|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 289 találat | lapozás: 1-30 ... 121-150 | 151-180 | 181-210 ... 271-289 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Jámbor Gyula 2013. szeptember 2.Tájháziak, egymástól tanulvaAhol nincs, ott szeretnének Bevallom, azt reméltem titokban, a tájházak tornyai, nemzetközire sikeredett találkozóján, hogy megtudom, Arad megyében hol, merre vannak olyan gyűjtemények, amelyek a helység régi, hagyományos háztartási tárgyait, viseletét, munkaeszközeit, a vidéki élet mindennapi tartozékait, a fellelhető dokumentumokat, fényképeket stb. hordaná egy helyre. Mégpedig azért, hogy nemcsak a ma emberének, de a későbbi koroknak is megőrződjenek, s majdan unokáink is fogalmat alkothassanak arról, hogyan is éltek nagyapáik, dédapáik. Mert, mint a találkozó egyik résztvevője megfogalmazta: egy régi tárgy, eszköz, amit jó sorsa még megmentett a pusztulástól, a padláson lom – összegyűjtve azonban érték. Akik szombaton délután a tornyai – magánkézen lévő, anyagát magánszorgalomból összegyűjtött – tájházban a Pro Pir Kult egyesület hívására eljöttek, valamennyien tudatában vannak, hogy mit jelentenek – sokkal inkább eszmeileg, mint anyagilag – a múltról valló tárgyak, eszközök, dokumentumok. Tóth Piroska és Suttyák András hosszú éveken át kutattak – és kutatnak még ma is – régi portákon, „mozgósították” az idősebb embereket, ismerősöket, rokonokat egy-egy szerszám, öltözet, dokumentum beszerzése érdekében. Házuk nagy része múzeumhoz hasonlít, a szépen gondozott udvaron, egy színben, esőtől, naptól védve régi tárgyak, szerszámok sokasága, hagyományos kemencében sütik a finom pogácsát, hogy megkínálhassák a betérőt, náddal fedték az ólat (amelyben nincs disznó) – szóval modern ugyan, de nagyon hagyományosan néz ki a porta, ahol szombaton a közelebbről-távolabbról jövő „hobbis’ vendégeket fogadták. Mert – amint felszólalásaikból egyértelműen következtetni lehetett – mindannyian megszállottak egy kicsit, hiszen értékes, és energiát, időt igénylő munkájukat távolról sem anyagi haszonszerzés reményében végzik. Nos, azt nem sikerült megtudnom, hogyan is állunk „tájház dolgában” Arad megyében – a megyei múzeum munkatársa se tudja, és nincs olyan szerv, amelyik legalább számon tartaná őket –, de azt igen, hogy már akadnak olyanok, akik a jó példán felbuzdulva maguk is szeretnének hasonlót létrehozni. Eljöttek a találkozóra a pusztaottlakaiak és battonyaiak (Magyarország), a székesútiak, kisiratosiak, nagyiratosiak, pécskaiak, s eljött a megyei múzeum munkatársa is. És Tóth Piroska, a háziasszony üdvözlő szavai után – amelyben megemlékezett a pécskai tanácsról, a rendezvény támogatójáról és hangsúlyozta, hogy az ittlévők tanulni szeretnének egymástól – sorra szólaltak fel a megjelentek, ki-ki a maga gyűjteményét ismertetve és tapasztalatát mondva el. Ám előbb még fellépett a kisiratosi Rónaság citerazenekar (mondhatni kamaraegyüttese nyolc zenésszel és négy énekessel), merthogy sietnie kellett az esti, otthoni gazdatalálkozóra. Az idő szorítása sem gátolta meg azonban őket abban, hogy a citeramuzsikához nagyon is illő környezetben ne adjanak egy nagyszerű koncertet a zenekar mestere, a csorvási Juhász Kálmán vezetésével. Újból megállapíthattuk: nem véletlenül nyert tavaly a Rónasági Magyarországon országos díjat… De lássuk, miről is beszéltek magyarul vagy románul (a fordítást a műsorvezető Péterszabó J. Ilona biztosította) a jelenlévők. Bölöni György megyei tanácsos, aki kezdetektől fogva ismeri a tornyai tájházat, úgy értékelte: létrehozásához (itt ugyanúgy, mint másutt) bátorság, eltökéltség kell. De sokan segítenek a jó ügy érdekében, s a vendégkönyv bejegyzései igazolják, milyen nagyra értékelik az eredményt. Ez a gyűjtemény, hangsúlyozta, igazolása annak is, hogy voltunk és vagyunk. Almási Vince kisiratosi polgármester (hogy is hiányozhatna egy ilyen „kiszállásról?) büszkén mondta: a faluban mintegy negyvenen citeráznak, százan néptáncolnak. Száz éve minden második házban volt citera, de zenekar csak most, 4-5 éve alakult. Kisiratoson van tájház is – a falu egykori lakosa (akit „pipás Kása” néven ismert mindenki) szép gyűjteményt hozott össze, amit azonban jobb lenne a közösség kezére bízni. Jó lenne, mondta a polgármester, ha egymást meglátogatnánk, biztosan sokat tanulhatnánk egymástól. Gabriel Hălmăgean muzeológus, az Arad Megyei Múzeum munkatársa a szakember szemével értékelte a tájházakat, gyűjteményeket, hangsúlyozva: nagyon dicséretesek, mert egy közösség jellemző tárgyait, a múlt még meglévő emlékeit segítenek megőrizni. Elmondta azt is, hogy mi a különbség egy (minden emléket összegyűjtő) tájház és az értékeket adott szemlélet mentén kiállító múzeum között. Kifejezte meggyőződését, hogy mindenütt kellene tájház, hisz minden közösségnek megvannak a néha csak rá jellemző jellegzetességei, szokásai, hősei. Karancsiné Bocsor Éva (Pusztaottlaka) ismertette falujának történetét és felemlítette: 2005-ben román egyesületet alapítottak, amelynek célja a román kultúra megőrzése és ápolása. Pusztaottlakán a fogyó románság számára már csak az egyház létezik, a tájházat is, ami a tárgyi kultúra emlékeit gyűjtötte össze, a parókia három termében rendezték be. A 82 tagú kulturális egyesület, amely számos pályázatot is nyert (két éve, például, 39 millió forintot kaptak az ortodox templom felújítására) egyébként évente megrendezi a pusztaottlakai románok napját, október 5-én pedig mesemondó versenyt tartanak román gyermekeknek. Karancsiné, aki szép kétnyelvű, Nagyszüleink öröksége Pusztaottlakán c. prospektust is bemutatott, valamint színes fotókon ízelítőt nyújtott gyűjteményükből, javasolta: alakítsanak egy határon átnyúló szövetséget a tájházak üzemeltetői, bevonva olyanokat is, akik Tornyára nem tudtak eljönni. Sfăt Alin, a Pécskai Művelődési Ház igazgatója azzal kezdte mondandóját, hogy „Piroska asszony provokálta Pécskát” – mármint a tájházzal. Elmondta: a kultúrház mellett folyamatban van egy ház megvásárlása, ahol a pécskaiak is amolyan tájházat szeretnének berendezni, a bivalyfarmon pedig, Mezőhegyessel együttműködve, egy „elevált” múzeumot. Vélemény szerint a Megyei Kulturális Központnak fel kellene karolnia a tájházak ügyét. Ana-Dana Cheşa székesúti könyvtárosnő elmondta: a kultúrházban rendeztek be két termet, az egyikben egy paraszti gazdaság tárgyai találhatók, a másik székesúti parasztszoba, minden tartozékával. A gyermekek, akik a könyvtárba járnak, szívesen látogatják a tájházat, és meglétét a helybeliek is értékelik. A találkozón jelen volt Papp Attila nagyiratosi polgármester sajnálta, hogy nekik nem nagyon van mivel dicsekedni, de azt mondta: csodálatos, amit látott, és elhozza majd az iskolás gyerekeket is ide. „Tanulni jöttem, és tényleg tanultam. Például azt, hogy a polgármesteri hivatal segítsége mellett kell egy lelkes ember, egy lelkes csoport, aki, amely ezt az ügyet felkarolja. Az első dolgom lesz, hogy Nagyiratoson találjak egy ilyen embert. Engelhardt Márta már összegyűjtött tárgyakat, de azok halála után visszakerültek a volt tulajdonosokhoz. Nagyiratoson megalakítottuk az Asszonykórust, támogatjuk a sportot, de amit itt láttam, az ambicionált – mondta a polgármester. Érdekes volt a Peregi Vendégházat képviselő battonyai küldött felszólalása. A Battonyától 10, Aradtól 36 kilométerre lévő, Mezőhegyeshez is közeli panzió egy volt majorban lévő egykori iskolában kapott helyet, amelynek egyik termében iskolatörténeti kiállítás működik – a múlt század ötvenes-hatvanas éveinek tantermét idézve. Tőle hallottuk, hogy Magyarországon, a határ közelében két Pereg nevű major-központ is van (Arad megyében, mint ismeretes, van Kis- és Nagypereg), amelyek azonban mára jobbára elnéptelenedtek. Nem hiába gyűltek össze a találkozóra hasonló érdeklődésű emberek, nagyon jó, családias hangulatú összejövetelen vehetett részt, aki ott volt Tornyán. A tájház-összejöveteleket kezdetnek tekinthetjük, nagyon reméljük, hogy lesz folytatása. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2013. szeptember 6.Holnap: Nemzetiségek Fesztiválja AradonBemutatják a kisebbségek katalógusát Holnap, a Nemzetiségek Fesztiválján – amelynek fő rendezvényeire 14 órától a nemzetiségi csoportok főutcai felvonulásával, illetve 14.30 órától a Megbékélés Parkjában kerül sor – bemutatják az Aradon élő főbb nemzeti kisebbségekről – magyarok, németek, szerbek, szlovákok, bolgárok, ukránok, zsidók, romák – szóló román nyelvű katalógust, amelyben e közösségek történetéről, kulturális hagyományairól, jeles személyiségeiről olvashat az érdeklődő. A katalógus hangsúlyozza az etnikai közösségek hozzájárulását Arad város és megye fejlődéséhez, kiemelve olyan jeles helybeliek tevékenységét, mint például Salacz Gyula, Arad leghosszabb ideig funkcióban lévő polgármestere, a szerb Sava Tekelija, számos aradi kulturális-nevelő intézet megalapítója vagy a zsidó Neuman család, amely közel száz évig a város haladásának, felvirágzásának egyik mozgatója volt. „Városunk fejlődésének évei azok voltak, amikor a (nemzetiségek közötti – szerk.) harmonikus versengés szabadon megnyilvánulhatott, amikor a különböző etnikumok és vallások közötti különbségeket Arad szempontjából többletként fogták fel. És ellenkezőleg: azok az időszakok, amikor megpróbálták ezeket a különbségeket eltörölni, amikor a várost szándékosan megfosztották a nemzetiségek sajátos hozzájárulásának lehetőségétől, lelassult vagy éppen stagnált a fejlődés. Nem hiszem, például, hogy Arad újabb kori történelme ismert nagyobb drámát, mint német és zsidó lakosságának szétszóródása. Arad ezen kisebbségek drasztikus csökkenésével nemcsak értékes kulturális hagyományokat veszített, hanem szegényebb lett sajátos közösségi, szociális, de vállalkozói értékekkel is” – írja a könyv előszavában Gheorghe Falcă polgármester. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2013. szeptember 9.Dr. Surján László, az Európai Parlament alelnöke nyilatkozikEgyüttműködés nélkül nem jutunk semmire Szeptember 6-án, pénteken Aradon járt dr. Surján László, az Európai Parlament alelnöke a Nemzetiségek Fesztiválján. A különböző médiáknál dolgozó aradi magyar újságíróknak adott interjújából közlünk néhány részletet. A romániai magyar autonómiáról már román újságíró kollégák megkérdezték. Íme a válasz: – Románia politikájában központi jelszó volt a decentralizáció. Egy ügyes decentralizáció tulajdonképpen egyenlő az autonómiával. Băsescu elnök annak idején megértette ezt, amikor azt mondta: autonómia nemcsak a magyaroknak, hanem minden románnak. Azt hiszem, valahogy így kell erről gondolkodni. A következő két kérdést a Duna Televízió munkatársa intézte az unió alelnökéhez. – Milyen csomaggal érkezett Aradra? – Az aradi önkormányzat hosszú ideje, nyolc esztendeje rendezi ezeket a Nemzetiségi Napokat, és a Charta mozgalomnak egyik bukaresti egyetemista tagja megkereste a polgármester urat, beszélt neki erről a meggondolásról, így a polgármester úr megkeresett engem Brüsszelben, és kialakult ez a koncepció, hogy vegyünk részt, méghozzá két lábbal: az egyik ez a vándorkiállítás, Hidak Európa népei között, vándorkiállítás nemcsak azért, mert Brüsszelben volt először és most itt van Aradon, mert közben kétszer volt Szlovákiában, magyar nyelvterületen is, Füleken és szlovák nyelvterületen is, Nagyszombaton. És mindenütt nagyon jól fogadták. Itt nagy megtiszteltetés, hogy ebben a szép teremben kapott helyet, és remélem, hogy többen meg fogják nézni, és rádöbbennek az üzenetére, ami annyi, hogy ennek a térségnek az emberei ezer éve beágyazódtak az európai kultúrába, két irányban, onnan jöttek ide, és innen mentek oda emberek, ez a híd azt jelenti, hogy mi, magyarok, románok, az összes többi nemzetiséget is sorolnám, ez Aradon különösen indokolt, nem valami újdondász jövevények vagyunk az Európai Unióban, hanem ennek az európai projektnek ténylegesen ezeréves művelői és mindennapi megélői. Ez egy fontos üzenet, nem a hátsó kapun kell beosonnunk, hanem emelt fővel járnunk akár Brüsszelben, akár Strasbourgban. A másik eleme ennek az üzenetnek és a kétirányú forgalomnak az, hogy együttműködés nélkül nem jutunk semmire. Hadd tegyem hozzá, hogy az Európai Unió nem fog tudni kilábolni a maga gondjaiból, bajaiból, ha a két motorja mellett, ami a francia és német együttműködés, nem jelenik meg egy újabb robusztus motor, és ez a közép-európai összefogásból áll, ha úgy tetszik, a Balti-tengertől most már az Adriáig. Vehetjük ide Szlovéniát, Horvátországot és a Fekete-tengerig Romániát és Bulgáriát. Ezen összefogás egy hatalmas erő, gazdasági potenciálját tekintve ma még nem nagyhatalom, de növekedési képességét tekintve sokkal több van benne, mint a nyugat-európai téren. Ha tehát Európa jövendő fölemelkedését látjuk lelki szemeink előtt, ahhoz ennek a motornak működnie kell. S ez a motor nem fog tudni működni, hogyha az egyes alkatrészei nem olajozottan kapcsolódnak egymáshoz. Ennek nagyon sok dimenziója van. Az egyik dimenziója a magánember. A Charta XXI. mozgalommal mi ezeket a magánemberi szálakat szeretnénk működtetni, nem kell kiemelkedő szentnek vagy nagy művésznek lenni ahhoz, hogy hídemberré válhassak, és nem kell bejárnom az egész Duna-völgyét, elég, ha a szomszédommal egy jó sört meg tudok inni a nagy nyári melegben. – Arad pályázik az Európa Kulturális Fővárosa címre. Az Ön jelenléte segíti-e ennek a tervnek a megvalósítását? – A magam személyét nem tartom olyan fontosnak, hogy ezt ide lehessen sorolni. Azonban Arad, mint multikulturális város, amely lehetőleg nem dísznek tekinti, nem folklorisztikus érdekességnek az itt élő népek kultúráját, hanem egy közös szerves életet próbál megvalósítani, mindenképpen méltó arra, hogy Európa Kulturális Fővárosa legyen. Románia számára ez viszonylag nagy dicsőség lenne, mert Nagyszeben után ez már a második próbálkozás. Én még tudnék sorolni városokat, amelyek méltán lehetnek részei ennek a sorozatnak és lesznek is adott esetben. Említsük most Temesvárt, mert közel van, de említsük szülővárosomat, Kolozsvárt, mindenütt megvannak ezek a multikulturális gyökerek, és hát Kolozsvárnak is most például olyan polgármestere van, aki nem ultranacionalista pártot vezet, hanem eljön a kolozsvári magyarok ünnepére és együtt tud velük gondolkodni. Ez azt gondolom jó, ezeket a jeleket figyelni, észrevenni kell, én, ha szabad, inkább dicsérettel szeretném előrevinni ezeket az egymásra találásokat, mint szidással. A mi honlapunkra bárki beírhat valamit, elküldhet egy e-mailt, hogy tegyük ki a honlapra, de azt nem engedem meg, hogy valaki egy másik nemzetre panaszkodjék, ki-ki csak a sajátjáról mondhat hibát. S amikor itt Aradon megpiszkálták az emlékmű egyes szobrait, amikor Marosvécsen szintén szobrot döntöttek le, akkor egy bukaresti egyetemi tanár írta meg a mi honlapunkra, hogy mint román ember szégyelli magát. És az a feladatunk, hogy az ilyen extrém embereket a társadalom perifériájára szorítsuk, mert oda valók. Ha ezt én mondom, akkor ez beavatkozás egy másik nemzet, egy másik ország ügyeibe, ha ő mondja, az az európai tisztesség. Azt gondolom, hogy ezen az úton kell járni. A Nyugati Jelen kérdései így hangzottak: –Alelnök úr, holnap (szerk. megj.: szeptember 7-én, szombaton) tölti 72. születésnapját. Gratulálunk. Milyen személyes kapcsolatok fűzik szülővárosához, tágabban Erdélyhez, Romániához? –Vannak barátaim, nincsenek rokonaim. Az én családom nem erdélyi, én azért születtem 1941-ben Kolozsváron, mert Észak-Erdély Magyarországhoz tartozván, szüleim ott kaptak állást, mint friss diplomások. De ettől függetlenül a szülőföldem, ettől függetlenül nehezen éltem meg azt, hogy hosszú ideig nem volt módom jönni, mert úgy adódott, hogy az útlevél megszerzése problémákat okozott. Barátaim és ismerőseim természetesen vannak, és érzelmeim is vannak, de az érzelmeim nem irányulnak senki ellen. Az érzelmeim a megbékélés irányába mutatnak, mert azt hiszem, hogy az Európai Unió keretei között lehet úgy élnünk, mintha ez az egész XX. századi szétdarabolódás nem is lett volna. Ez nem revansot jelent, hanem azt, hogy mindenki élhessen, ha úgy adódik, a szülőföldjén, használhassa az anyanyelvét, emiatt ne kerüljön hátrányba sehol, és legyen megbecsült polgára annak az országnak, amelyben él. Az Unió országaiban szabadon lehet mozogni, szabadon lehet üzletelni, bárhol lehet tanulni, a diplomák érvényesek, úgyhogy a folyamat végén mi, magyarok elmondhatjuk: határtalanul szeretjük a szomszédainkat. Érzi a „határtalanul” hangsúlyát? – A Charta XXI. mozgalmat Ön találta ki. Ez európai uniós kezdeményezés? –Szellemét tekintve uniós, és természetesen nem véletlenül idézem Jean Monnet-t. Budapesten, ahol sok híve van már a Chartának, minden hónapban rendezünk egy Jean Monnet-estet. Olyan értelemben nem uniós, hogy az Unió egyetlen hivatalos szerve sem tette magáévá – ez a magánemberek dolga. Aki rájön arra, hogy értelmes dolog kifejeznem: én nem a gyűlölet pártján állok, hanem, ha régimódi szót lehet használni, a szeretet pártján, a tisztesség pártján, a másik szemébe nézés pártján, akkor adja ezt írásba. Ennyit kérünk. De ezeknek az embereknek az aláírása lehetőséget ad arra, hogy odafigyeljenek ránk. És ha ez az aláírás tömeges lesz, és nem, mondjuk, 180 román ember, hanem 180 ezer román ember írta alá, akkor azoknak a politikusoknak is meg kell gondolni, hogy mit csinálnak, akik a gyűlöletre építik a maguk buta politikáját. Mert rá kell jönni, hogy ez nem a többség, rá kell jönni, hogy a többség a tisztesség. Ez a mozgalom nem politikai, nem támogatják pártok és nem kéri pártok segítségét, el se fogad anyagi segítséget pártoktól. Ez a civil emberek mozgalma. De üzenete van a politikusoknak, vagy legalábbis lesz. De ha ezt már szóbahozta, két percet rászánok. Ez a mozgalom létrehozta a megbékélés és együttműködés díját. Eddig egyet adtunk ki – minden évben ki akarunk egyet adni –, egy szlovák újságíró kapta, Stefan Hribnek hívják, és ez akkora visszhangot váltott ki, hogy az az újság, ahol Stefan Hrib dolgozik, a szlovák sajtótörténetben először két nyelven jelent meg. Az első címlapon egy magyar politikus volt látható, Apponyi Albert és az volt aláírva: Bocsánat, szlovákok, a hátsó címlapon pedig Benes úr, és aláírva: Bocsánat, magyarok. Bizony, mind a ketten bántottuk a másikat, nem szégyen ezért bocsánatot kérni. Abba kell hagynunk a buta vitát, hogy ki volt itt hamarabb Erdélyben. Azt kell néznünk, hogy ki segíti jobban az itt élők életét. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2013. szeptember 11.Aradi nemzetiségek katalógusa, 2013„Arad megye legnépesebb kisebbsége a magyar, a 2011-es népszámláláskor 36 600 személy vallotta magát magyarnak, igaz, ez kevesebb, mint 2002-ben amikor még 49 399 lelket számláltak.” Igaz bizony. Mint ahogy az is, hogy 1930-ban – román statisztika szerint – a 87 662 fős városban nemzetiségét tekintve 31 167, anyanyelvére nézve 42 393 polgár vallotta magát magyarnak. Ugyanakkor Aradon 11 627 német, 7101 zsidó, 1113 szerb nemzetiségűt számolt össze a kimutatás. Ha hozzáadjuk az aradiakhoz Pécska 9798 akkori magyarját, az jóval meghaladja a mai Arad megye magyarságának összlétszámát, és akkor nem számoltunk a ma is többnyire magyarok lakta, de számban jócskán megcsappant lélekszámú falvak lakosságával. Az első mondatot az Aradul, reper de coabitare interetnică (Arad, az etnikumok közti együttélés támpontja) c., a Nemzetiségek Fesztiválja tiszteletére megjelent „katalógusból” idéztem. Nem tudom, hogy a katalógus megfelelő megnevezés-e a százoldalas kiadványra. Mondjuk, hogy igen, az aradi (két-három esetben Arad megyei) kisebbségeket, alapos, nyolc nemzetiséget átfogó ismertetőnek aligha lehetne nevezni. Bár az is igaz, hogy mostanra a kiadványban szereplő magyarok, németek, szerbek, szlovákok és csehek, zsidók, bolgárok, ukránok, romák mellett nemigen van számottevő kisebbség (a megyében, ha jól tudom, 13-mal számolnak), s a most még kisebbségnek számítók némelyike ki tudja, lesz-e még húsz vagy harminc esztendő múlva, hiszen elöregedtek, reprodukálásra rég képtelenek. Most kell tehát számba venni őket, amíg vannak. Mert mi lesz, ha a mai hetvenesek, nyolcvanasok végleg eltávoznak? Nem mondom ki, a kedves olvasó képzeletére bízom a választ. No de nem is erről van szó, hanem erről a kiadványról, amelyet – a belső borítón olvasható szöveg szerint – a Carpe Diem Egyesület szerkesztett (carpe diem: élj a mának, de még inkább: ragadd meg a napot), partnerségben Arad Polgármesteri Hivatalával, az Arad – a változatosság kulturális váraprojekt keretében. A szerkesztőbizottságban hat nevet találunk, de egyetlen magyar sincs köztük. Nem tudom, ki írta a rólunk szóló fejezetet – megtudhattam volna, persze, de mit változtatna a tényen, hogy a különböző nemzetiségű személyiségek között, akiknek a szerkesztő?, kiadó?, valaki más? köszönetet mond a támogatásért, szintén nincs fajtánkbeli. Pedig ismerek legalább három olyan aradi magyar történészt-helytörténészt, aki értékes segítséget nyújthatott volna legalább egy fejezet megírásához, szerkesztéséhez. Közreműködésével, például, aligha íródott volna le, hogy „A Habsburg katonák ötszáz magyar szabadságharcos tisztet zártak a vár (aradi vár – szerk.) börtönébe, többségüket kivégezték.” Amúgy a kötet, törekvését tekintve, dicséretes, némelyik fejezet, például a németekről és szerbekről szóló, már-már részletes (és erősen látszik, hogy a konzultánsok között az illető nemzetiségbeliek jelen voltak). Magam, aki egyet-mást tudok a nemzetiségek történetéről, számos, általam ismeretlen információt találtam, s feltételezem, hogy a nagy átlag is így lenne vele, ha a könyvecskét – Gheorghe Falcă polgármester és dr. Elena Rodica Colta etnográfus, muzeológus tollából – román (és angol) előszavakkal elolvasná. Maguk a nemzetiségi ismertetők az illető nemzetiség nyelvén (a romákét kivéve, amely anyanyelven nincs) és román fordításban olvashatók, tehát mindenki számára megközelíthetők. Az ismertetőkben szerepel az illető kisebbség mai létszáma, rövid története, egy-két neves személyisége (a magyaroknál például Salacz Gyula egykori polgármester), a vallás (a magyaroknál ezt – a máriaradnai kegyhelyen keresztül – a katolicizmus képviseli, pedig egy félmondatot biztosan megérdemelt volna a protestantizmus is). Egyébként: szép papír, színes fényképek, színes borító. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2013. október 4.Könyv Szántay Lajos palotáirólTízéves a Szabadság-szobor Egyesület Arad – Tízéves az aradi Szabadság-szobor Egyesület. Amikor létrejött, még a gyönyörű szobor visszaállítása volt a fő cél, mára, mondta a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében megtartott tegnapi megemlékezésen Király András, az Egyesület elnöke, rég túlteljesítettük a szobor újraállítását, azóta a közösség összefogásán, szervezésén, erősítésén munkálkodik az Egyesület. És, tehetnénk hozzá, szép és értékes könyvek kiadásán. Idén, az aradi Kultúrpalota százéves évfordulóján megépítőjének munkássága előtti tisztelgésként jelentették meg Ujj János Szántay Lajos palotái c. könyvét, s a nyomdából tegnap kikerült, nagyon szép kivitelezésű munka még azon frissiben került a közönség elé – úgy, hogy szerzője jószerével átlapozni sem tudta. (Ismertetésére visszatérünk.) Ujj János elmondta: kellemetlen meglepetés számára, hogy a címlapon eredetileg társszerzőként szerepelt Cziszter Kálmán neve lemaradt (az ismert aradi műépítész „lekönyörögte magát”). A végül egyedül maradt szerző elmondta: Gheorghe Lanevski aradi muzeológus nemrégiben két könyvet is megjelentett Szántayról, megírásukkor a megyei múzeumban található iratokra, dokumentumokra támaszkodott. Szántay, a kiváló építész, többek között a Kultúrpalota és a Bohus-palota tervezője öreg korában mélyszegénységben élt, halála után leánya kénytelen volt apjának iratait eladni (mintegy két közepes fizetésnyi összegért). Ujj János nem teljesen biztos abban, hogy a könyvének megírásakor rendelkezésére bocsátott múzeumi anyag a teljes Szántay-irattár, de az biztos, hogy könyvében több olyan vonatkozás is szerepel, amely az előző, Szántayról szóló könyvekben nem. Cziszter Kálmán személyes emlékeket is felelevenítve beszélt az építészről, akit személyesen ugyan nem ismert, de temetésén részt vett. Később – mesélte –, immár építészként, több Szántay-épület restaurálásakor közelebbről is megismerkedett munkáival, s akkor győződött meg róla, hogy remekei épületszerkezeti szempontból is kiválóak. Horváth Levente, aki szintén közreműködött a könyv megjelentetésében, Szántay Lajosról, a két világháború közötti Arad „igazi közéleti személyiségéről”, a filharmónia hegedűséről és támogatójáról szólt, Bognár Levente alpolgármester, megyei RMDSZ-elnök arról a felelősségről, amely örökségünk megőrzésében és továbbvitelében ránk hárul. Tudatosítani kell a nem magyar aradiakban is, mondta, hogy mekkora értékek vannak ebben a városban. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2013. október 16.Kisebbségi lét és identitástudatBékéscsabán, a Körös Völgye Látogatóközpontban a Kisebbségi lét és identitástudat a Kárpát-medencében elnevezésű, október 13–15. között zajló, az MTVA (Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap) Kós Károly Kollégiuma által Kárpát-medencei, írott és elektronikus sajtóban dolgozó újságíróknak szervezett konferencián, hétfőn, a helyi (békéscsabai) tévé – természetesen több más résztvevőt is megszólaltató – bájos fiatal riporternője a tanácskozással kapcsolatos véleményemről kérdezett. Mit mondhattam? Meséljek arról, hogy az 1989-es romániai „forradalom” előtt négy évvel, amikor jóváhagyást kaptam külföldi („szocialista tábori”) útra, meg sem fordulhatott a fejemben, hogy megérem: valamikor, reggel Aradról indulva elérek a kora délelőtti üléskezdésre Békéscsabára? Hogy azután, 1990-ig, rendszeresen visszautasították (elméletileg kétévente járó) útlevélkérésemet? Hogy ezt, szerencsére, a mai ifjúság, mint rég lejárt témát, „makutyi dumának” tekinti? Hogy ma már, amikor sokkal kevesebben vagyunk magyarok, mint 30-40 évvel ezelőtt a Kárpát-medencében, lehet, illik, sőt muszáj kisebbségi létről és annak problémáiról beszélni? Anyaországi, romániai, szlovákiai, vajdasági, kárpátaljai, szlovéniai újságírók (a több nemzetiségű) Békéscsabán a kisebbségi lét és identitástudat kérdéseiről folytattak eszmecserét olyan előadások után, amelyeket Duray Miklós, a csehszlovákiai, majd szlovákiai magyarság bízvást legendásnak nevezhető, 2010-től az aktív politizálástól visszavonult alakja, politológus Szófondorlat és azonosságtudat, a hirtelen megbetegedett, kórházi kezelésre szorult Gazsó L. Ferenc, az MTVA vezérigazgató-helyettese képviseletében dr. Havasi János, az MTVA határon túli különmegbízottja, a Kós Károly Kollégium titkára által bemutatott A KKK (Kós Károly Kollégium) küldetése a magyar nyelvű médiavilágban, Kántor Zoltán, a temesvári származású, 18 éve Budapesten élő szociológus Nemzeti integráció. A nemzeti identitásrendszert formáló intézményrendszer, Göncz László szlovéniai (lendvai) történész A nemzettudat állapota a Muravidéken, Orosz Ildikó kárpátaljai (beregszászi) főiskolai tanár A kárpátaljai magyarság helyzetéről, Rácz Éva, a MÚRE (Magyar Újságírók Romániai Egyesülete) elnöke Magyar újságírói identitástudat Erdélyben címmel tartottak. Talán a címekből is kitűnik: az anyaország határain kívülre szorult magyarság létfontosságú problémáiról esett szó az előadásokban, amelyeket sok kérdés és élénk vita követett. Bővebb ismertetésükre, sajnos, nincs mód, annyit azonban megállapíthatunk: az átlagnál (valószínűleg sokkal) jobban tájékozott újságíró-közösség számára is sok újdonsággal szolgáltak a fogalomhasználattól a tényekig (hogy csak magamról szóljak: hiányosak ismereteim, mondjuk, a szlovéniai vagy kárpátaljai – Duray Miklós szerint helyesen: a Tisza-háti – magyarságról) ezek az előadások, amelyek, a kérdések, viták során felvetődött, részben tisztázódott, részben függőben maradt részletekkel együtt segítik őket abban, hogy reálisabb, árnyaltabb képet nyújtsanak olvasóiknak, nézőiknek, hallgatóiknak. A találkozó egyik következtetése lehetne, hogy még jobban meg kellene ismerjük egymást, részben ma is rosszul átjárható országhatároktól elválasztott magyarokat. A mostani, e célt is szolgáló lehetőségért mindenképpen köszönet ját a Kós Károly Kollégiumnak, amely a hasznos „fejtágítón” kívül Békéscsaba és környéke (futólagos) megismerésére is lehetőséget teremtett, s ebben a városvezetőség, Vantara Gyula békéscsabai polgármester is melléje állt. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2013. október 28.Könyvbemutató a KultúrpalotábanHétfő délután 17 órakor a Kultúrpalota kistermében mutatják be Puskel Péter, Fekete Károly és Vasile Andrei-Tiberiu Lapok a kultúrpalota történetéből c. könyvének magyar nyelvű változatát. A jeles intézmény centenáriumára készült kötet az Arad Municípiumi Tanács anyagi támogatásával, a Kölcsey Egyesület közreműködésével látott napvilágot. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2013. október 28.1956-ra emlékeztek PécskánMagunkért és utódainkért A Szentháromság téri emlékmű, sötétedés után, a mécsesekkel „Március 15. óta másként tekintünk Pécskára: akkor állítottak méltó emlékművet 1956 áldozatainak” – mondta Bognár Levente, az RMDSZ megyei elnöke pénteken délután a Pécskai 2-es sz. Általános Iskola dísztermében megtartott 1956-os megemlékezésen, amelyet az In memoriam 1956 Egyesület szervezett az iskola együttműködésével és a helyi tanács támogatásával. Arad alpolgármestere arra utalt, hogy idén március 15-én avatták fel a pécskai Szentháromság téren, a római katolikus templom mellett azt a szép emlékművet, amely az 1958-ban – az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc kapcsán, az ún. Szoboszlay-perben – kivégzett tíz romániai áldozat emlékének állított idén tavasszal (a Magyar Külügyminisztérium anyagi támogatásával) az In memoriam 1956. A teljesen megtelt díszteremben tartott megemlékezésen Jámbor Ilona, az Egyesület elnöke jó húszperces előadásában az 1956-os magyarországi forradalom nemzetközi vonatkozásairól, a szabadságharc lefolyásáról, de főleg romániai – lugosi, aradi, suceavai, bukaresti, temesvári, kolozsvári, brassói, craiovai stb. – visszhangjáról szólt, az 1956-ot követő megtorlásokról, amelyek során Romániában 1956–1962 között, az eddigi kutatások szerint, több mint 28 ezer letartóztatás történt, 1957–59 között közel tízezer ítélet született, s csupán a Szoboszlay-per 57 vádlottjai közül tíz embert ítéltek halálra – az ítéletet végre is hajtották, máig ismeretlen helyen földelve el az áldozatokat –, a többiekre több mint 1300 év börtönbüntetést szabtak ki. Az előadást követően Mester Zsófia szavalt, majd Szenes Andrea és András nagysikerű minikoncertje következett az alkalomhoz illő (Bródy János, Máthé Péter, Albinoni stb.) zeneszámokkal. Bölöni György, a pécskai RMDSZ elnöke, megyei tanácsos többek között arról beszélt, hogy az idei pécskai városi tanácsi eseménynaptárban 34 pécskai és tornyai magyar vonatkozású rendezvény – az összes rendezvény több mint fele – szerepel, amelyeket a városi tanács jelentős összegekkel támogat. „De lehet pénz, önkormányzati jó szándék, ha nincs, aki e rendezvényeket életre keltse. De mindig voltak, akik tesznek azért, hogy meg is valósuljanak – a helybeli magyarokért. Ezért egy kicsit büszkék lehetünk magunkra” – mondta a szónok. Az előadást követően az érdeklődők megtekinthették az 1956-tal foglalkozó könyvekből készült kiállítást, a szerző, Péterszabó Ilona dedikálta az 56 után 57-en… a temesvári perben c. könyvét. Nagy István pécskai tanár, a Kálmány Lajos Egyesület elnöke a következő magyar rendezvényre, a november 23-i Klebelsberg-napra hívta fel a figyelmet, amelyet idén Ormós Zsigmondnak szentelnek temesvári, budapesti előadókkal, aradi, temesvári színészek közreműködésével. Ezt követően a résztvevők kivonultak az ’56-os emlékműhöz, égő mécseseket helyeztek el talapzatán, majd a díszterembe visszatérve egy pohár üdítő, bor, sütemény mellett beszélgettek a forradalom és a mindenki által sikeresnek ítélt est eseményeiről. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2013. november 5.„Üdvözöljük Moldovát Aradról”Ha még küldene mostanában valaki valahonnan valakinek képeslapot (vajon küld-e, magam évtizedek óta nem tettem), a címbeli szöveg közhelyes, de alkalmazható lenne. Manapság az ilyen szövegeket politikusok mondják a sajtónak, hogy aztán az elektronikus vagy nyomtatott formában rögzítse, minél több olvasóhoz eljuttassa, hadd lássák, hogy az illető politikus milyen szimpatikusan, milyen sok más polgárral egy húron pendülve gondolkozik. Most tehát továbbadjuk: tegnap azt hallottuk sajtótájékoztatón, a demokrata liberálisok egyik vezető aradi emberétől, hogy Aradon üdvözlik a Chişineuban (a szovjet éra alatti Kisinyovban) vasárnap megtartott nagyszabású, több mint százezer embert felvonultató tüntetést, amelyen a Pruton túli románok „politikai és népi akarata” fejeződött ki az Európai Unióhoz való csatlakozást illetően. „Aradról indult el az 1918. december elsejei Nagy Egyesülés gondolata – nyilatkozta a politikus –, és Nagy-Románia a jelenlegi Moldova Köztársaságot is magába foglalta. Igazságtalan évek után a történelem úgy intézi, hogy újra találkozzunk, a közeli jövőben, az Európai Unió keretében” – hangzik a nyilatkozat. Az „igazságtalan évek” azonban úgy hozták, hogy a mai, Erdéllyel kiegészült Nagy-Románia a Pruton túli Moldova nélkül maradt (amely, ha jól tudjuk, nem is nagyon akarna visszaborulni anyaországa keblére, még ha tehetné is), viszont szívesen lenne az EU tagja. Globálisan, persze, mert sokan vannak, akik nem szeretnék. Kérdéses azonban, hogy kölcsönös-e a szerelem, az EU is tárt karokkal várja-e a Pruton túli Moldovát, amely, bizony-bizony, a vén kontinens kétségtelenül egyik, ha nem éppen a legszegényebb országa – egy főre eső nemzeti összterméke a koldusszegény EU-tag Romániáénak is csak harmada, hogy egyéb hátrányairól ne is beszéljünk. Attól persze Arad még üdvözölheti a chişineui tömegtüntetést, és lám, meg is teszi. A csúnya székelyekről pedig, akik ún. saját zászlókat lengetnek, tűznek ki és le se akarják venni azokat, „autonómiáért” tüntetnek, szó se essék. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2013. november 20.A Salacz Gyuláról szóló magyar könyv magyar bemutatójaA város mindenek előtt Ott találkozunk, ahol annak idején elkezdte munkásságát – hangzott Bognár Levente első mondata hétfőn este, az aradi városháza dísztermében. – Most is ebben a városban élünk, amely akkoriban lett olyanná, amelyet szeretnénk megtartani. Salacz Gyula szobrot kapott, utcát is elneveztünk róla, és fontosnak tartottuk, hogy könyv is megjelenjen róla, aki európai szintű várost emelt – mondta a kései utód, Arad alpolgármestere. Puskel Péter Salacz Gyuláról írt, A város mindenek előtt c. könyve iránti szokatlanul nagy érdeklődést mutatja, hogy a városháza gyönyörűen felújított dísztermébe pótszékeket kellett behozni, de így se jutott mindenkinek ülőhely, a bemutató végén pedig hosszú sor kanyargott előbb a város pénzén kiadott könyvért (ingyen, aláírás alapján adták), majd a szerző előtt, dedikálásért. Ujj János megtiszteltetésnek mondta, hogy bemutathatja a barát-helytörténész munkáját a polgármesteri tisztséget mindeddig leghosszabban, 26 évig, 1875–1901 között betöltő Salacz Gyuláról, akit kortársai ismertek és megbecsültek. Aztán hosszú ideig megfeledkeztek róla, pedig ott a helye a kor nagy eredményekkel büszkélkedhető polgármesterei, személyiségei között (a méltató Telbisz Károly, Török János, Ormós Zsigmond, Simay István, Meţianu püspök, Lőw Immánuel nevét említette). A kiegyezés (1867) után a magyar városok gyorsütemű fejlődésnek indultak, Aradon megkezdte működését az utcai világítást szolgáló légszeszgyár, a városi tömegközlekedést beindító lóvasút, 1869-ben letették a királyi főgimnázium (ma Moise Nicoară) alapjait. Arad nagy hitelt vesz fel a Városháza és a színház épületére, de bekövetkezik a válság, és a város súlyos helyzetbe kerül. Ekkor kerül a gyulai születésű Salacz Gyula a polgármesteri székbe, és bravúrt visz végbe: kihúzza a várost a bajból, távozásakor, 1901-ben (akkor választják országgyűlési képviselővé) egy teljesen más várost hagy az aradiakra. Az ő idejében építették újjá a leégett színházat, nyári színházat hozott létre, felépült víztorony és Arad valamennyi jelentős iskolája, 1880-ban a Maros gátja, felszámolták a várost átszelő (szemétlerakodóként is használt) hat Maros-holtágat, kiépítették a vízvezeték- és csatornahálózatot, és mindez csak hézagos felsorolás. Ujj János szerint a kiváló városvezető sikerének egyik titka emberi tartása volt, az a szemlélet, hogy „a város mindenek előtt”, azaz minden személyes érdek fölött. Hivatalában nem gazdagodott meg, nem lett belőle földbirtokos, de teljes mértékben kiérdemelte nemcsak kortársai, hanem az utódok elismerését is. Puskel Péter olyan könyvet tett le az asztalra, amelyet, bárki ír azután a „reformpolgármesterről”, nem lehet megkerülni. A szerző bevallotta: soha nem hitte volna, hogy ebben a teremben a városépítő polgármesterről beszélhet, és köszönetet mondott azoknak – köztük Bognár alpolgármesternek és Cziszter Kálmán tanácsosnak –, akik nélkül könyve nem születhetett volna meg. Röviden vázolta a város fejlődését a XIX. század utolsó évtizedeiben, kiemelte Arad élenjáró szerepét, gazdasági megerősödését (a század végére húsznál több gyárnak minősíthető vállalata működött), s válaszolt egyeseknek hozzá intézett kérdésére, hogy miért ilyen „rövid” ez a könyv. Azért, mondta, mert nem tartotta méltónak, hogy „feltöltse” – Salacz Gyulának, az elkötelezett közszolgálat mintaképének a tettei önmagukért beszélnek. A nagysikerű könyvbemutató bejezéseként Bognár Levente arra bíztatta a helytörténészeket, hogy írják meg a továbbiakban is, amit meg kell írni, hogy a nagy és követésre méltó elődöket a város mai, és nem csak magyar polgárai is megismerjék. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2013. november 20.Brauch Magda könyve igazi személyi igazolványBrauch Magda irodalomtörténész új arcát mutatta meg a nagyközönségnek Személyi igazolványcímű, az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban megjelent novelláskötetével. A 34 írást tartalmazó könyvet hétfőn délután mutatták be a Jelen Ház nagytermében szép számú közönség előtt. Hogy novelláskötet-e vagy inkább egyfajta vallomáskötet, azt a bemutató folyamán többször is vitatták a szerző beszélgetőpartnerei: Böszörményi Zoltán és Jámbor Gyula. Kétségtelen, hogy vannak benne novellák is, maradjunk annyiban, hogy – ahogyan a könyvborítón is megjelenik – felvillanó emlékkockákat örökített meg Brauch Magda egy kötetben. „Egy komoly, lelket megindító kötet megható írásokkal, visszaemlékezésekkel. Olvasáskor van egy közvetlen hang, egy belső feszültség, amely minduntalan emlékeztet bennünket, hogy ez velünk is megtörténhetett volna. Hát ez a nagyszerűsége. Ebben az egyszerűségben rejlik az az igazi élmény, amit számomra ezek az írások jelentenek. Én nem Brauch Magdát, a kislányt, a felnőttet, a tanítónőt, a könyvelőnőt láttam a szemem előtt, hanem egy emberi életet láttam felsejleni a maga színeivel, képzeteivel. Ezért tartom remek írásoknak” – ezekkel a szavakkal jellemezte Böszörményi Zoltán a szóban forgó könyvet. A szerző elmondta, kötetének címét egy novella címe adja, ugyanakkor azért választotta éppen ezt a címet, hogy ez által hátha eléri a személyi igazolvány megnevezés helyes használatát az oly sokszor hallott buletin helyett. „Találó cím, ugyanis sok mindent elmond a szerzőjéről. Érdekes, olvasmányos visszaemlékezések, igazi felvillanó emlékkockák” – így reagált Jámbor Gyula a címválasztásra, akinek a kötet szerkesztőjeként nem volt sok dolga, ugyanis oly remekül és találóan meg volt írva, hogy nem is kellett sokat szerkeszteni rajta. „Egy kicsit történelem is, mert elindul fiatal lány korából és számos érdekes dolgot hallat az elmúlt 20–30–40–50 vagy akár 60 évről is” – tette hozzá Jámbor Gyula. Brauch Magda bevallotta, a szomorú emlékek benne inkább megmaradnak, valószínűleg ezért van, hogy a Személyi igazolványban sokkal inkább drámai, mintsem vidám hangvételű írások kerültek. A legtöbb írás egy-egy ismert szerző idézetével kezdődik, ami szintén nem véletlen, ugyanis a szerző nagyon szereti a költészetet, az irodalmat – teljesen spontán történtek ezek az idézetválasztások. „Én azt mondom, hogy folytasd ezeket a novellákat. Írd ki magadból mindazt, ami kiírható, mert egy különleges világot társz elénk, és mi kíváncsiak vagyunk erre a világodra” – ezekkel a szavakkal zárta Böszörményi Zoltán a könyvbemutatót. A szerző dedikált, majd kötetlen beszélgetésre hívták a közönséget egy pohár bor társaságában Demény Ágnes Nyugati Jelen (Arad) 2013. november 21.A kizökkent idő helyreállításaA címmel kapcsolatban a kedves olvasók némelyike talán rögtön megkérdezi: lehetséges-e ilyesmi, helyre lehet-e állítani a kizükkent időt? A Jelen Házban kedden este megtartott előadásban az erre kapott válasz az volt: igen, ha… Két esemény zajlott egyszerre: a partiumi (szatmárnémeti) származású, jó ideje Magyarországon élő, nálunk főleg sikeres történelmi drámái révén ismert Kocsis István író, történész A Szent Korona misztériuma és tana című előadása, valamint a temesvári Vetési Zoltán Magyar kincsek, egyetemes értékek c. könyvének bemutatása. Hogy a kettő jól megfért egymással, azt részben Szekernyés János helytörténész, művészettörténész kitűnő moderálása (amelynek során felvetette azt is, hogy Kocsis és Vetési egy kicsit szembemegy bizonyos, a témára vonatkozó más véleményekkel), részben pedig az biztosította, hogy Vetési könyvében sokszor hivatkozik Kocsis Istvánra, akinek a Szent Koronáról szóló tanát teljes mértékben a magáénak érzi. Szekernyés azzal indított, hogy nehéz dolga van, mert nem szaktudós. Hivatkozott viszont Németh László 1935-ben megjelent, a sorstudományként meghatározott magyarságtudományról szóló tanulmányára, amelyben a szerző kifejtette: a magyarság értékeinek felmutatása kötelesség. Ezt a nézetet követte Vetési könyve: arra vállalkozott, hogy átfogja a magyarság értékeinek valamennyi körét az ősi magyar kultúrától a nyelvészeti jelentésektől, a honfoglalástól közép-európai létünkig. Kocsis István szerint a magyarság évszázadokon keresztül a Szent Korona révén tudott felülemelkedni a nehézségeken. A Szent Korona tana (több száz oldalas könyv és sok órás előadás kellene részletes ismertetéséhez, mondta) tulajdonképpen egy királyi kiváltságokat korlátozó tan, amely szerint a szakrális király jogutódja a Szent Korona, sőt, az a király fölött áll. Előírja, hogy a hatalom a király és a nemzet között megosztott legyen – amire a legnagyobb szükség a Mohács utáni időkben volt. Érdekes történetet mesélt Kocsis I. Lipót Habsburg császár és Bethlen Miklós, illetve Esterházy Pál nádor a Szent Korona tanával kapcsolatos beszélgetéseiről, amelyek eredményeként a császár lemondott azon tervéről, hogy Erdélyt a Habsburg Birodalomhoz csatolja. Az előadás közönségének egy része bizonyára arra számított, hogy szó lesz majd magáról a magyar koronáról; nem volt, viszont hallhattunk arról Vetési Zoltántól, hogy a magyar értékrend legmagasabb hordozója a Szent Korona, s az erről szóló Kocsis-könyv minden magyarnak az első könyve kellene hogy legyen. Mint ahogy az is elhangzott, hogy egykori magunkat a nagyon messzi távolban kell keresnünk, s a teremtéssel született értékrend visszaállítása hozhat eredményt, például nálunk a szórvány megmentése ügyében. A magyarságnak óriási küldetése van, hangzott el, maradjon meg az éltető hagyomány és tudás, hogy a mag a hó alatt is kicsírázhasson. Az előadás elején és végén nagyon szép filmösszeállítást láthattunk Murvai Miklós jóvoltából az Aradi hagyományőrző Polgárok Egyesülete és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szervezett rendezvényen. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2013. december 6.Nemzetiségi találkozó és tapasztalatcsere AradonA kisebbségi nyelv és kultúra megőrzendő kincs Emlékezetem szerint Aradon még nem volt olyan rendezvény, mint a mai, amikor az Aradi Polgármesteri Hivatal a magyarországi nemzeti kisebbségek képviselőit, valamint a nemzetiségi ügyekkel is foglalkozó Emberi Erőforrások Minisztériuma több magas rangú tisztségviselőjét látta vendégül. A Városháza dísztermében tartott tapasztalatcserén Bognár Levente aradi alpolgármester volt a házigazda, a teremben több magyarországi és Arad megyei nemzeti kisebbség vezetői, képviselői ülték körül az asztalokat, és számoltak be nemzetiségük helyzetéről, problémáiról, és nem utolsósorban, megpróbálták leszűrni azokat a tanulságokat, az általuk is alkalmazható tapasztalatokat, amelyek másoknál beváltak. A délben megtartott sajtótájékoztatón Bognár Levente elmondta, hogy Arad megyében 18 nemzetiség él, maga Arad soketnikumú, sokvallású város. Beszélt továbbá Arad és a magyarországi határos megyék, az ott élő románok 1989 után kibontakozó és jó kapcsolatairól, megemlítve az Arad és Gyula között immár húszéves Kézfogások rendezvényét. Kreszta Traján, a Magyarországi Románok Országos Önkormányzatának elnöke megerősítette az előbb elhangzottakat, köszönetet mondva azért, hogy ha az elmúlt időszakban bármilyen problémával megkeresték Arad és/vagy a megye vezetőségét, mindig megértésre és támogatásra találtak. A magyarországi román és a romániai magyar kisebbség mindig hidat jelentett a két ország között, hangsúlyozta. Aradi újságíróknak a magyarországi románság helyzete iránt érdeklődő kérdéseire elmondta: Magyarországon 30-35 ezer román él, vallására nézve 40-45% ortodox. A Románok Országos Önkormányzata (mint minden nemzetiségi önkormányzat) számára lehetővé vált oktatási intézmények felügyelete, 7 iskolát vettek át, és fontos célkitűzésük a román nyelv és kultúra minél alaposabb elsajátíttatása. A kétnyelvű battonyai iskolába most 110 gyermek jár, a gyulai Nicolae Bălcescu líceum első osztályába negyven gyerek iratkozott be – köztük olyan is, aki nem tud románul. A szülők egy része azonban helyesen fogja fel, milyen előnyt jelent két nyelvet, két kultúrát elsajátítani. A középiskolát végzett román tanulóknak lehetőségük nyílik Romániában egyetemen tovább tanulni – a román állam jó ideje évi 10 ösztöndíjat biztosít, az Aradi Aurel Vlaicu Egyetem is tandíj nélkül fogadja a magyarországi román diákokat. Dr. Latorcai Csaba, a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériumának helyettes államtitkára bevezetőként arról szólt, hogy a mostani találkozó egy folyamat része: a nemzetiségek képviselői a kormány támogatásával sorra felkeresik a Magyarországon élő 13 közül a 11, anyaországgal rendelkező kisebbség országát. Elsőként Horvátországot, most, másodiként, Romániát látogatták meg. Beszélt arról, hogy a nemzeti kisebbségeknek a világon mindenütt ugyanolyan kihívásokkal kell szembenézniük, és az egyik legfontosabb az asszimiláció. Hangsúlyozta: a kisebbségek nyelve, kultúrája nagy kincset jelent, ez a sajátosság nem elkülönít bennünket, hanem színt ad a kultúránknak, és feltétlenül meg kell őrizni. Egy kormány keveset tud tenni az asszimiláció ellen – ennek megakadályozására nagyon erős együttműködés kell a kisebbségek és anyaországuk között. Ismételten megerősítette: a magyar kormány határozott célja a 13 kisebbség, köztük a magyarországi románság megőrzése. A találkozó résztvevői a megbeszéléseket követően felkeresték az Aurel Vlaicu Egyetemet, majd a Balla Pincészetet, ahol megkóstolhatták a hegyaljai borokat, az estét és éjszakát Lippán töltötték. Ma délelőtt, hazautazás előtt, aradi városnézés, a Megbékélés parkjában koszorúzás szerepel a programban. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2013. december 9.Az Éneklő Erdély életben tartásaAdvent, magyar kórusokkal A kisiratosi Szalbek énekkar nyitotta meg a kórusok műsorát Szombaton este az arad-belvárosi római katolikus templomban Arad megye három magyar énekkara dalolt az adventi kórustalálkozó-hangversenyen a padsorokat megtöltő közönségnek. Majdnem valamennyi, jelenleg működő magyar dalárda, csak a legújabban alakult nagyiratosi hiányzott. Az adventi hangversenyt az aradi Kölcsey Egyesület szervezte, titkára, a műsort levezető Fekete Károly bevezetőjében kiemelte: hagyományos már ez a hangverseny a keresztény magyar kultúrát ápoló egyesület számára, amelynek első rendezvénye a januári magyar kultúra napjához kötődik, az utolsó pedig az adventi hangverseny. „A mai este lehetőséget nyújt arra, hogy elmélyedjünk a várakozás misztériumában”, mondta, majd Matekovits Mihályt szólította a mikrofonhoz, aki a Kölcsey Egyesület kiadásában most megjelent Kórusaink I. c. kötetet ismertette. „A szó elszáll, a betű megmarad – ez a dalra is érvényes, ha leírják, mások is el tudják énekelni”, mondta bevezetőként a kötet egyik, Guttmann Mihály karmesterről, a Romániai Magyar Dalosszövetség tiszteletbeli elnökéről, a köztiszteletnek örvendő „Misi bácsiról” (1926–2013), szóló tanulmányának szerzője. A méltató szerint érdemes leírni a magyar kórusok történetét, akár hézagosan is, hisz ez a könyv kordokumentumnak számít. Matekovits Mihály sorra szólt a könyvben szereplő (és az est folyamán fel is lépett) énekkarokról. Az arad-belvárosi minorita templom kórusának kilencven év alatt mindössze három karnagya volt, hallottuk. A Vox Juventutis gyermekkórus tízéves (1991–2001) történetéről (a kötetben Horváth Tünde tanár, alapító karnagy ír róla) a méltató elmondta: olyan személyiségek indultak el művészi pályájukon a gyermekkarból, mint Duffner Melinda, a kolozsvári Filharmónia szólóénekese, Éder Enikő színművész, aki énekesnek is kiváló, Patkó Csilla és mások. A hatkötetes emlékkönyv megörökíti nemcsak az itthoni és külföldi fellépéseket, de a neves személyiségek által írt, egyöntetű elismerést tükröző bejegyzéseket is. Beszélt a méltató a 112 éves baptista kórusról, amely „mindenütt ott van, ahol magyar hangra van szükség”, a kisiratosi Szalbek vegyeskarról – amelyet egy olyan történelemtanár vezényel, aki „szíve mélyén karnagy” (ő írta meg a könyvbe a kórus történetét is) –, amely idén novemberben nemzetközi kórustalálkozót szervezett. Végül Matekovits Mihály felolvasta Tóth-Guttmann Emese, a Romániai Magyar Dalosszövetség elnökének üzenetét, amelyben köszönetet mond többek között azért, hogy e rendezvény is hozzájárul édesapja Éneklő Erdély kezdeményezésének életben tartásához. Az est folyamán fellépett a kisiratosi Szalbek kórus – karvezető Almási Gábor, szólót énekelt Németh Anikó –, a minorita templom énekkara Tankó László karnagy vezényletével, végül a baptista kórus Szűcs Ernő, Kiss László és Szűcs János karmesterek irányításával. Közben Duffner Melinda csodálatos énekszámai és dr. Garai Zsolt orgonaművész játéka örvendeztette meg a hallgatóságot. A kórushangverseny közben került sor a P. Karácsonyi István mártír minorita atyának, a templom egykori karnagyának az In memoriam 1956 Egyesület által állított emléktáblája megkoszorúzására a Kölcsey Egyesület, az In memoriam 1956 és az egyházközség képviselői részéről. A szép és felemelő, igazi adventi hangulatot árasztó est – köszönet érte a kezdeményezőknek és szervezőknek – a Dicsőség mennyben az istennek! kezdetű dal és a Himnusz közös eléneklésével zárult. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2013. december 13.Arad–Gyula Kézfogások19 éve indult el és működik Jövőre lesz 20 esztendeje, hogy elindult az Arad és a magyarországi Gyula közötti Kézfogások–Strângeri de mâini. Nehéz lenne megfogalmazni, hogy akkor pontosan mit is jelentett azon túl, hogy a két, más-más országhoz tartozó települést „hivatalosan” is közelebb hozta egymáshoz. A hivatalos kapcsolat pedig gyakorlatilag azt jelentette, hogy – eleinte – a két város vezetői, vezető testületei időnként szervezett keretek között rendszeresen találkoznak, ismerkednek, megbeszélik a városvezetés, -gazdálkodás (olykor eltérő, de többször hasonló) gondjait, ötletet merítenek a másik tapasztalataiból, és ezáltal közelebb kerülnek egymáshoz. Ne feledjük: majdnem két évtized előtti időkről beszélünk, amikor a romániai forradalom kezdeti euforikus időszaka után „lehűlés” következett, amikor a Gyula–Arad (egy akkor középiskolás gyulai diák által felvetett ötlet nyomán létrejött) Kézfogások nemcsak két város, hanem a Románia–Magyarország közötti kapcsolatok normalizálását, pontosabban annak szükségességét és lehetségességét is szimbolizálta. Azóta pártok, polgármesterek jöttek-mentek a két város élén, a kapcsolatok azonban megmaradtak, s ma már többen egy-egy találkozáskor régi ismerősként és barátként köszöntik egymást. Tegnap a patinás gyulai Városházán találkozott a két város küldöttsége, hazai részről dr. Görgényi Ernő polgármester és Alt Norbert alpolgármester, aradi részről Bognár Levente és Cătălin Ţiţirigă alpolgármesterek vezetésével. (Gheorghe Falcă aradi polgármester egyéb elfoglaltságai miatt nem volt jelen – kedden este a bukaresti japán nagykövetség fogadásán vett részt. Üdvözletét Ţiţirigă alpolgármester tolmácsolta.) A gyulai polgármester és Bognár aradi alpolgármester üdvözlő szavait követően Florin Vasiloni gyulai román főkonzul beszédében köszöntötte a szimbolikus kézfogást Arad és Gyula között, hangsúlyozva: „szeretném, ha jövőre (a huszadik évfordulón – szerk. megj.) még többen lehetnének itt”, hozzátéve: a gyulai románok és az aradi magyarok „biztos pont” a két város kapcsolatában, és örülne, ha a szimbolikus Kézfogások reális projekteket is megvalósítanának. (Ilyenekre, tesszük hozzá, eddig is sor került.) Görgényi gyulai polgármester felemlítette: „Bár a két várost országhatár választja el, mi azt keressük, ami összeköt bennünket, és ez sokkal több”. Az egyik kapcsolódási pont, például, a leghosszabb mandátumú aradi polgármester, a gyulai születésű Salacz Gyula. Ezt követően Puskel Péter aradi újságíró, helytörténész, a Salacz Gyuláról szóló, a közelmúltban magyarul és románul is megjelent kismonográfia szerzője mutatta be (mindkét nyelven) a kötetet, hivatkozva azokra a jeles személyiségekre (Márki Sándor, Zima Tibor, Molnár János stb.), akik egykor a mai határokon túlról kerültek be Arad kulturális hagyományaiba. A jelenlévők magyar és román nyelvű könyveket kaphattak. A nyitóülést követően két szakbizottságban folyt a munka, az egyikben (kultúra, turisztika, ifjúsági, szociális és civil ügyek) Alt Norbert alpolgármester vezetésével, a másikban (urbanisztika, gazdaság) Görgényi Ernő polgármesterével folyt a beszélgetés. Az első szakbizottságban, például – a helyi eredmények, megvalósítások ismertetésén túl –, olyan kérdések is felmerültek, mint a kulturális és turisztikai beruházások közötti összefüggés (Gyula közismerten a gyógyturisztika városa). Elhangzott javaslat az aradi reptér közreműködéséről a Gyulára érkező külföldi vendégek kiszolgálásában (amit aradi programokkal lehetne egybekötni), a gyulai várszínház és az aradi Ioan Slavici színház, valamint a Karamaszínház együttműködéséről (jelen lévén az aradi színház és a filharmónia igazgatója, több konkrét meghívás és együttműködési javaslat is elhangzott). A másik szakbizottságban a gyulai főépítész, a városi főkertész, a kommunális üzemvezető-helyettes előadásait hallhatták a résztvevők – és egyáltalán nem mellékes, hogy Gyula többször országos díjakat nyert a magyar városok között folyó versenyben, aminek a tapasztalatait jó tudni, esetleg figyelembe venni Aradon is. A szakbizottsági ülések után emléktábla-leleplezésre került sor. Gyula város ezúttal aradi (Bognár alpolgármestertől származó) ötlet nyomán állított emléktáblát a ma Horváth Ferenc nevét viselő belvárosi utcában Salacz Gyulának, a város szülöttének, Arad neves polgármesterének. A leleplezést, természetesen, a két város vezetői együttesen ejtették meg. Az ezt követő városnézés legfontosabb „célpontja” az európai hírű gyulai várfürdő legújabb létesítményének megtekintése volt. Az aquaparkot jövő szerdán, december 18-án avatják, így az aradi vendégek még a nagyközönség előtt, a legutolsó simítások idején láthatták. Az EU és a helyi önkormányzat 50-50 százalékos hozzájárulásával készült 2,5 milliárd forintos (mintegy 8 millió eurós), a látogató elismerését méltán kiváltó beruházás az év teljes időszakában lehetővé teszi a „vizes szórakozást” mind látványával, mind szolgáltatásaival. A Kézfogások 19. évi találkozója közös ebéddel ért véget. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2013. december 14..Botránykrónika Nem panaszkodhat a hazai sajtó, még az a része sem, amely főleg a botrányokra szakosodott. A romániai politikai és közélet naponta szolgáltatja a témákat. S ha netán egy napra nem jutna egy botrány, ami ritkán fordul elő, akkor az előzőn még napokig el lehet rágódni. A hazai tévéadásokat néző, az írott sajtót olvasó polgárnak, nem véletlenül, az a véleménye alakul(t) ki, hogy Romániában szinte semmi más nincs a botrányon kívül: az ország nagy többsége nem is dolgozik (úgy-ahogy, persze), hanem az államfő és a miniszterelnök, a vezető politikai pártok főnökeinek legújabb összemenése, az Alkotmánybíróság „csínytevései”, a parlament rengeteg vitatható döntésével – a legutóbbi ellen több nyugati állam nagykövetsége tiltakozott –, a korrupcióellenes ügyészség stb. akciói, hogy Szalámi és egyéb csillagokról szó se essék. A nyugati tiltakozásokról csak annyit: előfordulhat, hogy az Egyesült Államoknak nincs igaza a román parlament korrupcióval kapcsolatos döntését illetően (ezt állította miniszterelnökünk). Lehetséges. De a kormányfő esetleges igaza mit sem változtat azon a tényen, hogy az Államoknak ez a meggyőződése. És, ki ne tudná, hogy nem az igazság (hányféle létezik?), hanem a történésekről alkotott vélemény az igazán fontos, hiszen emberek, testületek, államok véleményüktől, meggyőződésüktől függően reagálnak – esetleg rosszul és igazságtalanul. Ez a meggyőződés azonban a valóságos történésekből leszűrt vélemények kvintesszenciája. Az egyik legújabb esemény egy alkotmánybíró jelölése a testület megüresedett helyére. Az utóbbi hónapokban bizonyos tévéadókon (vajon ki formálja a közvéleményt?) gyakran „szakértőként” szereplő jelölt egy szélsőségesen román nacionalista párt alelnöke volt, amíg a nála is szélsőségesebb elnök ki nem rúgta. Volt „szerencsém” többször hallani rosszindulatú magyarellenes kirohanásait – és talán nem mellesleg antiszemitizmussal is vádolják. Ennyire gyatra lenne a feddhetetlen életűek kínálata a hazai legfőbb magisztrátus számára, hogy muszáj őt az ország talán (elvileg mindenesetre) legrangosabb döntőbíróságába ajánlani? Vagy a jelölés nem is annyira őt személy szerint, mint inkább a jelölőket minősíti? Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2013. december 14.Arad–Gyula Kézfogások19 éve indult el és működik övőre lesz 20 esztendeje, hogy elindult az Arad és a magyarországi Gyula közötti Kézfogások–Strângeri de mâini. Nehéz lenne megfogalmazni, hogy akkor pontosan mit is jelentett azon túl, hogy a két, más-más országhoz tartozó települést „hivatalosan” is közelebb hozta egymáshoz. A hivatalos kapcsolat pedig gyakorlatilag azt jelentette, hogy – eleinte – a két város vezetői, vezető testületei időnként szervezett keretek között rendszeresen találkoznak, ismerkednek, megbeszélik a városvezetés, -gazdálkodás (olykor eltérő, de többször hasonló) gondjait, ötletet merítenek a másik tapasztalataiból, és ezáltal közelebb kerülnek egymáshoz. Ne feledjük: majdnem két évtized előtti időkről beszélünk, amikor a romániai forradalom kezdeti euforikus időszaka után „lehűlés” következett, amikor a Gyula–Arad (egy akkor középiskolás gyulai diák által felvetett ötlet nyomán létrejött) Kézfogások nemcsak két város, hanem a Románia–Magyarország közötti kapcsolatok normalizálását, pontosabban annak szükségességét és lehetségességét is szimbolizálta. Azóta pártok, polgármesterek jöttek-mentek a két város élén, a kapcsolatok azonban megmaradtak, s ma már többen egy-egy találkozáskor régi ismerősként és barátként köszöntik egymást. Tegnap a patinás gyulai Városházán találkozott a két város küldöttsége, hazai részről dr. Görgényi Ernő polgármester és Alt Norbert alpolgármester, aradi részről Bognár Levente és Cătălin Ţiţirigă alpolgármesterek vezetésével. (Gheorghe Falcă aradi polgármester egyéb elfoglaltságai miatt nem volt jelen – kedden este a bukaresti japán nagykövetség fogadásán vett részt. Üdvözletét Ţiţirigă alpolgármester tolmácsolta.) A gyulai polgármester és Bognár aradi alpolgármester üdvözlő szavait követően Florin Vasiloni gyulai román főkonzul beszédében köszöntötte a szimbolikus kézfogást Arad és Gyula között, hangsúlyozva: „szeretném, ha jövőre (a huszadik évfordulón – szerk. megj.) még többen lehetnének itt”, hozzátéve: a gyulai románok és az aradi magyarok „biztos pont” a két város kapcsolatában, és örülne, ha a szimbolikus Kézfogások reális projekteket is megvalósítanának. (Ilyenekre, tesszük hozzá, eddig is sor került.) Görgényi gyulai polgármester felemlítette: „Bár a két várost országhatár választja el, mi azt keressük, ami összeköt bennünket, és ez sokkal több”. Az egyik kapcsolódási pont, például, a leghosszabb mandátumú aradi polgármester, a gyulai születésű Salacz Gyula. Ezt követően Puskel Péter aradi újságíró, helytörténész, a Salacz Gyuláról szóló, a közelmúltban magyarul és románul is megjelent kismonográfia szerzője mutatta be (mindkét nyelven) a kötetet, hivatkozva azokra a jeles személyiségekre (Márki Sándor, Zima Tibor, Molnár János stb.), akik egykor a mai határokon túlról kerültek be Arad kulturális hagyományaiba. A jelenlévők magyar és román nyelvű könyveket kaphattak. A nyitóülést követően két szakbizottságban folyt a munka, az egyikben (kultúra, turisztika, ifjúsági, szociális és civil ügyek) Alt Norbert alpolgármester vezetésével, a másikban (urbanisztika, gazdaság) Görgényi Ernő polgármesterével folyt a beszélgetés. Az első szakbizottságban, például – a helyi eredmények, megvalósítások ismertetésén túl –, olyan kérdések is felmerültek, mint a kulturális és turisztikai beruházások közötti összefüggés (Gyula közismerten a gyógyturisztika városa). Elhangzott javaslat az aradi reptér közreműködéséről a Gyulára érkező külföldi vendégek kiszolgálásában (amit aradi programokkal lehetne egybekötni), a gyulai várszínház és az aradi Ioan Slavici színház, valamint a Karamaszínház együttműködéséről (jelen lévén az aradi színház és a filharmónia igazgatója, több konkrét meghívás és együttműködési javaslat is elhangzott). A másik szakbizottságban a gyulai főépítész, a városi főkertész, a kommunális üzemvezető-helyettes előadásait hallhatták a résztvevők – és egyáltalán nem mellékes, hogy Gyula többször országos díjakat nyert a magyar városok között folyó versenyben, aminek a tapasztalatait jó tudni, esetleg figyelembe venni Aradon is. A szakbizottsági ülések után emléktábla-leleplezésre került sor. Gyula város ezúttal aradi (Bognár alpolgármestertől származó) ötlet nyomán állított emléktáblát a ma Horváth Ferenc nevét viselő belvárosi utcában Salacz Gyulának, a város szülöttének, Arad neves polgármesterének. A leleplezést, természetesen, a két város vezetői együttesen ejtették meg. Az ezt követő városnézés legfontosabb „célpontja” az európai hírű gyulai várfürdő legújabb létesítményének megtekintése volt. Az aquaparkot jövő szerdán, december 18-án avatják, így az aradi vendégek még a nagyközönség előtt, a legutolsó simítások idején láthatták. Az EU és a helyi önkormányzat 50-50 százalékos hozzájárulásával készült 2,5 milliárd forintos (mintegy 8 millió eurós), a látogató elismerését méltán kiváltó beruházás az év teljes időszakában lehetővé teszi a „vizes szórakozást” mind látványával, mind szolgáltatásaival. A Kézfogások 19. évi találkozója közös ebéddel ért véget. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2013. december 23.Megemlékezések a forradalomról és áldozatairólTegnap és tegnapelőtt az ország több nagyvárosában emlékeztek meg az 1989-es forradalom évfordulójáról – többnyire persze ott, ahol valóban „történt valami”, az emberek kimentek az utcára, ahol lőttek, és áldozatok voltak. Temesváron és Aradon, például, de Brassóban, Szebenben, a fővárosban is és több más helyen is. Ami azonban feltűnő volt: eléggé visszafogottnak látszottak az ünnepségek, amelyeken kevesen vettek részt, főleg az áldozatok családtagjai, rokonai, közeli ismerősei, akik természetesen nem felejtik el, hogy testvérük, férjük, szomszédjuk 1989 decemberében életét áldozta, nagyon gyakran félreértések, szervezetlenség, kommunikációhiány miatt. Aradon a szombati, a forradalom egykori útvonalát csak kis részben bejáró felvonulás után tegnap kora délután tartották a legfontosabb megemlékezést. Az állami himnusz elhangzása után Timotei Seviciu ortodox érsek vezetésével misét celebráltak az elhunytak emlékére, ezután Doina Nan asszony szólt, akinek gyermeke halt meg a forradalomban. Ezután több közintézmény és politikai párt, a forradalmárok szervezetei koszorúzták meg az emlékművet, amelyet az ünnepség elkezdéséig a helyi rendőrség tagjai őriztek. Talán mégsem véletlenül, mert az elmúlt években eléggé furcsa támadások érték az emlékművet és környéket, főleg amíg nem volt videokamerás megfigyelés – de még azt követően is. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2014. január 14.AggodalomA legjobb hír az, mondják a bölcs kommentátorok őszinte pillanataikban, ha nincs hír. A hírek ugyanis általában az élet nemkívánatos oldalaihoz kötődnek: a postás megharapta a kutyát, emberáldozatokkal járó földrengés, tűzvész, bányaomlás, terrorista támadás, politikusok közötti durva összemenés stb. történt – és minél nagyobb a kár, a halottak száma, a támadás vehemenciája, annál jobb a hír szempontjából. A tisztelt újság- és hírügynökség-olvasót, rádióhallgatót, tévénézőt főleg az ilyen hírek tudják megragadni. Ha egy külföldi diplomata egy másik országban arról beszél(ne), hogy jaj de szép, jaj de jó a kettőnk kapcsolata, az szinte a kutyát se érdekelné. Victoria Nuland, az Amerikai Egyesült Államok külügyminiszterének asszisztense – hazai szóhasználat szerint helyettese – a hét végén, pénteken–szombaton Romániában járt. Egyesek azt emelik ki: azért, hogy az Államok elnökének üdvözletét tolmácsolja Románia tízéves NATO-tagsága alkalmából (2004. május 1.), amikor Bulgária, Észtország, Lettország, Litvánia, Szlovákia, Szlovénia is NATO-taggá vált, és aktív szerepet vállalt az Észak-atlanti Szövetség célkitűzéseinek megvalósításában. De hát valójában, mindenki tudja, a sajtótájékoztatókon elhangzottak is igazolják: arról van szó, hogy az Államok, a világ vezető politikai hatalma tudtára akarta hozni Romániának, hogy nagymértékben érdekelt a román jogállamiság, igazságszolgáltatás és átláthatóság megerősítésében – ezt maga a karrierdiplomata Nuland asszony is elmondta a román külügyminiszterrel folytatott megbeszéléseit követően. Konkrétabban – ezt a külügyminiszter-helyettes is megfogalmazta – ez azt jelenti: országa aggasztónak tartja a román politikai hatalom „provokációit” az igazságszolgáltatás függetlenségének tekintetében. Az „aggasztónak tartja” kifejezés pedig a hivatalosan nem is létező, de közmegegyezés alapján egyetemesen ismert és elfogadott, mérvadónak számító diplomáciai nagyszótár szerint azt jelenti, hogy nagyon nincs az ínyére, sőt határozottan elítéli. A romániai igazságügy függetlensége „érzékeny téma”, ismerte el a román külügyminiszter és beszélni kell róla – pláne, ha azt a világ vezető nagyhatalma szorgalmazza, tesszük hozzá. A PSD szóvivője szombaton azt nyilatkozta: a magas rangú amerikai diplomata bukaresti jelenléte „mélységesen pozitív” jel. Ugyanakkor jelzése annak, hogy szemmel tartanak, tehetnénk hozzá. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad), 2014. január 15.„Nem fog lobogni székely zászló vagy Nagy-Magyarország jelképe!”Mit akar az Új Jobboldal? „2004 óta, amikor Arad városában újraállították a Széthúzás és az Évezredes Ellenségeskedés Évezredes Hungáriának nevezett Emlékművét az Román–Magyar úgynevezett Megbékélés Parkjában, amely, úgy tűnik, a magyar irredentizmus és revizionizmus állandó fóruma, miután ott tíz esztendeje megemlékezések történnek a 13 tábornokról, akik állítólag Magyarország vértanúi, a valóságban az osztrák hadsereg szökevény zsoldos tisztjei Erdélyben, akik kalandvágyból és katonai rangok hajhászása, de vagyonszerzés miatt is jöttek ide. És meg is kapták Magyarország részéről. Mindez azonban a román népnek 40 ezer halottjába, száznál több ortodox pap legyilkolásába, több mint 300, a föld színéről ágyútűz által eltörölt román településbe (falu és község) került. És íme, 2004 után a Magyar Megbékélés Parkjában csak a magyarok emlékeznek meg (méghozzá kétszer évente.” Így kezdődik az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) által a Nyugati Jelenhez intézett közleménye. Ennyiből is kiderül, hogy tagjait magyarbarátsággal, illetve a megbékélés szellemének felkarolásával aligha lehet megvádolni. De nem tetszik az aradi szélsőjobboldali szervezetnek a „magyar sovén elemekkel megfertőzött” helyhatóság sem. „Úgy gondoltuk, polgári és hazafias dolog megtisztelni HŐSEINKET és MÁRTÍRJAINKAT” (kiemelés tőlük) legalább egyszer egy évben. KÉNYTELENEK VAGYUNK MEGTENNI EZT A GESZTUST, HOGY ÉBREN TARTSUK EMLÉKEZETÜKET.” A román hősök és mártírok emlékének ébrentartására pedig melyik lenne az alkalmasabb nap, mint március 15. és október 6.? Márpedig a helyhatóság, élén Falcă polgármesterrel, éppen ezt tagadja meg tőlük. „Megmondjuk nyíltan: Falcă Úr nem akarja, hogy békésen tüntessünk, sem március 15-én, sem október 6-án.” Falcă úr ugyanis, mondja az Új Jobboldal, a városi tanácsban egy gyenge többségre támaszkodik, s ha elvesztené az RMDSZ két szavazatát, kockáztatná a többségét. Támadás tárgya a polgármester azért is, mert állítólag soha nem helyezett el koszorút a Román Hősök Emlékművére, pedig románnak, ráadásul mócnak mondja magát. Az azonban, hogy nem ad engedélyt a tüntetésre (az Új Jobboldalnak), világossá teszi, hogy nem hazafi, románellenes és hiányzik belőle a haza hősei iránti tisztelet. Nincs rendjén az sem, áll a nyilatkozatban, hogy az RMDSZ jóval a törvény által megszabott határidő előtt adta be kérvényét a március 15-i ünnepség megtartására. S miközben „nem tudunk március 15-én nem megemlékezni a 40 ezer, kötelességteljesítés közben 1848-ban elesett román mártírról, a székely zászlós, Nagy-Magyarország-térképes, Horthy-fényképes magyar hordáknak románellenes beszédekkel joguk van Falcă polgármester aláírása nyomán tüntetni Aradon. Feltesszük a kérdést: ma, amikor tudni lehet, hogy Magyarország meg akarja vásárolni Erdély földjét, lesz-e bátorsága egy magyarnak is Aradra jönni március 15-én, tüntetni? Mi egy dolgot tudunk: a hatóságok akaratával vagy akaratán kívül mi ott leszünk, kötelességünket teljesítve, a Megbékélés Parkjában március 15-én és garantáljuk minden aradinak és az egész Romániának, hogy itt nem fog lobogni egyetlen székely zászló és Nagy-Magyarországnak egyetlen jelképe sem!” *** Azért ismertettük részletesen a közleményt, hogy olvasóink első kézből, a közreadók szavaiból ismerjék meg az Új Jobboldal kiváló és harcos hazafiságát. No meg hazájuk, de főleg Erdély 1848–49-es történelmének fölényes ismeretét. Míg számos tájékozatlan (magyar és román) történész forrásai négyezerötszáz román és nyolcezerötszáz-kilencezer magyar áldozatot említenek, katonástul-civilestül (pontos adatot még senkinek nem sikerült szolgáltatni), csak egyetlen (aztán a tudatlanok biztonságával görgetett), nem is szakembertől származó forrás szól a 40 ezerről. Mellesleg kíváncsi lennék: miért nem ünneplik meg méltóan hőseiket kiváló hazafiink, mondjuk, a romániai (pontosabban havasalföldi, moldovai) 1848-as forradalom kitörésének, netán elfojtásának évfordulóin (is)? A dátumukat biztosan jól ismerik. A közlemény utolsó előtti és utolsó mondata kimondottan fenyegetés. Lehet, hogy nem csak a magyaroknak kellene felfigyelni rá. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad), 2014. január 20.EnergiatávlatA napokban került nyilvánosságra: 2019-ig hét romániai hőerőművet zárnak be, mert túlságosan környezetszennyezők. Köztük szerepel a dévai (marosnémeti) erőmű egy 210 MW-os blokkja 2017-ben. A hét erőmű összkapacitása több mint 1200 MW. Az ország azonban, mondja a kormányhatározat, nem marad fedezetlen, hisz 2020-ig, az elképzelések szerint, 29 erőmű – új vagy a meglévőkben korszerűsített blokokkal – lép működésbe. Ezek között található a Hunyadi Energetikai komplexum parosényi és dévai energiatermelője, de az aradi CET is – az új erőművek, illetve termelőegysége összkapacitása mintegy 4800 MW lesz. Az energiakérdésekben járatlan embernek ezek a számok keveset mondanak, ezért hozzátesszük: az ország energetikai ellátását valamivel javítják, de távolról sem oldják meg. Románia jelenleg erős energiaéhségben szenved, és nem rendelkezik életképes energetikai stratégiával, amely hosszú távra megszabná e terület (a gazdasággal összhangban lévő) fejlesztési elképzeléseit. Stratégia ugyan van, de szakmabeliek évek óta hangoztatják, hogy újra van szükség, mert a mostani alkalmatlan a jelenlegi, de főleg a jövőbeli problémák kezelésére. Ami biztos: a következő évtizedben az ország ismert kőolaj- és gáztartalékai a felükre csökkennek, és hosszú távon egyre kevésbé lehet rájuk számítani. Vannak azonban nagyon optimista hangok is, egyesek odáig mennek, hogy 2030 tájára Románia nemcsak független lesz az energia szempontjából, hanem nagy exportőrré nőheti ki magát. Optimizmusukat főleg a fekete-tengeri, állítólag hatalmas gáz- és kőolajkészletre alapozzák. A jelenleg egyetlen fúrótorony eredményei „ígéretesek”, de biztosnak aligha lehet elkönyvelni őket. Ezért is kellene az új stratégiában, amely az energiaügyekkel megbízott miniszter szerint idén nyárára készül el, több lábra állítani az ország energiatermelését. Az egyik láb éppen a hőerőművek lennének, köztük a szénnel működők, mert a szénből van a legnagyobb tartalék. A tervekben szerepel a cernavodai atomerőmű újabb két blokkjának megépítése, és egy igen érdekes, pumpáláson alapuló vízerőmű megépítése Kolozsvár közelében, a Meleg Szamoson, amely drága nappali, csúcsfogyasztásban használt villanyenergiát termelne és olcsó éjszakai áramot fogyasztana. Egyelőre azonban sem az atomerőmű bővítésére, sem a vízerőmű megépítésére vonatkozólag nincs biztos határozat. Biztos viszont, hogy az új stratégiát a napi politikától mentesen kellene kidolgozni, amihez aztán bármilyen színezetű jövőbeli kormány tartaná magát. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad), 2014. január 24.Kit érdekel ma a forradalom?Szeretlek benneteket, aradiak! A romániai forradalom – a rendszerváltásra rímelő gengszterváltásnak mondják némelyek, külföldi indíttatás nyomán – 25. évében járunk, több idő telt el azóta, mint a két világháború között. Akik akkor, 1989-ben vagy egy-két évvel korábban születtek, mostanra (talán csak majdnem) elvégezték az egyetemet, sokan külföldön keresnek boldogulást, mivel itthon nem találnak (tisztességesen megfizetett, vagy egyáltalán) munkát – ezt a nemzedéket, valljuk be, nem igazán érdekli a forradalom. Ami volt, az elmúlt, mondják, lássuk, mi van ma… Hogy mi van, azt a kedves olvasó részletezés nélkül is tudja. Tegnapelőtt délután, az Arad Megyei Könyvtárban tartott könyvbemutatón, miközben a legfeljebb harminc főnyi, többségében 50-60 fölötti közönséget vettem számba, ez járt a fejemben. Pedig a könyv – Vă iubesc, arădeni! a címe – az 1989. december végi események kétségtelenül legmarkánsabb, vezető személyiségét, Valentin Voicilă színészt mutatja be, aki még hónapokig, 1990 májusáig Arad megye első ember volt az akkori, nagyon nehéz és zavaros időkben. Nevéhez sem akkor, sem később nem tapadt szemernyi botrány: ma is, mint 1989-ben, ugyanabban a kicsiny, harmadik komfortú (a maiak nem is tudják, mi ez) kétszobás tömbházlakásban lakik Aradon, és, bár „pályázott”, egy városi tanácsosi tisztségig se jutott el, minthogy nem volt hajlandó a hatalomnak behódolni. Petőfit juttatja eszembe, aki annak idején megbukott a követválasztáson, olyan személy ellenében, akinek nevét ma a kutya se tudja. Szóval: erről a Valentin Voiciláról írt könyvet Emil Șimăndan aradi publicista, aki két évtizede foglalkozik a forradalom helyi történetével, és kutatásai során jóformán minden elérhető „forrást” (beleértve a résztvevőket is) felkutatott. Könyve gerincét két interjú képezi. Az egyiket (a 160 oldalas könyvben 56 oldalnyi) a szerző pontosan egy évvel 1989 decembere után vette magnószalagra, amikor a pillanatnyi hatalom a pár hónapja még a megye első emberének számító (időközben Temesvárra szegődött) színészt a forradalom évfordulóján nem engedte szóhoz jutni („a forradalom felfalja gyermekeit”), a másikat, a kisebbik terjedelműt, 18 évre rá, amikor már számos, 1989-cel kapcsolatos kérdés tisztázódott (vagy végleg homályba veszni látszott). A kötet többi írása bevezető, a romániai és az aradi forradalom kronológiája, a költőről, a színházi és filmszínészről, újságíróról szóló ismertető. Felvetődik természetesen a kérdés: miért a forradalom 24. évfordulóján látott napvilágot Emil Șimăndan kötete, amelynek anyaga lényegében 23, illetve 6 évvel ezelőtt elkészült? A szerző, magánbeszélgetés során – majd a könyvbemutatón is – bevallotta: annak idején nem volt mersze közreadni az anyagot, illetve azt csak részben idézte a forradalomról szóló köteteinek egyikében. (Az interjúkötetet olvasva és a szerző esetét ismerve – annak idején az utcán összeverték, és egyik kéziratát elrabolták – nem is tűnik indokolatlannak a félelem.) Most jött el az idő, amikor az Állami Levéltár aradi fiókjának vezetője, Eugeniu Criste 2013 vége felé előállt az ötlettel, és a könyv finanszírozására is vállalkozott, hogy teljes egészében közreadja azokat a beszélgetéseket, amelyeket az Aradon általa vezetett forradalomból kiábrándult színésszel folytatott. A könyvbemutatón Valentin Voicilă azt mondta: nem akarta, hogy ez a könyv megjelenjen, hiszen nem hiszi, hogy hős lenne. Amikor 1989 december 21-én kora délelőtt, a tüntetés zaját hallva elindult hazulról, az aradi Kispiac környékéről, félelmet nem, de emberfeletti erőt érzett, s ez szerinte csak az Úr műve lehetett. „Eszköz voltam az Isten kezében, ezért semmiféle elismerés nem illet. A Városháza előtt, a tankokkal szemben is a legerősebb fegyverünk a Miatyánk volt” – mondotta a szerda délutáni, estébe nyúló könyvbemutatón, amelyen kedvenc költője, Eminescu I. Levelét is elszavalta. A kötetet pedig, ha módjuk van rá, feltétlenül érdemes elolvasni. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad), 2014. február 4.HáttérSokféle oka lehet annak, hogy büntetésüket töltőket szabadon bocsátanak. Előfordulhat – bár elenyészően ritkán –, hogy bebizonyosodik ártatlanságuk, a cselekményt, amivel vádolták őket, nem ők követték el. Változhat az elkövetett cselekmények társadalmi megítélése, gyakran nemzetközi nyomásra – például, fél évszázaddal ezelőtt, a politikai foglyok szabadon bocsátása. Változhat – különböző okokból – a büntető törvénykönyv, az az addigiaknál kisebb mértékű büntetéseket ró ki bizonyos törvénybe ütköző tettekre. És van olyan is, amiről nemigen beszélnek nyilvánosan, hogy megteltek a börtönök, az államnak nincs pénze újabbak létrehozására, vagy a fogva tartás növekedő költségeinek biztosítására. Ha gyorsabban „forog” az állomány, azaz egy fogvatartott kevesebbet ől a rácsok mögött, ugyanazzal az infrastruktúrával és személyzettel több elítéltet lehet „kiszolgálni”. A büntetés-végrehajtási intézet ugyanis költséges dolog, nehéz teher a társadalomra, és az állam a börtönök fenntartására szolgáló alapokat csak az adófizetők pénzéből teremtheti elő. És nem is kevésből. Romániában egy fogva tartott havi kb. 2200 lejébe kerül a társadalomnak, a minimális fizetés majd’ háromszorosába. Ennek töredékét teszi ki a rabok élelmezése, a zömét a börtön fenntartása és a járulékos költségek, a (több mint 12 ezer) börtönőr és egyéb alkalmazott fizetése. Romániában február elsején vált hatályossá az új büntető törvénykönyv, amely számos bűncselekményre az eddiginél lényegesen kisebb büntetéstételeket szab ki, így azok, akik az új törvény szerint már letöltötték büntetésüket, szabadon bocsáthatók. Ennek következtében már az első napon 122-en hagyták el a fogvatartási intézeteket (ehhez bírói határozat szükséges), és további szabadon bocsátások várhatók. Nem kell azonban attól tartani, hogy kiürülnek a börtönök, mint ahogy azt egyesek jósolják. Ha az új büntető törvénykönyv engedékenyebb a réginél sok tekintetben, a visszaesőket – akik jelenleg a rácsok mögöttiek jó 45 százalékát teszik ki – szigorúan bünteti. Az új büntető törvénykönyv és perrendtartás, mondhatni: természetesen, nem találkozott egyöntetű elismeréssel. A gyakorlat fogja eldönteni, hogy érdemes volt-e megalkotni. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad), 2014. február 14.Mit nyújt a költségvetés az aradi magyarságnak?Megszavazta a városi tanács Arad idei költségvetését. Az RMDSZ részéről a tanácsban az aradi magyarokat képviselő Bognár Levente alpolgármester és Cziszter Kálmán tanácsos a helybeli magyarság sajátos érdekeit is igyekeztek érvényesíteni. Mennyiben sikerült? – kérdeztük az alpolgármestertől. – Mint minden évben, most is az volt a célunk, hogy az általános városfejlesztési, -karbantartási stb. célok olyan mellett olyan tételek is bekerüljenek a költségvetésbe, amelyek a magyarság önazonosságának megőrzését szolgálják, azt, hogy otthonosabban érezzék magukat ebben a városban. A Csiky Gergely Főgimnáziumban idén is folytatódhat a régi épület felújítása, 350 ezer lej szolgál javításra, ablakok cseréjére. – Apropó, Csiky: hallottunk olyan hangokat, amelyek sokallták az iskolának nyújtott szociális ösztöndíjak számát. – Volt egy kis vita arról, hogy miért kap annyi ösztöndíjat – összesen 135 ezer lejt, jóval az átlag felett – a Csiky. Mi azzal érveltünk, hogy a város húsz középiskolája közül ez az egyetlen magyar, amelynek a megye utazó diákjait is fogadnia kell, a szociális támogatásra tehát nagyobb az igény. – Ön a költségvetés vitája során módosító indítványt tett az egyházaknak szánt támogatás növelésére, amit el is fogadtak. Mit sikerült elérni a magyar egyházak számára? – Azt, hogy az egyházaknak szánt összeg 15 százaléka a katolikus, református, evangélikus, magyar baptista egyházközségeknek jusson. Az utóbbi időben mindig sikerült évente egy kicsivel nagyobb összeget biztosítani az előzőnél, így volt idén is. – Mi jutott a sajátosan magyar kulturális és egyéb rendezvényekre? – 200 ezer lejt szavazott meg a költségvetés a magyarság szempontjából meghatározó jelentőségű rendezvényekre. Március 15-re, az Aradi Magyar Napokra és október 6-ra, a Magyar Kultúra Napjára gondolok elsősorban. Idén is sikerült jelentős összeget biztosítani a kamaraszínházon keresztül a nagyszínházi magyar előadásokra. Idén végre sor kerülhet a Megbékélés Parkjának régóta esedékes rendezésére, a Szabadság-szobor újraállításának 10. évében. Erre 3,148 millió lejes összeget irányoz elő a költségvetés, ennek mintegy felét még 2007-ben az RMDSZ kormányzati támogatásként irányított Aradra. Azóta különböző jogi problémák miatt halasztódott a dolog, módosítani kellett a városrendezési tervet. Az eredeti terv szerint le kellett volna bontani a tér nyugati végében lévő házakat a park kiterjesztéséhez, ezt azonban nem lehet megvalósítani, mert a törvény tiltja az önkormányzatnak a lakásvásárlást. Az új terv szerint megnyitják a tér víztorony felé vezető részét. – Erről már régebben is szó esett; hogy áll most az ügy, hogy pénz is van rá? – A kivitelezésre jelentkező cégek letették versenytárgyalási javaslataikat. Ha minden rendben megy és valamelyikük megnyeri a pályázatot, a tervet hat hónap alatt kell kivitelezni. Az elképzelések szerint április közepe táján megindulhatna a munka, és október 6-ra el is készülne. A munkálat keretében nemcsak a tér megnagyobbítására, a víztorony felé történő kinyitására kerül sor, hanem a tér – kövezet, padok, öntözőrendszer – teljes felújítására is. – Bár általános városi érdek, a magyarság számára megkülönböztetett fontosságú a határokon átnyúló, testvérvárosokkal ápolt kapcsolat. – Kiemelt fontosságot kap idén az éppen húszéves kapcsolat Arad–Gyula között, de az Arad–Pécs, Arad–Budapest XII. kerülete közötti együttműködés is, amelyeket bővíteni szeretnénk. Sikeres évek óta a Békéscsaba–Arad–Békéscsaba szupermaraton, amelyre idén az eddiginél nagyobb összeget szán a költségvetés. Jámbor Gyula 2014. február 15.NövekedésA súlyos belpolitikai viszályok mellett van néhány olyan hír is, ami némi bizakodásra adhat okot a romániai átlagpolgárnak, aki pedig nagyon megelégelte a végeérhetetlennek tűnő mocskolódást, amit nagyon sokan – joggal, jogtalanul – úgy könyvelnek el, mint az ország érdekeinek feláldozását a politikusok egymással és a hatalomért folytatott elvtelen harcainak oltárán. Most azt olvassuk két külföldi hírügynökség jelentésében is, hogy Románia az elmúlt esztendő utolsó negyedévében az utóbbi öt esztendő legnagyobb növekedési ütemét produkálta, mintegy 5 százalékkal magasabbat a 2012. évi hasonló időszaknál, Románia gazdasága pedig az elmúlt év viszonylatában, az Országos Statisztikai Hivatal előzetes becslései szerint 3,5 százalékos növekedést ért el. A negyedik évnegyedi adat 1,7 százalékkal jobb a harmadik negyedévinél, a javuló tendencia tehát egyértelmű. Kezd helyrejönni az elmúlt évek világgazdasági válsága által nagyon megtépázott román gazdaság? A növekedés – azon túl, hogy a tavalyi eredményeket a kitűnő mezőgazdasági év is jelentősen „megdobta” – mindenekelőtt a tavaly majdnem 50 milliárd eurós exportnak tulajdonítható, a kivitelnek pedig jó háromnegyedét a Romániában megtelepedett multinacionális vállalatok adják. A „zászlóshajók” az autógyártó cégek, a pitești (mioveni) Dacia-Renault és a craiovai Ford. Éppen ezért keltett pánikot a napokban a hír, hogy a Renault kivonná tőlünk termelését és Afrikába helyezné át, ahol egyrészt a munkaerő sokkal olcsóbb, másrészt jobbak a szállítási feltételek – a multik számára pedig a költségcsökkentés alapvető követelménynek számít a konkurenciaharcban. Tetszenek-e vagy sem, igényeikre (például a szállítást meggyorsító autósztráda) oda kell figyelni. Románia egyébként nem egyedüli „bezzeg gyerek” Kelet- és Közép-Európában: egy egész sor ország gazdasága teljesített jól (legalábbis az előzőeknél jobban) az elmúlt időszakban. Csehország és Magyarország a tavalyi esztendő végére az utóbbi jó fél évtized legjobb eredményeit tudta felmutatni, valamivel a várakozások fölött, Lengyelország is érezhetően előbbre lépett, bár picivel az elvárások mögött maradt. Lehet, hogy a térség kezd kimászni a gödörből? Ha Románia igen, az aligha a politikai osztály nagyon sikeres politikájának köszönhető. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad), 2014. február 15.Jubileumi év, újabb lépés az Arad–Gyula kapcsolatbanTöbb köt össze, mint amennyi elválaszt Dr. Görgényi Ernő gyulai polgármester és Bognár Levente aradi alpolgármester (középen) az idei együttműködési szerződés Idén lesz 20 esztendeje, decemberben, annak, hogy aláírták a – gyulai kezdeményezésre egy akkori középiskolás diák, Susánszki Imre ötletéből kiindult – Kézfogások elnevezésű, testvérvárosi kapcsolattá fejlődött együttműködést a magyarországi Gyula és a romániai Arad között. Ma, amikor, szerencsére, se szeri, se száma a romániai és külföldi helységek közötti hivatalos (testvérvárosi vagy partner-)kapcsolatnak, nem könnyű elképzelni, mit jelentett ez akkor. Röviden: amolyan úttörő lépést a két ország kapcsolatában. Ma már, örömmel írom le, nem szenzáció egy újabb közös Arad–Gyula-rendezvény, projekt: hozzátartozik a hétköznapokhoz. Az idei önkormányzati és egyéb találkozók legfeljebb annyiban különböznek a többitől, hogy jubileumi rendezvények, s mint ilyeneknek, a szokásosnál jobban megadják a módját. Ma délelőtt az aradi városháza dísztermében aláírták az Arad és Gyula közötti 2014-es együttműködési programot. Jubileumi évről lévén szó, a program az előzőkhöz képest valamivel gazdagabb, valamivel több a közös rendezvény. De a magam részéről ennél is fontosabbnak tartom, hogy a felszín alatti – a két városvezetőség „kötelező” – futballmérkőzéssel, közös ebéddel, koccintással stb. egybekötött találkozásain, megbeszélésein (távolról sem elítélendő vagy kárhoztatandó összejövetelein) túlmenő „mélyrétegi” kapcsolatok az igaziak. Az, hogy aradiak (fogalmazzunk pontosabban: a határ mentiek) szervezett vagy szervezetlen formában tízezer számra felkeresik Gyulát, fürdőjét, hogy az ottaniak eljönnek az aradi filharmónia hangversenyeire, megnézik a Szabadság-szobrot és más helyi nevezetességeket, civil-, kulturális és egyéb szervezetek tartanak egymással hasznos kapcsolatot stb. A testvérvárosi kapcsolat, mindinkább gyakorlatilag is, a polgárokról szól, az európai polgárokról, akik hazájukban élnek, dolgoznak, de a külföldi testvérvárosban is „otthon” vannak. A mai összejövetelt, házigazdaként, Bognár Levente aradi alpolgármester nyitotta meg – román és magyar nyelvű beszédéhez tolmácsra természetesen nem volt szükség. Üdvözölte a gyulai vendégeket – dr. Görgényi Ernő polgármesterrel az élen –, Florin Vasiloni gyulai román főkonzult (aki tavaly decemberben Gyulán, a Kézfogások létrejöttének 19. évfordulóján is jelen volt), Szilágyi Tamás gyulai és Stark Erika aradi projektfelelőst, az aradi és gyulai önkormányzatok képviselőit. Beszédek hangzottak el – gyulai polgármester, a gyulai román főkonzul, az aradi alpolgármester részéről –, amelyek egyöntetűen az együttműködés eredményeiről, hasznáról és folytatásának reményeiről szóltak. Lássuk röviden, mit tartalmaz az Arad–Gyula együttműködés 2014. évi terve. Februárra a szakmai tevékenység és a család témájának megbeszélésére kerül sor – a konferencia ma kezdődött, miután csütörtökön a gyulai vendégek és vendéglátóik két, többségükben (mintegy 80%-ban) nőket foglalkoztató aradi vállalatot kerestek fel. Áprilisban Gyulán rendeznek nemzetközi konferenciát ugyanebben a témában (amelyet még további négy összejövetelen tárgyalnak meg, a más testvérvárosok pozitív tapasztalatait is összegző könyvet is megjelentetnek), júniusban az aradi és gyulai önkormányzati képviselők focimeccsére kerül sor Aradon, júliusban aradi képzőművészek gyulai alkotótáborban vesznek részt, augusztusban gyulaiak részvételére kerül sor az Aradi Napokon, szeptemberben pedig a focimeccs gyulai visszavágóját tartják meg. Október 6-án hivatalos gyulai küldöttség lesz jelen a vértanú tábornokok tiszteletére szervezett aradi rendezvényen, novemberben Gyulán, decemberben pedig Aradon kerül sor a Kézfogások 20. évfordulójának megünneplésére. Az alkalomra egyébként kétnyelvű kiadvány is megjelenik, képzőművészeti kiállításokra kerül sor (Aradon Kohán-tárlatot terveznek), előkészítik az aradi vértanúk relikviáinak gyulai kiállítását, együttműködési terveken dolgoznak a partnerkapcsolatok keretében benyújtandó uniós pályázatokra, civilszervezet alakul az Arad–Gyula baráti kapcsolatok ápolására stb. Florin Vasiloni gyulai román főkonzul a továbbiakra is gyümölcsöző – a két ország baráti viszonyait is elősegítő – együttműködést kívánt a két városnak. Csatlakozunk a jókívánságokhoz. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad), 2014. február 27.Egyre többek számára fontos a magyarság megéléseSzámolni kell a határokon túliakkal Aradon járt hétfőn HIDVÉGHI BALÁZS, 2012 novemberétől a Fidesz határon túli magyar közösségekért és magyar diaszpóráért felelős stratégiai igazgatóhelyettese, tavaly júliustól országgyűlési képviselő, a magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának tagja, a Nemzeti Összetartozás Bizottságának alelnöke. Az alábbi beszélgetést február 25-án a délutáni órákban rögzítettük Aradon, a Tulipán könyvesboltban. – Aradra jött, vagy más megyékbe, más városokba is ellátogat?Kikkel találkozott, találkozik, van-e tájékoztató vagy tájékozódó jellege ennek az útnak a magyarországi választások előtt? – Mind a kettő fontos részét képezte. Mostani utamon Aradra látogatok, majd Dévára, Gyulafehérvárra és Torockóra, és a cél valóban az, hogy találkozzak a magyarság vezetőivel, polgármesterekkel, képviselőkkel, egyházi és közösségi vezetőkkel, és hogy beszéljünk közös ügyeinkről, így például arról, hogy a magyarországi választások most már nagyon hamar sorra kerülnek, április 6-án, és a regisztrációs, feliratkozási időszak az utolsó fázisába ért. A romániai, erdélyi magyaroknak regisztrálniuk kell ahhoz, hogy élhessenek szavazati jogukkal, a regisztrációhoz azonban jó, ha segítséget nyújtanak a magyar képviselők, a magyar politikai szervezetek, egyházi, közösségi vezetők – erről tárgyalok az itteniekkel. – A felsorolt települések a szórványvidéket képezik. Kizárólag ezekre látogat? – Ezen a héten igen. Ez egy dél-erdélyi körút. A múlt héten Székelyföldön jártam, Marosvásárhelyen, a Nyárád mentén, Csíkszeredában, nemrég voltam Szatmárnémetiben, a Partium más részein is. Igyekszem minél több helyre eljutni. – Magyarországon, a választási kampányban érződik az, hogy a pártok versengenek a külhoni magyarok szavazataiért? – Első alkalommal kerül sor Magyarországon olyan választásra, hogy a határon túli magyarok, és elsősorban a Kárpát-medenceiek aktivitása és érdeklődése nagyon magas ebben az ügyben, hogy ők is részt vehetnek a döntésben. Ez megváltoztatja a magyar politikai palettát és a magyar politikai kommunikációt is, nagyon helyesen és nagyon jó irányban, hisz ezentúl számolni kell a határon túli magyar honfitársainkkal is, az ő szavazatuk is hozzájárul és benne lesz abban a döntésben, ami majd az új Országgyűlést és ilyen értelemben az új kormányt eredményezi Magyarországon. Az állampolgársági törvénynek köszönhetően kerül erre sor, és lehetőség, első alkalom, ezért mondjuk azt, hogy ezzel élni kell, ebből nem szabad kimaradni. Hozzá kell szoknunk mindannyiunknak, magyarországiaknak, Kárpát-medencei honfitársainknak is, hogy legfontosabb ügyeiben a magyar nemzet közösen dönt, s ennek a döntésnek immár a dél-erdélyi magyarok is részesei lehetnek. – Köztudott: a Fidesznek köszönhető, hogy a határon túli magyarok is megkaphatták, megkaphatják a magyar állampolgárságot, nagyon sokan igényelték is már, ami a választásokon való részvétel jogával is jár. Ezen túlmenően: hogyan foglalná össze röviden a Fidesz határon túli magyarokkal, a diaszpórával kapcsolatos politikáját? – A Fidesz számára a párt megalakulásától, 1988-tól kezdve mindig is nagyon fontos volt a magyar nemzet egysége, a magyar nemzetben gondolkodás és annak a realitásnak a figyelembe vétele, hogy a magyar állam, Magyarország és a magyar nemzet határai nem esnek egybe. Ez felelősséget ró a magyarokra, és a 2010-ben elfogadott új magyar alaptörvény erről már konkrétan beszél is, beszél arról a felelősségről, amelyet a magyar kormány, a magyar állam visel a határain túl élő magyarokért. Azt szoktuk mondani, hogy világnemzetben gondolkodunk. A magyarság a világ számos pontján jelen van, tradicionálisan a Kárpát-medencei területeken, ahol autohton, őshonos kisebbségeket képez. Nagyon sokan elhagyták már ezt a vidéket, és Európában, Amerikában, szerte a világban élnek. Rájuk is számítunk, ezek a magyar közösségek is fontosak, velük is igyekszünk kapcsolatot tartani, megerősíteni a kommunikációt, erőforrásként tekinteni arra a helyzetre, hogy ilyen sok helyen, sokfelé, ilyen sokféle környezetben élnek magyarok. Ez egy új megközelítés, azt gondolom, és talán ezzel lehet összefoglalni azt, hogy miként gondolkodunk a magyarságról, a magyar nemzetről a XXI. század elején. – Ön sokfelé járt már a határon túli magyar közösségekben, sokféle emberrel beszélgetett. Hogyan látja: milyen manapság a határon túli magyarok magyarság- és identitástudata, anyaországhoz való viszonya? – Azt látom, hogy nagyon sok, és egyre több magyar számára fontos a magyarságot megélni. Ennek egyik lehetséges módja, egyik fontos eleme az, hogy magyar állampolgárságot kaphatnak vagy visszakaphatnak ezek a honfitársaink. Az a nagyon magas szám, ami a kérelmeket és a már letett állampolgári esküt illeti, az mutatja ezt, a múlt év végén, decemberben már az 500 ezredik állampolgári esküre került sor ünnepélyes körülmények között, többek között a magyar Országgyűlés épületében, és ez a szám azóta is folyamatosan növekszik. Ez nagyon nagy siker, egy közös magyar siker, és nyilván nem fog megállni most, a választokkal a folyamat. Aki magyar identitású, és szeretné hivatalosan, közjogilag is megélni, erre lehetősége lesz a kormányváltást követően is. A szórványban élő magyarok helyzete nyilvánvalóan mindig a legnehezebb. Én azt látom, hogy erősebb, összehangoltabb erőfeszítésre van szükség például az oktatási támogatás, az oktatási helyzet és a szórványban való megmaradás kérdésében, Ez nyilván mindig az adott közösségnek is a feladata, például a romániai magyaroké, hisz itt él nagyon sok magyar a szórványban, de ebben az anyaországnak is fontos szerepe van. Létezik számos olyan fórum, tanácskozás, ami ezzel foglalkozik, ezeket erősíteni kell, és amikor a költségvetést tervezzük otthon, figyelemmel kell lenni arra, hogy a magyar identitás megőrzésére pénzt is kell szánni, adott esetben több támogatást. Az ország erőforrásainak megfelelően nyilván, hiszen Magyarországnak is erősödnie kell ahhoz, hogy még inkább támogatni tudja a határon túl élő közösségeket. – A statisztikák szerint évről évre csökken a magyarság száma Magyarország határain túl. Az anyaországot körülvevő országok, amelyekben a legtöbb magyar él, hogyan biztosítják a nemzetiségi és egyéb jogokat, amelyek a magyarság megmaradásához szükségesek? – Kezdjem azzal, hogy a magyarság számának csökkenése, sajnos, nem csak a határokon túli vidékeken probléma, a Magyar Köztársaság népessége, sőt, a legtöbb környékbeli ország népessége is csökken. Tehát ez demográfiai probléma egyrészt, amire keresni kell a megoldást. Nagyon reménykedem abban, hogy ez a több évtizede tartó negatív trend meg fog fordulni – a magyarság szempontjából is. Ami a kérdés második részét illeti: számos jogot biztosítanak ezek az országok, de azt hiszem, amíg követelésekkel, és jogos követelésekkel állnak elő magyar szervezetek, akár Romániában, akár Szlovákiában, akár más területeken, addig az adott országok kormányainak kötelessége ezeket a követeléseket megvizsgálni, tárgyalni a magyar közösségekkel, és azokat a jogokat – kisebbségi nyelvhasználati, jelképhasználati, autonómiára irányuló megalapozott követeléseket – el kell fogadnia. Ezekben a legfontosabb szerep megint csak az adott közösségeké, ott kell kivívni az autonómiát, ahol az adott közösség él, de a magyar kormánynak és Magyarországnak kötelessége ezeket támogatni. Alaptörvényünk ezt támogatja is, konkrétan fogalmazva, amikor azt mondja: támogatjuk az önkormányzat létrehozására vonatkozó törekvéseket a határon túli közösségek megmaradására stb. Fontos dolgok ezek, és hosszas munkát igénylő feladatok. – A legújabb hírek szerint a román kormánykoalíciós válság közepette a Nemzeti Liberális Párt kilép a kormánykoalícióból és a Szociáldemokrata Párt bevenné az RMDSZ-t a kormányzásba. Üdvözölnék ezt a döntést? – Ezt a döntést hagyjuk meg a Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek, hiszen róluk van szó, egyelőre a román kormánykoalíció még egyben van (szerk. megj.: az interjúra a Nemzeti Liberális Párt kormányzatból való kilépése előtt jó hat órával került sor). Követem a román belpolitikai eseményeket, és látom, hogy ez egy hosszas kötélhúzás, ami az energiákat elveszi a valós kormányzástól (legyen ez az ő problémájuk). Nem tudom, ez egy komoly politikai döntés kell legyen az RMDSZ részéről. – Ön egyik előadásában úgy fogalmazott, hogy a kis lépések politikájának a híve. Úgy hiszem, ezt a kijelentést jónéhány romániai magyar politikus nem díjazná, hisz vannak olyanok, akik a „kis lépések politikája” ellen szavaznak. – Inkább úgy fogalmaznék, hogy mindig az adott politikai helyzethez alkalmazkodva kell megtalálni a megfelelő politikát, a megfelelő válaszokat. Egyrészt a politikai helyzet változhat is változik, Európában is azt látjuk, hogy adott esetben egészen más helyzet alakulhat ki, megváltoznak a szövetségi viszonyok, egy koalíció alakul, aztán egy teljesen más összetételben folytatódik egy kormányzás. Ezekhez a viszonyokhoz óvatosan és okosan kell viszonyulni. Nem hiszem, hogy receptet lehetne írni arról, mi a jó megoldás, politika. Az a jó politika, amely a legtöbb sikert hozza annak a közösségnek, amelyet képvisel. Adott esetben például az erdélyi vagy romániai magyar politikában szerintem az a legfőbb mérőszempont, hogy mi módon lehet a helyi magyarság érdekeit, védelmét, identitásának megerősődését stb. a legjobban érvényesíteni. A lépéseket ez alapján kell eldönteni, hogy mikor mi a jó. Ez lehet a kis lépések politikája, időnként jobb lehet a hattározottabb, radikálisabb fellépés, ugye, a kettő elegye lesz az, ami a legtöbb sikerhez vezet. De mindig az adott helyzethez kell viszonyítani, abból kell kiindulni. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad), 2014. március 5.28 százalékban technokrata kormányKedden a román parlament szakbizottságai meghallgatták a Ponta III kormány új minisztereit – azokat, akik eddig még foglaltak ilyen tisztséget, illetve a számukra új minisztérium élére álltakat. A hétfőn bejelentett, de véglegesnek a parlamenti szavazat után se tekinthető új kormányban hét ún. technokrata – szakértőkből álló, de pártoknak (elvileg) el nem kötelezett miniszter szerepel. A technokrata miniszter se túl gyakorinak, de igazán ritkának sem számít, a kormányalakításoknál akkor szoktak közreműködésükhöz folyamodni, amikor „pártvonalon” (egy párton vagy koalíción belül) nem találnak megfelelőnek ítélt tárcavezetőt (például azért, mert a „régi motorosok” valamilyen okból lejáratták magukat). Nos, a volt USL-kormányban, amelyből a Nemzeti Liberális Párt nemrég kilépett, és ellenzékbe vonult, volt (hogy ne mondjuk: maradt is) néhány inkompetens, hozzá nem értő miniszter, de a cseréket a helyzet változása ettől függetlenül is szükségessé tette. Ponta miniszterelnök pár merésznek tűnő húzást hajtott végre az új kormányban, többek között azzal, hogy néhány tárcát úgymond ismeretlen (30–40 év közötti) fiatalok kezére bízott. A legmerészebb közülük Ioana Petrescu pénzügyminiszterré jelölése. Az Egyesült Államokban végzett, a Harvard Egyetemen doktorált (ami általában nem rossz ajánlólevél), negyvenen inneni hölgy közpénzügyi, gazdaságfejlesztési és nemzetbiztonsági szakosítással rendelkezik. Indulásnak nem rossz, bár Romániában aligha garancia arra, hogy nehéz feladatát sikeresen el tudja látni. Petrescu egyébként tavaly szeptembertől a miniszterelnök kabinetjében tanácsadói szerepkört töltött be. Némi meglepetés Gabriela Szabo (Szabó Gabriella) – tény, hogy magyarul nemigen beszél) ifjúsági és sportminiszterré történő kinevezése. A kiváló, besztercei születésű olimpiai és világbajnok, számos egyéb éremmel is bíró középtávfutót (edzője és férje Gyöngyössy Zsolt volt) 1999-ben a világ legjobb atlétanőjének választották. Kérdés, hogy elég lesz-e számos érme a román ifjúsági és sportélet magas szintű irányításához. „Vadonatúj” (tárca nélküli) miniszter Florin Jianu, aki a turizmus és kis- és középvállalatok, üzleti ügyek (meglehetősen furcsa párosítás!) kérdéseiért felelős. 38 éves, soha nem volt politikai párt tagja, ellenben öt éve a Fiatal Romániai Vállalkozók Patronátusának, 2012-től a Fiatal Vállalkozók Európai Patronátusának az elnöke is. A kis- és középvállalkozások fejlesztése az országnak kétségkívül fontos kérdése – tud –e hozni valami újat, meggyőzőt ebben a tekintetben? A 36 éves Răzvan Nicolescu energiaügyekkel megbízott miniszter 2004-ben PD-s egyetemistaként kezdte karrierjét. Három évig (2006–2008) Románia európai uniós energetikai megbízottja, 2007–2008-ban az EU–Oroszország párbeszéd-csoportban is képviselte országát, 2008-tól a Petrom menedzser-csapatának tagja. Aurelia Cristea (45) Kolozs megyéből került fel a nagypolitikába, a PSD képviselőjeként. Megyei tanácsos, a legutóbbi választások óta parlamenti képviselő. A Biztosítás-Felügyelő Bizottság tagja volt, és azt mondják, szép kis vagyon birtokosa. Răzvan Cotovelea (41) az információs társadalom tárca nélküli minisztere 2004–2009 között az ACIS, a Strukturális Eszközök Irányításának vezérigazgatója volt, utóbb, 2011-ig, az EU vissza nem térítendő pénzügyi támogatása országos bizottságának második embere, majd a Külügyminisztérium államtitkára. 2013. február elsején Ponta miniszterelnök menesztette. A fiatalok közül kilóg Eugen Nicolicea mérnök, jogász, a parlamenti kapcsolattartással megbízott miniszter. 57 évesen „régi motoros”, 1992-től parlamenti és régi PSD-tag 2009-ig, amikor átnyergelt az UNPR-hez. Arról ismert, hogy a parlamenti tagok „szuper-immunitásának” vehemens ellenzője. Szintén nem fiatal Bogdan Stanoevici (56), a határon kívül élő románok ügyeivel megbízott tárca nélküli miniszter. Foglalkozására nézve filmszínész (az USA-ban elnök, kormányzó lett filmszínészből), 2011-ben tért vissza a forradalom előtt elhagyott hazájába. Nem tartozik az újak közé az RMDSZ két politikusa, de ejtsünk róluk is néhány szót. Kelemen Hunort, a 46 éves új kulturális minisztert (2009–2012 között kulturális miniszter, 1997–2000 között kulturális államtitkár), jeles publicistát, a Korunk egykori szerkesztőjét, két verseskötet szerzőjét aligha kell bemutatni a magyar olvasónak, akit legfeljebb állatorvosi végzettsége lephet meg némiképp. A 36 éves Korodi Attila környezetvédelmi miniszter 2007–2008-ban, tehát még fiatalabban, a Tăriceanu-kormányban betöltötte ezt a funkciót, 2012 áprilisában az Ungureanu-kormányban is ezt a tárcát vezette. Amiről mindenki ismerheti a hazai politikai életben: a Verespatak-projekt ellenzője. Egyébként Bukarestben végezte, az ottani Műegyetemen, német nyelven a gazdasági mérnöki szakot. Mostantól új összetételű kormány áll Románia élén. Jó lenne hinni, de legalább remélni, hogy az eddigi legjobb. Rossz és gyenge kormányokkal ugyanos, az elmúlt negyedszázadban, tele van a padlás. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad), 2014. március 18.Kisebbségi szabadságKelemen Hunor március 15-i beszédét olvasva furcsa gondolat járhat az ember fejében: vajon mennyit mondott belőle Románia újdonsült kulturális minisztere, miniszterelnök-helyettese, vagy ez esetben a szónok személyisége „kettészakadt”, és csak az egyik fele, a romániai magyarság érdekvédelmi szövetségének elnöke szólalt meg? Kimondhat-e olyan dolgokat a magát nemzetállamnak valló ország magas rangú – és hát kormánytagként a kormány politikájával egyetértésre „ítélt” tisztségviselője, mint amilyet a kisebbségi sorban élő, s ezzel a sorssal dehogy is mindig elégedett kisebbség vezetőjének kötelessége kimondani? Azt, például, hogy a kisebbség szabadsága, a legnagyobb kincsünk, könnyen veszélybe kerülhet, s ha ki is vívtunk belőle valamennyit, az nem tekinthető egyszer s mindenkorra érvényesnek és visszavonhatatlannak: újból és újból, napról napra ki kell állnunk, meg kell küzdenünk érte, és, nem feladva az eddigi eredményeket, újabb célokat kitűzni. Kérdés, hogy van-e teljes szabadság (ha netán mégis, akkor az milyen és meddig terjedő), de egészen bizonyos, hogy attól a hazai magyarság nagyon messzire van. Szabadságérzetünk, egyetértve a március 15-i szónokkal, erősödött az elmúlt negyedszázadban, de bűnös mulasztás lenne hátradőlni, amíg napjainkban olyan, mondhatni elemi dolgot sem tudunk felmutatni, mint az önálló magyar orvosi kar, amely már fél évszázaddal ezelőtt létezett. A szabadságjogok korlátozása tehát nemcsak elméleti veszély, hanem nagyon is valóságos, és az erre irányuló kísérletek nem szűntek meg. Sőt, az elmúlt időszakban, a szövetségi elnök szavaival élve „szemmel látható módon felerősödtek és elszaporodtak a közösségünk elleni támadások”, küzdeni kell az iskoláért, a minden szintű anyanyelvi oktatásért (akkor is, ha ez elvileglehetséges – de hány, elvileg kisebbségi jogokat biztosító, de be nem tartott törvény van?), a közösségi szimbólumok használatáért, egykor elkobzott javaink visszaszolgáltatásáért, és általában nemzeti identitásunk megőrzéséért. Sokan hiszik még Romániában, hogy ha bizonyos szabadságjogokat megadnak a magyar (és általában a) kisebbségnek, akkor nekik kevesebb marad, holott éppen fordítva van: ha a jogaival elégedett kisebbség jól érzi magát országában és igazi hazájának tekinti azt, a most aggodalmaskodóknak is jobb lenne a köz- és szabadságérzete. Persze, a sokfelé már kipróbált és bevált „receptet” nálunk is ki kellene próbálni… Kíváncsiak lennénk, hány hazai, nem magyar politikus olvasta, olvassa el figyelmesen Kelemen Hunor március 15-i beszédét, amelyet ajánlanék számos, a magyarság törekvéseit rendszeresen és rosszindulattal félremagyarázó publicistának is. Esetleg kicsit elgondolkoznának fölötte. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad), 2014. március 19.Kisebbségi szabadságKelemen Hunor március 15-i beszédét olvasva furcsa gondolat járhat az ember fejében: vajon mennyit mondott belőle Románia újdonsült kulturális minisztere, miniszterelnök-helyettese, vagy ez esetben a szónok személyisége „kettészakadt”, és csak az egyik fele, a romániai magyarság érdekvédelmi szövetségének elnöke szólalt meg? Kimondhat-e olyan dolgokat a magát nemzetállamnak valló ország magas rangú – és hát kormánytagként a kormány politikájával egyetértésre „ítélt” tisztségviselője, mint amilyet a kisebbségi sorban élő, s ezzel a sorssal dehogy is mindig elégedett kisebbség vezetőjének kötelessége kimondani? Azt, például, hogy a kisebbség szabadsága, a legnagyobb kincsünk, könnyen veszélybe kerülhet, s ha ki is vívtunk belőle valamennyit, az nem tekinthető egyszer s mindenkorra érvényesnek és visszavonhatatlannak: újból és újból, napról napra ki kell állnunk, meg kell küzdenünk érte, és, nem feladva az eddigi eredményeket, újabb célokat kitűzni. Kérdés, hogy van-e teljes szabadság (ha netán mégis, akkor az milyen és meddig terjedő), de egészen bizonyos, hogy attól a hazai magyarság nagyon messzire van. Szabadságérzetünk, egyetértve a március 15-i szónokkal, erősödött az elmúlt negyedszázadban, de bűnös mulasztás lenne hátradőlni, amíg napjainkban olyan, mondhatni elemi dolgot sem tudunk felmutatni, mint az önálló magyar orvosi kar, amely már fél évszázaddal ezelőtt létezett. A szabadságjogok korlátozása tehát nemcsak elméleti veszély, hanem nagyon is valóságos, és az erre irányuló kísérletek nem szűntek meg. Sőt, az elmúlt időszakban, a szövetségi elnök szavaival élve „szemmel látható módon felerősödtek és elszaporodtak a közösségünk elleni támadások”, küzdeni kell az iskoláért, a minden szintű anyanyelvi oktatásért (akkor is, ha ez elvileglehetséges – de hány, elvileg kisebbségi jogokat biztosító, de be nem tartott törvény van?), a közösségi szimbólumok használatáért, egykor elkobzott javaink visszaszolgáltatásáért, és általában nemzeti identitásunk megőrzéséért. Sokan hiszik még Romániában, hogy ha bizonyos szabadságjogokat megadnak a magyar (és általában a) kisebbségnek, akkor nekik kevesebb marad, holott éppen fordítva van: ha a jogaival elégedett kisebbség jól érzi magát országában és igazi hazájának tekinti azt, a most aggodalmaskodóknak is jobb lenne a köz- és szabadságérzete. Persze, a sokfelé már kipróbált és bevált „receptet” nálunk is ki kellene próbálni… Kíváncsiak lennénk, hány hazai, nem magyar politikus olvasta, olvassa el figyelmesen Kelemen Hunor március 15-i beszédét, amelyet ajánlanék számos, a magyarság törekvéseit rendszeresen és rosszindulattal félremagyarázó publicistának is. Esetleg kicsit elgondolkoznának fölötte. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad), (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
