|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
| észrevételeim vannak | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Demény Péter 2013. január 4.A bűnről és a bűnvallásról, valamint a közösség morális értékrendjérőlVálasz Demény Péternek, továbbra is az ügynök-ügy kapcsán Nem tudom, hogy leveledet a nyilvánosságnak szántad-e, vagy a közöttünk lévő beszélgetéssorozat egy újabb mozzanatának – minden esetre én egyfelől örvendenék annak, ha hozzászólásod elindítója (vagy folytatója) lenne egy olyan nyilvános kibeszélésnek, amely – be jó lett volna, ha húsz évvel ezelőtt történt volna meg – talán még most sem késő. Másfelől attól félek, hogy az általánosság szintjén egyfajta moralizálásba fullad, miközben épp az nem veszi magára a szentenciákat, akire elsősorban vonatkoznék. A közügyeinkben való kibeszélés egyébként is kiment a divatból. A nyilvánosság előtt általában másokat szoktak kibeszélni, főképp választások előtt, amikor a „ki kit győz le” a négy évekre szóló tét, míg az igazi közügyek legfeljebb egy-egy feljajdulásig jutnak el. És itt most csak a máramarosi magyar szórvány elmúlt nyári feljajdulására utalnék a vészes megfogyatkozás és a még vészesebb nemzettudat-vesztés láttán, amelyre elsősorban a legilletékesebbektől semmiféle válasz nem érkezett. Ez a köz-viszonyulás pedig nem segíti, sőt súlyosbítja a helyzetet. „Növeli az, ki elfödi a bajt!” – idézhetjük és idézhetnők sokszor sok mindenféle vonatkozásban. De térjek a minket érdeklő kérdésre. Szerintem az egész ügynök-problematikának van egy – az érintett személyt illető – belső és egy külső megközelítése. Talán a „külső”-vel kezdeném: Az emberi élet elleni cselekményekkel és azok büntetésével a BTK egész fejezete foglalkozik. Árnyalatok sorát veszik számba a nyomozóhatóságok, az ügyészek és a bírák, a gondatlanságból elkövetett emberöléstől az előre megfontolt szándékkal elkövetett sorozatgyilkosságig, s évszázadosnál is hosszabb bírósági gyakorlat tapasztalatai épülnek be egy-egy – minden körülményt mérlegelő – ítéletbe. Az (immár több, mint két évtizede) elmúlt rendszer titkosszolgálatainak ügynökeire pedig az első adat alapján ráüti a társadalom a „besúgó” bélyeget, s esetleg azután kerül csak sor arra, hogy amit elkövetett, annak a mibenlétét a kutatás részleteiben tisztázza. Nagyon leegyszerűsítőnek érzem azt, amit „a vezeklés helyett egy folyamatos hárítás”-ról, illetve a besúgók idő előtti „felmentéséről” írsz. Én nem „felmenteni” akarom őket, hanem a valóban elkövetettek megbízható kiderítését szorgalmazom – milyen jó lenne, ha erre mód volna –, még a bélyegző rájuk sütése előtt, de legalább utána. Szilágyi Domokosra utalsz és Péterfy Irén gesztusára. De ettől a történet még homályban van, s mivel a Szisz teljes hálózati (és emellett teljes megfigyelési) dossziéi mai napig sem kerültek elő, ma is annak a néhány jelentésének az ismeretében ítélik meg sokan, amelynek keletkezési körülményeit és összefüggéseit senki sem tisztázta. Vagy ott van Lászlóffy Aladár esete, akiről ugyancsak a Könczei-dosszié alapján került nyilvánosságra, hogy 1963-1965 között kilenc, „Tamás” néven írott jelentésében Könczei Ádám népmesekutatói munkájáról számolt be a szerveknek, és hogy egy szekushadnagy „ügynökünk” néven említette, de a mai napig sem tudunk többet annál, hogy 1965-ben kizárták a hálózatból, mert „őszintétlen volt” (vö. Szőnyei Tamás: Titkos írás. Állambiztonsági szolgálat és irodalmi élet 1956–1990. Noran Könyvesház, Budapest, 2012. II. kötet 690–691.) Ez azonban elég volt ahhoz, hogy haláláig nemegyszer érje nyilvános megaláztatás. A mások fölött nagy előszeretettel ítélkezők számára pedig mindkettőjük költői életműve csak mint súlyosbító körülmény esik a latba. Hol van „az ártatlanság vélelme”, ami a törvénykezési gyakorlatban az apagyilkosnak is kijár, amíg tette elkövetésének minden körülményét alapos vizsgálat nem tisztázza? De lássuk a dolog „belső” oldalát: Aki valamely bűnt elkövet, annak számára a vezeklés igenis feladat – éppen ezért, amint írod, „emberfeletti, tehát emberi kötelesség”. A római katolikus egyház ennek tudatában vezette be a gyónás intézményét. Annak befejező aktusaként ott van a feloldozás, amikor elhangzik a bibliai szó: „Eredj el és többé ne vétkezzél!” Hogy a gyónás intézménye létezik, annak lényege, hogy a bűnvallás egy belső, lelki pillanat, amelynek a végén a megváltozott élet tanúskodik a bűnvallás hitelességéről. Mindnyájan ismerünk, s akár néven is nevezhetnénk jó néhány – ügynök-ügyben „érintett” embert, akinek az életében a bűnbánat annak a bibliai lényegében hitelt érdemlően jutott kifejezésre: az „azutáni” cselekedeteiben: a közösség építő szolgálatában. Mindebből azonban az is következik, hogy a bűnvallás kiindulópontja a belső kényszer. Ehhez pedig megfelelő külső befogadó közeg is szükségeltetik. Most, lassan negyed századdal az 1989-es események után elismerhetjük talán, hogy ami ama nevezetes december vége után Romániában következett, minden volt, csak épp bűnvallásra alkalmas befogadó közeg nem. Hatalmi harc folyt a burkolt visszarendeződésért, az állítólag megbukott rendszer második garnitúrája háborítatlanul vette birtokába a politikai és a gazdasági hatalmat, s a tisztulásra történt minden kísérlet (lásd a Temesvári Nyilatkozatot, a bukaresti Egyetem téri tüntetés-sorozatot, vagy a Demokratikus Konvenció „tisztultabb” politizálási kísérleteit) hamvába holt. Abból az időből én egyetlen egyházi személyről tudok, akinek volt ereje a nyilvános bűnbánatra: talán érdemes ideírni a nevét is, ahogy múltkori cikkemben is tettem: Nicolae Corneanu, a temesvári ortodox érsek, aki az 1989. decemberi fordulat (Temesvár vonatkozásában nyugodtan írhatnám: forradalom) után rögtön nyilvános vallomást tett. Pedig „menthette volna” magát, mondván: egyházfőként fontosnak ítélte, hogy a Hatalom ne rosszindulatú besúgók információi, hanem az ő hiteles tájékoztatása alapján ítélje meg egyháza problémáit. Viszont jó néhány olyant nevezhetnék meg, aki hiteles bűnbánatot tanúsított azáltal, ahogyan később élt és tevékenykedett, noha nyilvánosan soha nem szórt hamut a fejére. Meggyőződésem, hogy a bűnvallás belső szükségletét semmiféle külső ösztökélés nem helyettesítheti, legfeljebb elronthatja. Ezért tartom nagyon is kétélű eszköznek e tekintetben az intézményes számon kérő székek felállítását (és eddigi működését), mert helyettesíteni akarják azt, ami a bűnvallás lényege. Pedig tulajdonképpen ez a kérdés. A közvélekedés azonban általában megáll a bűnnél (és nyilvánosságra kerülésének tényénél-körülményeinél) és eddig még nem találkoztam olyan „esettel”, amikor azt is megkérdezte volna valaki: na és mit cselekedett az illető személy a bűn nyilvánosságra kerülése után? Pedig jó néhánynál az arénába lököttek közül ezt is érdemes lenne a mérleg serpenyőjébe tenni. És akkor bizonyára az ítélet is másképpen hangzana. (A tartótiszteket – általában a rendszer fenntartását hivatalként – hivatásként – végzőket most nem keverném ide. Még a bűnvallás vonatkozásában sem, hiszen ennek a rétegnek a számára nem létezik a „bűn”, amit be kell vallania: egy intézmény, hivatali apparátus része volt, aki [jó nagy] havi fixért ledolgozta a maga nyolc óráját, vagy pedig hivatásának tekintette a „társadalomra veszélyes elemek” megfigyelését, üldözését, bíróság elé állítását, s akinek a társadalmi pozíciója sem változott meg az 1989-es események után oly irányban, hogy bármiféle „bűn” megvallására jogos igény lehetett volna. Ellenben igenis ide tartoznék a hivatásos ügynökök hada, akiket már annak idején többnyire ismertünk, akikkel megtanultunk együtt élni, akiket megtanultunk – több-kevesebb sikerrel – elhárítani. Az a „folyamatos hárítás”, amelyről beszélsz, viszont épp azért lehetséges, mert ez utóbbiakat mai napig sem leplezte le senki, a közmegbotránkozás pedig nem nekik, hanem a különböző eszközökkel beszervezetteknek szól.) Ahány eset van, annyi egyéni helyzet és sors. És nem valamiféle „mentség” céljával, hanem az adott helyzet belső lényegének feltárása és az ítélet hitelessége érdekében tartom szükségesnek azt, hogy ez a sokféleség kellő mértékben tudatosodjék bennünk. Azokban is, akik a bűnvalló helyett a bűnt a nyilvánosság szárnyaira bocsátják, sokszor kellő mérlegelés nélkül, pusztán az áldozat iránti utólagos jóvátétel céljával, de igen sokszor a szenzációhajhászás sodrában, vagy valamely politikai lejáratás részeként. Ebben az esetben én az adott „esetek” nyilvánosságra kerülésének körülményeitől sem tudok eltekinteni, ezek ugyanis a legtöbb esetben töredékismeretek alapján történnek, és a megszellőztető nem tud (vagy esze ágában sincs) továbbmenni annál a részletnél, ami az ő céljának megfelel. „Összeesküvés-elmélet” – írod. Sajnálom, hogy erre a következtetésre lehetett jutni abból, amit az idézett passzusban írtam. A szándék távol állt tőlem. Én csak arra szerettem volna figyelmeztetni, hogy az, ami ma folyik „az egykori besúgók leleplezése” tárgyában, nem a társadalmunk megtisztulásához, ellenkezőleg, további felbomlásához vezet. „Egységes erdélyi magyarság” (vagy bármi más közösség), abban az értelemben, ahogy a folytatásban mondod, nyilván nem létezik, nem is volt soha. De voltak a – mostaniaknál sokkal inkább voltak – olyan közös alapértékek, amelyeket semmibe venni büntetlenül (a közösség morális elutasítása miatt) nem lehetett. Nyilván minden kornak megvan a maga morális értékrendje, s ebből a szempontból a mai nem jobb vagy rosszabb, hanem más, mint a néhány évtizeddel ezelőtti. De vannak – kell hogy legyenek – olyan alapértékek, amelyeknek megrendülése (hiánya) mellett nem mehetünk el szó nélkül. Mert ezek az egész társadalom betegségének szimptómái. Továbbra is lesznek, akiknek Wass Albert, Nyírő József, Thormay Cecil tetszik, esetleg olyan bestseller-írók, mint Tutsek Anna vagy Kosáryné Réz Lola, másoknak meg József Attila. A baj az, amikor a „tetszés”-t már nem valami irodalmi értékrend irányítja, hanem irodalmon kívüli meggondolás. Amikor a félműveltség vagy a műveletlenség, az ízléshiány, a dilettantizmus kerül ítélkezési pozícióba. Ami pedig a politika szféráját illeti, nyilván elképzelhetetlen, hogy a parlamentekben valaha is csupa böjtecsabák üljenek. De azt elvárni (legalább elvárni!), hogy ne a karriervágy és az anyagi haszon, eszközeiben pedig a szemfényvesztő demagógia, hanem a közösség kis és nagy problémái iránti felelősség legyen a döntő, talán nem tartozik az utópiák birodalmába. Dávid Gyula Szabadság (Kolozsvár), 2013. január 7.Nem ügynökügyHierarchikus, öntörvényű világ a miénk, amelyet a büntetés és jutalmazás működtet. A Ceausescu-rendszer felismerte és támogatta ezt. Lányok és fiúk rendezik apáik ügyét – így folyik most a legfrissebb ügynökbotrány Erdélyben. Még mindig ugyanazoknál a kérdéseknél toporgunk, fel kell-e fedni az egykori jelentőket, kinek kitől és hogyan kell, ha kell, bocsánatot kérnie. Legutóbb hat éve futottuk ugyanezeket a köröket, akkor Szilágyi Domokos ügynök-múltja körül folyt a vita. Most Könczei Csilla leplezte le apja besúgóit, szekusblogján. Így bukott le többek között Szőcs István (Szőcs Géza apja), Veress Zoltán, Xantus Gábor, Marosi Péter. A leleplezésről cikkezett Demény Péter, a lebuktatás ellentmondásaira figyelmeztetett Dávid Gyula, megszólalt a kutató, Stefano Bottoni pedig azt mondta, nem fog többet hasonló vitákban részt venni. Elmondták a magukét a lebuktatók, illetve az áldozatok hozzátartozói, például Könczei Csongor és a lebukottak (akik szintén érvelni tudnak amellett, miért voltak áldozatai ugyanannak a történetnek). A két évtizede folyó vita a „múlt feltárásáról” nem mozdult előre. Ennek ellenére a Könczei család számára, amelynek tagjai megrendítő és érthető módon a tényfeltárással és kutatással gyászolnak, a most történtek nagyon fontosak. Apjuk életét egy, a stuttogó propagandára épülő rendszer tette tragikussá, most tehát hangosan kimondták azt, amit rajtuk kívül más nem mondott ki, legfennebb suttogott. Ne becsüljük alá a gesztusok értékét, jelentését, fontosságát. Azok, akiknek a nevét kimondták, nem tudják feldolgozni ezt az eljárást, legalábbis ez derül ki Bereczky-Veress Bíborka apjához írt leveléből, meg nem értésként, igazságtalanságként élik meg. Nem lenne ez szükségszerű, hiszen a kimondás mellett ott lehet az empátia is, ez a gesztus nem egyenértékű a „kiátkozással”. De érvelni, ellenérvelni ebben a végtelenített vitában, amely szorongásokkal terhes, és amelyet nem csak a megérteni akarás motivál, már nem érdemes. Az apák elvesztegették az idejüket, a fiúk és lányok rájátszása mindehhez már adalékanyag. Nem haszontalan, de a hiányt nem pótolja. Az érintettek jelentős része nem él, vagy nem aktívan él. Az utókorra csak az emlékezet munkája marad, a morális rendezés és rendbetétel esélye majdhogynem oda. Van azonban néhány szempont, ami az elmúlt évtizedek kudarcos eszmecseréiben nem merült fel. És amelyek nemcsak a (be nem pótolható) morális jóvátételt, az emlékezést érintik, de amelyek részei a jelenünknek, hozzátartoznak mindahhoz, ahogyan élünk. Mindeddig a „múlt feltárása” csak akkor vált fontossá, ha a mögöttünk lévő diktatúra végletes és végzetes eseményei kerültek szóba. Ha ügynökügyekről beszélhettünk. Az erdélyi magyar kortárs történetírás azonban éppúgy adós a diktatúra „békés” hétköznapjainak, aspektusának, urambocsá „jó” (sokszoros idézőjelben) oldalainak a bemutatásával, mint ahogyan adósak mindezzel a kortanúk, a nem bűnös és nem áldozat résztvevők. Egy olyan diktatúra van mögöttünk, amelyben nem volt mindenki bűnös, és nem volt mindenki áldozat, amelyet simán túl lehetett élni, „mezítláb”. Amelynek volt unalmas, átlagos, sőt még humoros oldala is. Ha mindezekről nem beszélünk, nem emlékezünk, hogyan is éltünk együtt különösebb megrázkódtatások nélkül ezzel a torz rendszerrel, hogyan érthetnénk meg ugyanannak a szélsőségeit? A „titkok” nem feltétlenül titkok, és nem feltétlenül nyugszanak nehezen kezelhető archívumokban. Kéznél vannak, csak nem értékeljük őket, vagy nem értjük ezeket az apró tényeket, vagy nem látjuk, hogyan szerveződnek egységbe. Intenzívebb, mélyebb és szélesebb emlékezetre, aktívabb párbeszédre lenne szükség. Nem beismerésekre, lebuktatásra, hanem újra- és újramondásra – erre még mindig van elegendő idő. Mivel a múlt rendszert csak morális fehérben és feketében látjuk, az árnyalataira nem vagyunk érzékenyek, vagy nem tudjuk, hogyan adjuk vissza ezeket, ezért hajlamosak vagyunk csak hősöket és csak áldozatokat látni magunk körül. Holott a szereposztás ennél sokkal szélesebb, a karakterek sokkal sokfélébbek. Gálfalvi György tud a legvidámabban adomázni, hogyan cicáztak a szekus ügynökökkel, hogyan működött a le- és kihallgatás, a poloskák elhelyezése. Lehet, hogy ez a vidámság habitusából ered, én hajlok azonban arra, hogy ő az egyike azoknak, akik értik a diktatúra, a tragikomikus diktatúra mélyebb (emberibb) rétegeit. Igen, engem például nagyon érdekel a tartótisztek lelkiélete, családi háttere is. Nem a szimpátia, nem az antipátia mondatja velem, hanem a kíváncsiság, és az a meggyőződés, hogy ez is lényegileg hozzátartozik a megértendőhöz. Mindezeken túl nagyon fontos kimondani: a Ceausescu-rendszer (illetve az, ahogyan ebben a rendszerben éltünk, ahogy azt értettük, magyaráztuk) nem kiemelt pontja a közelmúltunknak. Voltak előzményei és vannak társadalmi, kulturális következményei. Amikor Könczei Csongor azt írja, hogy a besúgók közül kerülhettek ki az erdélyi magyar társadalom megbecsült tagjai, a valakik, és azok, akik nem működtek együtt a korabeli hatalommal, mellőzöttekké, kisemmizettekké, senkikké váltak, fontos, de nem teljes igazságot mond el. Az erdélyi magyar társadalom mindig a senkik és valakik földje volt. Ha úgy tetszik, az uramoké és a bátyámoké. Ha még úgyabbul tetszik, a főuraké és a talpasoké. Mehetünk vissza Horthyig, de akár Dózsa Györgyig is. Hierarchikus, öntörvényű világ a miénk, amelyet a büntetés és jutalmazás működtet. A Ceausescu-rendszer felismerte és támogatta ezt. Abszurd és mégis logikus módon konzerválta ezt a hagyományosan aszimmetrikus, belső igazságtalanságaiból vagy nagyon sajátos, nehezen kiszámítható igazságaiból táplálkozó kis magyar világot. A maga javára fordította. Az elmúlt rendszerben nagyon sok olyan senki volt, akit az erdélyi magyarok mégiscsak valakiként tiszteltek, értékeltek (ilyen volt Könczei Ádám is, akit túlzás nélkül nevezhetünk legendás alaknak, én is családi elbeszélésekből ismerem). És nagyon sok olyan valaki volt, akiket bár jutalmazott a párt, a korabeli hatalom, mégis senkiként tartottak számon (hadd ne nevezzek most meg senkit), és különböző eszközökkel büntettek is. (Például elhallgatással, mellőzéssel, figyelembe nem vétellel.) A jövőre vonatkozó kérdés az, hogy a „senkik” és „valakik” földje hogyan változtatható a „mindenki” földjévé. Azzá a birtokká, ahol nem az öntörvényű, zsarolható, befolyásolható közösségi ítélet, előítélet, a vagyon, a politikai háttér, a sznobéria, a családi kapcsolatok, a vallási hovatartozás, a regionális kötődés határozza meg kinek-kinek a helyét, hanem az önérték. Az önmagunkért vállalt, személyes felelősség. Parászka Boróka Manna.ro, 2013. január 8.Nemzet/köziség/fölöttiség a Korunk januári számábanAz utóbbi évek egyik legtöbbet vitatott kérdésének szenteli januári számát a Korunk: a lapszám címe Nemzet/köziség/fölöttiség?” A szerzők a témához politológiai, gazdasági, irodalmi tanulmányokban, esszékben, jegyzetekben, versben és prózában szólnak, a folyóiratban egyaránt megtalálható a Nemzetközi Valutaalap (IMF), az Európai Unió, Románia és Magyarország belső-külső problémái, Ady és Caragiale örökségének értelmezése. A szerzőgárdát többek közt András Sándor, Balázs Imre József, Balázs Péter, Demény Péter, Gömöri György, Horváth Andor, Kántor Lajos, Kovács András Ferenc, Kovalszki Péter, Lengyel László, Oplatka András, Pomogáts Béla, Vasile Puşcaş, Róna Péter, Sigmond István, Szilágyi Ákos, Szücs György, Zalán Tibor, Zelei Miklós képviseli. A képi megjelenítést Tettamanti Béla grafikái biztosítják. (közlemény) Tranisndex.ro, 2013. január 9.Nemzet(köziség)ről a KorunkbanAz utóbbi évek egyik legtöbbet vitatott kérdésének szenteli idei első lapszámát a kolozsvári Korunk folyóirat: Nemzet/köziség/fölöttiség? – ez az alcím olvasható a borítón, kérdőjellel érzékeltetve a három, egymással összefüggő és egymással szembeállítható fogalom kapcsolatának bonyolultságát. Politológiai, gazdasági, irodalmi tanulmányokban, esszékben, jegyzetekben, versben és prózában szólnak hozzá a szerzők a témához. Egyaránt megtalálja itt az olvasó a Nemzetközi Valutaalap (IMF), az Európai Unió, Románia és Magyarország külső-belső problémáit, valamint Ady és Caragiale örökségének értelmezését. A lapszám szerzőgárdáját többek közt András Sándor, Balázs Imre József, Balázs Péter, Demény Péter, Gömöri György, Horváth Andor, Kántor Lajos, Kovács András Ferenc, Kovalszki Péter, Lengyel László, Oplatka András, Pomogáts Béla, Vasile Puşcaş, Róna Péter, Sigmond István, Szilágyi Ákos, Szücs György, Zalán Tibor és Zelei Miklós alkotja. A januári Korunk folyóiratot Tettamanti Béla grafikáival illusztrálták. Krónika (Kolozsvár), 2013. január 16.Mi ölte meg Szilágyi Domokost?(Most pedig leleplezem az elejtett „aktát”, a kályhán piruló hagymát, a szurkos cipőt, s a néma imádságot.) „Milyen csodálatos is lenne, ha minden lelepleződésnek lenne egy olyan jelenete, mint a Szilágyi Domokosénak, akiről Péterfy Irén, aki megjárta a börtönt miatta, azt mondta, teljes szívével szánja őt, mert neki volt nehezebb! Csakhogy Szilágyi Domokos öngyilkos lett, s mivel semmit vagy nagyon keveset tudunk tettének indítékairól, azt sem zárhatjuk ki, hogy a lelkifurdalás ölte meg.” Ezt írja Demény Péter. (Nyílt levél Dávid Gyulához Szabadság, 2013. január 04.) Első jelenet: Ültünk egy bukaresti, központi kávézóban ezerkilencszázhatvankettőben, mondhatnám, naponta beültünk oda, s hallgattunk. Esetleg irogattunk ezt-azt, vagy kinéztünk az esős utcára a redőnyök mögül. Egy napon hozta magával az Álom a repülőtéren című kötetét. Szótlanul letette az asztalra a kávéscsészék mellé, kinyitotta és ezt írta belé : Imitt ez az üres fót, jajdenagyon üres vót, akárcsak az én hasam, az istenit, aki van. Elolvasom a dedikálást, ő észreveszi, hogy van még hely, kér két rumot és folytatja : Elekes, ne légy olyan gyerekes, hanem mint egy felnőtt felnőtt, nézz meg az utcán minden delnőt. Bukarest, 1962 okt. 10., Szisz Ceruzával valami csípős megjegyzést firkantottam a Forrás-kötet emblémájával kapcsolatosan, erre ő szótlanul odaírta az első oldalra: Egy embléma nem probléma, írta Elekes Ferenc, aki ugyan nem lelenc éppen ezért semmit sem is lel – adassék hát neki egy deci rum és egy jó adag ischler. Aztán írt még egy verset a fülszöveg alá, majd lerajzolt engem profilból, s az orcámra egy kakast is kanyarított, amint a könnyeimet szedegeti. A rajz alá ezt a négy sort írta: Nem alacsony, nem is magas, ez itten a Békekakas, könnyet szed az istenadta azér írom, mer (ez) nem akta. Mondom, te, Domi, nekem nem tetszik ez az akta. Hiába rímel arra, hogy istenadta. Ráadásul te soha nem is írsz semmiféle aktát, az sincs, ahol dolgozzál. Nem szólt semmit. Én sem szóltam semmit. Ennek az akta-szónak számomra csak később lett jelentősége. Nekem abban az esztendőben volt munkám. Az Ifjúmunkásnál dolgoztam, napszámosi beosztásban. Második jelenet: Egy napon, amikor már Marosvásárhelyre kerültem, váratlanul érkezett, becsöngetett és halkan ennyit mondott: – Maradhatok nálatok egy ideig? Persze, válaszoltam, majd látván, hogy nagyon fáradt és megtört, megkérdeztem, mi van veled, Domi? – Gyalog jöttem Ploieşti-ről a vasúti síneken, elfáradtam. És folytattuk a Bukarestben megszokott hallgatásunkat. Egyszer azt kérdezte a feleségemtől, van-e a házban egy kis hagyma. Volt. Szisz a kályha tetejére rakta a hagymát és nagy szakértelemmel pirítgatta. Két héten át majdnem semmit nem evett, csak a kályhán pirított hagymát. Feleségem hiába tett eléje jó ételeket, ő maradt a pirított hagymánál. Ennek okát nem firtattuk, de láttam rajta, valósággal gyötri, kínozza magát. Harmadik jelenet: – Csupa szurok a cipőd, Domi, hol szedtél össze ennyi szurkot? – Hát nem mondtam, hogy a vasúti síneken jöttem Ploieşti-től Vásárhelyig? – Azt hittem, viccből mondod. – Miért mondtam volna viccből, ha ott jöttem? – Mert épeszű ember nem jön a vasúti síneken Ploieşti-től Vásárhelyre. – Szerinted mit jelent az, hogy épeszű ember? Erre nem válaszoltam. Hallgattunk. Amiképpen szoktunk. Negyedik jelenet: – Megvan a Trabantod, amit Fazekastól kaptál? – Meg. – Elviszel engem egy faluba? – El. Oda, ahová akarod. Megyünk egy hegyen át, egy kicsi erdőn át. Egy faluba érünk, azt mondja Domi, a templomnál álljak meg. Megállok a templom előtt. Azt mondja, te tudod, hogy én a papokkal nem vagyok barátságban? Mondom, nincs honnan tudjam. Nem baj, de a templomba bemegyek egy néma imádságra, mondja. Elkísértem, bementünk a templomba. Leült egy padba és fejét lehajtotta. Sokan és sok mindent írtak már Szilágyi Domokos öngyilkosságának lehetséges okairól. Olvastam tudományos igényességgel megírt munkát is. Az egyik egyetlen versét elemzi, hogy magyarázatot találjon Szisz cselekedetének okára. A Szilágyi-vers címe: Héjjasfalva felé. Spira Veronika: Szilágyi Domokos Héjjasfalva felé című költeményének hermeneutikai értelmezése. (A tanulmány első megjelenése: Irodalomtörténet, 1992/2. 313–327. l.) Ebből idézek: „Felismerve a lét abszurditását, minden választás látszólagos voltát, egyet, az etikait mégis kötelezőnek tekinti magára (szembefordul a halállal). Paradox módon a kierkegaard-i hit lovagjához éppen ez az etikumba vetett abszolút és abszurd hite teszi hasonlatossá. Ezért nyerheti vissza, amit elveszített (mint Ádám Izsákot), az élete méltóságát és a halhatatlanságot. („Örök plebejus: Ő az úr”). Ez egyúttal a vers létértelmezésének etikai vetülete, a műbe kódolt etikai hitvallás”. Vagy: „Petőfi halálának ez a sajátosan Szilágyi Domokos-i egzisztencialista újraértelmezése egyúttal elvezet az öngyilkosság átértelmezéséhez is. Szilágyi Camus gondolatait a modern költő-Messiások sorsára alkalmazva jut arra a meggyőződésre, hogy filozófiai és etikai szempontból nincs különbség a hősi halál és az öngyilkosság között. Mindegy, hogy az út végén a kozák pikájával vagy a szárszói vonattal kell szembefordulni. A költemény létértelmezése éppen ezen a ponton válik személyessé, és hosszabbítható meg az érvénye a beszélő jelenéig, saját sorsáig. A versből sugárzó vereségérzés ugyanis nemcsak a lét lényegéből fakad, de történeti, térségi és egyedi válságban gyökerező elemei is vannak.” Miért idéztem most ilyen hosszan Spira Veronika tudományos fejtegetéseiből – tehetné fel a kérdést az olvasó. Talán csak azért, hogy bemutassam, hosszú utat tett meg a szerző, hogy eljusson valamilyen következtetésig. Elment egészen Kierkegaard-ig és Camus-ig. Úgy, amiképpen Szilágyi ment végig a vasúti talpfákon Ploieşti-től Marosvásárhelyig. A nehéz kérdésekről való töprengés hosszú utakra kényszeríti az embert. Ha bizonytalan. Ha nehéz a döntés meghozatala. De ez a körülményesség csak az elvont, szellemi tájakra érvényes, a szigorú valóságra nem. Mert sem a fizika, sem a kémia lába nem reszket, amikor cselekednie kell. A vonat elüti az embert, ha elébe áll, a méreg megöli az embert, ha beveszi. Mégis, vannak az embernek megérzései, amelyek mondhatni egyből rátapintanak valamely jelenség lényegére. Ilyen a Demény Péter megérzése is. Marosvásárhely, 2013. január 11. Elekes Ferenc Szabadság (Kolozsvár), 2013. január 19.Négyen két könyvrőlBeszélgetés Szabó Róbert Csabával Látó a négyzeten, illetve Négyen két könyvről címmel új beszélgetőest-sorozatot indít a marosvásárhelyi Látó szépirodalmi folyóirat. Szerkesztőkkel és meghívottakkal, kortárs szépirodalmi művekről. Szabó Róbert Csabát, a folyóirat főszerkesztő- helyettesét arról kérdeztük: a továbbra is futó és igen népszerűnek bizonyuló Látó Irodalmi Színpad mellett egyrészt milyen jellegű hagyományt igyekeznek megalapozni, másrészt miért van erre szükség, igény? – Nagyon régi álmunk volt egy ilyen jellegű beszélgetőest-sorozat létrehozása. Különösen Láng Zsolt kollégám és én kívántunk életre hívni Marosvásárhelyen is egy egészséges beszélgetés-sorozatot arról, hogy hogyan lehet a kortárs magyar irodalmat olvasni. Olyan könyvekről esik majd szó az estek során, amelyeket egyrészt fontosaknak tartunk, másrészt valamilyen formában kötődnek Erdélyhez, Romániához, az itteni magyarsághoz, annak életéhez, irodalmához – mind magyarországi, mind innen elszármazott írók esetében. Mindez nem újkeletű dolog, ezt a beszélgetőest-formát nem mi találtuk ki, Magyarországon számos ilyen rendezvényt szerveznek. Az Élet és Irodalom beszélgetőestjén pontokat is adnak a résztvevők, de említhetnénk a József Attila Kör hasonló rendezvényét is. Nem mi találtuk fel a spanyolviaszt, mi csak meghonosítani szeretnénk. – Hogyan építitek fel az estet, van-e előre meghatározott koncepciótok? – Négy résztvevő vitázik, természetesen közönség előtt. Közülük kettő a Látó szerkesztője – személyük minden beszélgetés esetében változik –, illetve van két meghívottunk. Egyikük személye ugyancsak változó. Az est során két könyvről folyik a beszélgetés: az egyiket előre meghatározzuk és beharangozóként a közönség tudomására hozzuk, a másikat az éppen aktuális meghívottunk hozza és a publikum számára meglepetés – csak az esten derül ki, hogy milyen szerzőnek melyik kötetéről van szó. Ezt csak mi tudjuk előre. A két kötetet igyekszünk úgy kiválasztani, hogy egy kicsit egymás ellenpontjai legyenek, érdekesebbé teendő a vitát, a beszélgetést. Az első beszélgetésünkre január 25-én, este hat órától kerül sor, megszokott helyünkön, a G Caféban. Ekkor Papp Sándor Zsigmond Semmi kis életek című kötetéről vitázunk. Ez egy kis, határ menti városban, a rendszerváltás idején zajló történet, a tematikája igen érdekes. Mi Szatmárra tippelünk, jóllehet a szerző nem pontosít. Hiszen mi is az a határmenti város? És mi a határ? Illetve hogyan lehet átlépni rajta? Milyenek az erdélyi magyar városok? A könyv fogadtatása kedvező volt, lefordították román és finn nyelvre is. Sikeres, jól megírt kötet. Mi nem érthetetlen, irodalomelméleti szaknyelven, hanem érthető, köznapi, de igényes nyelven szeretnénk ezekről a könyvekről beszélgetni úgy hogy, az mind nekünk, mind a közönségnek örömöt okozzon. Az első esten a Látó részéről Láng Zsolt és Demény Péter vesz részt a vitában, meghívottunk Parászka Boróka, illetve B. Szabó Zsolt, az Erdély FM műsorvezetője. Ő hozza a meglepetéskönyvet is. – Milyen gyakorisággal jelentkeztek a beszélgetőestekkel? – Havonta egy alkalommal szervezzük meg őket. A második estünkün Herza Mikola kötetéről lesz szó, utána pedig a Magvetőnél megjelent Édes hazám című kortárs versantológiáról beszélgetünk. Ez is érdekes téma, hiszen a benne fellelhető gondolatok, érzelmek és gondok éppúgy érvényesek Erdélyre is, mint Magyarországra. – Miben különbözik a Látó Irodalmi Színpadtól az új kezdeményezés? – Sok mindenben, az est dramaturgiája, alapgondolata teljesen más. Például a szóban forgó kötet szerzője nem biztos, hogy ott lesz a beszélgetésen. Mert nem hívjuk meg. Természetesen eljöhet, mint néző. Itt a szövegen lesz a hangsúly, nem az íróján. Lehet, hogy nem lesz akkora sikere, mint a Látó Irodalmi Színpadnak, de reméljük, hogy idővel népszerűvé válik. Erre utaló jel, hogy igen sokan kölcsönkérték már a Papp Sándor Zsigmond fentebb említett kötetét. A publikum egy része felkészülten kíván részt venni a beszélgetésen. És ez igencsak biztató... Knb. Nyugati Jelen (Arad) 2013. április 5.Prospero-könyv Kovács Attila operaénekesrőlTöbb mint egyéves szünet után újra Prospero-könyvet mutattak be a Györkös Mányi Albert Emlékházban. A több mint harminc éve Németországban élő és ott fényes karriert befutó kolozsvári operaénekesről, Kovács Attiláról a Kolozsvári Magyar Opera egykori karnagya, Laskay Adrienne készített beszélgetőkönyvet, amelyet ezúttal is Demény Péter író szerkesztett, és a Korunk Komp-Press Kiadónál jelent meg. A kolozsvári születésű Kovács Attila az 1960-as évek közepén, a zeneakadémia elvégzése után került a magyar opera jogelődjéhez (akkor: Kolozsvári Állami Magyar Opera). Az itt töltött másfél évtized alatt már körvonalazódott az ígéretes karrier, ami végül a Kieli Operaházban (Németország) teljesedett ki. Az eseményen a szerző és az interjúalany mellett a könyv előszavának írója, Angi István zeneesztéta, Szép Gyula operaigazgató és Demény Péter osztotta meg gondolatait. (N.-H. D.) Szabadság (Kolozsvár). 2013. április 20.Bemutatták Sall László kötetétGöteborgban, a Move & Walk Intézet támogatásával látott napvilágot Sall László erdélyi magyar költő, író Politkö című verseskötete, amelyet csütörtökön délután mutattak be a Minerva Művelődési Egyesület székházában. A szerző, akivel Demény Péter beszélgetett a Cs. Gyimesi Éva teremben szervezett találkozón, 1990 óta él Svédországban, azelőtt fizikai munkásként dolgozott szülővárosában, Nagyváradon, vezetőségi tagja volt ugyanakkor az ottani Ady Endre Irodalmi Körnek. Külföldre költözése után többedmagával megalapította a göteborgi Kőrösi Csoma Sándor Művelődési Kört, Gittai Istvánnal és Szűcs Lászlóval közösen pedig az Ady-kör húsz évét áttekintő Péntek esti szabadságunk című interjúkötetet szerkesztette. – Várad éppen az a vízválasztó, amely engem romániaivá tesz – magyarázta Sall László a kolozsvári bemutatón, hozzáfűzve: valamilyen szinten a város illusztris személyiségéhez, Zudor János költőhöz is kapcsolta első kötetének megjelenését, mint mondta, nem látta értelmét „tolongani azelőtt, hogy Zudornak kötete lenne”. A három évvel ezelőtt, Hora Gina grafikáinak felhasználásával készült mozgás-sérült-szeretet című falinaptár-kötet után a Polit köt teszi le ezúttal az olvasó asztalára, amelyben a versekhez magyarázatot, egyfajta kulcsot is kínál Schneider Németh Antal előszava, valamint Szilágyi-Gál Mihály, Terék Anna, Józsa Márta, Szeles Judit és Demény Péter utószavai révén. Az est folyamán a szerző, valamint videóüzenetben Gáspárik Attila olvasott fel verseket a jelenlévőknek. Szabadság (Kolozsvár). 2013. április 29.Lezárult korok, lezáratlan dilemmákAz előadók közül Kántor Lajos nyitotta a sort, aki a Szabédi-életpályát bemutató Erdélyi sorskerék és az erdélyi magyarság létkérdéseit boncolgató Konglomerát (Erdély) című köteteiből idézett. Szabédi László azok közé tartozott, akik rendkívül koherensen és meggyőzően vitáztak még akkor is, ha nem mindig volt igazuk – állapította meg az irodalomtörténész, Szabédi László egykori tanítványa, hozzáfűzve: egyik elsőrendű alapérzése az otthontalanság volt. Vitába szállt az egyházzal, a hagyománnyal, Brassai Sámuel örökségével, a Kós-féle transzszilvanizmussal, Lükő Gábor magyarságfelfogásával, de még Vargyas Lajos verstanával is. A vitákba nagy vehemenciával kergette bele magát, ami aztán életét is megkeserítette. Kántor Lajos utalt továbbá arra, hogy műkedvelő nyelvészként Szabédi érdekes kísérleteket folytatott az indoeurópai nyelvészettel, a szakma éles bírálata azonban megint csak teherként nehezedett rá. A magyar nyelv európai hontalanságából fakadó nemzeti frusztrációja – a Bolyai Tudományegyetem jól ismert beolvasztása és a Szekuritáté zaklatásai mellett – szintén hozzájárult 1959-ben elkövetett öngyilkosságához. Szabédinak mind a mai napig megfontolandó transzszilvanizmus-kritikája végett is érdemes hosszabban idézni a következő sorokat a Konglomerát című kötetből: „De vajon az országtranszszilvánizmus [Kós-féle transzszilvanizmus – megj. a szerzőtől] valóban a tényekkel számolt-e? Nem álmokat nyújtott tények helyett? Az erdélyi népek sorsközössége – hát az mikor volt? Tudniillik most egyáltalán nincs! Nemcsak a román nem érez sorsközösséget a magyarral, de a szász sem, s hovatovább jobbadán a zsidó sem. […] A transzszilvánizmust, azt a tanítást, amely az erdélyi népek sorsközösségét és egymás megértését hirdette, éppen az a nemzedék találta ki, amelyik nem is értett románul, amelyik nem is ismerte a románságot. Ha más úton nem jutottunk volna ugyanarra az eredményre, ebből is kiderülne, hogy a transzszilvánizmus egy olyan nemzedék szellemi terméke, amely nemzedék egész szellemi fegyverzetét a nagy magyar állameszme védőpajzsa alatt szerezte, amely nemzedék idegenül és értetlenül állott a megváltozott helyzetben. Már csak ezért is gyanakodni kellene, hogy a transzszilvánizmus téves; hogy úgy mondjam, nem szakértők csinálták, hanem a kisebbségi sors dilettánsai.” – hangzott el Kántor Lajos felolvasásában. Ide kapcsolódik Csapody Miklós irodalomtörténész társadalmi visszhangtalanságra utaló, csípős megjegyzése is, miszerint „ez olyan, mint a jobbkéz-szabály: nem elég, ha csak én tudom.” Dávid Gyula irodalomtörténész nagy részletességgel mutatta be a kalotaszegi Szucságon tartott 1946-os konferenciát, amikor még sokan hittek egy demokratikus jövő kibontakozásában. Itt Szabédinak a Magyar Népi Szövetséggel szemben megfogalmazott kritikáját érdemes kiemelni: „Soha ennyi ígéret nem hangzott még el, mint manapság, de: ez a kisebb hiba. Soha ennyire nem ültek még fel ígéreteknek, mint amennyire mi ülünk fel. Mi már annak is felülünk, amit nem is ígérnek! […] A magyaroknak a románokkal való egyenjogúsága: program s el is hiszem, hogy mi komolyan is gondoljuk. Szövetségeseiktől ezt a programot a mi vezetőink is nyújtják a népnek. A nép aztán cserében hadd adja földjét, házát, adóját: ezek viszont valóságos dolgok, melyek a román nép valóságos gyarapodását szolgálják.” Csapody Miklós a különbségtétel fontosságát hangsúlyozta: Szabédi László vitázó volt, és nem vitatkozó, még kevésbé kötözködő. Előadásában Balogh Edgárnak és Gáll Ernőnek a Korunk hasábjain kibontakozott szellemi tusáját elevenítette fel, amelyek bár „vérre menő” viták voltak, nem maradt nyomuk a kortárs emlékezetben – figyelmeztetett az irodalomtörténész. Megjegyezte: Balogh Edgár és Gáll Ernő között jelentős alkati, műveltségbeli és szemléletbeli különbség mutatkozott. Balogh Edgár kozmopolitizmussal, konformizmussal vádolta a fiatal Gáll Ernőt, aki ugyanakkor szektariánus, újításra képtelen, állandóan védekező és sértett főszerkesztő-helyettesnek nevezte Baloghot – míg utóbbiról az önrevízió, nyitottság és kritikus őszinteség képe körvonalazódott. Mégis, az idő Balogh Edgárt igazolta – zárta mondandóját az előadó. Befejezésül Demény Péter költő, író nyújtott vázlatos képet Bretter György filozófusról, akiről mint a nemzedék szellemi atyjáról beszélt. Az emléknap fényében kiemelendő a filozófus azon idézett gondolata, miszerint különbséget kell tennünk végzet és sors között. Így sorsról csak akkor beszélhetünk, ha az ember felismeri azt, szembe megy vele, ezáltal pedig végzetét sorssá alakítja. A szervezést a közönség soraiban ülők is elismerően méltatták, buzdítva a konferenciák folytatását, a dokumentumokra és az emlékezésre támaszkodva. Kántor Lajos hangsúlyozta: az egyetem magyar tanszékének bekapcsolódása továbbra is várat magára, a Szabédi Emlékház ugyanis, mint kutatóműhely, a szakmabeliek együttműködésére szólít. GYŐRI TAMÁS Szabadság (Kolozsvár) 2013. június 4.Kolozsváron is bemutatják Demény Péter román nyelvű kötetétDemény Péter román nyelven írt könyvét, a Ghidul ipocriţilort június 12-én, szerdán délután 3 órakor mutatják be Kolozsváron. A kötet a bukaresti Cartea Românească kiadónál jelent meg, és Mihaela Ursa, Balázs Imre József és Alex Goldiş beszél majd róla. A könyvbemutató helyszíne: Book Corner könyvesbolt (Deák Ferenc-Eroilor 15.) Mint ismeretes, a kolozsvári író a Ghidul ipocriţilor (Képmutatók kézikönyve) című kötetét május 29-én, szerdán mutatták be Bukarestben, a Bookfesten. maszol.ro 2013. június 10.Más olvasatban – könyvröptetés és Moldávia erdélyi gyökereiKönyvröptetés és rácsodálkozás címmel szervezett a Kolozsvári Könyvhéten rendhagyó olvasásnépszerűsítő kerekasztalt a Fehér Holló Médiaklub. A rendezvényen közéleti személyiségek egyszerű olvasóként csodálkoztak rá az újságírósorozat köteteire. Másnap az EME-székházban román nyelvű kerekasztallal rukkolt elő a médiaklub, melynek címe Határtalan anyanyelv – Limba maternă fără hotare volt, és amelynek fő témái a székelység, a gagaúzok, a moldávok illetve ezek kisebbségi státusza, szokásvilága, anyanyelvi gondjai voltak Mindkét rendezvényen megteltek az otthont adó termek: a Sapientia Óváry-terme illetve az EME-székház előadója. A kerekasztal-beszélgetések díszvendége Aurelian Lavric, a Kisinyovi Állami Egyetem történésze volt. „Ideje arról is beszélni, hogy a könyvek olvasók nélkül elvesztik önmagukat, és a legjobb esetben is csak szervezett pótcselekvésként könyvelhetők el” – mondta Szabó Csaba, a Fehér Holló Médiaklub alapítója. Hozzátette: nincs nagyobb öröm egy (köz)író számára, mint az, ha valaki elolvassa könyvét. Ennél már csak az az élmény nagyobb, ha az olvasó megjegyzéseket is fűz azokhoz, vagy – és ez a az író-olvasó intim kapcsolatának netovábbja -, ha másodszor elolvasva a könvet kijelenti: „másodszorra mintha más olvasata lenne, mint először”. A rácsodálkozók sorát Guttmann Szabolcs nyitotta meg, aki nagyszebeni emlékei tükrében villantotta fel Kalmár Zoltán: Nagyszeben a vörös város és hajdani magyarjai című kötetének témakörét, és számtalan saját élménnyel „írta tovább” azt. Kuszálik János Lőwy Dániel: Két világ között című publicisztika-kötetét tartva kezében vallotta be, hogy másodszorra olvasva a könyvet, nemcsak a felnőtt Lőwy Dániel képe sejlik fel előtte, hanem a diák is, aki egykoron a kéményekről tartott előadást kedves iskolájában. Demény Péter Mihály István: Örömszakadtáig című publicisztika-füzéréről beszélt, vagy inkább annak szerzőjéről, akinek családias hangnemben „felrótta”, hogy túl gyakran pesszimista. – Mihály Istvánt először az Ifjúmunkásból ismertem meg. Két szerkesztő volt, akit feltétlenül elolvastam, ha megjött az iskolába a lap: Bodor Gy.Tamást és Mihály Istvánt – mondta. Megjegyezte: nagy kár, hogy a szerző egyre ritkábban közöl az írott sajtóban, irodalmi lapokban. Horváth Gabriella Szabó Csaba – Ambrus Attila: Folyópartok – Újnomádok című közös kötetéről beszélt, annak első felét szinte jelzős szerkezetekig elemezve. Elmondta: olyan tájleírások és megszemélyesítések is vannak a szövegben, hogy az a filológusoknak külön csemege, az olvasónak meg valóságos „rácsodálkozás, röptetési kísérlet”. Aurelian Lavric, a Kisinyovi Állami Egyetem tanára a Fehár Holló Újságírósorozat román nyelvű válogatását, a NOI_MI-t mutatta be, külön hangsúlyt fektetve arra a regényes nyomozásra, amely Alexandru cel Bun első, erdélyi magyar felesége nyomán ered a két Moldva alapítása nyomába. „Moldova Köztársaságban nem újdonság az, hogy a két országrész máramarosi eredetű, de Bedőházi Drágosnak (olacos de Bedeuhaza) és Izakonyhai Bogdánnak (Bogdan de Cuhea) a magyar államhoz és szokásvilághoz való szoros kapcsolata nem közismert. Történész kollégáimmal beszéltük, hogy a Jó Sándor Margarétái című regényes nyomozást Kisinyovban be kellene külön mutatni, már csak azért is, mert a magyar és lengyel regényekben megjelenő Moldova-kép újdonságszámba menne a moldáv olvasók körében” – mondta a történész. Az erdélyi-moldáv kapcsolatok feltérképezése volt a vezérfonala a Határtalan anyanyelv – Limba maternă fără hotare román nyelvű kerekasztalnak is, amelyet a Médiaklub az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal közösen szervezett. Szabó Csaba hivatalos médiaanyagok vetítése által támasztotta alá azon meggyőződését, hogy Erdély és Moldova Köztársaság között egyre szorosabb kapcsolat alakul ki. Meglátásában ennek a kapcsolatnak a gyökerénél a közös történelem kell hogy álljon, hiszen Nagy Lajos magyar király Magyarországa nélkül soha nem születhetett volna meg a történelmi Moldva. Szabó Csaba hazai román történészeket idézett, akik szerint „a kezdetek Moldvája Erdély nyúlványaként fogható fel”. Aurelian Lavric egyetemi tanár elmondta: több hangsúlyt kellene fektetni a 14.századi történésekre, a magyar-moldáv kapcsolatokat más szinekben is fel kellene tüntetni, hiszen egyértelmű,hogy mindkét Moldva megmaradásának egyik titka az a szervezeti rendszer, amit Drágos illetve Bogdán az akkori Magyarországról hozott. „Moldávia Székelyföldjéről”, az autonóm státust kiharcoló Gagaúziáról valamint magánakMoldáviának a jövőjéről beszélve Aurelian Lavric elmondta: jelenleg nagyon erősek azok az erők, amelyek a régiót nem az Európai Únióhoz, hanem az Orosz-Ukrán-Kazah vámúnióhoz szeretnék kapcsolni. Ehhez az általános horizontvesztéshez az is hozzájárul, hogy az egyszerű emberek tömegei moldovánokként határozzák meg magukat, és az alkotmányban is az áll, hogy a köztársaság nyelve nem a román, hanem ennek tájszólása (grai), a moldován. A kerekasztal-beszélgetésen részt vett Nagyenyed román nemzetiségű polgármestere, Horatiu Josan is, aki nem a moldáv-magyar, hanem az erdélyi román-magyar kapcsolatok gyakorlati vetületeiről beszélt. A polgármester elmondta: a városi tanácsban folyó munka, együttműködés rendkívül fontos. – Nagyenyeden 16-17 százalék a magyarság arányszáma, így a román tanácsosok minden leszavazhatnának, ha akarnák. Enyeden viszont másképpen van ez, ezért jut pénz mindig a Bethlen Gábor Kollégiumnak is. Az együttműködés a kulcsa az együttélésnek – mondta. A rendezvény végén stílszerűen moldáv borospalackot és tokajit bontottak meg, jelezve, hogy a moldáv-magyar közeledést a bor is segíteni fogja. A médiaklub meglepetésként az Eurovízió moldáv és magyar „félignyertes” zeneszámainak klippjét vetítették ki, hangsúlyozva, hogy – Romániával ellentétben – mindkét nép saját nyelvén énekelt Malmöben. Maszol.ro 2013. június 27.Kötelékek – kézfogásokKönyvek esőben, kánikulában A könyv nem különösebben hőérzékeny tárgy. Na persze, nem a könyvégetésekre és nem is a könyv befagyasztására gondolok. Mert ugye mindkettőre volt nem csupán a távoli múltban, hanem a mai idősebbek életében példa. Most szelídebb akadályokat kellett leküzdeniük a könyveknek, illetve szerzőiknek meg a könyvárusoknak. Ha ugyanis június, akkor könyvhét, azt is mondhatnám, minden mennyiségben. Egymásra szerveződött programokkal, könyvbemutatókkal. Ami az erdélyi magyar kiadványainkat és íróinkat-költőinket érintette, abból párhuzamosan Budapesten és Kolozsvárt lehetett (kellett volna) választani, követni az eseményeket, megfelelni a hívásoknak. Aztán a kolozsvári magyar könyvnapok immár harmadik, 2013-as szervezését követve, ezúttal nem az esős időjárást, hanem a hamisítatlan nyári kánikulát fogva ki, Erdély fővárosában erdélyi könyvnapok megrendezéséről döntöttek illetékesek, és erre meghívták a Romániai Magyar Könyves Céhet is, pontosabban általa a vállalkozó kedvű magyar kiadókat, hogy a Főtérre kirakodva, Mátyás király elé járulva, várják a vásárlóikat. Könyvbemutató – grafikai kiállítással Az újraszervezett kolozsvári magyar könyvnapok – nem utolsósorban az IDEA jóvoltából (amely a Mátyás-szülőház, azaz a Sapientia előtt állandósítja könyvstandját) – idén eredeti megnyitóval indultak. Kolozsvár egyik legtehetségesebb, kiemelkedő életművet ránk hagyott grafikusáról, Cseh Gusztávról írt példaadóan körültekintő, hatalmas anyagot feldolgozó, művelődéstörténetileg is számottevő monográfiát Csapody Miklós, a reprodukciókat és a terjedelmes szöveget pedig reprezentatív albumba foglalta az Exit Kiadó, illetve az IDEA könyvműhelye. Minthogy pedig Cseh Gusztáv (az ifjabbik, mert édesapjáról, a betűrajzolást tanító főiskolai tanárról sem szabad elfeledkezni) a kolozsvári könyvgrafikáért ugyancsak sokat tett, össze lehetett kapcsolni a könyvnapok nyitó ünnepségét a Cseh Gusztáv című kötet bemutatásával és a Cseh Gusztáv grafikáiból válogató (Hajdúszoboszlóról kölcsönbe érkezett) tárlat megnyitásával, a Quadro Galériában. Szerényebb keretek között a Kolozsvár Társaság főtéri székhelyén is érvényesült ez a rendezői elv: a nemrég Szegeden elhunyt nagy könyvgrafikusunkra, Deák Ferencre emlékeztek barátai, tisztelői a kolozsvári magyar könyvnapok keretében – a tárlókon általa tervezett, illusztrált kiadványokkal, a pannókon néhány szép rajzával, többek közt a Dsida-versekhez készült sorozattal. (Augusztusban, a Kolozsvári Magyar Napokon folytatódhat ugyanitt a kezdeményezés, a két barát, Deák és Cseh Gusztáv munkáinak együttes jelenlétében, a kolozsvári grafikai iskola értékeinek megvitatásával.) Erdély – Budapest Mindkét helyszínen, mármint Kolozsvárt és a Vörösmarty téren egyaránt figyelmet érdemlő könyvről szólhatunk – már a címénél fogva is: A magyar kártya. Ezzel a kártyával ugyanis többféleképpen lehet játszani, és nem csak kártyaasztal mellett. A Nagyváradról indult költő, ma ismert kiadói ember, Kőrössi P. József mélyreható beszélgetéseket folytatott a költő és politikus Markó Bélával; olyan beszélgetéssorozatot, amelyben Markó kiteregeti kártyáit, és sikeresen belenéz, belelát azok kisded játékaiba is, akik a „magyar kártyát” saját politikai céljaikra ügyesen – a romániai magyarságra nézve korántsem pozitív értelemben – használják fel. Hogyan lesz a jó költőből jó politikus s a politikusból ismét költő? Hogyan politizálnak itt és ott? Kőrössi P. nem kerülgeti a forró kását, Markó Béla pedig higgadtan, körültekintően válaszol. Nem átlagos interjúkötetet vesz kezébe az, aki felfigyel erre A magyar kártyára… Román kártya? Könyvnapok közti rövid szünetben számomra eddig ismeretlen, ám egyből ismerőssé és rokonszenvessé váló könyvesboltban jártam, a Deák Ferenc utca közepe táján: a Librarium nevű Book Cornerben. Otthonos körülmények között hallgattuk, magyarok és románok – románul –, hogy mit mondanak a kritikusok Demény Péter románul megírt könyvéről. (A Ghidul ipocriţilor kiadója a bukaresti Cartea Românească.) Minden megszólaló egyértelműen dicsérte a könyvet, ám az csak Balázs Imre Józsefnek jutott eszébe, hogy feltegye a kérdést: miért románul kellett megírnia Deménynek ezeket a szellemes kisesszéket (jegyzeteket? szatírákat?) – merthogy nem fordításról van szó. BIJ magyarázata Caragialéhoz és a román nyelvben létező nemekhez jutott el. Talán az élményanyag is közrejátszott, vélem én, a „képmutatók” ilyen bemutatásában. A lényeg, hogy ezen a könyvbemutatón jól éreztük magunkat, Demény Péter pedig, gondolom, új híveket szerzett írásművészetének. A román olvasók körében is. (Eszembe jut Ion Ianoşi, azaz Jánosi János – Látó Anna Bukarestben élő fia – közelmúltban megjelent, több szempontból figyelemre méltó, színvonalas önéletrajzi kötete: Internaţionala mea. Cronica unei vieţi. Abban pedig, sok egyéb közt Domokos Gézával, a Kriterion-igazgatóval történt, egy életre szóló konfliktusa. Nos, meggyőződésem, hogy a most román kötet szerzőjeként bemutatkozott Demény Péter egyikünkkel sem fog úgy járni, mint Ianoşi – Domokossal.) Más kártyák Vállalva a flaszterből áradó hőséget, déli órában kimentem szétnézni az erdélyinek nevezett (román) könyvnapokra. Ilyenkor a standokon az ember arra figyelhet fel, ami a könyvesboltokban, a nagy kínálatban elkerülte a figyelmet. (A mi magyar sátrunk érthetően nem kínált eddig nem látott újdonságokat.) Két könyvnél kötöttem ki – más-más okból. Augustin Buzurára azért voltam kíváncsi (pláne hogy politizáló publicisztikáját gyűjtötte kötetbe, a 2005 és 2008 közti évekből), mert ’89 előtt úgy éreztem, egy (ellenzéki) táborba tartozunk – aztán Marin Sorescuval és Eugen Simionnal együtt Iliescu táborába állt. (Mindegyikük magas funkcióhoz jutott, ilyen-olyan elnökséghez, kulturálisan, Akadémián vagy minisztérium élén. – Mellesleg: Eugen Simion 80 címmel vastag kötetet láttam az egyik standon.) Az Absenţii, a Feţele tăcerii regényíróját nem felejtettem el, és ma sem bánom, hogy Birtokon belül? című, Budapesten 1989-ben megjelent interjú-kötetembe őt is bevettem (Sütő, Kányádi, Szabó T. Attila, Balogh Edgár, Harag György, Horváth Imre, Lászlóffy Aladár, Markó Béla, Egyed Péter és Tompa Gábor mellé). Ma vajon bevenném? A Canonul periferei-be beleolvasva, nem tudnám eldönteni. Súlyos szavakat mond a kortárs román politikai életről – de melyik oldalról közelítve? (Tulajdonképpen szomorú, hogy egyre az „oldalakra” gondolunk…) Lucian Boiával biztos szívesen készítenék beszélgetést (ha még ilyes műfajra adnám a fejem). Amit tőle eddig olvastam, azt erősíti meg a De ce este România altfel? második, bővített kiadásában. A Humanitas, a kiadó ugyan nem „kolozsvári termék” (Produsul Clujului – volt olvasható a legtöbb stand fölött), ám bárki – nyilván a jobbak közül – örömmel vállalhatná Kolozsváron az új Boia-kötetet. Az ő történészi-kritikai hangja üde színfolt a kiadványok rengetegében. (Milyen is az a „más”, „másként” Románia? Ha valamin, ezen nekünk igazán érdemes volna elgondolkodnunk.) Performanszköltemények Az ember azt gondolná, hogyha a Korunk Akadémia (évadzáró találkozásként) a Bulgakovba költözik, ráadásul olyan meghívottal, mint Szkárosi Endre, akinek „akciográfiája”, 1971 és 2012 közötti performansz-naptára oly gazdag – a söröző fiatalok egy része átül majd az előadáshoz választott térbe, azon nagyszámúak mellé-közé, akik egyenesen Szkárosit meghallgatni jöttek. A június végi kánikulában nem így történt. A hiányzók sajnálhatják, hogy lemaradtak az élményről. Mert itt élőben tudhatták volna meg, mi a térköltészet és transzpoézis (a totális költészeti koncertszínház), a hangköltészetzene, vagy hogy miként lehet például Kassák költői örökségét néhány ismert – esetleg többeknek nem ismert – szóval, főképpen pedig a hangok játékával transzponálni a Teleki térre, a Piazza Cavourra, a Place de la Concord-ra vagy a Trafalgar Square-re. Persze, akik a száz éve született Weöres Sándor zeneiségéhez szoktak, vagy a szintén centenáriumhoz érkezett Jékely Zoltán líráját érzik a magukénak – meglepődhetnek, hogy így is lehet, „egy másik ember” így keveri az effektusokat. Szkárosi Endre járja a világot (és a magyar pódiumokat) – és nem annyi ember hallgatja, mint legutóbb a Bulgakovban. Talán egy következő alkalommal a valóban fiatalok egymásnak küldik a hírt elektronikusan: itt van Szkárosi Endre, nem szabad kihagyni… (Írom én, akihez még mindig közel áll Jékely és Weöres.) Kántor Lajos Szabadság (Kolozsvár) 2013. augusztus 2.Demény Péter: Dialógus a besúgókrólOlvastad ennek a Bottoninak a cikkét? Már ahogy kérdezed, az az érzésem, hogy nem szereted. Nem kell én szeressem, sem utáljam, elvégre történész, nem író. A hangsúlyodban mégis több az utálat, mint a szeretet. Olvastad vagy nem olvastad??? Olvastam, sajnos. No látod, te sem szereted! Én a helyzetet nem szeretem, mármint azt a helyzetet, amelyet bemutat, amelyről beszél. Egy perverz rendszer mindent kihasznált, hogy minél több embert tönkretegyen valamiféle megígért, univerzális boldogság jegyében, s ennek a szégyentelenségnek áldozatai lesznek. Bottoni nem tehet arról, hogy ez a rendszer ilyen volt, és történészként nem is lehet egyéb a dolga, mint hogy bemutassa az adatokat, felvázolja a tényeket, hogy visszafogja a benne is meglévő szubjektivitást. Azért annak örülök, hogy te is áldozatnak tartod azokat, akiket mások könnyedén lebesúgóznak. Az a rettenetes, hogy az áldozatoknak megvoltak a maguk áldozatai. Már akinek. Akadt, aki közölte a barátaival, hogy jelentéseket kell készítenie róluk. És olyan is, aki valóságos dicshimnuszokban tört ki, amikor a jelentéseit írta. Igen. Mégsem volt, nem lehetett „ártatlan” jelentés – a Szekuritáté mindent fel és ki tudott használni. De természetesen nem mindegy, hogy valakit hogyan, miért zsaroltak, hogyan reagált ő erre a zsarolásra, és – szomorúan mondom –, hogy egyáltalán kellett-e zsarolni. Ilyen ember nem sok szaladgál a világban, én egyetlenegyről tudok. Mármint olyanról, akit zsarolni sem kellett. A rendszer tehát nagyon perverz, és ezen belül a kisebbségé még talán perverzebb. Az egész erdélyi magyarság elhiteti magával, hogy áldozat; ennélfogva aztán mindenki áldozat, az is, akinek be kell súgnia, és az is, akit besúgtak; mindenki a magyarság érdekében cselekedett, következésképpen mindenki hős volt; ráadásul a román állam teszi ezt velünk, tehát nyugodtan hihetünk abban, hogy tényleg ártatlanok voltunk, vagyunk és leszünk a sifonérban. Gúnyolódj csak, gúnyolódj. Te soha nem érezted át a magyarság vérzivataros sorsát. Te nem is vagy magyar. Mi lenne, ha Gömböcre gondolnál legalább, műveltkém?! Gondolok, mert sokan az orrom alá dörgölik. De Gömböcnek nem jelentek meg kötetei, nem töltött be ilyen meg amolyan pozíciókat, és miután megszabadultak a porosz tiszttől, nem öltötte magára a mártírok meggyötört arcát. Ezzel szemben sokan az erdélyi magyarok közül igenis magukra öltötték, és ritka volt az, akiben az önirónia működött. Szenvedés közben nem lehet önironizálni. De lehetne visszafogottabbnak lenni utólag. Nem szeretnék abszurd lenni, és olyan dolgokat elvárni, amelyekben reménykedni embertelenség. Mégis gyakran (és egyre gyakrabban) jut eszembe Oidipusz. Mennyi mentsége lehetett volna annak az embernek! Gyerek volt még, amikor elkerült Thébából, semmit sem tudhatott a borzalmas jóslatról. Mégis megszállottan keresi az igazságot, és kegyetlenül végrehajtja önmagán a saját ítéletét. A mindennapi életben kevés az Oidipusz. De kedves barátom, hát orálisan minden erdélyi magyar Oidipusz! Mindenki nemcsak a szemét adta a közösségért, hanem a kezét, a lábát, a szívét – amit csak akarsz! Soha semmi másra nem tudott gondolni, csak a közre! Látod, a verőlegények milyen cinikusak. Az egyik semmit nem bán, a másik káromkodva nekiront a riporternek… Látom, persze, és kétségtelenül ők az igazi bűnösök, meg a tartótisztek. Én csak azt mondom, az erkölcsi igényességet nem lehet „delegálni”, másnak adományozni, csinálj vele, amit akarsz, édes öregem! Ottlik Iskolájából sem Bébé a legrokonszenvesebb, aki átlátja a rendszer működését, és igyekszik minél varratmentesebben beilleszkedni, hanem Medve, akinek köszönhetően Merényi veszít a rejtélyes hatalmából. Megölsz ezzel a folytonos irodalmi példálózással… De azért érted, mit akarok mondani… maszol.ro 2013. szeptember 6.Zsúfolt évad, változatos programok a láthatáronÉvadnyitó sajtótájékoztató a kolozsvári magyar színházban Rendkívül zsúfolt évad elé néz a Kolozsvári Állami Magyar Színház, mondta Tompa Gábor színházigazgató az intézmény emeleti előcsarnokában tegnap megtartott sajtótájékoztatón, kilenc új bemutatóval várják a közönséget, láthatók régebbi előadások új szereposztásban, műsoron tartanak néhány elmúlt évadbeli sikeres előadást, és gazdag járulékos programmal jelentkeznek, bővítve az eddigi palettát új témákkal, új meghívottakkal és új műfajokkal is. Vasárnap lesz az első, idei évadbeli produkció előbemutatója, Johannes von Tepl középkori szerző A földműves és a halál című művét Mihai Măniuţiu színpadi változatában és rendezésében láthatja a közönség. Amint azt már szombati lapszámunk színházi rovatában is olvashatták, a 2013/2014-es évadban öt nagytermi- és négy stúdióelőadás bemutatását tervezik, a nagyteremben először október 16-án tartanak bemutatót, Bohumil Hrabal: Őfelsége pincére voltam című művét Michal Dočekal, a Prágai Nemzeti Színház igazgatója rendezi, a színpadi adaptációt David Jarab jegyzi. További bemutatók: Demény Péter: Bolero (ősbemutató, stúdió, rendező: Albu István), Roger Vitrac: Viktor, avagy a gyermekuralom (nagyterem, rendező: Silviu Purcărete), Miroslav Krleža: Léda (nagyszínpad, rendező: Robert Raponja), A. I. Vvegyenszkij: Ivanovék karácsonya (stúdió, rendező: Urbán András), Stephen Sondheim: Sweeney Todd (nagyszínpad, rendező: Dragoş Galgoţiu), Caravaggio (stúdió, rendező: Robert Woodruff), Stephanie Robinson & Theodore Shank: Serena in X-tremis (nagyszínpad, rendező: Albu István). Ezekhez adódik a Szputnyik Hajózási Társaság és az Európai Színházi Unió projektjében készülő előadás, amelynek írója-rendezője Bodó Viktor, és a kolozsvári társulat tagjai közül is részt vesznek a produkcióban. A Social Error – Utolsó ember... című „társadalmi túlélő-show” november elején lesz látható a Kolozsvári Állami Magyar Színház nagyszínpadán, két alkalommal. Ami az eseményszerű felújításokat illeti, a Ványa bácsi és a Visszaszületés kerül ismét a nézők elé, új szereposztással, és több produkciót is műsoron tart a színház az eddigi évadokból. Néhány név a járulékos programsorozatból: itt lesz Esterházy Péter, Dragomán György és György Péter, de koncertekre és vendégelőadásokra is sor kerül majd a sorozat keretében. Visky András művészeti aligazgató elárulta azt is, hogy novemberben felolvasószínház formájában a közönség megismerkedhet egy eddig ismeretlen Szabédi László-darabbal, amelyre a színház archívumában találtak rá. Nosztalgiával emlékezett meg Tompa Gábor igazgató a húsz évvel ezelőtti angliai turnéról, amikor a társulat – a színház történetében először – az általa rendezett Ionesco-darabbal, A kopasz énekesnővel több mint egy hónapon át vendégszerepelt Nagy-Britannia több városában. – Ekkor nyíltak ki Európa kapui a színház számára, azóta az intézmény a világ mintegy húsz országában turnézott, és ennek folyományaként lehet elkönyvelni azt is, hogy 2008-ban az Európai Színházi Unió tagja lett – jegyezte meg az igazgató. Szabadság (Kolozsvár) 2013. szeptember 10.Gyermekirodalom a szeptemberi KorunkbanA kiadók, kereskedők, kultúraközvetítők egyaránt azt jelzik, jelenleg a gyermekkultúra azegyik olyan ágazat, amelyik épülőben van. Generációsan újra presztízs gyereklemezeket készíteni, gyermekeknek írni a jelenlegi fiatal és középnemzedék szerzői, előadói között, a nagy könyvsikerek, filmsikerek pedig a tinédzser-korosztályhoz kapcsolódnak (Harry Potter, Twilight, Hobbit). A Korunk-lapszám a gyermekirodalom átalakulásait próbálja tetten érni úgy, hogy a közvetítésre, közvetítőkre összpontosít. Ármeán Otília azokat az internetes forrásokat, közösségépítési formákat vizsgálja, amelyeken keresztül szülők és gyermekek minőségi olvasmányokhoz és nézegetnivalókhoz juthatnak; Sándor Csilla a magyarországi gyermekkultúra utóbbi évtizedének fejleményeit összegzi. Végh Balázs Béla a képi kultúra hangsúlyosabbá válásának kontextusában a képversek és a gyermekirodalom viszonyát vizsgálja. Balázs Imre József és Demény Péter a román gyermekirodalom fordításairól írnak műhelytanulmányt, miközben Gellu Naum és Florin Bican verses meséinek fordításait közlik. A Napsugár illusztrátoraival, íróival Ferencz Zsolt készített interjúkat a gyermeklap körül megtapasztalható csapatszellemről. Eredeti szépirodalmi anyagot Dóka Pétertől és Horváth Zoltántól közöl a lap. Könyvismertetések olvashatók Kimberley Reynolds, Szávai Ilona, Bús Imre, Dóka Péter gyermekkultúrához kapcsolódó műveiről. (közlemény) Maszol.ro 2013. szeptember 23.Szituációs drámák kistotálban – a Magyar Dráma Napja ErdélybenErdélyben és a Partiumban is megünnepelték a magyar dráma napját a hét végén – a jeles napot minden évben szeptember 21-én, Madách Az ember tragédiája ősbemutatójának évfordulóján tartják. Erdélyben és a Partiumban is megünnepelték a magyar dráma napját a hét végén – a jeles napot minden évben szeptember 21-én, Madách Az ember tragédiája ősbemutatójának évfordulóján tartják. „A színdarabokban nem feltétlenül mindig a szöveg a fontos, mint inkább a megjelenített szituációk” – jelentette ki Tasnádi-Sáhy Péter drámaíró szombaton Nagyváradon azt követően, hogy a Szigligeti Színház művészei a magyar dráma napja alkalmából felolvasó-színházi előadás keretében bemutatták első színdarabját, a Kistotált. A Budapesten született, jelenleg Nagyváradon élő szerző krédóját első darabja is tükrözte, amely címéhez méltóan a filmművészetben alkalmazott plánhoz hasonlóan a kortárs budapesti mindennapok egy szegmensét, annak jellegzetes figuráit mutatja be. Az epizódszerű jelenetekből összeálló darabban a felesége által elhagyott, gyerekétől is eltiltott, kilátástalan helyzetű férfitól a sikeres, de neurotikus, zilált magánéletű vállalkozóig és a felnőttek világába éppen csak belekóstoló, félénk diáklányig számos figura megtalálható, történetük a mai, egyre kevésbé emberarcú, egyre kilátástalanabb mindennapokba ágyazódik be. Felolvasószínházban megelevenedett kortárs darab A színészek által még egy kis kultúrkávéház miliőjében is szuggesztíven megelevenített darab rovására talán csupán annyi írható, hogy a mindennapi figurák – bár gyakran hangzanak el vulgáris kifejezések, amelyeknek teljes mértékben helyük van a mai magyar közegben játszódó drámában – néha nem annyira egy mindennapi ember, hanem inkább egy amerikai sitcom szereplőjének stílusában szólalnak meg. Élő ember nemigen mond olyat, hogy „úgy néz ki, mint egy mini-Stonehenge, amit lefingott egy dinoszaurusz”, és néha más szereplők is kissé papírízűen szólalnak meg. Mindez azonban nem rontja el végzetesen az élvezeti értékét a darabnak, amelyet a szerző – az azt színpadra alkalmazó Dimény Levente jellemzését kölcsönvéve – szituációs párbeszédek összességeként jellemzett. Az 1981-ben született Tasnády-Sáhy Péter egyébként nem csupán a színház világa iránt érdeklődik, tavaly megnyerte az Élet és Irodalom tárcanovella-pályázatát. Jelenleg a nagyváradi Erdélyi Riport című hetilap újságírója, korábban Temesváron élt, ahol a Csíki Gergely Állami Magyar Színház fiataloknak szóló Virtuális Színház című projektjében dolgozott dramaturgként. 2009-ben 10 hónapig angolt tanított egy szegénynegyedben Indiában, ottani élményeiről 2010 végén Hidd el, ez Delhi! – egy önkéntes naplója címmel írt kötetet. Mint elmondta, apai ágon nagyanyja temesvári, nagyapja pedig nagyváradi, így tulajdonképpen „hazajött” Budapestről a Béga-parti városba, majd onnan feleségével, Tasnády-Sáhi Noémival együtt, aki korábban a temesvári színház színésze volt, idéntől pedig a nagyváradi Szigligeti Színház művésze – a Pece-parti Párizsba. Társulatok főszerepben A színháztörténetet nem a szerzők, rendezők, nem is a színészek, hanem a társulatok írják – hangzott el Marosvásárhelyen a magyar dráma napjának legfőbb üzeneteként. Az ünnepség Vásárhelyen pár éve a Nemzeti Színház mögött található Aranka György-szobornál kezdődik. Aranka volt az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság alapítója, de ő volt az is, aki elsőként kérte a guberniumot 1791-ben, hogy engedtessék meg a magyar nyelvű színjátszás – hívta fel a figyelmet a koszorúzáson a színház vezérigazgatója, Gáspárik Attila. Hozzátette, a magyar dráma napjának ünnepe a számvetésre is jó: végiggondolni, mit valósított meg a színház eddig, és mit nem, valamint mit kell még elvégeznie. A Nemzeti idén elérte a legmagasabb nézőszámot 1989 óta – mutatott rá Gáspárik. Az ünnepségen felolvasták Láng Zsolt marosvásárhelyi író a jeles nap alkalmából írt üzenetét is. „Nem véletlen, hogy a színháznak soha nem kellett cenzúrától tartania, vagy betiltástól félnie. Két ember szavak nélkül, sőt, kézjelek nélkül is el tud küldeni bárkit melegebb éghajlatra. Ki lehet dobni színészeket, felszállnak a buszra, és amíg az állomásra érnek, képesek valami olyasmit eljátszani, amitől a busz utasai megbabonázva szegődnek a nyomukba, vagy megfordítják őket, és visszakövetelik nekik a színházukat” – hangzott el Láng Zsolt üzenetében. A rendezvényen az idén nyolcvan éve született Páskándi Géza íróra, költőre, drámaíróra emlékeztek, felolvasószínház keretében mutatták be Páskándi Kalauz nélkül című darabját, majd a magyar drámáról Demény Péter író beszélgetett Gáspárik Attilával. Krónika (Kolozsvár) 2013. október 30.Szenátusi igen Nagy Mihály alelnökségéreA szenátus kulturális és külügyi bizottsága rábólintott arra, hogy az RMDSZ által jelölt Nagy Mihály Zoltán történész, az Országos Állami Levéltár volt igazgató-helyettese töltse be a Román Kulturális Intézet (ICR) egyik alelnöki tisztségét. A meghallgatás során Gabirela Firea szociáldemokrata szenátor azt kifogásolta, hogy a jelölt önéletrajzában a magyar, mint anyanyelv mellett miért nem jelölte meg a román nyelvet is, illetve nem tűntette fel román állampolgárságát – a szavazásnál végül a jelölés mellett voksolt. Nagy Mihály Zoltán a Szabadságnak elmondta: az a típusú önéletrajz (europass), amelyet benyújtott, nem tünteti fel külön az állampolgárságot, mivel nyilvánvaló módon mindenki európai uniós állampolgár. Júniusban Lilian Zamfiroiu történész váltotta Andrei Margát az ICR elnöki tisztségében. Az ICR jelenlegi Igazgatótanácsának Demény Péter, kolozsvári író is tagja. Szabadság (Kolozsvár) 2013. október 31.Kötelékek – kézfogásokOktóberi napjaim, napjaink Amikor még nem volt internet, illetve számítógép, de tévé sem – az én gyermekkoromban mindenesetre így volt –, szülői kézfogással vagy már önállóan járkálva az utcán, olvastuk az üzletek cégtábláit, a feliratokat (többnyire magyarul); tanultuk a szavakat, a jelentéseket. Bő hetven év múltán is megmaradt bennem ez a szokás, ránézek a legkülönbözőbb kiírásokra, próbálom továbbgondolni őket. Igazi vénasszonyok nyarán (indián nyári napon?) buszra várva, a következő szövegen akadt meg a tekintetem: „Spală româneşte”. Keresem ennek a (mosópor-reklámnak szánt) mondatnak az időszerű (korszerű?) magyar értelmezését. Moss románul? Tisztára mossa a szennyest? Eltünteti, amit kell? És persze hozzágondolom a magyar megfelelőket autonómia-igényünk szellemében, no meg, a „magyar gyerek gyógyítja”-szerű régebbi meg az újabb fordulatokat, hiszen mi is tudunk mindenfélét, akár ma használatos magyar reklámszöveget, nemzeti szabadságharcosat. Még csak nem is kell feltétlenül a futballpályákra kimennünk. Itt vagy ott hátat fordítani ilyen vagy olyan himnuszok elhangzásakor. 2013 októbere annyi élményben részesített… Sokunkat. Futball-beszéd (és hallgatás) Hallgatni arany! – szoktuk mondani. Persze nem mindig van így. Ám akinek ég a háza, inkább hallgasson, mintsem próbálja dicsekvéssel, hazugságokkal elfedni a valóságot. De jobban teszi, ha erőt vesz magán, és keresi a bukássorozat valóban nem könnyen megtalálható okait. (Legyen ő válogatott labdarúgó, edző, szövetségi kapitány vagy éppen vezető politikus.) Ez most éppen magyar kérdés, ha azonban valaki az észtek elleni „győztes” román meccset nézte, az Andorrával „sikeresen” megvívott, ugyancsak szégyenletes szereplésünk helyett (vagy közben), és hallotta a bukaresti szurkolók saját csapatuknak szóló füttykoncertjét, ráadásul a magyaroknál még mindig jobb román (külföldi légiósokkal hasonlóképpen teletömött) klubcsapatok szereplését követte – hát az akár romániai (román) hazafiként sem lehet büszke. Viszont egy görögökkel megvívott sikeres novemberi selejtezőt követően felbúg(hat) a „nagyok vagyunk” nemzeti himnusza. Mi egyelőre a bukaresti „saját” szégyent (0:3), a magyar válogatott minősíthetetlen teljesítményét követő újabb, amszterdami megalázást, az 1:8-at nyalogatjuk körül. És természetesen vitatkozunk – a Kolozsvár Társaság rendezvényén is – kolozsvári, úgymond első osztályú csapataink állapotán, gondjain, a köztük feszülő gyűlölségen. No meg nosztalgiázhatunk, ifjú korunkra emlékezve, amikor Kolozsvár főterén a mikrofonból Szepesi György közvetítése szólt, az aranycsapat világsikerét kürtölve világgá – és ez városunk lakóinak másik részét nem háborította fel… (Jelenből nézve, magyar szurkolói szemmel: alighanem biztatóbb lehetne egyelőre más labdajátékhoz pártolni: mondjuk kézilabdához, vízilabdához.) Iskola, egyetemi beszéd A szégyen után a dicsőség – bár ez is kicsit régebbi. Nem kell egészen az iskoláig visszamenni (noha megtehetnénk), egyetemi szinttől fölfelé haladhatunk ezúttal. Némiképpen a sporttal, labdajátékokkal is kapcsolatba hozható (és ebben bizonyára egykori iskolánknak, a kolozsvári Református Kollégiumnak, az államosítást követő években továbbélő sportos hangulatnak is szerepe volt). Kelemen Árpádról van szó (1932–1997), az ő magasra ívelő (nem mellesleg sportos) életpályájáról, amely a városhoz közeli Kajántóról indult, és nyugat-európai, amerikai állomásokon át Kolozsváron zárult. Aknamezőn – a hírnév felé, így jellemezném ezt az életutat, hiszen Gheorghiu-Dej és Ceauşescu Romániájában, különösen egy Kelemen-fajtának, aknákkal telepített talajról kellett elrugaszkodnia; innen jutott nemzetközi hírnévre a műszaki életben, kolozsvári műegyetemi tanárként, elismert, többszörösen kitüntetett feltalálóként. Az ő emlékére most kiadott kis kötetben elmondhattuk, hogy a diktatúra, a nemzetiségi elnyomás legsötétebb éveiben Kelemen Árpád azon kevesek közé számított, akiknek sikerült áttörni a bezártságot, táplálhatták a még hinni tudókban a reményt, hogy a falak nem véglegesen, végzetesen vesznek körül minket. A Kolozsvár Társaság az Októberi Napok keretében mutatta be a Kelemen Árpádról készült könyvet – és adhatott örömteljes hírt (az aranymisés római katolikus pap Jakab Gábornak köszönhetően) arról, hogy a már-már teljesen elöregedő faluban, Kajántón valami új kezdődik, egy összetartó fiatal (ferences) közösség helyválasztása folytán gyerekek tölthetik meg a templomot. Demográfiai szempontból érdemes bővebben foglalkozni ezzel az új jelenséggel, hogy egyes Kolozsvár környéki (vagy már éppen ide kapcsolódó) falvak magyar lakossága növekedőben van; Szászfenes és Kisbács ebben a tekintetben egyre többet hallat magáról. Szobrok beszéde Itt vannak még közöttünk néhányan az ötvenhatosok közül, faggathatjuk őket, de már gyakoribbak az alkalmak, hogy az emlékművek előtt idézzük fel, az 50. évfordulón is túljutva, ami több száz kilométerre tőlünk, illetve ami itt, velünk történt. A Kolozsvár Társaság igyekszik élni a lehetőséggel, hogy a közös emlékezés valóban a közösségünké legyen, maradjon, a megosztás ne érvényesülhessen a sétatéri 1956-os emlékmű körül. Így történt ez 2013. október 23-án is. És így történt Sztánán, valamivel korábban, ahol ugyancsak sok százan álltuk körül Kós Károly mellszobrát, Gergely Zoltán kitűnő alkotását. A kazettás mennyezetű kis református templom természetesen szűknek bizonyult a vendégek és helybeliek valamennyijének befogadására, de méltó hátteret biztosított és biztosít most már folyamatosan a találkozásnak Kós bronzba örökített arcmásával. Ha egy szobor valóban sikerült, akkor a választott anyag (fa, kő, bronz) magát az embert jelenti. Kós Károly életművéből számos motívumot lehetne kiemelni – Gergely Zoltánnak a lényeget sikerült megragadnia: a tartást, az életmunkára elkötelezett (Kós kedvelt kifejezése), a közösségnek tartozó és tartozását megfizető embert. Ahogy Markó Béla, a Kós Károly Alapítvány elnöke a szoboravatáson kifejtette: Kós alkotása – maga az élete. Ez persze nem kisebbíti a részek, a részletek jelentőségét. Tudjuk, a Kós-életműben nem kicsiny „részlet” az Erdélyi Szépmíves Céh létrehozása és eredményes működtetése két évtizeden át (1924–1944). Az idei október hozadéka (nekem), hogy az 1928-ban születettekről, és velük, a most 85 évesek köztünk lévő három képviselőjével (Dávid Gyulával, Balázs Sándorral és a Kriterion volt műszaki szerkesztőjével, Bálint Lajossal) beszélgetve szükségszerűen került szóba könyvkiadásunk, mindenekelőtt a Domokos Géza nevével összefonódott Kriterion. S ha nem is a Kolozsvár Társaság nyilvánossága előtt, azt követően egy baráti beszélgetésben és a Tar Károlytól kapott ESzC Emlékkönyvbe belelapozva továbbgondoltam az örökség súlyát. Az Ághegy Könyvek sorozatát szerkesztő, ma Svédországban élő, hazalátogató, magát változatlanul erdélyinek valló Tar Károly (1969-ben kisregénnyel mutatkozott be a Forrás-sorozatban) a pár éve kiadott Emlékkönyv előszavában Kós Károlyt és Dsida Jenőt idézi, a „mindig magunkért, de soha mások ellen” szellemében. Minthogy pedig összeállításában az 1924 és 1944 közé helyezhető Szépmíves Céh megnevezése alá egy másik, ma már kevéssé számon tartott dátumot is beidéz (1990–1995), nyilván nem kerülheti meg a ’89-es fordulatot követő kísérlet megidézését. Azt gondolom, ez az igazi érdekessége, újdonsága ennek az Emlékkönyvnek. Ne menjünk bele a részletekbe (hiszen ez messze vezetne), idézzünk azonban néhány mondatot az újjáalakulni akaró ESzC hajdani intézőjének, Tar Károlynak a bevezetőjéből: „Amikor Szőcs Géza az újraalakulás ötletével megörvendeztetett, azt kérdeztem tőle, hogy Kós Károlya van-e vállalkozásához. Költői kérdés volt. Az eltelt öt esztendő alatt bebizonyosodott, hogy ziláltságunk miatt szervezésből elégtelenségre vizsgáztunk.” A vizsgázás, az összeméretkezés: nehéz ügy. Így van ez a szobrok esetében is. Nem kerülhető meg a kérdés az új (kolozsvári) Bethlen Gábor-szoborral kapcsolatban sem. Aligha kérdőjelezheti meg bárki is örömünket azon, hogy a Nagy Fejedelem egész alakos megjelenítésével most már bármikor találkozhatunk a Kétágú templom előterében, pontosabban attól kicsit jobbra, a szomszéd kerítése felé és így sajnos háttér nélkül – vagyis nem úgy, ahogy a kiváló Márton Áron-bronzalakot láthatjuk (Bocskay Vince alkotását) a Szent Mihály-templom monumentális gótikájához illesztve. De be kell vallanunk magunknak, hogy a Péterfy László erre az alkalomra bronzba öntött (régebbi?) makettje nyomába sem lép a Kós András alkotta tömbszerű Bethlen-szobornak, amely nem is olyan rég Nagyvárad büszkesége lett, ráadásul köztéren (nyilvános parkban). Ebből a szoboralakból, a Péterfyéből éppen a monumentalitás, az erő sugárzása hiányzik. Viszont szép beszédeket hallgathattunk az avatóünnepségen – nem utolsósorban Böjte Csaba ferences atyától, a Tőle mindig hitelesen hangzó összetartozásról. Brassó, Székelyudvarhely A két város csak az én októberi napjaim emlékében állítható így egymás mellé. De hát ez is valamilyen összetartozás, egy-egy közösség súlyáról, kísérletéről szól. Brassóban az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Erdélyi Köre tartott konferenciát („Protestánsok a Kárpátok alatt”), a Barcaságra, a magyar–szász kapcsolatokra összpontosítva. Itt sajnos kevesen voltunk, még a Brassói Lapok sem tekintette saját ügyének, legalábbis „helyi érdekességnek” a rendezvényt. (Pedig tehette volna több okból. Én személyesen Ritoók – Miess G. – János nevét említeném, a szász–magyar kapcsolatok kutatójáét, aki mielőtt a Korunk szerkesztőségében felelős titkár lett volna, a BL előd-, illetve köztes hetilapjának, az Új Időnek volt irodalmi szerkesztője.) Azt gondolom egyébként, hogy ez az Erdélyi Kör mint egyfajta szellemi fórum Erdély-szerte, így persze Kolozsvárt is több figyelmet érdemelne. Utóvégre az EPMSZ (a svájci bejegyzésű anyaszervezet), Cs. Szabó László és Szabó Zoltán európai szellemiségében, Erdélyt is jelentheti – semmiképpen nem májusi utazási lehetőség Nyugatra vagy Délre kirándulni szándékozóknak, az Akadémiai Napok alkalmából. Székelyudvarhely szerényebb, ám úgy is írhatnám, rátartibb erdélyi város, legalábbis magyar nézőpontból. Ugyan az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány sem túl gyakran hallat magáról, de most már honlapja van, frissül, a „székely anyaváros” polgármesteri hivatalának dísztermében pedig az évi díjosztó ünnepségre többnyire megtelik a terem – olyankor is, amikor párhuzamosan színházi műsorok folynak, vagy a korábbi polgármester, Szász Jenő programja zajlik éppen. Nincs nagy hírverése országosan az EMIA tevékenységének, pedig ez is nemzetstratégia, hogy például évről évre egy – tőlünk nézve „határon túli” – magyar irodalmár kap Hídverő gyűrűt, az erdélyi irodalom népszerűsítéséért. Tekintélyes az eddigi névsor, olyanokkal, mint Ilia Mihály, Pomogáts Béla, a néhai Görömbei András – most a kecskeméti Forrás főszerkesztője, Füzi László irodalomtörténész csatlakozott a „meggyűrűzöttekhez”. Irodalmi beszéd, színházi beszéd Mióta – második éve – van erdélyi színházi folyóiratunk (a 2013. őszi számot vehettük legutóbb kézbe), joggal várjuk, hogy saját dilemmáinkra is kapjunk szakavatott választ valamelyik ifjú színikritikusunktól. Ők ugyanis már erre a pályára készültek, nem mint mi, akik évtizedekkel korábban rándultunk át (alkalmilag vagy tartósan) erre a területre. Bevallom, olykor vitatkoznék a Játéktér alapszerzőivel, vagy „kiegészítő” kritikát volna kedvem írni, amikor például Bogdán Zsolt kitűnő Dsida-versmondásának méltó visszhangját keresem. Legújabb – októberi – színikritikus-ingeremet a kolozsvári magyar színház két utóbbi előadása váltotta ki, természetesen más-más formában. Előrebocsátom, nem a színészekkel van vitatkoznivalóm, ők nagy többségükben (megítélésem szerint) most is tették a dolgukat, néha nagyszerűen. Mindenekelőtt szerző és színpad, szöveg és játék(lehetőség) viszonyát tenném szóvá, akár terjedelmesebb tanulmányban – ha futná időmből. (És szakértelmemből?) Az egyik érintett Bohumil Hrabal és az Őfelsége pincére voltam színpadi adaptációját végző, szintén cseh David Jarab s a prágai rendező, Michal Dočekal. A másik Demény Péter. (Vele akár négyszemközt is megbeszélhetnénk a dolgot – tehettük volna már Brassóban, ha látom az itthoni próbákat –, Kolozsvárt pedig majd bizonyára találkozunk, vitatkozunk barátilag.) Nem vitatom akár Shakespeare, akár Caragiale vagy Örkény szövegének új (rendezői) értelmezésének jogosultságát. De azt már igen, hogy Bohumil Hrabalból, a sajátosan cseh (közép-európai?) humorú prózaíróból harcos antifasiszta és antikommunista, közhelyesen exklamáló színpadi szerzőt faragjanak. Változatlanul azt gondolom, hogy a filmes Jirži Menzel érti jobban Hrabalt, mint Jarab vagy Dočekal. Ráadásul a maga módján izgalmas (és lírai) Hrabalból hellyel-közzel tucatszerzőt csináltak, aki ráadásul olykor már vontatottá, unalmassá válik szövegével a színpadon. Szerencsére Bogdán Zsoltnak a főszerepben (Jan Dite) mindvégig van hitele, tartása, hosszúra nyújtott néma jelenéseiben is. Bíró József a Cseh Köztársaság elnöki minőségében kiváló epizódalakítást nyújt; francia professzorként viszont szánalmas szürkeségre van kárhoztatva. (Nem folytatom.) Demény Péter bemutatkozása színpadi szerzőként, úgy vélem, felemásra sikerült a Stúdió klasz-szikus-polgárira „varázsolt” kisszínpadán. Nem a rendezőt, még kevésbé a színészeit hibáztatom. Panek Kati remek volt, sajnálhatjuk, hogy ritkán látjuk nagytermi előadásban vagy a Stúdió színpadán. És a társakkal sem volt semmi baj. A kétségtelenül igényes, irodalmi (írói) szövegből hiányzott az átütő drámaiság. Demény drámai helyzetet képzelt el, prózai olvasatban ez nyilván meg is van – a színen ez kevésnek bizonyult. A Bolero egyelőre inkább a prózaíró (és költő) Demény tehetségét sejtette meg újra. Talán lesz folytatás igazi drámában, majd színpadon is. Októberre jön november, december, 2014 január, új októberek. Új (értőbb?) kritikusokkal. Kántor Lajos Szabadság (Kolozsvár) 2013. november 13.Korhatáros kiadvány és más ínyencségek a váradi KönyvmaratononNagyváradon csütörtökön kezdődik és szombaton ér végét az ötödik alkalommal megszervezett Könyvmaraton. A három nap alatt bemutatnak majd verses- és esszékötetet, emlékiratot, novellákat. Emellett pénteken este a váradi Szigligeti Színház művészei előadják Tasnádi-Sáhy Péter Kistotál című színművét, szombaton délelőtt pedig a váradi közönség előtt már ismert Kocsis Csaba tárlatát láthatják az érdeklődők, amelyet írók portréiból állított össze. A Könyvmaratont csütörtökön 17.30 órától nyitják meg a Szilágyi Dezső (Moscovei) utcai Silent kávézóban, aznap többek között Kinde Annamára új, Húzódhatsz közelebb című verseskötetét, valamint Darvay Nagy Adrienne és Demény Péter könyveit is bemutatják. Pénteken Varga Melinda Űrezüst című kötetének bemutatójával kezdődik a program, és lesz korhatáros könyv is, Miklóssi Szabó István Purgatórium című kötetét 16 éven felülieknek ajánlják a szervezők. Szombaton egyebek mellett Péter I. Zoltán Főúr, fizetek! – Nagyváradi kávéházak a Monarchia korában című kötetét ismerheti meg a közönség, majd a díjkiosztás után Fábián Enikő színművész Lola Blau-dalok című előadásával zárul az V. Könyvmaraton. 2013. November 14., csütörtök – Silent Café (Moszkva utca, Sonnenfeld Palota) 17.30: Megnyitó 18.00: Sike Lajos: A lopakodó riporter (memoár) 18.30: Kinde Annamária: Húzódhatsz közelebb (versek) 18.45: Boér Péter Pál: Engedélykérés (novellák) 19.15: Karácsony Benő: Pjotruska (regény) 19.30: Darvay Nagy Adrienne: Ki vagy? – Hamlet a Claudiusok korában (színház) 20.00: Demény Péter: A lélek trolija (esszék) November 15., péntek – Silent Café 18.00: Varga Melinda: Űrezüst (versek) 18.45: Szűcs László: Gazoskönyv (publicisztika) 19.30: Miklóssi Szabó István: Purgatórium (16 éven felülieknek!) 20.15: Kistotál – Tasnádi-Sáhy Péter egyfelvonásos színműve Játékmester: Dimény Levente Játsszák: a Szigligeti Társulat művészei November 16., szombat – Eurofoto-Art Galéria (December 1./Nagyvásár tér 12.) 11.00: Kocsis Csaba – Íróportrék (fotókiállítás) November 16., szombat – Silent Café 11.30: Maraton Café November 16., szombat – Bábszínház (Fekete-Sas Palota) 15.00: Tóth Ágnes–Kovács Klaudia: Macskadombi versek Közreműködik: Stéfán Bodor Mária és Trifán László 18.00: Balázs Imre József: Hadikórház a város szélén (esszék, publicisztikák) 18.30: Gittai István: Csordultig lebegéssel (versek) 19.15: Péter I. Zoltán: Főúr, fizetek! – Nagyváradi kávéházak a Monarchia korában 20.00: Zárszó, díjkiosztás 20.15: Lola Blau dalok – Fábián Enikő előadása, közreműködik: Ari Nagy Sándor A könyvbemutatókon közreműködnek: Firtos Edit és Mátyás Zsolt Imre színművészek, továbbá Demény Péter, Parászka Boróka, Szilágyi Aladár, Simon Judit és Szűcs László. Fried Noémi Lujza Maszol.ro 2013. november 14.Elfogadta a decentralizációs törvénytervezetet a kormányElfogadta a decentralizációs törvénytervezetet csütörtöki ülésén a kormány, amellyel újabb központi intézményeket készül önkormányzati hatáskörbe utalni. Január elsejétől egyebek között a jelenleg minisztériumi alárendeltségében működő közegészségügyi intézetek, mezőgazdasági igazgatóságok, munkaügyi felügyelőségek, sportlétesítmények, kulturális igazgatóságok kerülnének megyei, illetve települési önkormányzatok hatáskörébe. Victor Ponta miniszterelnök bejelentette, hogy kedden úgynevezett kormányzati felelősségvállalással fogja a parlament elé terjeszteni a decentralizációs törvényt, vagyis a jogszabályt nem vitatja meg a parlament, az néhány napon belül automatikusan hatályba lép, hacsak nem bizonyul alkotmányellenesnek, vagy az ellenzéknek nem sikerül a kormányt megbuktatnia egy bizalmatlansági indítvánnyal. A kétharmados parlamenti támogatást élvező Ponta-kabinet eddig egyszer folyamodott ehhez a módszerhez, amikor áprilisban így fogadtatta el a kommunizmus idején államosított ingatlanokra vonatkozó új jogorvoslati törvényt. A ellenzéknek nem sikerült akkor összegyűjtenie a honatyák legalább egy negyedének támogatását, hogy bizalmatlansági indítványt terjeszthessen be a jogszabály ellen. Az RMDSZ korábban jelezte: elvileg támogatja a kormánykoalíció által meghirdetett decentralizációt, ha a feladatok mellé költségvetési forrásokat is biztosítanak az önkormányzatoknak. Kelemen Hunor szövetségi elnök leszögezte: az RMDSZ támogat minden olyan kezdeményezést, amely a helyi autonómiát erősíti. A székelyföldi román civil szervezetek fóruma ellenzi a decentralizációt, amely megítélése szerint kivonná a Székelyföldet a román állam fennhatósága alól. A szervezet aggodalmát Alin Tișe, a Demokrata Liberális Párt (PDL) Kolozs megyei szenátora is osztja, aki csütörtökön a román állam egysége elleni támadásként értékelte a decentralizációt. A PDL politikusa közölte: a párt alkotmányossági óvást emel a törvény ellen. A szerzők és szerkesztők földrajzi szétszórtsága miatt a Játéktér egy „e-mailben megvalósuló”, háromhavonta megjelenő folyóirat, mondta Demény Péter, a tárca és recenzió rovat felelőse, aki bevállalósabb, bátrabb szövegeket szeretne olvasni a színházról, és abban bízik, hogy a lap on-line változata fogja élőbbé tenni a kiadványt a színházi világra jellemző frissesség és konfrontáció megjelenítésével. A Játéktér őszi lapszáma megvásárolható többek közt a Gaudeamus könyvesboltban, részleteket itt lehet megtudni róla. 2013. december 6.„Versben tudtam beszélni múltról, családtörténetről, politikáról, közéletről”Bemutatták Markó Béla Csatolmány című kötetét Robbanásszerű változás történt az utóbbi időben a költészetében, szinte évente jelent meg kötete, minek köszönhető ez, kérdezte Demény Péter író, költő beszélgetőpartnerétől, Markó Bélától azon a rendezvényen, amelyen az érdeklődők megismerkedhettek a költő-politikus Csatolmány című újonnan megjelent verseskönyvével. A Bookart Kiadó gondozásában napvilágot látott könyvet a Minerva-házban mutatták be szerda délután, a szerzőt Demény Péter és Tibori Szabó Zoltán faggatta. Kihagyott jó tíz esztendőt, jött a válasz, ami alatt számára is úgy tűnt, hogy nem gondolkodik versről, de utólag kiderült, hogy egyszerűen csak nem írta le a verseket, nem vetette papírra őket, de ezek szerint „a költészetnek hatalma van fölöttünk, és működik akkor is, amikor mi nem is sejtjük”. Valamiféle mulasztás-érzése volt tehát, és egyfajta szomjúság is arra, hogy amit nem mondott ki sokáig, azt mondja ki. Szabadság (Kolozsvár) 2013. december 9.Látó nívódíjak 22. alkalommalMenyhárt Borbála Idén színházi díjjal gazdagodott az elismerések sora Hagyományos év végi ünnepségén, immár huszonkettedik alkalommal osztotta ki szombaton este a marosvásárhelyi Bernády Házban a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztősége, a lapban publikált szerzők közül válogatva, évzáró nívódíjait. A díjazottak a Hunyadi László szobrászművész alkotta Batsányi János-emlékplakettet és pénzösszeget vehették át. Meglepetésképpen idéntől egy újabb elismeréssel gazdagodott a díjak sorozata, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház kezdeményezésére a legjobbnak ítélt színházi írást is díjazták. Az esemény jelentőségét a rendezvény házigazdájaként a műsorvezetést is felvállaló Kovács András Ferenc főszerkesztő méltatta, aki külön köszöntötte a kitüntetetteket: André Ferencet, Dimény Lórántot, Mihálycsa Erikát, valamint Zoltán Gábort, akik immár felsorakoztak azon több mint ötven alkotó mellé, akik az elmúlt huszonegy év során átvehették a rangos elismerést vers, próza, esszé és debüt kategóriákban. A Látó idei költészet-, illetve debütdíját André Ferenc ifjú költőnek ítélték oda, akinek munkásságát Demény Péter méltatta. Elmondta, egyetemi oktatói minőségében számos tehetséges fiatallal kerül kapcsolatba, de nemcsak az iskolapadban, hanem az egyetemi élet különböző színterein, például gólyabálokon is lehetősége adódik egy-egy tehetség felfedezésére. Így történt ez André Ferenccel is, akit egy gólyabálon ismert meg, miközben a fiatalember egy próbatétel előtt állt, egy elnémított magyar népmesét kellett szinkronizáljon. – Voltak diákok, akik elakadtak, de Andréból áradt a szöveg, merészség és gátlástalanság egyaránt jelen volt benne, és úgy gondolom, ezek a tehetség elengedhetetlen elemei. Ő egy ifjú tehetség, aki keresi az útját, a decemberi Látóban jelentek meg versei – ajánlotta a közönség figyelmébe a költő írásait Demény Péter. A tehetséges prózaíró, Mihálycsa Erika dicséretét, akinek írásai régóta jelen vannak a Látó hasábjain, Vida Gábor vállalta fel. Mint mondta, a Látó szerkesztősége nem életművet, nem a laphoz való hűséget értékel, hanem kizárólag szövegeket. Mihálycsa Erika nem először kap díjat, az első Látó-díját egy csoportos munkával nyerte el. Történetei egyben a történetmondás mikéntjéről is szólnak és megadatott neki az a tehetség, hogy néha ironikusan, játszva adjon hangot mondanivalójának. A szöveggel való játszva bánás pedig örömöt okoz annak, aki írja és annak is, aki olvassa ezt – hangzott el. Mihálycsa Erika alkalomhoz illően, a három díjazott férfi mellett egyedüli nőként, egy nő hétköznapjait felelevenítő, iróniába átsikló humorral fűszerezett prózai szöveggel készült, ezt olvasta fel hallgatóságának. Dimény Lóránt prózáit Szabó Róbert Csaba méltatta, elmondta, a szerzővel először Kolozsváron találkozott tizenegy évvel ezelőtt egy filmforgatókönyvíró műhelyfoglalkozáson, majd megjelent egy verseskötete is, ám végzettsége és szakmája szerint valójában informatikus. Mindezek ellenére a Látó-díjat prózájáért vehette át. – Prózájában folyamatosan feszültség érhető tetten. Szereplői akkor is bíznak valamiben, amikor teljes a bizonytalanság. Ez a lemondó bizakodás az, ami feszültséget kelt és érdekfeszítővé teszi az írásokat – fogalmazott Szabó Róbert Csaba. Az esszét és történetírást ötvöző Zoltán Gáborról Láng Zsolt szólt, mint mondta, értékelendő, hogy Zoltán Gábor eljött ide Budapestről. – Elgondolkodtam, hogy Erdélyben melyek azok a városok, amelyek nem küldik el a fiaikat, hanem befogadják őket. Az egyik Kolozsvár, a másik pedig Marosvásárhely. A Látó szerkesztőségében egy vásárhelyi sincs, mindenki jött valahonnan és itt ragadt – fogalmazott Láng Zsolt, majd hozzátette, kíváncsian várja, hogy a Zoltán Gábor vajdaszentiványi látogatásán szerzett élmények miként épülnek majd be írásaiba, ugyanis érdekes követni, ahogyan műveiben megtörténik a tények feldolgozása, azaz például egy utca képéből hogyan lesz irodalom. Miután a megszokott díjazás lezajlott, Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója egy meglepetéssel rukkolt elő, egy új díjjal, a színház és a Látó közös elismerésével, amely színházi tematikájú írások alkotóit illeti meg. – Elgondolkodtam, hogy van-e nekünk színházi, kritikai lapunk és arra a következtetésre jutottam, hogy nincsen. A Látó a színházat mindig is kiemelt helyen kezelte, innen jött az ötlet, hogy legyen színházi díj – magyarázta Gáspárik Attila. Az első színházi Látó-díjat a budapesti György Péter lapban megjelent esszéjével érdemelte ki, amelyben Szabédi Lászlót hozta vissza a köztudatba. Népújság (Marosvásárhely) 2014. január 17.Demény Péter: Elmélkedés a lelkes megosztókról„Minciuna este mitul fondator al României moderne.” – „A hazugság a modern Romániát megalapozó mítosz.” Lucian Boia, a nagy port felverő történész, akinek az attitűdje a legjólfésültebb tudományt ígéri, hogy aztán hátrahőköljenek azok, akik a tudománytól azt várják, hogy magasztosan mondjon olyasmiket, amiket minden rossz tankönyvben elolvashat az ember, Lucian Boia tehát nem egy hamis mítoszról beszél, hanem magáról a hazugságról mint mítoszról. A De ce este România altfel? című kötetéről adott interjúban (a könyv Miért más Románia? magyarul is megjelent tavaly a kolozsvári Koinónia kiadónál) az 1989 utáni Románia „megalapítását” nevezi hazugságnak, hiszen: „még mindig nem tudjuk, mi történt a forradalom idején”. Mindenki tud valamit, de a kis suttogott igazságok soha nem váltak nyilvános és országos igazsággá, úgy, ahogy annak idején a kommunizmus elítélése viszont azzá vált. Ennek az interjúnak a linkjét osztogatja tehát lelkesen sok magyar. Egy nap tele volt vele a Facebook, egyik kapta ki a másik egeréből, lázasan másolták és illesztették be az idővonalukra, lázasan lájkolták és osztották tovább, hogy a hozzászólásokról már ne is beszéljek. És Boia tényleg megérdemli ezt a lázat, mert a mai román köztudat legfőbb bírálója – és egy olyan kultúrának, amely a huszadik század nagy részét bezártságban és önámító legendákban töltötte, semmi sem segíthet inkább, mint az önreflexió. Ám ez az utolsó mondat nemcsak a román kultúrára érvényes, és éppen ezért mosolyogtam én fanyarul a sok megosztás láttán. Hány magyar ismerné el csont nélkül, hogy a huszadik századi magyar kultúra nagy része is egy diktatúra lábvizében ázott, bármilyen puha diktatúra is volt az?! Hány magyar látná be, hogy önámításból a mi kultúránkban és társadalmunkban is van elég?! Hányan lennének hajlandók legalább eltöprengeni azon, hogy például a határon túliakhoz való viszonyulás mindkét típusa, attól, amely skanzenlakóknak tart bennünket, addig, amely viszont töltöttkáposzta-pusztítókig, ott gyökerezik a Kádár-korszakban?! És hányan azon, hogy ennek a negyven éves szocializációnak sokkal mélyebb és szélesebb a hatása annál, semhogy az elválasztó vonalat nyugodt lélekkel pártok között húzhassuk meg?! Vagy hány embernek tűnik fel, milyen önbecsapásokat művelünk itt, Erdélyben? Hányan tartják kommunistáknak magukat, annak ellenére, hogy kommunisták voltak? Hányan tudnak erről higgadtan, minden kompenzáció nélkül beszélni? Hányan tudnak arról beszélgetni, hogy talán mégsem mindent a kisebbség szent ügyéért tettek? Hányan változtak meg abban az értelemben, hogy nem mindent az eleinte remegő térdű áhítattal, aztán foncsoros keserűséggel, később vitézi messzenézéssel emlegetett „anyaországtól” várnak? Hányan nem hiszik a mai napig, hogy mindenre „nekik” kellene pénzt adniuk? Hányan tudják elképzelni, hogy nekik sincs több pénzük, mint nekünk, s hogy egyáltalán, megváltozott a pénzszerzés mechanizmusa, és már csak a jóízlésnek is tiltania kellene, hogy úgy kuncsorogjunk, mint akik még mindig nem nőttek fel? Magyarországon közzétették-e 1990-ben az ÁVH iratait, szemben Romániával, ahol szintén nem? Magyarországon és Erdély magyar nyilvánosságában más-e az egykori besúgókról szóló beszéd, mint a románban? Azt hiszem, mindenki tudja a választ. És remélem, a lelkes megosztók mindegyike elgondolkodott a fenti kérdéseken. maszol.ro, 2014. január 29.„Magamat is beleviszem”Demény Péter esszékötetét mutatták be a Minerva-házban A lélek trolija című esszékötet hétfő esti bemutatója lehetőséget teremtett a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva-termében egybegyűlteknek arra, hogy az esszéírás felszabadító ereje mellett Demény Péter színházi élményeiről, színpadközeli tapasztalatairól, valamint a Karácsony Benőhöz, Szilágyi Istvánhoz és Király Lászlóhoz való viszonyáról is többet megtudjanak. A szerzővel, aki bevallása szerint „írva, írás közben jut el a gondolataihoz, és írnia kell, ha valami tetszik neki, különben nem érzi teljesnek az élményt”, Balázs Imre József irodalomtörténész, a kötet szerkesztője és Szabó Réka színikritikus beszélgetett. Szabadság (Kolozsvár), 2014. február 24.Lefednék a Kárpát-medencét – Interjú Kiss Gáborral, az Agnus Rádió főszerkesztőjévelEgész Erdélyt, illetve hosszú távon a teljes Kárpát-medencét lefedő református rádió létrehozása a távlati célja a kolozsvári Agnus Rádiónak, amely egyelőre a folyamatos, 24 órás internetes műsor beindításán munkálkodik – tudtuk meg Kiss Gábor főszerkesztőtől. – A közelmúltban ünnepelte az Agnus Rádió a tizenegyedik születésnapját, ennek alkalmával a rádió egész napos rendezvénysorozatot szervezett. Hogyan zajlott a születésnap? – Biztosan emlékeznek, akik az Agnus Rádió tavalyi születésnapján részt vettek, hogy nagyobb rendezvénnyel készültünk a korábbi évekhez képest, így már nemcsak gálaestre vártuk a hallgatókat, hanem több eseményt szerveztünk, ezt a szintet mindenképpen tartani akartuk továbbra is. Az idei születésnap központi témája a család volt, ez onnan indult, hogy az ENSZ a 2014-es évet a család és a munka összehangolása évének nyilvánította, és arra gondoltunk, hogy ezt a témát mi is adaptáljuk, e köré szervezzük az eseményeket. Mindenek előtt számba vettük azokat a rovatokat, amelyek kihelyezett műsorként is működnek. Arra jutottunk, hogy elsősorban az irodalom az, amit ki lehet vinni a stúdióból, Kolozsváron rengeteg irodalmár él, akiket meg lehet szólaltatni, ugyanakkor az irodalmárok egymást is faggathatják. Az irodalmi beszélgetésünk keretében így Demény Péter kérdezte Vallasek Júliát és Balázs Imre Józsefet, sőt a gyermekeiket is. Egy másik fontos programpont volt a rádió 24 órás internetes műsorának beindítása: szombaton megvolt az első próbaadás, ezt a gyakorlatot a folyamatban lévő technikai újítás miatt egyelőre nem folytatjuk, de egy-két héten belül beindul a projekt. Az egész napos műsor rendkívül sikeres volt, a honlapunk látogatottsága aznap kétszeresére nőtt, és rengeteg pozitív visszajelzést kaptunk a hallgatóktól. A 24 órás műsor eleinte nem fog pluszműsorokat jelenteni számunkra, ez most még azért sem kerül szóba, mert ha a református egyházkerület beindítja a médiaközpontot, akkor először is le kell költöztetni a stúdiót. A születésnapon emellett stúdióbeszélgetéseket is tartottunk, az egyikre a magyarbikali gyermekzenekart hívtuk meg, fantasztikus volt, ahogy egyszerre 25 gyermek szaladgált a stúdióban. Ezenkívül játéksarkot rendeztünk be az evangélikus-lutheránus püspökségen, este pedig sor került a hagyományos gálára a törökvágási református templomban, ahol a gyermekzenekar közel negyvenperces koncerttel örvendeztette meg a közönséget, emellett családos vetélkedőn is részt vettek a jelenlévők. – Majdnem egy évtizedes pereskedés után az Erdélyi Református Egyházkerület januárban kapta vissza a kolozsvári Eötvös (Konstanca) utcában álló egykori épületét. Mi lesz az ingatlan sorsa? – Az épület elég romos állapotban van, így egyelőre az egyházkerület igazgatótanácsa által jóváhagyott 100 ezer euróból renoválni kell, a felújítás néhány hete el is kezdődött. Ezt követően fogjuk kialakítani azokat a helyiségeket, ahol az egyházkerülethez tartozó sajtóorgánumok, egyéb intézmények helyet kapnak: a Misztótfalusi Kis Miklós-nyomda, az egyházkerület iratterjesztése, az Agnus Rádió, az Üzenet folyóirat, a Református Szemle és az Igehirdető szakkiadványok, a nőszövetség által szerkesztett Református Család, valamint a Református Rádió szerkesztősége. Az egyes szerkesztőségeket egy igazgatóság alá fogják vonni, így kialakul egy közös stratégia, de mindegyik megtartja a jellegzetességét, saját karakterét. Nem szeretnénk, hogy egy tudósító mindegyik sajtóorgánumnak anyagokat készítsen, ezt nem lehet megoldani, viszont optimalizálni tudjuk a tevékenységet, például egy egyetemista, aki jelenleg részmunkaidőben dolgozik az Agnus Rádiónál, a jövőben kaphat még egy részidős munkát valamelyik másik szerkesztőségnél, és így teljes állást tudunk neki biztosítani. Beindult egyébként már a párbeszéd a helyiségek kialakításáról, és abban mindenki egyetért, hogy szükség lesz közösségi terekre, ahol majd le lehet ülni egymással kávézni, átbeszélni bizonyos kérdéseket, akár megegyezni, hogy egyes eseményekre ki megy el tudósítani. – Az Agnus Rádió közösségi rádióként határozza meg magát. Mit takar pontosan ez a kifejezés? – Egy hasonlattal élve: olyan ez, mint a levesfőzés. A rádió a fazék, amibe belekerülnek a hozzávalók, vagyis az adott közösséghez tartozó egyének, családok. A műsor létrejöttéhez az embereknek kell biztosítaniuk a hozzávalókat, és minél több van ezekből, annál színesebb a műsor. Külön kell említeni a fűszereket, amitől az egésznek még jobb íze lesz, ezt a pluszt az önkéntesek jelentik. A közösségi rádió modellje Hollandiában és Dél-Amerikában indult nagyjából egyszerre, a kezdeményezők az otthon ülő asszonyok voltak, akiknek szükségük volt egy szócsőre, amelynek révén beszélhettek arról, ami őket foglalkoztatta, ami a közösséget is érintette. Magyarországon ennek a megfelelője a civil rádió, amit viszont törvényileg is elismernek, Romániában viszont a jogszabályok nem különítik el a közösségi rádiózást, nálunk csak a közszolgálati és a kereskedelmi kategória létezik. Mivel közszolgálati rádió csak állami lehet, mi kereskedelmi rádióként vagyunk bejegyezve, ami rendkívül hátrányos adózás szempontjából, hiszen nem vagyunk profitorientáltak. A közösségi rádió másik két fontos tulajdonsága, hogy egyrészt a közösség tartja el – ez nálunk egyelőre nem működik teljes mértékben –, másrészt a szerkesztőség rendszeresen meglátogatja a közösséget, kimegy az emberek, a hallgatók közé. Mi évente párszor tartunk szakmai hétvégét, ami azzal zárul, hogy meglátogatjuk valamelyik gyülekezetet, bemutatkozunk azoknak, akik nap mint nap hallgatnak bennünket. – Milyen további tervei vannak az Agnus Rádiónak? – Mindenekelőtt szeretnénk folyamatossá tenni a 24 órás internetes műsort. Hosszú távon más városokba terjesztenénk ki a műsorainkat, alapvető cél egy egész Erdélyt lefedő református rádió működtetése, de valójában Kárpát-medencében gondolkozunk. A közös Kárpát-medencei rádió alapja tulajdonképpen már megvan: rendszeresen anyagokat cserélünk más szerkesztőségekkel, így heti négyszer negyvenöt percben a magyarországi, felvidéki és kárpátaljai rádiókkal jelentkezünk közös műsorral, amelyhez mindenki hozzájárul, de emellett sokszor kész magazinokat is átadunk egymásnak. Kőrössy Andrea Krónika (Kolozsvár), 2014. április 14.Mit keres Isten a költészetben?Ott lehet-e akaratlanul is a versben a transzcendens? Lehetséges-e az alkotás az Isten léte nélkül? Az egyház hátrált ki a költészet mögül, vagy a költészet az egyházból? Költőként, szövegek közt mozgóként Demény Péter, Visky András, Karácsonyi Zsolt és Egyed Sándor voltak a 15. születésnapját rendezvénysorozattal ünneplő Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesület (FIKE) vendégei a Bulgakov kávézóba kihelyezett beszélgetésen. Transzcendencia a költészetben vagy költészet a transzcendenciában? A meghívottak nem kerülgették a forró kását, már első körben választ próbáltak adni a címkérdésre. Demény Péter azzal, hogy röviden meghatározta a költő létmódját mint kereső emberét, aki ilyenként az istenkeresést sem úszhatja meg, értelemszerűen kutatja azt a magasabb Erőt, aki töretlenül képviseli az értékeket, amelyek hordozásában az ember nem tud mindig kitartó lenni. Szüksége van rá, vágyik rá – a költészet pedig a vágyból táplálkozik. Az Isten persze úgy is „kereshet valamit” a költészetben, ha a költő nem keresi Istent – veti fel a lehetőséget Visky András. Szerinte sokszor nem is a költőn múlik, hogy a transzcendens visszaköszön-e a versből. Arról már van tapasztalatunk, hogy nem Isten nevének a használatától lesz egy alkotás istenes vers, illetve egy korábban szerelmes versnek hitt műről harmadik olvasatra megállapíthatjuk, hogy inkább istenes versnek tűnik, még ha nem is annak szánták. Feltevődik tehát a kérdés, hogy van-e vajon a nyelvnek Isten-emlékezete, ami elkerülhetetlenné teszi, hogy kitekintsen a sorok mögül az istenarc? Szinte válaszként hangzik Karácsonyi Zsolt felvetése: talán nem is annyira a transzcendenst kéne keresnünk a költészetben, hanem fordítva, hiszen a költészet a transzcendencia része – ha igazán jó, akkor bármiről is szóljon, érezhető, hogy földön túli, nem evilági. A különben lelkész Egyed Sándor arra emlékeztetett, hogy a teremtés maga a szóból jött létre, tehát az alkotás az Istenéhez hasonló munka: a szavaimmal egy új világot hozok létre. „Azért lehetséges az alkotás, mert van Isten. Aki nem hisz benne, annak is csak ezért sikerülhet” - jelentette ki. Mi a helyzet a giccsel? A beszélgetés moderátora, Rácz Norberttel egyetértettek a meghívottak abban, hogy létezik egy kétes értékű, irodalmi szempontból akár lényegtelennek mondható „vallásos szépirodalom”, ami inkább giccs, viszont abban is megegyeztek, hogy ezeknek is van létjogosultságuk, nem szapulni kell ezeket, hanem csak elfogadni. „A hitbuzgalmi költészetnek megvan a maga legitimitása, mint ahogy a népi vallásosság megnyilvánulásainak is. Ne feledjük el, hogy az ikonok sem festőművészek munkái” - mondta Visky András. Ugyanakkor többünk ellenérzését szavakba öntve Demény Péter röviden kifejtette mit ért giccs alatt, és az miért bántó: „Engem zavar mindig, amikor valaki túl magabiztos valamiben”. Másrészt meg a vallásos klisék szajkózása sem emeli művészi szintre az alkotást. Nemes Nagy Ágnest idézi a költő: „a vers a sorközökért íródik”. Kivonult a szó az ige mögül? A közönség soraiból hangzott el a kérdés, hogy merre is tart ma a költészet, amely évszázadok eltelte után leszállt az egyház szekeréről. Válaszában a kérdést rögtön megfordította Visky András: nem a költészet lett hűtlen, hanem az egyház vált le a költészetről, de egyáltalán a kortárs művészetről - kényelemből, és beemelte ezek helyébe a giccset, mert az problémátlan. Lehet, hogy az egyház túl finnyás lett, és az Énekek éneke ma nem kerülne be a Bibliába – ahogy Visky András felvetette –, viszont mindig az egyes emberek döntése az egyházon belül is, hogy hogyan viszonyulnak a művészethez. Demény Péter arra emlékeztetett, hogy a püspök Makkai Sándor írta Adyról az egyik legkorábbi és legszebb esszét, Bartókra pedig a református Bánffy Miklós mondta ki, hogy „ő kell”. „Ma is van bátorság – ha máshol nem, hát a költőkben és a hitből élő emberekben” – mondta Egyed Sándor bizakodóan. A kérdező így fogalmazott: „az ige mögül kivonult a szó”. A meghívottak azonban cáfolták, hogy ez így lenne. Karácsonyi Zsolt szerint akár ma is össze lehetne állítani egy antológiát kortárs istenes versekből. Ezt tükrözték az asztal mellől felolvasott művek is: sajátok és hozottak, Isten nevét kimondók és elhallgatók egyaránt. Zsigmond Júlia. maszol/MTI 2014. április 28.Markó Béla nyerte az idei VersversenytA TVR Erdélyi Figyelő című műsora által harmadszor megszervezett Versverseny közösségépítő szerepét emelte ki Pákai Enikő, a kolozsvári területi stúdió magyar adásának főszerkesztője a magyar költészet napja tiszteletére szervezett verseny hétvégi díjátadó ünnepségén. Mint mondta, a kolozsvári színművészek által előadott költeményekre évről évre egyre többen szavaznak az Erdélyi Figyelő Facebook-oldalán, és ezáltal a versek olyanokhoz is eljutnak, akik nem rendszeres fogyasztói ennek a műfajnak. A versenyt egyébként idén Markó Béla Csatolmány című verse nyerte, amelyet Laczkó Vass Róbert színművész és Szép András zongorista megzenésítve adott elő. A nyertesek ezúttal Lőrincz Gyula kolozsvári képzőművész alkotását vehették át, amelyen a toll és a pergamen mellett egy pálinkásüveg is helyet kapott. A verseny ötletgazdája, Víg Emese tévés szerkesztő emlékeztetett: ezúttal is a „mágikus 11-es szám” köré épült a rendezvény, hiszen április 11-én, József Attila születésnapján ünnepeljük a magyar költészet napját, így idén is 11 költő egy-egy frissebb versét válogatták be az irodalmi folyóiratok szerkesztőinek ajánlására. Markó verse után egyébként Visky Zsolt és László Noémi verse volt a legnépszerűbb, de az összes versre sok szavazat érkezett. Markó elmondta: tulajdonképpen librettói díjat kapott, hiszen dalként nyert a vers az előadók megzenésítésében. A Csatolmány című vers egyébként komoly történelmi, politikai kérdéseket boncolgat, ezzel kapcsolatban a szerző elmondta: amit mondani akar a közéletről, azt egyre inkább versekben, esszékben fogja elmondani eztán. A díjátadón egyébként majdnem mindegyik, a versenyben résztvevő költő, és több színművész is jelen volt, Az alkotókkal egyenként röviden elbeszélgetett Víg Emese, majd egy-egy verset is felolvastak. A színművészek közül Albert Csilla nevettette meg a közönséget azzal, hogy előadta Demény Péter Művelt hetéra dala című versének általa átírt változatát: az eredeti versben szereplő világirodalmi alakokat kortárs erdélyi költők, írók neveire cserélte. Varga László. Krónika (Kolozsvár) 2014. június 17.Demény PéterBECSAPTATOK MINKET! Kiáltvány az apák ellen Apáink, becsaptatok minket! Semmi mást nem kellene mondanom, csak ezt. Nem azért, mert valami hangzatosat akarnék mondani, hanem egyszerűen azért, mert ez az igazság. Mit örököltünk, miben nőttünk fel? Én, Kolozsváron, 1972 és 1990 között, grosso modo, ahogy az a rohadtul művelt világ mondaná, miben nőttem fel? Abban, hogy az irodalom fontos. Nem úgy fontos, mint a vébé, amely tegnap kezdődött, néhány hét múlva véget ér, és amely X-et érdekli, Y-t azonban nem. Úgy fontos, hogy az irányítja az életünket. Ha Kányádi megírta a Fekete-pirosat, Sütő A lócsiszár...-t, akkor ezek a művek beépültek az erdélyi magyarság tudatába, helytállást és gerincességet és magyarságot fejeztek ki, és lehetett hivatkozni Tamásitól Kósig és Áprilytól Reményikig mindenkire. Az irodalom a tudatot és az erkölcsöt egyaránt meghatározta, nem beszélve arról, hogy még valami felsőbbrendűségi érzést is belénk csepegtetett (mi keményebbek vagyunk, mint a románok), és így aztán, gondoltuk mi, elárult, de elárultatásunkról mit sem sejtő fiak, a létet is. Erdélyi magyarság — igyekszem úgy, annyira problémátlanul mondani ezt a kifejezést, ahogy akkoriban értettük. Nem romániai, mert az erdélyiben több a régió és a sajátosság, és nem ez vagy az a magyar, hanem a magyarság: egy kompakt, mozdíthatatlan, szerves egység. Erre az egységre volt jellemző, hogy bátor, tiszta, keresztyén és egyebek. Hiszen Nagelschmidt ("Ott kezdődik az ember! Amikor összetéveszti magát mindazzal, amitől megfosztották.") sokkal rokonszenvesebb volt, sokkal inkább mi volt, mint a Luther okosságára hallgató Kolhaas Mihály! Hiszen Szervét egy igazabb, mert szabadabb vallást próbált védeni az ellen, akivel egykor együtt próbálták védeni. Nem hallgattunk, nem is hallgathattunk Székely János másféle dramaturgiájára (emlékszünk a Mórok körüli, sötét erkölcsi hajtűkanyarokban kanyargó vitára), nem hallottuk Szilágyi Domokos költészetében a közösségnek szóló iróniát, vagy csak úgy hallottuk, mint puszta szellőztetést: az élet nem az, az csak egy jólesés. Azt hittem, azt hittük tehát, Szabédit az áldozatért tisztelik apáink, azért, hogy végigment egy úton, és nem azért, mert olyan "okos" volt és olyan "jó tanár", és nem is azért, mert hősnek lehet nevezni, és akkor már gondolni sem kell arra, ugyan hol is van az ő sokat irodalmizált hősiességük. Ahogy telt az idő, életrajzi és alkati okok miatt úgy lett egyre gyanúsabb a sok fenyő, havas, öngyilkosság és szabédizés, de úgy látszik, valahogy mégis azt reméltem, ha poros is, az ő hitük, ők hisznek benne. Nem hisznek. Azt a kereszténységet (Márton Áron! Jaj, Márton Áron!), amelyre annyit hivatkoznak, "mérsékelt, értelmes vallásosságnak" szeretnék, ahogy Mauriac egyik szereplője fogalmaz. A tartótisztekkel foglalkoznak, és nem értik, hogy számunkra, elárult fiaik számára milyen fontos lett volna a bűnvallás, az az egy tiszta mondat: tévedtem. A leleplezés, az egykori ügynökök leleplezése soha nem jó, mert nem úgy kell, nem azt kell, nem onnan kell — de hogy hogyan, mit és honnan, azt nem árulják el. A nagy erdélyi magyar férfiak nem bírnak lebukni, nem tudnak lebukni, nem tudják elfogadni, hogy valaha tévedhettek. Az elkenés szenvedélyén kívül alig találkoztam bármilyen szenvedéllyel. Az alkotó, szempontot váltó, eredetiségében felkavaró és ez által erkölcsi erőt sugárzó okosság szenvedélyével sem találkoztam, holott Bretternél még ott van, és Bretter itt élt, apáink között. Teljesen hiába. Anyáink itt vannak, megsebezve ebben a dúvad erdélyiségben, de itt. Anyáink és a nővéreink, akik talán képesek új nyelvet, a kevesebb gerinc (=gőg), több szeretet nyelvét javasolni. Apáink megbuktak. Transindex.ro 2014. június 25.Válasz az apák ügyébenKöszönöm mindenkinek, aki lájkolta, kommentelte vagy hozzászólt Kiáltvány az apák ellen című bejegyzésemet, -re, -hez, mely június 13-án jelent meg a blogomon, a kafe.hhrf.org már másnap lehozta, a Transindex 17-én Kántor Lajos válaszával együtt, a Szabadság másnap ugyanúgy, a maszol.ro pedig június 20-án a Hozzászólások az erdélyi besúgóvitához címmel, az említetteken kívül Jancsó Miklós morfondírozásával. Köszönöm a médiának is, hogy figyelt. A bejegyzésem fölötti számlálóban ez áll: 1197. Nem tudom pontosan, mit számol a rendszer, mindenesetre ez a gondolatfutam az első lett a sok közül, holott 2011. február 14-től írom ezt a blogot, van hát miből válogatni. Ehhez a számhoz képest meglepően kevés a reagálás, ami azt jelenti, hogy a probléma sokakat érint és érdekel, de nem tudnak beszélni róla. Demény Péter. Szabadság (Kolozsvár) 2014. július 4.Gáspárik Attila is hozzászólt az erdélyi besúgóvitáhozA Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója is hozzászólt az erdélyi magyar besúgóvitához. Gáspárik Attila írását az alábbiakban közöljük. Demény kapcsán „Jó szú, rossz szú, életünk nem hosszú, Mégis minden bántalomért elmarad a bosszú.” Király László Dicséretes, hogy a kolozsvári színház a jó előadásai mellett közéleti vitákat, háttérbeszélgetéseket is kezdeményez. Remek ötlet volt pár hete a Tompa Gábor rendezte Leonida Gem Session előadás végi beszélgetés a több mint két évtizede letűnt diktatúra lehallgatásairól, besúgási technikáiról. Az eseményről nem tudok beszámolni, mert nem voltam jelen. Tudom, hogy sokan felkapták a fejüket, hogy mit akar ezzel a témával, pláne ilyen módon egy színház. A válasz egyszerű: ha a tudomány, a politika, a média nem kezdeményez, nagyon helyes, hogy a teátrum viszi nyilvánosság elé azt, amiről nap mint nap szót ejtünk magánbeszélgetéseken, kocsmaasztaloknál, internetes fórumokon. A téma fontosságát jelzi, hogy Demény Péter kiváló esszéjére Kántor Lajos, majd Jancsó Miklós is írásban reagált. Magam is jeleztem a maszol.ro-n nemrég, hogy a témával foglalkozni kellene, mert az idő ebben az esetben nem fogja begyógyítani a régi sebeket. A tanúk kihalásával, lehet, hogy hamis következtetésekre fog jutni az utókor. Demény esszéjével, nem lehet, nem szabad vitatkozni. A vélemény szabad. Félek, hogy az unokák még durvábban fognak minősíteni, ha nem segítünk nekik eligazodni. Talán csak annyit fűznék hozzá Péter gondolataihoz, hogy az „apáink” nem szolidaritásból zárnak össze, hanem a kudarcélményeikből. Lassan-lassan rájöttek, hogy hiába volt a betagolódás, a kompromisszum, fölösleges volt a gerinces kirekesztődés, az utókor nem értékeli az akkori alkotásokat… Némán szemléljük, ahogy kitüntetik egymást, s azt hiszik, hogy mi nem tudjuk, amit ők titkolnak. A salieris állapot meg összehozza az embereket. Ami a témát illeti, hát, hogyan is mondjam: először is elkelne a történész a háznál. Az jó, hogy mindenki mindenbe belenéz, de a személyes érintettektől nem várható el az analitikus elemzés. Lassan két éve járok kutatni a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Tanács (CNSAS) archívumába. Úgy voltam vele, mint az Amerikába látogató, kezdő turista. Első alkalom után elhatároztam, hogy írok egy többkötetes sorozatot, fél év múlva már egy jó erős tanulmányban gondolkoztam, majd egy év után elkezdem írni egy esszét. Ma? Minden dolognak oly sok színe van, Hogy aki mindazt végigészleli, Kevesbet tud, mint első pillanatra, S határozatra jőni rá nem ér. A tett halála az okoskodás. Madách Szem elől tévesztjük, hogy minden rendszernek, légyen az demokratikus, vagy diktatórikus (s közöttük valamennyi színárnyalat) van titkos rendőrsége. Ezek a szervek pedig alapos hangsúlyt fektetnek a saját maguk védelmére. Negyedszázaddal a rendszerváltás után sem tudott senki érdemben megszólítani valakit azok közül, akik a szekut irányították, vezették, legalább helyi szinten. Az nem elég, hogy valaki onnan kapta a fizetését, és mai napig tartó perek zajlanak annak bizonyítására, hogy politikai rendőrségként működtek. Továbbá azt sem szabad elfelejteni, hogy a Párt, a Román Munkás-, később Kommunista Párt védelmét szolgálta a szervezet. Az lehet, hogy párttagként lehallgattak, de az engedélyt a lehallgatásra mindenekelőtt a Pártnak kellett megadnia. Az írószövetség, a színház, a téesz, a gyár, az iskola stb. párttitkára például mindig tudta, kit, miért és hogyan hallgattak le. A lehallgatás eredményei is visszakerültek a párthoz. Az csak a nyolcvanas évek végén történik meg, hogy a szeku a párt fölé helyezi magát. Összegezve, a kapcsolat remekül működött. A fentiekkel csak azt akartam jelezni, hogy a besúgó, kollaboráns, informátor stb. szintig nagyon sok réteg volt. A témát komolyan veendő először a felső szálakat kell kibogozni. A kommunista párt dokumentumai meg elérhetőek. A városi, megyei levéltárak kutathatóak. Ott vannak a nevek, a felszólalások, a jelentések. „Apáink” hajlamosak azt mondogatni, hogy a kettősbeszéd folyamatosan működött, vagyis egyet mondtunk gyűléseken és mást a való életben. Igen ám, de erre (is) volt a szeku, hogy ezt ellenőrizze. A múlt feltárásának mai fázisában bizton állíthatjuk, hogy vezetői székben ellenálló nem ült. Voltak, akik idővel megsértődtek, és a Székely János-i megszavazni, hogy pofázhass, pofázni/ Hogy megszavazhasd állapotban folytatták. Voltak, persze, akik belehaltak. Jut eszembe, milyen cinikus dolog ma Szilágyi Domokos és Lászlóffy Aladár szekuritátés együttműködését közös nevezőre hozni. Az egyik belehalt, a másik átvette a Kossuth-díjat és hallgatott élete végéig… Számomra a legérthetetlenebb az a csend, ami a ma élő volt együttműködőket körülveszi, legalábbis ami besúgói (jobb híján használom e szót) múltjukat illeti. A keresztényi tanítás egyik legcsodálatosabb eleme a megbocsátás. Áthatja ez még az ateistákat is. De nem, inkább a szánalmas perek, a joghézagoknak köszönhető felmentések, mint a megtért fiú esete. Lelkük rajta. A mű marad, besúgással vagy anélkül. Ami bizonyos, hogy el kellene kezdeni a múlt feltárását és kibeszélését. Nyilvánosan, tudományosan és szubjektíven. Jó lenne a jelenben elkerülni azt, hogy díszpolgárok, életműdíjasak stb. legyenek olyanok, akik évtizedeken keresztül úgy jelentettek, hogy ezzel negatívan befolyásolták pályatársaik életét, karrierjét. Kevés biztos dolgot tudunk a volt titkosrendőrség működéséről. A Szekuritáté igen kaotikusan dolgozott. Távol állt a szervezettől egy németes, pontos ügyvezetés. Nincs egy nagy füzet, ahol leírták volna, hogy X, Y besúgó, kollaboráns vagy informátor… a többi kifejezésnek pl. Sursă de încredere, persoană operativă még magyar nyelvű megfelelője sincs. A jelenlegi törvények szinte alkalmatlanok arra, hogy hitelt érdemlően valakiről ki lehessen mondani, hogy besúgó, spicli, vagy más „bedolgozója” lett volna a Szekuritáténak. A törvénykezés annyi kiskaput, többféle értelmezést hagy, hogy egy közepes ügyvéd ártatlannak hozhat ki szinte bárkit. A pár éve létrehozott CNSAS igen mostoha körülmények között működik, a mai napig sem kapta meg teljes egészében a volt szekuritátés anyagokat. Többszörösen összetört tükörcserepekből, lehet, sok munkával, tudással és nem utolsó sorban szakmai alázattal összerakni a múlt egy részét. A cél nem az kellene legyen, hogy megőszült, vagy éppen már elhunyt embereket pellengérre állítsunk, mert egy baráti beszélgetés alkalmával, vagy dühében, esetleg éppen részegen azt mondott ki, amit nem is gondolt komolyan. A múltat kellene egy másik szögből is megértenünk, kiegészítenünk azt, amiről azt hisszük most, hogy tudjuk. Miért is? Hogy megértsük a jelent és próbáljuk meg elkerülni a jövőben apáink hibáit. Jöjjön egy kis példa egy 1978 november 21-i háttéranyagból: „Prin….să alimentăm disensiunile, literare (cu implicatii specifice) dinte Suto A si Panek Z inclusiv dintre aderentii lor,in ideea largirii acestora si determinarea de a se demasca reciproc, pănă la cele mai înalte foruri.” Fordítás: "…-n keresztül tápláljuk az ellentéteket Sütő András és Panek Zoltán, illetves híveik között. Előidézendő a kölcsönös leleplezés egészen a legmagasabb fórumokig. Oprea Florin alezredes.” Számomra egyértelmű, hogy ez a szöveg arról is szól, hogy a szekunak fontos volt (?) Kolozsvár és Marosvásárhely közötti magyar-magyar feszültséget az irodalmi berkekben fenntartani, sőt táplálni. Lehet, hogy ez a folyamat, mármint az ellentétek szítása, más eszközökkel, de zajlik ma is, Székelyföld és Partium, Csík és Udvarhely, különböző politikai formák, népiesek és urbánusok, rockosok és népzenészek stb. között? Jó lenne a végére járni. Végül, nehogy valaki azt higgye, hogy ez a „tisztázás” ebben az országban csak az erdélyi magyarokból hiányzik. Korántsem. Az elmúlt lassan-lassan negyed évszázados múltunkban nem emlékszem arra, hogy valamelyik romániai párt, a választási kampányban, a politikai titkos rendőrség bűneinek a felmérésével próbált volna szavazatokat szerezni. Nincs rá igény sem a választók, sem a választottak részéről. és már ez is nagyon sokatmondó. Mit tehetünk tehát? El kellene kezdeni az oral history módszereivel összegyűjteni a történeteket, a politikusokat meggyőzni, hogy a kutatásra több pénzt és gazdasági hátteret biztosítsanak… mert ahogy azt tudjuk József Attilától: a múltat be kell vallani. Gáspárik Attila, maszol.ro (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||