférhető. Immár kötetekbe szedve az 1820-ból származó, a jobbágyok földesuraikkal szembeni kötelezettségeit tartalmazó iratanyag szélesebb körben is ismertté válhat. /Kristó Tibor: Értékes ajándék a csíki múzeumnak. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 7./

2003. március 28.

Takács Péter, a békéscsabai közgyűlés képviselője, a Békés megyei MDF elnöke arról tájékoztatott, hogy márc. 27-én Békéscsaba megyei jogú város közgyűlése 500 ezer forintot ajánlott fel az aradi Szabadság-szobor felállítására. Az előző napokban a közgyűlés külügyi bizottsága saját alapjaiból 50 ezer forintot szavazott meg ugyanerre a célra. A közeljövőben várhatóan a Békés Megyei Önkormányzat is támogatja a szobor felállítását. /Békéscsabáról 550 ezer forint a Szabadság-szoborra. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 28./

2003. augusztus 12.

Boros Ernő, a Romániai Magyar Szó munkatársa elnyerte a Debreceni Egyetem Történelmi Intézete keretében működő Erdély-történeti Alapítvány III. díját. Erdély történetével és az erdélyi irodalomtörténettel foglalkozó dolgozatokra hirdetett pályázatot az Erdély- történeti Alapítvány. Boross Ernő munkája a szatmári svábok 1945 januárjában Ukrajnába, ún. jóvátételi munkára történt deportálásáról szól, 42 település lakosainak a vallomásai- visszaemlékezései. Boros Ernő előzőleg a Szatmári Friss Újságban, illetve a Romániai Magyar Szóban dokumentumriport-sorozat formájában foglalkozott ezzel a kérdéssel. Eleinte úgy gondolta, hogy az interjúk halmozása révén a kollektív történelmi tudat alakulásáról, kialakulásáról tud meg egyre többet. Menet közben rádöbbent arra, hogy ami erről a történelmi eseményről, a szatmári svábok deportálásáról az eddig készült írott források alapján a köztudatban él - legalább részben hamis. Amikor ezen a könyvön dolgozott, sokan ígértek anyagi támogatást a könyv megjelentetéséhez. Végül csak egy támogató maradt, de az kevés volt. A kéziratot beküldte a pályázatra. Az alapítvány titkára, dr. Takács Péter közölte, hogy kiadják Boros munkáját az Erdély-történeti Alapítvány Erdély-történeti Könyvek sorozatában. Boros nem lenne elégedett azzal, ha a leendő könyv csupán 300 példányban látna nyomdafestéket, és különböző szakintézmények könyvtáraiban elhelyezve inkább csak történészek, kutatók számára lenne elérhető. Érzelmi okokból azt akarja, hogy a könyvben ne csak a csanálosi Pista bácsi, hanem külön-külön a kaplonyi, nagymajtényi stb. Pista bácsik szenvedése is szerepeljen. Még akkor is, ha ez többszöri ismétlődést jelent. /Dr. Végh Balázs-Béla: "Összevonhatóak-e" a szenvedések? = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 12./

2003. október 20.

Deák Ferenc születésének 200. évfordulója alkalmából ünnepi megemlékezést tartottak okt. 18-án - a Szent István Kör szervezésében - a szatmárnémeti Scheffler János Lelkipásztori Központban. Ilyés Gyula alpolgármester értékelte a megemlékezés jelentőségét, mondván, nagy forradalmárok után a bölcs, megfontolt politikusok voltak azok, akik tovább vitték azt az eszmét, amiért egy-egy forradalom kitört. Takács Péter történész, a Debreceni Egyetem docense a nagy magyar államférfi reálpolitikai törekvéseit hangsúlyozta előadásában. Egyed Ákos történész, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke Deák Ferenc Erdéllyel való kapcsolatát ismertette a továbbiakban, ahova Wesselényi Istvánhoz fűződő barátsága révén jutott el. Kereskényi Sándor szenátor az autonómia kérdését világította meg egy sor dokumentum idézésével. Amint rámutatott, kétértelműen közelítik meg ma is az autonómia kérdését, tulajdonképpen ma is nehéz kodifikálni ezt a fogalmat. /B. I.: Deák Ferenc-emlékünnepség Szatmárnémetiben. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), okt. 20./

2006. január 6.

A debreceni Erdély-történeti Alapítvány, az Erdély-történeti Könyvek sorozatának 5. számú kiadványaként jelent meg Csiszár Ádám A nemzetek együttélésének kérdése Erdély országgyűlésein (1790–1848) /Erdély-történeti Alapítvány, Debrecen/, című értekezése, amelynek alapján a szerzőt 1948-ban doktorrá avatták a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen. Megírásakor a közéletben viták folytak az erdélyi magyarság jövőjének politikai, közjogi kereteiről Erdélyország függetlensége és az autonómiák különböző változatainak lehetőségei fényében. Az alkotmányozás kérdésében az első szót a jogtörténetnek kellett kimondania. „Meg kellene ismerkedni ezzel a könyvvel minden erdélyinek, minden magyarországi lakosnak. Talán-talán az európai polgároknak is” – írta előszavában Takács Péter. Az autonómia tudományos megalapozása nagyon fontos. Csiszár Ádám ismertette Erdélyország rendi alkotmányát, annak lebomlásának történetével együtt. /Dobai István: A jelszó: autonómia. = Krónika (Kolozsvár), jan. 6./

2007. május 12.

Gróf Bánffy Miklós politikusi és művészi tevékenységét egészen az 1989-es változásig lényegében negatívan ítélték meg, noha már a nyolcvanas évek elején megjelent egy könyve (a Reggeltől estig és a Bűvös éjszaka című kisregények) a Kriterion Romániai Magyar Írók sorozatában, s Magyarországon meghúzva, cenzúrázva kiadták regénytrilógiája első könyvét, a Megszámláltattált, de a teljes Erdélyi történet Nemeskürty István bevezető tanulmányával csupán a nyolcvanas évek végére jelent meg. Bánffy életművének feltámasztásában nem lehet eléggé hangsúlyozni Marosi Ildikó és Dávid Gyula szerepét. Kis Bánffy könyve után Marosi Ildikó a Polisnál meginduló Bánffy-életműsorozatban adta ki levelezését (Bánffy Miklós estéje), megjelent a trilógia, Huszonöt év címmel memoárjainak és memoár-töredékeinek, politikai tanulmányainak gyűjteménye, először válogatott, majd összegyűjtött elbeszélései, külön kötetben a Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja, s legújabban Politikusportrék címmel Dávid Gyula bevezető tanulmányaival. Bánffy Miklós világa címmel végre megjelent Takács Péter monográfiája (Budapest, Kisebbségkutatás Könyvek, 2006), amely nem is annyira a művész, mint a politikus rehabilitálásával foglalkozik. Bánffynak a húszas évek elején külügyminiszterként döntő szerepe volt abban, hogy a trianoni döntéssel megalázott Magyarország a Népszövetség tagja lett. Bánffy Miklós erdélyi magyar arisztokrata család tagjaként fiatal korától politizált. A húszas években hazatelepedett azzal a román királynak tett ígérettel, hogy végleg felhagy a politizálással. Hazatelepedése után egy ideig mecénásként és művészként is a kisebbségi kultúrában tevékenykedett. A vád, hogy műkedvelő, mindvégig feje fölött lebegett. A negyvenes évek végén mindenéből kisemmizve, földönfutóként menekült Magyarországra, ahol hamarosan meg is halt. Írói szerepének megítélését rossz irányba befolyásolta Illés Endre 1964-ben a Kortársban közzétett, A dilettante című esszéje. /Bogdán László: Bánffy-reneszánsz. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 12./

2010. május 30.

Iskolanapot és öregdiák találkozókat tartottak az Adyban
Nagyvárad – Az ősi schola-t Szenczy István babolcsai apát alapította 1772-ben, amikor Orsolya-rendi zárdát, valamint leányiskolát létesített. Az iskolában több évszázada zajlik nevelő tevékenysé
Szombaton iskolanapot és öregdiák találkozókat tartottak a nagyváradi Ady Endre Középiskolában. A rendezvények a Szent Anna templomban lezajlott ökumenikus imával kezdődtek, ahol Mons. Fodor József római katolikus általános helynök és Sándor Lajos várad-újvárosi református tiszteletes köszöntötte mindazokat, akik 1960-ban végeztek az akkoriban 3. számú középiskolának nevezett líceum XI. B és C osztályaiban. Természetesen egyéb osztálytalálkozókra is sor került a délelőtti órákban az Adyban. A csupán 2-3 évtizeddel ezelőtt elballagott öregdiákok az osztálytermeikben üdvözölték egymást, míg az 50, illetve 60 éve érettségizettek a tanári szobában gyűltek össze. Itt Tóth Márta igazgatónő, Fleisz Judit aligazgatónő, Závodszky Tamás, az Alma Mater Alapítvány elnöke, Matkovics Mária Emerica nővér és Soeur Marie de la Trinité Hubert, az orsolyiták győri, illetve váradi rendfőnöknője köszöntötte az ünneplőket, akik gyémánt és arany diplomákat vehettek át.
 Sportvetélkedők és kiállítás
 Ezzel párhuzamos számos tevékenység zajlott a tanintézet különböző szegleteiben. A sportpályán és a tornateremben Antal Károly testnevelési tanár szervezett sportvetélkedőket (sakk, staféta, asztalitenisz, streetball, női labdarúgás, tanár-diák focimeccs), a folyosón pedig Kapás Sára rajztanárnő koordonálásával Ungvári Oszkár és Sabău Cristian XII. A osztályos diákok állították ki fényképeiket, melyekkel a Communitas Alapítvány által támogatott Szecessziós Várad fotópályázaton vettek részt. A díszteremben a magyar katedra rendezett vetélkedőt, Tegnap a holnapban címmel, ahol Lakatos Balla Attila régész is előadást tartott.
 Tudományos diákkonferencia
 A fizikalabor a Puskás Ágnes és Ujvárosi Edit biológiatanárnő által meghirdetett és a X. F. által lebonyolított Zöld-ség elnevezésű megmérettetésnek biztosított helyszínt. A Pillepalackok (György Edina, Kiss Hajnal, Fekete Csilla és Tötős István) csapata nyert, maga mögé utasítva a Macskacápákat és a Delfineket. A X. D-sek egy olyan felmérés eredményeit ismertették, mely a Comenius-projekt keretében valósult meg, és azt kutatta, hogy az adysok mennyire élnek környezettudatosan.
Fél tizenegykor a könyvtár olvasótermében nyitották meg a Tárnoky György diákkonferenciát, melyet Puskás Ágnes biológia- és dr. Ambrus Attila földrajztanár szervezett. Érdekes és színvonalas előadások hangzottak el, melyek azt bizonyították, hogy a tanitézet falai közt napjainkban is élénk szellemi tevékenység zajlik, az Adyt nem hiába emlegetik elitiskolaként. A humán kategóriában két első díjat osztottak ki - Miron Vilidár Vivien és Pető Erzsébet Katalin -, második Csiki Katalin lett. A reál szekcióban Molnár Zsolt és Pető Ferenc diadalmaskodott, a képzeletbeli dobogó második és harmadik fokára Villás Krisztina és Csikos Adél állhatott. Különdíjjal Székely Ádámot jutalmazták. A dolgozatírók felkészítői András Emese, Takács Péter, Kozma Éva, Ujvárosi Edit, Bogdán Károly és István Zoltán tanárok voltak.
Az iskolanap alkalmából programokat rendezett még az angol és a történelem katedra, valamint az Ady Diáktanácsa is. (A biológia teremben például pillepalackokat zsugorítottak össz egy gép segítségével.) Színvonalas és érdekes események sora zajlott, a résztvevők csupán azt sajnálhatták, hogy ugyanazon időpontban nem lehettek jelen egyszerre több helyszínen is.
 Ciucur Losonczi Antonius
 erdon.ro

2011. január 21.

Dokumentumokkal cáfolni az áligazságokat -interjú Boros Ernő újságíróval (1952. szeptember 12-én született Nagykárolyban. 1974–1978 között elektromechanikus szakképesítést szerzett. 1978 és 1982 között a bukaresti Ştefan Gheorghiu Akadémia újságírói fakultásán tanult, 2008-ban pedig a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem szociológia szakán másoddiplomázott.
1982 és 1991 között a Szatmári Hírlap, illetve a Szatmári Friss Újság riportere, 1991 és 1993 között pedig a csíkszeredai Tromf című szatirikus hetilap belső munkatársa. 1993-tól 2005 áprilisáig a Szatmári Friss Újság szerkesztője, azóta a Nagykároly és Vidéke hetilap főszerkesztője.
Több könyve jelent meg a szatmári svábok és magyarok deportálásáról, illetve két kötetbe gyűjtötte szatirikus írásait. 1987 és 1990 között a nagykárolyi művelődési ház színjátszó csoportjának a tagja, közönségszervezője és menedzsere, 1991-ben rendezője. 1995 óta a MÚRE tagja.
Számos szakmai díj tulajdonosa, több pályázat nyertese. Legutóbb, 2008-ban az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány szociográfiai riportpályázatának 2. díját kapta meg.)
Az oroszországi tapasztalatok hatására hazatérve sem beszéltek a gyerekeikkel, unokáikkal svábul, sőt nem ritka, hogy egymás közt is a magyart használták. A háború után ezek az emberek úgy érezték, nem érdemes svábnak lenni, és inkább a magyar identitást választották.”
December végén újra kiadták a korábban komoly visszhangot kapott, dokumentumriportokat tartalmazó kétkötetes munkáját. Hogyan került kapcsolatba a szatmári deportáltak témájával? – Amint azt a Brassóföldvárra elhurcolt emberekről szóló kötetem előszavában is megírtam, a deportáltakról a legtöbbet a Kálmándon élő apósomtól hallottam. Csak annyit lehetett tudni, hogy nagyon sokat szenvedtek az ottani mostoha körülmények között, ám arról senki nem beszélt, miért is vitték oda őket. Az okokat nem ismerték, csak a következmények voltak világosak számukra. Mivel érdekelt a téma, és azelőtt mástól nem hallottam semmilyen kapcsolódó információt, lassan bejártam Szatmár megye azon 20 települését, amelyben tudomásom szerint Földvárról hazatért hadifoglyok, vagy azok hozzátartozói éltek.
A gyűjtőmunka során azonban egy másik fontos téma is a felszínre került, mégpedig a szatmári svábok oroszországi deportálása. Ugyanis a földvári deportálás 1944 novemberének közepén történt, az oroszok pedig pár hónappal később, 1945 januárjában svábokat hurcoltak el. A két történet különböző okokra vezethető vissza, ugyanis a földváriakat román csendőrök deportálták és őrizték, a svábokat pedig szovjet katonák gyűjtötték össze. Végül közel 5 év alatt, 1997-től 2002-ig 42 települést jártam be, és szinte mindenütt másképp emlékeztek vissza a múltbéli eseményekre, sőt még a közeli magyarországi Mérk és Vállaj községben is gyűjtöttem információt. Először azt gondoltam, elég lesz, ha csak a beszélgetések anyagát közlöm, ám végül kiderült, úgy kaphatunk átfogó képet a deportálásról, ha elolvassuk a több száz mélyinterjút.
Emellett pedig a magyarázó előszóra is nagy szükség van. A legtöbb interjúalany idős néni volt, mivel a nők általában hét évvel tovább élnek a férfiaknál. A végkövetkeztetésem pedig egyértelműen az, hogy a köztudatban meglehetősen hamis kép él a svábok deportálásáról, míg a beszélgetések pontosabb képet adnak a helyzetről. A részanyagot folytatásos sorozatban közöltem az akkori megyei lap hasábjain, ahol történetesen riporterként dolgoztam. Magyarországon nem tudtam közölni az ottani kutatás eredményeit, mert a térséghez tartozó megyei lapot már akkor, a 90-es évek végén külföldi tulajdonos vásárolta fel, és elbulvárosította. Nem foglalkoztak ilyen jellegű anyagokkal.
– Ha jól tudom, magyarországi díjat is nyert ez a munka. Mi ennek a története? – A Debreceni Egyetem Történelmi Intézete keretében működő Erdély-történeti Alapítvány írt ki pályázatot történelmi és irodalomtörténeti dolgozatok megírására. Öt-öt pályamunkát díjaztak mindkét kategóriában, és a történelmiben én kaptam meg a második díjat úgy, hogy elsőt nem osztottak ki. Akkor Takács Péter, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa figyelmeztetett, ennek az anyagnak nem szabad megjelennie előszó nélkül, amelynek az elengedhetetlen következtetéseket kell tartalmaznia.
A kutatás kapcsán ugyanis a deportáltak történetei mellett olyan kérdések is felbukkannak, mint például a svábok elmagyarosodása, vagy képet kaphatunk arról, hogyan éltek az emberek ezen a vidéken a két világháború között. Kiderül, hogy szó sincs arról, hogy a svábokat erőszakkal magyarosították volna el. Például a mezőpetri sváb néni, amikor kényszermunkára hurcolják Oroszországba, egy szót sem beszél magyarul, mikor hazajön, jól kommunikál ezen a nyelven.
Tudniillik arról van szó, hogy az orosz kényszerlakhelyen nem beszélték az anyanyelvüket, mert ott nem volt jó németnek lenni akkor. Sőt volt olyan személy, aki egyenesen letagadta német származását, és magyarnak vallotta magát. Az oroszországi tapasztalatok hatására hazatérve sem beszéltek a gyerekeikkel, unokáikkal svábul, sőt nem ritka, hogy egymás közt is a magyart használták. A háború után ezek az emberek úgy érezték, nem érdemes svábnak lenni, és inkább a magyar identitást választották.
Továbbá Oroszországban a szatmári svábok (még a korábbi volksbundisták is) mind magyarnak vallották magukat. (Volksbund ném. Volksbund der Deutschen in Ungarn, vagyis Magyarországi Németek Népi Szövetsége – szerk.). Kutatásaim, következtetéseim olyan alapvetőnek hitt tézisekre cáfolnak rá, amelyek addig etalonként éltek a köztudatban. Példának okáért érdemes megemlíteni, hogy az Ernst Hauler (volt szatmári némettanár – szerk.) könyveiben leírt koholmányokkal szemben homlokegyenest mást mondanak a tények, és ezek olyan igazságok, amelyeket több száz visszaemlékezés támaszt alá. Érdemes megemlíteni, hogy tavaly levélben keresett meg egy New York-i professzor, aki egyébként egy Temesvárról kitelepült sváb nő fia, és a nevéből ítélve az apja román lehet.
Mivel a családjában szintén vannak egykori deportáltak, az amerikai vezető napilap hasábjain készült megjelentetni egy dolgozatot a témában. Azért érdeklődött, mert az édesanyja tud magyarul, és olvasta a könyvemet, viszont ő nem tud, és a távolság miatt problémás az édesanyjával való egyeztetés. Megbeszéltük, hogy bizonyos kérdéseire elektronikus levélben válaszolok románul. Az együttműködés két fordulóig tartott, ám amikor megjegyezte, hogy olvasta Hauler mind az öt ilyen vonatkozású könyvét, és azok szellemiségében gondolkodik, befejeztem vele a társalgást. Sajnos az a helyzet, hogy a történészek még nem gondoltak arra, a valós dokumentáció alapján már ideje lenne megcáfolni a korábbi tévhitek sokaságát, mert a végén elszaporodnak az előbb említetthez hasonló esetek.
Nem lenne jó, ha évtizedek múltán az ilyen áligazságok lennének a kordokumentumok, és ezeket idéznék tovább. Nem beszélve arról, hogy már manapság nagyon kevesen vannak, akik túlélői voltak a deportálásoknak. Lehetne még vizsgálódni a szomszédos megyékben is, de sietni kell vele, mert lassan már nem lesznek hiteles források. Az orális, magnószalagra rögzített vallomások mellett az illető települések historia domusait, azaz a templomi könyvek bejegyzéseit is megvizsgáltam. A római katolikus templomok házkönyvei fontos kordokumentumok. Természetesen ez is településfüggő, mert volt olyan plébános, aki csak három sor erejéig említi meg, hogy a nyájából több mint 300 lelket vittek el az oroszok, viszont több oldalon keresztül ecseteli a parókia tetőzetének javítását. Ellenpélda pedig az a település, ahol még az is részletesen olvasható, milyen volt a két világháború között a svábok és magyarok közötti viszony a településen, illetve a deportálás körülményeiről is alapos beszámolót írt a plébános.
– Segített a munkájában az újságírói képesítése, illetve a később elvégzett szociológiai stúdium? – Az ilyen munkát végeredményben nem tanítják sehol. Módszertana sincsen, munka közben alakul ki. Vannak is a könyvben olyan narratív részek, amelyek ismétlődnek különböző mesélőknél, de ez hozzátartozik a történethez. Gondolkodtam rajta, hogy kiveszem, de akkor csorbulna az összkép, ugyanis hiányoznának a mozaikdarabok. Végül benne maradt minden, mégha átfedésnek is minősül. Újságíróként is tanultam valamennyi szociológiát, de akkor nem vettem komolyan. A szociológia szakot pedig később, a könyv megjelenése után végeztem el Kolozsvárott. Nem tagadom, lehet, a kutatás miatt kaptam kedvet felvételizni oda.
Egyébként nincsen róla tudomásom, hogy valaki korábban végzett már ilyen jellegű feltárómunkát. Ahhoz, hogy megbízható következtetéseket vonjak le az oroszországi deportálás kapcsán, illetve az ehhez kapcsolódó egyéb kérdésekben, fontos volt áttekinteni 500–600 ember véleményét ugyanarról a témáról. A végkövetkeztetésem pedig egybehangzik Karinthy tréfás megjegyzésével: „Minden másképp volt”. Annyira másképp, mint ahogyan az a történelemkönyvekben áll, hogy az is előfordult, miután megírtam a 42 település deportálástörténetét, nyolc évvel ezelőtt, az egyik szatmári sváb falu deportáltjainak emlékére rendezett összejövetelen nagyon furcsa tapasztalatom volt. Minden év januárjában tartanak valamelyik faluban hasonló megemlékezést, és engem is meghívtak oda. Mivel többször jártam ott interjúzni, a nénik megismertek, és maguk mellé ültettek a nézőtérre.
A dísztribünön egy professzor beszélt a deportálásról románul, sűrűn hivatkozva a levéltári forrásokra. Az egyik néni, akinek nem jelentett gondot a nyelvismeret, és gyönyörűen beszélt magyarul, románul, németül, csodálkozva fordult hozzám és kérdezte meg, hogy az illető most miről is beszél, mert nem ismerős a helyzet, pedig ő átélte a meghurcoltatás minden percét. Azt mondta, nem hitte volna, hogy ennyire félremagyarázzák a dolgokat. Például a levéltári kutatások alapján az derül ki – és az ottani anyag tetemes része politikai befolyás alatt született –, hogy a megye akkori kormánybiztosa azt jelentette, Szaniszló településről az oroszok ugyanúgy deportáltak románokat is, mint svábokat, holott erről szó sincsen. Vittek ugyan románokat, de sokkal kevesebb számban, és más okokból. Onnan elsősorban svábokat és református magyarokat hurcoltak el. Teljesen másképp hangzik a történet azoktól, akik átélték az eseményeket, mint a történészek tollából, akik történelmi távlatból közelítenek a kérdéshez.
– Említette az újságírói tanulmányait. Milyen volt egyetemistának lenni a 70-es évek végén a román fővárosban? – Annak idején az országban csak egyetlenegy helyen lehetett ezt a szakmát tanulni, a Ştefan Gheorghiu Akadémia újságírói fakultásán. Nagyon jó képzést kaptunk, hiszen ott tanítottak az akkori Bukarest legnevesebb professzorai. Többek között világirodalom-tanárom volt Dan Grigorescu, aki elismert kritikus volt. Persze szükséges rosszként tanultunk pártépítést is, de nem tulajdonítottunk neki különösebb jelentőséget. Sőt volt olyan román anyanyelvű tanárom, aki kitűnően beszélt magyarul, és ha megakadtam valamiben, folytathattam az anyanyelvemen.
Olyan tantárgyakat is tanultunk, amelyeket most csak nagyon kis réteg, választhatóként ismer. Ilyen volt a pszichonyelvészet. Szerintem semmi gond nem volt a tanárokkal, és a legnagyobb nemzetközi lapok főszerkesztőinek elméletei alapján tanultuk a szakmát. Azt tudni kell viszont, hogy annak idején csak ajánlással lehetett felvételizni, és engem a Szatmár megyei napilap küldött, ahol már középiskolásként rendszeresen közöltem, illetve az is nagyon motivált, hogy megnyertem több országos cikkpályázatot. Azért nem jutottam be a televízió szakra, mert abban a bizottságban nem volt magyar tag, és ott beszélni kellett, a román pedig nem ment jól nekem. Az írott sajtó szakon írhattam anyanyelvemen, mert a dolgozatot javításra kiadták egy bedolgozónak. Egyébként a tanárok 90 százaléka bedolgozó volt. Az is említésre méltó, hogy magyarul írhattam az államvizsgám, védeni viszont románul kellett.
Végh Balázs. Krónika (Kolozsvár)

2011. június 3.

Székelyföld mint életforma
Takács Péter magyarországi történész szerint a globalizáció ellenhatásaként is fokozódik a régiók iránti érdeklõdés
Interjúalanyunk többször járt már Marosvásárhelyen, de elõadást most elsõ alkalommal tartott ebben a városban, az Erdélyi Múzeum-Egyesület meghívására, a Kultúrpalota kistermében. �?rtekezésének témája a székelyföldi gazdasági múlt, annak a története, ahogyan a székely kisközösségek, mindennapi nehézségeikkel küzdve, egymásnak adták át tudásukat, tapasztalataikat, ahogyan életmódjukból adódóan szervezték meg azt az önfenntartó létformát, amely évszázadokon át jellemezte õket.
A Székelyföld múltját kutatja, pontosabban gazdaságának történetét. Honnan ered érdeklõdése?
- A Székelyföld mindig is periférián volt. Amikor a magyar királysághoz tartozott, akkor is topográfiailag is a határszélen, és ha igaz a középkori történetírásnak az az állítása, hogy a Dunántúl nyugati részébõl, az �?rségbõl telepítették õket ide határõri feladatra, akkor eleve olyan feladattal látták el, amely a központot védte volna, annak zavarását megakadályozta volna.
Egyesek kétségbevonják, hogy határõrök voltak, éppen a Székelyföldben jelent meg ez, de én hiszem, hogy határõri szerepet töltöttek be, csak nem azt a reguláris katonaságét, amelyet a 20-21. század elképzel magának. Mindig érdekeltek az ilyen, perifériára szorult közösségek a történelemben, ugyanis a modernizáció is késve érkezik meg ide, a polgári társadalmi átalakulás is lassúbb ütemû, mint a nagyvárosokban vagy centrumokban.
Külön íze-zamata van a Székelyföldnek, egészen a 20. század derekáig, a viszonylag szolid létszámú településeknek, a falusi mentalitásnak, annak, hogy a lakosság nyolcvan-kilencven százaléka 1000-1500 vagy ez alatti létszámú településeken, falvakban lakott, és ez olyan hagyományõrzõ típusa az emberi közösségeknek, amelyet a történészek nagy kíváncsisággal szoktak vizsgálni, ha ráéreznek az ízére. Nemcsak a magyarországi, de az itáliai vagy a Pireneusokban lévõ falvak, a francia apró települések vagy éppen Svájc településstruktúrája is izgalmas.
Az, ahogyan olyan emberi ragaszkodások alakultak ki a tájhoz, a lokalitáshoz, a lakóhelyhez, a környezethez, a vidékhez, amelyek majdnem elszakíthatatlanok. Svájcban például a kialakult pápai õrség tagjait hathónaponként le kellett cserélni, mert ha nem, a honvágytól megbetegedtek. Most a modern vándorlás az 1989-es forradalom után sok székelyt kivitt Spanyolországba, még többet Kanadába. �?s akikkel én találkoztam, vagy akikkel sikerült érintkezésbe kerülnöm, vágynak haza. Pedig Kanadában is vannak fenyõfák, apró falvak, de nem Székelyföld, nem az a vonzása.
Most idefele épp egy Németországban dolgozó marosvásárhelyi hölggyel utaztunk, akiben ugyanez fogalmazódott meg, haza kellett jönnie most egy hétre Székelyföldre, hogy feltöltõdjön azokkal az élményekkel, gyökerekkel, tapasztalatokkal, amik itt vannak. Van a tájnak egy ilyen vonzereje, energiája, amit a történész megint csak valamilyen okból kifolyólag elõszerettel vizsgál.
A másik, hogy itt az önellátás sokkal fontosabb még ma is, mint az államtól való könyörgés, segély. Itt az ember, ha másként nem, kimegy az erdõre gombát szedni, vadgyümölcsöt, a gyûjtögetést vállalva inkább, de szégyell kéregetni. Tehát ez afféle önmegtartó erõ, ami a nagy szegénységben vagy nagyobb szegénységben sokkal másabb mentalitást alakít ki az önmagunkról, családunkról való gondoskodás keretében, mint, mondjuk, egy nagy városban.
Miben másak az ilyen kistelepülések, mint a nagyvárosok?
- Azt tapasztaltam, hogy az ilyen típusú települések mindig fegyelmezettebbek. A transzcendentális ragaszkodás is sokkal erõsebb ezek esetében, mint a városban, a nagyvárosokban, sokkal kevesebb itt az ateista, a világot csak materiális szinten szemlélõ, itt a lélek is él az emberekben. Ezek azok, amik idehoztak engem, már a téma szerint vizsgálni ezt a területet, még akkor is, ha tudom, van a székelyekben olyan büszkeség is, hogy, mondjuk, anyagcsere-végterméknek tekintik a magyart, szóval nem mindig a legszebben nyilatkoznak, de hát az ilyen jellegû elszólások minden etnikumnál, minden faluban megvannak, nem ideológia, ez csak egy mérges kiszólás, vicc, vagy a magam sorsát cipelve a nyomorúságomat próbálom vele csökkenteni, enyhíteni, vagy a fájdalmaimat fékezni vele.
Ezek azok, amik olyan érdekessé tették Székelyföldet, ami engem izgatott, foglalkoztatott, és most éppen Székelyföld gazdasági életérõl tartok elõadást, éppen annak a hagyományos tapasztalati kultúrának a továbbélését pendítem meg, próbálom elmesélni, amit én megtapasztaltam a történeti források, az itteni székely parasztok vallomásaiból, úrbérrendezéskor. Ezek révén rálátni arra a kultúrára, amit a családi élet, a gazdálkodás, ruházkodás, a vándorlás, a népi mesterségek jelentenek. Az, hogy legalább tíz-tizenötféle mesterséget ûzött egy családanya, legalább nyolc-tíz mesterséget egy férfi, és ez tartotta õket.
Debrecenbõl érkezett ide. Vannak székelyföldi gyökerei?
- Nagyon távoli gyökereim vannak, az édesanyám nagyapja innen került el, a Székelyföldrõl, Kornis nagyságos úr kádármesterének, valamikor az 1850-es években. De mi olyan körülmények között éltünk, hogy a családi legendárium esténként az egymással való beszélgetésben vagy mesében fordult elõ, de nem készítettünk ezekrõl feljegyzéseket, a szóban terjedõ kultúrát õriztük családilag.
A nagyanyám emlegette ezeket, de a napi munka, a gyermeknevelés, a sok gyerek együtt azt eredményezte, hogy ezek az élet perifériáján meghúzódó motívumok ugyan befolyásolhatták az embert, de semmiképpen sem tudatosult úgy, hogy most emiatt célszerûen teszünk valamit.
Inkább a szakmai felkészülésem során, az európai és a magyar történelmet tanulmányozva találtam rá azokra a szigetekre, amelyeket nem csak úgy lehet vizsgálni, hogy hány tonna acélt termelnek, milyen vasútat építenek, mikor építik meg az autópályát, milyen a modernizációs ütem, hanem úgy is lehet vizsgálni, hogy hogyan él egy olyan közösség, amelyik apáról fiúra hagyományoz életelveket, gyakorlatot, mesterséget, az élet fenntartását és a hétköznapokkal való küzdelmet.
Hol végezte a kutatásait, milyen forrásokat használt a tanulmányaihoz?
- Többször is jártam a Székelyföldön, de én a 18. századdal foglalkozom, a 19. század elsõ felével, tehát 48-49-ig, ezért inkább levéltárakban kutattam. Az volt a szerencsém ebbõl a szempontból, hogy a gubernium levéltára az erdélyi kancellária levéltára is. Annak idején, amikor az unió megtörtént 1867-ben, és 68-ban életbe lépett, akkor bekerült az országos levéltárba, amely Mária Terézia óta mûködik, és annak állományára vigyáztak. �?gyhogy nem nagyon nyúltak hozzá, majd Trócsányi Zsolt rendezte az 1950-es évektõl az 1980-as évekig, haláláig. Ezeket a forrásokat használtam.
Mekkora munkája van ebben?
- Nem lehet lemérni, körülbelül két évtizedes tudatos gyûjtõmunka, aminek következtében az 1820-as parasztvallomások mindenike megjelent már forráskiadványként, most az 1784-85-ös parasztvallomásokat adom ki, de mellette a székely oklevéltártól kezdve a különbözõ forráskiadványokig, a székelységrõl szóló irodalomig minden 22 éves koromtól foglalkoztatott, a szépirodalom is, meg a történelmi tanulmányok is. Leginkább a forráskiadványok, mert én a történelmet az eredeti forrásokból szeretem felépíteni, nem elveket, elméleteket gyártva és azokhoz igazodva.
Van még anyag, ami nincs felkutatva ebben a témában?
- Nagyon sok, kimeríthetetlen a levéltári anyag. A határõrök életérõl szóló források zöme Bécsbõl került haza Trianonkor, bizonytalan sorssal a többsége ott maradt Bécsben, mert annak az országnak kellett kiadni, amelyhez tartozott Trianon után. Romániát nem nagyon érdekelte akkor a székely határõrökrõl készült feljegyzéssorozat, Magyarország mással volt elfoglalva, konszolidálni kellett a gazdaságát, társadalmát egy ilyen tragédia után.
Tehát ezeknek a kutatása még majdnem szûz terület, majdnem ismeretlen a levéltárban is. �?s, ugye, a nagyenyedi hadtestparancsnokságtól bekerült a bécsi hadtörténeti levéltárba, válogatni sem lehetett a haditanács iratai között, ott hevernek most is, nem nagyon fúdogálják a po

2011. augusztus 31.

Pál-Antal Sándor: AZ ERDÉLYI MAGYAR TÖRTÉNETÍRÁS MA /Magyar Tudomány (Budapest), 2011. 8. sz./
Az erdélyi magyar történetírás, akárcsak általában az erdélyi magyar tudományosság, sajátos helyzetben van. Kettősség jellemzi. A kisebbségi viszonyok között is szerves része maradt az általános magyar történetírásnak, az összmagyar tudományosságnak, de részese a romániai tudományos életnek is. Ez a kettősség meghatározza feladatkörét és célkitűzéseit. Az erdélyi magyarság történetének kutatása és feltárása nemcsak az összmagyar, hanem a romániai történetírást is szolgáló tevékenység, amely összehangolt tevékenységet igényel.
Történetírásunk, múltunk kutatása, az 1989. decemberi fordulat után egy új, felfelé ívelő korszakát éli. Két évtizeddel ezelőtt a fél évszázadig tartó tiltó és elsorvasztó nacionál-kommunista politika béklyóitól megszabadult történetírásunk rendkívül komoly lemaradással kellett szembenézzen. A lemaradást súlyosbította az a tény is, hogy a kommunista korszakban kifejtett, amúgy is szegényes tevékenységet kénytelenek vagyunk átértékelni, részben újraírni.
Az igény, hogy a pártállam aktuálpolitikája és a marxista ideológia eszközévé silányított, meghamisított múltunk hitelét helyreállítsuk és történelmi ismereteinket gyarapítsuk, gyökereinket megismerjük, népakaratként nyilvánult meg az 1990-es évek elején. Ezt az igényt pedig csakis történelmi tárgyú írások elégíthették ki. A napisajtóban és különböző kiadványokban rendszeresen olvashattunk múltunkra vonatkozó írásokat. Mivel történetírásunk komoly szakemberhiánnyal küzdött, e tevékenység jelentős részét a történelemhez vonzódó műkedvelők, többnyire dilettánsok vállalták magukra. Következésképpen ekkor történelminek nyilvánított cikkek, tanulmányok sokasága látott napvilágot, ami csak züllesztette történetírásunk hitelét.
A szakemberhiány a rendszerváltást követően, a megváltozott körülmények között vált érezhetővé. 1989 előtt is léteztek nálunk olyan állami tudományos intézetek, amelyekben magyar szakemberek is dolgoztak. Gondolok itt a székelyföldi és a partiumi múzeumokra, az erdélyi dokumentációs könyvtárakra, a történettudományi kutatóintézetekre, valamint az egyetemi háttérintézetekre, amelyekben magyar anyanyelvű kutatók is tevékenykedtek, főként Kolozsváron, Bukarestben, Marosvásárhelyen. Számuk azonban messze az igények alatt maradt. Így legfontosabb teendőnek a szakemberhiány felszámolása, az utánpótlás képzése bizonyult. Az utóbbi két évtizedben e téren komoly eredmények születtek, és a hiány felszámolása napjainkban is tart. A fellendült szakember-képzés terén kifejtett erőfeszítések eredménye kézzelfogható. A fiatal szakemberek jelenléte történetírásunkban bizakodást kiváltó tény.
1989 után gyökeres változás állott be a történettudomány-művelés gyakorlása tekintetében. Megszűntek a tilalmak, lehetővé vált a belső és külső, mindenekelőtt a magyarországi szakintézményekkel és szakemberekkel való kapcsolatok kiépítése. Megváltozott a tudomány művelésére vonatkozó, korlátokkal körülvett szemlélet az erdélyi kutatóműhelyekben. Fokozatosan eltűntek a tabutémák, kutathatókká váltak az évtizedekig zárolt levéltári és könyvtári források.
Az állami költségvetésen fenntartott köztestületek közül főként a székelyföldi múzeumok és dokumentációs könyvtárak váltak a magyar történelemmel foglalkozó kutatás központjaivá. Sajnos ma a Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelmi tanszékei mögött gyakorlatilag nincs magyar háttérintézmény, a Sapientia pedig nem a történészek otthona. Az 1989 után megjelent alapítványok, egyesületek, szervezetek közül kevés a tudományos kutatást, a történetírást felkaroló közület. Kivétel a nagy hagyományokon alapuló és a történetírást ápoló Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME), amelynek fiókegyesületei a magyarság által tömbben lakott városokban –Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Gyergyószentmiklóson és Szilágysomlyón-Zilahon – fejtik ki tevékenységüket, valamint a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Alapítvány és az Areopolis Történelmi és Társadalmi Kutatócsoport, a sepsiszentgyörgyi Délkelet Intézet, a marosvásárhelyi Borsos Tamás Egyesület. Ide sorolhatjuk a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságot is, amely széleskörű népszerűsítő, tudományterjesztő tevékenységet folytat, de helytörténeti írásokat is közöl. Igazi tudományos műhelynek (leszámítva a múzeumok régészeti tevékenységét) csak az EME tekinthető, ahol a szakemberek kutatómunkát szervezett keretek között, főtevékenységként (vagyis fizetett alkalmazottakként) folytathatnak.
Ma már jelentős számú magyar történetírással foglalkozó szakemberrel rendelkezünk, a megvalósítások mégis elmaradnak képességeinktől. Ennek oka, hogy a tudományos munkát kifejteni szándékozóknak csak egy kis része került olyan helyzetbe, hogy a hivatalos munkahelyi tevékenységét összekapcsolhatta a kutatói munkával. A legtöbben szabadidőben művelik a szakmát. Amikor a tudományos műhelyekről szólunk, többnyire az egyéni kisműhelyekre vagyunk kénytelenek gondolni.
Történészeink területi szóródása nem egyenletes. Legtöbben Kolozsváron élnek és tevékenykednek, hiszen ott működik a történészkatedrákkal is rendelkező egyetem, valamint az EME. De ma már jelentős történetírói tevékenység folyik Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Szatmárnémetiben, Nagyváradon és Gyergyószentmiklóson is. Az a kép, amelyet nem egy alkalommal a kolozsváriak által készített ismertetők nyújtottak ezelőtt az erdélyi magyar történetírásról, ma már túlhaladott, mert nem csak Kolozsváron van eredményes tudományos élet.
Kutatóink területi szóródása kiterjedt, de nem országos, hanem történeti Erdély-centrikus. Kolozsváron élt, de időközben elhunyt Jakó Zsigmond, Imreh István és Csetri Elek akadémikus. Itt tevékenykednek jelenleg is Egyed Ákos, Benkő Samu és Kovács András akadémikusok, Kiss András és Sipos Gábor levéltárosok, Csucsulya István, Marton József, Pál Judit, Rüsz Fogarasi Enikő, és Vekov Károly egyetemi tanárok, Pap Ferenc régész, Kovács Kiss Gyöngy történész és több fiatal kutató (Hegyi Géza, Fejér Tamás, W. Kovács András és mások). Marosvásárhelyen dolgozik Pál-Antal Sándor akadémikus, Szabó Miklós, Simon Zsolt és Novák Csaba Zoltán tudományos kutatók, Tamási Zsolt egyháztörténész, Berekméri Róbert és László Márton levéltárosok, Sebestyén Mihály könyvtáros, Soós Zoltán, Bereczki Sándor, Györfi Zalán és László Keve régész, Székelyudvarhelyen Hermann Gusztáv Mihály, Zepeczaner Jenő és Róth András Lajos, Mihály János és Kolumbán Zsuzsanna történészek, valamint Sófalvi András régész-középkorász, Sepsiszentgyörgyön Tüdős S. Kinga tudományos kutató, Cserey Zoltán és Csáki Árpád történészek, Székely Zsolt régész, Bordi Zsigmond Loránd régész-középkorász, Csíkszeredában Szőcs János történész, Botár István és Darvas Loránt régész-középkorászok, Gyergyószentmiklóson Garda Dezső történész és Rokaly József tanár, Gyulafehérváron Bernád Rita levéltáros, Nagyváradon Fleisz János történész, Emődi András levéltáros, Dukrét Géza helytörténész, Szatmárnémetiben Tóth Péter muzeológus, a helytörténeti műveket is író Bura László nyelvész, Nagybányán Balogh Béla levéltáros, Zilahon Bajusz István régész, Nagykárolyban Németi János régész és mások.
Ugyanakkor sajnálattal vettük tudomásul, hogy Tüdős S. Kinga vidékre költözésével és Demény Lajos elhunytával Bukarestben megszűnt a magyar nyelvű történetírás. Hasonló helyzettel állunk szemben Aradon is, ahol Kovách Géza halála után nincs igényes magyar történelemkutatás.
Történészeink számát gyarapítják Magyarországon élő szerzők, akik rendszeresen foglakoznak Erdély történetével. Gondolok itt, a teljesség igénye nélkül, Szász Zoltánra, Benkő Elekre, Oborni Terézre, Bárdi Nándorra, Balaton Petrára és Stefano Bottonira Budapestről, Barta Jánosra, Takács Péterre és Jeney Anna-Máriára Debrecenből, Kordé Zoltánra Szegedről, Gebei Sándorra Egerből, Balogh Juditra Miskolcról és másokra.
Az erdélyi magyar értelmiség, köztük a történészek is, az 1990-es évek elején elsősorban az EME-től vártuk egy átgondolt, összehangolt hazai magyar tudománypolitika, stratégia kialakítását, de erre objektív okok miatt nem került sor. Ezt a rangos és nemes feladatot végül is felvállalta az erre hivatott legrangosabb tudományos intézményünk, a Magyar Tudományos Akadémia. A Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság létrehozása, a külső tagság és a köztestületi tagság kiterjesztése, a Domus Hungarica Scientiarium et Artium pályázati rendszer bevezetése, ösztöndíjak biztosítása jó feltételeket teremtettek tudományos életünk felemelkedéséhez és az összmagyar tudományosságba való beépüléséhez. Mindezt követte a Kolozsvári Akadémiai Bizottság felállítása, amely megvalósíthatja az erdélyi magyar tudománypolitika és -stratégia kidolgozását, irányt szabva a végzendő tudományos kutatásoknak.
A tudományművelés eredményessége nagymértékben a közzétett közleményeken keresztül mérhető le. Így van ez a történettudomány esetében is. Az utóbbi években megjelent írások alapján megállapítható, hogy jelentős előrehaladás észlelhető a magyarság történetéhez kapcsolódó, középkorra vonatkozó régészeti kutatások terén. E téren, a székelység Erdély délkeleti részén való végleges letelepedésének kérdését illetően, a vár- és templomásatások bizonyultak eredményesnek Marosvásárhelyen és környékén, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Csíkszereda környékén. De felzárkóztak mögéjük a Partiumban végzett régészeti kutatások is.
A középkor történetére vonatkozó kutatásainkat nagy veszteség érte Jakó Zsigmond és Demény Lajos elhunytával. De vannak tehetséges fiatal kutatóink – W. Kovács András, Simon Zsolt, Hegyi Géza és mások –, akik eredményesen folytathatják elődeik munkáját. Gondolok itt a székelyföldi múzeumokban tevékenykedő középkor-régészekre is, azokra, akik képzettségüknél és rátermettségüknél fogva a korszak szaktekintélyeivé válhatnak. Példa erre a székelyudvarhelyi–gyergyószentmiklósi régészek közös munkája, akik (Demjén Andrea és Sófalvi András) kétévi ásatás eredményét Máréfalva középkori temploma című írásukban összegezték.
Legtöbb kutatónk a koraújkorral és az újkorral foglalkozik. A legjelentősebb eredményeket az 1541–1848 közötti időt felölelő kutatások hozták. Történészeink (Egyed Ákos, Demény Lajos, Pál-Antal Sándor, Hermann Gusztáv Mihály, Garda Dezső és mások) összefoglaló munkái is erre az időszakra vonatkoznak.
Az 1848 utáni polgári korszak nem felkapott téma. Kevesen választották szakterületüknek. Erre az időszakra vonatkozóan egy pár köteten kívül csak résztanulmányok készültek. Az összefoglaló munkák közül csak Egyed Ákos gazdasági-társadalmi kérdésekkel, Pál Judit székelyföldi várostörténettel és Csucsulya István Mocsáry Lajossal foglalkozó munkáit említhetem.
Az 1918-at követő időszak bemutatása Trianon miatt 1990-ig elhallgatott téma volt. A kisebbségi sorba kerülés első időszaka, a két világháború közötti huszonkét év ma sem képezi komolyabb kutatás tárgyát, szinte kiesik az érdeklődés köréből. Erről az időszakról még köztörténeti összefoglalás sem készült. Bárdi Nándor budapesti kutatónak az 1918– 1920 évi impériumváltás Udvarhely megyei vetületével foglalkozó írásán, Benkő Samunak Koós Károlyról és Nagy Gézáról írt tanulmányai, Fleisz Jánosnak Nagyvárad a két világháború között című könyvén és egy-két kisebb lélegzetű cikken kívül, egyes falutörténetekben találunk helyi vonatkozású feltárásokat (például Pál-Antal Sándor Csíkmadaras falutörténetét ismertető munkájában).
Fiatal kutatóink kedvenc témája lett viszont a kommunista éra. Többen is komolyan foglalkoznak az 1945 utáni rendszerváltással, az új elit kialakulásával, a mezőgazdaság kollektivizálásával, a Magyar Autonóm Tartomány történetével. E téren elismerésre méltó eredményeket mutattak fel Nagy Mihály Kolozsvárról, Novák Csaba Zoltán és László Márton Marosvásárhelyről és Oláh Sándor Csíkszeredából.
A várostörténet Fleisz János (Nagyvárad történetére vonatkozó könyvei), Pál Judit (Városfejlődés a Székelyföldön), Pál-Antal Sándor (Marosvásárhely története I., valamint Székelyföld és városai), Garda Dezső (Gyergyószentmiklós története), az oktatástörténet Szabó Miklós és mások kutatási területe. Örömmel könyvelhetjük el, hogy már magyar vonatkozású erdélyi hadtörténeti munkák is olvashatók (Koszta István és Berekméri Árpád Róbert írásai révén).
Egyháztörténet terén kimagasló Marton József teológiai tanár tevékenysége, aki több írásában foglalkozik az egyetemes és az erdélyi római katolikus egyház történetével, Sipos Gábor pedig a református levéltári és egyháztörténeti kérdéseket boncolgatja.
A művészettörténeti kutatások eredményeinek, problematikájának számbavétele, úgy érzem, egy művészettörténész feladata, ezért jelen ismertetőben nem térek ki rá.
*
Az utóbbi évtizedben a történelmi tárgyú publikációk száma látványosan megnőtt, és a megjelent írások tudományos szintje érezhetően javult. Látványosan csökkent a dilettantizmus jeleit viselő írások száma, és nőtt a tudományos jellegűeké. És nemcsak tanulmánykötetek készültek, hanem önálló összefoglaló művek és forráskiadványok is. A történelmi tárgyú kiadványok zömét az EME, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó (Erdély emlékezete sorozat), valamint a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó (Múltunk könyvek című sorozat) és a Pallas Akadémia Kiadó jelentette meg. Számukat, kisebb mértékben, gyarapította több erdélyi vagy magyarországi kiadó is. A monografikus írások közül csak párat említek: Erdély 1848–1849 és A székelyek rövid története Egyed Ákostól, Náció és nemzet Hermann Gusztáv Mihálytól, Székely önkormányzat-történet Pál-Antal Sándortól, Városfejlődés a Székelyföldön Pál Judittól. A székelyek rövid története példaként szolgálhat a népszerűsítő, de tudományos igényű írásokkal foglalkozók számára. Azt csak sajnálni lehet, hogy még mindig nem látott napvilágot egy népszerűsítő jellegű erdélyi magyarságtörténet, illetve egy nagyobb lélegzetű Székelyföld-történet szintézis, hiszen rendelkezünk jó képességű, erre alkalmas szakemberekkel.
Az utóbbi időben látványos előrelépés történt a forráskiadások terén. Demény Lajos folytatta az 1983-ban újraindított, de 1985-ben leállított Székely Oklevéltár új sorozatát, amelyből 1994–2008 között megjelent hat kötet. Újra indult a Jakó Zsigmond által szerkesztett Erdélyi történelmi adatok, amelyben Kovács András Gyulafehérvár és Wolf Rudolf Torda város jegyzőkönyveit közölték. 2005-ben Pál-Antal Sándor is elindított egy székelyföldi vonatkozású forrássorozatot a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál, Székely székek a 18. században címmel. Ennek az ötödik kötete is kiadás előtt áll. A fentieken kívül megemlítjük az erdélyi diákok külföldi egyetemjárására vonatkozó, Szabó Miklós és munkatársai (Tonk Sándor, valamint Szögi László) által összeállított köteteket, a Pál-Antal Sándor által közzétett 1848–1849-re vonatkozó két kötetet, valamint a Marosvásárhely jogszabályai címűt. Ide sorolható a Tüdős Kinga nevéhez kötődő Erdélyi testamentumok eddig megjelent négy kötete, valamint a jelentős számú református és katolikus egyháztörténeti forráskötet. Gondolok itt elsősorban a vizitációs jegyzőkönyvekre, de egyéb egyháztörténeti forrásokra is. A Magyarországi boszorkányság forrásai című sorozat számára Balogh Béla, Kiss András és Pál-Antal Sándor levéltárosok végeztek eredményes munkát, több kötetnyi anyagot közölve abban.
Annak ellenére, hogy nem erdélyi, hanem debreceni kiadvány, a felsorolandó források közé tartozik a Takács Péter által 2001–2003 között, a Források Erdély történetéhez című sorozat keretében közölt, Székelyföldre vonatkozó 1820-as úrbéri összeírás parasztvallomásait tartalmazó ötkötetes munka is.
Már említettem, hogy 1990 után elburjánzott a tudományos igényeket nélkülöző köztörténeti, őstörténeti, helytörténeti „monográfia” és egy sor „népszerűsítő” írás. Visszaszorításuk nehéz feladatnak bizonyult. Ennek egyik akadálya, hogy kiadványaink jelentős része nem részesült kompetens szerkesztésben, nem estek át kiadásuk előtt szaklektoráláson. Nem írtak róluk kritikai recenziókat, amelyek befolyásolhatták volna a szerzői igényességet. De, amint azt évekkel ezelőtt Benkő Samu és Péntek János akadémikusok és mások több alkalommal is nehezményezték, hiányzik a kritikák közlését felvállaló fórum, és egy egészséges, kritikus történetírás-szemlélet. Viszonylag ritka a vita, az elfogulatlan, nem személyeskedő, kizárólag a tárgyra szorítkozó véleményütköztetés. Az Erdélyi Múzeum, amely többek közt recenziókat is közöl, egymaga nem képes ezt a feladatot ellátni. A múzeumi évkönyvek és az Areopolis sem tekintik ezt a kérdést feladatuknak, rendszeres megjelenésük pedig lehetővé tenné a recenziók közlésének felvállalását, nem az egyszerű ismertetésekét, hanem a kritikai recenziókét. Mindehhez társul a kiadók túlzott anyagias gondolkozása. A szaklektorálás, a kompetens szerkesztő alkalmazása ugyanis a kiadók számára pluszköltséget jelent, amihez hiányzik az anyagi (pénzügyi) fedezet, ami miatt így rendszerint lemondnak róla.
*
Ma már elérkeztünk arra a szintre, amelyen kiértékelhetjük az eddigi eredményeket, és körvonalazhatjuk a követendő utat, kitölteni azokat az űröket, amelyeket minden kutató érzékel, amikor egy-egy kérdés feldolgozásához fog. Az is feladat, hogy nagyobb rendet teremtsünk a forráskiadások terén. Hiszen a kiadásra kerülő forrásszövegek átírását általánosan elfogadott elvek alapján kell végezni és szerkeszteni, hogy lehetőleg hibamentes kötetek kerüljenek a kutatók asztalára. Ezért szükséges a különböző korszakokkal és kérdéskörökkel foglalkozó forrásközlők munkájának összehangolása. Az egyéni műhelyek tevékenységének a támogatása is megoldatlan kérdés. Össze kell állítani, illetve befejezni és nyilvánossá tenni az eddig megjelent források katalógusát, és pontosítani a forrás-előkészítésekhez kapcsolódó kérdések körét.
Áttekintve a fennebb elhangzottakat, ismertetőnket így összegezhetjük:
Mint sajátosság, történetírásunk magán viseli az erdélyi magyarság sorsát befolyásoló tényezők hatását. Ahogyan az erdélyi magyarság a magyar nemzet részét képezi, ugyanúgy az erdélyi magyar történetírás is a magyar történetírás szerves része. Művelése az erdélyi történetírók számára, Trianon előtt, zökkenőmentes volt. A több mint kilencvenéves kisebbségi múlt körülményei között megváltoztak az erdélyi magyar történetírás prioritásai. Mivel történetírásunk a nacionál-kommunista időszakban az elsorvasztó politika tárgyává vált, az a tudományág nagymérvű lemaradásához vezetett. Az 1989-es változások fordulatot jelentettek az erdélyi magyarság történetére vonatkozó kutatások terén is. A megújulás felszínre hozta történetírásunk megoldásra váró feladatait, egy egészséges történelemszemlélet megteremtését, a rendkívül meggyérült szakember-utánpótlás kérdését, az intézményes keretek kiépítését, a kutatások megszervezését, a hirtelen fellángolt múltismeretigény körülményei között elburjánzott amatőrizmus megfékezésének kérdését és egyebeket. A tudatosan művelt erdélyi magyar történetírás az utóbbi években, viszonylag rövid idő alatt jelentős lépéseket tett a felzárkózás érdekében. Az eredmények azt jelzik, hogy a feladatok megoldása jó ütemben, jó irányba halad. Talán nem túlzás, ha papírra vetem: most már eljutottunk arra a szintre, amikor történetírásunk bekapcsolódhat a szélesebb perspektívát nyitó egyetemes történetírás művelésébe, és az összmagyar történettudomány szerves részeként beépülhet az egyetemes tudományosságba.
Elhangzott 2010. november 19-én Kolozsváron az Erdélyi Múzeum Egyesület A Magyar Tudomány Napja Erdélyben című konferenciáján.

-

2012. augusztus 4.

Egy sokoldalú, reneszánsz művész (Bánffy Miklós életmű-kiállítása a múzeumban)
Kísérletező kedv
Néhány napja leplezték le Bánffy Miklós Csaba királyfit ábrázoló monumentális, gyönyörű ólomüvegfestményét, melynek terve 1933-ban készült el, az üvegképet Makkai András kolozsvári üvegművész készítette. A vitrálium mutatja Bánffy fáradhatatlan kísérletező kedvét, hiszen állandóan új és új területeket hódított meg.
Írt, rajzolt, politizált és jelmezeket tervezett, érdekelte a lótenyésztés, nagy műértő és műgyűjtő is volt, sajnos, bonchidai kastélyát a visszavonuló német csapatok 1944 októberében felgyújtották, és pótolhatatlan értékek vesztek oda. (Feltételezések szerint bosszúból, Bánffy németellenes diplomáciai ügyködései miatt; 1944 őszén Bukarestben járt, Maniuval tárgyalt a kiugrásról, meg akarta előzni, hogy Erdély hadszíntérré válva elpusztuljon, s a háborúból való kiugrásra akarta rábeszélni Horthyt is. Nem járt sikerrel. A többit tudjuk. Tudjuk?) A Csaba királyfi felavatását a múzeum dicséretes módon egy nagy Bánffy életmű-kiállítással is összekötötte. A magyar Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet a sokoldalú és sok mindennel foglalkozó Bánffy életművének bemutatására vállalkozik. Hatalmas díszes kivitelezésű pannókon látható Bánffy családfája, a méltán erdélyi Versaille-nak nevezett bonchidai kastély. Láthatjuk Fr. Gall festményét a kolozsvári Bánffy-palotáról, majd Bánffy nagy érdeklődési színterei következnek, mindenekelőtt a színház és az opera. Jelmez- és díszlettervei, aztán a grafikus és könyvillusztrátor művei, de külön pannón mutatják be felesége, Váradi Aranka színésznő pályáját is, s egy másikon élete nagy szerelmének életét. Az Erdélyi történet című trilógia felejthetetlen nőalakját, Adriennt báró Bornemisszáné Szilvássy Karola ihlette, akihez Bánffy haláláig ragaszkodott, s aki a korabeli Erdély egyik botrányos arisztokrata nőalakja volt örökös mágnáspukkasztó hecceivel. Megkapó képet rajzol róla Marosi Ildikó a Bánffy Miklós estéje című könyvben, amely az író és lánya, Katalin levelezését s felesége, Váradi Aranka naplóját tartalmazza. Az Erdélyi történet keletkezéséről is külön pannó számol be, a Lovakról című értekezésről s Bánffy lótenyésztői tehetségéről is, aztán a politikus következik.
Igazi író
A leggazdagabb és egyik legősibb erdélyi család sarja. Egy emlékezetes anekdota szerint a nagy levéltáros, Kelemen Lajos így búcsúzott tőle a negyvenes évek végén a kolozsvári állomáson, amikor kényszerűen, már betegen Budapestre távozott meghalni, „üdvözlöm önt, gróf úr, abból az alkalomból, hogy 700 év után elhagyja Erdély földjét.” Bánffy, már fiatalon, a családi hagyományokat követve úgyszólván besétál a magyar parlamentbe, diplomata, majd Kolozsvár főispánja lesz, de hamarosan megunja az örökös magyar jogi vitákat, s kilép a politikából. Főispánsága és képviselősége alatt szerzett döbbenetes élményei egy részét a román és magyar parasztság nyomasztó életkörülményeiről, az Albina áldásos tevékenységéről vagy a magyar parlament eszelős vitáiról és szelleméről szarkasztikusan írja meg, évtizedek múlva, az Erdélyi történetben, hiszen már fiatalon a politika mellett gazdasági tanulmányokat is folytat, és írni is kezd.
Első drámáját, a Naplegendát Ady Endre üdvözli lelkesen. Ekkor még Kisbán Miklós néven ír, de vájt fülű beavatottak sejtik, ki rejtőzik a név mögött, az egyik legősibb és leggazdagabb magyar arisztokrata család sarja, s ez Bánffy művészi pályáján állandó hátrányt jelent. Úgy érzi, dilettánsnak tartják, főúri műkedvelőnek, s ez idegesíti, és állandóan bizonyítani akar. És bizonyít is, hiszen van néhány kiváló elbeszélése (Farkasok, Havasi történet, A császár titka). Egészen Emlékeimből című emlékirata megjelenéséig, a harmincas évek elejéig műveit, elbeszéléseit, drámáit, Reggeltől estig című első regényét Kisbán Miklós néven jegyzi, s csak a koronázási ünnepségeket megörökítő emlékezéseit szignálja Bánffy Miklósként. A tízes évek elején nevezik ki az operaház intendánsának, s fordul érdeklődése a díszlet- és jelmeztervezés felé. 1916-ban régi ismerőse, barátja Kós Károly közreműködésével ő rendezi Károly király koronázási ünnepségeit – erről is külön pannó számol be –, s nagy botrányt kelt, hiszen az „aranysarkantyús vitézek”, az arisztokrácia krémje mellett felvonultatja a templomban a frontot megjárt, csonka-bonka, mankós hadirokkantakat is. Minderről izgalmasan számol be már említett, Emlékeimből című első emlékiratában, amelyet a műveit sorozatban megjelentető kolozsvári Polis Kiadó kétszer is megjelentetett a Huszonöt év című, negyvenötben elkezdett, de sajnos félbemaradt emlékiratával s más memoártöredékeivel együtt. Aki ezt így meg tudta írni, ti. a koronázási ünnepséget s a háborús évek dermesztő hangulatát, igazi író. Mint ahogy Bánffy az is, csak ezt kevesen és későre ismerik el.
Ekkor már, a háború alatt az operaház intendánsa, érdekelni kezdi a jelmez- és díszlettervezés. Kiállítva gyönyörűen és kifejezően megrajzolt figurái A fából faragott királyfiból (könyvillusztrátori pályáját is Balázs Béla Fából faragott királyfi című könyvének illusztrálásával kezdi) s más, általa tervezett jelmez- és díszlettervek rajzai is láthatóak (Richard Strauss: Salomé, Weber: Oberon, Mozart: Varázsfuvola, Bartók: A kékszakállú herceg vára). Az ő irányítása alatt és kezdeményezésére mutatja be a különben őskonzervatív és Bartóktól idegenkedő budapesti operaház A fából faragott királyfit és A kékszakállú herceg várát. A jelmez- és díszlettervezésben végre megérdemelt babérokat arat, sikere van, elismerik.
Később még Szegeden, 1934-ben és 1935-ben nagy sikerrel megrendezi Az ember tragédiáját, ezt is mintaszerűen dokumentálják. Ha valakit bővebben is érdekel, fellapozhatja Marosi Ildikó Kis Bánffy könyvét (Pallas Akadémia, 1997), ahol bőven idéz a korabeli sajtóvisszhangokból. Külön érdekesség, hogy 1934-ben Bánffy Octavian Gogát is meghívja a bemutatóra, s a tragédia román fordításával évek óta foglalkozó költőt elbűvöli az előadás, dönt szövege véglegesítése és kiadása mellett. Ezzel le is zárul Bánffy színházi működése, noha érdemes megemlíteni, hogy a negyvenes évek elején díszlet- és jelmezterveket készít A nagyúr című Attila-drámája kolozsvári előadásához. Jelmeztervei, számtalan rajza maradt fenn s tekinthető meg a kiállításon. „A legfrissebb szakirodalom – írja Murádin Jenő Bánffy Miklós, a rajzoló és illusztrátor című tanulmányában – Bánffynak éppen a szcenikai működését tekinti a leginkább maradandónak, a dilettantizmus árnyékától is távol esőnek. Lehet, hogy a szakma némi elfogultsága rejlik az ítéletben, de bizonyos, hogy a színpadi látványtervező művészetben – melyhez komoly grafikai felkészültség is szükségeltetett – máig tartóan megbecsült nevet vívott ki magának.” (Bánffy mestere a képzőművészetben Székely Bertalan volt, róla szóló esszéje Az erdélyi csillagok című antológiában jelent meg.)
A politikus
A háború után újra visszatér a politikába, és régi ismerőse, az ugyancsak erdélyi Bethlen István kormányában külügyminiszter lesz. Sokat tesz Sopron visszacsatolásáért, életének ezt a szakaszát már említett, Huszonöt év című, terjedelmes, de félbemaradt emlékiratában írja meg, betegen, szegényen, kisemmizetten. Mindenét elveszik, nyomorog, s végre az lesz, ami mindig is akart lenni: író, kézirataival szerkesztői előszobákban várakozik. Régi ellenfele, Gaál Gábor (az általa irányított Korunk s a Bánffy vezérelte Helikon közt ádáz csata dúlt a harmincas években) közli anekdotáit az Utunkban. Olvashatóak elbeszéléskötetben. De ez már Bánffy megidézett estéje. Térjünk vissza a diplomáciához, magyar külügyérként vesz részt 1922-ben a génuai konferencián, és karikatúrákat készít a jelem levő politikusokról. Ezt politikából való távozása után Ben Myll álnéven háromszáz példányban, élénk európai érdeklődést keltve egy albumban egy lipcsei kiadó meg is jelenteti. Ezeket a remekbe szabott karikatúrákat is láthatjuk, a rajzoló Bánffy művének csúcsa ez, keserű gúnyrajz-sorozat egy tébolyodott korról. (A Polis Kiadó 2006-ban Dávid Gyula tanulmányával és Bánffy emlékezéseivel együtt újra kiadta.) A kiállítás szervezői a karikatúrák mellé a politikusok fényképeit is prezentálják, láthatjuk, milyen pokoli érzékkel ragadja meg Bánffy az arcok és személyiségek lényegét. Néhány vonással pompásan torzítva, de kifejezően is. A politikából távozva 1926-ban hazatér. Visszakapja birtokai egy részét, a bonchidai kastélyban rendezkedik be, s Kolozsváron. Ekkor az illusztráció és az írás érdekli. Sorra illusztrálja Reményik, Áprily, Tamási, Berde Mária könyveit, van a tragikum iránt is érzéke, kétségtelen, ez Áprily Idahegyi pásztorok című drámájához készített illusztrációiból is látszik (majdnem mindenik látható a kiállításon), de az igaziak gúnyrajzai, Tamási Ábeljéhez és főként saját Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja című könyvéhez (2005-ben a Polis életműsorozatában újra kiadta). Bánffy egyik legjobb könyve ez, álmemoár, apokrif, egy letűnt kor stíljében rajzol kíméletlen kór- és korképet a húszas évek erdélyi torzsalkodásairól.
Ezután, leszámítva szegedi vendégrendezéseit, idejét, energiáit élete fő művének, az Erdélyi történet című trilógiának szenteli (Megszámláltattál, És híjával találtattál, Darabokra szaggattatol). Ez az első háború előtt játszódó történet az erdélyi és a magyar arisztokrácia haláltánca. Évtizedekig agyonhallgatták, aztán a magyar irodalom nagy búvárlója, Nemeskürty István a nyolcvanas években „felfedezte”, újra kiadták, az életműsorozatban megjelentette a Polis is. Nagy tanulmányokat írt róla többek között Huszár Sándor, Kolozsvári Grandpierre Emil, Fábián Ernő, Bajor Andor, Szegedi Maszák Mihály, és első megjelenése után hatvanegynéhány évvel kiadták angolul és spanyolul is, megkezdte világhódító útját. Az Élet és Irodalom 2009. november 20-án tallóz a Megszámláltattál első spanyol kritikáiból. Zárjuk egy idézettel írásunkat, hiszen kiderül belőle, hogy bizonyos dolgokat a távoli spanyolok jobban látnak, mint egyes elfogult kor- és kartársaink. „Ha csak a budapesti felső tízezer életéről szólna a mű – írja Robert Saladrigas –, aligha keltene nagyobb érdeklődést. A regény valódi ereje a magyar történelmi-politikai helyzet ábrázolásában rejlik, meg a kisebbségi kérdés felvetésében, a magyar nacionalisták és az osztrák monarchia viszonyának rendkívül problematikus időszakában (1904–1914). És épp ilyen fontos a legelső oldaltól kezdve a lenyűgöző erdélyi táj jelenléte, melynek leírása annyira erőteljes és sokszínű, hogy az olvasóra szinte fizikai vonzerőt gyakorol. Két pillérre építi Bánffy nagyra törő művét: egyik maga a történet, a másik az elveszett haza identitásának visszakövetelése.”
*Írtuk már, a Polis sorozatban adja ki Bánffy műveit, néha a Balassi Kiadóval közösen, megjelentek az elbeszélések, az emlékiratok, a drámák, a trilógia, a kisregények (Reggeltől estig, A bűvös éjszaka, Milolu), a Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja, a karikatúra-album, Bánffy levelezése lányával, lánya emlékezései (Ének az életről). Hátravan még tanulmányainak gyűjteménye, 1944-ben pedig Tarló címmel rendezett kiadásra egy tanulmánykötetet, de a háború elsodorta. Jó lenne ezt is kiadni végre... Megjelent az első monográfia is életművéről (Takács Péter: Bánffy Miklós világa, 2006). A Nap Kiadó népszerű, Emlékezet-sorozatának egyik utolsó köteteként, 2008-ban jelent meg A nagyúr című, Sas Péter szerkesztette válogatás vallomásaiból, leveleiből s főként a Róla szóló írásokból, s amint írtuk, trilógiája angol és spanyol nyelvterületen is sikert aratott. S most itt ez a kiállítás, megtudhatjuk, ki is volt valójában Bánffy Miklós. Szánjunk időt megtekintésére. Megéri.
Kiegészítés: megjelent: Emlékezések. Irodalmi és művészeti írások / Bánffy Miklós - Kolozsvár: Polis Könyvkiadó, 2012
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. november 22.

135 éve született Ady Endre
Ady Endre születésének 135. évfordulója alkalmából Szatmárban „Érmindszenti zarándoklatot" szerveztek, amelynek üzenetét Szentmártoni János a költő szülőházának udvarán így fogalmazta meg: Ady 135 éve köztünk van.
A költőóriás emlékének hűséges őrzője, a Szatmárhoz minden erejével ragaszkodó barátunk, Muzsnay Árpád publicista, tanár immár 23. alkalommal kezdeményezője, motorja ennek az eseménynek, a jól bevált program szerint:
A megemlékezés november 16-án, pénteken konferenciával kezdődött Szatmárnémetiben – ahol Ady összesen három napot töltött korteshadjáraton, tudtuk meg a beavatott nagyváradi helytörténész, Péter I. Zoltán érdekes előadásából, aminek aktualitását az adta, hogy éppen a romániai parlamenti választások kampányidőszakában vagyunk. Délután Nagykárolyban, Ady középiskolai tanulmányainak városában, újabb eszmecserével és Zorkóczy Zenóbia kovásznai színművész ragyogó Ady-verses-énekes összeállításával folytatódott. Másnap reggel pedig az ébredező Érmindszenten ökumenikus istentiszteletre gyűltek össze a megemlékezők a csöpp református templomban, végül beszédek, versek, koszorúk sora következett a szülőház udvarán felállított Ady-mellszobor tövében.
Muzsnay Árpádnak lassan negyedévszázada a november 22-e, Ady születésnapja előtti hétvége erről szól. Előtte és utána az év folyamán fáradhatatlanul szervezi a megemlékezéseket olyan személyiségekről, eseményekről, amelyek szűkebb pátriájába, Szatmárra vonzzák a Kárpát-medencei magyarságot: Páskándi, Jakabffy, Petőfi, Kölcsey, Rákóczi és mások emlékének ápolása az egész év során okot adnak arra, hogy találkozásra, eszmecserére gyűljenek össze a hűséggel megáldottak. Felvidékről több visszajáró vándor látogatja a szatmári programokat, igaz, inkább a keleti végekről: például Kolár Péter, Köteles László, Máté László gyakran vendégeskednek Muzsnay Árpádnál, viszonzásul rendre szeretettel várják őt a kassai programokon. Idén Pozsonyból Duray Miklós politikus-közíró volt a meghívott előadó, aki Nagykárolyban „A nemzetnek elkötelezett magyar jakobinus" címmel tartott előadást, majd az érmindszenti szülőháznál is köszöntötte Adyt születésnapja alkalmából.
És most időrendi sorrendben az eseményekről: Az Ady-tisztelők Szatmárnémetiben, a megyei múzeum dísztermében gyűltek először össze, a hallgatóság sorában örvendetesen sok volt a fiatal érdeklődő, akik meghallgatták Muzsnay Árpád főszervezőnek és Szőcs Péter történésznek, a Szatmár Megyei Múzeum igazgatóhelyettesének köszöntőjét, a Szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnázium tanulójának, Galiger Barbarának szavalatát, majd az újszerű, élvezetes előadásokat: Jánosi Zoltán, nyíregyházi irodalomtörténész, Pop Felician román költő, Péter I. Zoltán nagyváradi történész, végül Pomogáts Béla irodalomtörténész gondolatait Adyról, az életét alakító társadalmi eseményekről. Délután Nagykárolyban, a felújított Károlyi kastélyban, felejthetetlen kulisszák közt töltöttek fél napot az emlékezők. A Nagykárolyi Múzeum munkatársai nem titkolt büszkeséggel mutatták be a kastélyt, amelyet néhány hónapja adtak át rendeltetésének, kulturális központ és múzeum várja az idelátogatókat, minden szinte a régi fényében ragyog. Köszöntötte a vendégeket Kovács Jenő, Nagykároly polgármestere és Sróth Ödön költő, a helyi Kaffka Margit Művelődési Társaság elnöke. Németi János nagykárolyi nyugalmazott múzeumigazgató az érmindszenti Ady Endre Emlékmúzeum megalakulásáról, majd a költő születése századik évfordulójának 1977 évi megünnepléséről számolt be.
A Károlyi kastélyba a helyi közönség szép számban jött el, hogy meghallgassa az előadók fejtegetéseit Adyról, koráról, mának is szóló üzeneteiről: Duray Miklós „A nemzetnek elkötelezett magyar jakobinust", Takács Péter történész Nyíregyházáról „Ady áldott és átkozott Érmindszentjét" idézte a hallgatóság elé, Egyed Emese kolozsvári irodalomtörténész pedig Ady Párizsát varázsolta a Károlyi kastély lovagtermébe.
Az igazi varázslat ezután következett: Zorkóczy Zenóbia kovásznai színművész „Szeretném, ha szeretnének" című verses-zenés műsora, Kovács Réka zongorakíséretével. Drámai erejű összeállításban, meggyőző odaadással előadott irodalmi estben volt része a közönségnek. Másnap a zarándokok Érmindszentre – Adyfalvára, vagy ahogy a román felirat hirdeti, „Ady Endrébe" érkeztek. És bizony olyan érzése támadt az embernek, hogy az idő kereke visszafelé forog, hiába a novemberi verőfényes napsütés, a szinte elnéptelenedett kis falu szegénysége ordító. Egy család: fáradt, ráncos arcú, kortalan apa, anya, sovány serdülő fiú gyalogol éppen a faluból kifelé a végtelennek tűnő úton, az érkező autók, buszok sorával szemben. Ilyen forgalom egy évben egyszer van, de láthatóan nem érdekli őket. És amikor az autók, buszok az ünnepség végével elhagyták a falut, a kis családdal újra találkoztak, mentek hazafelé, a kezük ugyanolyan üres, mint reggel a faluból kifelé...
A helybeli lakosok közül Marius Rocával, Érkávás polgármesterével ismerkedtünk meg, akihez közigazgatásilag tartozik a néhány házból álló, inkább tanyára emlékeztető Érmindszent, örültünk magyar nyelvtudásának és annak, hogy tudja, mit jelent Ady Endre szülőfaluja a magyarságnak. Az Ady-ház gondozójának, a negyven év körüli Szilágyi Enikőnek sok volt a tennivalója, teát kínált a népes vendégseregnek, a szoborhoz pedig akkor jött, amikor átvettei Hegedűs Lóránt nyugalmazott püspök ajándékát, Ady vers-elemzéseket tartalmazó négy kötetét, amelyet egészségi állapota miatt a püspök úr nem személyesen, hanem a szatmárnémeti református lelkésszel küldött el Érmindszentre.
Ady szülői háza és mellé épített nagyobb kúria alapos felújításra szorul. Elhangzott a szatmári múzeum igazgatója szájából, hogy a nyíregyházi testvérintézménnyel közösen támogatást nyertek egy  Európai Uniós keretből, amiből modernizálják a szülői házat, a környékét, és az immár 1977-től nem frissített, elöregedett, helyenként idejétmúlt kiállítási anyagot is. A szülőfalu református templomában Balla Árpád lelkipásztor köszöntötte a gyülekezetet, igét hirdetett Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke és Kondé Lajos, a Szeged-Csanádi Római Katolikus Egyházmegye pasztorális helynöke. A szülőház udvarán, Ady Endre mellszobránál, amelyet 1977, a századik születésnapra emeltek, Muzsnay Árpád, Liviu Marta történész, a Szatmár Megyei Múzeum igazgatója, Pataki Csaba mérnök, a Szatmár megyei RMDSZ megbízott elnöke, valamint Marius Roca, a községközpont: Érkávás polgármestere köszöntötte az ünneplőket, majd ünnepi beszédet tartott Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja, Kelemen Hunor író, az RMDSZ szövetségi elnöke, Szentmártoni János költő, a Magyar Írószövetség elnöke Budapestről ás Duray Miklós közíró, politikus Pozsonyból. A beszédek közt Ady versek csendültek fel, Zorkóczy Zenóbia színművész és a környékbeli iskolák diákjainak előadásában. Debrecenből is érkezett egy autóbusznyi ünneplő, akik hozzájárultak szavalataikkal az ünnepi hangulat emeléséhez.
A távolabbról érkezők nem sokat tudhattak arról, hogy Érmindszentre a 10 órakor kezdett, RMDSZ színeiben megtartott ünnepség végével 13 órakor az ünneplők újabb népes csoportja érkezik. Választási kampány zajlik ugyanis Romániában, december 9-ére készül a magyar szavazatokra számító két párt is, az RMDSZ és a Tőkés László-féle Erdélyi Magyar Néppárt. A konfliktus abból adódott, hogy Tőkés László is jelezte, szeretne részt venni az érmindszenti megemlékezésen, amelyet az RMDSZ-t támogató Muzsnay Árpád szervez.
A kívülálló erről nem sokat tudhatott, bár nem új keletű ez a konfliktus, de most a kampányban felerősödött a visszhangja annak, hogy Tőkés Lászlót nem hívták meg előadónak. Duray Miklós Pozsonyban már hónapokkal korábban, májusban kapott felkérést Muzsnay Árpádtól, az EMKE Országos Elnöksége tagjától egy előadás megtartására a novemberi ünnepségen. A felkérést jó szívvel elfogadta, mert úgy érezte van mondanivalója. Némi fejfájást az okozott neki, hogy két nappal a szatmárnémeti program előtt elektronikus postán egy levél érkezett Tőkés László európai parlamenti irodájából, amelyben „Duray urat" magázva, fejedelmi többesben, testvéri jókívánságokkal kísérve „figyelmeztetik", nem kellene Szatmárnémetibe mennie, mert a szervezők kampányrendezvénnyé silányítják az érmindszenti évfordulót, egyeseket kizárnak, másoknak viszont a jóhiszeműségét használják fel.
A figyelmeztetés megjött, meghívó a másik, az EMNP által szervezett érmindszenti ünnepségre nem, mondja keserűen Duray Miklós, miután Szatmárnémetiben megtudta, a két párt hívei kissé teátrálisan, november 17-én, szombaton ugyanazon a napon külön-külön ünnepelnek. Duray Miklós válaszolt Tőkés László levelére, kérte hogy keressenek alkalmat a beszélgetésre, amikor nem csak pártpolitikai acsarkodásról esik szó, hiszen évek óta nem volt erre alkalom. Válasz még nem érkezett.
Muzsnay Árpád szerint bármelyik szervezetnek, csoportosulásnak joga van megemlékeznie bárkiről, s azt kérni fel szónoknak, akit éppen jónak lát. Az általa kezdeményezett és megszervezett emlékezés senkit nem gátolt abban, hogy az év bármelyik másik napján (például november 22-én, Ady születésnapján) ne emlékezhessen méltóan a költőre, és kérdezi: Mi írja elő, hogy Tőkés Lászlót minden évben szónoklatra kell felkérni? Arra nagyon ügyeltek, hogy ne hangozzon el a rendezvényünkön más pártra, kulturális szervezetre sértő megjegyzés. Igazán örömteli persze az lenne, ha november mindegyik napján csoportok sora zarándokolna Érmindszentre, s a magyar nyelvterület akár mindegyik helységében (az Ady Endre életéhez és munkásságához kötődőkben mindenképp) emlékeznének rá, ez a főszervező véleménye. A három nap során nagyon sok elismerő szó hangzik el Muzsnay Árpád címére, biztatás, hogy a szervező munkát folytassa.
Lapozva az öt évvel ezelőtti ünnepség után megjelent kiadványt, azt olvasom, hogy 2007-ben az európai parlamenti választások idején is megismétlődött ugyanez, akkor Pomogáts Béla irodalomtörténész így reagált: „Elég abból, hogy közös ügyeink mögé, amelyek a megmaradásunkat érintik, sohasem tudunk felsorakozni! Mögöttem a szobor hallgat, művei azonban mindennél hangosabban üzennek, ideje lenne odafigyelni Adyra" - figyelmeztetett 2007-ben Pomogáts Béla. Ha figyelnénk Adyra, akkor csak legyintenénk arra, hogy ünnepségek forgatókönyve, időpontja körül nem tudunk közös nevezőre jutni, hiszen a magyar nemzet érdekérvényesülésének látványos gyengülése nem ezeken az ünnepségeken múlik, ezek legfeljebb visszatükrözik a politikai hatalmi viaskodások miatt bekövetkezett súlyos megosztottságunkat, szerte az egész Kárpát-medencében. Ez morzsolja fel megtartó erőnket.
Pogány Erzsébet,
Felvidék.ma

2013. február 1.

Marosvásárhely történetének kezd irodalma lenni
A Mentor Könyvkiadó két frissen megjelent, történelmi tematikájú tanulmánykötetét mutatták be csütörtökön este Marosvásárhelyen a Bernády Házban. A Marosvásárhely történetéből és A Maros megyei magyarság történetéből című könyvnek a harmadik kötete látott napvilágot, ezeket ismertette a szerkesztők és szerzők jelenlétében Spielmann Mihály történész, a kiadó megbízottja, maga is egyike a szerzőknek.
Marosvásárhely történetének kezd irodalma lenni – hangzott el a bemutatón, hiszen olyan történészei vannak a városnak, mint Pál-Antal Sándor nyugalmazott levéltáros, Szabó Miklós történész, illetve az őket követő fiatal történész kutatók, régészek, akiket érdekel a város múltja, akik nem „kötelező" témákról írtak, olyasmiről, amiről eddig nem írt senki, vagy, ami „divatos", hanem ami érdekli őket, amit kutatnak.
A Marosvásárhely történetéből című kötet szerzői közül Berekméri Árpád Róbert arról az ispotályról ír, amelynek iratai a református egyház levéltárában találhatók, Rüsz-Fogarasi Enikő a vagyon-örökítés témáját járta körül a Fejedelemség-kori Marosvásárhelyen, Simon Zsolt a Marosvásárhely késő középkori piackörzetéről végzett kutatásait teszi közzé, Takács Péter a régi Vásárhely piacszervező erőterét, Tamási Zsolt a felsővárosi állami elemi iskolák első évtizedeiről, Zepeczáner Jenő azokról a marosvásárhelyiekről közöl tanulmányt, akik a székely fürdőkön üdülnek.
Szabó Miklós a marosvásárhelyiek külföldi egyetemjárásáról, Fodor János Bernády György második polgármesterségéről, Pál-Antal Sándor Marosvásárhely Bernády általi vízművesítéséről közöl tanulmányt, Sebestyén Mihály a marosvásárhelyi Bethlen Gábor Szabadkőműves Páholy Anyakönyvéről értekezik.
A tanulmánykötet a sorozat harmadik darabja, a Mentor Kiadónál megjelent, várostörténeti írásokat tartalmazó gyűjtemények közül sorrendben a negyedik – ismertette Szőcs Katalin, a kiadó munkatársa. A szerzők, erdélyi és magyarországi kutatók, segítséget nyújtanak szakmabelieknek és laikusoknak egyaránt, hogy részleteiben is jobban megismerjék és megértsék a város múltját.
A Maros megyei magyarság történetéből című kötet 17, az eredeti témához kapcsolódó tanulmányt tartalmaz. Néhány ezek közül az Erdély közép-és újkori történetében jelentős szerepet játszó családok történetét, illetve birtokviszonyait ismerteti. Úttörő kutatás a középkori erdélyi magyar nemesség életmódjára, birtokszerzésére vonatkozó, a gazdaságtörténeti vizsgálódások, piackörzetek megállapítása, vagy a főrdőkultúra kialakulása Maros és Udvarhely megyében. Ugyanakkor magyarázatot nyújt a magyar királyok székelyföldi kultuszára is, feltárja például a nyárádszeredai fejedelemválasztás körülményeit, helyet kap a kötetben a két világháború közötti oktatás-, egyháztörténeti-, szakrális múzeum-történeti, pestis-járvány történeti és az első világháborús sajtó által végzett tájékoztatást vizsgáló tanulmány is.
A tanulmányok szerzői: Balázs Lajos, Boér Hunor, Csáki Árpád, Egyed Ákos, Garda Dezső, Gidó Csaba, Józsa András, Koszta István, László Márton, Nemes Gyula, Pál-Antal Sándor, Szekeres Attila István, Takács Péter, Tamási Zsolt, Weisz Szidónia, Zepeczáner Jenő.
A két kötet szerkesztője Pál-Antal Sándor és Simon Zsolt, akik a szerzőkkel együtt dedikáltak a könyvbemutató után.
Maszol.ro,

2014. március 17.

Március 15-i ünnepség Aradon
Magyarnak lenni egyet jelent a bátorsággal
Az RMDSZ Arad megyei szervezete idén első alkalommal majdnem egész napos programsorozattal készült az ünnepelni akaró magyar közösség számára.
A március 15-i rendezvények már 13 órakor elkezdődtek a Megbékélés Parkjában felállított sátrakban: a kézműves sátorban gyerekfoglalkozások zajlottak, a Máltai Szeretetszolgálat palacsintát kínált, volt mézeskalács kiállítás és könyvvásár is. A jó idő ellenére kevés érdeklődőt vonzottak a programok, a jelenlévők között kérdezősködve megtudtuk, az emberek értékelik ezt a fajta megmozdulást, és jó kezdeményezésnek tartják, hogy e jeles napon nem csupán a hivatalos, megszokott koszorúzás van programon, hanem újdonsággal is előrukkoltak a szervezők.
Fél háromtól Arad megyei magyar néptánc és népzene találkozó címszó alatt a téren felállított színpadon egymást váltották a környékbeli gyermek néptánc együttesek, a színpad előtt pedig látványosan gyűlt a tömeg.
A 4 éve alakult zimándújfalui Kankalin néptánc együttes tagjai somogyi táncokat adtak elő, a 15. születésnapját idén ünneplő simonyifalvi Leveles 11 pár táncosa kalotaszegi és magyarlapádi táncokkal készült. Fellépett még a kisiratosi Rónasági citerazenekar Csongrád megyei népdalokkal, katonadalokkal, őket a 7 éve alakult nagyiratosi Rozmaring néptánc együttes követte, majd az ünnepi folklórműsort a pécskai Búzavirág Néptánccsoport összeállítása zárta.
Időközben a tömeg is nagyobb lett, a felhők is gyülekeztek, a szél is felerősödött, és megérkeztek a hagyományos koszorúzási ünnepségre a meghívottak is: Takács Péter kolozsvári magyar konzul, Király András oktatási államtitkár, Bognár Levente megyei RMDSZ-elnök, Ilyés Gyula RMDSZ főtitkár-helyettes, Gheorghe Falcă polgármester, Radu Stoian alprefektus és Adrian Ţolea megyei tanácsi alelnök.
Az aradi magyar ünneplő közönségen és meghívottakon kívül jelen voltak az egyházak, valamint az aradi magyar intézmények és civilszervezetek képviselői.
„Március 15. a magyar nép, az egymást követő nemzedékek szimbólumává vált, a szabadságért és függetlenségért vívott küzdelem jelképe. Hatásköre óriási. Körülöleli földgolyónkat és elér minden magyarhoz. Több mint 160 éves kisugárzása máig sem veszített erejéből, eszméi és céljai ma is korszerűek, követelik, hogy együtt kiálljunk értük, önmagunkért. Azért vagyunk itt ma, hogy megfeleljünk ennek a követelésnek” – hangzott el Szabó Mihály szervező felvezető beszédben.
Gheorghe Falcă felszólalását ezúttal is – mint minden évben – nagy siker övezte, mondanivalóját folyamatos tapssal szakították meg.
„Arad ma ismét ünneplőbe öltözött. A mi szokásaink, barátságunk követendő példa lehetne bárhol a világban. Nemzetiségtől függetlenül, amikor valamelyik szomszédunk ünnepel, az a mi számunkra is ünnep kell legyen. (…) Mi hozzátehetjük közös istenhitünkhöz azt, hogy hiszünk a demokratikus lehetőségekben, az igazi együttélés szabályaiban” – hangsúlyozta Arad polgármestere.
Takács Péter köszöntő beszédében a 166 évvel ezelőtti március 15-re emlékezett, majd kihangsúlyozta, hogy „él a magyarok istene, a mi feladatunk pedig az, hogy ne szűnjünk meg bízni benne soha, egy pillanatra sem”. Ezek után felolvasta Orbán Viktornak, Magyarország miniszterelnökének üzenetét.
„Ez a nap a magyarok napja. A magyar nemzet 1848. március 15-én kinyilvánította összetartozását, kinyilvánította, hogy a saját útját akarja járni, irányítani akarja saját életét, szabadságot akar, hogy maga dönthessen saját ügyeiben. Ma már van saját nemzeti alaptörvényünk, gazdaságpolitikánk, amely révén a magunk lábán állunk, egyesítjük a világban szétszórt nemzetünket, és vannak saját erőből megvalósított eredményeink, amelyeket senki sem kérdőjelez meg” – üzente Orbán Viktor, majd beszédének további részében az áprilisi anyaországi választásokon való részvételre buzdította azokat, akiknek ezt jogukban áll megtenni.
„Bárhova is helyezte a történelem az idők folyamán a román és magyar közösséget, a történelemnek köszönhetjük, hogy a jelenben a racionálisan gondolkodó ember számára nincs a békénél, a toleranciánál, az együttműködésnél fontosabb. Románia olyan ország, ahol békében és harmóniában él nagyon sok magyar, ez leginkább abbéli törekvéseinknek tulajdonítható, hogy a nemzeti kisebbségek hagyományai, kultúrája, nyelve megőrzésének kereteit biztosítsuk. (…) Végezetül biztosítom Önöket afelől, hogy a román állami intézmények etnikai hovatartozástól függetlenül mindenkoron támogatják a román állam polgárait” – ezek voltak Victor Ponta miniszterelnök szavait, melyeket Radu Stoian alprefektus tolmácsolt.
Az ünnepi beszédek sorát Bognár Levente alpolgármester, Arad megyei RMDSZ-elnök zárta az egyre erősödő szélben.
„Számunkra a márciusi ifjak példája örök példa és nemes hagyaték. Az, ami győzelemre segítette őket az összefogás és egységes fellépés a közösség érdekében, a szabadságszeretet és a szabadságért való bátor kiállás. Ez a szeretet él bennünk ma is, amikor 25. alkalommal ünnepeljük szabadon városunkban együtt ezt a napot. Több emberöltőn keresztül próbálták, de nem tudták elfojtani bennünk a szabadság eszméjét. Sajnos, ma is vannak olyanok, akik rendre megkísérlik megzavarni ünnepünk méltóságát. Ezt sérelmezzük, mert a szélsőséges hozzáállás sosem szolgálta a nemzetek közötti egyetértést. Az Arad megyei RMDSZ közösségünk jogának tekinti, hogy Aradon a magyarság szabadon megtarthassa nemzeti ünnepeit. (…) Nekünk jogunk van közösségi értékeinkhez, és ez a jogunk nem csorbítja a másokét. Akik ezt nem akarják elfogadni, azok nem értik a népek tavaszának üzenetét. 2014-ben Európában nem létezhet kétféle szabadság, ez nem lehet korlátozott és nem irányulhat más szabadsága ellen. Hogy mi most itt vagyunk, megmaradtunk, ez azt jelenti, hogy bátrak vagyunk és bátrak maradunk, mert merünk hinni egy olyan városban, országban, egy olyan Európában, ahol a kölcsönös tisztelet jegyében a szabadság az egyéni és közösségi jogok egyformán járnak mindenkinek” – hangzott el Bognár Levente beszédében.
Az alpolgármester a szélsőséges hozzáállást említve az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) szélsőséges román szervezet folyamatos támadásaira, magyarellenes megmozdulásaira, megnyilvánulásaira utalt. Az Új jobboldal egyébként március 15-én délelőtt újból magyarellenes tüntetést szervezett, melyet az Avram Iancu téren kezdtek, majd felvonultak a központon a Hegyalja térig, miközben az alig húszfős társaság a régi, elkopott bekiabálásokat szajkózta (Börtönbe Tőkéssel!, Székelyföld nem létezik, Hargita és Kovászna is román föld stb.)
Az Arad megyei RMDSZ által szervezett március 15-i ünnepségen is megjelentek, ezúttal már csupán ötre csökkent számuk, de ott voltak, hogy a román zászlót lobogtatva felhívják magukra a figyelmet, ami nem okozott fennakadást a magyarság békés megemlékezésében.
A Szabadság-szobor talapzatán a meghívottak, valamint civil szervezetek, pártok, egyházak és intézmények képviselői, megyei községek és települések képviselői helyezték el a megemlékezés koszorúit.
Az aradi magyarság számára ezzel nem ért véget a március 15-i ünnepi rendezvénysorozat, ugyanis az idén 20. születésnapját ünneplő békéscsabai Tabán Néptáncegyüttes nagyszerű, igen nagy közönségsikert aratott ünnepi műsorát tekinthették meg 18 órától a nagyszínházban, majd este táncházban rophatták a népzenekedvelők a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében.
Takáts D. Ágnes
Nyugati Jelen (Arad),

2014. május 24.

Balaton Petra
Regionális gazdaságfejlesztés: a székely akció (1902-1920)
A nagyarányú kivándorlás és a romániai munkavállalás megfékezése céljából nagyszabású program indult a leszakadó régió felzárkóztatására.
Székelyföld gazdasági, társadalmi és kulturális fejlesztésének szükségességére a XIX. század végén figyelt fel a magyar közvélemény a nagyarányú székely kivándorlás és a romániai munkavállalás miatt. A hagyományos székely társadalom és intézményrendszer, valamint az ahhoz kapcsolódó ún. „megtartó” életmód – amelynek alapja az örökös katonai szolgálat és a családi önfenntartó gazdálkodás volt – a XIX. század közepén nagy átalakuláson ment keresztül a modernizáció és a polgári átalakulás hatására.
A termelési-értékesítési stagnálás, a hitel- és értékválság nagymértékben a liberális gazdaságpolitika intézkedéseinek (birtokrendezési törvények, különösen az erdőtörvény, a tagosítás és az arányosítás) következtében alakult ki, amely megváltoztatta a falu belső munkarendszerét és stabilitását.
Különösen az öt hold alatti, illetve birtoktalan réteg megélhetése került végveszélybe. Magyarország „keleti védőbástyája”-ként emlegetett Székelyföld szerepe geopolitikai fekvése miatt nemzeti szempontból is felértékelődött, és a regionális érdekek mellett az összmagyarság nemzetpolitikai érdekével kapcsolódott össze.
Állami és társadalmi szerepvállalás Székelyföld fejlesztésére
A leszakadó régiók fokozatos felzárkózása a Kereskedelemügyi Minisztérium állami iparfejlesztésének köszönhetően az 1880-as évektől megindult, amit az 1890-es években az európai gabonaértékesítési válság elhúzódása következtében a mezőgazdaság fokozottabb állami támogatása követett.
Az 1889-ben létrehozott önálló agrártárca költségvetése évről évre emelkedett (az állami összkiadások 4,6%-5,7%-ra), reformok egész sora született az agrárgazdaság területein. Az 1890-es években alakuló központi kormányszervek mellett azonban későn és kellő koordináció nélkül, több esetben hiányosan épültek ki a tárca külső szakigazgatási szervei. Így a feladatok egy részét az önkéntes társuláson alapuló különböző társadalmi szervezetek (egyesületek és szövetkezetek) látták el. Darányi Ignác miniszter (1895-1903 és 1906-1910) ismerte fel, hogy nagyobb és közvetlenebb szerepet kell vállalnia a fejlődésben elmaradt térségek felzárkózásának elősegítésében.
A közép-európai térségben nem volt újkeletű a leszakadó régiók állami fejlesztése, hiszen Ausztriában is kormányzati beavatkozás segítette elő a magas hegyvidéki területeken az alpesi tejgazdálkodás megteremtését.
Az agrártárca gazdaságpolitikai fordulatára az 1896. évi képviselőválasztások után került sor: a megválasztott szabadelvű országgyűlési képviselők a legsúlyosabb gazdasági és szociális helyzetű peremterületeken, Székelyföldön és Kárpátalján emlékiratokban sürgették az állami fejlesztést.
A székely akció fogalmát és megindítását Sándor József, az EMKE főtitkára javasolta először 1896 októberében. A Földmívelésügyi Minisztérium együtt kezelte a két vidék akcióját, és az emlékiratok tanulmányozása után úgy döntött, hogy Kárpátalján egy állami (rutén, később hegyvidéki) segélyakciót indít. Darányi miniszter a beavatkozást „a Kárpát hegyvidék egész láncolatára kiterjesztendő későbbi ténykedés kiindulópontjának” tekintette.
A székely társadalom mozgalmat indított az állami támogatás beindítása érdekében, és a marosvásárhelyi értelmiségiek agitációjának köszönhetően mintegy félszáz székely társaság alakult országszerte. A magyar (Országos Magyar Gazdasági Egyesület) és erdélyi egyesületek (Erdélyi Gazdasági Egyesület, Erdélyi Kárpát Egyesület) nagyszabású kongresszus megrendezésével kívánták a székely akció elindítását sürgetni.
Darányi nem várta meg az egyesületek vitája miatt 1902 nyarára elhalasztott kongresszust, hanem az 1902. évi költségvetésben elkülönített 108 ezer Korona pénzösszeg felhasználására egy megyei hatóságok felett álló bizalmas szervet, az ún. „székely kormánybiztosságot” hozott létre Marosvásárhelyen június 1-jétől.
Nagy visszatetszést váltott ki Sándor János kormánypárti főispán kinevezése a függetlenségi elveket valló székely társadalom élére. Általános vélemény volt, hogy a birtokviszonyok, jogbizonytalanság megszüntetése és a telekkönyvek rendezése előtt egy céltudatos gazdaságfejlesztő program keresztülvitelére nem lehet gondolni Székelyföldön (Maros-Torda, Udvarhely, Csík, Háromszék megyékben).
A székely akció gazdaságfejlesztő politikája és munkaprogramja
A kormánybiztosság a helyi viszonyok figyelembevételével a központi kezdeményezések, a támogató beavatkozás végrehajtó hivatala lett. A meghatározott, folyamatosan növekvő költségvetési kerettel rendelkező, szigorú elszámolási rendszer alapján működő, általános feladatkörű hivatal helyzetfeltáró, javaslattevő, falvakkal kapcsolattartó, felvilágosító és tanácsadó feladatkörrel is bírt.
A gazdaságfejlesztő program sikeressége a kirendeltségi vezető (Sándor János 1903 novemberéig, Koós Mihály 1917. július 14-ig) mellett a kulcsfeladatokat ellátó gazdasági tisztviselőktől függött (Bíró János, Drexler Béla, Auffenberg Ágoston, Rédiger Béla, Csérer Lajos, Szemere Bertalan, Kiss Tibor).
A helyi megbízottak (1911-től gazdasági felügyelők) a megyékben az akció minden részletére kiterjedő feladatkörrel rendelkező kulcsfigurákká váltak (Benkő Pál Háromszék, enesei Dorner Béla, Székelyhidy Viktor Udvarhely és Kiss Ernő Csík megyékben). A közép- és nagybirtokosok érdekeit képviselő megyei gazdasági egyesületek a helyi elit nagyobb bevonását és érdekeik figyelembevételét hiányolták. Problémát jelentett, hogy a hivatal viszonya rendezetlen volt a tárca többi külső szakigazgatási szerveivel is.
A hivatal gazdaságfejlesztő politikája keretében az egyszerű anyagi segítségnyújtáson túl a térség önerejéből történő talpra állítását, a jövedelmező gazdasági rendszer meghonosítását célozta a társadalmi önsegélyezésre és kezdeményezésre is számítva.
A vezetőség államsegéllyel mindig csak a közösségeket vagy a közösség javára szolgáló intézményeket támogatta: egyrészt olcsó kamatú (2,5-4%-os), 1,5-3 év alatti visszafizetési kötelezettségű kölcsön formájában, másrészt készpénzfizetés ellenében 10-30%-os árkedvezménnyel.
Az állami támogatás feltétele volt a hozzájárulási kötelezettség (pénz, kézi- és igáserő, telek, épület) teljesítése. A hivatal egyéni alkalmi segélyezéssel csak rendkívüli esetben foglalkozott.
A székely akció a gyakorlati tapasztalatok hiánya és az állandóan felmerülő újabb feladatok miatt folyamatosan fejlődő, alakuló kormányprogramnak tekinthető.
Ennek jele, hogy a hivatal fennállása alatt átalány-költségvetéssel rendelkezett. A kormányprogram az 1902. augusztus 28-30-án Csíktusnádon tartott első székely kongresszus gazdaságfejlesztő javaslatait tekintette kiindulási alapnak, amely nagyarányú állami beavatkozás szükségességét fogalmazta meg.
Molnár Józsiás függetlenségi országgyűlési képviselő „ellenkongresszust” szervezett szeptember 13-án Kézdivásárhelyen, amely határozataival a kormányzat és a kirendeltség arányosításra, tagosításra és erdőügyre vonatkozó programjára akart hatást gyakorolni.
Sándor János kormánybiztos és Koós Mihály segédtitkár azonban a tusnádi kongresszus – elsősorban mezőgazdaságra vonatkozó – határozatainak figyelembevételével dolgozta ki a kirendeltség munkaprogramját 1904 márciusára, 27 ívnyi (218 oldal) terjedelemben.
Az akció célközönsége a parasztságnak mintegy 30%-át kitevő, családi gazdálkodást folytató, árutermelésbe bekapcsolódó, korszerűsítéseket is eszközlő kis- és középparaszti réteg volt. A jobbmódú és értelmesebb gazdák, falvanként 40-50 fő, a XX. század elejére felismerte a gazdasági korszerűsítés szükségességét a hagyományos gazdálkodást fenntartó romantikus szemlélet helyett. A helyi vezetők (lelkészek, tanítók, jegyzők és szolgabírák) mellett a hangadó gazdák megnyerése nélkülözhetetlen volt a gazdasági akció kivitelezésében, a községszintű ügyek lebonyolításában.
Sokrétű feladatkör
A hivatal munkáját a felülről jövő modernizáció és a tapasztalati tudás, hagyomány konfliktusa kísérte. A bizalmatlanság különösen az első 3-4 évben volt nagy. A fejlettebb, nyitottabb régiókban több eredmény született, mint az archaikusabb, elzártabb vidékeken.
A kirendeltség az első években felkarolt tevékenységek tömegével nem tudott megbirkózni (infrastruktúra, tutajozás, ipar, bányászat, gyermekvédelem, fürdőügy, vadászat, halászat) és a kezdeti sokrétű, rendkívül komplex, „teljesíthetetlen” és naivnak tűnő programcsomagból 1905 után a mezőgazdasági tárcára háruló feladatok kerültek előtérbe.
Így a belterjes mezőgazdaság és az állattenyésztésen alapuló gazdálkodási rendszer meghonosítása, valamint a falusi társadalom megszervezése.
A Magyar Gazdaszövetség kötelékébe tartozó gazdaköri lefedettség különösen Udvarhely megyében volt magas (90%), ahol a tanítókar aktivitására már a korszak sajtója is felfigyelt. Minden megyében voltak „kiemelt”, élenjáró és sok támogatást élvező gazdakörök, például Udvarhely megyében Siménfalva, Homoródszentpál vagy Háromszék megyében Felsőcsernáton és Gidófalva. A gazdakörök keretében szerveződött meg a gyakori perlekedések ellensúlyozására a falusi békebírák intézménye 1907-től.
Az Országos Központi Hitelszövetkezet (1898) kötelékében alakult hitelszövetkezetek (68-90%-os lefedettséggel a megyékben) az uzsorakamatot visszaszorították ugyan, de a hiteligényeket nem tudták kielégíteni. A Hangya kötelékében alakult fogyasztási szövetkezetek az infrastruktúra hiányosságából adódó kereskedelmi verseny miatt születtek meg, elsősorban a falvak saját kezdeményezésére. Az értékesítő szövetkezetek kedvezőbb eladási lehetőséget biztosítottak Székelyföld termékeinek a Magyar Gazdák Vásárcsarnok Ellátó Szövetkezete segítségével, illetve a gazdasági szükségletek beszerzésében (vetőmag, gazdasági gépek). Maros-Torda megyében és a Homoród-mentén tejszövetkezetek alakultak, és az első magyarországi állatbiztosító szövetkezet is Székelyföldön alakult meg.
A fejlettebb településeken a gazdatársadalmi szervezetek közös otthonának népházak (szövetkezeti házak) épültek az 1910-es években.
A falumodernizációt és vidékfejlesztést szolgáló épületek több mint negyedét a magyar szecessziós építészet egyik legjelentősebb alakja, Toroczkai Wigand Ede (1870-1945) tervezte. A székely akció „hivatalos építészének” szociális célzatú tervei a külföld figyelmét is felkeltették.
A kiépülő népkönyvtárhálózat, a gazdasági ismeretek közvetítését célzó elméleti (téli gazdasági előadások, mintagazdaságok, a tordai alsóbb gazdasági iskola) és gyakorlati tevékenység (határbejárás, tanulmányutak szervezése) a (szak)ismeretszerzés szempontjából hoztak eredményeket. Az ingyenes jogsegély keretében fizetett ügyvédek díjmentesen nyújtottak tanácsot a jelentkező kisgazdáknak.
A gazdaságfejlesztő program segítő közegként közreműködött a tenyészcélok megállapításában, valamint a megfelelő mennyiségű és minőségű tenyészállatok beszerzésében, fajtaváltással, illetve frissítéssel összekötve.
Az állatlétszám terén nem történt áttörés, sőt a kulcsfontosságú szarvasmarha-tenyésztésben nagyarányú visszaesés következett be. Koós Mihály az agrárfejlődés velejárójának (a tagosítás okozta legelőhiány, a haszonelvű gazdálkodás megjelenése) tartotta a sok kritikával kísért nyugati marhafajták terjesztését.
A tartásmódban sem történt minőségi változás, bár az állatdíjazások és kiállítások révén elkezdődött a szemléletváltozás. A húsfogyasztás növelését, valamint keresetkiegészítést szolgálta a baromfi- és nyúltenyésztés propagálása.
A Magyarországon először végzett szervezett legelőjavításoknak köszönhetően javult az állatállomány eltartásának lehetősége, és számos mezőgazdasági kísérletre is sor került. A rendszeres legelőgazdálkodás keretében csordaitatók hálózata jött létre Udvarhely és Háromszék megyékben, illetve országos viszonylatban is jelentős eredmény született a vízmosáskötések terén Udvarhely vármegyében. 1907-től kezdetét vette a szegény székely községek vízellátásának megoldása vízvezeték-hálózat kiépülésével és kutak fúrásával.
Az ellenőrzött, jó minőségű vetőmagok szervezett kiosztásának köszönhetően a terméshozam javult, és új növényfajták, köztük a takarmánynövények meghonosodása vette kezdetét. Az akció a szőlőterületek felújítása, a gyümölcstermelés és zöldségtermelés mellett a tejgazdálkodás és a méhészet fejlesztésével bővítette a megélhetés lehetőségeit.
A gazdasági gép- és eszközkiosztás révén eddig ismeretlen és elérhetetlen gépek kerültek gazdaköri használatba, még ha számuk nem is volt sok. A (mű)trágyázás terjesztése viszont lassan haladt.
Sok vita kísérte a hivatal 1909-ig végzett munkásközvetítő tevékenységét. Nosztalgikus elemnek tekinthető a keresetkiegészítést szolgáló háziipar „erőltetése”, amely nem tudta felvenni a versenyt a gyáripar konkurenciájával szemben.
A gazdasági akció egyénileg sokat adott, de a társadalmi és szociális problémák terén (hitelügy, parcellázás és birtokrendezés) nem hozott elmozdulást.
A vezetőség munkaprogramja 1908-tól, az akció területi kiterjesztésével megingott, mert a szórványmagyarság (Kolozs és Szilágy megyék, Alsófehér megye 58 magyar községe) gazdasági támogatása, az eltérő gazdasági, társadalmi és földrajzi régiók fejlesztése meghaladta erejüket.
Ettől kezdve az erdélyrészi gazdasági akció illetékessége nemcsak megyékre (1911-től Hunyad, 1912-től Szolnok-Doboka megyékre), hanem egyes település(ek)re is kiterjedt, így Héjjasfalvára (Nagyküküllő megye), 1911-től Beszterce-Naszód vármegye öt Sajó menti községére.
A román képviselők az elmaradott Torda-Aranyos vármegye topánfalvi járásának bevonását sürgették 1906-tól, a Román Nemzeti Párt a románlakta területek segélyakcióba bevonását 1910-től.
A kirendeltség vezetősége 1907-1910-re elszigetelődött a társadalmi közegektől (egyesületek, társaságok), viszonya megromlott a marosvásárhelyi székhelyű Székely Társaságok Szövetségével, amely a magyar kormányok nemzetiségi politikájával elégedetlen, főleg nemzeti érzelmű, középosztálybeli értelmiségieket tömörítette.
Segélyakciókból középfokú szakhivatal
A hivatalt váratlan gazdasági és politikai események, mint az 1912-1913. évi esős időjárás okozta országos segélyakció lebonyolítása, illetve az első világháború, majd a katonai megszállások előre nem látható feladatok elé állították.
Serényi Béla földművelésügyi miniszter (1910. jan. 17-1913. június10.) 1912 végén bejelentette a törvényhozásnak, hogy a hegyvidéki, erdélyrészi és felvidéki kirendeltségek elveszítik ínségakció jellegüket és rendszeres munkakörrel bíró középfokú szervekké alakulnak.
Az 1913. április 28-i szervezeti és működési szabályzat rendezte a hivatalok helyzetét és rögzítette feladatukat. A tárca külső hivatalai és szakközegei – az oktatási és tudományos intézetek (iskolák, kísérleti állomások), állami birtokok, országos lótenyésztési ügyek, kincstári fürdők és nyaralótelepek, erdészeti és vízügyi szervek, valamint az állami vagyon kezelésére rendelt hivatalok és közegek kivételével – az illetékes tárcakirendeltségek közvetlen hatósága (felügyelete és ellenőrzése) alá kerültek.
A kirendeltségek feladata lett a külhivatalok működésének összehangolása, a minisztériummal és a vidékkel való kapcsolattartás. A hivatalok figyelemmel kísérték a gazdasági viszonyokat, előmozdították a mezőgazdaság fejlesztését, törvények és rendeletek végrehajtását, támogatták a gazdatársadalmi szervezetek működését. A miniszter az erdélyrészi kirendeltséget marosvásárhelyi (Brassó, Csík, Háromszék, Kisküküllő, Maros-Torda, Udvarhely megyékre) és kolozsvári kirendeltségekre (Alsófehér, Hunyad, Kolozs, Krassó-Szörény, Szolnok-Doboka és Torda-Aranyos megyékre) osztotta.
Serényi azt is tervezte, hogy a kirendeltségi szervezetet fokozatosan az ország egyéb részeire is kiépíti, majd kerületi földművelésügyi igazgatóságokká alakítja át. A júniusban megalakult Tisza-kormány (1913. június10. – 1917. június15.) azonban nem tartotta keresztülvihetőnek ezt, ellenben a gazdasági akciókat – a magyar állameszmével szimpatizáló – nemzetiségi kisbirtokosságra is kiterjesztette. A kirendeltségi rendszer 1914 tavaszára 31 megyére, a történeti Magyarország csaknem felére kiterjedt. A hivatalok megszűnéséről nincs pontos adat: a kolozsvári hivatal 1919. október 15-én szűnt meg és Marosvásárhelyre települt át, 1920 elején azonban onnan is kiutasította a román hatalom. A kiegyezés kori magyar kormányok gazdaság- és nemzetiségpolitikájában a regionális gazdasági akciók bizonyultak a leghatásosabb pozitív intézkedéseknek, amelyek az ellátási, foglalkoztatási gondokon kívántak enyhíteni. A segélyakciók nemzetiségi célja egyrészt a magyar kis-, közép- és gazdagparasztság gazdasági megerősítése volt, másrészt a nemzetiségi birtokosok körében végzett pozitív gazdasági tevékenység.
Balaton Petra történész
1974-ben született Budapesten. 1998-ban szerzett diplomát a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar történelem-kommunikáció (rádiós) szakán. Doktori fokozatot 2007-ben nyert el a Debreceni Egyetemen. 2002-2010 között a Károli Gáspár Református Egyetem, Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékén tanársegédként, 2010 óta egyetemi adjunktusként dolgozik. Oktatási területe az 1790-1914 közötti magyar gazdaság- és társadalomtörténet. 2009-2012 között a MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíj keretében végzett kutatásokat az „Állami akciók a leszakadó régiók felzárkóztatására a dualizmus korában” témakörben. Kutatási területe a dualizmuskori gazdaság- és társadalomtörténet, különös tekintettel Székelyföldre és a leszakadó régiókra.
Fontosabb publikációk:
Balaton Petra: A nemzeti jövedelemszámítás magyar módszeréről. In: Ezredforduló–századforduló–hetvenedik évforduló. Ünnepi tanulmányok Zimányi Vera tiszteletére. Szerk.: Újváry Zsuzsanna. Piliscsaba, 2001. 245–267.
Balaton Petra: A székely akció előzménye és története. Székelyföld, 6. (2002) 6:62–91.
Balaton Petra: A székelyföldi (erdélyrészi) kirendeltség tevékenységéről (1902–1920). Magyar kisebbség, 8. (2003) 2–3:82–92.
Balaton Petra: A székely akció története. I. Források, 1. Munkaprogram és kirendeltségi jelentések. Cartofil, Bp., 2004.
Balaton Petra–Reisz T. Csaba: A székelyföldi ipari akció. Levéltári Közlemények, 77. (2006) 2:55–122. Balaton Petra: Székelyföldi tabló (Közéleti személyiségek emlékiratai Székelyföld fejlesztésére a XIX. század utolsó évtizedeiben). Csaba királyfi elárvult népe. Szerk.: Takács Péter. Székely Konferencia. Debrecen, 2009. 285-306.
Balaton Petra: A székely társadalom önszerveződése: a székely társaságok (Törekvések Székelyföld a XX. század elején). I. rész. Korunk, 2010. 3. (2010) 1: 78-85., II. rész. Korunk, 2010. 3. (2010) 2: 71-78. Balaton Petra: A Brassói Kereskedelmi és Iparosegylet szerepe az erdélyi iparvédő mozgalomban. Trianoni Szemle, 3. (2011) 3 (július–szeptember):54–65.
Balaton Petra: Szterényi József erdélyi pályafutása. Levéltári Közlemények, 82. (2011) 2. sz. 146-170. Balaton Petra: A Földmívelésügyi Minisztérium kirendeltségi szervezete és a temesvári hivatal tevékenysége (1913–1914). Archivnet, 11. (2011). 6. sz.
Balaton Petra: A székely falusi társadalom közösségi színtere. Népházak, szövetkezeti házak. Orpheus Noster, IV. (2012), 2. 30-46.
Balaton Petra: A feudális székely társadalom változásai a polgári átalakulás korában. Discussiones Neogradienses,11. Feudális társadalom? Szerk.: Szirácsik Éva. Salgótarján, 2011. 101-127.
Balaton Petra: Állami akciók a lemaradó régiók fejlesztésére a dualizmus korában. In: Bartha Miklós és kora. Regionális fejlesztések. Székelyudvarhely, 2013. 69-81. Transindex.ro

2014. szeptember 5.

Szórványstratégia az erdélyi református egyházban
Lelki gondozás és nemzeti megmaradás
Hogyan lehetne leghatékonyabban szolgálni az erdélyi református szórványmagyarságot? A kérdés bonyolult, hiszen az erdélyi magyarság egyre nagyobb hányada szórványosodik el, itt a legjelentősebb a népességfogyás – minden felekezetnél –, s ebből kifolyólag ráadásul a beolvadás is számottevő.
Hogyan lehet leghatékonyabban megbirkózni a szórvány kihívásaival, mindenekelőtt a lelki gondozás és a nemzeti megmaradás ötvözésével? Erről folytattak háromnapos eszme- és tapasztalatcserét az erdélyi református egyházkerület vezetői és szórványban szolgáló lelkészei szeptember elején az algyógyi szórványközpontban.
Kötéltánc a hit és nyelv határán
A nyelv a szolgálat eszköze, nem fegyver, kapu, melyen betérve az ember Isten útjára lép, nem gát, amely elválasztja a szent Igétől, jegyezte meg dr. Tunyogi Lehel magyarfodorházi (Kolozs megye) lelkipásztor. A szórványban, sajnos, az sem ritka, hogy a gyülekezet egy része csak töri, vagy már egyáltalán nem érti a magyar nyelvet, derült ki a lelkészek beszámolóiból. Az Igét azonban hozzájuk is el kell juttatni, az Ige hirdetése a lelkész elsődleges feladata, szögezte le dr. Kató Béla püspök. Ugyanakkor a református egyház magyar nemzeti egyház, nemzeti megmaradásunk egyik tartópillére.
Az Igét románul is el lehet juttatni, de ezzel gyengül a nemzeti jellege, felhígul a gyülekezet. A magyar nyelv kizárólagos használatára való ragaszkodással viszont az a veszély áll fenn, hogy egyes hívek elpártolnak az egyháztól, olyanok is, akiket rugalmasabb hozzáállással meg lehetne nyerni, derült ki a lelkészek beszámolóiból. Sok fiatal – főleg a vegyes házasságokból származók – nem ismeri eléggé az anyanyelvét, román nyelvű kisegítés nélkül, csak magyarul aligha lenne képes felkészülni a konfirmálásra. Velük mi legyen?, hiszen amúgy is egyre kevesebb a fiatal, a lelkész hajthatatlan magyarkodása viszont lehet, hogy a román szülő ortodox vallása karjába (vagy az ateizmus felé) taszítja a kamaszt.
A nyelvhasználat roppant érzékeny kérdés. A református egyház mindenképpen kitart a magyar nyelv mellett, a templomi liturgia csakis magyarul zajlik, máskor viszont a helyzettől függően, óvatosan, a román nyelvet is használni lehet, javasolta Vetési László, a kolozsvári püspökség szórványfelelőse.
Holland, svájci vagy amerikai testvérgyülekezetek látogatásain bevett szokás, hogy a szertartás egy részét lefordítják hollandra, németre vagy angolra. A magyar–román kétnyelvűség viszont kényesebb kérdés. Ennek bevezetése visszatetsző a gyülekezet azon részének, amely megmaradt magyarnak és az egyházban látja nemzeti megmaradása egyik alapelemét. Ezért a kétnyelvűség bevezetése kizárt, szögezte le Vetési László. Amikor viszont temetésen a halott hozzátartozói sem értenek magyarul, akkor tiszteletből illik románul is megszólalni a szertartáson a magyar mellett. Ilyen esetekre jó előre fel kell készülni a kellemetlen román nyelvfordulatok elkerülése végett, ajánlotta dr. Szegedi László, az egyházmegye generális direktora. Olyan esetek is előfordultak az erdélyi szórványban, hogy a magyar gondnok román felesége áttért a református hitre, 30 éve minden vasárnap rendszeresen eljár a templomba, buzgóan részt vesz minden egyházi rendezvényen, önkéntes munkával is, csak éppen magyarul nem tud. Illetlenség lenne, ha ilyenkor kitartanának az egynyelvűség mellett.
Óvatos rugalmasság
A rugalmasság nem tiltott, de nem is ajánlott. Szórványban, tekintettel a gyülekezetek etnikai-nyelvi állapotára óvatosan, a helyi lelkész tapasztalata szerint kivételesen elfogadható kisegítőként, míg Kolozsvárott vagy Marosvásárhelyen szigorúan tilos, az egyszerűen nemzeti árulás lenne, szögezte le Vetési László. Roppant érzékeny, annyira érzékeny, hogy néha már vérzékeny, derült ki dr. Tunyogi lelkipásztor felszólalásából.
A zsidóság például az egyház révén tartotta meg évezredeken keresztül eredeti héber nyelvét, noha azt már Jézus születése előtt évszázadokkal feladta. A Megváltó idején a zsidóság már az arámi nyelvet beszélte, később a görög, ladinó és jiddis vette át a mindennap használatos nyelv szerepét. A vallásnak köszönhetően a rég óta elfelejtett héber mégsem hallt ki. Ez példaértékű kell hogy legyen, főleg, hogy a zsidóság majdnem kétezer évig szétszórtan élt a világban, miközben a magyar szórvány még nem egészen 100 éves, hangsúlyozta előadásában dr. Kozma Zsolt teológiai professzor.
Nyelvi rugalmasság nélkül azonban aligha lehet visszanyerni, vagy megtartani a beolvadó híveket. Főleg a vegyes házasságokból származókat, szórványban ugyanis egyre ritkább a tiszta magyar család, annál gyakoribb viszont a vegyes házasság.
Célpont a vegyes házasságokból származók
Úgyis is befellegzett a szórványnak. Vagy inkább mindenáron meg kell menteni? Mindkét szemlélettel találkozni az utóbbi években, noha kétségtelenül az utóbbi a helyes, vélekedett Takács Péter, Magyarország kolozsvári konzulja. Mindenekelőtt a vegyes házasságokból származó gyermekeket kell megszerezni a magyarság számára, tömeges elvesztésük jelentős érvágás lenne a szórvány és a nemzet számára. A református egyház – akárcsak a többi erdélyi magyar történelmi egyház – számára ez a fő cél, s ebben Magyarország támogatására számíthatnak. Nemzeti megmaradásunk tartópillérei a templom és az iskola, kulcsa pedig a magyar nyelv. Ne hagyjuk elveszni, az elvesztett területet sokkal nehezebb visszahódítani, mint megvédeni, hogy el ne essen, hangsúlyozta az erdélyi származású Barabás János, Magyarország kolozsvári főkonzulja. Arra kérve az egybegyűlt lelkészeket, hogy népszerűsítsék gyülekezeteik körében a kettős állampolgárságot.
A magyar–román vegyes házasságokból született gyerekek meghódítása nem könnyű dolog kisebbségként, főleg a szórványban, de nem is lehetetlen. Számos példa van erre, még az algyógyi háromnapos eszmecserén résztvevő református lelkészek között is.
Végvárak megerősítése
Dr. Kató Béla püspök szerint a végvárak megerősítése kiemelt cél az erdélyi református egyházkerület – és a nemzet – számára, jóllehet korántsem egyszerű kérdés. A szórványba olyan lelkészeket kell kiküldeni, akik vállalják a kihívással járó nehézségeket és hosszú távra terveznek. Gyakori váltakozásuk nem megoldás, azáltal nem lehet tartósan építeni, hangsúlyozta Kántor Csaba püspök-helyettes. A szórványban sokkal nagyobbak a kihívások, mint tömbvidéken, itt az Igehirdetésen kívül iskolát kell menteni, közösséget összetartani, kulturális programokat szervezni stb., vagyis olyan nemzetmentő feladatok vannak, melyeket tömbvidéken a civilszervezetek és a helyi hatóságok végeznek el. Ennek ellenére a szórványba nem mindig a legjobb lelkipásztorokat helyezték ki, ismerte el Vetési László.
Ezen azonban jelentősen javítottak az utóbbi években, Magyarország támogatásának köszönhetően az önfenntartásra képtelen kis szórványgyülekezetek lelkészei számára az anyagi megélhetés problémái megoldódtak, s az egyház is egyre inkább olyan lelkészeket küld a szórványba, akik küldetésnek tekintik szolgálatukat. A jelképes „vérátömlesztéssel” nemcsak a szórvány ügye halad tömbvidéki lelkészek kihelyezésével, hanem a tömbvidék is tudomást szerez a szórvány gondjairól, s ezáltal megerősödnek az erdélyi magyar–magyar kapcsolatok. E téren az egyház is tanulhat a politikumtól, a Szórvány–Székelyföld program példaértékű, jegyezte meg Szegedi László generális direktor.
Noha kétségtelenül nehéz, a szórvány helyzete nem reménytelen. Néha onnan is jön segítség, ahonnan nem gondolták volna: a gazdasági válságtól. A szocialista ipar hanyatlása nyomán sokan – főleg idősebbek – visszaköltöztek szülőfalvaikba, az utóbbi évek kivándorlása pedig jóformán megszűnt. Sőt, olyan is van, hogy a rendkívül erős gazdasági hanyatlás nyomán hazatérnek Spanyolországból a 10-15 évvel korábban kivándoroltak, amint több szórványtelepülés lelkésze jelezte. Ott született gyerekeik legjobb esetben csak törik a magyart, idehaza viszont magyar iskolába járnak, hiszen románul egyáltalán nem tudnak, spanyol oktatás pedig nincs.
Sok, nagyon sok a borús jel, mégis van reménykeltő fejlemény is. Az Algyógyon összegyűlt számos – főleg fiatal – lelkipásztor és lelkész asszony körében nemcsak pesszimizmussal, hanem optimizmussal is találkozni.
Chirmiciu András, Nyugati Jelen (Arad)

2014. szeptember 13.

Meghívó a Türi Magyar Napokra, a Magyar Ház szentelésére
Az álmok valóra válnak! Az életet álommá kell átalakítani, s az álmunkból valóságot formálni! Igen, mert az álom nem képzelet, hanem a valóság, más nézőpontból. Egyre többen vagyunk, akik hiszünk a csodákban. Az angyalokban, a tündérekben, akik hiszünk abban az álomban, amelynek a neve Türi Magyar Ház. Abban, amely lassan készen áll, amely nem ragadt meg az álmodozások szintjén.
Túl merésznek tűnt ez az álom, és lám, ITT VAN! Hát ne csak álmodozzunk, hanem éljük is meg!
Szeptember 27-én és 28-án, minden igazi magyar szívvel érző embert örömmel és szeretettel várunk Türbe, hogy átadhassuk rendeltetésének a TÜRI MAGYAR HÁZAT!
Minden nagy teljesítmény egy álommal kezdődik. A tölgyfa alszik a makkban, a madárka vár a tojásban, és a lélek látomásában egy ébredező angyal mozdul. Az álmok tehát a valóság magjai! És hogy ne csak káprázat, ne csak álmodozás legyen, íme itt van:
ÁTADJUK RENDELTETÉSÉNEK A TÜRI MAGYAR HÁZAT!
Jöjjünk el, örüljünk egyre többen annak, hogy vagyunk, és azok vagyunk, akiket a Teremtőnk megálmodott: magyarok. Magyarok, akik bár a tudattal zavarunk sokakat, amiért egyáltalán vagyunk. Mi azonban nem zavart szeretnénk kelteni, hanem örömöt hozni ebbe a régióba.
Szeptember 27., 28., Türi Magyar Napok, második alkalommal. Magyar Ház-szentelés.
Mindenkinek a Balázsfalvához tartozó Türben a helye!
P R O G R A M
2014. szeptember 27. (szombat)
10:00 – Toborzó: lovasok, barantások. 10:15 – Óriásgulyás-készítés – Török Zoltán szakácsmester fakanalas vezényletével elkezdődik az ebédfőzés 10:30 – Baranta-bemutató (magyar harcművészeti bemutató) – Kincses Kálmán és csapata. Érdeklődőknek foglalkozások, sok kipróbálható harci fogással!!! 11:00 – Gyerekprogramok: kézművesség, néptánc, mézeskalács-készítés, íjászkodás, ügyességi versenyek. 12:00 – Harangszóra a Magyar Szent Korona hiteles másolatának fogadása és elhelyezése a Magyar Házban - Úrangyala imádság, Himnusz és Házszentelés – A Türi Magyar Ház megáldása - Előadás a Szent Koronáról 14:00 Közös ebéd a kifogyhatatlannak tűnő üstből 15:30 – Ünnepi köszöntők, irodalmi és kultúrműsor (közreműködnek Kulcsár-Székely Attila színművész, tánccsoport, stb), pezsgőbontás 17:00 – „Én is ebbe az iskolába jártam” – egykori diákok emlékezése 18:00 – Szentmise 19:30 – Magyar bál - az augusztusban és szeptemberben születettek köszöntése - játékok, mulatságos történetek - vidám együttlét
2014. szeptember 28. (vasárnap)
9:00 – Üres az üst, főzzünk benne valami finomat! – Török Zoltán szakácsmester fakanalas vezényletével elkezdődik az ebédfőzés 12:00 – Ünnepi szentmise, a Remény ének-és zenekar közreműködésével - hálaadó dicsőítés - közös ebéd az üstből, melyre MINDENKIT várunk! - zárszó Legyünk együtt, maradjunk egyek, mert ez a mi szórványlétünk éltetője és alapja!
Akik támogattak, lelkesítettek, erőt adtak: Erdélyi Magyar Televízió, Marosvásárhely; Erdély.ma, Csíkszereda; Emberi Erőforrások Minisztériuma, Budapest; Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., Budapest; Osthilfe, Linz (dr. Vencser László); Magyar Patrióták Közössége, Budapest; Kovászna megye tanácsa, Sepsiszentgyörgy; Magyar Máltai Szeretetszolgálat, Miskolc; Magyar Katolikus Karitász, Budapest (Csongrádi Gergely); Agytop Kft, Marosvásárhely; Eta Energie Consult Kft., Marosvásárhely (Lészai Ferenc Bendegúz); Primer Electro Kft, Jedd (Kovács Lajos); Varga Imre, Marosvásárhely; Benke István, Marosvásárhely; Kocs Lajos, Marosvásárhely; Domahidi István, Marosvásárhely; Peti Péter, Marosvásárhely; Dobai Jenő, Egyesült Államok; Kulcsár-Székely Attila, Ülke; Füzes Oszkár és Bajtai Erzsébet; Simon Emőke és Török Ferenc; Takács Péter, Sopron; Tamás József, Csíkszereda; Farr László, Marosvásárhely; Kincses Kálmán és csapata, Székelyszenterzsébet; Nagy András, Solymár; Eötvös György, Budapest; Fáy András, Magyarország; Gencsi András, Marosvásárhely; Kémenes Hajnal, Marosvásárhely; Bajkó Teréz, Gyulafehérvár; Gál Emil, Gyergyókilyénfalva; Marso Kft, Nagyernye; Gyergyóditrói Közbirtokosság; Gyergyószentmiklósi Közbirtokosság; Magyarói Polgármesteri Hivatal; Vargyasi Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet; Ludas utcai református gyülekezet, Marosvásárhely; Misszió Tours, Szigetszentmiklós; Communitas Alapítvány, Kolozsvár; és sok jószándékú magyar ember.
Isten fizesse meg sokszorosan jóságukat!!!
Erdély.ma

2014. november 24.

Csillagocska jótékonysági bál
Jótékony célú bál helyszíne volt szombaton este a Partiumi Keresztény Egyetem díszterme. A bevétellel a várad-réti egyházközség keretében működő Csillagocska Alapítvány munkáját támogatták a résztvevők.
Erzsébet-Katalin bál, Csillagocska bál, Réti bál – sok néven ismert, de a lényeg ugyanaz: az együvé tartozás, közösségépítés és -erősítés. Mindemellett pedig természetesen a jótékony jelleg, hiszen az ezen alkalmakon összegyűlt bevétellel a Csillagocska Alapítvány munkáját támogatják a résztvevők. A nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében szombaton este megszervezett bál ezúttal is a már megszokott színvonalat képviselte: hangulatosan berendezett teremmel, változatos műsorral és igényes zenével (köszönhetően a Sanzon együttesnek) tisztelték meg az egybegyűlt mintegy 170 résztvevőt.
A jó közösségért
A köszöntők sorában dr. Pálfi József nagyvárad-réti tiszteletes, a Csillagocska Alapítvány elnöke szólt először az egybegyűltekhez. Kiemelten üdvözölte a vendégek sorában a Nagyváradon lezajlott Kálvin-konferencia több neves résztvevőjét, Takács Pétert, Magyarország kolozsvári konzulját, Tőkés László európai parlamenti képviselőt, a Béres-házaspárt, akik „bárataink és támogatói ügyünknek”, és nem utolsósorban a „törzscsapatot”, azokat a váradiakat, akik évről évre visszajárnak a bálba, és minden alkalommal tudnak együtt szórakozni. „Nem az a lényeg, hogy mire gyűjtünk, hanem az, hogy ez egy jó közösség legyen” – hangsúlyozta Pálfi József, elmondva azt is: a magyar kormány és svájci támogatók, illetve a jó szándékú helybeliek segítségével lassan elkészül az a közösségi ház, ahova átköltöztethetik a templom alagsorából az óvodát, illetve a néptáncoktatáshoz kapcsolódó tevékenységeket. „Haladjon ez az ügy a maga útján, neveljünk minél több gyermeket, de szülőt is arra a lelkületre, amit mi képviselünk” – fogalmazott zárásképpen Pálfi József. „A cél nemes, és láthatjuk, hogy az alapítvány munkája meghozta a gyümölcsét”, emelte ki köszöntőjében Takács Péter konzul, arra biztatva mindenkit, hogy lehetőségeihez mérten támogassa az ügyet, a közösségépítő tevékenységet.
Az est keretében fellépett a Csillagocska Néptánccsoport, illetve Gajai Ágnes színművésznő, aki Edith Piaf et Agnes című műsorából adott elő részleteket – méltán hatalmas sikerrel. A lassan hagyományossá váló divatbemutatón ezúttal a nagyváradi Juhász Szép Anna tervező mutatkozott be, aki a hagyományos székely népviselet alapján, de a modern kor vívmányait (pl. gyári szövet) felhasználva alkotta meg szemet gyönyörködtető ruháit. A műsoros rész utolsó fellépője volt Varga István, vagyis „Kiscsipás”, aki ez alkalommal is bizonyította: számára ma is élő a népzene.
Tököli Magdolna
erdon.ro

2015. február 25.

A könyv ünnepe Szovátán
Múlt csütörtök este a szovátai városháza nagytermében a Teleki Oktatási Központ, a Bernády Közművelődési Egylet és a Sóvidék kulturális folyóirat tartott négyes könyvbemutatót.
Régi ismerősként, jó barátként üdvözölték vendégeiket a szovátaiak. Pál-Antal Sándor, Székelyföld egyetlen akadémikus történésze többször hozott ünnepi hangulatot a városháza évszázados nagytermébe. Szovátára szinte haza jár jeles tudósunk. Nemegyszer szervezte az Erdélyi Múzeum- Egyesület rangos konferenciáit városunkban. Az sem ritka, hogy a kikapcsolódás perceiben Szováta fölötti erdőkben futunk össze a gombászgató jeles tudóssal. Sigmirean Cornel egyetemi tanár, a Petru Maior Egyetem szenátusának elnöke valóban hazajött Szovátára. Kezdő történelemtanárként évekig tanított városunkban, és vált helységünk megbecsült, tisztelt személyiségévé. (1989 decemberében a népszerű fiatal tanárt egyhangúlag választották be a város új vezetőségébe.) A Szováta történelme iránt érdeklődők ma is szívesen emlékeznek azokra az éjszakába nyúló beszélgetésekre, amikor a diktatúra legsötétebb éveiben Cornel barátunkkal szabadon szólhattunk valós, propaganda- és politikamentes közös történelmünkről. Szintén szovátainak számít Józsa Nemes Irén, aki kifogásolhatatlan nyomdatechnikával készült gyönyörű albumával volt jelen a könyv szovátai ünnepén. A Nyárádmente nagy festőművészét mindörökre szovátaivá teszi a székely stílusban épült református templomunk általa festett kazettás mennyezete.
Mester Zoltánnak, a Bernády Közművelődési Egylet elnökének üdvözlő szavait követően Káli Király István, a már néhai Mentor Könyvkiadó vezetője olvasta fel Sebestyén Mihály – ki betegség miatt nem lehetett jelen a bemutatón – méltatását Pál-Antal Sándornak a székely szimbólumokról szóló legújabb könyvéről: "Jelen kötete egy hatalmas adattár és album, olyan korpusz, amelyben 850 intézményi pecsét leírása található meg, a pecsétlenyomat vagy a pecsétnyomó képével, rajzával együtt. A pecsétek rajzolata rendszerint a címerektől kölcsönzött. Ilyen címeres pecséttel hitelesíti a testület az általa kibocsátott iratokat, jegyzőkönyveket, felfolyamodványokat, hivatali levelezést. A szerző azt a folyamatot éri tetten, melynek során a magánpecsét használatáról áttérnek az intézmények saját címeres pecsétjük használatára. Pál-Antal Sándor a székely nemzet címerétől és pecsétváltozataitól, azok histórikumának bemutatásától eljut a társadalom, a közösségi intézmények legkisebb sejtjéig, odáig, ahol még/már szükséges a hitelesítő pecséthasználat.
Másfelől a könyv a székelyföldi autonómia ügyét is előbbre viheti, hiszen arra tanít, hogy az erdélyi, székelyföldi magyar helynév- és szimbólumhasználat nem a tegnap született, nem valamely politikai csoport vagy szeparatizmus csíráztatta ki, hanem hosszú és valóságos történelmi folyamat eredménye, tanúbizonysága, használatától a helyi kis közösségek otthon érzik magukat a belakott, a kezük által megművelt hazában."
A szerző, Pál-Antal Sándor rövid vetített képes előadás keretében beszélt könyvéről, annak születéséről, kiemelve egyes kutatótársak, így a jelen levő Zepeczaner Jenő történész segítségét is.
A Szabó Miklós – Simon Zsolt – Szögi László szerzőhármas kétkötetes munkáját, az Erdélyi diákok külföldi egyetemjárása 1849-1918 között címűt Sigmirean Cornel egyetemi tanár ismertette. Kiemelte, hogy Marosvásárhely élenjár az erdélyi diákok külföldi egyetemjárásának a kutatásában. A témával foglalkozó Tonk Sándor 1979-ben jelentette meg az 1181-1521 közötti erdélyi egyetemjárók névsorát. Az 1521-től 1700-ig terjedő korszakot a Tonk Sándor – Szabó Miklós szerzőpáros dolgozta fel, majd Szabó Miklós–Szögi László könyve következett az 1700-1849 közötti időszakról.
Káli Király István a könyvvel kapcsolatban elmondta, hogy csak az előkészítő munkák közel négy és fél évnyi megfeszített munkát igényeltek. Közzététele, kimagasló jelentőségére való tekintettel, támogatással vált lehetővé.
Pál-Antal Sándor a kötettel kapcsolatban elmondta: történetírásunk egyik fontos megoldandó kérdése értelmiségtörténet, kialakulásától kezdve a mindennapi életben betöltött szerepének a feltárásáig. A hiánypótló igény kielégítésére a fentebb említett kutatók évekig tartó megfeszített munkával feltárták és feldolgozták az 1919 előtti erdélyi diákok egyetemjárására vonatkozó forrásokat, és a most megszűnő Mentor Kiadó révén közkinccsé tették azokat. Ez a kiadvány egy forrás jellegű lexikonszerű címtár részletes előszóval, mely bemutatja a külföldi egyetemjárás irányát, méreteit és sajátosságait, azokat a jellegzetességeket és értékeléseket, amelyek ezekből következtethetők. Az előszóból megtudjuk azt is, hogy az adatok 128 európai egyetem anyakönyveiből származnak, ami egyben jelzi a kutatómunka méreteit, rendkívüli kiterjedtségét.
A könyvünnep harmadik könyvének, az Időtár IV. kötetének bemutatásakor Pál-Antal Sándor elmondta:
Az írói nevén Sebestyénként ismert Spielmann Mihály történész és közíró, könyvtáros kollégánk, mindannyiunk ismert Misije egy újabb könyvvel örvendeztette meg olvasóit. Az általa elgondolt várostörténet 2007-ben elkezdett és 2009-ben már közzétett sajátos ismertetőjének első kötete után egy újabb, immár negyedik kötetét kínálja olvasóinak.
Ez a kötet Marosvásárhely történetének olyan 44 évét tárja elénk, amelyet a különböző pejoratív jelzőkkel illetett kommunista diktatúra korszakának hívnak. Ennek a korszaknak a történészek általi oknyomozó feltárása a jövő feladata. A most megjelent kötetben a szerző a statisztikai adatok alapján nyomon követte a város demográfiai változásait, amelyek illusztrálják a város összlakosságának többszörösére emelkedését és nemzetiségi összetételének gyökeres megváltozását.
Káli Király István szenzációs olvasmánynak tartja az Időtárt. Olyan korról szól, amikor a sajtóban megjelenő hírek 95%-a hazugság volt, viszont Sebestyén Mihály úgy idézi, tárja elénk ezeket, hogy lehetővé teszi a sorok között olvasva élni újra a kor eseményeit. A negyedik kötettel még nem zárult le az Időtár sorozata. A szerző már dolgozik a pótköteten, már a hatszázadik oldalnál tart…
Weisz Attilának Józsa Nemes Irénról szóló könyve a Mentor Művészeti Monográfiák sorozat 22. kötete. Az előkészítő munkálatokban a kiadó vezetője és a fotósa igyekezett a művésznő minél több képét felkutatni. Csupán Szepessy László műgyűjtő 53 képpel rendelkezik, a százhalombattai Takács Péter is gazdag gyűjteményt őriz. A képeket lefotózták, és elküldték a szerzőnek, hogy minél teljesebb képet alkothasson az életműről. A kötet 47 színes és 12 fekete-fehér reprodukciót tartalmaz. Káli Király István azzal zárta a kötet méltatását, hogy ezért az albumsorozatért is sajnálja a Mentor Kiadó működésébe beállt kényszerű szünetet.
A könyvbemutató támogatói a szovátai Fürdővállalat, a Kicsi Gomba vendéglő és a Kakucs gyógyszertár voltak.
Pál-Antal Sándor: Történelmi szimbólumaink. A székelyföldi címeres pecsétek. Mentor Könyvkiadó, 2014; Szabó Miklós – Simon Zsolt – Szögi László: Erdélyiek külföldi egyetemjárása 1849–1918 között 1-2. Mentor Könyvkiadó, 2014; Sebestyén Mihály: Időtár IV. Marosvásárhely történeti kronológiája 1945–1989. Mentor Könyvkiadó, 2014; Weisz Attila: Józsa Nemes Irén. Mentor Könyvkiadó, 2014.
A. J.
Népújság (Marosvásárhely)

2015. június 17.

Józsa Nemes Irén-emlékkiállítás Szovátán
1918 őszén, a spanyolnáthajárvány idején menekíti Bedébe családját Nemes Mihály marosvásárhelyi geológus. Itt, a világtól elzárt kis nyárádmenti faluban születik meg a család második gyermeke, Irénke. Habár Józsa Nemes Irén festőművész /Bede,1918. október 11. – Marosvásárhely, 2003. október 30./ Marosvásárhelyen élt és alkotott, következetesen bedeinek vallotta magát. A szülőhely meghatározó erejűvé vált egész életére, munkásságára, és tette őt a "Nyárádmente nagy festőjévé".
Nemes Irén Szovátával való kapcsolata 1938-ban kezdődött. Dr. Bernády György, Marosvásárhely egykori polgármestere, a szovátai református templom építésének kezdeményezője kéri fel Nemes Irénkét, leányának iskolatársát, a marosvásárhelyi festőiskola egyik legtehetségesebb tanítványát és Bartha Péterné tiszteletes asszonyt (Józsa Gerő magyartanár édesanyját) a templom kazettás mennyezetének megfestésére. Ezzel a munkával vált a család szovátaivá. Bartha Péterné házát Szovátán építi fel, Józsa Gerő, Marosvásárhely legendás hírű magyartanára több nyarat is tölt családjával Erdély legnevesebb fürdőhelyén.
A kiállítás képeit a százhalombattai Takács Péter gazdag erdélyi gyűjteményéből válogatta össze. A jeles műgyűjtő is hazajárónak számít Szovátán. Az 1989-es fordulat után az elsők között kereste fel egy segélyszállítmány kísérőjeként városunkat. A látogatásból egy testvérvárosi kapcsolattá szélesedő barátság született Bodó Lajos helybéli tanárral. Szovátán keresztül szerette meg Takács Péter a számára mindaddig ismeretlen Erdélyt, és vált az erdélyi festmények szenvedélyes gyűjtőjévé.
A június 13-án megnyitott kiállítás a Medve-tó 140. születésnapjára szervezett ünnepségsorozat egyik legkiemelkedőbb eseménye volt.
Péter Ferenc, Szováta város polgármestere megnyitóbeszédében kiemelte az alkotó és a műgyűjtő szovátai kötődéseit. Nemes Irén egyik első jelentős alkotása a helyi református templom kazettás mennyezete.
Siklódi Zsolt szovátai festőművész a marosvásárhelyi festőiskola jelentőségét emelte ki és jelölte meg helyét az erdélyi festőiskolák történetében. A nagybányai festőiskola meghatározó szerepű volt Magyarország és Erdély művészettörténetében. Amennyire ismert a Hollósy Simon kezdeményezte nagybányai festőiskola, éppannyira hiányos, feldolgozatlan a művészettörténeti írásokban kevésbé tárgyalt, Bordi András és Ciupe Aurel vezette marosvásárhelyi festőiskola története. A világháború után Kolozsvárra összpontosították az erdélyi magyar művészeti oktatást. (Szép feladata lenne a művészettörténetnek a nagybányai festőiskola hagyományainak anyaországi folytatói mellett a marosvásárhelyi festőiskola történetének, jelentőségének kutatása is.)
Weisz Attila kolozsvári művészettörténész, egyetemi adjunktus, a művésznő unokája Józsa Nemes Irén életpályáját vázolta a résztvevőknek.
– Nemes Irénke nyolc évig járt a vásárhelyi festőiskolába. Nagybányával ellentétben, itt iskolai katalógus és jegyek is voltak.
Nemes Irén kiforrott, érett festőre utaló munkái már a harmincas években megjelentek. A negyvenes évek akvarell- és olajfestmény-sorozatai már túlmutatnak a festőiskolában tanultakon. A negyvenes évek végén az állami támogatások rákényszerítik a vásárhelyi festőket a szocreál stílusú képek festésére is. Ez alól a háromgyermekes családanya sem lehetett kivétel. A hatvanas évektől már érett alkotások a művei, témáit a szülőfalu, gyermekkori élményei adják. A hetvenes években születnek legértékesebb alkotásai.
Az 1990-es évek a reménység évei voltak. Egyre több gyűjtő fedezi fel alkotásait, témáit továbbra is a gyermekkorában megismert hagyományőrző, rendtartó székely falu adja, kiegészítve tájképeivel, természet után festett faluábrázolásokkal.
2003-ban bekövetkezett halálakor a számtalan újságcikken kívül nem jelent meg róla átfogó monográfia. A Mentor könyvkiadó felkérésére írtam meg 2014-ben megjelent, a művésznőt bemutató kötetemet. Akárcsak a marosvásárhelyi festőiskoláé, a művésznő igazi felfedezése még hátravan. A hozzáértők, a szakemberek jól tudják ezt. Ezt igazolja Takács Péter gazdag J. Nemes Irén- gyűjteménye is.
A művészettörténész könyveivel, a műgyűjtő képeivel írja a művészettörténetet, jelentette ki Takács Péter műgyűjtő, a kiállítás képanyagának tulajdonosa. Tíz éven át fűzték baráti szálak Józsa Nemes Irénhez. Mikor a művésznő kis nyugdíját elvitték a gyógyszerek, Takács Péter festékeket, ecseteket, vásznat vásárolt neki, és biztatta munkája folytatására. Rendszeresen vásárolta is a Nemes Irén-képeket mind Erdélyben, mind az anyaországban. Jelenleg egy több mint negyven darabból álló, a művésznő teljes életútját átfogó gyűjteménnyel büszkélkedhetik.
"Biztos, hogy Irénke most figyel bennünket" – zárta meghatóan szép beszédét a hajdani jó barát.
A város mindent megtett a kiállítás méltó körülmények közötti megrendezéséért. Kiss János, a szovátai kulturális élet örökmozgó mindenesének figyelme a legapróbb részletekre is kitért. Az önkormányzat, a városvezetők támogatásával, Siklódi Zsolt kivitelezésében, gyönyörű plakátok, meghívók, művészi kivitelű prospektusok várták a látogatókat.
(jandrás)
Népújság (Marosvásárhely)

2015. augusztus 21.

Amíg világ a világ…
Szent István-napi megemlékezés és az új kenyér ünnepe a Színház téren
Amíg világ a világ /Védjétek egymást, magyarok/Mert ez a küldetésetek ! – a Csaba királyfi rockopera záródalának a gondolataival fejezte be ünnepi köszöntőjét tegnap este a Színház téren Cseh Gábor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) megyei elnöke.
A marosvásárhelyi magyarok összefogása jegyében szervezte meg a Színház téren az EMNT Maros megyei szervezete a Szent István-napi ünnepséget.
Az EMNT elnöke rendkívüli napnak nevezte augusztus 20-át, István király, a keresztény magyar állam megalapítása, a nemzetmegmaradás, egyben az új kenyér ünnepét.
Arra kérte a megjelenteket, szívleljék meg Szent István intelmeit, és az államalapító szellemében találják meg a közös hangot. "Drága marosvásárhelyi magyar testvéreim: higgyünk magunkban, higgyünk egymásban és higgyünk az összefogás erejében! A nemzet ereje az összefogásban rejlik, az egymásért érzett felelősségben (…) Kívánom, adjon az Isten mindannyiunknak kellő hitet, bölcsességet, erőt és akaratot ahhoz, hogy – Szent István példája szerint – mindannyian megértsük és átérezzük azt a feladatot és küldetést, amelyre szüksége van ma nemzetünknek itthon Marosvásárhelyen, itthon, Erdélyben!" – mondta Cseh Gábor.
Az ünnepi rendezvényen fellépett: Kilyén Ilka színművész, Buta Árpád énekes, zongorán kísért Zeno Apostolache, Simóni Júlia Annamária zalaegerszegi diák, a marosszentgyörgyi Szent Cecília – Kolping család – Jubilate egyesített kórus, vezényelt Simon Kinga, a marosszentgyörgyi Öreg Fenyők tánccsoport.
Az esemény alatt látható volt Hunyadi László kiállított Szent István-szobra, valamint a Szent Korona Szabó Albert amatőr képzőművész által készített másolata.
Az idei rendezvény egyik érdekessége a Szent Korona, illetve a koronázási ékszerek kenyértésztából készült változata volt, Tőkés Tibor világbajnok pékmester alkotása.
Az óriáskenyereket (3 darab 50 kilogrammos és egy 30 kilogrammos kenyér) a magyar történelmi egyházak képviselői szentelték meg, majd szétosztották a jelenlevők között.
A rendezvényen részt vett: Magyarország csíkszeredai konzulátusa dr. Csige Sándor vezető konzul vezetésével, az LMP országos küldöttsége Vida Attila, az elnökség titkára vezetésével, a 15-ös Mátyás huszárok Balogh József kapitány vezetésével, a Szent György lovagrend Nagy Géza marosszéki prior vezetésével, hazai politikai és civil szervezetek képviselői. Beszédet mondott dr. Csige Sándor csíkszeredai konzul, Takács Péter, az LMP nemzetpolitikai titkára, Soós Zoltán RMDSZ-es városi tanácsos, Portik Vilmos, az EMNP megyei elnöke.
A rendezvény fő támogatója az ELDI pékség volt.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

2015. augusztus 21.

Az államalapítást ünnepelték Marosvásárhelyen
A zuhogó eső sem tudta eltántorítani azokat a marosvásárhelyieket, akik csütörtök este részt vettek a Színház téren rendezett Szent István-napi ünnepségen. Ugyanaz a teremtő erő, amely az esőt adta, gondot viselt arra is, hogy a szinte ezer lelket számláló tömeg felszakadozó égbolt alatt, együtt, háborítatlanul fogyassza el az ünnep megszentelt kenyerét.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kezdeményezésére a városban harmadik alkalommal tartották meg az államalapítás ünnepét, és másodjára szentelték meg a marosvásárhelyiek kenyerét a főtéren.
Az ünnepi beszédek sorát Cseh Gábor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei elnökének köszöntése nyitotta: „A bölcsek azt mondják, a múltból táplálkozik a jövő és az a nemzet. Aki nem ismeri, nem tiszteli múltját, nem is lehet jövője. Kívánom, hogy az államalapító szellemében találjuk meg a közös hangot, találjunk rá az összetartozás, a nagy összefogás útjára. Egységben az erő, de ehhez egységben is kellene gondolkodni, félretéve egyéni érdekeket, sérlemket, haragot”.
Ezt követően Magyarország Csíkszeredai Főkunzulátusának vezető konzulja, Csige Sándor Zoltán továbbította Zsigmond Barna Pál főkonzul üdvözletét, majd kifejtette: „Államalapítás után az építkezés, a munka, az áldozathozatal, a tanulás korszaka következett. Mert ahhoz, hogy erős államot építsünk, először tanulni kellett. Ahhoz, hogy Európa szerves részéve váljunk, magunkévá kellett tennünk értékeit. Az, hogy most itt lehetünk Marosvásárhely patinás főterén, annak is köszönhető, hogy elődeink igyekeztek méltók lenni a szent istváni örökséghez.”
A vezető konzul beszédét Takács Péternek, a Lehet Más a Politika párt nemzetpolitikai titkárának felszólalása követte. Elmondta, nagy megtiszteltetés számukra, hogy abban a városban lehetnek, amelynek lakói mindig, minden esetben kiálltak a szabadságjogaik mellett és hűek voltak a magyar nemzeti tradíciókhoz. Takács Péter után Soós Zoltán és Portik Vilmos szólaltak fel. Előbbi elmondta: augusztus 20. legfontosabb üzenete számunkra, hogy a változáshoz egyszerre kell bátornak és megfontoltnak lenni. „Ahhoz, hogy ezt az örökséget utódainknak átadjuk, ma is változásra van szükségünk. Elsősorban félre kell tenni a sérelmeket és a büszkeséget, őszintén egymás szemébe kell néznünk, meg kell bocsátanunk egymásnak. Kezdjünk el együtt dolgozni, gondolkodni, együtt örülni. Mindenkire szükség van az elkövetkezendőkben” – hangoztatta.
Portik Vilmos kifejtette: „Három éve már, hogy más táborokba tartozó politikusok is egy helyen tudnak ünnepelni, és ha van valami, akkor ezért érdemes a munkát félretenni, és megállni egymás mellett. Mert majdnem mindenki számára láthatóvá kellene válnia, hogy Marosvásárhelyen vannak fontosabb dolgok, mint a párthovatartozás”.
Az ünnepség hangulatát volt hivatott emelni a marosszentgyörgyi Öreg Fenyő néptánccsoport fellépése, Buta Árpád éneklése, a műsorvezető Kilyén Ilka szavalatai, a zalaegerszegi Simon Júlia Annamária elemista szavalata, valamint a hagyományőrző huszárok, illetve a Szent György Lovagrend tagjainak jelenléte. A kulturális műsor után Papp Melinda evangélikus, Kecskés Csaba unitárius és Oláh Dénes katolikus lelkipásztorok megáldották a kenyeret. Ezután a marosszentgyörgyi Szent Cecília, a Kolping család és a Jubilate egyesített kórusok kíséretében a tömeg elénekelte a székely és a magyar himnuszt. Az együttlét utolsó mozzanatként mindenki részesülhetett a Tőkés Tibor pékmester által készített kenyérből.
Vass Gyopár
Székelyhon.ro

2015. augusztus 24.

Felavatták Szentjóbi Szabó László szobrát Ottományban
Ottományban augusztus 22-én, szombat délután az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) szervezésében, Szabó István helybéli nyugalmazott tanár nemes adományaként felavatásra került az ottományi születésű Szentjóbi Szabó László (1767–1795) költő és drámaíró mellszobra.
Az irodalmi személyiség 1795. október 6-án hunyt el a Martinovics-féle jakobinus mozgalomban vállalt szerepének büntetését töltve, Kufstein várbörtönében. Nevét viseli a helyi általános iskola, halálának 200 éves évfordulója alkalmából pedig emléktáblát is avattak a református templom falán.
A szoboravatást megtisztelte jelenlétével Tőkés László, az EU-parlamenti képviselő, az EMNT elnöke, Takács Péter kolozsvári magyar konzul, Nagy József Barna, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Partiumért felelős alelnöke, Csomortányi István, az EMNP Bihar megyei elnöke, helybéli tisztségviselők, Fazekas István Albertirsa (Magyarország) polgármestere, Szentjóbi Szabó Andor, a költő oldalági leszármazottja és élettörténetének kutatója, valamint más oldalági leszármazottjai is. A ceremóniát Török Sándor, az EMNT Bihar megyei elnöke vezette.
Ünnepi beszédet mondott Nagy József Barna, Szabó István, aki mint említettük, saját költségén készíttette el Deák Árpád nagyváradi szobrásszal a költő büsztjét, Szentjóbi Szabó Andor, aki 2006-ban a település díszpolgári címét is megkapta, Takács Péter konzul, valamint Tőkés László EP-képviselő. Közreműködött a szalacsi Örökzöld asszonykórus, az ottományi Nefeljcs Férfikórus, verset mondott Darabont Réka. A költő mellszobrát Tőkés László és Takács Péter leplezte le. Az esemény koszorúzással és a Himnusz eléneklésével zárult.
A délután második felében Szalacson (Ottománnyal alkot községet) sor került a Partiumi Autonómiatanács (PAT) helyi sejtjének alakuló ülésére, amelyet a tervezett és a programban feltüntetett szalacsi művelődési ház helyett – a helyi polgármesteri hivatal elutasító hozzáállása következtében – a helyi gazdaegylet épülete melletti magtárban tartottak meg.
Románia regionalizációjáról és az ezzel járó régiós autonómiák szükségszerűségéről dr. Szilágyi Ferenc, az EMNT érmelléki szervezetének elnöke tartott kiselőadást, majd a régiók önálló közigazgatásáról, illetve más európai példákat felsorakoztatva Tőkés László vont párhuzamot a nyugati országokban jól működő hasonló önszerveződésekről.
A helyi autonómiatanács megalakulásának mozzanatait Csomortányi István vezényelte le. A szavazás eredményeképpen a helyi PAT elnöke Rencsik Ferenc lett, alelnökei pedig Nagy Ferenc és Szabó János. Végül Tőkés László átadta a frissen alakult szervezetnek a Partium zászlaját. Az alakuló ülésen részt vett a helyi Örökzöld asszonykórus is, akik népdalokkal és nemzeti érzületű magyar nótákkal tették színesebbé a magtárában zajló eseményt.
Az Erdélyi Magyar Néppárt sajtóirodája
erdon.ro

2015. szeptember 14.

Nagybánya, az erdélyi művészet alfája
Lezárult a Nagybánya Tájképfestő Telep 20. Alkotótábora Felsőbányán a hét végén. Az augusztus 31-én kezdődött táborban 19 képzőművész vett részt a Nagybánya melletti kisvárosban Erdélyből, Magyarországról, Németországból és Angliából.
A Nagybányai Művésztelep 100. és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) megalakításának 75. évfordulóján, 1996 júliusában Tőkés László püspök kezdeményezésére Magyarláposon nyári alkotótelepet szervezett Véső Ágoston festőművész és néhai Lugosi Mihály helybéli lelkipásztor. Olyan kulturális missziót vállaltak ezzel, amely biztosította a magyar képzőművészet egyik legnagyobb teljesítményének, a világhírű nagybányai festészet hagyományainak ápolását és továbbéltetését, valamint a Kárpát-medence magyar és más nemzetiségű művészeivel való kapcsolattartást.
Szombaton az idei tábor zárásaként táborzárást megelőző napon az impozáns felsőbányai római katolikus templomban ökumenikus hálaadó istentiszteletet tartottak. Tőkés László, a KREK előző püspöke többek között az egyház és a művészet szoros kapcsolatáról szólt. Egyfelől az alkotóművészetet mint szakrális szolgálatot hangsúlyozta ki, másfelől az egyház és a hitélet művészeteket megtermékenyítő, jótékony hatását húzta alá.
Az ökumenikus istentisztelet után a felsőbányai RMDSZ székházában nyitották meg az alkotótáborban készült munkákból rendezett tárlatot. Az anyagot válogató és méltató művészettörténész, Vécsi Nagy Zoltán el is mondta: e szerény hajléknál méltóbb környezetet érdemelnének a színvonalas alkotások. Ennek mentén Véső Ágoston – miközben röviden visszatekintett az alkotótábor két évtizedére – a szervezési nehézségekről is szólt, valamint azokról a körülményekről és viszonyulásokról, amelyek miatt ez a rangos partiumi művészeti intézmény, a Nagybánya Festőtelep még mindig nem nyerte el az őt megillető figyelmet.
Takács Péter kolozsvári konzul a magyar kultúra fontos helyszínének nevezte Felsőbányát, egyetértve Vécsi Nagy Zoltánnal, aki a Nagybánya-jelenséget az erdélyi művészet alfájának nevezte, amely mindmáig nem nyerte el méltó helyét az egyetemes és a magyar művészettörténetben. Véső Ágoston megköszönte minden eddigi és mai munka- és alkotótársának – külön is a román partnereknek – az elmúlt húsz esztendőt, elmondva: 13 országból 140 művész vett részt az általa vezetett táborokban az évek során, legtöbbjük vissza-visszatérő, néhányan sajnos már csak alkotásaik révén lehetnek velünk, dicsérte a kitartókat és üdvözölte a fiatalabbakat.
A táborvezetőt Szakács Imre festőművész, a Szentendrei Régi Művésztelep vezetője, az Európai Művésztelepek Szövetségének alelnöke köszöntötte és méltatta baráti meghatódással.
Krónika (Kolozsvár)

2015. november 22.

„Megerősítették kezüket a jóra”
Tizennegyedik alkalommal szervezték meg az Erzsébet-Katalin Jótékonysági Bált november 21-én este a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében. Idén a Csillagocska óvoda javára gyűjtöttek.
Immár tizennegyedik alkalommal szervezte meg hagyományos Erzsébet-Katalin Jótékonysági Bálját a váradi Csillagocska Alapítvány és a Nagyvárad-Réti Református Egyházközség. A bálnak ezúttal is a Partiumi Keresztény Egyetem díszterme adott otthont, amely idén is megtelt olyanokkal, akik együtt, közösségben szeretnének jót cselekedni, hozzájárulásukkal adni valamit magukból másoknak. Idén a legkisebb csillagocskákat, a Csillagocska Református Zeneóvodát támogatták a bálozók. A köszöntők sorában az est házigazdájaként dr. Pálfi József várad-réti lelkipásztor, a Csillagocska Alapítvány elnöke szólt először az egybegyűltekhez, kiemelve, hogy a jótékonysági bálok alkalmával a jelenlevők a kulturált szórakozás mellett minden évben nemes dolgot cselekszenek azáltal, hogy együtt, egy közösséget alkotva „megerősítik kezüket a jóra”(Nehémiás 2,18). „Életemnek, munkámnak is ez a gondolat az egyik mozgatórugója, hogy ha lehet, minél inkább tudjuk összekapcsolni, összehozni az embereket, hogy érezzék jól magukat együtt, úgy hogy annak legyen értéke, súlya és tudjanak is tenni valamit. Az egyre inkább atomizálódó közösségek idején hatalmas értéke van annak, ha meg tudjuk őrizni a baráti társaságokat, közösségeket” – mondta el Pálfi József.
Köszönetnyilvánítás
A lelkipásztor beszédében kiemelten köszöntötte Gál Helgát, a Magyar Külügyminisztérium bor- és gasztronómiai tanácsadóját, az est védnökét, Takács Péter kolozsvári konzult, Takaró Ritát a Tokaj Kereskedőház Zrt. igazgatóját, valamint a Kárpát-medence egyik legjelesebb borászát Konyári Jánost. Mindezek után Pálfi József megköszönte mindazoknak, akik az elmúlt hetekben azon fáradoztak, tevőlegesen, pénzzel, adománnyal vagy egy imával, hogy a bál sikeres legyen. Külön köszönetet mondott Konyári Jánosnak, aki borokat ajánlott fel az estre, Bartha Sándor dévaványai vállalkozónak, aki 25 gyermeket hívott meg Dévaványára, valamint Vassy Erzsébetnek és a Holló családnak, akik festményeket ajánlottak fel a jótékony cél érdekében. A beszédek rendjén Gál Helga védnöki tisztségében köszöntötte az egybegyűlteket, majd hivatalosan is megnyitotta a bált.
Gazdag programkínálat
Mint az elmúlt években, úgy idén is gazdag és változatos műsort állítottak össze erre az alkalomra. Az est sikeréhez kicsik és nagyok egyaránt hozzájárultak. Elsőként a nagyváradi Művészeti Líceum két diákja lépett fel: Ilisz Dominik zongorázott, majd Pálfi Boróka fuvolázott, őt Ferencz Mercedes kísérte zongorán. A komolyzenei programsor Thurzó Zoltán zongoraművész játékával ért véget. Az esten nagy sikert aratott Szóka Júlia operettprimadonna előadása, aki ismert operettrészleteket, dalokat énekelt. Táncos előadással készült a Csillagocska Néptáncegyüttes, amely kalotaszegi táncokat mutatott be. Idén sem hiányozhatott a programból a divatbemutató, ezúttal Cristina Breteanu divattervező ruhakölteményeit csodálhatták meg a jelenlevők, köztük a Nagyvárad Táncegyüttes Betyárvilág című előadásából ismert darabokat is. A rendhagyó divatbemutató elején a Nagyvárad Táncegyüttes és a Csillagocska Néptáncegyüttes hölgytagjai felvonultak a szebbnél szebb ruhákban, majd következett a Betyárvilág előadásának egy kis részlete, ami során a tánc mellett még több betyárruhát tekinthettek meg a jelenlevők. A műsor végeztével a bálozók vették birtokba a táncparkettet, az élőzenét a Sanzon Együttes és a Csillagocska Zenekar biztosította. A táncot már csak a tombolahúzás és a festményárverés szakította meg.
P. Nagy Noémi
erdon.ro

2016. március 8.

Kérhető a magyar személyi igazolvány is
Már lehet kérvényezni a magyarországi személyi igazolványt, mindenkinek, aki magyar állampolgár. Nem kell hozzá magyarországi lakcím, csak pár papír. Nézzük, mik, és hol intézhető.
Immár magyarországi személyi igazolványt is kaphatnak azok, akik megkapták a magyar állampolgárságot. Ezt hétfőn Nagyváradon jelentette be Magyarország kolozsvári konzulja,dr. Laky-Takács Péter Attila, aki a szokásos kihelyezett konzuli napra állampolgársági ügyeket intézni jött az itteni Demokrácia Központba. A lényeg, hogy állandó lakcímmel nem rendelkező magyar állampolgárok is igényelhetnek elektronikus személyi igazolványt. Várják az érdeklődő polgárokat a magyarországi települések kormányablakainál, az irat kiváltásához nem kell állandó magyarországi lakcím sem.
Mi és hol?
Az igényléshez valamilyen személyi azonosító igazolvány kell (például útlevél, lehet romániai, vagy magyarországi is), emellett a magyar állampolgárság felvételekor megkapott honosítási okirat és a lakcímkártya. A kiskorúak esetében szükséges a születési anyakönyvi kivonat is. Ezekkel kell jelentkezni az ingyenes személyiért a bármelyik magyarországi kormányablaknál – és ott is lehet majd átvenni az okmányt később. A konzul váradi tájékoztatóján részt vett Zatykó Gyula, az EMNP alelnöke is, aki tudatta: „csak Hajdú-Bihar megyében 20 ilyen hivatal van, például Váradhoz a legközelebbi Keresztesen, de lényegében minden nagyobb településen”.
Kérdéseinkre dr. Laky-Takács Péter Attila konzul elmondta: később – várhatóan pár héten, de legfeljebb fél éven belül – Magyarország külföldi képviseletein is intézik majd ezt is. Következésképpen az is várható, hogy a kihelyezett konzuli napokon Bihar megye nagyobb településein is benyújtható lesz majd az igénylés, a Demokrácia Központokban.Hogy mennyi idő alatt van kész a biometrikus személyi? A konzul válasza szerint ”személyes tapasztalatom, hogy 30 napon belül adták ki, amikor én újíttattam meg az enyémet, de azt hiszem, ennél lényegesen hamarabb is elkészül”. Információink szerint jelenleg 8-9 nap alatt megvan, de ha sokan igénylik, akkor ez kicsit hosszabbodhat.
Magyarországon január 1-jén lépett hatályba a közigazgatási bürokrácia csökkentéséről elfogadott törvénycsomag. A módosítással bevezetett új személyi igazolvány egy sor, most még különálló okmány funkcióját is átveszi. Bár nem vonják ki a forgalomból az TAJ-kártyát és az adóazonosító jelet, ezek adatait az okmányban található chip már képes tárolni – de ezek csak az anyaországban élőket érintik. Ugyanakkor az új típusú magyarországi személyi igazolványban lévő chipek miatt lerövidült az okmány érvényességi ideje, az eddigi 10 év helyett 6 évente kell majd megújítani. A 18 év alattiaknak pedig ezentúl háromévente kell új igazolványt igényelniük. Kérdésünkre válaszolva dr. Laky-Takács Péter Attila azt mondta, ezzel a mostani okmánnyal lényegében teljes lett az anyaországon kívül élő magyar állampolgárok által kapható iratok köre.
Egyéb ügyek
A váradi kihelyezett konzuli napon egyébként folytatódott a magyar állampolgársági igénylések átvétele is a Demokrácia Központban (Fő/ Republicii u. 45. szám; telefon: 0259-220126). Ugyanakkor a konzul jelzete: a már állampolgárságot nyertek közül sokan kaptak választási regisztrációra vonatkozó levelet az elmúlt időszakban, de csak azok küldjék vissza, akik még nem regisztráltak, és akik szeretnének magyarországi voksolásokon részt venni. Nagy József Barna irodavezető megjegyezte, hogy regisztrálni a területi irodáknál is lehet. Másban is segítenek ezek az irodák. Zatykó Gyula ugyanis emlékeztetett: a magyar állampolgársággal is rendelkező hadiárvák 8600 forintos havi támogatást kaphatnak – ezt az ügyintézést is rendezik a területi irodákban. Hozzátette: „persze az összeg nem nagy, de mivel idős személyekről van szó, a legtöbbjüknek sokat jelent ez a 100 lej fölötti összeg is”.
Az ügymenetről
A magyarországi személyi kiváltásához egyelőre csakis valamelyik anyaországbeli kormányablaknál kell jelentkezni, a felsorolt iratokkal. A helyszínen sorszámot húz az igénylő (vagy ezt neten, illetőleg telefonon is előre intézheti). Az ügyintéző a szám alapján hívja az ügyfelet. Adatlapot töltenek ki, pár perc alatt, amit a kérvényező aláír, aztán fényképet készítenek róla és ujjlenyomatot vesznek. Végül az igénylő megkapja egy borítékban az elektronikus személyi igazolványának azonosító kódját. A személyi igazolvány pár napon belül elkészül, és személyesen lehet átvenni. Egyébként tájékozódtunk tegnap a Váradhoz legközelebbi kormányablaknál, azaz Biharkeresztesen. Ott már január óta kaptak is igényléseket, de roham nem volt, tömeges igénylésekre (az állampolgársági ügyek kezdeti intézésétől eltérően) nem volt példa eddig. Egyelőre különösebb fennakadás nélkül, rendben megy az ügyintézés.
Szeghalmi Örs. erdon.ro

2016. március 9.

Határon túliak is igényelhetnek magyar személyit
A magyar állampolgárságot szerzett határon túli magyarok is igényelhetik a Magyarországon januárban bevezetett elekronikus személyi igazolványt – jelentette be hétfőn Nagyváradon dr. Laky-Takács Péter Attila konzul. Az Erdon.ro hírportál beszámolója szerint Magyarország kolozsvári főkonzulátusának képviselője azt mondta, hogy a honosítottak akkor is megkaphatják az újfajta elektronikus okmányt, ha nincs állandó magyarországi lakhelyük.
A nagyváradi demokrácia-központban, Zatykó Gyula, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) alelnöke és Nagy József Barna irodavezető társaságában tartott sajtótájékoztatón dr. Laky-Takács Péter Attila elmondta: az elektronikus személyi igazolvány egyelőre csak a magyarországi kormányablakoknál igényelhető, de tervezik, hogy a jövőben a külképviseleteken is megkaphassák az érdeklődők.
Az okmány igénylésekor fel kell mutatni valamilyen személyi azonosító igazolványt, például útlevelet (ez lehet romániai, illetve magyarországi is), valamint a magyar állampolgársági eskütétel után kapott honosítási okiratot és lakcímkártyát. Kiskorúak esetében a születési anyakönyvi kivonatot is mellékelni kell a kérelemhez. Az elektronikus személyi igazolványt ingyen, 8 nap alatt állítják ki a magyar állami hatóságok, de amennyiben sok az igénylő, hosszabb ideig is eltarthat az elkészítése.
Az új típusú, elektronikus személyazonosító igazolványt idén januártól vezették be Magyarországon a közigazgatási bürokrácia csökkentésére vonatkozó törvénycsomag részeként. Az okmányt elektronikus aláírásra is lehet használni, illetve a TAJ-kártya (Társadalombiztosítási Azonosító Jelet igazoló Hatósági Igazolvány) és az adóazonosító igazolvány funkcióit is ellátja. Az új okmányok 94 százalékát chippel látták el, de a 65 év felettiek kérhetik chip nélkül is. Az új okmányok érvényességi ideje a korábbi 10 év helyett 6 év, a 18 év alattiaknál 3 év. Az új okmány illetékmentes, a kiállítási határidő a korábbi 20 napról 8 napra csökkent.
Dr. Laky-Takács Péter Attila az Erdon.ro-nak elmondta, a mostani okmánnyal lényegében teljes lett az anyaországon kívül élő magyar állampolgárok által kapható iratok köre. Az ügyintézésről kifejtette: ez valamelyik anyaországbeli kormányablaknál igényelhető, a helyszínen sorszámot kell kérni (ezt interneten, illetve telefonon is igényelhető), majd az igénylő a helyszínen kitölti az adatlapot, fényképet készítenek róla, illetve ujjlenyomatot vesznek. Végül egy borítékban megkapja az elektronikus személyi igazolvány azonosító kódját. Az okmányt szintén személyesen lehet átvenni. Krónika (Kolozsvár)

2016. március 17.

Ahogy akkor, ma is csak magunkra számíthatunk
Több helyszínen is tartottak március 15-én megemlékezést Érmihályfalván és a szokásokhoz híven a Márciusi Ifjak Díjat is átadták.
Már szokásosnak mondható esős időben kezdődött meg a március 15-i megemlékezés Érmihályfalván. Elsőként az Érmellék korabeli országgyűlési képviselőjének és kormánybiztosnak, Bernáthfalvi Bernáth Józsefnek (1801-1860) az emléktáblájánál gyűltek össze az emlékezők, akik előtt Balázsné Kiss Csilla lelkész egyebek mellett arról beszélt: csak rajtunk múlik, hogy tovább él-e a Bernáthok szellemisége, hiszen az igazi márciusi ifjúi lelkület nem hódol be semmilyen hatalomnak, nem válik szolgalelkűvé. Koszorúztak az egyház, a magyar pártok, az általános iskola, az önkormányzat és a vitézi rend képviselői, továbbá Takács Péter kolozsvári konzul. Ezen a helyen jelentette be Kovács Zoltán főgondnok: az egyházközség rövidesen “méltó emlékhelyet” fog létesíteni a templomkertben a Bernáthoknak (családi sírboltjuk a templom alatt van).
Kokárdák fáklyafényben
A református templomban folytatódott az ünnepség, ahol ugyancsak a tiszteletes asszony volt az igehirdető és arról beszélt, hogy a hit az ami megtart és legyőzi a Krisztus nélküli világot. Vendégként Bogdán István tisztelendő mintegy csatlakozott a gondolathoz, kifejtve, hogy feladatunk követni Jézust, akarata szerint cselekedni a jó ügyekért. Közreműködött a római katolikus egyházközség Jubilate Deo kórusa, Balázs Máté és Balázs Borbála diákok, továbbá Takács Péter konzul felolvasta Orbán Viktor miniszterelnök ünnepi üzenetét. Időközben besötétedett, így érvényesült a Széchenyi téren az a 150 fáklya, melyet a helyi ifjúsági szervezet tagjai gyújtottak, ugyancsak az ERMISZ-tagok osztották szét azt 300 kokárdát, melyeket előzőleg a Szépkor nyugdíjas egyesület és az RMDSZ-Nőszervezet tagjai készítettek. A Petőfi-emléktáblánál Boda Brigitta tanárnő méltatta 1848 jelentőségét, ifj.Sütő Szabolcs diák pedig a Nemzeti dalt mondta el, majd az emléktáblára 19 párt, szervezet, intézmény képviselői tettek koszorút.
…csak mi magunk
Ma nem Haynauval kell megküzdenünk, hanem az érdektelenséggel , mondta már a kultúrházban Nyakó József polgármester rövid köszöntőjében, át is adva a szót Biró Rozália szenátornak. A politikus asszony egyebek mellett feltette a kérdést: hogyan lehetünk ma méltóak nem csak azokhoz, akik életüket adták a szabadságért, de azokhoz is, akik a fiaikat, férjeiket büszkén indították el a csatamezőre? Talán úgy, hogy legyünk bátrak összefogni és kiállni azok mellett, akik embert próbáló feladatot vesznek magukra, amikor a közösségért felelősséget vállalnak. Ahogyan akkoriban sem volt, úgy ma sincs, aki kiálljon értünk helyettünk, csak mi magunk. Nem nemzeti kisebbségként kell meghatározzuk magunkat, hanem mint ugyanolyan magyarjaiként a nemzetnek, akik bárhol élnek a világon, zárta beszédét Biró Rozália. Szavai után a “márciusi legifjabbak” következtek: ifj.Belényesi István és Karsai Kristóf I. C. osztályos diákok huszárverseket mondtak.
Márciusi Ifjak Díj
Március 15-én adják át Érmihályfalván a helyi RMDSZ alapította Márciusi Ifjak Díjat, amit olyan fiatal kap, aki munkájával, életével kiemelkedően képviseli a magyarság ügyét. Az idei jutalmazott Turucz Imola Annamária, aki helyben végzett iskolái, néptáncos és GGG-s múlt után lett debreceni diák, majd az ottani Hittudományi Egyetem teológus hallgatója, legátusként belföldön és Magyarországon is öregbítve szülővárosa hírét. A díjat Nyakó József helyi RMDSZ-elnöktől vette át.
Árva szívem…
Az ünnepség zárásaként a GGG Irodalmi Stúdió és a Nyíló Akác néptánccsoport közös műsorát láthattuk (közreműködött Szabó János, a Móka színjátszó csoport rendezője). Ebben a szabadságharcba vonultak hátramaradt gyerekeinek szemszögéből láthattuk a ’48-’49-es eseményeket. Már az “Árva szívem nagyon fáj…” cím is hűen kifejezi az érzéseket, melyet csak tovább fokoztak a reménykedő gyermeki szavak (“mire felébredek, édesapám talán itthon lesz”), vagy a látvány, ahogyan az apa táncát örökül hagyja cseperedő fiára. Aztán egy-egy szál virág maradt, melyet (jobb esetben) a sírra tehettek… Az ünnepségsorozat a Szózat éneklésével zárult.
Rencz Csaba. erdon.ro



lapozás: 1-30 | 31-36




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998