|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 127 találat | lapozás: 1-30 ... 91-120 | 121-127 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Bodor Pál 2016. szeptember 25.Koós Ferenc: a mecenatúra azt jelenti, hogy a pénz kötelezTíz évig filmstúdióban dolgozott, huszonöt évig egyetemen tanított elektronikus nagyberendezések szakon, ma pedig sikeres vállalkozás kezdeményezője, nevét gyakran hallani a művészek körében és a kulturális rendezvényeken. A könyvek és a térrendezés szerelmesével, az erdélyi magyar mecénások egyikével, Koós Ferenccel beszélgettünk. Nem tudom szó nélkül hagyni ezt a lenyűgöző környezetet, amelyben ülünk. Milyen könyveket láthatunk ebben a könyvtárban? Erdélyi kultúrtörténet, művészettörténet, történelem, helytörténet – ezzel veszem magam körül, ezt szeretem a leginkább. A következő körben vannak a Magyarországról szóló helytörténeti könyvek, a magyar irodalmat az erdélyitől nyilván nem lehet elválasztani, ott van az Erdélyre vonatkozó román kultúra és csak ezen túl következik a görög-latin irodalom, a judaisztika vagy a teljes európai irodalom. Szívem csücskei még a színészettel, a filmmel foglalkozó könyvek. Azok a könyvek, amelyek itt vannak, általában nem leíróak. Mindig azok a könyvek érdekeltek, amelyekből meg lehetett valamit csinálni. Nemcsak volt pedagógusként gondolkoztam így, hanem az életemet is úgy próbálom élni, hogy ha lehet, a tárgyak legyenek a kezemben, fogjam meg őket, és az író abban segítsen, hogy felfedezzem magamtól az illető kérdéskört. Ne mondja el nekem, hogy ő hogyan látja azt, hanem hívja fel a figyelmemet arra, hogy az a kérdéskör létezik, és adjon bizonyos segédeszközöket a kezembe, hogy én azt magamtól meg tudjam ismerni. A Gaudeamus és a Phoenix könyvüzletek is a tulajdonában voltak. Miért artotta azt fontosnak, hogy a magánszféráján túl Kolozsvárra is kiterjessze ezt a könyvbirodalmat? Ennek több oka van. Az, hogy én egy adott pillanatban sokkal több könyvet vásároltam, mint amennyit el tudok olvasni, egy erdélyi ambíció volt. A kilencvenes évek után nagy számú magyarországi honpolgár jött az országba azzal a céllal, hogy felvásároljon mindent, ami még érték Erdélyben, kezdve a torockói bútortól a mezőségi szőttesig, egészen a kidei gereblyéig, folytatva a könyvekkel. Azt nem tudtam magamnak megengedni, hogy rengeteg bútort vegyek, de a könyveket nagyon szerettem. Azt mondtam, hogy azt már nem engedem, hogy kivigyék innen Erdélyből a könyveket. Éveken keresztül tulajdonképpen pont ugyanannyit fizettem ezekért, mint amennyit a magyarországiak akartak érte adni. Hogy ebből könyvüzlet is lett, annak megint több oka volt: a kilencvenes évek végén ezekhez a könyvekhez – bejárva a Kolozsvári könyvüzleteket – nem lehetett hozzájutni. Úgy láttam, hogy a felhozatal kizárólag csak kereskedelmi szempontok alapján működik és ezt nagyon nehezen fogadtam el. És akkor megalapítottam a saját könyvüzletemet, amelyben a felhozatal fele művészeti könyv volt. Megpróbáltam egy színvonalas könyvüzletet összehozni. Koós Ferenc azt mondja: gondolkodása és a munkához való viszonya különböző társadalmi változásokból ered: míg a 20. század elején a katolikus tanítás szerint éltek, és az édesanyja azt tanította, hogy az ember áldozza fel magát valamiért, addig ma önmegvalósítást tanítanak. A becsületesség helyett a sikeresség, a szerény munkavégzés helyett a könyöklés és a taposás lett a fontos. Míg az amerikai protestantizmus alapköve a takarékosság elve volt, Koós szerint ehhez képest az európai társadalom ötven éve olyan dolgokat és tárgyakat vásárol, amelyekre nincs közvetlen szüksége. Ugyanakkor kiemelte, hogy ma a valós tér mellett megjelenik egy virtuális tér, amelyekbe az emberek beleélik magukat és boldogak benne. Ez a virtuális valóság ön számára negatív vagy csak egyszerűen egy változás? Ez számomra egy tragédia, több okból kifolyólag. A tanulásnak számomra van egy feltétele: ne hidd azt, hogy tudod. Van három kritériuma annak, hogy valamit sikerüljön megtanulnod: az első és legfontosabb az, hogy a dolgoknak valamilyen testiséget adj. Konkrétan, ha egy képernyőn van egy gyerek, aki biciklizik, attól te még nem tanulsz meg biciklizni, de ha a bicikli ott van előtted és felülsz rá, akkor megtanulsz biciklizni. Az egyetemen hallatlanul fontos volt számomra az, hogy a diákjaim lássák a tranzisztort, az áramköröket, a kondenzátort, a különböző elektronikus alkatrészeket, amelyeket a diák is képes összeszerelni. Amikor 2003-ban az egyetemi tanítást abbahagytam, a kollégáimnak az volt az első, hogy szétszedték ezt a labort és megszüntették. Azóta számítógépen szimulálják ezeket. A második szükséges dolog ahhoz, hogy valamit el tudjunk sajátítani, a fokozatosság elve: minden lépcsőfokra szükség van ahhoz, hogy fel tudj jutni. A harmadik elv, ami számomra nagyon fontos a tanulásban, az az, hogy egyetlen fogalmat se ugorjunk át, amit nem ismertünk meg. Az agynak az a tulajdonsága, hogy ha valamit nem értett meg tökéletesen, akkor abból negyed óra múlva köd keletkezik, és az agy egy adott pillanatban blokálódik a ködtől. Huszonöt éven keresztül tanítottam elektronikus nagyberendezések szakon. A tanár és diák közötti viszony is teljesen megváltozott. Régen a tanár elegánsan bement, tiszteletet kívánt magának, előadta a mondókáját és elment. Ez ma használhatatlan módszer. A tanár egy barát kell legyen, aki felhívja a diák figyelmét különböző dolgokra. Régen a tanár a vizsgán ismereteket vizsgált és sajnos nagyon sok olyan tanárunk volt, akinek a fő problémája az volt, hogy a diák mit nem tud. Messzemenően hibás ez az én szempontomból, mert a tanár éveken keresztül azzal a tantárggyal foglalkozott, így egészen biztos, hogy többet tud róla, mint a diák. Csináljuk fordítva: a tanár azt nézze meg, hogy a diák mit tud. Nemrég színház- és alkotótábort szerveztek Kidén, abban a Kidei Alkotótérben, amelyet Ön alakított ki pár évvel ezelőtt. Milyen motivációból jött létre ez a tér? Abból jött létre, hogy én az egész életemet úgy éltem le, hogy a dolgokat meg akartam tapasztalni a saját kezemmel. Ennek nagyon érdekes kitételei vannak. Míg nagyon sokan a világot csak vizuálisan engedik magukhoz, én rengeteg helyen próbáltam odafigyelni a hangokra is. Én a templomokat azért is járom, hogy megfigyeljem a sarkokban a különböző hangok, suttogások terjedését, visszaverődését. A vizualitásból is egészen mást érzékelek, mint a legtöbb ember: például kimegyek és óránként megnézem, hogy hogyan változik a templom által vetített árnyék, vagy azt, hogy a nap különböző pillanataiban a természet milyen színekben van előttünk. A térélményhez hozzátartozik az is, amit egész gyerekkoromban csináltam: háttal álltam a fáknak és tíz percen keresztül simogattam a fák kérgét. Természetesen ma is meg tudom állapítani a kérgek alapján, hogy barack-, körte- vagy diófa. A térhez hozzátartoznak a szagok is, illetve a légmozgás is nagyon fontos elem, amire nagyon kevesen gondolnak. Nehogy azt hidd, hogy valami rendkívülit csinálok, csak leülök és figyelek. És ez az, amit mások nem csinálnak. Van egy pár pillanat, amit én megengedek magamnak: reggel eldöntöm, hogy aznap mit akarok csinálni, este hagyok magamnak tíz percet arra, hogy gondolkodjak azon, amit aznap csináltam, napközben pedig megengedem magamnak, hogy tétlenül üljek. Nem ismerem még minden fáját Kidének, de a fák kilencven százalékát tudom. Le kell ülni nyugodtan, nem ötpercenként arra gondolni, hogy vajon milyen Facebook-értesítést kaptam. Kicsit arra kell figyelni, hogy mi van körülötted, nem csak arra, ami felé változunk, hogy te vagy a világ közepe. Nálunk mindenféle szimpózium volt már Kidén: volt olyan tábor, amikor kivittünk két messzelátót, és reggel ötig nézték a gyerekek a csillagokat, de olyan is volt, hogy olyan gyerekeket hívtunk meg, akik már kipróbálták a kábítószereket, de még nem váltak függővé – mert nem tudunk bármint magunkra vállalni. Hogyan fér össze ez a fajta érzékenység a vállalkozó szellemével? Ezek kicsit nem ellentmondásos dolgok? Ellenkezőleg. Én ott is ugyanezt csinálom. Mi nem tűztünk ki magunknak olyan célt, hogy a vállalkozásunk akkora legyen, mint például a Dedeman. Akkor, amikor én vállalkozni kezdtem, akkor előttem az volt, hogy van egy lehetőségem arra, hogy kilépjek abból a keretből, amiben addig éltem. Egyetemen tanítottam, szerettem cikkeket írni – tisztelem azokat, akik jól írnak, én minden mondatért meg kellett kínlódjak –, és úgy léptem ki ebből a környezetből, hogy egy-két év múlva visszatérek. Úgy tekintettem rá, mint egy fizikai utazásra, mint egy felfedezésre, amiben én kipróbálom azt, hogy képes vagyok-e negyven éves koromban valami mást csinálni, vagy már idős vagyok hozzá. Akkor már volt két pályám: tíz év filmstúdió és egy egyetemi tanári karrier. Utána jött be az, hogy a vállalkozás komoly kompromisszummal jár, méghozzá azzal, hogy elég sok időt vesz fel az, hogy felépítsd, és így nem tudsz kellően sokat foglalkozni az egyetemi munkáddal. És akkor az egyetemi munkát abbahagytam. Mert úgy bemenni kurzusra, hogy ugyanazt adjam elő, mint tavaly, annak nincs értelme, legalább is abban a szakmában. Az elektronika szalad, mint a nyúl. Nem lehet mindig a nyúl után lőni, a nyúl elé kell lőni. Ez azt jelenti, hogy egy lépéssel előrébb kell lenni ahhoz, hogy a diák olyan tudásanyaggal távozzon a kurzusodról, ami aktuális és elfogadható a számára. Arra lettem figyelmes, hogy harmadik éve ugyanazt adom elő és akkor befejeztem. Megérte ez a kompromisszum? A tudományos munkásságom szempontjából most visszatekintve nagyon nehéz ezt így megfogalmazni, hogy megérte-e. Amikor választasz, tisztában vagy azzal, hogy mit választasz. Abban a pillanatban, amikor én választottam, hogy nem egyetem, hanem vállalkozás, én ennek az összes pozitív és negatív oldalát mindkét oldalról megvizsgáltam. Nem azt kell nézni, hogy megérte-e, hogy lemondtam, azt kell megnézni, hogy mit kaptam és miről mondtam le. Persze, hogy néha fáj a szívem. De ugyanúgy fáj a szívem, hogy nem filmezek. Én már váltottam egyszer, akkor arról mondtam le, hogy filmet csináljak, pedig az nekem nagyon fontos volt. De akkor kinyílt előttem egy perspektíva: hogy kapcsolatot tudok teremteni, nem tizenöt színésszel, hanem százötven diákkal, akiknek én el tudok mondani dolgokat abból, ami bennem van, műszakilag, emberileg, társadalmilag. És ezért váltottam, mert úgy éreztem, hogy képes vagyok lekötni 80-150 ember figyelmét a kurzusommal, úgy, hogy ők ezt szeressék és ebből maradjon nekik valami. Erről pedig őket kell megkérdezni, hogy milyen volt az a kurzus. Ugyanígy, amikor utána váltottam, én szintén úgy gondoltam, hogy van miért kipróbáljak valami újat, mert egy bizonyos közösségnek tudok valami olyasmit adni, amit eddig nem tudtam. Mert ha akkor nem váltok, akkor nincs magyar könyvüzlet Kolozsváron, nincs kidei tábor, nincs könyvtár. Ezt az 59 ezer kötetet nem lehet a sírba vinni, nyilvánvaló, hogy ezt nem magamnak csinálom, nem is a gyermekeimnek, mert ők sem tudnak ennyi kötetet elolvasni. Valahol 3500 diáknál álltam meg, az nem kevés. Vannak diákjaim, akik messze túlhaladtak engem a műszaki tudás szempontjából, úgy érzem, tanári téren eljutottam valahova. Ha még ottmaradok tíz-húsz évet, nagyon sokat már nem haladhattam volna. Akkor nekikezdtem valami újnak. Az ember és az állat is nagyon egyszerűen körülírható koordinátákban él: szüksége van egy helyre, ahol leéli az életét, szüksége van élelemre, hogy egyik napról a másikra megéljen, és szüksége van családra ahhoz, hogy a faj fennmaradjon. Az embernek legalább még valamire szüksége van, ami megkülönbözteti őt, persze, hogy különböző emberek erre különböző szavakat használnak. Én azt a szót használom, hogy szükségem van utazásra. Ebből a keretből – ház, élelem, család – ki kell lépni, erre a keret az utazás és az utazás fogalma rengeteg mindent takar, ki lehet terjeszteni szellemi és fizikai utazásra is. Az utazás maga azt jelenti, hogy kilépek ebből a biztonságot adó körből, új környezetbe kerülök, megpróbálok annak megfelelni és utána visszajövök. Utazás az, hogy én nem filmezek, hanem az egyetemen tanítok, és az, hogy én vállalkozok. Az is egy utazás, hogy kipróbálom, hogy milyen egy új teret alkotni. Még nem esett szó arról, hogy előszeretettel támogat különböző kulturális rendezvényeket, kezdeményezéseket. Hogyan működik ez Koós Ferencnél? Két fajta ilyen kapcsolat van: szponzorálás és mecenatúra. A szponzorálás egy kereskedelmi ügylet és a következőképpen játszódik, mondok egy példát: nem tudok bejutni a főorvos úrhoz, a kórház igazgatójához, bár én tudom azt, hogy nekem kitűnő ajánlatom van olyan készülékekre, amelyek neki kellenének, viszont ismerem azt a személyt, aki a Mozart-fesztivált szervezi és tudom azt, hogy a főorvos úr imádja a zenét. És akkor van egy ilyen üzleti kapcsolat, hogy én adok egy bizonyos összeget a Mozart-fesztiválnak, ennek fejében annyit kérek a főrendezőtől, hogy mutasson be a kórház igazgatójának, aki ott ül a páholyban. Ő a szünetben bemutat, elmondja neki, hogy mennyivel járultam hozzá a fesztiválhoz, a főorvos úr pedig – aki eddig nem fogadott –, azt mondja, hogy másnap tíz órakor jelentkezzek nála az irodában. Másnap találkozunk és két órát ott tart, mert érdekli, hogy milyen ajánlatom van. Mindhárman nyertünk. A mecenatúra egész más: azt jelenti, hogy a pénz kötelez. Tehát, ha az Isten megsegített, hogy nekem több legyen, mint egyeseknek, akkor nekem is kötelességem, hogy annak egy részét átadjam másoknak. Például nincsen semmi értelme annak, hogy szponzorálásnak fogjuk fel azt, hogy támogatok egy gólyabált. A gólyabálra első- és másodévesek mennek, ők nem az én célcsoportom, tehát aberráció arról beszélni, hogy kereskedelmi hasznom lesz attól, hogy ő kiírja a plakátra azt, hogy Jolly. Az én klientúrám aránylag gazdag emberek, akik meg tudják fizetni az én tudásomat a belsőrendezéssel kapcsolatban és meg tudják fizetni azt, hogy én aránylag drága, de nagyon jó minőségű termékeket árulok. Vagy abból sincs kereskedelmi hasznom, ha felkérnek, hogy támogassam egy könyv kiadását, amely háromszáz példányban jelenik meg. Én ezt nem a kereskedelmi haszonért csinálom, hanem azért, mert szerintem a pénz kötelez: ha neked megadatott az, hogy fel tudtál építeni egy céget, amely elegendő pénzt termel, akkor neked a környezeteddel szemben kötelességeid vannak. Hogy ezt a környezeted mennyire értékeli, az egy teljesen más dolog. A két világháború között léteztek EMKE-díjak, amelyeket a nagy vállalkozóknak adtak, de emellett a polgármesteri hivatal is kitüntette minden évben azokat, akik a legtöbb adót fizették. Ma a leggazdagabb emberek Kolozsváron szinte semmi adót nem fizetnek, mert úgy csinálják, hogy ne kelljen adót fizessenek. Én ebben a játékban nem akarok részt venni. Én úgy gondolom, ha az embernek cége van, adót kell fizessen, és abból fenntartjuk az iskoláinkat, az Erdélyi Múzeum-Egyesületet, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületet, a Kallós Zoltán Alapítványt. Hogy az adók hány százaléka megy ezekhez az intézményekhez, nem tudom, de megy oda is. Ha egyikünk sem fizetne adót, mint Görögországban, akkor nem lenne amiből fenntartani ezeket. Remélem, hogy eljutunk majd oda, hogy ezeket a nagy adófizetőket – mert azért én elég nagy adófizető vagyok, ahhoz képest, hogy mekkora az én cégem és ezt nem szégyenlem – értékelni is fogja a társadalom. Szándékomban áll a jövőben az erdélyi kultúrtörténetre vonatkozó könyveket és fotóalbumokat kiadni, saját költségre. Nagyon jó minőségű nyomtatást használnánk, így tíz-húsz év múlva is értékesnek számítanának. Azt látom, és ez sok beszélgetésen elhangzik, hogy itthon nincs hagyománya a mecenatúrának. Ha egyetért ezzel, akkor Ön szerint melyik félnek kellene változtatnia? A kultúraszervezők nem ismerik a lehetőségeket, vagy a vállalkozók, akik megengedhetnék maguknak, nem akarnak a kultúrára pénzt fordítani, nem akarnak ezzel foglalkozni? Dolgoztam kultúrában, nagyon sok írót, költőt, kiadót, színházi embert ismerek, de ugyanakkor nagyon sok vállalkozót is ismerek, úgy érzem, hogy mindkét oldalt ismerem. Ezért nekem magától értetődik az, amit én csinálok, nem hiszem, hogy valami különlegeset csinálnék. Az én korommal, tudásommal, anyagi lehetőségeimmel másképp nem érdemes élni. De néha nekem is az az érzésem, hogy ez a két réteg úgy megy el egymás mellett, mint két gyorsvonat két párhuzamos sínen. Vannak ilyen jellegű próbálkozások, de tudnod kell, hogy mindkét fél roppant érzékeny. Mondok egy példát: Kolozsvár hat nagyon nagy vállalkozójával páholyba szóló jegyeket kaptunk egy fesztiválra. Beültünk, mindenki boldog volt, öt perccel az előadás előtt a jegyszedő felállított és két sorral hátrébb ültetett, mert az első sorba kellett üljön a rendezőnek a gyermeke. Nem történt ezzel semmi, csak éppen mást ígértek, már bent ültünk, nem a bejáratnál jelezték. Ha odaült volna az államelnök vagy Göncz Árpád, végtelen tisztelettel köszöntünk volna neki, de maradt volna hely nekik is, mert attól, hogy az a négy gyermek oda beült, a következő húsz hely üresen maradt. Írásba adom, hogy az a hat vállalkozó család többet egy lejt sem fog adni arra a típusú fesztiválra. Van olyan hely is, ahol én szponzorálok és van egy páholyom rögtön az igazgató páholya mellett – ez történetesen a román színház –, ahová azokat a meghívottakat viszem, akiket akarok, nyilván én vállalkozókat viszek, hogy továbbra is támogassák a színházat. Egyetlen egy olyan alkalom sincs, hogy az igazgató nem fogad a bejárat előtt, hogy nem ölel meg, hogy utána nem visz el beszélgetni. Az a kérdés, hogy az egyik fél mennyire tiszteli a másikat. A vállalkozók végtelenül tisztelik a művészeket. Ha a művészek úgy fordítják ezt vissza, hogy azok az ügyeskedők, akkor nem lesz kapcsolat. Azok az ügyeskedők az ő szakmájukban nagyon jó eredményeket értek el, ha van egy ötvenmilliós forgalmú cége, hidd el nekem, hogy az az ember nagyon oda kellett figyeljen. A tisztelet mindkét oldalról meg kell legyen. Olyan, mint a tanár-diák kapcsolat: a tanár látszólag nagyobb pozícióban van, mint a diák. Ezért, ha a tanár úgy teszi fel a kérdést, hogy ezt érezteti, abból nem lesz kapcsolat. A tanár kell legyen az, aki az első lépést teszi a diák felé, hogy felemelje a diákot magához. Hogy bebizonyítsa a diáknak, hogy igen, pont ugyanolyan értékesek vagyunk és amikor beszélgetünk, egyenlő felek vagyunk. Jelen esetben a művészek kell megtegyék az első lépést a vállalkozók fele – a megbecsülés értelmében, nem olyan értelemben, hogy elmennek hozzá egy papírral, hogy kiteszik a vállalkozó cégét a plakátra, mert az senkit nem érdekel. Ma a kommunikációnak teljesen más formái vannak, engem nem érdekel az, hogy egy színház honlapján rajta legyek, az nem az én célcsoportom. Emlékszem, hatodikos voltam, amikor a szatmári iskola szervezett egy kirándulást Kolozsvárra, hogy megnézzük az Ember tragédiáját. Antal Árpád egyetemi tanár, katedrafőnök a nagybátyám volt, ezért a szüleim azt mondták, hogy feltétlenül fel kell keressem őt. Megnéztük a darabot, utána elmentem Antal Árpád bácsihoz, akinek minden kérdésére egész jól válaszoltam, egyre okosabb dolgokat mondtam. Két óra múlva úgy jöttem ki tőle, mintha láttam volna egy filmet Winnetou-val, éreztem, hogy most rögtön megírok két színdarabot. Eltelt vagy tíz év, amikor elhívtak a televízióhoz, Bodor Pál, a magyar televízió akkori elnöke fogadott. Akkor már Bufteaban dolgoztam, ő tudta azt, hogy még diák vagyok, de már dolgozok a filmeknél. Vele is három órát beszélgettünk és szintén úgy jöttem ki onnan, mintha megváltoztattam volna a televíziót. Elkezdtem gondolkodni, hogy ez már Antal Árpáddal megtörtént egyszer. Akkor jöttem rá, hogy nem én vagyok az okos, hanem ők. Ők tudták azt, hogy hogyan emeljenek fel engem az ő tudásukhoz és olyanokat kérdeztek tőlem, hogy én egyre okosabb legyek. Bukarestben én teljesen véletlenül egy olyan házban laktam, ahol az egyik legrégebbi család, a Brâncoveanu család egyik leszármazottja élt, akihez többek között a külügyminiszter, Ion Țiriac és más teniszezők is jártak, akiket én megismertem, egyik-másik könyvet még le is poroltam, én voltam a házi-segéd. Egyik alkalommal teniszezni mentem, és az egyik híres teniszező azt mondta, menjünk együtt játszani. Nagyon megtisztelő volt, beültetett a nyitott autójába, és az volt a meglepetés, hogy én életemben olyan jól nem játszottam, mint akkor. Szóval ezek az emberek felemeltek engem magukhoz. Ahhoz, hogy a vállalkozókhoz közel kerülj, nem lenézni kell a vállalkozókat, hanem egyenlő partnerként kell őket tekinteni, ahogy én tekintettem a diákjaimat. Addig, amíg az az elképzelés, hogy te add a pénzt és utána nem ismerlek, nem fog működni. Akkor a kölcsönös tisztelet a kulcsszó. A kölcsönös tisztelet, és ismétlem: az, hogy egyenlő partnerként tekintsük egymást. Az egyenlő partnerség azt jelenti, hogy megismerjük egymást és egymás munkáját. Mert az a vállalkozó csak akkor fog egy év múlva is pénzt adni, ha úgy érzi, hogy emberileg kapott valamit. Mert anyagilag nem tudsz neki ebben a pillanatban semmit adni semmit. Ebben a kategóriában az működik, hogy a bank ad százezer eurót a TIFF-nek, de mondjál nekem olyan intézményt, ami tud úgy reklámozni egy bankot, mint a TIFF. Ez egy rendszer, itt minden összefügg mindennel: a nevelésem, az életpályám, a gondolkodásom, és az, ahogyan a különböző kapcsolataimat építem. Lehet, mások másképp látják a dolgokat, de valószínűleg valami igazság van abban, amit mondok ezt a kapcsolatot illetően. Ezzel nagyon sokat kellene foglalkozni, mert rengeteg pénzt fizetnek a vállalkozók adóba, annak egy részét lehetne a kultúra felé irányítani – mindegy, hogy magyar vagy román kultúra –, és ők ezt nem teszik azért, mert ez a kapcsolat nincs meg, mert a művészvilág nem veszi magának azt a fáradtságot, hogy leüljön a vállalkozóval beszélgetni és megismerje annak gondolkodását. Illetve arra is szükség van, hogy a művészék találják meg ezeket a forráslehetőségeket. Biztos, hogy megtalálják, de tudod mivel? Hoznak egy papírt, amin azt írja, hogy „contract de sponsorizare”, amiben az áll, hogy ő ennek fejében ki fog tenni egy bannert. Kit érdekel ma az, hogy egy olyan helyre, ahol negyvenen lesznek, kitegyek egy bannert? De az már hallatlanul érdekes, ha megismerem azokat az embereket, akik ott vannak például a kidei táborokban. Ez egy fontos dolog, de ehhez meg kell hívni a vállalkozót, hogy részt vegyen. Úgy látom, hogy nagyon sok olyan vállalkozó van, akiket nagyon könnyű bevonni ezekbe a folyamatokba, csak fel kell hívni a figyelmüket bizonyos dolgokra. Tasi Annabella maszol.ro 2017. március 13.Elhunyt Bodor Pál, író, újságíróÉletének 87. évében, hosszan tartó betegség után elhunyt Bodor Pál író, újságíró. Több álnéven is írt, ezek közül talán a legismertebb a Diurnus volt. Ezen a néven jelentek meg írásai a Magyar Nemzetben és a Népszabadságban. Bodor Pál 1930-ban született Budapesten. Temesváron a piarista líceumban érettségizett 1948-ban. A bukaresti egyetem filozófia-lélektan karán kezdte meg tanulmányait, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen tanult. Romániai magyar lapoknál dolgozott, 1967-től 1970-ig az Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi részlegét, majd a Kriterion Könyvkiadó magyar szerkesztőségét vezette. 1970-től 1979-ig a Román Rádió és Televízió nemzetiségi műsorainak főszerkesztője volt. Az ő nevéhez fűződik a Román Televízió magyar adásának és későbbi munkatársi gárdájának kialakítása. Életének 87. évében, hosszan tartó betegség után elhunyt Bodor Pál író, újságíró. Több álnéven is írt, ezek közül talán a legismertebb a Diurnus volt. Ezen a néven jelentek meg írásai a Magyar Nemzetben és a Népszabadságban. Bodor Pál 1930-ban született Budapesten. Temesváron a piarista líceumban érettségizett 1948-ban. A bukaresti egyetem filozófia-lélektan karán kezdte meg tanulmányait, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen tanult. Romániai magyar lapoknál dolgozott, 1967-től 1970-ig az Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi részlegét, majd a Kriterion Könyvkiadó magyar szerkesztőségét vezette. 1970-től 1979-ig a Román Rádió és Televízió nemzetiségi műsorainak főszerkesztője volt. Az ő nevéhez fűződik a Román Televízió magyar adásának és későbbi munkatársi gárdájának kialakítása. 1983-ban Budapestre költözött, ahol 1984-től a Magyar Nemzet, 1991-től a Népszabadság szerkesztője lett. Itt naponta jelentek meg jegyzetei, tárcái, publicisztikái. Fontos szerepe volt a Ceausescu-diktatúra és a 1989-as decemberi romániai események hazai magyarázatában és megismertetésében. index.hu Bodor Pál /Budapest, 1930. július 28. – Budapest, 2017. március 12. Erdély.ma 2017. március 17.Egy főszerkesztő haláláraAz utóbbi hatvan év egyik legjelentősebb erdélyi magyar kultúrpolitikusa hunyt el a napokban Budapesten. Bodor Pál az anyaországban is rendkívüli pályát futott be, számunkra az azt megelőző kolozsvári és bukaresti évtizedei teszik igazán emlékezetessé. A kiváló tollú publicista és író tulajdonképpen főszerkesztői tevékenységével emelkedett a kisebbségi politikusok első sorába, része volt a legfontosabb döntésekben, ezek talán legjelentősebbike az az alku volt, amit a történelem egy kivételes pillanatában, a hatvanas évek végén a román pártvezetéssel sikerült kötnie a belőle, Domokos Gézából, Huszár Sándorból és pár társukból álló magyar értelmiségieknek a másfél milliós népcsoport képviseletében. Az egy-két évig tartó olvadás, eredményei révén, két évtizeden át tartotta a lelket az erdélyi magyarokban, ezért voltak a diktatúrák idején oly létfontosságúak eme kivételes pillanatok. (Tán három-négy volt belőlük eddig a román impérium alatt.) Én itt mint volt munkatársa, aki sajtós pályára lépésemet is részben neki köszönhetem, kivételes főszerkesztői teljesítményéről szeretnék megemlékezni. Azzal állította ugyanis a maga meggyőződése mellé az embert, hogy hagyta, tehetségét bontakoztassa ki szabadon, ezzel a tévé magyar adásának alapítójaként és vezetőjeként jó évtizeden át kiváló riporterek sorát nevelte fel. A hétfő délutáni tömbösített adás nézői – akkor szó szerint százezrek ültek a képernyők elé – emlékezhetnek Aradits László, Csáki és Boros Zoltán, Huszár Irma és sok más riportjaira, műsoraira, filmjeire, interjúira stb. A szabad választás kötése a legerősebb közéleti meggyőződés dolgában. Azt, ami megyénkben megtörtént, hogy nem író csellel családi tulajdonba vesz egy eredetileg közösségnek alapított lapot, egzisztenciális kényszerhelyzetet teremt, majd funkcióval vásárol meg publicistát, és teszi a maga mondanivalójának szócsövévé, botrányosnak tartotta volna, mint ahogy az is. Az autonóm egyéniségek lehetnek igazán meggyőzőek a nemzeti önrendelkezésért folyó küzdelemben is, mert nem szajkóként mondanak fel egy leckét, hanem saját szabadságukat vívnák ki és osztanák meg olvasóikkal. B. Kovács András Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. május 24.Mondom a magamét, mert mondhatomSzületésnapi beszélgetés a 70 éves Sebestyén Spielmann Mihály történésszel, íróval, ny. könyvtárossal – A múlttal kezdeném, a gyökerekkel… – Apám Spielmann József volt, orvos, ma lenne 100 éves (május 9-én készült az interjú – a szerk.). Egy mezőségi kis faluban született, Mezővelkéren, Rücs mellett. Ma, tudomásom szerint, egyetlen magyar sem él már abban a faluban. Nagyapám ott volt földbérlő az Ugron családnál. Ők Mezőméhesről származtak, ahol dédnagyapám szintén földbérlő volt ugyanannál az Ugron famíliánál. 1922-ben, a román földreform eredményeként, édesapám családja beköltözött Marosvásárhelyre. Innen deportálták őket 1944. május 3-án. Senki sem tért vissza nagyszüleim családjából. Anyám családja Parajdon élt, őket is deportálták. Szüleim 1945-ban házasodtak össze, övék volt az első zsidó esküvő a holokauszt után Vásárhelyen. Apám 1940-ben végezte a kolozsvári orvosi egyetemet, de ’45-ig gyakorlatilag munkanélküli volt. Hazatérte után Dóczy Pál professzor vette maga mellé a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem belgyógyászati klinikájára. Innen került át az Ideológiai Tanszékre, ahonnan ’53-ban kispolgári származása miatt kirúgták, és oda tették, ahová egész életében kívánkozott: az orvostörténeti katedrára. Itt dolgozott 1981-es nyugdíjazásáig. Az erdélyi magyar orvosi múlt érdekelte, a marosvásárhelyi orvoslás kezdetei, Mátyus István és körének a tevékenysége. De foglalkozott Semmelweis Ignác orvosi tevékenységével, a fertőző betegségek elleni küzdelemmel, közegészségtannal és szociológiával is. Éveken keresztül ő búcsúztatta a végzős orvostanhallgatókat. Anyám ’40-ben Kolozsváron végezte a tanítóképzőt, ’48-ig a vásárhelyi zsidó iskolában tanított. Közben tanítványaival együtt deportálták, de csak ő tért vissza, tanítványai nem. Egy Prága felé haladó gyalogos menetből szökött meg ’45 tavaszán, visszament a lipcsei lágerbe, ott szabadították fel az amerikaiak. ’48-tól magyar-történelem szakos tanárként a leánylíceumban tanított, miközben levelező tagozaton tanárképesítést szerzett a Bolyai Egyetemen. – Milyen volt a gyermekkora? – Az Albina téren laktunk. Egy szűk udvarra emlékszem, ahol kevés volt a mozgásterünk. Aztán ’53-ban felköltöztünk az orvosi egyetem melletti szolgálati lakásba. Felhőtlen, derűs gyermekkorom volt a város végén. – 1965-ben került a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem szakára, 1970-ben pedig a bukaresti televízióhoz. – Utolsó évesek voltunk, ’70-ben, amikor embereket kerestek a bukaresti televízió magyar adásához. Gáll Ernő, a Korunk főszerkesztője Rostás Zolit és engem javasolt. Jó volt ott, megismerkedtünk egy csomó emberrel, mindenki mindent csinált, mi a „szakmaiságot” képviseltük. Sokat lehetett tanulni Bartha Józseftől, Fischer Istvántól, Öllerer Józseftől. Együtt kezdtem a televíziózást Máthé Évával és Vári Attilával, ott dolgozott Birta József, Kabai Annamária, Aradics József, Tomcsányi Mária, Bisztricsányi Klára. Aki mindannyiunkat összefogott, az Bodor Pál főszerkesztő volt. Majtényi Erik nagy szalont működtetett, nagyszerű anekdotái és történetei voltak. Jóban voltam Szász Jancsival, Földes Lászlóval, Dankanits Ádámmal és Domokos Gézával. Bejártam A Héthez, a Petőfi Házba. 1972-ben Tonk Sándor a Teleki Tékából átment az Akadémiához, és engem hazahívtak. Azon év február elsején beléptem a Tékába, és onnan mentem nyugdíjba 2011. augusztus elsején. 40 évet töltöttem ott. A kéziratok és az okmányok feldolgozásánál kezdtem – így visszazökkentem a történelmi világba. – Mivel foglalkozott könyvtárosi évei során? – Régi könyvek feldolgozásával, katalógusok készítésével. Megjelent a XV. századi könyveink katalógusa, s most fejezték be kollégáim a XVIII. századit, ami 4-5000 tételt foglal magában. Óriási munka van benne! Ezenkívül több tanulmánykötetet adtunk ki, s részt vettünk ülésszakokon is. Kéréseket teljesítettünk, idegenvezetőt játszottunk, télen havat lapátoltunk, könyvet, folyóiratot cipeltünk ki és vissza tonnaszám. Végeztük a munkánkat, nem törődtünk a hatalommal. Igazi akadályokat senki sem gördített elénk. Az intézmény híre-neve kötelezett, még védett is. Ugyanakkor kellett a propagandamunka is, hogy ismerjék a könyvtárat, becsüljék, tudjanak róla. Leveleket váltottunk; nekem az angol nyelvű levelezés volt a feladatom, mindenki ismert egy-két világnyelvet. Fontos volt, hogy ennek a soknyelvű könyvtárnak a könyveit ki tudjuk aknázni, és információt szerezhessünk, adhassunk értékeinkről és -ből. – Ha már itt tartunk, hány nyelvet ismer? – A magyaron és a románon kívül a legjobban ismert nyelv az angol, utána a francia és a latin. Olvasásszinten a német, és ha nagyon muszáj, az olasznak is nekidurálom magamat. – Jiddisül nem beszél? – Már a szüleim sem beszéltek. A dédszüleim egymás közt jiddisül beszéltek, de magyar iskolába jártak. A nagyszüleim nemzedéke teljes egészében magyar iskolába járt, mert ők az Osztrák–Magyar Monarchiában szocializálódtak, városi környezetben éltek vagy ahhoz közel. A parajdi nagyapám az Országos Magyar Párt parajdi részlegének volt a tagja, asszimilált magyar zsidó, magyar könyvtárral, amit a csendőr csak úgy írt be, amikor nagyapámékat behozták a gettóba Vásárhelyre és vagyonzárlatot rendeltek el, hogy „valami könyvek”. Szinte látom, mérgesen nyálazta meg a tintaceruzáját. Sebestyén Áron nagyapám a magyar úri kaszinóba járt, s úgy viselkedett, úgy kártyázott, mint egy magyar úr – úgy is kártyázta el a vagyonát. Spielmann nagyapámnak olvastam a leveleit, az első szót vagy a címzést még héber betűkkel jiddisül írta, de már ő sem beszélt. Amikor a barátaim, a velem egykorúak kimentek Izraelbe, akkor mindenki alapszintről kezdte az újhéber tanulását. Meg kellett tanulni írni-olvasni. – Térjünk át az irodalomra. – Nagyon későn indultam, kortársaim már első kötetüket adták ki. Sosem készültem írói pályára. Kolozsvári egyetemista voltam, amikor az Echinoxban közöltem Sebestyén Mihály néven. Ez volt édesanyám leánykori neve, s azért vettem fel, hogy ne legyen az apámé, akiről azt mondták volna: biztos ő segítette be az irodalomba… A Gaál Gábor-körben Láng Gusztávtól tanultam rengeteget. Ezen a körön ismertem meg Király Lacit, Kenéz Ferit, gyakorlatilag a második Forrás-nemzedéket. Folyamatosan publikálni 1970-ben kezdtem, amikor a televízióhoz kerültem. A Hét főszerkesztője, Huszár Sándor megkért, hogy francia és angol lapokból szemlézzünk tudományos híreket, meg mindenféle szenzációt. Ez nagyon jó iskola volt, mert megtanultunk tömören fogalmazni, megtanultuk a közírást. A tévénél Bodor Pál tanított erre. Amikor hazakerültem, az Igaz Szó felkért, hogy frissen megjelent történelmi és irodalmi kiadványokat szemlézzek. Ezek mind jó ujjgyakorlatok voltak. – Mikor jelent meg első kötete? – 1981-ben a Kriterionnál, Bethlen Gábor levelei címmel. A Tékában találtam egy 1626-ból való, a székelykeresztúri Unitárius Gimnázium levéltárából származó, aláíratlan levélrészletet, amelyről sejteni kezdtem, hogy Bethlen Gábor kancelláriáján született. Elkezdtem nyomozni, végül feltevésem valósnak bizonyult. Akkor épp jó hátszelet kaptam: Bethlen Gábor születésének 400. évfordulóját az RKP itthon engedélyezte. A Kriterion jelentette meg. Salamon Anikó és Kiss András volt a szerkesztő, a szaklektor. – Milyen emlékei vannak még könyvtárosi éveiből? – Egy összejövetelen megismerkedtem egy Rothmann Liviu nevű fickóval, aki azt mondta, hogy a Bukaresti Nemzeti Könyvtárban dolgozik, de készül kivándorolni Izraelbe, s hagyna rám egy feladatot. Megmutatott egy könyvet, ami a romániai zsidók történeti okmánygyűjteménye II. kötetének készült. Mondta, hogy a középkorral kellene folytatnom. Néhány emberrel nekiálltunk és megcsináltuk. Román nyelven két kötetben jelent meg, ’84-ben és ’89-ben. Akkor ismerkedtem meg a főrabbival, Moses Rosennel, akinél ravaszabb politikussal aligha találkoztam életem során… – Miért mondja ezt? – Egyszer azt kérdeztem tőle: Excellenciás uram – mert így kommunikáltunk –, mit csináljak azokkal a dokumentumokkal, amelyekben a zsidók nem éppen a legpozitívabb színben tűnnek fel? Kérdően tekintett rám. Mondom, hogy Iorgának vannak olyan okmányközlései, amelyekben a zsidók váltót hamisítottak. Azt mondta: maga ne törődjön ezzel, fiatalember! Azt úgy kell beállítani, hogy a zsidók már akkor olyan jól tudtak írni, hogy váltót is hamisíthattak… – Több évig tanított egyetemen és főiskolán... – 1990 után többen felkértek, hogy tanítsak náluk. A Babeş–Bolyai egyetemen könyv- és írástörténetet, a színművészeti akadémián művelődéstörténetet, a Sapientián hasonló tantárgyat, az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen pedig apám örökében még orvostörténelmet is oktattam. Közben meséltem, valami mást adtam, mint a szokott lexikális tudásanyag. A jövendő értelmiségi munkához adtam módszertani bölcsességet. A visszajelzések szerint nem volt teljességgel haszontalan… – Kitől örökölte csodálatos humorérzékét? – Apámtól és anyámtól. Mesélő emberek voltak, és számos történetük volt, amelyek csattanóra végződtek. Nem utolsósorban, ha akarja, etnikai vonás is. Azt mondják: az olyan kisebbségek számára, amelyek mögött nem áll erő, ott van a humor. A verbális erőszak a hatalommal szembeni ellenállást bizonyítja. – Mennyire kell a humor a hétköznapi életben? – Nagyon! Fegyver, túlélési lehetőség, életkedvcsináló és a szociális kapcsolatokhoz elengedhetetlen segédeszköz. Fontos az írásban, a közírásban, túl komor a közélet. A humor velejárója az emberi nemnek, ugyanis az ember az egyedüli lény a földön, amely tud nevetni. Egy jó poén nagyon sokat lendít az élet minőségén. – Könyveit tekintve, az utolsó években a helytörténeti munkák vannak túlsúlyban. – 2007 óta intenzíven foglalkozom helytörténettel. Szeretném rendezni azt az eseménytömeget, ami az idők kezdetétől 1989-ig történt Vásárhelyen. A nyomtatásban megjelent adatokat gyűjtögetem, rostálom, méregetem, ezeket kellene időrendbe szedni, beosztani és az olvasók asztalára tenni. Ez egyfajta kronológiai segédkönyv lenne, ami csomó embernek megkönnyítené a munkáját. Gondolok a művészettörténészekre, helytörténészekre, építésztörténészekre, életmódkutatókra, művészekre. Fontos, hogy az ember mindent tudjon a szülővárosáról. És azért ’89-ig, mert akkor véget ért a 20. század. Tehát egy rövidített 20. századról van szó. – Hogy értsem? – Mert sűrítve megtörténik benne minden, ami megtörténhet, a két világháborún kívül el a szocializmus bukásáig. 1989. december 31-én beköszöntött egy más rendszer. Politikailag és kulturálisan is egy új világ kezdődött, az emberek elkezdtek másként gondolkodni, másképp beszélni. Egymásról is beszélhetünk félelmek nélkül, mert megszűnt, ha úgy tetszik, öt évszázad félelme. Jártatom a pörös számat, mert jártathatom, mondom a magamét, mert mondhatom, hathatok másokra, mert hatni tudok, ötleteket adhatok és kaphatok, szabadon informálódhatok, utazhatok, kinyílt előttem a világ. És a XXI. században a történések még csak most kezdődtek el. Ami ’89-ig történt, arról többé-kevésbé tudjuk, hogy milyen kifutása van. Kell a perspektíva, amiben az ember az eseményeket szemléli. – Ezt hogyan értelmezi Marosvásárhely esetében? – Vásárhelynek nincs várostörténete. Egy modern várostörténete van, amit Pál-Antal Sándor írt, de az 1848 előtt megáll. Utána annyi a történés, hogy PAS is azon gondolkodik, hogy 1918-ig vinné a kötetet, mert akkor is volt egy jelentős paradigmaváltás. Akkor kezdett el többségi létünk sorvadni, s ez a sorvadás a mai napig tart. De ezt meg kell írni! Az én Időtáram ebben segít(het), mert megadja az összes mérföldkövet. A várostörténet nemcsak a nagy eseményeket jegyzi, hanem a kicsiket is. 1903-ban pl. a Singer varrógép képviselője lejön Marosvásárhelyre, s az összes boltot ellenőrzi, nem árulnak-e hamis portékát boltjukban. Az apróságok is érdekelnek, a köztisztaságtól a köztudatig. Kész van hat kötet, meg is jelentek, most állítjuk össze segítőtársammal, Diamantstein Györggyel a hetediket. Eddig összesen több mint 6000 oldalról van szó. – Mi van a fiókban, mit szeretne megjelentetni? – Makkai Sándornak a Bethlen Gábor lelki arca c. kötetét, amely 1929-ben jelent meg az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában, és azóta sem. Erre be is adtam a pályázatot, remélem, támogatják. Egy emlékirat, amit Berzenczey László, a szabadságharc kormánybiztosa hagyott az utókorra, ennek első része 1867-ben jelent meg Vásárhelyen. Bözödi György kutatta fel az eredeti változatot, ott maradt a Kriterionnál, sohasem adták ki. Van még egy fordításom, 600 oldalról van szó, amit Sorin Mitu kolozsvári történész írt: Transilvania mea. És közben felfedeztünk egy kis könyvecskét, amit egy unitárius lelkész írt az 1843-44-es bukaresti és óromániai utazásáról. Ebben a bukaresti és a havasalföldi magyarok sorsáról ír. – A sok elfoglaltság mellett marad még idő a napi sajtóra is. Gondolok elsősorban a Csütörtöki kimenőre, amit szeretnek, várnak az olvasók. – 2001-ben Makkai János főszerkesztő és Nagy Miklós Kund kért fel, hogy töltsek meg egy állandó rovatot. Én akkor a csütörtöki napot választottam, mondván, hogy volt nekünk egy idős házvezető nénink, aki 1929-től ’82-ig szolgált nálunk. Ágnes nevelte apámat, engem és az öcsémet is. Ő mondta, hogy Vásárhelyen kétféle cselédlány van: a szerdai cselédlányok és a csütörtöki kimenőben a „nájlonmarik”. Emezek nem szeretnék, ha cselédlánynak néznék, s ezért nem a szerdai kimenőnapot kérik a naccságától, hanem a csütörtökit. És nem a cselédoldalon sétálnak, hanem a másikon. A cselédoldal a főtérnek az Apolló előtti része, ők a másik oldalon sétáltak, a rendőrség oldalán. Ebből kifolyólag úgy gondoltam, hogy az enyém legyen a csütörtöki kimenő… Így született meg és így él tizenhetedik éve, sosem maradt ki; nemrég New Yorkból küldtem át a heti penzumot, ott voltam a feleségemmel. – Egy fölöttébb aktuális téma: a migránsok érkezése és befogadása. Hogyan látja ezt történészként, európai magyarként? – Az európai népek nagy többsége, akár a germánokat veszem, akár a latinokat, így vagy úgy egyszer bevándorolt erre a földrészre. Az más kérdés, hogy 1000 év alatt kialakítottak egy összefüggő, működő kultúrát. Most jön egy olyan társaság, amelyik minden formában különbözik tőlunk. Az nem baj, hogy különbözik, az jó dolog, az a baj, hogy ezek az emberek nem hajlandók, nem is akarnak hallani arról, hogy megváltozzanak, illetve valamit is elfogadjanak abból, ami számunkra fontos. Márpedig nemkívánatos az ellenség ittléte. Ezek az emberek Kelet felé imádkoznak, de Nyugatra vágynak, ma még ellenségesen viszonyulnak hozzánk, látjuk: hosszú ideje asszimilált hitemberek, akik nem találják meg a helyüket, egyszerre és hirtelen felfedezik gyökereiket, a nem európai gyökereiket, és egyetlen ideológia nevében hajlandók-képesek gyilkolni és öngyilkosok lenni. Ez a fajta magatartás nem Európára vall! A migránsok csak akkor számíthatnak az európaiak jóindulatára, ha hajlandók a minimális befogadásra, arra, hogy elfogadjanak bennünket úgy, ahogy vagyunk. Én nem azt mondom, hogy mi vagyunk a létező világok legjobbika, de valószínű, ez a fajta demokrácia, amit kitaláltunk magunknak, európaiaknak, ez még mindig a legjobban működő modell. Az összes többi modell előbb vagy utóbb felrobban. Itt ez a modell működik! Én romániai magyarként azt mondom, hogy nekünk az jó, hogyha itt demokrácia van, s abban bízom, hogy hamarabb fogunk megegyezni a románokkal, mint teszem azt, a migránsokkal. – Díjak, elismerések... – Kaptam egy Mikes Kelemen-díjat a hollandiai Mikes-körtől, kitüntetett a megyei tanács, EMKE-díjat kaptam, három Látó-nívódíjat, és havonta kapom a… vízdíjat. – Most beszéltünk a humorról… Kedves Sebestyén-Spielman Mihály, Isten éltesse sokáig! Mit kérne a jó tündértől, ha találkozna vele Marosvásárhely utcáin? – Elsősorban azt kérném a jó tündértől, hogy hosszabbítsa meg az életemet addig, ameddig a feladatomat be és el tudom végezni. És ehhez adjon annyi szellemi frissességet, mint ami akkor volt, amikor 40 éves voltam. S nem utolsósorban azt kívánnám: ne lássam szenvedni szeretteimet, ne okozzak nekik szomorúságot. Lássam a kis unokáimat az érettségi előtt elballagni. Idehaza. Nem az Antillákon. – Úgy legyen! Székely Ferenc / Népújság (Marosvásárhely) 2017. július 1.A szabadság állapotaInterjú a 70 éves Ágoston Vilmossal A Humanizmus: ettől – eddig?, a Lassú vírus, a Húzd a himnuszt, ne káromkodj, a Godir és Galanter, Az érvelés ideje, A konvenció vendégei és más kötetek szerzője 1947. július 8-án született Marosvásárhelyen. Az író, esszéíró, kritikus, újságíró 1986-ban települt át Magyarországra. Ott is folytatta tanulmányírói, szerkesztői munkáját, több könyve Budapesten látott napvilágot. Hosszabb ideje az Amerikai Egyesült Államokban él. Az alább olvasható születésnapi beszélgetésre a világháló adott lehetőséget. – Nem tartozol a gyakran közlő írók közé. Ezért egyeseknek talán fel sem tűnt, hogy régóta nem olvashattak tőled semmit. Sokan azt sem tudhatják, hogy évek óta Amerikában éltek. Nehezen elképzelhető, hogy olyan tollforgatóként, akinek mindenre kiterjedt a figyelme, beérnéd a nagyapai teendőkkel. Az ottani valóság nem kínált föl semmilyen írói provokációt? – A Húzd a himnuszt, ne káromkodj című könyvem írásakor döbbentem rá, hogy vannak helyzetek, amikor ha valaki elmegy egy közösségből – az 1980-as években valóban hermetikus határokkal körülzárt közösségben éltünk Romániában –, az otthon maradtak számára olyan, mintha meghalt volna. Egyesek, a közeli barátai követik, hogy hova, merre visz az útja, de az otthon maradtakat is annyira lekötik a saját mindennapi problémáik, hogy ha valaki nem ír naponta nekik, nem szól hozzájuk, az számukra nem létezik. Én ezt tudomásul vettem már akkor, amikor Magyarországra menekültem (települtem, „migráncsoltam”) az elviselhetetlen légkörű romániai diktatúrából. Az erdélyiek jó ideig nem olvashatták írásaimat, mert azok a régi Magyar Nemzetben jelentek meg Budapesten, illetve más magyarországi lapokban, amelyek alig jutottak be a hermetikusan elzárt országba. De a magyarországiak sem ismerték a korábbi, romániai írásaimat, mert nem terjesztették Magyarországon a romániai sajtót. Néhány erdélyi írón kívül senkit nem ismertek Magyarországon. Az, hogy közel tíz éve most már Amerikában élek, és mindössze egy-két egykori otthoni barátommal, ismerősömmel tartom a kapcsolatot, kevés magyarországi lapba írok, most már természetesnek tűnik számomra. Valóban kevesebbet közlök, de az utóbbi évtizedekben is inkább alapítványoknak írtam tanulmányt és könyveket, amelyeket szintén szűkebb körben terjesztettek. A Kisajátított tér című tanulmánykötetemről is elsősorban a magyarországi sajtó írt, nem az erdélyi, pedig kimondottan erdélyi írókról szól. A másik magyarázat, hogy szeretném elkerülni annak még a látszatát is, mintha az áttelepülés után beleszólhatnék, „okos tanácsokkal” láthatnám el az otthon maradtakat, és szövegeimmel meg tudnám változtatni a körülményeiket. A társadalmi gondokkal, együttéléssel naponta, újból és újból meg kell küzdenie mindenkinek éppen ott, ahol él. Természetesen más hatások, tapasztalatok értek, amikor Vásárhelyről áttelepültem Budapestre, megintcsak más, amióta itt élek Texasban. De ezeket a tapasztalatokat a legjobban naplóban lehetne rögzíteni. Többek között ezért írt naplót Márai Sándor is San Diegóban. Na meg valóban leköt az unokáim oktatása, iskoláztatása. Rajtuk keresztül jobban belelátok az amerikai társadalomba, közvetlenebbül megértem az amerikai kultúrát, oktatást, nevelést. Fiatal koromban Zoltán Ildikó marosvásárhelyi tanárnőmtől kaptam kölcsön Németh László tanulmányköteteit. Azóta is foglalkoztat az Iskola Kakaskúton című írása. Most azokat az oktatási módszereket próbálgatom tanítani a Texasban született unokáimnak angolul és magyarul. Nagy örömömre szolgál, hogy tapasztalataimról beszámolhatok és néha tanácsot kérhetek egykori tanárnőmtől Marosvásárhelyről. – Tudom, hogy onnan is próbáltál figyelni a magyarországi és a romániai eseményekre, történésekre, közhangulatra. Szépirodalmi, fikciós műben, vagy esszében, tanulmányban sikerülne inkább megragadnod a honi realitások lényegét, sajátosságait? – Az igazság az, hogy az interneten olvasható újságokból nemigen tudom közvetlenül érezni az otthoni élet súlyát. Mint ahogyan az itteni életről is csak ideológiai információk jutnak el a világsajtóba. Feltételezem, otthonról is nehezen tudjátok elképzelni, hogy milyenek a reális amerikai hétköznapok. Amikor nem történik semmi, és az emberek élik a normális életüket. Olvasom az otthoni politikai szövegeket, de nem tudom például, mennyibe kerül egy kiló kenyér, vaj, szalámi Romániában. Sok az, vagy tűrhető ár egy átlagembernek? Eddig minden évben hazalátogattam. Végigsétálok a főtéren. Már alig találkozom valakivel, akinek köszönni kellene. Valamelyik szállodai szobából hallgatom elérzékenyülve a Vártemplom harangjának hangját, amely gyerekkoromat végigkísérte, hiszen ott laktam a Rákóczi utcában, a vár alatt. Persze, már ezekre az utcanevekre sem emlékeznek a maiak. A Bolyaiból (korábban Rángecz József iskola) hazafelé a Sáros utcán vagy a Kazinczyn mentem, és az egyik nagynéném a Kossuth utcában lakott, a másik a Jókai utcában. Hát ezeket az utcaneveket már hiába keresném. Ugyanakkor a városban olyan híres, tehetséges személyiségek élnek, mint Kovács András Ferenc, Láng Zsolt, Gáspárik Attila, Tompa Gábor, Parászka Boróka, Székely Csaba és még sokan mások. Az idősebbeket, a korosztályomat nem is említem. Szerintem ők jobban meg tudják írni, mi van Erdélyben, mint én, innen Texasból. – Szekusdossziéi tanulmányozása nyomán több erdélyi író könyvben is közzétette ezzel kapcsolatos életérzéseit, gondolatait. Téged annak idején meghurcolt, sokat zaklatott a politikai rendőrség; a veled, veletek történteket nem kellene valamilyen formában a mai nyilvánosság elé tárnod? – Erről az élettapasztalatról írtam a Lassú vírus című könyvemet. Jellemző az ellentmondásos romániai cenzúrára, hogy a könyv megjelent, mégpedig Ceauşescu idején, a Kriterionnál. Molnár Gusztáv szerkesztette, Elekes Károly képzőművész tervezte a borítót. Senkinek nem kellett magyarázni, hogy miről szól. A könyvben valójában a szekuritáté tisztjeinek a kérdéseit parodizáltam, rá akartam döbbenteni az olvasót, hogy ezekkel a bornírt ideológiai kérdésekkel nem lehet megközelíteni az irodalom, a képzőművészet és a zene alkotóinak a gondolatvilágát. Magával a konkrét „doszárjaim” nyilvánosságra hozásával több gondom is van. Az egyik és talán legfontosabb: egy nyelvi-alkotói kérdés. Nem hinném, hogy magyarul hitelesen rekonstruálni tudnám azt a sajátos szekus román nyelvet, amelyen ezek a jegyzőkönyvek, jelentések készültek. Anélkül viszont éppen az egyik lényegi jellemzője veszne el a dokumentumnak: a szekusnyelv. A másik, hogy hiába írtam két levelet a 90-es évek közepén a titokhivatalnak Bukarestbe, azt a választ kaptam, hogy nincs dossziém. Humorosnak találtam, hiszen diákkoromban egy és fél évig voltam a kolozsvári szekuritáté pincéinek és különböző kihallgatási szobáinak a vendége. A hivatalos minőségem: „cercetare în stare de libertate” volt. Kivizsgálás szabadlábon. Így tanultam meg a román diktatúrában a „szabadság állapotának” fogalmát. A kihallgatást mindennap megszakították 1-2 órára, így nem kellett koszt-kvártély-ruhát adniuk nekem. A dossziém egy részét már akkor láttam. Mielőtt átküldték a katonai törvényszéknek, ideadták, hogy olvassam el, írjam alá az egészet. Akkor elolvashattam a barátaim ellenem tett vallomásait, láthattam a felsorolt bizonyítékok egy részét. A nyomozati anyagot később ismertem meg, amint egyes akadémiai kutatók, köztük elsősorban Molnár Gusztáv barátom, megszerezték nekem néhány dossziém másolatát. Tehát van anyagom, de nem teljes. Most ismét kérhetném a titokhivatalt, hogy immár több „titkot” tudok ugyan magamról, kérem a többit is. A doszárom valóban tartogatott (esetleg még mindig tart) meglepetéseket. Nem az, hogy ki mit mondott rólam, bár az is érdekes, hogy Gáspárik Attila olvasta a levéltárban, hogy még Magyarországról is jelentettek rólam a román titkosszolgálatnak. De ez engem ott már nemigen érdekelt. A nyomozati részen is ma már csak nevetni lehet, mint Svejk Lukas főhadnagyon. Mennyi energiát és pénzt beleölt a hatalom, hogy megfigyeljenek, fényképezzenek minket… És akkor még jól néztünk ki, fiatalok voltunk. Mi az, amin a legjobban megdöbbentem? Az, hogy a korabeli világot nem lehet fekete-fehér fogalmakkal leírni. Igen ellentmondásos volt. Nem lehet most úgy gondolni a korra, hogy egyik oldalon voltak a jók, azokat elvitték, a másikon csak a hatalom és a rosszak. Gyűlöletmentes zónát kellene teremteni, hogy higgadtan lehessen elemezni a múltat. Én például csak a dossziémból tudtam meg, hogy Magda Ludovic, a kolozsvári katonai ügyészség főügyésze (alezredes volt abban az időben), akihez felterjesztette Liviu Calian őrnagy a Securitatétól a doszáromat, elutasította az ellenem hozott vádakat, felmentett, és lezárta a dossziét. Ezért nem került az ügyem a kolozsvári katonai törvényszék elé, mint ahogyan azt a Securitate szerette volna. A nyomozók nem vették tudomásul a főügyész állásfoglalását, folytatták a kivizsgálásomat, és kizárattak az egyetemről, pontosan egy évvel később. Ha nem lett volna Szilágyi Júlia (szerkesztő), Gáll Ernő (főszerkesztő), Méliusz József (írószövetségi alelnök) és Domokos Géza (a Kriterion vezérigazgatója), akik kiálltak mellettem, és továbbították ügyemet az RKP Központi Bizottságához, ahol szintén volt emberük, hogy megmentsenek, akkor talán egészen másként alakul a sorsom. A világ nem volt egyértelműen fekete-fehér, mint ahogyan ma képzelik egyesek. Az igaz, hogy mindenki nyomasztó félelemben élt, a hatalmon belül és kívül egyaránt. Az én félelmem akkor szűnt meg, amikor magyar „migráncsként” átléptem a román–magyar határt. Azóta legfeljebb csodálkozom azon, amit látok a világban, de félelem nélkül élek. Nehéz a szabadságban rekonstruálni az egykori félelem világát. – Tudomásom szerint nemcsak az irodalom, az irodalmi élet érdekelt, jártas vagy a képzőművészetben is. Sokan jogosan kapcsolják a nevedet a MAMŰ-jelenséghez, a honi vizuális avantgárd kibontakozásához. Emiatt is számos támadás ért a diktatúra idején. Mintha később eltávolodtál volna ettől a csoportosulástól. Nincs már mondandód róla? – Dehogynincs. Korábban tanulmányt írtam Szörtsey Gáborról. A tavaly nyitottam meg Antik Sándor képzőművész, egyetemi tanár, egykori MAMŰ alapító tag kiállítását Sepsiszentgyörgyön. Természetesen most már a mai technikai lehetőséggel, Skype-on keresztül szóltam a hallgatósághoz innen San Antonióból, amelyet a sepsiszentgyörgyi tárlatlátogató közönség helyben nézhetett kivetítőn. Előzetesen a kiállításra kerülő anyagot interneten megnézhettem. A virtuális világban közelebb vannak az emberek egymáshoz, mint a reális térben. Még ma is gyűjtöm a felvételeket a kiállításaikról. Éppen te nyújtottál nagy segítséget a vásárhelyi kiállítások dokumentálása során. De visszatérve a régi időkre, a Marosvásárhelyi Rádiónál, ahol riporter voltam, és te voltál a művelődési osztály vezetője, neked köszenhettem, te tartottad a hátad a főnökök felé, hogy én nyugodtan foglalkozhasam az avantgárd képzőművészekkel, fiatal írók műveivel, elmehettem a kiállításaikra, hangfelvételeket készítettem velük, és műsorokat szerkeszthettem olyanokkal, mint Baász Imre, vagy az első Médium kiállítás alkotóival, később a szárhegyi táborban, valamint részt vehettem a stúdióban a MAMŰ első tárlatának a zsűrizésén is. Később Magyarországon is én nyitottam meg a MAMŰ utolsó közös tárlatát Szentendrén. Az utóbb Budapesten létrejött MAMŰ társaság már más történet. Azt nem ismerem annyira. A korábbi, marosvásárhelyi avantgárd műhelyről könyvet szeretnék írni, hiszen sok dokumentumot, hangfelvételt őrzök, kár lenne azokat olyanokra hagyni, akik nem tudják, mihez kezdjenek vele. – Sok mindennel próbálkoztál az eltelt évtizedekben. Az esszé-, a kritika-, a tanulmány- és regényírás mellett a lapszerkesztésbe, újságírásba is belekóstoltál. Interjúk is készültek veled, de nemigen olvastam arról, hogy a rádiózást is kipróbáltad. Közel negyven éve lettél a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztője, amíg a hatalom el nem távolított onnan. Mennyire hatott rád az élő szó varázsa? Gazdagodtál-e valamiképpen általa? – Fiatal korom óta újságíró szerettem volna lenni. Igen érdekelt, hogy miként élnek, gondolkoznak az emberek. Ez a kíváncsiság vezetett a különböző építőtelepekre, gyárba, bányába, ahol érettségi után dolgoztam. A szellemi munkát (irodalmat, filozófiát, kritikai gondolkozást) és fizikai munkát a mai napig egyenlőnek tartom. Örömmel, a saját kezemmel építettem egykor a gödöllői házamat is. Az egyetemre is úgy kezdtem járni, hogy nappal dolgoztam egy kolozsvári építőtelepen. Amikor az egyetemet elvégeztem, éppen a korábban említettek miatt nem vettek fel egyetlen laphoz sem. Csíkszeredába kerültem tanárnak. Ezek lettek a legszebb fiatal tanári éveim. Tanár koromban több tanulmányt, könyvet írtam, és szerencsére nem kellett újságíróként robotolnom, nem kellett olyasmiről írjak, amit nem szerettem volna. Később Budapesten, a Magyar Nemzet újságírójaként, valamint a Köztársaság és a Respublika rovatvezetőjeként már arról írhattam, amiről akartam, eléggé szabadon választhattam meg a témáimat és riportútjaimat. A Marosvásárhelyi Rádióhoz véletlenül kerültem. Mivel az orvosok tanácsára el kellett költöznöm a számomra oly kedves, de sokszor ködös Csíkszeredából, a vásárhelyi tanfelügyelőség visszautasította kérésemet, nem találtak angoltanári állást nekem a megyében. Akkor hallottam meg, hogy a rádió munkatársakat keres. Bodor Pálnak, az RTV akkori magyar adásai főszerkesztőjének köszönhetem, hogy az ajánlására és politikai felelősségvállalására felvettek a Marosvásárhelyi Rádióhoz. Eleinte az ipari osztályra kerültem, mert nálad, a művelődési osztályon nem volt hely. Bizony keményen tanultam a mesterséget. Nem szégyelltem bevallani, hogy ahhoz én nem értek. Amikor kimentünk egy gyárba, vagy valakivel riportot kellett készíteni műszaki témáról, azzal kezdtem, hogy őszintén bevallottam neki, nem értek hozzá, mondjon el mindent róla. Én angoltanár vagyok, nem mérnök. Így tettem a statisztikai hivatalokban is, mindent összemásoltam, sokat dokumentálódtam, később még a kollégák is tőlem kértek adatokat. Ebben az időben a legtöbbet Gyarmati Dénestől tanultam. Megmutatta nekem, hogy nincs elveszett hanganyag. Szinte hangokból össze lehet ragasztani az olyan beszélgetéseket, amelyekben az alany rendkívül nehezen fejezi ki magát. Ez a tapasztalat igen hasznos volt később, amikor a te osztályodra kerültem, és a fiatal képzőművészekkel akartam interjút készíteni. Volt közöttük olyan, aki alig tudta elmondani, mire gondol. Én hiába sejtettem, intuitíven ráéreztem, hogy mit akar, neki kellett megfogalmaznia, nem mondhattam el helyette. Ilyenkor segített az olló, a „fonotekálás”. Persze, manapság már komputeren vágnak, jártam az új vásárhelyi rádióstúdióban, talán alig tudják elképzelni, hogy korábban még óriási munka volt akadozó, nyögdécsélő szövegből folyamatos beszédet készíteni. Sokat tanultam, jó közösség volt, igazi jó hangulatú alkotómunkában voltunk együtt. Tanulságos zenei kísérletem is volt. Egyszer ugyanezzel a technikával meg akartam vágni egy Beethoven-szimfóniát. Bárki megpróbálhatja. Lehetetlen. Nincs egyetlen lélegzetnyi szünet sem a műben, ahol vágni lehetne. Néhány hónappal ezelőtt igen meglepődtem. Szekrényi Katalin, egykori kollégánk felesége írta, hogy nyugdíjba megy a rádiótól, addig ő kezelte az Arany-szalagtárat. Aztán felhívott egyik rokonom Csíkszeredából. Kérdem, hogyan jutottam eszébe? Mondja, most hallgatja a riportomat Seres András néprajzkutatóval a vásárhelyi rádió szalagtárából. Döbbenetes. Közel negyven éve készítettem a hangfelvételt egy kis Kovászna megyei faluban. Azt hittem, a hangfelvételeim mind elvesztek a jilavai börtönben, amikor bezárták a rádiót. Legalábbis a képzőművészeti anyagok tudtommal eltűntek. – Itthon, Erdélyben több fontos visszaemlékezés, önéletírás jellegű kötet jelent meg az utóbbi időben. Hetvenévesen már nem meglepő, ha valaki ilyenszerű számvetéssel rukkol elő. Téged nem kísértett meg ez a gondolat? – De igen, néha gondolok erre is. Feltehetően ráérek megírni. Még csak hetvenéves vagyok. – Ebben egyetértünk. Isten éltessen sokáig! Népújság (Marosvásárhely) 2017. július 26.Beszélgetés Aradon Vekov Károly történésszel„Keresni az igazságot, keresni helyünket a világban!” (1.) – Az internetről azt tudtam meg, hogy 2012 óta Magyarországon élsz, és magyar állampolgár vagy. – Is! Ilyen félig igaz hírek jelennek meg olykor az interneten. Mert senki sem ellenőrzi vagy jár utána a közölt adatoknak. A féligazság nem igazság. Ezzel már hangulat kelthető. Nem mondtam le a román állampolgárságomról. – Azt is olvasom, hogy Budapesten születtél 1947-ben. – Ez igaz. – Onnan származik a magyar állampolgárság? – Nem. Amikor anyám velem együtt végleg visszajött Aradra, mindenről le kellett mondania, így én is megszűntem magyar állampolgár lenni. – Mikor történt ez? – ’50-ben, pár nappal 3 éves születésnapom előtt. – Miért jött vissza édesanyád? – Mert elvált apámtól, és itt, Aradon élt idős édesapja. „… örök olvasó voltam” – Tehát itt jártál óvodába, iskolába. – A Választó utcában laktunk, Pernyáva és a Belváros határterületén. Óvodától érettségiig román tagozaton jártam/járattak iskolába. Ez anyám döntése volt; nem akarta, hogy röhögjenek a fián, mert nem tud helyesen beszélni románul… Ennek, persze megvolt az ára, mert amit nem kaptam meg az iskolában, azt magamnak kellett, nem kis munkával, mondhatni egyfolytában begyűjtenem. Talán valamennyire sikerült bepótolni azt, ami kimaradt. – Voltak magyar barátaid? – Jó volt a kapcsolatom osztálytársaimmal, de én többnyire az iskolában is a magyarokkal barátkoztam. A baráti köröm a párhuzamos osztályokból jött össze. – Magyar anyanyelvűként nem volt gondod a románnal? – De igen. Emlékszem, hogy a napköziben a szakácsnéval voltam jóban, mert ő magyar volt. Az elemiben egy ideig szükségem volt korrepetálásra. Így visszatekintve sokat kínlódtam. És ugyan ötödiktől mindig a legjobbak között voltam, nem tudtam azt produkálni, amit a jó képességű osztálytársaim. Az anyanyelvem magyar volt, szinte kizárólag magyar könyveket olvastam, és folyton az foglalkoztatott, hogy helyesen beszéljek és írjak magyarul. Ezzel kapcsolatban még Lőrincze Lajosnak is írtam. Nagyon szerettem olvasni, rendszeresen jártam a városi könyvtárba, ahol akkor még sok minden megvolt a háború előtti kölcsönkönyvtár köteteiből. Faltam a könyveket, még ponyvákat is, de a legbüszkébb arra voltam, hogy elolvastam a százkötetes Jókait. – Szerettél iskolába járni? – Veszettül. Vártam az új tankönyveket, bújtam őket. Egyébként én örök olvasó voltam, aki az irodalom mellett szerettem a természettudományokat, de a politikai kérdéseket is. – Hol végezted a középiskolát? – A Vegyesben. Akkor ott volt román tagozat is. És sokak mellett, hál’ istennek, tanított Gazsi, Réhon, Amigó, Angele… – Kedvenc tanáraid? – Első helyen Gazsi (Kovách Géza)… Annak ellenére, hogy én humán pályán futottam, a reáliák közül a kémiát szerettem nagyon, Réhon Józsefnek köszönhetően. Családi ismerősünk volt Gnandt János is. De tanított Ficzay Dénes is azon a fakultatív kurzuson, amelyet a román tagozat tanulói részére szerveztek, akik a magyar iránt érdeklődtek. Ficzayval nagyon jóban voltunk, de ki nem volt jóban vele?... „Azóta is vágyálmom az ugrás” – Milyen szakra jártál a Kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetemen? – Románia történelme szakot végeztem, románul. Az egyetemen volt egy jó baráti társaságunk: Kása Zoltán, aki később rektorhelyettes lett, majd a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tudományos igazgatója, a Kovács-Pálfi geológus-matematikus házaspár, Wanek Ferenc geológus. Amikor nem voltak óráink, egyfolytában az egyetemi könyvtárban ültünk. Sikerült bejutnom a belső katalógushoz, ahova inkább a tanárok jártak be, használhattam a nagy katalógust. Így fértem hozzá olyan munkákhoz, amelyek bár nem voltak tiltottak, de egyáltalán nem voltak ajánlott könyvek. Amikor én az egyetemre kerültem, akkor már egy kicsit lazult az éberség a párt részéről; a román, polgári történetírás dolgait már lehetett forgatni. A magyar vonatkozású könyvek jó része csak a belső katalógusban volt elérhető… Másodévtől elkezdtem a szakdolgozatomon dolgozni, és akkor már Jakó Zsigmond professzorhoz jártam rendszeresen. Ő nagyon nagy hatással volt rám. A nyelvészet iránti érdeklődésemet Szabó T. Attilának köszönhetem, akivel éveken át naponta találkoztam a levéltárban. A nyelvészet azóta is érdekel. – Tehát jól teltek az egyetemi évek. – Pazarul!... Az egyetemen nálunk nem tanítottak magyarságtörténelmet, de volt a filológián, oda jártunk néhányan. Ilyen különutas játék volt az is, hogy művészettörténetet hallgattunk, Borghidánál a képzőművészeti főiskolán. A legnagyobb élményt azonban Földes László esztétikai előadásai jelentették. Nagyon érdekes figura volt, brillírozva adott elő, azóta is bennem él mindaz, amit tőle el lehetett lesni, ritka koponya volt… Taposták is eleget ezért… Néhány kollégámmal gyorsíró tanfolyamra is jártam… Idetartozik, hogy beiratkoztam egy ejtőernyős tanfolyamra, mert úgy éreztem, hogy ugrani, az a csúcs! Miután kijártam a teljes tanfolyamot, s már csak a tényleges ugrás következett volna, be kellett iratkozni az ejtőernyős- klubba. A beiratkozási kérelmet a dékánnak kellett aláírnia. Akkor Ștefan Pascu, a dékán azt mondta, hogy neki nem kell hulla-történész, és nem írta alá. Lehet, hogy később megbánta ezt… Azóta is örök vágyálmom a repülés és az ugrás. „A Iorga Intézet egy több, mint érdekes hely volt” – Hogy kerültél Bukarestbe a Nicolae Iorga Történelemtudományi Intézetbe? – Évfolyamelsőként végeztem. Az Utah-i Egyetemre akartak volna elküldeni még másodéves koromban, de hamar meggondolták magukat. Pascuék nagyon hamar rájöttek arra, hogy ez nem lenne jó húzás részükről… (Így elmaradt az esetleges mormon többnejűség lehetősége!) Miután végig évfolyamelső voltam, a végzéskor reménykedhettem... Volt ugyan egy kutatói állás a kolozsvári intézetben, de jelezték, ha én szeretném elfoglalni, akkor nincs állás, tehát én oda nem kellettem. Viszont kiderült, hogy a bukaresti Iorga Intézetben van egy kutatói állás a nemrégiben létrehozott nemzetiségi osztályon. Akkor jelent meg a színen Demény Lajos, akinek jó kapcsolatai voltak a kolozsváriakkal, főleg Jakóval, és feltétlenül kellett neki egy középkorász, hisz akkor alakult meg a Iorga Intézetben a nemzetiségtörténeti osztály. Találkoztunk Kolozsváron, és felajánlotta, hogy menjek Bukarestbe. Miért ne mennék? – gondoltam. Fel se fogtam, hogy ez mivel jár. Megkérdeztem, mikor jöhetek el onnan? Azt mondta, legalább 5 évet bírjak ki. Végül 19 év lett belőle! Mondhatom, hogy eddigi életem egyharmadát Aradon, egyharmadát Bukarestben és egyharmadát Kolozsváron töltöttem. A hátralevő éveimet pedig valószínűleg Tiszafüreden fogom leélni. – Milyen volt ez az intézet? – Ténylegesen egy csodálatos hely volt, ahol nem lenéztek, hanem becsültek magyarságomért. Nekem ott nem kellett engedményeket tennem. A Iorga Intézet rendkívül érdekes hely volt. Nagyon vegyes társaságot találtam, amikor odakerültem. Voltak ott egykori illegalista kommunisták, háború utáni, bukott kommunisták, voltak későbbi kemény aktivisták és bedolgozók is, és odakerültek a ’64 után kiengedett, egykori politikusok közül jó néhányan, meg még egy sor nagyon értékes ember, akikkel szót lehetett érteni. Így kollégája voltam C.C. Giurescunak, Herlea Nicolaénak, Bucșan Constantinnak és másoknak, akik ’45 előtt vagy miniszterek, vagy államtitkárok voltak. Utóbbiak velem, a kisebbségi magyarral olyan nyíltan beszéltek, mint kevesen. Végül is egy követ fújtunk. – Hogy érezted magad Bukarestben? – Akkoriban alakult meg „A Hét”, a Kriterion Könyvkiadó, felfutott a román tévében a Magyar Adás Bodor Pállal és a Iorga Intézetben a Nemzetiségtörténeti Osztály. Sokan kerültünk akkor magyarok ezekbe az intézményekbe Kolozsvárról és eleinte gyakran találkoztunk. Nagy élmény volt Bukarest, számunkra egy érdekes, de egészen másmilyen világ. Nagy sikernek számított, hogy újságíró ismerősök révén sikerült szereznem egy belépőt a Központi Bizottság strandjára a Herăstrău-tóra. Tévedés ne essék, a sofőrök meg az ottani személyzet jártak ide, de nagyon jó hely volt, istenieket lehetett ott úszni. (Aradi emlékek!) A magyar kolónia a németek mellett a strand legvégében volt. Ezt „gettónak” nevezték. – Bukarestben volt lehetőséged magyar nyelvű könyveket olvasni? – Az otthoni nevelésem és a magyar könyvek tartottak meg magyarnak. Bukarestben egyfolytában könyvtárban ültem, még délutánonként is. Veszettül sokat olvastam. Amit nem kaptam meg az egyetemen magyar történelemből, azt ott pótoltam be. Szerencsémre az intézetbe került az irodalomtörténész, Bitay Árpád könyvtára. Iorga amúgy is, a felesége révén, aki erdélyi volt, törekedett arra, hogy megszerezzen mindent, amit lehetett a magyar szakirodalomból. Ugyanez volt a helyzet az akadémiai könyvtárban. Ott egykor Ioan Bogdan, aki szintén erdélyi volt, gondoskodott nagy alapossággal (!) a magyar történészek műveinek, a nagy sorozatoknak, a szakfolyóiratoknak a beszerzéséről. Tudta, mi az, ami fontos a magyar szakirodalomból. Az Akadémiai Könyvtárban nyugodtan olvashattam Entz Géza egyik fő művét a gyulafehérvári székesegyházról, amit Kolozsváron csak különleges igazgatói engedéllyel használhattam. (1989 után kiderült, hogy három példány is „S”-es minősítésű volt, azaz titkos.) Ugyancsak a bukaresti Akadémiai Könyvtárban olvashattam még a ’70-es években, igaz a III-as teremben, ahol a nem nyilvános/titkosított dolgokat és kéziratokat lehetett olvasni, Bajcsy-Zsilinszky Endrének az 1944-ben Svájcban kiadott könyvét az erdélyi kérdés megoldásáról. Sokat forgattam a két világháború közötti erdélyi magyar sajtót is. Mindezek ellenére én a bukaresti éveimet száműzetésnek tartottam, de amíg ott voltam, nem nyavalyogtam. Egyszerűen tudomásul vettem a helyzetet. Ugyanis Erdélybe, minden próbálkozásom ellenére, nem sikerült visszamennem. Valójában a magyar könyvek mentettek meg és tartották bennem a lelket. Pár évvel Bukarestbe érkezésem után mondta egy kolléga, hogy rosszabbul beszélek románul, mint amikor odakerültem. – Hol kutathattál? – Háromhavonta alkalmam volt Erdélybe járni, kutatni. Gyulafehérvár és főleg Kolozsvár volt a stabil program, olykor Szeben vagy Brassó. Ezek az erdélyi utak hoztak mindig egyensúlyba. – Meddig maradtál Bukarestben? – ’71-től ’90 májusáig. „… kiderült, hogy semmit sem lehet változtatni” – Mikor léptél be a politikába? – Először a pártba léptem be, nem a politikába. Pártunk és kormányunk meg a szeku törekedett akkoriban már jó képességűeket is beszervezni, nem csak az „abszolút kádereket”. Évfolyamelsőként jó káder is voltam, ugyanis anyám varrónőként kereste a mindennapit. ’68-ban Bodor András, az ókorász professzorunk kérdezte meg, hogy nem akarok-e belépni a pártba. Megkérdeztem két-három közeli, idősebb ismerősömet: mit tegyek? Azt ajánlották, lépjek be, hátha tudok segíteni, ha bent vagyok. Különben azt sem tudtam, mi fán terem a párttagság, nem is tudtam, hogy felfutási lehetőséget nyújt. A párt világa teljesen más volt a civil világgal szemben. Nagyon hamar kiderült, hogy semmit sem lehet változtatni, nemhogy segíteni. Úgyhogy én is egyike lettem a két és fél millió statisztának. – Mikről tárgyaltatok a pártgyűléseken? – Rutinos elvtársak rutingyűléseket tartottak, rutinszerű kérdésekről. Távolról sem volt szó kemény, lényeget érintő vitákról. Közben azért az egyetemen ideológiával próbáltak megtömni minket, hol marxizmus-leninizmussal, hol politikai gazdaságtannal, és hosszú Ceaușescu-szövegeket kellett elolvasnunk; egyik fülünkön be, másikon ki. Eszembe jut az egyetemről egy vicces sztori: az egyik pártgyűlésen napirenden volt, hogy nemigen járnak lövészetre a hallgatók. Az első sorban ott ült az öreg Constantin Daicoviciu, és hozzászólt dörgő hangon: „Hogyhogy nem járnak maguk lövészetre?! Nézzenek ide! Én is lövészeten kaptam ezt az ezüst órát a Monarchia idején”… – És az intézetben? – Az intézetben sem volt másképpen. Mindenki unta, senki sem élvezte. Mindenki elhúzott keményen a szakma felé és annak kapcsán fejtette ki elméletét, mondanivalóját. „… tartottak nálam egy ötórás házkutatást” – Meddig tartott az aranyélet? – Nem nevezném annak. Bukarest számkivetés volt a számomra. A magyar könyvek és a szakirodalom mentett meg engem. Voltak kellemes élményeim is és 3-4 jó barát, akikkel rendszeresen találkoztam. (Amúgy nincs megnyugtatóbb állapot, mint amikor az embernek csak 25 bani van a zsebében, amiért már semmit se lehetett venni...!) De a fiatalkori élmények talpon tartottak. Az élesedő kisebbség-, de főleg magyarellenesség mind többet foglalkoztatott jó néhányunkat. Ennek egyik végkifejlete volt, hogy ’86-ban nálam egy ötórás házkutatást tartottak. – Mi volt ennek az oka? – Többek között az, hogy tagja voltam a Molnár Gusztáv-féle Limes Körnek, amely a Ceaușescu-féle parancsuralommal szembeforduló magyar értelmiség egyik csoportja volt. – Milyen feladatot vállaltál ebben? – Még indulás előtt az volt a véleményem, hogy fel kellene mérni, mi a helyzet, legalább a helyzetet próbáljuk elemezni. Ma is az az elvem, hogy csak ezután jöhetünk a nagy programokkal. Ki önálló írással, magam könyvismertetéssel próbáltam tisztázni, miben és hogyan is élünk. – Milyen következményei voltak a házkutatásnak? – Kiderült, hogy most már biztosan nem vár rám fényes jövő. Utóbb be is adtuk az áttelepedési kérvényt Magyarországra. – Elárulták, mit keresnek a lakásodon? – Megkérdeztem. Azt mondták, hogy légionárius iratok után kutatnak…!? Nagyon sok mindent vittek el, például ’48-as röplapokat, kéziratokat, könyveket, folyóiratokat… Volt még egy bájos történetem evvel a „céggel”. Évente járhattam hivatalosan kiszállásokra, kutatásokra Pestre, néha Pozsonyba. Ez a ’80-as évek elején volt, amikor már félig-meddig nyíltan dúlt a vita a két történetírás között. Kaptam egy csomó olyan kiadványt, amelyek nem voltak éppen szalonképesek, de azokat nem hoztam magammal. Hoztam viszont ártatlan művelődéstörténeti lenyomatokat, szakácskönyveket, gyerekkönyveket. Egy bőröndre valót. El is kobozta a vámos az összest. A bőröndöt nem hagytam ott náluk! – Könnyen lemondtál róluk? – Nem mondanám. Voltak jó kapcsolataim, barátok meg jó ismerősök. A románok között is. Az intézetben is elmondtam, mi történt. Mindenki hüledezett. Ők nem tudták, milyen állapotok vannak a nyugati határon. Nagyon jó viszonyban voltam Radu Popával, aki egy kitűnő román régész volt. Ugyanabba az akadémiai csoportba tartoztunk. Rendszeresen jártam hozzá, szakmai dolgokról beszélgettünk, és isteni jó teákat ittunk nála mustárospohárból. Radu Popa rábírt, hogy írjak egy kérvényt, amelyben kérem, hogy adják vissza az elkobzott kiadványokat. Kiderült, hogy az egyik kolléganőjének csapja a szelet az ország fő-fő vámosa… Mindent visszakaptam, beleértve egy olyan tanulmányt is, amely véletlenül a csomagban maradt, és több mint rázós volt, ugyanis megkérdőjelezte a kontinuitást. Tehát meg se nézték a csomagok tartalmát. Juhász Béla Nyugati Jelen (Arad), 2017. júl. 27. Beszélgetés Aradon Vekov Károly történésszel Keresni az igazságot, keresni helyünket a világban!” (2.) „… elhatároztuk, hogy visszamegyünk Erdélybe” – És akkor jött ’89. Ott, Bukarestben élted meg? – Igen, ott. Meg a ’77-es földrengést is… 1989. december 21–22-én a feleségemmel három olyan helyen voltunk, ahol negyed órával azután, hogy eljöttünk, kezdtek el lőni. Még 21-én este azt mondtam a feleségemnek: ha azt mondom, hasra, ne töprengjen, hanem tegye! Nem ezért, de csodálatos hangulat volt akkor! Valóban éltük a történelmet. Azóta is emlegetjük ezeket az élményeket. 22-én délután fél négykor Ceaușescu rezidenciáján is jártunk sokakkal együtt. – Melyek voltak első lépéseid a decemberi események után? – Folyton az RMDSZ-nél voltam, még a híres marosvásárhelyi események idején is késő éjszakáig. Feleségemmel elhatároztuk, hogy visszamegyünk Erdélybe! Kaptam egy ajánlólevelet Király Károlytól, akinek ezért örök hálával tartozom s akihez Verestóy Attila révén jutottam el. Mivel Kolozsvárt továbbra is zárt városként kezelték, mármint a magyarok számára, 1990 tavaszán az országos RMDSZ kolozsvári ügyvezető titkára lettem. Ez fizetett, adminisztratív állás volt. Akkoriban a Domokos Géza–Szőcs Géza-tandem irányította a Szövetséget. – Meddig maradtál ebben a tisztségben? – Megtanultam ott, milyen kell, hogy legyen egy jó ügyvezető, azaz egy jó „titkárnő”. Amikor Kolozsváron a Mátyás-szoborral volt a cirkusz, két órán belül juttattam el Brüsszelbe a teljes beszámolót a történtekről. Akkor sikerült az RMDSZ mellé állítani az erdélyi magyar társadalom legjobbjait. Azután „rendszerváltozásra” került sor az RMDSZ-ben is. Jött Markó Béla és Takács Csaba. Akkor én, aki a régi garnitúrába tartoztam, kezdtem mind lejjebb és lejjebb csúszni. Végül négy gyerekkel kiraktak az RMDSZ-től. „Létrehoztam a Nemzetépítő Platformot” – Mit tettél ezután? – Időközben letettem a tanári véglegesítő vizsgát. Így kerültem a tanügybe. Előtte is óraadó tanár voltam egy gimnáziumban. Úgyhogy volt, hova mennem. Azután egy évig a kolozsvári katolikus líceumnak voltam az igazgatója. És megyei elnöke a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Pártnak. Aztán az RMDSZ-en belül létrehoztam a Nemzetépítő Platformot. Megfogalmaztam akkor, mik a tényleges feltételei a román–magyar partneri viszonynak. Sorra vettem mindent, amit követelhetünk és elvárhatunk... Azóta hét Kolozs megyei líceum és az Aradi Csiky Gergely Főgimnázium egy-egy diákja részére minden ballagásra eljuttatok egy könyvcsomagot, a legjobb történész és közösségépítő végzős diáknak. – Mikor kerültél be a román parlamentbe? – 2000-ben választottak meg képviselőnek. Négy évig tartott a mandátumom; másodszorra már nem hagytak labdába rúgni. Mindent megtettek a mieink, nehogy még egyszer sikerüljön. Próbálták leállítani a platform továbbműködését is. – Hogy reagáltál te erre? – Megyei szinten tovább tevékenykedtem az RMDSZ-ben. A pénzügyi megszorítások megszavazása után átkerültem az Erdélyi Magyar Néppártba. Toró Tiborral, Szilágyi Zsolttal azelőtt is egy társaságban voltam, Tőkés Lászlóval is jó volt a viszonyom. Az előző választásokon még képviselőjelölt voltam Kolozsváron a Néppárt színeiben. – Még politizálsz aktívan? – Mai napig követem az eseményeket. – Kiléptél az RMDSZ-ből? – Nem léptem ki. És ki sem rúgtak. – Megharagudtál rájuk? Végül is átálltál Tőkésékhez. – Tanáremberként, szeretek pontosan fogalmazni: ugyanott álltam akkor és ugyanott állok most is, mint a kezdetek kezdetén. Ugyanazokat a célokat szolgálom, ugyanazokat az elveket vallom. Azóta is azt mondom, hogy egység, egység, de nem mindegy, hogy milyen zászló alatt. Azokat a szempontokat, amelyeket megfogalmaztam, én nem adtam fel. – Véleményed szerint az Erdélyi Magyar Néppártnak van jövője? – Jelenleg is tagja vagyok a távolból az EMNP-nek… Mi egy csomó régi reflexet hozunk magunkkal. Van, aki le tudja vetkőzni ezeket, van, aki nem. Ideológiára és politikai gyakorlatra is vonatkozik. Egy biztos, a távházasság sosem működött. És mindenképpen alkalmazkodni kell az új helyzetekhez. – Diplomatikusan válaszoltál… Miket tartasz politikai pályád sikereinek? – Nem tudok sikerről beszámolni. Azt mondom, hogy amennyire tőlem tellett, tettem a dolgomat, beleértve az erdélyi magyar egyetem kérdését. Talán nem támogattak eléggé abban, hogy a nyilvánosság elé kerüljön az, amit én a parlamentben elvégeztem. Kétségtelen, hogy egyesek számára kellemetlen és kényelmetlen voltam, de sohasem a magyar érdekek árulója. „A Szoboszlay-perrel kezdtem foglalkozni” – Tudományos munkásságodról mesélnél-e valamit? – A politika hihetetlenül sokat vett el az időmből. Megtörtént, hogy négy évig semmit sem publikáltam. 1999-ben ledoktoráltam. Közben volt családalapítás, válás, forradalom, politizálás… A 19 bukaresti év alatt rengeteg anyagot gyűjtöttem. Most is vannak olyan témáim, amelyek arra várnak, hogy megírjam őket. Én ténylegesen középkorász vagyok, és intézménytörténettel meg művelődéstörténettel és középkori írástörténettel foglalkoztam. De néha kikukkantottam más korszakok felé is. Például, megírtam, hogy Kossuth Lajos díszpolgára volt Kolozsvárnak; ezt kevesen tudták. Még parlamenti képviselőként sikerült bepillantanom az ötvenes évek politikai pereinek irataiba; Wass Albert népbírósági perével, majd a Márton Áron- és a Szoboszlay-perrel kezdtem foglalkozni. Mindig olyasmikről írtam, amikről a románok nem sokat tudtak, amúgy a magyar közvélemény sem sokkal többet. – Tanítottál is Kolozsváron. – Igen, eleinte óraadóként, majd egyetemi docensként. Bizánc történetét és magyarságtörténetet adtam elő a Babeş–Bolyai Egyetemen, no meg latin és magyar paleográfiát. – A három közül melyiket szeretted jobban: a politikát, a kutatást vagy a tanítást? – A tanítást és a kutatást nem lehet szétválasztani. A politikát azért műveltem, mert viszketett a tenyerem, amikor láttam, hogy nem azt csinálták, amit kéne, és nem úgy csinálták, ahogy kellene. Keményebben kellett volna föllépni. Nem fejjel menni a falnak és főleg nem prédikálok románellenességet, csak azt állítom, hogy sokkal határozottabban kellene kiállni a magunk dolgai mellett, és a románságot szoktatni azzal, amit mi jogosan elvárunk tőlük. Hosszú ideig senki sem beszélt erről… Én a szakmámat szerettem és szeretem most is. 2012-ben, ahogy betöltöttem a 65. évemet, nyugdíjaztak, de óraadóként még megtartottak az Egyetemen, hogy magyarságtörténetet meg paleográfiát tanítsak. Nem tartott ez sokáig; egy nézeteltérés után két lábbal rúgtak ki. – Azt mondtad egyszer, hogy azért települtél át Tiszafüredre, mert szeretsz fürödni. – Egyszer ott nyaraltunk, és nagyon megszerettük a Tisza-tót. Valójában egy csomó sikertelenség állt mögöttem, sehol sem kellettem és az sem, amit én képviselek. A Néppárt se nagyon mozgatott engem, egyszer sem kérték ki a véleményemet. – Történészként van-e ars poeticád? – Addig nem tudok írni egy témáról, amíg mindent, amit fel lehet hajtani róla, nem használtam fel. Erről az alapvető dologról nem tudok lemondani. És amit rendkívül fontosnak tartok: tisztán, hangfogó nélkül, pártállástól függetlenül beszélni a tényekről. Szerintem, gyakorlatilag a tényszerűség az, ami változatlanul kulcskérdés nálunk az identitástudat szempontjából. Még mindig nem mondunk el mindent, amit el kellene mondanunk múltunkról. Ez rendkívül elszomorító. Rém keveset teszünk azért, hogy erősítsük ezt a magyar identitástudatot, amelyet van és volna mivel táplálnunk. Egy kutatásitéma-katasztert kellene felállítani, hogy a fiatal kollégák tudják, mi mindent kellene kutatni. – Nemrég előadást tartottál Aradon a Szoboszlay-perről. Készül egy nagyobb munkád? – Egy kötetet készítek elő, melyben ki szeretném adni Szoboszlay Aladár fennmaradt írásait. Ha ezt sikerül kiadnom, talán meg fog változni a vélemény Szoboszlayról. Ugyanis pokoli, hogy napjainkban mennyire nem ismerik a tényeket, és hogy mennyi téveszme kering róla, szamárságokról nem is beszélve. „A Kárpát-medencében bárhol jól érezném magam” – Hogy érzed magad Magyarországon? – Jól. Azt hiszem, a Kárpát-medencében bárhol jól érezném magam, de Kolozsvár is hiányzik és Aradra is szívesen jövök. – Mi köt Aradhoz? – A fiatalságom, az iskola, az emlékek, a családom. És ezek visszahúznak. Néha elgondolkodom, és felteszem magamnak a kérdést: vajon valóban jó volt, hogy elmentem? Bár, ki tudja, mi lett volna belőlem, ha itt bekerülök a helyi darálóba? – Vannak kellemes gyermekkori emlékeid? – A strand, az iskola, a tanulás, a Kultúrpalota könyvtára és a Választó utcai ház. – Vannak még barátaid Aradon? – Nincsenek. Talán Ujj Jánost sorolnám mégis közéjük. Ugyan az aradi magyar politikusok is azt tartották rólam, hogy radikális vagyok, de aradiakként mi csak szót értettünk. Különben nem is vagyok radikális, hanem „csak” nemzeti, de ezt ki is mondom. – Tiszafüreden vannak barátaid? – Nincsenek. Szakmai élet ott nem létezik, csak otthon. Pár emberrel tartom a kapcsolatot. Az én barátaim szerte vannak a világban… Új barátságok nehezen köttetnek. Ahhoz együtt kell futni, azonos vagy közeli pályán, hogy lássák az emberek egymást. „A politika kihasználja a történész munkáját” – Mi a véleményed a jelenlegi politikai helyzetről? – Változó korszakban élünk. Keresztény értékrend alkalmazására lenne szükség. Ettől egyre távolabb kerülünk. A magunk útját kellene járnunk, nem nyugati modelleket átvennünk! Testre szabott megoldásokat kellene találnunk!... Két irányzat áll szemben egymással: egy globalizáló és egy nemzeti. A nemzeti vonalon nem értek sem populizmust, sem nacionalizmust, egyszerűen azt, hogy ki-ki követhesse saját érdekeit, mindenki ápolhassa identitását. Hál’ istennek jelenleg Aradon ma is vannak, akik becsülettel képviseljék azt a közös értékrendet, közös nyelvezetet, ami nem csak az anyanyelv(!), és akik képesek felmutatni, hogy ez a város mit képviselt és mit produkált az évszázadok folyamán. – Egyesek azt állítják, hogy a történelem tanítása, prezentálása szorosan kötődik a pillanatnyi politikához, és függ tőle. Erről mi a véleményed? – Magamról beszélve, hangsúlyoznám, hogy én sohasem azt mondtam vagy tettem, amit más mondott, hanem azt, amit én hittem és gondoltam. A parlamenti éveim alatt sokkal többet használhattak volna történészként, de mások mindenhez jobban értettek. A történésznek a maga dolgát kell végeznie, függetlenül a politikától, de a történelem ismerete nélkül az eredményes politizálás elképzelhetetlen. A közösség számára a lényegi kérdéseket kell bemutatni mind a történelemből, mind a politika területéről. Jobb helyeken a politika használja a történész munkáját. – Milyen terveid vannak? – Még legalább három van, amelyeket meg kellene valósítani, mielőtt eltűnök ebből a világból. – Éspedig? – Van egy negyven éve dédelgetett témám Török Bálintról, a doktori disszertációmból a káptalan személyzet teljes listáját szeretném közreadni, ami sajnos kimaradt a könyvemből, és van egy, a magyar írásbeliség történelmével kapcsolatos meglátásom, amelyet ki szeretnék fejteni. – Mondanál-e valamit családodról? – Számomra a család a legszentebb dolog, ami létezik, ezen belül is a gyermekek. A gyermeknél szebb és jobb nincs. Sajnos, a politika miatt túl kevés időt töltöttem a családdal. De a lelkiismeretem tiszta, amit lehetett és amire képes voltam, megtettem a családomért. Mondom ezt annak ellenére, hogy állandóan az elveim után futottam. – Sokat nézed a tévét? – Végtelenül sokat, mert a politika nem hagy nyugodni. A sorsunk ettől függ. – Boldog vagy? – Nem tudom, mi a boldogság. A körülményekhez képest megelégedett ember vagyok, bár egyes kérdések, egyes dolgok most sem hagynak nyugodni. Ha elölről kezdhetném, ugyanazokat az elveket vallanám, ugyanazt tenném, de szeretném eredményesebben. Nem bánom a sok elvesztegetett időt. Az út végén sokkal világosabb, hogy mire nem kellett volna annyi időt fecsérelni. A „Chérchez la femme” rám szabott változata: „Keresni az igazságot, keresni helyünket a világban, és helyet csinálni magunknak – mármint a magyarságnak – a világban.” Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad) 2017. október 31.Átadták a Domokos Géza-díjakatA Domokos Géza (1928–2007) író, a bukaresti Kriterion Könyvkiadó alapító igazgatója, az RMDSZ első elnöke, parlamenti képviselő szellemi hagyatékának ápolására létrejött Domokos Géza Egyesület fennállásának hatodik esztendejét ünnepli. Ez alkalomból díjátadó gálát tartottak péntek este az Árkosi Művelődési Központban Sepsiszentgyörgyön. Megnyitóbeszédében az áldatlan körülmények között, meg nem érdemelten lassan fejlődő erdélyi, szórványbeli és székelyföldi társadalmi, műszaki, művészeti és egyéb szakterületi kezdeményekről beszélt Domokos Péter, az Egyesület elnöke. Hozzátette: Karinthy Frigyes „Mire szerény Ön?” kérdésére sok esetben a válasz: van mire szerénynek lennie sok tehetséges kezdeménygazdának. Flender Gyöngyi, Magyarország csíkszeredai konzulja köszöntőjében kiemelte: jelenleg is számos kihívással kell megküzdeniük a különböző művészeti és tudományágakban tevékenykedő tehetségeknek. Meglátásában az állam és a magánszemélyek patronálásán múlik, hogy felszínre kerülhessenek az embert emberrel összekötő, közvagyon számára is értékes alkotások. Domokos Géza-díjjal jutalmazták a csíkszeredai Imets Tamás Agyhullámokkal irányítható multifunkcionális eszköz találmányát, Bodor Pál költő, író kulturális szervezői tevékenységét a Kriterion Könyvkiadónál és Román Televízió kisebbségi szerkesztőségében, Domokos János művelődési szervezői tevékenységét a budapesti Európa Könyvkiadónál, a sepsiszentgyörgyi Bordás Bea Erdélyi kastélyépítészet a historizmus korában (1804–1914) című kutatását, a bukaresti Humanitas Könyvkiadót, a sepsibükszádi KreaTúra összművészeti tábort, a sepsiszentgyörgyi Magma Kortárs Művészeti Kiállítóteret, valamint a Multi NR sepsiszentgyörgyi magánvállalkozás iskolaifelszerelés-újítási projektjét. A sepsiszentgyörgyi Hortigala Kft. és a marosvásárhelyi Ortoprofil Kft. Domokos Géza Egyesület-díjat kapott az egyesület indulásától napjainkig nyújtott anyagi támogatásáért. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
