Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 
 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
 szűkítés        -        
      találatszám: 15125 találat lapozás: 1-30 ... 15061-15090 | 15091-15120 | 15121-15125
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


  

Névmutató: Dan, Vasile

2017. december 19.

A Nagyzerindi Művésztelep másfél évtizede
Egy több évtizedes csoda folytatása
Szellemes fordulattal Bognár Levente aradi alpolgármester így nyitotta meg múlt pénteken az aradi múzeum Klió Termében megrendezett kiállítást: „Aradra érkeztek a Fekete-Körös partjáról a Maros partjára” egy 15 éves alkotótábor munkái Nagyzerindről, ahol nagy a képzőművészet iránti szeretet és tisztelet, egy olyan galériából, amely nemcsak a megyében, hanem távolabbi vidékeken is ismert, de mi, aradiak biztosan méltán büszkélkedhetünk vele.
De hogyan függ össze a falusi galéria és a képzőművészeti tábor?
Először a galéria ötlete, sőt maga az állandó kiállítás született meg. Az 1970-es évek legelején gyűjtés indult hazai magyar képzőművészek körében műalkotások adományozására, majd meghívtak művészeket Zerindre, ahol a község fiatal értelmiségiei, főleg a tanári kar vendégeiként alkothattak, s munkáik egy részét a községnek hagyták. Minden bizonnyal ebből nőtt ki, jóval később, a nagyzerindi, immár „hivatalos” tábor.
De beszéljen erről inkább Siska-Szabó Hajnalka festőművész, aki nemcsak szervezi, vezeti másfél évtizede a Fekete-Körös partján a nemzetközi alkotótáborokat, de most egy szép kivitelezésű, több mint 80 oldalas, számos szép, színes fotóval illusztrált könyvet is szerkesztett (Siska-Szabó Zoltán reprodukcióival) ez alkalomra, amely a maga írta összefoglaló bevezetőn túl több, a sajtóban (főleg a Nyugati Jelenben) az alkotótáborokról megjelent cikkből is tartalmaz szemelvényeket.
Szemelgessünk a művésznő tárlaton elhangzott beszédéből.
„A jelen tárlaton válogatást tekinthetünk meg A Nagyzerindi Művésztelep jubileumi 15 éve c. gyűjteményéből. A kiállított művek változatos kaleidoszkópjában 10 ország 12 művészének alkotásai kerülnek itt bemutatásra. Nagy öröm s megtiszteltetés számunkra, hogy Aradon a Szépművészeti Múzeumban is bemutathatjuk a gyűjtemény egy részét.
Nagyzerinden 1974-ben megszületett egy csoda: adományozásokból létrejött az ország első falusi képtára, Fazekas József tanár ötlete, kezdeményezése nyomán. A ’70-es években a zerindi fiatal értelmiségieknek köszönhetően 1974. május 18-án megnyílt a felavatási kiállítás, melyen 26 művésztől 52 műalkotás szerepelt. Fellelkesítő nem mindennapi történetéről és az első 25 évéről A Zerindi képtár, majd a 2014-ben megjelent 40 éves a Zerindi Galéria című albumokban olvashatunk.
A képtár jelenléte, szelleme kötelez a gyűjtemény gyarapítására, népszerűsítésére. Felavatása után két alkalommal már szerveztek alkotótábort a gyarapítás érdekében, de ezt az akkori politikai hatalom és a szekuritáté nem nézte jó szemmel, így hosszú időre nem volt lehetőség másra, mint a gyűjtemény nem kis feladattal és felelősséggel járó megőrzésére, esetleg titokban való gyarapítására.
Banner Zoltán lelkesítő biztatását megfogadva: minden gyűjteménynek a gyűjteményfejlesztés a lelke, 2003-ban felmerült a gondolat az alkotótáborok újjáélesztésére. A gondolatot tettek követték, és megszerveztük az első Zerindi Nemzetközi Alkotótábort. Vas Enikő képtár- és könyvtárfelelős lett, és maradt azóta is az alkotótáborok lelkes gazdasági szervezője, mondhatnám lelke, én pedig a művészeti vezető lettem.
Eleinte nehezen ment a táborok szervezése, sokan még később is szkeptikusak voltak, hogy sikeres lesz. De a kitartó szervező munka, amelyet a polgármesteri hivatal és a lakosságból is rengetegen támogattak, meghozta gyümölcsét. A művészeket eleinte családoknál szállásoltuk el, mint a hetvenes években, de 2007 óta, immár tíz éve Csáky Barna tanár és családja biztosítja a szállást.
És ahogy annak idején folyamatosan jöttek a képek, most érkeztek a művészek, egyre távolibb országokból, valamint itthonról, és általuk a műalkotások is: festmények, grafikák, kerámiák, szobrok. Voltak itt művészek három kontinensről, Szlovákiából, Lengyelországból, Bulgáriából, Szlovéniából, Németországból, de Indiából, Kaliforniából, Dél-Koreából is, és persze Magyarország különböző városaiból, valamint számos hazai városból.
A résztvevők között mindig vannak visszajárók és újonnan érkezettek, a lakosság megszokta és várja, hogy nyaranta megjelennek a ’furcsa’ művészek, akik járják a falut és a környéket, hogy megörökítsék annak szépségeit, atmoszféráját, lakosait.
Nagy öröm számunkra, hogy aki egyszer részt vett a művésztelepen, szívesen tér vissza, még ha nagyon messziről is érkezett. Egyszer egy újságíró megkérdezte, mi vonzza vissza Zerindre a művészeket, hisz ő nem lát festői szépségű hegyeket, lankás dombokat. Mint mondani szokás, ’a téma a földön hever’. Ami a helyi lakosoknak vagy egy átlagos embernek mindennapi, általános, egy művész szemében lehet megörökítésre méltó, s a szubjektív művészi szűrőjén keresztül műalkotássá nemesül. Ugyanakkor a lakosság felejthetetlen vendégszeretetét is sokáig emlegetik a művészek.
A képtár 2004-ben történt felújítása is a művésztelepnek köszönhető, de a gyűjtemény kinőtte a termeket, és újabb felújításra, bővítésre lenne szükség.
Az alkotótáborokban a művészek minden évben megújuló, változatos tematikában dolgoznak, mely hozzájárul az együttgondolkodáshoz, tapasztalatcseréhez, nyelvi akadályok nélkül. Ugyanakkor mindig ihletgyűjtő kirándulásokat is szervezünk nekik Aradra és a megyébe. Az alkotótáborok munkáját a kezdetektől folyamatosan nyomon követte a média.
A festőművészek, grafikusok mellett szobrászművészek és keramikus is alkotott. A kolozsvári Koncz-Münich András saját építésű kemencéjében évek óta szép agyag kerámiákat éget, a nagybányai Győri Csaba és a felvidéki Lukács János jóvoltából pedig két szép, fából készült szoborral bővült a galéria anyaga. Ezeket sajnos szállítási okok miatt nem tudjuk bemutatni, de az albumban benne van s ott van az egyik szobor bronz makettje. Igyekeztünk minden évben egyre magasabbra tenni a mércét, a művésztelep atmoszférája, hangulata pedig kedvez, hogy minél színvonalasabb munkák szülessenek.
A művésztelepen készült alkotásokat minden évben színvonalas zárókiállításon láthatja a közönség, melyet mindig változatos társművészeti előadás fűszerez. Megtisztelték előadásukkal híres színművészek, énekesek, néptáncegyüttes, színjátszókör, zenekar, emelve a zárókiállítás hangulatát. A részt vevő művészeket s munkáikat eleinte leporelló, majd 2008 óta minden évben igényes, szép katalógus mutatja be, a budapesti Szmirnov Oleg reklámgrafikus szerkesztésében, aki e mellett fest is. Idén a 15 éves évfordulóra sikerült egy színvonalas albumot kiadni Csáky Barna tanár szponzorálásával, mely a művésztelep történetét összefoglalja, minden művésztől láthatunk egy alkotást benne.
Jelenleg a zerindi Arad megye egyetlen, 2003-tól folyamatosan működő nemzetközi képzőművészeti alkotótábora, mely az évek során művészteleppé nőtte ki magát. A művésztelep működését a zerindi önkormányzat, pályázatok útján intézmények, alapítványok, egyesületek és számtalan magánszemély és család a mai napig különböző módon segíti, támogatja, ma már nemcsak Zerindről, hanem Aradról és a megyéből is.
A nemzetközi művészek elviszik szerte a nagyvilágba a zerindi képtár és egész Arad megye hírnevét és gazdagítják folyamatosan a gyűjteményt, amelynek egy része a helyi polgármesteri hivatal falait díszíti. A látogató pedig bepillantást nyer a nemzetközi, kortárs képzőművészek alkotásaiba. Jelenleg 320 mű található a Képtárban, mely minden bizonnyal szép számban gyarapodni fog, növelve a község és a megye kulturális és morális értékét.”
A kiállításról: rendkívül „színes”, nemcsak a koloratúrát tekintve, hanem azáltal is, hogy a legkülönbözőbb felfogásban, stílusban alkotó művészektől származik a most látható negyvennél több festmény.
A megnyitón ott láttunk két lelkes szponzort: a borosjenői Mészáros Dávidot, aki most is jóféle fehér és vörösborral, pereckékkel, üdítővel támogatta a rendezvényt (más alkalmakkor is láthattuk, például gyermekrendezvényeken, egy-egy hatalmas tortával megjelenni), valamint Csáky Barna vállalkozót, ny. zerindi tanárt, aki egykoron (amikor szóba sem kerülhetett magyarországi oktatók foglalkoztatása, mint manapság, szerencsére, sok helyen) komoly előképzettség híján, de nagyon lelkesen felvállalta a zerindi tánccsoport oktatását és vezetését. Támogatása nélkül ma már nehéz lenne elképzelni egy-egy zerindi alkotótábort.
Illesse őket őszinte elismerés. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad)

2017. december 19.

„Mert minden műve mesteri, és dicsőségét hirdeti…”
Amikor vasárnap délután a Romániai Magyar Dalosszövetség által hagyományosan megszervezett kolozsvári iskolások karácsonyt váró énekkari hangversenyén ültem a Báthory-líceum dísztermében, a címbeli verssorokra lettem figyelmes. A gyerekek lelkesen énekeltek, és ha visszagondolok, ez az idézet fejezte ki a legjobban a kórusok teljesítményét.
– A gyerekek mindannyiunkat megörvendeztetnek szép énekléssel az öröm vasárnapján – hangsúlyozta bevezetőjében Tóth-Guttman Emese, a Dalosszövetség elnöke. Timár Ágnes, a házigazda intézmény igazgatója köszönetet mondott Tóth-Guttman Emesének, aki, mint mondta, több éve lelkiismeretesen és időben megszervezi a karácsonyváró koncertet, illetve a szülőknek, akik kóruséneklésre bátorítják gyermekeiket. Veres Stelian plébános arra figyelmeztette a jelenlévőket, hogy a karácsonyi öröm igazi értelme az Istenhez való közeledés.
Öt kolozsvári tanintézmény nyolc kórusa vett részt a hangversenyen: kánonokat, népdalokat, karácsonyi énekeket előadva. Azonkívül, hogy minden kórus jól vagy nagyon jól teljesített, sokkal csodálatosabb érzés volt szembenézni a sok csillogó gyermekszemmel, hallgatni a tiszta éneklést. Tóth-Guttman Emese kiemelte, hogy a hét karnagy közül hat most először vezényel a karácsonyváró hangversenyen, ez pedig azt jelenti, hogy alig pár hónap vagy hét állt az illetők rendelkezésére a műsor betanításához. Az eredménnyel mindenesetre elégedettek lehetünk. A fiatal karnagyoknak azonban azt javasolnám, hogy a kisebbeknek ne adjanak hangi kvalitásaikat (jóval) meghaladó énekeket, hiszen a második oktávbeli magas hangokat egy 8-10 éves gyermek nehezen énekli ki. A repertoár kialakítása, megválasztása természetesen néhány év gyakorlat után nem fog gondot okozni.
A hangversenyen közreműködött a Báthory-líceum 1–4. és 5–6. osztályos tanulók kórusai (karnagy: Márton Szabolcs), a líceumi tanulók vegyeskara (karnagy: Potyó István), a Talentum Református Iskola 0–5. osztálya (karnagy: Szabó-Kostyák Júlia), a Brassai-líceum 1–4. osztályos énekegyüttese (vezényelt: Pócsai Magdolna), az unitárius kollégium 5–8. osztályosainak kórusa (karnagy: Fodor Ilka-Borbála) és a Péterffy Gyula vegyeskar (karnagy: Ördög Ödön), valamint a S. Toduţã Zenei Főgimnázium 9–12. osztályos vegyeskara (vezényelt: Kállay-Miklós Tünde). Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)

2017. december 19.

Állandó kiállítás a forradalomról
December 15-én, péntek délben, újabb állandó kiállítás nyílt meg a Nagyváradi Vár-és Várostörténeti Múzeum szervezésében, amely az 1989-es forradalom decemberi eseményeiből mutat be helyi részleteket képekben.
A nagyváradi vár fejedelmi palotájában (B épület, II. emelet, 13-as terem) nyílt meg a Nagyváradi Vár- és Várostörténeti Múzeum szervezésében A forradalom képekben című kiállítás.
A tárlat olyan, november 16 és december 7 között összegyűjtött fotográfiákat mutat be, amelyeket az 1989-es forradalmat megélő és abban részt vevő Bihar megyeiek készítettek a december végi eseményekről. A több mint 100, Nagyváradon és Belényesen készített fekete-fehér felvétel mellett egyedülálló tárgyak is bemutatásra kerültek, mint például egy rádió, amelyen a Copăceanu család hallgatta a Szabad Európa Rádió adásait, vagy az a fényképezőgép, amellyel Dumitru Lazău örökítette meg az eseményeket, és természetesen a korabeli helyi sajtó – a Fáklya, a Crişana – különböző lapszámai is.
A megnyitón Andrea Lupşea, a múzeum igazgatója köszöntötte az egybegyűlteket, akik között jelen voltak a kiállítás létrejöttét személyes tárgyaikkal és emlékeikkel támogatók közül Ioan Degău, Alexandru Niţescu, Antal Marian, Florin Budea, Dumitru Lazău, Dan Copăceanu és Bíró Károly. Jelen voltak továbbá Mircea Bradu író és Gheorghe Bungău ezredes, aki a forradalom idején határőrként szolgált, valamint Vasile Creţ nyugalmazott tábornok, illetve Ligia Mirişan, a Gheorghe Şincai Megyei Könyvtár igazgatója. A fiatal generációt az Emanuil Gojdu Kollégium diákjai képviselték.
A kiállítás a Gheorghe Şincai Megyei Könyvtár és a Crişana napilap támogatásával, valamint a Prima Residence ingatlanfejlesztő cég finanszírozásával valósult meg. Reggeli Újság (Nagyvárad)

2017. december 19.

Százéves a Vasszékely
Balázs Árpád szerkesztő, újságíró és a Magyar Polgári Párt (MPP) helyi szervezete kezdeményezésére, a székelyudvarhelyi Nyugdíjasok Önsegélyző Pénztárának kórusa részvételével vasárnap emlékeztek meg a Vasszékely szobor avatásának százéves évfordulójáról. Az eredetit Erdélyi István őrmester tervezte, Hermann Ottó szakaszvezető, Rózsa Géza tizedes és Sipos Jenő honvéd faragta, akik mindannyian a 82-es gyalogezredben szolgáltak. A szobor eredetije fából volt, kívülről fémlemezek borították. Ezt az emléket az Ojtozi-szorosnál lezajlott csatákban elesett bajtársaik tiszteletére készítették.
Az 1917. december 8-án tartott avatóünnepségen József Ferenc főherceg, a hadsereg és több vármegye magas rangú küldöttsége is jelen volt. Az impériumváltást követően a román katonák elpusztították (1919). A tér 1941-es átépítésekor a szobor felett álló pagodát is elbontották. Akkor – a háborús ínség miatt – nem volt lehetőség új szobor felállítására. Néhai Ozsvát Pál oktatómester, televíziós operatőr, fotográfus kezdeményezésére a kilencvenes években gyűjtést indítottak az új bronzszoborra, amely 2000. március 15-re készült el Szabó János szobrászművész tervei alapján. Az eltelt több mint másfél évtizedben a Vasszékely ismét a méltó helyen áll, emlékeztet a hősökre, s mélyen beivódott a helyiek és az Udvarhelyre látogatók tudatába. Simó Márton / Hargita Népe (Csíkszereda)

2017. december 19.

Miért is hallgatnék? Markó Attila az igazságügyi törvények módosításairól
„Akárhányszor feltesszük a kérdést, hogy milyen igazságszolgáltatást akarunk, mindig jusson eszünkbe az egyedüli helyes válasz: IGAZSÁGOSAT” – írja az igazságügyi törvények módosításairól Markó Attila. A Mikó-ügyben elítélt volt RMDSZ-es képviselő portálunkhoz eljuttatott álláspontját alcímezve közöljük.
Éles és érzelmektől fűtött vita zajlik immár jó ideje az igazságügyi törvények (igazságügyi szervezetrendszer, Btk. és büntető eljárási törvények) módosítása körül. Sokáig hallgattam. Talán túl sokáig is. Három éve külső szemlélőként figyelem a történéseket, és elszomorít. De nem tudok tovább hallgatni. Vállalom, hogy hozzám fogják majd vágni: érintettek véleménye nem mérvadó.
Milyen igazságszolgáltatást akarunk?
Azt is vállalom, hogy sokan lekorruptoznak, vagy legyintenek, hogy „ha annyira ártatlan, akkor miért nem áll bíróság elé, hogy tisztázza önmagát”. A gond csak az, hogy ennek a cirkusznak épp az a legkárosabb következménye, hogy egyáltalán ilyen megbélyegzések, vélemények megnyilvánulnak. Mert hát az igazságügyi törvények módosításának ilyen stílusú vitája épp azt erősíti meg a közvéleményben, amit valójában ezeknek a módosításoknak megszüntetniük kellene: az általánosítások révén a megalapozatlan és bizonyítatlan vádak elburjánzását, a „mindenki már eleve bűnös” típusú hozzáállást. Vitathatatlan, hogy igen jelentős a korrupció Romániában. De ez messze távol áll attól, hogy mindenki eleve korrupt, és bilincsbe kell verni, akit a környezete – alapvetően a média hathatós hozzájárulásával – annak vél.
Jogász vagyok ugyan, de nem jogászkodni akarok most. Csak egy egyszerű kérdést teszek fel minden vitatkozónak: milyen igazságszolgáltatást akarunk? Ha most egy hatásszünetet tartok, akkor ezalatt temérdek sok válasz születik meg a legtöbb ember fejében. Válaszok, amelyek a tüntetésekkel és mocskolódásokkal teli vita által befolyásoltan mind eltérnek a helyes választól: olyant, amely becsukatja a gonoszokat. Olyant, amely kiirtja a gazembereket. Olyant, amely megtisztítja a parlamentet. Olyant, amely...
Á, dehogy! A helyes válasz egyetlen: olyant, amely igazságos!
A fesztiválbelépőktől a kártérítési ügyekig
Ha körülnézek Horváth Anna, Antal Árpád, Ráduly Róbert, Nagy Zsolt (és hadd ne soroljam) háza táján, akkor mindent látok, csak ezt nem. De mivel nem ismerem annyira ezeket az ügyeket, hogy érdemben és dokumentumokkal alátámasztva kivesézzem őket, így inkább saját ügyeimből mazsolázva fogok az igazságügyi törvények módosításáról véleményt mondani. De addig is: igazságos-e az az igazságszolgáltatás, amely megfoszt valakit a védelemhez való alapvető jogától azáltal, hogy megtagadja egyes bizonyítékokhoz való hozzáférést a vádlott számára (Nagy Zsolt)? NEM.
Igazságos-e az az igazságszolgáltatás, amely nemzetbiztonsági lehallgatást rendel el egy olyan befolyással való üzérkedési ügyben, amelyben semmilyen bizonyíték nem támasztja alá a törvényi tényállás által megkövetelt kapcsolatot egy hivatali cselekmény (engedély) és annak vélt „ára” (50 fesztiválbelépő) között (Horváth Anna – nb: állítás van, bizonyíték nincs)? NEM. Nem folytatom.
Azaz folytatom. Vegyük sorra a velem történteket. Létezik-e a bírónak olyan törvényes lehetősége, hogy egy ügyben olyan cselekményért ítéljen el valakit, amivel soha nem is vádolták (Mikó-ügy jogerős döntése)? NINCS. Figyelem, nem a cselekmény bűntetőjogi besorolásáról beszélek, ez lehetséges a még hatályos jog szerint. Hanem arról, hogy a vádirat szerint azzal követtem el hivatali visszaélést, hogy tévesen állapítottam meg a református egyház tulajdonjogát. Ezzel szemben a jogerős döntés nem vitatja a tulajdonjogot, de szerinte azzal követtem el ugyanazt a hivatali visszaélést, hogy nem kaptam meg egy olyan dokumentumot, amely nota bene kezdettől fogva része a periratnak. Rendben van ez? NINCS. Védekezhettem ezzel szemben? NEM. Vélelmezhető-e számomra láthatatlan helyről érkező szándékos beavatkozás az ítélet ilyen irányú alakításába? IGEN. Felelősségre vonható-e a bíró egy ilyen égbekiáltó ferdítés miatt? NEM.
Aztán a kártérítési ügyek mindezt csak tetőzték és megerősítették. Felelősségre vonható-e az az ügyész, aki kezdeményezi előzetes letartóztatásomat egy olyan ügyben, amelyben épp az általa összeállított nyomozati anyag bizonyítja, hogy nem vettem benne részt? NEM. Felelősségre vonható-e ugyanaz az ügyész, aki – miután szembesül ezzel a ténnyel – ezt követően négy hónapig nem hajlandó ejteni a vádat, mindaddig, amíg új ügyet nem kreál? NEM. És ezek csak a kirívó esetek. Mindezek után egyetlen kérdés marad: lehet-e bízni egy ilyen alapokon nyugvó igazságszolgáltatásban? NEM.
Van bőven, amit korrigálni
És most vissza a jelenbe. Adottak a hatályos igazságügyi törvények, amelyeknek igazságossága bizonyos helyzetekben igencsak megkérdőjelezhető. És nem csak morális értelemben, de jogi értelemben is. Ha csak az Alkotmánybíróságnak arra a nem kis számú döntésére gondolunk, amelyek ezeknek a törvényeknek egyes rendelkezéseit alkotmányellenessé nyilvánítják, máris rájövünk, hogy van bőven, amit korrigálni. Az ártatlanság vélelme, az egyes eljárások jogossága, az egyes bűncselekmények helyes és törvényes értelmezése nem képezheti érzelmi megközelítés tárgyát.
Lehet vitatkozni – és kell is – azon, hogy egy köztéri kamera felvétele használható-e bizonyítékként (szerintem igen). Lehet vitatkozni – és kell is – hogy egy törvényes eljárásban átvizsgált számítógép adatai felhasználhatók-e az eredeti vádon túl is (szerintem igen). De minden kétséget kizáróan kötelező beépíteni a büntető jogszabályokba az Alkotmánybíróság vonatkozó döntéseit! Ahogy tenni kell azért is, hogy a nyomozati eljárástól a jogerős döntésig érvényesüljön maradéktalanul az ártatlanság vélelme, hogy mediatikusan már eleve ne akasszanak fel mindenkit, akiről az ügyészség „pe surse” kiszivárogtatja a nyomozati anyag egyes elemeit – miközben engem írásban megfenyített az ügyészség, amikor nyilvánosságra hoztam az általuk összeállított dossziéból a saját ártatlanságomat minden kétséget kizáróan bizonyító iratokat a Bica-ügyben.
Nyilván azért is tenni kell, hogy ne létezzenek többé titkos protokollumok a nyomozati szervek és a titkosszolgálatok között. Hagyjuk a mítoszt: nem a protokollumok léte a kérdőjeles (esetenként, különösen az államrend vagy emberiesség elleni bűncselekmények, terrorizmus esetén ezek létjogosultsága akár indokolt is lehet), hanem azok titkossága, illetve az, hogy ezek mögé bújva gyakorlatilag egyfajta szekus-ügyészi „szakma” alakulhat ki olyan esetekben is, amikor ez távolról sem indokolt, lásd nemzetbiztonsági lehallgatások még olyan esetekben is, amelyek még ha bűncselekménynek minősülnének is, de semmi közük a nemzetbiztosághoz.
A hatalmi ágak szétválasztása egy másik olyan alapelv, amelynek védelmében fel kell lépni. Tetszik vagy sem egyeseknek, az igazságszolgáltatást a bírói hatalom valósítja meg, ennek pedig nem része az ügyészség! Az ügyészség, mint az állam bűnüldöző szerve a végrehajtó hatalom része, és mint ilyen, az állam büntetőpolitikáját hajtja végre. De nem szolgáltat igazságot, csupán az igazságszolgáltatás eljárásában a vádlottal szemben oppozábilis vádat képviseli. Akkor működik jól, ha az általa képviselt vádat az igazságszolgáltatás, mint tőle (is) független hatalmi ág ítélettel megerősíti.
A hivatali visszaélés a korrupcióellenes ügyészség közkedvelt játékszere, hisz egy pontos értelmezés hiányában szája íze szerint húzhatta rá bármire. Egy idő után épp a legkevésbé defineált tényállási elem, a „mod defectuos” vált közkedveltté, hiszen a „téves” hivatali cselekmények széles és szubjektív értelmezésére adtak lehetőséget. Nem véletlen, hogy az Alkotmánybíróság döntése helyre teszi a dolgokat, amikor kimondja, hogy a „téves” cselekedet nem lehet szubjektív megítélés tárgya, az törvényi szintű jogszabályban foglalt kötelezettség megszegését kell hogy feltételezze.
Vegyük ismét a kártérítéses lopások ügyét, amelyben egy többtagú bizottság hagyja jóvá a kártérítéseket. A kártérítési eljárásban törvényi kötelezettsége a felértékelőnek van, akinek szakmai és törvényi kötelessége a kár megállapítása, kiszámítása a zetközi felértékelési standardok szerint. Amennyiben ezt törvényellenesen teszi, azaz szándékosan más összeget állapít meg, akkor ez bűncselekmény. Amennyiben ehhez a szándékos félreszámításhoz csúszópénz is társul, amelyben egy vagy több bizottsági tag is érintett, akkor ez szintén bűncselekmény.
Törvényi kötelessége van továbbá annak a kormányalkalmazottnak, akinek kötelező feladata a felértékelések szakmai ellenőrzése, és aki a bizottság számára ennek alapján jóváhagyó vagy elutasító javaslatot tesz. Amennyiben ez az ellenőr szándékosan elfogadásra javasol egy kártérítést, amiről hivatali kötelességéből fakadóan tudja, hogy az helytelen, akkor ezzel bűncselekményt követ el.
Büntetőjogilag felelős tehát a felértékelő, az ellenőr, és mindazok a bizottsági tagok, akik ebben közrejátszodtak, csúszópénz ellenében vagy anélkül. De nem követ el bűncselekményt az a bizottsági tag, aki ezekről a törvénytelenségekről nem tud, nem tudhat – ez még a hatályos törvények szerint sem bűncselekmény, és ezt az Alkotmánybíróság döntése csak megerősíti.
Megszűnik-e a büntetőjogi felelősségrevonás az ilyen esetekben? IGEN. Helyes-e az az állítás, hogy a DNA-nak a módosítások következtében számos ügyben ejtenie kellene a vádat? IGEN. De jogos-e, természetes-e, helyénvaló-e ez? HÁT PERSZE, HOGY IGEN!
Sokminden lehet aggasztó az igazságügyi törvények módosítása kapcsán, de az Alkotmánybíróság döntéseinek beépítése nem lehet az.
És akárhányszor feltesszük a kérdést, hogy milyen igazságszolgáltatást akarunk, mindig jusson eszünkbe az egyedüli helyes válasz: IGAZSÁGOSAT.
Akár hallgatok, akár nem, az én igazam nyilvánvaló. Az már nem, hogy otthon megszerzem-e valaha.
maszol.ro

2017. december 20.

Marosvásárhely: az aránytalanul állított szobrok városa
Szoborból nincs hiány Marosvásárhelyen. A dömping oka, hogy egy magyar személyiségnek emléket állító alkotás köztéri megjelenítéséért „cserébe” a román közösség is szobrot emel egy történelmi vagy politikai személyiségnek. A mennyiség a minőség rovására megy, ráadásul a város főterét nem a kiegyensúlyozott arányok, hanem a román szobrok uralják.
Azt vettük számba néhány szakember, képzőművész bevonásával, hogy milyen Marosvásárhely szobortérképe ma, miután a korábban felállított történelmi és politikai személyeket megjelenítő művek, illetve a város díszítését szolgáló figuratív és nonfiguratív köztéri alkotások mellé a rendszerváltást követően újabbakat állítottak, s napjainkban is újabb szoborállítási tervek várnak megvalósításra.
Jobbra Iancu, balra a katona
Ha a Bolyai utcán leereszkedünk a főtérre, tavasztól késő őszig a virágórát látjuk, decemberben az óriási karácsonyfát. A városi önkormányzat elfogadott néhány éve egy határozatot, ami szerint arra a helyre állítanák fel az egykori Bodor-kút mását. A terv kivitelezését állítólag az akadályozta többek közt, hogy akkor nem lenne hová állítani decemberben a karácsonyfát.
Ha leértünk a főtérre, jobbra tekintve Avram Iancu lovasszobrát látjuk, balra az ismeretlen román katonáét, attól pár lépésre a Latinitás emlékműve áll, egy kicsit tovább Emil Dandea volt polgármester egész alakos szobra, majd az 1989-es forradalom áldozatainak emlékhelye után a sort Nicolae Bălcescu mellszobra zárja. A főtérhez közeli helyen áll egy Bartók Béla mellszobor, a színház háta mögött Aranka György egészalakos szobra.
A főtérre nem kerülhetett be, így a vár alatt, a Petőfi-téren kapott helyet Bernády György szobra, a várfal mellett Borsos Tamás, a vársétányon II. Rákóczi Ferenc és Kőrösi Csoma Sándor, illetve a főtértől kissé távolabb, a Kossuth- és Arany János utcák találkozásánál Petőfi Sándor, a következő – a Kossuth- és Malom utcák érintkezésében – a Holokauszt-emlékmű.
Román párra várva
A tervek között egy Sütő András- és egy Bethlen Gábor szobor szerepel, de különféle okok miatt késik a felállításuk. Keresztes Géza műépítész szerint azért, mert nem született megegyezés, hogy ki legyen ezeknek a román „párjuk”.
Merthogy Marosvásárhelyen így megy ez, ha egy magyar szobrot állítana a közösség, azt nem lehet a román „megfelelője” nélkül megvalósítani. A szakember szerint előbb egy tereprendezési tanulmányt kellett volna készíteni, hogy hogyan kerül oda az erdélyi fejedelem egészalakos szobra, az Avram Iancu lovasszobra és az óriás román katona közé. Talapzaton fog állni, vagy csak az úttesttel egyszintben, esetleg, mint egy törpe, olyan lesz a két hatalmas méretű alkotás között? Keresztes Géza a Mihai Viteazul mellszobrot is megemlítette, mint negatív példát, amely félig-meddig törvénytelenül áll az egészalakos Bernády-szoborral átellenben, miután évekig állt illegálisan, egy hevenyészett, ácsolt talapzaton a megyeháza előtt.
Hivatalos lajstrom helyett
Bár többször is kértük a polgármesteri hivataltól a marosvásárhelyi köztéri szobrok névsorát, még nem kaptuk meg. Ezért egy nem teljes listát állítottunk össze a köztereken elhelyezett alkotásokról. A rendszerváltást követően Marosvásárhelyen Bernády György, Aranka György, Petőfi Sándor, II. Rákóczi Ferenc, Vályi Gyula, Borsos Tamás, Károli Gáspár, Kálvin János, Bolyai Farkas és Bolyai János, Márton Áron kapott köztéri szobrot, de emlékművet állítottak a holokauszt áldozatainak, Bolyai János matematikai elméletének, a pszeudoszférának, a kommunizmus áldozatainak, az 1989-es decemberi forradalom elesetteinek is. A román közösség igényének eleget téve állították fel Emil Dandea, Petru Maior, Mihai Viteazul, Aurel Filimon szobrát, a latinitás emlékművét. Korábban helyezték ki Eminescu, Bălcescu, Alexandru Papiu Ilarian, Avram Iancu, az ismeretlen román katona szobrát. A múlt rendszer óta áll Bartók Béla, Szentgyörgyi István mellszobra, a két Bolyai szoborkompozíciója, Kőrösi Csoma Sándor egész alakos szobra. A történelmi és politikai eseményekhez nem kapcsolódó, csupán esztétikai élményt nyújtó szobrok közül – Kolozsvári Puskás Sándor és Bálint Károly alkotásai – például a Kárpátok sétányán, a Párkány-negyedben, az egykori Tornakert mellett, a régi szülészettel szembeni parkban, valamint a színház előtt művészi alkotások – Kulcsár Béla és Zagyva László művei – láthatók. A temetőkben is található néhány, Marosvásárhely kiemelkedő személyiségét megörökítő emlékmű, például Simó Géza politikusé, vagy a Nyilka Róbert festőművészé.
Marosvásárhelyen az első felállított emlékmű a Székely Vértanúk Emlékoszlopa volt, ami a mai napig áll, illetve amely az egyetlen volt abban a rövid korszakban, amikor – a szobordöntögetős időszakok után – egyetlen szobor sem állt a városban.
ét századdal lemaradva Bartha József képzőművész a rendszerváltást követően felállított szobrok közül Bocskai Vince alkotását, Bernády György egészalakos szobrát tartja a legjobbnak, amely „mesterségileg valamilyen szinten meg van csinálva”, de annál is problémának tartja az elhelyezését, a rálátást. Hogy milyen egy szobor ideális elhelyezése, azt Keresztes Géza műépítésztől kérdeztük, aki elmondta, fontos, hogy legyen hely körülötte, a tér arányaihoz viszonyuljon, lehessen megkoszorúzni.
Az, hogy Marosvásárhelyen egy magyar szoborra, azonnal születik egy román szobor, senki nem ért egyet. Csak azért, hogy megmaradjon az egyensúly, ha megszavaznak egy magyar személyiségnek egy emlékművet, azonnal létre kell hozni annak a román párját is. Ha van rá kulturális igény, rendben van, meg kell csinálni, de csak azért, hogy párban legyenek, az furcsa – fogalmazott az építész.
De miért is állítunk szobrot? Azért, hogy esztétikai élményt nyújtsanak, vagy, hogy egy-egy történelmi és politikai eseménynek és személyiségnek emlékművet hozzanak létre? A másik kérdés, ami felmerül, hogy a felállított alkotásoknak van-e művészi értékük? Bartha József úgy értékelte lapunknak, hogy „minden korszaknak volt egy kortárs művészeti terméke, ami azt jelenti, hogy a 19. században 19. századi szobrokat állítottak. Most a 21. században is 19. századi struktúrában gondolkodni szerintem nagyon rossz” – fogalmazott, pozitív példaként említve Chicagót, ahol az 1960–70-es években kortárs művészi szobrokat állítottak fel, például Picassónak van ott szobra, meg sok más alkotónak. Vagy hozzánk közelebb, Prágában áll Franz Kafkának egy olyan kortárs szobra, David Cerny cseh művész alkotása, amely szeletekből áll, forog és egy nap csak egyszer áll össze Kafkába, absztrakt forma, kinetikus, mozog és nagyon érdekes.
Nincs hely a művészetnek
Én azt mondom, hogy Erdélyben az utolsó komoly szoborállítás – és ez nagyon kemény vélemény – az a Fadrusz János Mátyás király szobra volt, ami egy szecessziós szobor, ami akkori kortárs szempontból is és művészetileg is állja a helyét – fogalmazott Bartha, aki nem tartja szobornak például a Pszeudoszférát, illetve úgy véli, a Vályi Gyula szobra is „egy borzalmas” alkotás, „egy vicc”. Ami viszont elfogadható, az a Kőrösi Csoma Sándoré, amely felállításakor szintén kortárs szobornak számított.
A Bethlen Gábor egészalakos szobrának felállítását is politikai húzásnak tartja, ami nem jelenti azt, hogy Bethlennek nem lehet emléket állítani Marosvásárhelyen. „De az, hogy kiírják, hogy Bethlen Gábor egészalakos, stb. azt kétlem. Igazából nem abból kéne kiindulni, hogy hogy nézzen ki, hanem abból, hogy egy emléket kell állítani neki. Ami bármi lehet, absztrakt, elvont, konceptuális, mindenféle” – magyarázta Bartha József, hozzátéve, hogy Kelet-Európa, vagy méginkább Románia, és Erdély, annyira tele van rakva politikával, történelemmel, hogy a közterek mind politikai, történelmi terek, ahonnan igazából nincs hely a művészet számára, az ki van szorítva onnan.
Amit viszont értékes művészi alkotásnak tart Marosvásárhely korábbi szobrai közül, az a színház előtti téren Kulcsár Béla alkotása, amelynek a koncepciója és az elhelyezése is jó szerinte, ahogy a szintén a téren kihelyezett Zagyva László alkotásai is megfelelőek.
Érdeklődésünkre, hogy a mostanában, más városokban egyre gyakrabban látható figurális szobrok mennyire értékesek, Bartha József elmondta, azok a macskás, kutyás alkotások, vagy amelyek mellé le lehet ülni, az már a giccskategóriába tartozik. Hallottam, hogy valaki azt akarta, hogy Molter Károlynak kéne csinálni egy olyan szobrot, hogy ami mellé lehet ülni, ahogy ő ült itt a Bolyai-parkban. Baromság, nem csak hogy baromság, de ízléstelen szerintem – fogalmazott. Antal Erika / Székelyhon.ro

2017. december 20.

Blokkregényt olvasott már?
Ismerős a korláton csúszkálva közlekedés, a bejáratot elbarikádozó, földön fetrengő részeg szomszéd, az ablakon kiadott lekváros kenyér vagy a nyálgalacsin gyártása, hogy valaki beletenyereljen vagy belelépjen? Van, akinek poén a blokkos élet, hálás érte, és még meg is ihleti. Öt éve tett ígéretét betartva kedden délután bemutatta Székelyudvarhelyen új regényét Zsidó Ferenc.
A székelyudvarhelyi születésű, Székelykeresztúron élő magyartanár legelső könyvének megjelenése után tizenöt évvel ismét a regény műfajához nyúlt, Huszonnégy című művével új típusát hozva létre az elbeszélő irodalomnak, az ún. blokkregényt. Miként a szerző némi iróniával megjegyezte, épp mire a nagy szomszédolások kora lejárt. Bár tény, hogy a blokkban még most is van némi összetartás, működnek azok a bizonyos láthatatlan csápok.
Ő maga mindig is blokklakó volt, a három szoba, összkomfort csábereje rá is ugyanúgy hatott annak idején, mégsem csupán saját sokrétű élményeire hagyatkozott, hanem közel tíz évig embertípusokat és anyagot is gyűjtött másoktól. Majd annak a sokak számára ismerős állapotnak a leírására vállalkozott, amelyen a tömegpszichózis egyik elmélete nyugszik, nevezetesen hogy tömegben csökken az egyén IQ-ja, mivel már nem kell gondolkodnia, hisz senki más sem teszi. A leépülés folyamata a főhősben is végbemegy: a meghasonlott újságíró valami maradandót szeretne alkotni, végül azonban ráébred, hogy meghaladja a vállalkozás, hiszen ilyet bárki tudna írni, aki hasonló miliőben él.
Bár novellafüzérnek tűnik, valójában egy keretes történetről van szó, a főhősön keresztül egy tömbház húsz lakrészét és négy közös terét – a pincét, lépcsőházat, tárolót és padlást – járja körül, mindezt huszonnégy óra alatt.
A regény ötletét egy pincezugban rajtakapott szerelmeskedő párról bevillant régi emlék adta, azontúl pedig „megírni, hogyan élünk – felkelünk, dolgozunk, nyűglődünk –, a kis semmiségek mögött meglelni a mélységet, mindezt egy keretbe helyezve, érdekes stílusban tálalva”. Az életszagú történetek közül egy igazán pozitív töltetű rész emelkedik ki, és egyben ennek az abszurd boldogságnak a megírása bizonyult számára a legnehezebbnek, mert „a feszültségek és problémák könnyebben elmesélhetők, kitapinthatóbbak”.
A feltevést, hogy a harmadik személyben megjelenített, cseppet sem szeretetreméltó főszereplő vagy a külső narrátor mennyire Zsidó Ferenc, elhárította magától: tudatosan nem magát írta bele a regénybe, az életrajzi elemeket is megbuherálta, a lakókat pedig távolról kezelte, épp azért, hogy bárhol érvényesnek hasson. A könyvben kevés a leírás, hogy épp csak képi szinten segítse az olvasót, a gerincet főleg párbeszédek alkotják, ahogyan az emberek társalognak a hétköznapokban, félmondatokban, egymás szavába vágva, kibeszélve magukból, ami felgyülemlett, noha attól még nem oldódik meg semmi, „ellenben ha elolvassuk és hozzátesszük saját élményeinket, már be is végezte a könyv”. Kissé szabadkozott a vulgáris részek miatt, de mint mondta, házi kritikusa, felesége tanácsára sokat faragott rajtuk, csak jelzésszerűen hagyott meg egy-két közönséges kifejezést – és azzal fel is olvasta az egyik durvább részt, amelyet bevallása szerint a keresztúriak előtt nem mert.
Bálint Tamás költő, aki ezúttal moderátorként volt jelen, arról faggatta a szerzőt, hogy mennyire felismerhetők vagy maiak a szereplők, mire jött a válasz: Lavírozni kellett, de végül sehogy sem lehet jól kijönni ebből. Ha valaki magára ismer, az a baj, ha nem, akkor meg az, hogy miért nem írtam bele. Ha megkergetnek, az az irodalmi siker netovábbja lesz.
A kérdésre, hogy ki a kedvenc lakója, azzal vágta ki magát, hogy hozzá a lépcsőház áll legközelebb, mert átmenetet képez a kint és bent között, amíg végigjárja, reggelente számba veszi a napi teendőket, hazaérve pedig ideges tanáremberből ott állítja át magát férj és apa szerepbe.
A Gutenberg Kiadónál megjelent könyv illusztrációját Orosz Annabella készítette, egy gyergyószentmiklósi tömbház fotóját véve alapul. Kosztolányi Kata / Székelyhon.ro

2017. december 20.

„Példaként élt, úgy élt, hogy tanított”
Nemes János halálának 45. évfordulójára
A nagyenyedi Bethlen Kollégium immár közel 400 éves történetének minden korszakában – mind békés, mind békételen időkben egyaránt – voltak kimagasló oktató-nevelő egyéniségei, akik hosszú-hosszú időkre meghatározták az intézmény magasfokú minőségét, hivatását, az erdélyi magyar közéletben betöltött szerepét, akiknek küldetése évtizedeken, sőt évszázadokon át irányadó eszmeként valósította meg az alapító fejedelem szellemi örökségét.
Nemes János mintatanító és két évtizeden át kollégiumi aligazgató is ezen különleges emberi értékekkel felruházott egyéniségek közé tartozott. Halálának 45 éves évfordulóján tekintsünk vissza, és próbáljuk fölvillantani kollégiumi életpályájának legfontosabb vetületeit. Előrebocsátom, hogy jómagam, a múlt század 60-as éveinek bentlakó diákjaként emlékezem a köztiszteletben álló egykori aligazgatómra. Noha engem nem tanított, de embersége, egész lénye, a kollégiumhoz, a diákokhoz való viszonyulása mindmáig élő emlékként maradt meg. Mindig gyors léptekkel, maréknyi kulccsal a kezében láttam fölsietni a második emeletre, megtekinteni a rendezvényre váró dísztermet, majd a fiú- illetve a leánybentlakásban osztotta meg észrevételeit, onnan az osztálytermeket ment ellenőrizni, végül ebédkor, az étkezdében, diáknyelven a „vityin”, egy csoportban 300 étkező diák előtt részletezte napi tapasztalatait, észrevételeit. S bármennyire is kimerítőek voltak ezen mindennapos útjai, mindig a türelem, a jószándék, az emberség hangján szólt valamennyiünkhöz. Az évvégi tornabemutatók alkalmával pedig a nélkülözhetetlen hegedűjével, Demény Zoltán, Molnár Árpád, Makkai Kálmán, Kis István tanárkollégái által alkotott zenekar részeként, szebbnél-szebb dallamaikra végeztük, mintegy 500-an egyszerre, a betanult közös tornagyakorlatokat a tornakert nagypályáján.
Nagyenyeden született 1914. április 17-én. A Bethlen Kollégiumban szerzett tanítói oklevelet. 1932–33-ban Szilágysomlyón tanít, majd 1933–1952 között a nagyenyedi tanítóképző gyakorló iskolájának mintatanítója és hegedűtanára, 1952–1972 között a kollégium aligazgatója. Erdélyi Gyula tanítóképzőintézeti tanárral közösen adta ki Nagyenyeden a Bethlen nyomdában 1941-ben Betűerdő című ábécéskönyvét, egy hozzátartozó Vezérkönyv használati utasításaival együtt. Az elemi iskolai tantárgyak előadásának módszertanát A nevelő tanítás címmel szintén Nagyenyeden jelentette meg 1946-ban. A Betűerdő című ábécéskönyv 60 olvasmánya közül 12-nek a szerzője Nemes János. A szerzők az Előszóban 1941 augusztus havában a következőket írták: „Jelen Vezérkönyvünket és az Ábécét a helyzet okozta követelmények következtében nagyon rövid idő alatt kellett megírnunk. Mindazonáltal igyekeztünk a jelen pedagógiájának elméleti és gyakorlati követelményeit, valamint a tanítás közben szerzett tapasztalatainkat figyelembe véve, hosszabb időre számított alapos munkát végezni. Hogy ez mennyiben sikerült, a régebbi ilyen fajta munkákkal való összehasonlítás és a gyakorlatban való használat sikere dönti el. Kérjük kartársainkat, hogy gyakorlat közben szerzett tapasztalataikat közöljék, hogy azokat esetleges újabb kiadás esetén figyelembe vehessük. Abban a reményben bocsátjuk útjára szerény munkánkat, hogy ezáltal hozzájárulunk a nevelés nehéz, de sok örömet nyújtó áldozatos munkájának a megkönnyítéséhez”.
A nevelő tanításról
A nevelő tanítás Előszavát Csefó Sándor tanítóképzőintézeti igazgató jegyzi 1941 novemberében. A magvas, tartalmas írásnak csupán befejező gondolatait idézem, amelyekben olyan jeles pedagógusokat idéz mint Johann Friedrich Herbart, Adolph Diesterweg, Johann Heinrich Pestalozzi, és nem utolsó sorban a magyar közoktatásügy egyik legkimagaslóbb előharcosát, br. Eötvös Józsefet, az 1848-as és ’67-es idők közoktatási miniszterét, akitől Csefó a következőket idézi: „Félig sem olyan fontos az, mit tanítunk gyermekeinknek, mint az, hogyan tanítjuk. Amit az iskolában megtanultunk, annak legnagyobb részét elfelejtjük, de a hatás, melyet egy jó oktatási rendszer szellemi tehetségeinkre gyakorol, megmarad”. E gondolatmenet folytatásaként írja aztán, hogy „erre minden elemi iskolai nevelőnek olyan nagy szüksége lesz, mint egy orvosnak vagy mérnöknek a műszereire, egy iparosnak vagy gazdának a legfontosabb műhelybeli vagy gazdasági szerszámaira”. Mindenezek egybevetéseként pedig e szavakkal zárta méltató értékelését: „Abban a reményben, hogy ez a munka, jelentőségénél fogva nagy keresettségnek és olvasottságnak fog örvendeni, elismeréssel szólva Erdélyi Gyula és Nemes János szerzőkről, akik nemcsak nagyon időszerű munkát végeztek, hanem azt alapos szaktudással és komoly lelkiismeretességgel hajtották végre, a munkát úgy hivatalos köreinknek, mint összes nevelő testvéreinknek meleg szeretetébe és pártfogásába ajánlom és kívánom, hogy ilyen természetű munkával még sokkal gyarapíttassék tudományos irodalmunk”.
E módszertankönyvek megírásával párhuzamban Nemes János népnevelő írásaival is gyakorta van jelen enyedi és vidéki időszaki lapokban. Ez alkalommal csupán a nagyenyedi Hangyaközpont Szövetkezés nevű rangos lapjában, 1941. május 1-jén közzétett: Az édesanya, mint nevelő című, tartalmas َírására hivatkozok néhány gondolat erejéig. Az Anyák Napja alkalmából szerkesztett és közzétett szöveg számos megszívlelendő intelmet, nevelési módszert, eljárást ajánl készséggel a gyermeküket nevelő édesanyák szíves figyelmébe. Miután gyönyörű szavakkal méltatja az anyáknak gyerekeik nevelése érdekében kifejtett áldozatteljes munkáját, s meggyőző példázattal idézi föl az édesanya sorsdöntő szerepét a gyerekek, a családi kör szeretetének, melegének s azon erényeinek kifejlesztésében, amelyek a továbbiak során az egész élet folyamán talizmánul szolgálnak, így folytatja gondolatmenetét: „Az édesanya ébresztheti fel a gyermekben a vallásosság, hazaszeretet, jóakarat, áldozatkészség, tisztelet s hála nemes érzelmeit. Szoktassa az édesanya feltétlen engedelmességre, szorgalomra, pontosságra, kötelesség teljesítésre gyermekét. Parancsaiban legyen következetes s azoknak teljesítését feltétlenül kívánja meg. Még karonülő kis gyermekét tanítsa meg imádkozni. Ha gyermekei kezét összekulcsolva, a kicsinyeket apjukhoz vezeti, áhítat lepi meg sokszor a leghitetlenebb férfi lelkét is”. A továbbiakban azt fejtegeti, hogy a kisded már nevelése első pillanatától zsarnoka környezetének. Bármiféle körülmények közepette is a saját akaratát, igényeit törekszik érvényesíteni s kíméletlenül uralkodik szerető anyján, aki annyi gyöngédséggel s türelemmel nézi el mindezeket kisgyereke részéről. Viszont amikor 5-6 éves korában egész hosszában terül el a padlón, kapálodzik, veri sarkával a földet, ordít, sikolt a fulladásig, mert egy teljesٌíthetetlen kívánsága nem valósult meg, akkor – a szerző szerint – kevés anya gondol arra, hogy ez nem egyéb, mint téves nevelésének szomorú jelenete. „És hogyan törekszik a legtöbb anya ezt a bajt orvosolni”? – teszi fel a kérdést Nemes János. Válasza: „Csitító cirogatással, igérettel, cukorral és csókkal, ami olaj a tűzre. A kis zsarnok annál jobban sikolt, eldobja a cukrot s megesik, hogy dédelgető anyjára emeli kezét. S talán ezen merénylet megtorlatlan marad? Óh nem, mert a gyönge anyai szívnek fáj gyermeke fájdalma. Pedig ezen makacsságnak egyetlen gyógyító szere: ne vegyük számba. Hagyjuk tombolni kifáradásig: járjunk el mellette harag és békélgetés nélkül, ne lássuk, ne halljuk, éppen mintha semmi sem történnék. Ki fog merülni lassanként maga is és daca is. Igen, de hány anya van, aki azt mondja: »Hiszen, hogy lehessen még az oly kicsinnyel szigorúan elbánni, nincs még az ilyennek ahhoz esze!«. Az ilyen anya nem gondolja meg, hogy ha gyermekének nincs esze, legyen hát neki!”.
Sebestyén József, egykori kollégiumi véndiák leveléből
Az enyedi születésű Sebestyén József, egykori kollégiumi véndiák, hozzám intézett leveleiből nem egyszer idézgettem lapunk hasábjain megjelentetett írásaimban. Nos, ez alkalommal is ismételten van szerencsém őt idéznem azokról a világháborús eseményekről, amelyeknek zűrzavaros hangulatában volt kénytelen, VIII-os osztálytársaival egyetemben letenni a képesítő vizsgát 1944 áprilisában. Fontos erre hivatkoznom, ugyanis az esemény két fontos oktató, nevelő főszereplője nem más, mint Nemes János és Erdélyi Gyula. „Az 1943-44-es iskolai év nagyon sok nehézséggel, kellemetlenséggel kezdődött és telt el!” – jegyzi meg levélíró. Az történt ugyanis, hogy 1943. október 15-én a Siguranţa bérencei négyüket, politikai megtorlásként Besszarábiába vitte, ahonnan csak december közepén szabadultak. Így veszítettek két hónapnyi tanulást. 1944. március 1-jén a kollégium kényszerbezárásával osztálya még veszített két és fél hónapot a felkészülésből. „Elképzelhető, milyen megerőltető munkát követelt tanároktól, tanulóktól, hogy az évvégi képesítő vizsgát letehessük” – hangzik Sebestyén megállapítása. Majd tovább: „Szabad délutánunk csak a szombati volt. Este a díszteremben istentiszteleten vettünk részt. Vasárnap délelőtt pedig, 10 és 11 óra között a nagytemplomban hallgattuk Isten igéjét. Mint VIII-os képzősök az orgonakarzaton Nemes János kántor mellett ültünk. Nem egyszer Delly Szabó Géza zenetanárunk is az orgona mellett ült s csodálatos művészi orgonajátékával Bach-, és Beethoven-darabokat adott elő. Déneském, ezek az órák nekünk is, az enyedi református templomban levő hívek számára is felejthetetlen élmények maradtak! Ezzel kapcsolatban eszembe jutottak az 1938-39-es évek több vasárnapi istentiszteletei, vagy vallásos ünnepei (október 31), amikor Szabó Géza fiatal tanárunk Hollandiából hozott fiatal feleségével, aki szintén orgonaművész volt, négykezes orgona-darabokat adtak elő a templomi orgonán. A fiatal feleség, orgonaművésznő Enyedre kísérte el férjét, Delly Szabó Gézát, általunk is szeretett, csodált művésztanárunkat. A sorsuk velük is elég kegyetlen volt. Hollandiából hozzánk szakadt, fiatal művésznő életet adott egy fiucskának, ha jól emlékszem Ádámkának! A születéskor az anya meghalt. Elhagyta szeretett férjét, kisfiát. Elhagyta az enyedi híveket, a Bethlen Kollégium diákseregét, akik oly szeretettel, csodálattal fogadták maguk közé!”
A továbbiakban a képesítővizsga lépésről-lépésre zajló mozzanatai kerülnek fölidézésre, mely vizsga végeredménye: mind a 10 képzős osztálytársa sikeres képesítő vizsgát tett s ezáltal református tanítónak nyilvánította őket a vizsgáztató bizottság. S ekkor jött a derült égből villámcsapás. A bizottságnak a szakminisztérium által kinevezett román elnöke ekkor egy borítékot vett elő, amelyben az állt, hogy a szaktárca rendelete értelmében a felekezeti és magániskolák diákjai közül csupán 70% kaphat átmenő, azaz „Admis” minősítést, a többi 30% -ot pedig „Respins” minősítéssel kell lezárni. Magyarán mondva, a 10 átmenő diákból 3-at hivatalból el kellett vágni!
A levélíró erre így emlékezik: „Ha az istennyila ütött, csapott volna a vizsgáztató tanáraink közé, akkora meglepetést, mondhatom lelki fájdalmat nem okozhatott volna, mint ez az aljas, embertelen, magyargyalázó rendelkezés. Csefó Sándor felugrott a székről, román tudásával, tótos, németes, román kifejezésével törvénytelennek, embertelennek kiáltotta ki. Szinte ordítva fejezte ki tiltakozását... Mi a folyóson, az ajtó mellett hallgattuk. Hallottuk, amikor Csefó Sándor, testsúlyának megfelelően, döngő léptekkel az ajtóhoz jött, felrántotta, utána Elekes Viktor rektorprofesszorral az irodába siettek... Erdélyi Gyula és Nemes János is kijött az osztályból. Erdélyi Gyula a folyosón le-fel járva, egyik Golf-cigarettát a másik után szívta el! Nemes János, a folyosó egyik oszlopa mögé állva, az iskola udvara felé fordulva, Déneském, hidd el: sírt!. Zsebkendőjével könnyeit törülgetve: sírt! Sírtunk mi is. – Kit, mit siratott Nemes János 1944. április 5-én a Bethlen Kollégium folyosójának egyik oszlopának dölve: siratott minket? Siratta a Bethlen Gábor ősi kollégiumának akkori helyzetét? Siratta a dél-erdélyi magyar ifjúságot, a diákságot? Fájdalmas, akkori nyomorult életünket?”
Sebestyén József, egykori kollégiumi véndiák leveléből kiderül továbbá, hogy közben ismételten kénytelen volt összeülni a kollégiumi tanárokból álló vizsgabizottság, és végül három képzőst, akik 7-esnél kisebb osztályzatot értek el az írásbelin: „Respins”-nek kellett nyilvánítaniuk. Ők viszont a másnapi kántorvizsgán átmenő jegyet kaptak s mint református kántorok távoztak a Bethlen Kollégiumból. 1944 őszén aztán Észak-Erdélybe mentek, ahol Kolozsváron sikeresen képesítőztek s mint szakképzett tanítók nyomban álláshoz is jutottak. Sebestyén József ehhez kapcsolódóan különös elismeréssel sorakoztatja föl akkori tanárait, oktatóit: Csefó Sándor, Juhász Albert, Vita Zsigmond, Horváth Zoltán, Horváth Ida, Demény Zoltán, Constantinescu Maria, Elekes Viktor, Zalányi István, Delly Szabó Géza, I. Szász Árpád, Farkas Ferenc, id. Veress István, ifj. Veress István, dr. Fülöp Ferenc, Bereczki Sándor, Horváth Jenő. „Külön említem meg, nagy hálával emlékezünk mind a tíz, 1944-ben végzett tanítóképzős diák Erdélyi Gyula és Nemes János tanárunkra, mintatanítónkra. Csodálatos tehetséggel megáldott, diákszerető, szigorú, következetes munkával, szervezéssel tanították a tanítás módszertanát, a hospitálási órák beosztását, a mintatanításokat, a mi gyakorlati tanításainkat az elemi iskolában. Erdélyi Gyula lélektan-, gyermek- és általános lélektani, logikai órái, pedagógiája, a szigorú kritikai megjegyzései, vitaindító órái a gyakorlati tanításainkat alaposan, apró részletességgel előkészítő jegyzeteink bizonyították: jól felkészített, gyermekszerető tanítókat akartak az akkori nehéz politikai, háborús időkben, a magyar református iskolákba küldeni.”
Ezen eseménysorozat mintegy befejezéseként, ismételten a levélírónak adom át a szót, aki egy másik levelében a következőket írta nekem: „1954 nyarán, titokban, még akkor nem volt megengedve a véndiák találkozó megtartása a Bethlen Kollégiumban, mi 10-en, Nemes János segítségével, egy eldugott, a Kis Kollégium végén levő, Nemes János zenetermében, tanáraink közül Vita Zsigmond volt osztályvezetőnk, Demény Zoltán, Zalányi István, Szász Árpád és Horváth Zoltán (Tutuka), valamint volt gimnazista társunk, Császár Gyula jelenlétében, csak megtartottuk! Császár Gyuszi is eljött, meghívtuk, mert 1944-ben megszűnt a líceum, illetve bezárták s ő nem vehetett részt az osztálytársai által meg nem tartott 10 éves találkozóján. A mi képzős osztályunk diákjainak, nagyon jó, úgynevezett kebelbarátja volt, édesapja, Gyuszi bácsi, úgy kezelt minket, mint az édes fiait… Meglátogattuk Elekes Viktor rektorprofesszorunkat, Csefó Sándor volt igazgatónkat a lakásán. Ők hivatalosan ki voltak tiltva a Bethlen Kollégiumból (még 1954-et írtunk). Örömmel, szerettel fogadtak; virággal köszöntöttük. Ők maguk, mondták, nem jönnek el a találkozónkra; ugyis titokban tartjuk meg; nem akarnak a Bethlen Kollégiumnak, Nemes Jánosnak, mint titkos rendezőnek kellemetlenséget okozni. Ime, milyen szellemű nevelőink voltak! Tudomásunk szerint, a háború után, ha titokban is, de mi voltunk az első osztály, aki találkozót rendezett s ezzel megindítottuk a véndiák találkozók sorozatát...”
1959-ben Munkaérdemrenddel, 1963-ban Éltanítói címmel, 1972-ben pedig Érdemfokozattal honorálták Nemes János szakmai, emberi hozzállását. Alkotó, kitartó, fáradságot nem ismerő, lendületes tevékenysége közepette tragikus hirtelenséggel, 1972. december 7-én bekövetkezett végzete általános fájdalmat okozott kollégái, munkatársai, barátai, véndiákjai, tisztelői, helybeli és távoli ismerősei körében.
Csávossy György búcsúszavai
A sírnál, az enyedi református temetőben, Csávossy György, író, költő, borász, a szakma elsőrendű szakembere, az elhunyt jó barátja, aki immár szintén onnan a csillagokból tekintget le mireánk, mondotta a búcsúszavakat. Ime a saját versével kezdődő, tulajdonomban lévő, eredeti búcsúbeszéde a maga teljességében:
Ime az ember
Nemes János tanár emlékére
A puszta szó oktató igazát
szemléltetőn, ha volna oly plakát,
élet, a nagy ábra egy elképzelt falon,
most bizonyíthatná. Utolsó alkalom,
hogy elmondjuk a tisztáról, hogy tiszta,
hogy bízhatott, ki gondját őrá bízta,
hogy kézfogása melegét idézzük,
míg hunyt szemén az árnyék útját nézzük.
Mert megszürkült és elhervadt a lélek
tartós virága, arcán a mosoly,
szokatlan, hogy oly közönyös, komoly,
pár napja fekszik, annyit loholt,
nyers téli reggelen, míg ködben fuldokolt
a lámpafény, halk sóhajjal pihent el.
Ime az ember.
Már halott.
Példaként élt, úgy élt, hogy tanított.
Hitt a mesében, mint a régi hős, hogy aki jó,
csodával tehetős,
és nemesfémű kincsét, divatja múlt becsét
pazarlón osztogatta, tördelte szerteszét.
Ha fösvény, ma is élne. Más lenni nem tudott.
Ember volt. Hős volt. Példa. Nem szánni hivatott.
Kedves Barátom!
A megszólítás jelezni is hivatott azt a testületet, melynek képviseletében a megrendült Isten-hozzádot elmondani szándékozom.
A barátaid szóvívője vagyok.
Ha Nemes János, a Bethlen Kollégium fáradhatatlanul tevékeny aligazgatója, szíve vésztjelző aritmiájára számadást készít életéről, a zárómérleg nyereség oldalán legnagyobb számmal a barátait könyvelheti el. A kényszerű távollevőket megszámlálni képtelen kezem mozdulatával olyan tömegre mutathatok sírja körül, mely kerek igazságként tanusítja: olyan embert gyászolunk, akinek csak barátai és tisztelői voltak. Milyen felsőfokkal minősített bizonyítványa ez az élet értelmének.
Egy sír körüli felsorakozás nem csupán a szertartásban való részvétele a közösségnek, lelkiismeretvizsgálat és tanuságtétel egyúttal. Lelkiismeretvizsgálat, hogy mit és mennyit tettünk meg egymásért, hogy mivel és mennyivel tartozunk annak az ügynek, melyet legjobbjaink életük megkurtításával szolgáltak és tanuságtétel, hogy ismerjük és megbecsüljük értékeinket.
Nem hiszek a sírok csodatevésében, Szabó Lőrinc szavával a halál a lélek ágya, párnája feledés, takarója csönd és végül legkedvesebb halottaink fölött is eloltjuk a gyertyákat. Hiszek azonban a munka és az áldozat értelmében, hiszem, hogy mindaz, amit Nemes János munkájával és példaadásával nemzedékek hosszú sorának adott, az élő oltóanyagként tovább erjed a tudatok felszíne alatt és ha számszerűen kimutathatatlanul is, de bizonnyal nem kevéssel gyarapítja egy hatalmas család minőségi értékét. A kidőlt fa nagyságát azzal érzékeljük, hogy mit hagy takaratlan, milyen területe e teendőnek maradt a kollégiumban és e városban barátunk kidölte után takaratlan, az ebben az órában még áttekinthetelen. Olyan űrt hagyott maga után, hogy teljes betöltésére fogadkozni a legjobb szándékú is restelkedik. Vegyük hát szellemi örökségét nem a szavak elpattanó buborékával, hanem munkálkodással.
Nevelő volt és e hivatás gyakorlóinak egyik legkiválóbb képviselőjének tartom: nem módszerei, a szíve tette azzá. Ezt a nagy és rajongó szívet, ezt a testileg fáradt, érzelmileg folyton hevülő szívet, mely végül is elragadta közülünk, többször kell még a továbbiakban felemlítenem. Az életét szentelte az iskolának, az ifjúságnak. Kerülni szeretném a nagy szavakat. Nemes János közismert szerénységéhez illően szeretnék itt róla megemlékezni, de akárha az iskolaalapító nagy fejedelemnek kellene jelentenem, nem mondhatnék hitem szerint mást: lehetett az ősi kollégiumnak 350 éves fennállása alatt számos nevesebb professzora, de adott lehetőségeihez képest senki a nagymúltú skola tanárai közül nem áldozott életéből többet az itt tanulókért, mint az elhunyt, senki sem élt több diákszív szeretetének övezetében, mint ő. Az ifjúság ügyében-dolgában mozgósított mindenkit, akit ismert, írót, zeneművészt, állami hivatalnokot, érettségiztető pályatársat, mindenkit, aki segíthetett, aki ilyen vagy olyan módon az oktatás és a nevelés szerteágazó kérdéseiben hasznos lehetett. Agitátor volt ebben az értelemben, áldozatos, nemcsak erkölcsi, hanem gyakorta anyagi értelemben, a saját terhére is.
Igazán nagy szenvedélye a munka volt. Ő aki oly végtelen odaadással szerette családját, még szerettei kedvéért sem hanyagolta el a kötelességen túlmenő hivatásgyakorlást és azok, akik szerették, ha aggodalommal is, pótolhatatlan szerepének tudatában szemlélték ezt.
Lankadatlan szorgalma emelte őt a sütői megfogalmazás szerinti elv, a szellem megmaradásának egyik tényezőjévé, a hagyományok éltetőinek sorába. Ő volt a kollégium bonyolult szerkezetében a hajszálrugó. Nem díszes mutató, nem világító számlap, nem a márka hivalkodó hordozója, hanem végtelen finomságú, értékes ötvözetű, a háttérben halkan működő vezérlő. A munkájának kijáró, azzal értéköszhangban lévő kitüntetést nem kapott. Mint ahogy a névtelen katonának csupán a sírja részesül az elismerés, a tisztelet gazdag megnyilvánulásában, Nemes Jánost is halála avatta közösségének megkoszorúzott tagjává.
Ne vegye senki zokon, ha életéből, arra oly jellemzően az alábbi kép él sokunknak emlékezetében. A Kollégium 350 éves évfordulóján, melynek előkészítésén, ma már sejtjük, hogy élete megrövidítésével fáradozott, a díszes emelvény háta mögött lámpalázasan nézte át beszédének jegyzetét. Látom az emelvényt virágosan, elől a díszelnökség széksorával, és jóval hátrább, a kárpit mögött, az aligazgatót, a 350 éves harc névtelen katonáját. Ha katonának nevezem, nem kisebbíteni akarom elismert rangját, csupán hangsúlyozni kívánom, hogy Nemes János nem a magaslatról vezénylők fajtájához tartozott, hanem maga is mindig rohamra indult a feladatokkal való közvetlen küzdelemben. Hogy ez mit jelentett, hogy milyen biztonságot a vezetés egészének, azt csak azok tudják, akik az enyedi iskolát az ő segítségével igazgatták. A névtelen katona szimbolummá kristályosodik népe tudatában. Ilyen szimbolummá válik számunkra Nemes János, akkor amikor az emberség és a munka nemcsak divatozó fogalma, de parancsoló szükséglete a kornak, és mindkettőt oly egyszerű természetességgel tette életével emlékezetes valósággá.
Érzelmekben gazdag lelkű volt. Művészlélek és kissé bohém, a nemes fajtából való. Idézettel élve, olyan aki „Percre feledte, ha orgona nyílt odakint”. A szívével közeledett mindenhez. Felgyújtották a versek és rabja volt a muzsikának. Társaságban ő volt a jókedv kovásza, észrevétlenül tudott fáradtan is kedélyt éleszteni. Oly könnyű az állítás: Nincs pótolhatatlan ember. De még ilyen érzelmi síkon is elénk ágaskodik számtalan kérdőjel. Aggodalommal kérdezik az enyediek, hogy mennyivel lettek e sír révén szegényebbek a kollégisták, hogy elképzelhető-e az iskola, a szülők, hogy miként festenek majd az összejövetelek, a véndiákok, hogy mivé hervadnak majd a találkozók Nemes János buzgalma, derűje, mindent beragyogó szelleme nélkül. E szemérmesség nem jelenti a szeretetrevaló szomjúság hiányát. Utolsó születésnapján meghívta egyik pályatársát, kérte, hozna magnót is magával. A zongorára két poharat állított, többre, mondjuk, feledékenységünk révén, nem volt szüksége. Ő, ki fél évszázadot töltött egyetlen intézményben, így ünnepelte magát. Koccintott, sorra játszotta elhunyt barátai kedvenc dalait és végezetül a magáét. Kinek hegedűje mellett annyi szívben lazult a gondnak szorítása, a személytelen időnek zenélt már. Az volt a hattyúdala. Ha ezután hallani kívánjuk, dallamait a csillagok zenéjéből szűrhetjük ki.
Amikor elbúcsúzom Tőle, nem feledhetem, hogy hasonló szerepet hányszor vállalt barátait sírig kísérő szívvel. Ma egy kölcsönös igérethez híven, én búcsúztatom. Az ő megemlékezéseihez képest sokkal szárazabb szavakkal, hogy azok idő előtt könnybe ne fulladjanak.
A búcsúzó személye esetleges szavával az kap hangot, amit a távozó, mint fenyő hullása, a visszhangjával megidéz.
Kedves Jancsi, feledhetetlen barátunk, a Te mindig érezhető szereteted visszhangjával búcsúzunk Tőled: Nyugodjál békében! Győrfi Dénes / Szabadság (Kolozsvár)

2017. december 20.

Szolgálatban egy életen át
A nemzet napszámosainak újabb csapata vonult nyugdíjba. Máskor nagyon könnyen elmentünk az ilyen események mellett, hisz mellettünk naponta fordulnak meg olyanok, akik végigdolgozott évtizedek után szegre akasztják az addig használt szerszámot, s elindulnak a nyugodtság, a hátralévő nyugalmas életszakasz útján. Hogy ez az út mennyire járható, mit tartogat még az azon bandukolók számára, az a jövő titka, ahogyan ezt mondani szokás. Ebben sok minden segíthet, a család, a környezet, a múltba való visszarévedés, a közös emlékek, az átélt élmények felemlegetése, s a bizonyosság, az elkövetkező napok, hónapok, évek gazdagsága.
Ezért is örültünk, hogy a magyarországi pedagógustársakhoz hasonlóan tavalytól immár a nyugdíjba vonuló erdélyi magyar pedagógusok is kézbe vehetik a magyar kormány, a Humán Erőforrások Minisztériuma emlékérmét és díszoklevelét. Megérdemelt köszönőlevél ez mindazoknak, akik annyi időn át hordozói és továbbadói voltak a szépnek, az emberinek, a jóságnak, akiknek keze alól kerültek ki a jövőt álmodó és jövőt teremtő ifjú építők, s akiktől függ, hogy ezen a földön, ahol születtek, mindörökre megmaradjon a becsület, a tisztesség, a munka iránti nemes érzelem.
A megható ünnepség után az a harmincöt friss nyugdíjas, akik átvették a jelképes kitüntetést, bizonyára díszhelyre helyezik majd a megejtően szép keretbe foglalt érmet és a hosszas munkásságukért köszönetet tolmácsoló sorokat, hiszen végeredményben egy végigdolgozott élet sokszor nehezen bejárható útja végén nyernek ilyen magas rangú elismerést. Harmincöt név, harmincöt életpálya. Részünkről is az elismerését jelzi, ha helyet szorítunk a harmincöt névnek: Dimény Olga, Gyulai-György Éva, Ördög Mária, Szabó Csilla, Szőcs Katalin Ildikó (Erdővidék), Ádám Rozália, Korodi László, Péter Vilma, Turóczy Erzsébet (Orbaiszék), Égető Albert, Bokor Olga, Szigyártó Zsombor-István, Molnár Mária, Opra Vilmos (Kézdiszék), Balog Ferenc, Bán Zsuzsanna, Demeter Erzsébet, Fail Pál, Fazakas Ágnes, Fekécs Mária, Henning Edit, Hervay Katalin, Horváth Zita Magdolna, Incze Anikó, Kiss István, Koszta Zoltán, Nagy Katalin, Pénzes Klára, Pethő Herta, Sala Emilia, Sebestyén Lajos, Szabó Éva Mária, Szőcs Edit, Tódor Gyöngyvér, Varga-Orbán Csaba. Péter Sándor / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2017. december 20.

Beszélgetés Zalánpatak helytörténészével
Még egy tájszó is érték
Az unokája, Préda Barna által írt, Az én falum Zalánpatak címmel megjelent helytörténeti könyv második, sepsiszentgyörgyi bemutatója után beszélgettünk a Baróti-hegység egyik völgyében meghúzódó falu történetét, környékét és természeti adottságait jelenleg legjobban ismerő, 84 esztendős Farkas Józseffel, akit életútjáról faggattunk.
– Annak idején mivel foglalkoztak az emberek?
– Szülőfalum hegyek között fekszik, ezért itt az állattenyésztéssel kiegészített erdei munka, pontosabban a fakitermelés és szénégetés biztosította a megélhetést. A tűzifát Málnásfürdőn értékesítették, a szenet pedig a sepsiszentgyörgyi villanytelepen, ahol az áramfejlesztőt ezzel működtették. Sajnos, mára kihalt ez a mesterség is, és rajtam kívül már csak öten értenek hozzá az idősebb korosztályból.
– Kérem, meséljen a gyerek- és ifjúkoráról.
– Az első négy osztályt a kicsi magyar világban végeztem. A románok visszajövetele után pedig Bedő László személyében egy olyan tanító bácsit kaptunk, aki úgy belénk oltotta a magyar történelmet, hogy örökre ott maradt. Ezen kívül a könyveket is annyira megszerettette velünk, hogy könyvtár lenne belőle, ha összegyűjteném azt a sok kötetet, amit életem során elolvastam. Az ellenőrzőmet még ma is őrzöm az aláírásával. Még magyar királyi zászlósként a tanító bácsi szervezte meg a falu védelmét 1944 szeptemberében a környéken garázdálkodó és hozzánk is készülődő Maniu-gárdával szemben. Így Zalánpataka neki köszönheti, hogy megmenekült, és itt nem voltak halálos áldozatai a román megtorlásnak, mint például Szárazajtán.
– Hogyan alakult a további élete?
– A 7 osztály kijárása után a görgényszentimrei erdészeti iskolába kerültem, onnan már erdészként Lövéte körzetébe, majd haza.
– Nem csak erdész, hanem vadász is volt. Történt-e említésre méltó esemény a szolgálati évei alatt?
– Több medvekalandot ép bőrrel megúsztam. A vadászatokon különben biztonságban van az ember, de nem csak a nálunk lévő fegyvernek köszönhetően, hanem azért, mert vigyázunk egymásra. Magas tisztséget viselőkkel is vadásztam, azonban ilyenkor nincs rang, mindannyian vadászok vagyunk. Ez csak Ceauşescura nem volt érvényes.
– Mi a véleménye a mai vadgazdálkodásról?
– Arra mindig szükség volt, éppen ezért óriási hiba, hogy szakemberek véleménye ellenére a medvéket hagyták ennyire elszaporodni.
– Voltak rossz élményei is?
– Igen, azonban nem panaszkodom, mert az élet úgy szép, ha zajos. De azért még mindig neheztelek, hogy erdészből munkássá fokoztak le. Igaz, később vissza akartak tenni, de akkor már én nem vállaltam.
– Ez hogyan történt?
– Volt egy román főmérnököm, aki engem Lupescunak szólított. Ezt sohasem vettem jónéven, de csak fejcsóválással tiltakoztam ellene. Egy alkalomkor azonban olyan idegállapotban talált, hogy megmondtam neki, az én becsületes magyar nevem Farkas, tessék azt használni. Ebből lett a baj.
– Az unokája könyvéhez mit szól?
– Hálát adok a Jóistennek, hogy ezt megérhettem, és így abban a tudatban távozhatom ebből a világból, hogy mindaz, amit én a falumról legendák és történetek elmesélésével átadtam neki, az utókor számára is megőrződik, hiszen még egy tájszó is érték. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2017. december 21.

Párhuzamos valóságokat szülnek a módosítások (Igazságügyi tiltakozások)
A törvényszék, a sepsiszentgyörgyi bíróság ítélethozói, az ügyészségek, a szervezett bűnözés és terrorizmus elleni igazgatóság helyi képviselői is csatlakoztak tegnap a bíróság épülete előtt immáron második napja megszervezett csendes tiltakozáshoz. Az igazságügyi dolgozók egy kisebb csoportja nagyjából egy órát álldogált teljes csendben az épület előtt.
A büntető törvénykönyv, valamint a büntető perrendtartási törvénykönyv tervezett módosításai ellen zajló tiltakozások az állampolgárok – főképp a bűncselekmények áldozatai – érdekeit szolgálják. Félreértés ne essék, sem a bírák, sem az ügyészek nem magasabb bérekért vagy más jogokért vonulnak most utcára. Amennyiben ugyanis hatályba lépnek a jelenleg a parlament közös bizottságának asztalán fekvő módosítások – melyek szinte kizárólag a gyanúsítottak érdekeit tartják szem előtt, nekik kedveznek –, gyakorlatilag kiürítik a bűnvádi vizsgálatokat – tisztázta érdeklődésünkre Jănică Chiper bírósági szóvivő. Hangsúlyozta: nem a perek ügymenetét befolyásolják ezek a módosítások, hanem magát a vizsgálati időszakot. A súlyos viszont az, hogy az előírások általánosak, és nemcsak a korrupciós ügyekre vonatkoznak, hanem a köztörvényes bűncselekményekre is. Felvetésünkre, hogy ezáltal a vádemelés vonatkozásában is komoly változások állhatnak-e be, Chiper rámutatott: könnyen megtörténhet, hogy már rendőrségi szinten megrekednek ügyek, hiszen gyakorlatilag a bizonyítékok körét szűkítik le számottevően az új előírások. A videó- és hangfelvételek felhasználása, a házkutatás, valamint a tanúvallomások bármely bűnvádi eljárás alapvető bizonyító eszközei, és most ezekre nézve teljes vagy részleges korlátozásokat vezetnek be. „A módosítások hatályba lépésével azt kell mondanom, visszalépünk az 1989 előtti időkbe, amikor senki nem rendelkezett mobiltelefonnal, videókamerával, nem léteztek térfigyelő kamerák. Képzeljék el, milyen párhuzamos valóságok alakulnak majd ki, míg a közösségi médiában majd felvételek keringenek, a nyomozó és vádhatóságok ezeket nem használhatják, magyarán ugyanazon ügyben két, talán teljesen eltérő kép alakul majd ki. A hatóság leállítja az eljárást az elkövető ellen, vagy a bíróság menti fel az illetőt, hiszen nincs elegendő bizonyíték a vádemeléshez, vagy az elmarasztaló ítélethez” – fogalmazott a szóvivő. Az irányelv előírásaival, amelyeket a hazai jogrendbe szándékoznak ültetni, nincs semmi gond. Fenntartások nélkül egyetértenek azzal, hogy az ártatlanság vélelmére vonatkozó egyes előírásokat pontosítani kell, így például a gyanúsítottaknak a nyilvánosság előtti kezelésére vonatkozókat (a megbilincselés vagy az ítélet előtti megbélyegzés állásfoglalásokkal) változtatni kell. Az ügyekkel kapcsolatos tájékoztatás kapcsán Chiper ugyanakkor úgy vélte, a teljes hírzárlat (amiről a módosítások rendelkeznek a nyomozati-vizsgálati időszakban) nem feltétlenül jó megoldás, valamilyen szintű kommunikációra ugyanis szükség van. Értesülése szerint a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács egy új kommunikációs stratégián dolgozik, ami pont az e vonatkozásban tapasztalt vitatható helyzeteket kezelné. Amennyiben viszont a módosítások hatályba lépnek, akkor ez is tárgytalanná válik – magyarázta. Jănică Chiper szerint az egész módosításcsomagot – és ide vehető a hivatali visszaélésre vonatkozó, a napokban benyújtott furcsa javaslat is, amely kizárja a bűncselekményt, ha nem az elkövető a jogtalanul szerzett javak haszonélvezője – olyanok készítették elő, „akik életükben nem dolgoztak egy bűnvádi dosszié összeállításán, sőt, megkockáztatom, hogy tárgyalóteremben sem jártak”, és ezáltal nem képesek felmérni a módosítások gyakorlati következményeit. A szóvivő szerint az egész folyamat nagyon jó példa arra, amikor egy kezdeményezés kizárólag a politikum irányából érkezik anélkül, hogy egyeztetnének bárkivel, aki ezt a szakmát hivatásszerűen gyakorolja. A tiltakozást illetően Chiper rámutatott: most kell lépniük, mivel a módosítások hatályba lépését követően nekik nem marad más, mint a törvény alkalmazása. Az ügyészek és bírák szempontjából még előnyösek is az előírások, hiszen kevesebb munkájuk lenne, egy rakás potenciális bűncselekményt talán ki sem kell majd vizsgálniuk bizonyítékok híján, viszont a közrend és a közbiztonság tekintetében súlyos következményei lehetnek – fogalmazott. Nagy D. István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. december 21.

Beszélgetés László-Herbert Márk történésszel – Kézenfekvő volt, hogy a következő áldozat maga a király lesz
I. Mihály román király lemondatásának kerek, 70. évfordulója közeledik, alig pár nappal a volt uralkodó halála és temetése után. Halála kapcsán a hazai közvélemény figyelmének középpontjába került az elmúlt évszázad román történelmének egyik legérdekesebb alakja. Az uralkodó lemondatásának körülményeiről, nemzetközi visszhangjáról kérdeztük László-Herbert Márk történészt.
László-Herbert Márk Kolozsvárott született 1975-ben. A budapesti Külkereskedelmi Főiskola Szakdiplomácia szakán szerzett közgazdász oklevelet, majd az ankarai Bilkent Egyetemen és a budapesti Közép-Európai Egyetemen ért el mesteri fokozatot nemzetközi kapcsolatokból illetve közép-európai történelemből. Nemrég a Torontói Egyetemen szerzett doktori címet történettudományból. Jelenleg a budapesti Vera and Donald Blinken Nyílt Társadalom Archívum munkatársa.
– Mennyire volt törvényszerű Mihály lemondatása, lévén, hogy a II. világháború után az ország a szovjet érdekszférába került, és már másfél éve a Petru Groza által vezetett kabinet kormányozta az országot?
– Az, hogy Mihály királynak – így vagy úgy – mennie kell, várható volt, de a hogyan, a miként, az utolsó pillanatig bizonytalan maradt. Grozáék lépésről lépésre lehetetlenítették el politikai ellenfeleiket, ugyanakkor tesztelték a nyugati nagyhatalmak ingerküszöbét is. Miután a parasztpárti vezetők elleni kirakatperben 1947. november 11-én meghozták az ítéletet, kézenfekvő volt, hogy a következő áldozat maga a király lesz. Mihály király a Maniu-ítélet másnapján Londonba utazott Erzsébet hercegnő, a későbbi II. Erzsébet királynő esküvőjére, a kommunista vezetés pedig abban bízhatott, hogy onnan nem fog visszatérni. Ám a király pár nappal karácsony előtt visszatért Bukarestbe, a hatalom lépéskényszerbe került, és amint tehette, lépett is. Mihály király 1947. december 30-i lemondatása a kommunisták számára egy bizonytalan, átmeneti időszaknak a végét és a konszolidáció megkezdésének lehetőségét jelentette.
– Mennyire volt előrelátható Mihály trónfosztása? Figyelmeztették-e erre a lehetőségre a szövetséges országok – amelyek némelyikében rokon királyi családok uralkodtak?
– 1947 őszén a király is, az anyakirálynő is tudta, hogy a Monarchiának hamarosan vége. Tudták ezt a nyugati nagyhatalmak Bukarestben akkreditált diplomatái is. Már október végén, nem sokkal VI. György király meghívólevelének megérkezése után a bukaresti amerikai és brit követek arról folytattak eszmecserét, hogy mi minden történhetne – ideértve a trónfosztást is – Bukarestben, ha Mihály elfogadná a londoni meghívást. Ezért a brit követ arra figyelmeztette Mihályt és édesanyját, hogy jól fontolják meg az utazást, mert lehet, hogy nem engedik majd meg nekik, hogy visszatérjenek. Pár nappal később az amerikai követ már azt táviratozta Washingtonba, hogy a király nagyon el szeretne utazni Londonba, de elképzelhetőnek tartja, hogy nem térhet majd vissza a trónjára. Mihály tehát felkészült arra, hogy távollétében megfoszthatják a tróntól. A király tervezett londoni utazása a brit külügyminisztériumban kisebb zavart is okozott: miután Londonban teljesen kilátástalannak látták a román uralkodó helyzetét, a Foreign Office-ban attól tartottak, hogy Londonban Mihály esetleg maga akarna lemondani a trónról, amivel a brit kormányt hozta volna kínos helyzetbe az éppen Londonban zajló külügyminiszteri konferencia idején. A britek tanácsa ezért az volt, hogy – ha már elfogadta György király meghívását – közvetlenül az esküvő után, de mindenképpen a külügyminiszterek londoni tanácskozása előtt utazzon vissza Bukarestbe. Ez azért is fontos, üzenték Londonból Mihálynak, mert egy esetleges bukaresti puccsnak kisebb volt az esélye Molotov Londonba érkezése előtt, mint utána. Röviden összefoglalva: több figyelmeztetést is kapott Mihály a nyugati kormányoktól, a román királyi udvar folyamatosan kapcsolatban volt a bukaresti szövetséges követségekkel.
– Kapott-e Mihály Londonban arra vonatkozó jelzéseket, hogy ne térjen vissza az országba, mert lemondatására készülnek?
– Több szerző is megírta, hogy az Egyesült Királyságban élő rokonság arra biztatta a királyt, ne térjen vissza Romániába, de én erre legfeljebb csak utalásokat találtam az általam kutatott dokumentumokban. A diplomáciai levelezésből inkább az derül ki, hogy hivatalos személyek Mihályt Londonban semmilyen módon nem kívánták befolyásolni annak eldöntésében, hogy térjen-e vissza Romániába vagy sem. Magyarán: a brit és az amerikai diplomácia semmiképpen sem akarta vállalni a felelősséget Mihály döntésének esetleges következményeiért. A táviratokból kiderül, hogy Mihály többször is találkozott a londoni amerikai nagykövettel, akitől támogatást, tanácsot kért. A nagykövet minden alkalommal elmondta, hogy megérti Mihály király dilemmáját, de semmiféle tanáccsal nem kíván, és nem tud szolgálni. Nagyjából ugyanezt mondta neki Bevin brit külügyminiszter is. Mihály meglehetősen csalódottan hagyta el Londont, de hazafelé útba ejtette Svájcot, ahol további három hetet töltött a frissen eljegyzett Anna dán hercegnővel. Svájcból is megpróbált tanácsot kérni az amerikaiaktól arra vonatkozóan, hogy térjen-e vissza Romániába, vagy sem, de Marshall amerikai külügyminiszter válasza egyértelmű volt: annak eldöntése, hogy Mihály visszatérjen-e Romániába avagy sem, kizárólag Mihály dolga.
– Nem Mihály volt az első román király, aki – kényszerítve vagy jószántából – lemondott a trónról: apja, II. Károly kétszer mondott le fia javára. Volt-e szó róla, hogy a szovjet érdekszférában tartva az országot, Mihályt lemondatják és az Estorilban tartózkodó Károlyt hozzák vissza a trónra? Mi lett volna ebben a ráció?
– Igen, szóba került II. Károly exkirály visszatérése Romániába, de nem mindegy, milyen kontextusban. Mihály király édesapja Elena Lupescuval előbb Mexikóban, majd Brazíliában telepedett le. Nyilván nem érezték ott jól magukat – Elena Lupescunak egy dokumentum tanúsága szerint a szubtrópusi klímából lett elege –, így megpróbáltak visszatérni Európába. Franciaország vagy Portugália került szóba mint lehetséges úti cél, ám a nyugati Szövetségesek minden áron a nyugati féltekén tartották volna őket, legalábbis minél távolabb Bukaresttől és a nyugat-európai román diaszpórától. De Károly hajthatatlan volt, mindenképpen Európában akart letelepedni, és miután a francia kormány gyakorlatilag megtiltotta nekik, hogy oda betegyék a lábukat, útjuk Portugáliában véget ért. Károly és Lupescu 1947. október 5-én érkeztek meg Lisszabonba. A hírre beindult a párizsi és a nyugat-európai románság körében a találgatás, hogy Károly valójában Bukarestbe igyekszik-e, hogy ismét megfossza a fiát a tróntól. Az általam kutatott diplomáciai levelezés szerint olyan véleményeket is lehetett hallani, hogy Károlyt vélhetően a szovjetek akarják visszahozni Bukarestbe, de nem is királyként, hanem egy új köztársaság elnökeként! Ez abszurdum. Meggyőződésem, hogy II. Károlynak esze ágában nem volt köztársasági elnökként visszatérni Romániába, de abban is kételkedem, hogy akár régi-új királyként hozták volna vissza a szovjetek Károlyt, hiszen ők éppen a monarchia felszámolásán dolgoztak. Mindenesetre Lisszabonban Károlyék Mihály távolléte alatt végig rendőri megfigyelés alatt álltak, esetleges hazatérésüket megakadályozandó.
– Summa summarum: kijelenthető, hogy a szövetségesek prédául hagyták az országot és királyát a szovjet Oroszországnak? Mint ahogy egy évvel korábban az ugyancsak rokona II. Szimeon bolgár cár és 1945-ben unokatestvére, II. Péter jugoszláv király is kénytelen volt lemondani a trónról...
– Summázva ez így kijelenthető, de árnyalja az állítást, hogy 1946 nyarán-őszén – tehát jóval Péter 1945-ös trónfosztása után és nagyjából Szimeon 1946 szeptemberi menesztése idején – az amerikaiak még megpróbáltak beavatkozni Romániában. 1946 derekán az Egyesült Államok ugyanis még kulcsszerepet szántak Romániának Törökország és a Boszporusz „megmentésében”, több titkosszolgálati akciót hajtottak végre, szovjetellenes mozgósításba kezdtek, és földalatti hadsereget terveztek felállítani. Ezek az akciók viszont meghiúsultak, egy évvel később pedig, 1947 novemberében, a Maniu-per után az amerikaiak menthetetlennek ítélték meg a helyzetet, és ezért decemberben már meg sem kíséreltek beavatkozni a hazai történésekbe.
– Voltak-e diplomáciai kísérletek arra, hogy az 1947. december 30-i lemondást „visszafordítsák”?
– Nem tudok ilyenekről, de a nyugati nagyhatalmak hozzáállásából ítélve nem is állhatott érdekükben ilyesmi. Mihály király lemondatását tudomásul vették, a korabeli diplomáciai levelezés tanúsága szerint nem terveztek bármiféle módon beavatkozni a szovjetek és a román kommunisták december végi bukaresti machinációiba.
– Végezetül személyes kérdés: honnan az érdeklődés egy kolozsvári – magyar és szász családból származó – történész részéről a román király lemondatásának témája iránt?
– A király lemondatásával kapcsolatos dokumentumokra egy véletlen folytán bukkantam az amerikai Nemzeti Levéltárban, az ott látottakon felbuzdulva kutattam tovább Londonban és Párizsban. Tehát előbb „fedeztem fel” a dokumentumokat, és csak utána alakult ki bennem egy mélyebb érdeklődés a téma iránt.
– És mit mondanak a dokumentumok a király lemond(at)ásáról? Végjáték I. Mihály román király körül amerikai, brit és francia dokumentumok tükrében című könyve előbb magyarul jelent meg 2008-ban a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál, majd román nyelven látott napvilágot 2010-ben Abdicarea regelui Mihai. Documente diplomatice inedite címen. Hogyan fogadta a román történész szakma, a közönség a kötetet? Milyen visszhangja volt?
– A magyar nyelvű kötetnek viszonylag halk visszhangja volt, de ez érthető, hiszen ez nem egy magyar téma, márpedig a romániai magyar olvasó – sajnos – csak ritkán vesz a kezébe román történelmi témájú könyvet. A román nyelvű kötetből viszont tudtommal jóval több kelt el, több helyen méltatták, többször hivatkoztak rá, különböző történettudományi írásoktól kezdve a Memorialul Durerii dokumentumsorozaton át internetes újságokig, blogokig. Ezekben a napokban – Mihály király lemondatásának 70. évfordulója táján – mintha újból megnőtt volna az érdeklődés iránta, ami számomra nagy öröm. A magyar és a szász kisebbséghez tartozóként a románokhoz szólni a huszadik század egyik legfontosabb romániai történelmi eseményével kapcsolatban nagy megtiszteltetés számomra.
– Volt-e alkalma a királlyal vagy a királyi ház más tagjával beszélni, levelet váltani kötete megírását megelőzően vagy azt követően?
– Nem találkoztam a királlyal vagy a királyi ház más tagjaival, de a 2008-as magyar és a 2010-es román kiadásból is küldtem egyet-egyet a királynak, amit a király titkára Mihály nevében szép, fejléces papíron meg is köszönt. Sarány István / Hargita Népe (Csíkszereda)

2017. december 21.

A teológiai intézet örök barátja
Lelkészcsaládban született, amely többször is lakóhely-változtatásra kényszerítette. Több iskolába járt, később börtönbe került, majd a teológiára felvételizett. Mezőségi lelkipásztorsága után került a teológiára, ahol a diákok kedvence lett. Dr. Kozma Zsolt nyugalmazott teológia professzorral beszélgettünk.
– Hogyan emlékszik vissza gyermekkorára, amelybe a második világháború is beleszólt?
– Árpástón születtem 1935-ben. Édesapámnak ez volt az első parókusi állása, azelőtt segédlelkészként szolgált. Itt éltük meg a második bécsi döntést, amely ránk nézve az elején ijesztő volt. A környéken ugyanis a Maniu-gárdisták raboltak, pusztítottak. Kipárnáztuk az ablakokat, hogy ne tudjanak belőni, ha arra járnak. Ameddig bejöttek a magyarok, rettegésben éltünk, utána a felhőtlen öröm következett. Édesapám a templomtoronyból egy 22 évig őrzött összehajtogatott piros-fehér-zöld zászlót vett elő, lovas szekeret fogadott, és azzal mentünk Rettegre, hogy lássuk a Dés–Bethlen–Beszterce útvonalon érkező magyar katonákat. Nemsokára kezdtem az első osztályt egy Debrecenből áthelyezett tanítónővel, de a faluba Magyarországról helyeztek át jegyző házaspárt is, így mindjárt egy kis „magyar hangulat” uralkodott a helységben, ahol fele-fele arányban éltünk reformátusok és román görög katolikusok. A faluban különben mindig béke volt.
Emlékszem, édesapám a magyar államtól kapott 20 pár bakancsot, abból tízet a görög katolikus papnak adott, hogy az ossza szét a románok között.
– Közeledett a front 1944 őszén. Mit tett a család?
– Felpakoltunk és nyugat felé indultunk, de csak a Szilágyságig jutottunk el. Szilágypanitba kerültünk, ahol anyai nagyapám volt a lelkipásztor. 1944. október 17. volt az a tragikus nap, amikor az orosz csapatok egy szakasza a faluba érkezett. Édesanyám kiugrott hátul az ablakon, elöl benyomultak az oroszok, lövöldözni kezdtek a lakásban, és keresték a nőket. Az árpástói családunk – szüleim, testvéreim és a velünk érkezett apai nagymamám – kiment a rétre, egy szénaboglya alá menekült, csak másnap tért vissza. Akkor már nagytatám, aki szenvedélyes vadász is volt, meglőtte nagymamámat, aki súlyos tüdőbajban szenvedett, és saját magával is végzett: nem bírta elviselni azt, ami velük történt.
– Miként került a család Kolozsvárra?
– 1948-ban a tanügyi reform miatt a vallásoktatást megszüntették, édesapám a zilahi kollégiumban állás nélkül maradt. Viszont zenei képzettsége is volt, ezért kinevezték énektanárnak a tanítónőképzőbe. 1949-ben ért minket a sokk, hogy nem kérték fel a megüresedett gyakorlati teológiai tanszéki állásba, ezért 1950-ben a kolozsvári operához szerződött.
– Érettségi után sikeres felvételi helyett letartóztatás és börtön következett. Miért ítélték el?
– 1952 áprilisában rendszerellenes röpcédulákat szórtunk a városban. Még mindig szó szerint emlékszem a szövegre, amit akkor kezdetleges eszközökkel sokszorosítottunk: „Emberek, harcoljatok a vörös kutyák ellen, akik romba döntik családjaitokat, és elviszik a nép legjobb fiait”.
Nyáron a Bolyai Egyetem kémia szakára szerettem volna felvételizni, ezért otthon tanultam, társaim pedig augusztus 22-én újabb akcióra készültek. Egyik barátunk családjának illegális kommunista harcos tagja feljelentett, és társaimmal együtt engem is letartóztattak. Kolozsváron, két helyen voltam fogdában, összesen nyolc hónapig, utána kényszermunkatáborba vittek a Duna–Fekete-tenger-csatornához. Öt évre ítéltek, de két év után közkegyelemben részesültem.
– Miért felvételizett a teológiára?
– Vallásos környezetben, hívő emberek között nőttem fel, mindig jártam templomba. 1954 szeptemberében szabadultam, de a börtönben minden este imádkoztam. Egy magát ateistának mondó személlyel is – később kiderült, hogy hívő katolikus volt – sokat vitatkoztam, aki „legyőzött”, ezért akkor nagyon elkeseredtem, de megerősödtem. Szabadulásom után hazajöttem Kolozsvárra, édesapám tanácsára pedig a teológiai istentiszteletekre kezdtem járni. Megtetszett a környezet, a hangulat, a közösség. Ezért azt mondom: belső indíttatásból, de számos külső hatás következtében határoztam el, hogy teológus leszek.
– Hogyan vált egy kufferes pap kedveltté a Mezőségen?
– Telefonon érkezett a „felső értesítés” a püspökségre, hogy túl sok lelkészjellegű személy él Kolozsváron. Ezért Dávid Gyulának ki kellett helyeznie a segédlelkészeket falura. Megkérdezte tőlem, hova akarok menni, nekem azonban mindegy volt. A megüresedett Szárazajtára Magyarszovátról választották meg a lelkészt, így én kerültem a helyébe a Mezőségre. Karácsony után érkeztem meg az autóbusszal: leszálltam a bokáig érő sárba a kufferrel, s miután mindenki szétszéledt, a sötétben valaki rám kérdezett: maga a pap? A harangozó volt, aki bevitt a jéghideg parókiára, s ott maradtam. Néhány nap múlva megtartottam az újévi istentiszteletet. Ekkor már olyan hangok hallatszottak, hogy „nekünk nem kell kufferes pap”, „mi lelkipásztort akarunk választani”. Azt válaszoltam, hogy amúgy is csak addig vagyok ott, ameddig választanak. Elkezdtem a szolgálatot, közben családot látogattam, tanítottam a konfirmandusokat. Még a konfirmáció is Magyarszováton ért, utána viszont karácsonyig elvittek katonának. Kolozsvárra jöttem vissza, ám a presbiterek megkerestek Szovátról.
– A presbiterek azt szerették volna, hogy öt évig maradjon, végül 17 évig szolgált a gyülekezetben. Hogyan tudott érvényesülni egy városi fiú vidéken?
– A presbiterek valóban azt akarták, én azonban nem írtam alá az öt évre szóló szerződést. Ennek ellenére a gyülekezet megválasztott. Nehezen szoktam meg a falusi környezetet, a bokáig érő sarat. Öt évig villany sem volt, a 3000 lelkes községben három telefon működött. Lassan azonban belejöttem, s megtanultam, hogy ne csak köszönjek, hanem a kertben kapáló bácsit arról is kérdezzem meg, ellett-e a tehene. A több mint másfél évtized alatt kétszer javítottuk a parókiát, háromszor a templomot, 40 méteres kerítést és a dombon betonlépcsőt építettem. Közben folyamatosan tanultam, magiszteri tanfolyamra iratkoztam be. 1966-ban megnősültem: Kali Gyöngyvért, a backamadarasi lelkész lányát vettem el feleségül. Négy gyermekünk született.
– A magiszteri tanfolyam, majd a doktori cím jelentette a lépcsőfokot a tanári állás felé?
– Részben igen. 1949-ben alakult meg az Egyetemi Fokú Egységes Protestáns Teológiai Intézet, 25 évvel később pedig ünnepélyes keretek között 14-en tettük le a doktorátust, ekkor tíz díszdoktort is avattak. Mindez márciusban történt, októberben pedig már óraadó tanárként alkalmaztak. Szovátról ingáztam: kedden reggel öt órakor a buszra ültem, kedden és szerdán megtartottam az órákat, szerda délután pedig hazamentem. Eleinte a héber és görög nyelvet tanítottam, a kezdőknek pedig németet. Úgy próbáltam megoldani az óratartást, hogy a gyülekezetben egyszer sem kellett helyettesíteni a két év alatt.
– Hogyan került a gyakorlati teológiai tanszékre?
– Két év után versenyvizsgáztam, s beköltöztünk Kolozsvárra. Hat évig voltam lektor. Ezt követően történt az, amit sokan helytelenítettek. Megüresedett az egyik gyakorlati tanszék – édesapám, aki korábban már az egyetemre került, nyugdíjba ment –, Nagy Gyula püspök felhívatott, és azt mondta, engem nevez ki helyette. Hiába mondtam, hogy ószövetséges vagyok, mégis a gyakorlati teológiai tanszékre kerültem: liturgikát, pojmenikát, katekétikát adtam elő. Majd megbíztak az ószövetségi bibliaismerettel is.
– A mintegy három évtizednyi tanárság ideje alatt 2500 prédikációvázlata született, számos prédikációs kötete jelent meg. Melyik munkáját tartja a legjobbnak?
– A legjobbnak Jézus Krisztus példázatait tartom. Azon ritka könyvek közé tartozik, amelyeket nem megrendelésre írtam. Ugyanis számos kötet úgy jelent meg, hogy a benne levő tanulmányok megírására, az előadások megtartására felkértek. A leghasznosabbnak a Teológiai idegen szavak, kifejezések, szólások szótárát tartom. A legtöbb időt mégis a Református Szemle repertóriumával töltöttem, amely 18 449 címszót tartalmaz, majdnem egymillió nevet és több mint tízezer helységnevet. 2011-ben kezdtem el, és 2016-ra fejeztem be. Aprólékos és nehéz volt, de élveztem átnézni azt, hogy az elmúlt évszázadban kik miről és mit írtak.
– Külföldi tanulmányútra nem engedték, itthon alkotott. Egyesek szerint talán ezért is kerültek ki tollából jellegzetesen erdélyi magyar református munkák, írások. Nem tekint vissza minderre úgy, mint valami isteni gondviselésre?
– Részben magam, részben mások életére nézve is szoktam mondani: a hit főleg azt jelenti, hogy rábízom életemet Istenre a jelenben (jövőre néző hit), és csak másodsorban azt, hogy Isten engem megsegített eddig (múltra néző hit). Több olyan év telt el, amikor negatív élmények értek. Akkor nem tudtam, hogy ezek valamire jók. Nem volt olyan hitem, hogy azt mondjam: ezek majd valamire jók lesznek. Később jöttem rá arra – és ez nem a teljes hit –, hogy Isten ezeket felhasználja majd mások javára. Külön története van annak, miért nem mehettem külföldre. Nem az történt, hogy elhatároztam, Erdéllyel szeretnék foglalkozni, hanem rá voltam erre kényszerítve. A Makkai Sándor-évforduló után következett a Tavaszy Sándor-, majd Ravasz László- és Imre Lajos-évforduló. Mind tősgyökeres erdélyi teológusok voltak, akikkel foglalkozni kellett. Ráálltam a témákra: mindig azt néztem, hogy az egyetemes református egyházon belül milyen sajátosságai vannak az erdélyi reformátusságnak, illetve ez hogyan viszonyul a magyarországihoz. Azt vallottam, hogy mindaz, ami velünk történt itt Erdélyben, az határoz meg minket. Az összesítőket és repertóriumokat is azért készítettem, hogy világosabban lássam, kik voltunk és kik vagyunk, hogyan érkeztünk el a reformációi emlékévig.
– Tudatosan készült a nyugdíjas évekre?
– Édesapám mellett Tőkés István, Geréb Pál, Juhász István is sértetten ment nyugdíjba a teológiáról. Nem szerettem volna vákuumba kerülni és traumaként megélni a nyugdíjazást. Ezért erre lelkileg is felkészültem. És gyakorlatilag is: nyugdíjazásomat követő első naptól kezdve új témával foglalkoztam, a Zsidókhoz írt levéllel, amely a Magyarországon készülő kommentársorozat egyik része lesz. Tudtam, minden időmet igénybe fogja venni. Még a doktorjelöltekkel való további foglalkozást is visszautasítottam. A teológiáról való távozás a tudatos készülődés miatt nem viselt meg. Előtte játszottam a gondolattal, hogy milyen lesz az utolsó tanári gyűlés vagy az utolsó akadémiai istentisztelet, mit fogok mondani. Végül minden úgy történt, mintha nem is készülnék nyugdíjba: nem mondtam semmit, azt sem, hogy mit jelentett számomra a teológia, mint intézet.
– És mit jelentett?
– Amikor teológus voltam, a teológia második otthonom volt. Amikor magyarszováti lelkipásztorként készültem a doktorátusra, a teológia második otthonom volt. Amikor tanár voltam, a teológia második otthonom volt. Most, amikor nyugdíjas vagyok, a teológia a második otthonom. Szinte nem telik el olyan nap vagy hét, hogy ne lennék legalább a teológia könyvtárában. Remélem, a teológus ifjúság öreg barátja és a teológiai intézet örök barátja maradok. Somogyi Botond / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2017. december 21.

Angyaljárás Élesden
Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, minként hosszú évek óta minden alkalommal, ebben az esztendőben is meglátogatott egy hátrányos helyzetben lévő közösséget a karácsonyi ünnepek előtt.
Ezúttal a Sebes-Körös völgyi Élesdre, a református egyház által alapított és fenntartott Kajántó Mária Gyermek- és Ifjúsági Otthonba látogatott, ahol Dénes István Lukács lelkipásztor, bihari esperes és az intézmény vezetője, Dénes Éva, valamint a huszonegy bentlakó kiskorú fogadta.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület korábbi püspökét Nagy József Barna, az EMNT partiumi régióelnöke, a Magyar Polgári Egyesület vezetője kísérte el, aki röviden köszöntötte a gyermekeket és a jelenlévőket. Mint elmondta, Tőkés Lászlóval még püspöki szolgálata idején, hosszú évekkel ezelőtt honosították meg, hogy karácsonykor vagy az azt megelőző napokban ellátogatnak a szükségben lévőkhöz. Nagyon sok helyen voltak már az elmúlt években: hajléktalanoknál, romáknál, szórványban élő gyermekeknél, gyermek- és öregotthonokban, kicsi eldugott falvakban vagy éppen a nagyvárosi periférián. Ezeken a látogatásokon minden alkalommal karácsonyi köszöntőt mondanak és ajándékokat visznek a rászorulóknak.
Tőkés László a 130. zsoltár üzenetével – „Várom az Urat, várja az én lelkem” – köszöntötte a gyülekezetet. Röviden elmondta, mindnyájunk életében nagyon fontos, hogy várjuk a Szabadítót. Beszélt a gyermekeknek az 1989-es várakozásról, amikor Temesváron és később az egész országban várták és óhajtották a szabadságot, mindenki valami újra, valami szépre vágyott. Kis történelemórát is tartott a gyermekeknek, amikor elmondta, hogyan éltek a kommunizmusban az emberek, milyen diktatúrát kellett elszenvedni, mit jelentett a nélkülözés, a sötétség, a sorban állás az élelemért, milyen volt az akkori világ. De a kitartás, az imádság meghozta a gyümölcsét, és ebből a helyzetből is meg lehetett szabadulni. Így kell nekünk a mai korban is kitartani, imádkozni, mert akkor megszabadulhatunk gondjainktól, bajainktól, mint ahogy az itt lakó gyermekek is megszabadultak nehéz sorsuktól, és immáron más körülmények között élhetnek.
A rövid alkalmi beszéd után a bentlakók kérdésekkel halmozták el Tőkés Lászlót, kötetlen beszélgetéssé alakítva az áhítatot. A püspök mindenkivel elbeszélgetett, majd átadta ajándékait az otthonnak és a gyermekeknek, a több doboznyi gyümölcsöt és édességet. A gyermekek egy karácsonyi énekkel köszönték meg a látogatást, és azzal az ígérettel engedték el a püspököt, hogy még visszatér hozzájuk.
Nagyvárad, 2017. december 21.
Tőkés László EP-képviselő sajtóirodája erdon.ro

2017. december 22.

Kisebbségiek ünnepe
Két napja egy illusztris társaság előtt kénytelen voltam védelmembe venni a hatóságokat, mert idén a december 18-i nemzeti kisebbségek napja megünneplését még nem sikerült úgy megszervezni, ahogy azt mi, magyarok elképzeltük. Utánanéztem, Tulceán és Bukarestben voltak valamiféle vérszegény, kisebbnél kisebb kisebbségi megnyilvánulások, de itt, Szentgyörgyön semmi nyomát nem lehetett látni az újsütetű nemzeti ünnepnek.
Érdeklődő, alkalmi hallgatóimnak elmagyaráztam: ennek oka az lehet, hogy december 18-a ünnepnappá nyilvánítását, amit még szeptemberben megszavazott törvényhozásunk, a háromsebességes (lassú, még lassúbb és helyben topogó) Iohannis csak nemrég hirdette ki, és ezért nem volt idő grandiózus népünnepélyek megszervezésére. Ennek ellenére elnökünk most mégis üzent nekünk, mondván, az új ünnep elfogadása „egyértelműen mutatja, hogy a román állam elismeri, tiszteletben tartja, óvja és előtérbe helyezi a közös kulturális és vallási örökséget”. Milyen jó, hogy immár nekünk, magyaroknak is van ünnepünk, és így március 15-ét is ünnepelhetjük: december 18-án! – jelentettem ki lelkesen. A miniszterelnök – biztosan azért, hogy nagyon el ne higgyük magunkat, és ne zárjuk ki az ünnepségből a többségieket – arról értesített minket és többségi alattvalóit, hogy „a mai ünnep nemcsak a kisebbségeké, hanem mindannyiunké”. Így aztán joggal várhatja el, hogy mi is együtt ünnepeljünk a többséggel jövőben december elsején, mert mint üzente: „természetellenes lenne a centenáriumot a nemzeti kisebbségek nélkül ünnepelni”.
A következő ilyen ünnepig még egy egész év van, így lehetséges még az is, hogy jövőre már munkaszüneti nap lesz december 18-a, és a szabadnapok számát tekintve – akár a gazdasági növekedés (dübörgő) ritmusával – Európa élvonalába fogunk tartozni. Hallgatóságom kiütköző izgalmát és élénk érdeklődését látva ezután rátértem a jövő évi események részletes ecsetelésére, mert az új jogszabály szerint az állami és helyi hatóságok logisztikai vagy költségvetési támogatást is nyújthatnak ahhoz. Így jövőre a kormánybiztosi hivatal gondoskodik, hogy itt, Sepsiszentgyörgyön is megfelelően meg lehessen ünnepelni a nemzeti kisebbségek napját. Nagy méretű katonai parádé csak Kolozsváron lesz, ahol a kisebbségek anyaországainak katonai alakulatai fognak felvonulni saját zászlóik alatt, hadügyminisztereik vezetésével. De Szentgyörgyön is lesz díszfelvonulás, ahol a december elsejeihez hasonló díszünnepségen a csíkszeredai hegyivadászok zenekara a Rákóczi-indulót, a Fel, fel, vitézek a csatára…, valamint a Kossuth Lajos azt üzente… kezdetű dalt fogja játszani. A várost piros-sárga-kék és piros-fehér-zöld, valamint kerekes (roma) zászlókkal díszítik fel, de lehet, hogy soron kívül még a székely zászló kitűzését is engedélyezni fogja a prefektus. Az eseményen magas rangú küldöttek vesznek részt, mivel Iohannis a marosvásárhelyi ünneplésen tartózkodik, ahol kétnyelvű utcanévtáblákat és néhány korrupcióval vádolt kormánypárti politikust leplez le, ezért nem tud itt lenni velünk együtt. Az ünnepségen megkoszorúzzák az Állomás negyedi, felújított Román katona szobrát, ugyanakkor leleplezik az Ismeretlen magyar katona szobrát is, aki kezét nyújtja román bajtársának. Az ünnepségek után a résztvevőket székelygulyással vendégelik meg, és tokaji borokat szolgálnak fel, amiről Orbán Viktor magyar miniszterelnök gondoskodik, aki a bor mellett üdvözletét is küldi. Az ígéretekhez híven a közszolgálati csatornákon a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeket szólaltatnak meg, és román történészek bemutatják az Ezer év Erdélyben, száz év Romániában című könyvet, amit (nagy) vita követ. A német kisebbség érdemeinek értékelésében a Német királyok szerepe Nagy-Románia kialakításában lesz a téma. A műsor végén Iohannis jódlizni fog – felvételről. Az ünnep alkalmából tematikus műsorokat sugároz a Realitatea, az Antena 3, a B1 televízió, s RMDSZ-es és más kisebbségi politikusokkal készült interjúkat mutatnak be. Az Audiovizuális, valamint a Diszkriminációellenes Tanács kitüntetésben részesíti Rareş Bogdant és Radu Banciut, magyar- és más kisebbségbarát műsoraikat értékelve, amelyeket 2018-ban készítettek. Idáig értem el a jövő évi ünnepség ecsetelésében, amikor megszólalt egyik, addig háttérben tartózkodó hallgatóm, egy fehér köpenyes alak, akit a többiek doktor úrnak csúfoltak, és megparancsolta: fejezzem már be a szószátyárkodást, és ne politizáljak tovább. Ugyanakkor felszólította a hallgatóság tagjait: Napóleont, Mihály királyt, nagybányai vitéz Horthy Miklóst és a többeket, hogy sürgősen menjenek lakosztályaikba vizitre. Én még a szólásszabadságra hivatkozva egy ideig erőteljesen gesztikulálva vitatkoztam vele, mire megfenyegetett, hogy ha még sokat povedálok, reám húzatja a kényszerzubbonyt. Ezután beszólította a nővérkét, és kiadta az utasítást, hogy adjon be nekem egy adag nyugtatót. Kinéztem a Vigyorgó rácsos ablakán a park fölött a város felé, ahol akkor gyúltak ki a foghíjasra sikeredett karácsonyi díszkivilágítás fényei.
Majd lassan minden elsötétült a szemem előtt. Kuti János / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. december 22.

Magyarok és románok a barikád egyazon oldalán
„Az 1989-es forradalom, a szabadságért folytatott harc nemcsak a románok, hanem a magyarok küzdelme is volt, mint ahogy a forradalom áldozatai között is egyaránt voltak magyarok és románok. 1989 a mi közös forradalmunk volt” – jelentette ki csütörtökön, a parlamentben elhangzott beszédében Novák Csaba Zoltán szenátor.
A politikus úgy vélte, az 1989-es forradalom is azt bizonyítja, hogy minden véleménykülönbség dacára, a történelem igazán fontos pillanataiban a románok és a magyarok a barikádok egyazon oldalán álltak. Ma, amikor sokan megpróbálják tagadni ezt a tényt, kijelenthetjük, hogy ma sokkal több közös célunk van, mint bármikor a történelemben.
Novák Csaba Zoltán arra is emlékeztetett, hogy a Romániában élő nemzeti kisebbségek kettős elnyomásban éltek: szenvedtek a súlyos szociális és gazdasági helyzet miatt, létüket azonban egy durva homogenizációs politika is veszélyeztette. Jelentős eredménynek nevezte, hogy több évtizedes hallgatás után ma valóban van szándék a ’89-es események tényleges feltárására, a felelősök felderítésére. Kitért arra is, hogy az RMDSZ az elsők között szorgalmazta az ország európai és euroatlanti integrációját.
A közelgő centenáriumra utalva arra hívta fel a figyelmet, hogy a jövőben sem a különbözőségekre, hanem a közös célokra, tervekre kell összpontosítani. – Ma nem a kommunizmus ellen, hanem a szabadság, a jólét, a jogállamiság megerősítéséért, az európai nemzetek minél szorosabb együttlétéért küzdünk mindannyian – mondta.
– Ha most, 28 évvel a forradalom után feltesszük magunknak a kérdést, hogy honnan indultunk és hova jutottunk, látnunk kell, hogy veszélyek ma is vannak. A legnagyobb veszély ma a nacionalizmus, a populizmus, a demagógia, a demokrácia európai értékeivel szembeni szkepticizmus. Ezek a jelenségek ma számos formában jelentkeznek, és a jogállamiságot veszélyeztetik a térségben – figyelmeztetett.
„Ma közös felelősségünk, hogy eldöntsük, mihez kezdünk az 1989-ben megszerzett szabadsággal. Azt javasolom, hogy keressük az együttműködés lehetőségeit, különösen akkor, amikor ez a legnehezebb, amikor sokak lemondanának erről. Mert lehet, hogy egyesek nem értik az együttműködés fontosságát, de meggyőződésem, hogy évek, akár évtizedek múlva azt mondjuk, ez volt a helyes út, ez volt a helyes döntés. Akárcsak 1956-ban vagy 1989-ben” – hangsúlyozta Novák Csaba Zoltán. (közlemény) Népújság (Marosvásárhely)

2017. december 22.

Vértanúság és aranygömb
Tange Kenzó Mária-katedrálisa Tokióban – monumentális belső tere a nyugati katedrálisok hangulatát idézi
A másfél hónapra kalibrált ünnepi csillogás, vásárlási láz amerikai mintára már Európában is a fekete péntekkel (black friday) veszi a kezdetét, és nyomokban tartalmaz csak elcsendesedést, bűnbánatot és adventi várakozást, mint szóját a tejcsokoládé.
1.
Az újabban „szerethető betontömbökkel” és páncélozott járművekkel biztosított, bőségben és kavalkádban egymással versengő vásárokban minden az ölünkbe csöppen, ha nem sajnáljuk rá a pénzt, ezért könnyen megfeledkezünk azokról a karácsony-környéki történetekről, amelyek a szenvedésről és mártíromságról szólnak. Pedig az ünnepkör tanulságosan van összerakva. Karácsony másodnapján István diakónus őskeresztény vértanúságára emlékezik az egyház, akit a csőcselék a hite miatt kövezett agyon. Jeruzsálemben az ő nevét viseli az István-kapu mind a mai napig. János apostolról, a szeretett tanítványról a rá következő napon szólnak a szentbeszédek. Egyedüliként az apostolok közül János nem volt ugyan mártír, de a majdani nagy megpróbáltatásokról az ő tollából értesülhetett az utókor. Ez A jelenések könyve. Aprószentek napjának nem csak az ártatlanul felkoncolt betlehemi gyermekek bármely kultúrában kapitális bűnnek számító esete adja a súlyát, de közvetlenül kapcsolódik hozzá a napkeleti bölcsek látogatása (Vízkereszt) után az üldöztetés elől Egyiptomba menekülő Szentcsalád képe is.
2.
Megválasztása óta Ferenc pápa többször hangoztatta abbéli meggyőződését, hogy a keresztényüldözések első évszázadaiban sem haltak meg annyian a hitükért, mint manapság. Nem véletlen, hogy az Olaszországban 2016 januárjában közzétett társadalmi célú hirdetés, amely a napjainkban zajló keresztényüldözésre kívánta felhívni a figyelmet, épp az ő gondolatával indult, melyet egy Úrangyala-imádság után a Szent Péter-téren egybegyűlteknek mondott: „Testvéreink vérüket áldozzák pusztán azért, mert keresztények.” Később egyik, a pápa lakhelyéül szolgáló vatikáni Szent Márta-házban tartott reggeli homíliájában, amelyet a katolikus sajtó nem rejtett véka alá, csak épp azok nem hallották meg, akiknek szánta, bővebben is kifejtette mondanivalóját: „Ami Szent István első vértanúval, aztán az aprószentekkel megtörtént, az ma is folytatódik megannyi keresztény halálával, akiket a Krisztusba vetett hitük miatt ölnek meg. Létezik ugyanis vérszomjas keresztényüldözés: például amikor vadállatok tépték szét a keresztényeket a nézőtéren helyet foglalók örömére, vagy amikor a szentmise után, a kivonuláskor felrobbantott bombával röpítették a levegőbe őket. Van azonban »fehér kesztyűs« üldöztetés is, mely a kultúra álarca mögé rejtőzik, és a társadalom egyik szegletébe szorítja vissza az embert, egészen odáig menően, hogy elveszik a munkáját, ha nem alkalmazkodik a törvényekhez, melyek a Teremtő Isten ellenébe mennek.” (Erre rezonál a 2006–2016 között Erdő Péter magyar bíboros által elnökölt Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának tavaly októberi, monacói gyűlésén megszövegezett állásfoglalása, amely Európát olyan kontinensnek látja, „ahol számos társadalmi és kulturális hatás nyomására a kereszténységet mindinkább perifériára szorítják hátrányos megkülönböztetés révén”.)
3.
A kultúra álarca: nagyon érdekes szókapcsolat. Karácsony táján érdemes elgondolkodni, vajon erről van-e szó, amikor a közterekről bírói ítélettel vagy civil nyomásra kitiltott betlehemekről hallunk, mivel azok sérthetik a más vallásúak vagy másként gondolkodók isten tudja, miféle érzékenységét egy olyan kontinensen, ahol a néhai Antall József magyar miniszterelnök sokat idézett bonmot-ja szerint „még az ateista is keresztény”? Erről van-e szó, amikor abszurdba hajló érveléssel II. János Pál pápa köztéri emlékművének megcsonkítására tesznek kísérletet, mondván: igen feltűnő azon a kereszt? Erről van-e szó, ha azért bélyegeznek „túlságosan vallásosnak” egy karácsonyi reklámot, mert annak a mottója „Christmas begins with Christ”? Erről van-e szó, ha média-hatóságok betilthatnak egy keresztények kivégzéséről szóló beszámolót, mivel azt „erőszak-keltőnek”, sőt „pornográfnak” minősítenek? És erről van-e szó, ha nyögvenyelős nyelvészkedéssel bizonygatják, hogy sérti a gendersemlegesség ideológiáját, ha Isten nevének említésekor egyes európai nyelvekben a hímnemű személyes névmást is ejteni kell? Szinte mindegy, melyik esetet melyik haladó társadalom gyöngyözte ki magából, elég annyi, hogy európai példákat citáltam a közelmúltból.
4.
Mielőtt megnéztem volna Martin Scorsese Némaság (Silence) című, ez év tavaszán bemutatott filmjét, bevallom: keveset tudtam a japán kereszténység megrázó történetéről. Jártam ugyan Tokióban Tange Kenzó csodálatos Szűz Mária-katedrálisában, amely rendkívül népszerű esketési helyszín a nyugatos menyegzőkért bolonduló japánok körében, múzeumi tárlóban láttam taposóképet, amely a Tokugava-sógunátus hírhedt, keresztényellenes rituális tárgya volt, sőt: ismertem a Mária-kannon, azaz a buddhista Madonna ábrázolásmódjának jelentéstartalmát is, összefüggéseiben azonban mégsem tudtam értelmezni a Japánban látottakat. Szégyen vagy sem, a sok vizuális inger egyszerűen elnyomta bennem a gondolkodó embert, a Némaság tehát olyan volt, mint egy megvilágosodás. Kartográfusok érezhettek hasonlót, amikor végre kiszínezhettek térképeiken a tenyérnyi ismeretlent. A monumentális alkotás cselekményéről nem ejtek szót, hozzáférhető már a különféle adtahordozókon, ínyenceknek viszont Endó Súszaku azonos című, magyarul is megjelent regényét, esetleg az 1972-ben Cannes-ban is bemutatott Némaságot (Chinmoku) ajánlom, amely Shinoda Maszahiró munkáját dicséri. Kis leleményességgel ez utóbbit is könnyen elérhetjük online, érdekes tanulmány lehet a két filmes látásmód összevetése. A lényeg azonban az, ami a történet vertikalitásából fakad: a szélsőséges környezetben megélt hit ereje, amely a folyamatos fenyegetettségnek és állandó életveszélynek való kitettség, a nyilvános vallásgyakorlás lehetetlensége, valamint a totális üldöztetés ellenére is képes évszázadokon át összetartani, megőrizni egy közösséget. Valami távoli, sejtelmes bizonyosság pisla fénye világít a mindennapi gyarlóság, reménytelenség és megalázottság sötétjében. Erős a párhuzam a közel-keleti kereszténység másfél évezreden át megélt, és napjainkban már a végkifejletéhez érkező tragédiájával. Noha Scorsese több évtizeden át dédelgette tervét, egyértelmű, hogy ez adja a Némaság filmes adaptációjának aktualitását.
5.
Az Open Doors (!) nevű keresztény emberi jogi szervezet kimutatásai szerint az elmúlt években ugrásszerűen megnőtt a kereszténységük miatt üldözöttek száma, ezzel párhuzamosan pedig megduplázódott a keresztény templomok ellen elkövetett támadások száma is. A holland civil szervezet a 2016-os adatok alapján mintegy 215 millióra teszi a hitük miatt üldözött vagy hátrányos megkülönböztetésben részesülő keresztények számát. A száraz statisztikáknak sokféle, a hétköznapi emberek száma is értelmezhető képlete jelent meg a sajtóban: minden öt, vallása miatt üldözött emberből négy keresztény, minden öt percben legalább egy keresztényt megölnek a hite miatt, minden tizenkettedik keresztény valamilyen diszkrimináció, üldöztetés vagy fizikai erőszak áldozata lesz a kereszténysége miatt. A helyzet súlyát jelzi, hogy a témában számos nemzetközi konferenciát szerveznek már évek óta, legutóbb például Budapesten (január és október), Genfben (március) és Washingtonban (május) került sor hasonlóra. Szakemberek az üldöztetés legfőbb okát a szélsőséges iszlám terjedésében látják, és úgy gondolják, hogy a közel-keleti válság legnagyobb vesztesei maguk a Krisztus-hívők, hiszen őket azokban az országokban is hátrányos megkülönböztetés vagy fizikai erőszak éri, ahol a hatóságok egyébként szigorúan lépnek fel a szélsőségekkel szemben. Ennek szomorú példái voltak a legerősebb és legnépesebb közel-keleti keresztény közösség, a nagyjából 10 milliós egyiptomi kopt ortodoxok templomai elleni virágvasárnapi merényletek, amelyek három hónapig tartó rendkívüli állapotot eredményeztek az országban. Ferenc pápa egyiptomi látogatását is ennek árnyékában sikerült tető alá hozni, az Al-Azhar nevű legfőbb egyiptomi szunnita központ pedig szokatlanul éles hangon szólalt meg a tragédia kapcsán. Henri Boulad, a tudós egyiptomi jezsuita páter a merényletek után alig pár órával tartott alexandriai szentbeszédében szinte dacosan reagált a történtekre: „A gyűlöletünket nem kapjátok meg! Szeretünk titeket!”
6.
Júniusban vetítette a magyar köztelevízió Övék a mennyek országa című dokumentum-sorozatának első, észak-iraki üldözött keresztényeket bemutató epizódját, amelynek létrejöttében Böjte Csaba ferences szerzetes tevékeny részt vállalt. Az egyiptomi kopt keresztényekről szóló fejezetet már a szeretet ünnepének közeledtével, advent harmadik vasárnapján tűzték műsorra, talán jelezve: karácsony elmúltával feltartóztathatatlanul közeledik a keresztáldozat, és nem telhet el úgy az ünnep, hogy nem gondolunk a szükséget szenvedő, másfélezer éven át kitartó, most mégis a szemünk láttára kipusztuló ősi keresztény közösségekre. Vajon hányan vesszük ma komolyan – akár egy ima erejéig – Boulad atya krisztusi szeretetben gyökerező, dacos fogadalmát, amely a modern kori mártíromság és a megbocsájtás erejébe vetett hit jelmondata egyaránt lehetne? És vajon mi, kényelmes európaiak, akik a vásári karácsonyok ragyogásában fürdőzünk heteken át, ugyan hány esztendeig volnánk képesek kitartani egy olyan környezetben, ahol az ádventnek mintha már sohasem akarna vége lenni? Laczkó-Vass Róbert / Szabadság (Kolozsvár)

2017. december 23.

Tenyerére kiülnek az angyalok /Beszélgetés Gergely István „Tisztivel”, a Csibész Alapítvány elnökével/ (Karácsony)
Úgy tartja, Jézus minden csábítás ellenére nem „disszidált”, szülőföldjén maradt, betöltötte a feladatát. A mi utunk is ez, Jézus útja. Gergely István „Tisztivel”, korábbi csíksomlyói plébánossal, a Csibész Alapítvány elnökével arra is igyekeztünk választ találni: mit tehetünk annak érdekében, hogy minél tovább tartson a karácsony?
– A születéstörténetnek melyik „változata” áll legközelebb a szívéhez?
– Gyerekkoromban mindig ugyanazt az Erdély-szerte ismert klasszikus pásztorjátékot adták elő, amely később könyvben is megjelent. Ma is érzem a szívemben, a lelkemben a gyönyörű dallamokat, amelyeket az angyalok, a nagylányok énekeltek a szülőfalum szentélyében. Ezeket mindenhová magammal vittem Gyergyószentmiklóstól Jegenyéig, bármerre is szolgáltam vagy vetett a sors. E dallamokat mai szellemi gyermekeim, az Árvácska együttesünk vezetői és tagjai részben ma is felhasználják. Én legfeljebb tanácsokkal és ötletekkel járulok hozzá az egészhez, igazából csak nézem és hallgatom őket.
– Papként és „civilként” is sokszor megélhette az ünnepet, melyik minőségében járt mélyebben?
– Papként nem tudtam igazából átélni a karácsonyt, de érvényes ez a többi ünnepre is. Többfelé kellett mennem misézni, programot kellett összeállítani a közösségek számára, igét hirdetni, törekedni mindig valami olyanra, ami fentről érkezik, s ha nem sikerült, nagyon rosszul éreztem magam. Mióta nem plébánosként tevékenykedem, sokkal mélyebbek az ünnepeim. Csendben tudok lenni, magamba szállni, meg tudom idézni a karácsony lényegét. Azt, hogy az ősbűn utáni szabadítás jegyében Isten eldöntötte a megváltó eljövetelét, de az eljövetel helyét is meghatározta, kiválasztotta a szülőpárt, megfogalmazta a küldetés célját. Az idő beteltével pedig a fiatal lány a méhébe fogadta őt, majd a gyerek megszületett, küldetését felismerte, felvállalta, s ha megingások közepette is, de elvégezte. Minden csábítás ellenére nem „disszidált”, szülőföldjén maradt, betöltötte a feladatát. Aztán visszatért az atyához és beszámolt az elvégzett feladatról, mint egy királyi követ. A mi utunk is ez, a Jézus útja.
– Milyen mértékben alakította az ünnepeit, hogy egy ideje apaként, családja, három gyermeke körében várhatja Jézus érkezését?
– Mint említettem, a rengeteg teendő mellett korábban sokszor arra ébredtem, hogy az ünnep elsuhant, és én halálosan fáradtnak érzem magam. Az ünnep a sok munkát jelentette, a mások érdekében hozott fáradozást. Ma, amikor a szentmise szövegét imádkozom, magamba szállok, kitárom a karomat, és szinte érzem, amint az angyalok kitelepednek a tenyeremre. Napestig ott tudnék ülni, ezekre az apró jelekre, üzenetekre figyelni. És ez cseppet sem unalmas. Úgy érzem, ilyenkor megnyílik az ég, találkozik a földdel, az Isten az emberrel, ezt a találkozást pedig tovább kell adnunk, sugároznunk kell a puszta lényünkkel. A találkozás pedig kiárad a szobára, a családra, a gyermekekre, és egyszer csak béke lesz. Valahogy, valamiképpen így történik meg a karácsony. Nem mindig és nem törvényszerűen karácsonykor, hanem az életünk bármelyik napján.
– Hogyan igyekszik megóvni a saját és fogadott gyerekeit – a „csibészeket” – az üzletekben már november elejétől megkezdődő karácsonyjelenségtől?
– Mindenekelőtt annak tudatosításával, hogy ebben a színjátékban olyanok vagyunk, mint a vőlegény és menyasszony nélküli lakodalom násznépe. Egy régi „csibészem”, motoros ember válaszát idézném, amelyet arra a sűrűn feltett kérdésre adott, hogy nem félti-e az ugyancsak megveszekedett motorossá nevelkedett fiát. Egyetlen reményem van, szokta mondani: a motorozás minden csínját-bínját igyekeztem átadni a fiamnak, s ha él azzal a tudással, van rá esélye, hogy elkerülje a nagyobb bajokat. Minden nevelőnek valami hasonló a feladata. Miután képtelenek vagyunk megvédeni a gyermekeinket mindenféle veszedelemtől, nagyjából eddig terjedhet a mi kötelességünk. De eddig kötelező módon el is kell terjednie. Mindenkinek akkor kell elegendő időt fordítania a gyerekeire, a környezetére, amikor arra szükség van. Nem később, mert akkor már túl késő lehet. Valahányszor feleségemmel, Adéllal elengedjük a gyermekeinket otthonról, soha nem mulasztjuk el, hogy megáldjuk őket és áldást kérjünk rájuk, megkérjük az égieket, hogy vigyázzanak rájuk, ha mi nem foghatjuk a kezüket.
– Mi van, ha elmúlik karácsony? Mit tehetünk annak érdekében, hogy minél tovább tartson az ünnep?
– Talán úgy lehet meghosszabbítani a karácsonyt, ha lelki örömben élünk. Ha ez sikerül nekem, akkor a velem élő is részesül abban az örömben. Mert amit másra költünk, azzal soha, sehol nem kell elszámolnunk. Néha elszégyellem magam, amikor arra gondolok, hogy a „csibészeim” közül néhányan börtönbe is kerültek. Ilyenkor fájdalom költözik a lelkembe, még akkor is, ha tisztában vagyok, hogy az igazi családokban is vannak problémás gyerekek. E tekintetben soha véget nem érő próbálkozás az életünk. Ugyanakkor arra törekszünk, hogy mindannyiukat magyar identitásban neveljük fel, ezt a nevelőktől is egyértelműen kérem. Azokat a bizonyos rendhagyó történelemórákat a helyszínen, a tereken, utcákon, a szobrok, emlékművek tövében tartsák meg. Előfordult már olyan is, hogy pénzjutalommal igyekeztük motiválni a gyerekeket a rovásábécé megtanulására, és mivel valamennyien megtanulták, jócskán át kellett lépnünk az eredetileg kiszabott pénzügyi keretet. Nem erőszakkal, de igyekszünk mindannyiukba belecsepegtetni a magyarságtudatot. A moldvai csángó gyermekeinket befogadás után először magyarul kell megtanítanunk, mert otthon már senkitől nem hallanak magyar szót. A szülőkkel ugyanis elhitették, hogy aki magyarul beszél, nem tud megtanulni rendesen románul, s képtelen lesz érvényesülni az életben.
– Milyen ajándékot szokott kérni karácsonyra?
– Idén azt kértem az angyaltól, hogy hozzon nekem egy nagy, öblös poharat, amelyben jól meg tudom lötyögtetni a vörösbort. Általában azonban nem tárgyi dolgokra gondolok. Az adventi időszakban békéért, összhangért, harmóniáért imádkozom, hogy megoldhassuk a felmerülő problémákat. Máig eszembe jut egy öreg ferences atya tanítása, miszerint valahányszor olyan szentélybe lépünk, ahol korábban nem jártunk, az ott megfogalmazott kérésünket teljesíti Isten. Ha ilyen helyre kerülök, bölcsességet kérek, mert ha azzal rendelkezem, bölcs döntéseket tudok hozni, az az ajándék azok számára is megteremti a mindennapokhoz szükséges földi javakat, akikért felelős vagyok. Márpedig az isteni gondviselés létezését erősen megtapasztaltam az évtizedek során. Ha csak a csibészetre gondolok… Harminc évvel ezelőtt nem azért fogadtam be őket, mert megpályázott és megnyert pénzt kellett valahogy elkölteni. Azokban az időkben döbbentem viszont rá, hogy nekem nem lelki, hanem emberpásztorrá kell lennem. A szeretetről pedig nem beszélni kell, a szeretetet cselekedni kell. Mert valahogy híre ment az egésznek, emberek jöttek a környékről, és felkínálták a segítségüket. Így lépegettünk előre önkéntes adományokból, azóta több mint ezer gyermek élvezhette a gondviselés áldásait.
– Személyesen is homlokán érzi a gondviselés tenyerét? A karácsonyi ajándék gyanánt kért bölcsesség elegendő annak elviseléséhez, megéléséhez is, hogy önt gyakorlatilag kilökte magából a katolikus egyház?
– Isten ellen soha nem fordultam, az emberekkel, papokkal viszont jóval több gondom akadt. A gondviselés végig velem volt, az első, nehéz periódus átvészelésében különösképp. Ma szépen el tudom tartani a családomat, semmiben nem szenvedünk hiányt, és soha nem mulasztom el hálát adni a Jóistennek, hogy segít bennünket emberhez méltó életet élni. Kezdetben sokáig álmodtam, hogy miséznem kell, rajtam van a papi ruha, prédikálnom kellene, de nem készültem. Aztán lassan kimaradtak ezek a rémálmok. Egyfajta papi munkát azonban folyamatosan végzek. Sokan bekopognak hozzánk az alapítványhoz, szükséget szenvedők, fájdalommal a lelkükben. Egy pap, egy ember életében lényegi dolog, hogy befogadjon nélkülözőket, meggyógyítsa őket, erőt öntsön beléjük. Ezáltal és velük megélje a mindennapi karácsony élményét.
GERGELY ISTVÁN
A csíkszeredai Csibész és a Lázár Alapítvány, valamint a Csibész Ifjúsági Egyesület elnöke. A Beszterce-Naszód megyei Vicében született 1955. április 29-én. 1981-ben végezte el a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolát. Káplánként Gyergyószentmiklóson szolgált, majd Brassóban, Kiskapuson. 1987-ben lett csíksomlyói plébános. Lelkipásztori teendőinek központjában a fiatalok pasztorációja állt, egyik kezdeményezője és fő szervezője volt a kommunista diktatúra éveiben illegálisan is megszervezett Csíksomlyói Ifjúsági Találkozóknak. A kilencvenes évek elején szorgalmazta az Ezer Székely Leány találkozók hagyományának felújítását. A moldvai csángók ügyének elkötelezett támogatója. 1992-ben megalapította az árvaházból kinőtt fiatalokat segítő Csibész Alapítványt, családi típusú gyermekotthonokat létesített. Csíkszeredában 1996-ban létrehozta a szociális jellegű tevékenységet folytató Lázár Alapítványt. 2007-ben a Kolozs megyei Jegenyére helyezték, ahol egy évet szolgált. Apaságra való hivatkozással a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség 2011. április 15-től felfüggesztette papi hivatásának gyakorlási jogát.
Díjak, kitüntetések: Csíkszereda város Pro Urbe díja (1996, 2007), Kisebbségért díj (2000), A Köztársaság elnökének érdemérme (2002), Magyar Művészeti Akadémia díja (2005), A Családért díj (2006), Árpád-szobor (2011). Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. december 23.

Csender Levente: A forradalom hőse (Karácsony)
Előd nagybátyámmal együtt jártuk az erdőt. Állandóan a medvéket hajtottuk a kutyákkal. Zavartuk ki a ciherekből, nem hagytuk őket békén.
Elődöt egyszer majdnem széttépte egy hím, két hétre meg is némult az ijedtségtől, de aztán, hogy újra megszólalt, továbbra se nyugodott: állandóan zaklatta őket, mintha be akarta volna bizonyítani, hogy Nyúládban ő a király. Egyszer bementünk a sűrűbe, befeküdtünk egy fenyőgallyakból összehordott medvevacokba. Előd az anyamedve, én meg a bocs heverésébe. A két kutyát a lábunkhoz fektettük és vártuk, hogy megjöjjenek. Az volt Előd terve, hogy ha észrevesszük, hogy jönnek, szembeugrasztjuk velük a kutyákat. Ezen a cselen jót derült, de én nagyon féltem. Előd látta rajtam a majrét, de engem is kinevetett. Megkönnyebbültem, mikor kikászálódhattunk épségben, és még mindig nem jöttek meg a medvék. Nagybátyámat nagyon merésznek tartottam, de az igazi király mégsem ő volt. Az igazi király a faluban lakott, én is ismertem, Liviunak hívták, ő volt a milíciaparancsnok. Mikor odakerült, magyarul egyáltalán nem beszélt. Besztercei román volt, magas, sportos ember. Sokakat vert meg csak úgy, mert olyan kedve volt. A helyiek nem is nagyon szerették. A községet, meg a hozzá tartozó öt falut saját királyságának tekintette, olyan királyság volt ez, ahol csak a királynak lehetett igaza, s nem lehetett panaszra menni sehova. Például bement Márton bácsihoz, rámutatott két fára, hogy arról a termés kell neki, Márton bácsi hozta a kosarat, leszedte a gyümölcsöt, és elvitte neki, persze, ellenszolgáltatás nélkül. Vagy valaki fát hozott az erdőből bárca nélkül, ő megfogta, az illetőt megbüntette, a fát meg a saját udvarába vitette, az illetővel fel is vágatta és eltüzelte. Mert az járt a királynak. Ha valakit meg akart verni, kihívatta a milíciára, és addig verte, míg el nem fáradt. Az már a jó oldala volt, mikor egy embert úgy megvert, hogy ágyban fekvő beteg lett, az ember fel akarta jelenteni, ő elment hozzá és felajánlotta, hogy fizet, csak ne jelentse fel. Akiket ok nélkül vert meg, gondolkozhattak, hogy mit csináltak, nem szóltak-e valamit a vendéglőben, ami nem tetszett Dorinának, a milicista feleségének, akit benyomott oda pultosnak, s ha bárki olyant szólt, adta a drótot az urának, s ment az illetőnek az üzenet, hogy Liviu várja. Azokat is ő verte, akik át akartak szökni a határon, de elkapták és visszatoloncolták. Őket már kopaszra nyírva, és félig agyonverve hozták vissza, Liviu csak a kezelést folytatta, mindig eszükbe juttatva, hogy Romániában élni a legjobb hely. Nekik naponta kellett jelentkezniük abrakért. A tenyerüket meg a talpukat verte gumibottal, mert az iszonyatosan fájt, de nem látszott. Az emberek megszokták, mint annyi mindent, és eszükbe se jutott, hogy ennek egyszer vége lesz. Maguk is meglepődtek 1989 decemberében.
* December 22-én Előd épp készülődött a kultúrházba színdarabot próbálni, mert tizennyolc éves múlt, besorozták katonának, s olyankor a regruták bált szerveznek, előtte színdarabot adnak elő, s annak a próbájára készülődött. Miközben öltözött, hallgatta a rádiót, a híradóban mondták, hogy a Ceaușescu-rendszer megbukott, és szabadság lesz, meg azt is bemondták, hogy Temesváron lőnek, és sok halott van. Mentek be a szomszédok, ők is hallgatták a rádiót, nem nagyon tudtak mit kezdeni a hírekkel, de érezték, hogy fontos dolog történik. Estefelé a fiúk együtt mentek ki a központba. A vendéglőben bedobtak egy sört, akkorra már ott voltak a szónokok, akik fölálltak az asztalra, és mondták, hogy a kommunistákat ki kell vetni az ablakon, és hogy jön a nagy libertate. A szónokok között kommunisták is voltak. Előd csodálkozott, hogy miért akarják magukat is kivetni az ablakon, de ezzel aztán nem foglalkozott, mert elragadták az események. A szónokok biztatására lementek a Néptanácshoz, a Ceaușescu-képeket leszedték az épület minden termének minden faláról, a román feliratokat is letépték, a zászlókat kihányták, máglyán elégették. Közben megjöttek az ingázó munkások, és mondták, hogy Udvarhelyen is ég a milícia, meg hogy ki is nyírtak pár milicistát, de a szekusok nagy része elmenkült. Egyre szaporodott a központban gyülekezők száma. Tíz óra körül már több mint háromszázan voltak a sötétben. Lementek a templom elé, gyújtottak egy-egy szál gyertyát a temesvári halottakért, elmondtak egy miatyánkot is. Valaki azt mondta, hogy menjenek a milíciára, mert ott vannak a fegyverek. A tömeg elindult, mert senki nem bízott a milicistákban. Mondták, hogy nem jó az, hogy ott vannak a román milicisták, fegyverrel a kezükben, mert az elmenekült szekusok bármikor jöhetnek, és Liviuék biztos kiszolgálják őket. Az járt a fejükben, hogy a karácsony szent ünnepe előtt vannak, olyankor az emberek a templomban tartózkodnak, s fegyverrel egy szekus az egész falut kiirthatja. Mert a rádióban mondták azt is, hogy terroristacsoportok garázdálkodnak az országban, és bárhol megjelenhetnek. Jóformán nem is ismerték azt, ki az a terrorista, meg hogy mit jelent maga a szó, de olyan fenyegetően hangzott, hogy elindult a tömeg le a milícia épületéhez. Voltak már vagy 350-en, felszólították a milicistákat, engedjék meg, hogy 4-6 ember őrt álljon a fegyvereknél. Vasile, a parancsnokhelyettes azt mondta, hogy ő az emberekkel és a szabadsággal van, tőle azt csinálnak, amit jónak látnak, de Liviu volt a parancsnok, és ő nem egyezett bele. Ettől a tömeg bedühödött, és sokan benyomultak az épületbe, mindent kihánytak onnan is. Néhányan gyorsan felmentek Liviu szolgálati lakásába számon kérni egy s mást. Liviu megijedt, mikor az ajtaján dörömböltek. Érezte, hogy valahová sürgősen lépnie kell. Más út nem volt, csak az ablak. Kiugrott az első emeletről, de addigra már a tömeg körbevette az épületet is, Előd is ott állt lenn, s meglátta, hogy Liviu repül, odalépett és ő is hozzá. Liviu erre a fogadtatásra azért nem számított. A hangosan közeledő felhergelődött tömeget látva futni kezdett, ugrált át a kerítéseken, elég sokan vetették utána magukat, mint a kutyák, és aki utolérte, ütötte. Előd nem futott utána, ő inkább néhányadmagával lement a pincébe, betörték a fegyvertár ajtaját, és adogatták ki a fegyvereket. Száztizenöt puska és néhány szalagos gépfegyver volt a raktárban. Nem értették, hogy miért kell egy község milíciáján ennyi fegyver legyen. Ennyire féltek tőlük? Eldöntötték, hogy viszik a Néptanács épületébe, biztonságba helyezik, és őrséget állítanak, ahogy eredetileg tervezték. Fölálltak láncba és adogatták kézről kézre kifelé a zsír új karabélyokat. Mire kijöttek a pincéből a fegyverek kiadása után, látták, hogy a puskákat senki nem a Néptanács épületébe vitte, hanem mind bedobálták a tűzbe. Mintha megijedtek volna a gyilkolásra alkalmas vasaktól. Elődék nem ezt akarták, de hát mit tudták az elején, hogy a többiek a sor végén mit csinálnak. Az már nem volt kontroll alatt. Ott már nem lehetett azt mondani, hogy te ezt vagy azt csináld, mindenki azt csinálta, amit jónak látott. Ez volt a szabadság első jele. A fatusok leégtek, a vascsövek felizzottak. Akkorra már az épület is lángot vetett. Előd egy karabélyt a kabátja alá dugott, az egyik lőszeres ládából egy jó marék golyót is elrakott. Elfogta a szabadság könnyű mámora, fülében csengett, amit a vendéglőben hallott, hogy félre kell tenni a kommunistákat végleg, uralkodtak eleget. Nem az egy sörtől, az új érzéstől volt mámoros... Égett a milícia, égtek a zászlók, a dossziék, a fegyverek, az egész múlt égett, úgy tűnt, hogy vége annak a hosszú nyomasztó érzésnek, hogy velük bármit megtehetnek, uralkodik rajtuk valaki, és akkor is igaza van, ha nincs, és nekik akkor sincs igazuk, ha van. Nagyon megkönnyebbült attól is, hogy egyet bevághatott Liviunak. Tartozott ennyivel valami régi ügy miatt. Friss hó volt, és telihold. Úgy világított, mintha nappali fény lenne, és olyan könnyűek voltak a léptei, hogy szinte elszállt, minden súly lekerült róla, kezében volt a karabély, ami a földön tartotta. Ment hazafelé a hosszú havas utcán, és énekelte, hogy nem kell nékem se fegyver, se golyó, elég lesz a puskapucoló. Hazaérve benyitott az ajtón, és mondta, hogy most szabadság is van, fegyver is van, nem kell félni többet a medvéktől. Nagyanyám ijedten kunkorodott fel az ágyból, Nagyapám is felült, de ő higgadtan azt mondta, hogy ahonnan elhoztad azt a puskát, oda tedd vissza, mert ebből neked bajod lesz. Előd hősködött, hogy most már nem kell félni a medvéktől, már nemcsak Ceaușescu szabad vadássza, hanem majd ő rendet tesz fenn a havason, és ő azokat a medvéket, amelyek az ő marháikon híztak fel, sorjában kilövi, és nem kell kínosan örülni többet, hogy a helikopterről puffogtató Secretar General... mackótalpas ebédjéhez hozzájárulhatnak. A karabély azzal az érzéssel töltötte el, amire régóta vágyott, biztonságot adott. De ez az érzés nem tartott sokáig. Másnap bemondták a rádióban, hogy akinél fegyver van, szolgáltassa vissza. Előd sokat gondolkodott azon, hogy el kéne ásni valahol egy zsákban, de aztán mégis inkább visszavitte. Nagyanyám is megnyugodott, amikor eltakarította a háztól a bürrögtetőt. Mikor az ideiglenesen felállított gárda tagjainak leadta a karabélyt, mondták neki, hogy Liviu az éjszaka folyamán meghalt az egyik kertben. A sok ütéstől olyan súlyosan sérült, hogy belehalt. Elmehetett volna előző délután, szóltak neki, hogy jobb, ha elmegy, de ő maradt, az ő választása volt. Vasilét senki se bántotta, mert ő sem bántott senkit. Kicsit megdermedt a világ a nagy mámor után. Jött a karácsony. Az első szabad karácsony a gömböcös töltelékes káposztával, lecsipecsivel, cikakáposztával, zengett a Mennyből az angyal, s a székely himnusz meg a magyar himnusz a templomban, ami azelőtt évtizedekig nem volt. Hosszú téli esték következtek, mindenki várta, hogy mi lesz. A levegőben még érződött a hullaszag. Ceaușescut, Elenát is kivégezték. Zetelakán a parancsnok, Gabi Danaila, miután hasba lőtt egy embert, ijedtében magát lőtte meg. Udvarhelyen román és magyar áldozata is volt a forradalomnak. De ezeket valahogy akkor nem érezték nagy veszteségnek. A rádió beszámolt, hogy országszerte több mint ezer civil is életét vesztette. Jött az újév, kicsit alábbhagyott a lendület, friss szelek fújtak, de azok nemcsak jót hoztak.
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. december 23.

Karácsonyi sokadalom és cipődoboz-akció a Téglásban
A szeretet ünnepe így lett szép
A nagysikerű adventi szavalóverseny után e héten tovább fokozódott az ünnepi hangulat a Dévai Téglás Gábor Elméleti Líceumban, ahol szerda délután került sor a hagyományos karácsonyi sokadalomra.
A Winkler család jóvoltából már a hét elején meghozta az angyal a hatalmas karácsonyfát: egy gyönyörű ezüstfenyőt, amit a diákok, pedagógusok gondos keze díszített fel. Ennek tövében kezdődött szerdán a sokadalom, melynek első mozzanataként számos osztályközösség mutatott be ötletes karácsonyi jelenetet, népi játékot, manó táncot és Lengyel Izabella zenetanárnő munkájának köszönhetően gyönyörű karácsonyi dalok is elhangzottak. Az ünnepi műsor a hála jegyében kezdődött. Balogh-Botár Károly-Csaba igazgató-helyettes örömmel mondott köszönetet a kollégáknak, diákoknak, akik az idei tanévben is számos nagysikerű rendezvénnyel öregbítették az iskola hírnevét. És nagy-nagy köszönet illette a szülőket, akik bizalmuk és önzetlen munkájuk mellett anyagiakban is támogatják az iskolát. Idén a két százalékos adófelajánlásokból 9300 lejt kapott az iskola, melyből a gyermekek versenyekre, táborokba való utaztatását, díjazását és számos egyéb tevékenységét sikerült támogatni – számolt be az igazgató-helyettes, örömmel jegyezve meg, hogy a legnagyobb ajándék az intézmény számára az a sok mosolygó gyermek, akiket az angyal oda ültetett a gyönyörű iskolai karácsonyfa alá. A gyermekek pedig igazi ajándékként mindent beleadtak, hogy örömet szerezzenek a jelenlévő szülőknek, tanáraiknak, társaiknak. Az effajta igyekezet a pedagógusokban is munkálkodott. Az osztályközösségek műsorának összeállításán túl, hatalmas tányér süteménnyel lepték meg azokat az osztályokat, illetve óvodai csoportot, akik a legötletesebben díszítették ki tantermük ajtaját. – Az idei adventben ajtódíszítő-versenyt is hirdettünk, és igazán nagyszerű díszek készültek. A zsűrizést Márton Enikő és Gergely Mónika iskolai titkár nénikre bíztuk, a díjként szolgáló süteményeket pedig jólelkű nagymamák sütötték: Judt Borbála, Both Mária, Popa Magdus és Gáspár Juliánna – vezette fel a díjkiosztást Csatlós Erzsébet-Zsófia tanító néni, átnyújtva a díjat a nagycsoport, a IV. A, az V. B és X. MI osztály képviselőinek. A következő bő egy órában verssel, dallal, tánccal, jelenettel fokozták az ünnepi hangulatot a diákok. – Ilyenkor igyekszünk műsorba foglalni mindazt, ami iskolai tevékenységeinket illusztrálja, így német dalokat és reneszánsz táncot is előadtak diákjaink – fogalmazott Lengyel Izabella tanárnő, a rendezvény fő szervezője, aki a tanító-kollégákkal és a Hauer Erich Diáktanáccsal közösen készítette elő az idei sokadalmat, hálás szívvel köszönve meg mindannyiuk munkáját. Az ünnepi műsor immár hagyományosan a Csendes éj eléneklésével zárult, melybe az iskola kórusa mellett a jelenlévők apraja-nagyja: tanárok, szülők, testvérek, nagyszülők is bekapcsolódtak, igazi nagycsaládi hangulatot teremtve.
Ezt követte a kirakódó-vásár, melyen hihetetlenül változatos portékát kínáltak a diákok. A kézműves tárgyak különlegességeként említendő, hogy többnyire újrahasznosítással készültek: papírból, textil-maradékból, gombból, fagylaltpálcikákból stb. A végtermék viszont minden esetben csodálatos lett. A szülők, pedagógusok kövérre tömték táskájukat, tarisznyájukat a vásári portékával. És közben senki nem maradt éhen, hiszen kisebb és nagyobb diákok egyaránt gondoltak a gasztro-termékekre is: mutatós süteményeket, jókora pizzaszeleteket kínáltak a vásári forgatagban. Így aki ott volt, jól lakhatott, és a szíve is csordultig telt örömmel.
Csütörtökön – a sokadalom másnapján – tovább fokozódott az ünnepi hangulat. Ezúttal Oprisa Melinda óvónő kezdeményezésére került sor a cipődoboz-akcióra. – Eredetileg a rászoruló gyermekek számára kezdtünk ajándékot gyűjteni, de akkora volt a lelkesedés, hogy általánosítottuk a felhívást, és az iskolánkban tanuló valamennyi óvodás és kisdiák ajándékcsomagot adott, illetve kapott egy-egy társától – számolt be Oprisa Melinda, egy kedves idézettel mutatva rá, hogy boldoggá tenni másokat nem nehéz feladat, csupán szeretet kell hozzá, tisztelet, s naponta pár kedves szó. Az ajándékosztás megszervezésébe is lelkesen kapcsolódtak be a tanító- és óvónők. Még egy dallal is készültek, hogy megénekeljék ragyogó szemű kis tanítványaikat. Oprisa Melinda pedig Borsai Mária Varázskorona című meséjével lepte meg a népes gyermeksereget, rávezetve őket az önzetlen ajándékozás örömére. A nagy izgalom csillapítása végett egy adventi játékra is sor került, majd valamennyi osztályközösség átadta ajándékait az alatta járó évfolyamnak. Virág Ádám Petőfi-ösztöndíjas fiatal még további meglepetéssel is szolgált. A Palánta Sorsfordító Alapítványnál nyert pályázat nyomán kedves mesekönyvvel, színezővel, illetve CD-vel ajándékozta meg a gyermekeket. Ennyi örömteli pillanat után szinte harsogva csendült fel az iskola aulájában a Mennyből az angyal és a szívből jövő jókívánság: Boldog karácsonyt mindenkinek! Gáspár-Barra Réka / Nyugati Jelen (Arad)

2017. december 25.

Egymást ajándékozzák meg a csíkszentsimoni Böjte atya-ház lakói
„Jóérzéssel tölt el, hogy szemtől szemben állhatunk, és egymásnak adhatjuk át az ajándékot karácsonykor” – mondták a csíkszentsimoni Szent László Gyermekvédelmi Központ fiatal lakói. A Böjte atya-házban 35 szegény családból származó vagy árva középiskolásról gondoskodnak.
A csíkszentsimoni Szent László Gyermekvédelmi Központba múlt héten látogattunk el, hogy elbeszélgessünk az ott élő fiatalokkal arról, hogy hogyan telnek a hétköznapjaik, és kapcsolódva az ünnepi hangulathoz, arra kértük, meséljenek, hogyan készültek az idei karácsonyra. Felvinczi István, a központ vezetője fogadott bennünket, aki mielőtt még a diákokkal találkoztunk volna, végigvezetett a Csíkszentsimon határában található telkük egy részén, ahová négy éve költöztek be, majd az úgynevezett „fiúk-házába” kalauzoltak bennünket, amelynek ebédlőjében már izgatottan vártak minket a fiatalok. Mint megtudtuk, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány által működtetett házakban jelenleg 35 szegény családból származó vagy árva fiúról és lányról gondoskodnak, mindannyian 15-19 év közötti fiatalok.
Többségük a csíkszentmártoni szakközépiskola tanulója, ahol mezőgazdaságot, vendéglátást, turizmust tanulnak, ugyanakkor a gyermekvédelmi központban lehetőségük van arra is, hogy többek között lovas képzésben részesüljenek, valamint gépszerelést sajátítsanak el. Az ebédlő padjain sorjázó tinédzserek magabiztos, jó kedélyű fiataloknak tűntek, és ez a benyomás a későbbi beszélgetésünk során csak erősödött. Elmesélték, hogy a tavaly is karácsony előtt ünnepeltek, ugyanis a téli vakációt, valamint a szentestét sokan közülük a családjukkal töltötték, így azelőtt karácsonyoztak egyet közösen, mielőtt többen közülük hazautaztak volna. Pásztorjátékot adtunk elő, és aztán mindenki kapott ajándékcsomagot – osztották meg. Néhány héttel a karácsony előtt ugyanis levelet írtak az „angyalnak”, amelyben megfogalmazták, mit szeretnének ajándékba kapni. Kéréseiket magyarországi jóakarók teljesítették. „Mindenki névre szóló csomagot kapott, együtt bontottuk ki, megnéztük egymás ajándékait, fényképeket készítettünk” – emlékeztek vissza. Hozzátették, mégis az volt a legszebb abban a karácsonyban, hogy nagyon sokat nevettek, jól érezték magukat.
Az idei szeretet ünnepére is műsorral készültek a fiatalok, kérésünkre egy részletet előzetesen bemutattak. Két lány stand-up comedyjét láthattuk, akik a Szomszédnéni Produkciós Iroda humoristáinak produkciójából kiindulva játszották el egy társkereső helyzetét, jó hangulatot teremtve rövid előadásukkal az ebédlőben. A rögtönzött fellépés után arról beszélgettünk, hogy idén miben lesz másabb a karácsonyuk. Mint elmondták, ezúttal nem „külső angyaltól” várták a csomagot, hanem egymást ajándékozzák meg.
Korábban egy nagy kalapba tették ugyanis a neveiket, és sorsot húztak, hogy ki kinek kell saját kezűleg készített ajándékot adjon. Tavaly jó volt, de idén még jobb lesz a karácsonyunk, mert jóérzéssel tölt el, hogy szemtől szemben állhatunk, és egymásnak adhatjuk át az ajándékot – hangsúlyozták múlt heti látogatásunkkor. A közös ünneplést csütörtök estére időzítették, karácsonyfát állítottak, amelyet kézzel készült díszekkel díszítettek fel, és a díszvacsora után karácsonyi műsorral gondoskodtak arról, hogy örömteli legyen a szeretet ünnepe a közösségükben. Barabás Hajnal / Székelyhon.ro

2017. december 27.

Nagycsaládok karácsonya
Amint azt meghirdettük, a Katalin Egyesület munkatársai karácsony előtt újra felkerestek Arad megyében 20 magyar nagycsaládot, amelynek tagjai 104, többségében kiskorú gyermeket nevelnek. Tartós élelmiszereket, édességeket, kalácsot, egy-egy banánosdoboz ruhaneműt, illetve a Csiky Gergely Főgimnáziumban újra megszervezet cipősdobozba rakott ajándékokat, de az RMDSZ-székházban összegyűlt adományokat is elvitték nekik.
Adományozó körúton
Az aradi nagycsaládok közül a tízgyermekes Csermák család idén is rendezett körülmények között, szerényen, de anyagi biztonságban várta a nagy ünnepet. A családfő a legkisebb gyermekkel, Ferenc Jenővel éppen egy temesvári klinikán tartózkodott, ahol a kisfiún sikeres plasztikai műtétet hajtottak végre.
A kisszentmiklósi nyolcgyermekes Bagi család sem szűkölködött, hiszen az Aradi Polgármesteri Hivatal szociális programjának a jóvoltából a kiskorúak mindennap ingyenebédet kapnak. A családapa viszont az egymás után érkező gáz-, villany-, illetve vízszámlák miatt izgult, mivel kőműves lévén, manapság nincs munkája.
Kakasvárosban a 11 gyermekes Feier családhoz éppen disznótorba érkeztünk, ahol a nagyobb fiúk komolyan segédkeztek a munkában. Amint az édesanyjuk, Ibolya elmondta, a 4 nagyfiú, az apjukkal együtt, németországi építőtelepeken dolgozott, egy csapatot alkotva. Mivel a családapának nem igazán ment az itthoni asztalosműhelye, Németországban a csapatával épületek tetőszerkezetének az elkészítését vállalta.
A pécskai 3 gyermekes Gergely Juditék viszont szűkösen élnek, mert ilyenkor télen nem igazán kerül napszámosmunka.
Nagyiratoson a 8 gyermekkel özvegyen maradt Horváth Józsefet egyedül találtuk otthon. A kisebb gyermekek közül 4 a kisiratosi Pio Atya Gyermekotthonban lakik, a nagyobb fiúk dolgoznak, ahol tudnak. Magának viszont aligha kerül munkája, meg aztán már nem igazán tudja folytatni a szokott munkáját, a fanyesést, ezért örömmel cipelte be a 14 kilós élelmiszercsomagot.
Zimándközön a 6 gyermekes Gurobics Angéla és húga, a 3 gyermekes Szabó Katalin egy házban laknak, amelyre alaposan ráférne a javítás. Angéla gyermekei közül már a tizenévesek is vállalnak alkalmi munkát, a férjének állandó munkahelye van, ezért valahogy megélnek. Szabó Katalinnak viszont komolyabb gondjai vannak, hiszen a betegnyugdíját elveszítette, a gyermekei dolgozgatnak, ahol tudnak, tehát nagyon jókor érkezett a karácsonyi ajándék.
Kisjenő-Erdőhegyen a 6 gyermekes Zleocki család háziasszonya, Csíger Ibolya bizakodva tekintett az ünnep elé, hiszen a férfiaknak állandó munkájuk van, de a legnagyobb fiú, Ferike is jól keres.
Ágyán örömhír fogadta a csomagvivőket: többévi késlekedéssel ugyan, de Borbély Lóránd mégiscsak bevakolta a háza elejét. Az öröm azonban nem teljes, hiszen 5 gyermekének az anyja férjhez ment, ezért az apa a maga szüleinek a segítségével, egyedül neveli tovább a gyermekeit. Feladatának megpróbál eleget tenni, rendszeresen dolgozik, beosztja a keresetét.
Simonyifalván a 8 gyermekes Gazsó család anyagi biztonságban várta az ünnepeket. A házaspárnak, de a legnagyobb lánynak is állandó munkája van. Az anya, Mészáros Mária a házuk homlokzata miatt kesereg, hiszen állítása szerint a munkadíjat megelőlegezte a mesternek, aki viszont a munka befejezését tavaszra halasztotta. Ugyancsak Simonyifalván, a düledező házában ezúttal is hasztalan kerestük az unokáit egyedül nevelő Metz Jolánt, akinek az adományát ismét megbízható helyen kellett hagynunk.
Amint a körúton kiderült, az Arad megyei magyar nagycsaládok többsége jobb körülmények között él, mint néhány évvel ezelőtt. Sorsuk javulása főként annak köszönhető, hogy a gyermekeik egy része felnőtt, munkát vállal, de a szülők közül is többen dolgoznak.
Köszönet
Ezzel együtt mindannyian nagy örömmel fogadták az adományokat, amelyek a legjobbkor a legjobb helyre kerültek. A nevükben az Egyesület vezetősége ezúttal is köszönetet mond a Csiky Gergely Főgimnáziumban Rogoz Marianna tanárnő által szervezett cipősdobozba csomagolt 80 ajándékcsomagért, a Máltai Szeretetszolgálat Aradi Szervezetének az élelemért, mindazoknak a családoknak, akik tartós élelmiszereket, köztük gyümölcsízt, édességet adományoztak, illetve a pénzt adományozó családnak. A jószívű emberek adományaival, illetve az Egyesület tartalékalapjából vásárolt nagy mennyiségű élelemmel, édességgel a szegény sorsú gyermekek és családtagjaik arcára sikerült mosolyt varázsolnunk, éreztettük velük: nincsenek egyedül, valakik rájuk is gondoltak. Ugyancsak köszönet jár Varga Enikő óvónőnek és Bálint Magdolna tanítónőnek, amiért Gyorokra, továbbá Andresz József vingai alpolgármesternek, amiért Majláthfalvára kiszállították a karácsonyi csomagokat. Balta János / Nyugati Jelen (Arad)

2017. december 27.

Pénzzel és vérrel épült 60 éve az irisztelepi templom
Különös eseményt ünnepelt az idén a Kolozsvár-irisztelepi református gyülekezet: 60 éves templomát. A templom az 1950-es évek végén épült, a kommunista államrendszer pedig nem arról volt híres, hogy támogatta volna az egyházakat. Hogyan is lehetett véghezvinni egy ekkora munkálatot azokban az időkben? Miért kellett kaszárnya méretű és felosztású parókiát építeni? Miért nem volt tornya a templomnak? Hogyan emlékeznek a gyülekezetben a 60 évvel ezelőtti építkezésre? Ezekről faggattuk Farkas László irisztelepi református lelkészt.
Beszélgetésünk során érdekességekre is fény derült: például, hogy Kós Károly építészmérnök, egyházkerületi főgondnok és Debreczeni László főiskolai tanár, egyházmegyei műszaki előadó nem tudtak kiegyezni az ablakok méreteiben. Míg Kós a kicsi, addig Debreczeni a nagy ablakok híve volt – így lettek aztán a templom ablakai különböző méretűek.
Reformátusok unitárius templomban
Az irisztelepiek és a kerekdombiak mind a Hidelvéhez tartoztak régen. Amíg ki nem nőtték a templomot.
– A hidelvei gyülekezet több mint hatezer lelket számlált, a létszám az iparosodással még jobban megnőtt. Ekkora közösséget nem igazán lehetett pásztorolni. Nagyon jó munkát végzett a katolikus egyház ezen a téren, jól megszervezte a gyülekezeti tagokat, istentiszteleti életet, olyannyira, hogy a reformátusok ezt megirigyelték. Így indult a történet 1926 körül, amikor Surányi Erzsébet tanítónő elkezdte a református gyülekezeti élet szervezését: hely híján magánházakban szervezett istentiszteleteket. Surányi Erzsébetet támogatta munkájában Rácz Eszter és Wágner Istvánné, aki a gyülekezet első kántora, 1932-től 1965-ig, 33 éven keresztül. Surányi Erzsébet nagyon jó kapcsolatot ápolt Borbáth Dániel teológiai tanárral és Imre Lajossal, mindketten hidelvei segédlelkészek voltak, így az ő segítségükkel, illetve a teológiai tanárok és hallgatók szolgálatával beindul az egyházi élet az Irisztelepen. Kezdetekben magánházaknál volt az istentisztelet: a Porcelán utcában kibérelték Horváth Vasile magánházát, majd a Kardos Károly lakóházát a Külkajántói úton, később a Szigeti lakóházat a Máramaros utcában. Ezt követően vásárolták meg a napköziotthont, ahol szintén tartottak istentiszteleteket. Érdekes módon még az unitárius templomban is zajlottak istentiszteletek, az unitárius egyház is befogadta az irisztelepi reformátusokat. Nagy neveket sorol fel a Historia Domus, akik itt szolgálatot végeztek: Imre Lajos, Borbáth Dániel, Nagy Géza, Gönczi Lajos, Maksay Albert és Nagy András teológiai tanárok, de teológiai hallgatókat is, köztük Nagy Zoltánt, aki a megalakulást követően a gyülekezet első lelkipásztora lesz. A magánházaknál tartott istentiszteletekre és bibliaórákra az emberek házszentelő istentiszteletekként tekintettek. Ezeknek is megvan a maguk dinamikája, családiasabbak. A magánházakban egy istentiszteletet tartottak vasárnaponként, ezért 60 év múltán se szokta meg a gyülekezet, hogy vasárnap délután is van istentisztelet.
A pap talicskázta a téglát és zsoltárokat énekelt
– A házaknál tartott istentiszteletek alatt született meg az igény arra, hogy templomot építsenek. Ekkor összevásárolták a szükséges területeket, a Kajántói út 101. és 109. szám közti kicsi telkeket. Kós Károly és Debreczeni László tervei alapján 1949 és 1955 között épült fel a templom, amely a mai napig nincs kész: a kazettás része még mindig nincs befejezve. A templomot 1957-ben Vásárhelyi János püspök szentelte fel. Az állami szervek december elsejére, román ünnepre tűzték ki a templomszentelés dátumát. Egészen megerőltető volt a gyülekezet számára a templom felépítése, hiszen földműves és kiskeresetű emberek laktak itt, segítségükre siettek rengeteg közmunkával a Hidelvén és a Kerekdombon lakók – mondta a lelkész.
Bustya Dezső nyugalmazott lelkipásztor, egykori irisztelepi egyháztag így emlékezett az építkezésre a 60. évforduló kapcsán tartott december eleji ünnepségen: „A második világháború kegyetlen rombolásai utáni helyreállítás rendjén fogant meg a gondolat: templomot kell építeni az iriszi gyülekezetnek. Gyermekkoromban a vasárnapi-ünnepi istentiszteleteket a Porcelángyárral szemközt fekvő református iskolában tartották, magam is oda jártam. Az államosítással, sajnos, ez a lehetőség megszűnt; ez a tény annál inkább indokolttá tette egy önálló istentiszteleti hely megépítését. (…) Hálás vagyok Istennek, hogy magam is részt vettem benne, fizikai munkával is. Emlékszem, hogy lelkipásztorunk maga is buzgón talicskázta a téglát, építőanyagot – közben zsoltárokat énekelt. Páratlan élmény volt! (...) Dr. Bíró Mózes lelkipásztor beszámoló bizonyságtételéből csak két mozzanatot emelek ki. Elmondta: a templom a gyülekezet imádságaiból és önkéntes adományaiból épült fel. Volt, aki többet, volt, aki kevesebbet adott. Egy idősebb nőtestvér, akinek semmiféle állandó jövedelme nem volt, adott 60 lejt. Honnan, kérdezte a lelkész? Vért adtam, volt a felelet.”
– Miként volt lehetséges, hogy a kommunista időben, amikor az egyházakat meghurcolták, engedélyt kaptak egy templom építésére?
– A templom a legsötétebb időkben épült, ezért nem lehetett például tornya. Lakott a szomszédban egy híres román ügyvéd, Tufan Alexandru, akinek a feleségét már Tufan Sándornénak hívták. Amikor elkezdett itt mocorogni a nép, hogy legyen saját istentiszteletük, ez az ügyvéd segített az építkezési engedélyek beszerzésében. Később be is iratkozott a református egyházközségbe. El kell képzelni milyen szava lehetett ennek az ügyvédnek az akkori időben, a világháború után. Valamilyen módon lenyelték a templomépítést. Abból, amit ki tudtam én fürkészni az emberekből és a Historia Domusból rájöttem: ez az ember összeköttetésein keresztül, derekasan részt vett ebben a harcban. Azt csak sejteni lehet, hogy s mint intézte el a szükséges dolgokat – mondta Farkas László.
A templom huszártornya 1996-ban épül meg, az eredeti Kós-tervek szerint
Kaszárnyapaplak lesz
– A gyülekezet csak később, 1958. április elsején alakult. A gyülekezet presbitériuma kérte Vásárhelyi János püspöktől Nagy Zoltán hidelvei segédlelkész kinevezését, aki 1968-ig volt a közösség lelkipásztora. Szolgálata alatt vakoltatták ki a templomot és kapta mostani formáját, kivéve a tornyot (ez 1996-ban épül meg, az eredeti Kós-tervek szerint). A templom építésével egyidőben a parókia nem épült fel, bár volt erre is két Kós Károly terv. Nem tudni, miért maradt ez el, egyetlen indok lehetséges: Nagy Zoltánnak volt ahol laknia, s így a gyülekezet nem volt rákényszerülve, hogy lelkészi lakot is építsen.
Nagy Zoltán munkássága alatt formálódik az irisztelep gyülekezetté, majd 1968-ban, betegnyugdíjba vonulását követően az ő megüresedett lelkészi állására Sógor Sándor búzásbocsárdi lelkipásztort választják meg. Az akkori törvények szerint zárt város volt Kolozsvár, csak az vállalhatott itt munkát, akinek kolozsvári személyazonosságija volt. Ám nagyon ügyesen megoldották ezt: az akkori főgondnok családja, a Balogh család befogadta a lelkészt, és így készítettek neki személyazonosságit. Az állami és központi szervek csak akkor engedélyezték, hogy lelkésze legyen a közösségnek, ha felépíti a parókiát, így a lelkészi lak felépítése Sógor Sándorra maradt, aki egy év alatt készítette ezt el. Ennek az épületnek is megvan a maga története: nem a Kós Károly tervek szerint, hanem egészen másképp készült el. Az állami szervek csak emeletes lakás építésére adtak engedélyt. Több huzavona után emeletes vidéki rendőrlakra emlékeztető papilak épülhetett. Egy „kaszárnyát” engedélyeztek, aminek semmi értelme nem volt, de így kérték. Bizony nem kis fáradságba került Sógor Sándornak míg ezt meg tudta oldani.
Sógor Sándor 1987-ig volt a gyülekezet lelkésze, őt követte Nagy Levente kecsedkisfaludi lelkipásztor 1988. április elsejétől. Az akkori választásba igyekeztek beleszólni az állami szervek is, sikertelenül, igaz, fél év késéssel érkezett csak meg a lelkész, körülményes utak és tárgyalások után. Az ő munkássága alatt és az 1989-es változások után kezdett a gyülekezet gazdasági élete fellendülni, akkor kezdték az épületeket visszaperelni. Visszakapták az egyik iskolarészt, felújították, ott most gazdasági tevékenység folyik, ebből tartja fent magát az egyház, hiszen ma is szegények az emberek ezen a vidéken, kiskeresetűek, többnyire idősek, nyugdíjasok. Nagy Levente 2007-ig volt a lelkipásztor, őt én követtem 2008. április elsejétől.
– Az elődeinek is számos problémával kellett megküzdeniük, ma milyen feladatok hárulnak a lelkészre?
– A visszaigénylés sok szövevényes útját járjuk végig ma is. Van még visszaigénylés alatt álló épületrészünk, de a meglévő épületek karbantartása is fontos. Próbáljuk megtölteni termeinket tevékenységekkel, rendezvényekkel, otthonossá és elérhetővé tenni őket minden korosztály számára, foglalkozásokat tartunk gyerekeknek, fiataloknak, az idősebbeknek is. Igyekszünk a gyülekezeti életet úgy szervezni, hogy otthona legyen a gyülekezetnek ez a hely. Szabadság (Kolozsvár)

2017. december 27.

Autonómiatervezet mint egyéni törvényjavaslat: az alkotmánnyal „takarózik” az RMDSZ és az MPP-elnök
Az alkotmányossági akadályok miatt nem látnak sok esélyt arra az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt (MPP) Krónikának nyilatkozó politikusai, hogy a parlament vitára fogja bocsátja a Kulcsár-Terza József MPP-s háromszéki parlamenti képviselő által pénteken egyéni törvényjavaslatként iktatott székelyföldi autonómiatervezetet. Korodi Attila, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője lapunk megkeresésére nem adott egyértelmű választ arra, hogy parlamenti szavazás esetén kiállnak-e a statútum mellett.
Biró Zsolt MPP-elnök pártsikerként értékeli a tervezet iktatását, holott nem írta alá.
Az alkotmányossági akadályok miatt nem látnak sok esélyt arra az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt (MPP) Krónikának nyilatkozó politikusai, hogy a parlament vitára bocsátja a Kulcsár-Terza József MPP-s háromszéki parlamenti képviselő által pénteken egyéni törvényjavaslatként iktatott székelyföldi autonómiatervezetet.
Korodi Attila, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője kedden lapunknak elmondta: Kulcsár-Terza előzetesen jelezte nekik, hogy még az év vége előtt be fogja nyújtani a parlamentbe a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) autonómiastatútumát, ők pedig ezt tudomásul vették. Korodi ugyanakkor emlékeztetett: a tervezet már kétszer volt a parlament előtt, és mindkét alkalommal vita nélkül elvetették. Alkotmányossági probléma merül fel, ezért seperik le mindig vita nélkül az autonómiatervezetet. El kell mondanunk, hogy amíg Románia alaptörvénye nem változik, semmi esélye nincs annak, hogy az autonómiastatútum átmenjen. Ez kétlépcsős folyamat” – szögezte le a Hargita megyei parlamenti képviselő, aki szerint „dolgoznak az ügyön”.
Kérdésünkre, hogy ha mégis sor kerül vitára, az RMDSZ honatyái kiállnak-e a Kulcsár-Terza által benyújtott tervezet mellett, Korodi úgy fogalmazott: a vitában természetesen elmondják érvrendszerüket a közösségi jogok érvényesítéséről, az autonóm intézményrendszer létrehozásának fontosságáról.
Hasonlóképpen vélekedik Biró Zsolt MPP-elnök, aki a Krónikának valamivel diplomatikusabban nyilatkozva úgy fogalmazott: a szakértők véleménye megoszlik arról, hogy a jelenlegi alkotmány mellett el lehet-e bármit is érni ezen a téren, vagy előbb mindenképp módosítani kell az alaptörvényt. Biró ugyanakkor hangsúlyozta: az MPP már hosszú ideje szorgalmazza az alkotmánymódosítást. A politikus arra is kitért, hogy a polgári párt számára az autonómia képviselete becsületbeli ügy, az alakulat programjában is világosan szerepel, hogy mindent megtesznek az önrendelkezés kivívásáért. A pártelnök szerint azáltal, hogy Kulcsár-Terza József benyújtotta az SZNT által kidolgozott statútumot, „semmi új nem történt”, hiszen erről már az MPP választmányi ülésén is döntöttek. Biró Zsolt ugyancsak emlékeztetett arra, hogy az SZNT statútuma már kétszer megjárta a parlamentet, ugyanakkor úgy véli: az MPP „becsületbeli kötelességének tett eleget” azzal, hogy harmadszor is benyújtották.
„Tettük ezt annak ellenére, hogy az SZNT a parlamenti választásokon elzárkózott a magyar jelöltek támogatásától, sőt voltak olyan tagjai, akik román pártok, vagy éppen a lengyel képviselet mellett tették le a voksukat. Mi folyamatosan hangoztatjuk, hogy a magyar emberek érdekeit a román parlamentben csak magyar képviselők védelmezik” – fogalmazott az MPP elnöke. Lapunknak azt is elmondta: az RMDSZ-szel közösen kidolgozott autonómiatervezetet sem vetették el, „létezik a munkacsoport”, ígérete szerint annak a javaslatnak a beterjesztésére is sor kerül, ám ez az alkotmányossági problémáktól függ.
„Az alkotmánymódosítás rögös út, nem lesz egy díszmenet, látványos eredményekre egyelőre nem számítunk” – szögezte le Biró Zsolt. Mindezek ellenére értelmét látja annak, hogy Kulcsár-Terza most benyújtotta a statútumot, mert szerinte ez mindenképpen eléri a román társadalom ingerküszöbét, hozzájárul ahhoz, hogy a kérdésben folyamatos közvita legyen, „ez most a legfontosabb szempont”. Bármi is lesz a sorsa, fontos, hogy egy törvénytervezet ne sikkadjon el, ne porosodjon a fiókban. Első körben a törvényhozási tanácsnak kell majd véleményeznie” – tette hozzá a pártelnök.
Noha Biró Zsolt többes számban beszélt az autonómiatervezet benyújtásáról, Kulcsár-Terza József pénteken egyéni törvényjavaslatként iktatta azt a képviselőházban. Az MPP politikusa a Székelyföld autonómiastatútumát abban a formában terjesztette a parlament elé, ahogyan azt a Székely Nemzeti Tanács kidolgozta és elfogadta. „Bízom abban, hogy ez nemcsak annyit fog jelenteni, hogy a Székelyföld autonómiájának ügye a román parlament elé kerül, hanem lehetőségként szolgál majd arra nézve, hogy egy érvek mentén történő párbeszéd nyomán a többségi nemzet is elismerje és elfogadja a teljes nemzeti szabadsághoz való jogunkat” – írta közleményében a politikus. A polgári párt háromszéki elnöke – aki az RMDSZ jelöltlistáján szerzett parlamenti mandátumot és az RMDSZ képviselőházi frakciójának tagja – kifejezte meggyőződését, hogy a székelységet megilleti az önrendelkezés joga, annak gyakorlására ígéretet kapott az 1918. december 1-jén elfogadott Gyulafehérvári nyilatkozatban is, és ennek a közösségi akaratnak a megjelenítésére minden alkalmat meg kell ragadniuk a székelység választott képviselőinek.
Kulcsár-Terza József az MTI-nek telefonon nyilatkozva azt mondta: becsületbeli kérdésként kezeli az ügyet. „A Székely Nemzeti Tanácsnak tagja vagyok, úgy gondolom, ezt be kellett nyújtani, és mikor kérnénk számon a gyulafehérvári ígéreteket, ha nem most, a centenárium éve előtt?” – tette fel a szónoki kérdést a képviselő, kifejezve reményét, hogy – a korábbi alkalmaktól eltérően – a bukaresti parlament ezúttal nem fogja érdemi vita nélkül elvetni a tervezetet.
Arra a kérdésre, hogy megpróbálta-e meggyőzni párttársát, Biró Zsolt MPP-elnököt vagy az RMDSZ-frakció többi tagját, hogy ők is aláírják a törvényjavaslatot, Kulcsár-Terza József azt mondta: egyeztetett frakciótársaival, elmondta nekik, miért tartja szükségesnek a tervezet előterjesztését, de szerinte nem őt kell kérdezni arról, miért egyedül az ő aláírása szerepel az iktatott törvénytervezeten. Az időzítés tekintetében Kulcsár-Terza József elmagyarázta: a parlamenti munka során mindig adódnak más szempontok, amelyek szintén fontosak a magyarság számára – mint az anyanyelvhasználati küszöb módosításáról szóló kezdeményezés vagy a marosvásárhelyi katolikus iskola ügye – és ezek miatt várt az ülésszak végéig.
A Székely Nemzeti Tanács pénteken köszönetét fejezte ki Kulcsár-Terzának, és történelmi pillanatnak nevezte a parlamenti beterjesztést. Bíró Blanka / Krónika (Kolozsvár)

2017. december 27.

Eltemették Veres-Kovács Attila várad-olaszi lelkipásztort
Péntek délután a Rulikowski temetőben gyászolók sokasága kísérte utolsó földi útjára a tragikus hirtelenséggel elhunyt Veres-Kovács Attila nagyvárad-olaszi református lelkipásztort.
A metsző hideg ellenére nagy tömeg vett részt a Rulikowski temető városi ravatalozójánál zajlott gyászszertartáson, három egyházi elöljáró is, Csűry István református, Böcskei László római katolikus és Virgil Bercea görögkatolikus püspökök, jeléül annak, hogy mennyien tisztelték és szerették a december 19-én tragikus hirtelenséggel elhunyt Veres-Kovács Attila nagyvárad-olaszi református lelkipásztort.
A gyászolókat, illetve a végtisztességet tévő gyülekezetet Dénes István-Lukács, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület generális direktora, a Bihari Református Egyházmegye esperese, élesdi lelkész üdvözölte, majd Kocsis Attila debreceni lelkipásztor, akit több mint 30 éves barátság kötött eltávozott lelkésztársához, hirdette Istennek vigasztaló igéjét a Máté írása szerinti evangélium I. részének 23. verse alapján: „Íme a szűz fogan méhében, fiút szül, akit Immanuelnek neveznek, ami azt jelenti: velünk az Isten”. Úgy fogalmazott: minden temetési igehirdetés hihetetlen törékeny lelkiállapotban hangzik el, kiélezett élethelyzetben érinthet meg, vigasztalhat, avagy tovább sokasíthatja a már elviselhetetlenül tornyosuló miérteknek a garmadáját. Ezekben a napokban különösen is érzékenyek vagyunk, de talán jó reménységgel mondhatjuk: nyitottak vagyunk Urunk megszólító szavára. Mikor, ha nem most hallhatjuk és hallgathatjuk sokkal érzékenyebb füllel a bátorító szót: velünk az Isten? Hangsúlyozta: a testi halál ugyan fájdalmas veszteség, az itt maradottak számára nehezen feldolgozható trauma, mégis hitvallásos bizodalommal mondhatjuk: halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod? Tudjuk ugyanis, hogy életünkben és halálunkban, testestül és lelkestül, nem a magunké vagyunk, hanem a mi Megváltónk drága tulajdona. A zsoltárossal mi is együtt vallhatjuk: „siralmamat vígságra fordítottad, leoldoztad gyászruhámat, körülöveztél örömmel”. Nincs nagyobb vigasztalás annál, hogy Isten velünk van nemcsak életünkben és halálunkban, hanem feltámadásunkban.
A tiszteletes azon meggyőződésének adott hangot: Veres-Kovács Attila mérhetetlenül többet vállalt magára, mint kellett volna. Lelke biztosan bírta volna még, de a szíve nem, annyi minden rakodott ott le, hiszen mindent a szívére vett, és szívből csinált. Ha valaki, akkor ő, tudott nevetni is, hányszor és sokan örültünk öblös hangjának. Ugyanakkor ne feledjük azt a bibliai tanítást, amit a Példabeszédek könyvében olvasunk: nevetés közben is fájhat a szív, és ez a szív most nem dobban többet. A zsoltárának kedves igéje egy másik hitvallással együtt adja meg az igazi eredőjét kifogyhatatlan szolgálatának: „ezért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené”. Mert minden a könyörülő Istené, ahogyan a most elmúló reformáció évében is rengetegszer elhangzott: Soli Deo Gloria, egyedül Istené a dicsőség.
Akadályfutás
Az évfolyamtársak nevében Sándor Lajos várad-újvárosi lelkipásztor búcsúzott Veres-Kovács Attilától, néhány anekdotával és viccel fűszerezve mondandóját, és a Zsidókhoz írt levél XII. részének 1. versét idézve („Kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőtért”), mely ige az 1976-ban végzett teológusok szolgálatba indítója volt. Felidézte, hogy sokfélék voltak, különböző karakterek, jellemek, ugyanakkor mindannyian elhívottak. Veres-Kovács Attila 41 kört tett meg a képzeletbeli stadion futópályáján, ahol nem a küzdőtársak voltak az igazi ellenfelek, hanem az akadályok, mert a lelkész élete akadályfutás, és az akadályok kiszámíthatatlanul következnek, rájuk edzeni csak imádsággal lehetséges. Küzdőterének időmérő pontjai: Nagyvárad-Velencén segédlelkész, Patóháza, ahol Józsefházára és Aranyosmeggyesre is helyettesként beszolgált, Fugyivásárhely – hegyaljai templomépítéssel –, és Nagyvárad-Olaszi. Időközben egyházkerületi főjegyző volt, a változás viharos idejében, majd kitérő következett az Egyesült Államokbeli és ausztráliai szórványmagyar reformátusság világába. Szíve csücske volt a Lorántffy Zsuzsanna Gimnázium, melynek bábáskodott az újraindításánál, és később felnőtté cseperedésében mint az anyaegyházközség lelkipásztora munkálkodott. A Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ létrejöttét is szívügyének tekintette. Kitartása nemcsak egyházi szolgálataira, hanem közéleti szerepére is kiterjedt. Alapítványok, egyesületek tudhatták támogatóik közt, irodalmi, zenei, képzőművészeti bemutatók házigazdájaként sokoldalú kultúráját, gazdag nyelvezetét, jó humorát csillogtatta meg. Igehirdetési szolgálata sokak épülése volt.
A gyászszertatáson közreműködött a várad-olaszi Béczy Ernő kórus, a kántorok kórusa, a lelkészek kórusa és vitéz Erdei József előadóművész. A végtisztességet tévőket a szervezők arra kérték, hogy egy szál virággal jelezzék tiszteletüket, szeretetüket. A koszorúmegváltás összegét a Nagyvárad-Olaszi Református Egyházközség reformációi emlékköveinek megvásárlására ajánlja fel a gyászoló család. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

2017. december 27.

Angyalvárás Ördöngösen – külhoniak a Páva-döntőben
A Fölszállott a páva ötödik sorozata december végén a döntővel zárul. A külhoni indulók kiválóan szerepeltek a középdöntőkben, így a végjátékban öt formáció is esélyes a győzelemre.
A Fölszállott a páva népzenei és néptánc tehetségkutató verseny – az MTVA és a Hagyományok Háza közös műsora – a végéhez közeledik. Októbertől két hónapon keresztül a nézők pénteki főműsoridőben először a területi válogatókból láthattak ízelítőt, majd az elődöntők következtek. A decemberi két középdöntő után a 29-ei döntővel fejeződik be a sorozat, az adásba a versenyzők fele érkezik külhonból.
A Kalotaszeg Legénytársulat fergeteges menetelés után tárja a közönség elé nádasmenti összeállítását. Céljukat elérték, Kós Károly szűkebb hazája ismét az érdeklődés középpontjába került (Kód: 17).
Az Ördöngös Zenekar ezúttal mezőségi, búzai dallamokkal kívánja megnyerni a döntnökök szívét. Miklósi Hunor prímás elmondása szerint már otthon mozognak a stúdiók világában, a drukk is alábbhagyott, s továbbra is számítanak az erdélyi szavazókra (Kód: 08).
Úgy tűnik, a táncegyüttesek kategóriájában többségben vannak az erdélyiek, hiszen a Tatrospart Néptánccsoport Gyimes figuráit hozza a fővárosba: a regruta vacsora, s lakodalmas tízes-özöne után ismét Tatros-menti táncokkal kedveskednek a nézőknek (Kód: 20).
Egész Felvidék támogatására számíthat a Pósfa Zenekar. „Egy tradicionális szórakoztatási/szórakozási formát kívánunk megismertetni főként a jövő generációival.” – vallották az induláskor, s missziójuk, úgy tűnik, teljesült. Ezúttal csallóközi dudanótákat hallhat tőlük a közönség (Kód: 14).
A zentai Sőregi Anna – Komáromi Kristóf páros eddigi teljesítményéből az életöröm sugárzott. Mostani dallamválasztásuk messzebb esik a Délvidéktől: „Megfogott minket a Gyimesek világa, s a vidék gazdag furulya-hagyományai” – indokolják döntésüket (Kód: 16).
A Fölszállott a páva zsűrijének elnöke Sebő Ferenc Kossuth-díjas zenész, a nemzet művésze. A bírálók között foglal helyet Sebestyén Márta Kossuth-díjas énekes és Agócs Gergely néprajzkutató, népzenész, a Hagyományok Háza tudományos munkatársa, Diószegi László történész, koreográfus, a Martin György Néptáncszövetség elnöke, és Zsuráfszky Zoltán Kossuth-díjas táncművész, koreográfus is.
A négy kategória győztes mellett a közönség is kiválasztja 2017 legjobb produkcióját, így a leírt kódokat érdemes megjegyezni.
Adás: 2017. december 29., péntek (Duna, magyar idő szerint 20.25) Az adások megtekinthetők: www.mediaklikk.hu/pava erdon.ro

2017. december 28.

Szeretetről a történelem sodrásában
Embert próbáló időkben találtak egymásra, alapítottak családot, s megannyi megpróbáltatás ellenére sikerült együtt maradniuk, gyarapodniuk. Szöllősy Miklós és Jolán családjának története nem egyedülálló, hozzájuk hasonlóan milliók szenvedtek, vándoroltak a háború idején, életútjuk bizonyos mozzanatai vélhetően némely olvasók felmenőinek, elődeinek élettörténetéhez is hasonlít – számomra mégis különleges. A Monarchia idején – 1913-ban és 1916-ban –, Erdély egymástól távol eső településein – Margittán, illetve Gidófalván – látták meg a napvilágot, Brassóban találkoztak első ízben, majd újból Budapesten. Végül Háromszéken állapodtak meg, a honvágy hozta haza a családot.
1944-ben sokak számára inkább gondterhes volt a karácsony, mintsem fényektől pompázó, háború idején a túlélés jegyében és reményében teltek a mindennapok. Miklós sem tölthette családjával, fiatal feleségével és néhány hónapos kislányával az első közös karácsonyukat. A jobb élet reményében mentek a magyar fővárosba, házasságuk évében, 1941-ben kacagva mondták: jól meggazdagodtak... Állásuk volt ugyan, de sokra nem vitték. Legidősebb lányukkal, Jolánnal idéztük fel azokat az éveket.
– Édesapám egy hadiüzemben dolgozott Pesten, édesanyám egy szövőgyárban. A tulajdonos szőrmegyáros volt, katonai felszereléseket, ruházatot gyártottak, ezért édesapámat sokáig fel tudta menteni, hogy ne sorozzák be katonának. Első karácsonyunk 1944-ben azonban úgy sikerült, hogy december elsején besorozták, így édesanyám egyedül maradt velem. Nem büszkeség, de ez az igazság: édesapám következő év februárjában megszökött – tulajdonképpen ennek köszönhetjük, hogy volt édesapánk, életünk. Magyar katonaként az út-hidászokhoz sorozták be – nehéz feladatokkal járó munka volt. Talán Szolnok közelében lehetett, akkor ott már szörnyű harcok dúltak, s egy csataszerűségben, ahol magyarok, németek, oroszok összekeveredtek, édesapám átugrott a kerítésen egy temetőbe. Kiáltott utána egy német katona, de nem értette, mit mondanak neki, végül valahogy hazatért.
Élet egy utazóládában
A család Zuglóban lakott – lányuk ma is őrzi a születésekor kapott lakcímkártyát – a Kupavezér téren, albérletben. Pincékben éltek az emberek, oda költöztek, hogy biztonságban legyenek, mert gyakori volt a légiriadó, állandóan futni kellett. A ház tulajdonosa egy februári napos reggelen hazament, hogy szemügyre vegye, milyen állapotban van az épülete. Félig lebombázták... Miklós őszülő hajjal, borotválatlanul, falusi ruhában állt a ház előtt, főbérlője nem ismerte meg, de megszólította: Lássa-e bácsi, mit csináltak a házammal? – kérdezte tőle. Aztán amikor felesége hollétéről érdeklődött, kézen fogta, s bekiabált a pincébe a fiatalasszony után... Rövid ideig még kínlódtak Pesten, ám a családfőt állandóan bújtatni kellett, bármikor „falhoz állíthatták volna”. Elhatározták hát, hazamennek Miklós szülőhelyére, az akkor még falu Margittára. A nagy ostrom előtt felesége egy méretes utazóládát kapott a háziasszonytól, ebbe a régimódi hajóládába pakolt be mindenféle ágyneműt, értékeiket, majd belehúzta egy aknatölcsérbe és lefödelte. Vándorlásuk előtt ezt vették elő, ez lett kislányuk ágya. Ládájukat gyalogszerrel húzták egészen Margittáig, miután a kiváló műszaki érzékkel megáldott fiatal családfő kerekeket szerelt rá. – A biciklit édesanyám kapta egy román katonától. Egy teherautón ültek, fehér kenyeret szeltek és szalonnáztak. Anyám hetekig nem látott ilyet, vélhetően rájuk csodálkozott. Ekkor az egyik katona levágott egy szelet kenyeret, és mondott valamit a társának, anyám pedig románul köszönte meg. Aztán útbaigazítást kértek tőle, anyám románul válaszolt, ezért köszönetképpen nekiadtak egy biciklit. Ennek a kerekeire szerelte rá apám a ládát, azt húzták, benne engem és egy kis holmit, amit menekíteni tudtak. Gyalog mentek tizenegy napon át. Nem mertek sem vonatra, sem teherautóra, sem más járműre felülni. Valahányszor katonai konvojt láttak, mindig betértek a mezőre, s közben igyekeztek úgy haladni, hogy estére mindig lakott területre, faluba érjenek, ahol szállást kaphattak.
Az első éjszakát egy állomás környékén tölthették a fiatalok, az asszony egy mozdonyról kért és kapott meleg vizet, hogy tisztába tegye gyermekét. Egy alkalommal esőben, árok szélén ülve szoptatta őt, férje betakarta, pokrócot tartott felettük. Éppen akkor valami falusiak jöttek szekérrel, akik a jelenet láttán oda kiabáltak: hát maguk mit csinálnak, fényképeznek? Volt, ahol szívesen látták, máskor visszautasították őket. A kisgyermekkel utazókat általában hamarább befogadták, megsajnálták, s ha volt, meleg vacsorát adtak, legtöbbször pityókatokányt. Pesten a pincében valaki sokáig ecetes csípős paprikát, cukor nélküli egreslekvárt evett... – idézte fel lányuk.
Mire a fiatal család a határ közelébe ért, arra már valamelyest meghúzták az országhatárt, de nehézkes volt átkelni rajta. Még nem rendezték a tulajdonviszonyokat, így akinek birtoka átnyúlt a másik oldalra, átjárhatott a földjét megművelni, engedélyt kapott erre. A fiatalok egy malomnál melegedtek, arra vártak, hátha találnak valakit, aki Margittáig megy vagy legalább átkel a határon, hogy vele tartsanak. Végül egy szénát szállító szekeres jött, fogata után kötötték a kis ládát, s ők karjukon kislányukkal a szekér mellett gyalogoltak. Így sikerült átjutni a határon. Április 4-re értek haza.
Partiumból Háromszékre
Margittán tíz évet élt a család, itt született második gyermekük is, Éva. A háborút követő időszakban nehéz volt az élet, a lányok egyebek mellett arra emlékeznek, gyermekként sokat álltak sorba fekete kenyérért. Kellemes, maradandó emlékük, hogy ügyes nagybátyjuk karácsonyokon bőségesen állított elő szaloncukrot, s emellett fával is ügyesen dolgozott, ő készítette az első bababútort nekik, ma is őrzik egy darabját. Édesanyjuk barátnőjével babát varrt nekik: megvásárolták a papírmasé babafejeket, ahhoz készítettek ruhát, cipőket. A család másik ága, a fiatalasszony szülei, testvérei Sepsiszentgyörgyön éltek, ő pedig vágyott haza, arra is gondolva: gyermekei jobb oktatásban részesülnek majd. Így 1954-ben újabb lakhelyváltás következett, dolgaikat tehervagonra pakolták, s ezúttal vasúton, de ismét hosszú napokig utaztak. Immár véglegesen haza.
Úgy nézett ki, a családfő állása – varrógép-műszerészként dolgozott – áthelyezés révén megoldódott a szövetkezetnél, sőt, a lakhatást is biztosnak tudták. Miklós az apósa házában megüresedett lakrészbe készült családjával, ám mire ide értek, beköltöztettek oda egy másik szövetkezeti alkalmazottat. Gondnak ez is elegendő lett volna, ám az ügyes kezű műszerészt lakás hiányában azzal büntették, hogy nem fogadták el áthelyezését sem. Végül Előpatakon talált állást egy varrodában, a lakhatás azonban jó ideig szerencsétlenül alakult, a család be sem tudott jelentkezni a hatóságoknál. Gyermekeik úgy emlékeznek, anyai nagyapjuk halála után költöztek végül az ő belvárosi házába. A család legkisebb gyermeke, Mária 1957-ben már Sepsiszentgyörgyön született. Édesapját dolgos, ügyes kezű mesterembernek ismerték a városban, aki mindent megjavított, varrógéptől vasalóig, sőt, az ügyvédek is hozzá vitték írógépeiket javításra. Mindig vágyott haza, Margittára, s mint középső lánya felidézte: hihetetlenül boldog volt, amikor sok-sok év múlva visszakapta a család szőlőjét... Valódi szé­kellyé sohasem vált.
*
Bő két és fél évtizeddel azt követően, hogy Sepsiszentgyörgyre költöztek, a sors mondhatni összefonta útjainkat, bennünket. Kisebbik lányuk – édesanyám iskolatársa és barátnője – a keresztanyám lett, s mert a kommunizmus éveiben az anyák igen keveset lehettek kisgyermekeikkel, így ő és az egész család vállalták: vigyáznak rám, amíg szüleim dolgoznak. Ez évek alatt sajátjukként óvtak, neveltek, öreg házuk nagy asztala körül tettem meg az első lépéseket, s további életem minden lényeges eseménye oda és hozzájuk is kötődik. Unokájuk, gyermekük lettem, ők a „fogadott” nagyszüleim, s ma is szeretettel ragaszkodom mindannyiukhoz. Semmihez sem fogható érzés megélni mostanság, hogy kisfiam is ott játszhat, ott majszolhatja a piros, ropogós almát, ahol annak idején magam is. Szőllősy nagymamáék öreg-öreg almafája körül... Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. december 28.

Guruló szórványkavicsok
Elárvuló kövek
Bárba szorult kulturális élet
Mezőseptér irányába folytatjuk utunkat, ahol mindössze öt magyar – mind református – él. Útközben értesülünk arról, hogy a templom gondnoka, annak ellenére, hogy korábban megígérte, nem tud fogadni. Így csak rövid kitérőt teszünk, és lefotózzuk az ortodox temető szomszédságában az erdő szélén álló cserépborítású templomot, amely javításra szorul. Hogy ki szán erre majd pénzt, és lesz-e akinek, egyelőre megválaszolatlan kérdés. A faluból felkapaszkodunk egy dombra, majd egy erdőn átvezető úton kanyarodunk le Mezőörményes községközpontba, ahol az itteni szórvány legnagyobb református közössége él, összesen 47-en vannak.
Mezőörményes a legkorábban ismert adatok szerint a Kán nemzetségbeli László vajda és fiai birtoka volt, amelyet 1321-ben I. Károly király Kácsik nemzetségbeli Mihály fia Péternek adott adományul Myke magtalan halála miatt. 1329-ben I. Károly több birtokkal együtt elcserélte a Hontpázmány nemzetségbeli Pogány Istvánnal, ő 1336-ban továbbcserélte Zyluas-i Sumbur fiaival, Gyulával és Petheuval, valamint Gyula unokájával, Pál fia Andrással, olyan területekre, amelyeket szegénységük és elpusztulásuk miatt sem hasznosítani, sem megőrizni nem tudtak. Egy peres ügyben 1413-ban említik a települést, amikor a tuzsoni Bolgár Miklós bevádolta az Örményes birtokon lakó Mihály vlah kenézt és Mánt, hogy Dragus nevű jobbágyától elvettek egy 40 forint értékű lovat, forintját száz új dénárral számítva. 1554-ben Somy Anna örményesi és egyéb birtokbeli részének negyedét férje, Kechkemeth-i Pathochy Boldizsár részére kötötte le, annak a 8000 forintnak fejében, amelyet tőle kapott, hogy az apjától örökölt ékszereit, amelyeket zálogba kényszerült adni peres ügyei és fiai neveltetése érdekében, visszaszerezhesse. Kastélyát 1638-ban említik először. 1910-ben 1401 lakosából 1042 román és 314 magyar, 1992-ben a 2430 lakosából 2215 román, 117 cigány és 97 magyar volt. A 2011-es népszámlálási adatok szerint 1949 lakója volt a községnek, 87,33%-uk román, 8,41%-uk roma, 2,57%-uk magyar nemzetiségű.
Kiváló aszfaltos úton kanyarodunk a házak között. Egy nagy telken van a református templom, mellette jókora parókia, amely jelenleg lelkipásztorhiány miatt üresen áll. Szépen rendezett udvarra lépünk be, ahol Silimon Dénes és felesége, Erzsébet fogad. Leülünk a konyhában, és rögtön a múltról beszélünk. Fiatalkorukban kétszer annyi magyar volt a faluban, mint most. Dénes IMSZ- (Ifjú Munkások Szövetsége) titkár volt. Hétvégeken rendszeresen báloztak. Színjátszó csoport is működött. Emlékezetük szerint 1963-ig négy osztályig volt magyar oktatás is. Az 1970-es években megindult a sorvadás. Akkor városba mentek, ma már külföldre távoznak a fiatalok. Az istentiszteleteken, egyházi ünnepek kivételével nem igazán gyűlnek össze a magyarok. A fiatalok nem tudnak táncolni, énekelni, mint hajdanán – mondja Silimon Dénes, majd hozzáteszi, időnként a bárban azért magyar zene van. Nem véletlenül. A tulajdonos Silimonék lánya, Tomşa Ilona, az RMDSZ helybéli szervezetének a vezetője, Dumitru Tomşa (román) polgármester felesége. Neki aztán nem mernek szólni azok a románok, akik betérnek a bárba, és esetleg nem tetszik az, amit hallanak. Aztán viccesen megjegyzik, hogy lányuk jó házasságban él: az RMDSZ „egybekelt” a PNL-vel, most az ALDE-val. Tisztelik egymást a faluban a magyarok és a románok, a vejük ért magyarul, és jó gazda. Minden utcát leaszfaltozott, felújították a kultúrotthont, rendbe tették a községközpontot, a lehetőségek szerint törődnek az emberekkel. Akkor van remény, hogy megmaradjanak! – jelentem ki. Erre a házaspár elgondolkodik, majd Dénes elmondja: a fiatalság nem szeret gazdálkodni. Ha egy kicsit felkarolnák, talán többen maradnának a falun. Hogy meddig, nem tudni.
Elköszönünk, mert nem messze tőlük Pásztor Lajos presbiter és felesége, Erzsébet is vár ránk. Jó gazda portáján vagyunk. Kőből épült csűr és ól áll a hátulsó udvaron, a kert a ház mögött messze lenyúlik a völgybe.
– Van olyan nap, amikor nem kell jó napottal köszönni – mondja Pásztor Lajos, majd hozzáteszi, azért a szomszédban levő magyar családdal rendszeresen tartják a kapcsolatot. Azon igyekeznek, hogy a templomban ne csak egyházi ünnepekkor gyűljenek össze. Az idén, ha szerényen is, de megünnepelték március 15-ét. Volt anyák napja is, ajándékcsomagokat is készítettek. Gazdálkodnak, ahogy tudnak, de nem panaszkodnak. Azt szeretnék, hogy a parókia minél többször benépesüljön. Csak legyen, aki eljöjjön. Ha kevesen is vannak, de összetartanak, akkor helytállhatnak az őrhelyen – vonjuk le a következtetést, miközben mindketten kikísérnek a kapuig.
Agyúval (is) őrzött kastély
Mielőtt az útirányt Beresztelke felé vennénk, egy kis kitérőt teszünk a községközpontban levő kopott külsejű, egykori Bánffy-kastélyhoz. Egyik oldalán felirat: kultúrotthon. Betört ablakai, az udvaron levő szemét és gaz arról árulkodik, hogy rég nem használták. Fotózom, mire az udvaron levő egyik épületből előkerül egy alkoholtól felpuffadt arcú férfi, és rám szól: tilos fényképezni! Elmondom: békés szándékkal jöttünk, csak a kastély helyzetéről szeretnénk érdeklődni. A földszinten levő sötét helyiségbe invitál, s közben mondja, a tulajdonosok őt bízták meg, hogy vigyázzon az épületre, mert ha nem, a cigányok mind elhordanák. Szállást adtak neki, ő pedig senkit sem enged be. Készségesen megadja a tulajdonos telefonszámát, mert ő nem mondhat semmit, nem is tud. A múltját sem ismeri és a jövőjét sem. Pedig nem is akármilyen épületbe költözött be.
A település 1638-ban került I. Rákóczi György tulajdonába, aki a görgényszentimrei várához vezető úton, pihenőhelyként egy korábbi, tornácos, földszintes udvarház helyén 1639–1641 között kastélyt építtetett. Korabeli források szerint az épület téglából, kőalapokra épült, földszintjét az emelettel egy kőből készült oszlopos lépcső kapcsolta össze. A földszint szobái boltozottak voltak, az emelet szobái síkmennyezetet kaptak. Az udvarház alsó ablakait vasráccsal látták el, az épületet pedig fecskefarkú cserepekkel födték be. Az udvarház II. Rákóczi György idején a Barcsai, végül a (losonczi) Bánffy család tulajdonába került, Bánffy Dénes 1667–1668 között felújíttatta. 1721-ből származik az a leltár, amely leírja a korabeli állapotokat. A jelenlegi épület a 18. század végén nyerte el mai formáját. A 19. század elején több alkalommal kisebb felújításokat végeztek, többször javították a tetőzetet, fedélszéket, illetve kicserélték a nyílászárókat is. Legutóbb 1962–1967 között végeztek jelentősebb helyreállítási munkálatokat, amelyeket pénzhiány miatt nem fejezhettek be. A kommunizmusban az emeleten kultúrotthon, könyvtár, a földszinten pedig iskola működött. Hozzá tartozott még egy gabonaraktár is. A kastély eredeti berendezése, illetve a díszítése részleteiben sem maradt fenn. Valamikor egy kis tó is állt gyönyörűen rendezett parkjában.
Telefonon beszélgettem a kastély jelenlegi tulajdonosával, a szászsebesi (Sebeş Alba) Cosmean Cosminával, aki elmondta, hogy Ludovic Zaharia 1937-ben vásárolta meg az épületet a tulajdonos Bánffy gróftól. Tőle vette meg Branea Eugen, az ő nagyapja. Így igényelte vissza jogos tulajdonát, amelyet a 10/2001-es törvény alapján 2012-ben meg is kapott. Elmondta, szándékában áll valamilyen turisztikai létesítménnyé alakítani, azonban még nincs elképzelése, hogy miként. A beszélgetésből viszont kiderült, hogy még azt sem tudta, hogy milyen dokumentáció szükséges egy műemlék épület helyreállításához. Arra is gondolt, hogy támogatja egy falumonográfia szerkesztését, amibe a kastély történetét is belefoglalja. Egyelőre azonban csak a szándéka és az elhatározása van, nem létezik terv, és a pénzről sem igazán beszélt. Az épületre nemcsak a megbízott őr vigyáz. Szomszédságában áll a második világháborúban elhunytak emlékoszlopa, amelyet két korabeli ágyú övez. Az egyik mintha a kastélyt is védené, vagy perlekedne vele. Mert az épület és a fegyver is a letűnt idők néma tanúja, csak éppen másról regélnek.
*
Vannak emberek, akik még mesélnek a közelmúltról és a jelenről, amely lassan történelemmé lesz. A magaslatokra épült templomok őrzik még a falak közé zárt szavakat, a magyarul elmondott zsoltárokat, igéket, aztán maradnak a kövek, amelyek kaviccsá porladnak, és egyszer majd homokként szétszóródnak a szélben. Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)

2017. december 28.

Ezred nélkül maradt verselő ezredes
Ha kell, templomban vagy vetélkedőn szaval; ha kell, honvédsírokat gondoz, vagy fakultatív magyarórákat szervez, de vállal idegenvezetést helytörténeti előadással megspékelve. Ő a helyi RMDSZ elnöke és az olvasókör vezetője is. Az Arad megyei kisvárosban szinte mindenki ismeri: a nyolcvan esztendős Czernák Ferenc a lippai magyarság mindenese.
Ha az Egyesült Államok hadseregében szolgált volna, az amerikaiak most afféle One-Man-Show-ként jellemeznék az ezredesi rangban nyugalomba vonult férfit. Az idegen légióban a L’Homme Orchestre titulus illetné. Mifelénk a lippai magyar közösség mindenesének tartják. Pedig Czernák Ferenc csak egy a még megmaradt pár száz lippai magyar közül. Ám ő az egyetlen, aki fáradtságot nem ismerve,a kilencedik ikszébe lépve is kitartóan úszik az árral szemben, és magával ragadja azt a maroknyi közösséget, amely hajlandó őt követni. Az az ember, aki Sajó Sándor felvidéki költővel vallja: „Nem akarok gyáva csendet, / Amíg élek, zúgok-zengek”.
Mindig akad egy vers a tarsolyban
Szinte nincs kérdés, nincs élethelyzet, amelyre Czernák Feri bácsi ne tudna rímekben válaszolni. Úgy húzza elő az idézeteket, mint cirkuszi mágus cilinderéből a fehér nyuszit. Utcán, asztalnál, templomban, mindenütt, ahol úgy érzi, hogy a helyzet megkívánja.
Feri bácsi néha a templomba betérő turisták előtt is megcsillogtatja lexikális tudását
Nem saját költeményeit adja elő, még csak nem is improvizál; egyszerűen a memóriájába „nyúl” valamelyik magyar klasszikus soraiért.
Merthogy leszerelése óta kedvenc hobbija a versmondás. „Műkedvelő szavaló vagyok” – szerénykedik, de amikor sorolni kezdi, hol és milyen rendezvényeken lépett közönség elé, kiderül, nem kispályás versmondó vágja haptákba magát előttünk.
A verselő alkalmi közönség előtt is bizonyít. „Egy kis figyelmet kérnék!” – szól a máriaradnai kegytemplom Magyarországról érkezett látogatóihoz. Mire minden szempár rávetődne, már mondja is II. János Pál pápa Mosolyod című versét: „Mosolyod, mely szívből fakad, / Aranyozza be arcodat! / Mosolyod nem kerül pénzbe, / Mégis sokat ér testvéred szemében. / Gazdagítja azt, aki kapja, / S nem lesz szegényebb az sem, aki adja. / Pillanatig tart csupán, / De örök nyomot hagy maga után. / Senki sem oly gazdag, / Hogy nélkülözni tudná, / És senki sem oly szegény, / Hogy meg nem érdemelné. / Az igaz barátság látható jele, / Hintsd be a világot egészen vele. / Mosolyod: nyugalom a megfáradottnak, / Bátorság a csüggedőnek, / Vigasztalás a szomorkodónak. / Mosolyod értékes, nagyon nagy jó, / De semmiért meg nem vásárolható. / Kölcsönözni nem lehet, ellopni sem, / Mert csak abban a percben van értéke, / Amelyben arcodon megjelen. / És, ha ezután olyannal találkozol, / Aki nem sugározza a várt mosolyt, / Légy nagylelkű, s a magadét add, / Mert senkinek sincs nagyobb szüksége mosolyra, / Mint annak, aki azt másnak adni nem tudja”.
A pápa sorai célba találnak, az anyaországi látogatók arcán a mosoly és a meghatódottság keveréke rajzolódik ki. Köszönetet mondanak az egyik oszlop mögül felbukkanó, számukra ismeretlen versmondónak, majd kérdezősködni kezdenek, mint olyantól, akiről azt hiszik, a katolikus egyház alkalmazásában áll.
Lippa volt Európa első városa, amelynek a közvilágítását acetilénes lámpák biztosították
Az öreg ezredest nem zavarja, sőt örömére szolgál, hogy lexikális tudását is megcsillanthatja, és információözönnel látja el az érdeklődőket.
„Maresch Bélától, a marosvásárhelyi, majd a kolozsvári színház Aradra hazatelepedett nyugalmazott művészétől loptam el valamit a versmondás művészetéből. Amikor látta, hogy komolyan érdekel a szavalás, még koreográfiát is tanított hozzá” – árulja el, amikor a templomból kijövet a nem mindennapos fellépésről faggatjuk. Kiderül, amikor csak teheti, itthon és határon túl kamatoztatja tehetségét, versenyekre nevez, szavalóesteket tart, ünnepi beszédeit idézetekkel szövi át. A 2015-ös Kárpát-medencei Ki mit tud?-on Heltai Jenő A vén kocsis dalával az első helyre futott be az Operettszínházban. E mellett még számos díjjal büszkélkedhet, de nem teszi. Pedig nincs könnyű dolga, főként az anyaországi vetélkedőkön. „Magyarországra átmenni és szavalni kicsit olyan, mint sört vinni a németeknek vagy konyakot a franciáknak” – állítja, de a díjai bizonyítják, hogy az anyaországban „tálalt” versei nem akadtak meg a közönség torkán. Az öregúrnak kedvencei is vannak: mindenekfölött Petőfi és Vörösmarty, de költőként – és ezt kétszer is nyomatékosítja: csakis úgy! – nagyra becsüli Ady és József Attila munkásságát is. A legszívesebben „igazmondó, elgondolkodtató verseket” szaval. „Én nem mondok olyanokat, hogy kék az ég és zöld a fű, meg zümmögnek a méhek. Lehet, hogy az afféle versek is szépek, de én azokat a sorokat kedvelem igazán, amelyekből mi, magyarok, következtethetünk is valamit.” Szucher Ervin / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2017. december 29.

Zenés emlékmorzsák 1.
Az ünnepi készülődések lázas napjaiban gyakran elfelejtettnek hitt szép emlékek törnek fel a lélek mélyéről. Számomra, nemcsak a családi meghitt együttlétek, hanem egy-egy színvonalasan megszólaltatott élő, vagy televízióban közvetített hangverseny, opera- és balettelőadás, esetenként egy-egy CD-felvételről hallgatott zenei ritkaság is varázsolhat megálljt kiáltó ünnepi pillanatokat a rohanó mindennapokban. A zenei ünnepnapokra mindig örömmel gondolok vissza, a régi emlékek és a közelmúlt zenei élményei időben ide-oda röppenve, lelki gyógyírként szépítik újra életemet.
Népek karácsonya
Örömmel tapasztalom, hogy operaházunk egyre színvonalasabb karácsonyi koncertjei hagyományt teremtettek. Az ideit, a Népek karácsonyát az egyik legsikerültebbnek tartom, és nemcsak zeneileg, ugyanis az emelkedett ünnepi hangulathoz jól átgondolt rendezés és karácsonyi fényekben pompázó színpadkép is társult. A hangversenyek előkészítésében és levezetésében, a műsor összeállításában Horváth József karmester vállalt oroszlánrészt, aki a karácsonyi dalok többségét megharmonizálta és meghangszerelte, hogy végül a Népek karácsonyát angyali üzenetként, karácsonyi ajándékként a közönségnek átnyújtsa. A szentestét megelőző délutánon, a gyermek- és felnőtt ajkakról felcsendülő legszebb nemzetközi karácsonyi dalok meghittséget, örömöt, reményt sugároztak. Számomra a legmeghatóbb pillanatot Schubert zenekari kíséretes, szívszorítóan gyönyörű Ave Mariája jelentette, amelyet Ábrahám Gellért tizenéves „fiatalember”, mély átéléssel, kristálytisztán csengő hangon énekelt el.
A lélek anyanyelvén
Bár a Kolozsvári Magyar Napok műsorfüzetében egyik lap alján, színes fénykép és nagy reklámszöveg nélkül, szerényen húzódott meg Bogdán Zsolt színművész és Csíky Boldizsár zongoraművész A lélek anyanyelvén című előadóestje, a Kolozsvári Állami Magyar Színház (egyben operaházunk) nagyterme mégis zsúfolásig megtelt. Mondták, eredetileg nem is gondoltak az erkély megnyitására, de mivel a kezdési időpont közeledtével csak gyűlt-gyűlt a közönség, szép lassan a fenti sorok is megteltek. Valahol reméltem is, hogy így lesz, mivel csupán a két művész nevének említésére mindenki, aki az igaz művészetet kedveli, felkapja a fejét.
Ez az este mégis valami egészen mást, valami egészen különlegest, felemelőt nyújtott, amelyben a költészet és a zene igazgyöngyei szövegben és hangokban nagy gyöngédséggel megfogalmazott érzelmekkel, mélyről feltörő gondolatokkal, a „lélek anyanyelvén” szóltak és szólítottak. Dante Isteni színjátékának kezdősorai – „Az emberélet útjának felén / egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, / mivel az igaz utat nem lelém” – már a zenés-irodalmi összeállítás első pillanatában megteremtették azt a drámai hangulatot, amely a teljes műsorban elhangzó vers(eket)/töredékeket és a költemények hangulatához „hozzásimogatott” zongoraműveket harmonikus egységbe foglalta. Filmkockaszerűen peregtek a múltunkat és a jövőbe tekintő jelenünket meghatározó gondolatok, a lélek mélyéről gejzírként feltörő érzések: a szülőföld szeretete, a (világ)béke utáni vágy, a kétely és bizonyosság, a magány és összetartozás, a „szomorúsággal terhes élet” és „a boldog viharok jövetelének” reménye, hit a jóságban és az emberi értelemben, a lélek tisztaságában, a költészet és a zene gyógyító erejében. Gondolatok és érzelmek, amelyek a Liszt-, Chopin-, Szkrjábin-, Brahms-, Rahmanyinov-, és Bartók- művek drágakő szépségével, a „lélek anyanyelvén” (Székely János) beszéltek rólunk…nekünk!
Adagietto
Gondolom, azok számára, akik anyagilag meg tudtak birkózni a csillagászati árakkal, a fővárosban zajló Enescu-fesztivál színvonalas hangversenyei, sztármeghívottjai emlékezetessé tették a 2017/2018-as zenei évad kezdetét. Hála a televíziós közvetítéseknek, mi, az itthon és otthon maradottak is részesei lehettünk egy-egy híres külföldi zenekar vagy szólista hangversenyének. Igaz, elmaradt az „élő előadások” varázsa, de ha behunytam a szemem, egy-egy kiváló produkció mégis jóleső bizsergést váltott ki belőlem.
Egyik szeptemberi este, a televíziós csatornákon utazgatva, Mahler Ötödikjének csodálatos Adagiettójára kaptam fel a fejem, arra a lassú tételre, amelyet gyakorta a szimfóniából kiragadva is előadnak. Nem szégyellem, hogy azon az estén az Orchestre National de France kiváló produkciója Cristoph Eschenbach vezényletével, könnyeket csalt a szemembe. Sokadszorra hallgattam végig, és sokadszorra is ugyanúgy meghatódtam, mint amikor annak idején először „szerelmesedtem bele” Mahler szívfacsaró, egy emberélet fájdalmát hordozó Adagiettójába. Közben azon morfondíroztam, vajon ki ne érezné a lélek legmélyebb rejtekéből, a hangok aranyfoglalatából feléje suttogott búcsú fájdalmát, a hárfa húrjain könnyező lemondást?
The King’s Singers
Az 1968-ban alakult brit a cappella együttes, már gyermekkoromban világhírű, „nagy” névnek számított. Az együttes gyökerei a cambridge-i King’s College 1965-ben létrehozott Schola Cantorum Pro Musica Profana nevű kamarakórusáig vezetnek. Annak ellenére, hogy tagjai időről időre cserélődtek, a hattagú férfikórus mind a mai napig világszínvonalat képvisel.
2017 nyarán történt, hogy a fiam a The King’s Singers kolozsvári koncertjére „meglepi” jeggyel ajándékozott meg. Türelmetlenül számoltam a napokat az októberi hangverseny eljöveteléig. Nehezen, de mégis teltek a hetek, és október 3-án, amikor az Egyetemiek Háza zsúfolásig megtelt koncerttermében az addig csak felvételekről ismert, „élő legendaként” emlegetett hattagú férfikórus pódiumra lépett, végre valósággá vált az álom. Koncertjük első felében főleg reneszánszkori madrigálokat énekeltek, de elhangzott egy-egy Johannes Brahms-, valamint Max Reger- és a filmzenéjéről híres Richard Rodney Bennett kórusmű is. A műsor második részében a popzene és a jazz örökzöldjeinek feldolgozásait a közönség üdvrivalgással jutalmazta. Vérbeli, profi zenészek, akik örömmel és jókedvvel énekelnek, szórakozva szórakoztatnak. Előadásukat a tökéletes egymásra hangoltság, a kristálytiszta harmóniák, a jó értelemben vett lazaság, a közönség felé küldött sok kedves mosoly, és a darabok közötti humoros szövegek teszik egyedivé. Koncertjük alatt éreztem amint arcomat a kimondhatatlan öröm és csodálat pírja lepi el, miközben azért imádkoztam, hogy bár örökké tarthatna a The King’s Singers örömzenélése. Kulcsár Gabriella / Szabadság (Kolozsvár)

lapozás: 1-30 ... 15061-15090 | 15091-15120 | 15121-15125




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

  
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998