|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 205 találat | lapozás: 1-30 ... 121-150 | 151-180 | 181-205 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Tóth Árpád 2015. október 22.Tóth Árpád Irodalmi KörA magyar nyelvújítás mozgalmáról Az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör október 20-án, kedden délután tartotta munkaülését a megyei könyvtár Concordia Termében. A rendezvény első részében a nyelvújítás mozgalmáról két lelkes, jól felkészült magyartanár értekezett. Szabó László, az Aradi Aurel Vlaicu Általános Iskola pedagógusa pár szót ejtett a humanizmusról, majd a felvilágosodás íróinak nyelvújító törekvéseit ecsetelte. Felvázolta Bessenyei György munkásságát, Kazinczy Ferenc nyelvújító tevékenységét. Megtudhattuk, hogy az író 1811-ben Poétai episztola Vitkovics Mihály barátomhoz c. költői levelében hadat üzen a maradiak táborának. Tövisek és virágok c. epigramma-gyűjteményének megjelenésétől számítjuk a mozgalom kezdetét. A cím szimbolikus: a virág az újítóké (a neológusoké), a tövis a maradiaké (az ortológusoké). Az ortológusok gúnyiratot adnak ki – a Mondolatot –, melynek címképén Zafyr Czenczi szamárháton lovagol, Kazinczy hívei Felelet a Mondolatra c. ellenirattal válaszolnak. Nem véletlen, hogy a művész rengeteg új szót alkotott. A referens ezekből a szavakból is ízelítőt adott. Nagy Gizella ny. tanár, módszertani felelős előadását azzal kezdte, hogy Kazinczy életművével még nem zárult le a nyelvújítás (új szavak ma is keletkeznek). Előbb a reformkor mozgalmáról értekezett néhány mondatban (Jósika, Széchényi, Arany), majd Jókai Mór tevékenységét ismertette. Részletesen mutatta be a kémia és más területeken létrehozott új szavait, az Egy magyar nábobban, a Kárpáthy Zoltánban, a Fekete gyémántokban közzétetteket. Végül a jelenlevők egy játékban vehettek részt. Ki kellett találniuk, mit jelentenek a virány, rondítvány, csatány, riadal szavak. A színvonalas előadásokat Kiss Anna módszertani felelős, valamint az Aurel Vlaicu Általános Iskola két diákja (Szimcsák Tamás és Csonka Nikolett) illusztrálták felolvasással. Az est második részében a közösség három alkotója mutatta meg újra tehetségét. Ódry Mária költő, képzőművész legszebb verseit Gál Zoltán, Kolumbán Zsolt, Kiss Anna, Hevesi József, Czernák Ferenc és Katona Béla olvasták fel. Az elhangzott művekből természetszeretet, életigenlés, istenkeresés, lokálpatriotizmus csendült ki csodálatos költői képekben. Szarvashegyi Rozália ny. tanítónő Beszámoló vagy mi Ceauşescu pécskai jelenéséről c. memoárját ismertette a körtagokkal. A humoros írás a múlt rendszer megannyi visszásságát ábrázolta színvonalasan, élvezhető módon. Kleitz Zoltán amatőr költő Valós számok és valótlanságok, Pár sor a tábornokokról c. költeményeit mutatta be. Mindkét írásmű a szerző magyarságtudatának adott hangot. Agape és baráti beszélgetés zárta a jó hangulatú irodalmi délutánt. Regéczy Szabina Perle Nyugati Jelen (Arad) 2015. november 26.Tóth Árpád Irodalmi KörJókai Mór, a legolvasottabb magyar írónk Az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör november 24-én, kedden délután tartotta munkaülését a megyei könyvtárban. A rendezvényt Simonfi Imre ny. újságíró nyitotta meg Epilógusc. versével. A lelkesen elszavalt műből a szülőföld iránti szeretet, magyarságtudat, a román nép iránti tisztelet, a pályafutás sok-sok emléke csendült ki élvezhető módon. Nagy Gizella ny. tanár Jókai Mór írói munkássága c. tanulmányát ismertette az író születésének 190. évfordulója alkalmából. Magvas, érdekfeszítő előadását a romantika bemutatásával kezdte, majd néhány irodalomkritikus méltatását mutatta be. „Regényeivel és elbeszéléseivel megteremtette a magyar olvasóközönséget, melynek még ma is a legnépszerűbb írója” – nyilatkozik Lengyel Dénes az írófejedelemről. Az előadó kiemelte Jókai regényeinek pozitív kisugárzását, közvetlen ismeretterjesztő módszerét, finom iróniáját, bámulatos szókincsét. Ezekkel támasztotta alá, miért éppen ő a legolvasottabb magyar prózaírónk. Az irodalombarátok a továbbiakban megismerhették legfontosabb életrajzi állomásait. Képet nyerhettek családjáról, a pápai kollégiumi évekről, Petőfivel való barátságáról, kecskeméti jogászéveiről, első irodalmi munkáiról. Betekintést nyerhettek a Pesti Tízek Társaságába, lapszerkesztő tevékenységébe, a forradalomban való részvételébe, Laborfalvi Rózával való kapcsolatába, békepárti magatartásába, Sajó álnéven való publikálásába: mindazokba a körülményekbe, amelyek befolyásolták munkásságát. Ismertette leleményes cselekménybonyolítását, klasszikus példákat hozva fel Az arany ember, Sárga rózsa, A kőszívű ember fiai, Az új földesúrc. regényeiből. Bemutatta eszményített hőseit (Jenőy, Szentirmay), negatív szereplőit (Abellinó), de realisztikusan ábrázolt alakjait is, Kárpáthy Jánost hozva fel példaként. Pozitív (Baradlayné) és negatív (Athalie) nőalakjai mellett kiemelte kitűnően lefestett mellékszereplőit is (Tallérosy Zebulon). Végül az írói stílusáról értekezett megkapóan. Kiderült, hogy szinte minden társadalmi osztály nyelvét ismerte a kollégiumi műnyelvtől kezdődően a kártyások szaknyelvén át a zsiványok virágnyelvéig. „Ő a mesterfejedelem” – vallja Kosztolányi. A logikusan felépítet, jól dokumentált előadást Czernák Ferenc, Gál Zoltán és Hevesi József illusztrálta felolvasással. Az est befejező részében a közösség alapító tagjára, Bokor Ellára emlékeztek születésének 95. évfordulója alkalmából. Lovász Miklós, Kolumbán Zsolt és Katona Béla a költőnő verseiből adott elő egy csokorra valót. A költeményekből a szív megannyi érzése, a reménytelen szomorúság, a haláltudat, az idő könyörtelen múlása, az élet titokzatossága, a haza és irodalom iránti szeretet csendült fel. Agapé és baráti beszélgetés zárta a színvonalas rendezvényt. Regéczy Szabina Perle Nyugati Jelen (Arad) 2015. december 12.A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet lefejezése (4.) (Ötvenhat Erdélyben Bibó László golgotajárása)Bibó László Apácán született 1939. február 26-án. Vesszőfutása azt bizonyítja: már elsőéves teológusként a Securitate célkeresztjébe került. Mindössze tizenhét éves volt (1956-ban a X. gimnáziumi osztály elvégzése után érettségizhettek – T. Z.), amikor a Securitate kifogta a Kolozsvárról 1956. november 13-án a „Sztálin tartományban élő Bibó Mátyásnak, Apáca község, Nagy utca 319. szám alá” küldött levelét. „Magyarországon folytatódnak a harcok. Közel 100 ezer halottról van eddig tudomásunk. Nálunk még nem történik semmi. Az itteni román lakosság minduntalan ellentmond a magyaroknak. A Victor Babeş Egyetem fölfegyverkezett, de ez még egyelőre nem jelent semmit.” – áll a levélben. Bibó László ellen azonnal megfigyelési dossziét nyitottak. A teológusok követésére „szakosodott” Ioan Onac hadnagy intézkedési tervet dolgozott ki: „Azonnal ellenőrizni a fegyverekkel kapcsolatos állításokat! Az ügynököt oda kell irányítani, hogy tisztázza: honnan tudja az illető (Bibó László – T. Z.), hogy a Victor Babeş Egyetemen fegyverkeznek?” Bibó László és Veress Károly evangélikus teológusok elleni nyomozásról a belügyminisztérium Kolozs tartományi igazgatóságának egyik, 1958. február 18-án keltezett dokumentuma tájékoztat: „A rendelkezésünkre álló adatokból kitűnik: fent nevezettek aktív szerepet vállaltak az 1956 novemberében Mózes Árpád által kezdeményezett ellenséges tevékenységben, amit a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hallgatói folytattak. Ugyanakkor az adatokból az is kitűnik: fent nevezetteknek tudomásuk volt egy Sztálin tartományi ellenforradalmi szervezetről, amelynek szálai a feltételezések szerint Kolozsváron is megtalálhatóak, és amelynek ők is tagjai.” A követési dosszié az időközben már felgöngyölített, Brassó központú Erdélyi Magyar Ifjak Szervezete – EMISZ – és a kolozsvári evangélikus teológusok kapcsolatát, illetve tagságát igyekezett kideríteni: „Kik a tagjai ennek a szervezetnek, a megnevezettek milyen szerepet játszottak és milyen tevékenységet fejtettek ki ebben a szervezetben? Létezik-e ehhez hasonló szervezet Kolozs tartományban, ha igen, kik rakták le az alapjait, és kik a tagjai?” Végül Bibó Lászlót és Veress Károlyt valójában nem a brassói EMISZ tagjaként, hanem evangélikus hallgatóként ítélték el. Az „összekeverés” hátterében egy 1958. március 10-ei, „Pavel ügynöktől” származó, a brassói állami magyar gimnázium sorsát megpecsételő jelentés állt: „1955 és 1956 között a sztálinvárosi (brassói) 4. számú középiskola tanulóit néhány tanár, különösen a nagy népszerűségnek örvendő Szikszai (Szikszay – T. Z.) Jenő magyar szakos tanár, nacionalista, transzilvanista szellemben nevelte. Szikszai (…) nacionalista szellemben mutatta be a Rákóczi által vezetett kurucok függetlenségi harcát. Az 1955–56-os tanévben kihagyta a tananyagból a szovjet és az 1919-es (magyar) proletárdiktatúra emigráns költőit, helyettük olyan dekadens költőkről adott elő, mint Tóth Árpád, Kafka Margit és Illyés Gyula. (…) A Magyar Népköztársaságban 1956 őszén történt események után Szikszai találkozott a forrással, és azt állította, hogy a hajdani „moszkovita” disszidens írók, mint Háy Gyula és Aczél Tamás képviselik az igazságot. Azt állította, hogy a Bolyai Tudományegyetem tanárai közül csak Szabó (T.) Attila képvisel értéket, a többi a nullával egyenlő. Szikszai nacionalista szellemű nevelésének képviselői a következők: Sándor Balázs (unitárius teológusként az EMISZ-perben huszonöt év kényszermunkára ítélték), Gál Tibor (az EMISZ-szel való kapcsolata miatt nyolc év fegyházbüntetés), Fikker Ferenc református teológushallgató (tizenöt év börtönbüntetés), Bibó László teológushallgató. Visszatérve Bibó Lászlóra, a III. éves evangélikus teológust Kolozsváron 1958. október 29-én tartóztatták le. A korábban tiltott határátlépésért három év és négy hónap börtönbüntetésre ítélt zárkaügynök november 10-én már részletes jelentésben számolt be Bibó László 1956. októberi-novemberi tevékenységéről: „A magyar egyetemi hallgatók nagy érdeklődéssel és rokonszenvvel követik a magyarországi eseményeket, míg a tanárok egészen más magatartásról tesznek tanúbizonyságot, elfogadják az események »hivatalos« értelmezését”. (…) Azt beszélték a teológusok körében, hogy a Victor Babeş Tudományegyetem hallgatói fölfegyverkeztek, és arra kérték a magyar diákokat: vegyenek részt velük egy közös, a magyarországi egyetemisták harcával rokonszenvező utcai tüntetésen. Ez a felhívás azonban csak provokáció lett volna, ugyanis a valódi terv szerint a magyar hallgatók haladtak volna elöl, és amikor elérkeztek volna a Monostor negyedbe, a helyi (román) lakosok elölről, míg a román diákok hátulról támadtak volna. (…) Bibó néhány általa írt vers, például A magyar jellem című tartalmáról is beszélt. A(z elesett magyar forradalmárokért viselt) „gyászszalaggal kapcsolatosan Bibó azt állítja, hogy a magyarországi események során minden evangélikus teológus viselte, és hogy a református teológusoktól kapták. Azt, hogy ki osztogatta a szalagokat, nem tudja. Ő már szeptembertől kezdve kabátja hajtókáján fekete szalagot viselt, ugyanis meghalt a nagyapja. Ha nem jött volna közbe ez a személyes jellegű gyász, akkor is fekete szalagot viselt volna, ahogy a többiek a magyarországi események iránti együttérzés jeleként.” Mózes Árpád és társai perében Bibó Lászlót annak a beismerésére akarták rávenni: a Protestáns Teológiai Intézet diákjai „Erdély elrablásán, Magyarországhoz való csatolásán” ügyködtek. Az Erdély-diverzió, az Erdély elrablásának veszélyével való riogatás propagandája máig változatlanul hatásos: a magyar kártya kijátszásával akár ötpercenként félre lehet vezetni a románság jelentős részét! Mindmáig nem talált értő közönségre a románok kollektív emlékezetében Grigore Gafencu, Románia 1938 és 1940 közötti külügyminiszterének, Románia 1940 júniusa és 1941. június 21-e közötti moszkvai nagykövetének, a New York-i Szabad Románok Ligája alapító elnökének a magyar forradalom napjaiban megfogalmazott vallomása: „A budapesti fegyveres felkelés sokkal inkább, mint a lengyelországi események, megmutatta azt, hogy lehetetlenség békés megegyezés a megszállt országok és a szovjet megszállók között. (…) Ennek a harcnak a tétje pedig nem csupán a mi országunk sorsa, hanem Európáé, az egész szabad világé.” Bibó Lászlót „a fennálló társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával állították hadbíróság elé: kilenc év börtönbüntetésre ítélték. Előbb a Securitate kolozsvári börtönében, majd Szamosújváron raboskodott. 1959. október 1-jén a Brăilai Nagyszigetre vitték, ahol a stoeneşti-i, salciai, grădinai megsemmisítő munkatáborokban dolgozott. Innen szabadult 1963. január 29-én. Gödri-Oláh János mellett ő a másik evangélikus teológushallgató, akinek nem engedték tanulmányai folytatását. Előbb az apácai erdőgazdálkodási hivatalnál, majd a Kovászna Megyei Legelőgazdálkodási Hivatalnál, a bodoki mezőgazdasági gépesítési állomáson dolgozott. A Kovászna Megyei Pénzügyi Igazgatóság tisztviselőjeként vonult nyugdíjba. Sepsiszentgyörgyön élt, néhány évvel ezelőtt itt hunyt el. TÓFALVI ZOLTÁN (folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. január 21.Fazekas Mihály és Lúdas MatyiAz aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör január 19-én, kedden délután tartotta a 2016-os év első munkaülését a megyei könyvtár Concordia Termében. A rendezvény első részében az Ágyai Általános Iskola diákjai – Hotăran Bernadett, Suteu Ingrid, Törőcsik Teodóra, László Krisztián, Kiss Júlia, Gomoi Diána, Vlășan Róbert Cosmin és Bobély Tamás – Petőfi Sándor, Arany János, Szabó Lőrinc és József Attila verseiből énekeltek egy csokorra valót Erdős Márta tanárnő vezetésével. Az ügyesen felkészült, kellemes énekhangú diákok megérdemelték a tapsot, a kör tagjainak elismerését. A lélekemelő percek után Fazekas Mihály élete, munkássága került bemutatásra az író születésének 250. évfordulója alkalmából. Dr. Brauch Magda tanár, kritikus legelőször Fazekas életét vázolta fel a hallgatóságnak. Megtudhattuk, hogy Debrecenben született, apja gyógykovács volt. A debreceni református kollégiumban tanul, majd katonatisztként bejárja Galiciát, Franciaországot, Németországot, majd hazatér. Versírással foglalkozik, de megírja az első magyar növényrendszert is Magyar fűvészkönyv címmel. 1804-ben készül el Lúdas Matyi c. elbeszélő költeménye, melyet tíz év múlva dolgoz át. A hexameterekben írt alkotás négy „levonásban” beszéli el, miként áll bosszút Lúdas Matyi a goromba és erőszakos földesúron leleményességével, bátorságával, eszével. A cselekmény alapjául egy ismert népmesei motívumot használ, ebbe helyezi a XVIII. század úr–paraszt viszonyát. A vásárra induló Matyi és Döbrögi földesúr konfliktusát népmesei formában tálalja az olvasók elé. Döbrögi „megtérésével” a paraszthős győzelmét mutatja be a feszültség állandó fokozásával, páratlan lélektani igénnyel. A történet során Matyi egyre nagyobb, míg a pöffeszkedő Döbrögi egyre kisebbé, gyávábbá válik. Dr. Brauch Magda előadását a kör lelkes szavalói ékesítették. Kolumbán Zsolt, Hevesi József, Czernák Ferenc, Katona Béla, Kiss Anna és Gál Zoltán felolvasásai önmagukért beszéltek. A rendezvény Katona István és Ódry Mária képkiállításával zárult. Ez utóbbi saját verseivel illusztrálta csodálatos képeit. Smaragdzöld anzix, Hójelentés(Aranyősz),És lassan hullni kezd a hó című költeményei melegségről, utánozhatatlan lelki érzékenységről tanúskodtak. Végül Czernák Ferenc ny. alezredes pár mondatban a Magyar Kultúra Napjáról emlékezett meg, majd agapé és jó hangulatú baráti beszélgetés zárta az irodalmi délutánt. Regéczy Szabina Perle. Nyugati Jelen (Arad) 2016. január 31.Aniszi Kálmán: SzámvetésEzzel a beszélgetéssel köszöntjük Dr. Kozma Dezsőt, a kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékének nyugalmazott professzorát, ma is aktív irodalomtörténészt. Szerkesztőségünk jó egészséget, szellemiekben és lelkiekben is gazdag sok-sok alkotó esztendőt kíván – szeretettel! – Bizonyos életkoron túl elérkezik a számvetés, az összegzés ideje. Nemrég töltötted be 80. életévedet. Ez a körülmény egyszerre jelöli ki beszélgetésünk irányát, szabja meg keretét és tartalmát. Mondják: nem mindegy mikor és hova születünk. Te a Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén, az akkori Kolozs megyében láttad meg a napvilágot, ott teltek gyermekéveid, s csak ifjúkorban kerültél fel Kolozsvárra, belső Erdélybe, tanárként pedig rövid ideig Székelyföld levegőjét is szívtad. Ismered ezt a történelmi tájat is. Beszélj, kérlek bevezetésként gyermekkorodról! Zilah közelségében érződött-e Ady nagysága, varázsa az iskolákban, értelmiségi körökben? – Valóban nem mindegy, mikor és hova születünk. A gyermekkor színhelyei rendszerint személyiséget formálókká lesznek, búvópatakként elkísérnek egész életünkben. És miként egy költő vissza-visszatérő versmotívumai: az idő múlásával teljesebbé válnak. Egymással összefonódva élnek bennem is az egykori tapasztalataim, emlékeim – hol eleven valóságként, hol el-elmosódó hangulatként. Történelmi távlatból ítélkezve azonban nem lehet kétséges, hogy nemzedékünk változásoktól terhes, közösségi és egyéni sorsokat meghatározó korszakba született bele. Én egy dimbes-dombos, magyar-román lakosságú faluban, az egykor Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon, Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén láttam meg a napvilágot. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly sztánai „Varjúvárától”, a valamikor vásárairól híres Bánffyhunyad, Kolozsvár, a Wesselényi Miklós és Ady szellemét őrző Szilágyság vonzáskörében. Már amennyire szellemi utakról, azok vonzásköréről lehet beszélni egy olyan faluban, ahova nem jár vonat, ahol ritkán tűnt fel egy-egy autó, a Vlegyászáról érkező, az itteni asztalosokat (apám is az volt) deszkával ellátó szekér. Gyermekfővel ebben a környezetben próbáltam eligazodni a mindennapokban. Az első szellemi útravalót négyosztályos iskolánkban szerzett, palatáblán gyakorolt ismeretek, a református zsoltárok, a családja múltjára gyakran emlékező Édesanyám esti meséi jelentették. Egyfajta lelki ösztönzésnek éreztem azt is, amit az osztatlan iskola egyetlen tanítója értesítőmbe bevésett: „jeles”, „dicséretes”, „kitűnő”. A továbbtanulás vágya ott szunnyadt bennem a világháborút követő fordulat után is. Azonban egy ideig csak magántanulóként, egyedül egy szál tanítóval nyílt erre lehetőség a könyvekben egyébként sem bővelkedő szűk világomban. Tanév végén a kolozsvári „számonkérő” vizsgán mégse kellett szégyenkeznem, így aztán – Németh Lászlót parafrazálva – a szekerek velem is elindulhattak a következő szeptemberben Bánffyhunyadra. A „méltóságteljes” (Kós Károly szavai), Adytól is megcsodált Kalotaszeg központjának számító Hunyad (mi csak így mondtuk) némiképp más volt, mint gyermekkorom környezete. Még sok mindent megőrzött a hegykoszorús Kalotaszegnek abból a korszakából, amely a vidék író-nagyasszonyának, a világhírű varrottasokat újraélesztő írónő, Gyarmathy Zsigáné lírai hangvételű történeteiben oly gyakran feltámad – ünnepi pillanatokban és a hétköznapok helyzeteiben. Az „élelmes, ügyes nép” úgy megy a hunyadi gazdához, mint haza, s „ha nincsenek otthon a háziak, az nem baj: tudnivaló hol áll eresz alá dugva a szoba kulcsa. A leveles kapuszárnyak úgyis tárva-nyitva állnak napestig” – olvasom egyik könyvében. A közben sokat változó mezővárosban, szállásomra illett a „magán” kifejezés, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni (csakhogy megélhessen) kénytelen volt „magánbentlakást” berendezni otthonában a környező falvakból érkező tanulók számára. Itteni tanáraink nekem is, az akkor jó hírű kolozsvári kereskedelmi középiskola magyar nyelvű tagozatát ajánlották, ahova én magammal vittem Morvay Pál református lelkész hunyadi magyar óráinak köszönhető ismereteimet, elsősorban a pontos fogalmazás igényét. – Mikor kerültél Kolozsvárra? Mit jelentett számodra az új helyszín, Erdély szellemi központja? – 1949 őszén. (Beleolvasok a történelemkönyvekbe: az előző évi tanügyi reform következményeként államosítják a felekezeti tanintézeteket.) Nem sokkal azelőtt megpakolt bivalyszekérrel mentünk át a hunyadi hegyen, most a Kolozsvár külön színfoltjának számító hóstáti lovas-fiáker vágtatott velünk, szüleimmel új szállásom, a Kolozsvári Kereskedelmi Fiú-Középiskola diákotthona felé. S mert az itteni életformának megvolt az előírt rendje, mások voltak a napi tapasztalataink, mint a (jórészt) kolozsvári osztálytársainknak. A városba nem mehettünk ki akármikor, egy-egy színházi- vagy mozielőadás, focimeccs kivételes eseménynek számított, ezért mi, „bentlakók” a „külső világot” inkább heti „kimenőink” alkalmával kezdtük megismerni, magunkénak érezni. Számunkra nem egyik percről a másikra tárulkozott elénk az akkor még 118 000 lakosú „kincses” Kolozsvár, és ahogy ez gyakran lenni szokott: a városiak szemében falusiaknak tűnhettünk, a falunkban városiaknak. Lassan-lassan azonban kitágult körülöttem is a világ. Valahogy olyanképpen, ahogyan Reményik Sándor lírai képsoraiban megelevenedik: Benéz a havas kéken, Kolozsvárra. Öreg fején már megmozdult a hó, Tövében vadul árad a Szamos, A Szamos, ez az egyetlen folyó. A Szamos, ez a megfordított Léthe... Mondják, ki belekóstolt a vizébe, Az felejteni nem tud sohasem. Főterével, Mátyás király szobrával, iskoláival, templomaival, a patinás Farkas utcájával, a Házsongárdi temetővel nyitott könyv lett számomra a kőbe vésett város. És ebben nem kis része volt a magyar irodalmat és a német nyelvet igényes szigorral tanító tanárunknak, Kovács Endrének és az elmúlt korok eseményeit elevenné avató Pataki Józsefnek, a későbbi egyetemi tanárnak. A sűrű matematikai, kémiai, könyvviteli, statisztikai, áruismereti órák társaságában a magyaróra és a történelemóra útjelző ikerpárokká váltak számomra. Olyannyira, hogy a kolozsvári iskolák egyik magyar irodalmi versenyén díjaztak. Nemcsak bővült körülöttem a világ, hanem más is lett, egyre többet láttam belőle és másképpen kezdtem látni. Addigi múltamat magammal hozva a lehetetlent nem ismerők elszántságával próbáltam elképzelni jövőmet. – Érettségi után következett az egyetem. Voltak-e, ha igen, ki vagy kik voltak azok a mestereid, akikre szívesen, esetleg hálásan emlékezel? – Érettségi után úgy éreztem, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem előttem is kitárta kapuit. Középiskolai eredményeim alapján felvételi nélkül bejuthattam volna a közgazdaságira vagy a jogra, én mégis a felvételi vizsgát igénylő Bölcsészettudományi Kart választottam. Így lett 1953 és 1958 között szellemi otthonom az akkor nyolcéves magyar egyetem. Hogy ez a korszak a magyar nyelv és irodalom szakon mit kínált számunkra? Kiknek a segítségével? Kikre emlékszem hálásan? Valamilyen „értékskálára” azért sem vállalkozom, mert egykori tanáraimnak később egyetemi kollégája lettem, meg aztán azoknak is köszönettel tartozom, akik valamilyenképpen máig érvényes tudást közvetítettek. Tanáraim között voltak olyanok, akik több-kevesebb oktatói tapasztalattal és szakmabeli jártassággal rendelkeztek, és volt, aki akkor lépett katedrára. Egyébként is az utólagos „minősítések” gyakran lehetnek esetlegesek, későbbi élményekből is fakadóak. Ezért visszatekintve azt mondhatnám: engem inkább vonzottak irodalmunk, nyelvünk régebbi korszakai. A régi magyar irodalomnak, a reformáció és a reneszánsz művelődési teljesítményeinek a koreszmékre különösen érzékeny Szigeti József volt a gazdája; a felvilágosodás korszakának irodalmi-művelődési törekvéseit, színjátszásunk kezdeteit Jancsó Elemér filológiai részletességgel keltette életre; a XIX. században Antal Árpád kalauzolt el nagy művekhez illő átéléssel; a magyar stílustörténet titkainak Szabédi László avatott részeseivé, Csehi Gyula óráit a szerteágazó informáltság jellemezte; a Nyugat-hozta megújhodásban Pataki Bálint, az erdélyi (romániai) magyar irodalomban a szerkesztőségek világából épp akkor érkező Sőni Pál próbáltak eligazítani; a világirodalmat Szabó György és Székely Erzsébet adta elő; Szabó T. Attila régi szavaink felett őrködött; Gálffy Mózes szabatos fogalmazásnak volt a híve; tájszavaink lelkes gyűjtője, Márton Gyula arra ügyelt, hogy egyetlen nyelvjárásról se feledkezzünk meg; a népköltészet Faragó Józsefnek volt a birodalma; a finnugor nyelvrokonainkkal Vámszer Márta, a magyarság történetével Csetri Elek óráin ismerkedtünk meg; irodalmi szemináriumainkat fiatal doktoranduszok, Dávid Gyula és Varró János vezették. Ezzel a szellemi poggyásszal érkeztem Erdély egyik nagy múltú középiskolájába, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba. Életem újabb fordulópontjaként éltem meg az itteni fél évet, az első perctől éreztem, milyen megtisztelő egy ilyen iskolában az ismeretszerzésen túlmutató tantárgyat oktatni felsőbb osztályokban. És nyomban tegyem hozzá: a pályakezdők világot megváltani akarók lendületével. Lehet, hogy nem mindig a mai módszertani igények szerint. Például azzal, hogy az ismeretek ellenőrzéséhez „belépőként" hozzátartozott (ki sem merem mondani: kötelezően) egy vers vagy versrészlet könyv nélküli elmondása. Foglalkozás és hivatástudat mind közelebb került bennem egymáshoz. – Két nagy társadalmi konvulzió, esemény tanúja voltál. Elsőként az 56-os magyar forradalom és szabadságharcra gondolok, amelynek Erdélyben, Romániában is voltak drámai, sőt tragikus hullámverései is. Te hogy élted meg ezt az egyéni és közösségi traumát a mindennapokban? – Évtizedek távlatából 1956-os forradalmunkat és szabadságharcunkat bizonyos szempontból tisztábban, jobban látjuk, mint akkor, a múló idő azonban nem homályosította el, milyen felmérhetetlen szabadságvággyal, kételyeket legyűrő bizakodással szorongtunk a rádió mellett, váltunk érzelmileg részeseivé a világfordító eseményeknek. „Egységből csoda született” – emlékezett vissza az idei évfordulón az akkor fiatal tanárunk, Dávid Gyula, aki 1956. november 1-én azért vitte el hallgatóit a Házsongárdi temetőbe, hogy virágokat helyezzenek el íróink sírjára. Tisztelgésünk (én a jövendőbeli feleségemmel voltam) azonban a forradalom tragikus pillanataiban jelképes megmozdulássá vált. Dávid Gyula hét évi börtönnel szenvedett meg érte, kollégánk, az akkor már verseivel jelentkező Páskándi Géza csaknem ennyit kapott, amiért az oktatás átszervezését javasolta, többek között azt is, hogy a marxizmus mellett másfajta világfelfogást is tanítsanak az egyetemen. Folytathatnám az egykori eseményekkel, a kíméletet nem ismerő következményekkel. Nem tudnám ebben a szűk keretben hitelesen újrateremteni mindazt, amit akkor átéltünk. Egyébként is visszaemlékezések, történelmi munkák egész sora tárja elénk '56 kolozsvári történéseit, az egyetemeken és a főiskolákon is korán elkezdődő széleskörű megtorlási hullámokat. – Új és nagy kihívás volt felkerülni az egyetemre. Mostoha, sőt egyre mostohább társadalmi körülmények között kellett oktatói feladataidnak eleget tenned. Kiemelkedő szakmai teljesítményeket kellett felmutatni ahhoz, hogy az oktatói ranglétrán felfele buktassák az embert. Gondolom, Te se voltál kivételezett... Elmesélnéd röviden ilyetén élményeid egyikét-másikát? Hogyan lettél irodalomtörténész? – Alig egy félévnyi székelyföldi tanárkodásom után sokat ígérő lehetőség kínálkozott számomra is: az utolsó heteit élő kolozsvári magyar nyelvű Bolyai Egyetem egyszerre öt gyakornoki állást hirdetett meg a két magyar tanszékre. Az Irodalomtörténeti Tanszéken a versenyvizsga évfolyamtársamnak, Láng Gusztávnak és nekem kedvezett, három kollégánk (Kósa Ferenc, Zsemlyei János, Vöő István) a Magyar Nyelvészeti Tanszékre jutott be ugyancsak gyakornoknak. Az új helyzet a szó szoros értelmében „különös kihívást" jelentett. Afféle „mindenesként” irodalomtörténeti szemináriumok sokaságával bíztak meg, és volt időszak, amikor elméleti tárgyak, módszertani gyakorlatok is szerepeltek óráim között. Könnyű elképzelni, hogy ez a sokféleség, illetve a rendszeres könyvtárlátogatás mit jelentett egy pályakezdő (adminisztrációs teendőkkel is megterhelt) gyakornoknak, tanársegédnek. Azonban az sem kétséges, hogy ennek a sokféleségnek volt a „hozadéka”: különböző korszakok, műfajok, művek tüzetesebb megismerése az irodalomértésben és az irodalomoktatásban megkerülhetetlen összefüggések keresésére ösztönzött, késztetett. Későbbi irodalomtörténeti előadásaimnak, egyetemi kézikönyveimnek is javára vált ez a szerteágazó foglalatosság, és talán nem mertem volna vállalkozni három középiskolai tankönyv megírására sem a századokat átívelő irodalmi örökségünkről. Egyébként sem hiszek az időtől-tértől, történelmi körülményektől, az irodalmi, művelődési hagyományoktól, a nyelv változásaitól független szövegértés és irodalmi magyarázatok sikerében... „A művészi tetszés az ember lelkében nem olyan izolált és független jelenség, ahogyan sokan gondolják. Ellenkezőleg, nagyon sok mindentől függ, nagyon sok szálból tevődik össze, keletkezési feltételei vannak, mint mindennek a világon...” – kereste annak idején a műértés értelmét Reményik Sándor. Miként lettem irodalomtörténész? Talán nem tévedek, ha azt mondom: fokozatosan, „belső” és „külső” ösztönzéseknek köszönhetően. Mindig szerettem hallgatni régi történeteket, nézegetni megfakult fényképeket, megcsodálni régmúlt idők ránk maradt emlékeit, ritkaságait. (Talán ezért is bűvöl el Krúdy művészete.) Nem véletlenül felvételiztem a történelem szakra kiváló minősítéssel. S hogy mégis miért iratkoztam át alig néhány hét elteltével a magyar szakra? Nem nehéz elképzelni, miről szóltak (persze nem a tanárokon múlott) az 50-es évek elején az ilyen tantárgyat megalapozni kívánó „elméleti” bevezető órák. Elment a kedvem. Egyébként is a kor irodalmi, esztétikai elméleteihez nemigen juthattunk hozzá. A régebbi korok magyar irodalmának megismerése csak fokozta szellemi múltunk iránti kíváncsiságomat, vonzalmamat, hogy aztán a sok évi könyvtári, levéltári búvárkodás nyomán készülő doktori értekezésem (Irodalom a kolozsvári századvégen, 1970) már ennek az „elkötelezettségnek” a jegyében született meg. Ezzel párhuzamosan írtam a századforduló jeles erdélyi novellistájáról írott kismonográfiám. (Egy erdélyi novellista, Petelei István, 1969). Így lettem a 70-es évektől az 1849-et követő fél évszázad magyar irodalmának előadója. A klasszikusok – Arany, Madách, Jókai, Kemény, Tompa, Gárdonyi, Vajda, Mikszáth – „a bőség zavara” okán tűntek próbatételnek, a század fordulóján jelentkező íróknak, költőknek – Tolnai Lajos, Petelei István, Bródy Sándor, Tömörkény István, Ambrus Zoltán, Thury Zoltán, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Kiss József – újrafelfedezése jelentett nagyobb gondot. A megszokott kifejezéssel élve: eljegyeztem magam az irodalomtörténettel. Ekkor készültek el és láttak napvilágot addigi egyetemi előadásaimat összefoglaló munkáim. (Magyar irodalom a századfordulón, Kolozsvár, 1978, litografált egyetemi jegyzet; Magyar irodalom a XIX. század második felében 1849-1905. Didaktikai és Pedagógiai K. Bukarest, 1980. egyetemi kézikönyv.) – Beleszólt valaki abba, hogy mit és hogyan tanítsatok? Nekünk, a kívülállóknak úgy tűnt, hogy a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék a „béke szigete”. Valóban az volt? – Számunkra és a román kollégák számára is egyértelmű volt, hogy egy nemzeti irodalom (egyetemes emberi értékek hordozójaként, kölcsönhatásban más nemzetek irodalmával) elválaszthatatlanul kapcsolódik a nemzet történetéhez, annak változásaihoz, s hogy egyúttal az önismeret egyik forrása, a nemzet-tudat alakítója. Ezért természetesen az egyetem nem írta elő, hogy mit tanítsunk magyar irodalomból, annak történetéből. Ezt a mi belső ügyünknek tekintették, a Tanszék döntötte el a tantárgyak arányát is. A tanév elején én állítottam össze előadásaim tematikáját, továbbítottuk a karnak, amelynek vezetőségével általában harmonikus volt a viszonyunk. Viszont benne élve egy társadalmi közegben, ismertük a lehetőségeket, eleve igyekeztünk úgy beszélni egy íróról, egy műről, hogy az ne adjon okot a félremagyarázásokra sem. Különösképpen az ún. „kényes kérdések” értelmezésekor. Az sem volt titok, hogy egy nyomtatásra szánt egyetemi jegyzetet tanszéki jóváhagyás után (akárcsak a többi könyvet) más, egyetemen kívüli intézmény is elolvasott. Bennünket és hallgatóinkat főleg a gyakran változó általános tanügyi rendelkezések érintettek: főleg az időnkénti túlzó létszámcsökkentés, az előléptetések megnehezítése, végzős hallgatóink kihelyezési módja. Ugyanakkor néha nem hiányoztak a tanszékünkön belüli feszültségek sem, például az irodalomtörténeti, illetve az elméleti tantárgyak aránya körül kialakuló viták alkalmával. Volt eset, hogy úgy éreztem, inkább divattantárgyak miatt szűkül folyamatosan az irodalomtörténeti órák száma. – És '89-et, az első szabad lélegzetvételt hogyan élted meg? Bár az álmok sohasem válnak valóra a maguk szépségében, teljességében, de valami tán mégis kijegecesedett azóta? – Se vége, se hossza nem lenne az erről szóló beszélgetésnek, ezért irodalmárként nem szeretnék negyedszázad után erről filozofálgatni. A szakmánál maradva, inkább néhány – közhelynek tűnő – mondattal felelnék kérdésedre. Elsősorban az értelmezéseket és az arányokat gondoltam újra, és ennek megfelelően bővítettem a hallgatóknak szánt szakirodalmat. A saját kutatói munkámban és a tanárok továbbképzésében jobban érvényesülhetett az egyéni kezdeményezés, elérhetőbbé váltak az addig csak engedéllyel olvasható forrásmunkák, műhelyként kínálkoztak a magyarországi könyvtárak, levéltárak, illetve a nemzetközi tudományos ülésszakok. Személyesebbre fordítva a szót: 1994-ben neveztek ki professzornak, jóllehet már korábban „eleget tettem” az ehhez szükséges feltételeknek: még 1971-ben megszereztem a doktori (PhD) fokozatot, addig már 12 önálló kötetem, több mint kétszáz szakközleményem jelent meg. (Persze tudom, hogy abban az időben nem volt könnyű előrelépni azon a bizonyos „ranglétrán”, és a tanszékünk se siette el a felterjesztést – lehetséges, hogy csupán feledékenységből.) 1996-ban a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettese lettem, 1997-ben doktorátusi szakirányító, majd konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Ezt követően még tíz évig (2003-2013) a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen tanítottam magyar kultúrát és magyar irodalmat. Közben dékán is voltam. Valószínű nem véletlen, hogy szakmai díjazásokban 1990 után részesültem. 1990: az MTA Ady-pályázata, Debrecen; 1990: Dicsérő Oklevél, Sepsiszentgyörgy, Országos elnök, Magyar Nyelv- és Irodalom Verseny; 1998: Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 1999: Jubileumi Emlékplakett, a Kárpát-Medence Magyar Professzorainak 3. találkozója, Miskolc; 2000. Madách Imre Díj, Madách Irodalmi Társaság, Nógrád Megyei Önkormányzat; 2003: Oklevél, Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007: Fehér Dániel emlékérem, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007. Gróf Mikó Imre Emléklap, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület; 2010: Szilágy megye kiváló személyiségei, Zilah, Elismerő diploma; 2012: Mikszáth-óra, a Mikszáth Kálmán Társaság díja; 2014: Pro Universitate Partium Díj, Nagyvárad. A Magyar Tudományos Akadémia 2000-ben fogadott köztestületi tagjává, és ezekben az években vált rendszeressé jelenlétem más szakmai társaságokban, testületekben. – Sok tanulmányod, húsznál több önálló köteted jelent meg az évek, évtizedek alatt. A klasszikusok mellett sok időt és energiát áldoztál olyan erdélyi írók köztudatba vitelére, akiket méltánytalanul elfeledtek, valahogyan háttérbe szorultak. Nem gondoltál akár egy önálló tanulmánykötet megjelentetésére is? – A magyar klasszikusok előadásakor fontosnak tartottam nyomon követni egyik-másik életmű erdélyi utóéletét, közben megkíséreltem felkelteni az érdeklődést nemigen ismert (vagy elfeledett) erdélyi alkotók, „régi kolozsvári arcok” iránt. A róluk írott, mintegy félszáz rövid portré először a kolozsvári Szabadság című lapban látott napvilágot, majd ezek az írások Székelyudvarhelyen Erdélyi utakon (1997) címmel külön gyűjteményben is megjelentek. Nem mondtam le arról, hogy ezeket a szűkre szabott, inkább figyelemfelkeltőnek szánt portrékat kibővítsem, kiegészítsem a romániai magyar irodalomról megjelent írásaimmal. – Nyolcvanadik születésnapodra a szegedi Madách Irodalmi Társaság egy nagyon szép ajándékkal lepett meg. Egy igen vaskos kötetet adott ki válogatott írásaidból, Irodalmunk útjain – Erdélyben címmel. Kérlek, beszélj erről a reprezentatív kitűnő válogatásról, amely, a középiskolai magyar irodalomtanárok, a magyar irodalom szakos hallgatók kézikönyve, mindennapi olvasmánya kellene, hogy legyen. Még jobb lenne, ha szélesebb körben, az olvasóközönség is hozzáférhetne... – Most megjelent kötetem válogatás, fél évszázad alatt, változó körülmények között született írásaimból. Jórészt a XIX. század, illetve a századelő magyar irodalmából szeretnék ízelítőt nyújtani: klasszikusainkról, ritkábban emlegetett írókról, hírlapírókról, tudósokról, jeles oktatókról, közéleti személyiségekről, egykori erdélyi szellemi műhelyekről. A közlésmód is sokféle. Van köztük eddig fel nem tárt (vagy csak részben feltárt) területeket feltérképező tanulmány, esszé, műelemzés, irodalmi levelezés, alkalmi írás, szélesebb közönségnek szánt előadás. Mindezt – a lehetőségekhez mérten – tematikailag, helyenként egy alkotó több szempontú megközelítésével kíséreltem meg elérni. Az így kialakított témák egyfajta időrendjéről az összefoglaló fejezetek címei árulkodnak: I. Nagy idők vonzásában. A Petőfivel foglalkozó írásaim közül az örökség erdélyi kultuszának szenteltem nagyobb teret, az Arany-értelmezéseket hagyomány és megújhodás viszonyát vizsgáló tanulmány vezeti be, a Madách-fejezetek jórészt Madách főművének erdélyi értelmezéseire kívánják felhívni a figyelmet, az 1849-et követő évtized (Vörösmarty, Arany, Tompa, Vajda verseit) egy történelmi léthelyzet művészi megjelenítéseként idézem meg, Kemény és Jókai életműve a magyar próza útjának kétféle lehetőségeként kerül egymás mellé. Külön fejezetet szenteltem a kereszténység-élménynek mint művészi élményforrásnak, illetve a két Wesselényi irodalmi megjelenítésének a XIX. század magyar irodalmában. II. Korok fordulóján. A századforduló megújhodó magyar irodalmából a költészetét ekkor kiteljesítő Vajda János, a mesélést és megfigyelést új módon eggyé fonó Mikszáth és az erdélyi kisváros ellobbanó lelkeit felfedező novellista, Petelei István mellett az új nemzedék egész sora jelenik meg. III. Régi erdélyi arcok. Ebben a fejezetben jórészt elfeledett nevekkel ismerkedhetünk. IV. Új század küszöbén. A szellemi örökségünket vállaló Adyt és a költészete körüli erdélyi vitákat, Kosztolányi, Tóth Árpád versvilágát, Krúdy, Török Gyula, Szabó Dezső és Tamási Áron prózájának egy-egy szeletét kíséreltem meg életre kelteni. – Madách Imre, Az ember tragédiája méltatása kitüntetett szerepet kapott a kötetben. Közel áll hozzád a drámaíró gondolatvilága, a madáchi életszemlélet, létértelmezés? – Azt is mondhatnám, vissza-visszatérő olvasmányaim közé tartoznak az emberi lét értelmét, az emberiség jövőjét fürkésző, kereső irodalmi alkotások. Leegyszerűsítve fogalmazhatnék úgy is: az irodalom és a filozófia határmezsgyéjén született művek. Ezért is le-leveszem könyvespolcomról Vörösmarty, Vajda János, Kosztolányi létértelmező verseit, Madách emberiségkölteményét. Persze egyetemi előadásaim és a Madách Irodalmi Társaság ülésszakai is arra késztettek, ösztönöznek, hogy újra és újra megbirkózzam Madách életművével. – Az alkotó embernek mindig vannak tervei. Milyen feladatokkal, célokkal nézel a holnapok felé? – Most épp azt tervezem, hogy a Madách ülésszakokon megtartott előadásaimat kibővítsem, szintén kötetet szeretnék összeállítani alig ismert erdélyi írókról, és régóta tervezem, hogy könyvet írok a korán elhunyt – Ady, Márai és Krúdy által is méltatott – Török Gyula prózájáról. Remélem, sikerül másokat is meggyőzni arról, hogy regényei, novellái új színt jelentettek a XX. század elején megújuló magyar irodalomban, és hogy a ma olvasója számára is művészi értékeket kínálnak. KAPU (Budapest) 2016. február 6.Katona BélaEgy közeli jó ismerős, egy megbecsült ember halála mindig döbbenetes, de a Béláé számomra különösen az: tegnapelőtt délután, fél nappal hirtelen halála előtt az utcán találkoztunk – hazafelé tartott, kerékpárjának kormányán valamilyen csomaggal –, s pár mondat után megkértem: várjon egy fél percet, amíg a boltban öngyújtót vásárolok, aztán még beszélgetünk. Amikor kijöttem, jellegzetes, talán kissé gunyoros mosoly kíséretében megkérdezte: te még mindig dohányzol? Én már rég abbahagytam… Többé nem fog feltenni, felvetni mindenféle kérdést, amilyeneket soha el nem mulasztott megvitatásra ajánlani, s amelyekben, természetesen, magának is mindig volt véleménye. Arad magyarságának közismert személyisége volt, bár politikai-közéleti funkciót, tudomásom szerint, soha nem töltött be. De mindenki ismerte: valamikor, jó negyven esztendeje, és sok éven át, az akkori, Znorovszky Attila vezette Periszkóp népszínházban Katona Béla a társulat legtehetségesebb tagjai közé tartozott, élmény volt színpadon látni. Az utóbbi években rendszeresen nemcsak megjelent, de szerepelt is, felolvasott a Tóth Árpád Irodalmi Körben, s alig volt a városban olyan magyar rendezvény, amelyen ne lett volna ott. Igazi kultúrember volt, egyszer-kétszer hallottam panaszkodni: bizonyos színházi előadásokra, könyvekre már nem futja a nyugdíjból… Emlékedet, kedves Béla, mindazok, akik ismertek és szerettek – és nagyon sokan voltak Aradon – megőrzik. Nyugodj békében. Jámbor Gyula. Nyugati Jelen (Arad) 2016. február 18.A Tóth Árpád Irodalmi Kör havi üléseErdély neves iskolái Kedden délután került sor az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör havi munkaülésére, melyen ez alkalommal Matekovits Mihály, az RMPSZ Arad Megyei Szervezetének tiszteletbeli elnöke tartott előadást, bemutatva Erdély néhány neves iskoláját. Szó esett a Kolozsvári Báthori István, a Nagyenyedi Bethlen Gábor, a Csíkszeredai Márton Áron, a Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó, a Székelykeresztúri Berde Mózes, a Nagyváradi Ady Endre, a Brassói Áprily Lajos, a Zilahi Wesselényi, a Kolozsvári János Zsigmond, a Székelyudvarhelyi Tamási Áron, a Kolozsvári Apáczai Csere János, a Szatmárnémeti Református Gimnázium és a Marosvásárhelyi Bolyai Farkas iskolákról. Matekovits Mihály olyan személyeket is bevont az előadásba, akik a fenti iskolák valamelyikébe jártak, így a Nagyenyedi Bethlen Gábort Kiss Anna, a Székelykeresztúri Berde Mózest Hadnagy Dénes, míg a Brassói Ápriliy Lajost Matekovits Mária mutatta be. Az intézményekben végzett híres költőktől vagy neves személyiségektől származó idézeteket Gál Zoltán, a Nyugati Jelen ifjú újságírója és a kör rendszeres részvevője olvasta fel. Rögtön az est kezdetén a jelenlévők megemlékeztek Balázs Katalinról, a Vörös Lobogó, később Nyugati Jelen egykori szerkesztőjéről, akinek halála óta egy év telt el, valamint a nemrégiben elhunyt Katona Béláról. Ahogy Regéczy Szabina Perle, a kör elnöke fogalmazott, „jó szavalót és vidám, jókedvű barátot” veszítettek el, és az ő emlékére Lucian Emandi Feltámadás/Înviere című verséből idézett. L. N. Nyugati Jelen (Arad) 2016. március 16.Emlékkő avatás MarosszentgyörgyönElismerő oklevél a fekete március elítéltjeinek Újabb szimbólummal lett gazdagabb Marosszentgyörgy: hétfőn délután a római katolikus templom udvarán emlékkövet avattak a hősök tiszteletére. A négytonnás sziklakő Sófalvi Szabolcs polgármester és Birtalan István alpolgármester adománya, amelyre magyarul és székely rovásírással vésték be: Hőseink emlékére. Az ünnepség a sziklakő leleplezése után a helyi kultúrotthonban folytatódott, ahol az 1848-49-es forradalomra emlékeztek, majd az 1990. márciusi események után ártatlanul börtönbüntetést szenvedett marosszentgyörgyieknek elismerő oklevelet nyújtott át a község polgármestere. Nemcsak azért volt különleges az esemény Marosszentgyörgyön, a római katolikus templom udvarán, mert "a magyarság történelmének egyik legfényesebb, legreménytelibb eseményére" emlékeztek, hanem azért is, mert a már meglévő szimbólumok mellé újabb került: a közösség hőseinek tiszteletére sziklakövet lepleztek le. Az udvaron szép számban gyűltek össze az ünneplők, a község vezetői, az egyházak képviselői is jelen voltak a rendezvényen. Az ünnepség Boni Roland 10. osztályos tanuló szavalatával kezdődött, majd néhány adat hangzott el az emlékkő állítás kapcsán. A 4000 kilogrammos sziklakő Sófalvi Szabolcs és Birtalan István adományaként került a Felső-Maros mentéről Marosszentgyörgyre, a feliratot Pál Ignácz Attila véste bele, Kurki Attila segített a betűk csiszolásában, a kövön látható fakereszt anyagát ifj. Birtalan István hozta az iklandi hegyoldalról, Palkó Tibor ácsolt keresztet belőle, majd Lovász Zoltán és Demeter Attila állították fel, Szígyártó Zsombor pedig sokat dolgozott azon, hogy tisztán ragyogjon. Az emlékmű felavatását a marosszentgyörgyi Kolping Család is támogatta anyagilag. A leleplezett emlékkövet a közösség lelkészei áldották meg, majd Baricz Lajos plébános osztotta meg gondolatait a "hőseink emlékére állított szikláról". – Első alkalommal gyűltünk a templom udvarára, hogy a márciusi ifjakra emlékezzünk a leleplezett szikla emlékműnél, amelyet azért állítottunk éppen ide, mivel ez magánterület, de ugyanakkor közterület is, ahova emlékmű felállításához nem kell más, csak az egyházközségi engedély. Másrészt a római katolikus templom és környéke Marosszentgyörgynek legrégebben – 800 éve – látogatott helye. Itt a múlt és a jelen, a földi, az evilági és a természetfölötti, isteni találkozik. A szikla természetes, kemény anyag, egy darab a Kárpátokból, amelyen a kifejező, nem kizáró jellegű, Hőseink emlékére felirat került. A székely rovásírás a feltételezett több ezer éves múltat juttatja eszünkbe, de bátorításként akar szolgálni a következő századok számára is. Amint a szikla mögött magasra emelkedik a kereszténység egyetemes jele, a kereszt, úgy hőseink életében is jelen volt, a mi életünk hátterében is ott rejtőzik a kereszt. A szögesdrót az élet mostohaságát, az elzártságot, a közösségtől való elszakítottságot és mindenféle szabadságot korlátozó kényszert jeleníti meg – mondta. A marosszentgyörgyi egyesített kórus '48-as dalokat énekelt, majd Sófalvi Szabolcs, a község polgármestere hangsúlyozta: elődeink fontos üzenete mindannyiunk számára, hogy maradandó dolgokat, értékeket alkossunk. – E kőszikla elhelyezése is maradandó dolog, amely itt lesz, remélhetőleg, évszázadokon át, jelezve, hogy Marosszentgyörgyön is nagyon sok hős van: az I. és a II. világháborúnak, a fasiszta diktatúrának, a vasgárdistáknak, a márciusi eseményeknek is voltak áldozatai. Az 1990. márciusi események után hat marosszentgyörgyit börtönöztek be, akik közül hárman röviddel szabadulásuk után meghaltak. Rájuk emlékezünk a kultúrotthonban is, őket tüntetjük ki, akik kiálltak értünk, védték a településünket, akiket ártatlanul ítéltek el. Vannak hőseink, e kőszikla egyfajta kegyelet, főhajtás azok előtt, akik életüket adták azért, hogy szabadok legyünk, fennmaradjunk. Mi itt példát mutatunk: függetlenül attól, milyen nyelvet beszélünk, milyen felekezethez tartozunk, összhangban tudunk együtt élni, és meggyőződésem, hogy többé 1990 márciusa nem fog előfordulni. A következő időszakban az emlékkőre felkerül a hősök neve, és még az idén felavathatjuk a Petőfi-szobrot is. A polgármester oklevelet adott át azoknak, akik az emlékmű létrehozásában segítettek. Orbán Balázs szavalata, az egyesített kórus éneke után az emlékkőnél a kegyelet koszorúit helyezték el, az avatóünnepség a magyar és a székely himnuszok eléneklésével zárult. A kultúrotthon ismét kicsinek bizonyult, ott folytatódott a kulturális program. A közönséget Muresan Kilyén Emma tanárnő köszöntötte, majd Sófalvi Szabolcs polgármester emlékezett nemzetünk hőseire, akik 1848 márciusában küzdöttek, életüket adták a szabadságért, és azokra is, akik az 1990. márciusi események után ártatlanul börtönbüntetést szenvedtek. "Az 1990 márciusában tanúsított bátorságért és az azt követő meghurcoltatás mártírszerű elviseléséért" adott át elismerő oklevelet a fekete március marosszentgyörgyi elítéltjeinek (Lőrinczi József, Szilágyi József, Sütő József, Szilveszter Kis Péter, Tóth Árpád és Puczi Béla), illetve a már elhalálozottak hozzátartozóinak. Az 1848-as forradalomról Csorba István Árpád történelemtanár tartott rövid előadást, a forradalom üzenetének nevezve, hogy "merjük sorsunk irányítását kezünkbe venni és olyan emberekre bízni, akik kellő irányba terelik országunk sorsát". A Kis Táltosok, a református egyház Reménység kórusának előadása után Kali Júlia szavalt, az Öreg Fenyő tánccsoport, a Szent Cecília együttes, majd a Kolping-kórus lépett színpadra. A Táltos tánccsoport és a Jubilate Deo együttes fellépése zárta az ünnepséget. Antalfi Imola. Népújság (Marosvásárhely) 2016. március 23.Versünnep-elődöntő Marosvásárhelyen!Az utóbbi esztendők egyik igen jelentős versenyévé nőtte ki magát a Versünnep Fesztivál. A magyarországi Versünnep Alapítvány által szervezett vetélkedőre többek között magyarországi és határon túli magyar színművészek, színművészetis hallgatók, előadóművészek nevezhetnek be, a legjobbak – több elődöntőt követően – az április 10-én esedékes döntőn méretkezhetnek meg egymással a budapesti Nemzeti Színházban. A vers- és prózamondás, valamint énekelt vers, versmegzenésítés kategóriákkal rendelkező versenyt ez évben Tóth Árpád születésének 130. évfordulója, Pilinszky János születésének 95. és halálának 35. évfordulója, Babits Mihály halálának 75. évfordulója valamint az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója tiszteletére szervezi a Versünnep Alapítvány, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet és a Bánffy György Kulturális Szalon, a nevezéseket színművészek és előadóművé- szek, hivatásos zeneszerzők (komolyzenében felsőfokú végzettséggel, könnyűzenében szakirányú végzettséggel), valamint hivatásos hangszeres és énekes előadóművészek, zenekarok, művészeti egyetemek, szakirányú közép- és felsőoktatási, könnyűzenei képző intézmények hallgatói adhatták be. Az első kategóriában három mű volt nevezhető, amely lehetett vers, próza, publicisztika, egy közülük Tóth Árpád vagy Pilinszky János vagy Babits Mihály által írt mű, egy az 1956-os forradalom és szabadságharc témájával foglalkozó, egy pedig kortárs magyar költő, illetve író verse vagy prózai műve kellett legyen. E kategóriában azok jelentkezését várták, akik magyarországi vagy határon túl élő, hivatalos minősítéssel rendelkező színművészek vagy előadóművészek, avagy színművészeti főiskola vagy egyetem hallgatói, továbbá hivatalosan bejegyzett művészeti intézmény színészhallgatói. A második kategóriában két művel lehetett nevezni, komoly- vagy könnyűzenei stílusban: Tóth Árpád vagy Pilinszky János vagy Babits Mihály alkotásának megzenésített változata, egy az 1956-os forradalom és szabadságharc témájával, vagy egy kortárs magyar költő, író művének megzenésített változata. Ami a díjakat illeti, minden kategóriában több, nagy értékű pénzjutalom, képzőművészeti alkotás és ajándéktárgy kerül odaítélésre. A versenynek marosvásárhelyi vonatkozása is van. Egyrészt két évvel ezelőtt a Versünnep döntőjébe került és igen szép eredményt ért el a marosvásárhelyi Csíki Hajnal színművésznő, másrészt idén vásárhelyi elődöntőre is sor kerül: az eseményt a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház látja vendégül, és március 24-én, csütörtökön 17 órától kerül rá sor a Nagyteremben. Az elődöntőn a közönség ingyen lehet jelen, a 0 lej értékű jegyeket a színház jegypénztáraiban lehet kiváltani. A megmérettetés idei erdélyi résztvevői: Albert Nagy Ákos, Bertóti Johanna, Buzogány Márta Gabriella, a Mácsafej zenekar és a Szent Cecília együttes. A zsűri tagjai: Kilyén Ilka, Tompa Klára és Bokor Barna, a Tompa Miklós Társulat művészei. Műsorvezető: B. Szabó Zsolt. Kaáli Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely) 2016. április 6.A költészet napja AradonÁprilis 11-én, hétfőn 17.00 órakor a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében közös rendezvénnyel ünnepli a költészet napját a Kölcsey Egyesület és a Tóth Árpád Irodalmi Kör, még pedig egy verseskönyv bemutatójával. Szép Mária Terézia: Ha megszületik a szó... c. kötetét Brauch Magda mutatja be. Az eseményen kiállítjuk a költőnő férje, Szép Zoltán néhány festményét is, amelyeket Ódry Mária méltat. Mindenkit szeretettel várunk. A Kölcsey Egyesület és a Tóth Árpád Irodalmi Kör Nyugati Jelen (Arad) 2016. április 9.A magyar költészet napja CsíkszeredábanJózsef Attila születésnapján, április 11-én Csíkszeredában is számos rendezvényt tartanak, versnapi városköszöntőre, pódiumműsorra, szavalóversenyre várják a verskedvelőket. A Csíki Játékszín a magyar költészet napja alkalmából egész napos rendezvénysorozattal készült. Április 11-én, hétfőn 11 órától a Tizenegy című versnapi városköszöntőre kerül sor a színház lépcsőin. A Csíki Játékszín 11 színészének tolmácsolásában tizenegy magyar vers hangzik el. A jelenevők Tóth Árpád, Radnóti Miklós, Babits Mihály, Ady Endre, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, József Attila, Karinthy Frigyes verseit Kosztándi Zsolt, Dálnoky Csilla, Bilibók Attila, Bende Sándor, Lőrincz András, Bokor Andrea, Pap Tibor, Zsigmond Éva-Beáta, Puskás László, Márdírosz Ágnes és Keresztes Szabolcs előadásában hallgathatják meg. A rendezvénysorozat a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem harmadéves színész szakos hallgatóinak előadásával folytatódik. 17 órától a a Hunyadi László Kamarateremben Pilinszky János versei, naplórészletei, prózai művei öltenek hangzó formát Bajkó Edina, Erőss Brigitta, Jáger Simon, Lukács Ivett Andrea, Markó Ildikó Hilda, Mesés Gáspár, Nagy Esti Norbert, Szilágyi Míra és Zsenák Lilla jóvoltából. A műsort Gyéresi Júlia állította össze, osztályvezető tanár Tompa Klára. Ezt követően 19 órától a Csíki Moziban Bálint Márta színművész Székely János 677 sora című előadását lehet megtekinteni. Székely János (1927–1992) az elmúlt évtizedek nagy erdélyi írónemzedékének tagja és legfilozofikusabb alkotója volt. Caligula helytartója című drámáját sokan ismerik. 1990-ben kiadója kérésére válogatta össze a fennmaradásra méltónak ítélt verseit. A kötet, melynek címadó verse a Semmi-soha című költemény csak halála után, 1994-ben jelent meg. Gyönyörű, nagy műgonddal megformált versei a mai napig is csak kevéssé jutottak el a közönséghez – írják a szervezők. Az Agora Alapítvány évek óta szavalóversenyt hirdet erre a napra. Az idén 132 személy jelentkezett a versenyre Csíkszeredából és a környékbeli falvakból. A csíkszeredai önkormányzattal közösen szervezett eseményt a nagy érdeklődésre való tekintettel két helyszínen tartják meg. Az I. kategóriába jelentkezők (5–8. osztályos diákok) a Hargita Megyei Kulturális Központ alagsori termében fognak szavalni, a II. és III. kategóriába jelentkezők (9–12. osztályos diákok és 19 éven felüliek) a Kájoni János Megyei Könyvtárban. Mindkét helyszínen délelőtt 10 órától kezdődik a rendezvény. A nyertes szavalók felléphetnek a Role zenekar gálaestjén április 16-án 18 órától, amikor is a Csíki Moziban levetítik a zenekar Pille című filmjét. A magyar költészet napján Versünnepet tartanak a csíkszeredai József Attila Általános Iskolában a József Attila Emléknapok keretében. A rendezvénysorozat április 11-én 14 órától kezdődik az iskola dísztermében. A Petőfi Kávéházban 19.30-tól Lélekhang címmel megzenésített verseket lehet meghallgatni Márkos Melissa (ének), Ferencz Levente (akusztikus gitár), Dezső Roland (szóló gitár), Siklódi Árpád (basszus gitár) és Borsos Zsolt (dob) előadásában. Illusztrációk: Sipos Ottilia. Péter Beáta Székelyhon.ro 2016. április 11.Zsongás a magyar költészet napján Erdélyben isErdélyben is számos eseménnyel ünnepelték hétfőn a magyar költészetet. A magyar költészet napját Magyarországon 1964 óta József Attila születésnapján, április 11-én ünneplik, de érdemes hozzátenni, hogy például Márai Sándor is ezen a napon született – adja hírül a kronika.ro. Csíkszeredában iskolákban, könyvtárban, a helyi kulturális központban, a színházban, különböző előadótermekben, sőt még a színház lépcsőin is a költészetet ünnepelték hétfőn. Nagy volt az érdeklődés az Agora Alapítvány és a csíkszeredai önkormányzat által meghirdetett szavalóverseny iránt, amire a szervezők nem kis meglepetésére 132-en jelentkeztek. „Nagyon örülünk ennek a rengeteg szavalónak. A kicsik vannak a legtöbben, 88-an jelentkeztek Csíkszeredából és a környező falvakból. Minden évben évfordulós költők versei közül választhatnak a versenyzők" – mondta el Sántha Zsuzsanna, az egyik szervező. A Csíkcsicsóból érkezett ötödik és hatodik osztályos diákok elmondták, szeretnek verset olvasni és mondani, Kosztolányi Dezsőt, Romhányi Józsefet és Szilágyi Domokost emlegették. A nyertes szavalók felléphetnek a Role zenekar gálaestjén április 16-án 18 órától, amikor is a csíki moziban levetítik a zenekar Pille című filmjét. A Csíki Játékszín egész napos rendezvénysorozattal készült a magyar költészet napja alkalmából. Akárcsak az elmúlt években, József Attila születésnapján délelőtt 11 órától 11 színész 11 verssel köszöntötte a szép számban jelen lévő hallgatóságot. „Napjainkban a humanizmus mély válságával szembesülünk. Nem túl távoli vidékeken mérhetetlen szenvedést okozó véres háborúk dúlnak. Világunkban megállíthatatlanul szaporodnak a konfliktusok, robbanásig feszülnek az elvakult indulatok. Lélektől lélekig vészesen nő a távolság. Tizenegy művészünk magyar költők békevágyát szólaltatja meg. Egy olyan világ óhajtását, ahol az emberek nyitott szívvel fordulnak egymás felé" – fogalmazott Parászka Miklós, a színház igazgatója. Tóth Árpád, Radnóti Miklós, Babits Mihály, Ady Endre, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, József Attila, Karinthy Frigyes verseit Kosztándi Zsolt, Dálnoky Csilla, Bilibók Attila, Bende Sándor, Lőrincz András, Bokor Andrea, Pap Tibor, Zsigmond Éva Beáta, Puskás László, Márdírosz Ágnes és Keresztes Szabolcs tolmácsolásában hallgathatta meg a közönség. Délután a Hunyadi László Kamarateremben Egy szenvedély margójára címmel Pilinszky János versei, naplórészletei hangzottak el a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem harmadéves színész szakos hallgatói előadásában. A műsort Gyéresi Júlia állította össze. Este a csíki moziban Bálint Márta színművész Székely János 677 sora című előadását lehet megtekinteni. Villámcsődület Gyergyószentmiklóson A gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnázium diákkórusa és a Figura Stúdió Színház művészei közreműködésével a város három helyszínén tartottak villámcsődületet hétfőn a déli órákban. A kórus megzenésített verseket adott elő, Boros Mária, Vajda Gyöngyvér és Moşu Norbert László színművészek pedig egy-egy verset szavaltak el a költészetnapi rögtönzött előadáson, a városközpontban, a Szent István-téren és a művelődési házzal szemközti parkban. Az eseménnyel a kultúra, a költészet és a versek fontosságára kívánták ráirányítani minél több ember figyelmét a szervezők. „Azért választjuk az előadás ezen formáját, mert olyan emberekhez is elérhet az üzenet, akik általában nem vesznek részt kulturális eseményeken. Ha csak egy gondolatot indít el az emberekben a rövid műsor, már elértük a célunkat" – mondta a kronika.ro-nak Fórika Sebestyén, a szervező Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ vezetője. Erdély-szerte számos egyéb programmal is készültek a jeles napon: a kolozsvári Bulgakov irodalmi kávéházban például hétfőn este az Erdélyi Magyar Írók Ligája szervezésében tucatnyi költő olvas fel műveiből. Erdélyi díjazottak a Versünnepen Az erdélyi versenyzőket is felvonultató Versünnep Fesztivál döntőjét egyébként vasárnap este tartották a budapesti Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadán. A verseny fődíját, Párkányi Raab Péter szobrászművész alkotását, valamint a 300 ezer forintos pénzjutalmat Lőrinc Tímea zentai színésznő nyerte. A Versünnep Fesztivál különdíját 50 ezer forintos pénzjutalommal a sepsiszentgyörgyi Albert-Nagy Ákos egyetemi hallgató kapta. A megzenésített vers kategória győztesét, az erdélyi Mácsafej zenekart a Budapesti Operettszínház díjával is jutalmazták. Idén tizenegyedik alkalommal hirdették meg a Versünnep Fesztivált, amelyre hivatásos előadóművészek, valamint a színművészeti egyetemek és szakirányú felsőoktatási intézmények hallgatói vers- és prózamondás, valamint énekelt vers, versmegzenésítés kategóriában nevezhettek. Budapesten egyébként hétfőn zajlik a hatodik Versmaraton: a Magyar Rádió Márványtermében kortárs magyar költők tizenkét órán át olvassák fel szerzeményeiket a költészet napja alkalmából. Az eseményen a Magyar Kiadó Napló gondozásában megjelent Az év versei 2016 című antológiából hangzanak el költemények a szerzők előadásában. A kiadó vezetője, Oláh János hangsúlyozta: a kötetben 40 irodalmi folyóirat és műhely tavalyi verstermésének legjava szerepel – írja a kronika.ro. Erdély.ma 2016. április 11.Mihálycsa Erika: a nyelv legmagasabb energiaállapotát nevezném, jobb híján, „költészetnek”Ma van a költészet napja. 1964 óta József Attila születésének napján, azaz április 11-én ünnepeljük a magyar lírát. Feltehetően ritkábban jut eszünkbe, hogy ez a nap nemcsak a költőkről szól, hanem a műfordítókról is, hiszen a világirodalom költészetét – ha csak nem beszélünk számtalan idegen nyelven – rajtuk keresztül ismerhetjük meg, és sajnos, elég gyakran előfordul, hogy nem is tudjuk, ki fordította kedvenc angol, francia, olasz, vagy más anyanyelvű költőnk egy-egy versét. Idén tehát Mihálycsa Erikát, a kolozsvári Babes– Bolyai Tudományegyetem angol tanszékének oktatóját kértem fel egy interjúra, akinek műfordításai és egyéb írásai többek között a Látó, a Kalligram, a Korunk, a 2000, és a Jelenkor című kiadványokban jelentek meg. Mi számít nagyobb kihívásnak számodra: egy vers, vagy pedig egy prózai mű lefordítása? – Nem tudnám eldönteni – azt hiszem, ez igazából a fordított szöveg nyelvi megmunkáltságától függ. Egy próza- vagy színházi szövegnek is lehet olyan sűrűségű és energiájú nyelve, amiről leginkább a költészet jut eszünkbe. Ilyennel találkozni megoldhatatlan és gyönyörű feladat, ezekért érdemes fordítani (olvasni, írni). Leginkább magasfeszültségű vezetékhez tudnám hasonlítani: a nyelv legmagasabb energiaállapotát nevezném, jobb híján, „költészetnek” – függetlenül attól, versben íródott-e (sok ilyen mondat van például a Kaddis a meg nem született gyermekért, vagy A kudarc című regényekben – az általam ismert legmagasabb feszültségű magyar mondatok). Tegyem hozzá gyorsan: kötött formájú verset nem fordítok, mert nincs ehhez szükséges tudásom és versérzékem; a költők, akiket fordítok, leginkább „félszabad”, vagy „megtöretett” formákban írnak. Paul Celan azt írja a Meridiánban: a költészet a művészet és a nyelv radikális megkérdőjelezése, a művészet – és vele az esztétizáló öntetszelgés és önfeledés – felfüggesztése. Lélegzetváltás, a szabadság aktusa, amely mindig előttünk tart. Ezt ő maga két Büchner-drámán, a Woyzecken és a Danton halálán demonstrálja. De nekünk persze elsősorban versek jutnak ilyenkor eszünkbe. A legnagyobb kihívás talán valami olyan (vers)nyelvnek, hangnak a megszólaltatása, ami mindentől különbözik, amit korább olvastam vagy fordítottam, ahol nincs előzetes tudás, amire támaszkodhatnék. (És győzelem sincs, hiszen ha a fordító „győz”, akkor elnyomta az eredetit, elmismásolta, meghamisította.) Celan szerint a vers magányos, az otthontalanság felé tart; aki írja (és az is, aki fordítja, tenném hozzá én), útitársul adatik mellé. El kell kísérni a verset (prózát,...) az idegenbe. Ha jó útitárs vagyok, jól fordítottam. – Tudtommal több idegen nyelvet is ismersz, milyen nyelvből fordítasz legszívesebben verseket? – Verset eddig angolból és németből fordítottam, újabban magyarról; szívesen próbálkoznék a románból és olaszból fordítással. Ez szerintem elsősorban attól függ, mennyire „olvastál be” egy nyelvet. Egy ideje úgy alakult, hogy többet fordítok magyarról angolra, mint fordítva, ami nagy kaland, mert egy elég jól „beolvasott”, de mégiscsak idegen nyelv a célnyelv, ahol másfajta konvenciók működnek, illetve hát a legtöbb versnyelvvel kapcsolatos konvenció, ami magyarul túlélte az elmúlt fél századot, angolul könnyen avíttnak tűnhet. Másképp működik az alulretorizált, prózának ható versnyelv is, és különösen könnyű a, versben néha megkockáztatott és a vers által hitelesített, erős, ha úgy tetszik: pátoszos állításokkal elcsúszni. A legszívesebben és legkevesebb hibaponttal angolról magyarra fordítok, bár azt azért nem mondanám, hogy biztonságosan mozognék ezen a terepen. – Elvesztődik-e a versből valami a fordításnál? Mennyire nehéz visszaadni magyar nyelven például az angol költők verseit? – A szavaknak valamiféle, már-már sorsszerű elrendezettsége az, ami elvész: az érzés, hogy ezt csakis így lehetett, kellett, megírni (magyar példával mondjuk, a „vándorló fájdalomként // mozdít bokát és térdet” Radnóti-sor sajgás-ritmusa ilyen). Ez persze minden eredeti sajátja, szemben a fordítással, amely őrjítően fakultatív, de remekműveknél igazán mellbevágó. A fordíthatatlanságok a mondatszerkezettől kezdődnek: gyakran a laza, többféle viszonyt megengedő angol mellérendelő szerkezetekkel, amiket a magyar mondat egyértelműsít, vonatkozó névmásokkal lát el, obligát vesszőkkel választ le. A rendkívül hajlékony angol mondat ráadásul képes a legnagyobb fokú (szintaktikai) meghatározatlansággal dolgozni, szemben a toldalékoló magyar szerkezetekkel, ahol a (személy-, birtok stb.) viszonyoknak a ragokból ki kell derülniük. A meghatározatlanságokat fenntartani és az üres helyeket be nem tölteni sokszor nyaktörő feladat. A magyar költészeti hagyomány, és így a magyar fordításhagyomány is, nagyon későig megmaradt egyfajta nyugatos esztétikánál. Mai napig érezhető, hogy a magyar versfordítások felülretorizálnak, díszítményeznek, átesztétizálnak – a nyelvi lecsupaszítottság a közelmúltig nem tartozott bele a magyar olvasó vers-tapasztalatába. Ezzel szemben a versnyelv „irodalmiasságának” – vagy irodalmiaskodásának – a kiakolbólítása, a versnyelvnek a köznyelviesítése angolul már a századelőn, az angol modernekkel – T.S. Eliottal, William Carlos Williams-szel, Mina Loy-jel, Hilda Doolittle-lel stb. – elkezdődik. A 20. század valószínűleg legradikálisabb költőjének, a német Paul Celannak a magyar fordításai szinte tünetszerűek: ahol a nyelvnek szilánkokra kellene törnie, az magyarul kliséízű modorosságokká domesztikálódik, és ahol emberin túli, üres terek nyílnak meg, ott egy Kosztolányin, Tóth Árpádon nevelkedett költő diszkrét alliterációi boronganak. Kisebb mértékben, de sokszor hasonló történik a 20. század második felének angolul író költőivel is – számomra jóleső kivétel a nemrég elhunyt Nobel-díjas ír költő, Seamus Heaney Hűlt hely című válogatott kötete, egyenletesen kiváló fordításokkal, amelyek manírok nélkül mutatják meg a Heaney-versek sűrű anyagszerűségét, az anyagból kiásott (Heaney maga hasonlította az írást tőzegásáshoz) költészetet. – Milyen arányban vagy benne költőként egy vers lefordításakor? – Sosem gondoltam magamra költőként. Fordítóként persze mindenestől benne vagyok, a bennelevésem már a szerző- és versválasztással elkezdődik. Azt szokták mondani, a fordító társszerző: ez hozhat többletet, de „kevesebbletet” is – akárcsak a színészek, akik a saját testüket és hangjukat viszik színre, mi is csak saját anyagból tudunk dolgozni, bármennyit is tanulunk. A hang az enyém. De nem mindegy, hogy tisztában vagy-e vele, hogy éppen tanult, vagy máshol bejáratott sémákból dolgozol, ilyenkor ugyanis nagy az esélye, hogy magad alá gyűrd, elszépelegd, túlokoskodd-vicceskedd stb., a szöveget. – Nemcsak műfordítással foglalkozol, saját verseid is megjelentek, például a Látóban. Mikor kezdtél el verset írni? – Kamaszkoromban, ahogy szokás. Komolykodó, apokaliptikus verselményeket. Aztán pár éve kísérletezni kezdtem egy félre-félrecsúszó keveréknyelvvel, és mivel a szavakkal még boldogultam úgy-ahogy, de a mondatokkal és a mondatok közti kapcsolattal már nem, egy idő után meghúztam ezeket a kis szövegeket. Úgy tűnik, a végeredmény inkább versre, mint prózára hasonlít. – Ki a kedvenc kortárs magyar költőd? – Nincs kedvencem, illetve hát több is van. Tandori Dezsőt megkerülhetetlennek tartom – ahogy a két éve halott Borbély Szilárdot is. Kiemelten fontos számomra Takács Zsuzsa, az ő magányos, halkszavú, magasfeszültségű test-, szerelem-, betegség-, gyász-verseit sokadszorra is ugyanazzal a megindultsággal olvasom. A betegség, a halálközelség, a gyász tapasztalatáról a magyar költészet viszonylag keveset beszél, akárcsak az intimitásról, miközben ezek a leginkább elbeszélhetetlen, ugyanakkor valószínűleg a legfontosabb megélnivalóink. Takács Zsuzsán kívül Schein Gábornak az utóbbi években született pontos, sallangmentes, mélyen személyes verseit olvastam megrendültséggel. Vannak költők, akiket időnként jó újraolvasnom, Mesterházi Mónika például ilyen. Más hangfekvésben Kovács András Ferenc: az Überallesbadeni dalnokverseny című kötetét például minden évben a szöveg (kitörő) örömével járó összes tünettel olvasom újra. Ijesztő, hogy egyre aktuálisabb, holott részben a Ceauşescu-diktatúra alatt íródott: már megint szöllent a szellős propabanda, a kor passzent: a korpa szent, s az Idő haladva megy hátra. – És nem kortárs? – Úgy három évvel ezelőtt egy nyáron végigolvastam az Ady-összest. Nem vonz az a fajta irodalom, ami az én meghosszabbításaként működik, nem vonzanak az alanyi költészet pózai – ennek ellenére éppolyan kivédhetetlen, zsigeri, megrázó élmény volt, mint kamaszkoromban. Nem a „kedvenc” magyar költőm, de jó volt újra felfedezni, mekkora költő. KÖLLŐ KATALIN Szabadság (Kolozsvár) 2016. április 13.Elégedetlen az udvarhelyi társulatAbszurd komédiát, Sławomir Mrożek lengyel drámaíró Nyílt tengeren című darabját mutatja be a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház stúdió-előadásként. De nemcsak a csütörtökön bemutatandó komédia hajótöröttjei hánykolódnak reményvesztetten, hanem a társulat is: a vezetőség szerint a jelenlegi helyzet miatt többen is a távozást fontolgatják. Praktikusabb a stúdió-előadás A közelgő helyhatósági választások miatt egyesek mást is belemagyaráznak Sławomir Mrożek művének üzenetébe, ám Csurulya Csongor, az előadás rendezője szerint a valósággal való bármilyen hasonlóság csupán a véletlen műve. Nagy Pál, a Tomcsa Sándor Színház igazgatója sajtótájékoztatón elmondta: praktikusabb számukra a stúdió-előadás, hiszen kevesebb szereplőt igényel, és bárhol könnyen előadható. A bemutató csütörtökön este hét órától lesz. Az abszurd komédia és Mrożek többi alkotása is sokat foglalkoztatta Csurulya Csongort. Szerinte jól megírt darab, erős mondanivalóval rendelkezik, mindig aktuális üzenete van. Csurulya úgy véli, a stúdió-előadásnak bensőséges, meghitt hangulata van, a színészeknek muszáj a szó legnemesebb értelmében jelen lenniük, „nem oldhatják meg technikából” a szerepet, mint egy nagyszínpadi előadáson, hiszen a néző közelsége miatt lebuknának. „Négyszer négyméteres játszótéren telik el a hetven perc, a történet szerint és az előadás jellegéből adódóan is egymásra vannak utalva a szereplők, egymásból építkeznek, és így érnek el a történet végpontjáig” – avatott be a részletekbe a rendező. Mivel csak négy szereplő van, ilyenkor többet foglalkozhatnak a karakterek árnyalataival, ezért Csurulya szerint kimunkáltabbak az ilyen produkciók. Mint mondta, aki az udvarhelyi színésznőket szeretné látni a színpadon, csalódni fog, hiszen négy férfi színész, Tóth Árpád, Szűcs-Olcsváry Gellért, Barabás Árpád és Dunkler Róbert lép fel az előadásban. „Nem nézői provokáció, hanem nézői részvétel van az előadásban, közös szellemi utazásra indulhat a közönség a színészekkel” – mondta a rendező. Alapvetően sok humorral megírt darabról van szó, amin kacagni is lehet, de Csurulya szerint ennek ellenére komolyan kell venni az abszurd komédia műfaji besorolást is. Túlterheltek a színészek „Szükség van a költségvetés-kiegészítésre, ellenkező esetben elmennek a színészeink” – tért át a másik témára Csurulya Csongor a sajtótájékoztatón. Tavaly óta az intézményben változatlan a létszám, a színészek túlterheltek. „Nem lehet folytatni, ha az embereknek elfogy a lelkesedésük és a motivációjuk. Van, akinek nem kell ez a helyzet. Ha a színészek nem érzik a haladást, akkor nem érzik magukat sikeresnek, és elmennek olyan helyre, ahol annak érezhetik magukat” – mondta a művészeti vezető. Nagy Pál szerint nem is a fizetésekkel, hanem az állások számával van gond, hiszen a színészek, de a technikai személyzet is túlterhelt. Veres Réka Krónika (Kolozsvár) 2016. május 12.Székelyek a MillenárisonHáromszéktől Sóvidékig minden székely tájegység a legjobbat, a legszebbet vitte a II. Székely Fesztiválra a magyar fővárosba május 5–8. között, és elkápráztatta a Millenáris Park egyre gyarapodó közönségét. Idén Háromszék, tehát mi voltunk a fesztivál díszvendége. Szomszédaink, a csíkiak, gyergyóiak, udvarhelyszékiek is bemutatkoztak. Virtuális székely fürdővilág A csütörtöki előzetes a régiónkat bemutató tudományos konferencia volt székelyföldi gyógyturizmus témával. A természetes gyógytényezőket, ásvány- és gyógyvizeinket, mofettáinkat e sorok írója ismertette színes szemléltetőeszközökkel, mélyebben betekintve kincseink kihasználásának érdekes históriájába. A legújabb székelyföldi befektetésekről – Borszék születő kezelőközpontjáról, az alakuló Hargita megyei síparadicsom-láncolatról – Barti Tihamér, Hargita Megye Tanácsának alelnöke beszélt, A borvíz útja program háromszéki kezelőközpontjainak kezdőajánlatait Demeter István, az Aquasic igazgatója részletezte. A Székely Sóvidék gyógykincseiről, a szpeleoterápia bővítési elképzeléseiről pedig a székelyföldi származású Domokos István újságíró, a háromnapos rendezvény főszervezője, a Székely Szeretetszolgálat kurátora beszélt meggyőző érvekkel. A moziterem közönsége témába vágó filmekkel ismerkedett. Láthatták a Simon József– Vargyasi Levente–Kinda István mesterségekről készített kisfilmjeit, megismerhették Benedek Elek falujának működő vízimalmát, Olasztelek kovácsmesterét, a zabolai bácsokat és a nagyborosnyói téglavető cigányok életét. Kapunyitogatás vidámsággal Pénteken a Millenáris Park óriási színpadának tetején nyugati szél lebegtette a nemzeti és a székely lobogót. Tamás Sándor és Borboly Csaba, Kovászna, illetve Hargita megye tanácselnöke mondott köszöntőbeszédet. Tamás Sándor arról győzte meg a hallgatóságot, hogy a „székelyföldi borvízkincs valóságos nagyhatalommá fejleszthető”. Mihozzánk, vendégeihez szólt Láng Zsolt, Budapest II. kerületének polgármestere, székelyföldi élményeivel színezve beszédét, majd Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter, a rendezvény fővédnöke további támogatásáról biztosítva megnyitotta a fesztivált. Vásári forgatag Sátrak százaiban kínálták a legkiválóbb portékákat: népviseletet, emlék- és dísztárgyakat, kegyszereket. Szabócentivel méregette az atillákat rendelő férfiembereket Dávid Alpár bodosi szabómester. Odébb a legkiválóbb kisüstiket, párlatokat kínálták, a Küküllő mente legjobb borait, és Délkelet-Erdély gasztronómiai különlegességei illatoztak. A gyergyói Anita vendégház konyhája 21 ezer adag töltött káposztát adott el, a borzontiak nem győzték túrós puliszkával kiszolgálni a hazai ízek után tolongó nosztalgiázókat. A székely kolbásszal együtt fogyott az állítólag török eredetű készítmény, a mititej is. A sepsiszentgyörgyi Kolcza vendéglő hideg füstön ízesített húsaiért, húskészítményeiért, a háromszéki pityókás kenyérért, tejtermékért, sajtokért, ordákért és túróféleségekért kígyóztak a sorok. A közelben székföldi mézeit ajánlotta Fülöp László árapataki méhész, odébb Szántó József kézdivásárhelyi mézeskalácsos kínálta áruját. Kovászna Megye Tanácsa, a megyei művelődési központ, a Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület, az Aquasic és a Vadon Egyesület pultjánál Előpatak természetes állapotban palackozott ásványvizét kóstolgatták, a gyomorbetegek a málnási Mária lúgos gyógyvizet bemutató standnál sorakoztak, ahol Tóth Árpád tulajdonos elmondta, hogy a porcelánüvegből készült palack segítségével ez a gyógyvíz megtartja állandóságát, s mint ilyen, rendelkezik országos állandósági bizonylattal. Itt állt a kívánságok fája egy nyereményjáték alapjaként, amelyre olyan személyek akasztották rá kívánságaikat, akik vidékünkre szeretnének ellátogatni nyáron. A nyertes egy Kommandóra készülő személy volt, akit a Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület utaztat megyénk legmagasabban fekvő festői vidékére. Itt állították ki a háromszéki medvét is. Gyerekek százai pózoltak előtte, s miközben készült a fotó, szüleik arról meséltek, milyen is lehet egy mackómama, akit bocsai társaságában zavar meg hirtelenjében az ember. Standunknál feltehették a látogatók azt a különleges szemüveget, amelyben látni lehet Háromszék rangos rendezvényeinek helyszínét, az Óriáspince-tetőt, majd a Szent Anna-tavat és több más mesebeli honi táj többdimenziós virtuális képét. A Kovászna Megyei Művelődési Központ megyénk kézművestermékeinek keresztmetszetét külön sátorban mutatta be. Ott volt a székely péktermékeket készítő bodosi Dávid család, a széles körben ismert Ségercz Ferenc hangszerkészítő-muzsikus, Bagoly Zoltán csernátoni fafaragó, Haszmann Gabriella bútorfestő, Tóth Ilona és férje étfalvi új kerámiások. A látogató asszonyok között sikert arattak a bölönpataki fűzfacsigolya és gyékénykosarak, amelyek készítési módját Drăgan Alexe községi roma tanácstag ismertette, aki az ünnepre való tekintettel Alexe helyett Endre néven mutatkozott be vásárlóinak. Akinek kedve tartotta, ebben a sátorban nekifoghatott kézműveskedni. A háromszéki kézművessátrat meglátogatta Varga Mihály miniszter. A színpadon Három napon át szólt a zene, az ének, és ropták a táncot a Millenáris színpadán. Az Evilági Együttes A medve nem játék című mesével átszőtt, gyermekeknek szóló interaktív koncertje közönségsikert aratott, Csinta Samu kollégánk Plakátballada című egyszemélyes könyvbemutatója is sikeres volt; a szerző dedikált. Csíki, gyergyói és udvarhelyszéki szomszédaink az ünnepi asztalterítés mesterei voltak, flekken, kolbász és a legkiválóbb ételek özönét ontották, sátraiknál gyakran kínaiak, japánok és vietnamiak lestek a számukra különlegesnek tűnő falatokra, értetlenül duruzsoltak a kemény párlatok hatása alatt. Szombat az „elcsángáltaké” volt. Gyimesi és moldvai csángók énekei és tánczenéje elhallatszott a Széll Kálmán térig. Ott volt a színpadon Petrás Mária Prima Primissima és Magyar Örökség díjas népdalénekes, fellépett a Virággyöngy moldvai csángó együttes és vezetőjük, Kóka Rozália Magyar Örökség díjas mesemondó és a Népművészet Mestere. A Székely Fesztivál ezrekre rúgó látogatói között voltak, akik tolókocsival is eljöttek naponta, mert „ott kell lenni, fel kell őket pártolni”. Idős asszonyságok felöltötték régi székely ruhájukat, mások csángó ingeiket. Munkájuk miatt városban rekedt fiatalok mondták: gyertek, együnk egy jót, énekeljük ki magunkat, mint otthon! Az alkalmi énekes csoportok között olykor felhangzott a zalánpataki Préda Barna hegedűje. A borzonti sátor mögötti flekkensütők fölött megszólalt egy jelzőhang, bekapcsolt a főépület füstriasztója. Kisgyörgy Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. május 28.Irodalmi délután PécskánA Panoráma Világklub Pécskai Társklubja május 28-án, szombaton egy nem mindennapi, gazdag irodalmi délutánra invitálja az érdeklődőket. A rendezvényen közreműködik a Budapesti Krúdy Gyula Irodalmi Kör, a Panoráma Világklub Szegedi Társklubja, mezőhegyesi előadók, az Aradi Kölcsey Egyesület és a Tóth Árpád Irodalmi Kör. Fellép a Búzavirág néptáncegyüttes. Meg lehet tekinteni pécskai festőművészek alkotásait is. A program 13.30-kor díszebéddel kezdődik, ezt követi az irodalmi műsor a Pécskai Polgármesteri Hivatal dísztermében: vers, próza, megzenésített versek, a vendégek önálló műsora saját költeményeikkel. Mester József Tamás, a Panoráma Világklub Pécskai Társklubjának elnöke szeretettel várja az érdeklődőket a rendezvényre. Nyugati Jelen (Arad) 2016. június 6.Az ötágú sípA trianoni békeszerződés a magyar kultúra fejlődésében is fordulópontot jelentett, mivel a békediktátum következtében nemcsak a történelmi Magyarország, hanem a magyar irodalom is darabjaira szakadt. 1920. június 4. korszakhatárt jelent mind a magyarság történelmében, mind a magyar irodalomban. Az állam és a nemzet egysége felbomlott, és az elszakított területek magyar irodalmát évtizedeken át nem számították a magyar irodalmi kánonba. A Magyar Királyság legfőbb külpolitikai céljává a revízió vált, az igazságtalannak tekintett diktátum kritikája pedig a korabeli Magyarország teljes kulturális életét áthatotta.A társadalom egészét sokkoló diktátum ugyanakkor hozzájárult ahhoz, hogy kialakuljon az Illyés Gyula által csak ötágú sípnak nevezett, több központra tagolódó magyar irodalom. Számos vers örökítette meg a trianoni traumát. Az 1920-as évek Trianonnal kapcsolatos magyar irodalmának terméseit a Kosztolányi Dezső által szerkesztett antológiába – Vérző Magyarország – is összegyűjtötték, melynek 1928-as kiadásához maga Horthy Miklós írt előszót. A korszak irodalmi életének kiemelkedő alkotói, a Nyugat táborának nagyjai járultak hozzá műveikkel a kötethez: Tóth Árpád, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes, Babits Mihály és Zilahy Gyula alkotásait is megtalálhatjuk benne. Párhuzamosan a csonkaországival, a kisebbségi sorba került közösségek is létrehozták saját alkotóközpontjaikat. Erdélyben a magukra hagyatottság érzése leginkább 1918–1921 között érzékelhető. Ekkor sokan nem érezték magukat biztonságban, és repatriálnak vagy emigrálnak. Reményik Sándor és Kós Károly az elsők között tudott felállni, és megoldást keresni erre a válságos helyzetre. Reményik 1918-ban a Végvári álnéven megjelentetettMindhalálig és a Végvári-versek kötetekben az ittmaradás mellett állt ki. A megrendülésből elsőként Reményik Sándor rázta fel Erdélyt. Nemsokára követte őt Áprily Lajos és ezután csatlakozott hozzájuk az ifjú tehetség, Tompa László. Ők hárman alkotják az ún. Helikoni Triászt. Az ő költészetük beszél a legszebben a magyarság hányatott sorsáról, Erdély misztikumáról, szépségéről, egyetlenségéről, megismételhetetlenségéről. Gróf Kemény János 1926 júniusában életre hívta a Helikon közösséget, amelynek alakuláskor 28 írónak küldött meghívást, megszűntekor, 1944 őszén 55-en vallották magukat helikonistáknak. Ez a szabad és kötetlen formájú munkaközösség a valóságban csak akkor élt, amikor a Kemény János által meghívott írók nyaranta pár napon át a marosvécsi várkastélyban vendégeskedtek, s ott az erdélyi irodalom és kulturális élet időszerű kérdéseit beszélték meg. A helikoni közösség a kiválások és a viták ellenére a romániai magyar írók legszámottevőbb és legjelentősebb irodalmi csoportosulása volt a két világháború közötti időszakban. A művelődéspolitikai elképzelések megvalósítása pénzbeli alapok és adminisztráció nélkül nem lett volna lehetséges. Ezért elválaszthatatlan a helikoni munkaközösség működése az előtte alakult Erdélyi Szépmíves Céh (ESZC), s a később megindult Erdélyi Helikonirodalmi folyóirat intézményes kereteitől. Az ESZC jogilag és igazgatásilag önálló kiadóvállalat volt és maradt, de a vécsi íróközösség eszmei irányítása alá került. A kéziratok lektorizálására az íróközösség jelölte ki az írókat, és minden összejövetelen Kós Károly beszámolt az elmúlt év gazdasági és kiadói eredményeiről. Murvai Miklós Nyugati Jelen (Arad) 2016. június 23.Tóth Árpád Irodalmi KörVéget ért a 2015–2016-os évad Az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör június 21-én, kedden délután tartotta záróülését a megyei könyvtár Concordia Termében. A rendezvény keretein belül került sor az aradi művészek fesztiváljára. Böszörményi Zoltán (Brauch Magda előadásában), Mester József, Gál Zoltán, Kleitz Zoltán, Simonfi Imre, Ódry Mária, Regéczy Perle (Kiss Anna előadásában), dr. Brauch Magda, Juhász Béla, Szarvashegyi Róza, Jankó András, Nagy Gizella, Hevesi József és Regéczy Éva prózával állt a hallgatóság elé. Az ünnepi munkaülés Kolumbán Zsolt és Ódry Mária képkiállításával, szeretetvendégséggel és búcsúbeszélgetéssel zárult. E meghitt irodalmi esttel értek véget a kör 2015–2016-os rendezvényei. Milyen volt az elmúlt évad? Íme egy kis statisztika! Idén az irodalom barátai 12 rendezvényen vettek részt. Megemlékeztek Kosztolányi Dezsőről, Jókai Mórról, Fazekas Mihályról, Berzsenyi Dánielről és Tamási Áronról. Az irodalmi esteket az aradi Aurel Vlaicu Általános Iskola diákjai (vezető tanár: Szabó László), az aradi Csiky Gergely Főgimnázium diákjai (vezető tanár Tothpál Renáta), az Ágyai Általános Iskola diákjai (vezető tanár: Erdős Márta) és az Erdőhegyi- Kisjenői Általános Iskola diákjai (vezető tanár: Pusztai Matild és Sime Judit) tették gazdagabbá. Szavalattal, felolvasással a következők lelkesítették a körtagokat: Gál Zoltán, Kiss Anna, Hevesi József, Kolumbán Zsolt, néhai Katona Béla, Lovász Miklós, Katona Ágnes, Hadnagy Dénes és Czernák Ferenc. Előadóink voltak: Brauch Magda, Nagy Gizella, Matekovits Mária és Mihály, Szabó László és Simonfi Imre. A kör alkotóműhelyéből ezúttal Juhász Béla, dr. Brauch Magda, Kleitz Zoltán, Ódry Mária, Szarvashegyi Rozália, Simonfi Imre, Mester József Tamás, Gál Zoltán, Brittich Erzsébet, Nagy Gizella, Jámbor Ilona, Regéczy Éva, Csernyánszky Judit munkái kerültek elő. Bemutattuk dr. Brauch Magda A Halak jegyében című novelláskötetét, Szép Mária Terézia Ha megszületik a szó című verseskötetét. Külön örömünkre szolgál, hogy az idei évadban az irodalmi kör két alkotója részesült rangos elismerésben: dr. Brauch Magda és Juhász Béla prózaírói munkásságáért Irodalmi Jelen-, Regéczy Szabina Perle műfordítói tevékenységéért Irodalmi Jelen- és USR-díjat kapott. A képzőművészet kedvelői Ódry Mária, Brittich Erzsébet, Kolumbán Zsolt, Katona István, Szabó Péter és Csernyánszky Judit festményeit, grafikáit, ex libriseit tekintették meg. Ha Isten éltet, találkozunk szeptemberben! Regéczy Szabina Perle műfordító, az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör elnöke Nyugati Jelen (Arad) 2016. július 16.Irodalmunk útjain – ErdélybenKönyvcímet* kölcsönöztem e tömör recenzióhoz, ennél találóbbat úgysem tudtam volna kiötölni könyvajánló jegyzetem élére, hiszen elsősorban azoknak szánom, akik a nyári szellemi feltöltődés idején ismereteik felfrissítése érdekében végig szeretnének szaladni irodalmunk útjain. Mindenekelőtt az oktatókra gondolok természetesen, a magyar irodalom népszerűsítőire, akik közül nagyon sokan személyesen is ismerhetik a szerzőt, vagy azért, mert egyetemi tanulmányaik idején Kolozsváron, esetleg Nagyváradon tanáruk lehetett, vagy mert fokozati vizsgák, továbbképzések, különféle rendezvények alkalmával találkozhattak vele. Kozma Dezső neve persze a személyes ismeretség hiányában is beágyazódhatott az olvasói köztudatba, hiszen több mint fél évszázadot átölelő, gazdag irodalomtörténészi és tanári munkásságát számos fontos kötet fémjelzi. Az első, amely 1969-ben látott napvilágot, Marosvásárhelyi vonatkozásaival hatványozottan felkelthette az itteniek figyelmét. A novellista Petelei Istvánról szóló kismonográfia volt. Azóta több mint húsz jelentős kiadványa – irodalmi tanulmánygyűjtemény, monográfia, tankönyv, egyetemi kézikönyv – és számtalan szakcikke, előadása jelent meg a ma már valóban nyugalmazott, de szerzőként továbbra is aktív egyetemi professzornak. Pályája meghatározó állomásait, élményeit, megpróbáltatásait és eredményeit több átfogó sajtóbeszélgetés, életinterjú is felidézte tavaly novemberben, amikor dr. Kozma Dezső a 80. esztendejét töltötte. Születésnapi meglepetésként adódott a lehetőség legújabb gyűjteményes kötete kiadására is. Az Irodalmunk útjain – Erdélyben 90 írást felölelő, több mint hatszáz oldalas, impozáns kiadvány. A szerző ajánlása szerint "a gyűjtemény válogatás csaknem fél évszázad alatt – változó körülmények közepette – megjelent írásaimból. Tematikailag, műfajilag sokfélék. Van közöttük tanulmány, esszé, forrásértékű közlemény, kritika, műértelmezés, alkalmi írás. A magyar irodalom különböző korszakaiba szeretném elvezetni az érdeklődő olvasót. A vizsgált témákat, írókat, műveket időrendben kísérelem meg elhelyezni". A Kolozsvári Szabadságban 2015. november 6-án Józsa Istvánnak adott interjúban Kozma Dezső azt nyilatkozta könyvéről, hogy "ez is szellemi léthelyzetek egyfajta újraélése". Alkalom, lehetőség "szembesülni egykori, máig elkísérő élményeimmel". A magyar irodalom egyik nagy korszakát bemutató, több mint három évtizeddel ezelőtt kiadott egyetemi kézikönyvének továbbgondolása a gyűjtemény, kiegyensúlyozottan ötvözi az irodalomtudós "akkori és mostani gondolkodásmódját." A kötet az írásokat négy fejezetbe – Nagy idők vonzásában, Korok fordulóján, Régi erdélyi arcok, Új évszázad sodrában – csoportosítja. Az anyag tömörített ismertetésére talán legszerencsésebb, ha ismét magát Kozma Dezsőt idézzük. A Confessio 2016/1-es számában Aniszi Kálmánnal folytatott beszélgetéséből emeljük ki az ide vonatkozó részletet: "Jórészt a XIX. század, illetve a századelő magyar irodalmából szeretnék ízelítőt nyújtani: klasszikusainkról, ritkábban emlegetett írókról, hírlapírókról, tudósokról, jeles oktatókról, közéleti személyiségekről, egykori erdélyi szellemi műhelyekről". Összefoglaló fejezetenként taglalva az írásokat, elmondható, hogy (I. Nagy idők vonzásában) "a Petőfivel foglalkozók közül az örökség erdélyi kultuszának szenteltem nagyobb teret, az Arany-értelmezéseket hagyomány és megújhodás viszonyát vizsgáló tanulmány vezeti be, a Madách-fejezetek jórészt Madách főművének erdélyi értelmezéseire kívánják felhívni a figyelmet, az 1849-et követő évtized (Vörösmarty, Arany, Tompa, Vajda) verseit egy történelmi léthelyzet művészi megjelenítéseként idézem meg, Kemény és Jókai életműve a magyar próza útjának kétféle lehetőségeként kerül egymás mellé. Külön fejezetet szenteltem a kereszténységélménynek mint művészi élményforrásnak, illetve a két Wesselényi irodalmi megjelenítésének a XIX. század magyar irodalmában. (II. Korok fordulóján): A századforduló megújhodó magyar irodalmából a költészetét ekkor kiteljesítő Vajda János, a mesélést és megfigyelést új módon eggyé fonó Mikszáth és az erdélyi kisváros ellobbanó lelkeit felfedező novellista, Petelei István mellett az új nemzedék egész sora jelenik meg. A III. fejezetben (Régi erdélyi arcok) jórészt elfeledett nevekkel ismerkedhetünk, végül a IV. részben (Új század küszöbén) a szellemi örökségünket vállaló Adyt és a költészete körüli erdélyi vitákat, Kosztolányi, Tóth Árpád versvilágát, Krúdy, Török Gyula, Szabó Dezső és Tamási Áron prózájának egy-egy szeletét kíséreltem meg életre kelteni". Nyilván nem a lektűrrel kikapcsolódni vágyóknak szól ez a kötet és az ismertető, de időről időre minden könyvbarátnak érdemes Kozma Dezső mellé szegődnie, mert sok érdekességet, megszívlelendő gondolatot tud újra felfedeztetni velünk irodalmi időutazásán, és képes új megvilágításba helyezni olyan értékeket, amelyeket egykori iskolai beidegződéseink érdemtelenül mélyesztettek az emlékezet süllyesztőibe. (N.M.K.) * Kozma Dezső: Irodalmunk útjain – Erdélyben. Válogatott írások. Madách Irodalmi Társaság, Szeged, 2015. Népújság (Marosvásárhely) 2016. augusztus 19.Zete és a kegyszobor legendájaA csíksomlyói kegytemplomban tartják vasárnap a Székelyföldi Legendárium legújabb, a Babba Mária című rajzfilmjének a hivatalos bemutatóját. Az alkotók a nemrég elhunyt Botár Gábor plébánosnak is emléket állítanak. Egy hónappal ezelőtt ért véget a közel kétéves munka a Székelyudvarhelyi rajzfilmstúdióban, a különlegessége, hogy háromféle technológiát ötvözött a Székelyudvarhelyi csapat – számolt be Fazakas Szabolcs ötletgazda. „A helyszíneket – rajzfilmesebben nyilván – realisztikusan rekonstruáltuk, a kegytemplom, a kápolna, a nyereg, a napba nézés a Hármashalom-oltár mellett a rajzfilmben is ugyanott van, mint a valóságban. A ködöt sem felejtettük el, a felszálló ködben érkeznek a csángó és székely keresztalják a napba nézésre. A történet alapja, hogy Zete, a székely kislegény a Székelyudvarhelyi keresztaljával érkezik Csíksomlyóra, és Gábor atya elmeséli neki a kegyszobor legendáját. Vannak benne tatárok, néhány fiktív elemet is be kellett csempésszünk, de a gyerekek számára leegyszerűsítve, érthetővé, szerethetővé tesszük a történetet” – avatott be a részletekbe Fazakas. A rajzfilmbeli keresztalját Gábor atya vezeti. Az alkotók nem hangsúlyozzák külön, hogy Botár Gáborról van szó, de az udvarhelyszékiek és csíkszékiek is tudhatják, hogy az ő alakját idézik meg – véli az ötletgazda. „Utolsó percben döntöttük el, hogy állítsunk Gábor atyának emléket ezáltal. Ő egy huszonegyedik századi Székelyudvarhelyi legenda. A közösséget és a fiatalokat olyan szinten megmozgatta, olyan munkát végzett itt a város közéletében, vallásos életében, amit kevesen. Óriási karizmája volt. Ismertető jelként Gábor atya tarisznyáját és botját kapta meg a rajzfilmbeli pap, aki vezeti a csoportot. Akik ismerték Gábor atyát, felismerik ezeket. A hangja is hallható lesz egy archív felvételről a rajzfilm végén.” Az alkotók úgy vélik, merész gondolat volt, hogy a kegytemplomban tartsák a rajzfilm hivatalos bemutatóját, de ugyanakkor természetes is, hiszen az a kegyszobor történetét mutatja be. A vetítések a délelőtt fél tizenegytől és a délután hét órától kezdődő misék után lesznek. A rajzfilm időtartama hét perc, ha az érdeklődők száma meghaladja a templom befogadó képességét, akkor megismétlik a vetítéseket. A stáb Forgatókönyv: Kudelász Nóbel, dramaturg: Demeter Kata, zeneszerző: Orbán Ferenc, rendező: Tóth Árpád és Fazakas Szabolcs. Péter Beáta | Székelyhon.ro 2016. szeptember 17.Czernák Ferenc verset mond„Kötelesség a kérdőjelekre válaszolni” „Nem mindenki tud verset mondani úgy, ahogy verset kell mondani. A nagy versmondók fontosnak tartották, hogy a vers úgy hangozzék el, ahogy a költő megálmodta, mintha maga a költő jelenne meg a színpadon. Az is fontos, hogy meglegyen a bennsőséges hangulat, ami kialakul a vers és a hallgató között”, mondta a csütörtök délutáni, a Jelen Ház nagytermében tartott versest bevezetőjeként Böszörményi Zoltán, maga is költő, aki nagyon sokszor hallotta saját verseit is mások előadásában. A lippai Czernák Ferenc, a helybeli irodalmi kör elnöke nem költő, de igen nagy szeretettel, átéléssel adja elő, jó másfél évtizede, a magyar verseket. Sokszor hallhattuk már Aradi rendezvényeken, de más városokban, sőt magyarországi, „szépkorúaknak” rendezett versenyeken is fellépett, s nem egyszer díjjal tért haza. Lendületében fiatalos, bár ifjúnak már aligha nevezhető a 79 évével. Tegnapelőtt délután így kezdte szereplését: „Úgy érzem, szemetekben apró kérdőjeleket látok, s kötelességem ezekre válaszolni”. A „ki vagyok én?” kérdésre mindjárt egy Arany János-verssel válaszolt. Aztán elmondta: a versmondással a mindenkit foglalkoztató kérdésekre kívánja ráirányítani a figyelmet. Ezek között szerepel a szülőföld (Petőfi, Tóth Árpád, Böszörményi Zoltán, Radnóti Miklós versei hangzottak el), a haza, a hon vagy hontalanság (Wass Albert, Radnóti), a történelmi múlt (ezúttal 1956, az idén kerek évforduló lévén, elszavalta aZsámbék népe c. költeményt), de a jó órás műsorban egyéb témák is felvetődtek – kiselőadás hangzott el, például a zászlókról, amit versillusztráció követett), elhangzott egy (szabadon előadott!) részlet Petőfi A hóhér kötele c. regényéből, sőt egy saját, Álarcok c. elbeszélés, amelynek tanulsága: sokan álarcot viselünk, s az első benyomás valakiről téves lehet. A több más, fentebb nem említett darabot (például Anavi Ádám- és Heltai-verset) is tartalmazó, a szavaló sokrétű, sokirányú érdeklődését is bizonyító előadóest egy Sajó Sándor-verssel zárult, amelynek slusszpoénja: „Csendes ember lesz belőlem / de csak kint, a temetőben”. Addig azonban még egészen biztosan sokszor látjuk, halljuk Czernák Ferencet, az egykori magas rangú, nyugalmazott katonatisztet versekkel fellépni. Különben megkérdeztem tőle: tulajdonképpen mióta szaval? Kiderült: 1999-ben, felesége halála után kezdett a költészettel foglalkozni, az első megtanult vers Vörösmarty A vén cigánya volt. Versmondói kibontakozásában nagy segítségére volt Maresch Béla színművész és Brauch Magda tanárnő, kedvenc költői Arany, Petőfi, Ady, Vörösmarty, József Attila, de a modern költőket is szereti, „persze megrostálva”. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2016. szeptember 21.Odaítélték az idei Márki Sándor díjakatArad megyei RMPSZ elnökségi tagjaiból alakult bizottság a kétévenként kiosztásra kerülő Márki Sándor-díjak és Márki Sándor-életműdíjak odaítéléséről hozott döntést. Idén három, a megye magyar oktatásában tevékenykedő pedagógus részesül a díjban és egy tanár az életműdíjban. 2016-osMárki Sándor díjazottak, természetesen, mint az iskolában szokás, ábécé sorrendben: KISS P. ANIKÓ az Ágyai Olosz Lajos Általános Iskola igazgatója, tanára. Az 1990-ben újraalakult iskolának azóta is igazgatója, így talán Arad megye egyik legrégibb iskolavezetője. Fizika-kémia szakos tanár, de már oktatóként elvégezte az angol nyelvtanári főiskolát is. STRAUB JUDITH római katolikus vallásoktató tanár, a Bukaresti Egyetem Teológia karán szerzett pedagógusi képesítést. Még felsorolni is sok, hány iskolában tanít vagy tanított az elmúlt évek során, hiszen tantárgya egyórás, de a legtöbb iskolában az is több osztály tanulóit öleli fel. Kisiratoson, az Aradi Aurel Vlaicu iskolában és Szentpálon vallást tanít, Sofronyán és Pankotán, szakember hiányában, a fakultatív magyar nyelvoktatást vállalta fel. ZSÓRI BARBARA a simonyifalvi Simonyi Imre Általános Iskola tanítója, a faluközösség megbecsült pedagógusa. Biztos pontja az intézménynek, gyermekeknek, szülőknek, de a falu magyar közéletének is. 2016-osMárki Sándor életműdíjat idén egyetlen pedagógus kap. Király András történelem szakos tanár, jelenleg a Bukaresti Tanügyminisztérium kisebbségi kérdésekkel foglalkozó államtitkára. Tanított Szapáryligeten, Nagyiratoson, az Aradi 10-es és a 21-es, Aurel Vlaicu Iskolában, a Csiky GergelyFőgimnáziumban. Tanárként, igazgatóként, parlamenti képviselőként, majd államtitkárként sokat tett az Arad megyei magyar oktatás megtartásáért és építéséért. A díjak ünnepélyes átadására október 3-án, hétfőn, a 16 órakor az Aradi Magyar Pedagógus Nap keretében kerül sor a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád termében. Erre tisztelettel hívjuk és várjuk a megye pedagógusait, a kitüntetettek családtagjait, tanítványait, szülőket. Ha magán- vagy jogi személyek szeretnének hozzájárulni a díj értékének növeléséhez, megtehetik a Főgimnáziumban Rogoz Marianna megyei RMPSZ alelnöknél, vagy alulírottnál telefonos értesítéssel (0745-602-839). Matekovits Mihály RMPSZ megyei tb. elnöke Nyugati Jelen (Arad) 2016. szeptember 27.Szakrális élmény a Csiky dísztermébenEgyedi, a szervezők szerint meditációra hívogató vándorkiállítás nyílt hétfőn délután az Aradi Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád Termében. A Pro Identitas Egyesület szervezésében – az Aradi Magyar Napok keretén belül – a nagytétényi Szeiber András, a Katolikus Közösségek Hálózatának (Háló) társelnöke tartott előadást a Szent Koronáról és a mának szóló üzenetéről. A tudományos és vallási szempontból is érdekfeszítő eseményről a következő lapszámunkban olvashatnak. A kiállítás egyébként még több napig látogatható a díszteremben. Sólya Emília Nyugati Jelen (Arad) 2016. szeptember 28.A Szent Korona úgy, ahogy még sose láttákAmint azt tegnapi lapszámunkban már beharangoztuk, színvonalas műsornak nyújtott otthont a Csiky Gergely Főgimnázium hétfő délután. A Pro Identitas Egyesület szervezésében, az Aradi Magyar Napok egyik építő jellegű programjaként a Szent Koronáról tartottak érdekfeszítő előadást, ugyanakkor egy vándorkiállítás is nyílt, melyen egy, a felbecsülhetetlen műtárgyról készült különleges fotógyűjteményt mutattak be a Tóth Árpádról elnevezett díszteremben. A publikum (a szerk.: kár, hogy nem sikerült megtölteni a nézőteret) a Katolikus Közösségek Hálózatának (Háló) társelnökét, a nagytétényi Szeibert Andrást köszönthette vendégként. A kiállított 33 fényképet Szelényi Károly, Magyarország egyik legnagyobb fotóművésze készítette, miután a korona visszatért Magyarországra. A felvételek fantasztikus technikával, művészi módon születtek, komoly jogi oltalom alatt állnak, a bemutatásukra a Háló kapta meg a felhatalmazást. Arad a harmadik állomás, ahol a nagyközönség elé tárják a fényképeket. „Olyan szinten lehet a fotókon vizsgálni a koronát, ahogy szabad szemmel soha sem” – mondta az előadó. Ami a korona múltban gyökerező, de mának szóló üzenetét illeti, Szeibert András szerint különleges tudást hordoz, utalva itt a szimbólumokra, a rejtett tartalmakra és egy nagyon mély szakralitásra. A koronát legendák sora övezi, mondta, mivel a születése igencsak ködbe burkolózik, senki nem tudja 100%-osan, hogy hol készült. Másrészt szerves egységben áll a magyarság kultúrájával. Az előadó szerint két-három hétig biztos megtekinthetők a fotók az iskolában, ezért arra ösztönöz mindenkit, hogy amennyiben idejük engedi, tekintsék meg az egyedülálló gyűjteményt. A látogatók komoly ismeretanyaggal is gazdagodhatnak, hisz a kiállító – aki az egykori koronázási szokásokról is mesélt – minden fénykép alá egy kis dokumentációt rögzített az ún. rekeszzománc technikával készült szakrális műtárgyról, annak elemeiről, illetve szimbolikájáról. Sólya Emília Nyugati Jelen (Arad) 2016. október 1.Az újratalálkozás öröme a „violásokkal”Fergeteges nosztalgia-ünnepségen emlékeztek meg csütörtökön délután a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád Termében az egykori (1975-ben a Művelődési Házban alakult) aradi Viola néptáncegyüttesről. A néptánccsoport egyik egykori alapítója, Szabó András táncos-koreográfus vezetésével hangulatos és egyben megható rendezvényre toborozták össze a régi tagokat (táncosokat, énekeseket, zenészeket stb.), akikkel felelevenítették az emlékeket a Viola megalakulásától annak alkonyáig. A Viola néptánccsoport történetére most nem térünk vissza, hiszen a szeptember 28-i lapszámunkban Juhász Béla terjedelmes beszélgetést készített Szabó Andrással erről, annyit azért mindenképp megemlítenénk, hogy sokan könnyes szemmel, baráti öleléssel üdvözölték egymást. A közönség 15 év történetét láthatta egybesűrítve „a volt violásokkal”, Szabó András felkonferálásával. Az eseményt Faragó Péter Arad megyei RMDSZ-elnök nyitotta meg. Megszervezésének oroszlánrészét Farkas Viktória ötletgazda, az RMDSZ Arad megyei szociális szakbizottságának elnöke és a Máltai Szeretetszolgálat Arad megyei vezetője vállalta magára. Utóbbi elmondta, tekintve, hogy az Aradi Magyar Napok is az október 6-i megemlékezések köré épülnek, a nosztalgiaműsor középpontjában is az emlékezés áll. „Úgy gondoltam, emlékezzünk meg azokról, akik annak idején, a régi rendszerben is vállalták magyarságukat, néphagyományaikat, múltjukat. Az újratalálkozás öröme ez, hiszen volt, aki Magyarországról és Ausztriából érkezett, hogy együtt ünnepelhessen egykori kollégáival, barátokkal. A Viola óta természetesen szinte minden magyarlakta vidéken alakultak tánccsoportok, viszont az ő munkájuk kimagasló, hiszen az alapokat ők helyezték el” – nyilatkozta Viktória. A rendezvény végén az ünneplők egy gyönyörű tortával koronázták meg az emlékezetes estet. Sólya Emília Nyugati Jelen (Arad 2017. január 13.Apáczai-díj a közoktatásban dolgozók kutatási munkájáértA Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) Tudományos Tanácsa tavaly is átadta a közoktatásban dolgozó magyar pedagógusok segítését és ösztönzését szolgáló Apáczai-díjakat. Az elismerések elnyerésére kiírt pályázaton azok a közoktatásban dolgozó, illetve nyugalmazott pedagógusok vehettek részt, akik az oktató-nevelő munka mellett még tudományos kutatási munkát is kifejtenek. Az RMPSZ fennállásának 25. évfordulójával egybeeső, 2016 utolsó napjaiban megejtett díjátadáson az aradi Regéczy Szabina Perle műfordítót, a Tóth ÁrpádIrodalmi Kör elnökét is kitüntették. Az elismerést a 2016. évi pályázatra beküldött A tegnap költészetébő lcímű, az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban megjelent műfordítás-kötetéért kapta. A műfordító-elnök – aki egyébként helyettes tanárként is dolgozik a Vingai Technológiai Líceumban – szerényen számolt be a Nyugati Jelennek a díjról, mely a hatodik irodalmi elismerése. Első publicisztikai díját még az egykori Vörös Lobogónál kapta 1988-ban, majd 1996-ban a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet különdíját vehette át a költészetért kifejtett alkotómunkájáért. 2010-ben országos EMKE-díjjal illették a Tóth Árpád Irodalmi Kör irányításáért, műfordítói munkáját pedig Irodalmi Jelen-díjjal honorálták 2015-ben. Ugyanabban az évben kapta meg a Romániai Írószövetség díját, szintén műfordításért. „Isten rendelte el, hogy az irodalommal foglalkozzam” – vallja Regéczy Perle. Apáczai-oklevelet kapott továbbá Horváth Márta Borbála feketegyarmati tanítónő, munkájának címe: Deák János első világháborús emlékei (Történelmi tanulmány). Sólya Emília Nyugati Jelen (Arad) 2017. január 19.Vajda János, „az előd költő”Szerdán az Irodalmi esték-sorozat keretében Vajda János költőre emlékeztek a Kiss Stúdió Színházban. Közreműködtek Kiss Törék Ildikó és Meleg Vilmos színművészek, Molnár Judit közíró. Vajda János költészetéről, a magyar irodalomban elfoglalt helyéről Molnár Judit közíró, magyartanár beszélt, az elhangzottakat pedig versekkel illusztrálták Kiss Törék Ildikó és Meleg Vilmos színművészek. A meghívott előadó arra hívta fel a figyelmet: az idén 190 éve született és 120 esztendeje elhunyt Vajda János a kevésbé ismert és emlegetett alkotók közé tartozik, holott a költészete egyáltalán nem avult el. A 19. században eléggé divat volt különféle melléknevekkel illetni a közéleti szereplőket, így ha Vajda Jánossal is ezt tennénk, őt úgy jellemezhetnénk, hogy „az előd költő”. Elődjének tekintette őt például Ady Endre és Tóth Árpád is, Kosztolányi Dezső pedig az egyik rá emlékező szövegében azt írja, hogy ő az első modern költőnk. Noha Petőfinek a kortársa volt, túllépett a nemzedékének látásmódján, és megelőzve a saját korát, öntudatlanul előkészítette a talajt a 20. század eleji költőknek. Ha Vajda János szellemi portréját akarjuk megrajzolni, abból kell kiindulnunk: közéleti emberként érdeklődött az őt körbevevő világ történései iránt, érdekelte a hazája és a nemzete sorsa. Az 1867-es kiegyezésről mindvégig előítélettel nyilatkozott, egyértelműen elutasítva és ostorozva ezt. Nem békélt meg ennek gondolatával, tényével, és nem akarta elismerni azt, hogy fejlődést eredményezett. Ennek kapcsán a legemlegetettebb verse A virrasztók, és az allegória világos: a nagy halott a magyar szabadság. Gina A szerelmi költészetéről nem beszélünk úgy, hogy ne tegyünk említést Gináról, akibe reménytelenül szerelmes volt. Szerinte szép asszony volt, mások szerint viszont nem, egy azonban biztos: szó nélkül lelépett egy bécsi bankárral. Vajda később ugyan megnősült, de haláláig nem tudta feledni Gina emlékét (Húsz év múlva; Utolsó dal, Ginához; Harminc év után). Az üstökös című verse abból a szempontból kilóg a sorból, hogy hamisíthatatlanul a nagy romantikus ideál bukkan elő benne. A felesége leírta, hogy a kertjükben láttak egy üstököst, mely látványnak annyira a hatása alá került a költő, hogy azonosította magát vele, és állítólag egy napig ki sem mozdult a szobájából, hogy fel tudja dolgozni az élményt. A végrendelet című költemény azért szokatlan, mert ironikus hangvételű, Vajda pedig általában nem volt vicces kedvében. Az, hogy Vajda hidat képzett Petőfi és a 20. század eleji nagy nemzedék közt, leginkább a Nádas tavon című verse igazolja: valósághűen indítja tájleírását, akárcsak Petőfi, hogy aztán egy hétköznapi jelenség megélésén keresztül eljusson a kozmikus élet-halál kérdés felvetéséig, illetve azon megállapításig, hogy az egész élet tulajdonképpen egy álom, mint ahogyan Ady is a magyar ugart az elmaradottság szimbólumaként jelenítette meg. Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro 2017. január 20.A Tóth Árpád Kör első idei rendezvényeA Tóth Árpád Irodalmi Kör január 17-én, kedden délután tartotta a 2017-es esztendő első munkaülését. Czernák Ferenc többszörösen díjazott szavaló Vörösmarty Mihály Szózatával köszöntötte az egybegyűlteket, majd Regéczy Éva olvasta fel Egy régi karácsony c. karcolatát. Az est második részében a kör tagjai Juhász Gyulára emlékeztek halálának 80. évfordulója alkalmából. Az Ágyai Általános Iskola felső tagozatos diákjai a költő tájköltészetéből adtak elő egy csokorra valót. Módi Mátyás, Erdős Ákos, Șuteu Ingrid, Hotăran Bernadett, Patkány Alex, Törőcsik Eugénia és Derzsi Attila tanulókat Erdős Márta irodalomtanár készítette fel lelkesen és őszinte szeretettel. Miután elhangzott a költő Milyen volt… c. gyöngyszeme Hevesi József egyházi közíró előadásában, dr. Brauch Magda felolvasta Milyen volt szőkesége c. magvas kisesszéjét. A figyelemre méltó tanulmány a költeményt elemezte a legapróbb részletekre kiterjedő pontossággal. Pár szóban jellemezte Juhász Anna-verseit, majd az 1912. január 14-én közölt lírai alkotását (melynek eredeti címe Örökség volt) mutatta be magas szinten, tudományos módon. Befejezésképpen a kör egyik alapító tagjára, Bokor Ellára emlékezett halálának 5. évfordulója alkalmából. A költőnő több versét Katona Ágnes, Kolumbán Zsolt, Brittich Erzsébet, Hevesi József és Kiss Anna adták elő igazi tisztelettel, egyben felelevenítették Bokor Ellához fűződő legszebb emlékeiket. Meglepetésként Szarvashegyi Rozália ny. tanítónő ismertette Korhelyleves című prózai írását. Szeretetvendégség és jó hangulatú baráti beszélgetés zárta a délutánt. Regéczy Szabina Perle Nyugati Jelen (Arad) 2017. február 20.Beszélgetés Matekovits Mihály matematikatanárral„Romániai magyar vagyok. Nekem az emberek sorsa a fontos” (2.) –A magyar líceum ügyébe mennyire tudtál beleszólni? – Az iskolaügy megoldása mindig fő célunk volt. Az együtt élő két iskolában, a Csikyben meg a Henri Coandában többször kellett diplomáciai bölcsességgel megegyezést létre hozni. Közben ügyvéd barátunk, Nagy Sándor megtalálta a bentlakás telekkönyvi kivonatát. Kiderült, hogy azt elfelejtették államosítani, és megmaradt az egyház tulajdonában. Elmentünk a püspökségre, és megkaptuk az épület használati jogát 99 évre úgy, hogy 66 évig nem kell bérleti díjat fizetnünk. Másnap visszamentem a püspökségre, és biztonsági meggondolásból megkértem, hogy pontosítsanak: a használati jog a mindenkori magyar iskolát illesse meg! –Hogy valósult meg a Csiky önállósulása? – Egy éjszaka alatt dolgoztam ki az akciótervet. Öt iskola mozgatásával jött létre a dolog. Sârbu főtanfelügyelő tartotta a hátát. Mert jöttek a támadások, üvöltött a román sajtó, a nacionalisták, a Vatra Românească. Eleinte volt egy kis elszomorodás a Zárda hívei részéről, de a Csikyből is jöttek olyan hangok, amelyek nem örültek annak, hogy odaköltöznek a kicsik. Nagyon nagy összefogással folyt le a költözés. Felhívásunkra rengetegen jöttek segíteni. –Milyen nagy dobásod volt még helyettes főtanfelügyelőként? – A Szabadság-szobor kiszabadítása. –Mesélnél erről? – 1999-ben, amikor kihoztuk a várból az első részt, kint Molotov-koktélokkal vártak a „nagy-romániások”. De a rendőrség is felkészült. Megjelent vagy száz rohamrendőr, és a tüntetőket hátra szorították. Az autómentő kocsiban, amelyre daruval feltették a szobor első részét, elöl, a sofőr mellett ültem Csergő Ervin minorita plébánossal. Mi ketten voltunk Bukarestben is a Honvédelmi Minisztériumban a minorita rend részéről, hogy aláírjuk a dokumentumot a szobor átvételéről. Rendkívüli jóindulatot tapasztaltam a minisztérium részéről; örültek, hogy megszabadulnak egy gondtól. –Mennyi ideig feküdt a szobor a minoriták udvarán? – Négy és fél évig. A rács lakatjának kulcsa nálam volt. Minden nap megnéztem, hogy rendben van-e minden. –Történt valami rendellenesség a szobor körül? – Nem. Semmi… És 2004-ben felállították. –Tudsz-e valami sztorit a felállítással kapcsolatban? – Előző este 11-kor érkezett meg Răzvan Teodorescu, a román kormány képviseletében. Két kérése volt: először is az, hogy a köszöntéskor ne szólítsák miniszter úrnak, hanem akadémikus úrnak, másodszor pedig az, hogy az ünnepi beszéd első szava románul hangozzék el. Mindkettőt teljesítettük. –Melyik volt az első elhangzott román szó? – Arad… Ezt én agyaltam ki. *** –Hogy kerültél a minisztériumba? – Kötő József, tanügyi államtitkár győzött meg, miután egyeztetett Markó Bélával is, hogy menjek el versenyvizsgázni a tanügyminisztérium kisebbségi osztályának vezérigazgatói posztjára. Olyan ember kellett oda, aki jól tud románul és dolgozott már románokkal. –Jól érezted magad Bukarestben? – A munkát szerettem, a bukaresti hangulatot, életvitelt kevésbé. –Hétvégeken hazajártál? – Elég gyakran. Összeszámoltam: öt év alatt 150-szer tettem meg az Arad–Bukarest utat, oda-vissza. Ellátogattam az összes megyébe, ahol kisebbségi oktatás folyik. Sokat jártam a törököknél, az ukránoknál, a lengyeleknél, a horvátoknál. A Medgidiai Kemal Atatürk török líceum tiszteletbeli tanárának választott. –A minisztériumból mentél nyugállományba? – Igen. 2010 januárjában. Akkor volt kormányváltás is. Ecaterina Andronescu lett az új tanügyminiszter. Vele is megértettem magam, de a minisztériumban nagyon megváltozott a hangulat. Az államtitkárok hozzáállásán érződött, hogy az RMDSZ nincs kormányon. –Mit csinálsz, amióta nyugdíjas vagy? – Mindig van dolgom. Helyettesítettem a zimándújfalui általános iskolában, besegítettem Temesváron a Gerhardinum Líceumban. Három unokám van: egy ikerpár Kolozsváron és egy leányka itt, Aradon. Kolozsvári vejem nagyon sokat jár külföldre, leányom dolgozik, sokszor oda kell mennem, hogy vigyázzak az unokákra. Aradi unokám matek házi feladatát naponta leellenőrzöm, ha itthon vagyok. –Elégedett vagy? – Kijelenthetem, hogy globálisan összefoglalva – családilag, szakmailag és társadalmilag – elégedett ember vagyok. –Jól érzed magad a bőrödben? – Úgy érzem, hogy a 70 év megelégedettséggel tölt el. Ezért most fokozatosan kivonulok a közéletből. Ennyi idő után ne legyen az ember döntéshozói pozícióban. Segítek, ha hívnak. Az RMPSZ megyei vezetését is átadtam. *** –Mondjál, kérlek, néhány szót családodról! – Feleségem, Marika nyugalmazott pedagógus, aki fiatalon, ismert európai asztaliteniszezőként került Aradra. Szerencsésnek tartom párosunkat. Sokat dolgoztunk együtt iskolaügyekben, kulturális téren is. Most ő is helyettesít Zimándon. Leányom, Hajnalka Kolozsváron egy osztrák cégnél dolgozik vezetői beosztásban. Jó cég, jó fizetés. Vejem egyetemi tanár. Sokat jár külföldre előadásokat tartani. Iker unokáim, Ákos és Barnabás Waldorf iskolába járnak. Német stílusú magyar iskola, nevelésük alapja a családközpontúság. –Alpár itt Aradon sikeres üzletember. Jól tudom? – Közgazdász feleségével, Lilivel együtt rendezvényszervező cégük van. Alpár a gyakorlati kivitelező. Leányunokám, Viktória ötödikes. –Szakmai elégedettségedet mivel indokolod? – Összesen 10 példatárnak társszerzője vagyok. Ezenkívül több könyvnek vagyok a szerkesztője vagy társszerzője. –A Tóth Árpád Irodalmi Körben is szoktál felolvasni. – Minden évben egyszer tartok egy közérdekű előadást. Jövő tavasszal, például, „Arad megyei magyar iskolák névadói” a téma. –Milyen tervek vannak még a tarsolyodban? – Tervezem, hogy írok egy nagyobb tanulmányt 50 év Arad megyei magyar iskoláiban lejegyzett tanügyi inspekciók felhasználásával. Az anyagot már összegyűjtöttem. Szeretnék egy emlékező könyvet készíteni egykori matematikatanáromról, Kovács Miska bácsiról. Foglalkozom az aradi minoriták történetével is. –Azt állítod, hogy társadalmilag is elégedett vagy. – Miniszter nem akartam lenni, de büszke vagyok, hogy a minisztériumban vezérigazgató voltam. –Különlegesebb kitüntetéseid, elismeréseid vannak-e? – Amikor nyugdíjba mentem, Sólyom Lászlótól, a Magyar Köztársaság elnökétől megkaptam a Magyar Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztjét, 2000-ben Csergő Ervinnel és Dávid Ibolyával közösen a csíkszeredai Julianus Alapítvány díját kaptuk, a szoborért. Az EMKE adja ki minden évben a Kún Kocsárd Díjat olyan személynek, aki a helyi kulturális életben nyüzsög-mozog. Avval is megjutalmaztak. Ezenkívül több kisebb díjjal is kitüntettek. *** –Csevegésünk vége felé megkérlek, szólj pár szót a Magyar Bálokról, amelyeket köztudottan, hosszú évekig a Matekovits házaspár szervezte. – Az elsőt 1973-ban a TEBA gyár kantinjában. Rendkívül sikeres volt. Következő évben meg kellett számoznunk az ülőhelyeket. Iskolákból hoztunk 500 széket, főleg hokedliket traktorral. Forradalom után átmentünk a Central Hotel éttermébe. Kicsit elegánsabb lett a bál, de csak 200 hely volt. Egy adott pillanatban belefáradtunk Marikával. –A Majláti Hétvége megszervezését is a neved fémjelezte. – Majdnem 40 évig. De most már csak annyit vállaltam, hogy én állítom össze a műsort, én hívom meg a táncosokat. Vittem két leánykát műsorvezetőnek. Én már nem akarok színpadra lépni. –Rengetegen ismernek. Milyen a viszonyod az emberekkel? – Soha senkiről nem írtam le semmi rosszat. Optimista alkatom van, mindenkinek a pozitív oldalát néztem. –Közéleti személyiségként, szükséged van Istenre, a hitre? – Gyermekkorom óta aktív katolikus, hívő ember vagyok. Nagyon sokat erősödött a hitem, amikor Csergő Ervinnel barátkoztam. –Mivel szórakozol szabadidődben? – Szeretek szimfonikus zenét hallgatni. A könnyűzenével megálltam Koncz Zsuzsánál… Nagyon szeretek keresztrejtvényt fejteni. Közben hallgatom a zenét. –Utaztál sokat külföldre? – Tíz EU-s ország iskoláiban jártam, órákon is. –A képzőművészet, az irodalom vonz-e? – Elsősorban az irodalom. Szeretek színházba járni, verseket hallgatni, esetleg mondani. –Milyen a politikai beállítottságod? – Romániai magyar vagyok. Nekem az emberek sorsa a fontos. Nagyot csalódtam a politikában és a szavazásra jogosult állampolgárokban, mind Magyarországon, mind Romániában. Azt látom, hogy az embereknek manapság nem az ország, a nép érdeke számít. Személyek iránti rokonszenv vagy épp ellenszenv alakítja hozzáállásukat. Ezen a területen nem vagyok optimista. Juhász Béla Nyugati Jelen (Arad) 2017. február 23.Aradon vallott könyvéről Borbély LászlóLeköszönt politikus, de boldog ember Szerdán a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád termében 18 órától a Kölcsey Egyesület szervezésében bemutatták A politika színpadán című beszélgető-könyvet, amelyben a politikát végleg elhagyó Borbély László volt környezetvédelmi miniszter Ágoston Hugó kérdéseire válaszol. Az egybegyűlteket és a vendégeket, Borbély Lászlót és aradi származású feleségét, Melinda asszonyt házigazdaként Bognár Levente aradi alpolgármester, az RMDSZ aradi szervezetének elnöke köszöntötte. Kifejtette: Borbély László minisztert ezúttal nem a költségvetésről, a kormánytámogatásból tervezett programokról, hanem beszélgetőpartnere, Fekete Károly arról fogja faggatni, hogy vásárhelyiként, erdélyi magyarként hogyan vállalt fel a közösségért olyan sokrétű szolgálatot, amelyet nem csak az aradi, de az erdélyi magyarság is megismerhetett. Zárszavaiban örömének adott hangot, amiért az estét együtt tölthetik, mert Borbély László mindig itthon érezte magát Aradon. Nem csak azért, mert Marosvásárhelyt Araddal a Maros összeköti, hasonló hagyományai, kulturális örökségei vannak. Tréfásan megjegyezte: Aradhoz más „infrastruktúra”, a kedves felesége is köti. Melinda asszony osztálytársai tiszteletbeli aradinak fogadták Borbély Lászlót, aki a város és a megye számára államtitkárként, de miniszterként is mindig biztos pontnak, segítőtársnak bizonyult Bukarestben. A rendezvény otthonosságát emeli, hogy éppen abban a középiskolában kerül rá sor, ahol mindnyájan tanultak. Borbély László beszélgetőpartnere, Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület alelnöke, miután ismertette Borbély László eddigi életútját, politikai és társadalmi tisztségeit, egyetemi oktatói tevékenységét, szólásra kérte a vendéget, szeretettel és virágcsokorral köszöntve Melinda asszonyt is. Borbély László előrebocsátotta: Arad felé jövet nagyon izgult, mert négy város játszott meghatározó szerepet az életében: Marosvásárhely, ahol született és élnek; Brassó, ahol a nagyanyjáéknál vakációzott; Temesvár, ahol négy gyönyörű évet töltött el az egyetemen, illetve megismerte az „infrastruktúráját”, Melindát, illetve Arad, ahol sokszor járt és egyre jobban a szívéhez nőtt. Talán az sem véletlen, hogy a könyvét Aradon, másnap Temesváron, egy hét múlva Brassóban mutatják be. Az Ágoston Hugó által „ráncba szedett” könyv megírása során jött rá: boldog embernek érzi magát, mert ha körülnézünk, kissé másképp néz ki ez a világ, amelyben nem lenne túl sok okunk elégedettségre, boldogságra. Maga azonban, mondta, mindig megoldó típusú ember volt, kihívás volt számára az adódó feladatok végére járni. A bukaresti kollégák is tudták: Borbély Laci egy kellemetlen ember, aki nem engedi magát lerázni, ezért inkább segítsünk megoldani az általa képviselt problémát. Nem szabad az élet által elénk gördített akadályokhoz negatívan viszonyulni! Csak pozitívan kell hozzáállni! Ilyen szempontból úgy érzi, a politikából történt visszavonulással életének lezárult egy szakasza, ezután új dimenzióban tekint a világra, többet foglalkozik az unokáival, többet lehet együtt az „infrastruktúrájával”, vagyis a feleségével. Röviden: boldog embernek érzi magát! Fekete Károly kérdéseire válaszolva Borbély László betekintést engedett a fiatalkori amatőr színjátszó életébe, az erős aradi kötődésekkel bíró politikus életútja révén a román politika kulisszatitkaiba; az elmúlt 26 év közéleti harcaiba – a Neptun-ügyet is érintve –, kompromisszumaiba. A beszélgetés szüneteiben a Miscovici Tibor és Miltaller Lajos által biztosított zenei aláfestés nagyban emelte a rendezvény családias, bensőséges hangulatát. Balta János Nyugati Jelen (Arad) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
