|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 211 találat | lapozás: 1-30 ... 121-150 | 151-180 | 181-210 | 211-211 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Ionescu, Ileana Stana 2010. október 28.Tíz éves a Partiumi Keresztény Egyetem20 évvel ezelőtt mondta ki a Királyhágómelléki Református Egyházkerület a Sulyok István Református Főiskola megalakulását, és 10 évvel ezelőtt hozták létre ennek jogutódját, a Partiumi Keresztény Egyetemet. Az intézmény alapításának célja a magyar nyelvű felsőoktatás biztosítása, különböző hiánypótló szakok beindítása volt. Az intézmény 2008-ban megkapta a végleges akkreditációját, így már a Partiumi Keresztény Egyetemen államvizsgázhatnak a diákok, mely Románia első magyar tannyelvű magánegyeteme. Erdélyben közgazdaság-menedzsment szakot elsőnek, magyar nyelven, itt indítottak el. 1995-ben beindult a szakok állami akkreditációs folyamata, a végzős diákok Kolozsváron, Temesváron és Bukarestben államvizsgáztak. A Sulyok István Református Főiskolát 1999-ig a Királyhágómelléki Református Egyházkerület tartotta fenn. Mivel az intézmény vezetői úgy látták az önálló állami magyar egyetem létrehozására belátható időn belül nincs mód, 1999-ben megalakították a Pro Universitate Partium Alapítványt, amely elhatározta a Partiumi Keresztény Egyetem létrehozását, nagyváradi székhellyel. A fő törekvésünk az volt, hogy önállóan működjön egy magyar egyetem itt, ebben az országban, kiviláglott 1999-2000-re, hogy 10 év alatt sem sikerül visszaállítani a Bolyai egyetemet. Akkor kellett lépni az önállóság irányába még egyet. Politikai döntés kellett hozzá, egy önálló magyar egyetemet elindítani még a XXI. elején is egy demokratikus jogállamban úgy látszik nem olyan könnyű dolog – idézte fel az eseményeket Tolnay István a Partium Pro Universitate Alapítvány elnökségi tagja. Az egyetem akkreditációs folyamata az egyik leghosszabb volt a felsőoktatási intézmények történetében, csaknem 4 évig tartott. Ennek ellenére, a legtöbb tanár és diák kitartott az intézmény mellett, néhány ott tanuló diák munkahelyéül is az egyetemet választotta. Az intézmény végleges akkreditációját 2008-ban kapta meg. A Partiumi Keresztény Egyetemen idén csaknem 1000 diák tanul, hetven százalékuk a térségből érkezett, így az intézmény betölti szerepét: a Partium oktatási központjává vált. A Partiumi Keresztény Egyetem fennállásának 10. évfordulóján megtartott jubileumi ünnepségének díszvendége Schmitt Pál köztársasági elnök volt, aki szerint az egyetemek továbbfejlesztése oktatási kínálatának és kutatói bázisának bővítése a romániai magyarság és az anyaország közös feladata. A romániai magyarság létének, megmaradásának egyik fontos feltétele, hogy vonzóvá kell tenni a hazai tanulmányokat, és úgy kell kialakítani a szakokat, képzéseket, hogy a végzettek hivatásukat is a szülőföldjükön képzeljék el, itt kezdhessék meg – hangsúlyozta a köztársasági elnök. Az ERASMUS programon belül idén először tanul 38 diák külföldön, a vezetőség tervei között szerepel a többi között a tanítóképző, és a banki képzés beindítása. Ionescu Nikolett, Erdei Dániel Duna Televízió, Erdély.ma 2010. október 29.Hogy került a csizma az asztalra? Avagy miért foglalkozik tankönyvekkel az RMDSZ Oktatási Főosztálya?Jogosan vetődhetett fel a kérdés minden jóhiszemű olvasóban, midőn Péntek János professzor úr megnyilatkozásait olvasta a Krónika október 1-jei számában B. Kovács András tollából (Használhatatlan, csapnivaló tankönyvek, Szempont). Egy kis emlékeztető a nyilatkozatból: „Amikor 1999-ben a miniszteri rendelet a kisebbségi szervezetekre bízta a tankönyvek ügyét, akkor az RMDSZ ebből kizárta az Erdélyi Magyar Tankönyvtanácsot, a pedagógusszövetség szakmai szervezetét. A miniszteri rendelet a tankönyvek szakmai ellenőrzési jogát biztosítja, e munkába a tankönyvtanácsot nemhogy nem vonták be, hanem gyakorlatilag kizárták. Kuratóriumi elnökként kijelenthetem, hogy a tankönyvtanácsot a mai napig nem hozták olyan helyzetbe, hogy szakmai szervezetként legyen valamilyen kompetenciánk. Beszélni beszélhetünk róla, de szavunknak nincs foganatja. A tankönyvüggyel gyakorlatilag ma az RMDSZ-irodák, a kolozsvári oktatási főosztály foglalkozik. Márpedig sehol a világon nem történt még meg, hogy egy politikai párt irodájában folyjanak az úgymond szakmai munkálatok, ráadásul az általam már vázolt eredménnyel”. A fentiek alapján akár fel is háborodhatna a tisztelt olvasó, de a helyzet az, hogy a minden kétséget kizáróan igazolható események és kordokumentumok komolyan cáfolják az idézett állítások igazságtartalmát, megkérdőjelezve hitelességüket. Számomra fölöttébb bizarr, mi több, groteszkbe hajló, hogy a professzor úr annak az Erdélyi Magyar Tankönyvtanácsnak a kizárásával vádolja az RMDSZ-t, mely az Ügyvezető Elnökség kezdeményezésére jött létre 1993-ban és Péntek Jánost választotta kuratóriuma elnökének. Az első időszakban (1993–1997 között) a Fiser Fülöp Ildikó és Cs. Gyímesi Éva (mindketten az RMDSZ oktatásért felelős ügyvezető alelnökei voltak) által bejegyeztetett Collegium Transsylvanicum Alapítvány keretében tevékenykedett, majd ezt követően a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetség szaktestületeként fejti ki tevékenységét. Az Erdélyi Magyar Tankönyvtanács megalakulását követően az Ügyvezető Elnökség két munkatársat foglalkoztatott az anyanyelvű oktatásunkkal kapcsolatos problémák megoldása érdekében. Fóris-Ferenczi Rita a tanügyi reform, oktatási programok, míg Székely Győző a magyar nyelvű tankönyvkiadás kérdésköréért felelt. De hagyjuk a korai előzményeket, térjünk vissza a közelmúlthoz. Kezdjük ott, hogy a Péntek professzor úr által említett miniszteri rendelet (OMEC nr. 3950) nem 1999-ben, hanem 2005. április 25-én jelent meg, az RMDSZ igen erélyes fellépésének köszönhetően. Ebben az időszakban az oktatási minisztériumot Mircea Miclea vezette, az RMDSZ képviseletében pedig Kötő József töltött be államtitkári funkciót. A 9 cikkelyt magában foglaló – ma is érvényben levő – rendelet szabályozza a kisebbségek nyelvén folyó oktatásban, a kötelező oktatás szintjén használható tankönyvek ügyét. Néhány fontosabb kitétel: A kisebbségi oktatásban használhatóak az anyanyelven megírt és engedélyeztetett tankönyvek. • A magyar kisebbség számára minden tantárgyból legkevesebb 2 alternatív tankönyvet kell biztosítani. • Az anyanyelvű oktatásban – államközi protokoll alapján – lehet alkalmazni az anyaországban használatos tankönyveket. • A kisebbségi tankönyvkiadást a kötelező oktatás szintjén az állami költségvetésből finanszírozzák. • A román nyelvből fordított tankönyvek csak a minisztérium Kisebbségi Főosztálya jóváhagyását követően nyomtathatók ki. Ez utóbbi rendelkezés befoglalását az RMDSZ pontosan azért szorgalmazta, hogy lehetőség nyíljon a silány minőségű fordítások kiiktatására. A rendelet mellékletében a fordítások szakmai ellenőrzésének lebonyolítására az RMDSZ-t és az RMPSZ-t (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége) nevesíti. A rendelet megjelenését követően, mint az Ügyvezető Elnökség Oktatási Főosztályának vezetésével frissen megbízott ügyvezető alelnök megbízatást kaptam a szakmai szervezetek és a magyar érdekeltségű tankönyvkiadók vezetőivel folytatandó érdemi tárgyalásokra annak érdekében, hogy mihamarabb találjunk megoldást a rendeletben foglalt jogosítványok gyakorlatba ültetésére. Az első közös megbeszélésre 2005. május 28-án került sor Kolozsváron, az Ügyvezető Elnökség Majális utcai székházában. Hogy milyen fontosságot tulajdonított az RMDSZ a tankönyv-problematikának, gondolom, egyértelműen jelzi, ha közlöm a tanácskozásra általam meghívott és ott megjelent személyek névjegyzékét: Markó Béla – szövetségi elnök, miniszterelnök-helyettes, Takács Csaba – ügyvezető elnök, Kötő József – oktatásügyi államtitkár, Asztalos Ferenc – képviselő, a parlament oktatási szakbizottságának elnöke, Lászlófy Pál – az RMPSZ elnöke, Péntek János – professzor, az Erdélyi Magyar Tankönyvtanács kuratóriumának elnöke, Gyenge Csaba – egyetemi professzor, P. Dombi Erzsébet – docens, Fóris-Ferenczi Rita – adjunktus, Veres Valér – adjunktus, Balla Júlia – középiskolai tanár, Székely Győző – tankönyvszerkesztő, Tőkés Elek – a Stúdium Kiadó igazgatója, Szikszai Ildikó – az Ábel Kiadó igazgatója, Varga Károly – a Corvin Kiadó igazgatója és Tulit Zsombor – a T3 Kiadó igazgatója. A többórás tanácskozáson a jelenlevők egyhangúlag elfogadták Lászlófy Pálnak, a pedagógusszövetség elnökének javaslatát. „Az én javaslatom az, hogy a közoktatás általános problémáinak és ezen belül a tankönyvellátás gondjainak megoldására hozzuk létre a Romániai Magyar Közoktatási Tanácsot (RMKoT – a felsőoktatási Tanács mintájára), amely legyen egy hárompillérű testület: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége és a Magyar Tankönyvkiadók Egyesülete képviseletével. (Az idézet az ülésen készült jegyzőkönyvből származik.) A tanácskozás végén Markó Béla szövetségi elnök megbízott, mint oktatásért felelős ügyvezető alelnököt, hogy egy héten belül dolgozzam ki az RMKoT szervezési és működési szabályzatát, és Lászlófy Pállal közösen készítsük elő a testület következő ülését. Folyamatos információcseréket és egyeztetéseket követően került sor az RMKoT az év július 9-i ülésére, ugyancsak a Majális utcai székházban. Ez alkalommal közösen egyeztettünk a románból történő tankönyvfordítások minőségi ellenőrzésének procedúráját illetően. A 9 tagú testületből e sorok íróján kívül jelen voltak: Kötő József államtitkár, Asztalos Ferenc képviselő, Dáné Károly, az Országos Tankönyvkiadó igazgatója, Lászlófy Pál RMPSZ-elnök, Székely Győző, az Erdélyi Tankönyvtanács képviselője és Tulit Zsombor a Magyar Tankönyvkiadók Egyesülete képviseletében. Döntések sorát hoztuk meg arra vonatkozóan, hogy kiket kérünk fel a már lefordított és a kiadók által lektoráltatott tankönyvek újralektorálására, milyen mértékű legyen az elvégzett munka honoráriuma, hogyan történjen a kapcsolattartás és információcsere a szerzők-kiadók-oktatási főosztály-szaklektorok-minisztériumi Kisebbségi Főosztály- láncolatban. Néhány név azon személyek közül, akiket az Erdélyi Magyar Tankönyvtanács és a magyar tankönyvkiadók javaslatára kért fel az RMDSZ Oktatási Főosztálya a fordítások ellenőrzésére: dr. Gyenge Csaba – műszaki tudományok, dr. Kerekes Jenő – gazdaságtudományok, dr. Ágoston Katalin – műszaki tudományok, dr. Orbán Béla – matematika, dr. Lányi Szabolcs – ipari kémia, dr. Makkai Ferenc – kémia, dr. Csibi Vencel – mérnöki mechanika, Darvay Béla – fizika, dr. Ráduly-Zörgő Éva – pszichológia, dr. Péntek Imre – pszichológia, dr. Ionescu Klára – informatika, dr. Robu Judit – informatika, Vincze Zoltán – történelem. Kötelességem, hogy ez alkalommal is megköszönjem mindegyikük felelősségteljes és magas szakmai igényességgel végzett munkáját. Tekintettel arra, hogy az RMPSZ anyagiak hiányában nem tudta teljesíteni előzetesen vállalt pénzügyi kötelezettségeit, 2005. augusztus 30-i dátummal a Communitas Alapítvány együttműködési szerződést kötött az RMPSZ-szel, mely alapján átvállalta a költségtérítések 60 százalékát. Nos, a fenti – egyértelműen dokumentálható – tények ismeretében úgy érzem, jogos a kérdésfelvetés: hogyan beszélhetett kizárásról Péntek professzor úr megnyilatkozása során? De azt hiszem, erre a választ nem nekem kell megadnom! A történelmi hűség kedvéért kell megemlítenem, hogy a „pártirodának” titulált Oktatási Főosztály 2008-ban arra is mert vállalkozni, hogy a CENTA Közép-európai Tanárakadémia együttműködésében Tankönyveink megújításáért címmel továbbképzést indított romániai magyar tankönyvszerzők számára. Tavasszal a Kolozsváron megszervezett képzésen mintegy 200-an vettek részt, és többek között olyan szakmabeliek tartottak előadást, mint: dr. Hoffmann Rózsa – egyetemi docens, dr. Vass Vilmos – egyetemi docens, Csapó Benő – egyetemi tanár, Antalné Szabó Ágnes – egyetemi docens, Valaczka András – tankönyvszerző, a Nemzeti Tankönyvkiadó Zrt. vezetője, Kojanitz László – a Tankönyvkutató Intézet igazgatója, Horváth Zsuzsanna – az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet főmunkatársa. A képzés folytatására ősszel került sor Budapesten azon 40 személy részvételével, akik teljesítették az előzetes megállapodás értelmében elfogadott feltételeket. A hallgatók két nap alatt külön csoportokban vettek részt a saját szakterületükre vonatkozó előadásokon és képzéseken. Az sem mellékes, hogy a két program lebonyolításához szükséges 160 ezer lejt (1,6 milliárd régi lej) szintén az Oktatási Főosztály „járta ki”, pályázva a Communitas Alapítványnál, a romániai és magyarországi oktatási minisztériumoknál. Végezetül szinte félve merem leírni, hogy „pártirodaként” arra is volt bátorságunk, hogy magyar nyelvű tankönyvek megírására írjunk ki pályázatot a Communitas Alapítványon keresztül, és elkészülhetett hat olyan hiánypótló tankönyv, melyek elnyerték a szakemberek elismerését. Arról, hogy a folyamatosan megjelenő tanügyi törvénytervezetek elfogadtatására való hivatkozással az oktatási minisztérium évek óta nem ír ki pályázatot új tankönyvek megírására és ennek következtében az általunk megíratott tankönyvek nem kerülhettek a tanulók padjára, mi nem tehetünk. Amit viszont sikerült megtennünk, az, hogy az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala (DRI) és az RMDSZ által létrehozott Communitas Alapítvány támogatásával az elmúlt kilenc évben – pályáztatási rendszerben lebonyolítva – több mint 92 ezer tankönyvet osztottunk ki ingyenesen 11. és 12. osztályos diákjainknak. Hogy került tehát a csizma az asztalra? A legkézenfekvőbb válasz: odatették! Miért foglalkozik az RMDSZ tankönyvekkel és egyáltalán oktatással? Hát azért, mert egyrészt a választópolgárok szavazatokban kifejezett bizalma odatette és erre kötelezi, másrészt tudjuk, hogy helytálló a magyar közmondás, miszerint: segíts magadon, Isten is megsegít. Lakatos András, az RMDSZ oktatásért felelős ügyvezető alelnöke, gyakorló tanár, iskolaigazgató. Előzmény: Krónika (Kolozsvár), 2010 október 1. Használhatatlan, csapnivaló tankönyvek A Krónika kiemelt helyen foglalkozott a román nyelv oktatásának évtizedek óta vajúdó kérdésével, lévén annak megoldatlansága a kisebbségi oktatás egyik legégetőbb gondja. Kimutatta: nem egy esetben ideológiai elfogultság siklatta ki a pedagógiai meggondolásokat, a didaktikailag indokolt elvek érvényesítését, s amikor a helyzet jobbra fordulhatna, a soros tanügyi reform elakadt, a legújabb törvénytervezet politikai időhúzás áldozataként a szenátusban vesztegel. No de az adott jogi lehetőségek kihasználásával is adósok vagyunk, miként az kiderül Péntek János nyelvészprofesszornak, az MTA kolozsvári akadémiai bizottsága és az erdélyi tankönyvtanács elnökének megállapításaiból. Az egyetemi tanár a tankönyvkiadás és a nyelvtanítás elvi szempontjai, az aktuálpolitikai helyzet beható ismeretében pontos diagnózist tud felállítani, és a bajok orvoslásához megoldásokat is sugall. Alternatív tankönyvválaszték Az alábbiakban a professzor úrnak a Sapientia- egyetem csíkszeredai karán a kétnyelvűségnek szentelt konferenciáján elhangzott előadásából vett gondolatokat szerkesztettük egybe egy, a témában folytatott beszélgetéssel. Péntek János azzal kezdi, hogy még Andrei Marga minisztersége idején, 1999-ben a magyar tankönyvek ügyét rendeletben rábízták az RMDSZ-re, hogy az a Romániai Magyar Pedagógusszövetséggel karöltve gondoskodjék az új tankönyvek megírása fölötti felügyeletről. Ez Péntek János szerint nem valósult meg, illetve ami megvalósult belőle, azt mutatja, hogy e törvény adta lehetőséggel egyáltalán nem éltünk, illetve egyesek visszaéltek vele. Súlyos a vád, íme az indoklás. „A pályázatokra valóban elkészültek az alternatív tankönyvek. Kötelező módon több tankönyvnek kell lennie minden tárgyból, így a román tantárgy számára is több készült. Nos, én úgy látom, hogy ami ezek közül a leggyengébbnek bizonyult, amit nem mertek bevinni a román iskolákba, arra ráütötték, hogy jó lesz a kisebbségi oktatásnak – magyarázza a kolozsvári egyetemi professzor –. Látnivaló, ezeknek a tankönyveknek a szerzői kizárólag román anyanyelvűek, a kisebbségi nyelvekről nem tudnak semmit, ezek a tankönyvek egyáltalán nem kapcsolódnak semmilyen kisebbségi nyelvhez. Kiegészítették ugyan őket magyar szójegyzékkel, de abból is látni, fogalmuk sincs, kinek készült, ugyanis a főnév mellé oda van írva, milyen nemű az a főnév, holott az a magyarban képtelenség. Találtam benne olyan feladatot: adjál példát a te nyelvedből arra, hogy a hangsúly alapján jelentős különbség keletkezik a szavak között. A hazai kisebbségek közül a magyarban, a szlovákban, a lengyelben stb. kötött a hangsúly, a feladat tehát abszurd elvárással lép fel.” Magam is tanúsíthatom, hogy általam ismert kisebbségi iskolában elutasították e könyv használatát, nem a kisebbségeknek szánt, hanem inkább a kimondottan románoknak írott tankönyvet választotta a romántanár, mert azt tartja didaktikailag jobbnak. „Könnyebb belőle oktatni a magyar tanulókat is” – indokolta döntését a pedagógus. Ma tehát Romániában nem igaz, hogy a kisebbségi gyerekek nyolcadikig számukra készült románkönyvekből tanulnak, illetve nem úgy igaz, ahogy gondolnók. A szakembernek lesújtó a véleménye ezekről a tankönyvekről, szerzőiket több szarvashiba elkövetése miatt is elmarasztalja. Mindenekelőtt képtelenségnek tartja, hogy „a kisebbségeknek” mint olyanoknak készítsen valaki tankönyvet. Annak ugyanis anyanyelv-specifikusnak kellene lennie, azaz valamennyit a diákok anyanyelvéből kiindulva kellene megalkotni, ráépítve az anyanyelvi tudásra azt, amit a másik nyelvből neki meg akarunk tanítani. Tehát nem lehet egy kalap alá venni olyan különféle szerkezetű és szemléletű, eredetű nyelveket, mint például a szlovák, a török, az ukrán, a magyar vagy a szerb. E kérdés megoldásához tehát még csak hozzá sem láttak nálunk, bár az oktatási minisztérium nemzetiségi osztályának mindig magyar volt a vezetője, s bár a törvényes lehetőség már tíz éve adott lenne hozzá. Esélyegyenlőtlenség Péntek János professzor elmondja, hogy az Országos Diszkriminációellenes Tanács elé került ügy hasonlóképpen fájó és újabb fonákságra vet fényt. „Hátrányos megkülönböztetés, ha ugyanolyan vizsgakövetelményeket támasztunk a román és nem román anyanyelvűekkel szemben. Mert bármilyen jók lesznek, ha javulnak majd a román oktatás tantervei és a könyvei, akkor sem fogadható el, hogy érettségi vizsgán ugyanazokat a tételeket kapják a magyarok, mint a többségiek, és ugyanazon pontozással bírálják el teljesítményüket – állapítja meg a neves nyelvész –. Ott vannak a parlamentben az idegen nyelveket beszélő képviselők. Vajon mit szólnának hozzá azok, akik azt állítják magukról, jól beszélnek franciául, ha odaállítanák egy francia anyanyelvű mellé őket, hogy együtt vizsgázzanak vele? Helyt tudnának-e állni egy ilyen vizsgán? Képtelenség. Ezt nem lenne szabad megengedni! Ezzel nyilvánvaló, hogy hátrányos helyzetbe hozzuk a gyermekeket. És nem csupán a vizsgáról van szó. Évente kimutatják statisztikailag, hogy románból hány magyar iskolás bukik meg, hogy mindez mennyit nyom átlagos osztályzatukban. Az egyetemi bejutás ma sok helyt pontozás alapján folyik, az érettségieredményeket is beszámítják, és ettől függ az is, hogy tandíjas lesz-e, vagy sem a diák. Ha átment ugyan románból, de a jegye gyenge, akkor ez méltánytalan hátrányba taszítja… És ennek orvoslására nem kell semmilyen előkészítés, mert a tantervi és tankönyvreformhoz több idő szükségeltetik, ez viszont egyszerű politikai döntést kíván csupán. Azaz más tételeket kell kidolgozni a magyar iskolák számára és kész!” Péntek professzor úgy véli, az alternatív tankönyvek meglétét előíró paragrafus máig sem működik Romániában. Szerinte legalább két nyelvi szituációból kiindulva kellene az alternatív tankönyveket kidolgozni. „Az egyik az, amikor a gyerek viszonylag jól tud románul már korábbról, mert környezeti nyelve a román, a másik pedig, amikor gyengén vagy egyáltalán nem tud. Mint például a Székelyföldön. Ezeket a helyzeteket külön kellene kezelni. A törvény pedig megengedi ezt, mivel úgy fogalmaz: legalább két tankönyvnek kell léteznie a kisebbségi oktatásban minden tárgy esetében. Ez tehát megoldható, és akárcsak a magyar oktatásában, a román esetében is az lenne a célravezető, ha minden osztály számára legalább két tankönyvünk lenne. Nem abból kell kiindulni, hogy a tankönyvszerzőnek mi van a fejében, hanem abból, hogy a tanulónak milyen a nyelvi környezete. Szórványban, esetleg olyan vidéken él-e, mint például Kolozsvár, ahol már hoz tudást magával az iskolán kívüli világból, vagy tömbvidéken, a Székelyföldön, ahol nem hoz. Tudnunk kell, merre akarjuk irányítani a gyermeket akár magyarból, akár románból. A lényege ugyanis az, hogy a kétnyelvűség fontos ugyan, de a hangsúlyok külön figyelmet érdemelnek, arra kell ügyelnünk, hogy az anyanyelv maradjon az elsődleges. A kétnyelvűségnek magas szintűnek és jól hasznosíthatónak kell lennie, de úgy, hogy a második nyelv ne szorítsa háttérbe az anyanyelvet, különben a dolog elcsúszik a nyelvcsere fele. A második nyelv dominanciája a kétnyelvűségben asszimilációhoz vezet” – figyelmeztet Péntek János. A professzor egyrészt külön tantervet tart szükségesnek minden kisebbségnek (az anyanyelv-specifikusság elve alapján), legalább két tankönyvet szorgalmaz románból úgy, hogy az egyik a szórványnak, a másik a tömbnek készülne (a területspecifikusság elve), és ennek megfelelően külön vizsgatételeket és elvárásokat javasol. Az egyetemi tanár egyébként felhívja a figyelmet az ún. törpe kisebbségekre, amelyek között akad nem egy, amelynek nem anyanyelvén folyik az oktatása, csak anyanyelvi óráik vannak a különben román tannyelvű iskolákban. Nos, esetükben a mai rendszer nem alkalmas a nyelv megőrzésére, fontos lenne számukra a külön nyelvi revitalizációs programok kidolgozása. Ismerős a probléma: a csángók hasonló kezelést igényelnének, külön nyelvélesztő oktatásra lenne szükségük. Ennek ma a jogi keretei, taneszközei is hiányoznak. Bár a Moldvai Magyar Csángószövetség és az ottani magyar nyelvoktatásban részt vevők rendkívüli erőfeszítései minden tiszteletet és támogatást megérdemelnek, ők sem az őket megillető szakmai segítséget, sem a jogi támogatást nem kapták meg eddig – miként még legalább tíz másik romániai kisebbség sem. Vívmánnyá feltupírozott hamis megoldások Péntek János úgy látja, a nyelvoktatásban nemcsak, hogy nem sikerült új jogi garanciákat hozni, de még az adott lehetőségek kiaknázása sem következett be, s miként az ún. „kisebbségieknek szánt” tankönyv mutatja, módszertanilag és színvonalát tekintve egyaránt elvétett „megoldás”. „Amikor 1999-ben a miniszteri rendelet a kisebbségi szervezetekre bízta a tankönyvek ügyét, akkor az RMDSZ ebből kizárta az Erdélyi Magyar Tankönyvtanácsot, a pedagógusszövetség szakmai szervezetét. A miniszteri rendelet a tankönyvek szakmai ellenőrzési jogát biztosítja, e munkába a tankönyvtanácsot nemhogy nem vonták be, hanem gyakorlatilag kizárták. Kuratóriumi elnökként kijelenthetem, hogy a tankönyvtanácsot a mai napig nem hozták olyan helyzetbe, hogy szakmai szervezetként legyen valamilyen kompetenciánk. Beszélni beszélhetünk róla, de szavunknak nincs foganatja. A tankönyvüggyel gyakorlatilag ma az RMDSZ-irodák, a kolozsvári oktatási főosztály foglalkozik. Márpedig sehol a világon nem történt még meg, hogy egy politikai párt irodájában folyjanak az úgymond szakmai munkálatok, ráadásul az általam már vázolt eredménnyel” – panaszolja Péntek János nyelvész. B. Kovács András 2010. november 24.Hatvan éves a nagyváradi bábszínházNagyvárad – Pénteken ünnepli fennállásának hatvanadik évfordulóját a nagyváradi Árkádia Ifjúsági és Gyermekszínház. Szerdán Marius Aron, az intézet igazgatója ismertette az ünnepség programját. Hatvan évvel ezelőtt a bábjátszás nagyváradi szerelmeseinek kezdeményezésére megalakult az akkor még Bábszínháznak, ma már Árkádia Ifjúsági és Gyermekszínháznak hívott kulturális intézet. A kerek évszám méltó megünneplésére november 26–án, pénteken ünnepi műsorral készül a teátrum csapata, tájékoztatta szerdán a sajtó képviselőit Marius Aron igazgató. Az egykori Zöldfa fogadó épületében működő bábszínház a hatvan év alatt több mint 18 ezer előadást tűzött műsorára, amit mintegy négy millió néző tekinthetett meg. Az igazgató felhívta a figyelmet arra, hogy a műemlék, melyben működik a bábszínház egyike Nagyvárad legrégibb és ma is funkcionáló épületének. Ódon falait még az 1760-as években építették, igaz, hogy az évek folyamán többször is felújításra került, legutóbb éppen egy éve, amikor is a bábszínészek saját kezűleg végezték el a munkálatokat. Hatvan év alatt több igazgató is vezette az intézetet: Bóné Gabriella, Francisca Simionescu, Benedek Anna, Valeriu Grama, Ioan Moldovan, Maria Vesa, Mihály Katalin. Marius Aron 2001 óta tölti be ezt a pozíciót. Az évtizedek során számos nagynevű rendező és művész szerepelt a bábszínház színpadán, mely nem csak bábelőadások, hanem egyéb kulturális események helyszíne is volt egyben. Ünnepi műsor A pénteki ünnepi rendezvénysorozat 9:30-kor kezdődik a román társulat előadásával. A Brémai muzsikusok című, Traian Savinescu által rendezett darabot a színészek különböző szociális intézetek és gyermekotthonok lakói előtt mutatják be. A Lilliput Társulat színészei a Rumi László által rendezett nagysikerű Csodaszarvast adják elő szentjobbi, bélfenyéri, székelyhídi, valamint nagyváradi gyermekotthonokban nevelkedő gyerekek előtt. A két előadáson összesen mintegy 350 hátrányos helyzetű lurkó vesz majd részt. 17 órától kezdődik a felnőtteknek szóló gálaműsor, melynek keretében érdemokleveleket és emlékplakettet nyújtanak át mindazoknak, akik hozzájárultak a bábszínház sikeres működéséhez. 18:30-tól kiállítás nyílik Gavrucza Tbor festményeiből. A tárlatot méltatja dr. Ramona Novicov műkritikus. A rendezvénysorozatra a bábszínház régi alkalmazottait, színészeket és rendezőket egyaránt meghívtak. Mészáros Tímea, erdon.ro 2010. december 2.Kevesen, de zajosanHargita és Kovászna román föld!, Nagy- Románia, régi határok!, Románia a románoké!, Egységes nemzetállam!, A román nyelv az uralkodó!, A Noua Dreapta a nemzet büszkesége!, Mi vagyunk Avram Iancu!, csak néhány a jelszavak közül, amelyeket tegnap reggel Marosvásárhelyen máshonnan érkezett maroknyi, zászlókkal "felfegyverkezett" szélsőjobboldali fiatal kiabált végigvonulva a városon a Hősök parkjától a főtérig. Ugyanilyen lelkesen kiabált mellettük a Vatra Româneasca elnöke, Florin Oproiescu. A zajos felvonulás ellenére, Tudor Ionescu, az Új Jobboldal elnöke azt nyilatkozta, nem valaki vagy valami ellen tüntettek tegnap, csupán együtt akarták ünnepelni a marosvásárhelyiekkel a nemzeti ünnepet, úgy, ahogy tavaly a székelyföldi városokban tették. Lapunk felvetésére, hogy a honlapjukon megjelent felhívásban nem ez áll, hanem az, hogy "a magyar szeparatizmus ellen" vonulnak fel, azt válaszolta, hogy ők csak azt akarják, hogy mindenki tartsa tiszteletben az alkotmány 1. cikkelyét. Florin Oproiescu örömének adott hangot, hogy az ország nemzeti ünnepén együtt lehetett az Új Jobboldallal, s kijelentette: reméli, mindenki látja, hogy nem valaki ellen irányul a tüntetésük, csupán "együtt akarnak ünnepelni minden vásárhelyivel, nemzetiségre való tekintet nélkül. Mert végül is, mind román állampolgárok vagyunk". Véleménye szerint csak a helyhatóság csinált "filozófiát" a dologból. A kérdésre, hogy miért vannak olyan kevesen, azt válaszolta, hogy tényleg nincsenek sokan, de igazából nem is a szám a fontos, hanem a lelkesedés. A zászlós felvonulás után az Új Jobboldal is koszorúzott, majd a Kultúrpalota kistermében tanácskozást tartott. Az Új Jobboldal tüntetése ellen több szervezet tiltakozott, felemlegetve, hogy az 1990 márciusi véres etnikai konfliktus tanulság kellene legyen, és nem lenne szabad helyet adni feszültségkeltő, szélsőséges megnyilvánulásoknak. Ennek ellenére megkapták a polgármesteri hivatal engedélyét. Ám miután engedélyt adott a tüntetésre, Marosvásárhely Polgármesteri Hivatala november 30-án visszavonta azt. A Claudiu Maior alpolgármester által aláírt közleményben az áll, hogy a nemzeti ünnep nem bátorít semmiféle megmozdulást, amely megzavarhatná a nemzeti ünnepet. Ilyen meggondolásból, illetve mert a Noua Dreapta a kérésben leadott rendezvények mellett olyan "uszító jellegű megmozdulást" is tervezett, amelyre nem kapott engedélyt, és amely "bizonytalanságot keltett volna a város polgáraiban, tekintve, azt, ami nem is olyan régen ebben a városban történt", vonták vissza a tüntetés engedélyezését. Arra, hogy a hangoskodók az engedély bevonása ellenére is végigvonultak a városon jelszavakat kiabálva azt mondta, ennek elbírálása az illetékes hatóságok dolga. (mózes) Népújság (Marosvásárhely) 2010. december 2.Tilosban az Új Jobboldal, elvitték a gárdásokatHatósági engedéllyel nem rendelkeztek, mégis zavartalanul végigvonultak Marosvásárhelyen a fasiszta Vasgárda eszmei örökségét vállaló Új Jobboldal (Noua Dreaptă), valamint az 1990-es marosvásárhelyi etnikai összetűzés gerjesztésében oroszlánrészt vállaló Vatra Românească szervezetek tagjai és szimpatizánsai. A Jobbik erdélyi baráti köre is megmozdulásra készült, de akciójukat lemondták. Kolozsváron a Székely Gárda megemlékezésére érkező nyolc személyt bekísértek a rendőrségre. Az Új Jobboldal vezetői az internetes honlapjukon közzétett felhívásukban azt írták, hogy „a magyar szeparatizmus” ellen fognak utcára vonulni. Adrian Ionescu, az Új Jobboldal országos elnöke cáfolta, hogy ők valami ellen, vagy valakik ellen tüntetnének. Szerinte Erdély Romániával való egyesülésének a 92. évfordulóját, Románia nemzeti napját ünnepelték. A felvonulás alatt a zömében fiatal résztvevők egyebek között azt skandálták, hogy „Hargita és Kovászna román föld!”, „Nagy-Románia újból a régi határok közé!”, valamint a román nyelv „egyeduralmát” szorgalmazták. Arra a kérdésre, hogy miért tartották meg engedély nélkül a felvonulást, hiszen a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal két héttel ezelőtt kibocsátotta, majd 24 órával a rendezvény előtt visszavonta a felvonulásnak zöld jelzést adó jóváhagyást, Ionescu elmondta: szerinte törvénytelenül járt el a polgármesteri hivatal, hiszen 24 órával a rendezvény előtt nem vonhatták volna vissza a két héttel korábban kiadott engedélyt, ezt legalább 48 órával korábban meg kellett volna tenniük. Ionescu szerint erre a helyi hatóságok is rájöttek, ezért tarthatták meg normális körülmények között a felvonulást. A járdán haladó mintegy 150 tüntetőt végig népes csendőri kordon kísérte, a szervezet tagjai pedig a főtéri hivatalos december elsejei ünnepségen is részt vettek, ahol elhelyezhették koszorújukat. A csendőrséget egyébként senki nem értesítette a polgármesteri hivataltól, hogy nem rendelkeznek engedéllyel a felvonulók, ők ezzel magyarázták azt, hogy nem oszlatták fel a tüntetést. A tüntetést figyelemmel kísérte Vitus Örs, a Jobbik erdélyi baráti körének elnöke, aki megerősítette, hogy egy tiltakozást akartak szervezni az Új Jobboldal felvonulása ellen. Azt tervezték, hogy az 1989-es forradalom marosvásárhelyi magyar és román áldozatainak emlékművénél gyertyát gyújtanak, ami – mint mondta – azt jelképezte volna, hogy a sovinizmus a kommunizmus egyik öröksége. Erről a szándékukról azonban letettek, miután a polgármesteri hivatal visszavonta az Új Jobboldal tüntetésére vonatkozó engedélyt. Tegnap délután nyolc személyt – köztük Csibi Barnát, a Székely Gárda vezetőjét is – bekísértek a kolozsvári 1-es számú rendőrségre azért, mert más államok jelképeit viselték. A nyolc személy a Székely Gárda kolozsvári megemlékezésén akart részt venni. Az Agerpres hírügynökség Ilie Milicire, a kolozsvári csendőrség szóvivőjére hivatkozva azt írta: magyar zászló volt a nyolc személynél. Értesüléseink szerint magyar zászlót nem hordoztak, ám jelvényeket viseltek a köztudatba egyenruhaként bevonult öltözetükön. A letartóztatottak közül négyen magyar állampolgárok. Sajtóértesülések szerint a bekísért személyekre közel 20 000 lej pénzbírságot szabtak ki a gyülekezésre vonatkozó jogszabályok, valamint egy helyi tanácsi határozat megsértése miatt, amely a nemzeti ünnepen tiltja az ehhez kapcsolódóakon kívül más rendezvények szervezését a város központjában. Szerda este szabadon bocsátották őket. Sajtóhírek tegnap arról számoltak be, hogy a város nyugati bejáratánál ismeretlenek által elhelyezett magyar nyelvű, „Kolozsvár” feliratot távolítottak el. Szerdán a kolozsvári szociáldemokraták a világon bárhol élő románok tiszteletére rendezett délelőtti felvonulás keretében a Magyar Főkonzulátuson egy levelet adtak át, a magyarországi román nagykövetség december elsejei fogadásának a budapesti nemzetiből való elutasítása kapcsán. A levelet ma Magyarország bukaresti nagykövetségére is eljuttatják. A Mediafax hírügynökség úgy tudja, Kolozsvár főterén az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) egy csoportosulása is gyülekezett tegnap este. Kifütyölte és lehurrogta a bukaresti december elsejei ünnepségen Emil Boc miniszterelnököt a résztvevők egy része. A Győzelem Diadalívnél rendezett ünnepségen az államfőnek kellett volna részt vennie, de Traian Băsescu az EBESZ csúcsértekezletére utazott, és maga helyett a kormányfőt delegálta a rendezvényre. A Szociáldemokrata Párt kifogásolta, hogy nem Mircea Geoanăt, a szenátus elnökét küldte Băsescu az ünnepségre, hiszen rangját tekintve a szenátus elnöke az ország második közjogi méltóságának számít. Szabadság (Kolozsvár) 2010. december 2.Magyarellenes ünneplésMagyarellenes jelszavakat skandáltak tegnapi marosvásárhelyi tüntetésükön az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) tagjai, akik „a magyar szeparatizmus” ellen vonultak utcára Románia nemzeti ünnepén. Frunda György RMDSZ-es szenátor felszólította Marius Paşcan kormánybiztost, hívja ki a „SRI-t, a milíciát és a katonaságot” a magyarellenes jelszavakat skandálók ellen. Kolozsváron a Szociáldemokrata Párt (PSD) több mint száz tagja vonult a Magyar Köztársaság főkonzulátusa elé, ahol egy levelet adtak át egy hivatalnoknak, melyben az ellen tiltakoztak, hogy a budapesti hatóságok nem engedélyezték, hogy a román diplomácia a Nemzeti Színházban ünnepeljen. Eközben az Új Magyar Gárda Székely Szakaszának kolozsvári rendezvényét megakadályozták a rendőrök, akik az alakulat nyolc tagját bevitték a rendőrőrsre igazoltatás végett. Magyarellenes jelszavakat skandáltak tegnapi marosvásárhelyi tüntetésükön az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) tagjai. Az akció hatására Frunda György RMDSZ-es szenátor felszólította a maros megyei prefektust, hogy hívja ki a „SRI-t, a miliciát és a katonaságot” a tüntetők ellen. A szélsőjobboldali román szervezet annak ellenére szervezett tiltakozó megmozdulást Marosvásárhelyen, hogy az önkormányzat visszavonta a számukra korábban kiadott engedélyt. Az Új Jobboldal vezetői a honlapjukon közzétett felhívásukban azt írták, hogy „a magyar szeparatizmus” ellen fognak utcára vonulni. Tudor Ionescu, a szervezet elnöke hangsúlyozta: ők Erdély Romániával való egyesülésének 92. évfordulóját, Románia nemzeti napját ünneplik, felvonulásuk senki és semmi ellen nem irányul. Arra a kérdésre, miért tartották meg engedély nélkül a felvonulást, elmondta: szerinte törvénytelenül járt el a polgármesteri hivatal, hiszen 24 órával a rendezvény előtt nem vonhatták volna vissza a két héttel korábban kiadott engedélyt, ezt legalább 48 órával korábban kellett volna megtenniük. Ionescu szerint erre a helyi hatóságok is rájöttek, ezért tarthatták meg normális körülmények között a felvonulást. A járdán haladó mintegy 200 tüntetőt végig népes csendőri kordon kísérte, a zömében fiatal résztvevők a szervezet zászlajával és román nemzeti lobogókkal, valamint Avram Iancu arcképével vonultak végig a városközponton, egyebek közt azt skandálták, hogy „Hargita és Kovászna román föld!”, „Nagy-Románia újból a régi határok közé!”, és a román nyelv „egyeduralmát” szorgalmazták. A tüntetést korábban jóváhagyta az önkormányzat illetékes bizottsága, de a polgármesteri hivatal a rendezvény uszító jellegére hivatkozva visszavonta az engedélyt. Erre többek között Borbély László, az RMDSZ ügyvezető alelnöke kérte a hivatalt, kifejtve, hogy nem kellene pártolni az Új Jobboldal „ócska és meghaladott nacionalizmusát”. A szervezet tagjai egyébként a főtéri hivatalos december elsejei ünnepségen is részt vettek, ahol elhelyezhették koszorújukat. Frunda a katonaságot kérte Az Új Jobboldal tüntetése nyomán kisebb botrányra került sor a Maros megyei prefektúra székhelyén, ahol a szélsőjobboldaliak megérkeztekor Frunda György RMDSZ-es szenátor is tartózkodott. A honatya felszólította Marius Paşcan kormánybiztost, hívja ki a „SRI-t, a miliciát és a katonaságot” a magyarellenes jelszavakat skandáló tüntetők ellen, a prefektus azonban úgy vélte, az akcióban nincs semmi törvényellenes. Frunda György „elfogadhatatlannak” nevezte, hogy a tiltakozók a román nyelv egyeduralmát szorgalmazzák, a prefektus azonban kijelentette: semmit sem tehet, hogy meggátolja őket ebben. A honatya ekkor felszólította, hogy a törvényes rend őrzőjeként hívja ki a rendvédelmi szerveket. Erre azonban nem került sor, a tüntetés incidensek nélkül ért véget. A szélsőjobboldali szervezet tiltakozó megmozdulását figyelemmel kísérte Vitus Örs, a Jobbik erdélyi baráti körének elnöke is, aki korábban tiltakozást akart szervezni az Új Jobboldal felvonulása ellen. Azt tervezték, hogy az 1989-es forradalom vásárhelyi magyar és román áldozatainak emlékművénél gyertyát gyújtanak, ami – mint mondta – azt jelképezte volna, hogy a sovinizmus a kommunizmus egyik öröksége. Erről a szándékukról azonban letettek, miután a polgármesteri hivatal visszavonta az Új Jobboldal tüntetésére vonatkozó engedélyt. A Jobbik-szimpatizánsok közleményükben örömüknek adtak hangot, hogy „idén december 1-jén, Marosvásárhelyen nem lehet majd magyarellenes szlogeneket hallani”. (Markó Béla: veszteség december 1. Markó Béla a parlament hétfői, a román nemzeti ünnep alkalmából tartott díszülésén mondott beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy a magyarság 1918. december 1-jét „veszteségként, az államiság elvesztéseként élte meg”. Rámutatott, a magyarok számára ez a nap mást jelent, mint a románoknak, akiknek ez „hatalmas győzelem”. Emlékeztetett, hogy az akkori magyarok nagyon sokat vártak a Gyulafehérvári Kiáltványtól, mely kimondta, hogy „Erdély valamennyi népe saját nyelvén tanulhat és igazgathatja magát, a soraiból kikerülő személyek révén”. Ezeknek az ígéreteknek csupán egy része valósult meg, a többit ezután kell gyakorlatba ültetni, vélte a szövetségi elnök a magyarnyelvű oktatás körüli vitára utalva. Mint hangsúlyozta, az RMDSZ tiszteletben tartja más népek ünnepeit, és képviselői részt vesznek a december 1-i ünnepségeken.) Elmaradt a gárdisták megemlékezése Eközben Kolozsváron a Szociáldemokrata Párt (PSD) több mint száz helyi tagja vonult a Magyar Köztársaság főkonzulátusa elé, ahol egy levelet adtak át az egyik hivatalnoknak, melyben az ellen tiltakoztak, hogy a budapesti hatóságok nem engedélyezték, hogy a román diplomácia a Nemzeti Színházban ünnepelje december 1-jét. A felvonulók egy csokor vörös szegfűt is át akartak adni, azonban a hivatalnok nem fogadta el, így azt a diplomáciai székhely kapuja előtt hagyták. Mircea Jorj megyei PSD-elnök szerint a virágokkal azt szerették volna elérni, hogy „újra kinyíljon a románok orrára csapott ajtó”. Mint mondta, a levelet ma Magyarország bukaresti nagykövetségére is elküldik. Tegnap délutánra az Új Magyar Gárda Kulturális és Hagyományőrző Mozgalom Győri Wass Albert zászlóalja Székely Szakasza is összejövetelt hirdetett a kincses város Főterére, ahol a Székely Hadosztály megalakulásáról akartak megemlékezni. Erre azonban nem kerülhetett sor, ugyanis a szélsőjobboldali magyar alakulat nyolc tagját már a városba való érkezése után, a Szentegyház utcai Agapé vendéglő előtt „lekapcsolta” a rendőrség. Ilie Milici csendőrségi szóvivő szerint a fekete egyenruhába öltözött fiatalokat azért kísérték be, mivel a Magyar Gárda, illetve Magyarország zászlaját bontották ki, miközben a városközpont fele tartottak. Míg a fiatalokkal jegyzőkönyvet írattak, a Szent Mihály-templom előtt a csendőrség több autója, illetve tucatnyi rendőr várakozott. Megjelent a helyszínen az Új Jobboldal néhány tagja is, ám incidens nem történt. A gárdisták korábban kérték a felvonulásuk engedélyezését a polgármesteri hivataltól, amit az intézmény elutasított azzal az indokkal, hogy a városközpontban a román nemzeti ünnep alkalmával szervezett rendezvények zajlanak. A szervezet tagjai a Szent Mihály-templomtól a Farkas utcai Szent György-szoborhoz indultak volna, ahol verses megemlékezést akartak tartani. Az Új Magyar Gárda „székely szakasza” múlt év december elsején is megemlékezést szervezett a kincses város Főterén, ahhonnan akkor álarcos rohamrendőrök vitték el őket. Bukarestben is kisebb – igaz, politikai természetű – incidens árnyékolta be a hivatalos állami megemlékezéseket. Az asztanai EBESZ-konferencián részt vevő Traian Băsescu államfő távollétében ugyanis nem az alkotmány szerint őt követő szenátusi elnököt, az ellenzéki Mircea Geoanát fogadták katonai tiszteletadással, hanem Emil Boc kormányfőt, akit viszont a tömeg kifütyült. Geoană közleményben követelt vizsgálatot az „incidens” miatt, Boc ugyanakkor azzal védekezett: az államfő őt jelölte ki képviselőjeként az ünnepségre. (Értelmiségiek vádolják az RTV-t. Történelmi valótlanságok hangoztatásával, a romániai holokausztért is felelős egykori fasiszta szervezet, a Vasgárda egyik volt vezérének a népszerűsítésével vádolja a román közszolgálati televíziót hatvan romániai értelmiségi egy tiltakozó levélben, amelyet romániai vezető politikusoknak és nyugat-európai államok nagyköveteinek is elküldtek. Az értelmiségiek azt kifogásolják, hogy a Román Televízió november 21-én olyan adást sugárzott, amelyben Ion Cristoiu neves újságíró „romantikus hősnek és erkölcsös személynek” nevezte Corneliu Zelea Codreanu egykori vasgárdista vezért. A levél aláírói szerint Cristoiu figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy az említett politikai csoportosulás fasiszta eszméket vallott, közreműködött a romániai holokauszt előkészítésében, a szervezetet és magát Codreanut is felelősség terheli több román politikai és kulturális személyiség meggyilkolásáért. Codreanut 1938-ban kivégezték. A tiltakozók felszólították Alexandru Lăzescut, a Román Televízió vezérigazgatóját, határolódjék el az adásban elhangzottaktól. Hangsúlyozták, az újságíró kijelentései nemcsak „valótlan történelmi adatoknak az elfogadtatására irányuló törekvések”, hanem súlyosan sértik a vasgárdista mozgalom áldozatainak az emlékét is. Az aláírók azt is kérik a vezérigazgatótól, hogy büntesse meg a televízió munkatársait, akik az aláírók szerint szakmailag felelősek az adás elkészítéséért és sugárzásáért.) Krónika (Kolozsvár), 2010. december 2.December elseje RomániábanKifütyülték a bukaresti Diadalívnél Emil Bocot a december elsejei ünnepségen, amire a miniszterelnök így reagált: ,,Ez Románia húszéves demokráciájának hozadéka, a parádén való képviseletre pedig engem jelöltek ki az illetékes hatóságok". Bocnak a lakosság felé intézett december elsejei üzenete: legyenek büszkék arra, hogy románok, mert a nép az idők során minden birodalom uralmát túlélte: a törökét, a Habsburgét, az Osztrák—Magyar Monarchiáét, a cárit egyaránt. Boc körülbelül egy órán keresztül volt jelen a Román Nemzeti Ünnepen szervezett parádén, ahol tisztelgett előtte a katonai díszőrség. Marosvásárhelyen ugyanakkor felvonultak a Noua Dreaptă (Új Jobboldal) és a Vatra Românească nevű szervezet tagjai, szimpatizánsai, akik tüntetésüket annak ellenére is megtarthatták, hogy a helyi polgármesteri hivatal visszavonta a korábban kibocsátott engedélyt. A Noua Dreaptă vezetői internetes honlapjukon közzétett felhívásukban azt írták, hogy ,,a magyar szeparatizmus" ellen fognak utcára vonulni. Adrian Ionescu, a Noua Dreaptă elnöke az MTI-nek kijelentette: törvénytelenül járt el a marosvásárhelyi polgármesteri hivatal, hiszen 24 órával a rendezvény előtt nem vonhatták volna vissza a két héttel előbb kiadott engedélyt, ezt legalább 48 órával korábban kellett volna megtenniük. A járdán haladó mintegy 150 tüntetőt végig népes csendőrkordon kísérte, a szervezet tagjai pedig a főtéri hivatalos december elsejei ünnepségen is részt vettek, ahol elhelyezhették koszorújukat. A felvonulás alatt a zömében fiatal résztvevők egyebek közt azt skandálták, hogy ,,Hargita és Kovászna román föld!", valamint ,,Nagy-Románia újból a régi határok közé!", és a román nyelv ,,egyeduralmát" szorgalmazták. Senki nem jelent meg viszont az Új Magyar Gárda Kulturális és Hagyományőrző Mozgalom Győri Wass Albert Zászlóaljának Székely Szakasza által meghirdetett megemlékező felvonuláson Kolozsvár központjában. A Szent Mihály-templom bejárata közelében három csendőrautó, illetve 15 rendőr és csendőr várakozott, majd a 17 órára hirdetett felvonulás tervezett kezdete után 10 perccel egy részük távozott. Csiszér Lóránt, a székely gárda sajtófelelőse a Transindexnek elmondta: fél órával a meghirdetett kezdés előtt nyolcfős társaságuk az Agapé vendéglőből távozott, amikor feltartóztatták, és bekísérték őket a rendőrségre. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2010. december 10.„Tőkést fosszák meg román állampolgárságától!A Vatra Românească Egyesület és az Új Jobboldal bűnvádi feljelentést tesz Tőkés László ellen a Románia nemzeti ünnepével kapcsolatos nyilatkozatai miatt, és határozottan felkérik a hatóságokat, hogy Tőkést fosszák meg román állampolgárságától, mert amúgy sem az ország érdekeit képviseli. Florin Oproiescu, a Vatra elnöke és Tudor Ionescu, az Új Jobboldal vezetője csütörtöki „Kik azok, akik uszítanak” című közleményükben hangsúlyozzák: az RMDSZ vezetői indokolatlanul állították, hogy a két szervezet marosvásárhelyi felvonulása december elsején feszültséget szított a magyarok és a románok között. Szerintük zavaró, hogy ugyanazok a magyar vezetők „a tiltakozás semmi jelét nem mutatták, amikor mi, románok éreztük úgy, hogy a Tiszán túl valaki nem szeret, és rosszat akar nekünk”. Oproiescu és Ionescu leszögezte: Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, valamint Toró T. Tibor ügyvezető elnöknek a román nemzeti ünneppel kapcsolatos kijelentései miatt bűnvádi feljelentést tesznek ellenük. Ugyanakkor felkérik az állami hatóságokat, hogy Tőkést fosszák meg román állampolgárságától, Torót utasítsák ki az országból, és az EMNT-t helyezzék törvényen kívül. (Mediafax) Nyugati Jelen (Arad) 2011. február 1.Tizenhatezren kérték már a kettős állampolgárságotFolyamatos az érdeklődés a kettős állampolgárság iránt, hetente átlagosan négyezren igénylik a honosítást. Mindez azt jelenti, hogy annyian kérik a magyar állampolgárságot egyetlen hét alatt, mint korábban egy egész évben. Eddig 16 ezren nyújtottak be kérelmet. Az eddigi kérelmezők több mint fele Erdélyben, körülbelül negyede pedig a Délvidéken adta be papírjait. Wetzel Tamás miniszteri biztos elmondta: az erdélyi, úgynevezett Demokrácia Központokra azért is szükség van, hogy segítsenek kitölteni a kérelmeket, és előkeríteni a sokszor nehezen hozzáférhető, régi iratokat. Észak-, illetve Dél-Amerikában is szükség van segítségre, itt kihelyezett konzuli napokat tartanak majd. Venezuelában például előzetesen négyszázan jelezték, hogy igényt tartanak az állampolgárságra, ott a konzul február elején veszi majd át a kérelmeket. Az érdeklődés folyamatos, Los Angelesből, Katarból, Ausztráliából – ahogyan Wetzel Tamás mondja –, a világ minden tájáról érkeznek a kérelmek a nagykövetségekre, konzulátusokra, vagy egyenesen Budapestre. Az elmúlt hónap sikertörténet – fogalmazott a miniszteri biztos, hozzátéve: sok kérelmet már véleményeztek, az első dokumentumokat pedig már továbbították is a köztársasági elnöknek. Az első átadásokat összekötik a nemzeti ünneppel: március 15-én Budapesten, több más magyarországi nagyvárosban, ezenkívül Csíkszeredában, Kolozsvárott és Szabadkán is ünnepélyes eskütételt tartanak. Berek Patrícia, Ionescu Nikolett Kossuth Rádió. Erdély.ma 2011. június 6.Kilencvenéves a kisantantHolnap lesz 90 éve, hogy 1921. június 7-én Románia és Jugoszlávia szövetségre lépett egymással, s ezzel lezárult az a folyamat, amelyben az elsõ világháborút követõen megcsonkított Magyarország ellenében a fõ területnyertes szomszédok - Románia, Jugoszlávia és Csehszlovákia - kialakították a kisantantnak elnevezett katonai és politikai szövetséget. A gyõztes antanthatalmak és Magyarország képviselõi 1920. június 4-én Versailles-ban, a Nagy-Trianon palotában írták alá a magyar békeszerzõdést, amely kimondta az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását. Magyarország területe - Horvátország nélkül - 283 ezerrõl 93 ezer négyzetkilométerre, lakossága 18,2 millióról 7,6 millióra csökkent, mintegy 3,2 millió magyar (sokszor homogén tömbben) az utódállamoknak is nevezett szomszédos országok fennhatósága alá került. Közülük ma már csak Románia létezik a trianoni formában. Ellentmondó nézetek Az 1920 és 1921 folyamán megalakult politikai és katonai szövetség tagjai a magyar revíziós törekvések és a Habsburg-restauráció megakadályozására szövetkeztek, fõ céljuk az elsõ világháború után kialakult és a békeszerzõdésekben törvényesített állapotok megõrzése volt. Létrejöttérõl és funkciójáról számos egymásnak ellentmondó, sokszor egymást kizáró, a legjobb esetben csak részigazságokat tartalmazó nézet és állásfoglalás született meg és terjedt el a köztudatban. Az álláspontok két végleten polarizálódtak: az egyik oldalon a kisantantot idealizálták, pozitív szerepét felnagyították, a másik oldalon viszont a Duna-medence két világháború közötti tragikus helyzetéért ezt a szövetséget tették felelõssé. Ennek a nézetnek az alapvetõ tévedése, hogy a kisantant létrejöttét a francia külpolitika kezdeményezõ szerepének, a francia külpolitika Duna-völgyi koncepciójának tulajdonították. Ez a félreértés a szélesebb közvéleményben fél évszázadnál is hosszabb idõszakon át élt makacsul. Ennek oka elsõsorban az, hogy a Francia Külügyi Levéltár, amelynek iratanyaga perdöntõ a kérdés valós megítélésben, csak nemrégiben vált hozzáférhetõvé a kutatók számára. Továbbá a kisantantellenes francia politika csupán nem egészen egyéves idõtartamú volt, és kurta érvényesülése idején is rendkívül óvatosan kezelte Duna-medencei terveit, valamint a velük kapcsolatos titkos tárgyalásokat. Francia-magyar közeledés Megtévesztõ hatással volt és van ma is az a tény, hogy ezt a rövid idõszakot leszámítva Franciaország több mint másfél évtizeden keresztül politikailag és gazdaságilag támogatta a kisantantot, pártfogolta és kelet-európai politikája egyik fõ támaszának tekintette ezt a valójában akarata ellenére megalakult államkoalíciót. A szövetségi rendszer létrejötte idején azonban nem ez volt a helyzet. A francia, az olasz és a csehszlovák levéltár dokumentumai, valamint Titulescu román külügyminiszter, Benes csehszlovák külügyminiszter, Sándor jugoszláv király és Pál jugoszláv régensherceg irathagyatékai minden kétséget kizáróan bizonyítják: a kisantantot nem Franciaország hozta létre, még csak nem is bábáskodott a megszületésénél. Mivel az utódállamokban hírek terjedtek el a francia-magyar közeledésrõl, illetve a francia tervekrõl a dunai konföderáció létrehozásáról, méghozzá Magyarország vezetõ szerepével, ennek hatására 1920. augusztus 14-én Belgrádban aláírták a csehszlovák-jugoszláv egyezményt, amely a kisantant magvát képezte. Belgrádból Benes egyenesen a román fõvárosba sietett. Románia azonban ekkor még nem csatlakozott, mindössze szóbeli megállapodásra volt hajlandó, amelynek értelmében Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia egy magyar támadás esetén egymásnak katonai segítséget nyújt, szovjet-román háború esetén pedig Csehszlovákia és Jugoszlávia visszariasztja Magyarországot, illetve Bulgáriát Románia hátbatámadásától. Bukarestben nem hagyhatták figyelmen kívül Franciaország kisantant-ellenes álláspontját, ugyanis elsõsorban Párizstól várták a támogatást a Szovjet-Oroszországtól önkényesen elfoglalt Besszarábia megtartásához. A kör bezárul A francia külpolitikai fordulat után Románia még nem lépett be azonnal a kisantantba, hanem tovább lavírozott. Az idõhúzásnak végül IV. Károly 1921. áprilisi visszatérési kísérlete, az úgynevezett elsõ királypuccs vetett véget. A volt uralkodó sikertelen próbálkozása hozzájárult a kisantant végleges megalakításához és megszilárdításához. Röviddel az exkirály Magyarországról történt kényszerû távozása után, 1921. április 23-án Take Ionescu aláírta a Csehszlovákiával, majd valamivel késõbb Jugoszláviával is a csehszlovák-jugoszláv egyezmény mintájára készült szerzõdéseket. Az eltérés csak az volt, hogy az utóbbi a trianonin kívül a Bulgáriával kötött neuillyi béke védelmére is kötelezte a feleket. Magyarország körül teljessé vált a gyûrû az 1921. decemberében aláírt csehszlovák-osztrák egyezménnyel, amely a trianoni béke fenntartására vonatkozott. A gyûrûbe zárt Magyarország kénytelen volt alkalmazkodni az adott helyzethez. A trianoni béke ratifikálása, a kisantant létrejötte, Károly sikertelen vállalkozása meggyõzte a magyarokat arról, hogy alá kell vetniük magukat a mi politikai vonalunknak - rögzítette Benes feljegyzése. A kisantant közelebb hozta egymáshoz a gyõztesek oldalán álló kis államokat, csökkentette - ha fel nem számolta is - a közöttük fennálló ellentéteket. Elmélyítette viszont a térségben a szakadékot a gyõztesek és a legyõzöttek között, s fokozta közöttük az ellenségeskedést. Gy. Z. �?j Magyar Szó (Bukarest) 2011. augusztus 20.Tőkés: A nemzetegyesítés megvalósításában kezdeményezők voltunkVéget ért a X. Kárpát-medencei Nyári Egyetem Nagyváradon. A jubileumi rendezvény zárónapján, az esemény egyik fővédnöke, Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke tartott előadást. A rendezvényen közel 200 diák vett részt Magyarországról, Erdélyből, Felvidékről, Kárpátaljáról, és a Vajdaságból. Ionescu Nikolett járt a zárórendezvényen: - Sok minden történt ez alatt a tíz év alatt, amióta megrendezték az első Kárpát-medencei Nyári Egyetemet, itt a Partiumi Keresztény Egyetemen. Milyen szerepet tölthet be egy nyári egyetem a diákok életében, Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke, a rendezvény fővédnöke? - Mint a vérnek az erei a testet, úgy hálózzák be a különböző rendezvények, nyári egyetemek, a kárpát-medencei magyarságot, mely hosszú évtizedekig tartó csonkaság után ténylegesen a határok felett, és a határok ellenére összeállot, én arra vagyok büszke, és az tölt el elégtétellel, visszatekintve 2002-re, hogy megelőlegeztük azt a törvényes állapotot, amely az utóbbi évben a három sarkalatos törvény, az állampolgárságról szóló törvény, az Alkotmány, és a Trianoni emléktörvény révén alakult ki. De így gondolok vissza a több mint 20 éves Tusnádfürdői Nyári Szabadegyetemre, vagy a Magyar Reformátusok Világszövetségére, vagy a többi egyetemi nyári rendezvényre, főiskolai mozgalomra, a Kőszegi ifjúsági rendezvényekre, tehát egészében kell látnunk ezt a folyamatot, és jó érzés azt megállapítani, hogy mi ebben a mozgalomban, a nemzetegyesítés megvalósításában nem csak résztvevők, hanem kezdeményezők voltunk… (…) Kossuth Rádió. Erdély.ma 2011. augusztus 30.A Kovászna megyei alprefektus hadjárata a magyar nyelv ellenKampányt indított a magyar nyelv hivatalos használata ellen Valentin Ionescu a Kovászna megyei alprefektus, mindezt akkor amikor felettese a magyar prefektus nyári szabadságát tölti. Nemcsak a sepsiszentgyörgyi önkormányzatot szólította fel, hogy a hivatalos dokumentumok fejlécében ne használják a magyar nyelvet, hanem egy üzletlánc magyar reklámját is jogtalannak ítélte. „A törvény betartását megkövetelem, a perfekturának egyébként az a feladata, hogy őrködjön a törvény tiszteletbe tartása fölött. Az üzletlánc esetében is egy közérdekű hirdetőtábláról beszélünk” – mondta az alprefektus. Antal Árpád Sepsiszentgyörgy polgármestere az eset kapcsán azt mondta, hogy tiltakozásként minden héten beadvánnyal fog fordulni a prefekturához, számon kérve, hogy a közintézményekben ki vannak-e helyezve a kétnyelvű táblák. Duna Tv, Híradó. Erdély.ma 2011. december 2.Csíkszereda: román nemzeti ünnep HVIM-mel és Új JobboldallalIzgalmasnak ígérkezett csütörtökön kora délután a december 1-jei romániai nemzeti ünnep csíkszeredai rendezvénye, hiszen az eseményen részt vett az Új Jobboldal és a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) több tagja is. A csendőrség, a prefektúra utasítására, az esetleges incidensektől tartva az ünneplés helyszínének két különböző oldalára csoportosította a két szervezet tagjait, majd körülállták őket. A csendőrség tizenöt magyar fiatalt kísért be és igazoltatott, mivel az ünnephez nem illő feliratokkal jelentek meg. A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom a szervezet magyarországi vezetőjét, Toroczkai Lászlót is meghívta a rendezvényre. „Ha a székelyeknek van gondjuk mi jövünk, ha pedig nekünk, akkor ők jönnek. Nem a románság ellen akarok tüntetni, hanem egy olyan soviniszta szervezet ellen akarok fellépni, mint a Új Jobboldal. Én nem megyek Bukarestbe, Iaşi-ba, vagy más román többségű városba az ottani románságot provokálni, nem mentem március 15-én sem kokárdával tüntetni” – mondta a szervezet vezetője. Szőcs Csongor, a csíkszeredai HVIM vezetője leszögezte, a székelyföldi románok nem élnek elnyomásban, ezért tartják igazságtalannak a szélsőséges román szervezet fellépését. „Ez a mi szülővárosunk, nem szeretnénk, ha lennének olyan emberek, akik megmondanák, hogyan ünnepeljünk. Szeretnénk éreztetni velük, hogy a szélsőjobbra nincs szükség, láthattuk, mi volt tavaly Sepsiszentgyörgyön vagy Marosvásárhelyen. Nincs szó arról, hogy a nemzeti ünnepet befolyásoljuk, itt sem lennénk, ha nem azt hallanánk, hogy »Kifele a magyarokkal!« és hogy a románok itt elnyomásban élnek” – magyarázta jelenlétük célját Szőcs. Egy órával az ünnepség kezdete előtt a csendőrök 15 fiatalt kísértek be a főtérről az őrsre, hogy igazoltassák őket. Amint Gheorghe Suciu, a csendőrség sajtószóvivője kifejtette, a fiatalok megszegték a 60/1991-es törvény 14. cikkelyét. „Különböző plakátokkal jelentek meg, olyan feliratokkal, mint »Itthun vagyunk!« és »Mindenki menjen vissza a dédnagyszülei sírjához!«, emellett kék-arany és piros-fekete székely zászlókat lobogtattak” – fejtette ki a szóvivő, aki az események után elmondta, csupán leigazoltatták a fiatalokat, akik egyetlen szervezetnek sem voltak tagjai, majd hazaengedték őket. A Új Jobboldal mintegy 200 tagja vonult fel Csíkszeredában, kezükben a nemzeti lobogóval, illetve egy hatalmas bannerrel: „Románia egységes, oszthatatlan, szuverén és független nemzetállam!”, és azt skandáltak: „Hargita és Kovászna román föld”, „A román nyelv az egyetlen úr” illetve, hogy az Új Jobboldal a nemzet büszkesége. Tudor Ionescu, a csoport vezetője úgy vélekedett, hogy demonstrációjuk nem provokáló. „Az a provokáció, amikor valaki felakasztja Avram Iancut vagy meggyújtja a román zászlót. Az alkotmány első mondatát addig fogjuk mondani, amíg mindenki megérti” – szögezte le a szervezet vezetője. Ladányi László Zsolt prefektus, aki az ünnepségen Emil Boc miniszterelnök szavait tolmácsolta, elmondta, nem kellett senkinek engedélyt kérnie a prefektúráról a nemzeti ünnepen való részvételért. „Mi azt szeretnénk, hogy Hargita megye ugyanolyan csendes legyen ezután is, mint volt, és reméljük, hogy ezután a felvonulás után hazamennek” – fogalmazott újságírói kérdésre a prefektus. Románia volt kulturális minisztere, Theodor Paleologu is jelen volt az ünnepségen és megelégedésének adott hangot, hiszen mint mondta, a nemzeti ünnepen nincs keresnivalója más zászlónak, csupán a román lobogónak. Forró Gyöngyvér Krónika (Kolozsvár) 2012. június 11.Egyed Emese írószövetségi díjat kapottEgyed Emese kapta a Román Írószövetség 2011-es évi, nemzeti kisebbségi szerzőknek járó díját. A Kolozsváron élő írónő a Briszéisz című, az Erdélyi Híradó Kiadó gondozásában megjelent kötetével nyerte el a Dan Cristea irodalomkritikus által vezetett zsűri elismerését. Egyed Emese (képünkön) kapta a Román Írószövetség 2011-es évi, nemzeti kisebbségi szerzőknek járó díját. A Kolozsváron élő írónő a Briszéisz című, az Erdélyi Híradó Kiadó gondozásában megjelent kötetével nyerte el a Dan Cristea irodalomkritikus által vezetett zsűri elismerését. Az Írószövetség Országos Nagydíját Norman Manea kapta. A 76 éves, 1986 óta az Egyesült Államokban élő írót az egyik legnagyobb elvándorolt román szerzőként tartják számon, műveit húsz nyelvre fordították le. A költészeti díjat Gabriel Chifu vehette át az Însemnări din ţinutul misterios (Feljegyzések titokzatos vidékről) című könyvéért, a széppróza kategóriában pedig Alexandru Vladot tüntették ki Ploile amare (Keserű esők) című munkájáért. A legjobb kritikusnak járó elismerés Mihai Zamfirhoz került, román irodalomtörténeti munkájáért, Gellu Dorian a drámairodalom kategóriában kapta meg a díjat, Confort Freud című alkotásáért. A zsűri különdíjat adott Cassian Maria Spiridonnak, debütdíjat pedig Gabriela Gherghişornak Mircea Horia Simionescuról írt munkájáért. A legjobb fordítónak Dinu Flămând bizonyult, Fernando Pessoa verseinek románra ültetéséért. Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. július 5.Elkezdődött az EU-tábor: a fiatalságé a jelenAz ifjúság erős közösségépítő és képviseleti szerepvállalásának méltatásával, valamint a további hatékony munkára való buzdítással kezdődött el tegnap Marosfőn a kilencedik EU-tábor. Az RMDSZ, a MIÉRT és a Sapientia EMTE szervezésében egy héten át ifjúságot érintő, illetve aktuálpolitikai kérdésköröket boncolgató előadások, beszélgetések hangzanak el. A párt egyes magas rangú képviselői az érdekvédelmi szervezeten belüli változások fontosságáról, az erdélyi magyar pártpolitikák káros hatásairól és az ifjúság minél erőteljesebb közösségvezetői fórumokra való bevonásáról beszéltek a megnyitón. Ezt követően Markó Attila államtitkár az utóbbi napokban a Mikó-per körül kirobbant botrány részleteiről értekezett. Az első nap további témái között szerepelt még a tavalyi népszámlálás és az ifjúság régiók közti migrációja is. Kovács Péter RMDSZ-főtitkár, a MIÉRT korábbi elnöke az ifjúsági szervezet helyhatósági választásokon elért eredményeit méltatta. „A választásokat követően elindult a találgatás, hogy melyik a második legerősebb erdélyi magyar párt. A második legerősebb hatalom nem párt, hanem a MIÉRT. Közel 400 helyi tanácsost juttatott a képviseletekbe, 22 polgármestere pedig tízszerese az egyik nemrég alakult párténak” – közölte a főtitkár. Kovács szerint helytelen az a gondolkodásmód, amely szerint a fiatalságé a jövő: a fiatalságé a jelen – fogalmazott –, és feladata, hogy olyanná alakítsa az RMDSZ-t, amely megfelel a közösség igényeinek. „Igenis szükség van a változásra az RMDSZ-en belül is! Tavaly már elkezdődött ez a folyamat, és változtatnunk kell mihamarabb Marosvásárhelyen, Nagybányán, Szatmárnémetiben, Gyergyóvidéken és minden más településen, térségben, ahol az RMDSZ nem működik úgy, ahogyan azt elvárnánk” – közölte Kovács Péter, aki szerint más hozzáállásra és több munkára van szükség. Bodor László, a MIÉRT elnöke kifejtette, hogy az EU-tábort az erdélyi táborok palettáján annyira tematizálták, hogy ide koncentrálódik mindaz, ami korábban más helyszíneken történt. Az elnök szerint ma már Marosfőn zajlik a rövidnadrágos politizálás is. A tábor súlyáról árulkodik, hogy társszervezője az Európai Tanulmányok Központja (Centre of European Studies – CES), amelynek pártfogása jelzésértékű előrelépés. Az elnök meglátása szerint az Európai Unió szintjén is erős ifjúsági szervezet a MIÉRT. A tábor az Országos Ifjúsági Hatóság támogatottságát is élvezi, amelynek újdonsült elnöke, Victor Ionescu további együttműködést ígért. Tonk Márton, a Sapientia EMTE Kolozsvári Karának dékánja az egyetem egyre előrehaladottabb helyzetét vázolta: tanévkezdés növekvő diáklétszámmal, a Tordai úti épület építkezésének elkezdése, valamint az áprilisi végleges akkreditálás. A Sapientia és a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) együttműködése révén karrieriroda indult az egyetemen, amellyel a táborlakók is megismerkedhettek. Tonk szerint ezek az eredmények az RMDSZ-nek köszönhetőek, és a Sapientia jó példája egy sikerre vitt, nem pedig elpuskázott törekvésnek. A felszólalók sorát Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke (egyszersmind korábbi MIÉRT-elnök) zárta. A pártok közti ellenségeskedés visszaszorítására, illetve az ifjúság közösségszervezői és -vezetői szerepvállalásának elősegítésére hívta fel a figyelmet. „A szolidaritásra, az egymás javára való lemondásra szólít az EU-tábor” – fogalmazott a megyei önkormányzat elnöke. „Nem nagy dicsőség magyar embernek magyart legyőzni” – jegyezte meg Borboly, hozzátéve, hogy valamennyi erdélyi magyar politikai pártnak vissza kell vennie az ellenségeskedésből. Úgy látja, az EMNP-nél és az MPP-nél is gond, hogy nem megfelelő a tanácsadók személye. Ugyanakkor ő is úgy látja, hogy az RMDSZ berkeiben is rengeteg változásra van szükség. Egyik legfontosabb váltásnak a fiatalság felkarolása és megítélése terén kell történnie, mert nehezebb az ifjúsággal való együttműködés, amíg egyes RMDSZ-es politikusok kizárnák őket a tanácsokból és bizottságokból attól tartva, hogy „nehogy egy új Borboly kinője magát”. A tanácselnök szerint magának a MIÉRT-nek is hangsúlyos szerepe van az eljövendő szakemberek – nemcsak politikusok – kinevelésében. A jelenlegi „minimálbéres diploma” világában az EU-tábor üzenetének elsajátítása felér egy egyetemi diplomával. Nyolc évre kell tervezni – vallja Borboly –, mert a következő években óriási mennyiségű uniós pénzek jutnak az országba, amelyeknek céltudatos lehívásával és befektetésével látványos gazdasági előrelépés valósítható meg. Bukarest azonban nem mutat hatékony irányt a megfelelő képzések megszerzése felé, ennek hiányában pedig „elkótyavetyélődik” a pénz. „A jövőben az lesz a nyertes, aki megtanul élni a Bukaresttől független pénzekkel” – közölte. Pártjával kapcsolatban Borboly elmondta: „Jól éreztem magam, amikor leszidott bennünket az államelnök. A Szociálliberális Unió (USL) hónapok óta támad bennünket, a Demokrata-Liberális Párt (PDL) pedig árulónak tart minket. Ez azt jelzi, hogy senki mellett nem köteleztük el magunkat. Az RMDSZ etnikai párt. Éppen ezért ne Jászvásáron igyekezzen megoldani a problémákat, hanem ott, ahol magyarok élnek. Azt hiszem, az RMDSZ-nek az sem jó, ha ellenzékben van, de az sem, ha kormányon. A pártnak csupán a magyarokért kell lennie”. Borboly szerint vissza kellene hívni Bukarestből azokat a képviselőket, akik otthon érzik magukat a fővárosban. A Nemzeti Liberális Párt (PNL) színeiben Európa Parlamenti képviseletig jutott Csibi Magor példáján kijelentette: aki otthon érzi magát Bukarestben, az ne az RMDSZ színeiben politizáljon. Szabadság (Kolozsvár) 2012. szeptember 7.„Tudták, hogy itt élnek csángók?” – felkutattuk a dobrudzsai csángó közösségetAmikor bejelentettük, hogy a Dobrudzsában élő csángó közösséget készülünk felkutatni, a kisebbségi kérdésekben igencsak jártas személyek is kijavítottak: „Moldvában élő csángókat, nem? Vagy esetleg Dobrudzsában élő törököket, görögöket, tatárokat, lipovánokat!” Hát nem. Mert nemcsak messze az anyaországtól, távol az elszakított Erdélytől, de csaknem félezer kilométerre a moldvai szülőföldjüktől, egy, Konstancától 22 kilométerre fekvő faluban a környék ortodox románságától elszigetelve ma is él egy csángó közösség. Nem sokkal az első világháborút követően, 1923-ban az agrárreform címén Luca Ionescu és Voicu Voievod helyi uraságoktól elkobzott földeken, Károly király adományának köszönhetően, megtelepedett néhány lujzikalagori család. A tengerparti síkságot az után az Ojtoz után nevezték el, amelynek szorosában román oldalon a magyarok ellen voltak kénytelenek harcolni. „Tudták, hogy itt élnek csángók?” A Konstancától északra, mintegy 22 kilométerre, a főúttól kissé félreeső faluba nem egyedül érkezünk. Velünk tart az RMDSZ megyei elnöke, Ughy Jakab István is. Megvallja őszintén: nagyon kíváncsi erre a bizonyos Oituzra vagy Ojtozra, mert a település nevéről ugyan hallott, de arról, hogy azt magyarok vagy csángók laknák, még soha. „Ha nem zavarja, magukkal tartok, mert nem jön, hogy higgyem, hogy itt, Konstanca megyében csángó falu létezne!” – mondja. A Mangalián élő vállalkozó-politikus arcán csak akkor látni a kételyek részleges feloszlását, amikor a Tulcea felé vezető főútról, valahol baloldalt, a messze távolban megpillantjuk a délvidékre egyáltalán nem jellemző templomtornyot. A Lumina községhez tartozó faluba érve elsőként az istenházát vesszük szemügyre. Római katolikus templomból a településen kettő is van egymás mellett. Az elsőt 1957-ben szentelték, de mivel alig néhány évtizeden belül kicsinek kezdett bizonyulni, a helyiek úgy döntöttek: újat, sokkal impozánsabbat építenek. Egyetlen gondjuk van, de az hatalmas: az állam hallani sem akar az építkezés anyagi támogatásáról. Utoljára a 2008-as választások előtt kaptak valamicske, mintegy ötezer eurónak megfelelő összeget. A 2003-ban elkezdett új templom a régi udvarán tornyosul. Mellette a régi teljesen eltörpül; ma már inkább anyagraktárként használják. Az oltár és padsorok között cementes- és meszeszsákok sorakoznak, az úrasztalán pedig néhány szép szentkép és román nyelvű biblia mellett az építőanyagok vásárlását igazoló számlák hányódnak. A munkások és a nekik segédkező hívek készségesen hívnak át a kívül-belül állványokkal teleszőtt, épülő templomba, melynek rendkívül tágas pincéje elmondásuk szerint vasárnaponként zsúfolásig megtelik. Amikor meg nem a katolikusok gyűlnek be, a faluba benősült vagy férjhez jött néhány ortodox számára tart szluzsbát a közelből érkező pópa. Az elképzelések szerint a templom befejeztével itt egy közösségi termet alakítanának ki, a régi épületet meg lebontanák – magyarázza a Sascău Carmelként bemutatkozó férfi, akinek őseit valamikor még Szászkőnek, Szászkának vagy Szászkainak hívhatták. A tud-e magyarul kérdésre „beszél kicsit” választ ad, de, hogy jobban megértesse magát, rögtön áttér az állam nyelvére. Mint mondja, ha többet szeretnénk megtudni a félkész állapotban lévő templomról, lépjünk be a helyi plébánoshoz, Mihăică Petruhoz. A római katolikus parókia udvara nyitva áll, de sem a papot, sem a házvezetőnőjét nem találjuk otthon. „A tisztelendő úr bement építőanyagért Konstancára” – szól át a szomszédból egy románul beszélő hölgy, majd kíváncsian tudakolózik, mi dolgunk a pappal? Amikor tudtára adjuk, hogy riportkészítés céljából érkeztünk a dobrudzsai csángókhoz, még hitetlenebbül kezd szemlélni. „Maguk honnan tudták, hogy itt élnek csángók?” – szögezi nekünk a kérdést, aminek a válaszát már meg sem várva, rögtön mondja, ő ugyan nem tud magyarul, de a régi templomot építő szülei meg a velük egykorú idősek „még beszélik a csángó nyelvet”. Mindennek ellenére Butăcel Gabriela nem szégyelli eredetét, de, mint mondja, ha csángóul tudó személlyel akarunk találkozni, akkor az utca túlsó végébe, „bizonyos Ferenţ Rozaliához” kell bekopognunk. Falualapítás – királyi rendeletre Amikor betoppanunk a beajánlott alany szépen rendezett udvarára, és elmondjuk, miről szeretnénk kérdezni, a házban éppen mesterembereket irányítgató Ferencz Rozália kissé megtorpan, és teendőire hivatkozva megpróbál kihátrálni a kérdések elől. Úgy tűnik, ő is azon sok elrománosodott csángó közé tartózik, akik nem szívesen beszélnek eredetükről. „Miről beszéljünk? Mi itt vagyunk, jól vagyunk, békében élünk románokkal, németekkel, törökökkel, mindenkivel” – igyekszik rövidre zárni a találkozást. Aztán valami csoda folytán csak meggondolja magát, átvált magyar nyelvre, és leültet egy hárompercesre szabott beszélgetésre. Ő is elcsodálkozik azon, hogy hatszáz kilométerre, Erdélyben valaki tud az itteni csángókról. Valahol érthető is, hisz, mint mondja, eddig senki fel nem kereste őket, meg nem kérdezte, hogy vannak, mit csinálnak. Szavaiból kiderül, hogy az egyeseknek Rózsika néni, másoknak tanti Roza annak a Palcău Iosifnak a lánya, aki az első világháború után harmadmagával alapította a falut. Ferencz Rozália 1895-ben Lujzikalagoron Palkó József néven született apja azok után jutott Dobrudzsába, miután moldvai csángóként a románok oldalán a magyarok ellen harcolt az Ojtozi-szorosban, Mărăşti-en és Mărăşeşti-en. „Ahogy apám mesélte: muszáj volt fegyvert fognia. A király földet ígért azoknak, akik román oldalon küzdenek, és neki a föld kellett. Ő a földért harcolt, aztán sokáig úgy tűnt, csak az ígérettel marad. Aztán 1923-ban vagy ’24-ben a lujzikalagoriak, szám szerint vagy hatvanan, mégiscsak megkapták a földjüket, de nem Moldvában, hanem Dobrudzsában. De akkoriban itt sztyeppe volt, ezért sokan vissza is fordultak a szülőfalujukba. De az apám azt mondta: ha kell, a földből főz puliszkát, akkor is itt marad” – meséli Ferencz Rozália. A szárazságot egy jó, esős év követte, amelynek hírére ismét szekérre ült a többi lujzikalagori, és nekivágott a távoli Dobrudzsának. Ekkorra viszont már némileg változott a politikai széljárás, és a konstancai elöljárók bőkezűsége is alábbhagyott. „Jöttek a csángók, de nem elegen. Nem voltak annyian, hogy egy falut benépesítsenek, az apám terve márpedig az volt, hogy egy teljes falut hoz létre. Kiment az állatvásárba, és összegyűjtött egy jó pár olyan gazdát, aki nem román, hanem valamilyen más népviseletbe érkezett. Lefizette őket, és meggyőzte, hogy jöjjenek vele a prefektus elé, majd a csángók névsorolvasásánál egyenként emeljék a kezüket, és jelentkezzenek” – emlékszik vissza az apja által elmondottakra a középkorú asszony. Látván a magas létszámot, a helyi hatóságok kénytelenek voltak kötélnek állni, és életbe ültetni a királyi rendeletet. Aztán ahogy teltek az évek-évtizedek, egyre több lujzikalagori család vállalta az újabb, szinte félezer kilométerre való elcsángálást. „Amikor én születtem, 1956-ban már több mint ötven család élt a faluban, aminek a nevét az apámék adták, az ojtozi ütközet emlékére” – mondja Ferencz Rozália, hozzátéve, hogy az itteni embereket mindenki a környék legszorgalmasabb lakóiként tartja számon. Ez mind az utcák, mind a házak és gazdaságok arculatán meglátszik. Az ojtoziak munkásságát a leginkább viszont a kilométerekről jól látszó katolikus templom tornya tükrözi, mely nemcsak magasságával, de a hagymakupoláktól teljesen eltérő sudár alakjával is jelzi: itt egy teljesen más, egyedi közösség él, és építi az isten házát. Prédikáltak-e valaha magyarul a régi templomban? – kérdezzük Rózsika nénit. „Nem, pedig a nép is tudott csángóul, a papok is. A negyvenen felüliek most is tudnak csángóul, de otthon, a családban inkább románul beszélnek. A fiaim is értenek, de Konstancára költöztek, ott nincs kivel gyakorolják a nyelvet. Mi, az idősebbek még visszaváltunk csángóra, de az ifjúság könnyebben boldogul a román nyelvvel” – mondja az 56 esztendős asszony. A búcsúzás előtt nem állhatjuk meg, hogy ne tegyük fel a „keresztkérdést”, hogy az elmondottak tudatában milyen nemzetiségűnek tartja magát? „Mik románok vagyunk!” – vágja rá büszkén, amin talán nincs is miért csodálkozni, hisz sem neki, sem a többi, Dobrudzsába született csángónak soha egyetlen pap, tanító vagy helyi elöljáró nem mondta el az eredetükről szóló igazságot. A Konstanca melletti Ojtozon több olyan csángó nemzedék nőtt fel, amelybe a mindenhatók kizárólag a Dumitru Mărtinaş-féle fantazmagórikus elméletet szajkózták. A tengerparti csángók legutóbb Nagyboldogasszony napján a saját templomuk alagsorában voltak kénytelenek végighallgatni azokat a Konstancáról és Bákóból érkezett hivatalosságokat, akik a csángó nyelv román eredetéről értekeztek. Egyetemi tanár, politikus, pap egyaránt hangoztatta: a lujzikalagoriak nyelve semmiként nem magyar, hanem egy sajátos, román eredetű dialektus. „Ez tényleg nem magyar nyelv!” – próbálja bizonygatni a Konstancáról visszaérkezett Mihăică atya is. Ön egyáltalán tud magyarul? – szögezzük neki a kérdést, mire egy határozott nemmel válaszol. A Neamţ megyei Románvásár melletti Dzsidafalváról származó pap szerint annak a dialektusnak, amit a falu öregei néha-néha beszélnek, semmi köze a magyar nyelvhez. Ezért nincs is szükség a magyar misézés bevezetésére. „A faluból egyetlen egy női személy tudott magyarul, de az is csak imádkozni. Mivel öt éve távozott az élők sorából, így már tényleg senki nem tud magyarul, csángóul is csak a nagyon öregek értenek” – állítja Mihăică Petru. Régi puskával a tolvajok ellen A másik falualapító, az Anton Pallá lett Antal Pál lánya mégis jó és főleg bőbeszédűnek bizonyul. Amint meghallja, hogy magyarok vagyunk, hellyel kínál, és rögtön átvált anyanyelvére. A korát meghazudtoló, 77 éves Tampó Veronika, az ifjak által tanti Veronának szólított Ţâmpu Veronica nem győzi kérni az elnézést, hogy ő nem tud magyarul. Észre sem veszi, és nem is tudatosul benne, hogy az általa beszélt ízletes archaikus nyelv minden egyes szava érthető az erdélyi és anyaországi fülek számára. Amikor egy pohár vizet kérünk, egy udvarias, szívből jövő és magyarul oly szépen csengő „igen édesanyám, hogyne!” választ ad. Akárcsak Ferencz Rozália, Vera néni is itt született. Nem emlékszik arra, hogy hét évtizeddel ezelőtt a magyar nyelven kívül másként is beszélt volna valaki a faluban. „Mi csak az iskolában beszéltünk oláhul, mert muszáj volt. De amikor azt akartuk, hogy a tanító ne értse, amit mondunk, átváltottunk. A templomban dákul kellett mondani a Tatăl nostrut, de édesanyám megtanított a miatyánkra. Nekem is öt gyerekem van, mindenik tud és beszél magyarul” – mondja az idős hölgy, belátván, hogy „az unokák nem éppeg tudják a nyelvet”. Azt is bánja, hogy neki nem adatott meg megtanulni írni-olvasni magyarul. Mint ahogy az sem, hogy bár egyetlenegy magyar nyelvű népdal- vagy néptáncestet lásson élőben szülőfaluja színpadán. Saját népviseletét is elajándékozta. Moldvához már semmi nem köti, hisz mint mondja, a Lujzikalagorban maradt rokonok ma már a temetőben nyugszanak. Amikor a nemzetiségéről próbáljuk faggatni, jóval naivabban vagy éppen ellenkezőleg, megfontoltabban közelít a kérdéshez, mint fiatalabb falustársa. „Édesanyám, én már öreg vagyok, nem is tudom, minek írtak be a népszámláláson” – vonja meg a vállát. Szerinte teljesen mindegy, hogy milyen nemzetiségű valaki, csak ember legyen. „Mi jól voltunk itt a környéken mindenkivel. A szomszédban van egy szász falu, Kogălniceanu, az ottaniakkal különösképpen jól egyeztünk. Ők is kolonisták voltak, mi is” – mondja. Ma már a több évtizede Kogălniceanura keresztelt egykori Karamurat tízezer lakója közül alig tízen vallják magukat németnek. „Sajnos onnan sokan jöttek át lopni a mezőről, udvarokból, házakból. Persze, nem a németek!” – mondja, majd egy régi történet mesélésébe kezd. Még a kommunizmus beállta előtt, amikor a falualapító apja megelégelte a környékbeli románok tolvajlásait, elővette a világháborúban használt fegyverét, és lábon lőtte az első horogra akadt gaztevőt. Még a bukaresti római katolikus érsekség honlapja szerint is a két világháború között számos csángó „a szomszéd falvak lakói miatt” tért haza Moldvába. Beszédes keresztek „Nos, elnök úr?” – fordulunk Ughy Jakab Istvánhoz. „Ezt én sem hittem volna – látja be az, aki „felségterületén” eddig szinte minden egyes magyart név szerint ismert. – Majd a Szövetségi Képviselők Tanácsának legközelebbi ülésén felvetem a helyzetet. Én is kíváncsi vagyok, hogy az elnökségi tagok mit fognak szólni”. Mielőtt búcsút intenénk a falunak, belépünk a temetőbe, és szemlélni kezdjük a kereszteken lévő neveket. Egyetlen Ionescu, egyetlen Popescu nincs közöttük, csupán a dákoromán kontinuitási elméletet a csángókba máig is sulykoló hatalom által románnak tartott Sabăuk, Chiricheşek, Adamok, Işvancak, Butăcelek, Tacariciok, Sascăuk, Coceangăk alusszák szülőföldjüktől távol a többé-kevésbé nyugodt álmukat. Még egy-két évtized, és leszármazottjaikkal együtt a teljes identitástudat kihal a dobrudzsai csángókból? Szucher Ervin Krónika (Kolozsvár) 2012. október 13.Csíky Boldizsár – 75Az Erkel Ferenc-díjas marosvásárhelyi zeneszerző a napokban töltötte 75. életévét. A város művészeti és közéletének kiemelkedő személyiségét nagyon sokan köszöntötték születésnapja alkalmából. A helyi filharmónia, amelynek a 90-es években igazgatója, majd hosszabb ideig zenei tanácsosa volt, október 5-i ünnepi koncertjén tette emlékezetessé az eseményt úgy is, hogy ősbemutatóként tűzte műsorára Csíky Boldizsár Erdélyi rapszódia című szerzeményét. Olvasóink jókívánságait továbbítva, elsősorban erről az új műről kérdezgettük az ünnepeltet. – Régóta érlelődött benned ez a kompozíció, vagy hirtelen elhatározás szülte ezt a nagylélegzetű alkotást? – Az Erdélyi rapszódiát a filharmónia felkérésére írtam. Vasile Cazan kolléga mintegy fél éve kért tőlem egy új darabot erre az eseményre. Aztán, ahogy lenni szokott, az ember halogatja. Júniusban nekifogtam, nem nagyon ment, majd a nagy meleg miatt esett nehezemre, aztán mindegyre jött valami, ami jó indok volt az újabb halogatásra. Végül mégis észbe kaptam, augusztus elsején leültem, és egy hónap alatt elkészültem vele. Kemény munka volt, mert már nem volt időm vázlatozni, egyenesen partitúrába kellett írni. – Nagyzenekarra… – Igen, aztán az izgat, hogy valamit leírsz, és megtörténhet, hogy az illető klarinétos vagy bőgős mosolyog rajta, mert esetleg nem lehet úgy lejátszani. – Beszéljünk kissé részletesebben a műről. Kezdjük a címmel, műfajjal. A magyar zeneirodalomban született még Erdélyi rapszódia? – Lehetnek még ilyen művek, de nem tudom. A barátaimtól, kollégáimtól kitelik, hogy ilyen darabokat írjanak. Orbán Gyuri vagy Selmeczi például írhatott ilyesmit, de nincs más hasonló szerzeményről tudomásom. Az elnevezés műfaji motivációt is jelez. A kötött formák engem egy kicsit inspirálnak is. Ha megvan az, hogy formailag most ez meg ez kell következzék, a gondolatritmus kérdése nem tevődik fel olyan élesen. Egyébként akár kötött, akár nem, a zenei ideák egymásutánja teljesen egyedi, a stiláris sajátosságokon, a konkrét kifejezőeszközökön kívül erről ismerhetsz rá a szerzőre, mondjuk Mozartra vagy Händelre, hogy csak egypárat említsek a legnagyobbak közül. Rapszódiának különben sokféle darabot neveznek. Brahms például rapszódiának tekint nagyon kötött formájú műveket. Liszt olyan darabokat nevez rapszódiának, amelyekben megpróbál összefűzni és logikus sorrendbe állítani különféle, általa népinek tudott dallamokat. Rahmanyinov egy Paganini-témára írt egytételes versenyművére mondja, hogy rapszódia. Ami azt jelenti, hogy egy kicsit szabadabban kezeli a zenei anyagot, nem ragaszkodik annyira a műfaji előírásokhoz. Végső soron a tartalom és a forma kölcsönösen befolyásolja egymást. – Kissé elméleti problémákba kezdünk mélyedni. Közelítsünk másképp a művedhez. Én, ha azt hallom, hogy rapszódia, mindenekelőtt hangulatra, érzelmekre gondolok. Nyilván a hangulat is lehet többféle, elégikus például, vagy romantikusan felfokozott. A mai kor, amiben élünk, különös, elidegenedett világ. A rapszódia nem korábbi korsza-kok műfaja? – Lehet, hogy így van, bár ez a dolog sem feltétlenül korhoz kötött. Akkor, amikor a nagy klasszikusok vagy a nagy barokk szerzők komponáltak, mindenki azt vette ki a zenei eszköztárból, amit akart. Mindenki tudta, hogy milyen egy hármashangzat vagy milyen egy moduláció. Ezek a fogalmak mindenkinek közösen álltak rendelkezésére. Neefe, Beethoven tanára is pontosan úgy tudta mindezt, mint Beethoven. Mindannyian ugyanabból az anyagból, eszköztárból dolgozhattak, csak egyik így, másik meg úgy. Ez a gyakorlat azonban a XX. század elejétől, közepétől megszűnt. A kor behatárolásában azért van ez a bizonytalanság, mert volt akinél (például Rahmanyinovnál) nem szűnt meg soha. De mellette ott dübörgött Sztravinszkij, Bartók, Hindemith, az egész nagy generáció, és minden szerzőnek ki kellett alakítania a saját eszköztárát ahhoz, hogy egyéni hangot tudjon megütni. Ez külön nehézség, és nagyon nagy feladat. Nekem ’68-ban mutatták be az első nagyobb kompozíciómat, amit a kritika érdemesnek tartott arra, hogy foglalkozzon vele, és ezelőtt mintegy tizenöt évvel éreztem úgy, hogy van valamilyen stílusom, amiről rám lehet ismerni. Ez egy koncert során történt meg. Itt volt a Magyar Rádió kórusa Strausz Kálmán vezetésével, a Vártemplomban léptek fel, és kértek tőlem két darabot. Szokatlan módon Zrínyi Miklós szövegére írtam egyet. Az idő és hírnév nagyszerű vers. A másik egy Balassi Bálint-ének volt, A fülemüle. Amikor írtam, akkor is éreztem, hogy az eszközök jönnek, nem kell kínlódnom azzal, hogy megfogalmazzak egy harmóniát vagy egy ellenpontos szerkezetet. Amikor pedig hallgattam azt a vásárhelyi bemutatót, akkor éreztem, hogy valami történt. Azóta elég hosszú idő telt el. A nagy zsenik, akik közül már említettem néhányat, azonnal rátalálnak a saját hangjukra, a kisebb szerzők nehezebben szülik azt meg. – A saját hang a szerző fontos erénye. De még vannak dolgok, amik sokat jelenthetnek számára. Az új művednek már a címében is jelezted az erdélyi jelleget. Ez is olyan sajátosság, amihez ragaszkodsz. – Bartók nagyszerűen megfogalmazta, hogy létezik egy zenei anyanyelv, amely beleivódik a zeneszerzőbe, és azon a nyelven komponál. Ez nem vitézkötéses, bokacsattogtató, mindenáron magyar motívumokkal teletűzdelt valami. A műnek a szellemében kell hordoznia létrehozója magyarságát. Semmiféle utalás nincs arra, hogy a nagy Bartók-kompozíciók népdalidézeteket tartalmaznának, és mégis benne van azoknak a szelleme. Ha nagyon össze tudsz fonódni a saját zenei anyanyelveddel, a népdalkultúrával, az általa felkínált gazdagsággal, utána bármely műfajban úgy tudsz írni műzenét, hogy a háttérben ott van a népdalkincs is, és érezni lehet rajta, hogy az magyar zene. Ha ezt demonstratív módon, szájbarágósan csinálod, zenei demagógia lesz belőle, amivel nem sokra mész. A huszadik század elején még nem volt ezzel baj, hiszen akkor született az új irányulás, az eredeti népi dallamok felé fordulás, viszont a legnagyobb magyar zeneszerzők eljutottak egy olyan szintig, ahogy Bartók mondja, a harmadik fokozatig, amelyen már nincs erre szükség, az említett szellemet direkt utalások nélkül is sugározza a kompozíció. Nekem kevés olyan darabom van, amiben ez a szellem nincs meg, amikor hiányzik, az szándékos dolog. Ilyen például a Hölderlin- dalciklus. – Egyetlen kérdés még az Erdélyi rapszódiáról: a vásárhelyi ősbemutatón úgy szólalt meg, ahogy írásakor önmagadban elképzelted? – Én csak a magam receptjét tudom ezzel kapcsolatosan mondani, nem tudom, más hogy van ezzel. Elég nehezen írom a darabokat, nem olyan virtuóz gyorsasággal, mint pédául Orbán György, volt tanítványom, aki roppant mennyiségű jó művet ír. A szerzemény megszólaltatását illetően három változatot ismerek, előrebocsátva, hogy a szerző ideális dolgokat hall, amikor a darabját írja. Tizennyolc első hegedű, tíz cselló hangja csendül meg benne, a legfinomabb pianissimo meg hasonló különlegességek keringenek az agyában. A fantáziájában minden a legnagyszerűbb. A valóságban az egyik eset az, amikor rosszul értelmezik és rosszul játsszák le a művet, és akkor nagyon kínos érzésed van, szégyelled magad a közönség és önmagad előtt is. Másik változat: olyan nagyszerűen adják elő, hogy az az érzésed, az előadás jobb, mint a mű. Ez is előfordult velem. A harmadik eset az, amikor rájössz arra, hogy valamit rosszul írtál le, nem úgy szólalt meg, hogy elképzelted. Félrevezetted magad a papíron vagy a fantáziádban. Az elhangzó hangkombináció nem olyan, amilyenre számítottál. Ez még rosszab, mert nem tudod visszaigazolni önmagadnak, hogy jó, amit leírtál. Ilyen is volt a gyakorlatomban. Itt most Costin karmester nagyon megtanulta a partitúrát, presztízskérdést csinált abból, hogy nagyon jól ismerje. Bizonyos technikai részletecskéket jobban is le lehetett volna írni, három-négy helyen éreztem úgy, hogy kisebb problémák adódtak. Ha nem egy hónap alatt írom meg, hanem ésszerűbben álltam volna hozzá, és több időt hagyok magamnak, akkor lehet, hogy ezeket észreveszem. Viszont mondhatom, hogy ami le volt írva, azt nagyon jól megcsinálták. Nem volt olyan, hogy valaki elrontotta vagy közömbösen játszta volna. Pláne a karmesterről csak dicsérő szavakat tudok mondani. – Lezajlott az ősbemutató. Most lazítás, pihenés következik? Vagy újabb feladatok várnak? Látom, kéznél van a három Hölderlin-lied partitúrája. – Ez egy régebbi mű. Viszont egy nagyobb darab megírása után, ilyen felfokozott állapotban az embernek könnyebben jönnek a gondolatai. Így aztán megint írok valamit, pedig nem is kérte senki. Persze kisebb formációra, nem ilyen nagy zenekarra, mint a rapszódia esetében. Így volt akkor is, amikor a székesfehérvári zenekar mutatta be egyik művemet, a Concertatiót. Azt a 70. születésnapomra írtam, és az az Ilarion Ionescu-Galati karmester vezényelte, aki szintén 75 éves, és ezen a héten dirigálta a marosvásárhelyi szimfonikusok koncertjét. Utána rögtön, bár senki nem kérte, megírtam a Gulágot. – Szóval arra is jók az ilyen kerek évfordulók, hogy az alkotóember meglepje magát valamilyen fontos új művel. Sokan hüledeztek, amikor azt hallották, hogy a 75. életévedet töltöd. Te magad érzed ezt a kort? – Ha azt kérdezed, hogy fáj-e a derekam, akkor azt mondom, igen. Ha az jut eszembe, hogy régebb, boldogult ifjúkoromban elmentem egy hegyi halászatra, és csak úgy szökdöstem a sziklákon, most meg alig tudom felvonszolni magam az Ilva felső folyásánál levő sziklákig, akkor szintén azt kell mondanom, hogy érzem az idő múlását. És van még valami. Annak idején nem telt ilyen gyorsan az idő, mint manapság. Most, amikor igazán nem kéne, rettenetes gyorsan telik. A ’89-es fordulat óta, mióta annyi mindent átéltünk, és annyi minden történt velünk, villámgyorsan elrepültek az évek. Lehet, hogy azért, mert azóta aktívabb életet tudtunk élni. – És azóta úgy is intézted, hogy mindig sok dolgod legyen. Számos területen igyekszel tenni valamit. A zeneszerzés mellett ott van az egyetemi oktatás, a Kemény Zsigmond Társaság irányítása, a Bernády Alapítvány kuratóriumi megbízatásai, a Pro Európa Liga, és még sorolhatnék néhány egész embert igénylő elfoglaltságot. – Amikor annak idején kértem a nyugdíjaztatásomat a filharmóniától, azt hittem, hogy időmilliomos leszek. Vacakolok a kertben, írok, amikor és amihez kedvem van. Egy frászt! Folyton adódik valami. Talán ez az állandó aktivitás gyorsította fel az életem. De az is lehet, hogy ez egyszerűen egy biológiai folyamat, tőlünk függetlenül megváltozik az időérzékelésünk. – Mikor lesz a következő zeneszerzői jelentkezésed? Nem véletlen, hogy előttünk vannak a Hölderlin-dalaid. – Jó három évtizede születtek. Novemberben Budapesten a Művészetek Palotájában városunk szülötte, az egyre jobb teljesítményt nyújtó Borsos Edith fogja énekelni. A mű bemutatója nagyon rég volt, Pászthy Júlia vállalta az elődását és az akkori kamarazenekar, aminek én annak idején a Camerata Transsilvanica nevet adtam. Az "elvtársak" rettenetesen fel voltak háborodva emiatt, és rögtön törölték is az elnevezést. Na, ezt adja elő Edith. Nehéz falat ez egy szoprán énekesnőnek, a Kolozsvári Magyar Opera zenekara fogja kísérni a Müpában. – És az újonnan született mű, amit említettél? – Úgy néz ki, hogy egy vonósnégyes kompozíció lesz. Benne vagyok a svungban, de amíg nincs kész, nem szeretnék többet mondani róla. Ez olyan halászbabona-féle jó szokás. – Azt kívánom, hogy ez a lendület minél tovább tartson, és minél tovább érezd, hogy sok időre van szükséged, hiszen rengeteg a mondanivalód. – Remélem, hogy futja majd még bőven a fantáziából is. N.M.K. Népújság (Marosvásárhely) 2012. október 20.Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt„…Mit tehet egy cseppnyi tiszta víz A vörös pokol nagy tűzvésze ellen? Ezrével hulltak – s ezrek szárnyszegetten Futottak túlélni Moszkva tankjait.” (Sziámi eredetiből fordította Makkai Ádám. A jánossomorjai 1956-os emlékmű felirata.) Bármely tanulmány szerzőjének ritkán adatik meg, hogy a leírt szöveg akkor lásson napvilágot, amikor az írásműben megidézett történés bekövetkezik. Ma kivételes, merjük kimondani az egyetemes magyarság egésze szempontjából kiemelkedő megemlékezésre kerül sor Sepsiszentgyörgyön: 1956 erdélyi kivégzettjei, elítéltjei, hónapokon vagy éveken át vizsgálati fogságban tartott meghurcoltjai tiszteletére a Plugor Sándor nevét viselő képzőművészeti gimnázium tőszomszédságában, előterében felavatják azt az egyedülálló, készülő emlékművet, amelynek „kőlapjain” 774 nevet olvashatunk majd, mindazokét, akik nemcsak együtt éreztek a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel, hanem tevőlegesen is hozzájárultak azok megvalósításához. Az emlékművel átellenben készül az erdélyi 1956-os emlékház, Terror Háza, amely páratlan értékű dokumentumaival bizonyítja, hogy – az Illyés Gyulának tulajdonított metaforával szólva – „a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyát” legelőször az erdélyi magyarok hallották meg. E sorok írója – aki történészként huszonkét éve kutatja a romániai, erdélyi ’56 szervezkedéseinek periratait – úgy értékeli: a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke, Török József ezzel a kezdeményezésével élete főművét alkotta meg. A következő években ebben az emlékházban fogunk összegyűlni, hogy erőt merítsünk az egykori kivégzettek, halálra szántak áldozatvállalásából, helytállásából. Ezért is ajánlottam fel az emlékháznak közel negyedszázados, több tízezer oldalt kitevő levéltári kutatásaim eredményeit. Minden megtalált dokumentum a legszemléletesebben bizonyítja: 1956-ban – reméljük nem utoljára! – világraszóló példaadással valósult meg a magyar nemzet egysége! 1956-ban a magyar nemzet és a magyar nép valóban világtörténelmi szerephez jutott! A Gondviselés különös kegyeként ebben az esztendőben egyetlen napra eljutottam Capri szigetére. Meghatódtam, fényképen is megörökítettem: a kis sziget fővárosának, Caprinak tenyérnyi főterét 1956 magyar mártírjairól nevezték el! Ha egy kis sziget megtiszteltetésnek tartja, hogy legszebb terét, ahol a világ minden részéből turisták tíz- és százezrei fordulnak meg, az 1956-os magyar forradalom magyar mártírjairól nevezzék el, akkor méltó, hogy Sepsiszentgyörgy – ahol diákok, munkások, értelmiségiek olyan szervezeteket hoztak létre, mint a Kossuth Kör, a Székely Ifjak Társasága, a legendás SZIT, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége tagjainak jelentős része is a megyeszékhelyről, illetve a környékéről származott – a forradalom 56. évfordulója tiszteletére egyedülálló emlékművet állítson, emlékházat avasson. Ez a tanulmány egyfajta összegzése mindannak, ami 1956 őszén és az azt követő években Erdélyben, Romániában történt. Az Olvasó számszerű adatokat vár. Még csak a becsléseknél tartunk, mert a „sajátos” romániai jogalkotás eredményeként a politikai perek levéltári dokumentumai csak 2001-től váltak kutathatóvá. A Dávid Gyula szerkesztésében 2006-ban a Polis Könyvkiadó–Erdélyi Múzeum-Egyesület gondozásában megjelent 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1965 címet viselő kötetben 1200 egykori elítélt adatai szerepelnek. Azóta e sorok írója is több tucatnyi elítélt, meghurcolt ’56-os adatait azonosította. Teljes adatsort csak akkor állíthatunk össze, amikor valamennyi, 1956 történéseihez kapcsolódó politikai per levéltári dokumentumait sikerül áttanulmányozni. A félig olasz, félig magyar Stefano Bottoni történész főszerkesztésében 2006-ban a csíkszeredai Pro-Print Kiadónál megjelent Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság című kötet 1962. decemberéig 24 249 román állampolgár elítéléséről tesz említést. Köztudomású, hogy 1956-ért 1966-ban is ítéltek el erdélyi magyarokat, köztük éppen a Török József nevével fémjelzett csoportot. Horváth Ágoston kiváló marosvásárhelyi tanárt pedig 1965-ben a hírhedt „társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával ítélték két év börtönbüntetésre. Az erdélyi magyarság számarányánál jóval nagyobb mértékben hozott véráldozatot azért, mert azonosult az 1956-os magyar forradalom eszméivel. A magyar anyanyelvű meghurcoltak, vizsgálati fogságban tartott, illetve börtönbüntetésre ítélt személyek száma több ezerre tehető. Az is már-már törvényszerű, hogy a retorzió első romániai áldozatai is erdélyi magyarok voltak. Amikor a világ a magyar forradalom győzelmének eufóriájában élt, Kolozsváron már sor került az első letartóztatásokra: 1956. október 25-én reggel letartóztatták a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola három hallgatóját, Balázs Imre, Tirnován Vid és Walter Frigyes VI. éves hallgatót, mert előző este Mátyás király szülőházának lovagtermében tartott diákszövetségi gyűlésen az egyetemi autonómiával, a legfelsőbb pártvezetés által nyugati nyomásra szorgalmazott diákszövetségek létrehozásával kapcsolatosan valóban forradalmi követeléseket fogalmaztak meg. Azért is különös ez a letartóztatás, mert a Kolozsváron megjelenő napilap, az Igazság terjedelmes cikkben számolt be a Képzőművészeti Főiskolán lezajlott „törvény- és szocializmusellenes” rendezvényről. Walter Frigyest hamarosan szabadon engedték, Balázs Imrét – a szabadulása után nemzetközi hírnevet szerző festőművészt – és a bolgár származású Tirnován Vid szobrászművészt 1956. december 13-án a Kolozsvári Katonai Törvényszék hét, illetve hat év börtönbüntetésre ítélte. A diákszövetségi alakuló gyűlésen való részvétel volt az egyik vádpont Fülöp G. Dénes református teológus hallgató – a későbbi szászrégeni, marosvásárhelyi vártemplomi lelkész – és Páll Lajos, akkor I. éves képzőművészeti hallgató ellen, akiket 1959-ben ítéltek el tizenegy, illetve hat év börtönbüntetésre. Az ő perük önálló fejezetként szerepel a 2013-ra tervezett, és A Bolyai Tudományegyetem pere című, ezeroldalas kötetben. A magyar forradalom és szabadságharc napjaiban a fürdőjéről világhírű Szovátán fegyveres felkelési kísérletre is sor került: Kelemen Imrét és csoportját „a népi demokratikus rendszer elleni szervezkedéssel és tiltott fegyvertartással” vádolták. A Btk. 227. és 315. szakasza, valamint az 1950/163-as törvényerejű rendelet 12–13. szakaszának előírásai alapján 1956. december 16-án Kelemen Imrét és Dósa Imrét első fokon tíz-tíz év szigorított fegyházbüntetésre, Magyari Ferencet és Tofán Mihályt nyolc-nyolc év, Fülöp Sándort és Páll Istvánt öt-öt év, Kelemen Lászlót és Tofán Sándort négy-négy év börtönbüntetésre ítélték. Másodfokon az ítéleteket valamelyest enyhítették: Kelemen Imre és Dósa Imre ítéletét hét-hét, Magyari Ferenc és Tofán Mihály büntetését hat-hat, Kelemen László és Tofán Sándor börtönbüntetését öt-öt évre csökkentették, míg Fülöp Sándor és Páll István büntetése változatlanul öt-öt év maradt. A periratukat nemrég találtam meg, a székelyföldi munkás fiatalok szervezkedéseit összesítő külön kötetben mutatom be. A Securitate félretájékoztatása még ma is hat: a szovátaiak egy részének kollektív emlékezete szerint Kelemen Imrét azért ítélték el, mert nem fizetett gyerektartást. A kutató számára teljesen érthetetlen: a magyar–román kapcsolattörténetben kivételes egymásra találásként értékelhető 1956-ot miért nem használta és használja ki sem a diplomácia, sem a művelődési minisztérium, sem a kormányközi kapcsolatokért felelős tárcák bármelyike. A román köztudatban ma is úgy él: a kötelező termény- és húsbeszolgáltatást a magyar forradalomnak köszönhetően törölték el. Gimnazisták, egyetemi hallgatók, értelmiségiek tucatjait ítélték el azért, mert együtt éreztek, rokonszenveztek a magyar forradalommal. Az teljesen más kérdés, hogy a legfelsőbb román párt- és államvezetésnek háromhetes propaganda, félretájékoztatás révén – amelyben nagy szerepe volt Walter Romannak, Petre Roman egykori miniszterelnök apjának s Mihai Beniuc költőnek! – sikerült elhitetnie, hogy a magyarok valójában Erdélyt akarták. A karhatalommal való egyetlen nyílt összecsapásra Temesváron, a zömmel román anyanyelvű műegyetemi hallgatók programja révén került sor. A magyar forradalommal való teljes azonosulásukat a jelképes tizenkét pontos követelésük is bizonyítja. 1956. október 30-án a műegyetemi hallgatók diákgyűlést szerveztek, ahol a kötelező beszolgáltatás eltörlése mellett a diákság életkörülményeinek javítását sürgető követelések is elhangzottak. Legfontosabb követeléseik egyike – akárcsak a magyarországi egyetemeken és főiskolákon – a szovjet csapatok azonnali kivonása volt. Felszólalásaikban nyíltan kiálltak a magyar forradalom és szabadságharc mellett. A diákgyűlés szervezőit ott, helyben letartóztatták. Kiszabadításukért Romániában addig soha nem tapasztalt tüntetés kezdődött 1956. október 31-én Temesvár főterén. A diákok összecsaptak a Bánság fővárosába vezényelt karhatalmiakkal és belügyi alakulatokkal. A kollégiumokban valóságos ostromállapot alakult ki: a diáklányok befőttesüvegekkel dobálták meg a campust körbevevő és megostromló katonai egységeket. Némely visszaemlékezések szerint 2500, mások szerint 3000 egyetemi hallgatót tartóztattak le. A katonai törvényszék gyorsított eljárásban 1956. november 15–16-án tárgyalta a főszervezők ügyét. Aurel Baghiu, Teodor Stanca és Caius Mutiu egyetemi hallgatót nyolc-nyolc, Valentin Rusu egyetemistát és Ilie Haiduc előadótanárt hét-hét, Friedrich Barth és Heinrich Drobny hallgatót hat-hat, Nagy László, Gheorghe Pop, Nicolae Balaci, Aurelian Pauna, Octavian Vulpe és Iulian Stanciu egyetemi hallgatót három-három, Gheorghe Pacuraru és Victor Daiciuc diákot két-két, Ioan Petca, Axente Treba, Ion Ilca, Alexandru Daraban, Mircea Moraru, Matei Cristian, Desideriu Lazar és Romulus Tasca egyetemistát egy-egy év, Cornel Cormos és Valentin Radu diákot hat-hat hónap, Nicolae Boldea és Gheorghe Tamas diákot három-három hónap börtönbüntetéssel sújtották. A temesvári diákgyűlés és tüntetés nyomán lemondatták az oktatásügyi miniszter helyettesét, mivel a diákok szóhoz sem engedték jutni, nem tudta kezelni az eseményeket. A bukaresti diákok közül V. Teodor Lupast, Stefan Negreát, valamint Adrian Ionescut három-három évre, Alexandru Ivasiuc költőt és Marian Petrisort öt-öt, Paul Goma írót – hogy csak a legismertebbeket említsem – két év börtönbüntetésre ítélték. Számításaim szerint a magyar forradalommal való azonosulásért 81 román anyanyelvű diákot, tanárt ítéltek hosszabb vagy rövidebb börtönbüntetésre. Meglepő az a sietség, amellyel a nacionál-kommunizmus útjára lépett román párt- és államvezetés leszámolt a belső ellenzékével. Kolozsváron a Bolyai Tudományegyetem négy diákját tartóztatták le 1956. november 17-én, 18-án és 24-én. Sorrendben: Várhegyi Istvánt, Koczka Györgyöt, Kelemen Kálmánt és Nagy Benedeket. Perükben 1957. február 27-én hirdették ki az elsőfokú ítéletet, amelyet a másodfokú katonai bíróság 1957. április 22-én megerősített. Várhegyi Istvánt hét, Nagy Benedeket öt, Kelemen Kálmánt és Koczka Györgyöt három-három év javító fegyházbüntetésre ítélték. Az utóbbi kettőnél a börtönbüntetést „megtoldották” két-két évi kényszerlakhellyel is. A magyar forradalommal való azonosulás egyik legnagyobb hatósugarú tettére Háromszéken, egészen pontosan a néhány évvel korábban alakult baróti gimnáziumban került sor. Moyszesz Márton vezetésével négy, 15–16 éves baróti diák 1956. november 11-én elindult a román–magyar határ felé, hogy segítsék a magyar forradalmárokat. Közülük Bíró Benjáminnak és Józsa Csabának sikerült is átszöknie a szigorúan őrzött román–magyar határon. Egészen Debrecenig jutottak el. A Kádári hatóságok 1957. március 15-én – hogy soha ne felejtsék el a napot! – adták át a két diákot a Securitaténak. Gyorsított eljárással 3,5–3 év börtönbüntetéssel sújtották őket. Mojszesz Márton és Kovács János Érmihályfalváról – a sikertelen kísérlet után – visszafordult. Őket kizárták a baróti gimnáziumból. De akkor még működött a tanári szolidaritás: Mojszesz Mártont mint kiváló diákot átmentették a marosvásárhelyi Református Kollégiumba, a Bolyai Farkas nevét viselő gimnáziumba. Mojszesz Márton a börtönben a rabruhájából kitépett szálakkal levágta saját nyelvét, hogy ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle. Négy zárkajelentés bizonyítja a kivételes hőstettet. A börtönből való szabadulása után 1970. február 13-án Brassó főterén, az akkori pártbizottság, a mai megyeháza épülete előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta önmagát. Egyedi hőstettét méltán említjük Jan Palach és Bauer Sándor tűzhalálával egyenlő rangú áldozatvállalásként. Mojszesz Márton perirata mellett megtaláltam Bíró Benjámin, Józsa Csaba és Szokoly Elek teljes periratát is, ezeket szintén külön kötetben ismertetem. A köztudatban úgy élt, hogy Bíró Benjámin is elhunyt a börtönből való szabadulása után. Nemrég találtam rá Orosházán. Olyan, eddig ismeretlen dokumentumokat találtam a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság bukaresti levéltárában, amelyek teljesen más megvilágításban bizonyítják a diákok kezdeményezésének emberi nagyságát. A magyar szervezkedések szinte mindenike az erdélyi kérdés megoldására kereste a választ. A trianoni békeszerződés után számtalan terv, javaslat született – magyar, román, német részről egyaránt –, amely a magyar–román, több évszázados „differendum”-ra próbált mindenki által elfogadható megoldást sugalmazni. Ma is különleges élmény olvasni a brassói, zömmel Háromszékről származó szakközépiskolások dolgozatait a szülőföldjükről, a magyar forradalom hatására írt verseiket. A létszámában legnagyobb politikai per, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének – az EMISZ-nek – vezéralakja, Orbán László úgy tudott szólni a magyar helyesírás szabályaival hadilábon álló szakmunkás tanulókhoz, hogy felkeltette bennük a magyar kultúrához, néphagyományokhoz, népviselethez, szellemi örökséghez való ragaszkodásukat. A maga nemében is páratlan az a dokumentum, amely szerint Márton Áron erdélyi római katolikus püspök, a huszadik század legnagyobb magyarja – aki politikusokat, egyházi és világi vezetőket megszégyenítően pontosan tudta: a kompromisszumok megkötésében meddig lehet elmenni! – két napon át fogadta a brassói Orbán Lászlót, és egyetértett az EMISZ programjával. A történelem keserű fintora: 1956-ban még volt értelme az erdélyi kérdés felvetésének, elméletileg legalább. Azóta az erdélyi magyarság vészes népességfogyása, a román kommunista és posztkommunista hatalom által tudatosan végrehajtott, megszervezett betelepítés, a magyarok kivándorlása már nem tesz lehetővé az 1956-os évhez hasonló méretű kérdésfelvetést. Éppen ezért tartom elengedhetetlenül fontosnak, hogy az Olvasó és a történész szakma számára átnyújtsam – közel negyedszázados kutatás után – az erdélyi kérdés kialakulását, kritikussá válását és megoldását sürgető tervek, kísérletek, javaslatok ezeroldalas korpuszát. Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. december 20.Tőkés: a választások eredménye lesújtó jubileumi ajándékTemesváron huszonhárom éve pattant ki a forradalom szikrája a diktatúrával szembeszálló Tőkés László lelkipásztor parókiája elől. Az akkori főszereplő, mai európai parlamenti képviselő kelet-közép-európai, romániai, erdélyi magyar és egyházi viszonylatban elemezte a helyzetet az 1989-es forradalom évfordulóján. Tudósítónk, Ionescu Nikolett a nagyváradi sajtótájékoztató után kérdezte Tőkés Lászlót. Kossuth Rádió Erdély.ma 2013. február 12.A bukaresti magyar nagykövetségnél tüntetett az Új JobboldalAz Új Jobboldal nevű szélsőjobboldali szervezet mintegy harminc szimpatizánsa tüntetett hétfőn délben Magyarország bukaresti nagykövetsége előtt a székely zászló használata ellen tiltakozva. A résztvevők egyebek mellett egy magyar nyelvű, "A székelyek nem magyarok" feliratú óriásplakátot feszítettek ki a nagykövetség előtt. Tudor Ionescu, az Új Jobboldal (Noua Dreapta) elnöke az MTI-nek kifejtette: a népszámláláskor alig néhány száz lakos vallotta magát székelynek, és elfogadhatatlan, hogy ennyi embernek autonómiája vagy saját zászlaja legyen. A tüntetők "Autonómiát akartok? Sok sikert a csillagászathoz!" és "Senkinek sem engedjük meg, hogy román földön a román történelmi lobogón kívül más zászlót kitűzzön" feliratú táblákat emeltek a magasba. Azt skandálták, hogy "Hargita, Kovászna: román föld", "Románok vagyunk, mi vagyunk itt mindörökké otthon". Georgian Enache, a bukaresti csendőrség szóvivője az MTI-nek azt mondta, hogy bejelentett és a városháza által engedélyezett megmozdulásról van szó, amely incidensek nélkül ért véget. Pénteken előre be nem jelentett, spontán demonstráció volt a magyar nagykövetség előtt. A szóvivő közlése szerint ilyen esetben a csendőrség tárgyalótiszttel vonul ki a helyszínre, aki ismerteti a résztvevőkkel a tüntetések legális megszervezésének módját. A csendőrség csak akkor bírságol, ha a tüntetők akadályozzák a forgalmat, csendháborítást követnek el, vagy nem tesznek eleget a hatósági felszólításoknak. Az MTI érdeklődésére Füzes Oszkár nagykövet a hétfői tüntetés kapcsán csak annyi mondott, hogy ezúttal is köszöni a román csendőrségnek a korrekt és professzionális együttműködést. Nyolcan demonstráltak a kolozsvári magyar főkonzulátus előtt Az Új Jobboldal nyolc tagja tüntetett hétfő délelőtt Magyarország kolozsvári főkonzulátusa előtt. A megmozdulást kéttucatnyi újságíró és tucatnyi rendőr követte figyelemmel. Az Új Jobboldal tagjai egy több méter hosszú transzparensen kinyilvánították, hogy ellenzik a magyar szeparatizmust, és a nemzeti egységet képviselik. A tüntetők "ajándék-csomagot" is hoztak a főkonzulnak, azt a bezárt intézmény kapujában hagyták. Codrin Goia, a szervezet propagandaosztályának vezetője az MTI-nek elmondta: a becsomagolt bocskorral arra kívánnak emlékeztetni, hogy a román hadsereg szabadította fel 1919- ben a magyar fővárost a kommunisták hatalma alól. A csomag egy Ardealul (Erdély) márkanevű májpástétomot is tartalmaz, amellyel azt akarják jelezni, hogy csak ezt az Erdélyt tartják eloszthatónak, Románia területét nem. A román hírtelevíziók élő helyszíni tudósításokban számoltak be a megmozdulásról. Népújság (Marosvásárhely), 2013. február 12.Kinek áll a zászló?Körlevélben szólította fel a Hargita megyei önkormányzatok vezetőit Adrian Jean Andrei Hargita prefektus, hogy távolítsák el településükön a közintézményekről a székely zászlót. A kormány területi megbízottja a marosvásárhelyi táblabíróságnak a zászlóra vonatkozó jogerős ítéletére hivatkozott. A táblabíróság tavaly szeptemberben érvénytelenítette a Hargita Megyei Tanácsnak azt a határozatát, amelyben a megye szimbólumává nyilvánították a zászlót. Adrian Jean Andrei kijelentette: a törvényesség felügyelőjeként szólította fel a polgármestereket és a megyei önkormányzat vezetőit, hogy hajtsák végre a jogerős bírósági ítéletet, és vegyék tudomásul, hogy a közintézményekre nem tűzhető ki a székely zászló. Borboly Csaba, a megyei tanács elnöke elmondta: az ítélet akkor válik hatályossá, ha szövege megjelenik a Hivatalos Közlönyben. Ez pedig még nem történt meg. A tanácselnök hozzátette: a sajtóból tudja, hogy Kelemen Hunor Victor Ponta miniszterelnökkel készül egyeztetni a székely zászló kérdésében, és meg szeretné várni ennek az egyeztetésnek az eredményét. A Hargita megyei prefektúra úgy tudja, jelenleg 40 polgármesteri hivatal és 62 tanintézet tűzte ki épületére az eddig megyezászlóként szolgáló székely lobogót. Tegnap egyébként Dumitru Marinescu Kovászna megyei prefektus is bejelentette: az intézmény átfogó ellenőrzést helyez kilátásba a megyében a szimbólumok használatára vonatkozó törvények betartása érdekében. Az Antena 3 hírtelevízió vasárnap esti beszélgetős műsorában egyébként mind Mircea Duşa védelmi miniszter, a kormány hargitai származású tagja, mind Radu Stroe belügyminiszter kijelentette, törvénytelen a székely zászló kitűzése a közintézményekre. Anomáliák az igazságszolgáltatásban Különben a bukaresti hatóságok annak ellenére folytatnak hadjáratot a székely zászló ellen, hogy egy három évvel ezelőtti ügyészségi határozat szerint nem törvényellenes kitűzni a hazai közintézményekre az aranycsíkkal, valamint a nappal és a holddal díszített, kék színű lobogót. Virgil-Horaţiu Aldea, Segesvár főügyésze 2010. augusztus 10-ei végzésében kimondta: nem indít bűnvádi eljárást a Maros megyei Makfalva polgármesteri hivatalán elhelyezett székely lobogó ügyében. A főügyész az akkoriban Kelemen Hunor vezette művelődési minisztériummal folytatott egyeztetés alapján megállapította, hogy a lobogó egy történelmi közösség jelképe, és nem esik a rasszizmust és antiszemitizmust tiltó törvény hatálya alá. „A művelődési minisztérium által adott tájékoztatás szerint az említett zászló egy történelmi közösség jelképe anélkül, hogy a fasiszta, rasszista és xenofób jelképek kategóriájába tartozna, amelyeket a törvény büntet. Következésképpen az említett zászló nem tartozik a 2002/31-es számú sürgősségi kormányrendelet 2. cikk. 1. bekezdésének b) betűjénél felsorolt jelképek közé” – szerepel Virgil-Horaţiu Aldea főügyész indoklásában. Ebben megállapítja, hogy a székely zászló kitűzése kapcsán a hivatkozott bűncselekmény törvényi tényállási elemei nem valósulnak meg, éppen ezért elrendelte a büntetőeljárás megszüntetését. Ezzel egy időben zászlóügyben több olyan határozat született már, amelyekben a lobogót kitűző önkormányzatoknak adtak igazat. Például Kovászna megyében – ahol az azóta leváltott Codrin Munteanu prefektus néhány hónapja „hadjáratot” indított a székelyek szimbóluma ellen – született egy elsőfokú, még nem jogerős bírósági ítélet arról, hogy a megyei önkormányzatnak joga van saját hatáskörben dönteni jelképeiről, zászlajáról. A határozat azt is rögzítette, hogy a prefektus által támadott önkormányzati határozat nem ellentétes a román jogszabályokkal. A hazai igazságszolgáltatás anomáliáját tükrözi, hogy egy hasonló ügyben a fentiekkel ellentétes jogerős ítéletet hozott a Maros megyei táblabíróság, amelyre hivatkozva Adrian Jean Andrei Hargita megyei prefektus tegnap a székely zászló eltávolítására szólított fel. Tüntetett az Új Jobboldal Hétfőn egyébként az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) nevű szélsőjobboldali román szervezet mintegy harminc szimpatizánsa tüntetett Magyarország bukaresti nagykövetsége előtt a székely zászló használata ellen tiltakozva. A résztvevők egyebek mellett egy magyar nyelvű, „A székelyek nem magyarok” feliratú óriásplakátot feszítettek ki a nagykövetség előtt. Tudor Ionescu, az Új Jobboldal elnöke kifejtette: a népszámláláskor alig néhány száz lakos vallotta magát székelynek, és elfogadhatatlan, hogy ennyi embernek autonómiája vagy saját zászlaja legyen. A nacionalista szervezet szimpatizánsai közül nyolcan a kolozsvári magyar főkonzulátus elé is kivonultak. A tüntetők „ajándékcsomagot” is hoztak a főkonzulnak, azt a bezárt intézmény kapujában hagyták. Codrin Goia, a szervezet propagandaosztályának vezetője elmondta: a becsomagolt bocskorral arra kívánnak emlékeztetni, hogy a román hadsereg szabadította fel 1919-ben a magyar fővárost a kommunisták hatalma alól. A csomag egy Ardealul márkanevű májpástétomot is tartalmaz, amellyel azt akarják jelezni, hogy csak ezt az Erdélyt tartják eloszthatónak, Románia területét nem. MIT: elég a gyűlölködésből A Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) elnöksége tegnap közleményben ítélte el azt a hisztériakeltést és gyűlöletkampányt, melyet a bukaresti politikum jelentős része folytat az erdélyi közösség ellen a székely zászló körül generált botrány kapcsán. „Elfogadhatatlannak tartjuk, hogy nemzeti szimbólumainkat felhasználva, nem létező veszélyekkel riogatják az ország román többségű lakosságát, elterelve ezáltal a figyelmet egy sikertelen kormányzás hiányosságairól” – szögezi le közleményében. Krónika (Kolozsvár), 2013. február 12.Levetetik a székely zászlókat (A háború folytatódik)Csak nem csitul a Székelyföldön dúló zászlóháború: Adrian Jean Andrei, Hargita megye prefektusa tegnap hivatalos átiratban szólította fel a megye polgármestereit, hogy távolítsák el településükön a közintézményekről a székely zászlót – mindezt annak hatására, hogy egy vasárnap késő esti hírtelevíziós műsorban mind a védelmi, mind a belügyminiszter kijelentette, törvénytelen a székely zászló kitűzése a közintézményekre. Eközben a szélsőnacionalista Új Jobboldal tagjai tüntettek a bukaresti magyar nagykövetség és a kolozsvári magyar főkonzulátus előtt. Háromszéken egyelőre csend van, a volt prefektus három héttel ezelőtti felszólítására sehol nem vették le a székely zászlókat. Adrian Jean Andrei Hargita megyei prefektus a marosvásárhelyi táblabíróság székely zászlóra vonatkozó jogerős ítéletére hivatkozott átiratában (a táblabíróság tavaly szeptemberben érvénytelenítette Hargita megye tanácsának azt a határozatát, amelyben a megye szimbólumává nyilvánították a zászlót). Kijelentette: a törvényesség felügyelőjeként szólította fel a polgármestereket és a megyei önkormányzat vezetőit, hogy hajtsák végre a jogerős bírósági ítéletet, és vegyék tudomásul, hogy a közintézményekre nem tűzhető ki a székely zászló. Borboly Csaba, a megyei tanács elnöke elmondta: az ítélet akkor válik hatályossá, ha szövege megjelenik a Hivatalos Közlönyben, ez pedig még nem történt meg. A tanácselnök hozzátette: a sajtóból tudja, hogy Kelemen Hunor Victor Ponta miniszterelnökkel készül egyeztetni a székely zászló kérdésében, és meg szeretné várni ennek az egyeztetésnek az eredményét. Megjegyezte, minden oldalról nyugalomra intették, és ő is úgy véli, meg kell várni, hogy lecsillapodjanak az indulatok. Az Agerpres hírügynökség közlése szerint Hargita megyében negyven polgármesteri hivatalon, 62 iskolán és több más középületen leng a székely zászló. Az Új Jobboldal nevű, szélsőjobboldali szervezet mintegy harminc szimpatizánsa tüntetett tegnap Magyarország bukaresti nagykövetsége előtt a székely zászló használata ellen tiltakozva. A résztvevők egyebek mellett egy magyar nyelvű, A székelyek nem magyarok feliratú óriásplakátot feszítettek ki a nagykövetség előtt. Tudor Ionescu, az Új Jobboldal elnöke kifejtette: a népszámláláskor alig néhány száz lakos vallotta magát székelynek, és elfogadhatatlan, hogy ennyi embernek autonómiája vagy saját zászlaja legyen. A tüntetők Autonómiát akartok? Sok sikert a csillagászathoz! és Senkinek sem engedjük meg, hogy román földön a román történelmi lobogón kívül más zászlót kitűzzön feliratú táblákat emeltek a magasba. Azt skandálták, hogy Hargita, Kovászna: román föld, Románok vagyunk, mi vagyunk itt mindörökké otthon. Georgian Enache, a bukaresti csendőrség szóvivője szerint bejelentett és a városháza által engedélyezett megmozdulásról volt szó, amely incidensek nélkül ért véget. Füzes Oszkár nagykövet a tegnapi tüntetés kapcsán csak annyi mondott, hogy ezúttal is köszöni a román csendőrségnek a korrekt és professzionális együttműködést. Ugyancsak tegnap az Új Jobboldal nyolc tagja tüntetett Magyarország kolozsvári főkonzulátusa előtt. A megmozdulást kéttucatnyi újságíró és tucatnyi rendőr követte figyelemmel. A tüntetők „ajándékcsomagot” is hoztak a főkonzulnak, azt a bezárt intézmény kapujában hagyták. Codrin Goia, a szervezet propagandaosztályának vezetője elmondta: a becsomagolt bocskorral arra kívánnak emlékeztetni, hogy a román hadsereg szabadította fel 1919-ben a magyar fővárost a kommunisták hatalma alól. A csomag egy Ardealul (Erdély) márkanevű májpástétomot is tartalmaz, amellyel azt akarják jelezni, hogy csak ezt az Erdélyt tartják eloszthatónak, Románia területét nem. Háromszéken még az előző prefektus, Codrin Munteanu szállt harcba a székely zászló ellen: miután a Kovászna megyei törvényszék kimondta, hogy Uzon elöljárói törvénytelen módon függesztettek ki „idegen” zászlót a községházára, az akkori kormánymegbízott ugyancsak körlevélben figyelmeztette a polgármestereket, hogy a középületekre ne tűzzenek ki semmilyen más zászlót, mint amit a törvény előír. Ennek már három hete, a felhívásnak azonban nem volt foganatja: ahol eddig volt, ott most is lobog a kék-arany jelkép, az uzoniak pedig fellebbeztek. Hargita megye helyzete annyiban különbözik, hogy ott a székely zászlót megyezászlónak fogadta el a megyei tanács, és ezt a határozatot ítélte törvényetelennek a területileg illetékes marosvásárhelyi táblabíróság. Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2013. március 1.HírsalátaFELHÁBORÍTÓ PROVOKÁCIÓ. Az Erdélyi Magyar Televízió Sajtóprés című műsorában Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője, Farkas István EMT-szerkesztő és Parászka Boróka publicista személyes véleményként, egyértelműen fogalmazta meg az RMDSZ ama álláspontját, miszerint felháborító provokációnak tartják a Székely Vértanúk Napjára Marosvásárhelyre, „az akasztott ember városába” szervezett autonómiatüntetést. Az RMDSZ törekvései szempontjából rendkívül károsnak tartják az úgynevezett Székelyföldre és az úgynevezett székely zászlóra hivatkozó, szimbolikus külsőségekben megnyilvánuló politizálást. A nemzeti kultúra és egység megbontásának tartják a regionális székelyföldi törekvéseket, különutas vezetőivel együtt. Közösségi szándékok manifesztálása helyett további tárgyalásokat javasolnak. BESÚGÓK, KIK MA IS KÖZTÜNK JÁRNAK. A Ceauşescu-rezsim titkosszolgálatának felépítését és a legismertebb, a közéletben máig jelentős szerepet betöltő besúgók névsorát tette közzé az Adevărul csütörtöki száma. Így ismét szembesülünk azzal, hogy Felix és Mircea néven Dan Voiculescu szorgalmas munkatárs volt, s e státusát több, végleges bírósági döntés is megerősítette. A zenei világ ügyeiről Ducu Bertzi Victoria néven tájékoztatta a szekut, Paula Iacob ügyvéd Gabriela és Ioana fedőnévvel kollégáit és külföldi kapcsolatait volt hivatott megfigyelni, Sorin Roşca Stănescu H15 és Deleanu néven maga jelentkezett a szekuritáténál, mert tudomást szerzett arról, hogy egy arab barátja terrorista akcióra készül más országban, Alex Mihai Stoenescu történész Adrian Gavrilescu néven jelentett, mióta e feladata megszűnt, történelemhamisítással foglalkozik, Gheorghe Nichita, Jászvásár polgármestere nemcsak figyelte, de be is szervezte kollégáit a Securitate külmunkatársaivá. A liberálisok nagy öregje, Mircea Ionescu-Quintus is szolgálta őket, Ioan Ghişe liberális brassói szenátor is. Ion Besoiu ismert színművész a film és a színházak világának volt a megfigyelője, Andrei Marga Horia Mureşan és M. A. néven német ösztöndíjasként szolgálta a Securitatét, s ugyanezt tette Őszentsége Teodosie, Tomis püspöke is – igaz, ő már az ortodox papokat tartotta szemmel. NEM EGYEZKEDTEK. Leszavazta a szenátus mezőgazdasági bizottsága azokat a javaslatokat, amelyeket az RMDSZ terjesztett elő. Tánczos Barna, a szenátus mezőgazdasági bizottságának titkára egy Facebook-bejegyzésben felháborodásának adva hangot arról ír, hogy a javaslatokat politikai okokból, nem pedig tartalmi, szakmai kifogások alapján utasították el a kormánypárti törvényhozók. (Transindex) Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2013. május 16.Hatvanhetedik évMa, május 16-án 11 órakor kezdődik a Köteles Sámuel utcai Stúdió Színházban a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rendezvénye, az Egyetem napja, amelynek keretében jeles művészeket és pedagógusokat tüntetnek ki. Professor emeritus címet vesz át dr. Kovács Levente rendező, egyetemi professzor. Díszdoktori címét dr. habil. Ascher Tamás egyetemi professzor, rendező, a Budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem rektora a szeptemberi tanévkezdéskor veszi át. A Stúdió Színház ezen a májusi napon szélesre tárja kapuit évtizedeken át hűséges közönsége előtt, hogy a különböző politikai rendszerek, válságok, elvándorlások, olykor a létét fenyegető kihívások dacára mindig megújulni képes, örökifjú intézmény együtt ünnepeljen a várossal. 1954 óta, amikor központi utasításra, politikai okokból, de szerencsére a híres színházi triumvirátus – Szabó Lajos, Tompa Miklós, Kovács György – irányítása mellett a kolozsvári Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet Marosvásárhelyre költözött, sok víz folyt le a Maroson és a Szamoson. Sokan féltették az olykor indokolatlanul előkelő Színművészeti Akadémia néven emlegetett intézményt a provincializmustól és elsorvadástól, annál is inkább, mert ezzel a lépéssel az akkori magyar autonóm tartomány székvárosában már nem folytatódott a rendezőképzés, a költözés után erre már csak egy-két magyar hallgató számára Bukarestben és román nyelven nyílt lehetőség. Néhány elhivatott színházi szakembernek és az erdélyi magyar kultúra mellett elkötelezett marosvásárhelyi közönségnek kitartó munkával sikerült az átköltözéssel járó hátrányokat hamarosan a romániai felsőfokú színművészet-oktatás előnyére fordítani. Az 1962-ben megnyitott Stúdió Színházzal a "színi" már nem csupán iskolát jelentett, hanem egyszersmind a hetedik, állandóan frissülő magyar színházi társulatot is, ahol a diákok és a tanárok közösen, repertoárszínházi keretek között, évente több mint száz előadást játszottak. Az európai modern színházi mozgalmak, események, színdarabok és szerzők a Stúdió Színház közvetítésével jutottak el a hajdani Marosvásárhelyi Székely Színház közönségéhez, majd a fiatalabb korosztályhoz is; a főiskola a klasszikus magyar és világirodalmi alkotások mellett az abszurd – Ionescu, Mrozek, Beckett –, az egzisztencialista, a pirandellói dramaturgia, Grotowski és Brook szakrális színházának ismeretlen tájaira is rálátást biztosított. A rendszerváltás után újra elindult a magyar rendező- és dramaturgképzés, immár saját keretek között, és minden irányban nyitottan. Az évtizedek alatt közel ezer végzett hallgató közül sokan a világ legkülönbözőbb sarkaiba is eljutottak, és akár a színművészeti pályán, akár más hivatásban folytatták életútjukat, a hely szelleme – a folyamatosan megújulni képes, gazdagodó hagyomány, nyitottság és igényesség – meghatározó szerepet játszott tevékenységükben. A marosvásárhelyi "színi" a Köteles Sámuel utcában a diktatúra ínséges évtizedeiben is a szabadság szigete volt. A rendszerváltás óta eltelt csaknem negyedszázad alatt az intézménynek sikerült kivívnia a jelentőségéhez méltó UNIVERSITAS rangot. Chartájában és mindennapi gyakorlatában egyaránt a szellemi szabadság, az anyanyelvi oktatás, a személyes felelősségvállalás, az egyetemes kultúra és a szűkebb közösség szolgálata mellett foglal állást. Ma már a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színész, bábszínész, rendező, mozgásművészet, színháztudomány, zenepedagógia, audiovizuális multimédia és látványtervezői akkreditált és engedélyezett szakokon biztosít alap- és mesterfokú képzéseket, román és magyar nyelven képez szakembereket, doktorátusi iskolával rendelkezik, ahol a nemzetközi elvárásoknak megfelelő és folyamatosan bővülő elméleti oktatást nyújt a hazai és külföldi hallgatóknak. A román tagozattal egyetértésben létrejöttek az önálló román és magyar művészeti karok. A felújított Pállfy-házban kapott helyet a zenei képzés. A Köteles utcai, jól felszerelt tantermekben egész nap "élet zengi be az iskolát"; valakik mindig próbálnak, készülnek, hangképeznek, vitáznak, táncolnak, énekelnek, mozognak, sminket, plakátot, jelmezt, koreográfiát, díszletet készítenek vagy verset mondanak, amitől az utcán áthaladó járókelő is úgy érezheti, hogy "az élet is derűs iskola lesz"… Ugyanakkor az egyetem színházi intézményként is működik, színes, a teljes színházi évadot átfogó repertoárral, amelynek keretében a végzősök vizsgaelőadásait láthatja a közönség. Két igényesen kialakított és felszerelt színházterem és játéktér/színpad áll a színházi alkotók rendelkezésére: a Köteles Sámuel utcai Stúdió Színház és az új, Levél utcai Studio 2.1 – Bábstúdió. A két stúdiószínház látogatottsága folyamatosan nő. Az utóbbi másfél évben az előadások nézőszáma meghaladta a tizenkétezret, mára elérte a tizenötezret. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színházzal, a város többi zenei, egyetemi és kulturális intézményeivel szoros együttműködésben a multikulturalitás jegyében kívánja szolgálni a várost és a közösségi kultúrát. (K. G.) Népújság (Marosvásárhely) 2013. június 14.Etnikai szempontjainkAz ország jelenlegi miniszterelnöke szinte napi rendszerességgel kijelenti, amikor bármilyen vonatkozásban is a régiósítási tervről nyilatkozik, hogy abban semmiféle „etnikai szempontot” nem fognak figyelembe venni. S slussz! Szakmailag alátámasztható érve sincs, hogy miért ellenzi a mi megmásíthatatlan óhajunkat, az önálló székelyföldi régiót. Minap Liviu Dragnea közigazgatási miniszterelnök-helyettes, miután egyetértett azzal, hogy Dobrudzsa önálló régió legyen, maga is azonnal leszögezte – nehogy ebből valaki következtetéseket vonjon le a hasonló nagyságrendű Székelyföldre vonatkozóan –, hogy Dobrudzsa példája nem érvényes a Székelyföldre. „Nem szándékozom olyan régiófelosztást javasolni, amely etnikai szempontokon alapulna” – fogalmazott. Tehát az etnikum, az etnikai hovatartozás nem számít! Ez legyen világos! – szólnak a felénk szegezett figyelmeztetések minden irányból. S hogy az bizonyos összefüggésekben mégis számít, azt is éppen Victor Ponta úrtól tudjuk, aki alig két héttel ezelőtti üdvözletében (!), melyet Trianon napjára küldött Magyarországnak, éles szemmel látta és eleven ésszel fogalmazta meg, hogy Trianon azért volt nagyszerű és példaadó értékű döntés, mert annak köszönhető „az etnikai alapú Magyarország” létrejötte. Nagyszerű észrevétel! Még akkor is, ha nem teljesen az „etnikai alapok” döntöttek ott sem, ezért kerülhetett épp az akkor több mint 90 százalékban magyarlakta Székelyföld Romániához. De nemcsak a Székelyföld, hanem a Partium jó része egy az egyben, úgy, ahogy akkor volt. Színmagyar települések sorával határon innenre, s ugyancsak – hogy más példákat is soroljunk – a Felvidéken a majdnem százszázalékosan magyarok lakta Csallóköz és Bodrogköz, s délen széles színmagyar sávok a Szerb-Horvát Királysághoz. Feltételezhetően ezekre nem gondolt vagy nem figyelt fel üzenete megfogalmazásakor. Vagy lehet, ezzel is jelezni szándékozta, hogy a magyar „etnikai jelleg” csak Magyarország mai határain belülre vonatkoztatható. S ezért van az is, hogy a Székelyföld – Ponta úrék szerint – nem lehet önálló régió, mert az „etnikai alapok” nem lehetnek megkülönböztető tényezők, nem szabad azokat figyelembe venni, ez mindkét idézett úrnak elve. Pedig hát nekünk, ha valamilyen „alapjaink” vannak, akkor azok – valljuk be bátran és nyíltan – tényleg etnikaiak. Ezekben hasonlítunk a románokhoz, akiknek ugyanúgy „etnikaiak az alapjaik”. Különbözünk tőlük abban, hogy más a nyelvünk – ami ugyancsak nem számít Ponta úréknak, ezért a hivatalos nyelv még a százszázalékosan magyarlakta települések tömkelegében is a román –, más a kultúránk, mások a népdalaink, mások a táncaink, más az irodalmunk, s még a tudományunk, tudományos életünk is más lenne, ha ez megengedtethető lenne Romániában. A történelmünk is más, a lelkivilágunk, a természetünk; még a megbízhatóságunk is, a főztünk, ételeink is őriznek, tartalmaznak csak ránk jellemző karakterjegyeket. Talán ezért is volt a román királyi családnak, Nicolae Iorgának, Brătianu egykori miniszerelnöknek, Take Ionescunak, a Sturdza családoknak, s hogy ne menjünk messze, még Nicolae Ceauşescunak – s azt sem tartom kizártnak, hogy Ponta úrnak is – magyar a házvezetőnője. Amit mi nem úgy tekintünk, hogy szolga népnek vélnének bennünket, hanem éppenséggel megbízhatóságunkért fogadják el másságunkat. De a Székelyföld – ebben szilárd az elhatározásuk – nem lehet önálló régió, mert annak etnikai alapja van. Egyébként, ha az a fránya „alapja” nem volna, lehetne régió, mert sajátos, az ország minden más tájától különböző a természeti arculata. Mintha még a táj is igazodna másságával az itt lakó néphez, annak lelkületéhez. Hegyek, a Kárpátok vonulatai közé vagy mellé ékelődött táj óriási turisztikai vonzerővel. Hatalmas erdőségeinknek, borvizeinknek, mofettáinknak sincs etnikai jellegük, épp ezért szereti is azokat a románság, s nemcsak külföldről, hanem Bukarestből is áramlik ide a pihenni és gyógyulni vágyók hada. Ha csak ez volna, lehet, hogy önálló régió is lehetne ebből az egymilliónyi lakostól benépesített gyönyörű területből. De így? „Ki van zárva!” Az is érv szokott lenni – s ezt az érvet még néhány ostoba „etnikai alapú” állampolgár is elfogadja, s fújja is, kürtöli is –, hogy gazdaságilag elmaradott terület, és hogy önállóan életképtelen lenne. Hogy ennek a valós elmaradottságnak is etnikai alapjai vannak, azt elfelejtik vagy elfelejtik szóba hozni bölcs vezetőink. Még 93 év után is gyanakvással néznek az itt élők „etnikai másságára”, s ezért nem engednek jelentősebb beruházásokat erre a területre. Még az útjainknak is vacakabbaknak kell lenniük, mint amilyenek azok az ország más vidékein. Ezelőtt jó öt-hat évvel egy, a tarthatatlan útviszonyokat szóvá tevő búvár statisztikai anyagokból bányászta ki, hogy a megye területén eladott benzin árába beépített útadónak csak egy kis, ha jól emlékszem, 30 százaléknyi része osztatott vissza útjaink javítására, ugyanúgy az innen elvitt adóknak is csak kis százaléka utaltatik vissza, a többi máshová zarándokol, nehogy azok is etnikai jelleget kapjanak. Tehát a különbözőségünk ugyancsak zavarja a hatalom embereit, s ezt nem akarják tetőzni a régiósítással, melyben épp ezeknek a különbözőségeknek az elismerése oszlathatná el a gyanakvásokat, s bizonyíthatná, amiként az utóbbi kilencven év egész történelme bizonyította, hogy becsületes állampolgárai vagyunk az országnak, s ha jussainkat követeljük – mert követelnünk kell –, csak törvényes eszközökkel tettük mindig, és akarjuk tenni most is. Egy emlékkel folytatnám. Valamikor a 70-es években meghívtak az egyik udvarhelyszéki falu kulturális rendezvényére, melynek szintén vendége volt az akkor Énlakán élő, kiváló, Mikes leveleit is románra átültető író-műfordító, a már sajnos néhai Gelu Păteanu. Ismertük egymást valahonnan már korábbról. Nos, a székelyek „Gyalu bácsija” nekem szegezett egy kérdést: Mondd, Jóska, mint magyar hogy érzed magad Romániában? Aki tudja, hogy milyen világ volt akkor Nicolae Ceauşescu országában, megérti, hogy pár pillanatig tétováztam a válasszal, míg a kötelezőnek számító egyenesség felülkerekedett bennem. Ha akarod tudni – böktem ki nem kis szorongással és félelemmel –, rosszul! Gelut szemmel láthatóan pozitívan érintette a számomra mindenképpen kockázatos válasz. Szinte pillanatok alatt folytatta, hogy köszöni az őszinteségemet, s nehogy azt higgyem, provokálni szándékozó egyenességemért jobban becsül, mint eddig. Majd kifejtette: Ceauşescu a román érdekek ellen tesz ezzel, mert az ország érdeke lenne, hogy mi, magyarok jól érezzük magunkat Romániában, hazánknak érezzük azt, ne kívánkozzunk el innen. Ponta és Dragnea uraknak figyelmébe ajánlom e jó román hazafi szavait. Avassák román önérdekké, hogy mi otthon érezhessük magunkat a szülőhazánkban, s ne épp azzal érveljenek a külön székely régió ellen, ami alátámasztja és az európai normák szerint jogossá is teszi az igényünket. Szíveskedjenek tehát figyelembe venni azokat a tényezőket, melyek kötelezik Önöket – Románia vállalásai, az ország által elfogadott és aláírt dokumentumok alapján –, hogy a Székelyföld, melyen többséget alkot nemzeti közösségünk, önálló régió, önálló, autonóm terület legyen. Gazda József Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. szeptember 11.Gabriel Catalan: A kommunizmus elítélése(Részletek egy hosszabb tanulmányból) Immár közel hét év telt el azóta, hogy Traian Băsescu elnök a Román Parlamentben 2006. december 18-án hivatalosan elítélte azt a kommunista rendszert, amely országunkban volt, vállalva a („Végső”?!) Jelentést, amelyet a Vladimir Tismăneanu által vezetett bizottság szerkesztett. A bizottság hivatalos neve: a Romániai Kommunista Diktatúrát Elemző Enöki Bizottság. Miután az Elnöki Hivatal honlapján hosszasan csíszogatták (többször is változtattak rajta, korrigálták), ez a jelentés 2007 novemberében végre megjelent könyv alakban is a Humanitas Kiadó gondozásában, egy rangos belföldi könyvvásár alkalmából. 2008-ban a Polirom Kiadó tankönyvet jelentetett meg O istorie a comunismului din România (A romániai kommunizmus egyik története) címmel az IICCR – a Romániai Kommunizmus Bűntetteit Kutató Intézet – megbízásából; 2009-ben pedig megjelent e könyv második és javított kiadása, ugyancsak az említett kiadónál. Ez volt a Romániai Kommunista Diktatúrát Elemző Elnöki Tanácsadó Bizottság (2007—2009) egyetlen nagy műve, amelynek az volt a fő feladata, hogy megvizsgálja, miként léptetik életbe a téma feldolgozására létrehozott első elnöki bizottságnak a fentebb említett, Végső Jelentésében megfogalmazott ajánlásokat, valamint hogy tanácsokat adjon az állam elnökének azzal kapcsolatban, hogy hol tartanak az említett ajánlások életbeléptetését illetően, továbbá az, hogy használható megoldásokat kínáljon a menet közben feltárt problémák megoldását elősegítő stratégiák kidolgozásához. Meg kell jegyeznünk, hogy a Bizottság fennállásának egész ideje alatt csupán Vladimir Tismăneanu „helyettesei”, a két koordinátor: Cristian Vasile és Dorin Dobrincu kapott fizetést az Elnöki Hivataltól, olyant, mintha elnöki tanácsadók lettek volna, a többi bizottsági tagnak legfeljebb az utazási és elszállásolási költségeit számolták el. Úgyszintén meg kell említenünk, hogy 2012-ben a iaşi-i Polirom Kiadónál megjelent egy újabb dokumentumkötet a kommunista időszakról, az első, amelyik a Ceauşescu-időszakkal foglalkozik, Istoria comunismului din România. Vol. II: Documente. Nicolae Ceauşescu (1965—1971) – A romániai kommunizmus története. II. kötet: Dokumentumok. Nicolae Ceauşescu (1965—1971) címmel. A kötet szerkesztői Mihnea Berindei, Dorin Dobrincu és Armand Goşu. Ugyancsak említésre méltó, hogy 2007 júliusában megváltozott a Romániai Országos Levéltár (ANR) vezetősége, 2010 januárjában pedig a Securitate Archívumát Tanulmányozó Országos Tanácsé (CNSAS) is. Viszont mindaz az előrelépés, amit az ANR-ben Dorin Dobrincu vezérigazgató öt év alatt elért, meglehetősen kevés, rendkívül behatárolt, részleges ahhoz képest, amit a köz elvárt tőle. A kommunizmus időszakára vonatkozó dokumentumoknak csak egy kis részét bocsátotta a kutatók rendelkezésére, miközben azok, amelyeknek valóban nagy történelmi és ugyanakkor igazságszolgáltatási jelentőségük van (beleértve az Államtanács vagy az államfő törvényerejű rendeleteit, a Minisztertanács egyes határozatait illetve utasításait, miniszteri rendeleteket stb.) továbbra is titkosak maradtak, a vigilens levéltárosok és a belügyminisztérium régebbi valamint újabb alkalmazottai elrejtették azokat. Dorin Dobrincu 2009 decemberétől – a Belügyminisztérium átalakítása után – már csak igazgatói rangban végezte munkáját, 2012 júniusának közepéig, amikor Ioan Rus belügyminiszter úgy döntött, hogy nem hosszabbítja meg újabb hat hónappal a Dorin Dobrincu mandátumát, habár azt korábban megtette már kétszer. Ami pedig Dragoş Petrescut illeti, aki 2006 márciusától a CNSAS Kollégiumának a tagja, és akit Románia elnökének javaslatára 2010-ben a Kollégium elnökévé választottak, az általa elért valós sikerek is gyakorlatilag jelentéktelenek. Semmi esetre sem valósult meg „a második célkitűzést”, nevezetesen: az ANR demilitarizálása, vagyis „a Romániai Országos Levéltár kivonása a Közigazgatási és Belügyminisztériumnak való alárendeltségből, abból az alárendeltségből, amelyet 1951-ben, a sztálini időszak kellős közepén helyezték, vagy legalább a Levéltár lényeges mértékű autonomizálása a Minisztérium vezetőségével való kapcsolatában, amelyben az abszurd titkosítást rákényszerítik”; és az sem valósult meg, hogy „a CNSAS-t segítse a titkosszolgálatokkal való nézeteltérések esetében, az átadni való dokumentumok kérdésben”, ellentétben azzal, miként azt Cristian Vasile úr fellengősen, s az ahhoz illő tudatlansággal és felületességgel állítja egy nemrég megjelent dicsőítő cikkében, amelynek a hivalkodó címe: Öt évvel a Végső Jelentés után. A kommunista rendszer – nem csupán szimbolikus – elítéléséről. Valójában az ANR továbbra is a Belügyminisztérium keretén belül működő intézet, ugyanúgy miként 2007 júliusa előtt volt, továbbra is katonai egység státusa van, tökéletesen militarizált és gyakran abszurd procedúrák, módszerek, szokások és szabályzatok szerint működik, sőt a vezetősége megőrzött szinte minden együgyű reflexet, amit elődjeitől örökölt. A CNSAS pedig még kevésbé fejlődött jó irányba, pontosan olyan ferdén működik, mint korábban: a Kollégiumban éveken át üresen tátongott két hely (csak 2012-ben sikerült betölteni azokat), a működését meghatározó törvényes előírások továbbra is súlyosan csonkítják az intézmény jogait, viszont a CNSAS-nál továbbra is helye van a nepotizmusnak, a nemtörődömségnek és a hozzá nem értésnek, amit már alapításától fogva megszoktunk tőle (még akkor is, ha az utóbbi években átvett néhány dossziét a Securitate örökébe lépett titkosszolgálatoktól, ezeknek az iratcsomóknak a száma kevés, rendkívüli figyelemmel válogatták ki őket, és nehezen férhetnek hozzájuk az önálló kutatók; sőt a CNSAS birtokában lévő dokumentumok nagy részéről nincs minimális leltár, amely a közönség rendelkezésére állna, és az elemi irattári nyilvántartás is hiányzik, függetlenül attól, hogy a CNSAS mikor vette át a dokumentumokat). Hát mindössze ennyit produkált egy bő „ötéves terv” alatt a romániai kommunizmus kései és bátortalan elítélése. A jelentés konklúzióiból következő és ott javasolt intézkedések közül egyiket sem léptették életbe. Való igaz, hogy rengeteget beszéltek a kommunista időszakról szóló múzeum létrehozásáról (különösképpen az utóbbi időszakban), de mindmáig nem találtak elegendő pénzalapot hozzá, és megfelelő helyiséget sem; szó volt a hajdani politikai foglyoknak szánt kártérítés növeléséről, és ígéretek is elhangzottak erről; de a lusztrációs törvény tervezetét időtlen időkig halogatják, sőt a rajta végzett módosításokkal lényegében elferdítették a készülő jogszabályt azok a parlamenti tagok, akik szorosan kötődnek, közvetlenül vagy közvetve (értsd: családtagjaik révén) a parancsuralmi múlthoz, a CNSAS pedig újból előszedte (jobban mondva folytatja) az ócska gyakorlatot: az igazság elrejtésének és az „erkölcsi halottak”-nak, vagyis a hazai politikai személyiségek többségnek tisztára mosását. Érdemes megjegyeznünk, hogy 2008 decemberében meghalt Constantin Ticu Dumitrescu azok után, hogy egész éven át fúrták—faragták, amíg – nyilván negatív értelemben – radikálisan meg nem változtatták, azt a törvényt, amelynek alapján a CNSAS működik. Vagyis lemészárolták a 187/1999. számú törvényt (amely immár csupán halvány maradványa annak a jogszabálynak, amelyet eredetileg a Ticu törvényének neveztek). Az Alkotmánybíróság ugyanis a 2008. január 31-én hozott 51. számú Végzésével részben alkotmányellenesnek nyilvánította azt (lásd az eredményt, a 2008. november 14-i keltezésű 293. számú törvényt, amelyik a 24/2008. számú Sürgősségi Kormányrendelet törvényerőre emeléséről intézkedik. Ez a kormányrendelet az állampolgárnak a saját szeku-dossziéjához való hozzájutásáról és a Securitate dekonspirálásáról szól, s az ezt tartalmazó törvényt a Hivatalos Közlöny 2008. december 3-án megjelent 810. számában tették közzé). Az hogy 2012-ben új nevek jelentek meg a CNSAS Kollégiumában: a nyolcvanas éveiben járó liberális, Dinu Zamfirescu, az IICCMER (a Kommunizmus Bűntetteit és a Román Száműzöttek Emlékét Feltáró Intézet) ügyvezető elnöke, aki jóllehet önként felfüggesztette liberális párti tagságát, hogy elfoglalhassa ezt a tisztséget a CNSAS Kollégiumában, mégis nyilvánvaló, hogy a törvény megszegésével illetve erőltetett/belemegyarázó értelmezésével lett oda kinevezve; a bukaresti Florian Bichir újságíró és ortodox teológus; Florin Abraham Szilágy megyei történész, aki a totatlitarizmusra szakosodott és Mihai Cioflâncă iaşi-i történész, aki a kommunizmus történetére és az antiszemitizmusra szakosodott, jelenlétükkel semmit, de semmit sem változtattak azon a betokosodott, politizáló és titkolózó módon, ahogyan ez az intézmény működik. Nem szorulnak kommentárra azok a visszaélések, megkülönböztetések, zaklatások, lemondások, tiltakozások, szabálytalanságok valamint az a lehetetlen légkör, amit az IICCMER-ben az új vezetőség (a Muraru—Oprea—Zamfirescu-hármas) produkált, mert a tények önmagukért beszélnek, és tág teret kaptak a sajtóban valamit a blogokon, beleértve azt is, amit 2012-ben az Amerikai Egyesült Államok Kormányának a Jelentéséről készült összefoglaló ugyancsak megemlített az emberi jogok Romániában való tiszteletben tartásának a helyzetével kapcsolatban. Sem a politikai pártok sem az államelnök semmit sem lépett előre a kommunista totalitárius múlttal való végleges szakítás ügyében. Ennek köszönhetően tartották meg magas állami tisztségekben a politikai és szekus múltjuk révén „beszennyeződött” személyeket, sőt közülük néhányat még jelentősebb tisztségekbe javasoltak. Példaként említjük egyes magasrangú szekus tisztek katonai előléptetését valamint olyan személyek kitüntetését, akik a kommunista totalitárius rendszer engedelmes kiszolgálói voltak, illetve kollaboráns magatartásuk révén kompromittálódtak (gondolunk itt Antonie Iorgovanra, Teoctist Arăpaşura vagy Dan Iosifra); és mindezt „a kommunizmust elítélő államelnök” aláírásával tették, azéval akinek a szekusdossziéját bezúzták illetve eltüntették, de aki név és szám szerint be van jegyezve a Securitate konstancai irattárában mint a IV. Igazgatóság kollaborátora, ezt bizonyítja több olyan dokumentum, amely a hadügyminisztérium Irattárában található. (Megemlítenénk itt: azoknak az RKP-tagok Jegyzékét, akik engedélyt kaptak arra, hogy a Securitate munkáját segítsék; a Konstancai Haditengerészeti Parancsnokságnak az információs hálózatot nyilvántartó Napló—Jegyzékét; továbbá a 00151392/29.09.1976. számú Átiratot, amellyel Traian Băsescu kollaboráns dossziéját átküldték a konstancai Securitatéhoz, más dokumentumok mellett); valamint hivatkozhatunk a Honvédelmi Minisztérium Hírszerzési Főigazgatóságának 2004—2005-ös levelezésére is, és tesszük ezt, mert legalábbis a SIE-nél és a SRI-nél államfőnkről semmi sem található ... egyelőre. A Nemzeti Liberális Párt (PNL) mind a Călin Popescu Tăriceanu, mind pedig a Crin Antonescu vezetése alatt tagjai között tartotta, sőt méghozzá vezetői funkciókban, vagy tiszteletbeli vezetői funkciókban, a kompromittálódottakat (holott közülük nem egyet a CNSAS is leleplezett). Így Mircea Ionescu-Quintus a párt tiszteletbeli elnöke, Constantin Bălăceanu-Stolnici pedig a PNL Szenátusának az elnöke volt, és megtűrik őt a pártban azután is, hogy 2007 áprilisában beismerte, együttműködött a Securitatéval – és persze az akadémikusi székét is megőrizte Stolnici úr. Dan Ilie Morega csak 2010 júniusában lépett ki a pártból és mondott le a PNL Gorj megyei szervezetének ideiglenes elnöki tisztségéből, amikor egyébként is lejárt a mandátuma, és független képviselőként továbbra is van jelen a parlamentben. Teodor Meleşcanu (a DIE, a külföldi hírszerzési igazgatóság magasrangú tisztje), akárcak Ioan Ghişe, a brassói „antiterrorista” és igazságtevő képviselő. A DIE másik tisztjét, Daniel Dăianut pedig európai parlamneti képviselővé emelték azon az alapon, hogy gazdasági és pénzügyi téren rendkívül értékes szakember (sőt még a kommunista rendszerrel szembeni ellenállást illetően is!). Ugyanakkor Marius Gheorghe Oprea és Stejărel Olaru – Călin Popescu Tăriceanu nemzetbiztonsági tanácsosai valamint a Securitate elleni és a kommunista nomenklatúra elleni kampány „élharcosai” – megelégedtek néhány kilátástalan, apró balhéval, s a tiltakozásuk egyre félénkebb lett, kifullasztották azt a magas állami tisztséggel járó előnyök és kiváltságok (pénz, szolgálati lakás, autó, titkárnők, külföldi utak, jelöltség az európa parlamenti helyekre, de a pártbeli tisztségek is, sőt főnöki tisztségek a titkosszolgálatoknál, feltűnés a sajtóban, befolyás a közvélemény terén; egyszóval kiadós támogatást kaptak a gyors politikai karrierhez és nemcsak ahhoz). A Tăriceanu-kormány bukását követően és azután, hogy a PNL kilépett a Demokrata Párttal (PD) való koalícióból, az IICCR-ből IICCMER lett azáltal, hogy a Román Száműzöttek Emlékét Őrző Országos Intézetet (az INMER-t) egybevonták az IICCR-vel, s az intézet élére a „liberális” Marius Oprea és Stejărel Olaru helyébe Vladimir Tismăneanu került valamint a Băsescu-pártiak csapata (Ioan Stanomir, továbbá Mihail Neamţu, aki 2011-ben lemondott és az államfőt támogató politikai mozgalmat alapított, amely reformmozgalom kíván lenni, s a lemondott helyébe Cristian Vasile került, a csapatban pedig még ott van Bogdan Cristian Iacob és Dorin Dobrincu is, többek között). Miután a Külföldi Hírszerzési Szolgálat (SIE) korábbi igazgatója, Mihai Răzvan Ungureanu által vezetett Demokrata-Liberális Párti (PDL-s) kormány 2012 tavaszán siralmasan beadta a kulcsot, a Socialista—Liberális Unió (USL) által alkotott új hatalom – amelynek a főnökei: Victor Ponta, a Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke és Crin Antonescu, a PNL elnöke – az IICCMER élére új vezető csoportot nevezett ki, amelynek tagjai: Dan Zamfirescu (aki az INMER főnöke volt 2003-tól, a megalapításától 2010-ig, amikor ezt az intézetet összevonták az IICCR-vel), továbbá az ifjú Dan-Andrei Muraru, Dorin Dobrincu helyettese és közeli munkatársa valamint Marius Oprea „fiacskája”, egy antiszemitizmusra és antikommunizmusra specializálódott másik történész. (Marius Oprea maga is visszatért az intézet Különleges Kutatási Főosztályának igazgatói székébe.) Az ANR vezetőségébe pedig kinevezték (2012 júniusában) Ioan Drăgant és (2012 augusztusában) Alina Pavelescu-Tudort. További változások: a nyugdíjazás előtt álló kolozsvári középkor-szakértő Ioan Drăgan, aki Fehér megyéből származik, 1989 óta a Romániai Országos Levéltár kolozsvári fiókjának volt a főnöke, ő lett a iaşi-i az igazgató Dorin Dobrincu helyett, aki visszatért a régi foglalatosságaihoz és szakmáihoz: a kommunizmus, az antiszemitizmus és a posztkommunizmus történetének kutatásához valamint társult egyetemi tanári beosztásához az Alexandru Ioan Cuza Egyetem Történelemtudományi Karán a Copoura épült városba; Alina Pavelescu pedig, a tanulékony, ambíciózus, opportunista, áskálódó és komformista bukaresti hölgy, akit kezdetben éppen Dobrincu léptetett elő az ANR vezetőségi tagjává, majd 2011 szeptemberében az ANR bukaresti fiókjának a főnökévé, miután aligazgatóként összetűzött vele a korábban Nagy Mihály Zoltán által elfoglalt pozíció miatt. Nagy Mihály Zoltán az RMDSZ pártfogoltja, fiatal, magyar nemzetiségű történész, Szilágy megyéből származik, ugyanabból a faluból mint unokatestvére, Szabó Ödön képviselő, aki ugyanakkor az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke. Nagy Mihály Zoltánt szolgálati érdekből, még idejében, főtanácsosi posztba helyezték át (végrehajtó funkcióba) – s vajon hová? – az ANR nagyváradi fiókjához. Ugyancsak miután 2009 szeptemberében megbukott a szociáldemokrata és demokrata liberális kormány s 2009 decemberében Traian Băsescut újraválasztották Románia elnökévé, 2011 szeptemberében lefektették Szociálista—Liberális Unió (USL) alapjait, a Demokrata Liberális Párt és a Traian Băsescu elleni szövetségét, Crin Antonescu liberálisai kéz a kézben menetelnek Victor Ponta szociáldemokratáival, és egyáltalán nem restellik, hogy számos nomenklaturista, szekurista vagy besúgó és korrupt személy van e két párt egyikében, másikában, ugyanúgy miként a Dan Voiculescu – konspiratív nevén Félix – szekus által vezényelt Konzervatív Pártban is, amellyel együtt néhány hónappal korábban, 2011 januárjában létrehozták az ACD-t, a Közép-Bal Szövetséget. Talán érdemes megemlítenünk azt is, hogy milyen rendkívül gyorsan emelkedett a ranglistán két másik fiatal „liberális” és történész, akik nemrég még nagy szájjal harsogták a lusztrációt és a volt kommunisták leleplezését, jóllehet ezen fiatalok KISZ-es múltjuk miatt jobb lett volna, ha hallgatnak. Az egyik Mihai Răzvan Ungureanu, aki Iaşi-ból származik, jelenkori történelemre szakosodott, 1998 és 2001 között államtitkár volt, 2004 és 2007 között pedig külügyminiszter, Mircea Geoană, a hivatásos diplomata után következett ebben a tisztségben (Mircea Geoană 2001 és 2004 között volt Románia külügyminisztere.) M. R. Ungureanu a külügyminiszteri székből a Külföldi Hírszerzési Szolgálat (SIE) igazgatói székébe került, ahol 2007 és 2012 között tevékenykedett, onnan pedig miniszterelnökké léptette őt elő Traian Basescu elnök. Rövid ideig, 2012 februárjában és májusában töltötte be ezt az újabb tisztségét, mert a parlament megszavazta az ellene szóló bizalmatlansági indítványt, és a fiatal miniszterelnöknek távoznia kellett. Jelenleg a Civil Erők nevű párt elnöke valamint a halottaiból föltámasztott Igazságosság és Igazság Szövetségé, amelynek másik tagja a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt. T. R. Ungureanu egyúttal még Arad megyei szenátor és egyik lehetséges elnökjelölt a 2014-es választáson. A másik, ugyancsak szép karriert befutott fiatal „liberális” pedig Adrian Mihai Cioroianu. Ő craiovai, a jelenkori történelem szakértője, újságíró és esszéista, liberális párti szenátor volt, Mona Muscă-val és Mihăiţă Calimentével együtt a lusztrációs törvény kezdeményezője, aztán liberális képviselő volt az Európai Parlamentben és e parlamenti csoport (az ALDE) alelnöke, továbbá egy évig, 2007 és 2008 között a Tăriceanu-kormány külügyminisztere, gyakorlatilag Ungureanut követte ebben a tisztségben. Jelenleg, 2012-től, A. M. Cioroianu a Bukaresti Egyetem Történelemtudományi Karának dékánja. Ungureanu, aki a KISZ Központi Bizottságának póttagja volt, az új rendszerben a román külföldi hírszerző szolgálat igazgatója lett (a SIE-jé, amely szekusokkal megtömött titkosszolgálat, főleg a vezetőségében zsúfolódnak ők); Cioroianu pedig, aki szerényebb kommunista tisztségeket töltött be a líceumban és az egyetemen, külügyminisztersége idején tűnt ki, akkor bizonyította be rátermettségét többször is, hatalmas melléfogásokkal. A Demokrata Párt megalakulása óta kitartóan folytatja a képmutatást, bekebelezett majminden ideológiainak titulált programot (hol szocialista, hol kereszténydemokrata, hol konzervatív, hol pedig liberális) és számos romániai politikai személyiséget, létrehozva a korrupció fölülmúlhatatlan lecsóját. Jelenleg PDL-nek hívják, miután magába olvasztotta – és eltüntette – a liberális pártból kiszakadt liberális-demokrata csoportot. Ezt a pártot továbbra is ugyanaz a FSN-ből, a Nemzeti Megmentési Frontból maradt klikk vezeti, felerősítve egyéb maradvánnyal: apró, harmad vagy negyedrangú helyi kommunista vezetőkkel, kommunista diákszövetségiekkel vagy KISZ-esekkel (mint Emil Boc, Vasile Blaga, Gheorghe Falcă, Cristian Rădulescu – akiket profi módon tisztára mosott a CNSAS). A PDL még tagjai közé emelt időközben üzletemberekké, feddhetetlen kapitalistákká lett szekus tiszteket, akik nemrég az EU és a NATO országaiban kémkedtek (mint Silvian Ionescu), továbbá „tősgyökres/valódi” liberálisokat, Traian Băsescu hűséges híveit, élükön Theodor Dumitru Stolojannal, aki fontos tisztviselő volt a Pénzügyminisztériumban Nicolae Ceauşescu idejében, majd Iliescu idejében is ugyanott folytatta magasba ívelő pályáját, előbb államtitkár lett, aztán pénzügyminiszter, végül pedig még feljebb jutott: 1991 és 1992 között miniszterelnök volt. S hát a PSD-ről mit lehet még elmondani? Például azt, hogy ott trónol ma is Ion Iliescu a párt tiszteletbeli elnökeként, annak ellenére hogy első rangú nomenklaturista volt. Victor Ponta pedig, akit a „kis Titulescunak” becéznek, a PSD jelenlegi végrehajtó elnöke, politikai tekintetben Adrian Năstase édes gyermeke. Năstase csupán stratégiai megfontolásból vonult vissza egy lépésnyit: jelenleg a párt Országos Tanácsának az elnöke. Erre a PSD imidzsének javítása végett volt szükség, mert Năstase ellen több ügyben is bűnvádi eljárást indítottak (börtönbe is került stb.) Ponta Mircea Geoanăt, Ioan Geoană ceauşista tábornok fiát követte a párt élén, az alelnökök, végrehajtó titkárok és a szocdem vidéki „bárók” között pedig nagyjából ugyanazok a kommunista múltú vagypedig korrupt magatartásuk miatt megvetni való figurák nyüzsögnek, bár néhányan közülük, mint például Nicolae Văcăroiu vagy Octav Cosmâncă háttérbe húzódtak, de az említettek listája még mindig tekintélyes, gondoljunk csak a következőkre: Constantin Niţă, Ioan Chelaru, Liviu Dragnea, Ion Stan, Gheorghe Nichita, Ioan Mircea Paşcu, Constantin Nicolescu, Dan Nica, Marian Vanghelie, Viorel Hrebenciuc, Marian Oprişan, Ion Vasile, Radu Mazăre, Ilie Sârbu. S hozzájuk társultak a fiatal „szocialisták”, az újabb bimbók mint Corina Creţu, Titus Corlăţean, Nicolae Bănicioiu, Robert Negoiţă, Oana Niculescu-Mizil, Dan Şova, Cristian Rizea, Daciana Sârbu-Ponta. […] De a vallási vezetők sem szállnak síkra az igazi lusztrációért, többségük ugyanis még 1990 előtt került magas egyházi tisztségbe. A múlt köde lepi be a legtöbb idősebb egyházi vezető életrajzát, az ortodoxokét, a katolikusokét (sőt a görögkatolikusokét), a protestánsokét (beleértve a neoprotestáns szekták vezetőit is), a CNSAS ugyanis nehezen dekonspirálta néhány ortodox főpap együttműködését a Securitatéval. És a fiatal egyházi vezetők is tartózkodóan viselkednek a lusztrációt illetően, ők politikai okokból teszik ezt, féltik a karrierjüket, vagypedig szolidaritásból illetve rosszul értelmezett papi titoktartásból, egyes esetekben pedig (gondolok itt a főrabbira és a nagy muftira, mindkettő rendkívül fiatal) szóba jöhet a közöny is, illetve a tájékozatlanság. Daniel Ciobotea ortodox pátriárkáról például azt gyanítják, hogy együttműködött a Securitatéval, ugyanis a DIE 36 046-os számú – és ki hitte volna: éppen ő a„konspiráció végett” 1989. december 23-án megsemmisített – egyik dossziéjának a címszereplője (Micsoda balszerencse, mon cher!). Ioan Robu érsek pedig, a bukaresti római katolikus egyházmegye főpapja ugyancsak hasonló helyzetben van, mert annak ellenére, hogy a CNSAS nem talált (vagy nem találhatott) még olyan szekus dossziét, amelynek ő a címszereplője, mindenképpen tekintetbe kell venni azt, hogy Ioan Robut 1983-ban Nicolae Ceauşescu jelölte ki erre a tisztségre, és a kommunizmus utolsó hat esztendejében Robu érsek rendkívül fontos szerepet töltött be a belföldi és a külföldi propagandájában, egyik vezetőségi tagja volt a Szocialista Demokrácia és Egység Frontjának (a FDUS-nak), résztvett a diktátor istenítésében, az USA-val való kereskedelemi kapcsolatban a legnagyobb kedvezmény elvének megőrzésére tett kísérletekben, valamit a nemzetközi közvélemény félretájékoztatásában az országban uralkodó valóságos szociális, gazdasági, politikai és vallásügyi helyzetről. A romániai civil társadalmat magát is, akárcsak a közvéleményt egyre kevésbé érdekli ez a kérdés, miközben mind az értelmiségieknek, mind az egyszerű állampolgároknak megélhetési gondjaik vannak. A Román Akadémiát és a romániai egyetemeket az „aranykorszakbeli dinoszauruszok és mamutok” ellenőrzik. A hazai civil szervezetek: a Társadalmi Párbeszéd Csoport (GDS), a Polgári Szövetség (Alianţa Civică), a Pro-Democraţia, a Transparency International, az Emberi Jogokat Védő Liga (LADO), a Romániai Akadémiai Társaság, az Emberi Jogok Védelmének Romániai Egyesülete (APDOR-CH) és a többiek mind vérszegények, mozgásképtelenek és teli vannak a Securitate egykori munkatársaival, vagyis hamis disszidensekkel, valamint a civil szféra olyan fiatal vezetőivel, akik unják a romániai társadalom erkölcsi megtisztítását, elsősorban inkább a mai közélet pénzügyi, kulturális vagy sajtóbeli vonatkozásai foglalkoztatják őket vagypedig a diszkrimináció elleni küzdelem jelenlegi tendenciái: a nemi, a szexuális érdeklődéssel kapcsolatos, az etnikai, a vallási és a vallási felfogással szembeni megkülönböztetés megszüntetése, továbbá a sajtó, az igazságszolgáltatás, a rendőrség, a közigazgatás, a börtönök és a politikai élet megfigyelése. Következésképpen megállapíthatjuk, hogy kommunizmus (kizárólag elméleti, formális) elítélése körüli nagy ricsaj, úgy tűnik, előre megfontolt akció volt, amelynek ugyanúgy alanyai mind a hatalmon lévők, mindpedig az ellenzék szerepében ügyködő hazai politikai erők valamint a Securitatéból született titkosszolgálatok, közös törekvésük az, hogy a választók és a Nyugat számára kipipáljanak egy „tartalom nélküli forma” feladatot, s egyben lejárassanak minden valóban kommunizmusellenes tiltakozást és civil követelést, hogy aztán a jó mioritikus hagyománynak megfelelően a kommunista múlttal való szembenézést, ezt az ország demokratikus jövője szempontjából életfontosságú kérdést viszonylagossá tegyék és minimalizálják, vagyis elföldeljék végképp. Utóirat. Hozzátenném, hogy nem vagyok híve a kommunizmusellenességel és a Tismăneanu Jelentéssel kapcsolatos baloldali elméleteknek, negativista vagy relativizáló kritikáknak illetve vélekedéseknek, miként nem értek egyet a kommunizmusról való nosztalgiázással (a nomenklaturistáknak, a szekusoknak valamint a marxizmus bármelyik típusának a szimpatizánsaival) sem. Fordította: Zsehránszky István Maszol.ro 2013. október 26.„Tiszta” Romániát! (14.) – Megtorlások Észak-Erdélyben: SzárazajtaOlteanu hívásra megy? A Maniu-gárdák első csoportja feltűnés nélkül a mészárlás előtti este, szeptember 25-én ér Szárazajtára. Olteanu állítása szerint ő egy század fegyveres élén – a szárazajtai románok hívására – megy a faluba, hogy a helyszínen megbüntesse a románellenes bűncselekmények elkövetőit. Az önkéntesek számát eltúlozza, mert Ion Ţârlea őrmester – a mészárlás napján írt jelentésében – 70 önkéntest említ. Az azonban, hogy valóban hívásra mennek, igazolható. A sepsisbükszádi Vaszi Albert, bár nem járt Szárazajtán, emlékszik rá, hogy amikor a gárda Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégiumban székelt, Szárazajtáról valaki „hívta őköt”. Olteanu örömmel megy a hívásra, mert a gárda szentgyörgyi tartózkodása céltalanná vált. A tömegmészárlás előkészítése Olteanuék Szárazajtára érve azonnal hozzáfognak a kivégzések akciótervének elkészítéséhez. Meglepetésszerű eljárásra törekednek, hogy senki se tudjon elmenekülni. Reggelre már előkészítik a kivégzés helyszínét. Kora hajnalban, négy-öt óra körül a gárdisták a helybeli román fiatalok segítségével összeszedik a gyanúsítottak többségét. Németh Ákos elhurcolásukról elmondja, hajnalban öt fegyveres megy hozzájuk, a kaput beütik, és édesapját, őt, valamint öccsét elhurcolják az iskolába. A nagyteremben már 22-en vannak, mindenüket elveszik, majd hátraviszik őket az óvoda épületébe, ahol levetkőznek „ingre s gatyára”. Hasra kell feküdniük, „aztán csúfolkodtak velünk, hogy így Horthy, s úgy Horthy”. Közben hallják az utcán, hogy dobolnak. A dob helyett a „polgár” – Berszán Sándor, a kisbíró – egy rossz edényt, fazekat ver össze, és úgy hirdeti ki, hogy minden 15 és 60 év közötti korban lévő magyarnak kihallgatásra kell jelentkeznie. Aki ezt nem teszi, azt főbe lövik. Az iskolaudvar golyószórókkal és fegyveresekkel van körülvéve, még az iskolaépület udvar felőli ablakában is fegyveres áll. Szép András elmondja, hogy a géppuskásoknak készített állványok úgy voltak elhelyezve, hogy azok szembe legyenek „a néppel, hogy ha esetleg úgy alakul a helyzet, támadni tudjanak”. A fegyveresek egy része ellátva robbanótölténnyel is. Hátul az istállóban „három kötél lóg, mindegyikre hurok van vetve, s mindegyik alatt egy-egy kicsi szék áll. Balról, a pince előtt, az iskolakapuval szemben áll egy tőke, egy fatuskó, mellette egy fejsze.” A csutak mellett egy vizescseber, benne beáztatva egy háromszorosra csavart szekérkötél. Halállista A tömegmészárlás előkészítésének fontos mozzanata a feketelista összeállítása. Elképzelhető, hogy azt már a szeptember 4-i német–román csata előtt elkészítik. Egyed Vilma ezt meggyőzően állítja. Benkő Levente forrásfeltárásai lehetővé teszik, hogy egyre hitelesebb képet nyerjünk a szárazajtai eseményekről. Levéltári kutatásai során rábukkant egy olyan adatra, amely szerint a névsort a hadi események után gépelik le. Eszerint „Rozalia Bogdan és a helyi csendőrőrs akkori parancsnoka – vagy munkatársa –, bizonyos Goţa csendőrőrmester szeptember 16-án vagy 17-én, tehát a szeptember 4-i hadi események után gépelték le azt a névjegyzéket, amelynek alapján szeptember 26-án a magyarokat kivégezték”. E sorok írója ennek alapján úgy véli, a rendőrség is tud arról, mire készül a helyi románok egy csoportja, és hogy kapcsolatban állnak Olteanuval. Hogy hány név szerepel a listán, pontosan nem lehet tudni. Van, aki 150 nevet emleget, de Egyed Vilma látta a listát, és azt állítja, hogy „az árkuspapírnak az egyik fele tele volt írva, s a másik fele félig”, ez mintegy 30–40 nevet jelent. Nincs törvényesség A lefejezéshez előkészített tuskó mellett – Nagy Gyula emlékezete szerint – „két-három méterre lehetett az asztal, ahol Olteanu a papírokkal, doszárokkal állt”. A bűnösség megállapításának eszköze a megfélemlítés és a rövidre szabott gondolkodási idő. Az iskolaudvarra terelt szárazajtaiaknak három perc alatt kell megmondaniuk, hogy ki tehető felelőssé egy román tiszt életéért. A tét nem kicsi. Ha nevet nem mondanak, akkor azonnal 150 embert végeznek ki. A félelemből, hallomásra hivatkozással kimondott név elég arra, hogy a megnevezettet azonnal kivégezzék. Az ítélethozás egyoldalú, nem hallgatják ki az elítélteket, nem adnak lehetőséget a védekezésre sem. Minden törvényességnek ellentmond, hogy a bűnjeleket a kivégzés után gyűjtik össze. Olteanu erre is csupán harminc percet ad. A parancs szerint azonnal fejbe lövik azt, aki a birtokában lévő katonai ruhát, jelvényt, fegyvert és lőszert nem szolgáltatja be. Nincs irgalom! A vallomások többsége arra utal, hogy a szárazajtai tragédiát a falustársak közti torzsalkodások, sérelmek idézik elő. Ezt tükrözi a 2013. szeptember derekán készült beszámoló is. A szemtanú, a 87 éves Szép Imre határozottan állítja, hogy keresztapjának, Szép Bélának a halálát egy borozda föld feletti vita okozza. A hasba lőtt Szép Béla súlyos sérüléseibe október 7-én hal bele. Elekes Lajos egy lúdért veszti életét, mert évekkel korábban egy alkalommal a kapujával szemben lévő kaszálóján tartózkodó idegen ludak közé csap. A hivatalos vád szerint a templom tornyából lövi a román katonákat, mit számít, hogy ő még a frontról sem ért haza. Németh Gyula halálának oka, hogy évekkel korábban egy alkalommal, kuglizás közben rászól egyik román falustársára, hogy mondjon igazat. Mivel azt találja mondani, hogy „a szemedet kéne kiütni, hát mondd azt, ami igaz”, e pár szóért életével fizet, letartóztatásakor a szuronnyal még a szemét is ki akarják szúrni. Gecse Bélát otthonában hajnalban, fél öt táján menekülés közben lövik agyon. Németh Izsák, aki jó gazdálkodó, még a harmincas években a földjén, a sarjújában juhokat legeltető falustársához üt, ezért érdemli ki a sortüzet. Málnási Józsefet reggel fél ötkor lövik meg, amikor az iskolaudvarról próbál menekülni. A sebesült Málnásit meg lehetne menteni, ehelyett a tehetetlen embert Olteanu fejbe rúgja, nem engedi bekötözni, még vizet sem kaphat, ezért vérzik el szörnyű kínok közt. A legszörnyűbb kivégzést a Nagy testvéreknek szánják. Ellenük az a hamis vád, hogy a szeptemberi csata után „ásóval és kapával román katonákat vágtak össze”. A kivégzésük valódi oka azonban egy elszántott földdarab miatti nézeteltérés. Először Sándort végzik ki. Két kezét összekötve kerül a hóhér elé, aki egy keménykötésű gárdista. Mivel az vonakodik lefejezni, bár a fejszét kétszer is felemeli, Olteanu ráförmed: „Mi van? Elvállaltátok?! Elvállaltátok, s most nem meritek megtenni?!” Végül egy kis termetű ember ugrik elő, és a faragófejszével lecsapja Nagy Sándor fejét. A következő áldozat testvére, András. Mivel a tőke csupa vér, kétségbeesetten mondogatja, hogy: „Jaj, Istenem, hogy tegyem [a fejemet – K. Gy. megj.] oda?!... A testvérem vérébe… Én sem vagyok hibás.” Mivel a nyakcsigolyája valamilyen okból ferde, nem tudja nyakát megfelelőn a tőkére tenni, ezért a fejsze fokával nyakon csapják, majd több elvétett csapás után rálőnek, míg végül a második golyó végez vele. Hasonlóan kegyetlen kivégzés áldozata a Szép házaspár. Szép Albertné Málnási Regina volt az egyetlen nő, akit kivégeznek. Ő sem kap lehetőséget arra, hogy elmondja, miért alaptalan a vád. Miután átadja azt a gyűrűt, amit hálából Ioan N. Ionescu hadnagytól kapott, amiért sebesülése idején ápolta, Olteanu felpofozza, majd meggyanúsítja azzal, hogy „levágta egy román tiszt ujját”. Miután beállítják a „bűnösök” közé, férje, Szép Albert szót kér, hogy felesége ártatlanságát megmagyarázza. El akarja mondani, hogy a román tiszt hamarosan eljön, hogy megköszönje az ápolását. Azonban be sem fejezheti a mondatot, rálőnek. A golyó gyomron találja, egyúttal feleségére is tüzelnek, hátba lövik, majd még egy golyót a hasába, így az a férje holttestére zuhan. A 62 éves Szabó Béniámot is beállítják a kivégzőhelyre, a sarokba, a faistálló mellé, és agyonlövik, még vád sem hangzik el. De nem kegyelmeznek Nagy D. Józsefnek sem. Kiállítják a tömegből, összekötik a kezét, miután ő is bemegy a sarokba, sortüzet vezényelnek. Mivel nem találják el, megint rálőnek. A 12. golyó az alsó fogsorát éri, hasra esik, és hallottnak tetteti magát. Szerencséjére életben marad, de 1955-ben, alig 50 évesen szívgyengeségben meghal. A 38 éves Tamás László, aki cigány nemzetiségű, egyszerű munkásember, és ortodox vallású, azért hal meg, mert egy katonaruhás a kivégzés idején a rémült tömegbe lő. Az arcátlan embertelenséget, aljasságot a kivégzésen jelen lévő Németh Béniám élethűen ismerteti: „kacagták ezek a fegyveresek, amikor lőtték meg az embereket… Röhögtek, mintha színházban lettek volna.” Olteanu izzó magyargyűlöletét mutatja a következő parancsának szövege is: „Takarítsátok el a dögöket! Mindenki vigye, s haladéktalanul temesse el az övét!” A kivégzést azért szakítják meg, mert a temető felől lövéseket hallanak. Nem kizárt, hogy orosz katonák lövései állítják le a további vérfürdőt. A mészárlás után minden magyart arra köteleznek, hogy „egy-egy téli ruhát, illetve kabátot és egy-egy pár cipőt”szolgáltasson be. Magyar–román konfliktus? A vallomások alapján állítható, hogy 1944. szeptember 26-án ártatlan szárazajtaikat mészároltak le. Nagy Mihály Zoltán és Vincze Gábor történész szavai szerint ezek az emberek a nem létező bűneik miatt lakolnak. Az egyik szárazajtai visszaemlékező egyértelműen rámutat arra, hogy a személyes ellentétek, a bosszú borítja fel a faluközösség szokásos életét, és vezet a szörnyű tragédiákhoz. Olteanu az ártatlan szárazajtai áldozatokat románellenes bűnözőknek mutatja be. Ezzel akkor sem mindenki ért egyet. Sajnos, a múlt máig kísért, mert a 2013. szeptemberi megemlékezés előtti napokban is egy román párt képviselői arról győzködik Szárazajta lakosságát, hogy ne vegyen részt mártírjai meggyilkolásának 69. megemlékezésén. Amíg akadnak olyanok, akik a sötét középkort idéző mészárlás áldozatairól való megemlékezés ellen agitálnak, jelzi, hogy még ma is élnek az Olteanuék eszmeiségéhez közel állók. Nemrég egy bukaresti román–magyar futballmérkőzésen tízezrek üvöltötték: Ki a magyarokkal az országból! Újabban a december elsejei ünnepléseken, felvonulásokon a székely városok utcáin gyakran hallható nemcsak az Ázsiába küldözés, de annak ordítozása is, hogy Székelyföld román föld! Akadnak, akik üldözik a székelység nyelvét, szimbólumait. Nem csoda, ha a székely nép – a történelmi és az etnikai jog alapján is – követeli a történelmi Székelyföld Románián belüli önkormányzatát, autonómiáját. Népünk e követelése jogos, mert a székelységet megilleti a hazához való jog! Ez nem lehet más, mint a szülőföldje. A hazához való jog a székelység jövőjének, megmaradásának alapja. E haza akadályozhatja meg a szárazajtaihoz hasonló bestiális gyilkosságokat, a magyarságunk miatti arcátlan büntetéseket. A székely hazában, a történelmi Székelyföldön, mint önálló fejlesztési régióban, akárcsak Dél-Tirolban, nemcsak magasabb életszínvonalat lehetne teremteni, de példamutatóan meg lehet valósítani a székely–román együttélést, a két nyelv egyenlőségét, az arányos részvételt a területi autonómia vezetésében. Ezért is van szükség arra, hogy október 27-én a székelyek nagy menetelésén minél többen legyünk! (folytatjuk) Kádár Gyula Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. december 24.Mi történt a romániai forradalom főszereplőivel?Az 1989. évi, élőben közvetített decemberi „forradalom” képei bejárták az egész világot. Főszereplői többnyire a semmiből érkező, ismeretlen vagy a párthierarchia második, harmadik vonalához tartozó „forradalmárok”, költők, színészek voltak. Közülük többen immár ismét eltűntek a semmiben, néhányan azonban ma is meghatározó politikusokká váltak. Mi lett a sorsuk ezeknek a „forradalmároknak”? A jelmondat: „tégy úgy, mintha dolgoznál” 1989. december 22-én, röviddel azt követően, hogy Nicolae és Elena Ceauşescu a helikopter fedélzetén elhagyta a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának épületét, a „szabaddá lett” román televízióban a „forradalmárok” között ott volt a Ceauşescu-rendszert bíráló és ezért házi őrizet alá helyezett Mircea Dinescu. Az akkor 39 éves költő nyomban azt követően érkezett e televízió székházához, hogy a házát őrző securitatások kereket oldottak. 1989 decemberét követően Mircea Dinescu az Írószövetség elnöki tisztségét töltötte be 1990 és 1993 között, 2006-tól pedig a Securitate Levéltárát Átvilágító Országos Tanács tagjaként működött, e tisztségéből azonban 2012-ben távoznia kellett, mivel két kereskedelmi társaság igazgatótanácsi tagjaként összeférhetetlennek nyilvánították. Jelenleg 80 hektáros szőlővel rendelkezik a Dolj megyei Cetate községben – ez a második legnagyobb területű szőlészet Olténiában a segarceai után, Bukarestben pedig övé a Lacrimi si Sfinţi nevű étterem. A tévé képernyőin, a maratonira nyúlt „élő forradalmi közvetítés” elején, szintén rögtön a diktátor távozása után, Dinescu mellett megjelent az ismert színész, Ion Caramitru, aki híressé vált az idő előtt bekapcsolt mikrofonban elhangzott mondatáért, amelyben azt tanácsolta Dinescunak, tegyen úgy, mintha dolgozna. (A mondat akár jelképe is lehetne az eseményeknek, amelynek szereplői szintén „forradalmasdit” játszottak). Ion Caramitru amolyan hadvezére lett a „forradalomnak”, 22-én este egy páncélos csapatszállító tetejéről irányította a tüzet a királyi palotában rejtőzködő „szekusokra”. „terroristákra”. Tagja volt a Nemzeti Megmentési Frontnak. Viszonylag hamar azonban lelkiismeret-furdalása támadt, és már 1990 november 15-én, egy tüntetésre összegyűlt mintegy 100 ezer ember előtt bocsánatot kért mindezért, szakítva Ion Iliescuékkal. Az eseményeket követően Caramitru az UNITER elnöke lett. A Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt tagjaként 1996 és 2000 között művelődési miniszter volt a Ciorbea-, Radu Vasile- és Isărescu-kormányban, 2005 óta pedig a bukaresti Nemzeti Színházat vezeti. Jelenleg hét földterülettel, házzal rendelkezik Moeciu de Sus faluban és Predeálon. A „forradalomban” betöltött szerepére visszaemlékezve, nem titkolja, ma már mindez szégyennel tölti el. A puccsisták vezére 1989. december 22-e délutánján megjelent a televízióban maga a „főszereplő”, Ion Iliescu is. Az ekkor 59 éves politikus a Műszaki Könyvkiadót vezette, mivel Ceauşescu a KGB-vel való összeesküvés gyanúja miatt elszigetelte a politikától. Korábban a kommunista diákszervezet elnöke, a kommunista párt Központi Bizottságának osztályvezetője, a KISZ KB első titkára, a Központi Bizottság propaganda osztályának főnöke, ifjúságügyi miniszter, a Temes majd a Iasi megyei pártbizottság titkára volt. Ion Iliescu a Victor Atanasie Stănculescu által vezetett hadsereg segítségével vette át a hatalmat 1989 után. 1990 és 1996, majd 2000 és 2004 között Románia elnöke, 2004 és 2008 között a Szociáldemokrata Párt szenátora volt. Jóllehet hivatalosan visszavonult a politikai élettől, politikai megfigyelők jelenleg is a szociáldemokraták szürkeeminenciásának tartják a 83 éves politikust. A Bukarestet feldúló bányászokat behívó Ion Iliescu mindvégig úgy tartja, hogy 1989-ben „spontán forradalom” tört ki, nem pedig államcsínyt követtek el. A 24 évvel ezelőtt eseményekre emlékező idei ünnepségek alkalmával is többen követelték felelősségre vonását a halottak miatt, ami – az alkotmánybíróság döntése értelmében – immár lehetséges lenne. A „katonai vonulat” Victor Atanasie Stănculescu tábornok részt vett a temesvári forradalom elfojtására tett kísérletben. A menekülő Ceauşescuék annyira bíztak benne, hogy gondjaiba ajánlották gyermekeit. Stănculescu azonban Ceauşescuék menekülését követően átállt Iliescuék oldalára, ott volt a diktátort házaspárt halálra ítélő bíróság tagjai között is. A kivégzést követően gazdasági, majd később honvédelmi miniszter lett. Az 1989. decemberi események miatt bíróság elé állították, 1999-ben 15 év börtönre ítélték. A döntést azonban a főügyész, Tănase Joiţa által benyújtott fellebbezés következtében 2004-ben semmisnek nyilvánították. A pert később újra felvették, a 2007-ben hozott, ugyancsak 15 évi börtönre szóló ítéletet 2008-ban vált véglegessé A Legfelsőbb Bíróság ez alkalommal elrendelte katonai rangfokozatától való megfosztását is. A forradalom legelső napján a tévében megjelent a Hemingway-kinézetű Gelu Voican Voiculescu is, aki az első időszakban meghatározó szerepet játszott az eseményekben. Voiculescut 1970-ben és 1985-ben két alkalommal is elítélték, egyszer szolgálati titkok kifecsegéséért, gazdasági kémkedésért, egyszer pedig a társadalmi rend elleni izgatás miatt. Ő maga is részt vett Ceausescuék „perén”, majd Ion Iliescu miniszterelnök-helyettesnek nevezte ki, illetve a titkosszolgálatok felügyeletével bízta meg. Utóbbi tisztségét 1990 márciusáig, a Román Hírszerző Szolgálat megalakulásáig látta el. 1990 és 1922 között a Nemzeti Megmentési Front parlamenti képviselője volt, majd Románia Románia tunéziai és marokkói nagykövetévé nevezték ki. 2010-ben 9400 négyzetméternyi telket örökölt Târgu Ocna városában, miután sikerült meggyőznie a bírókat arról, hogy ő Mihail Sturdza herceg és Costahe Negri leszármazottja. A kerítésmászó kormányfő Románia 1989 utáni első miniszterelnöke, az akkor 43 éves Petre Roman szintén már december 22-én megjelent a televízióban. A politikus a Politikai Könyvkiadót vezető Walter Roman fia, apja jelentősen hozzájárult a romániai kommunista rendszer megszilárdításához. Walter Roman egyébként részt vett a spanyolországi szabadságharcban. A nacionalista beállítottságú Petre Roman már 1989 decemberének végén ellenezte a Bolyai Egyetem visszaállítását, kormányfőként több magyarellenes intézkedést fogadott el, pénzelte Corneliu Vadim Tudor Romania Mare című lapját. Az 1991. szeptemberi bányászjárás alkalmával a kormányszékházra támadó feldühödött bányászok elől az épületet övező kerítésen átmászva menekült el. Ez jelentette miniszterelnöki pályafutása végét is, mivel korábban már rossz viszonyba került Ion Iliescuval. 1999 és 2000 között külügyminiszter volt az Isărescu- kormányban, jelenleg a Szociál-Liberális Szövetség szenátora. A „forradalom” rendezője A „forradalom” megrendezését szakemberre, Ceauşescu kegyeltjére, Sergiu Nicolaescu filmrendezőre bízták. Hírek szerint már hat hónappal korábban tudott a romániai eseményekről. Ő volt az, aki a diktátor menekülését követően milliós tömegeket akart az utcán látni, és aki a Prahova megyei harckocsizó egységet Bukarestbe rendelte, a „terroristák” elleni harcra. Elmondása szerint Ceauşescu utolsó beszéde alkalmával maga robbantott fel a Palota-téren néhány gránátot, kiváltva ezzel az általános riadalmat. 1989 után a szociáldemokraták részéről több alkalommal is szenátor lett, ő vezette az 1989. decemberi események kivizsgálására felállított, utólag az igazság meghamisításával vádolt bizottságot. 1989 után is rendezett filmeket, ilyen vonatkozásban többször megvádolták azzal is, hogy ismeretségét kihasználva törvényellenes úton jutott pénzekhez filmjeihez. Sergiu Nicolaescu idén januárban halt meg. Az ideológus és a vasököl A „vátesz” Silvu Brucan. Tévedett: 20 évnél több kell az európaiasodáshoz A Nemzeti Megmentési Front ideológusa Silviu Brucan volt. Nagy szerepe volt Ceauşescuék halára ítélésében, Petre Roman kormányfővé való kinevezésében, ugyanakkor viszont megakadályozta azt, hogy a Securitatét – némi „átcsoportosítás” után – ismét életre keltsék. A kilencvenes évek közepétől Próféciák a múltról című műsorával rendszeresen szerepelt a televízióban. Nagy felzúdulást keltett kijelentésével, miszerint „az ostoba népnek legalább 20 évre lenne szüksége” az európai felzárkózáshoz. Tévedett – ennél jóval nagyobb időre lesz szükség. 2006-ban halt meg. A Nemzeti Megmentési Front „vasökle” viszont Dan Iosif volt. 1989 előtt az országba becsempészet farmernadrágok, kávé, cigaretta eladásával foglalkozott. A Központi Bizottság épületébe behatoló első „forradalmárok” között volt. Alapos a gyanúja annak, hogy ez alkalommal jelentős dollármennyiségre tett szert. Hírek szerint mindenkit lelőtt, akit az épület alagsorában talált. 1989 után 19 éven át ő volt a „forradalmár-szervezetek” tulajdonképpeni vezére. Szenátorként, Ion Iliescu államfő elnöki tanácsadójaként, államtanácsosként tevékenykedett, 2004-ben a Szociáldemokrata Párt képviselője volt. Benne volt a dák aranykarperecek csempészésében is. 2007-ben halt meg – így már nem várhatta meg, ameddig elkészült fekete-tengeri szállodája. A rémhírterjesztő és a „forradalmár-gyártó” Cazimir Ionescu volt 1989 decemberében a rémhírek egyik fő terjesztője. December 22-én a televízióban elhangzott bejelentése szerint például harckocsibrigád közeledik Piteşti-hez, azzal a szándékkal, hogy elfoglalja az ottani atomkutató létesítményt, a kőolaj-finomítókat, a ciánnal telt tartályokat és a Curtea de Argeş-i gátat. „Ha ez megtörténik, estére Piteşti eltűnik a térképről! Kérjük a hadsereg segítségét!” – hangzott vészjóslata. 1992-ben nem sikerült elnyernie Bukarest főpolgármesteri címét. Több mandátumot is letöltött a parlamentben, majd a Securitate Levéltárát Átvilágító Országos Tanács tagjaként ellenezte a papok átvilágítását az új pátriárka megválasztása alkalmával. Bebe Ivanovici 1989 előtt az Electroaparataj vállalat alkalmazottja volt. „Forradalmárrá” úgy lett, hogy orvosi igazolványt szerzett arról, hogy állon vágták és eltört az egyik ujja. Ion Iliescuval nyomban jó viszonyba került, így ő lett a Forradalmárok Államtitkárságának vezetője. Ebben a minőségében jó pénzért bárki kaphatott, jelentős anyagi előnyökkel járó forradalmár-igazolványt. Hírek szerint 40 ezer igazolványt nyomattatott. 2003-ban szolgálati visszaélés vádjával 1 év börtönre ítélték, de egyetlen napot sem ült le, kegyelemben részesült. Jelenleg több gépkocsival, telekkel és bukaresti luxuslakással rendelkezik. B.T./ evz.ro maszol. ro 2014. március 6.AbszurdiaHa Eugene Ionesco (pardon, Eugen Ionescu, hogy a bukaresti Nagy-Romániások, Nagyobb-Romániások és kékharisnyák is értsék), részben román származású francia drámaíró, az abszurd dráma atyja élne, bizonyára írna egy új drámát elhagyott hazájáról. Abszurdia címmel, amely akár a világsikerű Orrszarvú sikerét is meghaladná. És itt most nem csupán Románia pillanatnyilag abszurd helyzetére gondolunk, amikor: van is kormányunk és nincs is, pedig a parlament megszavazta, de van államelnökünk, akit a választópolgárok népszavazással elzavartak ugyan, ám az Alkotmánybíróság ujjainkon megszámolható tagjai semmisnek mondták ki a sokmilliós voksot. És nem csak arra, hogy van is kormányprogramunk, meg nincs is, mert az, amivel annak idején a Ponta-kabinet uralomra került, most az államelnök szerint kénytelen kiegészülni az RMDSZ kormánybelépési követelményeivel. Aki egyébként kezdi elfelejteni, milyen nagy magyarbarátnak mutatta magát, amikor a Székelyföld szavazataira vadászott, s amikor a Székelyföldön szeretett leginkább nyaralni. Néhány nappal ezelőtt, amikor még úgy tudta, hogy magyar orvos lesz az egészségügyi miniszter, még az ellen is hevesen tiltakozott, hogy az egészségügyben a magyar betegek magyarul beszélhessenek orvosaikkal, ha beszélni akarsz a doktoroddal, testvér, fogadj tolmácsot, mondta. Ahol pedig maga az állam elnöke adja meg a magyarellenes hangot, nem véletlen, hogy az ország fél- vagy tizedművelt politikai osztályának nadrágjait és szoknyáit viselők, mondvacsinált politikai elemzők és tévékben megfizetett zsoldos tömeg-manipulátorok is hasonló butaságoknak és primitívségeknek adnak hangot. Az RMDSZ legújabb kormányszerep-vállalásának kísérlete felerősítette a szélsőnacionalizmus által elkábított elfogultság, tájékozatlanság és tudatlanság szószólóinak hangját. Az abszurd dráma minden eszköze itt már olyannyira adott, hogy Ionesco úr bizonyára a sírjában is megfordult néhányszor. Kilin Sándor Nyugati Jelen (Arad), 2014. június 17.Még ma is hazaáruló az ’56-os mártír Sass KálmánTöbb mint 55 éve, a román kommunista hatalom bírósága koholt vádak alapján kémkedésért és hazaárulásért halálra ítélte a partiumi Érmihályfalva református lelkészét, az '56-os magyar forradalmat üdvözlő Sass Kálmánt, akit máig nem sikerült rehabilitálni. A kérelem elutasítását alátámasztó hihetetlen érv: a hazaárulásra, és a kémkedésre vonatkozó törvények ma is érvényesek – mondta el a Kossuth Rádió munkatársának, Ionescu Nikolettnek Sass Kálmán legkisebb gyermeke, Sass Huba egyetemi tanár. Az érmihályfalvi ’56-os mártír lelkész születésének 110. évfordulója alkalmából a református egyházközség és a presbitérium Sass Kálmán emlékévnek nyilvánította a 2014-es esztendőt. Ezt megelőzően tavaly ősszel, a reformáció emlékünnepén tették le annak az emlékhelynek az alapkövét is, amelyet a református ravatalozó bejáratához terveztek, és amelyet a lelkész helyi kultuszának szentelnek. Akkor elhangzott, hogy 2014. október végéig, a ráfordítható pénz függvényében a gyülekezetnek szándékában áll befejezni az emlékművet. Tavaly, a reformáció ünnepe alkalmából az érmihályfalvi református ravatalozó bejáratához tették le annak az emlékhelynek az alapkövét, amelyet az egykori lelkész emlékezetére szántak. Ez része volt annak az eseménysorozatnak, amely a februári imahéttel vette kezdetét, és amelyre a helyi gyülekezet olyan egyházközségek lelkészeit hívta meg, amelyek valamilyen módon kapcsolódtak Sass Kálmán (1904–1958) mártír lelkészhez, illetve annak emlékezetéhez. Kossuth Rádió. Erdély.ma (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
