|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 209 találat | lapozás: 1-30 ... 91-120 | 121-150 | 151-180 | 181-209 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Bulgakov, Szergej 2013. augusztus 27.Kézbe vett könyves sorsok„Egy kísérlet arra, hogy a szerzők kezükbe vegyék a könyvük sorsát” – fogalmazott László Noémi költő a nemrég megalakult Sétatér Kulturális Egyesület egyik alapítója céljaikat ismertetve. ismertetve. Az egyesület másik két alapítója Király Zoltán költő és Szenkovics Enikő fordító, és működésük első lépéseként három kötetet jelentettek meg, amelyeket hétvégén a kolozsvári Bulgakovban ismertettek. László Noémi Föld, Király Zoltán Szívtűzoltóautó című verseskönyvei és György Attila Bestiarium Siculorum című prózakötete ezer-ezer példányban jelentek meg, és mivel nonprofit egyesületről van szó, a könyvek eladásából befolyó összeget újabb kötetek megjelentetésére kívánják visszafordítani, illetve könyvbemutatók, irodalmi rendezvények megszervezésére költenék el. László Noémi szerint a középgenerációs erdélyi magyar írók régóta értetlenül figyelik, hogy könyveiket alig lehet megtalálni az erdélyi könyvesboltokban, így ők úgy döntöttek, hogy – akár a mesebeli legkisebb királyfi – elindulnak szerencsét próbálni hamuban sült műveikkel, és megpróbálják elérni, hogy a könyveknek legyen „utóélete”, megismerhessék, megvásárolhassák azokat az érdeklődők. Király Zoltán Papp Attila Zsolt moderátor kérdéseire válaszolva elmondta: a könyvkiadás úgy is működhet, hogy a kiadó megnyer három pályázatot három kötetre, az első pályázatból kapott összegből kiadja mindhárom kötetet, a többi pénzt pedig „egyéb célokra fordítja”, ők ezt a gyakorlatot szeretnék elkerülni, mint ahogy a raktárakban porosodó könyvek sorsán is változtatnának. „A szerző egyébként könnyebben rendez magának könyvbemutatókat, mint egy kiadó” – tette hozzá, leszögezve, hogy az egyesület az Erdélyi Magyar Írók Ligájától (E-MIL) – amelynek ő az ügyvezetője, László Noémi pedig az elnöke – függetlenül működik. Erdélyiek oroszul A Sétatér elsődleges profilja azonban nem a könyvkiadás – évente mindössze két-három könyv megjelentetését tervezik –, egyik fontos céljuk például feltérképezni a fordításban rejlő lehetőségeket, illetve az irodalomban rejlő lehetséges kulturális kapcsolatokat a környező országokkal. Király szerint első lépésként szeretnének erdélyi magyar szerzőket oroszra és amerikai angolra lefordíttatni, és „érdekes módón ehhez partnereket is találnak.” A könyvek egyébként mindössze egy hónapja jelentek meg, egyelőre a Mátyás szülőháza előtt felállított IDEA Könyvtérnek keresztelt standon vásárolhatják meg az érdeklődők, de reményeik szerint hamarosan sok helyen meg lehet majd találni a kiadványokat. György Attila, az egyik szerző szerint az ezres példányszám egyáltalán nem túlzottan ambiciózus, sőt szerinte az ezer az „alsó hang”, ennyit gond nélkül el lehet adni. A Föld és lakói Papp Attila Zsolt László Noémi könyvét ismertetve elmondta, a szerző egyszerű, ám sokféle értelmezési lehetőséget felvető címet választott a könyvnek. A költő elmondta, a Föld cím valóban jelentheti a bolygót, mint ahogy a hantföldet, vagy éppen a földet érést is sugallhatja, akár zuhanásról, akár a fellegekből a földre való leszállásról legyen szó. Papp szerint az életöröm és a melankólia keveredik a kötetben, amely szerinte egyfajta számvetés is. „Hosszú ideje írom ezeket a kötött formájú verseket a nagy, giccsesen értelmezhető dolgokról. Kicsit mélyebb gondolatiság jellemzi ezt a könyvet, a közhelyesnek tűnőről szerettem volna elfogadhatóan, egyszerű, földhöz ragadt nyelvezettel elmondani, amit gondolok, ilyen értelemben valóban egyfajta számvetés” – mondta László Noémi. Mindhárom szerző kiemelte egyébként lapunk munkatársa, Könczey Elemér kiváló kötettervezői munkáját, László Noémi könyvét például egy fiatal költő, Láng Orsolya rajzaival illusztrálta. Király Zoltán ugyan egyik versében megfogalmazta, hogy kirúgta az ágyából a politikát, a kötetben mégis hangsúlyosan jelen van a politikum, a közéletiség, és az eziránt érzett undor. A szerző elmondta: a könyv egy részét a tavalyi helyhatósági választások idején írta meg, ezzel magyarázható a közéleti kérdések boncolgatása, amely azért lepheti meg az olvasót, mert a cím, a Szívtűzoltóautó szerelmes versek tárára utal, Király ugyanakkor megnyugtatta az olvasókat, hogy érzelmes versek is szerepelnek a könyvben. A Ma este elhagyott az I című vers kapcsán a költő Papp kérdésére elmondta: „Sajátos kapcsolatom van az istennel, nincs szükségem közvetítőkre, szoktam beszélgetni vele.” György Attila kötete 24 „imaginárius állatfajt” ismertet részben a székely mitológiából, részben saját kútfőből egy-egy rövid, humoros szövegben, mint a rézfaszú bagoly, a szeszmacska vagy éppen a székely mintaférj, arra azonban emlékeztetett, a leírások többsége illek egyes embertípusokra is. „Sokszor elég volt szétnézni a barátaim között” – mondta a szerző, emlékeztetve, hogy a leírások korábban blogbejegyzésekként láttak napvilágot, de már ekkor tudta, hogy a kötet is elkészül majd. György Attila könyvét nemcsak hogy Könczey tervezte, de ő maga illusztrálta is – mint mondta, mindig is meg akarta rajzolni ezeket az állatokat. A rajzok szénnel készültek, ami Könczey szerint egyfajta mocskolódás, hiszen könnyen szét lehet kenni, ám ezt a technikát találta a legjobb választásnak, valamennyire el akart ugyanis szakadni a karikatúráiból megszokott stílustól. Varga László Krónika (Kolozsvár) 2013. augusztus 27.Carbonaro és társai a BulgakovbanOrbán János Dénes, az est házigazdája megjegyezte: kellemes meglepetés volt számára, hogy ilyen sokan eljöttek, noha nem csináltak nagy hírverést az eseménynek. És bár a kávézóban párhuzamosan egy másik irodalmi program is zajlott, a közismert irodalmárok, az alkotó közeli barátai mellett lelkes, fiatal olvasók és pályájuk elején lévő alkotók is szép számban tiszteletüket tették az ünnepségen. Elsőként a költő Carbonaro álnéven írt, Ha a polip szuszog Kolozsvárott című, kétkötetes ópuszát ismerhettük meg. Méltatója, Farkas Wellmann Endre szerint nem véletlen, hogy éppen Szőcs Géza hatvanadik születésnapja előtt jelent meg. A költő mindig valamilyen meglepetéssel rukkol elő: ilyen Carbonaro alakja is. A szövegek Kolozsvárról és Sziveri Jánosról szólnak, akihez különleges kapcsolat fűzi Szőcs Gézát. Olyan témák, motívumok köszönnek vissza ezekben a kötetekben, amelyekről régebben is beszélt, más szövegösszefüggésben. Például közös beszélgetőkönyvükben kijelentette, hogy számára a haza sokkal inkább idő-, mintsem térbeli, és határai valahol a nyolcvanas években keresendők. „Úgy érzem, hogy folyamatosan újraértékelődik az idő, a történelem és a személyes élettörténete az alkotónak és természetesen rengeteg sok minden más, mint például Sziveri János alakja, irodalmi jelentősége”. A rövid méltatás után az ünnepelt elmondta: csak most derült ki számára, hogy ez egy igazi szamizdat bemutató. A nyilvánosság kizárásával történik, a kötetek a könyvesboltokban nem kaphatók, sajtó nem ír róluk. Ugyanakkor fontosnak tartotta kiemelni azt is, hogy Farkas Wellmann Endrének a könyv genezisében jelentős szerepe van. Tavaly tavasszal egy rendezvényen felolvasott egy verset, amelyet hajdanában írt Sziverinek, és nem fejezett be; ekkor készített vele költőtársa és barátja egy interjút. Ebben a beszélgetésben mesélt többek között a vajdasági költőről is. Sziveri ’89-ben halálos betegen érkezett szülőhazájából Magyarországra, ahonnan menekülnie kellett, politikai és egyéb okok miatt. Élete utolsó hónapjaiban sokat beszélgettek Szőcscsel, verseket is fogalmaztak egymásnak, egymáshoz, egymásról, a felolvasott mű is ezek közé tartozik. Az ünnepelt sokat mesélt Sziverinek Kolozsvárról, ahová a vajdasági költő nagyon szeretett volna eljutni. Tulajdonképpen az a tudat tartotta életben egy darabig, hogy együtt látogatnak majd el Erdélybe. „Wellmann volt az, aki fölvetette az ötletet, hogy le tudnák-e jegyezni néhány ilyen történetet az Irodalmi Jelen számára. Én ezt megtettem, és végül sikerült 21 olyan történetet írni, amelyek a képzeletbeli arcát Erdélynek valós elemekkel ragadják meg. Így állt össze ennek a kétkötetes kiadványnak az első kötete. A második kötet Sziverivel való kapcsolatunk különböző dokumentumait foglalja magába: fotókat, nekrológokat, leveleket, kéziratokat és néhány olyan fejezetet, amely rokonítható ezzel a szövegvilággal”. Szőcs az esten ízelítőképp fölolvasott néhány szöveget a fent említett kötetekből. S bár a technika ördöge meg szerette volna őt ebben akadályozni, a költő nem szakította félbe előadását, jól elboldogult mikrofon nélkül is, amíg beszereztek egy újabb hangosítót. Az est második felében mutatták be az Irodalmi Jelen Könyvek és az Erdélyi Híradó közös kiadásában megjelent, Album Amicorum címűkötetet, amely az ünnepelt tiszteletére írt alkotásokat tartalmazza, a következő szerzőktől: Arany Ágnes, Bertha Zoltán, Bogdán László, Bollobás Enikő, Borbély Szilárd, Böszörményi Zoltán, Bréda Ferenc, Cserna-Szabó András, Csorba László, Dorin Tudoran, Elek Tibor, Farkas Árpád, Farkas Wellmann Endre, Földes Hobo László, Géczi János, György Attila, Horváth Iván, Karácsonyi Zsolt, Karátson Gábor, Karinthy Márton, Tomaso Kemény, Milorad Krstic, Ladik Katalin, Lövétei Lázár László, Lőwy Dániel, Makkai Ádám, Márton László, Monoki István, Orbán János Dénes, Selmeczi György, Sárközy Péter, Szálinger Balázs, Szörényi László, Temesi Ferenc. Jánosi Andrea, a kötet illusztrátora a költő szerint az Erdélyben megjelenő szépirodalmi kiadványok egyik legszebbikét készítette el. Eddigi köteteinek illusztrációja csak részben felelt meg elképzeléseinek, ezzel viszont teljes mértékben elégedett. Orbán János Dénes frappáns köszöntőjében Szőcs Gézával kapcsolatos régi történeteket is fölelevenített. Hangsúlyozta egyebek mellett, hogy Szőcs és Sziveri verseivel lehet leginkább hölgyeket hódítani. „Géza mindig is egy kiszámíthatatlan alkotó volt. Minden untatja, ami hétköznapi, ami mind a költészetében, mind a magánéletében, mind a politikai pályáján megmutatkozik. Ellentmondásos személyként tartják számon, de sebaj, hiszen éppen ezért izgalmas” – mesélte OJD, majd kitért a költő szerepére a kilencven után kibontakozó irodalom párfogásában. Miután visszatért Erdélybe kényszeremigrációjából, Szőcs Géza megpróbált felépíteni egy kulturális birodalmat. S bár ő maga konzervatív, jobboldali beállítottsági ember, jól tudta, hogy mindezt ötvözni kell a modernitással. Ő biztosította az Előretolt Helyőrség irodalmi lap megjelenésének feltételeit, de szerkesztését a fiatalokra, Orbán János Dénesre és társaira bízta, nem szólt bele az olyan tartalmakba sem, amelyek magukra vonták a katolikus egyház haragját. Amikor elfogyott a pénze, és úgy érezte, hogy nem tudja már finanszírozni a fiatalok irodalmi vállalkozásait, átadta a stafétabotot Nagy Elek vállalkozónak, Méhes György író fiának és régi jó barátjának, Böszörményi Zoltánnak, aki üzletemberként térvén vissza külföldi emigrációjából Aradra, megalapította a Nyugati Jelen napilapot és az Irodalmi Jelent. Így a fiataloknak továbbra is volt hol publikálniuk. Erdélyben a tehetségek felkutatása és támogatása sokkal jobban működött, mint Magyarországon, ennek köszönhető, hogy az elmúlt tizenöt évben több mint ötvenen publikálták köteteiket az Erdélyi Híradó Kiadó Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy sorozatban. Az erdélyi magyar irodalom felnevelte utánpótlását, amelynek jelentősége átgyűrűzött a magyarországi irodalmi köztudatba is. Az a gárda, amely Szőcs Gézának köszönheti megjelenését, ma több mint 150 irodalmi díjat tudhat magáénak. „Vitathatatlan, hogy mekkora nagy hatással volt ez a Kolozsvár-centrikus szellemi pörgés a kortárs fiatal magyar irodalomra. Mindezt Szőcs Géza robbantotta ki. Ha ez nem nemzetszolgálat, akkor mi az?” – fogalmazott OJD. Arról sem feledkezett meg Orbán, hogy a Serény Múmia rovat hasábjait biztosító Helikonnak, nevezetesen Szilágyi Istvánnak és Kántor Lajos irodalomkritikusnak szintén nagy szerepe volt a kilencven után születő erdélyi irodalom kibontakozásában. Orbán János Dénest az est meglepetésvendége, Lévai Anikó követte. A magyar miniszterelnök felesége köszöntőjében elmondta: Szőcs Géza rendkívül következetes és becsületes ember, a fantáziája szárnyal, de annak, amit leír, mindig van valami valóságalapja. Amikor megkérte, hogy a szakácskönyvéhez írjon előszót, csak azzal a feltétellel vállalta el, ha végigeheti a fogásokat, amelyeket neki kötelező volt lefőznie. „Mindig fantasztikus ötletei vannak. Csak olyan emberekkel találkozik, akikből úgymond ihletődhet.” Majd Nagy Elek idézte fel közös üzleti és baráti beszélgetéseiket, amelyek a fiatal irodalmat érintették. „Sok mindent megéltünk közösen, örömet, sikereket, embert próbáló pillanatokat egyaránt. A legnagyobb dolog, hogy a nemzetedet szerető, nemzetedért aggódó ember tudtál maradni.” Végezetül Böszörményi Zoltán emlékezett vissza 1988-as találkozásukra Torontóban, ahol Szőcs Gézának volt föllépése. A költőbarát fölolvasta a Majorana Sz.G. hatvanadik születésnapjára gondol című versét, a születésnapi album egyik legszebb darabját, amelyet az ünnepelt megilletődve fogadott. irodalmijelen.hu 2013. augusztus 29.Nyár végén miénk volt a térA szervezők várakozásait is felülmúló érdeklődés közepette tartották idén a Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozatát. Egy héten át színes forgataggá változott a kincses város, a zárónapon pedig több tízezer ember élte át a Szent István-i csodát, énekelte a Főtéren a Himnuszt. Emberek ezrei hömpölyögtek augusztus 19. és 25. között Kolozsvár belvárosában, hogy részesei lehessenek a Kárpát-medence egyik legnagyobb nyári eseményének, a Kolozsvári Magyar Napoknak. A művészetek kedvelői kiállításokon, könyvbemutatókon, író-olvasó találkozókon, komoly- és könnyűzenei koncerteken vehettek részt, de idén sem maradtak el a városnéző séták, a Házsongárdi temetőlátogatás, a toronyzene vagy a néptánc. Ilyen programbőség mellett a legnehezebben teljesíthető feladatot az jelentette, hogy az érdeklődők legalább részben belekóstolhassanak az eseményekbe, egyszerre több rendezvény is csábította a kíváncsiskodókat, és magyar legyen a talpán, aki bármelyiket is könnyű szívvel kihagyta volna. Némileg megkönnyítette a választást, hogy korosztályokra lebontva is lehetett tallózni a választékból. Külön kis birodalmat vehettek birtokukba a gyerekek és szüleik a Farkas utcai templom romkertjében, illetve a Református Kollégium udvarán az Életfa Családsegítő Egyesület jóvoltából. Akik szimbolikusan kinőtték már a rövidnadrágot, borkóstolóval egybekötött vásáron gyarapíthatták ismereteiket a hegy levéről. De nem csak inni, enni is lehetett bőségesen a sátraknál – igaz, a kínálat sokak számára megfizethetetlennek tűnt. Az amúgy is irodalminak ismert Bulgakov kávéház ezúttal fiatal és befutott írók, költők hadiszállásává vált, az irodalmi programok a múltra és a jelenre egyaránt kiterjedtek. Kolozsvár legendás szállodája, a New York a szalonjaiban rendezett eseményeknek köszönhetően egy hét erejéig hamvaiból támadt fel, és aki eddig csak a központi palota bezárt ajtóin döngetett, most magába szívhatta a patinás szálló és étterem semmivel össze nem hasonlítható hangulatát. A rendezvények középpontja a Főtér volt, ahol együtt dobbant előadó és több tízezer ember szíve. Évtizedeken át csak bakelitlemezekről és egyéb hanghordozókról hallhattuk és ismerhettük azokat az előadókat, akik idén megtisztelték jelenlétükkel Kolozsvárt. Szörényi Levente három és fél évtized után látogatott ismét a kincses városba, Demjén „Rózsi” Ferenc először járt Mátyás király szülővárosában. Zorán (képünkön jobbra) viszonylag visszatérő vendég, de ekkora tömeg előtt ő sem koncertezett még mifelénk. Harminc éve mutatták be Magyarországon az István, a király című rockoperát, és a Kolozsvári Magyar Napok szervezőinek köszönhetően végre karnyújtásnyira került történelmünk, szabadságunk, magyarságunk Kolozsvár több száz éves főterén is. Két király – Mátyás és István – tekintett le két órán keresztül 40 ezer büszke magyarra, és ha ettől sorsunk nem is fordul jobbra, az összetartozás hitét mindenképpen erősíti ez a hatalmas horderejű, évtizedek óta várt esemény Széki tánc a Postakertben Már tavaly programpontként szerepelt a Kolozsvári Magyar Napok csütörtökén a széki táncosok fellépése, emlékezve és emlékeztetve az egykori csütörtöki, illetve vasárnapi hagyományos táncra, amelyet annak idején a városban dolgozó széki legények és lányok jártak. Akkor még csak a Farkas utcai színpad és környéke szolgált a mementó helyeként, idén viszont már az eredeti helyszínen, a Postakertben táncolhattak a széki Szalmakalap táncegyüttes fiataljai. A tömeg csodálni és emlékezni érkezett a helyszínre: sokan a rendszerváltás előtti évtizedekből származó élményeiket emlegették, amikor magától értetődő volt, hogy – Kányádi Sándorral szólva – „Fekete-piros fekete táncot jár a járda szöglete”, mások csak elképzelni próbálták, milyen is lehetett az. Az első széki rendet mindenesetre második is követte, így a viseletbe öltözött leányokkal és legényekkel bárki táncolhatott: újra igazi táncház kerekedett a nagyposta mögött. Csak éppen vegyesen: kolozsváriak, székiek, Kolozsváron élők, illetve a városba látogatók együtt idézhették fel a múltat egy nagyon is jelenkori összekapaszkodás révén. Dénes Ida, Nánó Csaba Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2013. szeptember 14.A kutató, a vezető és a kisebbségi sorsIdén tizedik alkalommal szerveztek társadalomtudományi tábort a Szentegyháza melletti Szeltersz-fürdőn. Bárdi Nándor (PhD) történész-kutatóval, egyetemi oktatóval, az MTA Társadalomtudományi Központjának Kisebbségkutató Intézetének munkatársával, a romániai magyarság múlt századi történetének egyik legavatottabb ismerőjével és az ezredvég óta zajló események értő szemlélőjével tudományról, társadalomról és magyarság helyzetéről beszélgettünk. – Eltelt majdnem egy negyedszázad a rendszerváltozások óta Kelet-Európában. Nagy társadalmi változások következtek be. A társadalomtudományok képesek-e követni ezeket a jelenségeket? – A társadalomtudományoknak az a dolga, hogy a valóság eseményeit vizsgálja. Persze a tudatlanság bátorsága volna egy ilyen nagy ívű kérdésre akár általános választ is adni. A kisebbségi magyar közösségekkel kapcsolatos kutatásokban jól látszik az, hogy míg 1989 előtt elsősorban a dokumentáláson, a leíráson volt a hangsúly, és külhoni műhelyek, szakemberek, kutatások hiányában irodalom-központú volt, addig a kilencvenes évek központi társadalomtudományos kérdése már az lett, hogy mi és hogyan szervezi és működteti ezeket a közösségeket? Milyen viszonylatok között szerveződnek nemzeti alapon ezek a közösségek: az anyaország, a többségi nemzetépítések között, az elitek mennyire hatékonyan tudják saját társadalmukat szervezni illetve milyenek a nemzetközi hatások. Eleve a „kisebbségi közösség” megnevezés azt jelenti, hogy nem pusztán pl. a magyarul beszélők társadalmi csoportjáról van szó, de nem is a vágyott „kisebbségi társadalomról”, hanem a kulturális-nemzeti azonosság alapján szerveződő közösségről. Ugyanakkor ez nem egy amorf entitás, hanem intézményi alrendszerekre (érdekvédelem, önkormányzati pozíciók vallási élet, nyilvánosság, oktatás, közművelődés, gazdaság) épül, amelyek annál hatékonyabbak, minél inkább a saját szakmai mezőny játékszabályai szerint működnek. (Pl. nem elég magyarul tanítani, hanem használható készségeket kell átadni és ennek megvannak a mérési és pedagógiai módszertani szabályai.) Érdemes erről a KAM, Biró A. Zoltán „klasszikus” értelmezése mellett Kiss Dénest olvasni. A kisebbségi közösség hatékonyságának (akinek jobban hangzik: modernségének) mutatóinak másik csoportja a kisebbségi kompetenciák hivószó alá sorolható be. Ide tartoznak a társadalmi rétegződésen belüli pozíciók (demográfiai adottságok, iskolai végzettség, foglalkozás, gazdasági aktivitás, településszerkezet), az oktatási intézményekben szerezett kompetenciák (szövegértés, logikai készség stb.), a kétnyelvűségből származó előnyök, illetve a megosztott kultúrájú társadalomban való érvényesülés tapasztalatai. Itt többek között Kontra Miklós nyelvészeti, Kiss Tamás demográfiai és Papp Z. Attila iskolai teljesítményekre vonatkozótanulmányai megkerülhetetlenek. Az ezredforduló óta a kisebbségekre vonatkozó kutatásokat egyrészt a tagoltság, a tipologizálás és az összehasonlítás tematizálása jellemzi, lásd a Péntek János szerkesztette határtalanító nyelvtervezési összefoglalót, Kiss Tamás romániai rétegződési elemzését vagy a kisebbségjogi helyzetképeket. Másrészt a szaktudományokon belül a legfejlettebb módszertant és elméleti kereteket alkalmazzák a nemzeti-etnikai kutatásokban. Pl. Lőrincz D. József, Salat Levente, valamint. Így az élőnyelvi és a történeti-demográfiai kutatásokban, az etnográfiában és a földrajztudományban a kisebbségi tematika egyik központi kérdéssé vált, míg a magyar nyelvű szociológiában és a történettudományban az utóbbi évtizedben vált megkerülhetetlenné. Harmadrészt a magyar kutatási kérdés-hagyományok a somorjai Fórum Intézet, illetve a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet révén az adott országok nem magyar kisebbségeinek kutatásában is adaptálódtak. A magyarországi kisebbségkutatás sajátossága pedig az, hogy legalább öt markáns, egymástól különböző csoport kutatása folyik párhuzamosan (magyarországi nemzetiségek, külhoni magyarok, romák, zsidóság, migránsok) és ezen csoportok szerveződésének, a problémáik kezelésének összehasonlítása nemzetközileg is fontos tanulságokkal jár. A negyedik nagyon fontos dolog, hogy az ezredfordulón induló szakemberek nemzedékénél a kutatói szerep levált a társadalomépítői küldetéstudatról. Pontosabban az előbbi szakmai megfontolás vált a dominánsá, de úgy, hogy közben a kisebbségi közösségek aktuális problémáira is választ akarnak adni. Lásd például Szabó Á. Töhötöm vagy Székely István Gergő és kollégái munkáit. Milyen viszonylatok között szerveződnek nemzeti alapon ezek a közösség: az anyaország, a többségi nemzetépítések között, az elitek mennyire hatékonyan tudják saját társadalmukat szervezni, illetve milyenek a nemzetközi hatások. Eleve a „kisebbségi közösség” megnevezés azt jelenti, hogy nem pusztán a magyarul beszélők társadalmi csoportjáról van szó, de nem is a vágyott „kisebbségi társadalomról”, hanem a kulturális-nemzeti azonosság alapján szerveződő közösségről. A kisebbségi közösség hatékonyságának (akinek jobban hangzik: modernségének) mutatóinak másik csoportja a kisebbségi kompetenciák hívószó alá sorolható be. – Tudnak-e a kutatók olyan következtetéseket levonni, amelyekkel akár valami stratégia-féleség készíthető a jövőre vonatkozóan? – A társadalmi- vagy nemzetstratégiák nem szövegek, hanem egy intenzív közösségi szocializáció, reflektált önszemlélet, nemzedéki termékei. Az 1937-es Vásárhelyi Találkozó és annak határozatai, amelyek a maguk nemében egyedülállóak, egy tudatos új elitteremtés eredményei. A Budapesten „erdélyi”-ként szocializálódottak Reform Tömörülés szétesése, illetve a kolozsvári magyar központi könyvtár és a szakkollégiumi bentlakás programjának kudarca után nem hiszem, hogy a Bulgakov kocsma lenne az erre alkalmas szerkezet. De hasonló módon, más okokból az Sapientia Eredélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) sem tudja ezt betölteni. Amikor az EMTE egyik vezetőjétől megkérdeztem, hogy miért olyan amilyen a kommunikációs tanszék honlapja, – azaz miért nem az a központi tudásportál Erdélyben –, csak azt hajtogatta, hogy van honlapja, pont úgy, mint a többi tanszéknek stb. A székelyföldi kisvárosokban létrejövő kezdeményezések pedig sok okból kifolyólag nem alkotnak hálózatot. Pl. az 1500 ottani RMDSZ tanácsosnak nem folyik a folyamatos képzése, nem szembesülnek a „jó példák” tapasztalatival sem (a teljesség igénye nélkül: a LAM Alpítvány, a Góbé termék, a CEMO, az Igen, tessék! mozgalom, a gyergyóremetei településfejlesztés, az Areopolisz és az Örökségünk egyesületek munkája stb.) A szerves, morálisan is megalapozott közösségi szocializáció nélkül a nemzetstratégia vagy épp az autonómia–szövegelés írott malaszt, pótcselekvés marad. Ez nem azt jelenti, hogy ne készülnének fontos anyagok a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézetben, a Kvantum csoportnál, a Babes-Bolyai Tudományemetem (BBTE) Szociológia Tanszékén, a Kriza János Néprajzi Társaságnál, a csíkszeredai Regionális és Antropológiai Kutatások Központjánál, a KAM-nál, az Omnibusznál, a csíkszeredai volt Soros Központ közreműködésével a turizmus, a területfejlesztés, a népesség előszámítás, az agrárgazdálkodás és más kérdések tekintetében. A magyarságpolitikában a Nemzetpolitikai Kutatóintézet és a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának dokumentumai vagy a régebbi külügyi stratégia mellett én a Sólyom László kezdeményezte 2010-es konferenciát és az A határon túli magyarság a 21. században című című kötetet tartom a legfontosabbnak. Mindezekkel nem csak az a baj, hogy a „szakértői okostojáskodás” eléri-e a politikusok ingerküszöbét, hanem, hogy van-e olyan szakapparátus, amely képes ezeket az eredményeket nap mint nap a nyilvánosság és a döntéshozók felé közvetíteni? – Európa, az Unió segítette-e a nemzetiségeket az egymás felé közeledéshez? Biztosított-e a jog és a jogorvoslat? – Az Unió alapszerződésében nincs kisebbségjogi elvárás, nincs külön kisebbségi panaszeljárás. Vizi Balázs tanulmányai világosan tisztázzák ezeket a kérdéseket. Ugyanakkor a kapcsolattartásban és az Uniós fejlesztési pénzek lehívásában, ma már természetesnek vett, de történelmileg óriási változások következtek be. A székelyföldi agrárvilágból a XX. században mindig csak elvittek, a termőföldalapú támogatás és a különböző uniós pályázatok révén az utóbbi évtizedben azonban ez megfordult. A helyben élők készségein múlik, hogy miként tudják ezt felhasználni. A határ-menti fejlesztési programok hasznosulásából leginkább a partiumi és a bánsági magyar nyelvtudás felértékelődése látszik, de itt sem volt hálózati stratégia a forrásfelhasználás maximalizálására. Kívülről – igen bárki mondhatja marslakóként – úgy néz ki, hogy nem is érzékeli a romániai magyarság a léptékváltásokat legyen az például a vasúti névhasználat, a Homoród-mentén lezajló útépítések, a csatornázás, a földgáz bevezetése stb. Nem csak a Székelyföldre leszűkítve érvényes, hanem általánosan kulcskérdés az erdélyi magyarságra vetítve is a készségek intézményes fejlesztésének problémája. Hányan tudnak jó eredménnyel leérettségizni? Megoldódik-e román nyelvtanulás körüli áldatlan tehetetlenség? Mikor lesz középfokú angol nyelvtudása a romániai magyar érettségizők döntő többségének? Ugyanígy az érettségizők informatikai tudása eljut-e egy alapprogramozásig, honlap-készítésig? Erre persze lehet hárító választ adni: nálunk nincs középfokú állami nyelvvizsga, a tantervek Bukarestből érkeznek, majdhogynem általános a számítógéphiány stb. Ez azonban a megnyílt szolgáltatói és munkaerőpiacon senkit nem érdekel. Székelyföld nagy kitörési pontja a múlt század eleji mezőgazdasági válságból, majd a két világháború közti túlnépesedésből, a szocialista iparosításban az írni-olvasni tudók magas aránya és a folyamatos családi stratégiaként működő képzési mobilitás volt. Ez úgy látszik, ma sincs másként, sőt az Uniós kihívások ezt még inkább megkövetelik. Volt-e valahol a Székelyföldön érettségi eredmények problémája városi, megyei tanácsülés témája? Erre is ismerem az önfelmentő választ: miért a románoknál volt? De akkor mi is az összehasonlítási alap, mi is a hagyományhoz való viszony? – Tíz éves ebben a formában ez a tábor? Mit lát: hová fejlődött? Megvan a kellő látogatottsága? Létezik a Kárpát-medencei kisugárzás? Év közben is együtt dolgoznak ezek a szakemberek? Milyen a nemzetközi visszhang és a kapcsolatrendszer? – Tízedik alkalommal rendeztük meg a szelterszi társadalomtudományi tábort, de két évben elmaradt, tehát 12 évről van szó. A tábor funkciója egyrészt az, hogy a különböző társadalomtudományi területek kutatói tudjanak egymás munkájáról, másrészt egyfajta találkozási pont, ahol ki lehet beszélni nyugodtan – akár nyilvánosan akár kisebb körben – a szakmai problémákat, harmadrészt a fiatal kutatók számára egyfajta bemutatkozási lehetőség. Évente 60-70 fő jön el. Az alapító szervezők nem akartak különösebben „terjeszkedni”, romániai magyar történészeken, irodalmárokon, politológusokon, szociológusokon, etnográfusokon túl még filozófusokat, nyelvészeket próbáltunk bevonni – az utóbbiakat nem sok sikerrel –, illetve egyetemi hallgatókat, középiskolai tanárokat és a székelyföldi kulturális, tudományos intézmények munkatársait invitáljuk. Fogalmam sincs a kisugárzásról, a rendszeresen megjelenő magyarországi szakemberek (régebb Benda Gyula, Juhász Pál, Hadas Miklós és mások) örömmel, okulva okítottak. Ebben az évben először voltak itt a szlovákiai Fórum Kisebbségkutató Intézet munkatársai, és nagyon érdekesek voltak egy a romániai magyarságtól eltérő pozíciókkal bíró kisebbségi közösség működéséről szóló beszámolóik és általánosabb kritikáik. – Hogyan, kinek a segítségével valósult meg a mostani tábor? – A tábornak immár hagyományosan a Szent Gellért Alapítvány menedékháza ad helyet. A napi egyszeri meleg ebédet és a sátorhelyeket finanszírozzák a támogatók a közös étkezéseket és a szállást a résztvevők finanszírozzák. Legfontosabb támogatónk a Hargita Megyei Kulturális Központ, valamint a fentiekben többször is emlegetett kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet és a Jakabffy Elemér Alapítvány. Simó Márton https://kulturhon.szhblog.ro 2013. november 1.Gál László és Balázsi-Pál ElődFRISSEN NÉZNI RÁ A PROBLÉMÁKRA Barabási Albert-László: a hálózatok a kulcsa a magyarság megmaradásának „Az az értékrend, ami a hálózattudományon keresztül megteremtődik, számomra fontosabb annál, minthogy harminc vagy negyven év múlva lesz-e Nobel-díj” – mondta el a hálózatkutató. Még zajlott a Box Populi, amikor interjút kértünk a versenyben elődöntőig jutó Barabási Albert-László hálózatkutatótól. Akkor sajnos nem tudtunk beszélgetni, de a szerdai kolozsvári előadása előtt sikerült ezt bepótolnunk. Természetesen a versennyel kezdtünk, de a hálózatkutatásról és az NSA-botrányról is kérdeztük. Meglepett a népszerűséged a Box Populiban? – Nem gondolkodtam rajta. Igazából csak Sándor bácsit (Kányádi Sándor – szerk.) szerettem volna megfelelő helyen látni. Én azért nem vagyok annyira jelen az erdélyi médiában, hogy egy ilyen versenyben tényleg jól teljesítsek. Ennek az egésznek az értékteremtő része volt számomra a legmurisabb. Egyébként Magyarországon is van egy hasonló mozgalom, amelyben néhány barátom azt próbálja megszervezni, hogy hősöket ismerjünk fel. Kimondottan azt szeretnék, hogy a társadalomban lévő hősöket megtaláljuk, és felmutassuk a társadalom számára. Szerintem ez Erdélyben még fontosabb. Ilyen szempontból inkább kuriózumként tekintettem a versenyre. Tisztában vagy azzal, hogy Erdélyben mennyire ismernek az emberek? – Az ismertség mindig nagyon relatív. És ez nemcsak Erdélyben, hanem világszerte megfigyelhető. A Behálózva 20 nyelven elérhető. Olaszországban például azt hallottam róla, hogy nem lehetsz értelmiségi, ha nincs a polcodon ez a könyv. Ezzel arra akarok kilyukadni, hogy bizonyára van egy réteg, aki ismeri a munkásságomat, de ez egyáltalán nem tömegjelenség. Ilyen szempontból két lehetőséget látok: a versenyetek vagy ezt a réteget célozta be, vagy Erdélyen belül valamivel tágabb ez a réteg. Nyilvánvaló, hogy mindenki olyan könyvet szeretne írni, amelyik valamilyen módon bestseller lesz. Én úgy látom, hogy a Behálózva és a Villanások értelmiségi bestsellerek, és nem tömegbestsellerek. De egyáltalán nem tudtam felmérni azt, hogy egy ilyen versenyből miként jövök ki. Azt szoktam mondani, hogy akinek el kell olvasnia ezeket a könyveket, az mind elolvasta. Az előbb említetted, hogy 20 nyelven jelent meg a Behálózva c. könyved. Mind különböző borítókkal. Melyik a kedvenced? – Pillanatnyilag az, amelyik az újabb magyar kiadáson van, és amelyiket az amerikai paperback (puha kötésű) verzióra készítettek. Mert egyszerű, de jól megragadja a kapcsolt csomópontok fogalmát. Olyan tiszta borító. Persze közel áll a szívemhez az erdélyi borítás is, de az üzenetében és a koncepciójában a mostani magyar verzió a legtisztább. Mennyire fontos számodra, hogy az erdélyiek ismerjék a munkásságodat? – Minden egyénnek – függetlenül attól, hogy hol termel – megvan a piaca. Az én elsődleges piacom a kutatói társadalom. Viszont abban a pillanatban, amikor hajlandó voltam ebből kilépni, és írtam egy ismeretterjesztő könyvet, akkor nyilvánvalóan volt egy olyan igény bennem, hogy ezeket az eredményeket máshova is eljuttassam. Ez az igény onnan jött, hogy a hálózatelmélet elindulásakor éreztük, hogy van ennek egy univerzális üzenete, és fontos lenne, hogy ez kirobbanjon a szakcikkek közegéből, ahol ezeket publikálni szoktuk. Letagadhatatlan, hogy egy ismeretterjesztő könyv felvállalásával elismerem, hogy számomra is fontos volt, hogy ez eljusson a közönséghez. Viszont tény az is, hogy ezek a könyvek angolul íródtak. Bár szívügyem, hogy valamilyen módon ez a munka elérhető legyen Erdélyben, akit érdekel, az hozzájusson, de az elsődleges piac számomra mégis a világpiac. Ha jól tudom, jelenleg felváltva éltek a családoddal Budapesten és Bostonban. Amellett, hogy a Harvard Egyetemen és a Northeastern Egyetemen is tanítasz, most már a budapesti Közép-Európai Egyetemen is tartasz órát. Fontos neked, hogy hazaköltözzél? Hogy itthon is taníts? Van olyan terved, hogy visszajössz? – Valóban igaz, hogy Budapesten is élünk. Ez nagyjából azt jelenti, hogy egy hónapot Budapesten, egy hónapot pedig Bostonban vagyunk. Miért van ez? Részben azért, mert a felségemmel kisgyerekeink vannak, és szeretnénk, ha magyar környezetben nevelkednének, ha legalább a korai éveikben magukba szívhatnák a kultúrát és a nyelvet. Másrészt pedig én szeretek itt élni. Viszont azt is el kell ismernem, hogy a bostonihoz mérhető intellektuális környezet nincs még egy a világon. Nem arról van szó, hogy a magyarországi vagy erdélyi körülmények nem jók. Nemcsak itt nincsen, hanem sehol máshol sincs a Harvardon kívül. És nagyon nehéz ezt szakmailag feladni. Ezért lett ez a kétéltű életmód. Nem szeretném feladni azt a környezetet, különösen nem szeretném feladni a hozzáférést azokhoz a fiatalokhoz, akikkel együtt dolgozom. Végülis manapság az én munkám kollaboratív munka. Sok kutatóval dolgozom együtt, többnyire friss PhD-vel rendelkező diákokkal. Ha egy nagyon ambiciózus, tényleg jó német vagy kínai diák valahol megszerzi a PhD-jét, és ebben a szakmában tovább akar lépni, akkor neki a következő lépcsőfok a Harvard vagy Boston. Nem arról van szó, hogy nem jönnének el hozzám a diákok, ha Budapesten vagy máshol lennék, de nyilvánvalóan sokkal nagyobb a piac, amiből válogathatunk. Az emberek minősége pedig kulcskérdés a továbblépésben. Ez az, ami engem még Bostonban tart, és valószínűleg hosszú távon is ott fog tartani. Ami az életminőséget vagy életérzést illeti, mind én, mind a családom úgy gondoljuk, hogy Budapesten szeretnénk élni. Több interjúban és cikkben is felvetették már veled kapcsolatban a Nobel-díj lehetőségét. Gyakorlatilag egy olyan új tudományág létrejötténél voltál jelen, amely meghatározó lehet az elkövetkező időkben. Viszont az is tény, hogy pl. egy újságírónak is eladhatóbb a tudós, ha a nevével kapcsolatban megemlítheti a Nobelt. Mennyire tartod reálisnak ezeket a spekulációkat? – (nevet) Én ezt másképp fogom fel. Valóban egy új tudományágról van szó, de ez nem illik bele a mai Nobel-díj kategóriákba. Fizika lenne? Én fizikus vagyok, a hálózattudomány pedig sok eszközében fizika. Ezen kívül szerintem a fizikán belül sok újítást hozott, de nem mindenki ért velem egyet abban, hogy fizika lenne. Esetleg biológia vagy orvostudomány lenne? Valóban, a csoportom egy része biológiával foglalkozik, az orvostudományi tanszéken is tanítok a Harvardon, de azért nem vagyok sem orvos, sem biológus. Én inkább úgy tenném fel a kérdést, hogy fontos a Nobel-díj? Válaszként pedig egy egyszerű példát mondok. Néhány évvel ezelőtt voltam a Karolinska Intézetben, és végigsétáltam azon a termen, ahol a díjról döntenek. Előtte pedig az összes Nobel-díjasnak ki van téve a fotója. Nap mint nap dolgozom orvosokkal, és nem vagyok teljesen laikus, ami az orvostudományt illeti – nem vagyok ugyan orvos, de már rengeteg publikáltam ebben a témában. Viszont a képeket nézve Szent-Györgyi Alberten, illetve James Watsonon és Francis Cricken (1962-ben kaptak orvosi Nobel-díjat a DNS kettős-spirál szerkezetének meghatározásáért – szerk.) kívül senkit sem ismertem. Na, akkor most mi az, hogy Nobel-díj? Azoknak a Nobel-díjasoknak nem sikerült elérni azt, hogy tényleg egy tartós ismertségre tegyenek szert, viszont ott van például Neumann János, akinek ez sikerült. Mindenki a számítógép atyjának tartja, mindenki ismeri a világon, és ő mégsem kapott soha Nobel-díjat. Kétségtelen, hogy látom a Nobel-díj szimbolikus erejét, de amit én csinálok, az nem áll be egyik kategóriába sem. Szerintem itt egy új tudomány született meg, amely fantasztikusan megváltoztatta a komplex rendszerekről gondolt világképünket. És ahogyan a század halad, egyre fontosabb lesz, mert egyre jobban felismerjük, hogy igazából egy hálózat-világban élünk. Az az értékrend, ami a hálózattudományon keresztül megteremtődik, számomra fontosabb annál, minthogy tíz, húsz, harminc vagy negyven év múlva – hiszen általában a 70-es és 80-as éveikben járók kapják a Nobel-díjat – lesz-e ebből Nobel-díj vagy sem. Van egy kutatási területed, amelyben nagyon elmélyültél. Mennyire tudsz ettől elvonatkoztatni? Például amikor megismersz egy új embert, gondolsz arra, hogy vajon a kapcsolati hálózatod mennyire bővül ki általa? – (nevet) Én a hálózattudományon keresztül értettem meg és kezdtem értékelni a hálózat hatalmát. Mint a legtöbb matematikus vagy fizikus, elég introvertált személy voltam, akinek komoly erőfeszítésbe került, hogy valakivel elmenjen, és elkezdjen vele beszélgetni. Ez egészen egyetemi tanári koromig igaz volt. Egyetemi tanárként kezdtem először aktívan cselekedni annak érdekében, hogy túllépjek ezeken a gátlásokon. A hálózatelméletnek abban volt szerepe, hogy megmutatta nekem, igenis van értelme a hálózatépítésnek. Bár az építés nem jó szó, mert azt megtanultam, hogy hálózatot nem lehet építeni, csak azok az igazi sikeres hálózatok, amelyek önmaguktól akarnak építkezni. Ha én téged meg kell győzzelek, és kell pénzeljelek, hogy benne legyél a hálózatban, az nagyon-nagyon költséges feladat. Az a hálózat sikeres, amelyikbe te önkéntesen lépsz be. Például a világháló. Hány oldalt hoznak létre önkéntesen, anélkül, hogy bárki fizetne érte? Sőt, még fizetnek is érte, hogy csinálhassák valamilyen módon. Ezek a sikeres hálók, ezen belül pedig vannak törvényszerűségek, hogy miként lehet hozzáférni és kihasználni ezeket. A hálózatelmélet megmutatta, hogy van értelme eljönni Kolozsvárra. Nekem ez azért nem „elvesztegetett idő”, mert – bár ezalatt otthon is lehettem volna – azáltal, hogy itt vagyok, sok szinten bővül a hálózatom. Nagyon sok háló épül azáltal, hogy itt vagyok. Nem feltétlenül ezért jöttem, de ha már itt vagyok, akkor benne van a gondolkodásomban, hogy van értelme. Volt értelme elmenni a régi barátaimmal találkozni a Bulgakovba, és van értelme előadást tartani. Ezek a hálózatok a kulcsai a mai társadalomnak. Lényegében a magyarság megmaradásának is ezek a kulcsai. Ha a hálózat szétbomlik a magyarságon belül, akkor a demográfiai probléma lesz a legkisebb, mert lényegében nem lesz, ami összetartson bennünket. A hálózatkutatás melyik területén látod a legnagyobb fejlődési potenciált? – Ez idővel nagyon változik. Attól függ, hogy hol jelennek meg új adatok. Mi a kutatásainkat a világhálóval és a közösségi oldalakkal kezdtük, mert ott voltak az adatok. A közösségi oldal manapság már nagyon berobbant, most már mindenki azzal foglalkozik, és a világhálót is rengetegen kutatják. Viszont az internet, mint háló, nagyjából már lecsengett, mert mindent tudunk róla. De megjelent néhány újabb terület, amelyek most kezdenek igazán dübörögni. A mérnöktudományon belül például most hoztak létre egy hálózatelméleti szakújságot. Ezen a területen tényleg van lehetőség benne, és ezt a közösség most ismeri fel. Az elején a sejtbiológiában voltak az érdekes kérdések, most már inkább az orvostudományban vannak. A Harvardon például most hoztuk létre az új Network Medicine divíziót, amiben már 200 kutató van benne. És ezt nem sejtbiológusok, hanem orvosok hozták létre. A kettő egyébként teljesen más állatfajta: az egyik alapkutatással foglalkozik, míg a másik gyógyítással. Az orvos sokkal pragmatikusabb egyén, aki azt mondja, csak akkor fontos számára valami, ha meg tud gyógyítani általa. Öt-tíz év múlva szerintem az agy fog berobbanni a hálózatkutatásba. Most még nincsenek adatok az agy hálózatának felépítéséről, nem tudjuk, hogyan néz ki. Viszont a tavaly két program is beindult, az egyik az Európai Unióban, a másik pedig az Egyesült Államokban. Ezekben pedig egy-egy milliárdot szánnak erre a problémára. Ennek következtében az eszközök kezdenek kiépülni, és általa lesznek térképek. Ha pedig lesznek térképek, akkor hirtelen nagy terület lesz a hálózattudományban. Egyébként az agy hálóinak a feltárásával a kolozsvári származású Toroczkai Zoltán foglalkozik Amerikában. Tehát nem arról van szó, hogy mi a legizgalmasabb kérdés, hanem milyen kérdést lehet érdemileg és szakmailag megválaszolni most a létező adatokkal. Ez pedig olyan, mint egy guruló hólabda: ahogy az egyik szétesik, indul a másik. Azért esik szét, mert az eszköztárával mindent megválaszoltunk, amit tudunk arról a kérdéskörről. Több publikációd jelent már meg a Nature és a Science tudományos szakfolyóiratokban, a Harvard Egyetemen tanítasz. Szakmailag neked még van feljebb? Érzed, hogy vannak még lehetőségek előtted? – Azért van, mert az ember életének és kutatói pályájának különböző szakaszai vannak, amelyekben különböző eszköztárakhoz tud hozzáférni, és nagyon más szinten tud problémákat megközelíteni. Fiatalon az eszköztár elég szűkös, ezért csak olyan dolgokkal tudunk foglalkozni, ami a szűk szakmára limitált. Ebből jött ki számomra a hálózatelmélet. De most egy egész csapat van a kezem alatt, ezért egyszerre több témát is tudunk görgetni, és potenciálisan nagyon izgalmas dolgokkal foglalkozhatunk. De a szakmai életemben is meg lehet nézni, hogy minden 4-5 évben van egy drasztikus váltás a témámban. Korábban az emberi mozgást vizsgáltuk. Az 5-6 éves téma volt, amiből született egy könyv és öt-hat nagyon jelentős Nature és Science cikk. De ezen a nyáron lezártuk a témát. A csoportból mindenki elment, aki ezzel foglalkozott. Én őszintén hiszek abban, hogy ha túl sokat tudunk egy témáról, akkor az inventivitás megszűnik. Egyszerűen beragadunk abba a tudásba, és nem tudunk frissen ránézni az adott problémára. Ez pedig lényegében gátolja a fejlődést. Ezért át kell mozdulni egy más területre, ahol eléggé laikusak vagyunk és bátrak. Ez a bátorság pedig nagyon fontos. Oltvai Zoltán kollégámmal közösen jelentettem meg a Nature-ben az első két cikkemet sejtbiológiáról. Mind a kettőben azt bizonyítottuk, hogy a sejten belüli hálózatok skálafüggetlenek, az egyik a sejtfehérje hálóról szólt, a másik pedig az anyagcserehálóról. Miután megjelentettem két biológiai cikket, úgy gondoltam, én is elkezdek egy kicsi biológiát tanulni. Elkezdtem olvasni egy nagy biológia tankönyvet, és rájöttem, hogy ez milyen bonyolult probléma. Sőt, annyira az, hogy ha korábban én mindezt tudtam volna ezekről a rendszerekről, amelyekről a cikkeket írtuk, akkor valószínűleg nem mertem volna így megírni azokat. Mert teljesen ignoráltunk egy óriási tudáshalmazt. Igazunk volt abban, amit csináltunk, de a részleteket mind ignoráltuk. Ez egy jó példája annak, hogy a tudáshalmaz mennyire vissza tud bennünket húzni. Mert azt mondjuk, hogy ezt nem lehet ilyen egyszerűen csinálni, mert ennél sokkal bonyolultabb. Viszont lehetne egyszerűbben csinálni, csak nincs bátorságunk hozzá. Egy nagyon konkrét példát is mondok. Ezt a felfedezést, hogy a sejt fehérje- és anyagcserehálója skálafüggetlen, egy német származású biológus szintén felfedezte. Tőlünk függetlenül dolgozott, a mi korábbi kutatásunkat használva. Ő is beküldte ugyanahhoz az újsághoz, mint mi, de ő túl sokat tudott a témáról, ezért nem mert olyan állításokat tenni, mint amilyeneket mit tettünk, és nem merte az egész adathalmazt felhasználni, amit mi felhasználtunk, mert tudta, hogy többségük az első adathalmazból van deriválva, és úgy érezte, ez nem új információ bizonyítékként. Az ő cikke elhalt az újságnál, mert azok a kutatók, akik elolvasták, úgy vélték, hogy nem adott elég bizonyítékot. Mi nem tudtunk arról, hogy az a sok bizonyíték mind a korábbi adatokból van deriválva, így mindent belecsomagoltunk. A miénket elfogadták, az övét viszont nem. Így neki csak másfél évvel később sikerült a teljes anyagot publikálnia, és lényegében az elsőbbségét teljesen elvesztette. Én mindig próbálok hivatkozni rá, mert tudom, hogy teljesen függetlenül felfedezte azt, amit mi is, de a közösséget már nem érdekli. Mennyire tartasz attól, hogy esetleg veszélyes lehet az, amivel foglalkozol, hogy olyan felhasználási módjai lehetnek, amelyekkel te nem értesz egyet? – Nemrég írtam egy tanulmányt a Politico számára arról, hogy ez mennyire veszélyes lehet. Tulajdonképpen arról van szó, hogy olyan mértékben és olyan titkossággal építődtek be ezek az eredmények az NSA eszköztárába, hogy nem épült ki soha társadalmi konszenzus a használatukról. Ehhez az atombomba egy hasonló példa. Akkor is teljes titkossággal és óriási sebességgel épült be a teljes tudásmennyiség a hadiparba. És akkor a kutatóközösség megállt, és azt mondta: álljunk meg, és nézzük meg, hogy mi lesz ez, és hogyan használjuk. Szerintem – és erről szól a Politicós cikk is – pont erre van szükség most is. Ugyanaz az elv, amelyet annak idején, az atombomba után kidolgoztak, és amely arról szólt, a technológiát úgy kell megfékezni, hogy szabályszerű szerződéseket kötünk egymással a használat mikéntjéről, az adatbányászatra is igaz. Az nem igaz az adatbányászatra, hogy a technológia titkos: ezek mind nyilvános eredmények, ezeket bárki meg tudja csinálni megfelelő tudással bármelyik országban, tehát nem lehet úgy védekezni ez ellen, mint az atombomba ellen, hogy egyszerűen nem adjuk el az urániumot és a plutóniumot. Viszont a többi része, ami a nem-proliferációt illeti – az, hogy igenis egyezzünk meg egymás között, hogy mire használjuk –, az nagyon-nagyon fontos, ugyanis az adatbányászat rengeteg pozitív dolgot tud adni a társadalomnak, de ugyanakkor épp annyira veszélyes, mint egy atombomba. Épp annyira hosszútávú hatásai lehetnek, mert a bizalmat teljesen kiöli a társadalomból. Az országok közti bizalom megszűnik, és rengeteg pénzbe kerül védekezni. Az NSA-ügy következtében az összes ország ki fogja építeni a saját kommunikációs rendszerét, amibe nem tud az NSA beleszagolni. Mit ért el Amerika? Eddig tényleg Amerikán keresztül folyt a teljes internet, most nem fog ott folyni. Sokkal több kárt okoztak (elsősorban maguknak) azzal, hogy ezt ilyen agresszívan csinálták, mint amennyi hasznot hosszú távon el fognak tudni érni vele. Úgyhogy le kell állni, végig kell gondolni, hogy ezt hogyan, milyen körülmények között lehet tovább csinálni. Amikor eldöntöttem, hogy ezt a kutatást befejeztük, részben ez is az oka volt. Amikor az egész NSA-botrány kitört, én úgy éreztem, hogy mi, kutatók, már nem érezzük ennek a súlyát, és nem érezzük ennek a következményeit. Ha nem adódott meg számunkra az a lehetőség, hogy beleszóljunk abba, hogy miként lesz alkalmazva, akkor az én pici válaszom az, hogy kész, vége a részünkről, mi ezt tovább nem csináljuk. Tudom, hogy ezzel nem fogom megállítani a folyamatot, de legalább valamilyen módon az én lelkiismeretem tiszta, hogy amikor felismertük a problémát, akkor megpróbáltunk megállni, szünetet tartani, és végiggondolni, hogy ez mit jelent. Ez nem azt jelenti, hogy soha nem fogok erre a témára visszatérni, de pillanatnyilag nem érzem úgy, hogy a körülmények adottak lennének. Transindex.ro 2013. november 25.R. T.IRODALOM ÉS HATALOM Még egyszer az író-besúgókról, Bottonival, Könczeivel, OJD-vel Állambiztonsági szempontból is használható irodalmi elemzések, kedélyes csevejek a szekus tiszttel, jó kapcsolatoknak köszönhető bombasiker - a legismertebb esetekről beszélgettek az ötvenes-hetvenes évekből, egy pohár bor mellett. Írók és hatalom viszonyáról, a jól ismert esetekről és személyes benyomásokról beszélgetett szombat este a Bulgakovban Stefano Bottoni, Könczei Csilla és Orbán János Dénes: azokról az írókról és sztorikról, amelyekről már olvashattunk vagy hallhattunk, konferenciákon vagy szintén kocsmákban, de mindig van helye a tovább-beszélésnek, újabb árnyalatok megvitatásának. Jelen írás nem a teljes beszélgetést adja vissza, csupán néhány téma mentén összegzi az elhangzottakat. Bottoni három esetre tért ki alaposabban: Sütő Andrásra, Szilágyi Domokosra és Mikó Imrére, akiknek kollaborálási története más és más. Sütő András – aki a „nagy átmenetben” felnőtt generációhoz tartozik, azok közé, akik nagyon gyorsan beálltak a kommunista pártba – például azért írhatta meg később az Anyám könnyű álmot ígért, mert a jelentéseivel ennek kedvező hatalmat és pénzt szerzett magának. Jelentéseit nem a Securitaténak, hanem egyenesen a párt felső vezetésének küldte, ami még kényelmesebbnek is bizonyult később, amikor ’89 után mindenki a besúgókat kereste, a pártvezetéssel való közvetlen kapcsolatokat kevésbé. A 300 ezres példányszámban megjelent, és egyáltalán megjelent könyv akkora hatással bírt így, amilyenről másképpen nem álmodhatott volna. Az a Sütő, aki 22 évesen már főszerkesztő volt, és az irodalmi alapnak nevezett intézmény tagja is, később megírhatta az 50-es évek falusi osztályharcát, immár kritikus szemszögből, még ha benne is volt implicite, hogy azért ma jobb. Sütő generációjával vagy a hozzá hasonló emberekkel kapcsolatban Bottoni azért kiemelte, hogy a szegény családból származó gyerekek kiszolgáltatott helyzetben voltak, nem volt olyan tudásuk, alapjuk, ami ellenszerként szolgálhatott volna; a mozgalom sodorta őket. Részben ez is vezethetett oda, hogy olyasmiket tesznek, amit később nehéz megmagyarázni, Sütő esetében ez a Földes László-ügy, amelyet nem is próbált igazából magyarázni, inkább csak elfeledtetni. Szilágyi Domokosról még nehezebb beszélni, mivel költészetet elemezni még nehezebb, mint prózát, vallja Bottoni. Az ő történetében, amelyet először 2006-ban ismertettek a sajtóval, azt tartotta a legdöbbenetesebbnek, hogy mennyire fiatal volt: az ötvenes években 19-20 évesek, gyakorlatilag gyerekek súgják be egymást, náluknál nagyobb játékokba kényszerítik bele őket. Bottoni jelenleg Mikó Imrével foglalkozik, akinek az esete különbözik Sütőétől vagy Szilágyiétól. Míg az előző kettő „noname” családból származik, Mikó tekintélyes unitárius család szülötte, jogász, majd "horthysta" képviselő és már fiatalon jelentős művet ír, nyelveket beszél. A háború után szovjet fogságba esik, itt megtanul oroszul, és hazaérkezése után a nyelvet kezdi tanítani. Szeretettel beszél az orosz (nem szovjet) népről, irodalomról, miközben egyetlen oroszul tudóként fél Kolozsvárnak ő fordítja a szovjet propagandaszövegeket, közvetítővé vélik, de az ideológiához nincs köze. Mikót háromszor szervezték be élete során. Először 1952-ben, amikor a Duna-csatornához való elhurcolással fenyegették, másodjára ’55-ben, amikor korábbi kelletlen jelentései miatt újra behívták és háborús bűnperrel „kecsegtették”. ’56 után magától próbál kiszállni, de újabb bűnt követ el: a kolozsvári párttitkárnak írt levelében dekonspirálja magát, ezért kirúgják tanári állásából, de békén is hagyják többé-kevésbé. Ekkor néhány évig könyveket árul, eleinte álnéven, majd saját néven is közölhet, de nem bármiről, szakterületén például nem. A hatvanas évektől sorra „látogatják” a provokátorok, akik megpróbálnak valami gyanús félmondatot kicsikarni belőle, sikertelenül. A hetvenes évektől változik a helyzet: fenyegetések helyett játszmákat kezdeményez a hatalom Mikóval kapcsolatban, Nyugatra engedik, Amerikába utazhat. Ez viszont azt jelenti, hogy az emigrációban meg kell mutatnia, hogy itt minden a legnagyobb rendben van, elvégre utazhat, szabadon beszélhet. Mindezt úgy, hogy más, Amerikába utazók, mint Domokos Géza, Sütő András vagy Hajdu Győző nem mehetnek be a New York-i magyar házba, Mikót viszont beengedik, róla nem feltételezik, hogy kommunista. Mikó úgy megy bele ebbe a játékba, hogy tulajdonképpen nem kényszerítik, ekkor már majdnem nyugdíjas, könyveket jelentethet meg. Bottoni kiemeli, hogy maga sem tudja pontosan, mi miatt száll be harmadjára is Mikó, a feltételezés szerint azonban ő maga is játszmába kezd. A tartótisztjével folytatott, már-már baráti beszélgetések átiratából kiderül, hogy Mikó kérdéseket vet fel, a politikai helyzetről beszélget, visszásságokra hívja fel a figyelmet, anélkül azonban, hogy konkrétan jelentene valakiről. Bottoni szerint azt gondolhatta, hogy ebben a rendszerben ez az egyetlen fórum, ahol meghallgatásra találhat, az általa felvetett dolgok így biztosan elkerülnek Bukarestbe, ahol esetleg valami változhat is ezek nyomán. Orbán János Dénes is afelé hajlott, hogy Mikó manipulál, bánni tud a szavakkal. Szilágyi Domokos kollaboráció-története is két szakaszban történik: először nagyon fiatalon, ’56 után, barátnőjével fenyegetve szervezik be, de a második szakaszban már Bukarestben él és dolgozik, és állambiztonsági szempontból teljesen használható műelemzéseket ír, pl. Pál Lajos képeinek olyan üzeneteit tárja fel, amelyeket nem kellett volna leírni. Ez a szakasz az érthetetlenebb a történész számára is, és olyan kérdéseket vet fel, hogy ekkorra már rendszerszintű problémává vált-e a besúgás, ennyire normálissá válik-e, ennyire nehéz-e nemet mondani (miközben számos példát látunk arra is, hogy valaki nemet mondott). A hetvenes évekbeli Szilágyit már egyáltalán nem látja Bottoni, és irodalmi szempontú továbbelemzéseket szorgalmaz. Könczei Csilla a Szilágyi halálának körülményeit is fontosnak tartja, pontosabban azt, hogy szinte semmit sem lehet erről tudni, nincs egy ügyészi jelentés, nincs jegyzőkönyv. Sok szó esik a besúgókról, kevesebb a szekusokról magukról, főleg azért, mert keveset tudni róluk. Bottoni viszont külön kiemeli Florian Oprea tartótisztet – az akkori irodalmi élet legnagyobb krónikását, mondja róla derülést keltve, – akivel kapcsolatban érdekes dologra bukkant: öt nap zárkát kapott azért, mert bizonyos Kádár Tibort olyan kihallgatásnak vetette alá, amely után nyomban öngyilkos lett. Az ötnapi börtön után azonban karrierje töretlenül folytatódhatott. Könczei Csilla is megemlít egy olyan esetet, hogy azért kap minimális börtönbüntetést egy tiszt, mert kihallgatáskor figyelmetlen, a kihallgatott pedig kiugrik az ablakon és szörnyethal. Az írók és hatalom viszonyában a személyes érintettség is szóba kerül, ami más- és másképpen ugyan, de mindenkinél jelen van: Bottonit megrázzák a történetek, amelyeket feltár, Könczei Csilla az édesapja és családi barátok révén érintett, Orbán János Dénes maga is szembesült azzal, hogy iskolatársai továbbadták a politikai vicceket, amelyeket mesélt, így az igazgató is tudomást szerzett erről. De végülis mindenki érintett lehet, ha másért nem, azért, mert rajong Szilágyi Domokosért – plusz a történetek a jelenről is szólnak, ezek nem múlnak el nyomtalanul, mint azt Könczei is hangsúlyozza. Előjön, mint megannyiszor az ilyen témákban, hogy mennyire fájdalmas lehet feltárni ezeket az ügyeket, nehéz feldolgozni a személyes ismerősök érintettségét, dilemmák akadnak, ezért maga Könczei is még mindig pihentet témákat, nem írt meg még mindent. Van-e mentség a besúgásra – az örök kérdést és dilemmát, amely minden ilyen esetben felmerül vagy legalábbis felmerülhet, nem lehet megválaszolni. Így a szombati beszélgetésen is vegyes válaszokat kaptunk: míg OJD kijelentette, hogy nincs, mivel aki úgy tud bánni a szavakkal, mint adott írók, írhatta volna a jelentéseket anélkül, hogy bárkinek ártson vele, addig Könczei Csilla arra hívta fel a figyelmet, hogy a fizikai és a lelki erőszakkal beszervezett besúgók mellett ott volt a harmadik csoport is, akiket sosem próbáltak meg beszervezni – jó pszichológusok lévén feltehetően azért, mert tudták, hogy nincs amit kezdeni velük. Transindex.ro 2013. november 28.Ragyogó irodalmárok sötét múltjaKényes témáról, az erdélyi irodalom nagy alakjainak besúgói múltjáról folyt az Írók és a hatalom című beszélgetés a kolozsvári Bulgakov Kávézóban, Stefano Bottoni történész és Könczei Csilla néprajzkutató-antropológus közreműködésével, akiket Orbán János Dénes kérdezett. Az író mindenkor eszköz volt a hatalom kezében, lehetett kényszeríteni, de meg is lehetett vásárolni. Gyönyörű példa rá Torquato Tasso, a nagy eposzíró, a Mediciek udvari költője. Kiszolgálta az uralkodó családot, ezért cserébe palotában lakhatott, hintóval járhatott Firenzében, és többek között ennek köszönhetően írhatta meg a ránk maradt csodálatos költeményeket – vezette be Orbán János Dénes a rendkívül izgalmas, több mint kétórás beszélgetést, amelynek azonban nem a világirodalom, hanem az erdélyi literatúra közismert alakjai voltak a főszereplői. Stefano Bottoni történész vállalta föl, hogy nyilvánosságra hozza a birtokába jutott, kényes információkat, a téma másik, személyesen is érintett kutatója pedig Könczei Csilla, aki a Transidexen Szekusblog néven 2006 óta publikál adatokat erdélyi írók és közismert személyiségek rendszerváltás előtti múltjáról. Elsőként a történészt hallgathattuk meg, aki elmondta, Olaszországban nőtt föl, és érdekelte az a generáció, amely a húszas évek második felében született, a második világháború után nőtt föl, és ’45–’46-ban lépett be a kommunista pártba. Sütő Andrással, Szilágyi Domokossal és főként Mikó Imrével foglalkozott behatóan, utóbbiról könyvet is készül írni. Olyan fiatal értelmiségiekről van szó, akik általában szegény, paraszti családból származtak, ezért kézenfekvő volt, hogy a kommunista utópia erdélyi szószólói legyenek. Irodalmi szempontból felejthető, dicsőítő műveket írtak az akkori rendszerről, például megénekelték a Magyar Autonóm Tartományt. Stefano Bottoni szerint ez kimondottan „mozgalmi irodalom” volt, amelyért ők nagyon sokat kaptak. Sütő András 1927-ben született, és huszonkét évesen már főszerkesztő. Később fölkerül Bukarestbe, olyan hatalmat kap a kezébe, amelyről kortársai nem is álmodhatnak. Forgatókönyvet ír, amelyből nem készül film, de munkáját 30 000 lejjel jutalmazzák, ami körülbelül 30 akkori fizetést jelent. A kommunizmusban csak az számított írónak, aki írószövetségi tag volt, így juthatott hozzá az Irodalmi Alap jelentős támogatásaihoz, publikálhatott könyveket. Sütő is él a lehetőséggel. Neki és a hozzá hasonló fiataloknak nincs olyan műveltségük, erkölcsi normarendszerük, amely visszatarthatná őket. Benne élnek a mozgalomban, amely sodorja őket – magyarázta Bottoni. Sütő nem a Securitaténak, hanem a pártnak, a legfelső vezetőknek írt jelentéseket, egyebek mellett a kolozsvári kritikusról, Földes Lászlóról is. 1969-ben a Központ Bizottság póttagja, ennek köszönthető, hogy ’79-ben megírhatja az Anyám könnyű álmot ígér című regényét, amely háromszázezer példányban jelenik meg. Az ötvenes évek falusi osztályharcáról írhat kritikus hangon, nem esik bántódása. Szilágyi Domokos esete kissé más, részben azért, mert költészetet nehezebb elemezni, mint prózát – mondta a történész, akinek nem kis fejtörést okozott, amikor először szembesült a költő kollaboráns múltjával. Néhány évet várt, kikérte a szakértők véleményét, irodalmárokat, hozzátartozókat keresett meg, s csak azután publikálta 2006-ban a Transindexen az erről szóló száraz, tényszerű közleményt. „Egyfajta stafétabot volt, amellyel tovább inkább irodalmároknak kellene érdemben foglalkozniuk, ám ez a mai napig sem történt meg”. Szilágyit az ötvenhatos forradalom után szervezték be először, megzsarolták, arra kényszerítették, hogy adatokat szolgáltasson barátairól. A költő a barátnőjét védve először szabadkozik, majd belemegy egy “nála sokkal nagyobb játékba”. Bottoni szerint, amikor a családdal, a kedveseddel zsarolnak, s a Duna-csatornát emlegetik, tán még érthető is valamilyen szinten mindez, ám később, a hatvanas években, amikor újból bevonják Szilágyit, jól látható Páskándi Géza, Páll Lajos dossziéjából, hogy ezt már nem kényszerből, hanem szinte hivatásszerűen műveli. Nemcsak irodalmi műveket elemez állambiztonsági szempontból „hasznosan”: Páll Lajos egyik festményéből például a kisebbségi lét sanyarú helyzetét olvassa ki. A hetvenes években sokat jár a marosvásárhelyi idegklinikára, komoly alkoholproblémái vannak, és öngyilkosságának oka is lehetett a lelkiismeret-furdalás. Érdemes lenne kikérni a dossziéját, de eddig senki sem tette meg, pedig abból sok mindenre fény derülne. Ötvenhat előtt nem volt kötelező besúgni, kollaborálni – folytatta Bottoni, de Majtényi Erik például az ötvenes években a Securitaténak dolgozik. A forradalom után a magyarok potenciális veszélyforrást jelentenek, megtorlások sorozata veszi kezdetét. Az olasz történész szerint érthető, ami ötvenhétben történik, de az már nem, hogy ezek az emberek akkor is folytatják, amikor már konszolidálódik a rendszer, enyhül a kényszer. Elgondolkodtató, hogy ugyanakkor sokan ellenállnak. Dávid Gyula például, miután szabadul a börtönből, ötször küldi el az őt beszervezni akarókat, de voltak olyan ötvenhatos elítéltek is, akiket szabadulásukkor sikerült megtörni, így Veress Zoltánt és még sok más, közismert személyiséget. Van a kollaborációnak egy másik fajtája is, amelyre Mikó Imre esete kiváló példa. Sütővel és Szilágyival ellenétben ő közismert unitárius család tagja, akik nem gazdagok, de értelmiségiek, sokan felnéznek rájuk. Mikó ’40–’44 között képviselő volt a magyar parlamentben, nagyon művelt ember, öt idegen nyelvet beszél, már egyetemista korában, 21 évesen megírja jelentős művét, az Erdélyi falu és a nemzetiségi kérdést. Negyvennégyben szovjet fogságba kerül, a lágerben megtanul oroszul, átképzi magát, rájön, hogy itt új világ következik. ’48-ban hazajön és az unitárius gimnáziumban orosztanár lesz, tíz évig azt a nyelvet tanítja, amelyet mindenki utál. Szovjet filozófiát fordít oroszról magyarra a kolozsvári értelmiségnek, Gaál Gáboréknak. Közvetít, miközben semmi köze az egész ideológiához. Három alkalommal próbálják beszervezni: először 1952-ben, amikor letartóztatják, a családjával és a Duna-csatornával fenyegetik, és addig nem engedik ki, amíg alá nem írja a beszervezési nyilatkozatot. Kelletlenül, de csinálja egy ideig, majd 1955-ben újra letartóztatják, egy háborús bűnt akarnak a nyakába varrni. Sikerül meggyőzniük... ’56 után ki akar szállni, mondván, hogy ő már tíz éve szolgálja a rendszert. Levelet ír az akkori kolozsvári tartótisztnek, ezzel dekonspirálja magát, ’58-ban kirúgják az állásból, sokáig könyveket árul. A hatvanas évektől közölhet a Korunkban meg más lapokban de csak álnéven, és nem a szakmájába vágó, nemzetiségi jogról. Sokat ír gyerekirodalomról, szovjet irodalomról, nyugati folyóiratokról, egyházi témákról. Ügynökök látogatják a könyvesboltban, de felismeri és kijátssza őket. Olyan válaszokat ad, amelyeket nem lehet rendszerellenesnek értelmezni. A hetvenes években kiengedik először Magyarországra, majd Németországba, végül Amerikába. Azzal a céllal, hogy megnyugtassa a nyugati emigránsokat: Romániában minden a legnagyobb rendben a magyarokat illetően. Míg Domokos Gézát, Hajdú Győzőt, Sütő Andrást – akik szintén jártak Amerikában – nem engedik be a New York-i Magyar Házba, mondván, hogy bizosan kommunisták, Mikó oda is bemehet, mert róla nem is sejtik, hogy együttműködik a rendszerrel. Mikó kapcsán Bottoni megemlítette Kolozsvár egyik legnagyobb „irodalmi krónikását”, Florian Oprea szekus tartótisztet, akivel Mikó jó kapcsolatot ápolt. Oprea mintegy harminc éven át követi figyelemmel az itteni történéseket, mindenről tud, ami lényeges, kitűnő elemző. Sok ember halála, tönkretett sorsa szárad a lelkén, de nem vonták felelősségre. Mikó, bár nemzetiségi kérdésekről nem publikálhat, az erdélyi magyar múltról annál inkább, ő szerkeszti a Kriterion Téka-sorozatának művelődéstörténeti kiadványait. Egy idő után megpróbálja kijátszani a rendszert, 1974–76 között tizenhatszor találkozik Vasile Ioanával, a Kolozs megyei állambiztonság képviselőjével. Ezekben a „baráti beszélgetésekben” megpróbálja felvetni a magyarság hátrányos helyzetét. A történész szerint Mikó valószínűleg látta, hogy a rendszerben nincs más politikai fórum, s burkoltan ugyan, de ily módon próbált segíteni saját közösségén. Orbán János Dénes az elmondottakra reagálva kifejtette: a hetvenes-nyolcvanas, sőt még a kilencvenes években is Magyarországon az erdélyi irodalmat sokan Sütő Andrással azonosították, egyfajta bálvány volt, ehhez képest nagyon is kétes múltja van. Ajánlja mindenki figyelmébe Kuszálik Péter Purgatórium című művét, ebben félelmetes tényfeltárást olvashatunk az íróról. OJD szerint nagyon sok embert kényszerítettek arra, hogy jelentsen, hogy működjön együtt, de voltak, akik úgy írtak írótársaikról, ismerőseikről, hogy nem ártottak, vagyis a rendszer szerint “használhatatlan” információkat szolgáltattak. Őket előbb-utóbb békén hagyták. A megfélemlítést meg lehet ugyan érteni, de olyanok is voltak, akik ennek ellenére sem jelentettek. A fiatalság nem mentség arra, amit Szilágyi Domokos vagy Sütő András tett. Szilágyi miatt négy ember került börtönbe, sok sorsot megnyomorított. Aki olyan elme volt, mint Szilágyi Domokos, olyan verseket tudott írni, s szellemesen megviccelni szerkesztőket, pontosan tudta, mit csinál, s úgy is jelenthetett volna, hogy ne ártson másnak. Mikó Imre OJD szerint szavakkal próbált manipulálni, sokkal okosabb volt, mint két előbb említett társa és a tartótisztek. Talán arra gondolt, ha nem ő jelent, megteszi más, aki sokkal többet árthat. OJD elmesélte, hogy diákkorában, az utolsó pártkongresszus idején ő is szembesült azzal, hogy osztálytársai között vannak besúgók, hiszen tanárnője kérdőre vonta a szünetben elhangzó politikai viccekért. Akkoriban is nagyon sokan nemet mondtak a csábításnak, de voltak, akiket meg lehetett vásárolni. Ha egy pártverset írt valaki, jóval több honoráriumot kapott érte – magyarázta, majd Könczei Csillát kérte meg, hogy beszéljen a Szekusblog történetéről. A blogot nem a bosszúvágy szülte – mondta Könczei –, s mikor elindította, álmában sem gondolta volna, hogy közismert emberekről, családi barátokról derülnek ki sötét dolgok, akiket ő gyerekként nagyon szeretett, s később is nagyra tartott. Ilyen volt többek között Veress Zoltán. Érzékeny témára tapintott, s nagyon nehéz volt feldolgoznia a birtokába jutott információkat. Hosszú ideig gondolkodik, mielőtt egy-egy bejegyzést közzétenne, dilemmákkal küzd, hogy nyilvánosságra hozza vagy inkább elhallgassa az igencsak súlyos tényeket. Bottoninak ez a szakmája, ő viszont személyes érintettség révén került kapcsolatba a témával, saját életén érzi át zsigerileg mindezt. Mozaikokat, mondatokat rak össze, amelyből egy egész világ kerekedik ki. “Nemcsak egy letűnt kor ez, a mi világunk is, hiszen azok az évek nem múlnak el nyomtalanul”. Varga Melinda irodalmijelen.hu/2013-nov-28-1720/ragyogo-irodalmarok-sotet-multja 2014. január 30.Erdélyi menyegző: Ugron Zsolna regényének bemutatójaUgron Zsolna „Erdélyi menyegző” című új történelmi regényét mutatják be Kolozsváron és Marosvásárhelyen. A kötet kolozsvári bemutatójára a Bulgakov télikertjében kerül sor szombaton, február 1-én 18 órától. A könyvet Lévai Anikó és Molnár-Bánffy Kata mutatja be a szerző jelenlétében. Marosvásárhelyen másnap, február 2-án délután 15 órakor kezdődik a könyvbemutató a Lazarenum Alapítvány Bocskai termében (Mihai Eminescu utca 28). maszol.ro, 2014. április 14.Mit keres Isten a költészetben?Ott lehet-e akaratlanul is a versben a transzcendens? Lehetséges-e az alkotás az Isten léte nélkül? Az egyház hátrált ki a költészet mögül, vagy a költészet az egyházból? Költőként, szövegek közt mozgóként Demény Péter, Visky András, Karácsonyi Zsolt és Egyed Sándor voltak a 15. születésnapját rendezvénysorozattal ünneplő Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesület (FIKE) vendégei a Bulgakov kávézóba kihelyezett beszélgetésen. Transzcendencia a költészetben vagy költészet a transzcendenciában? A meghívottak nem kerülgették a forró kását, már első körben választ próbáltak adni a címkérdésre. Demény Péter azzal, hogy röviden meghatározta a költő létmódját mint kereső emberét, aki ilyenként az istenkeresést sem úszhatja meg, értelemszerűen kutatja azt a magasabb Erőt, aki töretlenül képviseli az értékeket, amelyek hordozásában az ember nem tud mindig kitartó lenni. Szüksége van rá, vágyik rá – a költészet pedig a vágyból táplálkozik. Az Isten persze úgy is „kereshet valamit” a költészetben, ha a költő nem keresi Istent – veti fel a lehetőséget Visky András. Szerinte sokszor nem is a költőn múlik, hogy a transzcendens visszaköszön-e a versből. Arról már van tapasztalatunk, hogy nem Isten nevének a használatától lesz egy alkotás istenes vers, illetve egy korábban szerelmes versnek hitt műről harmadik olvasatra megállapíthatjuk, hogy inkább istenes versnek tűnik, még ha nem is annak szánták. Feltevődik tehát a kérdés, hogy van-e vajon a nyelvnek Isten-emlékezete, ami elkerülhetetlenné teszi, hogy kitekintsen a sorok mögül az istenarc? Szinte válaszként hangzik Karácsonyi Zsolt felvetése: talán nem is annyira a transzcendenst kéne keresnünk a költészetben, hanem fordítva, hiszen a költészet a transzcendencia része – ha igazán jó, akkor bármiről is szóljon, érezhető, hogy földön túli, nem evilági. A különben lelkész Egyed Sándor arra emlékeztetett, hogy a teremtés maga a szóból jött létre, tehát az alkotás az Istenéhez hasonló munka: a szavaimmal egy új világot hozok létre. „Azért lehetséges az alkotás, mert van Isten. Aki nem hisz benne, annak is csak ezért sikerülhet” - jelentette ki. Mi a helyzet a giccsel? A beszélgetés moderátora, Rácz Norberttel egyetértettek a meghívottak abban, hogy létezik egy kétes értékű, irodalmi szempontból akár lényegtelennek mondható „vallásos szépirodalom”, ami inkább giccs, viszont abban is megegyeztek, hogy ezeknek is van létjogosultságuk, nem szapulni kell ezeket, hanem csak elfogadni. „A hitbuzgalmi költészetnek megvan a maga legitimitása, mint ahogy a népi vallásosság megnyilvánulásainak is. Ne feledjük el, hogy az ikonok sem festőművészek munkái” - mondta Visky András. Ugyanakkor többünk ellenérzését szavakba öntve Demény Péter röviden kifejtette mit ért giccs alatt, és az miért bántó: „Engem zavar mindig, amikor valaki túl magabiztos valamiben”. Másrészt meg a vallásos klisék szajkózása sem emeli művészi szintre az alkotást. Nemes Nagy Ágnest idézi a költő: „a vers a sorközökért íródik”. Kivonult a szó az ige mögül? A közönség soraiból hangzott el a kérdés, hogy merre is tart ma a költészet, amely évszázadok eltelte után leszállt az egyház szekeréről. Válaszában a kérdést rögtön megfordította Visky András: nem a költészet lett hűtlen, hanem az egyház vált le a költészetről, de egyáltalán a kortárs művészetről - kényelemből, és beemelte ezek helyébe a giccset, mert az problémátlan. Lehet, hogy az egyház túl finnyás lett, és az Énekek éneke ma nem kerülne be a Bibliába – ahogy Visky András felvetette –, viszont mindig az egyes emberek döntése az egyházon belül is, hogy hogyan viszonyulnak a művészethez. Demény Péter arra emlékeztetett, hogy a püspök Makkai Sándor írta Adyról az egyik legkorábbi és legszebb esszét, Bartókra pedig a református Bánffy Miklós mondta ki, hogy „ő kell”. „Ma is van bátorság – ha máshol nem, hát a költőkben és a hitből élő emberekben” – mondta Egyed Sándor bizakodóan. A kérdező így fogalmazott: „az ige mögül kivonult a szó”. A meghívottak azonban cáfolták, hogy ez így lenne. Karácsonyi Zsolt szerint akár ma is össze lehetne állítani egy antológiát kortárs istenes versekből. Ezt tükrözték az asztal mellől felolvasott művek is: sajátok és hozottak, Isten nevét kimondók és elhallgatók egyaránt. Zsigmond Júlia. maszol/MTI 2014. május 9.Visszidensek körúton – Ferdinandy György és Csender Levente ErdélybenVisszidensek címmel tartott közös író-olvasó találkozót Ferdinandy György és Csender Levente a Helikon-estek sorozat keretében szerda este a Kolozsvári Bulgakovban. Ferdinandy az 1956-os forradalom után menekült el Magyarországról Franciaországba, a székelyudvarhelyi születésű Csender pedig 1991-ben telepedett át szüleivel Magyarországra – az utóbbi években a Magyar Napló című irodalmi folyóirat szerkesztőjeként dolgozik. Az est házigazdája, Karácsonyi Zsolt költő, a Helikon főszerkesztője kérdésére Ferdinandy elmondta: a „visszidens” kifejezést egy Budapesti őrszobán hallotta, miután Franciaországból hazaszökött, hogy meglátogassa súlyos beteg édesapját. Visszafelé már esélye sem volt hasonlóképpen átlépni a határt, így jelentkezett egy budai rendőrőrsön. A hadnagy, aki fogadta a történettől elképedve behívta a beosztottait azzal, hogy „disszidenst láttak már eleget, de visszidenst még aligha”. A törtét a rendőrtiszt jóindulatának köszönhetően szerencsésen ért véget, hiszen ahelyett, hogy lecsukták volna, visszaengedték Franciaországba. Ferdinandy később Puerto Ricóban telepedett le francia feleségével és gyerekeivel, ahol 37 évig egyetemi tanárként dolgozott. A kolozsvári találkozón A francia nő című legújabb kötetéből olvasott fel, amely „a három francia feleségéről” írt novellafüzérét tartalmazza. „Ugyanarról az egy nőről van szó, csak háromszor vettem el. Ő a válásokat intézte, én a lagzikat” – tette hozzá az író, akinek több mint harminc kötete jelent már meg magyarul, franciául és spanyolul. Ferdinandy és felesége egyébként több magyar író műveit is lefordította spanyol nyelvre. Két versantológiát is kiadtak, amelyekben olyan költők művei szerepelnek, mint Parancs János, Kukorelly Endre, Zalán Tibor, Kántor Péter, vagy Szentmártoni János a Magyar Írószövetség elnöke és László Noémi E-MIL-elnök. Csender Levente, miután évekig illegálisan tartózkodott Magyarországon, ’94-ben egy temetés miatt szintén kénytelen volt kalandos úton hazaszökni, hogy ne tiltsák ki évekre Magyarországról, így a visszidensség számára is ismerős. A találkozón a Murokszedők című negyedik novelláskötetéből olvasott fel. A két író több mint tíz éve ismerkedett meg egymással egy budapesti irodalmi rendezvényen, azóta több ízben léptek már fel együtt. A mostani fellépéssorozat csütörtökön Sepsiszentgyörgyön folytatódott, pénteken Székelyudvarhelyen, szombaton pedig Csíkszeredában lépnek fel. Varga László. Krónika (Kolozsvár) 2014. június 2.Versgyűjtemények hangzó csodáiSzámos könyvbemutató, közönségtalálkozó, koncert várta a felnőtt és gyerekközönséget a hét végén Kolozsváron a több helyszínen, az RMDSZ főtitkársága, a Romániai Magyar Könyves Céh és a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése által szervezett, 4. Ünnepi Könyvhéten. A korábban a Mátyás király szülőháza előtti téren zajló vásárnak azért is változtatták meg a fő helyszínét, mert a szervezők a Bánffy-emlékév programjaiba is bekapcsolódtak: konferenciát tartottak Bánffy Milkós (utó)életei címmel. A könyves standokat a Szépművészeti Múzeumnak otthont adó impozáns főtéri ingatlan emeletén állították fel, ahol a kiadók gazdag kínálata várta a közönséget. A nátha mint ihletforrás A rendezvény egyik kiemelt meghívottja idén a gyermek- és felnőttverseiről, illetve színpadi műveiről egyaránt ismert és népszerű budapesti Varró Dániel volt, aki pénteken délután lépett fel a Bánffy-palota udvarán található színpadon. A „fiatalítás” jegyében egyébként a fiatalok körében egyre népszerűbb slam poetry műfaj helyi és budapesti képviselői is felléptek ugyanott. A leginkább az évszakok változása, a szerelem és a nátha azok az ihletforrások, amelyek versírásra késztetik – jelentette ki a József Attila-díjas költő, műfordító a közönségtalálkozón. A 4. Kolozsvári Ünnepi Könnyhét keretében megrendezett eseményre a borús időjárás ellenére szép számú érdeklődő volt kíváncsi a felolvasásra. A költő hűséges olvasói pedig megragadták az alkalmat, hogy dedikáltassák könyveiket. Náthájára hivatkozva Varró Dániel ezúttal inkább „nátha-verseiből olvasott” fel. Mint tréfásan kifejtette: a versíráshoz meg kell legyen egy kicsit zavarodva az ember feje, és mivel ő nem fogyaszt szeszes italt, maradt számára e célra a nátha. A szellemes rímeivel a laikus nézőkből is mosolyt kicsaló költő többek közt felolvasta 1999-ben írt első, nátháról szóló versét. Ezt követően pedig a Boci, boci, tarka gyerekdal kortárs költők stílusában átírt változataival szórakoztatta közönségét Varró Dániel. Két felolvasás közt elmesélte, kritikusai a posztinfantilizmus előfutárának nevezték, majd ötsoros, csattanóval végződő versek, úgynevezett limerickek következtek. Varró Dániel a vers „gyakorlati felhasználhatóságát” bizonyítandó elmondta, amikor újszülött kisfiát a szülészeten a kezébe adták és sírt, egy Ady vers nyugtatta meg. Sajnos épp a Párizsban járt Ősz jutott eszébe, viszont egy csecsemőnek mégse Adyval kellene kezdeni – jegyezte meg. Lászlóffy Aladár „repülőszőnyege” Lászlóffy Aladár személyiségét elevenítette, költői pályáját vázolta fel az a beszélgetés, amelyet szintén a könyvhét keretében tartottak a hét végén. A 2009-ben, 72 éves korában elhunyt Kossuth-díjas költő, író, műfordító, szerkesztő verseiből a Kriterion kiadásában megjelent, Séta két kor között című kötetet a kiadvány szerkesztője, a költő pályatársa, barátja, Kántor Lajos mutatta be. A Kolozsvár társaságnál tartott rendezvény keretében személyes emlékeket idézett fel az irodalomtörténész a költőről a Golyószórásban, repülőszőnyegen – kettős portrék Lászlóffy Aladárral című, általa írt kötet vonatkozásában. A Lászlóffy-életmű alkotásai, levelek és személyes emlékek alapján született könyv irodalomtörténeti, politikatörténeti, közéleti vonatkozásokra összpontosít a két tollforgató mély, több évtizedet felölelő barátsága tükrében. Mint H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója fogalmazott, Kántor Lajos ezzel a két kötettel mintegy elindítja a halhatatlanság felé a Lászlóffy életművet. „A kötetek szerkesztésekor, illetve írásakor természetesen nem tudtam kikapcsolni a személyességet, hiszen megannyi szálon kapcsolódott össze az életünk” – fogalmazott Kántor, aki közös középiskolás éveiktől, emlékeiktől kezdve az első hivatalos, 1958-ban történt irodalmi jelentkezésükön, az egyetemi időszak alatt elmélyülő emberi, költői barátságukon keresztül egészen Lászlóffy késői, Budapesten töltött éveiig, illetve haláláig tartó időszakot elevenítette fel. Az irodalomtörténész többek között szólt a Forrás-sorozat, illetve a Forrás-nemzedék indulásáról, a pályatársakról – Szilágyi Domokosról, Lászlóffy Aladár szintén költő testvéréről, Lászlóffy Csabáról, Veress Zoltánról, Bálint Tiborról, Jancsik Pálról, a köztük költészeten innen és túl szövődött barátságokról éppúgy, mint Lászlóffy költészetének jelentőségéről, életműve esztétikai megítélésének változásairól. Külön kiemelte a Lászlóffy és Szilágyi Domokos közti barátságot, szoros emberi, költői szakmai kapcsolatot. A Lászlóffy-életműről szólva úgy fogalmazott, a költő igazán jelentőset a történelmi víziójú, erősen gondolati és izgalmas, „áradásos” kompozíciójú beszédmóddal megírt költeményekben alkotott, de kötött versformában írott költeményei közül is sok a jelentős. „A Lászlóffy-örökség valóban fontos részét a 60-70-es években megjelent kötetekben olvasható nagy lélegzetű szabadversek alkotják. Az életműre szükségünk van, és reméljük, nem jár úgy, mint sok erdélyi költő életműve, hogy a feledés homályába vész” – fogalmazott Kántor Lajos. Visszatérő motívumok és traumák Az foglalkoztatja, hogy az ember emberségéhez hozzátartozik, hogy jelentőséget ad a fájdalomnak – mondta el Serestély Zalán Feltételes átkelés című verseskötetének bemutatóján, a Bulgakov irodalmi kávéházban. A fiatal költő kötetét bemutató költőtárs, Borbély András vitaindítóként azt ecsetelte, hogy az erdélyi költészet visszatérő motívuma a gyöngyházkagyló, amely Serestély verseiben is felbukkan. Az Erdélyi Hiradó Kiadó gondozásában megjelent kiadványt ismertető Borbély András ugyanakkor arról értkezett, hogy a keresztény hagyományban a szenvedés út, amely vezet valahová, míg Serestély Zalánnál ez a szenvedés értelmetlen. Ennél a pontnál rövid filozófiatörténeti kitérőt vett a beszélgetés – Borbély ugyanis megjegyezte, hogy a szenvedés értelmetlensége nietzschei gondolat, amelyre Serestély azzal válaszolt, hogy már Spinozánál megjelenik. Borbély felvetésére, hogy a családtagjainak ajánlott versekkel velük szeretne-e kommunikálni, Serestély határozott nemmel felelt, mondván, családja elég nagy trauma az életében. „Mit kezd az ember a nagyon szép gyerekkori emlékekkel, miközben itt van a csúf jelen?” – tette fel a költői kérdést Serestély. Mint fogalmazott, Erdélyben a család fogalma válságban van, nincs magától értetődő közösség, hiába tűnik annak a család. Amikor a családi háttér mintegy megfogyatkozott mögüle, akkor jött rá, mint jelentenek a barátságok – vallotta a szerző. Borbély András azt is elmondta, a kötetben olvasható versekben éles politikai kérdések is megjelennek. Végezetül a beszélgetőtársak az irodalomelmélet és az „irodalomcsinálás” vszonyát boncolgatva arra a következtetésre jutottak, hogy a kettő nem választható teljesen külön egymástól: az irodalomelmélet visszahat az irodalomra. Egy alien „filmversei” A „hagyományos” líra, a sci-fi irodalom és a filmes látásmód keveredik lapunk volt munkatársa, Papp Attila Zsolt harmadik, Vízimozi című verseskötetében, amelyet szombat este mutattak be a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét keretében a Bulgakov kávéházban. Bár a bemutató számos rendezvénnyel esett egybe – hiszen a kincses városban most zajlik a TIFF, aznap este pedig slam poetry verseny is volt –, számos érdeklődő összegyűlt a kötet ismertetőjén. Szántai János író ismertetőjében elmondta: bár ez verseskötet esetében számára ritka, együltő helyében olvasta végig a 84 oldalas versgyűjteményt, amely nemcsak remek olvasmány-, de 114 perces (ennyi idő alatt olvasta el a kötetet) moziélménnyel is megajéndékozta. A szerző elmondta: ebben a kötetben kerültek legközelebb egymáshoz azok a motívumok, amelyeket korábban is előszeretettel használt verseiben: a víz, a Hold, a files látásmód, az űrséták és a földönkívüliek (Papp Attila Zsolt a sci-fi irodalom rajongója is), amelyek a szerkesztőjével, Gáll Attilával való közös munka eredményeképpen álltak össze végül egy jól összerakott feszes kötetté. A szerző háromgyerekes családapa, a Főtér szemleportál főszerkesztője, a Helikon és a Filmtett szerkesztője, így saját bevallása szerint igen kevés ideje marad versírásra, inkább éjszaka hódol ennek a „szenvedélynek”. Ez azonban szerinte nem lehet kifogás, hiszen „a vers vagy megíratja magát vagy nem”, Szántai kérdésére pedig azt is hozzátette, hogy a verseiben többször felbukkanó alien, földönkívüli lény maga a versek szerzője, vagy az, aki arra ösztönzi a szerzőt, „hogy ilyen haszontalan dolgokkal foglalkozzon”. Papp – aki politikai, közéleti témákban is igen érzékeny, publicistaként is gyakran hallatja hangját – elmondta: az újabban ismét divatba jött közéleti költészetet mégsem érzi sajátjának, mert a különböző témákhoz szerinte különféle műfajok illenek, „verses pulicisztikát” pedig nem szeretne írni. A közönség több alkotást meg is hallgathatott a szerző előadásában az est során. Vasárnap este lapunk szerkesztőjének, Varga László Edgárnak első, Cseréptavasz kötetét mutatják be szintén a Bulgakov kávéházban. Délután kisgyerekes családok, egyetemisták, és idősebbek vettek részt a Hangzó csoda című közösségi versmondáson, amelynek keretében a Bánffy-palota udvarán László Noémi versét olvasták közösen. A könyvhét rendezvényei közt számos koncert is szerepelt, így péntek este a magyarországi Magashegyi Underground koncertjére bulizhatott a közönség – az alternatív zenekar dalait a csíkszentmártoni származású Bocskor Bíborka énekelte nagy sikerrel. Kiss Előd-Gergely, Kiss Judit, Varga László. Krónika (Kolozsvár) 2014. június 16.Őszintén Székelyföldről200. ünnepi Székelyföld lapszám Budapest és Csíkszereda után Kolozsváron is megismerhették közelebbről az olvasók a Székelyföld kulturális folyóirat kétszázadik megjelenése alkalmával kiadott jubileumi lapszámot. Lövétei Lázár László főszerkesztő pénteken este a Bulgakov irodalmi kávéházba várta a lap rajongóit a folyóirat több állandó szerzőjének – Benkő Levente újságíró-történész, Demeter M. Attila filozófus, Egyed Emese költő, irodalomtörténész, Egyed Péter író, filozófus, Király László költő, író, valamint Xantus Boróka kritikus – társaságában. PAPP ANNAMÁRIA. Szabadság (Kolozsvár) 2014. szeptember 5.Klasszikusok és kortársak Szatmáron az új évadbanKicsiknek és nagyoknak egyaránt kínál új bemutatókat a most kezdődő évadban a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata. Az első az Antigoné lesz szeptember 12-én, melynek próbáit már az előző évadban megkezdte a társulat. A görög drámát Balog Attila rendezésében mutatják be. Az előadás a Benedek Zsolt dramaturg, fordító által átdolgozott Szophoklész-szöveg színpadi adaptációja. Az Antigoné próbáival párhuzamosan egyébként Hatházi András kolozsvári színművész, egyetemi tanár műhelymunkát tartott a társulat tagjainak. A Kossuth-díjas Babarczy Lászlót – aki az elmúlt évadban a Rokonokat rendezte Szatmáron – idén is meghívta a teátrum: ezúttal Brecht és Weill hallhatatlan művét, a Koldusoperát viszi színre, amelynek bemutatóját novemberre tervezik, zenekari kísérettel. Szilveszterkor Bessenyei István rendezésében az Én és a kisöcsém című operettel várja közönségét a társulat, melyet azt követően bérlet előadásban is játszanak. Tavasszal I. L. Caragiale Az elveszett levél című darabját a neves román rendező, Sorin Militaru irányításával adják elő, a dolog érdekessége pedig az lesz, hogy a szatmári román társulat is színre viszi a magyarral párhuzamosan a közismert művet ugyanazzal a rendezővel, ugyanazzal a díszlettel és ugyanazokban a jelmezekben. Három bérletcserés előadást is megtekinthet a szatmári közönség: a Debreceni Csokonai Nemzeti Színház előadásában Bulgakovtól A Mester és Margaritát Rusznyák Gábor rendezésében, valamint Nancy Huston Iokasté királyné című darabját, melyet Gemza Péter állít színre. Ezen kívül a Nagyváradi Szigligeti Színház a Nagy Dániel és Bodolay Géza szövege alapján színpadra vitt A világcirkusz című előadással érkezik Szatmárra – a produkció rendezője Juronics Tamás. Ősbemutatóra is sor kerül: Lendvay Zoltán rendezésében első alkalommal viszik színpadra Spiró György Helló, doktor Mengele! című darabját. Stúdióelőadásokból sem lesz hiány, hiszen Bessenyei István rendezésében színre kerül Csikós Attila Két összeillő ember című műve, amely Szécsi Pál és Domján Edit viharos szerelmének történetét meséli el. Balog Attila Doug Wright A magam asszonya vagyok című monodrámáját rendezi meg az Ács Alajos Játékszínben, Gajai Ágnes egyéni műsoraként pedig az Edith Piaf et Ágnes című előadást láthatja a közönség a nagyváradi színház vendégjátékaként. A gyerekeknek Buzogány Béla, a mátészalkai Talán Teátrum vezetője saját, Ha Zsófi nénit ellopják című művét rendezi meg, míg Nagy Orbán színész A szeretet malma címmel magyar népmese-adaptációkat visz színre. A legkisebbeknek az Iciri-piciri bérlet keretében három bábelőadást kínál a társulat Brighella Bábtagozata: Szabó Magda és Szász Ilona Bárány Boldizsár című szövegéből készített bábelőadást Sramó Gábor, a pécsi Bóbita Bábszínház igazgatója, a Cseresznyevirág című, japán népmesék alapján készült produkciót Rumi László viszi színre, Bandura Emese, a bábtagozat megbízott vezetője pedig Kincsvadászat címmel rendez zenés mesejátékot. Emellett Ciróka címmel a 0–3 éves korosztály számára is készül egy előadás. Babos Krisztina, Krónika (Kolozsvár) 2014. november 6.Aláírásgyűjtéssel a többnyelvű helységnévtáblákértAláírásokkal kívánja bizonyítani a fellebviteli tárgyaláson a kolozsvári többnyelvű helységnévtábla perében első fokon pert nyerő alapítvány, hogy a kolozsváriak támogatják az ügyüket. Nem csak magyarokat kérnek a támogatásra – közölte csütörtöki sajtótájékoztatóján Szőcs Izabella önkéntes jogi tanácsadó. Miután a European Committee Human Right Hungarians Central Europe Alapítvány első fokon megnyerte a kolozsvári többnyelvű helységnévtábla perét, és Emil Boc polgármester megtámadta a döntést azt hangoztatva, hogy a kolozsvári magyarok nem is feltétlenül támogatják ezt az ügyet, a perben önkéntes jogi tanácsadóként résztvevő Szőcs Izabella kijelentette: aláírásokat fognak gyűjteni. Azt szeretnék ezzel bizonyítani, hogy a város lakóit igenis érdekli a helységnévtábla kérdése. "Szépen megindokolt jogi válasz helyett sokkal hatásosabb, ha aláírásgyűjtésbe kezdünk" - mondta el csütörtökön Szőcs Izabella, hozzátéve, legalább ötezer ember támogatására számítanak. Az aláírásokat majd a bíróság elé teszik le az első tárgyalásig, amire nem tudni még, hogy mikor kerül sor - akár három hét, akár három hónap múlva. A bíróságnak már ígéretet tettek arra, hogy aláírásokat gyűjtenek. Az Insomniában, Bulgakovban, Krajcárban és Klausenben már csütörtöktől lehet támogatni az ügyet, emellett tíz önkéntes gyűjt majd az utcán, és a Kolozsvári Magyar Opera előadásain is jelen lesznek vasárnaptól, előadások előtt és után a standoknál várják az embereket. Ugyanakkor nem csak a magyarok támogatását várják, hanem bárkiét, aki helyesli a többnyelvű névtáblákat. Fontos, hogy az ügyet támogatónak kolozsvári személyi igazolványa vagy ideiglenes tartozkodási irata legyen. Azoknak, akik maguk szeretnék kinyomtatni az aláírási íveket, hogy részt vegyenek a gyűjtésben, innen tölthető le a szükséges fájl. Kustán Magyari Attila maszol.ro 2014. november 19.Sorsok, emlékek, történetek találkozásaSzőcs Petra volt a Bretter-kör vendége Nem föltétlenül „akasztható” a kolozsvári jelző Szőcs Petra verseire, bár itteni kapcsolódások is tetten érhetők bennük. Már a kötet címe is kötődik a városhoz, ahol a szerző tízéves koráig élt, s ahova mostanság is szívesen tér vissza; „életem egyik fontos részét töltöttem Kolozsváron, majd többször filmeztem itt, kellett az, hogy itt történjenek ezek az események” – magyarázta hétfőn este a Bulgakov kávézóban, ahol Horváth Előd Benjáminnal, a Bretter-kör elnökségi tagjával és Nagy Eszterrel, a BBTE magyar szakos mesterképzős hallgatójával beszélgetett. Az apropót a Magvető Kiadónál tavaly megjelent Kétvízköz című könyve szolgáltatta, amelyért a kolozsvári születésű, jelenleg Budapesten élő költő, filmrendező megkapta az elsőköteteseknek járó Makói Medáliák-díjat. Szabadság (Kolozsvár) 2014. december 5.Irodalmi pezsgés ezután is a megújult BulgakovbanRemek szórakozást ígér minden korosztály számára Méhes György vidám családregény-sorozata, amelynek első két kötetét (Micsoda társaság!, Tatárok a tengeren) tegnap délelőtt mutatták be a Bulgakov irodalmi kávézóban, az intézmény megújulása apropóján szervezett sajtóreggelin. Mint kiderült, az első kötetben például Apu (Nagyfőnök), Anyu, Krisztinka és a jámbor Öcsi nyaral együtt egy másik családdal – Vilmos atyával, Pindur nénivel, Bogárkával és a jó kis Vilikivél –, de ugyanígy a többi részben is olvashatunk a főszereplők viszontagságairól. Az esemény hangulatát jámbor Öcsi és a jó kis Vilike „színrelépése és színvallása” emelte, akik immár Nagy Elekként és Dáné Tibor Kálmánként elevenítettek fel egy-két hasonlóan izgalmas élményt az ötven évvel ezelőtt történtekből. A 2007-ben elhunyt Kossuth-díjas erdélyi magyar író emlékét őrző könyvek mellett arról is szó esett a találkozón, hogy milyen újdonságokkal várja vendégeit mostantól a Bulgakov kávézó. FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár) 2014. december 11.Az esszé, a líra és Isten – Lászlóffy Csaba esszékötetét ismertették„Már a cím olvasásakor meg lehet sejteni, hogy miről szól a könyv, ugyanakkor azt is, hogy azokhoz szól, akik hajlandók gondolkodni. Nem könnyű olvasmány, az olvasónak az az érzése támad, hogy partneri viszonyt ajánl fel neki a szerző” – méltatta Szilágyi Júlia irodalomkritikus Lászlóffy Csaba Az út, akár egy hosszú mondat című esszékötetét, annak kolozsvári bemutatóján. A Bulgakov irodalmi kávéház emeleti termében megtartott eseményen Szilágyi Júlia kiemelte: Lászlóffy Csaba különös gondot fordít a nyelvhelyességre, a címben is vigyáz arra, hogy ha mássalhangzóval végződik egy szó, a következő szó magánhangzóval kezdődjék. Szilágyi szerint a könyv az időről szól, a szerző saját életidejéről, meg azokéról is, akiket megszólít. Erről árulkodik a tény, hogy sokszor előfordul az esszékben az idő külön megnevezve. Kifejtette: Lászlóffy Csaba mester abban is, hogy olvasóját munkatársként tiszteli, a líra, a bölcselet és a próza egymásra talál az írásokban. Szilágyi Júlia méltatását követően Varga Melinda, az Irodalmi Jelen című folyóirat munkatársa beszélgetett a József Attila-díjas költővel. Lászlóffy Csaba elárulta, az esszékötetben többek közt Rimbaud-ra és Baudelaire-re is találhatók utalások, a rejtett utalások pedig nem csupán saját ízlését tükrözik, hanem „van egy olyan vonulata a lírának, ahol a nyelv az Isten”. Ugyanakkor elmondta: abban is különbözik a vers és az esszé, hogy a versben több a metafora, az esszében viszont több az aszszociáció. Varga Melinda kérdésére hozzáfűzte: életcéljává vált szakmai szempontból lebontani a műfaji határokat. A beszélgetés során Lászlóffy Csaba több esszéjét is felolvasta, köztük a kötet címét adó Az út, akár egy hosszú mondat című írását is. A könyvbemutatót szimfonikus zenei betét színesítette: Dávid-Kacsó Soma csellón László Györgyi pedig harmóniumon játszott a közönségnek. Kiss Előd-Gergely Krónika (Kolozsvár) 2014. december 12.Asszociációs villanások Lászlóffy CsabátólNem könnyű olvasmány, azoknak szól, akik hajlandók gondolkodni olvasás közben, és nem várják el, hogy az élményt tálcán kínálják nekik – hangsúlyozta Szilágyi Júlia esszéíró, irodalomkritikus kedden este, Lászlóffy Csaba Az út, akár egy hosszú mondat című esszékötetének (Irodalmi Jelen Könyvek sorozat) bemutatóján a Bulgakov kávézóban. Mint mondta, már a cím alapján megfogalmazható, hogy a könyv az időről szól – „egy hosszú végtelen mondat, amelynek nem szabad véget érnie, mert akkor az élettel kerülnénk szembe” –, a szerző saját életének idejéről, de azok idejéről is, akiket megszólít. F. Zs. Szabadság (Kolozsvár) 2014. december 15.E-MIL díjkiosztó és beszélgetés a BulgakovbanÁtadták az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) díjait szombaton este a Bulgakov kávézóban: a szervezet választmánya és Méhes György örököseinek döntése értelmében Nagy Koppány Zsolt marosvásárhelyi író részesült a Méhes György-nagydíjban Nem kell vala megvénülnöd 2.0 (Magvető Kiadó, Budapest, 2014) című regényéért, a Méhes György Debüt-díjat pedig Dimény-Haszmann Árpád kézdivásárhelyi költő kapta Apatológia (Sétatér Kulturális Egyesület, Sétatér Könyvek, Kolozsvár, 2014) című verseskötetéért. A díjazottakkal László Noémi leköszönő E-MIL elnök beszélgetett az évzáró gálaesten. KÁDÁR HANGA Szabadság (Kolozsvár) 2014. december 15.Karácsonyi Zsolt az E-MIL új elnökeTisztújító közgyűlést tartott december 13-án, szombaton az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) Kolozsváron, a nemrég átalakított Bulgakov kávéházban – a szervezet választmányi tagjai Karácsonyi Zsolt költőt, a Helikon irodalmi folyóirat főszerkesztőjét bízták meg a E-MIL vezetésével – írta a Főtér.ro. Az erdélyi magyar írók jelentős részét tömörítő szervezet leköszönő elnökének, László Noéminek, valamint ügyvezetőjének, Király Zoltánnak a beszámolója után a közgyűlés résztvevői megvitatták a hazai magyar írótársadalom előtt álló problémákat. Szó esett a szerzői jogok és honoráriumok állapotáról, az írók különböző erdélyi régiókban való jelenlétének lehetőségeiről, a legfiatalabb alkotói nemzedék tagjainak „bevonzásáról". A közgyűlés egyúttal megválasztotta a liga új Választmányát és Etikai Bizottságát. Választmányi tag lett Balázs Imre József, Fekete Vince, Gáll Attila, Karácsonyi Zsolt, Király Zoltán, László Noémi, Lövétei Lázár László, az etikai ügyekért pedig György Attila, Papp Attila Zsolt és Zsidó Ferenc felel ezentúl. Az E-MIL szombat este osztotta ki a Méhes György irodalmi díjakat: a nagydíjjal idén Nagy Koppány Zsoltot tüntették ki, debütdíjban Dimény-Haszmann Árpád részesült. Az Aradon 1977-ben született Karácsonyi Zsolt költő, műfordító, színház- és irodalomkritikus. Az Erdélyi Magyar Írók Ligája 2002. február 9-én alakult Kolozsváron, célja a kortárs erdélyi magyar irodalom népszerűsítése, az erdélyi irodalmi hagyományok ápolása, illetve a szerzői jogok védelmével kapcsolatos intézkedések foganatosítása. Az elmúlt években a szervezet elsősorban erdélyi pályán fejtette ki működését, noha tagjai sorába legalább 7 ország magyar ajkú állampolgárai tartoznak, tekintve, hogy a szervezet alapszabályzata értelmében E-MIL-taggá válhat az a megjelent kötettel rendelkező alkotó, aki erdélyi magyar írónak vallja magát. MTI Krónika (Kolozsvár) 2015. január 26.Kiosztották a Méhes György Irodalmi Tehetségkutató Pályázat díjait KolozsváronÜnnepélyes keretek közt díjazták a Méhes György Irodalmi Tehetségkutató Pályázat legígéretesebbnek bizonyuló fiatal alkotóit szombaton a kolozsvári Bulgakov irodalmi kávézóban. A magyar kultúra napján az Erdélyi Magyar Írók Ligája vers- és prózakategóriában három-három fiatal tehetséget díjazott. Prózában az első helyet és a vele járó 2500 lejes pénzjutalmat Finta Klára Enikő kilencedikes diák nyerte el, második lett, és 1500 lejjel gazdagodott Bartha Veres Klára, míg a képzeletbeli dobogóra felférő harmadik helyezett Jankovics-Izsó Nóra lett. Verskategóriában kizárólag huszonéves tehetségek futottak be az első helyekre. Győrfi Kata lett a végső győztes, míg a második helyet Benedek Szabolcs, a harmadik díjat a Magyarországról pályázó Horváth Imre Olivér nyerte. A költőként helytálló fiatalok pénzjutalma azonos a prózájukért díjazottakéval, az összeget Nagy Elek, Méhes György fia ajánlotta fel erre a célra. A pályaműveket Gáll Attila, az Erdélyi Híradó Kiadó szerkesztője, Király Zoltán költő és László Noémi költő bírálta el. László Noémi a Krónikának elmondta, összesen mintegy 80-90 pályamű érkezett. Az ország szinte minden szegletéből pályáztak fiatalok – sokan a Székelyföldről, Marosvásárhelyről és Kolozsvárról, de Budapestről, Debrecenből, Pécsről is. Kérdésünkre hozzáfűzte, a díjazottak nem csak pénzjutalomban részesültek, ugyanis az EMIL bevonja őket nyári irodalmi rendezvényeibe a Kolozsvári Magyar Napok alkalmával, illetve antológiát szerkesztenek későbbi írásaikból – nem feltétlenül azokból, amelyekkel pályáztak. A pályázat felső korhatára 25 év volt, ehhez képest 13-14 évesek is részt vettek a versenyben, a legtöbb pályázó a 18-20 éves korcsoportból került ki. „Hangsúlyoznám, hogy a 80-90 beékezett pályázatból legalább 30 rendkívül színvonalas volt, a zsűrinek nem volt könnyű dönteni. Elsősorban nem az egyedi, kiugróan jó szövegeket díjaztuk, hanem azokat, amelyek a mögöttük megbúvó tehetségről tanúskodtak. Azt hiszem, sikerült lappangó tehetségeket is felfedezni, hiszen egy tehetségkutató pályázatnak elsősorban ez a célja” – fejtette ki lapunknak László Noémi. Kérdésünkre azt is elárulta, hogy a szerelem és a betegség témája foglalkoztatta leginkább a pályázó fiatalokat. „Azt lehet mondani, hogy a szerelem témája sokakat foglalkoztat, elsősorban a fiatal nőket – a versek jelentős százaléka ennek jegyében íródott. A pályázók fiatal kora ellenére sajnos gyakran felbukkan a betegség a témák közt – konkrétan nagyon sok pályamunka szólt a rákról. Fel is vontam a szemöldököm, hogy vajon romantikus betegségtörténetekkel szeretnének a fiatalok betörni az irodalomba?” – avatott be a kulisszatitkokba László Noémi. Hozzáfűzte, a prózakategória esetében elég kevés pályamunka alapszik történeten: sok volt a szubjektív, elvont, személyes hangvételű, nem narratív írás. Kiss Előd-Gergely Krónika (Kolozsvár) 2015. február 16.A kisállomásnál. Kusztos Endre emlékéreFebruár 12-én jegyeztem le magamnak: „Most itt vannak Endre bácsiék. Filmezünk.” Nehéz elhinnem, hogy három nappal később azzal folytatom, hogy Endre bácsi már nincs közöttünk. A szombat délutáni búcsúzkodáskor, viccelődve mondtam neki, dolgoznia kell, mert a szeptemberre (90. születésnapjára) tervezett kiállításon üresen maradnak a falak. Reméltem, hogy a bátorítás segíteni, késztetni fogja. Indulás előtt kérdezték tőle, hogy honvágya van-e? Mondta, hogy nincs, ő jól érzi itt magát Kolozsváron. Az elmúlt napokban barátaival találkozott Kolozsváron, többször is megnézte mesterének, Miklóssy Gábornak a kiállítását. Bálint Arthur filmezte, miközben mi szabadon beszélgettünk a képek előtt. Mesélt ’56-ról, beszélt tanárairól (Kádár Tibor, Miklóssy Gábor, Kovács Zoltán), Nagy Istvánról, édesanyjáról, fiáról. Elmesélte egy barátja hirtelen, abszurd halálát… Együtt ebédeltünk a Bulgakovban, este megnéztük azt a filmet, ami vele készült s negyven éve nem látta. Mindenre úgy emlékezett mintha tegnap történt volna: édesanyám paszulyt bont, édesanyám hozza a káposztát, jé, a macska, mindig így rajzoltam, a térdemre támasztva a rajztáblát… Egy pohár vörös bort is megittunk. Bár egy-egy történetet többször is elmesélt az évek során, minden alkalommal újabb lényeges árnyalatot, fontos részletet idézett fel. Csak csodálkozni tudok azon, hogy a háború után első alkalommal pont 1956 októberében ment Budapestre. És véletlenül pont ott volt október 23-án a Sztálin-szobor ledöntésénél amit le is rajzolt. A tankokba égett vagy az utcán széttaposott emberek kitörölhetetlen látványát ismét felidézte találkozásunkkor. Azon is csak csodálkozni tudok, hogy pont azokban a napokban Kádár Tibor és Nagy Imre festők is Budapesten voltak, s Kusztos véletlenül összefutott velük. Endre bácsi elbeszéléseit ezek a sorsszerű véletlenek – amelyeket ő a magától értetődő dolgoknak kijáró természetességgel mesélt el –, a halállal kapcsolatos élmények, az élet eseményeinek jelképes olvasata tette súlyossá, drámaivá. A néha feltörő tiszta, gyermeki nevetése azonban mindig oldotta ezt a drámát, mindig az életnek erre az oldalára billentette vissza a társalgást, az együttlét meleg, közvetlen hangulatát. Sokszor hallottam azt a véleményt a képeiről, hogy túl sötétek, komorak, az életnek túlságosan csak az árnyékos oldalára koncentrálnak. Nevetése, barátságos, nyitott, szerető tekintete, előítélet-mentes kíváncsisága, képein az új hajtások és friss szántások azonban mindig és mindgvégig az életet szerető, annak örülő emberre vallottak, vallanak. Az elmúlt napokban is hányszor mondta a szót, hogy „remény”, és hányszor remélte, hogy „kivirrad”, hogy ismét jobb erőben lesz, és még dolgozhat. Művészetében megszállottan csak a természet törvényeit – a megmaradásért való küzdelmet és az elkerülhetetlen pusztulást-elmúlást – figyelte és jelenítette meg. Szombati beszélgetésünk során felidézte, hogy a fiával mennyit jártak békázni, gyíkot gyűjteni s hogy ezért lett belőle biológus. Őt pedig a természet folyamatainak, a falvak életének, az egyének sorsának a megfigyelése tette művésszé. A világháborút, forradalmat látott és megélt ember örült a rügyezésnek, tavasznak, féltette az életet, és mindig döbbenettel szembesült a pusztulás érthetetlenségével szemben. Ilyen döbbenettel szembesülünk mi is azzal, hogy már nincs közöttünk, s értetlenül állunk azzal szemben, hogy egy abszurd autóbaleset ragadta el közülünk. Pedig szombaton még elénekelte a „Bekecs alatt Nyárád tere” nótát, miközben a művészeti intézet 1949–1950-es I. évfolyamáról – a kolozsvári korcsolyapavilon előtt – készült csoportkép több mint harminc szereplőjének a nevét felírta a kép hátára, s mindegyik névhez hozzáfűzött néhány mondatot, emléket, amellyel „felrajzolta”, megragadta kollégáinak életútját. Az utóbbi években az elhagyatott szovátai kisállomásra járt ki rajzolni, festeni. Terveztük, hogy a filmezés következő stációja az lesz, ellátogatunk oda együtt. Elmondása szerint a kisvasút biztosította egykor a völgy embereinek a kapcsolatát a világgal, a kommunikációt, a fuvarozást. A Kis-Küküllő mentén ez a vasút volt a fellendülésnek, az „új életnek” a reménye. A vonalnak erről a végéről, a gyomos vágány mellől nézte Kusztos Endre az élet folyamatos átalakulásait. A szovátai kisállomásról a tegnap elindult egy vonat, egy utassal. Isten veled, Endre bácsi! Székely Sebestyén György Szabadság (Kolozsvár) 2015. március 7.Hunyady megírta, Marosán felolvastaKolozsvárhoz sok szállal kapcsolódó, ám mostanra kicsit méltatlanul elfeledett szerzőre emlékezhettek az érdeklődők csütörtökön este a Bulgakov kávéház emeleti termében: Hunyady Sándor életét és munkásságát Marosán Csaba, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze hozta közelebb a hallgatósághoz. F. Zs. Szabadság (Kolozsvár) 2015. március 20.Színházi világnap gazdag programmalMiniévaddal és változatos programmal ünnepli az idei színházi világnapot a Kolozsvári Állami Magyar Színház. A rendezvénysorozat ezúttal öt napig tart, de hogy pontosan mire érdemes figyelni jövő héten, arra a szerkesztőségünkhöz is eljuttatott közleményben adják meg a választ a szervezők: „mert kiderül, hogy milyen színekben látják a színházat a grafikusok; mert a Bulgakov udvarán jó hangulattal, gulyással és asztalitenisszel várunk mindenkit; mert felfedezőútra indulunk a kulisszák mögé; mert a színházban most először lesz igazi popcornos, szemüveges mozi; mert a gyerekdélelőttön mesevilággá változik a stúdió; mert a viás vacsorát idén Laczó Júlia álmodja meg, a meglepetésekkel fűszerezett színházi menüt pedig színésztündéreink varázsolják az asztalra, mialatt Váta Loránd sanzonműsora és Szép András zongorakísérete teremt különleges hangulatot; mert a Livingroomban a társulat legfiatalabb színészeivel beszélgetünk; mert utolsó este megnézzük a #hattyúdal munkafolyamatáról készült filmet, és az előadás létrejöttéről kérdezzük az alkotókat.” Szabadság (Kolozsvár) 2015. március 24.Színházi világnap KolozsváronÖtnapos rendezvénysorozattal ünnepli keddtől szombatig a Kolozsvári Állami Magyar Színház a pénteki színházi világnapot. A rendezvény része a miniévad is: az idei évad bemutatóit újra műsorra tűzik, kedden az Aki elzárja az éjszakát, szerdán Az öreg hölgy látogatása, csütörtökön A vágy, pénteken a Ványa bácsi, szombaton pedig a #hattyúdal lesz látható. „Megéri ünnepelni, mert itt a tavasz, mert elővesszük a bicikliket, és megnyitjuk a legfrissebb és legnépszerűbb előadásainkból álló miniévadot. Mert a színházi világnap nálunk az idén öt napig tart…” – sorolja az érveket az intézmény közleménye. Az ünnepi rendezvények idején csütörtök kivételével mindennap lesz kulisszalátogatás, amelynek során a színészek 25 fős csoportokat vezetnek végig a színfalak mögött. A kulisszalátogatásra a [email protected] e-mail címen lehet jelentkezni. A teátrum idén is megszervezi a már hagyományossá vált világnapi asztalitenisz-bajnokságot, melyen az intézmény színészei és a sajtó képviselői vesznek részt. A bajnokságra kedden 16 és 19 óra között kerül sor a Bulgakov kávézó teraszán, ahol Laczó Júlia készül bográcsgulyással. Délutánonként és esténként „színházmozi” várja az érdeklődőket az emeleti előcsarnokban, ahol korábbi előadások felvételeit lehet megtekinteni. Csütörtökön héttől ismét lesz színházi vacsora a VIA étteremben, a vacsorát idén Laczó Júlia álmodja meg. Péntek este tíztől a Livingroom hetedik beszélgetésének meghívottai fiatal színészek, Imre Éva, Marosán Csaba, Sigmond Rita és Vatány Zsolt lesznek. A teljes program elérhető a Huntheater.ro oldalon. Krónika (Kolozsvár) 2015. március 24.Megálltak egy szóra MarkóvalKolozsváron találkozott a közönség MARKÓ BÉLA költővel. Az Erdélyi Magyar Írók Ligája Álljunk meg egy szóra című új irodalmi est sorozatának első meghívottját László Noémi, a szervezet korábbi elnöke faggatta közéletről, költészetről, az erdélyi magyar irodalom helyzetéről. A Bulgakov kávéházban rendezett beszélgetést Kustán Magyari Attila rögzítette. Mivel a kincses városban ritka vendég, első ízben azt a kérdést kapta Markó Béla, mikor járt utoljára Kolozsváron. Markó elmondta, a Román Televízió versversenyének eredményhirdetésén, egy évvel ezelőtt. A közelmúltról beszélve megjegyezte, eltelt tíz esztendő úgy, hogy nem vetett papírra irodalmi szöveget, akkoriban érezte politikusi mivoltának ideiglenességét, amely, ha több évtizedig is tartott, átmeneti korszakként is értelmezhető. Mint mondta, az a kérdés, mi köze a politikának az irodalomhoz, akarva-akaratlanul szóba kerül, de nem csak a személye kapcsán, ez ugyanis közéletünk problémája: az alkotó lehet-e közéleti ember, szóljon-e bele a politikába? Amikor meglehetős intenzitással ismét elkezdett verseket írni, érzékelte, hogy a költő is hozott anyagból dolgozik, nem igazán lehet szétválasztani a különféle lírákat. Visszaemlékezett arra, hogy tizen- és huszonévesen meg sem próbált kötött formában írni, sem klasszikus időmértékes formákat, sem modernebb, nyugati időmértékes formákat nem használt, így első szonettkísérletei a nyolcvanas években jelentek meg, harmincas éveiben, amikor a konvenciórombolás után a klasszikumhoz való visszatérés jelentette a rendszerrel való valamelyes szembenállást. Arról is beszélt, a kisebbségi társadalom érdekei kívánják, hogy konzervatív legyen, minden modernizációs kísérlet gyanús számára, mert azt sugallja, elvesznek az értékek, s identitását fenyegetik ezzel. Ennek van köze az irodalomhoz, ugyanis a két világháború közti és utáni irodalmat úgy határozzuk meg, mint ami nyelvileg rendkívül gazdag, ez pedig annak az érdeknek az oka, ami Trianon után jelent meg: a nyelvet gazdagon kell tartani. Arról is beszélt, hogy az erdélyi magyar irodalom és magyar irodalom kettéválasztásáról mit gondol. Többedmagával tiltakozott, hogy egyfajta rezervátumba zárjanak minket, ennek ellenére még az iskolában is külön tankönyv létezett a magyar és a romániai magyar irodalom oktatására. – Nem erdélyi magyar író vagyok, hanem író vagyok, egyetlen magyar irodalom van – jelentette ki hozzátéve, erdélyiségét természetesen nem tagadja le, ez egyfajta többlet. Mentsége az írónak, az alkotónak sincs, mert nem a másik emberen, hanem rajta áll, mit alkotott végül. Szonettjeiben a tücsök, a darázs, a veréb, a hangya sok szerepet kap egyébként is. Markó elmondta, bár nem természetben élő ember, mindig urbánusnak vallotta magát, az állatvilág közel áll hozzá már csak azért is, mert néhány éve olyan helyen laknak, amelynek közelében erdő is húzódik. Nem tartozik a különösebben vallásos emberek közé, ennek ellenére az isten, a kereszt is gyakran megjelenik a szonettjeiben. Azt gondolja ugyanis, hogy a világot nem ismerjük, ezért készséggel elfogadja, hogy mellettünk, fölöttünk, körülöttünk sok minden van, amit nem tudunk. Ettől függetlenül azt gondolja, a krisztusi szenvedéstörténet emberi történet attól függetlenül, volt-e vagy sem feltámadás. Néhány szót az erdélyi irodalmi életről is ejtett. A megosztottságot és feszültséget említette, úgy érzékelve, hogy a hazai magyar irodalmat szerencsére nem jellemzi olyan szétdaraboltság, ami a párbeszéd hiányát is okozná. Ezzel szemben Magyarországon nincs átjárás, ez pedig rossz, hiszen életbe lép „a mi kutyánk kölyke” mechanizmus, amely a kritikában úgy jelenik meg, hogy a miénket nem bántjuk, a másikról meg nem beszélünk. Markó az est végén verseket olvasott fel új kötetéből, az Elölnézetből. Erdélyi Riport (Nagyvárad) 2015. március 26.Monda és színház kapcsolataPénteken lesz a színházi világnap, amelynek alkalmából rendhagyó eseményekre, és több bemutatóra is lehet számítani az erdélyi teátrumokban. A Kolozsvári Állami Magyar Színház ötnapos programsorozata kedden kulisszalátogatással kezdődött. Dimény Áron és Bodolai Balázs, az intézmény színészei vezették körbe az érdeklődőket, megmutatták, hol zajlik mindaz a háttérmunka, mely a színpadi produkció létrejöttéhez szükséges. Az immár hagyományossá vált asztalitenisz-bajnokság 16 órakor vette kezdetét a Bulgakov kávézó teraszán, ahol a zöld asztalnál a sajtósok és a színház művészei mérték össze tudásukat. Laczó Júlia színész közben különleges bográcsgulyást készített a résztvevőknek. A miniévad első előadása Nona Ciobanu Aki elzárja az éjszakát című produkciója volt, ezt a színházmozi első vetítése követte. Az előcsarnokban berendezett különleges, „mozis” térben két, Vlad Mugur által rendezett klasszikus előadást, A Lourcine utcai gyilkosságot és a Székeket nézhették meg az érdeklődők. A vetítésekre sokan voltak kíváncsiak, a fotelek megteltek, és a mozizáshoz elengedhetetlen pattogatott kukorica is elfogyott. Csütörtök délelőtt a kolozsvári teátrum művészei a kicsiket várják játékdélelőttre, majd a színházmozi után héttől a VIA étteremben várják színházi vacsorára az érdeklődőket, nyolctól pedig A vágy című előadást tűzik műsorra a miniévad keretében. A Rómeó és Júlia Váradon Nagyváradon az idei évadban is folytatódik a Színház az iskolában, iskola a színházban címmel meghirdetett program, amelynek eredeti célja, hogy a fiatalok közelebb kerüljenek a színházhoz, a magyar- és világirodalom egy-egy meghatározó művéhez, segítve ezáltal a szövegértelmezési készségek fejlődősét, a színházi alkotófolyamatra való rálátást és a színházi eszközökkel történő önkifejezést. A színház világnapján, pénteken 19 órától ennek a programnak a keretében mutatják be a legújabb produkciót: William Shakespeare Rómeó és Júlia című világhírű drámáját hat nagyváradi iskola, a Partium Keresztény Egyetem és a Nagyváradi Állami Egyetem hallgatói viszik színpadra. A Szigligeti Társulat színészei közül Csatlós Lóránt, Gajai Ágnes, Hunyadi István, Kocsis Gyula és Pitz Melinda készítik fel a csapatokat. A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház is bemutatóval ünnepli a világnapot. Csuja László rendezésében Marie Jones Kövekkel a zsebében című darabját péntek este 7 órától láthatja először a közönség a színház stúdiótermében. A bemutatót követően a produkció másnap, március 28-án, szombat este 7 órától is megtekinthető lesz. Csuja László magyarországi színházi- és filmrendező, az Erdélyi Vándorszínház alapítója; a Figura Stúdió Színházban ez az első munkája. A darabot Moşu Norbert-László és Kolozsi Borsos Gábor játsszák. Marie Jones művében a két szereplő tizenhat karaktert játsszva adja elő a történetet, amely egy amerikai stáb írországi filmforgatását meséli el. „Jake és Charlie élete kissé zátonyra futott, mindketten a filmiparban látnak új lehetőségeket, ám ismeretség híján nekik csak statisztaszerep jut. A statiszták szerencséje viszont pont az, hogy jó megfigyelő válhat belőlük. Így ismerhetünk meg többek között egy elkényeztetett dívát, egy toporzékoló rendezőasszisztenst, a helyi papot, az „egyetlen túlélő” statisztát, és egy fiút, akinek az élete szomorú fordulatot vesz” – áll a produkció ajánlójában. A státusproblémák, a társadalmi hierarchia, a globalizáció és az identitásvesztés aktuális kérdéseit körüljáró humoros, iróniát sem mellőző történet hollywoodi sztereotípiákat sorakoztat fel írországi környezetben, ám bárhol játszódhatna. A megmagyarázhatatlan magarázása A világnapi üzenetet, amelyet a pénteki előadások előtt a világ számos teátrumában felolvasnak, ezúttal Krzysztof Warlikowski lengyelországi rendező, színházigazgató fogalmazta meg, aki a konvenciók gépies másolása helyett az impulzusok forrását keresésére inti a színházi alkotókat. „Utánzunk, ahelyett, hogy saját elmélyült világot teremtenénk, ami a közönséggel folytatott párbeszédre és a felszín alatt áramló érzelmekre épül, sőt, mindez létezésének feltétele. Hiszen a színháznál semmi sem képes jobban megmutatni a szenvedélyeket. (…) »A monda a megmagyarázhatatlant próbálja magyarázni. Mivel a valóságra épül, újra megmagyarázhatatlanságban kell végződnie« – e szavakat, amelyeket Kafka a Prométheuszról szóló mondák kapcsán fogalmazott meg, én erősen arra vonatkoztatom, milyennek kellene lennie a színháznak. Valóságra épülő és újra a megmagyarázhatatlanságban végződő színházat kívánok minden munkatársnak – a színpadon lévőknek, és a nézőtéren ülőknek egyaránt – teljes szívemből” – fogalmazott Warlikowski. Krónika (Kolozsvár) 2015. április 11.„A vers túlmutat rajtunk, viszi magával a lényegünket”„ Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers irassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye” – József Attilától származik az idézet, akinek a születésnapjához kötődik a mai ünnep. Mit jelent számára ez a néhány sor, kérdeztük László Noémi költőtől. Az ünnephez kapcsolódó gondolatai mellett a kolozsvári eseményeket gyűjtjük egy csokorba az alábbiakban. – A „világ gyémánttengelye” kicsit sok nekem most. Azzal viszont egyetértek, hogy a hangsúly a versíráson és nem a szerző kilétén van. Mert mi túl sokáig nem bírjuk ebben a gyémánttengelyű vagy másfajta világban, de a vers túlmutat rajtunk. Viszi magával a lényegünket. A többi művészeti ág alkotásaival egyetemben. Azokhoz, akiknek már nem biztos, hogy gömbölyű lesz a világ, mint ahogyan valamikor régen sem volt feltétlenül az. De vers volt, és van, és lesz. Ez a lényeg. – Hogyan ünnepelsz a költészet napján? – Költészet napján Fekete Vince költőt, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettesét faggatom majd, életről és versről, reményeim szerint olyan formában, hogy ezt az esemény iránt érdeklődők se bánják meg. És nyilván az ő verseivel ünneplünk majd. Korosztályunk „törzshelyén”, a kolozsvári Bulgakov kávézóban, ahonnan oly sokan kirajzottunk eddig. – Ilyenkor háttérbe tudod szorítani magadban a „költőségedet”, hogy egy másik költőre tudj koncentrálni? – Azt hiszem, elég kíváncsi alkat vagyok ahhoz, hogy bármikor háttérbe tudjam szorítani egyéniségem „fontos emberét” ahhoz, hogy valakire odafigyelhessek. Mert, tudjuk, a költők (is) primadonnák. Mindenesetre sokkal jobban szeretek kérdezni, mint válaszolni. Bízom abban, hogy résen leszek, és nem válaszolok saját kérdéseimre a meghívott helyett. Ha ez összejön, akkor minden rendben! Így ünnepelhetünk ma Kolozsváron A magyar nyelvterület más térségeihez hasonlóan Kolozsváron is tartalmas programokkal ünneplik ma József Attila és Márai Sándor születésnapját, a magyar költészet napját. Weöres Sándor, Arany János, Robert Burns, József Attila, Petőfi Sándor, Csokonai Vitéz Mihály és Tandori Dezső versei kortárs zeneszerzők (Csíky Boldizsár, Gárdonyi Zsolt, Gyöngyösi Levente, Ligeti György, Orbán György, Kurtág György, Selmeczi György és Veress Sándor) feldolgozásában hallhatók este 7 órától a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermében, a Villanyborotvám (odabent) című produkcióban közreműködnek: Sámson Melinda (ének), Béres Melinda (hegedű) és Horváth Edith (zongora). Másnap, vasárnap este Bogdán Zsolt Ady-estjén vehetnek részt az érdeklődők, a szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata és a Kolozsvári Állami Magyar Színház közös produkciójaként, Szugyiczky István összeállításában létrejött „függök ezen a zord élet-párkányon…” című előadás 20 órakor kezdődik a stúdióteremben. A Váróterem Projekt székhelyén, az Árpád/Traian út 40–42. szám alatti ZUG-ban ma este 8 órakor kezdődik Bertóti Johanna költészet napi előadása, Versek között 2. címmel. Az előadó elsősorban erdélyi költők verseit énekli majd gitárkísérettel, ugyanakkor vendégei is lesznek, akik közreműködnek – hogy kik ők, az kiderül a helyszínen. Maszek balladák című, improvizációkon alapuló közös dalszerzői vállalkozását tárja ismét a nagyközönség elé Laczkó Vass Róbert színművész és Szép András zongorista április 11-én, szombaton este 7 órától a Kolozsvári Rádió koncerttermében (Donát út 160. szám). A költészet napja jegyében jelentkezik az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Bulgakov kávézó Álljunk meg egy szóra című irodalmi programja, a házigazda, László Noémi ezúttal Fekete Vincével beszélget a Bulgakov emeleti termében (Búza/I. M. Klein utca 17. szám). A meghívott és a házigazda költeményeire is szavazhatnak a versbarátok a Kolozsvári Televízió Erdélyi Figyelő című műsora által negyedik alkalommal megszervezett Versversenyben. Víg Emese vezetésével ezúttal is az erdélyi szépirodalmi és kulturális folyóiratok szerkesztőinek javaslatai alapján állt össze a lista, amely 11 erdélyi magyar költő 11 versét tartalmazza. A 11 verset pedig, a hagyományokhoz híven, ezúttal is 11 színművész tolmácsolásában bocsátják a közönség elé. Az Erdélyi Figyelő Facebook-oldalán ma délelőtt 11 óráig még lehet szavazni a következő produkciókra: André Ferenc – Babadal(előadja: Marosán Csaba), Dimény-Haszmann Árpád – Egy ház (Váta Loránd), Fekete Vince – A világ újra (Albert Csilla), Ferencz Imre – Epilógus (Laczkó Vass Róbert), Karácsonyi Zsolt – A nyári kép (Farkas Loránd), László Noémi – Káprázat(Vindis Andrea), Lőnhárt Melinda – Egy belső amulett (Kali Andrea), Muszka Sándor – Hajnali ének (Györgyjakab Enikő), Orbán János Dénes – Exordium (Viola Gábor), Varga László Edgár – York napsütése (Köllő Csongor), Varga Melinda – Kávé helyett (Kántor Melinda). A magyarországi Gittegylet.com kezdeményezésére indított projekthez a Kolozsvári Magyar Diákszövetség is csatlakozott idén a KultúrKommandóval: arra kérik az érdeklődőket, hogy április 11-én, a magyar költészet napján „posztoljanak” verset az utcára – hirdetőoszlopokra, irodák üzenőfalára, eladó/kiadó hirdetések közé, hogy minden olyan felületen legyen egy vers, ahol ezt a törvény megengedi– derül ki a Posztolj verset az utcára – Kolozsváron is! nevű Facebook-oldalon közzétett tájékoztatásból. A „posztolásról” készült képeket az esemény oldalára vagy a [email protected] címre várják, majd egy albumban továbbítják a kolozsvári „csomagot” a Gittegyleteseknek. Szabadság (Kolozsvár) 2015. április 15.Így „kapál” Fekete VinceAhhoz hasonlítanak a díjak, mint amikor az ember a mezőn kapál, majd a sor végén megáll, megszusszan, és összegzi a dolgokat. Mert olyan ez a szakma, hogy állandóan kapálni kell. Az életkortól, a születésnapi köszöntésektől sem változik semmi, csak kicsit idősebbek leszünk, de továbbra is ugyanúgy foglalkozunk azzal, amivel azelőtt – erről Fekete Vince költő, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettese mesélt szombaton este a Bulgakov kávézóban, az Álljunk meg egy szóra elnevezésű sorozat költészet napi találkozóján. Mint mondta, ma is ugyanúgy írja-szerkeszti a Székelyföldet, és csinosítgatja, boronálgatja, alakítgatja azt a szinte kétszáz oldalnyira felgyűlt versmennyiséget, amit már két-három éve görget maga előtt. FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár) 2015. április 23.Balassitól Dsidáig – Nápolyi magyarságkutató előadása Kolozsváron„Erdély tiszteletbeli polgáraként” mutatta be kedd este a Bulgakov kávéházban Egyed Emese kolozsvári egyetemi tanár Amadeo di Francesco olasz magyarságkutatót, akinek fő szakterülete Balassi, Zrínyi és újabban Dsida Jenő költészete. A kutató valóban sokszor járt már Erdélyben, annak idején Balassiból írta doktori dolgozatát, mára pedig a nápolyi L’Orientale Egyetem magyar tanszékének vezetője. Az egyetem nevében a „keleti” jelző az eredeti rendeltetésre utal: annak idején a kínaiak kollégiumának hívták, mert azok tanultak ott, akiket kínai misszióra készített fel az egyház, és keleti nyelveket kellett tanulmányozniuk. Amadeo di Francesco elmondta: általában a régi magyar irodalommal foglalkozik, a modern magyar irodalmat csak az utóbbi időben kezdte felfedezni, Dsida nevét sem ismerte ezelőtt 15 esztendővel. Egy újabb Dsida-összest éppen a kolozsvári egyetem másik oktatójától, Orbán Gyöngyitől kapott ajándékba annak idején. Érdeklődésének egyik hajtása a garabonciás alakjának megjelenése a magyar irodalomban, végső soron Dsidához is ez vezette el, akinél szintén felbukkan ez a misztikus, természetfeletti lény. A kutató úgy vélte, mára már kialakulóban van egyfajta Dsida-kultusz – azt, hogy az anyaországban még ma sem igen ismert a költő, az egykori bezárkózó szocialista államvezetés máig tartó káros hatásának tudja be. Amadeo di Francesco egyébként jelenleg két – egy olasz és egy magyar nyelvű – Dsida-tanulmányköteten is dolgozik, amelyeket két vers, az Arany és kék szavakkal, valamint A gyöngék imája értelmezése mentén épít fel, ezekből bontja ki a teljes életmű általános jegyeit. E jegyek közül kiemelte például a gyöngy-göröngy ellentétet, amely markánsan megjelenik nála, noha nem saját „találmány”, hiszen sokaknál, például Vörösmartynál vagy Márainál is előfordul. Általában úgy vélekedett Dsida költészetéről, hogy „eredeti volt a maga stílusában, de megvoltak a forrásai”, erős kapcsolatot mutat például az ő költészete a kortárs magyarországi magyar költészettel. Az előadáson egyébként jelen volt a kolozsvári Vallasek István fizikus is, aki Dsida utolsó lakhelyén, az egykori Fürdő (ma Cardinal Iuliu Hossu) utcai lakásban emlékszobát szeretne kialakítani, így a találkozó után meg is mutatta a szobát az olasz kutatónak. Amadeo di Francesco magát indiszkrét emberként határozta meg, aki a költői titkok nyomába ered a rendelkezésre álló források, összefüggések alapján. Mint mondta Balassiról és Zrínyiről sok mindent ma sem tudunk, példaként említette Arany János híres akadémiai székfoglalóját, a Zrínyi és Tasso (1859) című munkát – amelyben Arany kimutatta a Zrínyi és a nagy olasz epikus munkái között meglevő párhuzamokat –, amely szerinte szintén „befejezetlen maradt”. Az esszé olasz fordítása közben „felhalmozott” jegyzetei ugyanakkor a Szigeti veszedelem tervezett kritikai kiadásának kidolgozásában is hasznosak lesznek majd – emelte ki Amadeo di Francesco. Az olasz szakember a budapesti székhelyű Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság elnöke is egyben, Nápolyba pedig a híres Monte Cassinó-i bencés apátság lábánál elterülő Cassino városából ingázik. A lakhelyéül szolgáló városkát egyébként csúnyának tartja, de azt is bevallotta, hogy nem is nagyon ismeri, hiszen túlságosan lekötik a figyelmét magyar könyvei. A találkozó végén azt ígérte, az érdeklődők hamarosan kézbe vehetik a készülő Dsida-köteteket. Varga László Krónika (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
