|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 216 találat | lapozás: 1-30 ... 121-150 | 151-180 | 181-210 | 211-216 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Hecser László 2016. február 25.Önálló nép a székelyA Magyarok Világszövetségének (MVSZ) vezetői kedden délután Baróton mutatták be a Magyarságtudományi Füzetek 26. Nemzet-e, vagy nép-e a székelység? Netán kisebbség? címet viselő számát. Patrubány Miklós, a szervezet elnöke, Oláh István és Bottyán Zoltán, az MVSZ Kárpát-medencei elnöke, illetve alelnöke, Benkő Emőke elnökségi póttag és Borsos Géza, az SZNT alapító alelnöke a székelység múltbéli és jelenlegi helyzetére tért ki, s fogalmazott meg kritikát az erdélyi és anyaországi politikum irányába. A feltett kérdésre egyértelmű választ adtak a felszólalók: igenis, önálló népként kell meghatároznunk magunkat. Véleményük szerint több mint hibát, nemzetárulást követtek el azok a közszereplők, akik a legutóbbi népszámláláskor arra buzdítottak, valljuk magunkat egységesen magyarnak. Érvelésük szerint tettükkel a székelyföldi önrendelkezés megvalósítását lehetetlenítették el, hiszen ha a magyar tengerben csak cseppnyi, ezerhatszáznál alig több – abból Baróton huszonhét – székely létezik, nekik nem járhat az autonómia. Borsos Géza szerint bő ezeréves ittélésünk alatt kialakított és megőrzött kultúránk és erkölcsi értékrendünk feladása közösségünk beolvadásához vezet. „Ha lett volna hat-hétszázezer ember, aki székelynek vallja magát, lett volna mit felmutatnunk: itt vagyunk, nemzet vagyunk, jogaink vannak, és élni kívánunk velük. Hogy múltunk ne legyen az enyészeté, a székely öntudatot vissza kell állítanunk – jelentette ki. – Hogy ne lépjünk az önfeladás útjára, arra van szükség, hogy ne hagyjuk megalkuvásra kész, koncot leső vezéreinket kihátrálni céljaink mögül.” Ilyen kihátrálásnak mondta az Erdővidéken elkezdett belső népszavazás véghezvitelének megszakadását s a Székelyudvarhelyen 2006-ban a Székely Nagygyűlésen elfogadott kiáltvány megcsonkítását. Benkő Emőke annak a százötven önkéntesnek mondott köszönetet, akik a belső népszavazást Baróton és a tájegység tizenkilenc településén véghezvitték, majd elítélően szólt azokról, akik annak eredményeit elhallgatták. Véleménye szerint a fontos kérdésekben nem politikusoknak kellene dönteniük, hanem „az önrendelkezési jog birtokosának, a székely népnek” kellene lehetőséget biztosítani, hogy népszavazás által véleményt nyilváníthasson, s az így eldöntötthöz kellene képviselőinknek ragaszkodniuk – hangsúlyozta. Bottyán Zoltán arra kérte az erdélyi politikai pártok képviselőit, ne követeljék a román államtól a gyulafehérvári nyilatkozat betartását, hiszen az éppen ellenük íródott: abban a románok mindenkit testvérnek tekintenek – még az osztrákokat is –, csak a magyarokat nem. „A románok évtizedek óta éppen azt teszik, amit abba belefoglaltak: minket próbálnak ellehetetleníteni, megosztani és beolvasztani.” A lapbemutatót követő fórumon felszólalt Barót volt polgármestere, Nagy István és a Székely Nemzeti Tanács bardoc–miklósvárszéki elnöke, Szabó Miklós is. Az eszmecsere során vita alakult ki arról, tényleg káros volt-e, hogy a népszámlálás alkalmával mindenki magyarnak vallotta magát, de kijutott az erdélyi és magyarországi pártoknak is. Patrubány Miklós elítélően szólt a FIDESZ mindent – az adóhivataltól a dohánykereskedelemig – nemzetivé tevő kommunikációjáról: a szó elhasználódik, közönségessé válik ezáltal. Figyelmeztetés hangzott el a románság székelyföldi terjeszkedéséről is: az ortodox püspökség játssza az előretolt helyőrség szerepét, templomokat építenek, nyomukban pedig rögtön megjelennek a házat vásárlók és -építők, egyre többen élnek vegyes házasságban, közülük sokan szívesen cserélnek vallást, mert ortodoxként könnyebbnek vélik az életet. Hecser László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. március 4.Megfigyelők járnak köztünkMúlt szombaton fülhallgatós, megfigyelési szándékát rosszul leplező férfit kergettek el csoportjuktól a csíkszeredai unitárius nőszövetség tagjai Sepsiszentgyörgy központjában. Lelkészük, Solymosi Alpár úgy véli, minden bizonnyal nem egy ügynök jár köztünk, többen is lehetnek, akik méregetik, lehallgatják a járókelőket. A sepsiszentgyörgyi nőszövetség tagjai szombat délben városnézésre hívták a Csíkszeredából érkezett vendégeiket. Előbb a Székely Nemzeti Múzeumot tekintették meg, majd a főtér irányába vették útjukat. A Lábas Háznál járva fedezte fel a lelkész, hogy nem messze tőlük áll egy férfi, akinek a nyakában fülhallgató van, ám ekkor még csak érdekesnek találta, különösebb jelentőséget nem tulajdonított neki. A Mikó Imre-szobornál még nem, de a Szabadság-szobornál egy hölgynek feltűnt, hogy az illető csoportjukhoz csatlakozott. Magyarul, majd románul szóltak hozzá, s kérdezték meg illedelmesen, mit szeretne, ám választ egyik nyelven sem kaptak, ezért emeltebb hanggal kérték, tűnjön el, ne zavarja tovább társaságukat. A férfi a felszólításnak eleget tett, eltávolodott tőlük, de csak annyira, hogy szem elől ne veszítse őket, s több percig még a környéken maradt. „Olyannyira felzaklatott az ügy, hogy főtéri sétánk többi részére – a megyei könyvtárnál, az aradi tizenhárom kopjafájánál, majd a vadászmúzeumnál jártunk még – már nem is tudtam odafigyelni. Hiába csitítgattak a hölgyek, nem tudtam feldolgozni, hogy aljas szándékukat ennyire nem titkolva köztünk járnak megfigyelőink, s kihallgatják beszélgetéseinket. Értem én, hogy Antal Árpád miatt most még »érdekesebbek« vagyunk a titkosszolgálatok számára, s lépten-nyomon szemmel tartanak, de ennek az embernek a viselkedése valósággal megdöbbentett: még csak titkolni sem próbálta, hogy ki ő, mi ő, s milyen szándék vezérli. Meggyőződésem, nem egyszeri eset történt, a sepsiszentgyörgyiek mindennapjait folyamatosan fürkésző szemek figyelik” – nyilatkozta a fiatal lelkipásztor. Hecser László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. március 7.Bölön évszázadairól ezernyi oldalonNapjaink legjelentősebb Erdővidék-kutatója, Fehér János újabb, A bölöni unitárius templomvár címet viselő, levéltári adatokkal és illusztrációkkal gazdagon ellátott tanulmánykötettel jelentkezett. A Dobó-Valál Egyesület és a Bölöni Unitárius Egyházközség kiadásában megjelent, kétrészesre tervezett munka első kötetét péntek délután Baróton a Rózsa vendéglőben mutatták be. A Dobó-Valál Egyesület elnöke, Derzsi Sámuel bevezetőként vállalt munkájukról szólt: Erdővidéki Történelmi Adatok-sorozatukban szeretnék a helytörténetünk iránt érdeklődők elé tárni azokat a levéltárak mélyéről előásott, összegezett értékeket, melyeket elődeink teremtettek. Gyöngyössy János történeti grafikus, a könyv lektorálását végző szakíró elmondta, a fiatal erdővidéki szakember személyében olyan társra lelt, akinek szívesen adja át a szakmai stafétát (Gyöngyössynek Székely templomerődök címen jelent meg kötete, amelyben a bölöni templomvárral is foglalkozik – szerk. megj.) és örömmel segíti rekonstrukciós rajzaival és illusztrációkkal munkáját. „Fehér János nem az a típusú történész, aki tíz munkát elolvas, s megír belőlük egy tizenegyediket. Fehér János maga a követendő példa: nemcsak témájának fő csapását követi, de levéltári kutakodásának és szorgalmának hála, az összegyűjtött – néha nagyon szétszórt, s ezért igazán figyelmes szemre van szükség jelentőségük felismerésére – adatokból a mellékösvényeket is feltérképezi, s nyújt átfogó képet” – mondotta. Fehér János a könyv késése miatt szabadkozott: igaz, augusztus végére ígérte bemutatását, ám időközben olyan adatokra lelt, melyeket nem szabadott kihagynia – könyve terjedelme is kétszeresére nőtt. A kötet első része a régi templommal foglalkozik: a legjelentősebb fogódzókat a levéltárakban és az egyházi iratokban fellelt leltárakban, építkezési és javítási szerződésekben, számadó gondnokok jelentéseinek adatai szolgáltatták, de rengeteget köszönhet a helyszíni vizsgálatai során talált faragvány- és freskótechnikával készült rajztöredékeknek is, melyek segítségével a rekonstrukciós rajzok elkészülhettek, s úgy nemcsak szóban, de képileg is sok mindent szemléltethettek. A második részben a templomvár történetét követi végig a XVI. század elejétől napjainkig. „A templomvárnak célja volt, hiszen a bölöniek itt, az erődített részben őrizték ételtartalékaikat és jelentősebb értékeiket, ha fenyegetést éreztek, falai közé menekültek, de a közösség ereje és gazdagságai is tetten érhetőek bástyáin, díszítőelemein, feliratain.” A kötet harmadik részében Fehér János könyve az új templommal foglalkozik. Az építésnek gazdag irodalma van – mondotta a könyv szerzője –: a tehetős egyházközség helyzete lehetővé tette, hogy a XIX. század végének jelentősebb tervezőivel vegyék fel a kapcsolatot, időközben négy-öt tervrajz is napvilágot látott, míg Pákey Lajos különleges, egyesek által törökösnek mondott, ám valójában csak az unitárius valláshoz „igazodva” a szószéket és az úrvacsoraasztalt középpontba állító, s azt mindenhonnan láthatóvá tevő épület elkészült. Az Erdővidéki Történelmi Adatok következő, várhatóan másfél-két év múlva megjelenő kötetében Bölön egyházi és középületeiről, iskolájáról és társadalmi életéről lesz szó – ígérték a Dobó-Valál Egyesületet igazgatók. Hecser László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. március 11.Területi autonómiát! (A székely szabadság napja Marosvásárhelyen)Marosvásárhelyen a Postaréten, azon a helyen, ahol 1854. március 10-én Török János, Horváth Károly és Gálfi Mihály vértanúhalált szenvedett, harmadszor tartották meg a székely szabadság napját. A székelyeket tegnap délután nem tántorította el sem Dorin Florea polgármester, sem Lucian Goga kormánymegbízott fenyegetése, s nem befolyásolta az sem, hogy az RMDSZ nem állt ki teljes mellszélességgel az esemény mellett: a legóvatosabb – és leghamarabb érkezett – becslések szerint is ötezren voltak jelen, de időközben még számosan érkeztek, így a felvonuláskor minden kétséget kizáróan voltak bő tizenötezren. Az ünnepi beszédek alatt nem történt rendbontás, azután pedig békésen és méltósággal tették meg az emlékműtől a kormánymegbízotti hivatalig, a régi városházáig tartó több kilométeres utat. Kántor Attila református lelkész áldását követően közfelkiáltással fogadták el a Székely Nemzeti Tanács elnöke, Izsák Balázs által felolvasott, a székelységnek területi autonómiát követelő kiáltványt. Tőkés Lászlót mint Temesvár hősét köszöntötték a szervezők, „aki nélkül a romániai rendszerváltás még sokáig váratott volna magára”. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke beszéde elején a kiállásával példát mutató egykori marosvásárhelyi polgármesterre, Fodor Imrére és a fekete márciusi incidens után meghurcolt és bebörtönzött Cseresznyés Pálra emlékezett, majd a székely vértanúkat mondotta követendő példának. Tőkés László szerint sok tekintetben párhuzamot lehet vonni a százhatvan esztendővel ezelőtti Habsburg és a mai román hatalom között: mindkettő elutasítja a párbeszédet, s erőszakkal próbálja az őket megillető jogaikért szót emelőket elhallgattatni. „Székelyföld szabadságát éhezzük, szomjúhozzuk, és felemeljük érte szavunkat egy olyan helyzetben, melyben nemhogy a jogainkat és autonómiánkat nem biztosítják, hanem még az értük való kiállás, politikai akaratnyilvánítás, a gyülekezés és szólás szabadságától is meg akarnak fosztani bennünket” – jelentette ki. Az EMNT elnöke elítélően szólt azon RMDSZ-es tisztségviselőkről, akik nem pártjukat képviselve, hanem magánemberként vettek részt a postaréti megemlékezésen: a székely szabadság napja attól függetlenül, hogy mit állítanak egyesek, igenis olyan „kőkemény politikai esemény”, melyen kötelező részt venni mindazoknak, akik azt mondják, az önrendelkezés megteremtése érdekében tevékenykednek. A tömeg láthatóan egyetértett a Tőkés László által mondottakkal, az RMDSZ nevének említésekor huhogtak, többen árulót kiáltottak. Temesvár hőse elítélte az önfeladó politizálást: ha nem cselekszünk érdekében, a felvidéki magyarok sorsára juthatunk – mondotta, majd a román–magyar kerekasztal összehívását sürgette. Günther Dauwen, az Európai Szabad Szövetség igazgatója a román kormányt arra figyelmeztette, ne feledkezzen meg arról: minden állampolgárt azonos jog illet meg, nem teheti meg, hogy egyes őshonos közösségek jelképeit üldözi, illetve olyan közigazgatási átszervezést tervez, amely sértené, korlátozná megmaradásukat. A Katalán Demokratikus Konvergencia Párt külügyi kabinetvezetője, Marc Gafarot i Monjo szerint a székelység nem kisebbség, hanem jogokkal rendelkező közösség. Arra biztatta a székelységet, ne kételkedjenek, a közösségek célt fognak érni, majd arról biztosított, ha Katalónia kivívja függetlenségét, nem feledkezik meg rólunk, s harcunkban mellénk áll. A Baszk Nemzeti Párt képviselője, José Mari Etxebarria a székelységet kitartásra buzdította, majd elítélően szólt az Európai Unióról, mondván, nem tesz eleget azért, hogy a kisebbségi sorsra kényszerítettek jogait betartsák. Budafok-Tétény polgármestere, Szabolcs Attila úgy fogalmazott, minden európai népet – s így az Európa határait ezer éven át védelmező székelységet is – megilleti az autonómia, ezért az érte való küzdést nem szabad feladni. Az Erdélyi Magyar Ifjak nevében felszólaló Szőcs Péter a fiatalok kivándorlásának veszélyeire figyelmeztetett, mondván: a munkahelyek hiánya és a megélhetési kilátások csökkenése fokozhatja ezt a tendenciát. A Magyar Polgári Párt elnöke, Biró Zsolt nem tudta végigmondani beszédét, miszerint a székely önrendelkezés vesztésre van ítélve, ha nem cselekszünk érdekében egységesen – az amúgy békés tömeg leárulózta és kifütyülte. Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke a száz éve közösségünknek megígért jogok életbeléptetését követelte, a helybeli románságot pedig arról biztosította, nem kell félniük az autonómiától, mert az az ő jövőjüket is szolgálja. „Békében, szeretetben, tiszteletben akarunk élni a románokkal. Tiszteletben tartjuk a nyelvüket, a kultúrájukat, és ugyanezt várjuk mi is Bukaresttől. Olyan országban élünk, ahol bolhából elefántot, petárdából bombát csinálnak. Hisszük, hogy Románia átszervezésekor a történelmi régiókat tiszteletben kell tartani. Jogunk van azt követelni, hogy a románokkal együtt az erdélyi autonómiát is megvalósítsuk, a románok is akkor lesznek szabadok, ha nem félnek a mi autonómiánktól” – jelentette ki. A megemlékezés utolsó mozzanataként Izsák Balázs átadta a Gábor Áron-díjat Haáz Sándor zenepedagógusnak, a Szentegyházi Gyermekfilharmónia, a Fili alapítójának és vezetőjének. A zászlókkal és transzparensekkel felvértezett ünneplők tömött sorokban, „székely méltósággal” vonultak a főtérre, hogy átadják a kiáltványt a kormánymegbízotti hivatal képviselőjének. A székely és a magyar himnusz eléneklését követően csendben szétoszlott a tömeg. A rendőrség és a csendőrség többeket arra kényszerített, hogy zászlójuk túl hosszúnak vagy hegyesnek vélt rúdjából törjenek le, s tett azért, hogy ne legyen felhőtlen az ünnep. Hecser László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. március 21.Értékeinkről az olaszteleki Daniel-kastélybanTöbb száz év történelmének apró, de igencsak érdekes és elgondolkodtató részleteit ismerhette meg az, aki részt vett az Élő Kastély, 1680–2016 eseménysorozatot záró konferencián, és a hétvégét Olaszteleken töltötte. A Danielek néhai hajlékában – mely fejedelmet is fogadott egykor – terítékre került a műemlékvédelem számos oldala, kastélyokat látogattak, könyvet mutattak be, kiállításokat tekintettek meg, épített örökségünket képező ingatlanok tulajdonosai kerekasztal-beszélgetésen osztották meg tapasztalatukat fenntarthatóságról, közhasznúságról, falut és tájegységet széles körben elismertté tevő vendégfogadásról. Péntek délelőtt Rácz Lilla házigazda és Fehér János művészettörténész vezetésével a Daniel-kastélyt és az enyészettől megmentett falképeit csodálták meg a látogatók, majd a köszöntőt követően elismert szakemberek tartottak előadásokat. Kovács András érdemes egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja arról beszélt, hogy a XVII. századi Erdélyben az otthonaikat díszíteni kívánó főurak milyen lehetőségek közül választhattak, s kiderült az is, kik voltak azok a mesterek, akik elkészítették az igencsak dekoratív munkákat, illetve a míves darabok múltjáról, sorsukról és jelenükről mit lehet tudni, még sokáig beszélnek-e megrendelőik ízléséről és életfelfogásáról, vagy elpusztulnak az évszázados falakkal együtt. Megújuló falfestmények Kiss Loránd restaurátor az erdélyi késő reneszánsz falfestményekről, Tüzes István az altorjai Apor-kúria reneszánsz falképeiről, Czimbalmos Attila restaurátor az olaszteleki Daniel-kastély falképeinek restaurálásáról beszélt. Mint egybehangzóan állították, az elmúlt évtizedek igencsak mostohán bántak a valaha nagy igényességgel alkotott falfestményekkel – megtörtént, hogy szegekkel verték tele a szobát, hogy legyen fogas, amelyre a munkások holmijukat akasszák, máshol a „jobb” vakolás érdekében kalapáccsal estek neki a falaknak –, így igencsak jelentős károkat szenvedtek. Bár sok minden végleg elveszett, de az elmúlt tíz-tizenöt esztendőben elvégzett beavatkozásnak köszönhetően menekültek is meg értékeink közül – mondották. A Daniel-kastély tíz falképe közül alig egy-két olyan darab maradt meg, amely aránylag elfogadható állapotban van, s a külső szemlélődő által is némiképp értelmezhető, hogy a Danielek felemelkedésének melyik állomását mutatja. A Fehér János művészettörténész és Gyöngyössy János történeti grafikus által készített grafikai rekonstrukciók ehhez az értelmezéshez kínálnak fogódzót és hidat. Azért e visszafogott kijelentések – hangsúlyozta a szerzőpáros –, mert ez a feladatvállalás a szakmaiságuk határát jelenti: rengeteg volt a kiegészítésre váró fehér folt, azaz ha más művészettörténész és más grafikus vág bele a munkába, egész biztosan sok esetben más következtetésre is jutott volna, mint ők. Az olaszteleki Daniel-kastély és 17. századi falképei című 174 oldalas, 234 illusztrációt tartalmazó kötetének bemutatását vállaló egyetemi adjunktus, P. Kovács Klára művészettörténész lelkesen dicsérte a Fehér–Gyöngyössy páros alapos, család- és birtoktörténeti, a kastély évszázadokon átívelő építésének folyamatát dokumentáló és a falképek értelmezését, illetve erdélyi analógiába való helyezését. Közösség és kastély A szombati program legtöbb kérdőjelre választ próbálni adó mozzanata a műemlékek hasznosításáról és közhasznúságáról szóló kerekasztal-beszélgetés volt. Magyarósi Imola (Kálnoky Alapítvány, miklósvári Kálnoky-kastély), Kolumbán Sándor bardoci alpolgármester (erdőfülei Boda-kúria), Bánffy Farkas (vargyasi Daniel-kastély, fugadi Bánffy-kastély), Henning László megyeitanács-alelnök (oltszemi Mikó-kastély), Incze Réka (dálnoki Gaál-kúria), az olasztelekiek képviseletében pedig Rácz Lilla beszélt azon nehézségekről és örömökről, amelyeket egy-egy történelmi múlttal rendelkező épület birtoklása jelent. Bánffy Farkas kivételével, aki fugadi birtokukról úgy nyilatkozott, hogy a család saját használatra tartja fenn, ezért a turistákat és az érdeklődő idegeneket „csak távolabbról szeretik”, azt mondták: igenis jó, ha a helyi közösséggel együttműködve programokat alakítanak ki, helyt adnak a kulturális és közösségi ügyeknek. Ez a vendégfogadásnak is jót tesz, hiszen a vidéket megismerni kívánóknak nemcsak szállást és ételt kell adni – itt hangsúlyozták: jó lenne, ha portájukon több helyi gazdasszony jelentkezne, saját készítésű ételkülönlegességek készítését vállalná –, hanem élményt is. Olasztelek továbbra is helyszínt biztosít faluünnepkor a régizene-fesztiválnak és művészeti alkotótáboroknak, felújítását követően a miklósvári kastély és rekonstruált reneszánsz kertje élő múzeumként működik, Vargyas elsősorban az esztergomiak igényét fogja szolgálni, de a helyiek számíthatnak az együttműködésre, Erdőfülében pedig minden bizonnyal tájházként is működik majd. Oltszemen tizenhét hektáron két nemzetközi fogathajtópályát, illetve kézművesműhelyeket, szálláshelyeket, éttermet, borozót és gyümölcsöskertet álmodnak, s remélik, a befektetés jótékony hatását érzik majd a környező településeken is. A konferenciasorozat részeként kirándulást szerveztek Bibarcfalvára és Magyarhermányba, ahol a református templomok falfestményeit tekintették meg, és meglátogatták a vargyasi Daniel-kastélyt is. A Pro Arte et Natura Alapítvány jóvoltából megtekinthető volt a Magyar Restaurátorok Egyesületének vándorkiállítása, az elmúlt év Olaszteleken tartott alkotótáborainak anyagából pedig az Élő kastély fotókiállítás. A reneszánsz hangulathoz hozzájárult az olaszteleki Cygnini furulya- és reneszánsz tánccsoport előadása, valamint a baróti Kájoni Consort régizene-együttes koncertje. Hecser László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. április 4.Akit Erdővidék honosított (Otthonról hozta a zene szeretetét)Kórust alapított és vezet hosszú ideje, alapító tagja a megye talán legrégebbi és legelismertebb régizene-együttesének, a Kájoni Consortnak, fesztivált és dalostalálkozót szervez, és segít, ahol tud. Gyulai-György Éva nem baróti, még csak nem is erdővidéki, ám közel negyven éve él köztünk: ez idő alatt gyermekeink nemzedékeit tanította zenére a Gaál Mózes Általános Iskolában. Aki csendben, nem kérkedve annyit tesz a városért és a tájegység megismertetéséért, mint ő, már rég nemcsak tiszteletbeli barótinak és erdővidékinek, hanem minden tekintetben honosítottnak tekinthető, olyannak, aki itthon van közöttünk. Gyulai-György Éva 1956. december 21-én született Szászrégenben. A zene szeretetét otthonról hozta – édesapja a híres hangszergyár egyik hangolója és hegedűkészítő mestere volt –, nem csoda tehát, hogy tanulmányait a helyi zeneiskolában kezdte el, majd a marosvásárhelyi főiskola zenepedagógiai szakán folytatta, ahol az erdélyi régi zenei élet meghatározó alakja, Branner Nóra hatása alá került, s eljegyezte magát a reneszánsz zenével. Barótra 1980-ban költözött, ahol Fail Pál és Szabó Mihály felkérésére hamarosan tagja lett az Erdővidéki Cameratának. A Camerata megszűnését követően néhány esztendeig kimarad életéből az aktív zenélés, ám 1988-ban a Kolozsvárról hazaköltöző Demeter János és Katalin kérésére két régi zenésztársával, Egyed Csabával és Oláh-Román Idával együtt megalakították a Kájoni Consort régizene-együttest. Az elmúlt közel harminc év alatt Erdélyben és Magyarországon vagy éppen Európa távolabbi pontjain koncerteztek, s igazán büszkék arra, hogy ahhoz a nagyon szűk csoporthoz tartoznak, akiket amatőr státusuk ellenére is évről évre meghívnak a Csíkszeredai Régizene Fesztiválra. Az iskolai kórussal, a Gyöngyharmattal is figyelemre méltó eredményeket ért el – voltak országos versenyen harmadikok is –, ám legnagyobb sikerének azt tartja, hogy rengeteg, a keze alatt cseperedő gyermekből vált olyan felnőtt, akinek a zene és az éneklés valamilyen szinten a mai napig meghatározza életét. A felfedezés örömével – Mennyire hálás feladat manapság zenetanárnak lenni egy kisvárosi általános iskolában? Miként lehet a gyermekeket megszólítani, a zene felé terelni? – Évek óta arról beszélnek szakberkekben és a politikusok is, hogy csökkenteni kellene egyes tantárgyak számát, míg a szépérzéket fejlesztőkre nagyobb hangsúlyt fektetni. Ennek ellenére az V–VII. osztályosoknak még jut heti egy óra, ám a nyolcadikosoknak már csak heti fél, azaz kéthetente egy zeneóra. Ezalatt kellene műfajismeretet tanítanunk és zenei általános műveltségükneket megágyaznunk. Nem egyszerű feladat, de léteznek megoldások. Mivel kollégáimmal együtt úgy véljük, a zenei anyanyelv legalább olyan fontos, mint a magyar irodalom beható ismerete, a kétezres évek elejétől megszervezzük az Erdővidéki Dalostalálkozót. Ennek célja a népdalok megszerettetése, terjesztése és hiteles előadásmódja. Az első tíz találkozót Baróton tartottuk, majd a környékbeli iskoláknak adtuk át a szervezést. Így lett legutóbb Bodos a házigazda, idén pedig Magyarhermány vállalta a fel a szervezést. Komolyan készülünk az eseményre, kicsit versenyhangulata is van, ami a gyermekeket erősen motiválja, még maradandóbb lesz élményük. Óráimon úgy próbálok célt érni, hogy nyitok több műfaj felé. Zeneórákon gyakran hallgatunk klasszikus és népzenét, hogy azok a gyermekek is fogalmat alkothassanak, belekóstoljanak a komolyzenébe, akik otthonról nem hoztak ilyen műveltséget. A zenei szemelvényeket próbálom úgy összeválogatni, hogy ismerősnek hassanak számukra, azaz megadassék nekik a felfedezés öröme. Órán tudják meg például, hogy telefonjuk csengőhangjának szerzőit Beethovennek, Mozartnak vagy éppen Chopinnek hívják, vagy hogy a bonchidai menyecskék kezdetű dalt nem a TransylMania Együttes írta, hanem népdal. Gyöngyharmatosaim azt is nagyon élvezték, hogy a 15-ei megemlékezésen a TransylManiával együtt léphettek fel. Szóval, lehet eredményeket elérni s a gyermekeket érdeklődővé tenni, de sokkal többet tehetnénk, ha nem szorítanák háttérbe a zeneoktatást. – A Gyöngyharmathoz mennyire megy könnyen a tagtoborzás? – Alakulásunkkor, 1992-ben nem volt egyszerű bekerülni, mert csakis a kiváló hanggal és ritmusérzékkel rendelkezőket válogattuk ki. Manapság kicsit más a helyzet, mert a választható órákra azok jönnek, akiknek kedvük van. De így sem panaszkodom, jó munkát lehet végezni az érdeklődőkkel. Többségében népdalt, régi katonadalt tanulunk, de nem hiányoznak a modernebb zeneszámok sem, a változatosságot pedig élvezi a diákság, ezért jó szívvel jönnek próbákra. Biztosan vonzó az is, hogy a számos iskolai és városi meghívás mellett külföldre is el-eljutunk. Az elmúlt években jártunk már Magyarországon és Kárpátalján, sőt, brüsszeli koncertsorozatunknak komoly szerepe volt abban, hogy a fogyatékos gyermekek és fiatalok foglalkoztatását vállaló Laura Ház kisbuszhoz jutott. Megéri a fáradozást – A Kájoni Consort igencsak aktív, számos erdővidéki eseményen és Erdély sok településén lépnek fel. Mi a titka, hogy közel harminc év működés után is ennyire frissek? – Nem igaz, hogy nincsenek hullámvölgyeink, de szerencsére van egy kemény mag, amely a kezdetektől kitart, majd ha új tagok jelentkeznek, be tudják építeni őket. Szerencsénkre időről időre megtalálnak azok, akik nem csak jó hangszertudással rendelkeznek s elkötelezettjei a reneszánsz zenének, de emberként is kiválóak. Az utóbbi években tagjaink száma megnőtt – jelenleg tízen alkotjuk az együttest –, ami egyben azt is jelenti, hogy folyamatosan meg kell újulnunk. Kiemelten fontos az életünkben, hogy heti két alkalommal gyűlünk össze próbálni – csakis így érhetjük el, hogy bár amatőrök vagyunk, folyamatosan ott lehetünk a hazai rangosabb reneszánsz fesztiválokon. Sikerünk fő zálogának tehát azt mondhatom, hogy szeretünk együtt dolgozni. – Szerveznek, utaznak, fellépnek: miként sikerül ehhez az anyagi hátteret megteremteni? – Néhány éve létrehoztunk egy egyesületet, amely segítségével több helyre is pályázunk, és számíthatunk a városra is. Próbáinkat az iskolában tartjuk – köszönet érte, de azért jó volna saját terem, amely csak a miénk, s hangszereinknek, kottáinknak biztos helyet adna –, mellettünk állnak az egyházak is, templomaikba gyakran befogadtak, az utóbbi időszakban pedig az olaszteleki Daniel-kastély tulajdonosai, Rácz Attila és Lilla is komoly támaszunk. – Apropó, szervezés. Az Erdővidéki Régizene Találkozó már túl van a hatodik kiadásán. Milyenek a visszajelzések? Megéri a sok lótás-futás és aggódás? – A találkozó létrehozásával az volt a célunk, hogy a zenélést nem hivatásszerűen végzők számára is fellépési lehetőséget biztosítsunk. Akik tehették, szívesen jöttek Erdély távolabbi pontjairól is, és túlzás nélkül mondhatom, vitték Erdővidék hírét messzire. Formálódóban az a közönség is, amelyik igényli ezt a zenét. Kezdetben a baróti Diákdombon vertünk tanyát, majd befogadott Olasztelek. A Daniel-kastély remek helyszín, gyönyörűen felújított ebédlője sok nézőt be tud fogadni, de általánossá vált, hogy a folyosón sem nagyon találni helyet. Lehet jövőben már a kastély udvarára kell kivinnünk egyik-másik koncertünket. Azt mondjuk, megéri a fáradozást, folytatni fogjuk. – Mindig felvetődik: van-e, lesz-e utánpótlásuk? – Azt kell mondanom, nincs gondunk ilyen tekintetben. Mint említettem, nem olyan rég bővült a zenekarunk, s nem ritka az sem, hogy munkájuk, hivatásuk hoz Barótra olyanokat, akik szívesen csatlakoznának, és hamar be tudnak illeszkedni közénk. A Gyöngyharmatnak is évekig volt reneszánsz zenét játszó csoportja. Őket Gyergyai Albert Árgyélus királyfi históriájának dramatizált változatával, illetve az abba beleszőtt, Balassi Bálint megzenésített verseiből álló produkciójukkal éveken keresztül vittük magunkkal. Ezek a fiatalok ma az egyetemi városokban élnek, de a zenétől nem távolodtak el. Nagyon kötődnek Erdővidékhez is, ezért meggyőződésem, többen is itthon fogják boldogulásuk lehetőségét keresni. Ha így lesz, szívesen várjuk őket is sorainkba. Hecser László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. április 5.Vízhiány KözépajtánFebruár végétől egyre súlyosbodó vízhiánnyal küzd Középajta: a hálózatot ellátó források és az Ajta-patakának hozama drasztikusan visszaesett, a kutak a kiszáradás határán állnak. A polgármesteri hivatal próbál megoldást találni, de egyik felmerült ötlet sem jelentene azonnali gyógyírt, márpedig arra lenne szükség. Benkő Csaba alpolgármester elmondása szerint már tavaly is gondot okozott a vízhiány, de most minden jel arra mutat, még komolyabb lesz a baj, ha időközben nem esik hosszan az eső. A falunak a templomtól lefelé eső része napközben még úgy-ahogy vízhez jut, de a felső részén három hete csak hörögnek a csapok. Felmérték, milyen más forrás vizét lehetne még befogni, de csak egy jöhetne szóba, ám annak sincs akkora hozama, hogy jelentős pótlást jelentsen, ráadásul távolról kellene odavezetni. Kutat is áshatnának, ám mivel a föld meglehetősen mélyen kiszáradt, nem látják biztosítva, hogy erőfeszítésük sikerrel járna. Vízhasználati órarendet próbáltak bevezetni, de sajnos nem működött, így ezt a módszert is ejtették. Megoldást jelentene, ha Nagyajta és Középajta hálózatát összekötnék, ám ez időbe és az önkormányzat pénzügyi erejét meghaladó összegbe kerülne. „Nemhogy a háztartási vagy utcai csapokban nincs víz, de a kutak is nemsokára teljesen kiszáradnak. A faluban közel ötszáz szarvasmarhát tartanak – zömüket éppen a felső részen –, nincs más lehetőség, a patakra kell hajtani őket. Sürgős megoldást kell találni, mert ha nem lesz csapadék, nyáron – szó szerint – szomjan halunk” – mondotta a község második embere. Bihari Edömér polgármester úgy nyilatkozott, felvették már a kapcsolatot szakemberekkel, s tanulmányozzák, miként lehetne a két hálózatot összekötni, s ennek milyen anyagi vonzata lenne. „Megértem a középajtaiak gondját, ezért azon leszek, hogy pénzt szerezzek a beruházásra. Minden lehetséges ajtón bekopogok, s remélem, valahol megoldást találok: ezt a falu életét és megélhetését veszélyeztető problémát a lehető leggyorsabban kell megoldani” – ígérte az elöljáró. Hecser László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. május 17.Nagybacon nem felejtPünkösd hétfőjén huszonhatodik alkalommal emlékeztek a nagybaconiak arra a 147 egykori falustársukra, akik a világháborúkban életüket áldozták a haza védelmében. A felszólalók arra kérték a Fennvalót, ne engedje, hogy megismétlődjenek a közösségek számára ily fájdalmas események. Az istentiszteletet követően a református imaház falán elhelyezett Nagybaczoni Nagy Vilmos-emléktáblánál az egykori honvédelmi miniszter családjával kapcsolatot ápoló, az emléktábla elkészítését szorgalmazó Dimény Olga szólalt fel. Szólt a vezérezredes életútjának főbb állomásairól, méltatta emberi nagyságát, kiemelte az országegyesítő csapatokat vezető katonai erényeit, majd arról a korszakról beszélt, amikor merészség kellett ahhoz, hogy valaki ember maradhasson az embertelenségben. A koszorúzást követően a helyi fúvósok zenéje mellett a megemlékezők a rossz idő miatt nem a főtéri emlékművekhez, hanem a kultúrházba vonultak. Simon András polgármester a két világháború nemzetünket és országunkat kicsinyebbé tevő hatásáról beszélt. Mint mondotta, a nagybaconiak igencsak kivették részüket a világégések ütközeteiből, ezt példázza, hogy az emlékművekre 147 nevet véstek fel, majd a múltidézés fontosságát hangsúlyozta: az ilyen alkalmak segítik a hozzátartozók megnyugvását, a fiatal nemzedék pedig történelmet és hazaszeretet tanul. Mihály Réka a közösséget ért fájdalmat állította beszéde központjába. Mint mondotta, mindenkinek volt vesztesége, mindenkinek volt halottja, érthető tehát, hogy amikor alkalmuk adódott, nyomban nekifogtak az emlékművek felállításának: „Mindenszentek estéjén virágerdő és gyertyák százai borítják; ide mindenki eljön kegyeletét leróni, hiszen aligha van olyan család, amelynek valamelyik őse ne veszett volna oda.” Simon András polgármester felköszöntötte a honvédő harcokban részt vevő és a mostani eseményen jelen levő Virág Mihályt, Baló Andrást és Mokán Ferencet, a gyengélkedő és ezért a megemlékezésről távol maradó id. Kiss Árpádnak és Nagy B. Sándornak erőt és egészséget kívánt. Az ünnepi műsoron felléptek a Konsza Samu Általános Iskola II. osztályos tanulói, a Benedek Elek Művelődési Egyesület kórusa, a Pásztortűz néptánccsoport készülőben levő táncszínházi produkciója részletét adta elő. Áldást mondott Molnár Sándor helybeli református lelkész. Hecser László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. május 27.Megújul a nagyajtai műemlékKözel félmillió eurót nyert Nagyajta önkormányzata a polgármesteri hivatalnak, a művelődési háznak és a könyvtárnak székhelyet biztosító ingatlan felújítására. A következő hetekben aláírják a szerződést a kiíróval, a Vidékfejlesztési Alappal, majd következik a közbeszerzés, a B-kategóriás műemlékként számon tartott épület pedig várhatóan két év alatt nyeri el új formáját. Bihari Edömér polgármester elmondása szerint sikerükhöz nagymértékben hozzájárult, hogy a művelődési ház olyan értékkel bír, mint az 1904-ben készített 17x13 méteres szecessziós freskó, a korabeli kályhák és tükrök, illetve többletpontokat hozott, hogy ott folyamatosan szerveznek különféle eseményeket. „Mondhatni, nyolcéves küszködésünk eredménye a támogatás megszerzése. Néhány évvel ezelőtt még nyolcszázezer euróba került volna, de az a pályázatunk nem járt sikerrel, aztán időközben kicsit alábbhagytunk igényeinkből, s volt, amit saját pénzből megoldottunk, így lényegesen kevesebbért kellett tovább kilincselnünk” – nyilatkozta a községvezető. Az önkormányzat arra készül, hogy a Nagyajta bölöni kijáratánál néhány esztendeje megvásárolt volt huszárlaktanya felújítására is hasonló nagyságrendű támogatást szerezzen. Hecser László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. május 30.Falumúzeum ZalánpatakonA kis falu majd minden lakója jelen volt szombat délelőtt Zalánpatak kettős ünnepén. Előbb Prédáék udvarán gyűltek össze, hogy örvendhessenek a falumúzeum avatásának, s megcsodálhassák azokat a több nemzedék által teremtett értékeket, melyek szinte véletlenül öröklődtek át egyik nemzedékről a másikra. A más-más portáról származó, különböző korokról és mesteremberekről mesélő tárgyak most egybegyűjtve váltak láthatóvá az 1896-ban emelt kis házban. Aztán a kultúrotthonban – amely majdnem szűknek bizonyult – Préda Barna Az én falum, Zalánpatak című könyvének bemutatásán is részt vettek. A huszonhárom éves fiatalember munkájához kéziratban fellelhető anyagokat, levéltárakban, folyóiratokban és napilapokban megtalált, illetve szóbeli közlésből származó adatokat használt a szubjektív falumonográfia megírásához. A kőalapokon nyugvó ház homlokzata égszínkékre meszelt, ablak-, ajtókerete és zsalugátere zöld, tornácának elemei újnak hatnak, de valójában régiek, csak megújították kicsit, hogy üdébbek legyenek, s a fa erezete szépen rajzolódjon ki. A muskátlikkal feldíszített tornácról a házba lépve szövőszék látszik, a falra akasztva néhány hozzá tartozó borda, mellettük apró lányka székely ruhája díszeleg. Gazdag a kínálat törlőkből is, s ha valakinek hirtelen fonni kerekedne kedve, hát megteheti, mert minden előkészítve áll, a régi, vastagon szőtt, mindennapi használatra készült ruha mutatja, mennyire célszerűen dolgoztak-gondolkodtak egykoron. A másik szoba sokkal bensőségesebb hangulatot áraszt. Ott van a régi, kisebb termetű emberek befogadására alkalmas, bevetett ágy, melynek két oldalát is szőttes keretezi, a három asztalon a dokumentumok pedig a falu múltjáról, az üveghutákban folyó munkáról és a hadat megjártakról beszélnek. A falak is tele vannak háborús ereklyékkel: egy száz esztendővel ezelőtti legényt karddal, szuronyos puskával egyaránt fel lehetne szerelni, ha pedig derekasan kivette részét a harcokból, egyenruháját kitüntetésekkel jócskán tele lehetne aggatni. A falumúzeum megálmodója és kivitelezője Préda Barna, aki üknagyapja, a település egykori kisbírója, Farkas Miklós és neje, Kasléder Mária által a XIX. század végén emelt – erről a mestergerenda is tanúságot tesz – parasztházában rendezte be a kiállítást. A megnyitóbeszédek az épület takaros tornácáról hangzottak el, Préda Barna a könyvhöz és a múzeum létrehozásához szükséges gyűjtésről vallott. Hogy múltunk érdekli, nagyapjának köszönheti, aki Zalánpatak dicső pillanatairól és hőseink tetteiről beszélt esténként. Préda Barna szólt Karácsony Zoltánról is, aki a különleges, a faluban hosszú évtizedekig működő üvegcsűrből kikerülő darabok közül számosat összegyűjtött, megmentve az enyészettől. Tamás Sándor megyeitanács-elnök a hegyek ölelésében élő zalánpatakiak kedvességéről és hagyományainkhoz való ragaszkodásáról beszélt. Mint mondotta, meggyőződése, a jelenleg csak százhúsz lelket számláló közösség magára találhat, ismét fejlődésnek indulhat. Szerepet játszhat ebben Préda Barna, aki példájával mutatja, meg lehet itt élni, lehet célt találni, ha az ember eléggé eltökélt. Sokat segíthet a megmaradásban az is – vélte a tanácselnök –, hogy az évek óta Zalánpatakra visszajáró Károly herceg a vidékre irányította nemcsak a hazai, de a világ érdeklődő turistáinak figyelmét is. Ifjabb Karácsony Zoltán 1927-ben született, Sepsiszentgyörgyön és Brassóban inaskodó falujának ezermesterévé váló édesapjáról beszélt, s kiemelte, milyen szeretettel foglalatoskodott a falu ipari múltjával: otthonában egy szobát az üvegjutából származó darabokkal rendezett be. A művelődési házban bemutatták Préda Barna Az én falum, Zalánpatak című könyvét. A kötetet lektoráló Péter Sándor a nagycsaládként élő zalánpatakiak szülőföldjükhöz való ragaszkodását emelte ki: valaha rengeteg sváb, román s talán olasz érkezett munkát és megélhetést találni ebbe az eldugott faluba; az együttélés évszázadai alatt idegenekből magyarokká, a nehézségek ellenére is erős közösségé váltak – mondotta. A nyugalmazott magyar szakos tanár dicsérte a könyv megírásával nagy dolgot véghezvivő „kicsi” Préda Barnát is: bízik benne, a könyv megírása útjának kezdete. „Barna elődei nyomába lépve olyasvalamit vitt végbe kutatásaival és a könyv megírásával, amihez másnak egy élet is kevés lett volna. Barnának viszont megvolt az az előnye, hogy meghallotta és jól fogadta házépítő üknagyapjának üzenetét, munkába, a közösség szolgálatába állt, s a régi otthonba gyűjtötte a falu megmaradt értékeit.” A könyv szerzője munkájának kezdeteiről vallott. Mint mondotta, amikor a világhálóval ismerkedett, s rákeresett szülőfaluja nevére, mind a Károly herceggel kapcsolatos adatok kerültek elő azokról az eseményekről és emberekről, akikről nagyapjától hallott, alig talált valamit. Ez sarkallta arra, hogy a világháló mellett a sajtóban és levéltárakban fellelhető információk felkutatásába kezdjen. Sokat segítettek a falu öregjei is, akik családjukról, barátaikról és ismerőseikről szívesen meséltek – ezek mozaikként álltak össze, s alakították igazán személyessé a monográfiát. A könyv megírásával hátsó szándéka is volt – vallotta be: általa szerette volna az elszármazottakat rádöbbenteni, milyen értéket teremtettek elődeik. Ha célt ér, s a boldogulást máshol keresők büszkébbek lesznek zalánpataki származásukra, gyakrabban látogatnak haza, sőt, néhányan talán meggondolják magukat, s haza is költöznek. Így kellene lennie, mert Zalánpataknak szüksége van jó embereire. Hecser László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. június 14.Értékünk a faA Zöld Ifjak Környezetvédő Egyesülete (ZIKE) hétvégén hatodik alkalommal szervezte meg erdővidéki V–VIII. osztályosok számára a Zöldikék Környezetvédelmi Vetélkedőt. A kétfordulós, tárgyi tudást, fantáziát és felismerő képességet kívánó verseny központi témája a térségben honos fák voltak, Barótról öt, Vargyasról és Magyarhermányból egy-egy csapat nevezett be. A benevezőknek a megmérettetés előtt rövid filmet kellett készíteniük a tájegység valamelyik fájáról – többek közt meg kellett okolniuk, miért éppen az adott fát választották, és utána kellett nézniük történetének –, majd természetes anyagok felhasználásával makettet kellett készíteniük róla. A kultúrotthonban tartott vetélkedőn a levelek után kellett felismerniük a fákat, és kvízkérdésekre kellett válaszolniuk. Az első díjat és a nyári táborozást Imre Mikolt és Márkó Ágnes (a Gaál Mózes Általános Iskola VI. osztályos tanulói) szerezte meg, de nem távozott üres kézzel Moroianu Ana és Gál Noémi (ők is a Gaál Mózes Általános Iskola VI. osztályos tanulói) és a vargyasi Borbáth Károly Általános Iskola hírnevét öregbítő Imets Aletta és Dimény Vanda sem, akik könyvjutalomban részesültek. Egyed Emőke örömét fejezte ki, hogy a diákok érezhetően komolyan készültek a vetélkedőre: nemcsak az egyszerűbb kérdéseket válaszolták meg, de a nehezebb feladatok sem fogtak ki rajtuk. „Örvendetes, hogy nem kizárólag a tanárok biztatják a jobb képességű tanulóikat, nevezzenek be, de a szülők is fontosnak tartják a környezetvédelmet, s arra bátorítják gyerekeiket, készüljenek a versenyre, mert hasznos tudást szerezhetnek” – nyilatkozta a ZIKE alelnöke. Hecser László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. június 20.Régi szellemiségében hagyományteremtő szándék (Kórustalálkozó Baróton)Nyolc kórus részvételével, Soli deo gloria mottóval szombaton kórustalálkozót tartottak Baróton. A szervező, az év elején alakult Báró Wesselényi Miklós Kórus azt a szellemiséget viszi tovább, amelyet az elmúlt több mint húsz éven át a Zathureczky Gyula Kórus képviselt – hangzott el az első alkalommal megszervezett eseményen. A Csala kürtje fúvósai Diákdombon tartott ébresztő zenéjét és az Ünnepre jöttünk kórusmű eléneklését követően Barót alpolgármestere, Szakács László üdvözölte a messziről érkezett dalos vendégeket. Beszédében a mindennapjainkban jelen levő zenéről beszélt – hol altatódal, életünk fontosabb pillanataiban hol víg, hol szomorú, sőt, sokszor utolsó utunkra is elkísér –, majd arra kérte a kórusok tagjait, folytassák hagyományőrző munkájukat, hiszen általa lélekben gazdagítják hallgatóikat. A főtér közvetlen közelébe eső utcákon való felvonulást megelőzően a kórusok közös számként, mintegy tisztelgésként az ’56-os forradalom hatvanadik évfordulója előtt, az Avanti ragazzi di Buda című művet adták elő. Az eseménynek helyszínt biztosító művelődési ház nagytermében előszóként, majd a kórusok fellépése közé ékelve Krizbai Imre nyugalmazott református lelkész az új kórus létrehozásának szükséges voltáról, a névválasztásról, címerük keletkezéséről beszélt. Mint mondotta, tavaly augusztus 23-i kibúcsúzástatásakor egy ember még könnyes szemekkel köszöntötte, majd másnap orvul hátba támadta. Ezt a bánásmódot a Zathureczky Gyula Kórus tagjainak döntő többsége, mintegy huszonöt ember saját hátba döféseként is értékelte, s a vele való együttérzésből lemondtak az abban való részvételről. Ezt követően egy volt bibliakörös tanítványa azzal kereste meg, hajlandó lenne egy, a régi tagokból alkotott kórust vezetni, ha ő Erdővidéken marad és segíti munkájukat. A felkérésre igent mondott, és a Székely Társalgó Egyesület keretében január végén létrehozták a Báró Wesselényi Miklós Kórust: azt a hagyományt próbálják továbbvinni, azt a szellemiséget próbálják éltetni, amely az általuk 1990-ben létrehozott Zathureczky Gyula Kórusra jellemző volt – jelentette ki. Az új kórus azért választotta „az árvízi hajós” nevét, mert olyanról akarták elnevezni magukat, aki bár erdővidéki származású, de nemcsak szűkebb, hanem a legszélesebb körben tett nemzetéért. Wesselényi Miklós minden tekintetben megfelelt ezen kitételnek: édesanyja, Cserey Heléna nagyajtai, édesapja vonalán pedig nagyanyja, Daniel Polixénia révén vargyasi, életpályája pedig gazdag és közismert, példakép lehet a ma nemzedékének is – mondotta Krizbai tiszteletes. A kórus címere is Wesselényi Miklós életpályáját eleveníti meg: a nagyajtai templomvár, illetve a vargyasi Daniel-kastély két egymás mellé illesztett bástyája származási helyére utal, a fekete-piros-fehér-zöld szegély az Erdélyhez, illetve Magyarországhoz való tartozást, a hármashalom és a tölgyfaágak Erdővidék magyarságát szimbolizálja, a huszárzsinór pedig Wesselényi Miklós legnemesebb lovas hagyományainkhoz való kötődésének állít emléket. Krizbai Imre köszönetet mondott a címert megrajzoló székelyudvarhelyi grafikusnak, Gyöngyössy Jánosnak, a vargyasi kastély megmentéséért még 1989 előtt oly sokat cselekvő és az eseményen jelen levő Deák Vilmát, valamint a nagyajtai templomvár felújításáért küzdő Fekete Levente unitárius lelkészt, a kórus vezetőjét, Egyed Ágnest megtapsoltatta a művelődési házat megtöltő dalosokkal. A Brassói Magyar Dalárda, a Vargyasi Dávid Ferenc Unitárius Kórus, a Zágoni Mikes Kelemen Kórus, a Nagyajtai Gazdag Miklós Polgári Daloskör, a Négyfalusi Vegyes Kar, a Kisbaconi Református Kórus, a Nyikómalomfalvi Katolikus Kórus és a házigazdák fellépését követően szalagot tűztek a zászlókra, és emléklapokat adtak át, majd közös ebéden vettek részt. Hecser László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. június 21.Főnemesek leszármazottjai ErdővidékenAz erdélyi történelmi családokat tömörítő Castellum Alapítvány hétvégén Erdővidéken tartotta az általuk „kicsi Castellumnak” nevezett találkozót. A negyvenkét főnemesi leszármazott szombaton autóbuszos kiránduláson Miklósvárt kereste fel, ahol Kálnoky Anna vezetésével megtekintették a felújítás alatt álló kastélyt, Olaszteleken a Daniel-kastélyszállót és a vargyasi Daniel-kastélyt keresték fel, meglátogatták a fafaragó és bútorfestő Sütő család rezidenciáját és az unitárius templomot. Délután Kisbaconban a Benedek Elek-emlékházban időztek hosszasabban a bodvaji vashámor megtekintése előtt. Vasárnap Baróton szentmisén vettek részt, majd a közös ebédet követően tértek haza. A találkozó egyik szervezője, Fleckhammer Ottó ezen események legnagyobb értékét abban látja, hogy a csak ritkábban találkozó társaság fiatalabb tagjai ismeretséget kötnek egymással, illetve a meglévő kapcsolatokat mélyítik el, az idősebbeknek pedig a közös emlékezés miatt fontos a részvétel. „A nagynak mondott, általában Gernyeszegen tartott – idén kivételesen Csíksomlyón kerül sor a rendezvényre – és a világ negyven-ötven országából érkező vendéget fogadó Castellum-találkozótól eltérően a »kicsi« inkább családiasnak mondható, hiszen főleg a Marosvásárhely, Nagybánya és Nagyvárad környékén lakók jönnek el. Nagyon jónak tartom, hogy a különböző nemzedékekhez tartozók keresik egymás társaságát” – mondotta. Hecser László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. június 22.Az összetartozás jegyébenErdővidéki ösztöndíjas Fogarason Bokor Csongor tavaly szeptembertől kilenc hónapon át a Nemzetpolitikai Államtitkárság a Kárpát-medence szórványmagyarságát segítő Petőfi Sándor Programjának ösztöndíjasa volt Fogarason. A baróti fiatalember nemcsak sikerrel kapcsolódott be a helybeli református, katolikus, unitárius és evangélikus egyházak magyarságot összetartó rendezvényeibe, de újak születésénél is bábáskodott. Az ő érdeme is, hogy az öt éve felszámolt magyar nyelvű oktatás pótlására elindított magyar órák száma heti egyről háromra nőtt; hogy önképzőkör indult és annak rendszeres hazai és anyaországi meghívottjai voltak; és hogy első alkalommal május elején megszervezték a Fogarasi Magyar Napot. Bokor Csongor megbízatása nemrég lejárt, de ennek ellenére szeptemberben visszatér Fogarasra: elfogadták a munkában eddig is tevékenyen részt vevő barátnője, Hollanda Tímea jelentkezését a programba, akivel újabb cikluson át folytatja az elkezdett tevékenységeket. – Miként lesz valakiből a Petőfi-program ösztöndíjasa? – A Baróti Szabó Dávid Középiskolában töltött éveim alatt szavaló- és szép beszéd versenyeken vettem részt, ezek elismeréseképpen 2010-ben jelen lehettem a kanadai Rákóczi Alapítvány Diákok Határok Nélkül programjának Magyarságismereti Mozgótáborában. Nagyon tetszett az a tevékenység, amit a Rákóczinál láttam, egyre több feladatot vállaltam működtetésében, mára pedig az alapítvány vezetőségi tagja lettem. Az ösztöndíjprogram lehetőségéről is az alapítványtól szereztem tudomást, és ők biztosították a pályázáshoz szükséges ajánlást is. Mivel nagyon fontosnak tartom a Petőfi-program célkitűzéseit – köztük szerepel a szórványban élő magyarság identitásának megőrzéséhez való hozzájárulás, a fogyóban levő közösségek az anyaországi magyarokkal való kapcsolattartásának elősegítése, az értékőrző munka megszervezése – kapva kaptam az alkalmon. – Napjainkban milyen a magyar élet Fogarason? – Aki kicsit is érdeklődik a magyar történelem iránt, tisztában van azzal, valaha milyen jelentős szerepe volt az 1300-as évek elején épített várnak. Azóta a város nemzetiségi arányai megváltoztak. Az 1910-es népszámláláskor a város lakosságának több mint felét a magyarság adta, jelentős volt a szászok száma is, a románság pedig egyharmadot tett ki. Ma már alig három százaléka magyar és egy százaléka német, a többi román. Ilyen körülmények közt nagyon nehéz a magyarságot megélni. Jóformán nincs „tiszta” magyar házasság, a vegyes házasságban élők zöme pedig román iskolába íratja gyermekét – nem csoda tehát, hogy néhány éve megszűnt a magyar nyelvű I–IV. osztály is. Pedig milyen múltja van az iskolának! Építését még Mikszáth Kálmán szorgalmazta, aki 1892–1910 között a város országgyűlési képviselője volt, Babits Mihály pedig három esztendeig tanított ott! Fogaras nincs messze a tömbmagyarságtól – Baróttól csak nyolcvanöt kilométer, és Sepsiszentgyörgy sincs sokkal távolabb –, ám valahogy mégis „kívül esik.” Ez a mellőzöttség-érzés némileg rányomja bélyegét életükre – részben ezzel is magyarázható, hogy a fiatalság nem ragaszkodik magyarságához, önkéntesen feladja identitását, s kész beolvadni a románságba. – Vannak olyan magyar kulturális és vallási fogódzkodók, melyek működnek, és hatással lehetnek az egyre fogyó közösségre? – Ezen a téren az egyházaknak van meghatározó szerepe: jóformán minden közösségi programot az ők égiszük alatt szerveznek. A Petőfi-program hivatalos együttműködői az unitárius egyház – mentorom a Háromszék-felsőfehéri Egyházkör esperese, Török István volt –, a katolikusok Palkó Sándor karnagy vezetésével az ökumenikus dalárdát működtetik, a reformátusok – remek vezetőikkel Szász Tibor tiszteletes és neje, Szász Imola Rózsa személyében – adtak helyet az általam szervezett Babits Mihály Önképzőkörnek, majd a Fogarasi Magyar Napnak. Bandi Attila és Bandi Márta evangélikus lelkészházaspárral a Fogarastól tizennyolc kilométerre levő Halmágyon tudtunk jól együtt dolgozni. Az egyetlen egyházaktól független szervezet, amely az identitás megőrzéséért dolgozik, a Szabó Gábor vezette RMDSZ. Ezek ereje mind összeadódik, de ahhoz kevés, hogy megállítsa a beolvadást. Ezért is fektettünk nagy hangsúlyt arra, hogy a Tautu Eszter nyugalmazott tanárnő által elindított fakultatív magyar- órák számát párommal egyről háromra emeljük. Gyermekek és fiatalok jöttek a foglalkozásokra, anyanyelvüket nagyon különböző szinten beszélték, szükség volt, hogy tudásuknak megfelelően dolgozzunk velük, de mivel a kis közösséget nem akartuk feldarabolni, csütörtökönként három és hét között közösen megült úgynevezett magyar délutánokat is szerveztünk. Sokat segített, hogy a magyar nyelvet kevésbé ismerők tudásszintjéhez igazított Balassi-füzeteket tudtunk beszerezni. Nem biztos, hogy ezek a foglalkozásokra járó fiatalok mind megmaradnak magyarnak, de jövőbeli családjaik viszonyulása a magyarsághoz biztos sokkal másabb lesz, mint azoké, akiket nem tudtunk kellőképp megszólítani, elérni tevékenységünkkel. – Mivel tudtátok felkelteni a felnőttek érdeklődését? – Említettem, hogy rendszeresen megszerveztük a Babits Mihály Önképzőkört, melynek keretében közéleti és történelmi témákat jártak körbe előadóink. Az elsőt november 4-én tartottuk, Zsigmond József, a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat munkatársa Kisebbségvédelem Romániában címmel értekezett, majd az erdővidéki kapcsolatrendszeremet kihasználva szülőföldemről szakemberek és művészek jöttek el. Ezen találkozásokon akár száz-száztízen is voltak, ami igencsak szép szám, ha azt vesszük figyelembe, hogy a magyarság összlétszáma alig haladja meg az ezret. Történelmünk jelentősebb évfordulóiról eddig is megemlékeztek, de igény volt arra, hogy gazdagabb, teljesebb formában kerüljön sor rájuk. Az 1956-os forradalomról megemlékezni közel ötvenen gyűltek össze a református egyház közösségi házában. Szász Tibor tiszteletes áhítatát követően a történelmi előzményeket és az eseményeket én vázoltam röviden, majd szavalatok hangzottak el, megnéztük a Szabadság, szerelem című film egy részletét, végezetül kötetlen beszélgetés keretében azok meséltek, akik élték azokat az időket. Csatlakoztunk a református egyház által évről évre Katalin napján tartott Árva Bethlen Kata-megemlékezéshez is. Fogaras legjelentősebb vallási közösségének azért kiemelten fontos Árva Bethlen Kata személye, mert a XVIII. század elején ő építtette a ma is álló református templomot. Az eseményen minden történelmi magyar egyház képviseltette magát, Szekeres Attila István heraldikus Erdély címerének történetéről tartott vetített képes előadást, fellépett az ökumenikus vegyes kar, és szavalatok is elhangzottak. Társszervezői voltunk annak a halottak napi megemlékezésnek is, amelyen az első világháborúban Fogarason elesett, százhuszonhét monarchiáért harcoló katona emlékét idézték. Bár a többségük magyar, az ott nyugvó katonák nyolc nemzethez tartoznak, ám a városvezetés tudomást sem vesz a temető létezéséről, nem gondozza – pedig az elhunytak között szép számban vannak románok is. Minden bizonnyal sokaknak marad emlékezetes az Erdővidék épített örökségének megismerése céljából szervezett kirándulás is. Végigjártuk Bölönt, Miklósvárt, Barótot, Bibarcfalvát és Kisbacont, az úton pedig végig csengő magyar népdalokat énekeltünk. – Miért volt szükség a Fogarasi Magyar Nap megszervezésére? – Bár programjaink szép számban vonzották a fogarasiakat és a környéken lakókat, de úgy éreztük, hiányzik egy olyan rendezvény, amely a legszélesebb rétegnek jelenthetne igazi nagy ünnepet. Az esemény érdekében összefogtak a magyar történelmi egyházak, s mivel mindenki, akihez csak fordultunk – Összetartozunk Székelyföld–Szórvány Partnerségi Program keretében a Kún Kocsárd Egyesület és a Kovászna Megyei Művelődési Központ, valamint a Petőfi Sándor Program is – mellénk állt, nem volt kétséges, sikeresek leszünk. A feladatot vállaló helybeliek mellé Erdővidékről jelentős önkéntes sereg érkezett. A legkisebbeknek a baróti Zöld Ifjak Környezetvédő Egyesülete tartott foglalkozást – arcot festettek, szőnyeget szőttek, origamiztak, gipszet festettek és még ki tudja, mi mindennel szereztek örömet –, majd a szintén baróti Kelekótya együttes játszott örökzöld gyermekdalokat. A fogarasiak közül többen is mondták: milyen jó, hogy az egykori iskolaudvar ismét gyermekzsivajjal, magyar énekkel és tánccal telt meg. Mert a tánc sem maradt el! A sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskola népzenészei tartották a tanítással egybekötött táncházat. Remekül fogadták a baróti művelődési ház Syncron táncegyüttesét, a Csala kürtje fúvószenekart és a Babits Mihály Önképzőkörön már korábban is fellépő Kolumbán Sanyikát. Az esemény a magyar és székely himnusz éneklésével ért véget. Talán azért, mert ritkábban hangzanak el, ott a szórványban mintha másként szólaltak volna meg nemzeti dalaink, mint a tömbmagyarságban, s a szemeken is látszott, különleges pillanat az nekik. – A Petőfi-program kilenc hónapra biztosította ösztöndíjadat Fogarason. Lejártát követően miként tovább? – Az ösztöndíjam lejárt, de elfogadták párom jelentkezését, és vele szeptemberben visszatérek. Nagyon szeretném folytatni mindazon rendezvényeket, melyeket elkezdtem, s a visszajelzések alapján a magyarság hasznára voltak. A Fogarasi Magyar Nap is megmutatta, milyen összetartó ereje van, ezért folytatni, sőt, bővíteni kell. Sok jó ember és cél van Fogarason, amiért dolgozni illetmény nélkül, önkéntesen is érdemes. Hecser László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. június 30.Tenni SepsikőröspatakértAlapításának tizedik évfordulóját ünnepli a Kálnoky Ludmilla Egyesület. Sepsikőröspatak első és legkiterjedtebb tevékenységet folytató civil szervezete elsősorban a szakmai oktatást, a felnőttképzést és hagyományápolást tűzte zászlajára, de szervez honismereti kirándulásokat, együttműködik az egyházakkal, pártolja az ifjúságot és részt vesz romaprogramokban is. Zsigmond Sándor, az egyesület elnöke beszélgetésünk elején előbb kidohogta magát: az igazgatótanács folyton váltakozó tagjainak zömére szervezéskor nem számíthat, a pályázatok megírásától kezdve, levezénylésén át jóformán minden rá és feleségére, Ildikóra hárul. Időközben megbékél: szívesen dolgozik azért faluért, azért a közösségért, amelynek lassan két évtizede tagja, ahol jól érzi magát, és megbecsülik tevékenységét. Csak az elmúlt négy év rövid kimutatásait nézzük át, s kiderül: több tízezer lej támogatást szereztek, az idei hat jelentősebb tervük megvalósításával pedig még további tizenhétezer lej jut közösségi tevékenységre. Mondhatnánk, könnyű annak, akinek jó kapcsolatai vannak a Bethlen Gábor Alapnál, a Communitas Alapítványnál, a Háromszéki Közösségi Alapítványnál és a megyei tanácsnál, partnerei között pedig nem egy erdélyi és anyaországi szakmai szervezet áll. Mondhatnánk, de nem lenne igaz, mert mindez a sikernek csak nagyon kicsi szeletét adja, a többiért újból és újból meg kell küzdeniük. Hasonlóképpen sok munkával jár a pályázati önrész előteremtése is. Igaz, meglehetősen sok tagja van az egyesületnek, s az évi tagsági díjat is fizetik, de mellé még szerezni kell, nem is keveset. A falu módosabb cégei készek jelentősebb összeggel is hozzájárulni az egyesület sikeréhez, és akadnak adakozóbb falustársak is. Harminc-negyvenre tehető azok száma, akik adójuk két százalékát nekik ajánlják. A teljesség igénye nélkül, csak szemléltetésül ragadtunk ki néhányat a „ludmillások” sikeréből. A sepsikőröspataki és kálnoki gyermekeknek tizennégy rend székely ruhát pályáztak, a fúvószenekarnak egyenruhát és dobot vásároltak, támogatták a tűzoltócsoportot, hozzájárultak a katolikus templomtorony szerkezeti megszilárdításához, kirándulásokat szerveztek, jártak Gábor Áron és Wass Albert nyomdokain, felkeresték az erzsébetvárosi szórványmagyarságot, hagyományos mesterségeket oktattak, szerepük volt a falunapok sikerében, legutóbb pedig kivetítő-felszerelést vásároltak. „Kicsit nagyobb létszámú és lelkesebb tagságra lenne szükség, hogy a rengeteg ügyintézéssel járó feladatot könnyebben el lehessen látni, illetve többet lehessen szervezni és tenni a falu érdekében. Jó érzés tölt el, amikor néhányan az úton csak azért állítanak meg, hogy a legutóbbi kirándulás élményeiért még egyszer köszönetet mondjanak, vagy arról érdeklődnek, mire készülünk, mert ők is jönnének, ők is mellettünk állnak. Szóval, tovább dolgozunk – remélem, erőnk is lesz hozzá, mert Sepsikőröspatak megérdemli a törődést” – mondta Zsigmond Sándor. Hecser László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. július 4.Unitáriusok a Vadas-tetőnHogy mikor vette kezdetét, nem tudni, de egy 1948-ban keltezett feljegyzés szerint akkor már hagyománya volt az árkosi, sepsikőröspataki, kálnoki, bölöni és nagyajtai unitáriusok közös határon, a Vadas-tetőn való találkozásának. A szokást – vélhetően a kommunista rendszer tiltására – évtizedekig nem gyakorolták, s valószínűleg el is veszett volna, ha Sepsikőröspatak lelkésze, a jelenleg Nagyajtán szolgáló Fekete Levente nem veti fel újra megtartását, terve megvalósításában nem támogatja presbitériuma, s nem kapcsolódik be a munkába lelkesen utódja, Czire Szabolcs is. A hamvaiból újjászülető eseményt végül 1996 július első szombatján tartották. Az időpontot annyira megfelelőnek találta a résztvevők népes serege, hogy „az unitárius búcsút” azóta is akkor ülik meg. Az első „újkori” vadasi találkozó szervezését a Háromszék kérésére a sepsikőröspataki unitárius egyház gondnoki tisztségét huszonegy esztendőn keresztül ellátó idős Költő Sándor elevenítette fel. 1995-ben merült fel a találkozók újbóli megszervezése; a tető alá hozást nehezítette, hogy Fekete Leventét Nagyajtára hívták lelkésznek, helyét Czire Szabolcs vette át, s így – a nehézkes kommunikációs eszközökre támaszkodva – a két településről kellett az ügyet előmozdítani. Az első találkozó helyszínét nagybátyjával és unokaöccsével, idősebb és ifjabb Költő Károllyal és Bedő András állatorvossal, valamint Nagyajtáról Péter Gézával és Kisgyörgy Lászlóval választották ki: úgy okoskodtak, a tető ezen a részén éppen elég lapos, hogy az asztalokat el lehessen helyezni, elég árnyékos is, hogy a júliusi tűző naptól védve legyenek, s ott, alig kődobásnyira a forrás, hogy a vizet ne kelljen messziről hozniuk – elevenítette fel idős Költő Sándor. A szószékről idejében kihirdették, mikor és hol kerül sor a találkozóra, de azért figyelemfelkeltés céljából az árkosi fúvósokat előbb otthon, majd Sepsikőröspatak utcáin hordozták végig traktoron, hogy zenéjükkel juttassák az emberek eszébe, milyen jelentős napra virradtak. „A találkozó előtt napokkal nekifogtunk a munkának. Kenyeret nem vettünk, mert magunk sütöttük, s hogy a flekkennekvaló meglegyen, disznót vettünk és öltünk le, a zöldséget pedig összeadtuk, egyedül a sört kellett máshonnan hozatnunk. Annyian jöttek el, hogy ez a hely, ahol most állunk, szinte szűknek bizonyult, pedig akkor az autók nem jöhettek be az árnyékba, mert mindenhol asztal volt” – mesélt az új kezdetekről Költő Sándor. Idén a szervezői feladatok ellátása a bölöni egyházközségre hárult, az istentiszteletet is az erdővidékiek lelkésze, ifjabb Kozma Albert tartotta. Az Egyesült Államokból a napokban hazatért lelkész Lukács evangéliumából vett igére alapozott beszédében úgy fogalmazott: egyetértésre, békességre és szeretetre van szükség ahhoz, hogy az unitárius közösség, illetve a szélesebb értelemben vett családunk, az erdélyi magyarság erős tudjon mAradni. Erőre van szükségünk ahhoz, hogy céljainkért, megmAradásunkat szavatoló értékeinkért – az életet adó földünkért és erdeinkért, fontos ingatlanjainkért, iskoláinkért és egyetemeinkért – tenni tudjunk, nem szabad tehát hagynunk, hogy sértődöttségeink haraggá és gyűlöletté fajuljanak. „Évente egyszer találkozunk itt, a Vadas-tetőn. Ilyenkor azt szeretném látni, hogy szemünkben nem a gond, hanem az öröm csillan fel, kinyújtott kezek és ölelő karok fonódnak egybe, sikerekről és eredményekről számolunk be egymásnak” – mondotta. A bölöni egyházközség gondnoka, Uzoni István a Vadas-tető egyesítő erejét emelte ki: az elmúlt két évtizedben csak öt település szervezte az eseményt, ám úgy vélte, eddig sem kifejezetten az övék volt az, hiszen számos más település unitáriusa, illetve más vallású is részt vett azon. Arra kérte a Sepsiszentgyörgyi, szentivánlaborfalvi és szentkirályi egyházközségeket, kapcsolódjanak be, vegyék ki ők is részüket a szervezésből. A Háromszék–felsőfehéri Egyházkör esperese, Török István beszédében – bevallottan a labdarúgó Európa-bajnokságon remekül szereplő magyar válogatott szereplése hatására – az öt falut nagy csapatnak nevezte, s azt kívánta, éltetőerejük ne csak megmAradjon, hanem erősebbé váljon. A bölöni kis táncosok fellépését követően a szórakozásé lett a főszerep. A kosarakból előkerültek az otthonról hozott falatok, a bográcsban bárány főtt, a lacikonyhásoknál flekkent és italt lehetett vásárolni, így a délutánba nyúlóan lehetett egymás társaságának örülni. Hecser László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. július 6.Árvíz után NagybaconbanHivatalos jelentés készült a múlt heti nagybaconi árvíz által okozott kárról: a kiöntő patak hatvan gazdaságban okozott veszteséget, 3,5 hektár veteményes, hét hektár mezőgazdasági terület (főleg krumpli és búza), öt hektár kaszáló és tizennégy hektár legelő ment tönkre. A súgói erdő alatti utat 2,5 kilométeren, az aranyosi erdei utat 760 méteren, a Szárazajta felé vezető 44-es községi utat 1800 méteren rongálta meg a lezúduló víz, az Uzonkafürdőre vezető 47-es községi úton közlekedési-biztonsági felmérést végeztek, minek eredményeképp a nehézforgalmat felfüggesztették. Hét kilométer mezei út is megrongálódott. A gazdák kártérítésre csak akkor számíthatnak, ha biztosítással rendelkeznek, az önkormányzat viszont reménykedhet némi kormánytámogatásban – tudtuk meg Simon András polgármestertől. A nagybaconiak emlékezetében négy árvíz, az 1959-es, 1960-as, 1975-ös és 1990-es mAradt meg igazán. A múlt heti a legnagyobb és legtöbb keserűséget hozó 1960-ashoz volt hasonlatos – emelte ki Bocskor Zoltán és neje, Sára, akikkel a polgármesteri hivataltól alig kődobásnyira található telkükön találkoztunk. A telket az önkormányzat béreli raktárnak és lerakatnak, de néhány áras részt továbbra is maguk művelnek, így érthető, hogy a múlt kedden este kilenc és tíz óra közt lezúduló esőt követően az idős gazda felszegi otthonából nyomban oda sietett menteni a menthetőt. Az egyórányi eső elég volt ahhoz, hogy jóformán semmi se mAradjon. A krumpli nagyon szép termést ígért, de oda az egész, a csűrben tárolt sárga rendszámú Aro terepjárót vagy két éve nem használták, de már valószínűleg nem is fogják, miután az iszap a motorterét is elöntötte. A kis ház sem úszta meg: az ajtó alatt befolyt a hordalékkal telített lé, a több centiméteres sarat alig lehetett eltávolítani. „Este vacsoráztunk, amikor hallottam, valami nagyon zúg odakint; kinéztem, s láttam, olyan ítéletidő kezdődött, amilyen rég nem volt, s a víz már a kertünkben. Az uram nyomban biciklire ült, s jött, hogy nézze meg, itt lent, a patak mellett milyen a helyzet. Hát már nem volt mit tennie, a víz pedig akkora volt, hogy itt is ragadt egész sokáig” – idézte fel azokat a pillanatokat az asszony. Az idős házaspár a következő napokban-hetekben a kerítés helyreállításán és a kert rendezésén dolgozik. A kerítés ugyancsak szükséges, mert az állatok és nem jó szándékkal érkező emberek dolgát meg kell nehezíteni; de azt is ki kell találni, a leiszapolt krumpli helyére lehet-e valamit még vetni. Ejsze nem, de megpróbálják. Két oldalról jött az ár Az Iskola utcában a baptista templom melletti híd bal oldalán vastagabb és vékonyabb ágakból álló nagyobb kupac éktelenkedve jelzi, itt nemrég valami jelentősebb dolognak kellett történnie. A hídról lepillantva előbb a patakmeder fáin lógó zacskók tucatján akad meg szemünk, kicsit tovább egy jónak tűnő talicska markolata áll ki a vízből. A hídon túl az első háznál két férfi javítja a kerítést. Nem valami beszédesek, inkább a munkára összpontosítanak, ám egyikük végül megszólal, s elmondja, a víz elöntötte a kertet, és valószínűleg, az állatállományban is kár esik, ha nem tudják idejében a szomszéd felé áthajtani. Kicsivel odébb az úton termetes férfi magasnyomású vízpumpával mossa az iszapos ülőkét. A sarki ház udvarának vaskapuja nyitva, bent nagy a mozgás. Mihály Csilla azt mondja, nem voltak itthon, de ismerőseik jöttek, s mentettek helyettük. Őket két helyről, az utcáról és a patak felől érkező ár is érintette, jóformán minden, azaz az udvar, a csűr, a nyári konyha és a garázs is víz alá került. Egyedül a magasabban álló házat – bár az utolsó lépcsőfokot is ellepte a víz – nem érte a pusztítás. Több nap takarítás után még mindig vastagon áll az udvaron a szikkadó iszap, sőt, a nyári konyhába belépni is nehéz. Az asszony átvezet a csűrön, s mutatja: kertje a fákig tartott, ám annyi földet elmosott a víz, hogy legalább fél méterrel kurtább lett, s eltűnt a hosszan futó közkert is. „Amit lehetett, kivittünk, s igyekeztünk megmosni. A kutakat kiszivattyúztuk, most úgy-ahogy, tiszta a vizünk, az áradást a garázsban átvészelő autó szétszedve áll a műhelyben, az udvar, ahhoz képest, hogy mi volt, tisztának mondható, de még mindig távol állunk attól, hogy ismét olyan legyen, mint régen. Gondban vagyunk, mert nem tudjuk, mihez kezdjünk a rengeteg szeméttel: nem érkezett még hír arról, a polgármesteri hivatal segít-e legalább egy traktorral, hogy a több teherautóra is elég hulladékot elszállítsuk. Nagyon bízom benne, mellénk állnak” – mondotta Mihály Csilla. Patakszabályozásra van szükség A Bartha-szegletnél levő híd lábánál hordalékkal és gyökerestül kitépett vékonyabb fákkal van tele a hely, a szelektív hulladékgyűjtő oldala mintegy szűrőként működött, rácsozatán a félig száradt hulladék szinte méteresen áll. Nem jobb a helyzet tovább sem: a túlsó parton eldőlt öreg fa, a part két oldala hulladékkal tele. A fűzfalvi hídnál Futató Györggyel találkozunk. Mint mondja, nagyobb kára nem esett, de kertjében szinte semmi sem mAradt, miután átvonult rajta az ár. A kerítés egy része nem tudott ellenállni a nyomásnak, s ledőlt, ám nem sodródott tovább, lábra tudta állítani. Az elmúlt napok a pucolással teltek, de még mindig nem értek a végére. Azt hiányolja, mindent a maguk erejéből kellett megoldaniuk, mert a polgármesteri hivatal bár egy pumpát nem adott, hogy kiszivattyúzzák a vizet. „Mi még megcsináltuk, de legalább az idősebbeket segíteniük kellett volna” – mondotta nem kevés feldúltsággal hangjában. Futató Györgynek véleménye van a patakszabályozásról is: mélyíteni, szélesíteni kell, falait meg kell erősíteni, mert ellenkező esetben ismét megismétlődhet a baj – sok fáradságos munkával megteremtett érték vesz el, ha az illetékesek nem lépnek időben. Hecser László Háromszék Erdély.ma 2016. július 13.Tettre kész NagyajtaMintha szemérmesek lennének a nagyajtaiak: ha riportútja során az újságíró benyit valahová érdeklődni, első válaszként általában azt kapja, biza rosszkor ment, mert mostanság nem történt semmi érdemleges. Aztán egy kávé – vagy Fekete Levente unitárius lelkésznél frissen facsart narancslé – mellett az elejtett szavakból mégiscsak érdekes történetek bontakoznak ki. Kiderül, miért haragszik a polgármester a labdarúgócsapat szurkolóira, mekkora összeget remélnek a templomvár felújítására, mi játszott közre a gólyák újbóli szaporodásában, milyen érzés, amikor a dédapai örökséget kell átvenni. Milyen az igazi szurkoló? A választások nemrég jártak le, utózöngéi még érződnek, mi más is kerülne hát először szóba, amint benyitunk a polgármester irodájába. Nagyajta harmadszor megválasztott elöljárója, Bihari Edömér saját sikeréről nem mesél, de az új tanács összetételét hajlandó elemezni. Örvend, hogy az RMDSZ-nek sikerült hatról hétre emelnie képviselői számát, s főleg annak, hogy köztük hárman újak – Simon Albert Mihály, ifj. Barabás Mihály és Benkő Dániel –, akikről úgy véli, friss szemléletmódot hoznak a tizenegy tagú testületbe. „Jónak tartom, hogy fiatal, felelősen gondolkodó emberek kerültek az új tanácsba. Simon Albert Mihálynak és ifj. Barabás Andrásnak kiváltképp örvendek, mert ők egyházi emberek – előbbi a középajtai református, utóbbi a nagyajtai unitárius egyház gondnoka –, tehát már végeztek közösségi munkát. Az önkormányzatnak és az egyházaknak közös dolgai is vannak, hiszen a temető és a falut szolgáló egyházi épületek is szóba kerülhetnek üléseinken, de akár a kultúra és sport vonatkozásában is együttműködhetünk, szóval, igencsak hasznosnak vélem a velük való jövőbeli munkát” – mondotta a polgármester. Ha egy szó erejéig úgy általánosságában említettük a sportot, szinte kötelező, hogy hosszabban beszélgessünk a múlt század elejétől jegyzett labdarúgócsapatról. Az együttesre évek óta komolynak mondható összeget szánnak – az önkormányzattól pályázat útján harmincötezer lejt kapnak –, ennek az eredménye is látszik, hiszen idén is tisztességesen helyt álltak, sokkal nagyobb települések klubjait utasították maguk mögé. Az elöljáró a kilencedik hely megszerzésénél fontosabbnak tartaná viszont, ha a szurkolók igazi szurkolóként viselkednének, s nem szidnák, ha rászolgáltak, ha nem, a színeiket viselőket. „Nem méltó, ahogy a meccsre kilátogatók hangadói viselkednek: akkor sem tapsolnak, örvendenek, ha nyerésre állunk – inkább játékosainkat, a bírót és ellenfeleinket szidják. Megmondom őszintén, többször felmerült már bennem, egyáltalán szükségünk van-e erre? Az egyetlen dolog, amiért még mindig igent mondok, az, hogy gyermekeink igen elkötelezettek, s néhány év múlva elég érettek lesznek, hogy a nagyok között is bemutatkozhassanak. Abban bízom, változtatni tudunk ezen a méltatlan helyzeten, ha zömében nem máshonnan igazolt játékosok, hanem a mi gyermekeink lépnek pályára. Saját véreinket csak nem fogják szidni és ócsárolni?” – bizakodott az elöljáró. Megmenteni a várat Az unitárius gyülekezet háza tája most éppen csendes. A konfirmálás – amelyen öten tettek hitet vallásuk mellett – a pünkösd előtti héten járt le. Az év első öt és fél hónapjában Fekete Levente lelkésznek ötször kellett gyászszertartást tartania, keresztelőre két alkalommal került sor. Öröm viszont, hogy júliusra még két keresztelőt bejelentettek. Sajnos, esküvőből sem tartanak sokat, s ami van is, később, nyár derekán esedékes. Hogy mi dolga akkor a lelkésznek? Hát van azért bőven. Istentiszteletekre és szertartásokra készülni, vallásórákat tartani, az egyesült államokbeli és hollandiai testvérgyülekezeti kapcsolatot ápolni, a nyári egyházi ifjúsági programokat – azaz a konfirmációi mozgótábort és az amerikai ifjúsági csoport részére szervezendő összejövetelt – előkészíteni, a vártemplomot és a Kriza-múzeumot látogatókat fogadni, az építendő ravatalozó ügyében együttműködést keresni az önkormányzattal, a Gazdag Miklós Polgári Daloskör elnökeként kijárni egy egyesület bejegyzését – sorolja, és mosolyogva mondja –: aztán itt a kert, s a becsületes gazda azt is rendezi. Kell-e még több? Mert bizony van: évek óta azért küzdenek a vezetőséggel együtt, hogy a vártemplomot (fotó) teljes egészében felújítsák. Hét éve már, hogy a cél érdekében pályázati iratcsomót állítottak össze, a kiíráson jól is szerepelt, a minisztérium elismerte, jó munkát végeztek, majd pénz helyett sajnálkozó levelet küldtek: járni jár, de nem jut. Pedig igencsak szükséges lenne, hogy az évszázados falak megerősítést kapjanak, mert néha vederméretű kövek hullnak le, félő, előbb-utóbb nem lesz, amit megmenteni. Most ismét felmerült az EU-s pályázási lehetőség, de ezzel egyidőben derült ki, ahhoz újabb akadályt kell legyőzniük. A 2009-es pályázáskor ugyanis elegendő volt a társtulajdonos, a református egyházközség beleegyezése, most viszont egy törvénymódosítás következtében nem szerepelhet két tulajdonos nevén a javítandó ingatlan. Ez nem jelent megoldhatatlan gondot, hiszen a két egyház jól megérti egymást, ha tehetik, segítik a másik munkáját, de az adminisztrációs többletteher senkinek sem hiányzik. „A templom, a tornyok, a várfalak és a bástyák – a kijavított északnyugati kivételével – sajnos teljes felújításra szorulnak. A délkeleti bástya tragikusan rossz állapotban van, és a várfal teteje is bomlik; sokat rontottak a falak általános helyzetén az elmúlt években a kisebb földlökések is. Felújítjuk a régi iratcsomót, és egymillió euróra pályázunk. Tennivaló sok van, jól jönne több pénz is, de ennek az összegnek is nagyon fogunk örvendeni, ha Isten is úgy akarja, és megadják. Jó hír, hogy a kétszázalékos önrészünk, azaz húszezer euró már megvan, úgyhogy nem kell kilincselnünk érte” – mondotta Fekete Levente. A gólyák barátai Erdővidéken a legjelentősebb, mintegy százötvenre-kétszázra tehető gólyapopuláció Nagyajtán él. Gazdag Géza tanítónak köszönhetően talán már a hatvanas évek végétől, a hetvenes évek elejétől számon tartották a fészkeket és a szaporulatot is. Az évente egyszer-kétszer biztosan kiöntő Olt szabályozása és a környékén levő mocsarak lecsapolása, azaz szinte teljes életterük felszámolása olyan negyven éve oda vezetett, hogy negyedére, azaz tíz körülire essen vissza a fészkek száma. A sokáig fennálló áldatlan helyzetet éppen a pénztelenség és a gondatlanság oldotta meg – árulja el a Gazdag Géza stafétáját átvevő Péter Géza tanár. Mert e két dolog kellett ahhoz, hogy a természet ismét gyakorolhassa jogait: a vízelvezető csövek elöregedése és eldugulása, illetve ki nem takarítása, meg nem javítása. A víz előbb-utóbb megtalálta útját, és szántókat-kaszálókat öntött el, ott pedig hamarosan nádasok is kialakultak. „A gazdák megpróbálták menteni földjeiket, volt, ahol sikerrel is jártak, de a gyengébb minőségű kaszálókat idővel felhagyták, ami igencsak kedvezett a gólyáknak” – magyarázza „tanárosan” Péter Géza, mi kellett, hogy ismét élettérhez jussanak az igencsak hasznos, egereket és bogarakat bőségesen fogyasztó madarak. Manapság mintegy harminc fészket tartanak nyilván a diákok segítségével. A gyermekekre bízzák, hogy számba vegyék, megjöttek-e a gólyák régi helyükre, választottak-e párt a fiatalok, tettek-e új fészket, illetve hány fióka kelt ki. Nemcsak szóban és írásban tartják számon ezeket az adatokat, de fényképek is készülnek, a fészkeket pedig egy kis térképen – amelyen minden ház be van jelölve – fel is tüntetik. A diákok feladata az is, hogy a télire itt mAradt madaraknak segítsenek, s a könnyebben elérhető helyeken ételt helyezzenek el. „Bár köztünk is akad, aki a gólyapiszok miatt leveri a háza környékén épülő friss fészket, de azért kijelenthető: a nagyajtaiak nagyon szeretik a gólyákat, s elismerik hasznukat, védik és gondoskodnak róluk” – mondta Péter Géza. A dal családi hagyomány Az 1881-ben Nagyajtai Polgári Daloskör néven alakult, 1998 óta legjelentősebb vezetője, Gazdag Miklós nevét viselő vegyes kar élén másfél éve Fehér Orsolya áll, aki a karnagyi pálcát a dalosokat mintegy húsz évig szolgáló Péter Gézától vette át. A Baróton élő fiatal zenetanárnő helyzete különleges: Gazdag Miklósban, illetve 1948-ban nyomdokába lépő fiában, Gazdag Zoltánban dédnagyapját, illetve nagyapját tisztelheti. Nagyajta kulturális életének szervezésére és irányítására 1874-ben létrehozott Polgári Olvasóegylet égisze alatt és támogatásával született meg a kezdettől nagy népszerűségnek örvendő – a ránk mAradt jegyzőkönyvek tanúsága szerint a tagság létszáma ötven körüli, továbbá húsz-huszonöt pártoló és tiszteletbeli taggal számoltak! – daloskör. A bölöni Gazdag Miklóst 1925-ben hívták Nagyajtára unitárius kántortanítónak, majd még abban az évben az eltávozott Erdős Mihály helyett karnagynak választották. Az 1925. november 29-én fogalmazott jegyzőkönyv szerint azért, mert „(...) rövid itteni tartózkodása alatt máris tanújelét adta a Dalárda iránt meleg érzéseinek, rokonszenvének és rátermettségének”. Hogy Gazdag Miklós jó választás volt, ahhoz kétség nem fér: a férfidalárda mellett ifjúsági, női és vegyes kart is szervezett, évente nyilvános dalesteket tartottak, eljártak dalos találkozókra és versenyekre, a környék dalárdáival gyümölcsöző kapcsolatot ápoltak. Adja magát a kérdés: mit jelent a neves előd nyomába lépni? Fehér Orsolya nem titkolja, érzelmi szálak is közrejátszottak, hogy a feladatra igent mondott: addig csak női kórust, a baróti Rozmaringot vezette, vegyes kart még soha, de a kihívást nem háríthatta el, ha egyszer arra kérték, folytassa a családi hagyományt. Az elmúlt hónapok próbái, a közös gondolkodás és cselekvés, a fellépések élményei után már lelkendezve mesél a nagyajtaiak összeforrottságáról és az énekléshez való lelkiismeretes hozzáállásáról – úgy véli, ez az összetartás, közösségben való dolgozás a titka, hogy a nehéz idők ellenére hosszú éveken keresztül meg tudták őrizni a kórust. Hétről hétre átlagosan huszonöten járnak próbára; köztük fiatal házasok, idősebbek és nyugdíjasok is, de a különböző nemzedékek kitűnően megértik, sőt, kiegészítik egymást, a sokszínűség a társaság épülésére van. A falu életében eseménynek számító kosaras bál szervezésekor is jól leosztják a feladatokat, gördülékenyen megy minden. „Nagyon tudok örvendeni, hogy nemcsak az éneklést, de az egyéb feladatokat is nagyon komolyan veszik, s a hétköznapokban is családként viszonyulnak egymáshoz – nagy ajándék ez a kórusnak is” – mondotta lelkendezve Fehér Orsolya. A kórus rövid távú céljai között szerepel repertoárjuk frissítése és változatosabbá tétele, s igyekeznek eleget tenni minden meghívásnak. A fiatal karnagy úgy véli, a más kórusokkal való együtt éneklés, egymás meghallgatása nemcsak szórakozás, de tanulás is. Felmérhetik, szakmailag hol állnak, mire kell odafigyelniük, miben kell javulniuk, s mindeközben új dalokkal ismerkedhetnek, új kottákat szerezhetnek be – mert egy százharmincöt éves kórusnak is javára válik, ha néha-néha megújul. Hecser László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. július 16.Fúvószenétől hangos NagybaconA tavaly első ízben Nagybaconban megszervezett fúvóstábor igencsak sikeres volt, nem fért hát kétség, folytatása következik. A héten közel nyolcvan 9–17 év közötti, Gidófalváról, Székelyzsomborról, Erdőfüléből, Barótról érkező, no meg nagybaconi, magyarhermányi és szárazajtai gyermek kottaolvasást, hangszerkezelést és -karbantartást tanul, valamint napi több órát gyakorol. A szervezők abban bíznak, a tábor hatásosan hozzájárul, hogy Erdővidék és környéke fúvósélete megerősödjön, felfrissüljön. Az oktatás hangszerek szerinti csoportokban folyik. A mezőfényi Czier Zsolt a mélyrezesekkel, a gidófalvi Sándor Sándor és a mikóújfalusi Sorbán Miklós a trombitásokkal, Sorbán Beáta a fuvolásokkal, a nagybaconi Benedek Ildikó a klarinétosokkal és Vágási István a szaxofonosokkal és klarinétosokkal foglalkozik, de alkalom van a közös zenélésre is. Kell is az, hiszen Nagybacon vendégszeretetét – szállást a helyi közbirtokosság biztosít, tantermeit és udvarát rendelkezésükre a Konsza Samu Általános Iskola bocsátotta – modern dalok feldolgozásával és klasszikus szerzők darabjainak főtéri előadásával hálálják meg, a siker érdekében pedig készülni kell. „Nagyon lelkesek a gyermekek, készek a lehető legtöbbet tanulni, s kihozni magukból. Úgy látom, lesz, akivel az ősz folyamán létrehozzuk az egyesített erdővidéki zenekart. Azt tervezzük ugyanis, a szeptember, október folyamán indított karnagyképző tanfolyamunkkal egy időben a három baconi, illetve baróti csoportunkból hatvan-hetven fiatal bevonásával létrehozunk valami újat, s talán valami különlegeset” – nyilatkozta Vágási István. Hecser László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. július 16.Székelyekről, hunokról, mongolokrólCsütörtökön harmadszor nyitotta meg kapuit Baróton a Magyar Örökség honismereti szabadegyetem és tábor. A szervezők – a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület és Erdővidék Múzeuma – szándéka, hogy a magyar őstörténet-kutatás eredményei minél szélesebb körben ismertté váljanak. Az előadások nem egyetlen téma köré szerveződnek, de több középpontjában szerepelnek a mongolok, történelmük és értékeik. A megnyitón többek között beszédet mondott Zeneemyadar Batbayar, Mongólia magyarországi nagykövete, majd Dimaadzsav Erdenebator A hun és a székely kultúra hasonlósága, Tsevegmed Bolormaa Mongólia értékei és látnivalói címmel tartott vetített képes előadást, Obrusánszky Borbála a Dzsingisz kán utódai című kiállítást nyitotta meg. Demeter László múzeumigazgató úgy nyilatkozott, megelégedéssel töltötte el, hogy a tábor iránt nemcsak az erdővidékiek, hanem a távolabb, a Brassóban, Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen élők is érdeklődnek. „A programot próbáltuk úgy összeállítani, hogy minél szélesebb kört tudjunk megszólítani. Örvendek, hogy a délelőtti, főleg családoknak szóló kézműves-foglalkozásokra oly szép számban jöttek el, vagy hogy a Székelyudvarhelyi Arany Griff Rendnek köszönhetően ismét harci bemutatókat láthatunk, akár az eddig hat alkalommal megrendezett Erdővidéki Reneszánsz Napokon. Mondatni megyei premier lesz – hiszen tudtommal csak Kovásznán és talán Kézdivásárhelyen mutatták be – A lovasíjász című nagy sikerű film vetítése, s közérdeklődésre tart számot Macalik Ernő gyógynövényszakértő teakóstolással egybekötött előadása is. Szóval, úgy érzem, jó úton járunk, a szép számú érdeklődőnek sikerült emlékezetest kínálnunk” – mondotta a főszervező. Hecser László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. augusztus 1.Faluünnep kiállításokkal NagyajtánA kultúrotthon és a Kriza János Általános Iskola által határolt egykori piactér jókedvű nagyajtaiakkal, erdővidékiekkel és külföldi vendégekkel volt tele szombaton és vasárnap. A színpadon napközben a házigazdák és a környék tehetséges fiataljai, esténként a nevesebb előadók léptek fel. A Nagyajta szellemi öröksége iránt érdeklődők sem mAradtak élmény nélkül: az óvoda épületében, valamint a vár északnyugati bástyájában kiállítást lehetett megtekinteni. A középajtai mazsorettek felvonulását követően Bihari Edömér polgármester üdvözölte a falubelieket és az Egyesült Államokból, Madisonból, valamint a Hollandiából, Frieselandból érkező unitárius vendégeket. „Minden magyar kistelepülésnek, így a miénknek is megvannak a maga hétköznapi gondjai. Mindezek mellett nagyon fontos, hogy ebben a felgyorsult világban egy-két napot szenteljünk a kikapcsolódásra, feltöltődésre, az ünneplésre, amikor az elszármazottak hazajöhetnek az ősi portákra, találkozhatnak a rég nem látott rokonokkal, barátokkal, jó ismerősökkel, amikor színpadon megcsodálhatjuk gyermekeink, ifjaink produkcióit, amikor kicsit megáll az idő a hétköznapok forgatagában, amikor a kiállítások révén megcsodálhatjuk az őseink által ránk hagyottakat” – mondotta a községi elöljáró. Délután fellépett a baróti Mozaik, majd a Syncron tánccsoport, amelyek modern táncokat adtak elő, később a nagyajtai szülőknek és nagyszülőknek a Napsugár tánccsoport, a Magocska dal- és furulyacsoport, a Vadrózsák néptánccsoport, az Áfonya és Motolla citeraegyüttes, valamint az alig kilencesztendős borosnyói, de nagyszülei révén középajtai Osváth-Nagy Sándor szólógitáros okozott örömet. Bár a délutáni programot zápor zavarta meg, alig félórás eltolódást okozott, azt pedig estére – a Székelyudvarhelyi Syntia, majd egy tehetségkutatónak köszönhetően a Magyarországon befutott hazánkfia, Antal Timi, végül a feketehalmi Tudor Noémi és az Új Bolygó együttes tartott koncertjére – „behozták” a szervezők. A faluünnep tegnap az amerikai és holland vendégek tiszteletére tartott ökumenikus istentisztelettel folytatódott, amelyen fellépett a Gazdag Miklós Polgári Daloskör is. A központban felállított színpadon hastáncot adtak elő a Fekete Rózsák, néptáncot a középajtai fiatalok, majd a Vargyasi Csillagkövetők Egyesület táncosai. Aki maga is táncolt volna, a Folker együttes által tartott táncházban megtehette. A mulatóst kedvelőknek Postás Józsi húzta a talpalávalót, estére pedig „a nemzet csótányát”, Nagy Ferót és a Beatricét várták. Az óvoda épületében a Nagyajta értékeit bemutató táblára nyomtatott fényképeknek, az eseményre kölcsönzött gyűjteményeknek, múzeumokba illő használati szerszámoknak köszönhetően lehetett betekinteni, milyenek is lehettek hetven-nyolcvan éve a falu hétköznapjai, ünnepei, vallásos, iskolai és kulturális élete. Az értékes kiállítás létrejöttét Hungaricum-pályázat támogatta. A vár északnyugati bástyájának második emeletén a Nagy Adél és tanítványai által készített, festett tárgyakból és nemezelt darabokból álló gazdag kiállítást lehetett megtekinteni. Mindkét tárlat a következő hetekben is látogatható lesz. Hecser László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. augusztus 8.Hangsúly a helyi értékeken (Falunapok Bardocon)Zene, foci, néptánc, állatkiállítás és sok jókedv – néhány szóban így lehetne összefoglalni a hétvégén zajlott bardoci falunapokat. Ez alkalommal is megemlékeztek a labdarúgócsapat egyik legjelentősebb támogatójáról, a bardoci születésű néhai kovásznai polgármesterről, Lőrincz Zsigmondról. Szombat délelőtt a Cserey-kertben tartották a hagyományos állatkiállítást. A gazdák büszkén vonultatták fel a mindennapokban oly sok hasznot hajtó szép állataikat. A legszebb lóért járó elismerő oklevelet Székely Attila vihette haza, a legszebb szarvasmarhát Tókos Zsolt vonultatta fel, a mintegy húsz kutya közül a legszebb nagy testűnek a Dénes Vilmosét, a kis termetűek közül a Fazakas Tündéét választották, a legszebb szárnyas pedig Tókos Kinga tulajdona. A versenyt követően az állataikat megmutatókat és a jószágokra kíváncsiakat a közbirtokosság vendégelte meg vaddisznótokánnyal. A délutáni órákban a Prima Sportegyesület labdarúgópályája előtt álló emlékműnél Lőrincz Zsigmondra emlékeztek tisztelői: bár Kovásznán élt, de nem feledte szülőföldjét, segített és támogatott minden nemes kezdeményezést – hangzott el méltatóitól. A Csala kürtje fúvószenekar játékát követően a Dobó és Hajnalcsillag néptánccsoport mutatta be közös műsorát, majd a baróti Mozaik tánccsoport és a bardoci IKE Csodacsapat lépett fel. Az esti órákban Syntia, a Másnaposok és meghívottjaik szórakoztattak, végezetül utcabált tartottak. Tegnap a helybeli Farkas Laura, a baróti Syncron tánccsoport, a Kormos néptánccsoport, Bardoc testvértelepülése, Geszt néptáncosai, a mulatós zenét játszó Mohácsi Brigi lépett fel, az eseményt záró tűzijáték előtt a Party Szerviz tartott szabadtéri bulit. Hecser László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. augusztus 10.Irodalmunkról felsőfokonXVI. alkalommal szerveztek Hermészkedő műértelmező vetélkedőt ez alkalommal nem valamelyik iskolában, hanem tábori körülmények közt, Setétpatakon. A múlt héten zárult rangos versenyen Erdély legjobb magyar irodalom iránt érdeklődő középiskolásai Babits Mihály alkotásait és Nemes Nagy Ágnes költészetét tanulmányozták. A diákok számára a munka még a múlt tanévben kezdődött, amikor az Orbán Gyöngyi egyetemi tanár által összeállított feladatsort megoldották. A kiértékelést a Babeș–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) bölcsész szakos egyetemistái, mesteri szakosai és doktoranduszai végezték el Fóris-Ferenczi Rita egyetemi docens irányításával. A tábor társszervezője, a baróti Boralt Egyesület vezetője, Kékesi-Keresztes Lujza úgy fogalmazott, az együtt töltött néhány nap több volt egyszerű táborozásnál, egyenesen szakmai továbbképzést jelentett a résztvevőknek, hiszen számos, a tanítási gyakorlatban is alkalmazható újszerű módszerrel találkozhatott és ismerkedhetett meg tanár és diák egyaránt. A Baróti Szabó Dávid Középiskola magyar szakos tanára reményét fejezte ki, a Hermészkedő hozzájárul ahhoz is, hogy a ma diákjai a tanári pályát válasszák, a programban részt vevő tanárok számára pedig szakmai kihívást jelentsen. Nagy Egon, Farkas Boglárka, Asztalos Veronka Örsike egyetemisták az oktatóikkal és a diákokkal való közös munka hasznát emelték ki: egyszerre tanultak és tanítottak, s munkát is irányítottak. „Tavaly még arra készültünk, dolgozataink minél jobban sikerüljenek, idén viszont azért tanultunk, hogy az elkészült, tíz-húsz oldalas pályamunkákat tudjuk kiértékelni. A tábor ideje alatt élmény volt számunkra megtapasztalni, hogy a középiskolában nemrég még társainknak hasznára lehettünk, tanácsot adhattunk, utat mutathattunk, na meg az is, hogy tanárainkkal közvetlen, igazán bensőséges kapcsolatot tudtunk kialakítani” – mondotta Asztalos Veronka Örsike elsőéves magyar–norvég szakos egyetemista. Hecser László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. augusztus 13.Értékmentők FelsőrákosonMenteni azt a tudást, amely az elmúlt évtizedekben érdektelenség és a kényelem miatt elenyészni látszik; felfedezni a tudatosan óvott, de rejtve mAradt, különleges igénnyel varrt, mívesen hímzett ruhadarabjainkat, hogy tanulhassunk belőlük; öreg festett ládákat és bútordarabok mintáit lemásolni és lefényképezni, hogy színvilágukat, formáikat, díszítőmotívumaikat közkinccsé tegyük s újból felhasználhassuk – ez volt a célja a héten a Sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskola Felsőrákoson tartott néprajzi gyűjtő- és bútorfestő táborának. A tábor előzményének a kilencvenes években az újraéledő Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet által szervezett népi mesterségek táborát lehet tekinteni. Az akkor és most is főszervezőként működő Pál Tünde úgy fogalmazott, fontos, hogy a ma még élő nyolcvan-kilencven éves nemzedéket megszólítsák s arra kérjék, mesterségbeli fogásaikat osszák meg: másként nem mArad meg, elvész az elődök által évszázadok alatt megteremtett kincs. „Közhely, ha azt mondom, néprajzgyűjtői szempontból az utolsó percekben vagyunk, s amit ma nem sikerül összegyűjtenünk, holnapra elvész. Közhely, de igaz, hiszen már az az idős korosztály, amelyet a napokban felkerestünk, már az sem emlékszik, az sem rendelkezik azzal a tudással, amely még néhány évtizeddel ezelőtt létezett. Például már négynyüstös hímes szőttest sem tud készíteni senki, a fiatalabbak közül pedig osztovátát nem tudnak vetni. Meg is kértünk valakit, ha legközelebb osztovatát vet, szóljon, filmezzük le, mAradjon meg, ne csak a leírás, de a mozdulatok is rögzüljenek. Az ingvarrást többen megtanulták az utóbbi években, de az sem az igazi már. Távolról szépnek néznek ki, de közelebbről már észrevehető, sokkal egyszerűbbek, hadd ne mondjam, igénytelenebbek” – mondja a fiatalasszony, majd sirül-térül, s férfiinggel tér vissza, és magyarázni kezdi, miben különbözik a régi és az új. Mint mondja, csak a mellében megfigyelhető, hogy a régiek gombházának széle nyolcas azsúrral van összeöltve, több a lerakás, a vállban nincs meg a diszkrét díszt adó, ék alakú letoldás – s a sor még folytatható lenne. Esetenként nemcsak a kész ruhákat nézik, vizsgálják át alaposan finom különbségek után kutatva a tábor résztvevői, de a rég abbahagyott daraboknak is megörvendenek, mert azok talán kicsit többet megmutatnak, visszafejthetőbbé válnak a titkok. Hasonlóképpen figyelnek a festett bútorokra is. A kőhalmi barna és a Brassói zöld alapú ládákból találni még szép számban, de a Pulu Pista bácsi által helyben festett bordó alapúból már csak hírmondó mAradt. Érthető is, hiszen a hetvenes, majd a kilencvenes években érkező felvásárlók értették a dolgukat, felismerték az értéket, s vitték is, mint a cukrot – bezzeg, a kevésbé értékes, mondhatni, futószalagon készült Brassói darabokat meghagyták. A tárgyi hagyatékon túl a szellemi örökséget is dokumentálni próbálták a táborozók. Az átmeneti rítusokhoz és emberi sorsfordulókhoz – születés, keresztelő, konfirmálás, esküvő, halál és temetés – köthető szokásokat is rögzítették. Hecser László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. augusztus 16.A virtus őrzőit ünnepelték BibarcfalvánA frontot megjárt, a honvédő harcokról mesélni tudó aggastyánok száma napról napra fogy, de példájuk örökre megmArad, lesz, miből a következő nemzedékeknek erőt meríteniük, ha helyt kell állniuk, áldozatot kell hozniuk, önzetlenül cselekedniük kell a nemzet érdekében – hangzott el Bibarcfalván szombat délelőtt a tizenkilencedik alkalommal tartott honvédtalálkozón. A református templomban igehirdetést, kórusok fellépését, szavalatokat tartalmazó eseményen a felszólalók úgy fogalmaztak, a találkozókat, bár kicsit újrafogalmazva, akkor is folytatni kell, ha vitézeink közül már hírmondó sem mAradt: köszönettel tartozunk nekik, emléküket ápolnunk kell. Krizbai Imre nyugalmazott református lelkipásztor a második világháborúban helytálló honvédeket méltatta, s elítélően szólt azon mai közszereplőinkről, akik csak szavakban jeleskednek, de tettekben már nem közösségünkért. Mint fogalmazott, a bő hetven esztendővel ezelőtt fegyverrel a kezükben szülőföldjükért és magyarságukért harcolók nem saját hasznukat keresték – mint napjainkban oly sokan –, hanem a hazáért hullatták vérüket, szenvedtek fogságot. Krizbai Imre szerint azokat, akik ma igazi hazafiként próbálnak élni és megnyilvánulni, nem ellenségeink, hanem saját sorainkból valók akarják elhallgattatni, ellehetetleníteni és belső száműzetésbe kényszeríteni. Ennek az elnemzetietlenítő ténykedéseknek egyenes következménye, hogy ifjaink elhagyják hazájukat, s idegen földön keresik boldogulásukat. Hogy az új exodus megállítható legyen, vissza kell állítani népünk önbecsülését, azaz vissza kell térnünk azon értékekhez, amelyek szerint küzdöttek és éltek honvédjeink – mondotta Krizbai Imre. Székely Lajos református tiszteletes Erdővidék legrégebbi temploma, a bibarcfalvi kapcsán felevenítette a Szent László legendáját feldolgozó falfestmény megtalálását, valamint az azt követő eltussolási kísérletet – a román hatalom meg nem történtté próbálta tenni ezeréves történelmünk, ittlétünk egyik bizonyítékát. Boér Imre egykori frontharcos az Erdővidékről bevonultak kapcsán elmondta: becslése szerint mintegy háromezren vonultak be a tájegység húsz településéről, közülük ezren sosem tértek haza, mert vagy csata közben, vagy a fogságban életüket vesztették. Jelenleg még azon idők huszonöt tanúja él, közülük hatan tudtak az eseményeken megjelenni. Popély Gyula felvidéki történész, a Budapesti Károli Gáspár Református Egyetem oktatója a feldarabolt Magyarország két elszakított területén élő magyarság életéről szólt. Kinek hamarabb (Felvidéknek 1938-ban), kinek később (Erdélynek 1940-ben) jött el az anyaországhoz való visszatérés pillanata, mindenkinek emlékezetes volt, s úgy élték meg, mint egy álom beteljesülését. Édesapjának kétszer is – otthon, majd katonaként Erdélyben is – megadatott, hogy ezeket a sorsfordító perceket átélje. Popély Gyula szomorúnak mondotta, hogy a felvidéki, egykor egymilliós magyarság az önfeladás útjára lépett, kész beolvadni s a közösségünkkel mindig is ellenségesen viselkedő nemzet sorát gyarapítani. A nehézségek ellenére bizakodó: ha megszületik az összefogás, a folyamat megfordítható lesz, s megmArad a jelenleg félmilliót sem számláló magyarság. Máthé Lóránt Pál, a Horthy Miklós Vitézi Rend Székelyföldi törzskapitánya úgy fogalmazott, bár folyamatosan fogynak az ünnepeltek, az általuk őrzött virtust, a szellemiséget tovább kell vinnünk, örökül kell hagynunk a következő nemzedékek számára. Krizbai Imre elfogadta a javaslatot, s olyan emlékbizottság létrehozását kezdeményezte, amelynek feladata lenne, hogy azért tegyen, hőseink emléke sose merülhessen feledésbe. A templom előtti téren állított kettős keresztnél avatóbeszédet Murányi Levente mondott. Az erdővidéki bevonulás emlékét őrző harmadik alkotásnál – az elsőt, egy Máthé Ferenc Ilonka által készített kopjafát a baróti református templom bejáratánál, majd Nagybacon főterére állítottak kettős keresztet – az ’56-os szabadságharcos úgy fogalmazott, e jelkép a pápától koronát kérő Vajk idejétől, azaz egész történelmünkön keresztülkísért. Helye ma is itt van mindennapjainkban, ellenállásunkról, megmAradásunkról szól, s fricskát ad azoknak, akik közösségünk ellen törnek. Hecser László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. augusztus 24.Vihar tett kárt az iskolábanHétfő délután öt óra után olyan szélvihar volt Székelyszáldoboson, hogy az iskola és az óvoda tetőzetében százötvenezer lejre becsült kárt okozott. A falu összefogásának köszönhetően a törmeléket eltakarították és ideiglenesen befedték az épületeket, de sok még a tennivaló, hogy iskolakezdésre minden kész legyen. Az erős szél az óvoda tetőszerkezetébe kapott bele, s át tette azt a szomszédos iskolára. Összesen mintegy hatszáz négyzetméter károsult, ráadásul a legfelső emeleten több tanterem is beázott. Tókos Jenő iskolaigazgató elmondása szerint az iskolabővítés éppen befejeződött, ám most avatás helyett ismét munkára készülhetnek. „Az építkezés befejeződött, a régi tantermek is megújultak, nyugodt lelkiismerettel várhattuk volna az iskolakezdést, ám a vihar keresztbe húzta számításainkat, s ismét munkába kell állnunk. Balázsi Dénes polgármester biztosított, az önkormányzat minden segítséget megad, tudtommal a megyei tanácsot is felkereste, hogy segítséget kapjunk, én pedig a tanfelügyelőségnél érdeklődtem, valamelyest részt tudnak-e vállalni az újjáépítésben. Nagyon bízom benne, hogy – akárcsak a vihar után Boda Gábor, Rácz Gábor és ifj. Nagy József vállalkozók embereikkel és gépeikkel, hetven-nyolcvan székelyszáldobosi pedig munkaerejével – mindenki mellénk áll, és iskolakezdésre helyreáll a rend” – mondotta az intézményvezető. Balázsi Dénes polgármester úgy nyilatkozott, bár segítséget kért a megyei tanácstól, és a helyzetről tájékoztatta a kormánymegbízotti hivatalt is, nem várnak senki adományára, saját erőből fognak neki a helyreállításnak. „Nagyon közel a tanévnyitó, sőt, ha tétlenkedünk, a kár is nagyobb lehet, ezért nem várhatunk arra, hogy kapunk-e vagy sem segítséget” – mondotta. Hecser László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. szeptember 6.Fúvószene Barót központjábanA Csala Kürtje Fúvósegyesület tizedik alkalommal szervezte meg vasárnap a Száz kürt riadója szól nevet viselő fúvóstalálkozót. Barót központjában, a református templom előtti parkolóban a város polgárainak nagy érdeklődése mellett lépett fel a házigazdákon kívül a nagybaconi ifjúsági csoport és fúvószenekar, illetve a székelyzsombori, magyarhermányi, árkosi, kálnoki, gidófalvi és mikóújfalusi rezesbanda. A kilenc együttes mintegy száznyolcvan zenésze nyitányként közösen játszotta el a székely és magyar himnuszt, majd repertoárjukat – amelyben történelmi indulók, klasszikus darabok, filmzene és modern dalok feldolgozása is szerepelt – mutatták be. Vágási István sikeresnek nevezte rendezvényüket, s ígérte, az alig egy hónap múlva esedékes születésnapjuk alkalmával különleges koncerttel köszönik meg a barótiak tízesztendős támogatását és biztatását. „Jó idő, jó hangulat és jó zene – így foglalhatnám össze röviden a fúvóstalálkozónkat. Jó volt látni, meghívásunkra milyen sok barátunk eljött s mutatkozott be egyre igényesebb módon. Örvendek annak is, hogy a barótiak ismét jó közönségnek bizonyultak” – mondotta a főszervező. Hecser László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. szeptember 13.A kréta körül: Iskolát igazgatott, közösséget épített (Tevékeny nyugdíjas lesz Dimény János)A negyvenes éveik elejét taposó, illetve az annál fiatalabb erdővidékiek számára Dimény János maga az „igazgató úr”: a Baróti Szabó Dávid Középiskola napokban nyugalomba vonult igazgatója a kilencvenes évek elejétől huszonöt esztendeig állt a tájegység legjelentősebb tanintézménye élén. Legnagyobb sikerének azt tartja, hogy az évek alatt jó tanári közösséget sikerült kovácsolnia, segítségükkel kiemelhette a középszerűségből az erdővidéki alma matert, egykori diákjaik tucatjai nemhogy felsőfokú végzettséget szereztek, de soraikból tudományos kutatók és egyetemi oktatók is kikerültek. A nyugdíjas évek sem telnek majd eseménytelenül, ígérte: a Romániai Magyar Pedagógusszövetség munkájában vállalna továbbra is feladatot, a Baróti Szabó Dávid Emlékbizottság és Alapítványon belül pedig tehetségápolással foglalkozna. – Beszélgetésünkre készülve olvastam el az Ezüstgyopár-díj átadása alkalmával volt tanárkollégája, Tatár Zsuzsanna által írt méltatást, amelyben nemcsak Önről, hanem a szintén hosszú ideig tanár-igazgatóként dolgozó édesapjáról és tanítónő édesanyjáról is megemlékezett. Mennyire játszott szerepet a családi példa abban, hogy a pedagógusi pályát választotta? – Szüleim példája annak ellenére nagy hatással volt rám, hogy láttam, a tanárélet nem könnyű. Édesapám a háborúban utásztisztként szolgált, és csak hároméves fogságából hazatérve lett testnevelő-orosz szakos tanár. Alig vette feleségül édesanyámat, s helyezkedett el mindkettejük szülőfalujában, Komollón, máris áthelyezték. 1953-tól Papolcon, majd 1958-tól Ozsdolán laktunk, ahol 1964-ben végeztem el az általános iskolát. Én még gyermekként elhatároztam, hogy magam is testnevelő szakos tanár leszek, és a középiskola után – a Kézdivásárhelyi elméleti líceumban, a mai Nagy Mózes Elméleti Líceumban végeztem – a Marosvásárhelyi tanárképző főiskola frissen indított magyar nyelvű testnevelői szakára felvételiztem. – Időben is meglehetősen nagy utat járt be, amíg gyermekkori álmát megvalósította. Kérem, elevenítse fel ennek állomásait. – Nem sikerült a felvételim Marosvásárhelyre – csak utólag tudtam meg, azt a csoportot az ASA labdarúgói számára indították. Nem adtam fel, a szakmában, a nagybaconi általános iskolában helyezkedtem el, ahova időközben áthelyezték a szüleimet. Csak fél évet tanítottam, mert kértem, vigyenek el katonának, majd újból felvételiztem – ez alkalommal Nagyváradon próbálkoztam –, de az őszire „megmAradt” egyetlen helyre nem engem vettek fel. Nagybacon következett ismét, majd egy év múlva, 1971-ben Boda János „elcsalt” Barótra, mondván, taníthatok, mellette látogatás nélkülin elvégezhetem az egyetemet. Ez ideig-óráig megfelelt nekem, de 1973-ban úgy döntöttem, nem hagyom magam, s Bukarestbe felvételiztem – ezúttal sikerrel. Az egyetemen jól éreztem magam, a tanáraim is szerettek, marasztaltak, találnak számomra helyet a testnevelés-módszertani tanszéken, de én haza akartam jönni. Évfolyamelsőként választottam a megye egyetlen helyét, Papolcot. Tetszett volna, mert ott gyermekeskedtem, keresztapám is ott lakott, gyerekük nem volt, engem meg sajátjukként szerettek, fogadtak volna szívesen. Már az is el volt rendezve, hogy Zágonban focizhatok, ám két kollégám kedvéért – mert akkor sem ment egyszerűen a címzetes állások betöltése –, illetve menyasszonyom, a szintén testnevelési egyetemen tanuló Olga miatt végül másként döntöttem. – Néhány esztendő múlva intézményvezető lett: miként történtek akkor a kinevezések? – Szerettem tanítani, 1980-ban felajánlották, legyek pionírparancsnok, elvállaltam, mert így felszabadult egy fél állás, s feleségem is munkához juthatott Nagybaconban, nem kellett naponta ingáznia Kisbaconba és Magyarhermányba. A parancsnokságot letudtam azzal, hogy kirándulni vittem a gyermekeket, ám a tisztséggel együtt járt az aligazgatóság is, azaz kénytelen-kelletlen az adminisztrációs munkában is részt kellett vennem. Négy évvel később azt sem kérdezték, akarom-e, egyszerűen kineveztek igazgatónak. – Majd 1990 után következett Barót... – Igen. A változás után szerettem volna a szakmai szempontból legkiválóbb helyre, Székelyudvarhelyre a pedagógiai líceumba kerülni. Úgy véltem, sokat tehetnék azért, hogy a jövő nemzedék tanítóival megszerettessem a testnevelést, és jó alapokat biztosítsak számukra, legyen, amit továbbadniuk. Jó szakmai előéletem volt, ismertek is, minden elő volt készítve, ám – mint oly sokszor az életben – a feleségem szava lett a döntő sorsunk alakulásában. Kis zárójel: 1988-ban elhatároztuk, a zöldhatáron keresztül elhagyjuk az országot. Állás lett volna mindkettőnknek, lakásunk is, a csempésszel el volt minden intézve, elmentünk, s minden kedvezően alakult, csak át kellett volna sétálnunk a határ másik oldalára, mégis visszafordultunk, mert Olga meggondolta magát. Megjegyzem, ezt azóta sem bánom! Szóval, nem mentünk Székelyudvarhelyre sem, mert a feleségemet az általános iskola akkori igazgatója, Süketes János meggyőzte, jobb lesz nekünk Baróton, a szüleinkhez közel. – Időben már nagyon közel járunk a középiskolai igazgatósághoz. Miként került tisztségbe? – Iskolakezdésre készültem, a tornateremben tettem-vettem, amikor az egyik kolléga azzal jött, hogy tantestületi gyűlést tartanak, s menjek be. El nem tudtam képzelni, mit akarnak, ezért azt mondtam, semmi közöm az ő gyűlésükhöz, én az általános iskolának vagyok a tanára. Harmadszorra már a hozzám közel álló Barabási Ildikót küldték, aki meggyőzött, menjek csak be, mert ha nem, még sokáig ott tartják őket, s már nagyon unja. Ahogy voltam, egy viseletes trikóban beültem az utolsó padba, s tíz perc múlva arra ébredtem, én vagyok az igazgató. Választás volt, de alig négy-öt ellenszavazatot kaptam, a többiek egyként támogattak. – Milyen feladatok várták, illetve miként fogott munkához? – Hat év tapasztalatom volt, de azért teljesen más egy községi iskola igazgatójának lenni. Gondolkodtam is, mi legyen első lépésem. Az aligazgatóval, György Jánossal végigjártuk a tantermeket, számba vettük, mi lenne a legsürgősebb tennivaló, s lévén szeptember 13., készülni kezdtem az évnyitóra. Az esemény reggel kilencre volt meghirdetve, de a „diák urak” csak tizenegy környékén voltak hajlandóak megjelenni. A hivatalos ügyintézésben sokat segített az akkor kerületi tanfelügyelőként tevékenykedő Boda János, magam részéről fő feladatomnak azt tartottam, hogy a kilencvenes évek elején beköszöntő nagy szabadságból visszavetessek, s helyette tanulásra, munkára nógassam az ifjúságot. Sokan úgy érezték, nekik jár az, hogy az iskola területén cigarettázzanak vagy hogy az érettségin könyvből másoljanak – lett is visszhangja a szigorításnak! Szerencsém volt, hogy a régi tanárok helyét a Vargyasi és bardoci iskolákból érkező remek pedagógusok vették át – csak néhányukat említsem: Darvas Annamária, Vass Csilla, Bálint Ünige, Csomor Júlia, Bartha Imre és Kiss Aranka –, akik társak voltak, és sokat tettek azért, hogy hírnevet szerezzünk Erdővidéknek. – Az Ön személyéhez köthető a középiskola névadása is? – Nem, a névadás még Nagy Rozália nevéhez fűződik. Én is nagyon örvendek, hogy amikor lehetővé vált, hogy nagyjainkról nevezzük el iskolánkat, Baróti Szabó Dávidra esett elődeim választása. Emlékszem a névadó ünnepségre: szép esemény volt. Az iskola hagyományainak megteremtéséből viszont kivettem a részem. A kilencvenes évek elején csak a nagykorúsítási szertartás különböztetett meg a többi tanodától, nagyon szerettem volna, ha a kör bővül. Ebbe a sorba illeszkedett a tehetséges diákokat jutalmazó Baróti Szabó Dávid Emlékbizottság és Alapítvány létrehozása – ez is elődeim érdeme –, az iskolacsengő átköltöztetése és új köntösbe való illesztése, majd 1993-ban a mi műhelyünkből került ki a zirci III. Béla Gimnázium által adományozott anyagokból készült, Csibi Klára, Lukács Enikő és Barabás Sára keze munkáját dicsérő zászló, és külön története van az 1994-ben felavatott Baróti Szabó Dávid-, illetve Gaál Mózes-szobornak. Iskolánk büszkesége a György Benedek által készített székely kapu és az Erdővidék nagyjainak emléket állító kopjafaerdő is. A végzős osztályok kezdtek el tudós elődeink emlékére egy-egy kopjafát állítani, majd arra kértük őket, ne a számukat bővítsék, hanem kis plaketteket helyezzenek el a már meglévőkön. Az elsőre például az Apáczai Csere János-plakett került, amelyet Jecza Pétertől kaptam ajándékba. Ide sorolnám még a Moyses Mártonunk tiszteletére emelt emlékművet is: fontos, hogy fiataljaink tudjanak arról, kik voltak elődeik, kik azok, akiknek erkölcsi példáját is követhetik. – Térjünk egy kicsit vissza: szívesen meghallgatnánk a szoborállítás történetét! – Előbb bazaltból képzeltük el, de senki sem akarta vállalni a bajlódást a kemény kővel. Sikerült végül megnyernünk a szentegyházi Bodó Leventét, aki a feladatot nagy kihívásnak tekintette, s terveivel mi is elégedettek voltunk. A Mikóújfaluból hozott szürke és vörös andezit mintadarabok megfelelőnek bizonyultak, már szinte kezdődött is a munka, de hatott könyvelőnk, Boér Piroska érvelése, mely szerint iskolaudvarra nem való kőből készült alkotás – mégiscsak gyerekek rohangálnak, csintalankodnak –, a szobornak bronzból kell készülnie. Bodó Levente megkönnyebbülten sóhajtott fel, mi pedig nekifogtunk az alapanyag beszerzéséhez. Olyan összefogást azóta sem láttam Baróton és Erdővidéken! Minden tanuló összeszedte az otthon fellelhető, beolvasztásra alkalmas fémhulladékot, segítettek a véndiákok is, egy öreg bányász elárulta, az ötvenes években a Technika-telep modernizálásakor a régi elbontásával nem foglalkoztak, egyszerűen betemették, ott pedig rengeteg volt a réz, úgyhogy nekifogtunk ásni. 516,9 kilogramm fémet szedtünk össze, amiből négyszázat a két szoborhoz használtunk fel, mi adtuk a tejgyár falán elhelyezett Beke-emléktábla anyagát, és még másoknak is segítettünk, sőt, ha jól tudom, még most is akad egy kisebb táblára való – jól gazdálkodtunk tehát. Bodó Levente alkotásai 1994-re készültek el, és igazi ékei iskolánknak. – Huszonöt év távlatából visszatekintve mi a véleménye, jól döntött-e, amikor a kilencvenes évek elején Baróton mAradt? – Ha a Pedagógiai Líceumban folytatom a munkámat, talán ma másként, más szemléletmód szerint oktatnák tanítóink a testnevelést, ezáltal pedig valahol hatást gyakoroltam volna nemcsak iskolámra, de akár az egész erdélyi magyarságra is. De sokkal kézzelfoghatóbb az, amit Baróton kollégáimmal közösen elértünk. A kilencvenes évek elején sok tekintetben lenézett iskola volt a miénk, ám ezt mára sikerült megváltoztatnunk. Akkor, a kezdetekkor például nem vettek be a magyar középiskolások matematikai tantárgyversenyébe, s arra kényszerítettek, hogy négy hasonlóan perifériára szorított iskolával külön versenyt hozzunk létre. Ma már nincs, miért lenézniük, mert olyan matematikusok kerülnek ki padjainkból, akik a műszaki egyetemeken és akár külföldön a kutatásban is megállják helyük. Évente legalább négyen-öten mennek az orvosi és gyógyszerészeti egyetemre, fizikusaink és kémikusaink vannak, tanáraink közül sokan itt tanultak, de színészünk, képzőművészünk és irodalmárunk is akad. Örvendek, hogy ezt a munkát végezhettem, s megtiszteltetésnek tartom, hogy Erdővidéket szolgálhattam. – A nyugdíjas évek csendesek lesznek és pihenéssel telnek, vagy folytatódik az aktív élet, és további feladatokat vállal? – Szó sincs arról, hogy hátradőlnék. Szeretnék többletmunkát vállalni a Romániai Magyar Pedagógusszövetségben, melynek országos elnökségi tagja is vagyok, illetve a Baróti Szabó Dávid Emlékbizottság és Alapítvány tehetséggondozó programját fellendíteni. Sok olyan fiatal van, akik tehetségesek, ám ahhoz, hogy sikeresek legyenek, pártfogás és némi támogatás szükséges – nekik segítenék. – Utódjára, Urák Gyöngyvérre milyen kihívások várnak? – Örvendek, hogy az aligazgatóasszony vállalta a tisztséget, mert az elmúlt tíz esztendőben, míg helyettesem volt, bizonyította: rátermett és jó szervező. A legnehezebb kihívása az állandó reformmal való megküzdés lesz: az elmúlt huszonöt esztendőben huszonkét miniszter váltotta egymást, s mindegyik meg akarta váltani a világot, reform reformot ért. Ember legyen a talpán, aki kiigazodik ebben a dzsungelben! Meggyőződésem: Urák Gyöngyvérnek van elég ereje és kitartása, hogy sikerüljön mindez. Hecser László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. szeptember 22.Háromszék csodáiA Háromszéki Turisztikai Napok keretében az olaszteleki Daniel-kastélyban mutatták be kedd este Háromszék hét csodáját. A felszólalók hangsúlyozták: a Damokos Gyula-kúria és Haszmann Pál Múzeum, a kovászna–kommandói keskeny nyomtávú erdei vasút és a rajta közlekedő gőzmozdony, a Büdös-hegy és környéke, a nagyajtai unitárius műemlék templom, a gelencei műemlék Szent Imre-templom, a rétyi Nyír és a Vargyasi-szoros turisztikai értéke hatalmas, így megfelelő népszerűsítés mellett idegenforgalmunk fellendülését segíthetik. Grüman Róbert megyeitanács-alelnök kiértékelő beszédében a turizmusban rejlő lehetőségekre hívta fel a figyelmet: míg tíz esztendővel ezelőtt még csak ötvenezren, addig a népszerűsítési munkájuknak köszönhetően tavaly közel százezren keresték fel megyénket. A kimutatások azt tükrözik, a látogatók kilencven százaléka romániai, nyolcvan százalékuk pedig a román vidékekről érkezett; a hét csoda erőteljes reklámozása révén őket is meg kívánják szólítani. Grüman szerint kétséges volt, hogy a Kovászna megye Turizmusáért Egyesület kiírása mennyire lesz sikeres, de hamar beigazolódott, a Háromszéki embereket érdekli a téma, szívesen vesznek részt értékeink azonosításában. Felhívásukra negyvenhárom remek pályázat érkezett, a közösségi oldalakon keresztül mintegy százezer embert szólíthattak meg, akik kedvelésük által véleményüket is kinyilvánították, ők adtak támpontot az elbíráló bizottság – László Endre, a Kovászna Megyei Kereskedelmi és Iparkamara alelnöke, Cora Dumitrescu építész, Szőts Papp Zsuzsa, a Kovászna megyei Értéktár Bizottság elnöke, Kopacz Zsuzsa turisztikai szakember, valamint számára – tagjainak. A hogyan továbbról úgy nyilatkozott, az elkövetkezendőkben számos népszerűsítő anyagot készítenek és juttatnak el azokhoz, akik vendégeket hozhatnak vidékünkre. Kiknek pályázata most nem nyert, ne csüggedjenek – üzente –, előtérbe kerülhetnek az általuk javasoltak is, hiszen arra készülnek, a kiírást kétévente megismétlik. Szőts-Papp Zsuzsa sajnálta, hogy a pályamunkák közül néhányat ki kellett zárniuk: mert bármennyire is magunkénak valljuk, például a Szent Anna-tó nem a „miénk”, hanem Hargita megyéé. Meggyőződését fejezte ki, hogy a most kiválasztottak közül több is bekerül a megyei, sőt a Székelyföldi Értéktárba, és abban is bizonyos, rendelkezünk olyan értékkel is, amelyeket hungaricumnak fognak nyilvánítani. A hét csodával a helyszínen is „ismerkedni” lehetett: nagyméretű puzzle-ból lehetett kirakni, gyermekek és felnőttek ragadtak ecsetet, hogy a fehér-feketében kinyomtatott csodákat kiszínezzék, vagy éppen a modern eszközöknek köszönhetően virtuális túrán is megszemlélhették azokat. Hecser László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. szeptember 27.Kisbacon nagy kincseiA Bodvaj Egyesület az év elején fogott neki a Kisbaconi Települési Értéktár elkészítésének: tavasszal és nyáron anyaországi szakmai szervezetek támogatásával végzett dokumentáló munka során negyvenkét megőrzésre és ápolásra érdemes értéket azonosítottak. Hogy a félezer lelket sem számláló falu ilyen gazdagnak mondhatja magát, nem csoda! Ottjártunkkor csak falujuk múltjára, hagyományaira, szellemi örökségére és napjainkban végzett munkájára büszke emberrel találkoztunk. Olyanokkal, akik egyként vallották: számukra Kisbacon a világ közepe, érdemes ott élni. A múlt hónap végén otthonos környezetben, a volt paplakban fotók, kisfilmek, térkép, makett, illusztrációk és ízek révén mutatták be az értékeket: Benedek Elek szellemi hagyatékát, a kalákával létrehozott népi feredőt, a tájházat, a templomot, a párját ritkító vízimalmot, a helyi kezdeményezésként létrehozott Kenyér útja programot, a húsvét ünnepét megszépítő tojásírást, a sajtkészítést, mi pedig nyomukba eredtünk, azokat kerestük fel, akik továbbéltetik mindezt. Elek apó ma is itt él Benedek Elek és Kisbacon neve örökre összefonódott. Nem véletlen ez! A kis erdővidéki közösség még adott nemzetünknek okos embert, soraiból még emelkedtek ki olyanok, akik szélesebb körben elismerésnek örvendtek, de olyan nagy hatású szellemi óriás, mint Elek apó, addig sem, azóta sem. Napjaink Kisbaconja hálás is örökségéért, s olyannyira ragaszkodik Benedek Elekhez, mint Benedek Elek ragaszkodott szülőföldjéhez. Ez tetten érhető a 2009-ben felavatott, Vargha Mihály által készített, az Apó ölébe és karjába csábító szoborban, de abban is, hogy születésnapját szeptemberben évről évre a magyar népmese napjaként ünneplik, a művelődési házban megtekinthető állandó bábkiállításon meséinek szereplői elevenednek meg, kalauzolnak gyermekkorunk különleges világába. A mese varázslata széles körben érződik: éljünk bár modern korban, csábíthatnak úton-útszélen a technika vívmányai, a gyermekek ma is ragaszkodnak, most is rajonganak az okos lányokért, az öreg királyokért, a szegény legényekért, a tündérekért, és jóformán nem telik el nap, hogy a Mari-lak ajtaját ne lépnék át tucatjával – meséli Szabó Réka, Elek apó dédunokája, az emlékház vezetője. Jönnek a Székelyföldiek, az erdélyiek, az anyaországiak, s egyre több látogató érkezik a diaszpórából, távoli vidékekről. Szép számban akad visszatérő vendég is – olyan, ki gyermekként már megfordult a kisbaconi mesemondó hajlékában, most pedig gyermekével, unokájával járja végig a rég kitaposott ösvényt. A mese mindannyiunké, de a kisbaconiak kicsit mégis inkább magukénak vallhatják: mert míg máshol úgy tudják, Elek apó személyesen nem, csak művei által él, addig az otthoniak biztosak benne, „a visszatérő ember” rajtuk keresztül most is munkálkodik, most is éltet. Közösségük kovászai Úgy tartjuk, nem üdvös az öndicséret, ám a Bodvaj Egyesület tagjainak elnézhetjük, hogy az értéktár összeállításakor magukat is lajstromba vették. Elnézhetjük, mert működésük tizenhárom esztendeje alatt nemcsak új programokat vittek falujukba, hanem csapatot alkottak, munkájukba bevonták a közösséget, erősítették, összekovácsolták. Nekik köszönhető és kezdetektől az egyesület szervezésében valósul meg a Paprika Jancsi szín- és bábjátszó tábor, közel tíz esztendeje évente negyven-ötven gyermek az Erdei Iskola sátortáborban ismerkedik a természetvédelem alapjaival, minden alkalommal hozzájárulnak falujuk szépítéséhez is valamilyen módon, például patakmedret tisztítanak, a központi parkba virágot ültetnek, rendszeresen játszóházat vezetnek, kézműves-tevékenységet tartanak, nemzetközi ifjúsági csereprogramokat és képzéseket bonyolítanak le. A közművelődésből is kiveszik részüket: néptáncelőadásokat, táncházat szerveznek, bábszínházi előadással rukkolnak elő, s hozzájárulnak, hogy a vendégrendezvények sikeresek legyenek. Az utóbbi időszakban szinte észrevétlenül a turizmusba is „belefolytak”. Benedek Elek olyan „reklámot” jelent a falunak, hogy hirdetésre nem kell költeniük, s mégis tódulnak a vendégek. Nem túlzás, tényleg tódulnak – mondotta Benedek Huszár Márta, az egyesület vezetője: nem számolják, de évente minden bizonnyal több ezren jönnek, hogy megtekintsék a Mari-lakot és elzarándokoljanak Elek apó sírjához. Csakhogy egy kis, alig hétágyas panziótól eltekintve nincs, aki vendégfogadással foglalkozna. A Határtalanul! program keretében érkezők közül többen is megkeresték a leginkább „látható” egyesületet, tudnának-e segíteni a nagy kirándulásban megéhezőknek, elfáradóknak. Bár nem vág tevékenységükbe, nem utasítják vissza a felkéréseket, s az otthon fellelhetőből, illetve falustársaiktól beszerzettekből készítenek hidegtálat. Arra is volt példa, hogy a nagyvárosi forgatagból az erdővidéki tájakra érkező gyermekek itt kóstoltak először házilag eltett lekvárt, sütöttek nyárson szalonnát, ettek frissen, az esztenáról hozott sajtot. Benedek H. Márta azt reméli, ebbe a munkába többen is bekapcsolódnak. Van tennivalójuk bőven: az elkezdett munkát folytatni kell, győzni kell azt. A ragaszkodás háza Napjaink embere nem annyira vallásos érzületű, templomba egyre kevesebben járnak, mégis, bármely értéktárban helye van a templomnak. A kisbaconiak is bevették, de nem illendőségből: 220 éves falai közt nem a csend honol; kevés az a hét, hogy ne telne meg gyermekhanggal vagy felnőtteket megszólító rendezvényt ne fogadna be. Az egyházközség hagyományos tevékenysége mellett – vallás- és bibliaóra, az ökumenikus imahét alatt vendéglelkészek által tartott istentiszteletek, a vegyes kórus próbái és előadásai – szeretetvendégséget tartanak, ősztől tavaszig szervezik az anyák klubját, történelmi megemlékezéseknek adnak helyt, megtartják a magyar kultúra napját, anyák napi műsort állítanak össze, s a sort még lehetne folytatni. Miért ragaszkodnak ennyire a kisbaconiak templomukhoz? – tettük fel a kérdést a lelkésznek, Farkas Vilmosnak. A tiszteletes szerint a válasz nem a jelenben, hanem a nagyon távoli múltban keresendő: templomukat – sorban a harmadikat – 1793–1796 között olyan időben emelték, amikor a világban békességből kevés, szegénységből sok volt, ám áldozatvállalásuk révén mégis célt értek. A közösséget alkotó ötvennyolc család nem várt pályázati pénzre, nem keresték a pénzes politikum barátságát, a nevüket történelembe írni kívánó üzletemberek támogatását, nem gyűjtöttek érdekükben külföldi hittestvéreik, hanem önmagukat megadóztatván, javaikat felajánlván, kalákát vállalván építették meg Isten hajlékát. Közös kincsnek tekintették a templomot, ragaszkodásukat pedig nemzedékről nemzedékre továbbadták – ez érződik mind a mai napig. Kisbacon régi arca Csupán a szülőföld iránti szeretetből, magánerőből valósult meg néhány éve a kisbaconi tájház. Létrehozója, Németh Erzsébet nyugalmazott tanítónő közel tíz esztendeje vásárolta meg a szülőházával szembeni, gyermekkora óta jól ismert épületet. A lelakott házra ráfért a felújítás, de mivel a régi, hagyományos módszert már senki sem ismerte pontosan, némi kísérletezésre is szükség volt, hogy megfelelő minőségű tapasztóanyag készüljön. Lapunk munkatársa, Demeter Virág Katalin Tájház született Kisbaconban című riportjából idézünk: „Gyermekként az egyik kedvenc mesterség számomra a tapasztás volt. Engedték csinálni, ahogy tudtuk, s utánunk simították. Itt segítséget is kaptam. Kalibáskőről jártak hozzánk gyermekek, s mondták, ha félbehagyható lenne, akkor folytatnák a tapasztást. Gondolkodtam is, hogy a mai gyerek belenyúl-e majd abba az anyagba, amihez tehéntrágya is kell? Örömmel jöttek, lehúzták cipőjüket, lábbal dagasztották, ahogyan mi is annak idején, s utána kézzel tapasztottak – meséli. – Mi úgy mondjuk, szénamurha, azaz törmelék, agyag, homok és tehéntrágya elegyét használjuk. Az arányokat nem ismertem, aztán addig adagoltam, míg rájöttem a titkára, csupán annyit tudtam, hogy addig kell dolgozni vele, míg a kapától elválik. Erzsike néni úgy véli, jó lett volna ismét kulimáncolni – ahogyan régen hívták ezt a munkát –, de egészsége nem tette lehetővé. Az 1920-ban készült kis épületet korábban háromszor tapasztották, kívül-belül, ahogyan a szoba földjét is, a konyháé azonban eredeti állapotban maradt – a tanítónő úgy véli, látniuk kell a mai gyermekeknek, milyen körülmények közt éltek a régiek.” Erzsike néni célt ért. A parasztház – talán régebb megszokott méretű volt, ma viszont picinek hat – igazi látványossággá nőtte ki magát. Az évek során a maga által gyűjtött régi tárgyakon kívül rengeteg ajándékot is kapott, hagyományos használati tárgyakat lehet megtekinteni. Mert hol is láthatnánk már „divatból” kiment mezőgazdasági felszerelést, gabonás szuszékot, ordafőzőt, dézsát, vajköpülőt, kézzel varrt, díszes falvédőt, gyapjúból szőtt szőnyeget, vagy tudnák meg, mi is az a perefernumlevél. Adjuk vissza a szót kollégánknak: „Kisbacon tájháza több hát, mint a kistérség hagyományos tárgyi emlékeinek gyűjteménye, ezzel a jóleső érzéssel távozom. Németh Erzsébet közösségét gyarapító, értékmentő munkához látott, mely számára egyben időutazás is, hisz – mint állítja – minden csoportvezetés a szüleihez, nagyszüleihez röpíti vissza az időben. Egy olyan korba, amikor a mindennapok talán küzdelmesebbek voltak, mint ma, ám a régiek pontosan tudták, munkájuknak úgy van értelme, eredménye, ha abban mindenki osztozik, s ha tisztességgel úgy végzik el, hogy örököseik számára is gyümölcsözzék. Meggyőződésem, a kisbaconi tájház megálmodója is valami hasonlóban hisz.” Hecser László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
