|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 217 találat | lapozás: 1-30 ... 151-180 | 181-210 | 211-217 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Cseke Gábor 2013. március 6.Amikor eljött a mesélés ideje...- Cseke Gábor olvasónaplójaPróbálom magamban eldönteni, miként is olvassam Gagyi József legújabb könyvét (Ha akartam, fütyöltem, ha akartam, dúdolászgattam. Beszélgetések Balogh Pállal. Emberek – életek sorozat, 1. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2012): tudományos munkaként? irodalomként? vagy egyszerűen csak olvasmányként, mert hogy terjedelmessége (közel 400 lap) ellenére erősen jól olvastatja magát. Hogy is ne: egy sokat tapasztalt, érdekes személyiségű, öntörvényűen gondolkodó, röghöz kötöttségében is nyitott falusi ember mesél benne életéről, falujáról, családjáról, gondolatairól, álmairól és megvalósításairól, kételyeiről, hitéről... És még mennyi mindenről, ami egyszer valamiképpen emberközelbe került vele. Hiába a szerzői konfesszió a könyv élén, alapvetően úgy érzem, maga a szerző is tanácstalan műve definiálását illetően. Nem tudja pontosan, hová is tegye - s mindenekelőtt azért, mert nem az lett belőle, amit kezdetben elképzelt, amikor a megíráshoz szükséges első beszélgetést sikerült nyélbe ütni. Szándékok és eredmények: bármilyen sikerült alkotásnál is ritka, hogy tökéletesen fedjék egymást. Ez nem minősítés, viszont ténykérdés. Az írónak elég rugalmasnak kell lennie ahhoz, hogy tervbe vett, elképzelt művét alkotás közben annak sajátos, belső logikája szerint alakítsa, s ha a helyzet megkívánja, akár módosítson is eredeti elképzelésén, választott eszközein. Gagyi József részletekbe menően, a higgadtan vizsgálódó társadalomtudós rigorózusságával rögzíti a könyv keletkezéstörténetét, a menet közben végrehajtott, pillanat szülte korrekciók indoklását. Pedig nem lehet azt állítani, hogy alanya kiválasztásakor ne lett volna eléggé körültekintő: az ismerkedéstől a kapacitálásig hosszú hónapok teltek el, s Gagyi igazából csak akkor tudott meggyőződni választása helyességéről, amikor nagy sokára - valahára - beindultak a tervezett beszélgetések. Már maga ez a pillanat megrázó történethez kötődik; Gagyi József hűvösen, távolságtartóan írja le, de a tényanyag kellően drámai: Balogh Pál tulajdonképpen akkor hajlandó nekikezdeni életútja felidézésének, amikor nincs más kiútja - egy orvosi műhiba folytán mindkét lábára lebénul, s az addigi dolgos, a munka megszállottjaként élő idős embernek nem marad egyéb elfoglaltsága, mint vendége előtt szerre elszámolni az emlékeivel. És akkor meg is teszi ugyan, de mindvégig csak a maga módján. A szerző pedig - kényszerűségből - ehhez igazítja riporteri státusát: képtelen célirányosan kérdezni, hagyja a beszélőt érvényesülni, gondolatai nyomán csapongani, csak nagy néha, egy-egy félig éber, utaló, már-már mellékes apropóval terelné vissza Pali bácsit a fősodorhoz; mikor sikerül, mikor nem. De ez mind nem baj, már nem az, mert Gagyi József a kényszerből szükségszerűséget kovácsolt magának, hiszen úgy is tudta: a beszélgetés megszerkesztésének végső kulcsa mindenképpen az ő kezében marad; ami nem azt jelenti, hogy azt és úgy ír majd meg a sok-sok találkozás során elmondott élettörténetből, ahogy és ami neki tetszik. Ez a könyv egy pillanatra sem kívánt pusztán ürügy vagy csak egyszerű kiindulópont lenni egy önálló alkotói konstrukcióhoz. Hű krónikának, tanúságnak megfelelően minden ízében a pontosságot, a hitelességet, a teljességet, a mélységet célozza meg. Gagyi József, sejtésem szerint, a különös élettapasztalatnak megjelenítési formát adva, mindvégig egyik lábáról a másikra áll, és végül maga sem tudja eldönteni, hogy melyik minőségét vállalja fel elsődlegesen: a társadalomtudósét, vagy az íróét. Igaz, hogy íróként már jó ideje háttérbe vonult, és bár gyakori közlései, rendszeresen megjelenő újabb és újabb könyvei nincsenek híjával a szépírói kvalitásoknak, helyenként maguk az írói módszerek is ki-kiütköznek a részletekben, mégis elsősorban tudományos munkáknak tekinthetők. Azzá teszi őket a szerző fő igyekezete, hogy írásainak szemlélete mindenben megfeleljen a szakszerűség követelményeinek. Ez a kettősség most igen pregnánsan kidomborodik Balogh Pál élettörténetében: az a Gagyi József, aki megírta A krízis éve 1949-et, az Örökített székelykapuk-at, a Földbontók, földfosztók, gyarapodók-at, a Fejezetek Románia 20. századi társadalomtörténetébőlt, az Amire vágyunk, amitől félünk, amit remélünk-et, e monografikus ölelésű, jelentős tanulmánygyűjteményeket, és aki didaktikai munkájában is a tudományos ihletettség híve, a nyolcvan esztendős, a Csíkfalva községhez tartozó jobbágyfalvi parasztember életvallomása előtt váratlanul elbizonytalanodik. Azt nem állíthatom, hogy oda dobja a lovak közé a gyeplőt, de azzal, hogy az életrajzi prospekciónak még csak eleje van, és azon túl csak egy bizonytalanba vesző, sok-sok további kérdőjelt generáló "végtelen vége", Gagyi József számomra azt sugallja, hogy valamiért elodázza a végső döntést: nem zárja le Balogh Pál vallomását, addig feszíti a húrt, ameddig lehet, ameddig úgy érezheti, hogy beszélgetőtársa kimerítette a lelkileg-szellemileg egy életen át magába gyűjtött életbölcsesség hozamát. "2011 októberében, egy évvel a beszélgetések elkezdése után, az addig lejegyzett anyagból kezdtem el dolgozni ezen az első összeállításon. Ez a rögzített beszélgetések mintegy kétharmadának az anyagából készült. Nem szeretném és nem lehet lezárni a beszélgetések sorozatát mindaddig, amíg erre újra és újra lehetőség adódik: mindkét beszélgető fél jónak látja, hogy beszélgessenek, és erre keresik az alkalmat. Tehát újabb és újabb hangfelvételek készülnek, és az első összeállítás után egy második, harmadik elkészítését is lehetségesnek látom. Ez egyben egy kiváló, a szakértő kifogásokat elhárító mentő körülmény is: ez a munka nincs még befejezve, sőt, nem is látni a végét - nem lehet egy lezárt kutatás első feldolgozásaként tekinteni rá, nem lehet ekként értékelni. Ez is indokolja, hogy a szöveget, ezt a könyvet inkább irodalmi feldolgozásnak, irodalmi biográfiának vagy az egyéni sorson keresztül a társadalmi változásokat bemutató szociográfiának tekintsük, akként kezeljük." A fenti idézet elemző magyarázatnak tűnik, de annál jóval több: a köztes helyzet tudatos felvállalása. Gagyi József tisztán látja, hogy a sorstól rárótt feladatnak tesz eleget ezzel a könyvvel - továbbá az esetleges folytatásokkal -, hogy minden szempontból kimerje annak a kútnak a vizét, amely immár adakozóan kínálja magát. Ameddig kínálhatja... Az a tény, hogy Balogh Pál esetében véglegesen eljött a mesélés ideje, a jobbágyfalviak elismert ceremóniamestere adottságait - jól fogalmazó-szintetizáló készségét - ezúttal a tanúság szolgálatába állítja; felmondott életével egyúttal hitet téve amellett is, hogy miként zajlott az elmúlt század utolsó két harmadában faluközösségének élete, miként alakult a sorsa. A gyakorlatilag magyar (rajtuk kívül kis számban romák lakják) többségű faluban érdekes módon jelentkezett - s némileg jelentkezik ma is - kisebbség—többség viszonya: mindenekelőtt vallási alapon. A falu lakossága ugyanis az unitárius, a katolikus, református és ortodox templomok kisugárzása között oszlik meg. Érdekes, egyúttal hiteles emlékei vannak az együttélésről Pali bácsinak: szerinte az emberek közti "meg nem értés–megértés" dolgában nagy szerepet játszanak a vallási vezetők. Egy jobbágyfalvi, egykori katolikus pap példájával illusztrálja, hogy az ellenségeskedés nem is annyira az ördög, mint az ember műve: "Az a plébános úr nagyon fogta az ő híveit. Volt olyan szegény család, hogy például voltak bizony olyan szegény esztendők, hogy nem volt tavaszon, nyáron búzájuk. A katolikus egyháznak sok földje volt, sok búza, amit kapott. S volt úgy, hogy úgy adott egy más felekezetű szegény asszonynak, ha átáll katolikusnak. Érti? Ennyire. A hívei pogányoknak hívták a reformátusokat s az unitáriusokat. Voltak azok az idős asszonyok, annyira bemagoltatták velük a katolicizmust - ugye, ott a sok szobor, Mária-szobor, Antal-szobor, kicsi Anti s nagy Anti, annyi szobor van, hogy csak addig láttak. Sokszor húsvétban két öntözés volt. A legények ittak, mulattak, reformátusok, unitáriusok külön. A népházunk ott volt, ahol a reformátusoknak, unitáriusoknak volt a templomuk, ott künn pedig a katolikusoknak. Mikor összetalálkozott az az ifjúság, akkor összeverekedtek. ...Volt, hogy bicsokra kerültek, elvágták egymást, s ilyesmi. Például volt olyan, hogy katolikus leányhoz ha ment az unitárius, képes volt az apja, hogy letiltsa. Mind süketek voltak. Aztán jött egy tanító, Kis Jóska a katolikusoknak, az megváltoztatta; azután már megtörött a jég. Kezdett színdarabokat tanítani, összehívta a katolikusokat is, a reformátusokat, unitáriusokat; a fiataloknak, akik odavalók voltak, tanított színdarabot, dalárdát, sportolást szervezett; kivette a papoknak a kezéből az ifjúságot, ügyes tanító bácsi volt... Aztán kinyílt az esze a népnek, tágult. De most is azt mondom, sokat csinál a papság. Most is inkább a népnek, ha kihirdeti, hogy március tizenötödikére vagy más ünnepre vagy egy megemlékezésre gyűljenek össze, többet ér, mint ha egy faluból a legelső osztályú szónok vagy tekintélyes ember szólna. Persze, ha olyan a pap, s a hívek, hogy elismerik a papnak a tevékenységét." Jó példaként említi a halottak napi ökumenikus összefogást, amikor is a felekezetek papjai mind jelen vannak, közösen rendezik az emlékezést, de a veszélyt is látja: ha a vezetőik ennek ellenére nem fognak igazán össze, "érzékenykednek" egymással szemben, akkor ismét csak eltávolodnak egymástól a felekezetek. A tolerancia, a faluközösség életéhez viszonyuló empátia nem csak vallási téren meghatározó – hangzik tovább a tanulság. Balogh Pál emlékei ismételten rávilágítanak, hogy akár a kollektivista szellemű évtizedekben, akár a rendszerváltás után a közösségi érdekek mentén következetesen gondolkozók jelentették a jobbágyfalviak számára az igazi tekintélyt. Ezért volt népszerű Pali bácsi is minden időkben: mind a népi demokráciában, mind a Ceausescu utáni többpárti rendszerben. Az ő igazodását elsősorban az igazságosság, a méltányosság szempontjai határozták meg - ha közmunkáról, ha földosztásról, ha húsvéti hagyományszervezésről vagy temetési búcsúztatásról volt szó. Igen jellemzőnek érzem a rendszerváltás előtti évtizedek kisebbségi helyzetére nézve azt a fajta "kettős könyvelést", amit a legalsóbb szinteken a helyi vezetők - nem kimondottan önvédelmi szándékból - szinte kötelezően és a lakosság megelégedésére végeztek, s amelynek jeleiről az emlékező lépten-nyomon beszámol. A falusi húsvéti öntözés hagyományára emlékezve, Balogh Pál az alábbi érdekes tanúsággal szolgál: "Sok szép dolog volt, na, szép dolog volt. Most azon csodálkozom, húsvéti közös öntözés se volt mióta. Tamás, ugye, a sok fiatalt hazaengedte húsvétra. Ő volt pedig a Nirajul elnöke, és akkor nem végeztük el az öntözést egy nap, mert nagy volt a falu, csak két nap. Első nap egyik felét jártuk el, s másodnapján a másik felét. Gondoltuk, nem lesz fiatalság, mert kell menjenek munkába. Hát az egész fiatalság ott volt. Az egész fiatalság. Egyszer lemegyek Szeredába, ott volt a Huszár vendéglő, elmegyek be, igyak meg egy üveg sört, melegem volt. Bemegyek, hát ahogy visszanézek, látom, ott van Tamás, a Nirajul elnöke valakivel, valami ismerősével, nem ismertem. Köszönök. Azt mondja: „Balogh bácsi, jöjjön, foglaljon helyet!" Ha már odamentem, vittem egy-egy üveg sört, leültünk, s beszélgettünk. Akkor vettem észre, hogy valami párttitkár volt a városból kijőve. S mondom neki (éppen húsvét után volt): „Erősen jó volt, a fiatalok milyen sokan eljöttek." Akkor mondta annak a másiknak: „Az a helyzet, hogy falun vannak, s ez régi hagyomány, sokan vannak, hiába tiltom el, hiába fogom őket, hogy jöjjenek be dolgozni. Vagy elszöknek, vagy elmennek egy-két házhoz öntözni, s úgy jönnek be részegen. Ott vannak a gépek, egyiknek levágja a karját, másiknak más baja esik. Baleset. Ez hiányzik? Nem hiányzik. S azt mondtam nekik: »Elengedlek, de akkor szombaton kipótoljátok.« S azt mondták: »Kipótoljuk.« Meg volt oldva a munka." Úgyhogy nagyon ügyes volt Tamás. Aztán megdicsértem. Mondom: „Na, ezt nem gondoltam, elvtárs, hogy maga így meg tudja a fiatalságot győzni, hát itt volt az egész fiatalság." Szóval innét nagyon sokan dolgoztak a Nirajulban. S mind itt voltak az öntözőbe', ha itt volt nálunk öntözés. ... Csak azért kellett fogadalmat tenni, hogy a rendet fenntartjuk. Nem lesz verekedés, valamilyen összetűzések, vagy rongálás, vita, ehhez hasonló. Azt se szabták meg, hogy hova megyünk, azt se, hogy mit éneklünk, azt se, hogy ki muzsikál nekünk, azt se, hogy meddig tart, semmit. Mert a rendőrségnek is örökké tettünk fenyőfát. Az állatorvosnak tettünk fenyőt... Az orvosnak tettünk fenyőfát. A néptanácselnöknek tettünk fenyőfát. Ezek mind elvárták, üzenték, hogy, mikor öntözünk, menjünk fel hozzájuk." A Balogh Pál-félék (és bár ritka jószág volt szülőföldjén, de azért távolról sem volt egyedül!) láthatóan elvetették a dogmatikus gondolkodás gyakorlatát: mindent úgy intéztek, hogy lehetőleg mindenkinek jó legyen; vagy ne legyen túl rossz. A felülről érkezett társadalmi sokkokat igyekeztek mindenféle trükkel, áttétellel enyhíteni, s ha lehetett, akár semlegesíteni is. (Ahogy Pali bácsi több ízben is megjegyzi, beszélgetés közben: "Annak ellenére, hogy a hetvenes években nagy kollektív volt, olyan öntözéseket lefacsartunk, uram, hogy... Nem úgy, mint most. Most szabad... [A karácsonyt.] Nem tiltották egyáltalán, esetleg az volt a baj, ha a pap amolyant prédikált, és valaki elárulta.") A legpregnánsabban viszont az a hitvallás fejezi ki Pali bácsi nyitott gondolkodását, ahogyan a vallásfelekezetek sokféleségéhez örök életében viszonyult: "Sokszor elmondtam a katolikus plébánosnak is, a szeredainak, mikor vacsorát adtunk volt nekik; ökumenikus istentisztelet volt, ő tartotta, s én fogadtam itt vacsorával. Mondom: „Né, plébános úr, nekem van egy meglátásom: én szeretem az én vallásomat, s tisztelem a másét, egyszer szegezzük le. A másik, hogy imádkozzuk a Mi Atyánkot, pontosan maguk is úgy mondják, mint mi, maguk is úgy tanítják, a plébános úr is, mint a mi papunk. A prédikációt felfogás szerint mondják; a Bibliából veszik ki az alappillért, kit milyen talentummal az Isten felruházott, olyan talentummal adja át a híveknek, hogy művelje a lelkivilágukat. A híveknek a lelkivilága olyan, mint egy szántóterület." Ha jól megművelik azt a földet, bármit vetnek belé, megterem. A pap is megműveli a lelkivilágát a hívő embernek, aki odajár. Ahogy hirdeti, az Istent bármilyen formában prédikálja, az a talaj beveszi, mert meg van művelve. ... Az egyhívőket nem bírom, mert ők magukat kiemelik, s senki se jó, csak ők. Nem látják be azt, hogy ember hiba nélkül nincs, a bűn bocsánat nélkül nem bocsátható meg. Azt hiszik, hogy ők nem vétkeztek..." A mindent kizáró kérkedés, a fundamentalista gondolkodás eredendően idegen a jobbágyfalvi közösségtől, amennyiben jó irányban befolyásolják őket. Ezért a mindenkori hatóságok, vezetők szerepe akár meghatározó is lehet; és bár Balogh Pál nem nevezhető kimondottan a falu egykori vezető emberének, a jobbágyfalviak életében mégis olyan kulcsfeladatokat látott el, amik meghatározóak voltak a helybeliek életére: volt földmérő bizottsági tag, falusi őrszolgálatot végzett, a futballcsapatban játszott, a színjátszó körben a hősszerelmes szerepeket nagy megjelenítő erővel ábrázolta, a húsvéti ünnepségsorozat "királyi" pálcáját viselte, volt unitárius gondnok, két ízben a helyi tanácsnak is tagja. Pedig lényegében ő sem különbözött a többi jobbágyfalvi embertől - ugyanúgy megitta a magáét, s ha úgy adódott, mértékkel a közöshöz is hozzányúlt, hiszen az a "miénk", megadta a királynak azt, ami a királyé, de nem élősködött a közösségen, nem volt demagóg. Egy, a könyv piacra kerülését megelőző olvasótalálkozón Gagyi József a jelenlévőknek elmondta volt, hogy még a kezdet kezdetén, amikor a falu életéről életszerűen referálni tudó alanyokkal próbálkozott, szóba került egy közlékeny hivatalnok is, aki huzamosabb időn át felülről, a falu vezetésének szintjéről látta és ismerte a társadalmi mozgásokat, az események miértjét és mikéntjét. A szerző végül mégis Pali bácsi mellett kötött ki, mert a másik túlságosan gyakran és szeszélyesen cenzúrázta saját magát, korábban elmondott szavait részben megmásította, megszűrte, a tükörben látszó képet tartotta fontosnak az eredeti tanulságnál. Magam is úgy érzem, hogy egy következetesen szerepjátszó, minden kurzushoz igazodó ember torz és hiányos rajzát adhatta volna faluja mindennapjainak, túl sok energiát pazarolt volna az önigazolásra és az önfényezésre. Jó, hogy ez Balogh Pál esetében nem következett be. A könyv hőséül - aki egyben a történet alfája és omegája - szolgáló Balogh Pálról keresve se találhatni jobb (ön)jellemzést, mint amit a könyv hátlapja kiemelten közvetít: "Nekem olyan természetem volt, hogy én örökké szerettem menni, szerettem dolgozni, én szerettem viccelődni, én szerettem leülni valakivel meginni egy pohár bort, nem annyit, hogy ittas legyek, hanem amellett elbeszélgetni. Elmenni a templomba, elmenni gyűlésbe, ide-oda. Ez volt nekem, itt találtam fel magamat. Én, mikor kimentem a mezőre, itthon elrendeztem holmit, senki olyan boldog nem volt, mint én. Magamnak beosztottam a munkát, ha elfáradtam, leültem, mikor megpihentem, folytattam tovább. Ha akartam, fütyöltem, ha akartam, dúdolászgattam." Az utolsó, általam kiemelt mondat is szerencsésen sűríti magába Pali bácsi szabadságszeretetét. Kár, hogy címként már lekörözte volt egy nem kevésbé remek román film (Când vreau să fluier, fluier - Amikor fütyölni akarok, fütyölök / rendező: Florin Şerban), amely így már-már szállóigévé vált, mire Balogh Pál története – a maga hasonló vétetésű címével - napvilágot látott. Csíkszereda, 2013. február 17. Gagyi József kommentárja: Kísérletképpen összeállítottam ezt a könyvet... Igaza van Cseke Gábornak, köszönöm neki a lényeget megragadó megfogalmazást: eljött a mesélés ideje, de még nem érkezett el a megírás ideje. És mégis jelezni kell, jelezni kellett könyvvé szerkesztett történetekkel, hogy mi az, amiről szó szót követ, immár évek óra, amiről két ember sokat és jókedvvel beszélget, és ami egy családi—emberi sors, egy falu, egy korszak valóságába enged belelátni. Igen egyszerű helyzet az, ami újabb és újabb rögzített beszélgetéseket eredményez: hetente-kéthetente, pihenésképpen kilátogatok a Nyárád-menti Jobbágyfalvára, ahol már vár Pali bácsi (de mostanában a feleségével, Vilma nénivel is egyre többet beszélgetünk, csak azokat nem rögzítem - még...). Régebb telefonáltam: hogy van Pali bácsi, nem zavarok? Aztán lebeszéltek erről: a tanár úr ne mind telefonáljon, hanem jöjjön, mert nem zavar. Ha kismértékben is (bár ki tudja?) része lettem az életüknek. Akár, talán, mint a szomszéd utcabeliek, a még élő kortársak: ha arra járnak és van idejük, akkor benéznek, elbeszélgetnek. Mert sok a közös emlék, amelyik újra és újra megosztva él tovább, és mert kiszámíthatatlan, hogy ez még meddig lehetséges, hiszen nem tudni, kit mikor szólítanak el ebből a földi árnyékvilágból. És kísérletképpen, bár nem érkezett még el a megírás ideje, összeállítottam ezt a könyvet. Utána elvittem a megszerkesztett kéziratot Pali bácsinak, nézze meg, egyetért-e azzal, ami belekerült. Nem nézte meg, és egyetértett. Megnézte viszont a leánya, unokája, és húzásokat javasoltak. Ami meg is történt. Meg fényképeket készítettek, úgy ahogy illik: Pali bácsi ünnepibe felöltözve, a kerekes székébe felültetve, kalappal a fején. Ez a kép került a könyv hátlapjára. Majd a kinyomtatott példányt is elvittem Pali bácsinak, és megkértem, hogy a könyvvásári bemutatóra üzenjen. Meg is tette, a bemutatón be is játszottam, és ide illesztem, érvként: míg ezek a mesék születnek, addig talán fontosabb, hogy ezeket összegyűjtsem. Pali bácsi, ha van egy ilyen könyv, és összegyűlnek, hogy a könyvet, úgy ahogy egy gyerek amikor megszületik, megünnepeljék, ennek a neve könyvbemutató, ha Pali bácsi ott volna, mit mondana, miért kell ezt a könyvet megbecsülni, elolvasni? „Ugye, az én felfogásom szerint, ez egy valóságos történet. Nem innét-amonnat kapott véleményekből alakították ki, fűszerezve, ezt a könyvet, hogy tetszedjék valakinek vagy valami, hanem valóságos, amit leéltem, gyerekkoromtól, mostanáig, az van benne. Úgy hogy ehhez se tenni, s elvenni, esetleg ami helytelen gondolkodás, nem találnak a mondatok, egy szakember igenis meg tudja állapítani, hogy ezt anuláljuk, mert nem jön ki jól." Pali bácsi mit gondol, ebben a könyvben olyan, hogy tíz év múlva, ötven év múlva is érdekes lesz, van-e? „Hát hogyne volna. Ugye a mai fiatal nem, esetleg az olyan típusúak, amelyikek szeretik ezt a, hogy is mondják, életgyakorlatot, hogy egy életkorban mi megy végig, egy falusi embernek, mert átlagban az, arról szól, egy életen keresztül, hol kezdi meg, hol végzi, s ha megkezdi, mind ragaszkodik, hogy mi következett, úgy vágyik utána, s azért jön, hogy olvassa el, hogy lássa meg a végeredményt a gondolkozásban. Ez olyan, mind volt nálunk egy pap, Kecskésnek, aki Vásárhelyen van, az apja, esperes, annak az apja, szépen prédikált erősen. S mondom, tiszteletes úr, pénztáros voltam, maga olyan szépen prédikál, akinek füle volt az hallhatta, s maga mért csak annyira prédikál? S tudja mit mondok, Pali bácsi, a prédikációt akkor kell megszakítani, mikor a nép legjobban óhajtja, hogy még, még, még. Mert akkor következőleg várja a folytatást. Soha nem felejtem el. S valahol igazat mondott." Szóval azt mondja, hogy lesz még egy könyv, kell folytatni ezt? „Nem, arra mondtam, hogy aki ezt olvassa, s így folytatódik, hogy gyerekkoromtól milyen voltam, satöbbi, várja, hogy ennek milyen lesz a végeredménye. Így gondolom el. Hát mindenesetre köszönettel vagyok a tanár úrnak ilyen értelemben, mert ugye habár az élet tovaszállt, de ez megmarad. Ez megmarad. Aztán aki akarja, olvassa, hanem pedig megtörténhetik, hogy olyan polcra kerül, hogy a por belepi, megsemmisül, mert minden a végtelenig nem tart." Pali bácsi, a mérleg hogy áll, elégedett azzal, amit az életben sikerült elérni? „Elégedett vagyok. A legjobban annak örvendek, hogy jókeddvel csináltam mindent. Volt amikor el voltam szontyolodva valamiért, de hála Istennek állatkárom nem volt, hogy megsemmisüljön állatom s el kelljen temetni, egy-egy borjú esetleg úgy született, az csekély volt, és a másik helyzet az, hogy örvendtem, ha kimentem a határra, hogy a verejtékem után milyen jó termés mutatkozik. Boldog voltam. A másik boldogság az volt, hogy a gyerekek, négy gyerek volt, jól viselkedtek. Nem hoztak szégyent, hogy jött az iskolából, s halljam, hogy ilyen volt a leányod, s olyan volt a fiad. Ez örökké csak dicsőség, mert semmit róluk soha nem hallottam. Se a tanárjaiktól, akik tanították, sem pedig a népektől, hogy úgy viselkedtek az úton, ne köszöntek volna, vagy ehhez hasonló." Pali bácsi, a piros csuporral mi a helyzet? Az hozzájárult a boldogságához? „Hát hozzájárult a piros csupor, mert ez volt az alaptermészetem, hogy sokat dolgoztam, inni nem szoktam, de minden reggel azzal a piros csuporral kelletett. Egészséges voltam, felkeltem, enni dobtam az állatoknak, valami kórét bétettem nyáron, mondjuk egy villa takarmányt vagy két villával, akkor lementem a pincébe, ügyesen megszívtam a slaggal a kicsi csészét, bémentem a konyhába, megittam, na estéről maradott valami mártalék, ez az, a kenyeret megmártottam, befaltam, kimentem az állatokhoz s én bé nem jöttem addig, amíg nem itattam. Pucolgattam őket, megmostam a farkukat, figyelgettem, ha kidobják a takarmányt, dobjam vissza. Ott találtam fel magamat. A disznóknak, na voltak disznók, azoknak zöldet dobtam, s kukoricát tettem, csak annyit, hogy nehogy kiverjék, annyit tettem csak, s azután még töltöttem, ne vesztegessenek. Ez volt nekem a természetem. Kimentem a határra, oda vittem, mondtam magának, vizet nem sokat vittem. Mondtam magának, töltöttem belé egy kétlitres flakonba egy ennyi bort (mutatja: egynegyedig), s azt meg vízzel, s odakint elástam a földbe vagy egy árnyékos helyre, s nekem az elég volt egy napra. Mikor megszomjaztam ittam, a szomjamat is oltottam, viszont a kedvem is jött. Aztán akkor még ment a menet, itt ott fütyölgettek, énekelgettek, aztán én is belekapcsolódtam egymagamban, s jobban vágott a kasza. Mert ha valamit jókeddvel csinálsz, eredményesebb a munka, mint ha valaki sír s úgy kapál, az már nem munka. Úgy hogy én ezért hálás vagyok a Jóistennek, a szép családomért, úgy hogy boldog vagyok, ilyen értelemben, akármikor jön a vég, tudom hogy így hagytam hátra. Veszekedés vagy kellemetlenség a családban nem volt, hogy minket kacagjon valaki, hogy így éltük az életet, veszekedtünk vagy ehhez hasonló, hogy hallják a szánkat, átkozódás s ilyesmi nem volt. S ez pedig sokat tesz, hogy ilyen volt ez a nyolcvankét év, jelen pillanatban. Aztán hogy még mennyi van hátra, a Jóisten tudja. Már nem tud olyan kellemes lenni, csak annak örvendek, hogy az eszem megvan, hogy ha kell valami, akkor tudok kérni, vagy ha valami olyan van megmondani, nem mint az aki nem tud semmit mondani. Mint ahogy mondtam magának, az a szentmártoni ember, akinek a hangszála elment, szerencsétlennek, elgondolom, milyen bánatos lehet annak az élete, mind egy csutkó, hogy se menni, se beszélni. A Jóisten mindenkit őrözzön meg. Nekem olyan jutott, kereszt, hogy elviselhető, s el kéne viselni, ha a nehezebb volna, el kellene viselni. Mert az Isten az embert megteremtette, s mikor megteremtette, abban a helyben már a kicsi keresztet a vállára tette. S aztán ahogy fejlődött, úgy a kereszt is nőtt utána. S azért tisztelem az erdőt, sok mondja, hogy erdő, s vágom, s ilyen érték, olyan érték, úgy meg kellene becsülni. Az tiszta levegőt ad, aki sétál benne, feltalálja magát, azt hiszi, mennyországban van. És a másik, hogy meleget ad télen, bölcsőt ad, amiben ringassák az embert, s koporsót is ad. Úgy hogy értékes az erdő, az én felfogásom szerint. Úgy hogy tudom, a természet; a vadrózsáról is sok azt mondja, ilyen rózsa, s a nadrágomhoz ragad, s megszúrja a kezemet. Hát olyan helyt fogja meg, hogy ne szúrja meg. Pálcai bácsinak, akiről mondtam, hogy kibontotta a karikákat, hogy nem ilyent kell fiam csinálni, hogy az őz keresztül bújik rajta, neki volt egy szőlője, ahol Csaba Leventének, s azon felül Robinak van a kicsi ház, na azon túl, abban a homlokban van egy ház. Na ott volt ennek a Pálcai bácsinak nyolcszáz tő szőlője. De finom fajta szőlője. Körbe bé volt kerítve folyó rózsafával! Az milyen gyönyörű volt! Egyik mikor elvirágzott, virágzott a másik. Az tavasztól késő őszig, amíg hóharmat lett, az tiszta virág volt. Aztán hordták a takarmányt be onnét a hegyről, úgy mondjuk Orotvány, ott ahol Lórándnak van az istálló, az magánterület volt, hozták be a takarmányt, s az a rózsafa ahogy kihajlott, a takarmányt persze húzta le, ha szélyesre rakta a szekeret. Aztán sok ember ütötte villával, hogy a fene egye meg, aki oda ültette, hogy mennyi takarmányt lehúzott, s így s úgy, s a másik azt mondta, rakd keskenyre a szekeret, azt ne üsd meg, mert az a boldogság! S aki ültette, azt a Jóisten éltesse sokáig, hogy ültessen máskor is. Rakd keskenyebbre a szekeret, hogy ne húzza le a takarmányt! Szépen be kellett fogja a száját, s hallgasson. S igaza volt!" Csíkszereda, 2013. február 18. Maszol.ro, 2013. március 14.Letölthető Word dokumentum (DOCX)KISEBBS�?GBEN: Mit üzen a Malmaison foglya? Cseke Gábor olvasónaplója) [.] Írásomtárgyának apropója roppant prózai: a csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár új, illobb környezetbe való tavaly év végi elköltöztetése után, az igen gazdag állomány végre egy helyre került és sokkal áttekinthetobbé vált. A megnyitó ünnepség alkalmával, a könnyen megközelítheto szabadpolcok között járkálva-nézelodve, idonként találomra ki-kiemeltem egy-egy szerény, ido koptatta kötetet, s így került a kezembe dr. Gróza Péter: A börtön homályában (Corvinus kiadás) címu vaskos könyve is. Megfigyeltem, hogy a börtönnaplók eredendoen népszeru olvasmányok: elvégre nem mindennapi emberek, nem mindennapi helyzetben született nem mindennapi gondolatait tartalmazzák. Ez esetben azonban mind a szerzo, mind a börtöntéma együttesen is az újdonság erejével hatottak, legalább is számomra. �?gy vettem magamhoz a könyvet, hogy reméltem: általa ki tudja milyen, addig kevéssé ismert információk birtokába kerülök. Mindennél jobban égtem a kíváncsiságtól: mit üzenhetett e könyvvel olvasóinak a magyarság által is jól ismert politikus - méghozzá egy börtön mélyérol? 2. Mihelyst olvasni kezdtem, az illúzió lepkéje elsorvadt, és maradt a pore valóság: az egykori, a második világháború utáni Románia elso demokratikus kormányának nevezett Groza-kabinet vezetoje, dr. Petru Groza börtönkrónikája 1945-ben jelent meg (magyar nyelven is), a vonatkozó események viszont alig egy bo hónapot fognak át: az Ekésfrontot vezeto dévai ügyvéd 1943. december 26. és 1944. január 30-a között - kereken hetven éve - volt a bukaresti Malmaison börtön lakója, amelyet a közvélekedés akkoriban amolyan "úri fogdaként" tartott nyilván, ahol a börtönlakókat ugyan rács mögött tartották, de sorsuk távolról sem volt annyira embertelen, mint a közönséges büntetésvégrehajtási intézmények zömében. A bukaresti Malmaison - büszke nevével III. Napoleon szépséges franciaországi kastélyát idézi - valamikor, a XIX. században Cuza román fejedelem utasítására a Bukarest védelmére rendelt lovasság laktanyája volt. Késobb egyéb fegyvernemek is helyet kaptak a kaszárnyában, továbbá egy katonai törvényszék, majd állambiztonsági fogda is muködött benne. A negyvenes évektol kezdve egészen a hatvanas évekig a politikai elit bebörtönzött tagjait tartották itt fogva, hosszabb-rövidebb ideig, s ha kellett, akár kegyetlenül meg is kínozták oket. (A dokumentumok szerint, egyebek mellett itt vallatták Iuliu Maniut, Ion Mihalachét, Nicolae Penescut és Corneliu Coposut, a Nemzeti Parasztpárt kiemelkedo vezetoit is). Groza az Ekésfront vezetojeként került a titkosrendorség kitünteto figyelmének középpontjába azáltal, hogy a romániai kommunista párt egy csoportjának lebukásával olyan bizalmas iratok kerültek a karhatalom kezébe, melyekbol következtetni lehetett, hogy a kommunisták az Ekésfronttól rendszeres pénzügyi támogatást kaptak. Ennek tisztázására, illetve a Grozáék politikai besározása végett tartották fogva Bukarestben pár héten át a Déván élo ügyvédet, aki a Malmaison kényszeru vendégszeretetét kihasználva, illetve a "ház" kivételezo könnyítéseivel élve, papírra vetette börtönemlékeinek summáját. A történelmi igazsághoz tartozik, hogy a könyv piacra kerülése szorosan egybeesik azzal az 1945. márciusi dátummal, amikor is Bukarestben hatalomra került az úgynevezett Groza-kormány, s ország-világ elott segített azt kommunikálni, amit nem csupán a korabeli jelszavak, hanem késobbi szlogenek is évtizedeken át hirdettek: dr. Petru Groza/Gróza Péter kabinetje az egész romániai lakosság érdekeit képviseli és védi, a leheto legdemokratikusabb módon. [.] Maszol.ro 2013. április 3.KISEBBSÉGBEN: Szigetek és tengerekAz apropó A Hargita Megyei Kulturális Központ által meghívott fotós csapat a napokban készül kiutazni, hogy 27. tábori küldetését teljesítse. A célállomás: Medgyes és környéke. A toborzó hírlevél szerint a tíz főből álló csapat számára "a tábor a 2011-ben Nagyszeben és környékén szervezett tábor folytatásának tekinthető. A két Szeben megyei település és térsége olyan közösségeket, helyeket és kultúrákat tart életben, amelyeket a sokszínűség és a különböző kultúrák együttélése által kialakult sajátos ötvözetek jellemeznek. A tábor ideje alatt Medgyesről minden nap egy környéki településre látogat el a csapat: Erzsébetváros, Almás (Szászalmás), Mikeszásza, Kiskapus, Somogyom, Berethalom, Hosszúmező, Baromlak, Darlac, Baráthely." Ezért aztán értelemszerűen visszalépünk a 2011-es nagyszebeni tábor emlékeihez, amikor is kilenc fotós töltött több mint egy hetet Nagyszebenben és környékén, az alábbi helységekben: Mihályfalva, Bólya, Kisdisznód, Nagydisznód, Talmács, Felek, Szakadát, Kerc, Vízakna, Szentágota, Bürkös és Szebenjuharos (Păltiniş). Ezt akkor a HMKK-nak sorrendben a 23. fotótáboraként jegyezték. Azok a fotográfusok, akik huzamosabb időn át és következetesen részt vettek e sajátosan fotós hagyománymentés egész folyamatában, még élénken emlékezhetnek egy 2007-es tavaszi táborozásra is (szám szerint a nyolcadikra a sorban), amikor a fotótábor első ízben tette át a székhelyét Hargita megyén jóval kívül eső vidékekre, hogy a későbbiekben – a többségi magyar/székely közeg mellett – a szórványlét mindennapi jelzéseinek megörökítését is felvállalja. Ez a kiutazás akkor még csak szeszélyes tapogatózásnak indult, a többségi közegtől való eltérés másságának az éhe vezette a fotográfusokat, s az eredmény mindenképpen rendhagyónak bizonyult. Olyannyira, hogy a rutinhoz szokott gondolkodás nem késlekedett megfogalmazni kifogásait: mit keres a tábor Hargita megyén kívül? Hát nem az a feladata mindenek előtt, hogy a szűkebb székely pátria értékeit rögzítse, örökítse tovább? Mit keressen abban a furcsa közegben, ahol összekeveredik a szász hagyomány a románnal, a román a magyarral és mindennek fejében a közéjük egyre elszántabban beszüremkedő roma életvitellel és kultúrával?! Mindenki foglalkozzék csak a saját juhaival! A sokféle gyűrődéshez hozzáedződött kis fotóscsapat, szerencsére, föl sem vette a kesztyűt, s vízaknai kiszállásának kedvező visszhangjaira, fejleményeire figyelve, tovább erősítette kapcsolatait a HÍD elnevezésű Szebeni Magyarok Egyesületével, illetve a Nagyszebeni Magyar Kulturális Irodával; segítségükkel, együttműködési felajánlásukkal élve került sor a Nagyszeben és vidéke táborozásra, illetve a mostani medgyesi és környékbeli kiruccanásra, továbbá az ezek eredményeként létrejött számos fotótárlatra is. A hagyomány Mintegy nyolc évtizeddel ezelőtt, a Szebenhez közel eső Oltszakadátra váratlanul beállított Vámszer Géza néprajzkutató, rajztanár, hogy monografikusan feltérképezze e hagyományőrző szórványtelepülés magyarságának helyzetét, életmódbeli, nyelvi, kulturális stb. sajátosságait, a többségi román, illetve a szász lakossággal való együttélésének kölcsönhatásait. Kutatóútja távolról sem vezette őt ún. terra incognitára, hiszen nagyszebeni születésű lévén (sz. 1896), előzőleg már jól ismerte a környéket. „A magyar szórványügy és Szakadát maroknyi magyarságának különös helyzete, homályos múltja, régóta foglalkoztatja lelkemet, képzeletemet. Tíz és egynéhány éves gyermek lehettem, amikor először jártam ott közöttük. Egy napsütéses barátságos vasárnapon vitt ki Nagyszebenből édesapám. Szépnek, jónak láttam ott mindent és mindenkit. Az emberek ünneplő ruhával és mosolygó lélekkel fogadtak, jól esett nekik, hogy létezésükről tudomást vesz néhány magyar. Örömmel hallottam, hogy anyagilag, sőt lelkileg is erősek. De mégis éreztem azt a nagy sorsszerű szomorúságot, amely velejár az ilyen szórványélettel, az elfelejtettséggel, a magárahagyatottsággal" – írta 1939-ben, szakadáti monográfiájának zárszavában a tanár úr. E munkájával (Vámszer Géza: Szakadát. Egy Szeben megyei magyar szórvány. Erdélyi Enciklopédia Kiadás, Kolozsvár, 1940.) tulajdonképpen lefektette Erdélyben a szórványkutatás tudományos alapjait, s miképpen az egyik jeles, mai néprajzkutatónk, Pozsony Ferenc értékelte 2000-ben : "E leírások mind a mai napig alapvetően meghatározták a falu magyarságának az önmagáról és a vele együtt élő románságról alkotott képét, sztereotípiáit." (Erdélyi Múzeum) Olyannyira, hogy 1997-ben Pozsony és kolozsvári diáktanítványai mintegy „megismételték" Vámszer vizsgálódásait s minden tekintetben sikerült meggyőződniük elődjük kutatásainak alaposságáról, az adatok helytálló voltáról. Pedig Vámszer Géza pályafutásának jó része a szülőhelytől távol, részben a székely többségű tömbben (Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában) bontakozott ki, ott foglalkozott több évtizeden át, kivételes szakmai alapossággal a székely népélettel. Bejárja a székely falvakat, rendszeres felméréseket végez, rajzol, fotózik. Egyik alapítója a csíkszeredai múzeumnak, műemlékeket vesz számba, a funkcionális székely folklór, zene, tánc, viselet felélesztője. E többségi közegben kifejtett évtizedes munka után fordul ismét a gyermekkori emlékeiből őrzött szórványhoz, valóra váltván ifjúkori álmát: fölkeresi Oltszakadátot. Munkája végeztével - amelyben jelentős segítséget kap mind a helyi értelmiségiektől, mind nagyszebeni fotográfus barátjától, Fischer Józseftől (aki a tanulmány fotóit készíti) - tisztában van azzal, hogy nem mindennapi feladatot hajtott végre: "E könyvecske is tulajdonképp első ilyenszerű munka itt Erdélyben" - szögezi le tárgyilagosan. Ezért dönt úgy, hogy a hagyománytól eltérően, előszót is ír a monográfiához, hogy néhány általános kérdést módszertanilag is tisztázhasson s leszögezzen szórvány-ügyünkről. A szórványvizsgálat etikája Az alig pár oldalas előszó gazdag tapasztalaton alapuló megállapításai az erdélyi szórványkutatás alfáját jelentik. Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy aki e tevékenységre adja a fejét, az nem kerülheti meg a Vámszer által felvetett premisszákat: „Rendesen csak az a nép és az a vallásfelekezet becsüli meg a szórványokban (diaszpórákban) szétmorzsoltan tengődő s félig már elveszettnek tekinthető testvéreit, amely sokáig kisebbségi sorsban élt és a faji öntudatnak és népi szervezkedésnek bizonyos fokára emelkedve, ráér befelé is nézni. A nép és nemzet vezetőinek bizonyos tekintetben még többet kellene törődni e mostoha sorsban tengődő testvérekkel, mint azokkal, akik egy tömegben élnek s nincsenek úgy kitéve az elgyengülésnek és elenyészésnek. Az egy tömegben élők, akiknek saját templomuk, iskolájuk és egyéb kultúrintézményeik vannak, nem is tudják, hogy mily gazdagok és erősek, nem ismerik és nem értik meg a szórványban élők szomorú helyzetét, más felfogását az életről, a nemzetről, a vallásról és a vagyonról. Viszont sokszor előfordul, hogy a szórványban élők szegénységük és elhagyatottságuk ellenére is lelkileg és gazdaságilag egységesebbekké és szervezettebbekké válnak, mert szomjúhozzák az anyanyelvű iskolát, Isten igéjét s érzik, hogy csak összetartással és önfeláldozással tudnak védekezni az őket körülvevő idegen nép eltiprással fenyegető előtörésével szemben." Félreérthetetlenül fogalmazott, egyértelműen kemény szavak ezek. Hellyel-közzel vádak, szemrehányások. A tömbből érkező Vámszer a többségi élet tapasztalatait szembesíti a szórványlét szorító sivárságával, fenyegetettségével, intézménytelenségével. Ahol mindenkinek ajánlott a maga prókátorának lenni, ha igazának védelmére kíván szállni. Ahol szinte háziiparszerűen kell előteremteni a kultúrát, a hitéletet, s azt is legtöbbször a semmiből, vagy ahogy egy másik korai szórvány-kutató, a mezőújlaki Földes Károly tiszteletes (Jajszó a pusztuló szórványokból. Keresztes Nagy Imre Könyvnyomdája, Aiud— Nagyenyed, 1934.) fogalmaz: a puszta hitből. Idézett lelkipásztorunk, lesújtó élményei okán elődje mulasztásait, felelősségét próbálja megállapítani annak feljegyzései alapján: "1866. december 10-én Lőrinczy Miklós lett Mezőújlak és Septér református papja. 55 évet töltött itt nyomorúságban, küzdelemben, békétlenségben. Emlékiratában írja: A papilak 23 évig csaknem fedél nélkül volt. Csak akkor nem esett a házba, amikor nem volt eső. A falak annyira besüllyedtek, hogy az ajtón mindig lekukkanva járhattam be. A ház földjét évente mélyebbre ástam, hogy bár meghajolva tudjak benne járni. Az ablakai a föld színétől két arasznyira lesüllyedtek. A kutya az ablakon járt be hozzám." -„Holtom után arra kérem utódomat, gondolja meg, mikor idejön, tud-e ásni, kapálni, kaszálni, mint egy paraszt, és ha igen, úgy próbáljon, mert sok nélkülözés mellett holtig kínlódhatik. De mégis, ha tud kocsis lenni, az jobb, mint az ilyen papság." Megdöbbenve olvastam elődöm vergődéseit. Megláttam belőle, hogy miért olvadt el itt a magyarság. Hiányzott a hit. Foglalkozásnak és nem lelki szükségnek érezték a legszentebb munkát, az igehirdetést. El kellett pusztulni annak a nyájnak, amelyiknek, pásztorai rosszul fizetett béreseknek érezték magukat. Elpusztult a gyülekezet, amelyik béresnek tartja a papját." Földes Károly félig-meddig belülről, havi alkalmanként kiutazó lelkesítőként látja nagy kiterjedésű, mély nyomorba és elhagyatottságba süllyedő missziós körzetét. Ha sikerül is emberfeletti összefogás és példamutatás árán kis gyülekezetével új Isten házát felépíteni, tudja, sejti: ez csakis csoda lehet. Amiből nem lehet törvényt leszűrni. Mert a szórvány összehangolt gondozást kíván. Odafigyelést, együttérzést. Empátiát. Méghozzá éppen ott, ahol a szórvány él. Hiszen dehogy akar ő onnan elmenni! Azok se szívesen keltek útra, akik a megélhetésért, egy jobb remény fejében éreztek elég erőt magukban ahhoz, hogy elszakított gyökereiket idegen talajban úgy-ahogy megnövesszék. A szórvány – történelmi időfolyam mentén képződött állapot. Vámszer Géza szerint Szakadáton ez így alakulhatott: „A háború előtt Erdélyben a szászok, akik évszázadok óta fejlett kisebbségi szervezetben éltek, gondoskodtak leginkább szétszórtan élő fajtestvéreikről s erre külön diaszpóra-szervezetük is volt. A románság vezetői gazdasági és pénzügyi politikával támogatták a földhöz jutásban egyszerű népüket, amely igy ösztönös szívóssággal ragaszkodott vallásához és nyelvéhez s védekezni tudott a beolvadás ellen. A magyar vezető réteg nem sokat törődött az évről-évre elveszített magyar szórvány-testvérekkel. Bizakodóan, sőt elbizakodottan tekintett a jövő felé jogi helyzetének előnyeire támaszkodva, noha érezte és tudta, hogy számbelileg aránytalanul megfogyatkozott. Politizált és román vidékeken levő ősi birtokait olcsó pénzért az ottani lakosságnak eladogatta s csak arra törekedett, hogy bejuthasson az állami hivatalokba. Pedig akkoriban is akadtak papok, írók, akik fájdalmas hangú cikkekben, röpiratokban, sőt regényekben és színdarabokban is felhívták a hivatalos magyar körök és társadalom figyelmét egyes falvak elnémult magyar harangjaira. Nem használt, nem volt érdekes téma, mindenki a nagyvárosba, sőt Nyugateurópába igyekezett. Jobban ismerték magyarjaink ebben az időben Európa térképét, gazdasági és kulturális viszonyait, mint saját országrészüknek, megyéjüknek, községüknek fájó sebeit.” Amnéziás közjáték Vámszer Gézáról lévén szó, az alábbi személyes kitérőt nem kerülhetem el. Úgy nőttem fel, úgy hagytam hátra iskolás koromat ugyanis, hogy bár Vámszer Géza tanár úr több éven át rajzra okított engem és osztálytársaimat, de szakadáti küldetéséről, néprajzi úttörő munkájáról mit sem tudtunk. Ezért aztán nem a nosztalgia, inkább a megbánás és a későn, de végül csak bekopogtató bölcsülés íratja velem ma az alábbi sorokat, miközben Vámszer Géza Csík vármegye településtörténete című, nemrég újra kiadott, igazából ugyancsak nem ma készült könyvét forgatom, a Pallas-Akadémia Kiadó Bibliotheca Transsylvanica sorozata 53. köteteként. Látom magam előtt a hórihorgas, élete utolsó szakaszában Kolozsváron megtelepedett Tanár Urat, aki közel negyven éve hagyta itt ezt a sárgolyót, és akit én már csak életének egy menedékesen lehajló ágában volt alkalmam megismerni. A megismerés – alig írtam le, már bele is borzongtam - nagyot mondó kifejezés ahhoz képest, amit egykori, ötödik-hatodik osztálybeli kolozsvári rajztanárom közelében éreztem, akit az egykori 7-es fiúlíceum (később Brassai középiskola) osztályai bohócának, a gyermeki kegyetlenség céltáblájának tudtunk. Egymásnak kilincset adó osztályok hagyományozták ránk, az ötvenes évek elején az ún. „Vámszer-legendát”, miszerint a fanyar humorú, nem túl barátságos rajztanár óráján gyakorlatilag azt lehet csinálni, amit akarunk, egy feltétellel: két-három tanulónak föl kell áldoznia magát „a haza oltárán”, és mindjárt óra elején valamiféle rendbontással magára vonni a Tanár Úr figyelmét. A többi rajta múlott, s minduntalan lelkesen beleesett egy már kipróbált forgatókönyv csapdájába, a sarokban álló osztályseprűvel iramodván a rendetlenkedők nyomába, akik rafinált nyolcasokat írtak le, a padok körül cikázva. Vámszer Géza pedig, örök póruljárt üldözőként chaplini figurára emlékeztetve szórakoztatott bennünket, többieket. Akik, ugye, a hasunkat fogtuk a röhögéstől, és közben fogalmunk sem volt arról, hogy akit mi akkor kifiguráztunk, lehetetlenné tettünk, és aki egy kiadós kergetőzés után végül feladta a küzdelmet, majd duzzogva hóna alá csapta az osztálynaplót és kivonult a teremből, az tulajdonképpen egy érző, érdeklődő, sokoldalú, nagy tudású ember. Pedig hát éppen akkortájt születtek, véglegesítődtek legjobb tanulmányai, készültek kalotaszegi néprajzi gyűjtései. Polgári vétetésű szorgalmának akkor nem volt se istene, se fóruma, se barátja, se pártolója, se társadalmi felhajtó ereje. És akkor persze azt sem tudhattuk, hogy Vámszer tanár urat hosszú évekre nyúló csíkszeredai tanárkodása vette rá arra: mintsem, hogy középszerű grafikus legyen az erdélyi prérin, inkább segít begyűjteni mindazt, ami megtartotta az erdélyi magyarságot: hagyományokat, népi értékeket, az omló múlt üzenetét. (Fájdalmas dolog, hogy mindezt Neki már nem tudom, nem tudjuk megvallani, de kötelességem most nyilvánosan kimondani: gyermekkorom ideje, a nagy népi demokratikus átalakulások szelleme sajnálatosan nem kedvezett a hagyományos értékeknek, bár azt hirdette, hogy MINDENT AZ EMBERÉRT. Egy egész sor európai hírű szakember húzta meg magát, egyszerű tanári dokköpenybe bújva, értelmük megannyi sziporkáját küldve felénk, minket pedig vakká és süketté tett a korszellem. És csak akkor, már későn tudatosult bennem, hogy igazából milyen emberek is vettek körül engem, én pedig mit sem tudtam arról, hogy két lábon járó szellemi kincsek között éltem, mekkora esélytől estem el, nemzedéktársaimmal együtt azokban a félnivaló időkben, mert nem tudhattuk azon melegében és kellőképpen megbecsülni ezt a kincset. Rajztanárom is így néz rám vissza az időből, figyelmeztetőleg magasba emelt seprűjével. Most már tudom, hogy nem bennünket fenyegetett az a szerszám, hanem akkori életünk rendjéhez tartozott. Vámszer Géza éppen úgy nem szégyelte mindvégig fölvállalni a vásott csibészek megrekcumozását, mint a néprajzi kutatás aprómunkáját és rejtett szépségeit. Népszolgálatban fogant és kifejtett munkásságát, teljességre törekvő életvitelét csak az az érzéketlenség tudta elfedni előlünk, amellyel a dogmatikus kurzus magának tartotta fenn a népszolgálatiság privilégiumát, s aki nem úgy mentette volna a népet, ahogy az akkori társadalmi receptkönyv előírta, annak kuss volt.) Az utókor szerencsére nem felejt A Szakadát megszületése óta a szórvány-lét erdélyi térképe egyre nagyobb területen terpeszkedett el. Amit Vámszer Nagyszeben környékén vizsgált, s amelynek megfelelői minden bizonnyal egy tágabb körben is fellelhetők voltak, az mára legszűkebben mérve is legalább félmillió lelket érint; tágabb értelmezés szerint a szórványba csúszás veszélye már lassan 1 millió lelket is fenyeget. Ijesztő, meggondolkoztató számok ezek - az embernek nem is jön, hogy elhiggye... E mellett a még megmaradt tömb már csak erősen porladó szikladarabnak tűnik... Viszont az is igaz, hogy ezzel párhuzamosan a jelenséggel való törődés, az elszórványosodás vizsgálata is gyakrabban és erőteljesebben hallatott magáról. Megszületett s terebélyesedett a intézményesített szórványkutatás (mind az anyaországban, mind a leszakadt határon túli területeken) és -mentés, különbnél különb elméletek kaptak lábra. (Köztük olyanok – mint az egyik legutóbbi is, a gyöngyhalász-motívummal –, amelyeket még csak figyelemre sem szabad méltatni, annyira híjával vannak minden józan észnek és etikának...) Időről időre a szokottnál is jobban fellángol a buzgóság, különféle, egymással vetekedő szórványmentő programok születnek s várnak anyagi támogatást (pl. kolozsvári Diaszpóra Alapítvány, temesvári Szórvány Alapítvány), de ilyen például a székely megyék által néhány éve alapított Szórvány Portál is, amely arra hivatott, hogy Hargita és Kovászna megyék magyar közéleti szereplőinek a bánsági, besztercei, dél-erdélyi és mezőségi szórványmagyarság élénkítésére szánt rendezvényekben való elkötelezettségét, megnyilvánulásait kommunikálja. Minden bizonnyal, a most megvalósuló fotográfusi kirajzás Csíkszeredából Medgyes és vidékére egyike azoknak az illeszkedő, konvergens eseményeknek, amelyek gesztusértékükön túl a megértés és az együttérzés, az átérzett felelősség magvait hordozzák. Megújult valóságszemlélet A zömmel székelyföldi kötődésű, rendszerint a székelyföldi valóságra összpontosító fotóscsapat már jócskán túljutott azon a fölfedezésen, hogy többségi élményeit csak akkor tudja igazán valós fényekben felmutatni, akkor képes a felvállalt tényleges hagyománymentésre, ha közben megmerítkezik a szórvány-viszonyokban is. A Csíkszeredában ma is számon tartott Vámszer Géza elhintette mag tehát megtalálta a maga talaját. Ádám Gyula, a fotótáborok mindenes irányítója és a tábori szellem markáns megtestesítője ifjúkori csángóföldi kiutazásaitól - ahová bevallása szerint még lopakodva, titokban járt fényképezni a múlt század nyolcvanas éveiben - hordja magában azt az élményt, hogy a rejtegetett, bújtatott identitás-őrzést művészileg tetten érni legalább olyan meghatározó élménye a fotográfusnak, mint saját közvetlen környezetében fölfedezni a kitárulkozó, nyilvánvaló csodákat. A szórványban más színek, más kontúrok, más viselet, másfajta idő, egy sajátos állandóság paraméterei fogadják a képírót. Olyan köztes világ az, ahol az identitások összeérnek, egymásba játszanak – annak dacára, hogy sok mindenben próbálnak kontúrokat teremteni maguk körül. Valaha összefüggő etnikai-vallási hagyományok megmaradt, helyenként kicsorbult cserepei villannak föl egymás szomszédságában, véletlenszerűen ható elrendezésben, amelynek a mélyén jóval több a törvényszerűség, mint gondolnánk. Az új kihívásokkal járó helyzet képes maximálisan mozgósítani a vérbeli fotográfust. Művészetbe oltott mestersége amúgy is jól működő, nagyobb fokú empátiát követel meg tőle minden olyan helyzetben, amikor átlépi a személyi intimitás természetes határait. E határok vidékenként és helyzetenként máshol és másképpen húzódnak meg, s amennyiben a fotós nem konszenzussal, nem meghitt egyetértéssel rögzíti a találkozás egymásra találássá váló pillanatát, hanem beéri a gyors agresszióval, s futó loppal próbálkozik, úgy képtelen valódi, érvényes fotót készíteni - legjobb esetben is csak lélektelen, kifejezéstelen emlékképpel marad. A szórványban – a megrendülésig sajátos módon – fotós és alanya egymásra hangolódása kölcsönössé válhat, és ebből nem csupán művészi reveláció, de társadalmi aktus is származik. A fotósnak nyújtott élményt megsokszorozza az az oldott meghittség, amivel a szórványban élő, többnyire magára utalt ember fogadja az ő sorsára, életkörülményeire, sajátos helyzetére nyitott, vele együttérezni látszó fotográfust, akivel el lehet diskurálni mind a világ folyásáról, mind a szűkebb otthon emlékezetéről, sajátos viszonyairól. A szórványban, a közösségi képi élmény mellett megnövekszik a személyes helyzetek, sorsok, profilok, környezet makrózásának a fontossága, hatványozottabban érvényesül a pars pro toto (részekben a teljesség) elve s még inkább a gyakorlata. A fotográfus pedig, ha vérbeli profi és ad valamit a szakma erkölcsére, úgy érzi, hogy e kölcsönös egymásratalálásban időben visszatérő, folyamatos kötelezettséget is vállalt azért a szakadozott, szüntelen befolyásolásnak és változásnak kitett valóságért, amit a szórványban tapasztalt. A „tettes visszatér a tett színhelyére" szindróma ezúttal talán még a szokottnál is jobban működik – bizonyítja ezt a HMKK-fotótáborok rendszeres, már-már intézményessé váló szórvány-missziója Moldvában és Szeben környékén, de értelemszerűen ide vágnak a Szászföld határán fekvő Homoród-mentén megismételt fotográfusi portyák is. Fogadókészség A szórvány iránti érdeklődés, a megérteni és segíteni vágyás a mérlegnek csupán az egyik, bár fontos serpenyője. A székelyföldi fotósok Szebenre és környékére hangolását döntő mértékben meghatározta az a Nagyszebeni Magyar Kulturális Iroda, amelynek létesítését a HÍD – Szebeni Magyarok Egyesület szorgalmazta s tette lehetővé 2006. március 11-én. Alig telt bele egy év, s az irodának – jó helyzetfelismeréssel – sikerült maga mellé állítania a hargitai fotótábor tekintélyessé váló intézményét. Az együttműködés azóta is folyamatos és példamutató közöttük, s az évek folyamán olyan gazdag bizonyító anyag gyűlt össze a fotográfusok munkája révén, annyi közvetlen emberi kapcsolat szövődött a konkrét helyszíneken a szórványlét egyszemélyi vagy kis csoportos szereplőivel, hogy mindkét részről elérkezettnek látták az időt egy reprezentatív album megjelentetésére. A Nagyszebeni Magyar Kulturális Iroda – mindenese, Serfőző Levente nemrég kapott magas anyaországi kitüntetést áldozatos kitartásáért – munkamódszerére jellemző, hogy szorosan együttműködik a magyar szórvány életében kulcsszerepet játszó helyi értelmiségiekkel, animátorokkal, szervezőkkel, véleményformálókkal. De ugyanilyen széles együttműködési hálózatban foglalkoztatja és látja vendégül az erdélyi magyar művelődés különböző professzionális intézményeit; ennek sarkalatos pontjaként, minden évben megszervezi az Ars Hungarica elnevezésű szebeni magyar kulturális fesztivált, illetve a nyári eseményként életre hívott Hungarikum Hétvégéket. Mindezekről és az ezekhez kapcsolódó rendezvényekről jól szerkesztett, rendszeresen frissített, kitekintő kétnyelvű honlap tájékoztat, betöltve ugyanakkor szervező-mozgósító funkcióit is. (Példamutató módon, a honlap szerkesztői fontosnak tartották az interneten teljességében elérhetővé tenni Vámszer Géza Oltszakadátról készített monográfiáját, amely így legendából és puszta hivatkozásból kézzelfogható valósággá lépett elő.) Nem véletlen, hogy a soron lévő medgyesi táborozás ötletgazdája éppen a térség egyik vallási vezetője. Babota Tibor szentszéki tanácsos, a medgyesi Szeplőtlen Fogantatás Római Katolikus Plébánia képviselője győzte meg a fotográfusokat arról, hogy a szebeni térség magyarságáról alkotott kép nem lenne teljes a medgyesi részek mellőzésével. A Szakadát megállapításaitól kezdve egészen máig a szórványkérdés szakirodalmában döntő szerepet tulajdonítanak az asszimilációs folyamatok lelassításában a vallásnak és az iskolának. Ezek azok az intézmények, melyek ha leépülnek, egyúttal a szórvány felmorzsolódása is beindul, s átrajzolódnak terjedésének földrajzi határai. Szórványviták értelme: szigetek és tengerek A biztonságos hajózáshoz elengedhetetlenek a jó és pontos térképek. Ugyanígy nem nélkülözhetjük a kisebbségpolitikában a szórvány kérdésében való tisztánlátást. Vámszer Géza nem mulasztja el felhívni a figyelmet, hogy a problémákról politika mentesen, tárgyilagosan, csupán tudományos szempontok alapján kell tárgyalni a szórványok múltját és jelenét. Hiszen a szórványlét nem csupán egyik vagy másik nép kiváltsága – egyazon országon belül bármelyik államalkotó többségi nép ugyancsak kerülhet olyan sajátos helyzetbe, amelyben nemzeti karaktere elsorvad, öntudata megfakul, asszimilálódik szűkebb környezetéhez. „Érdekes lenne például kikutatni – szögezi le könyve előszavának végén Vámszer –, hogy a Székelyföldön miért magyarosodtak el rövid száz év alatt azok a román pásztorcsaládok, amelyek mintegy kétszáz évvel ezelőtt húzódtak és telepedtek le ottan? Vagy miként tudták máshol a szegény román jobbágytömegek felszívni a jobb sorsban élő magyar és szász elemeket? Vagy a szász városokban miért találunk aránylag sok magyar nevű szász polgárt és értelmiségit? Viszont a magyar városokban miért annyi német hangzású magyar családnevet? Ha ezeket a kérdéseket tárgyilagosan kikutattuk és megválaszoltuk, akkor román és szász testvéreinkkel inkább mosolyogva, mint gyűlölködve fogjuk majd egyszer megállapítani, hogy itt Erdélyben oly nagymérvű volt hajdanában a három nép természetes, azaz erőszak nélküli összekeveredése, hogy ez a vérségi rokonság és az ezeréves együttélés már őszintébb testvérekké tehetett volna bennünket." E természetes, ám némileg naív elmefuttatást mára már felváltotta a sokirányú, minden politikai-társadalmi-gazdasági-kulturális összetevőre kiterjedő körültekintés. Korszakváltó dokumentumnak tekinti a szórványvizsgálat Vetési László lelkipásztor vallástanárnak, szórványkutatónak azt a sokat idézett és érdemes vitaalapnak bizonyult tanulmányát, mely a Magyar Kisebbség c. folyóirat e kérdésnek szentelt tematikus számában (2000 / 2. sz.) vitaindítóként jelent meg. A szöveg körül lezajlott viták, a pontosítások, kiegészítések és vitatott passzusok az azóta eltelt több mint egy évtizedben nem csak a kutatás dimenzióit tágították, de felszínre hoztak - az etikai felelősség kérdése mellett - egy sor politikai és jogi problémát is, amelyek megoldása nélkül a szórványok kérdése megreked a jóindulatú szándékok és a morális erőfeszítések szintjén. Nem árt néhány gondolatot máris kiemelni a Vetési tanulmány zárókövetkeztetései közül: »Nagy baj, hogy nálunk a szórványnak nevezett nyelvi peremhelyzet leginkább mitikus kategória. Az elmúlt évtizedek szórvány- sorstragédiáit még növelte, hogy több jelentősebb beszédmód és irány alakult ki, követte egymást, ha nem is párhuzamosan, de mindenképpen jelenség szinten: a szigorúan tudományos, a cselekvően szórványmentő, és a profetikusan mitikus, nemzethalálosan populista, az erőteljesen érzelmi töltetű, sőt misztikus. A baj ott volt, hogy a mindennapi életben e beszédmódok váltakozásaikban nem mindig egészítették ki egymást. Megjelenik ez a sajtóban, közírásban, az egyházi nyelvezetben, az olcsó zsurnalizmusban is. Sajnos bebizonyosodott, hogy ez már sem a figyelemfelkeltést, sem a támogatási hátteret nem szolgálja. »A szórványban minden szervezési kérdést a rendszerességnek, tervszerűségnek, átmenetiségnek, a gazdaságosságnak és ésszerűségnek, felügyeletgyakorlásnak és fegyelemnek kell meghatároznia. A csak a jelenlegi helyzetben tervezőnek és mentőnek csalódnia kell, mert nem is túlságosan hosszú távon teljes leértékelődésnek, önbizalomvesztésnek, az etnicitás értékvesztésének vagyunk tanúi. »A peremközösségek megmentésében kiemelkedő szerepe van a közösségeket összegyűjtő, a látványos, rendezvényközpontú munkának, szobroknak, avatásoknak, a szó legjobb értelmében vett fesztivizmusnak. Az ünnepnapok, a találkozások és együttlétek erőt, értéket és tartalmat adnak a hétköznapok túléléseihez. De az építő-munka mellett és nem helyett. De tudomásul kell vennünk azt is, hogy tervszerűen számba kell venni a mindennapok tennivalóit az oktatásban, művelődésben, egyházi szolgálatban, értékmentésben. A szórványmunka naponta végzett önfeláldozás, és mentésüket is csak a napi érettük fáradozók önfeladó munkája hitelesíti." Oda kell figyelnünk viszont Bodó Barna megjegyzésére is, aki a temesvári székhelyű Szórvány-Diaszpóra Alapítvány vezetőjeként, az erkölcsi vétetésű szempontoknál meghatározóbbaknak tartja a politikai-jogi leszabályozásokat – olyanokat, melyeket az élet már másutt is igazolt. Jövőtervezés és bűnbánat c. vitacikkét ezzel zárja (Magyar Kisebbség, 2000/3. sz.): „Beszélünk beolvadásról, nyelvcseréről, halmozottan hátrányos helyzetről, veszélyeztetettségről, csökkent önértékelésről – szinte mindenről beszélünk a szórvány kapcsán, csak a nyelvhatárokról nem. Érthetetlenül. Tudjuk, mert a pozitív példák között gyakran idézgetjük, hogy Svájcban a rétoromán nyelvi közösség évszázadok óta tartani képes magát, pedig lélekszáma alig haladja meg a félszázezer főt. Egy ekkora közösség a romániai gyakorlatnak megfelelően néhány évtized alatt nyelvet vált, maximum külön eredettudatát őrzi meg. Kérdés: mi biztosítja a megmaradást Svájcban, mi az a külön elem, ami megvédi a közösséget a környező németség etnikai nyomásától? Mert nem a svájci etnikai tolerancia védi meg őket – ha ott egyáltalán szokás erről regélni. A svájci francia, ha Genfből Zürichbe költözik, akkor új lakóhelyén gyermekét kötelező módon német iskolába íratja, annak ellenére, hogy a városban van francia iskola. Csakhogy ez kizárólag a külföldiek számára létezik. Zürich német kanton, s aki ide telepszik, annak számolnia kell ezzel. Aki tehát a rétorománok közé költözik, ebben a közösségben nyelvileg is alkalmazkodnia kell, bármilyen kicsiny és jelentéktelen szám szerint a rétoromán közösség. A nyelvhatárokat Svájcban törvényileg védik, nem az úgynevezett tolerancia biztosítja az etnikai békét, hanem a megfelelő törvények. Ezt tudomásul kell venni és ki kell mondani. Ha nem tesszük, akkor továbbra is marad a morális hozzáállás. Mindaddig, amíg el nem fogyunk. Végérvényesen.” Nyilvánvaló, hogy ebben az összefüggésben a fotótáborok társadalmi figyelmének kiterjesztése a szórványra, közösségi élménnyé transzponálása csak egy lehet a sok, hasonló irányba mutató cselekvési lehetőségekből. A székelyföldi fotográfusok nem is ámítják magukat azzal, hogy kiszállásaikkal, törődésükkel megoldják a szórvány-kérdés gordiuszi csomóját. Azt az univerzális, konstruktív elvet követik tetteikben, hogy ha az ember valamit megtehet, azt ne halogassa megtenni és ne hárítsa másra. Ez a mindenkori hajózás Szküllái és Kharübdiszei közötti eligazodásának az egyetlen érvényes filozófiája. Cseke Gábor Maszol.ro. 2014. január 31.KISEBBSÉGBEN: A Fehér Holló szárnyrebbenéseiCseke Gábor olvasónaplója Nemrégiben érdekes könyvbemutatón vettem részt a csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtárban: Oláh-Gál Róbertnek a két Bolyairól szóló tudománytörténeti riportjait magába foglaló kötetét (X-ek, azaz ismeretlenek a Bolyaiak életében), annak történetét ismerhettük meg - és nem csupán a szerző jóvoltából. Jelen volt ugyanis, házigazdaként, az a Sarány István közíró is, aki az eseményen a Fehér Hollónak elnevezett, egyre terebélyesedő könyvsorozat kiadóját (Világhírnév) képviselte. Megtudhattuk tőle, hogy a Fehér Holló tulajdonképpen egy erdélyi médiacsoportosulás, amelynek feltett szándéka, hogy a napjainkban erőteljes sorvadásnak indult - netán divatja vesztett? - nemes zsurnalizmust, a publicisztika műfaját átmentse a számára csöppet sem kedvező időn. A szerény kivitelezésű, önerőből támogatott Fehér Holló-kötetek száma immár több tucatra rúg, s immanens, saját értékeik mellett igen fontos szempont, hogy egymásra hatásuk ráadásul további új minőséget, valóságmegközelítést eredményez. Zászlópengetés A Bolyaiak életét és korát övező komplex problémakörben mozgó kötet bemutatója közben, egyáltalán nem mellesleg eszembe jutott az, hogy a beszélgetést irányító Sarány István igazából az első szerzők között volt, aki legjobb publicisztikai írásait egybegyűjtve, megválogatva és célirányos eszmei rendbe sorolva részt vett a Fehér Holló-mozgalom elindításában, terebélyessé válásában. A 2011-ben napvilágot látott Zászlópengetés című kötete (szerkesztette: Szabó Csaba - a Fehér Holló megálmodója -, lektorálta Ambrus Attila - maga is az alapítók egyike) mindenekelőtt nézőpontjával tűnik ki a megszokott publicisztikai gyűjtemények közül. A könyv Szórványlét című bevezetőjében a szerző arra próbál meggyőzően fényt vetni, hogy az erdélyi magyarság - és általában minden emberi közösség, akárcsak úgy általában is, maguk a dolgok - többféle nézőpontból szemlélhető, s alaptudnivaló, hogy ami az egyik szögből netán soknak látszik, az máshonnan tekintve nyugodtan lehet már-már elenyészően kevés. Többség és kisebbség egymásba játszó dialektikájának mindennapi alkalmazásában segíti tehát az olvasót azzal, hogy mindjárt a könyv első lapjain leszögezi: „A Székelyföld magyarságát tömbmagyarságnak könyveli el a politikai diskurzus, s így él a köztudatban is a székelyföldi lét. A vaslábi magyarság szórvány-e? Vagy netán a vaslábi románság él szórványban? Vagy mi a helyzet a Székelyföld déli, a Barcasággal határos peremének magyarságával? A bölöni magyar tömbben él-e vagy szórványban a román ajkú cigányok között? A moldvai Klézsén a magyarok tömbben élnek-e avagy szórványban? Tovább ragozva: szórványban él-e a csíkszeredai unitárius vagy a homoródalmási katolikus? A szórványkérdés tehát nézőpont kérdése, akkor is, ha csak etnikai vagy felekezeti vonatkozásban vizsgáljuk. Vagy annak függvényében is változhat a megítélés, hogy mekkora területre — településre, tájegységre, megyére, történelmi régióra vagy országos szintre — vetítve boncolgatjuk a kérdést. A hévízi román például többségi a városában, kisebbségi a megyében és többségi Erdély-szinten meg országos szinten. Akkor a hévízi román most többségi-e vagy kisebbségi? A hévízi magyar számbeli kisebbségben él településén, megyeszinten a számbeli többséghez tartozik, országos szinten pedig egy kisebbségi közösség tagja. Most már mi ő? Többségi vagy kisebbségi?” Érdekes módon, Sarány István ezúttal nem is annyira a kijelentéseivel, mint inkább a kérdéseivel ülteti el bennünk a szemléleti rugalmasság igényét, s bevezetője után jobban értjük - nem egy esetben a bőrünkön is érezzük - publicisztikai látleleteinek igazságtartalmát. Ugyancsak javára válik, hogy rövid lefutású, igazából mindennapi jelzés értékű írásait kifogyhatatlan rendszerező kedvvel csoportosítja ciklusokba, amelyek címei önmagukért beszélnek. S ha nem is mindig tudatosan, de a sejtés szintjén föltétlen eligazodunk, ha ilyesmiket olvasunk az írások fölött: Délibábok helyett, Román feltámadás, Zászlópengetés, Iskolai agresszió, Visszaszolgáltatás, Operett és operáció, Tüzelünk, Fogyjon a magyar, Ünnep lélekben, Statisztika és tragédia... A kötetben tárgyalt problémák mindennapi sokasága és sokrétűsége mindegyre arról győzik meg az olvasót, hogy a vérbeli közírónak lételeme a valóságra való állandó ráhangolódás és -kapcsolódás, a látszólag önmagukban megoldandó gondnak minősülő jelenségek ugyanis legtöbbször a fű alatt és akár jóval mélyebben is, végső soron összefüggnek, egymást erősítve vagy gyengítve. Előszeretettel mutat rá a délibábkergetés meddő gyakorlatára mindennapjainkban, amikor nem a józanul megálmodott tervek vezérlik a cselekvést, hanem a terméketlen vágyálmok, az örökölt illúziók, az önmagunkba zárkózás ellentmondásos, vitatható védőpajzsa mögött. Problémaláttatása mindvégig igazodik ahhoz a kettős szemlélethez, amit könyve bevezetőjében magára nézve is érvényesnek fogalmazott meg - józan önértékelésre és önbecsülésre buzdítva az olvasót, mind egyéni, mind szűkebb-tágabb közösségi összefüggésben. Elvégre Sarány István „fehér hollósága” is relatív a maga nemében; s inkább olyan szempontból ritka madár ő, hogy mifelénk egyre kevesebben és szakszerűtlenebbül művelik a publicisztikai elemzés, az újságírói avatott véleménymondás műfaját. Sarány esetében viszont ez az állítás nem áll: a lap, ahol dolgozik (Hargita Népe) szerencsére még nem adta fel azt az eszményét, hogy a hírek, az idők járása befogadását és értelmezését az újságírónak kutyakötelessége elősegíteni, állásfoglalásával befogadhatóvá tenni. Szerzőnk továbbra is jelen van szinte naponta lapja hasábjain, ugyanakkor a fentebb említett médiaklubhoz tartozása révén felelősséget vállal az újabb tagok toborzásában, felkarolásában. A szabály ugyanis pofonegyszerű: a Fehér Holló-sorozatban kiadott bármely szerzőnek kijár a klubtagság - más szavakkal, a tagság gyarapodásával egyidőben egyre több azon művek száma, melyek mai valóságunk kérdéseiben és jelenségeiben segítenek eligazodni. Ezt ünnepelhettük a Bolyaiakról szóló kötet megjelenése ürügyén. Dokumentarista látásmód Fehér hollóságra ugyan még nem vállalkozott, bár több könyves szerző Daczó (Szabó) Katalin, s minden további nélkül akár ma is összeállna egy izgalmas interjúkötet azokból az írásaiból, melyek heti rendszerességgel jelennek meg közel egy éve a Hargita Népe hasábjain. Alkalmam volt írni nemrégiben Daczó Katalin több munkájáról, évekkel ezelőtt pedig interjút is készítettem vele, amikor alkotóként éppen dokumentumfilmek, filmriportok készítésére rendezkedett be, rendszeresen benevezve a Film.dok fesztiválra, amelyen szép sikereket ért el. A mindenekelőtt a Duna televíziót tudósító filmestől akkor megkérdeztem: számára mi a vonzóbb a dokumentumfilm készítésében: a dokumentarizmus varázsa, vagy maga a film műfaja? Válasza némileg tétovázó volt, de pontos, és ma is érvényesnek tartom: „Ezen magam is sokat töprengtem, de nem tudtam egyértelmű választ adni rá magamnak. Az biztos, hogy mostanig, bármilyen munkahelyem is volt, valamiképpen kapcsolatban álltam a valóságkutatással, a ledokumentálható, tárgyi világgal. Udvarhelyi könyvtárosként a helytörténeti gyűjteményekkel foglalkoztam, aztán Csíkszeredába jőve az Antena 1-hez jelentkeztem, de az állás pár hónap múlva megszűnt, majd kis kitérővel következett a Csíki TV, ahol hamarább lettem dokumentumfilmes, mint riporter. Első munkám a 110 éves városháza történetének feldolgozása lett, aztán a híradózás mellett, 1998 és 2002 között, Visszajátszás cím alatt mintegy 100 részes filmsorozatban jártam utána a csíkszeredai Petőfi utca patinás épületei egykori történetének. Tehát a filmezés régi szerelem, de csak az egyik lehetőség arra, hogy a valóságról valljunk. Épp úgy foglalkoztat az írott riport vagy akár egy helytörténeti kiállítás. Ha lefilmeztem valamit, az nem gátolt meg abban, hogy riportban vagy könyvben, más megközelítésben is feldolgozzam a témát. Szeretem elgondolkoztatni az embereket, hogy a problémafelvetésem megérintse őket.” Ezt a műhelyvallomást azóta sem írta felül az élet, sőt! Még úgy sem, hogy a filmes lendület időközben kényszerűségből alább hagyott - és ez mindenek előtt nem Daczó Katalinon múlott, intézményes betegségről van szó, melynek nyomán a Film.dok is máról holnapra kimúlt -, de a dokumentarista érdeklődés továbbra sem pihen, új és újabb megnyilvánulási területeket keres és talál magának. Az egyik ilyen érvényes kifutópálya a Morfondir.ro weboldal, amelynek Derítés című rovatában Daczó Katalin érdekesebbnél érdekesebb helytörténeti dokumentumokat idéz fel és kommentál Csíkszereda és környéke múltjából, levéltári kutatásokra alapozva. A másik területet éppen a Hargita Népének szánt gyakori riportok, beszélgetések jelentik, amelyek a székelyföldi valóságnak egy-egy kevésbé ismert személyiségét, eseményét, emlékezetes pillanatát idézik föl, a minden részletben elmélyülő, minden összefüggés iránt érdeklődő oknyomozó riporter szemével. Daczó Katalinra fokozottan jellemző: nem igazán lehet tetten érni, hogy írásaiban netán engedne bármiféle üresjáratnak. Már témaválasztásai is kellően rendhagyóak - anélkül, hogy a szerző engedne az olcsó szenzációhajhászás divatjának. Egyszer a híres romániai kaszkadőr, Cseh Szabolcs székely-magyar gyökerei után nyomoz, bemutatva eközben a széles körben, nemzetközileg is ismert szakember életének eddig „láthatatlan” oldalát, máskor viszont a méltatlanul háttérbe szorított, már-már elfeledett erdélyi költő, Salamon Ernő portréjához kutat fel eddig ismeretlen életrajzi adalékokat... Már-már elfeledett székely festő, János László nyomaira bukkan, aki valamikor Szépvízről indult nehéz körülmények között és ugyanott futott be egy gyűjteményes kiállítással, amit aztán a csíkszeredai múzeum is bemutatott... Hogy majd a Székelyföldön közismert, a magyar vasúttörténelemben kiemelt fontossággal bíró gyimesi műtárgy zaklatott, eseménydús sorsáról szóljon - nem mindennapi hitelességgel. Rátalált ugyanis egy építőmérnökre, Rigó László-Szabolcsra, akit annyira érdekelt a gyimesi vasúti leágazás története, hogy alapos tanulmányozásba kezdett. A vele készített interjú minden tekintetben emelte a lap információs értékét... Sorra szólaltatja meg, alapos kérdezz-felelek alapján a kiteljesedő életpályájú székelyföldi személyiségeket - volt orvos-polgármestert, fotografáló geológust, a nyugalmazott versmondó könyvtárigazgatót, a csángóföldön oktató, népszolgálatot végző pedagógus házaspárt, a Nagy Imre festőművész hagyatékát kezelő és felügyelő, dizájner és művészeti közíró kurátort stb. -, s ugyancsak ő az, aki nélkülözhetetlen aprómunkával segíti a madéfalvi Siculicidium 250. évfordulója alkalmával rendezett emlékév dokumentáris megalapozását. Évek óta következetes összeállítója a csíkszeredai városvezetés által támogatott helytörténeti évfordulós naptárnak, ami legtöbbször izgalmas felfedezésekkel, elfeledett adatokkal és eseményekkel lepi meg nem csupán a nagyközönséget, de olykor a szakmát is. Daczó Katalin legutóbbi években született legjobb írásai - véleményem szerint - önként kínálják magukat ahhoz, hogy kötetté szerveződve gazdagíthassák a Fehér Holló-sorozat eddigi palettájának színárnyalatait, ezáltal újabb taggal bővítve a szépreményű médiaklubot. Csíkszereda, 2014. január 27. maszol.ro, 2014. május 1.Hiányzik a civil összefogásNincs becsben a monumentális művészet Csíkszeredában. A Csíki Játékszínben a színpad fölötti mozaik, a Cantata Profana, amelyet Márton Árpád, Gaál András és Pálffy Árpád képzőművészek alkottak, több mint egy évtizede le van takarva. Parászka Miklós színházigazgató szerint a mű zavarná a színházi előadásokat. Néhány éve, amikor Nagy Imrére emlékeztek a városi művelődési házban, Kányádi Sándor Kossuth-díjas költő nyilvánosan fejezte ki tiltakozását, kérte, hogy vegyék le a leplet az alkotásról. Azóta sem történt előrelépés, nem szereltek fel a mozaik elé elhúzható függönyt sem, pedig ezt a köztes megoldást elfogadná a színházigazgató. Ennek tükrében valószínű, még nagyobb gondot jelent elérni, hogy újra teljes mértékben látható legyen Zsigmond Márton Felszabadulás című alkotása a mozi homlokzatán, hiszen úgy alakították át a Majláth Gusztáv Károly téren található épületet, hogy részben eltakarják a 163 négyzetméteres mozaikot. Jelenleg még bizonyos szögekből látható majdnem az egész kompozíció, de valószínű, amikor a kávézót létrehozzák az alkotás tövében, nagyobb lesz az elfedés. Úgy tűnik, ez ellen sincs különösebb tiltakozás, a város lakossága ezt is elfogadta, akár a Cantata Profana eltakarását. A művész gyakorlatilag egyedül küzd a közel másfél évtized alatt létrehozott munkája eszmei értékének megbecsüléséért és az alkotói szabadság tiszteletben tartásáért. Mint kiderült, szélmalomharcot vív, az önkormányzathoz írt beadványára azt a választ kapta, hogy egy következő felújításnál veszik figyelembe szakmai tanácsait. Furcsállom, hogy ezt a terv elkészítésekor miért nem lehetett megtenni. Az irodalmárok egy része ugyan az alkotó mellé állt, mivel Cseke Gábor közíró, újságíró készített vele riportot, amelyet közölt a Székelyföld folyóirat. Éppen a riport bemutatóján hangzott el, hogy konkrétabb formát kellene öltsön a részleges eltakarás elleni tiltakozás. Csakhogy hiányzik ehhez a megfelelő civil kurázsi. Noha a közönségtalálkozón felmerült az ötlet, hogy aláírásgyűjtést kellene kezdeményezni, senki sem fogalmazta meg azt a dokumentumot, amit a jelenlévők kézjegyükkel láthattak volna el. A bemutatót követő nyílt beszélgetésen – borozgatás közben – néhányan egyetértettek a jelen levő alkotóval, de hamar lecsillapodtak a kedélyek, és a koccintások után mindenki békésen hazament. Talán közrejátszott ebben az is, hogy a találkozóról éppen azok hiányoztak, akik az ügy érdekében (még) tehetnének valamit, gondolok itt a város vezetőire vagy az épület felújítását tervező építészre. Úgy tűnik, Csíkszeredában a felszabadulás még várat magára. Másutt általában megbecsülik a köztéri művészeti alkotásokat, nálunk nemcsak a létrehozásukért, hanem a védelmükért vagy „újra-feltárásukért” is csatát kell vívni. Szőcs Lóránt. Székelyhon.ro 2014. június 28.Elekes Ferenc két könyvéről2013 jó év volt, mondaná a gazdaember, ha valóban jó volt a termés. Az íróember sem fukarkodhat ezt megállapítani, ha két könyve jelenik meg ugyanabban az évben. Nem semmi. A 80-hoz közeledő marosvásárhelyi Elekes Ferencnek (sz. 1935, Siménfalva) sikeres éve volt a 2013-as, először az Útszéli szobraim című kisprózakötete, utána a Mediterrán sóhajtások verses kötete került olvasólámpa alá. Mindkettőt Bölöni Domokos szerkesztette, mindkettő saját kiadás, ami jól illusztrálja, hogy az állami paternalizmus jórészt megszűnt a kultúrában. A támogatható írások kiadási költségeit a szerzőnek kellett kigazdálkodnia, előteremtenie. Kibogozhatatlan, kiismerhetetlen lett az ilyen-olyan szubjektív ítészség tárgyilagosra beállított kiadói támogatás-szimpátia hínárzó útja, amelybe bárki belegabalyodhat, ha könyve kiadására adja a fejét, így az egyszerű alkotónak, a kapcsolati tőkehiátus elszenvedőjének, általánosabban fogalmazva a "közönséges" kultúracsinálónak, jelen esetben a "közönséges" tollforgatónak nem marad más hátra, mint felismerni a piac csínját- bínját, és egye fene, kiéhezi a megmutatkozást. Ezeket a gondolatokat nyilván Elekes könyvei élesztették fel bennem, oxigén a hamu alatti parázsnak. 2013-ban tehát, Elekes Ferenc íróasztaláról, saját költségen, összesen 435 oldal élvezhető olvasnivaló került kiadásra. Miért élvezhető az, amit Elekes Ferenc csinál? Mert őszinte, célratörő, olvasható, és mindemellett vigyáz az olvasóra, hogy mértékkel fogyassza. Nem jár úgy az olvasó, mint ama prédikáló mollah Peseschkian egyik történetében, ahol a mollah, belépvén a terembe, hogy megtartsa beszédét, mindössze egyetlen istállómestert talált. A dilemmája az volt, hogy megtartsa-e a beszédét, vagy ne. Az istállómestertől kért igazítást. Az istállómester így szólt: ő bizony ha bemegy egy istállóba, és látja, hogy az összes ló elszökött, egy kivételével, bizony azt is megeteti-megitatja. A mollah elhatározta, hogy megtartja a beszédet. Az előadás végén elégedetten kérdezte az istállómestert az előadásról. A válasz így hangzott: "Mondtam már, hogy én egy egyszerű ember vagyok, aki az ilyesmihez nem sokat értek. És ha bemegyek az istállóba, és azt látom, hogy az összes ló elszökött, egyet kivéve, azt az egyet is meg fogom etetni. De azért az összes zabot, ami valamennyi lónak járt volna, nem adom oda neki." Elekes mértékkel merítkezik, és töprengésre, emlékezésre késztet. Olyan irodalmat művel, amit szeretni lehet és utálni is, mert igaz. Nem akar túljárni az olvasó eszén, mert az olvasóhoz szól, a lefele csúszó középréteghez, olykor a lecsúszotthoz is. Egyszerűen beszél, de jár az esze kereke. Magával ragadnak ízes nyelvezetű karcolatai, amelyeket úgy fűz egybe, mintha egy hosszú novellát írna, de azért, hogy a rohanó idővel szembemenjen, kiszabja az olvasónak a két buszmegálló között elolvasható terjedelmet, ne kelljen szamárfüleket tűrni a lapokon. Prózakötete két ilyen novellakoszorút tartalmaz, az egyik bözödi tanárkodásának humoros emlékezete, a másik a mamával folytatott "beszélgetésben" kibontakozó életfilozófiája. Verseskötete tartalmilag ez utóbbinak a meghosszabbodása, a novellaírás feszültségében földuzzadó eszmélkedések kicsapódásai, a poézis formanyelvén. Sallangmentes versbeszéde nem mellőzi a hagyományos költői eszközöket, helyenként szép pentaton sorokat rögzít, rímei természetességét az alig észrevehetőség jellemzi, nem a hivalkodás. "Aki barátom, / ha bánt se bánom./ Ki nem barátom, /s útjában állok, / annak kő vagyok,/ betörhet vélem / minden ablakot." (A barátságról). Szatirikus-humora Sziveri Jánosra emlékeztet, vele teszi rokonná. Nem ágál verstani tudományával, sok helyütt nyoma sincs, de sok helyütt rábukkansz akaratlan. Nem is firtatom. Nem az a fontos számára, hogy a tanult kollégák kritikája hol szúrja szíven azért, mert műfajilag nehezen kanonizálható (a prózakötet) és verstanilag a verseskötet. Számára az olvasható és érthető irodalomcsinálás fontosabb, mint az akadémikus ködvárcizellálás. Nem modernkedik, de nagyon is mai. "Stollwerk-verseket ír a modern költő,/ azt hiszi, minden sora jó falat,/ míg kihámoznád, mit akar mondani,/ fölgyűl a papír a körmöd alatt." (Modern). Végtére is az olvasó teszi íróvá az embert (ez áll a Kaláka című online szépirodalmi folyóirat logójában), és nem a kritika. Elekesnek vannak olvasói. Amit ő képvisel az erdélyi irodalom piacán, az az, hogy a publicisztika erényeit, azaz a jó publicisztika igazságát irodalmi ruhába bújtatja. Azért fogalmazok így, mert történeteiben csontig lerágja a húst, verseiből kidobja a régi divatú költői eszközöket, egyenesen beszél, a szemedbe néz. És van őszinte humor, és van népi elköteleződés, és úgy szereti Marosvásárhelyt, hogy el nem feledheti Siménfalvát vagy Bözödöt (Mikest parafrazálva), és úgy politizál, hogy nem politizál, de láthatóvá teszi, hogy fáj az ostobaság, a szegénység, a kiszolgáltatottság. Vegyétek és egyétek, ezek vagyunk mi. Elekes Ferencre tulajdonképpen akkor kezdtem figyelni, amikor közös fórumokon jelentünk meg verseinkkel. Abból az időből, amikor az Ifjúmunkást olvastam, csak a neve foszlányaira emlékszem. Írásaira nem. Valószínűleg azért, mert az újságírói műfajok sohasem vonzottak. Cseke Gábor azonban azt írja, hogy "írói tapasztalata következetesen két forrásból táplálkozott: szülőfaluja éltető erkölcsi hagyományaiból, illetve ország- és világjárásai tanulságaiból." Így van, ezt lehet érezni Elekest olvasván. Nos, ami ebben a két könyvecskében benne van, az már az újságíróvénában kifejlődött szépírói megmutatkozás. Árnyékban meglépett-lépkedett munkásság áll mögötte, de újfent a fényre kívánkozott. "Az égvilágon a minden,/ s a semmi az égvilágon/ ott fönn és itt lenn,/ rokonok valamilyen ágon./ Mit hoz a szél s mit visz el,/ marad-e lábnyom?/ Piciny pecsétet csak visel,/ amit az idő rányom ..." (Filozófia). Így legyen! 1 Marosvásárhely, 2013, a magánkiadást a költő felesége, Szentpétery Piroska támogatta 2 Marosvásárhely, 2013, KorkéP könyvek, a magánkiadás a FERIFORMA blog kedvelőinek egy csoportja támogatta 3 Peseschkian: A tudós meg a tevehajcsár, Helikon Kiadó, Budapest, 1991, 207. oldal 4 Cseke Gábor: Néhány szó a szerzőről és az ő könyvéről. In. Elekes Ferenc: Útszéli szobraim, 309. oldal. Albert-Lőrincz Márton. Népújság (Marosvásárhely) 2014. június 29.E-könyv az első világháborúrólCseke Gábor újságíró, közíró, szerkesztő volt csütörtökön este a Kájoni János Megyei Könyvtár vendége. Az általa szerkesztett legújabb elektronikus könyvet mutatta be, amely az I. világháborúról készült. Kelemen Katalin, a megyei könyvtár munkatársa ezúttal Cseke Gábort mint szerkesztőt ismertette, utalva arra hogy már több e-könyvét tette közzé, sok alkotónak segít műveit digitalizálni, és ezek ilyen módon ingyenesen hozzáférhetők a világhálón. Ugyancsak az interneten található meg az I. világháborúról készült szöveggyűjtemény. Ennek felvezetőjében megjegyzi: „A honlapot dokumentáris-irodalmi adatbázisnak – még pontosabban: szöveggyűjteménynek – szántam, amely a hónapok során egyre gazdagodik – ahogy a tárgyba vágó irodalomban előre haladok –, és remélem, jó alapot nyújt majd a világháború századik évfordulóját megcélzó számos, ezután megszületendő jelenkori kommentárnak. A gyűjtést annak reményében végzem, hogy az anyagok tanulmányozása önmagában is haszonnal járhat – jó böngészést!” Ahogy az est folyamán a szerkesztő vallotta, sokan arra hajlamosak, hogy egyoldalúan elemezzék az első nagy háborút. Ő azért válogatta össze ezt az anyagot, hogy árnyaltabb, részletesebb képet kapjunk a háború okairól, a fronton zajlott küzdelmekről és azoknak a tapasztalatairól, akik mindezt átélték. Irodalmárok, filozófusok, politikusok, közszereplők írásait gyűjtötte egybe, főként a Nyugat, az Élet és a Vasárnapi Könyv című folyóiratokból szemelgetett. Szerinte az első inkább liberális, a második nemzeti jobboldali beállítottságú, a legutóbbi pedig azért érdekes, mert tudományosan viszonyul a háború történéseihez, úgy véli, gyakorlatilag szakértőket képzett az olvasóiból. Háborúról szóló könyvekből is szemelget, amelyeknek jegyzéke megtalálható a gyűjteményében, ezeknek nagyobb hányada online is olvasható. Szőcs Lóránt. Székelyhon.ro 2014. szeptember 23.KISEBBSÉGBEN: Képekbe sűrített muzsikaCsíkszeredai Régizene Fesztivál 2014 – Cseke Gábor fesztiválnaplója Jó ideje szinte évente közöltem benyomásaimat, élményeimet a lassan életem részévé váló csíkszeredai régizene fesztiválról; olykor hivatalból, másszor kedvtelésből, belső szándéktól vezérelve tettem ezt – tavaly viszont ez a sor megszakadt. A fesztivál ideje alatt nem tartózkodtam a városban, ezért csak elmondások és a baráti figyelmességből hozzám eljuttatott riportképekből alkothattam benyomást a 2013-as eseményekről. Tavaly ugyanis – „távolsági” tapasztalataim szerint – az a nyílt terekre szánt, óriáspannókon megvalósított művészi fotókiállítás emelkedett ki a fesztivál csúcsteljesítményeként, mely az eddigi rendezvények zenetörténeti jelentőségű mozzanatait dokumentálja, Ádám Gyula fotográfusnak köszönhetően. Az utcán felállított, eső- és fagyálló tárlat sok arra járó fantáziáját megmozgatta, érdeklődését fölkeltette, s az elmúlt év alatt több erdélyi helységben is megfordult, amolyan művészi vándorgalériaként. Kissé sajnáltam, hogy tavaly nem láthattam élőben a debütáló kiállítást, s annál nagyobb volt az örömöm, amikor az idei fesztivált megelőző napokban életnagyságban fedezhettem föl a pannókat a csíkszeredai vármúzeum falai előtt, a rendezvény egyik fő tetthelyén. Képek – dokumentumok Vitathatatlan dokumentáris értékén túl (ugyanis a szerző nem csupán hivatali elkötelezettségből készítette a fesztiválról szóló fotóanyagbázisát) a kiállított anyag nemzetközi mércével mérve is profi teljesítmény, kimagasló fotográfusi esemény. A nagyméretű, körüljárható, egymáshoz hangolt és a komplex zenei élmény képekbe sűrített lényegét hitelesen kifejező fotók zöme természetesen az utóbbi évekből való, hiszen ekkor teljesedett ki igazából a fesztiválnak nem csupán a nemzetközi – hangsúlyozottan európai – jellege, de korszerű látványvilága is, illetve a zenei helyszínek gazdag változatossága. Mivel a csíkszeredai fesztiválnak jól meghatározott történelmi háttere is van, a szervezők – jórészt a Hargita Megyei Kulturális Központ munkatársai – jónak látták az idei rendezvény előestéjén a Kájoni János Megyei Könyvtár előadótermében Lapok a Csíkszeredai Régizene Fesztivál történelméből címmel izgalmas dokumentumkiállítást összeállítani az 1979 óta a helyi lapokban, köztük a Hargita Népében megjelent mintegy 418 digitalizált újságcikkből, plakátokból, régi könyvekből, trófeákból, emlékoklevelekből. A részben számítógépben táplált dokumentumok nem csak a sajtótudósítók munkáját könnyítették meg, de tárgyszerűvé és kézzelfoghatóvá tették a történelmi visszapillantást. Középpontban: a francia zene; árnyalatok Örvendetes, hogy ezúttal is megmaradt az évi rendezvénynek kijáró, önálló arculathoz való ragaszkodás. Ezúttal a francia régi zenére esett a választás, aminek egyik oka (vagy éppen következménye?), hogy a fesztiválra több franciaországi vagy francia zenét játszó együttes, előadó is elígérkezett. De a szervezők ezzel még nem úszták meg a média részéről az olyan „örökzöld” kérdéseket, minthogy – miért a régi zene? Mit ad az a ma emberének? Szerencsére, a felelet mindig testre szabott, egyedi. Miként az idén is. Filip Ignác Csaba művészeti igazgató – maga is gyakorló zenész, a remek Codex együttes tagja – így beszélt erről egy interjúban: „A zene fejlődésével párhuzamosan fontos árnyalatok vesztek el, amelyeket csak a korabeli hangszerekkel lehet visszaadni. A modern hangszerek nyertek ugyan hangerőben, de vesztettek a hangzás finomságát illetően. Vannak olyan érzések, hangulatok, amelyek átadására kimondottan csak a régi típusú hangszerek képesek. Aki pedig ezt képes kihallani a zenéből, egyben bele is szeret ebbe a muzsikába.” Ez, gondolom – elég meggyőző; persze, csak a következő hasonló kérdésig! Állandósított kezdeményezések Amit a rendszeres fesztivállátogató örömmel nyugtázhatott az idén is, hogy a szervezők gondosan vigyáznak rá: egy-egy jó kezdeményezésük sose maradjon egyedi próbálkozás, hanem néhány esztendei csiszolódás, begyakorlás után a hagyomány forgatókönyvét gazdagítsa – egészen addig, amíg a helyét át nem adja valami másnak. Ilyen szerencsés döntés volt néhány évvel korábban a Régizene Nyári Egyetem beindítása, tevékenységi profiljának a meghatározása. A fesztivál eseménysorát indító nyári egyetemi tanfolyamok gyakorlatilag szinte befejeződnek, amikor is a fesztivál nyitókoncertjére sor kerül. E jól kimódolt naptári „csúsztatás” lehetővé teszi, hogy a hallgatók, a megszerzett zenei tudásukat akár a koncerteken is kamatoztathassák. Az idén pedig meg is teremtődött az a keret, melyben a diákok a kurzuszáró hangverseny mellett önálló műsorszámokkal színesíthették két fesztiválegyüttes fellépte közötti holtidőket, illetve alkalomadtán besegítettek a népesebb hangszeres jelenlétet kívánó produkcióknál. Ezáltal a közös gyakorlatok, az élesben történő helytállás kimondottan jót tettek a tanultak rögzítésének, a nyári egyetem hatékonyságának; nem beszélve arról, mennyire megnövelte az érdeklődést és a figyelmet a fesztivál eseményei iránt. Hasonlóképpen rendszeresen visszatérő, bevált kísérlet a zenei együttesek napi, rövid utcai fellépése a város különböző, forgalmas pontjain, terein. Mondhatni, a hagyomány részévé vált már a hét végi reneszánsz gyermekfoglalkozás a várudvaron, a kicsiknek szánt játékos zenei és közösségi programokkal. A zeneértők számára időzítették a késő esti órákra a vármúzeum protokolltermében tartott házi muzsikálásokat, melyek során 60—70 néző érdeklődésére számítva, az ódon falak védelmében meghitt, hangszeres előadói műsorokat – pl. lant-, gitár-, csembaló szólóesteket – is közönség elé vittek. Feljegyzések a műsorfüzetben Szokásomhoz híven, a fesztivál műsorfüzetét idejében beszerezve, műsortervet készítettem magamnak, hogy ne szalasszak el egyetlen fontos zenei eseményt sem. S hogy koncert közben támadt gondolataim, megjegyzéseim könnyen elérhetők maradjanak, minden alkalommal egyenesen a füzet margójára firkantottam azokat. Onnan másolom most ki, kerek mondatokká „szelidítve” helyszíni benyomásaimat. Első nap (2014. július 10.): Fátyolos felhők alatt * Előző napon, este nagy vihar, zápor vonult végig az Olt völgyén, csak úgy zengtek a dörgésektől a Csíki havasok (mintha ágyúztak volna!). Na de csütörtök délutánra és estére (a kezdésig) jó meleg lett (+29 fok), s a kinti koncertek is befejeződtek, mire ismét összegyűltek a szolgálatos felhők... A Mikó-vár hangulatos udvara – mint régen. Szinte semmi nem változott. A székek, a padok megszokottak, a büfé is a helyén (gyorsan beszerzek fél liter ásványvizet), megszokott eresz alatti helyemet is üresen találom (az esetre, ha eleredne az eső), kezdődhet az előadás! A szabadtéri színpadon (agyondíszítve: plakátolva, virágozva) a Régizene Nyári Egyetem hallgatói és tanárai népes csoportja próbálgatja a fesztivál „meglepetésnek szánt” nyitányát (amely így, a gyülekező közönség füléig jutva, már nem meglepetés), amit ügyesen sikerült pár nap alatt betanulni, s most a színpadon összecsiszolják. Sajnos, élőben kissé kényszeredetten (nyekergősen?) hat a produkció, de sebaj, a szervezők szerint a műsorok között még gondoskodnak majd hasonló "kóstolóról" a jobbára kamaszkorú „egyetemisták”. Megnyitóbeszédek... Egyre jobbak, mert egyre rövidebbek. Ott tartunk, hogy már a lényeg megfogalmazása is jóval könnyedébben megy mindenkinek. Így aztán hamar túljutunk a protokoll-részeken s jöhet a muzsika. Fesztivál indító: a budapesti Mandel együttes. Még nem hallottam élőben, bár azt mondják, korábban jártak már Erdélyben (igaz, a csíki fesztiválon még nem), s a reneszánsz udvarok zenéjéből nyújtanak ízelítőt. A darabok jó része ismerősen hangzik, a régizene rendezvények megszokott műsorán ott vannak – persze, némileg más hangzásban, stílusban. Az együttest vezető, ősz hajú mester (Mandel Róbert) meghívottakkal játszik, a darabok váltogatása közben mesél, magyaráz, tapasztalt showman. Mandelék muzsikája csendes, bensőséges, nem hozza különösebben lázba a közönséget. Udvarias, hálás tapsot kapnak, ennyi. Újabb nyári egyetemista meglepetés következik, ezúttal két oboázó lány áll ki a tanárával, a közönség ezalatt tovább gyülekezik, helyezkedik. (Egyesek jönnek, mások mennek...) Majd bevonul a csíkszeredai Codex együttes. A közönség kedveli őket, játékkedvük töretlen. Különösen a vonósok négyeséből sosem hiányzik a lelkesültség: örvendenek szépen szóló hangszerüknek, a zenének, az együttlétnek. Érződik, hogy a négy legény egy egész estét betöltő koncertet is képes lenne elvinni a hátán. Sikerük megérdemelt – ráadásul következetesen újdonságokkal lepik meg a közönséget. Műsorösszeállításukban középkori magyar és román táncok kölcsönhatását is bemutatták, ízes, vérpezsdítő értelmezésben. A végén felhangzott sikerdarabjuk, a már több fesztiválon is elénekelt Boldog ember, mindig biztos siker. Most is. A 22 órától hirdetett esti programokat általában zárt, kis terembe tervezték: nem tudom, hányan voltak kíváncsiak Szabó István (Budapest) lantmuzsikájára, ami biztosan meghitten szép volt (a canzon francese műfajából adott a program szerint ízelítőt), de kezdetnek elég volt a két koncert – a késő esti finomságok maradjanak csak a vájtfülűeknek! Második nap (2014. július 11.): Csupa francia és csupa barokk * Déltől a nyári egyetem hallgatóinak vizsgahangversenye—bemutatkozása zajlott, s jócskán belenyúlott a késő délutánba (a művészeti líceum előadótermében mindenki megmutatta, mit tud – s mit nem), aztán a református templom hajójában gyülekezett a közönség, hogy meghallgassa a kolozsvári Transylvania Barokk Együttest, amely már évek óta nagyjából ugyanabban a felállításban játszik: Majó Zoltán (furulya), Bartha Mátyás (barokk hegedű), Ciprian Câmpean (barokk cselló), Erich Türk (csembaló). Egyenruhájuk: fekete ing, nadrág és cipő. Elegánsak, hajlékonyak, karcsúak, olykor együtt játszanak, majd külön-külön is bemutatják, mire képes néhány szerény hangszer, ha jó kezekben van. Megtudjuk tőlük, hogy a francia barokk zene jó hangzása ellenére is némileg egyhangú, csevegő, úgy tűnik, mintha nehéz lenne abbahagyni... A templomhajóba rézsútosan bevetődik a délutáni nap, a foghíjas fél terem közönsége úgy burkolózik a zenébe, mintha jól bélelt fészekben ülne. Semmi kilengés, semmi extra, minden pontosan: órára, percre. A taps is. A barokk fesztiválzenekar – összetétele rendszerint csak akkor derül ki, amikor a Szent Ágoston templom oltára előtt helyet foglalnak a megnövekedett számú zenészek. Az egyedüli fix pont: a drezdai Ulrike Titze barokk hegedűs, aki koncertmesterként összefogja a mindenünnen érkező és jelentkező zenészeket; ők teszik ki baráti alapon a mindenkori fesztiválzenekart. Ahogy most elnézem, a csíkszeredai kamarazenészek alkotják a kemény magot, sok az ismerős arc, még az elmúlt évek nyári egyetemeinek néhány hallgatója is feltűnik a hátsó sorokban. Volt és van tehát értelme e zenei foglalatosságnak, s felhangzanak sorra, egymás után a fajsúlyos művek: Lully Úrhatnám polgár-a, majd Fasch, Rebel és Rameau egymással vetekedő, már-már fantasztikus művei. A nagyszerű akusztikájú templom megtelt, ezt az esti órát kedveli a leginkább a közönség. Érzik a hangulaton, hogy műértők ülnek a sorokban. Nem tapsolnak bele a tételek közti pillanatnyi, felszusszanásnyi szünetben – nem úgy a két hét múlva sorra kerülő városnapok nyitókoncertjén, ahol a heterogén közönség ha kellett, ha nem, buzgón összeverte a tenyerét (ami biztos, az biztos alapon...) Harmadik nap (2014. július 12.): Erdélyi hangzásvilág * Gyerekfoglalkozással indult a nap a Mikó-vár udvarán. A repertoár a már ismert, szokásos: játszóház, reneszánsz táncok tanítása, címerfestészet, páncél- és fegyvermustra, majd a Tibia kamarazene együttes koncertje. Sikerült is egészségesen kimeríteni a lelkes gyerkőcök érdeklődését, abban hiba nem volt; talán csak az udvar frissen felázott virágágyásai látták kárát a beléjük taposó gyerek- és felnőttcipőknek... Az első komoly hangversenyt a bukaresti Lyceum Consort adta, a Mikó-vár protokoll term(ecskéjé)ben. A jól ismert és közkedvelt együttes ezúttal „takaréklángon érkezett”: több tagja anyai elfoglaltság miatt igazoltan távol maradt, de a jelen lévő Öllerer Ágnes, Izsák Katalin, Nagy Zsófia, Popescu Pavel és Banica Anna-Mária becsületesen kitettek magukért. Kár, hogy a koncertlátogatók egy része nem olvasta el figyelmesen a műsorelőzetest és a várudvaron várta a műsorkezdést, s már csak a koncertterem ablakán át kiharsanó tapsról jött rá, hogy bizony, lemaradt a Ricercar című zenei morzsa-összeállításról. A hangsúlyosan furulyákon játszó együttes azt igyekezett bensőségesen illusztrálni, hogy a francia barokk és az olasz barokk muzsikák között nincs kibékíthetetlen ellentét – egyik a másikat generálta, bár vetélkedés és harc létezett körülöttük. Borongós égbolt alatt, enyhe időben, némi késéssel rajtolt az udvari program: egy csoport frissen végzett zenei egyetemista meglepetés-zenéjével. Jó volt! – még az utánuk következő, felállásra váró Kájoni Consort (Barót) tagjai is megtapsolták. Fegyvert, s bátor szívet című erdélyi és magyar zenei műsorukkal (XV—XVII. sz.) sikeresen ütötték le az alaphangot, majd később csatlakozott melléjük a hangzásvilágban és zenei érdeklődésben hozzájuk közel álló Carmina Renascentia (Nagykároly), s rövid közös műsor erejéig gyönyörködtették a közönséget. Végül, szusszanásnyi szünet után a nagykárolyi együttes népszerű, XVI. századi francia dallamokat adott elő. Következett egy rendhagyó műsorszám: Shakespeare A windsori víg nők c. darabjából készült reneszánsz táncjáték jeleneteiből mutatott be táncos—kosztümös előadásban a Passeggio táncegyüttes. Zene és mozdulatok, látvány és hangzás sziporkázó összjátéka ellensúlyozta a viharossá forduló időjárás fenyegetését. A magyarországi Musica Historica és vendégük, Kobzos Kiss Tamás bevállalták a zordra forduló esti időjárást és szenvedélyes szabadtéri előadókként ajándékozták meg a közönséget A Múzsák szállása - Erdélyi muzsika a XVII. századból című új koncertjük színpadra állításával. Az együttes ezúttal Csörsz Rumen István, Farkas Zoltán, Kasza Roland, Kovács Attila, Palócz Réka, Széplaki Zoltán és Tövisházi Zsófia felállításban telepedett színpadra. A harmadik nap estéje megoszlott a foci VB kisdöntője és a várbeli protokoll-teremben felhangzó bécsi kávéházi muzsika között (Divertimento). Előadták: Tóth Mónika (Budapest), Danuta Zawada (Gdansk), Chereji Szilárd (Linz). Negyedik – és egyben utolsó – nap (2014. július 13.): Két jó banda egy deszkán * Jobb híján így fogalmaznám meg a fesztivál zárónapjának lényegét. Amihez az is hozzátartozik, hogy a viharfelhők reggelre eltakarodtak, délutánra pedig ígéretes melegbe borult a Hargita alatti város. (Pedig már arra készültünk, hogy – mint minden évben – egyszer kötelezően be kell majd ülnünk a tartalékhelyszínre kijelölt színházterembe. Hát nem jött be!) A program lezsernek ígérkezett, de talán épp ezért nyúlott el majd egy órával: az utolsó nap fellépésre kerülő két banda jócskán felélte a közönség türelmi idejét, bár ezt csak azok bánták, akik minden áron szerették volna megnézni a világbajnoki döntőt, és nem kívántak az utolsó pillanatban behuppanni a tévé előtti karosszékbe... A Párizsból koncípiált és irányított Balkan Baroque Band nyitott csapatában örömmel fedeztük fel a csíki muzsikusok színe-javát: Kovács Lacit, Adorján Csabát, Lázár Zsombort és Szőgyör Árpádot, de ott volt a fesztivál két olyan régi barátja is, mint a csembalós Erich Türk és a hegedűs Mircea Ionescu. Az együttest irányító Jean-Christophe Frisch el is mondta: korábbi balkáni barátai ezúttal nem értek rá együtt muzsikálni, de jó, hogy itt vannak a helyiek, akik legalább olyan jók... És aztán jöttek egymás után a barokk operák zenei részletei, áriái. Az énekhangot szolgáltató törékeny Cyrille Gerstenhaber nagyszerűen uralta a teret, kifejező gesztusaival valóságos színpadi játékká változtatta áriáit. Némi kényszerszünet után, miközben alkonyodott, a La Fenice együttes (Párizs) is elfoglalta a helyét a szabadtéri deszkákon. Kasszandra szerelmei című műsorukban barokk kori versek megzenésítését adták elő, érdekesebbnél érdekesebb régi hangszerekkel ismertetve meg a hallgatót. A Pierre Ronsard szövegeire írt dalok kellemesen pergővé tették az előadást - hisz rövidek, érzelmesek, s olykor szellemesen csipkelődőek voltak. Az értelmezést nagyban segítette Elena Maria Şorban értő szinkrontolmácsolása. Akiket nem vonzott a Németország—Argentína találkozó élménye, azok kitartottak a várban, és a fesztiválon még jelenlévő valamennyi zenész örömmuzsikájára orrvérzésig ropták a táncházban a reneszánsz táncokat. Gyerekek A fesztiváludvart az idén is elözönlötték az 1—2 éves csöppségek is, akik inkább futkározni, hengergőzni szerettek a lenyírt gyepen, a széksorok között (olykor a fotósok-filmesek lába alatt). Köztük volt egy szőke csöppség, akiről hamar kiderült, hogy igazából a Fesztivál gyereke: pár évvel ezelőtt a papa és a mama – Sam Chapman reneszánsz lantos és Fülöp Mária csembalóművész – tulajdonképpen az egyik korábbi csíkszeredai fesztivál idején, szinte a szemünk láttára melegedtek össze, s lettek a továbbiakban gondtalan muzsikáló fiatalokból felelősségteljes élettársak, most pedig szülők. Jó volt látni, ahogy szakmai figyelmüknek is engedve, felváltva viselték gondját a felhőtlen napjait élő, zenében fogant és született kis fesztivál-gyereknek. Csíkszereda, 2014. szeptember 13. maszol.ro 2014. december 6.Határon túli román közösségekKorunk 2014. december A diaszpóra évszázada? – teszi fel a kérdést Vasile Sebastian Dâncu kolozsvári szociológiaprofesszor, és egyben üdvözli a Korunk szerkesztőségének kezdeményezését, hogy a Szigetek, szórványok, zárványok címmel megjelent lapszámát (2014. 6.) követően interkulturális párbeszédet nyitott a román diaszpóra identitása kapcsán. A szerkesztői koncepció három pillérre épít: elméleti-történeti tanulmányokra, helyszíni tudósításokra, valamint a külhoni román költők, írók és tudósok (egy részének) a bemutatására. A tanulmányok szerzői (Liviu-Petru Zapârtan, Bakk Miklós, Csortán Ferenc, Bodó Barna) tisztázzák a diaszpóra, a határontúliság/külhoniság fogalmát, az állam- vagy nemzetépítés különbözőségét, bemutatják a románság csángóit – "történetesen" a románok és szerbek közötti erőtérben. Az Ausztria és Ausztrália közötti ívben jelenik meg a külhoni román közösségek közelképe. A Ceausescu diktatúrájából elmenekült emigráns írók életérzéséről a magyarul is tudó, Párizsban élő Dan Culcer "tudósít". Nem volt nehéz őt szóra bírnia a Csíkszeredában élő Cseke Gábornak, aki egy kis antológiával lepte meg a Korunk decemberi számának olvasóit (Román költők a nagyvilág minden tájáról: Yossef Abraham, Victor Teleuca, Stefan Bastovoi, Dan Culcer, Maria Popescu-Butucea, Alexandru Dohi, Andrei Fischof, Teodora Galatean, Vasile Romanciuc, Alexandra Lungu, Andrei Mocuta). Népújság (Marosvásárhely) 2015. február 21.Ágoston Hugó: A jótanácsok kincstárnokaInduljunk ki a mából, a jelenből – amely számára immár múlt. Két bejegyzése maszol.ro-on megjelent cikkekhez. „Büszke vagyok rá, hogy Venczel József tanítványa lehettem. Az általa vezetett Statisztikai Tanszéken diplomáztam Kolozsvári életszínvonal című szakdolgozatommal. Elnyertem elismerését, és ennek eredményeképp meghívott az egyetem elvégzése után, legyek a katedra munkatársa. Megköszöntem bizalmát, de más utat választottam, nem tudtam jól románul, és mivel ezt szükségesnek tartottam, Bukarest felé vezetett utam. Most sem tudom, jó választás volt-e ez. Megúsztam börtönbüntetés nélkül, ami biztosan várt volna reám Venczel József munkatársaként, volt Bolyai Diákszövetségi elnökként. "Csak" a Duna–Fekete-tenger csatorna építője lettem, akaratomon kívül, három és fél éven keresztül. Most, az életutam végén, állítom, életem minden szakában, akárhol és akármilyen tisztségben tevékenykedtem, biztos alapot adott a Bolyai Egyetem és annak kíváló tanárai, akik közül kimagaslodott Venczel József. Czédly József” „Gratulálok Gyula. [Dávid Gyulát az 1956-os magyar szabadságharc évfordulóján 2013-ban tüntették ki a Magyar Érdemrend Középkeresztjével.] Távolról figyelem munkásságodat, és szívből örülök, hogy most is ugyanazzal a fiatalos lelkedéssel végzed a dolgodat, mint akkor tetted, amikor egyetemistaként együtt voltunk a barikádon. Nem találkoztunk kényszer-lakhelyeinken, én a Csatornánál, Te máshol, de sorsunk akkor is nagyon hasonló volt. Adja Isten, hogy még sokáig hallhassak és olvashassak Rólad. Szeretettel ölel, Czédly Jóska” Büszkék vagyunk rá, hogy Czédly Józsefnek kollégái lehettünk. Elsősorban: nagyon sok mindenért hálával tartozunk neki. Maga volt a tudás, a pontosság, a lelkiismeret, a jóérzés. A szeretetreméltóság. A segítőkészség. Ritkán nem volt jótanácsa, számunkra kilátástalan helyzetekben találta meg a kiutat, a megoldást. Élete pedig maga volt a kaland. Aminek egyik rendszerváltás utáni mozzanataként még alprefektusa is volt a román fővárosnak! Olvasom a Wikipédián, a Czédly névre keresve: „Czédly Károly (Arad, 1899. júl. 24. – 1954. márc. 19., Arad) – közíró, műfordító. A gimnáziumot szülővárosában végezte, 1920-ban szerzett jogi doktorátust Budapesten. Előbb bankban, majd az aradi cukorgyárban tisztviselő. Közgazdasági cikkei és tudományos fordításai az aradi Vasárnapban jelentek meg. Lefordította Carlo Collodi Pinocchio c. gyermektörténetét (Fajankó, a fából faragott Paprikajancsi tanulságos és vidám históriája, Arad, 1928); több előadást tartott a Kölcsey Egyesületben.” A szócikk megegyezik a Balogh Edgár főszerkesztette 1981-es Romániai magyar irodalmi lexikon szócikkével. [Szépirodalom, közírás, tudományos irodalom, művelődés I. (A–F)] Czédly Károly, Arad nagy szülötte tehát a mi Czédly Józsefünk édesapja volt! Dédapja pedig, Tiszti Lajos – olvasható lapunk első búcsúzó írásában – „az Alföld című újság szerkesztőjeként indította el azt a közadakozásra buzdító felhívást, amelynek eredményeként felállították a sok viszontagságot átélt Szabadság-szobrot.” Az utód, Czédly József pedig az RMDSZ szövetségi elnökének gazdasági tanácsadója, amikor a Szabadság-szobor, a magyarok szabadságvágyának jelképe börtönéből ismét a fényre szabadul... Legidősebb kollégánkat nem csak ősei folytán lengte körül a történelem szele. Nagy események kereszttüzében lenni adatott meg neki. Legélénkebben arra emlékszem, amit a Groza Péterrel való találkozásáról, kapcsolatukról mesélt. Meg a Csatornáról... De sajtótörténetről is. Nem sokat adomázva, de fantasztikus lényeglátással, az összefüggések megvilágításával. Mondtam neki nem egyszer, naplóban kell ezeket megírni! Most a fiát, Czédly Károlyt feltétlenül meg kell kérdezni, nem írt-e valamilyen visszaemlékezést az édesapja. Reméljük, hogy igen – és akkor azonnal ki kellene adni. Amilyen aktívan érdeklődött, dolgozott, viszonyult közéletünk, a magyarság dolgai iránt, amilyen fitt volt szellemileg, biztosak voltunk benne, hogy megéri a kilencvenet. Egy év és egy kevés hiányzott hozzá. De így is: élt két életre valót, dolgozott, szeretett és szerették, s becsüljük változatlanul, miután azt a keskeny küszöböt, amelyet mindnyájunknak át kell lépni, átlépte. Végül még egy maszol-bejegyzése Czédly Józsefnek, a kollegiális egymást kiegészítés és empátia mentén: „Kedves Hugó barátom! Számomra, mint 66 éve bukaresti magyar lakosnak (ha beszámítom a Duna – Fekete-tengeri csatorna és Duna-szigeti kényszer-tartózkodásomat is) nagy örörmömre szolgált a cikked olvasása. Engedd meg, hogy néhány szóval kiegészítsem. A bukaresti magyar kulturális élet második világháború utáni kialakulásában jelentős szerepe volt az itt létrehozott központi magyar napilapnak, még akkor is, ha az a Román Kommunista Párt égisze alatt működő Romániai Magyar Népi Szövetség kezdeményezése volt. Akik létrehozták, azok – állíthatom, mert részese voltam – tisztes szándékkal a romániai magyarság érdekeit tartották szem előtt. Gondoljunk csak a hétfalusi csángó származású Révy Ilonára, aki akkor az RMNSZ kultúráért felelős alelnöke volt. Ezt a napilapot sok kíváló újságíró szerkesztette (ezek névsorát Te sokkal jobban ismered, mint én), de említsünk meg néhányat közülük: Gyarmath János, Kiss Zsuzsa, Cseke Gábor, Sike Lajos, Stanik István, Cseke Péter (a felsorolásnak nincs teljességi igénye), és még sokan mások, újságírói tevékenységükön kívül fontos szerepük volt a bukaresti magyar közéletben. Még valamit, említetted a Bukaresti Magyar Közlöny újramegjelenésének kisérleteit. Ide tartozik, hogy 2001 és 2003 között, a Communitas Alapítvány támogatásával a Romániai Magyar Szó heti mellékleteként jelent meg a Bukaresti Magyar Közlöny, erre büszke vagyok, mert én kezdeményeztem és szerkesztettem is. Szeretttel ölel, öreg barátod, Czédly Jóska bácsi.” S ha már egy saját lapunkban megjelent saját írásról van szó, szerénytelenül idézném, amit azonnali válaszként írtam a fenti bejegyzésre szeretett barátomnak: „Drága Jóska bácsi! Ha már így levelezünk, volt – és számomra örök – kollégák... Hiszen abból a könyvből [a Vincze Loránt Életeink című negyvenöt részes rádiós sorozatából készült, Bukaresti magyarok című, 2013 végén megjelent kötetről van szó] Tőled is idézhettem volna mint legrégebbi bukarestitől! Ami késik, nem múlik, jó gazdag pályád volt, érdekes dolgokat mondtál – hát még milyen érdekeseket mesélsz, amikor beszélgetünk! Köszönöm a fontos kiegészítést, a Magyar Népi Szövetséghez is volt némi közöm áttételesen gyermekkoromban, de ha már a sajtót, Gyarmath Janót és Cseke Gabit említed, lehetetlen nem gondolnom az Új Magyar Szóra, amelynek első főszerkesztője voltam, és amelynek megszűnte – papíron – kissé még mindig fáj. Volt az ÚMSZ főszerkesztője Salamon Márton László és Vincze Loránt is, utóbbi vezérigazgatója is. És kollégáink között maga a mindenhez értés és a megbízhatóság szobra: Czédly József! Köszönjük, sok egészséget és az eddigihez hasonló csupaszív aktivitást kívánok szeretettel. És örülnék, ha leveleznénk közvetlenebbül is!” Végül a mindennapi munka lázában, olykor hideglelései közepette „közvetlenebbül” nem leveleztünk. Nem baj, majd beszélgetünk ismét… maszol.ro 2015. március 4.A nagyszerű városi verébMikor itt az első gondolatokat leírom, még nem tudom, hol és mitől fordulok esetleg két sor között a sáncba, emlékezvén a magunk hajdanára. Most éppen Elekes Ferencre s miatta, a 80 éves költő, író születésnapján, az egykori Ifjúmunkás című híres hetilapra. Sajnálni csak azokat tudom, akiknek nem adatott meg a vénség, elmentek tél-túl hamarabb. Elekes Ferenc, Frici benne élt abban a szerkesztőségben, melynek főszerkesztője egykor Majtényi Erik, majd a híres Dali Sándor volt. A csapat. Jó csapat nélkül mit sem ér a jó vezér. Frici aranyos kis udvarhelyszéki faluban, Siménfalván született kerek 80 esztendővel ezelőtt. Csak éppen kiröppent a tornácos székely házak közül iskolákba, megszületett a másik költő, Farkas Árpád ugyanott. Kis házak s nagyobbacska emberek, mint Lengyelfalván Orbán Balázs, Farkaslakán Tamási Áron. Ez az életek rendje. Az az Ifjúmunkás bukaresti lap a 60-as években akkorát markolt a közéletből, irodalomból, hogy még az a két irodalmi lap is megcsóválta őszülő fejét, melyeknek életben maradását elnézte a román hatalom. Dali Sándor, Lázár László, Elekes Ferenc, Matekovics János, Cseke Gábor, Gálfalvi György pompázott a hírben-névben. Riporterek voltak és költők, újságírók és állandó fenyegetettség, felügyelet alatti fiatalok, akik vállalták a kommunista diktatúra minden rettenetét – „a nép nevében”. Köztük nőtt föl és nőtt ki a „városi veréb”, Elekes Ferenc. Első verskötetének a címét tettem idézőjelbe. Nem a porban kereste Elekes a szépséget, noha a verebei ott hancúroztak. Nem is a csillagokat markolászta. A zsindelytetők, nádfedeles siménfalvi házak s Mátyás kolozsvári szobra közt kereste és lelte föl minduntalan az erdélyi magyar igazságot. Dehogy is nem tudta azt érvényesíteni! Tudta fennhangon kimondani, sőt, írásba is adta mindmáig, tucatnyi verses, prózás, esszés könyvében. Figyeltem őket, idősebbeket, segéltük egymást kéziratokkal is, ha kellett. Most itt állunk, szemtől szemben ezzel a világgal is, akkorival is, önmagunkkal is szembenézve. Kérem a teremtőt, segítse Elekes Ferenc költőt, írót, ahogy csak győzi. Mert hiszen az Úr sem azért teremt jó embereket, hogy levegye róluk a gondját, hanem mert éltetni akarja azokat népük s a világ örömére. Czegő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2015. április 8.Cseke Péter 70 évesA recsenyédi születésű író, szociográfus, irodalomtörténész, egyetemi tanár tulajdonképpen már január 30-án betöltötte a 70. életévét. A születése napján, illetve az ahhoz közeli napokban azonban nem tudták az otthoniak köszönteni, mert éppen Budapesten tartózkodott, a Petőfi Irodalmi Múzeumban vett részt azon az ünnepségen, amelyet annak az antológiának a megjelenése alkalmából szerveztek, amellyel az idén 70. életévüket betöltő magyar alkotókat, köztük írókat és költőket kívánták megtisztelni. Az unitárius egyházközség április 7-re tudott egyeztetni Cseke Péterrel egy helyi ünnepség időzítésére vonatkozóan. A gyülekezeti teremben egykori iskolatársak, rokonok, barátok, ismerősök jelentek meg, s ott voltak néhányan a szomszédos településeken szolgáló pedagógusok és unitárius lelkészek közül is. Nem volt túl népes a közönség, ám közülük mindannyian évtizedek óta figyelik, érdeklődéssel követik a honi magyar sajtó, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) és az irodalom berkeiben alakuló pályaívet. "Olyan íróval, jeles értelmiségivel van dolgunk - mondotta Geréd Gábor tanár úr, a rendezvény moderátora, az író beszélgetőtársa -, akinek nyersanyaga az a valóság, amelyet mi élünk meg itt, a két Homoród-mentén, illetve a Székelyföld más vidékein. A lírán és a szépprózán át a szociográfiai riportig A beszélgetés keretét a pálya állomásai szolgáltatták. Cseke költőként indult. Első publikációi lírai jellegűek. A közeli, jó ismerős, a későbbi barát, Homoródalmás szülötte, Szabó Gyula azt javasolta, hogy maradjon a versírásnál, Kányádi pedig a prózát ajánlotta. A fiatalemberben megvolt az affinitás a prózai műfajok iránt is, bár első antológiás szereplése (Vitorla-ének, 1967) még a líra jegyében történt. A BBTE Bölcsésztudományi Karának friss végzettjét (1968) azonban Bukarestbe, a Falvak Dolgozó Népe című hetilap szerkesztőségébe helyezték. A Lászlóffy Aladár által szerkesztett Vitorla-ének antológiában az ünnepelt mellett Cseke Gábor, Király László, Palocsay Zsigmond, Balla Zsófia, Csíki László, Éltető József, Farkas Árpád, Kenéz Ferenc, Magyari Lajos, Miklós László publikált. Ettől az 1967-es időponttól számítják a második Forrás-nemzedék színre lépését, hiszen ekkor már közülük többen is önálló kötettel rendelkeztek; néhány év múlva azonban mindannyian önálló könyvvel debütáltak; olyan egyéniségek, akik évtizedeken át jelen voltak az irodalmi köztudatban, sokan pedig a mai napig is megbecsült és igen olvasott alkotói az összmagyar irodalomnak A BBTE Bölcsésztudományi Karának friss végzettjét (1968) Bukarestbe, a Falvak Dolgozó Népe című hetilap szerkesztőségébe helyezték. Ez a munka, amit egy mezőgazdasággal, a vidékiek életével foglalkozó időszaki kiadvány szerkesztőjétől elvártak, feltételezte, hogy kellő rálátással kell bírnia arra a társadalmi rétegre, amelyből maga is származott. A népi irodalom, a klasszikus falumunka vizein evezve, megtalálta ekkor azt a műfajt, amely aztán hosszú időn - huszonkét éven át - meghatározta pályája alakulását. Víznyugattól vízkeletig című Forrás-kötete (1976) már a szociográfiai riport jegyében fogant, de nem előzménytől mentesen, hiszen a két ugyancsak jeles falujáró íróval - Marosi Barnával és Beke Györggyel közösen - is írt könyvet (Emberarcok, 1976). Geréd Gábornak nem kellett különösebben faggatnia az ünnepeltet, hiszen a kiváló beszédkészséggel és nagy előadói gyakorlattal rendelkező író látszólag kötetlenül beszélve, mindig visszakanyarodott a lényeghez, abban a mederben maradt, ami valóságosan is az övé. Mintegy huszonkét esztendeig élt két színhely - Bukarest és Kolozsvár közt ingázva - úgy, hogy közben értő és látó szemmel figyelte a társadalmi jelenségeket, s bejárta Erdély és a Székelyföld vidékeit. Bár a látszólagos nyitást követően - amely 1968 és 1974 között mutatkozott a szocialista rendszer Romániájában - újabb megszorítások következtek, amelynek utolsó négy évében egyáltalán nem publikálhatott saját névvel, mindig megtalálta a hangot. Ha nem is lehetett az egykori Erdélyi Gazda hangvételével írni (és erejével hatni, hiszen volt idő, amikor 120 ezres példányszámban jelent meg) , s nem lehetett az egyéni gazdálkodásról, a modernebb szemléletről írni, megtalálta azokat a szakembereket - állatorvosokat, agrármérnököket, biológusokat, borászokat, méhészeket -, akik nagy ismeretanyaggal rendelkeztek, és olvasható, hasznos lapot szerkesztett, amelyet szülőfalujában is járattak az emberek. A Falvak Dolgozó Népe a pártos ellenőrzés és korlátozás dacára is elérte a 12 ezres példányszámot. Mindemellett nagy hatású kulturális programokat szervezett - amíg engedték -, hiszen abban az időben is voltak hivatalosan, a megyei pártbizottságok által ellenőrzött falusi napok, létezett a "falusi kultúra hónapja", amelyekre el lehetett hívni a jeles oktatókat, agrárszakembereket, akik - túl a kötelező lózungokon - fontos információkkal látták el, tulajdonképpen népfőiskolai jellegű programokon oktatták a falusiakat. Ezekbe a rendezvényekbe sok alkalommal sikerült belopni az akkor közkedvelt írók könyvbemutatóit, sikerült a képzőművészeti életet is felpezsdíteni; olyan helyekre - például az Arad megyében levő Zerinden is sikerült képtárat meghonosítani -, ahol üres falakkal tátongott a művelődési ház, s tulajdonképpen Cseke Péter kultúraszervező tapasztalatainak köszönhető, hogy létrejött a Homoródszentmártoni Művésztelep mellett egy olyan szellemi műhely, amely jelentősen kiegészítette az ott zajló alkotómunkát és beépült a szülőföld kulturális életébe. A mai napig nosztalgiával emlegetik a Kányádi Sándorral, a Gelu Pateanuval vagy a Csávossy Görgygyel szervezett esteket azokból a sötét nyolcvanas évekből. A rendszerváltás Cseke Péter életében is cezúra volt. Szakmailag. Az 1990-es évtől kezdődően vállalhatott szerkesztői munkát a kolozsvári Korunknál. A közírást abba kell hagyni ahhoz, hogy annak elméletét kutatni és oktatni lehessen A Korunknál másfajta érdeklődés, több "régi szerelem" vált fontossá. Miután "embert állított maga helyett a Falvak Dolgozó Népe szerkesztőségében" az irodalomtörténet és az eszmetörténet felé fordulhatott. A BBTE oktatójaként, az Újságíró Tanszéken sajtótörténeti előadásaiban tért vissza azokra a kedvelt szakterületekre, amelyeket "gyakorlatilag" abbahagyott. A sajtó iránt érdeklődő, azt gyakorló fiatal értelmiségieket ma is oktatja, doktori programokat vezet. Az a tény, hogy öt esztendeje "nyugalomba" vonult, azt jelenti, hogy több idő jut minden kedves szakterületnek. Az utóbbi évek terméséből négy kötetet hozott magával a találkozóra. Cseke Péter-Burus János: Csíksomlyói Székely Népfőiskola Ezt a Burus Jánossal közösen írt könyvét ma is sokan keresik, de mégsem sikerült meggyőznie a kiadókat, hogy érdemes lenne az átlagosnak mondható 200-300 példányt meghaladó mennyiségben is kiadni. Miután sikeresen elérkezett a beszélgetés a közelmúlt és a jelen eseményeinek taglalásáig - Geréd Gábor, az avatott beszélgetőtárs próbálta úgy irányítani a témákat, hogy essék pár szó a tényfeltáró újságírásról, a szociológia és a szociográfia határmezsgyéin evező szociográfiai riportról, amely eléggé periférikus műfajjá vedlett napjainkra. Cseke Péter így Féja Géza, Illyés Gyula, Németh László emlékét és életművét idézhette fel, azokat a több évtizeddel ezelőtt keletkezett alapmunkákat, amelyek egész életét meghatározták, illetve a közelebbieket is, Mikó Imrét, Bözödi Györgyöt és Tamási Áront, akinek Szülőföldem (1938) című művét tartja a műfaj legpompásabb remekének, amelyben "a szociográfiai és szépprózai eszközök egymásra épüléséből született vallomása látszólag szűkebb környezetéről szól, valójában azonban koncentrikus körök módján szélesül az ábrázolás a közvetlen tapasztalatok leírásán túl az író reflexióiban, gondolatfutamaiban, néha frappáns megjegyzéseiben. A Tamási család 1938-as jelenében a székelység sorsának jelképét adja, miközben a leírt jelenetek, helyzetek, a kedves vagy riasztó tapasztalatok mögött ott van az éber figyelem, amely azokat az erővonalakat kutatja, amely az erdélyi népek összetartozását, szükségszerű békés egymás mellett élését sejtetik egy boldogabbnak remélt jövőben." Mintha gellert kapnának, s lepattognának rólunk a tapasztalatok Manapság - mondotta az író - abba a hibába esünk, hogy nem vagyunk képesek tanulni a múlt eseményeiből, holott az erdélyi és a székelyföldi magyarság ugyanazokkal a gondokkal küzd, mit a múlt század húszas-harmincas éveiben. Az elődök akkor végigjárták Erdély legkülönbözőbb vidékeit, rögzítették a látottakat és alternatívákat mutattak a megoldásra. Világosan megmondták, hogy a Monarchiában mit tettek rosszul, s mi az, amit abból a megváltozott impériumba át lehetne vinni. Ugyanez megtörtént az 1940-es évek elején is - a tiszavirág-életű magyar közigazgatási idején Észak-Erdélyben, de azokat az eredményeket hamarosan elsodorta és felülírta a baloldali rezsim. A legutóbbi rendszerváltozás után negyed évszázaddal - mondotta - Erdélyben mintegy négyszázezerrel kevesebb magyar él, mint 1989 előtt. Falvaink soha nem látott válságot élnek át, széthullnak, atomizálódnak a közösségeik. Az író - tegyük mi hozzá: a népi író - ma nem sokat tehet. A pár száz példányban megjelenő könyvek tényeket tartalmaznak, azzal a fajta látásmóddal íródnak, amelyből világosan kiolvasható a pesszimizmus. A megmaradás, a megtartás közös feladat lehetne, ha lenne hozzá összefogás a tétovázó helyi vezetés, a gazdasági tényezők, az egyházak és az értelmiségiek részéről. A Cseke Péter-i életmű ily módon egy csendes lármafa. Egyre többet foglalkozik az író szülőföldjével is. Az irodalomtörténeti kutatásokat, a népi írók műveit elemző tanulmánykötetek mellett lesz még olyan könyve, amelyet a két Homoród vidéke ihlet. Hogy ez a terve sikerüljön, s idehaza szállja meg, s kényszerítse írásra a helyi Múzsa, a falustársak elhatározták, hogy felajánlanak számára egy házhelyet Recsenyéden, ahová közös erővel és akarattal akár még egy hajlék is épülhet, hogy legyen hely, ahol igazán otthon érezheti majd magát, s amely az emlékét is őrizheti az utánunk elkövetkezők körében, s a jövendő időkben. Ez a vállalás komolynak ígérkezik, többen megerősítették a hírt a nyilvános beszélgetés során, s ha a közösségi szellem kalákában lenne képes építkezni, tetőt ácsolna és zöld-ágas reménnyel és áldomással koronázná a végül helyére kerülő utolsó kupás-cserepet, akkor jóleső érzés fészkelné be magát lelkünkbe, hiszen ezáltal láthatnánk, hogy megmaradt valami a hagyományos székely falu igaz emberségéből és egykori erejéből. Simó Márton Hungarovox Kiadó, Budapest 2013. Székelyhon.ro 2015. szeptember 5.Köszönöm, jól vagyok (Születésnapi beszélgetés a 80 éves Tar Károly íróval)– Első kötete, amelyre felfigyelt a szakma és egyöntetű sikert aratott az olvasók körében, a Köszönöm, jól vagyok volt, 1969-ben jelent meg a Forrás-sorozatban. Miről szól a kisregény? – Már akkor sem volt titok, hogy kisregényemmel a proletárburzsoáziáról rángattam le a vörös bársonyleplet. A könyvet az egykori illegálisok elégették, az előszót író Bálint Tibort veréssel fenyegették, engem kilenc évig eltiltottak a közléstől. – Kolozsváron, Európa egyik legszebb városában született a két világégés között, 1935-ben. Meséljen gyermekéveiről, háborús emlékeiről... – Megtettem ezt készülő pentalógiám első kötetében, amely a Magyar Elektronikus Könyvtárban olvasható: SUMMA – A Boldog utcán innen. Máig érő bajom, hogy apám Károlynak nevezett, s a születési bizonyítványomba Carolt írtak. A hivatalon kívül soha senki nem használta ezt a nevet. Most, amikor gondoskodtam, hogy „nevemet hibátlanul írják fölébem, ha eltemet, ki eltemet”, és a svédek az ékezetet is kiteszik keresztnevemre, otthon nem kaphatok igazolványt és útlevelet sem, mert a hivatal szerint nem is létezem. Négyesztendős koromban, apámmal élve, akkor laktam jól, amikor elettem előle az egy tál ebédet. Mostohaapámnál élveztem a külvárosi életet, jó voltam mézeskalácsos-inasnak, a Református Kollégiumban pedig szobrásztehetségnek hittek. Aztán úgy is volt, hogy négy kolozsvári szülőm között, mert mostoha volt a sors, internátusban kellett laknom. Későn érő gyerek voltam, de a sok iskolareform miatt 17 évesen már technikusi diplomám volt, és a magam lábára állva kezdtem felnőtteknek való életet, jó messze szülővárosomtól, amely, ha ragaszkodom is hozzá, mindig kiebrudal. Konstancán, a Duna–Fekete-tenger csatornánál vezettem elektromos exkavátort, és a tervezőirodában műszaki rajzolóként fénymásolási újításomért pénzt is adtak. – Milyen emlékeket őriz a moldvai katonáskodás idejéről, a múlt század ötvenes éveiből? – Katonáskodásom idején, amikor azért is rettegtünk, hogy bevetnek bennünket a magyar forradalom ellen, füzetnyi verset írtam erről. Őrmesterem félelmében, titkon megsemmisítette verseimet. Blogomban, amelyet Titoktárnak neveztem (titoktarcsi.blogspot.se), közlök ezekből, néhányat másolatban őriztem. – 1958 és ’68 között az Igazság című Kolozs megyei tartományi lap munkatársa volt, majd tíz év után otthagyta a lapot, hogy fél évig a helyiipari vállalatnál keresse kenyerét, technikusként. Miért hozta ezt a döntést? – Miután kisregényemet a főszerkesztő kulcsregénynek minősítve lapunkban elhallgatta, egy vajdrágító kormányintézkedést bíráló vitám nyomán letettem újságírói igazolványomat a titkárnő asztalára és távoztam a szerkesztőségből. Az akkoriban elrendelt személyzetleépítéssel úsztam meg a dolgot, és kaptam technikusi állást a helyiipari vállalatnál. – De közben elvégzett egy bukaresti újságírói főiskolát és a magyar–román szakot a Marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán. – Később, amikor már az Ifjúmunkás publicistája voltam, hároméves mesteri tanfolyamon sajtóvezetői képesítést nyertem. – Mint Kolozs megye utolsó magyar nemzetiségű közművelődési felügyelője két éven keresztül az újonnan átszervezett adminisztratív-földrajzi tájegység magyar művelődési életét igazgatta – a lehetőségekhez mérten. Mennyire adtak „szabad kezet” akkor az élet minden területét behálózó cenzorkorifeusok? – Napilapnál művelődési rovatot is vezettem, innen van bizonyos tájékozottságom a közművelődésben. Elégtételt az adott, hogy sikerült két Kolozsvár környéki énekkar évfordulójának ünnepléséhez kormánykitüntetéseket szereznem és munkakörömön kívül, saját felméréseim alapján a kalotaszegi falvak magyar könyvállományát fővárosi könyvraktárban porosodó kötetekkel gyarapítanom. Ezt a megyei könyvtár elrománosító törekvései ellenében, a falusi könyvtárak címére küldött könyvekkel értem el. A megyei néptanács értünk felelő alelnöke jelzésére, miszerint igen sokat dolgozom, szívesen vállaltam Cseke Gábor felkérésére munkát az Ifjúmunkásnál. – 1970-től közel két évtizeden keresztül meghatározó egyénisége a Bukarestben megjelenő erdélyi magyar ifjúsági lapnak. Mi hozta a váltást, amikor új megbízatást kapott, s el kellett vállalnia a Napsugár és a Haza Sólymai főszerkesztését? – Cseke Gábor felfelé buktatása után magát a diktátor fia barátjának feltüntető főszerkesztőm ellehetetlenítette munkámat. Azt terjesztette a szerkesztőségben, hogy magyarkodom, nincs olyan írásom, amelybe ne csempészném be a nemzetiségek ügyét. Évek óta a nevelési rovat vezetőjeként igyekeztem elhallgatott történelmünkről írni riportjaimban, elemző írásaimban és jegyzeteimben is. Ezer kilométer a Dunán, Ezer kilométer a Kárpátokban, Keskenyvágányon, Regények színhelyén, Tanítók nyomában, Váraink, Szerelmes történelem és más sorozataimban Erdély történelméről igyekeztem a lehető legtöbbet elmondani. A Szülőföldtől távol riportsorozatomra a Központi Bizottság is felfigyelt. Csak az mentett meg, hogy pártkönyvem mellé tette a sajátját Cseke Gábor is. A későbbi aktivista főszerkesztő megpróbált fegyelmi eljárással fenyegetve távozásra bírni, végül a felfelé buktatás kényelmesebb változatát választva, javasolta áthelyezésemet a két gyermekirodalmi laphoz. – Kik azok a jeles romániai költők, írók, képzőművészek, akikkel dolgozott, s ma is szép emléket őriz róluk? – Tamás Gáspár pelenkázott, a napilap szerkesztőségében engem nevezett meg írástudóként, Papp Ferenc és Kemény János biztatott regényírásra, Kacsó Sándor bátorságra tanított. Nem tartoztam egyik írói csoportosuláshoz sem. Szőcs Géza támogatására keltem a Fellegvár védelmére. Balogh Edgárral és Gaál Ernővel egy székelyföldi körutazás nyomán kerültem ismeretségbe. Edgár később tanítványául fogadott. A Napsugárnál, ha kellett, Kányádi két kis verséből harmadikat csináltam, hogy kieszközölt külföldi távollétében fizetését biztosítsam. Bálint Tibor dicsérete jólesett, Fodor Sándor barátsága még a Bajor-féle katolikus lap szerkesztőségébe való fogadásom után is tartott. Jó esztendeig dolgoztam Szőcs Gézának az Erdélyi Szépmíves Céh újraindításakor. Egyetlen korombeli íróbarátom a nemrégen elhunyt Lászlóffy Csaba volt. Varró János két regény megírására ösztönzött, nem sejtettem, hogy a Securitatét is szolgálnia kellett... Nem tudok megbocsátani a besúgóknak! A csoport, ahova tartoztak, ma is védi őket. Györkös Mányi Alberthez is közel álltam. Soó Zöld Margit mellett Deák Ferenc értette lapújító terveimet, neki köszönhető a Napsugár máig használatos címlapja. – Hogyan emlékszik a ’85-ben kezdődő megszorításokra? – A nyolcvanas évek végéhez közeledve csak a vak nem látta, hogy rendszerváltás küszöbén állunk. A főszerkesztőséget tudatosan, a szerkesztőség kérésére vállaltam. Akkoriban majd minden magyar lap élére pártaktivistát neveztek ki, feladatuk a lapok elsorvasztása volt. Aki valamiért nem felelt meg ennek, az Huszár Sándor sorsára jutott. A módszert már előbb sikerrel használta Kovács András főszerkesztőm is. Mezei Józsefet, mert tisztafejként nem vette észre, hogy a spalton lévő fekete folt tótágast álló cinklemez eredménye, sietve menesztette. Az igazi ok az volt, hogy Jocó szemébe mondta főnöknek: nem ért a képzőművészethez. – A ’89-es változást követően önkéntes újjászervezője, törvényes beiktatója, majd intézője is az Erdélyi Szépmíves Céhnek, amely manapság keveset hallat magáról. Mi volna ma a legfontosabb feladata ennek a Céhnek? – A Céh újraindítását mostanában is felvetettem Szőcs Gézának. Hiszem, hogy eljön az ideje ennek is... Mert olyan, Kós Károly által reánk hagyományozott kincse az erdélyi magyarságnak, amelyet kár ne folytatnunk. Távozásom után az erdélyi magyarság vezetői közötti torzsalkodás légkörében sajnálatosan ellehetetlenült ez a részvételemmel bejelentett művelődési egyesület, amelynek 27 fiókját terveztem és félszáznál több külön könyvtárat létesítve beindítottam. Mert sablonos módon, a közérdek követelő igényét semmibe véve, a személyes érdekek kerültek előtérbe. Hirdettem, hogy a Céh nem valakié, hanem az erdélyi magyaroké, így sikerült 2600 fizető támogatót toboroznom. Kós Károlyt követve, hiába adtam nyomdába az első sorozat hat kötetét, a nyomtatásra szükséges pénzt a sokféle rosszindulatú akadályoztatás miatt nem sikerült biztosítani. – ’95 végén, fia, szülei és felesége halála után Svédországba költözik, ebből hosszabb „svéd szerelem” következik. Miért döntött úgy, hogy élete hátralévő éveit Európa északi felében, egy erős, nyelvét és gyökereit szerető-ápoló magyar kolóniában tölti? – Engem szüleim példája szolgálatra nevelt. Fiam, szüleim és feleségem halála után, ha megkésve is, de szilárd elhatározással családom szolgálatára szántam el magam. Családegyesítés nyomán, nyugdíjasként kerültem Svédországba, félmagyar unokáim nevelésére. Azóta minden vasárnap magyarórára várom három unokámat. Közszolgálatomnak is helye van itt: alapítottam és szerkesztem a Magyar Liget családi lapot és az Ághegy című skandináviai magyar irodalmi és művészeti folyóiratot. Némi rádiós tapasztalattal egy ideig vezettem az egyetlen svédországi magyar rádióadást, és főszerkesztésem alatt jelent meg a bevándorlók svéd nyelvű lapja, az Över Gränsen (Határokon át). Tanári képesítésemnek hasznát vettem. Minden karácsonyfánk alatt unokáim saját verssel vagy svéd–magyar fordításokkal szerepelnek. Nagyobbik unokám tavaly nyáron kitűnően vizsgázott a Balassi Intézetben, s nemzetközileg elismert diplomája révén a svédországi fiatal fordítók közösségének ismert tagja. – Készítene egy kisebb leltárt az elmúlt húsz évről? – Lassan befejezem önkéntes küldetésemet. Az Ághegy (aghegy.hhrf.org) egyféle, 50 számát tíz vaskos kötetbe foglaló antológia is, amelybe összegyűjtöttem a Skandináviában élő magyar alkotókat. Éppen most fejezem be utolsó számát. Az egyetlen, csaknem minden támogatás nélkül megjelenő magyar folyóirat a világon. Nyolcvanévesen, társadalmi segélyből élve anyagilag sem bírom tovább. Tizenhárom könyvem vár kiadóra, az elmúlt két évtizedben Erdélyben mindössze az Irodalmi Jelen pályázatán különdíjas regényemet jelentették meg. Okáról az egyik kiadó igazgatója azt mondta, hogy ez azért van, mert valaki olyanhoz tartozónak számítanak, akit nem kedvelnek az uralgó erdélyi magyar politikusok. Átadom a Magyar Liget (magyarliget.hhrf.org) szerkesztését egyik munkatársamnak, az Ághegy pedig mellékletként fog megjelenni. – Több írószövetségnek, valamint a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságnak is választmányi tagja. Mi a véleménye, hol kellene jobban odafigyelnünk, hogy anyanyelvünk ne sérüljön, hanem gazdagodjon, úgy adjuk át utódainknak, ahogyan kaptuk? – Évtizeddel ezelőtt meghirdettem: magyarságunk jövője a magyar családokban dől el. Éppen úgy, ahogyan a magyar egyesületekben is, nem az emeleteken ütköződő pózolók, hanem a földszinten élő ezrek a fontosak. Az RMDSZ alapításából is kivettem a részem, a kolozsvári huszonhét tagú szervezőbizottságot vezettem, amíg a saját pecsenyéjüket vigyázók meg nem rágalmaztak. A magyar szervezkedés alapjait, az „alagsorokkal” kezdődően, a régi magyar tízes szervezetek hagyományának folytatásában látom. Ilyen irányú javaslataim szervezeti szabályzatba foglalását azok nem hagyták, akiknek a közösség csak arra kellett, hogy karrierjüket építhessék. – Több kötete jelent meg, kérem, sorolja fel. Várhatunk-e újabb Tar Károly-válogatást? – Remélem Est című versgyűjteményem mielőbbi megjelenését. Baráti biztatást Pomogáts Bélától és Kalász Mártontól kaptam, kiadót ezután kell keresnem. Kiadtam többek között barátaim megajándékozása céljából, kis példányban néhány könyvemet: SUMMA: A Boldog utcán innen, Saját lábon, Ezer kilométerekkel – 1, Ezer kilométerekkel – 2, Erdélyi Szépmíves Céh – Emlékkönyv, Pánik – regény, Hajnalban vadnyuszik ablakom alatt – regény, Tar Károly TITOKTÁRa – publicisztika, Kedves könyveim könyve – könyvismertetők, esszék, regények színhelyén, Itt és ott – versek és képek, Száraz oázis – négy színjáték, Ami eszembe jut – kisprózai írások. – Ha holnap kérnék/sugallnák, térjen vissza Erdélybe, megtenné? – Az újraindított ESZC ismételt elindítását – amennyi eszem és jóindulatom még akad – a következő évtizedben is vállalnám... Székely Ferenc TAR KÁROLY tagja a román, a magyar és a svéd írószövetségnek, valamint az Erdélyi Magyar Írók Ligájának. 2002-ben a Magyar Írószövetség irodalmi pályázatán különdíjat, 2006-ban a Várad folyóirat Horváth Imre-pályázatán különdíjat, 2006-ban az Irodalmi Jelen regénypályázatán Szerenád dobra, cintányérra és egyéb ütőhangszerekre című munkájáért szintén különdíjat kapott. A magyar művelődésben végzett munkájáért 2003-ban a Magyar Kultúra Lovagja címmel, 2013-ban Ex Libris-díjjal, 2014-ben a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével, 2014-ben a Magyar Újságíró Szövetség Aranytoll-díjával tüntették ki. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. október 3.Beszélgetés a 80 éves Tar Károly íróvalErdélyi svéd "szerelem" – A minap újból beleolvastam a Viselkedjünk című, 1988-ban megjelent illemtankönyvébe. Annyira fontos ez a könyv – nemcsak fiatalok körében –, hogy most, a harmadik évezred elején tanítani kellene Európa magyar iskoláiban. – Azt hiszem, az e kis könyv nyomán született Illemszótár című könyvemben megfogalmazott ajánlás maradandó megállapítása az érdekes: "Ez a könyv nem kívánja a szájbarágós pedagógia gyakorlata szerint szabályokba szorítani a helyes viselkedés mikéntjét. Különben is ezeket a szabályokat az eddigiekből okulva mindenkinek saját magának kell kialakítania. Az illemben csak a jól viselkedni kész egyén jóérzése az állandó. Jóérzésből pedig mindenkor a megfelelő viselkedési szabályok is kialakíthatók. A szótár ehhez nyújt segítséget, támpontot, példát és sok hasznos ismeretet. A kényelmeseknek és a megcsontosodott illeműeknek nem ajánljuk ezt a könyvet. Hiábavalóan ne költsék erre a pénzüket. A változó időben a változtatás egyben jobbítás. A viselkedéskultúrának is új alapokról indulva kell javítania nem éppen dicséretes emberi kapcsolatainkon". – Első kötete, amire felfigyelt a szakma és egyöntetű sikert aratott az olvasók körében, a Köszönöm, jó vagyok volt, 1969-ben jelent meg a Forrás sorozatban. Miről szól a kisregény? – Már akkor sem volt titok, hogy kisregényemmel a proletárburzsoáziáról rángattam le a vörös bársony leplet. Volt egy rövid fél esztendő, a kurblivassal élre került és biciklitolvaj csicskása uralkodásának váltása idején, amikor a vásárhelyi Igaz Szó, majd Kacsó Sándor jóváhagyásával a Forrás sorozat könyveinek máig legnagyobb példányszámával megjelenhetett. A könyvet az egykori illegálisok elégették, az előszót író Bálint Tibort veréssel fenyegették meg, engem kilenc évig eltiltottak a közléstől. Később sem engedték meg, hogy a Forrás-nemzedék valamelyik csoportjához soroljanak. Nálunk figyelmen kívül hagyták. Megelégedtem Ruffy Péter és Illyés Gyula dicséretével. Legutóbb Kántor Lajos méltatása jelentett némi elégtételt művem elhallgattatásáért. – Kolozsváron, Európa egyik legszebb városában született a két világégés között, 1935-ben. Meséljen gyermekéveiről, háborús emlékeiről! – Megtettem ezt készülő pentalógiám első kötetében, amely a Magyar Elektronikus Könyvtárban olvasható. SUMMA – A Boldog utcán innen. Máig érő bajom, hogy apám Károlynak nevezett, a születési bizonyítványomba Carolt írtak. A hivatalon kívül soha senki nem használta ezt a nevet. Most, amikor gondoskodtam, hogy "nevemet hibátlanul írják fölébem, ha eltemet, ki eltemet" és a svédek az ékezetet is kiteszik keresztnevemre, otthon nem kaphatok igazolványt és útlevelet sem, mert a hivatal szerint nem is létezem. Négyesztendős koromban csak románul tudtam, egy öregasszony vigyázott rám. Apámmal lakva akkor laktam jól, amikor elettem előle az egy tál ebédet. Mostohaapámnál élveztem a külvárosi életet, jó voltam mézeskalácsos inasnak, a Református Kollégiumban pedig szobrásztehetségnek hittek. Aztán úgy is volt, hogy négy kolozsvári szülőm között, mert mostoha volt a sors, internátusban kellett laknom. Későn érő gyerek voltam, de a sok iskolareform miatt 17 évesen már technikusi diplomám volt, és a magam lábára állva kezdtem felnőtteknek való életet, jó messze szülővárosomtól, amely, ha ragaszkodom is hozzá, mindig kiebrudal. Konstancán, a tengeri csatornánál vezettem elektromos exkavátort és a tervezőirodán műszaki rajzolóként fénymásolási újításomért pénzt is adtak. – 1958–68 között az Igazság című Kolozs megyei tartományi lap munkatársa, s tíz év után otthagyja a lapot, hogy fél évig a Helyiipari Vállalatnál keresse kenyerét, technikusként. Miért hozta ezt a döntést? – Miután kisregényemet a főszerkesztő kulcsregénynek minősítve lapunkban elhallgatta, egy vajdrágító kormányintézkedést bíráló vitám nyomán letettem újságíró-igazolványomat a titkárnő asztalára, és távoztam a szerkesztőségből. Az akkoriban elrendelt személyzetleépítéssel úsztam meg a dolgot, és kaptam technikusi állást a Helyiipari Vállalatnál. – És eközben elvégzi a bukaresti újságírói főiskolát és a magyar–román szakot a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán… – Az újságírást második szakmámnak tartva, az 1960-as évek elején végeztem főiskolát. A magyar nyelv és irodalom szeretete és romántanárom biztatására, aki román nyelven írt karcolataimért biztatott, iratkoztam be a Pedagógiai Főiskola román–magyar nyelv és irodalom szakára. Később, amikor már az Ifjúmunkás publicistája voltam, hároméves mesteri tanfolyamon sajtóvezetői képesítést nyertem. – Mint Kolozs megye utolsó magyar nemzetiségű közművelődési felügyelője, két éven át, az újonnan átszervezett adminisztratív-földrajzi tájegység magyar művelődési életét igazgatta – a lehetőségekhez mérten. Mennyire adtak "szabad kezet" akkor az élet minden területét behálózó cenzorkorifeusok? – Napilapnál művelődési rovatot is vezettem. Innen bizonyos tájékozottságom a közművelődésben. Elégtételt az adott, hogy sikerült két Kolozsvár környéki énekkar évfordulójának ünnepléséhez kormánykitüntetéseket szereznem, és munkakörömön kívül, saját felméréseim alapján a kalotaszegi falvak magyar könyvállományát fővárosi könyvraktárban porosodó kötetekkel gyarapítanom. Ezt a Megyei Könyvtár elrománosító törekvései ellenében, a falusi könyvtárak címére küldött könyvekkel értem el. A megyei néptanács értünk felelő alelnöke jelzésére, miszerint igen sokat dolgozom, szívesen vállaltam Cseke Gábor felkérésére munkát az Ifjúmunkásnál. – 1970-től közel két évtizeden át meghatározó egyénisége a Bukarestben megjelenő erdélyi magyar ifjúsági lapnak, az Ifjúmunkásnak. Ezután új megbízatást kapott, s el kellett vállalnia a Napsugár és a Haza Sólymai főszerkesztését, hogy az apró magyarok is részesüljenek a "szeretett nagyvezérünk" iránti éljenzésből, de ugyanakkor – kellő zsurnalisztikai rátermettséggel – a valós értékeket, a gyermekeknek szánt, politikamentes irodalmat, képzőművészeti alkotásokat is be kellett vinni a laptestbe… – Cseke Gábor felfelé buktatása után a magát a diktátor fia barátjának feltüntető főszerkesztőm ellehetetlenítette munkámat. Azt terjesztette a szerkesztőségben, hogy magyarkodom, nincs olyan írásom, amibe ne csempészném be a nemzetiségek ügyét. Évek óta, már mint a nevelési rovat vezetője, elhallgatott történelmünkről is írtam riportjaimban, elemző írásaimban és jegyzeteimben. Ezer kilométer a Dunán, Ezer kilométer a Kárpátokban, Keskenyvágányon, Regények színhelyén, Tanítók nyomában, Váraink, Szerelmes történelem és más sorozataimban Erdély történelméről igyekeztem a lehető legtöbbet írni. A Szülőföldtől távol című riportsorozatomra a Központi Bizottság is felfigyelt. Csak az mentett meg, hogy Cseke Gábor saját pártkönyvem mellé tette a sajátját. Az aktivista főszerkesztő fegyelmi eljárással fenyegetve távozásra akart bírni, végül a felfelé buktatás kényelmesebb változatát választva, javasolta áthelyezésemet a két gyermekirodalmi laphoz. – Kik voltak azok a jeles romániai költők, írók, képzőművészek, akikkel dolgozott, s ma is szép emléket őriz róluk? – Tamás Gáspár pelenkázott, a napilap szerkesztőségében engem nevezett meg írástudóként, Papp Ferenc és Kemény János biztatott regényírásra, Kacsó Sándor bátorságra tanított. Nem tartoztam egyik írói csoportosuláshoz sem. Szőcs Géza támogatására keltem a Fellegvár védelmére. Balogh Edgárral és Gaál Ernővel egy székelyföldi körutazáson kerültem ismeretségbe. Edgár később, amikor a Donát negyedbe költöztem, tanítványául fogadott. A Napsugárnál, ha kellett, Kányádi két kis verséből harmadikat csináltam, hogy kieszközölt külföldi távollétében fizetését biztosítsam. Bálint Tibor dicsérete jólesett, Fodor Sándor barátsága még a Bajor-féle katolikus lap szerkesztőségben való fogadásom után is tartott. Jó esztendeig dolgoztam Szőcs Gézának az Erdélyi Szépmíves Céh újraindításában. Egyetlen korombeli íróbarátom a nemrég elhunyt Lászlóffy Csaba volt. Varró János két regény megírására ösztönzött, nem sejtettem, hogy a szekuritátét is szolgálnia kellett. Nem tudok megbocsátani a besúgóknak. A csoport (klikkek), ahova tartoztak, ma is védi őket. Györkös Mányi Alberthez is közel álltam. Soó Zöld Margit mellett Deák Ferenc értette lapújító terveimet, neki köszönhető a Napsugár máig használatos címlapja. – Hogyan emlékszik a ’85-ben beindult megszorításokra, amikor nemcsak a sajtóban, de az élet minden területén "húztak egyet" a csavaron, a legrafináltabb módszereket vetették be, hogy biztosítva legyen szeretett hazánk "felvirágoztatása"? Egyik elokvens példa Huszár Sándor eltávolítása A Héttől, azzal az ürüggyel, hogy egy kép fejjel lefelé jelent meg nyomtatásban. Nyilván, nem ez volt az első, sem az utolsó "kitaláció"… – A nyolcvanas évek végéhez közeledve csak a vak nem látta, hogy a rendszerváltás küszöbén állunk. Főszerkesztőséget tudatosan, a szerkesztőség kérésére vállaltam. Akkoriban majd minden magyar lap élére pártaktivistát neveztek ki. Feladatuk a lapok elsorvasztása volt. Aki valamiért nem felelt meg ennek a feladatnak, a Huszár sorsára került. De ezt a módszert már előbb sikerrel használta Kovács Andor főszerkesztőm. Mezei Jocót, mert tisztafejként nem láthatta, hogy a spalton lévő fekete folt tótágast álló cinklemez eredménye, sietve menesztette. Az igazi ok az volt, hogy Jocó szemébe mondta a főnöknek: nem ért a képzőművészethez. – A ’89-es változást követően, önkéntes újraszervezője, törvényes beiktatója, majd intézője is az Erdélyi Szépmíves Céhnek, ami manapság keveset hallat magáról. Mi volna ma a legfontosabb feladata a Céhnek? – A Céh újraindítását mostanában is említettem Szőcs Gézának. Hiszem, hogy eljön az ideje ennek is. Mert az ESZC olyan, Kós Károly által reánk hagyományozott kincse az erdélyi magyarságnak, amit kár nem folytatnunk. Távozásom után az erdélyi magyarság vezetői közötti torzsalkodás légkörében sajnálatosan ellehetetlenült ez a művelődési egyesület, amelynek 27 fiókját terveztem, és félszáznál több külön könyvtárat létesítve beindítottam. Mert sablonos módon, a közérdek követelését semmibe véve, a személyes érdekek kerültek előtérbe. Azt hirdettem, hogy a Céh nem valakié, hanem az erdélyi magyaroké, így sikerült 2600 fizető támogatót toboroznom. Kós Károlyt követve, hiába adtam nyomdába az első sorozat hat kötetét, a nyomtatásra szükséges pénzt a sokféle, rosszindulatú akadályoztatás miatt nem sikerült biztosítani. – 1995 végén, fia, szülei és felesége halála után Svédországba költözik, svéd-magyar unokái nevelése végett, de végül ebből hosszabb "svéd szerelem" következik. Miért hozta azt a döntést, hogy élete hátralévő éveit Európa északi felében, egy erős, nyelvét és gyökereit szerető- ápoló magyar kolóniában tölti le? – Engem szüleim példája szolgálatra nevelt. Fiam, szüleim és feleségem halálát követően, ha megkésve is, de szilárd elhatározással családom szolgálatára szántam el magam. Családegyesítés nyomán, nyugdíjasként kerültem Svédországba, fél magyar unokáim nevelésére. Azóta minden vasárnap magyarórára várom három unokámat. Közszolgálatomnak is helye van itt: megalapítottam és szerkesztem a Magyar Liget családi lapot és az Ághegy című, skandináviai magyar irodalmi és művészeti folyóiratot. Némi rádiós tapasztalattal egy ideig vezettem az egyetlen svédországi magyar rádióadást, és főszerkesztésem alatt jelent meg a bevándorlók svéd nyelvű lapja, az Över Gränsen (Határokon át). Tanári képesítésemnek hasznát vettem. Minden karácsonyfánk alatt unokáim saját verssel vagy svéd-magyar fordításokkal szerepelnek. Nagyobbik unokám tavaly nyáron kitűnően vizsgázott a Balassi Intézetben, és a nemzetközileg elismert diplomája még inkább feljogosítja arra, hogy a svédországi fiatal fordítók közösségének ismert tagja legyen. – Aki svédországi éveit és munkásságát követi, annak az a véleménye, hogy csöppet sem vett vissza a kolozsvári-bukaresti életritmusból, sőt, igenis, belekapcsolt… Készítene egy kisebb leltárt az elmúlt 20 évről? – Lassan befejezem önkéntes küldetésem. Az Ághegy (https://aghegy.hhrf.org) egyféle, 50 lapszámát tíz vaskos kötetbe foglalt antológia is, amelybe összegyűjtöttem a Skandináviában élő magyar alkotókat. Éppen most fejezem be utolsó számát. Az egyetlen, csaknem minden támogatás nélkül megjelenő magyar folyóirat a világon. Nyolcvanévesen, társadalmi segélyből élve, anyagilag sem bírom tovább. Tizenhárom könyvem vár kiadóra, az elmúlt két évtizedben Erdélyben mindössze az Irodalmi Jelen regénypályázatán különdíjas regényemet jelentették meg. Okáról az egyik kiadó igazgatója azt mondta, hogy ez azért van, mert valaki olyanhoz tartozónak számítanak, akit nem kedvelnek az erdélyi magyar politikusok. Átadom a Magyar Liget (https://magyarliget.hhrf.org) szerkesztését egyik munkatársamnak, az Ághegyet pedig, mert nem találtam olyan embert, aki szerkesztését és szervezését ellenszolgáltatás nélkül végezné, visszahelyezem eredeti helyére, mellékletként fog megjelenni. – Több írószövetségnek s a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának választmányi tagja. Mi a véleménye, hol kellene jobban odafigyelnünk, hogy anyanyelvünk ne sérüljön, gazdagodjon, úgy adjuk át utódainknak, ahogyan kaptuk? – Magyarságunk jövője a magyar családokban dől el. Éppen úgy, ahogyan a magyar egyesületekben is, nem az emeleteken ütköződő pózolók, hanem a földszinten élő ezrek a fontosak. Az RMDSZ alapításából is kivettem részem, a kolozsvári huszonhét tagú szervezőbizottságot vezettem, amíg a saját pecsenyéjüket vigyázók meg nem rágalmaztak. A magyar szervezkedés alapjait, az "alagsorokkal" kezdődően, a régi magyar tízes szervezetek hagyományának folytatásában látom. Ilyen irányú javaslataimat szervezeti szabályzatban azok nem hagyták, akiknek a közösség csak arra kellett, hogy karrierjüket építhessék. – Több verseskötete jelent meg kérem, sorolja fel ezeket. Várhatunk-e újabb Tar Károly- versválogatást? – Remélem, hogy az Est című versgyűjteményem mielőbb megjelenik. Baráti biztatást Pomogáts Bélától és Kalász Mártontól kaptam, kiadót ezután kell keresnem. Kis példányszámban kiadtam néhány könyvemet: SUMMA – A Boldog utcán innen, Saját lábon, Ezer kilométerekkel – 1, Ezer kilométerekkel – 2, Erdélyi Szépmíves Céh (emlékkönyv), Pánik (regény), Hajnalban vadnyuszik ablakom alatt (regény), Tar Károly Titoktára (publicisztika), Kedves könyveim könyve (könyvismertetők, esszék, regények színhelyén), Itt és ott (versek és képek), Száraz oázis (négy színjáték), Ami eszembe jut (kisprózai írások), Est (versek). – Ha holnap kérnék/sugallnák, hogy térjen vissza Erdélybe, megtenné? – Már javasoltam az Erdélyi Szépmíves Céh újraindítását, amennyi eszem és jóindulatom még akad, a feladatot a következő évtizedben is vállalnám. Székely Ferenc Népújság (Marosvásárhely) 2015. október 26.Vándor székely hazatalál – Czegő Zoltán költő, író estje CsíkszeredábanA Sepsiszentgyörgyön élő Czegő Zoltán költő, író két évtizedes magyarországi tartózkodás után 2010-ben tért haza szülőföldjére. Jelenleg aktív résztvevője a sepsiszentgyörgyi közéletnek, költőként, íróként is igen termékeny, a versek és a publicisztikai írások mellett a regényírásnak is mestere. A Kájoni János Megyei Könyvtárban 2015. október 29-én, 17 órakor kezdődő irodalmi esten Cseke Gábor író, közíró beszélget Czegő Zoltánnal életútjáról, hazatelepülése után megjelent újabb regényeiről, próza- és versesköteteiről. Az író Katonabogár című „balladaregényében” az eltűnt gondolkodásmódú, hagyománytisztelő székely falu pusztulását mutatja be, 2011-ben a csíkszeredai Pallas-Akadémia kiadásában jelent meg a regény. A Néma lovak című regény 2013-ben jelent meg, cselekménye Erdély sorsfordító, 1660–61-es éveibe vezet vissza, amikor II. Rákóczi György szerencsétlen lengyelországi hadjáratának kudarca következtében az egész erdélyi had tatár fogságba esett. Két tenyérben című újabb regényét, A templomok lázadása címmel 2013-ban megjelent verseskötetét és Az utolsó kikötőben című, 2014-ben megjelent, válogatott prózai írásokat tartalmazó kötetét is megismerhetik az irodalmi találkozó résztvevői. Czegő Zoltán költő, író, publicista (Bukarest, 1938). A Babeş-Bolyai Egyetemen pedagógia-lélektan-magyar szakos tanári képesítést nyert. A sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör egyik alapító szerkesztője lett 1968-ban. 1966-tól közölt verseket; Forrás-kötete, a Pogány liturgia (1970). 1988-ban települt át Magyarországra, huszonkét évet dolgozott különböző lapoknál Budapesten, majd 2010 -ben jött haza Sepsiszentgyörgyre. Kötetei: Pogány liturgia (versek). Bukarest, 1970; Titkos délután (versek). Bukarest, 1973; Ezen a parton (versek). Bukarest, 1978; Ember a Kénostetőn (vallomások, publicisztikák). Kolozsvár, 1981; Lelkek világhuzatban (versek). Budapest, 1995; Hetednap után (versek). Budapest 2001; Medrében él (regény). Budapest, 2004; Időrianás (regény). Arad, 2007. (Irodalmi Jelen könyvek); Katonabogár (regény). Csíkszereda, 2011; Két tenyérben (regény); Néma lovak (regény), Sepsiszentgyörgy, 2013; A templomok lázadása: új versek. Sepsiszentgyörgy, 2013; Az utolsó kikötőben (válogatott prózai írások) Sepsiszentgyörgy, 2014. Közlemény Erdély.ma 2015. október 30.Czegő Zoltán „himnuszíróval” tartottak közönségtalálkozót CsíkszeredábanA sepsiszentgyörgyi Czegő Zoltán költő, író volt a meghívottja a csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár csütörtök délutáni közönségtalálkozójának. A pár éve Magyarországról visszatelepült szerzőt a Székely Mikó Kollégium himnusza szerzőjeként is megismerhette a hallgatóság. Élettörténetébe engedett betekintést Czegő Zoltán költő, író, csütörtök délután Csíkszeredában, a Kájoni János megyei könyvtár közönségtalálkozóján. Az utóbbi években megjelent köteteit elhozó meghívott Cseke Gábor szerkesztő-újságíróval beszélgetve számos olyan eseményről mesélt a résztvevőknek, amelyek az 1989 előtti, erdélyi irodalmi-kultúrtörténeti emlékezet részévé vált. A most 77 éves, 1988-ban Magyarországra kitelepült, majd 2006-ban újból Sepsiszentgyörgyre hazatelepült szerző például részletesen beavatta a közönséget annak részleteibe, hogyan is született meg a Székely Mikó Kollégium Himnusza. Mint kiderült, az 1969-ben kapott megrendelésre Dancs Árpád zongoristával együtt mondtak igent, s az összehangolás estéjén az ihletet az asztalra tett – kibontatlan maradt – barackpálinka címkéje sarkán levő piros-fehér-zöld csík erősítette. A Székely Mikó Kollégium ócska pianínóján legelőször fölcsendült Himnusz azonban nem maradhatott Himnusz néven, hiszen az állambiztonsági szervek megtorlásával számoltak volna, ezért az egykori rektor és iskolaalapító, „Csutak Vilmos emlékére” címet viselte nyomtatásban. A legendás Himnuszért Czegő Zoltán ma is aggódik – mint bevallotta. Ezért a tavaly nyomtatásban „Igazat vallani” címmel megjelent költemény lábjegyzeteként jelölte meg: „Ki tudja, mikor tiltják ki Romániából?” A meghívottat, korábbi közös interjúik fonalán vezetve a beszélgetést Cseke Gábor, pályája állomásain vezette végig: Székelyudvarhely, Marosvásárhelyt, Kolozsvár, Korond, Sepsibükszád, Uzon, Sepsiszentgyörgy, Budapest. Czegő Zoltán a hivatkozott művekből is felolvasott, beszélt a Medrében él, az Időrianás és a Katonabogár regényeinek keletkezéséről is. Az est dedikálással zárult a könyvtár társalgójában helyet kapó találkozón. Gellért Edit maszol.ro 2015. november 27.Csíki újságírók a kötetbe rögzített emlékezetértKét csíkszeredai újságíró, Daczó Katalin és Kovács Hont Imre frissen megjelent köteteit mutatták be a Kájoni János Megyei Könyvtárban csütörtök este. A kiadványokat a Hargita Kiadó jelentette meg. Daczó Katalin újságíró „Vezényszó nélkül is haptákba állt a század” – Emlékképek a Nagy Háborúból című kötetét és Kovács Hont Imre újságíró Tanyavilág című riportkötetét mutatta be a Hargita Kiadó Csíkszeredában. A megyei könyvtárban csütörtök este tartott közönségtalálkozón előbb a riportkönyvet ajánlotta a közönségnek a szerkesztő, Sarány István, majd kivetítőről jelentkezett be a hallgatóságnak a külföldön tartózkodó szerző, aki videofelvételen küldte el bemutatóra szánt gondolatait. Kovács Hont Imre, mint elmondta, jövő nyárig „gazdasági bevándorlóként” dolgozik Angliában, ám könyvbemutatóján reméli, sokan úgy veszik kézbe a kötetet, mint akik a szülőfölddel családiasan ismerkednek. Mint ahogyan az ő – riportkészítés óta elhunyt – nagyapja is benne van a kötetben, s így leszármazottainak is őrizheti emlékét, úgy őrzi Csíkszereda környékének eltűnő világát a könyv. Az 2013 októbere és decembere között, a Hargita Napilap számára készített negyven tanyariporthoz ezen túl is személyes szálak kötik, mivel a riportírást már akkor nem munkaként, hanem történetmesélésként élte meg – osztotta meg a szerző. A Tanyavilág című riportkötetben feltérképezi az alcsíki tanyasi településektől indulva a Gyimeseken át, Sóvidék és Keresztúr irányába a kihalófélben lévő tanyafalvakat, a román tanyákat is. Bekopogva az ott élő családokhoz, a múltról kérdezett, az átalakulást próbálta tetten érni, a jövőt firtatva. A bejelentkezést tapssal megköszönő közönség a továbbiakban Daczó Katalin, és könyve szerkesztője, Cseke Gábor érdekes beszélgetését hallgathatta a kötet készülésének körülményeiről. Daczó Katalin szerint az emlékezet megőrzésében nagyon nagy szerepe van a családnak, a leszármazottaknak, akik generációkra rekonstruálják az ősök életét. Mint mondta, kutatásai során azt tapasztalja, hogy az 1940 előtti helytörténetből alig maradtak fenn akkoriban jelentős, akár politikai személyiségek nevei, miközben, bevallása szerint, a kiváló mesterembereket is érdem szerint megtisztelheti az utókor a nevük fennmaradásával. A szerzőnek kutatási területe ez az időszak, munkáját több újságírói műfajban kifejti, dokumentumfilmekben is. Könyvében háborús emlékek után kutat, megszólaltatva katonák leszármazottait, kikérve hadtörténész véleményét, levéltárban felkutatott dokumentumokat felhasználva. A kötetben írásait családi ereklyeként őrzött fényképekkel, feljegyzésekkel, levéltári jegyzetekkel egészíti ki és olvasmányos módon tárja az olvasó elé. Gellért Edit maszol.ro 2016. január 20.Világszerte Kölcseyt szavalnak a magyar kultúra napjánMegszámlálhatatlan eseménnyel ünnepelnek Erdélyben és a Partiumban is a magyar kultúra napja alkalmából, amelynek apropóján az egész Kárpát-medencében szerveznek eseményeket. A magyar kultúra napját 1989 óta ünnepeljük január 22-én annak emlékére, hogy – a kézirat tanúsága szerint – Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le Szatmárcsekén a Himnusz kéziratát. Tizenöt éve ünnepli együtt a magyar kultúra napját Nagyvárad és Berettyóújfalu, a két település idén először testvérvárosait, Debrecent és Margittát is bevonja az együttműködésbe – jelentették be a települések vezetői hétfőn Nagyváradon. Huszár István, Nagyvárad alpolgármestere és Muraközi István, Berettyóújfalu polgármestere a számos rendezvény közül kiemelte az Együtt szaval a nemzet című programot, amelynek során Berettyóújfaluban mintegy kétezer, Nagyváradon pedig ötszáz diák szavalja egyszerre Kölcsey Himnuszát. A nagyváradi várban szerdán megnyitják a Tégy jót Szacsvayval, légy jó mindhalálig! című rajzpályázatra érkezett mintegy 400 alkotást bemutató kiállítást, pénteken pedig gálaestet rendeznek a Szigligeti Színházban. Berettyóújfaluban számos kiállítás, rendhagyó irodalmi óra mellett táncházzal is köszöntik a magyar kultúra ünnepét. Komolay Szabolcs, Debrecen kulturális alpolgármestere a 150 éves Csokonai Színház január 22-ei ünnepi estjére, Pocsaly Zoltán, Margitta polgármestere a helyi Helios fotóklub kiállítására hívta fel a figyelmet. Együtt szaval a nemzet Az együtt szaval a nemzet című programot egyébként idén harmadik alkalommal szervezik meg, a központi helyszín ezúttal a történelmi Magyarország földrajzi középpontja, Szarvas város lesz. Az ünnepi program pénteken romániai idő szerint 10.30-kor kezdődik a tavalyi helyszín, Orosháza és Szarvas közötti ünnepélyes stafétaátadással. Ezt követően 11 órakor – öt kontinens magyar nyelvű óvodáinak, általános és középiskoláinak részvételével – valósul meg az Együtt szaval a nemzet program, amely hagyományőrző módon a Himnusz első versszakaival indul, majd Petőfi Sándor Nemzeti dal című költeményével folytatódik. Új kezdeményezésként idén az óvodáskorú gyermekek is bekapcsolódnak a programba, ők Kisfaludy Károly Szülőföldem szép határa című versét mondják. A szavalatokat 2016-ban is Jordán Tamás színművész, rendező vezeti. Január 22-én 18 órától a nagyszalontai Zilahy Lajos Kultúrházban díjátadóval egybekötött ünnepségre kerül sor. Az ünnepségen beszédet mond Németh Szilárd magyarországi országgyűlési képviselő, a Fidesz országos alelnöke, majd átadják az idei Bocskai-díjat. Az ünnepségen fellép a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem zenetanszékének énekkara. Életműdíj Egyed Ákosnak Kolozsváron negyedik alkalommal osztják ki az RMDSZ által alapított Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjakat, és második alkalommal adják át az életműdíjat, amelyet ezúttal Egyed Ákos történésznek ítéltek. Az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjat három alkotó veheti át pénteken 18 órai kezdettel a sétatéri Kaszinóban. A díjátadót AG Weinberger koncertje követi. A tavaly alapított életműdíjat első alkalommal Kántor Lajos irodalomtörténész vehette át. A magyar kultúra napja alkalmából a Helikon-estek sorozat újabb állomásaként kerül sor a Helikon irodalmi folyóirat és Magyarország kolozsvári főkonzulátusának közös szervezésében a Nem lehet eltakarni című irodalmi estre. Az új külalakkal jelentkező irodalmi folyóirat első száma a fiatal magyar irodalmat kívánja bemutatni, lehetőséget biztosítva így a fiatal erdélyi költőknek. A lapszám szerzői közül csütörtökön 18 órától felolvas André Ferenc, Gothár Tamás, Horváth Benji, Kali Ágnes és Serestély Zalán. A házigazda Mile Lajos főkonzul és Karácsonyi Zsolt, a Helikon főszerkesztője lesz. Egy hét kultúra Udvarhelyen Székelyudvarhelyen egyhetes rendezvénysorozattal ünneplik a magyar kultúra napját. Hétfőn Hermann Gusztáv Székelyudvarhely művelődéstörténete című könyvét mutatták be, majd megnyitották az Első Erdélyi Vasút 1867–1914 című kiállítást, amely az erdélyi vasútépítés történetét mutatja be a kiegyezéstől az első világháború kitöréséig. Kedd délután öttől a grUnd nevű kiállítást nyitja meg Kovács Árpád művészettörténész a Haáz Rezső Múzeum Képtárában. A fiatal udvarhelyi vizuális alkotók tárlatán Gál Boglárka, Gidó Szende Melinda, Kolumbán-Antal József, Lakatos László, Tamás Borbála, Zsombori Béla, Berze Imre, Gujuman Uliana és Fülöp György alkotásait tekinthetik meg. Este héttől Ambrus Lajos A sünkirályfi című könyvét mutatja be. P. Buzogány Árpád művelődésszervező a Városi Könyvtárban. Szerdán délután öttől a Haáz Rezső Múzeum képtárában Sófalvi András régész a Székely Támadt-várban végzett régészeti ásatások eredményeit ismerteti. Este héttől a Hargita Megyei Tanács támogatásával megszületett dokumentumfilmeket vetítik a városi könyvtárban, 21 órától pedig a Slambajnokság székelyudvarhelyi fordulóján vehetnek részt az érdeklődők a Harmónia kávézóban. Csütörtökön délután öttől az Élő népművészet című kiállítást nyitja meg P. Buzogány Árpád a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpontban, 19 órától pedig a Tomcsa Sándor Színház Tóték című előadását tekinthetik meg az érdeklődők a művelődési ház nagyszínpadán. Péntek délután öttől a Cimbora Ház tanulóinak munkáiból nyitnak meg kiállítást a művelődési ház oszlopos termében. A tárlatot Pál Csaba és dr. Miklós Zoltán múzeumigazgató nyitja meg. Délután fél hattól A székelység története című könyv második, javított kiadását mutatják be a művelődési ház koncerttermében, a szerzőkkel Sarány István, a Hargita népe felelős szerkesztője beszélget. Este héttől kezdődik az Udvarhelyszék Kultúrájáért-díjak kiosztása a művelődési házban. A gálaestet a Vitéz Lelkek diákszínjátszók előadása zárja. Szombat este héttől ünnepi koncertet tart az Udvarhelyszék Fúvószenekar a Stúdió moziban, vasárnap 12.30-tól Ádám Gyula fotóművész képeiből nyitnak meg kiállítást a művelődési ház koncerttermében, majd este hattól a nagyteremben szimfonikus hangversenyre várják az érdeklődőket, amelyen közreműködik a magyarországi Corpus Harsonakvartett, vezényel Werner Gábor. Az udvarhelyi rendezvényekre a belépés díjtalan. Évfordulós olvasókör Csíkban A csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár két eseménnyel is készül. Csütörtökön 17 órától bemutatják dr. Balázs Lajos néprajzkutató Menj ki én lelkem a testből című kötetét, amely a csíkszentdomokosi temetkezési szokásokat mutatja be. Négy évtizedet felölelő kutatómunka eredményeként jelentek meg 1994–99 között Balázs Lajos néprajzkutató, egyetemi docens a székely nagyközség, Csíkszentdomokos átmeneti, sorsfordító szokásait – a születést, a lakodalmat és a halált – bemutató szokásmonográfiái. A szerző további kutatásai során leszűrt következtetésekkel kiegészítve, hármaskönyvbe rendezte korábban megjelent szokásmonográfiáit. Sorsfordulások rítusai a székely-magyaroknál címmel a Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában jelent meg a kibővített hármas könyv, amelynek 2015-ben látott napvilágot a harmadik kötete Menj ki én lelkem a testből címmel. Csíkszeredában Sarány István, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó főszerkesztő-helyettese, a szokásmonográfiák új kiadásának szerkesztője ismerteti a kötetet, majd a szerző beszél több évtizedes csíkszentdomokosi szokáskutatásának tapasztalatairól, kutatói szemléletéről. A Kájoni János Megyei Könyvtárban működő olvasókör egyéves születésnapját ünnepli idén januárban. Az idei év első, ünnepi találkozóján egyben a magyar kultúra napja előtt is tisztelegnek a kör tagjai. Gazdag tevékenységre tekinthet vissza a kör, Cseke Gábor író irányításával havonta tartott találkozói nyitottak minden érdeklődő számára. A pénteken 16.30-tól kezdődő találkozó programjában szerepel a 2015-ös év olvasóköri tevékenységének értékelése, valamint a 2016-os év témáinak megbeszélése is. Az év egyik kiemelt témája 1956 az irodalomban a forradalom 60. évfordulója apropóján. A téma vitaindítóját Cseke Gábor tartja Spiró György Tavaszi tárlat című, 56-ról szóló regényének bemutatása kapcsán, amelyet beszélgetés, vita követ. Magyar kultúra Bukarestben A Balassi Intézet Bukaresti Magyar Központja idén a magyar kultúra napja alkalmával több rendezvényt is szervez. A hétfőn Székelyudvarhelyen megnyílt az Első Erdélyi Vasút 1867–1914 című kiállítást is a központ szervezte. A kiállítást a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeummal közösen immár több romániai városban is bemutatták. Szerdán 19 órától a Balassi Intézet bukaresti kirendeltségén kerül sor a budapesti Maladype Színház két művésze, Szilágyi Ágota és Tankó Erika Outlét című performanszára. Az önéletrajzi ihletésű előadás a két színésznő személyes gondolatain keresztül szól gyökereik kereséséről, lehetséges megerősítéséről és a szavak teremtő erejéről. „A két, hol különváló, hol periodikusan összefonódó életút kapcsán nem csupán saját magukat, hanem a velük együtt és körülöttük formálódó környezetet is vizsgálják. Az előadás különleges vizuális látványvilággal bír, Szilágyi Ágota és Tankó Erika »mélytengeri léthez« illeszkedő jelmezeit Szőllősy Attila LED-technológiával kidolgozott fényterve teszi egyedivé” – olvasható a produkció ismertetőjében. Csütörtökön 19 órától indítja útjára a központ A magyar film története című vetítéssorozatot, melyet a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézettel (MaNDA) és a Román Filmarchívummal közösen szerveznek a bukaresti Eforie moziban. A magyar filmtörténeti sorozat az 1916-ban készült Mire megvénülünk és az 1917-ben készült Az utolsó éjszaka című némafilmek vetítésével kezdődik, amelyeket Cătălin Răducanu fog zongorán kísérni. Krónika (Kolozsvár) 2016. március 8.Székely Ferenc kötetbemutatója SzászrégenbenA szászrégeni DIO Házban mutatták be Székely Ferenc Égbe nyúló kapaszkodó című beszélgető-könyvét. Ha lett volna csillár, azon is függtek volna, ugyanis több mint száz érdeklődő jött el a február 17-i találkozóra. A könyvbemutatót házigazdaként Demeter József lelkész nyitotta meg, üdvözölve a megjelenteket, s őszintén bevallotta: örül, hogy ilyen szép számban jöttek el, nem számított ekkora hallgatóságra. (32 évi ittléte során kevésszer volt ilyen zsúfolva a terem, amelynek építését 2002-ben fejezték be Makovecz Imre tervei alapján.) A továbbiakban az "irányító szerepet" átvette Böjthe Lídia magyartanár, a Kemény János Művelődési Társaság elnöke. Beszélt az Égbe nyúló kapaszkodó kötet tartalmáról, céljáról, szerkezeti felépítéséről, ismertette a tíz interjúalany nevét. Köszöntötte a két "vendégalanyt": Gál Éva Emese gyergyószenmiklósi költőt és képzőművészt, illetve Baróthi Ádám helybéli szobrászművészt. A szerző, Székely Ferenc, immár a negyedik ilyen jellegű kötetet tette le az olvasók asztalára az utóbbi négy esztendőben. Évente decemberben jelenik meg az éppen soron következő könyv, amolyan karácsonyi ajándékként… Ezután a kérdező beszélt a kötetről, néhány háttérinformációt osztva meg a jelenlévőkkel (ilyenek: a szerzőről kapott életrajzi, bibliográfiai adatok gyarapítása, főleg az egyén gyerekkorának és ifjúsági éveinek megidézése/vallatása, amiről alig találunk adatot a lexikonokban, vagy Wikipédián, az internetes portálokon. Erre Zsidó Ferenc is kitér, aki a lexikonszerkesztőknek nyújtott előlegezett segítségéről szól a kötet bevezetőjében…) Székely Ferenc elmondta azon "évfordulós" alkotók nevét is, akiket nagyon szeretett volna szerepeltetni a kötetben, de sajnos nem sikerült. Különböző okok miatt hiányzik a könyvből Lendvay Éva, Elekes Ferenc, Nyárádi Szabó Zoltán, Máriás József, Esterházy Péter. A Vadasdon élő nyugalmazott könyvtáros számon tartja irodalmunk jeleseit, táblázatokat vezet, évekre "lebontva", hogy ki mikor lesz 60, 65, 85, 90 éves. Szomorú, hogy már többekkel készült olyan interjú, amelyről utólag derült ki, hogy az utolsó. Elárulta: 2016-ban olyan alanyokat "nézett ki" magának, mint Vári Attila, Bodor Ádám, Olosz Katalin, Bágyoni Szabó István, Fazakas Tibor, Cseke Gábor, Bölöni Domokos, Molnár H. Lajos, Kiss J. Botond, Markó Béla, Döbrentei Kornél. Kis Miki Melinda szászrégeni pedagógus, a helyi tv magyar adásának bemondója Gál Éva Emese két versét olvasta fel, és részleteket az interjúkból. A Gyergyószentmiklóson élő Gál Éva Emese sem jött üres kézzel, szép magyar verset hozott, amit ő maga "nyújtott át" olvasóinak, nagy sikert aratva, majd Székely Ferenc néhány rögtönzött kérdésére válaszolt. Örül, mondta, hogy ilyen megtiszteltetésben volt része itt, a szomszédos megyében, és sajnálattal vette tudomásul, hogy szülővárosa, Szatmárnémeti sohasem hívta meg költőként; egyszer kiállítást rendeztek ott képzőművészeti alkotásaiból. Majd ismertette további művészi terveit. Baróthi Ádám nagy megtisztelésnek tartja, hogy pár nappal 70. születésnapja előtt (2015. nov. 21.) olyan részleteket mondhatott el tanári pályafutásáról, alkotó éveiből, amelyek eddig sohasem jelentek meg nyomtatásban. Kiemelte a Budapesten élő Kocsis István drámaíró válaszainak aktuális üzenetét, akinek több darabját játszották Szászrégenben ’89 előtt és utána is. Székely Ferenc felolvasta dr. Cseke Péternek az alkalomra küldött, szászrégeni olvasóihoz címzett levelét, amit a jelenlévők vastapssal jutalmaztak. (Cseke Péter nagyon szeretett volna itt lenni, de épp Budapestre hívták meg, ezért levélben köszöntötte régeni olvasóit.) Az interjúk készítőjének minden eddigi kötetéhez hozzá lehetett jutni (A megmentett hűség, 2012; A szülőföld ölében, 2014; Harangszó a szélben, 2015; Égbe nyúló kapaszkodó, 2015), és a tavaly ősszel kiadott Károly herceg látogatása Erdőszentgyörgyön című munkáját is elhozta, és azok mind gazdára találtak. Utólag is postáznia kell azoknak, akik ott lévén már nem jutottak hozzá, de igényt tartanak arra, hogy elolvassák a bemutatott könyvet. "Nagy öröm számomra – mondta Székely Ferenc a találkozó után –, hogy a szórványnak számító Felső-Maros mentén, Szászrégenben ilyen erős a közösség, hogy a várost gyökereikhez, hitükhöz és megmaradásukhoz szívósan ragaszkodó magyarok lakják. Amíg ilyen emberekkel találkozunk, érdemes könyvet írni s bízni a jövőben!" Szentgyörgyi Zsolt. Népújság (Marosvásárhely) 2016. március 31.Tóth István emlékezeteTóth István költő emlékét idézték a költészet kedvelői 2016. március 18-án, Kedei Zoltán festőművész műtermében, a marosvásárhelyi Várban. A tisztelgő műsorban elhangzott Elekes Ferenc Kié itt a dér? című írása, majd rövid ismertető a tudós költő, irodalomtörténész, tanár munkásságáról, Doszlop Lídia Naómi közreműködésével. Tóth István verseit Székely Szabó Zoltán színművész olvasta fel. Az összejövetelt a Cantuale énekegyüttes nyitotta, és a versek szünetében, valamint zárásként is hangulatos dalműsorral kedveskedett a jelenlévőknek. Nyilas Szabolcs, a csoport vezetője egykori tanítványként idézte a mester emlékét, a beszélgetés keretében pedig Dr. Nagy Attila és Komán János költők szóltak Tóth Istvánról. Kié itt a dér? Elröpültek udvarom fáiról az ékes tollazatú, kényes madarak. Csak a pintyek és varjak maradtak itt, hogy ne legyek teljesen egyedül, ha jön a tél. Ki tudja, honnan jöttek, mely tengerek felől a sirályok, ellepték a szomszédos tömbház tetejét, naphosszat veszekednek a tenyérnyi pizzán, amit innen lophattak el a nonstop kávézó elől, ahol ricsajjal s részeg csajokkal gyűlnek össze esténkint a hajléktalanok, kezükben villan a pálinkásüveg, s fejükben egy-két új ötlet, hol is húzzák meg magukat hajnalig. Ha pedig eljön a hajnal, jön vele a dér is. Kié itt a dér? Ebben a városban emlékszik még valaki Polgár Pistára, ki vicinális újságíróként Molter nyomában szeretett járni, hogy érezze a handmade dohány füstjének illatát? Nem emlékszik már reá senki. Pedig ő fogalmazta meg, hogy gyöngy ez a város, kényes istennők nyakába való. Ő fogalmazta így meg egy bolt előtt, s azt a nagy igazságot is ő mondta ki, futballista a szeretője annak a nőnek, aki a kirakatban véletlenül észrevesz valami labdát, s egy pillanatra ott meg is áll. Ezek nagy igazságok. Akkor születtek ezek a nagy igazságok, amikor még föl sem vetődött ebben a gyöngyvárosban a kérdés: „Kié itt a tér?” Most ez a kérdés vetődik fel: Kié itt a dér? Mert a térről szépen elballagtak jó öregjeink, föl, a dús lombú temetőkbe. Ott piheni földi fáradalmait a csöndes Gagyi László, ki hozta Fintaházáról Pillangó Zsuzsikát a hűs levegővel s a májusi faggyal. És ki emlegeti ma Papp Ferencet, az írót, ki félrenézve járt a téren, de azért átlátott a kerítés fölött és benézett a kerítés alá is. Senki. És hová lett a tudós Oláh Tibor? Kinek jut ma eszébe, miként hunyorított az úton, ha találkozott egy baráttal, s elmondta, milyen az élet? Úgy ment el, csöndben, észrevétlen. Hogy ne sírjon érte senki. Jaj, el ne felejtsem Tóth Pistát, ki olykor fényes verseket írt! Csak Csíkban vette kezébe könyvét egy barátom, Cseke Gábor. Mert itt már senki nem említi nevét. Kié itt a dér? Az a dér, mely reáhullott a jóvágású, daliás Csorba András fejére is. Nincs, aki megkérdezze. Elment Kiss Lacival, aki rászólt egyszer Tarr Lacira, ne bántsa sok patkánya közül az egyiket, mert az a patkány nem az övé! És hányan, de hányan mentek el még? Felsorolni is képtelenség. Krafft, a kettőbe törött tehetség, az álmodozó tekintetű Szőcs Kálmán, kinek erős pálinkát adott a Kultúr alatt a szőke Matild! És elment Szécsi András, ki potyára sírt estig a székelykeresztúri temetőben, mert nem az volt anyjának a sírja, amelyet ő gyertyákkal vett körül. Egyszer utánam kiáltott messziről, álljak meg már, mert két hete keres engem. Kérdem, mi a baj, Bandi. Semmi, öregem, csak az, hogy fizess egy flekkent! Kié itt a dér? Ki tudná megmondani? Mert ide hullott le közénk a dér. Azok közé, akik még vagyunk. De hogy vagyunk? Hát úgy vagyunk, darabokra hullva vagyunk. Az egyik itt van, ezen az oldalon, a másik ott, a másik oldalon. Oldalakra szakadt ez a város, nem pedig fertályokra, mint régen volt szokás. Vagy amiként falun volt szokás, az Alszeg és Felszeg. Tekintetünk egymásnak szegve, ha találkozik az egyik oldalon lévő a másikkal. Még szerencse, hogy eddig még egymásnak nagyon nem estünk neki. Csak mások estek nekünk, mi pedig nekik. Azon vitázva, hogy kié itt a tér. És amíg ezen vitázunk, egyre hull közénk a dér. Elröpültek udvarom fáiról az ékes tollazatú, kényes madarak. Csak a pintyek és varjak maradtak itt, hogy ne legyek teljesen egyedül, ha jön a tél. (Az írás eredetileg a Népújság, 2011. október 29-i, szombati számában jelent meg.) Elekes Ferenc Szólnak a várbeli harangok „Szólnak a várbeli harangok,/ mint egy idegen csillagon:/ aki ily csendben menetel,/ attól egy szót sem vehet el/ kihallgatás vagy tilalom.” Tóth István költő, műfordító, irodalomtörténész, kritikus, drámaíró, egyetemi tanár, 1923. október 25-én született Tenkegörbeden. Elhunyt 2001. szeptember 16-án (77 évesen), Marosvásárhelyen. Marosvásárhelyen a Nyár utcában élt és alkotott. Özvegye Fekete Erzsébet. Szülei: Tóth István és Lupás Mária voltak. 1944-ben érettségizett. 1944-1948 között a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, francia–magyar szakos hallgatója volt. 1948-1963 között Nagyváradon középiskolai tanár, 1953-1954 között igazgató volt. 1963-1983 között a Marosvásárhelyi Tanárképző és Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet esztétikatanára volt. 1979-ben doktorált a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. 1983-ban nyugdíjba vonult. 1991-től a gyulafehérvári Római Katolikus Hitoktató Tanárképző tanára volt. Latin nyelvű humanista és kortárs francia költőket fordított. Művei. Versek: Ódák és elégiák (1957), A kalászok lehajolnak (1961), Névtelen emlékek között (1964), Vízválasztók (1967), Amerre jártam (1968), A szétszedett szobor (1971),Jégbuborékok (1973), Európa kövei között (1975), Törékeny tükrök (1979), Sziklás parton (1980), Antifóna (1983), Napvárás (1984), Ha azt mondom, hogy élek… (1987),Közös nevező (1994), Párbeszédek és limerickek (1995), Herbárium (1998), Besztiárium(2000). Drámája: A koszorúper (1981) . Irodalomtörténeti és esztétikai tanulmányai: Irodalmi műveltségünk főbb korszakai: Őskor és középkor (1994), Reneszánsz és manierizmus(1995), Értékek és mértékek (1998). Műfordításai: Miron Radu Paraschivescu legszebb versei (1963), Jó reggelt, Párizs! Kortárs francia költők versei (1969), Alkinoosz kertje. Humanista költőink Janus Pannoniustól Bocatius Jánosig (1970), Írásjelek a földön. Francia nyelvű belga költők (1972), Erdélyi féniks. Misztótfalusi Kis Miklós öröksége (közzéteszi Jakó Zsigmonddal, 1974), Múzsák fellegvára. A kolozsvári latin nyelvű humanista költészet antológiája (1977), Pápai Páriz Ferenc: Békességet magamnak, másoknak (1977), Eugène Guillevic legszebb versei (1978), Tótfalusi Kis Miklós halotti kártája (Jakó Zsigmonddal, Weöres Sándorral, 1978), A feledés kapuja. Edmond Vandercammen versei (1979), Talált kincs. Német költők antológiája I-II. (1981), A tűz és a rózsa. Jean Rousselot versei (1986), Ha azt mondom, hogy élek… Válogatott versek és műfordítások (1987), Kolozsvári emlékírók 1603-1720 (Köllő Károllyal és Puskás Lajossal, 1990), Phoebus forrása. A váradi laton nyelvű humanista költészet antológiája (Nagyvárad, 1996). Díjai: Marosvásárhelyi Írói Egyesület díja (1969), Román Írószövetség díja (1984). Irodalom Szekér Endre: T. I. törékeny tükrei. Forrás 1987/10. – Tófalvi Zoltán: Magunkról szólok. Beszélgetés T. I. költővel. Kelet–Nyugat 1990/12–13. – Sebestyén Mihály: Közös nevező. Látó 1994/10. Összeállította: Bölöni Domokos. eloszekelyfold.wordpress.com 2016. április 6.Csütörtökön, április 14-én 17 órától könyvbemutató a Jelen Ház nagytermébenKiss Székely Zoltán: Az anyanyelv keresztje De ki is a szerző, Kiss Székely Zoltán? "Erdélyi magyar értelmiségi vagyok. Tanárember. Sem több, sem kevesebb. *** Születtem 1951. január 3-án Marosvásárhelyen. Az egykori Székelységben közlő Paál Elek festő keresztapám pallérozta első verseimet még a '60-as évek derekán. Aztán a'60-as évek végén Kapusi Ildikó tanárnőm bíztatott a Bolyai Farkas Középiskolában. Ott érettségiztem 1970-ben. 1974-ben biológus diplomát szereztem Kolozsvárt. Azóta tanítok. Vándortanár vagyok; tucatnyi iskolában tanítottam: Szőkefalván, Marosvásárhelyen, Gyermelyen, Budapesten és Szentendrén. Diákjaim négy ország nyolc egyetemén szereztek diplomát. 1975-től botanikai és tudománytörténeti kutatómunkát folytatok. És publikálok szak- és tudománynépszerűsítő írásokat két ország napi-, heti és havilapjaiban, tudományos folyóirataiban. Számuk félezerhez közelít. 2012-től Természet kalendáriuma címmel tudománynépszerűsítő sorozatot – amolyan Odobescu-féle Pseudokinegeticost – írok heti rendszerességgel a marosvásárhelyi Népújságban. 1977-től a Marosvásárhelyi Rádió külső munkatársaként is dolgoztam, ahova Gáspár Sándor hívott egykoron. A tudománynépszerűsítő adás, a Mikroenciklopédia, biológiai szakcikkeit jegyeztem. S küldtem verseimet az Igaz Szóhoz, Székely János biztatgatott. Ugyanez évben jelentek meg első verseim az Ifjúmunkásban. Cseke Gábor és Lázár László próbált felfedezni. Miután én is a Szülőföld, haza, testvériség pályázat győztesei között voltam, úgy tűnt kötettel indítanak minket, akkori fiatalokat. Aztán semmi sem lett belőle. Jómagam meg arra jutottam, hogy hagyom a szépirodalmat másnak. Hiába bíztatott Lőrinc József tanár-költő barátom az illyési intéssel, miszerint ki a versírást abbahagyja, az igazmondást hagyja abba, sokáig nem írtam verseket. Ez volt a hosszú hallgatás kezdete. *** 1989 decemberében az újrainduló Marosvásárhelyi Rádiónál a Mikroenciklopédia felelős szerkesztője lettem. 1990 áprilisától Magyarországon élek családommal. 1999-től a Szentendrei Református Gimnázium tanára vagyok. S néha megleptem-meglepem magam egy-egy verssel. 1997-ben a Névtelen írók antológiájába bekerült egy háromsorosom. E tájt érett meg bennem, hogy amit én akarok elmondani a világról, azt csak én tudom elmondani úgy. Az igazmondás(soma)t nem hagyhatom másra. Hiszem, hogy az igaz vers menedék, menedék mások számára is. Bölöni Domokosnak köszönhetem, hogy erre rádöbbentett. Nos, azóta írok újra verseket. *** 2008 óta több-kevesebb rendszerességgel jelentek meg verseim a marosvásárhelyi Népújság Múzsa mellékletében. 2010-től a székelyudvarhelyi Vers és az Erdélyi Toll, az Erdőszentgyörgyi Figyelő és a debreceni Tisztás hozta-hozza le rendszeresen verseimet. 2013-tól a PoLíSz, Turcsány Péter bizalmát és biztatását birtokolva, több alkalommal közölte versszövegeimet. Csíki Andrásnak, az EJKE elnökének köszönhetem, hogy most kötetté állt össze verseim egy része. Amikor a Népújságban a Múzsa rendszeresen közölni kezdett, írtam volt le ezt a mondatot: Hallgattam évtizedeken át, felnőtt bennem a hallgatás. Ezt a saját magam köré épített hallgatást tördelem versekbe mindmáig. Hiszem, hogy versbéli megszólalásommal is jobbá tehetem világunkat." Nyugati Jelen (Arad) 2016. július 30.Albert-Lőrincz Márton: Vidéki Pegazus(Rendhagyó beszélgetés Bölöni Domokos íróval a 70. előestéjén) Kapóra jött a közelgő évfordulós esemény, hogy kicsit közelebb hozzuk Bölöni Domokos emberi arcát, megrajzolván az alkotó ember portréját. Nem szabályos interjúra készültem, ebben a műfajban ez ideig már többen megszólaltatták. Valami olyasmit eszeltem ki, amely kellően játékos, de piszkálódó legyen, és ne zúdítsak rá elcsépelt kérdéseket, amelyekre rutinválaszokat lehet adni, de azért perzselje meg öntudatát, ne intsen le, valahogy fontosnak tartsa "komoly" kérdéseimet, amelyekre nem lehet nem válaszolni. És elkezdtünk egy e-beszélgetést, nem felfedve szándékomat, amely eredetileg inkább csak egy ötlet volt, aztán, ahogy ez a kéthetes (intermezzós) levelezgetés egyre előrébb tartott, egyik mailben megfeddjen: csapdába csaltál. Igen is, meg nem is. Bölönit mindig szívesen hallgatom. És hogy ebből a levelezésből kikerekedik-e az író alkotói portréja, megszületik-e egy rendhagyó beszélgetés sajtóba tétele, az nyilván Bölöni Domokos hozzájárulásán múlik. Én, a magam részéről, egy baráti ISTEN ÉLTESSEN, DOMI!-val köszöntöm, és az alábbi beszélgetéssel tisztelgek előtte. – Nekem a decembert, neked az augusztust jelölte ki a szülői akarat (vagy véletlen) azonosító kódnak, és évről évre ekkor lendül (vagy döccen) előrébb életünk. Milyen viszonyban vagy ezzel az érzéssel? – Igen, a tied: 1951.12.10., az enyém: 1946.08.11. Nem is tudom, mihez kezdjek a kódommal. Módfelett zavar a szülinapozásban, hogy minden elevenszülött többnyire az anyja kínja árán jön a világra. Mit is ünneplünk tehát?! – Pedig csak úgy kézháttal elintézed a fura élethelyzeteket, hiszen amikor írod történeteidet, megmosolygod, kiröhögöd, olykor szájba vered ferde jellemű hőseidet. A vidorság nem kenyered? – Ó, nem. Minden csak szerepjátszás. Nem kell komolyan venni. A valóság mindig más. Társaságban és odahaza is mindig a humorosabbik arcomat mutatom, de alapjában véve érzelmes alkat vagyok, például ha olyankor szólal meg a himnusz, könnyeim között tudom énekelni. – De a szerepeinkben is mi magunk vagyunk, csak kihegyezzük azt a részünket, amelyet felszínre hoz egy helyzet, egy kép, egy gesztus, másokat elnyomunk, szublimálunk. Ez áll a lírára. A prózában mi a helyzet? Az író a hozott anyaghoz csak hozzáteszi a maga kiegészítőit. Ezek a kiegészítők teszik sajátossá, egyedivé, amit papírra vetünk és megment az epigonságtól. Megteremtődik a stílus. Rosszul gondolom? – Biztosan így van, nem tudom. Engem gyermekkori becsvágy hajtott, amit aztán félreértelmeztem. Mint minden dilettáns, azt hittem, hivatástudat. Sosem elemeztem az alkotás mechanizmusát. (De igen; csak idejében abbahagytam, mert élénken él az emlékezetemben Mikszáth Kálmán egyik írása, arról, miért nem olvassa el egyik fiatal híve tudós elemzését az ő írásművészetéről. Valami olyasfélét hoz ki, hogy úgy járna, mint Strázsa János, a hályogkovács.) A prózában vannak a tehetségüket mérnöki munkával kiaknázó, penzumosan dolgozó írók, és vannak az ösztöneikre hallgató, kevésbé " kiszámítható" alkotók. Üdvös, ha mindkét típus egyesül a szerzőben, de hát ha ezt boncolgatnám, akkor abbahagyhatnám a fikciós irodalmat, dobbanthatnék valamelyik tudományos fórumon. Enyhén szólva így sem mozgalmas az életem, akkor pedig halálra unnám magam. Visszatérve: írni feltétlenül és nagylelkűen kell, ahogy Márainál olvastam. Komponálni pedig ésszel, persze. De ihlet, ösztön nélkül csak fércelni lehet. – Ész és ösztön, ez lenne az irodalmi kánon logikája? Nyilván a logika és az affekció spontán mértékletességével. Másképpen: ami az íróember szívén, az a tollán. Ezzel Alexa Károly munkásságát aposztrofálták. Rád is érvényes lenne? Kényelmes vagy kényelmetlen az ilyen irodalomcsinálás? – Ész és bűbáj, olvassuk Szabédi Lászlónál. Nem tudom, milyen az "irodalomcsinálás", én ugyanis nem űzöm. Alexa Károly munkásságát érdemben nem értékelhetem. Akkor sem lehetnék "szívem-szám" író, ha szeretném, ugyanis olyan szűk a közlési terünk, hogy csak a legtehetségesebbek engedhetik meg ezt a fényűzést. És persze néhány mellveregető, szájaskodó vagy a zseni szerepében tetszelgő kóros magamutogató. Egyébképpen pedig annyi a költő és író a világban, spéci itt, a Kárpát-medenceében, hogy amennyiben valaki még idejében abbahagyná, mint Kemény János a báróságot, hát senki észre nem venné, "hogy egy baka hiányzik a csatából". – Az alkotói tudatosság felé szeretném terelni a beszélgetést. Kérdezem is: mit értesz ezen? – Az alkotói tudatosság csodálatos. Mindenki szeretne valami nagyot, pompásat, szépet alkotni. Kedvvel olvasgatom a nagy és jelentős írók ilyen irányú megnyilatkozásait. Azért is, mert magam nem vagyok távlatosan tervező típus, kimondhatatlanul lusta is volnék, de még nem eléggé bölcs ahhoz, hogy magamra nézve is átlássam a porszemlét hiábavalóságát, ezért aztán csöndes beletörődéssel próbálok minél gyakrabban "hódolni" a mániámnak: ne teljen el nap írás nélkül. (De persze telik.) – Vajon miért fontos a rangsorolás az irodalomban? Hiszel- e benne, van-e köze az olvasókhoz, az irodalomban elfoglalt helyhez? S ha van rangsorolás, milyen annak érdemlegessége? – Hűha, tanár úr, maga folyton szeminarizál. Rangok és címek mindig is voltak, rangsorolás mindenben volt, van és lesz. Mihelyt észrevesszük, hogy nincs két egyforma dolog a világon, máris rangsorolunk. Fontos tudni, kik a legjobbak, kik a kevésbé jók, és kik azok, akik a "futottak még" kategóriába vagy oda sem tartoznak. Ez az irodalomtudomány játszótere. Amúgy pedig kinek-kinek megvan a maga külön bejáratú "rangsora". Engem persze érdekel a kánon, de nem zavar a szemlélődésben. Nem vagyok egyedül abban a hitemben, hogy főként azok érdemlik a legrangosabbnak kijáró címet, akik, elutasítván a hivatali trombitálást: a legszebben muzsikálnak. Ha pedig a gerinc is esztétikai kategória volna, no, akkor lenne csak haddelhadd a berkekben. – Akkor ugye adódik a dilemma: van rangsorolás (emberi ítélkezéssel mért rang és cím), bizonnyal az irodalmi színen is, és van az érdem, aminek feltehető kritériuma az esztétikai teljesítmény, alkotói tudatossággal jól összekeverve. Esztétikai teljesítmény, irodalmi ízlés, divathóbort, kapcsolati tőke és küldetés – nagy szavak lennének? Csak kérdezem, igaz, valóban kíváncsi vagyok. És tudom azt is, hogy az, amit eddig letettél olvasóid asztalára, elégséges ahhoz, hogy megelőlegezze a kérdezősködőben a hitet, hogy nincs rossz vagy jó válasz, csak olyan, ami téged disztingvál. Ily módon, az effajta szőrszálhasogató "szeminarizálás" akár egy rendhagyó interjú is lehetne. Jól is jönne közelgő szülinapod apropóján. (No, csak vissza ne utasíts(d)!) – Jaj (hogy pompásan szerénykedjem), én már annyi interjút adtam ide meg oda, hogy ha annyi jó könyvem volna (ojjé, ha csak feleannyi!), már akkor is csúcsboldog lehetnék. De én csak afféle pályaszéli ingyennapszámos vagyok, nincs irodalmi célom, babérra csak a konyhában vágyom. De ha sokat piszkálsz (mert rájöttem ám, hogy miben sántikálsz), ezekből a rojtozott szélű mondatokból még akár olyasféle is összeállhat. "Az olvasó asztalára" nem nagyon tettem le jelentőset. Egyáltalán, szinte semmit sem tettem oda, ugyanis az a pár kötetem, amely állami vagy alapítványi támogatással jelent meg, nem nagyon juthatott el a magyar könyvpiacra, legfeljebb könyvnapi felmutatásra a kiadók standján vagy az Országos Széchényi Könyvtárba kötelespéldányként. A többi könyvem saját költségen, némi baráti segítséggel, magánkiadásban jelent meg, két-háromszázas példányszámmal, nem kerültek kereskedelmi forgalomba, inkább a rokonok, barátok, ismerősök, érdeklődők jutottak hozzájuk egy-egy olvasótalálkozó alkalmával. (Két könyvem olvasható, letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtár honlapjáról.) Ezért hát szerényen jegyzem meg: én a kortárs magyar irodalom számára tulajdonképpen nem is létezem. Mégis volt némi hasznom az íróságból, és persze az újságszerkesztésből: egy-két megbízható ember megismerése, aki ráadásul barát is. Nem sok, mert folyamatosan távoznak, egyikük-másikuk idejekorán. Hálás vagyok, hogy ismerhettem Tóth Istvánt, Fodor Sándort, az irodalmár Nagy Pált, Sütő Andrást, Létay Lajost, Lászlóffy Csabát, Csiki Lászlót, Nemess Lászlót, Sigmond Istvánt és már 1973 óta Páll Lajost. Egyik kötetének dedikációjában Bajor Andor kedves kollegájának nevez. Ez az én igazi díjam. – A jó bort zamatáért fogyasztják, a bölönis rövidprózát játékos őszinteségéért. Nálad első helyen a "huncut" novella áll, ez adja irodalmi védjegyedet. Az olvasót megnevetteted, de a nevetés csak olyan, amilyet a karikatúrák csalnak elő. Novellisztikád mély hely- és emberismeretről árulkodik. Szellemi világodat ebben a kitárulkozásban szórod szét, és ez a kitárulkozás egyúttal értékteremtés is. Csakhogy az igazgyöngyöt sokan nem ismerik fel. Nem lehet, hogy ne bántana! Hiszen, ha jól érzékelem, hiánypályán mozogsz a novellairodalomban, senkinek sem zavarod a helyét. S ráadásul "ingyennapszámosként". – (Lassan besétálok a csapdádba.) Az íróság maszek foglalkozás (Kányádi), csak igen keveseknek szinekúra, senki sem kötelez a prófétaságra. Ingyennapszámosként azt írhattam, amihez kedvem és módom volt, az pedig, hogy az én "hiánypályám" nem veszélyeztet másokat, akár jó is lehet, mert senki sem irigyli tőlem a kapát, nem orozza el a nadrágszíjparcellámon termesztett kenderemet (bocsánat: kukoricámat). Magam vétek olykor a gazdálkodás szabályai ellen, amikor azt képzelem, hogy a sorok közé, a tarkapaszuly és a tök mellé elférne a paprika és a paradicsom, uram bocsá’: az avokádó vagy a mexikói egérdinnye is. Rá kell pedig jönnöm, hogy a legbiztosabb befektetés a torma, mert azt egyszeri telepítéssel a kertem sarkába honosítom, és hálából hosszú éveken át gyökerezik. Valahogy kedvesebb a csípése is, mint a csilipaprikának. – Vagyis a versnek (?!) Ott is kemény a logika, mint a "nadrágszíjparcella" megművelése, az évelő "növények" honosítása. Játék a logikával? – A vers a kertek gyöngyvirága és kerítés tövi csalán is, egyszerre gyümölcs és méreg, kábteák anyaga és gyógyteák levele-virága, életízesítő és kárhozatvetemény. A "mindenmingedelem" varázsanyaga, amelytől mégsem annyira hiábavaló a lét, sőt a nemlét is szivárványos értelmet nyer. A legnagyobb költő az volt, aki a végtelen világokat megteremtette. A kozmosz: kimeríthetetlen líra. És persze logika is. Aki szereti a verset, az már megért valamit a nirvánából. (Eléggé dagályos voltam?) – Ha áttennők az allegorikus beszédet az irodalmiba, megkérdezném: miképpen lettél író? – Miért kezd el az ember írni? Valamiféle hiányérzetből. Vágyik arra, hogy ne csak elvegyüljön, hanem ki is váljon (utalás J. A.-ra). Hatodikos vagy hetedikes tanuló koromban kaptam keresztapámtól ajándékba egy pár közönséges gatyás házi galambot. Nem tetszettek, felülfizetéssel pávafarkúra cseréltem őket. Azok nyomban visszarepültek szülőfészkükre, de szerencsémre visszajött a régebbi pár, a gatyás házi. Azon a nyáron házat, csűrt, istállót, mindent benépesítettem kalitkákkal vagy fészekrakásra alkalmas tákolmányokkal. Két év múlva már félszáz galambom volt. De sem pávafarkú, sem posta nem volt közöttük. És nem értettem, miért nem szállnak hozzám. Miért mindig csak az enyéim pártolnak a többihez... Sok évvel később ez a tapasztalás eredményezte egyik novellámat, amelyben elpusztult galambok szálldosnak haldokló gazdájuk ágya körül. Honnan tudtam volna, mi mire lesz jó, hiszen csakhamar kiábrándultam a galambokból, és mint minden rendes falusi gyerek, aki csak vásárosnapokon lát vonatot, mozdonyvezető akartam lenni?!... De mindenekelőtt költő. Petőfi és Arany János távoli példák voltak, viszont negyedikes korunkban Porkoláb János valós történetet öntött versezetbe, mégpedig ekképpen: "A mi macskánk, a szürke,/ Tegnap este besurrant a csűrbe./ Reggel lássatok csodát:/ Hat kiscicát!" Ezt mindenki elfogadta, mert igaz volt: a csűrben ott miákoltak a poézis eleven bizonyítékai, és a tanító néni is adott egy almát Jánosnak. A Toldi olvastán derült ki aztán, hogy a vers akkor is való, ha mese, de elképzelhető, mi több: józan ésszel felfogható, hihető. – Nyelvi spontaneitás, asszociációk, tudatos építkezés, néhány szokatlan csavarintás, s talán az üzenet, a leírt szöveg célja – ezek nélkül nincs bölönis stílus, nincs "küküllőmadár", nincs "szélrózsakankalin", nincs Bölöni Domokos. – A jó történet egyszersmind dráma és líra is. A törekvés tehát kézenfekvő: okosodván az embernek fia olyan beszédmódot igyekszik kialakítani, amely egyszerre láttatja a metrót és annak kanyarjában (olvastam valahol) a metró tehenét is. – Egy generáció élő elemei vagy benne vannak az irodalmi kánon fősodorában, vagy nincsenek benne. A kánon Isten tudja hogyan szerveződik, de az élő generáció kiválasztódott tagjai fújják meg a sípszót a startban állóknak, és ugyanők zsűriznek. Mit gondolsz minderről? – Kánonalkotás mindig is volt, az irodalomban is úgy változik a divat, mint az öltözködésben, lám csak, visszajött a minden sort nagybetűvel kezdő versírási mód. Jobb lesz tőle a líra? Francot, kétféle vers van: jó és rossz. Ami a nyelvi divatot illeti: lám, te is generációt írsz és mondasz, pedig van rá szép és beszédes magyar kifejezés is: nemzedék. A beszédmód, a narráció változik, mégis az a legsikeresebb mű, amelyet nem kell folyton "igazítani", "korszerűsíteni". A divatmajmolás pedig számomra (is) pompás tematikai bánya. – Kritikai visszhang vagy van, vagy nincs. Irodalmi kitüntetések vagy vannak, vagy nincsenek. Divatos szerzők mindig vannak, maradnak, vagy a süllyesztőbe kerülnek. Érdemesebb benne lenni a fősodorban, vagy Sziszüphoszként görgetni magunk előtt a sziklát? – Nem vagyok álszent, csak egy kicsit. Mindenki arra vágyik, hogy ismerjék és elismerjék, méltányolják és kedveljék, netán szeressék. Azt sem kiabálom el, hogy az ezüstszikla, melyet görgetek, voltaképpen bronzollal bekent echte papundékli (Fülöp Miklós humoreszkje): a színház díszleteskocsijáról esett az országútra, elzárván a közlekedést. A kétfelől is feltorlódó gépkocsik sofőrjei (virtuál kritikusaim) az elhárításra várva uzsonnáznak, kávéznak, kártyáznak, pletyóznak, szidják a szidnivalót – mígnem megjelenik két szaki kezeslábasban, és játszi könnyedséggel visszapakolja a sziklát a teherautóra. Addigra én már hetedhét országon is túl leszek. – Hogyan tovább? A kortárs írói társadalomnak tagja vagy. Az olvasók számon tartanak, várakoznak. – Írószövetségi tag vagyok ugyan (a románnak 1990-től, a magyarnak 1999-től), de egyik székházban sem jártam, és már nem is kívánkozom. (A tagsági díjjal sosem voltam adós.) Nem vagyok biztos benne, hogy a szűkebb ismeretségi, baráti körömön kívül valaki is számon tart, pláne várakozik. Míg aktív újságíró valék, valóban számos visszajelzést kaptam, alig egy vagy kettő volt elmarasztaló. De ma már nem érdekel senkit a fogatlan kutya, hiszen már ugatni is elfelejtett. Mégis, annyira tisztelem magamat, hogy hetvenéves koromra kiszorítottam a szűkös költségvetésből annyit, amennyibe az újabb könyvem került. Címe: A rablóhús fogyasztása, alcíme: Játékos jegyzetek (Kreatív Könyvkiadó, Marosvásárhely, 2016), és ez sem különbözik a többitől: rövid kisprózát tartalmaz. A könyv nem kerül kereskedelmi forgalomba, ismerősök, érdeklődők, rokonok, barátok juthatnak hozzá alkalmi találkozások során. – Utolsó kérdésem: Nagyon utáltad ezt a játékot? Jómagam élvezettel kérdezősködtem, jól éreztem magam a társaságodban. – A hetvenöt éves Cseke Gábor írta a Jelentések magamról1 című könyvében: "A mi generációnk józanabb része, amely jobbára kifelé gyalogol az életből, belátta azt, hogy a következő húsz-harminc évben már nem ő fogja megváltani a világot, s nem is ágál igazán az első sorokban, nem akarja magát néptribunnak láttatni különböző hordókon és magaslati dobogókon". Férfiasan bevallom: dobogóm nincs, de van saját hordóm, a feleségem falujában tartjuk, a pincében. Nem álltam rá, de amikor egyszer küküllőmenti jókedvem támada, igencsak meglovagoltam. Mit mondjak: módfelett megzabosodván csillagokat rúgva szárnyalt velem, mint valami fősodorba kavarodott, kánonbosszantó, a Parnasszus everesztes csomolungmáját rakétázó tüzes vidéki Pegazus. 1 Cseke Gábor: Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2009. Bővített változat. Népújság (Marosvásárhely) 2016. augusztus 6.Cseke Gábor hétköznapi glóriájaA Kafé Főnix irodalmi és fotóművészeti portálon 75. születésnapja alkalmából igen sokan felköszöntötték Cseke Gábort. Bölöni Domokos, valamint az ünnepelt írásait olvashatják. Nézhetne farkasszemet a világgal. Nézhetne fölszegett fejjel, dacos komorsággal, mint aki már semmitől sem fél. Nézhetne vádlón, amiért ily terhet rótt rá a sors. Nézhetne fájdalmas keserűséggel, hiszen semmit sem úgy akart, ahogy éppen történt, és nincs nagyobb csalódás, mint az elfüstölgő szerelvény után küldeni egy utolsó sóhajt. Dolgos élete terhét lerakhatná immár a Csíkszeredai park valamelyik padjára, nem orozná el onnan senki. De valami divatlan konoksággal cipeli tovább, és szerkeszt, olvas, közöl, ír és levelezik ellenállhatatlanul. Számomra attól rokonszenves, hogy nem csinál titkot semmiből. Mikor pedig sem a föld, sem a víz, sem a levegő helyzete nem egészen tiszta: sem eredet, sem képlet, sem birtoklás tekintetében. Holott napnál világosabb, hogy igazán csak kiterített kártyákkal érdemes nyerni. Ami ennél is derekasabb: veszíteni is ugyanígy, de ezerszer acélozottabb lélekkel. Vannak emberek, akiket folyamatosan valamiféle hétköznapi glória leng körül. Jó velük lenni, akkor is, ha több száz kilométerre élnénk egymástól. Születésnapjára gondolva újraolvastam egyik nagyon fontos könyvét, és néhány nekem tetsző szövegrészt ideválogattam. Ha valaha megalkotják a romániai (szórvány-, tömb- és össz-vissz-) magyar lapszerkesztő szobrát, az egyik lehetséges "modell" Cseke Gábor lehetne. Isten éltesse! Bölöni Domokos * Mindennek elvégezni a próbáját és az ellenpróbáját, ahogy a matematika rigolyái előírják? Kételkedni akkor is, amikor szentül meg vagyunk győződve valamiről? Valami mindig megmArad bennünk, odabenn, ami nem hagyja nyugodni az embert, szívesen megfejtené, akár a makacs, megnyílni nem akaró rejtvényt, egy visszatűnő nevet, dallamot, vagy egy homályba vesző történés gyökerét. Emlékezni kell – mindenki ezt szajkózza. De azért ne legyen szégyen farkasszemet nézni azokkal az emlékeinkkel sem, amelyek, úgy tűnik, nagyon nemkívánatos vendégeink. Úgy képzelem az életet, mint egy többékevésbé tágas szobát, amely kitartó növekedésünkkel ugyanolyan kitartóan egyre jobban összeszorul körülöttünk, levegője mind szennyezettebb, fojtogatóbb, az ember egy idő után legszívesebben elmenekülne belőle, saját vétkeit próbálja felsorjáztatni, amiért e szorongatott helyzetbe jutott, vagy, ha erre képtelen, akkor megkeresi azt a személyt, akire ujjal mutogathat, akitől – szerinte – minden rossz eredendően származik. 1962-től, hogy kiléptem az egyetemről, egyfolytában újságot írtam, szerkesztettem. Mintha egyébre nem is lettem volna jó… Igazából nem is nagyon vágytam más foglalatosságra. Az újság volt az egyetlen és az utolsó szerelem. Ami értelmet adott életemnek, és amely jégre vitt. A mi generációnk józanabb része, amely jobbára kifelé gyalogol az életből, belátta azt, hogy a következő húsz-harminc évben már nem ő fogja megváltani a világot, s nem is ágál igazán az első sorokban, nem akarja magát néptribunnak láttatni különböző hordókon és magaslati dobogókon. Én személy szerint például elismerem azt, hogy menthetetlenül és tagadhatatlanul része voltam egy gépezetnek, amely sakkban tartotta az embereket, olyan eszmények mellett agitált, amelyek a valóságban akkor már papíron is csak alig léteztek. Bármilyen enyhén és emberarcúan, avagy a kényszerű helyzetektől megszorongatva, máskor akaratlanul, a beláthatatlan következményekkel nem számolva kereszteztem ezzel mások sorsát, a történteket nem lehet semmissé tenni. Erényt sem illő belőle kovácsolni. Egy dolgot lehetséges: lehajtani a fejet. És várni, hogy az utánunk következők, akik kezébe most már lassan átcsúszott minden meghatározó kormányzórúd, a továbbiakban ne ránk, eltűnőkre mutogassanak, hanem igenis feleljenek mindazért, amit a rendszerváltás után, a hataloméhség örök törvénye szerint a közösség ellen napról napra, a mi tévedéseinkre kísértetiesen emlékeztetve, maguk is elkövettek. (Cseke Gábor: Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben, Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2009. Bővített változat –https://mek.oszk.hu/11800/11887/) Cseke Gábor Népújság (Marosvásárhely) 2016. augusztus 11.Vámszer GézaVámszer Géza tanár, néprajzkutató, szakíró születésének 120, halálának 40 éves évfordulója alkalmából emlékezik a jeles személyiségre Kozma Mária. Vámszer Géza (Nagyszeben, 1896. augusztus 13.–Kolozsvár, 1976. szeptember 21.) néprajzkutató és művészettörténész, néprajzi és művészeti szakíró; gimnáziumi tanulmányait Nagyszebenben végezte, majd a Budapesti Képzőművészeti Főiskolán rajztanári oklevelet szerzett. A nagyszebeni tanítóképző, majd 1926-tól a Székelyudvarhelyi állami líceum tanára volt, 1929–1941 között életpályájának meghatározó állomásává vált Csíkszereda, ahol a római katolikus főgimnázium rajztanáraként dolgozott. Iskolai tevékenysége és néprajzi adatgyűjtései mellett jelentős szerepet vállalt a természetjárás és a turistamozgalom megszervezésében is, ami akkor az egészségmegőrzés propagálásán kívül, az erdélyi magyarság számára a honismeret és helytörténet népszerűsítésének egyféle rejtett, mondhatnám, álcázott formája is volt. 1930-tól az Erdély című turisztikai és honismereti folyóirat munkatársa, később főszerkesztője volt. 1931-ben kezdeményezte a Csíki Turista Egyesület megalapítását, majd 1934-ben megjelentette Csík vármegye turistakalauza és térképe című munkáját. Folyamatosan közölt helytörténeti és honismereti cikkeket a Csíki Lapokban, a Csíki Néplapban, a Keleti Újságban, az Erdélyi Fiatalokban, az Ethnográphiában, 1952 után a Művelődésben. Tanítványaival együtt bejárta Csík, Gyergyó, Kászon és Gyimes településeit, ahol szinte megszállottan rajzolt, fényképezett és néprajzi tárgyakat gyűjtött. „Az adatokat lassan, apránként gyűjtögettem – vallotta Vámszer Géza –, főként 1934–1940 között. Az adatgyűjtést nagyrészt személyesen, több falubeli öreg ember kikérdezésével végeztem. Némelykor, ha bizalmatlanul is fogadtam a szájhagyomány révén mondott furcsa adatokat, de mert helytörténeti szempontból érdekesek voltak, mégis lejegyeztem őket.” Pontosan felmérte a székely falvak művészettörténeti értékeit, településszerkezetét, lakáskultúráját, népművészetét, kézművességét és gazdálkodását. E falulátogatások idején szerteágazó ismeretterjesztő tevékenységet is végzett. Ekkor érlelődött meg benne egy Csíki Székely Múzeum létesítésének gondolata. 1930 tavaszán Domokos Pál Péterrel és Nagy Imrével együtt Csíkszeredában egy nagyszabású néprajzi és művészettörténeti kiállítást szerveztek, a pünkösdi búcsú napjaira időzítve azt. Ezzel a gyűjteménnyel alapozták meg a csíki múzeum létesítését. Meghatározó szerepet játszott a csíki székely népviselet, népzene és néptánc tömeges rendezvényeken történő bemutatásában is. Mindeközben meglátogatta a pusztuló műemlékeket, s hozzájárult nemcsak szakszerű dokumentálásukhoz, hanem helyreállításukhoz is. A Csíki-medence és Gyimes területén végzett néprajzi adatgyűjtésének eredményei, az adatok feldolgozása nyomon követhető közleményeiben. Ezek közül néhány: A csíkdelnei Szent János-templom, A népies elemek egyházművészetünkben, A székely vagyon- és földközösség, A gyimesi csángók eredete, települési és gazdasági viszonyai, Adatok a csíki farsangi szokásokhoz, A csíkrákosi Cserei-kúria falképmAradványai stb. Mindez hiánypótló is volt egyben, hiszen Orbán Balázs A Székelyföld leírása című összefoglaló könyve óta sokáig egyetlen szakkönyv sem jelent meg a Székelyföld középkori művészetének egészéről. Csíkról különösképpen nem. Részlettanulmányok is csak a huszadik század 20–30-as éveiből foglalkoznak csíki műemlékekkel. Az Erdélyi Tudományos Füzetek sorozatában Vámszer Géza kezdi meg a csíki templomok monográfiaszerű ismertetését 1935-ben az akkor és általa helyreállított csíkdelnei Szent János-kápolna leíró értékelésével. Bevezetőjében egy sorozat indítójának szánta füzetkéjét, azonban folytatás nem következett. Csíkszereda elkötelezett közéleti személyiséget, kiváló pedagógust ismert meg és tisztelt Vámszer Gézában: Csíkszereda városi tanácsosa, a Csíki Székely Múzeum alapító tagja volt. Kezdetben általános néprajzzal, később főleg településtörténettel foglalkozott. 1941-től a Kolozsvári állami gimnázium tanára volt. Ma is élő tanítványai szeretettel és nagyrabecsüléssel emlékeznek rá. Cseke Gábor Egykori rajztanárom üzenete címmel eleveníti fel diákkori emlékeit az ötvenes évek tanáráról, majd így összegez: „Polgári vétetésű szorgalmának akkor nem volt se istene, se fóruma, se barátja, se pártolója, se társadalmi felhajtó ereje. És akkor persze azt sem tudhattuk, hogy Vámszer tanár úrnál nem csupán műkedvelő fellángolás, hiszen a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál [...] megjelent munka is fényesen igazolja, hogy hosszú évekre nyúló Csíkszeredai tanárkodása vette rá őt arra: mintsem, hogy középszerű grafikus legyen az erdélyi prérin, inkább segít begyűjteni mindazt, ami megtartotta az erdélyi magyarságot: hagyományokat, népi értékeket, az omló múlt üzenetét. Fájdalmas dolog, hogy mindezt Neki már nem tudom megvallani, de kötelességem most nyilvánosan kimondani: gyermekkorom ideje, a nagy népi demokratikus átalakulások szelleme sajnálatosan nem kedvezett a hagyományos értékeknek, bár azt hirdette, hogy »mindent az emberért«. Egy egész sor európai hírű szakember húzta meg magát, egyszerű tanári dokk-köpenybe bújva, értelmük megannyi sziporkáját küldve felénk, minket pedig vakká és süketté tett a korszellem.” Tanári munkája mellett Kalotaszegen végzett néprajzi gyűjtéseket. Eredményeit a Faragó Józseffel és Nagy Jenővel közösen írt kalotaszegi magyar népviselet című kiadványban tette közzé 1977-ben. Kolozsvári évei alatt tudatosan rendezgette korábbi csíki gyűjtéseit. Legjelentősebb dolgozatai 1977-ben jelentek meg Életforma és anyagi műveltség. Néprajzi dolgozatok, gyűjtések, adatok. 1930–1975 című gyűjteményes kötetében a Kriterion néprajzi könyveinek sorozatában. Megjelenését a szerző nem érte meg. Azelőtt egy évvel a könyvhöz még előszót írt, amelyben szükségét érezte, hogy az olvasónak megmagyarázza anyaggyűjtő munkájának indíttatását: „Nem valami romantikus parasztábránd vezetett bennünket – írja –, de tudtuk, hogyha ismerni és érteni akarjuk a mai falu társadalmában végbemenő nagy átalakulásokat, ehhez az út a nép alkotó szelleméről tanúskodó anyagi és szellemi értékek megismerésén és megbecsülésén keresztül vezet. Tudtuk, hogy a gyűjtött anyagnak nem mint holt múzeumi tárgynak van létjogosultsága, hanem mint a nép által a maga szükségletére és szépérzéke szerint teremtett szellemi és tárgyi valóságnak. S amit a nép múltjának sokszor viharos évszázadai alatt alkotott, legyen az népdal, néptánc, szokás, viselet, szerszám, épület vagy esetleg egész település, annak valamilyen formában bele kell épülnie mai életünkbe.” Gondolatainak időszerűsége mit sem veszített frissességéből. Vámszer Géza munkásságának számottevő része a totalitárius rendszer ideológiája és kortársainak közömbössége miatt kiadatlan mAradt. E páratlan szorgalommal és kitartással összegyűjtött dokumentációs anyagot halála után lánya, Vámszer Márta Kolozsváron és Kelemen Ferenc Marosvásárhelyen őrizte meg. Életművének jelentős része, a Vámszer-hagyaték 1997-től a Kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság dokumentációs központjában található és tanulmányozható. A Pallas-Akadémia Kiadó 2000-ben adta ki Vámszer Géza Helytörténeti adatok a hajdani Csík vármegye (Csík, Gyergyó, Kászon) településtörténetéhez című könyvét dr. Pozsony Ferenc előszavával, majd 2007-ben jelentette meg újra Csík vármegye településtörténete. Helytörténeti adatok címmel – olyan könyvet óhajtva olvasói kezébe adni, amellyel nemcsak a nagy néprajzkutató emlékének tiszteleg, hanem a kiadó alakulásakor megfogalmazott, egyik legfontosabb célkitűzésének – nevezetesen a régió- és helytörténeti munkák felkutatása és megjelentetése – is eleget tesz. A korábbi kiadással szemben, ez kiegészült Szőcs János jegyzeteivel. „Nem lebecsülendő értékek hordozója a Vámszer Géza munkája – magyarázza Szőcs János a jegyzetek szükségességét. – Csík és települései történetéről ma jóval többet tudunk, mint amennyit szerzőnk tudott. Ismereteink pontosabbak, mert azóta egy sor forráskiadvány, történeti munka, néprajzi tárgyú könyv látott nyomdafestéket. Leginkább ezek figyelembevételével tehettük meg kiegészítéseinket, pontosításainkat. Ha a felmerülő kérdésekre ma pontosabb választ tudunk adni, akkor nyilvánvaló, hogy meg is kell tennünk azt.” Hargita Népe (Csíkszereda) 2016. augusztus 30.Nemzetközi hadtörténeti szimpóziummalRománia háborújára emlékeznek Vasárnap kezdődött és holnap ér véget a Románia 1916. augusztusi első világháborús hadba lépésének centenáriuma alkalmából szervezett, magyar és román történészek részvételével rendezett nemzetközi hadtörténeti szimpózium, melynek első napi előadásait a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi karának épülete látta vendégül. A rendezvénysorozat tegnap, valamint ma Brassóban határjárással és dokumentumfilm-bemutatóval folytatódott. A tudományos program holnap Marosvásárhelyen, a Bernády Házban tartandó előadásokkal zárul, illetve itt is bemutatják az 1916 – Erdélyi elégia című dokumentumfilmet. A vasárnapi tudományos program Koszta István hadtörténelmi író, újságíró köszöntőjével vette kezdetét, majd a résztvevőket a házigazda Sapientia részéről Dávid László rektor, a főtámogató Csíkszeredai Magyar Főkonzulátus nevében Lukács Bence Ákos konzul, az Erdélyi Múzeum-Egyesület részéről Sipos Gábor elnök üdvözölte. Az első világháború keleti frontjain készült eredeti fotókból álló kis kiállítás is nyílt, melyet Cseke Gábor író nyitott meg. A román hadba lépés 1916. augusztus 27-én a Román Királyság az antant hatalmak oldalán belépett az első világháborúba, Erdély megtámadásával. Az akkor hét és fél milliós lakosságú Románia lélekszámához képest óriási, 800 ezer fős hadigépezetet állított fel mintegy 400 ezer fegyveressel. Ennek háromnegyede indult meg az Osztrák-Magyar Monarchia ellen, hogy megkaparintsa a régóta áhított Erdélyt. Ma már tudott, hogy a román támadás egyáltalán nem váratlan árulás volt, a meglepetés csupán annyi volt benne, hogy a románok a Monarchia hadvezetése által vártnál két héttel korábban támadtak. Bukarest addig papíron ugyan a központi hatalmak szövetségese volt – a hármas szövetség kültagjaként már 1883 óta, és legutóbb 1913-ban írta alá Károly király a szövetségi szerződést Németországgal és a Monarchiával, de ezt a német származású Hohenzollern-ági román uralkodó sosem ratifikáltatta a Bukaresti parlamenttel. Az első világháború kitörésekor Románia már eleve a semlegességet választotta, és a németbarát Károly halála, illetve Ferdinánd trónra lépése után egyre erőteljesebbek lettek az antantbarát hangok. A papíron létező német–osztrák–magyar szövetség a szerződés titkossága miatt nem volt szélesebb körben ismert. A monarchia hadvezetése tisztában volt azzal, hogy Erdélyt csak látszólag védik jól a Kárpátok, a sok szoros és hágó számos átkelési lehetőséget kínált egy támadás eshetőségére, erődrendszer kiépítésére viszont nem volt pénz, továbbá számos katonai vezető gyanakvását elaltatta az 1883-as szövetségi szerződés. A még a háború előtti tervek azzal számoltak, hogy a védtelen hágókon beözönlő románokat az erdélyi népfelkelők, csendőrök és kisszámú katona feltartóztatja a Maros–Kis-Küküllő vonaláig, amíg a Monarchia erősítése meg nem érkezik. Lényegében így is történt. Bukarest hosszas sürgetésre 1916. augusztus 17-én aláírta a titkos szerződést az antanttal, elkötelezve magát a hadba lépésre és arra, hogy semmi esetre sem köt különbékét a központi hatalmakkal, cserébe pedig megkapja Magyarország területét egészen a Tiszáig. Ám a románok eltaktikázták magukat, túl sokáig vártak, lekéstek az orosz Bruszilov- offenzíva első feléről, amelynek célja a központi hatalmak összeroppantása volt – jobb időzítéssel kiüthették volna a négy fronton is a csodával határos módon kitartó Ausztria-Magyarországot. Végül augusztus 27-én éjszaka 300 ezer emberrel 18 különböző ponton, csaknem tízszeres túlerővel rohanták le a szinte teljesen védtelen Erdélyt, miközben a Monarchia két- három millió fős hadserege három fronton harcolt. Szeptember közepéig a támadók elfoglalták Brassót és Csíkszeredát is, miközben az Erdély felmentésére átdobott 9. német és az összeszedett 1. osztrák–magyar hadsereg lassan tudott felfejlődni, mert a vasútvonalat leterhelték a menekülők. Szeptember közepére azonban a központi hatalmak hadseregei is felkészültek a válaszra, és bár létszámuk alulmúlta a románokét, harcértékben messze erősebbek voltak. Az orosz fronton edződött monarchiabeli katonák és a Falkenhayn által vezetett német hadsereg nagy erővel tört előre, és városról városra felszabadította Erdélyt. Időközben az Ókirályságban mAradt százezres román hadsereg sorsa sem alakult jobban, amelynek a bolgár–román határt kellett volna tartania az erdélyi offenzíva ideje alatt: az August von Mackensen német tábornok által megszervezett Dunai Hadsereg nemcsak a románokat, hanem a felmentésükre érkező orosz seregeket is szétverte. A románok védekezésre kényszerültek Erdélyben is, de nem bírták a nyomást, az osztrák–német–magyar csapatok három hét alatt tönkreverték őket. Októberben a harcok már áthelyeződtek a Román Királyság területére. A román ellenállás villámgyorsan felmorzsolódott, Mackensenék október végén bevonultak Konstancára, az erdélyi hadsereggel egyesülve pedig a központi hatalmak seregei elfoglalták a Bukarest környéki erődrendszert is, és 1916. december 6- án bevonultak a román fővárosba. A román hadsereg csaknem teljesen megsemmisült, Ferdinánd király Jászvásárra menekült, az ország teljes meghódítását csak a megérkező cári seregek, valamint az angol és francia fegyverszállítmányok tudták megakadályozni. A front megmerevedett, a Román Királyság háromnegyede német és osztrák–magyar megszállás alá került: a németek rengeteg kőolajat termeltek ki a román mezőkről, a monarchia pedig tulajdonképpen az innen nyert élelmiszerkészletekből tudta ellátni hadseregét a következő évben. A román hadsereg francia kiképzőtisztek és fegyverzet segítségével jelentősen megerősödött, azonban Oroszországot 1917 végére kiütötte a háborúból a bolsevik hatalomátvétel, a románoknak egyedül pedig esélyük sem volt. Ezért Ferdinánd fegyverszünetet, majd 1918 májusában békét is kötött a központi hatalmakkal, amelynek értelmében Bulgária megkapta Dobrudzsát, a Monarchia pedig mintegy 5600 négyzetkilométernyi határsávot a Kárpátokban, míg Romániát Besszarábiával kárpótolták. Ferdinánd azonban ezt a békeszerződést sem ratifikáltatta a parlamenttel, és a hadsereget sem szerelte le, hiába írta elő azt az egyezmény. Így a Monarchia tervei között szerepelt, hogy 1918 őszén erővel szerez érvényt a lefegyverzésnek, erre azonban a központi hatalmak veresége és Ausztria-Magyarország szétesése miatt már nem kerülhetett sor. A román hadsereg pedig ismét megindult Magyarország ellen, másodszor már sikerrel. Diplomáciától a gazdasági vonatkozásokig A szimpózium keretében vasárnap Románia hadba lépésének diplomáciai előzményeiről Hajdu Tibor Budapesti kutató értekezett. A nagy orosz visszavonulás és a román beavatkozás dilemmáját Cosmin Ionita Bukaresti történész előadása dolgozta fel. Románia helyéről az osztrák-magyar vezérkar stratégiai tervezésében Pollmann Ferenc Budapesti tudományos kutató mutatott be előadást. A romániai zsidóság első világháborús részvételéről Lucian Nastasa-Kovács Kolozsvári kutató értekezett. Báró Arthur Arz von Straussenburg vezérezredesről, az Osztrák-Magyar Monarchia haderejének utolsó vezérkari főnökéről és megbízott főparancsnokáról, Erdély védőjéről Balla Tibor Budapesti hadtörténész adott elő, Románia hadba lépésének a dunai hajózásra gyakorolt hatásáról a szintén Budapesti Krámli György kutató tartott előadást. Nastasa-Kovács Annamária Kolozsvárról dokumentumértékű fényképeket bemutató előadással jelentkezett. A rendezvénysorozat tudományos programjának holnap délután, a Bernády Házban 16 órától esedékes záró részében Nagy Botond Sepsiszentgyörgyi levéltáros A háború megjelenése a határszéli Háromszék vármegye gazdasági mutatóiban címmel tart előadást. Erdélyi vasúti alkalmazottak a nagy háború forgatagában címmel Gidó Csaba Székelyudvarhelyi kutató értekezik. A román betörést követő menekülés kutatásának forrásait Veres Emese Budapesti kutató előadása mutatja be, míg A román betörés történetének forrásai a Marosvásárhelyi református levéltárban címmel Berekméri Árpád-Róbert tart előadást. Az értekezéseket követően Koszta István és Marossy Géza 1916 – Erdélyi elégia (Székely Kálvária) című dokumentumfilmjét is bemutatják. Benedek István Népújság (Marosvásárhely) 2016. október 1.Cseke Gábor 75Cseke Gábor (Kolozsvár, 1941. július 29.) költő, író, újságíró. Szülővárosában a Brassai Sámuel Líceumban 1957-ben érettségizett, magyar irodalom szakos tanári képesítést a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett 1962-ben. Az egyetem elvégzése után az Ifjúmunkás belső munkatársa, 1968-tól – Dali Sándor után – 1979-ig főszerkesztője volt, később az Előre szerkesztőjeként működött. A Forrás-sorozatban 1967-ben verskötettel jelentkezett (Déli harang), majd 1969-ben az Elveszett birtokok cíművel. Próbálkozott az 1950-es években lejáratott „termelési témák” költői megközelítésével (Levelek a brigádból). Karcolatai, elbeszélései Tornác címmel 1970-ben jelentek meg. Ló a pincében címmel lefordította Ovidiu Zotta ifjúsági regényét (1975). A tuskó című gyermekregénye (1979) versekkel tarkított lírai történet. Érzelmes levelek című regénye Ellenállás című újabb verskötetével egy évben, 1980-ban jelenik meg. Ugyanebben az időszakban látnak napvilágot: Bármely rendelést vállalok (regény, 1982); Az ítélet születése (versek, 1983); A megtalált kulcs (elbeszélések, 1989); A bozót (regény, 1989); Álruhában. Mai kalandok, riportok (1989). A rendszerváltás után a Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben (2009) című vallomásos munkájával jelentkezik, s megkezdi addigi lírikusi életműve összegzését is: Tükörterem (válogatott versek, 2005); Lírai tőzsde. Fontos versek (2006); Szerpentin vándora. Szigorúan válogatott versek, 1967–2010 (2010). Szintén a rendszerváltás után, 2003-ban jelenik meg a Periszkóp Pál–Bakter Bálint (Szonda Szabolcs–Cseke Gábor): Robogni örök úthengeren, avagy Mit vétettek a dáliák? című, játékosan „feleselő” verskötet is. Lefordította M. F. Ṣandru válogatott verseit (A nagy teremben, 1989). A Romániai Magyar Szó hétvégi mellékletét szerkesztette, majd társszerkesztője a Café Főnix internetes irodalmi portálnak. Csíkszeredában él. Cs. G. hétköznapi glóriája Nézhetne farkasszemet a világgal. Nézhetne fölszegett fejjel, dacos komorsággal, mint aki már semmitől sem fél. Nézhetne vádlón, amiért ily terhet rótt rá a sors. Nézhetne fájdalmas keserűséggel, hiszen semmit sem úgy akart, ahogy éppen történt, és nincs nagyobb csalódás, mint az elfüstölgő szerelvény után küldeni egy utolsó sóhajt. Dolgos élete terhét lerakhatná immár a csíkszeredai park valamelyik padjára, nem orozná el onnan senki. De valami divatlan konoksággal cipeli tovább, és szerkeszt, olvas, közöl, ír és levelezik ellenállhatatlanul. Számomra attól rokonszenves, hogy nem csinál titkot semmiből. Amikor pedig sem a föld, sem a víz, sem a levegő helyzete nem egészen tiszta: sem eredet, sem képlet, sem birtoklás tekintetében. Holott napnál világosabb, hogy igazán csak kiterített kártyákkal érdemes nyerni. Ami ennél is derekasabb: veszíteni is ugyanígy, de ezerszer acélozottabb lélekkel. Vannak emberek, akiket folyamatosan valamiféle hétköznapi glória leng körül. Jó velük lenni, akkor is, ha több száz kilométerre élnénk egymástól. Születésnapjára gondolva újraolvastam egyik nagyon fontos könyvét, és néhány nekem tetsző szövegrészt ideválogattam. Ha valaha megalkotják a romániai (szórvány-, tömb- és össz-vissz-) magyar lapszerkesztő szobrát, az egyik lehetséges „modell” Cseke Gábor lehetne. Isten éltesse! Bölöni Domokos Cseke Gábortól idézetek: „Emlékezni kell – mindenki ezt szajkózza. De azért ne legyen szégyen farkasszemet nézni azokkal az emlékeinkkel sem, amelyek, úgy tűnik, nagyon nemkívánatos vendégeink. Úgy képzelem az életet, mint egy többé-kevésbé tágas szobát, amely kitartó növekedésünkkel ugyanolyan kitartóan egyre jobban összeszorul körülöttünk, levegője mind szennyezettebb, fojtogatóbb, az ember egy idő után legszívesebben elmenekülne belőle, saját vétkeit próbálja felsorjáztatni, amiért e szorongatott helyzetbe jutott, vagy ha erre képtelen, akkor megkeresi azt a személyt, akire ujjal mutogathat, akitől – szerinte – minden rossz eredendően származik. 1962-től, ahogy kiléptem az egyetemről, egyfolytában újságot írtam, szerkesztettem. Mintha egyébre nem is lettem volna jó… Igazából nem is nagyon vágytam más foglalatosságra. Az újság volt az egyetlen és az utolsó szerelem. Amely értelmet adott életemnek, és amely jégre vitt. A mi generációnk józanabb része, amely jobbára kifelé gyalogol az életből, belátta azt, hogy a következő húsz-harminc évben már nem ő fogja megváltani a világot, s nem is ágál igazán az első sorokban, nem akarja magát néptribunnak láttatni különböző hordókon és magaslati dobogókon. Én személy szerint például elismerem azt, hogy menthetetlenül és tagadhatatlanul része voltam egy gépezetnek, amely sakkban tartotta az embereket, olyan eszmények mellett agitált, amelyek a valóságban akkor már papíron is csak alig léteztek. Bármilyen enyhén és emberarcúan, avagy a kényszerű helyzetektől megszorongatva, máskor akaratlanul, a beláthatatlan következményekkel nem számolva kereszteztem ezzel mások sorsát, a történteket nem lehet semmissé tenni. Erényt sem illő belőle kovácsolni. Egy dolgot lehetséges: lehajtani a fejet. És várni, hogy az utánunk következők, akik kezébe most már lassan átcsúszott minden meghatározó kormányzórúd, a továbbiakban ne ránk, eltűnőkre mutogassanak, hanem igenis, feleljenek mindazért, amit a rendszerváltás után a hataloméhség örök törvénye szerint a közösség ellen napról napra, a mi tévedéseinkre kísértetiesen emlékeztetve maguk is elkövettek.” (Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben, Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2009) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. január 3.Áll a bál az RMDSZ-es sajtónálPetíció indult hétfőn a Progress Alapítvány által kiadott Erdélyi Riport portál megszüntetése ellen. Nem ez az egyetlen újdonság az RMDSZ-es sajtó háza táján: menesztették a szintén a Progress által kiadott Maszol.ro portáltól többek között Ágoston Hugó vezető publicistát, ugyanakkor Nagy-Debreczeni Hajnal már nem Kelemen Hunor szövetségi elnök sajtótanácsosa, hanem a Progress vezetője. Érdekes változások mentek végbe az elmúlt időszakban az RMDSZ-közeli médiában, de váltás történt a szövetségi elnök közvetlen környezetében is sajtóvonalon. Az Erdélyi Riport szerkesztősége december 29-én közzétett nyilatkozatában hozta nyilvánosságra, hogy kiadója, a kolozsvári Progress Alapítvány 2017. január 1-jétől anyagi okok miatt meghatározatlan időre szünetelteti a portál működtetését, a munkatársakkal pedig szerződést bont. A karácsony előtt közölt döntés nyomán a részben Nagyváradon szerkesztett portál stábja arra kérte az RMDSZ által működtetett alapítványt, hogy a jogok átadásával, jelképes eladásával adjon lehetőséget számukra a 14 évnyi munka folytatására új befektetők, támogatók bevonásával. Az Erdélyi Riport 2002 őszén hetilap formájában jött létre Nagyváradon a Scripta Rt. kiadó gondozásában, alapítói közül ma Simon Judit és Szűcs László dolgozik a lapnál. 2009 tavaszán a Riport Kiadó Kft. vette át a lapot, később a Kós Károly Alapítvány, majd a nyomtatott változat megszűnése után a Progress Alapítvány adminisztrálta. A szerkesztőség úgy véli, olyan érveket, kulturális értékeket – például számos témában közölt riportsorozat – tudnak felsorakoztatni létjogosultságuk mellett, amelyek szerintük minden bizonnyal elkerülték a döntéshozó figyelmét. Emellett fontosnak tartották emlékeztetni arra, hogy a 2015 áprilisában megszűnt nyomtatott hetilap, illetve szerkesztői szinte valamennyi fontos magyar sajtószakmai elismerésben részesültek, szerkesztői és állandó szerzői pedig mintegy harminc könyvet publikáltak. Szűcs László, az Erdélyi Riport főszerkesztője a Krónikának hétfőn elmondta, „erős kifejezés" lenne azt mondani, hogy tárgyaltak a kiadó vezetésével, amikor az gyakorlatilag közölte, hogy kiszállnak a portál további finanszírozásából. „Amikor elhangzott, hogy kifejezetten anyagi okokból szüntetik meg, én azt mondtam, ha nekik nem kell az online lap kiadói joga vagy a weboldal használata, mi hajlandók vagyunk átvenni akár jelképes összegért is, ezt követően pedig akár egy civil szervezetet bejegyeztethetünk a működtetésére. A kiadó vezetője akkor azt mondta, nem látja akadályát. Most várom a jelentkezését" – közölte Szűcs. Mint kifejtette, Nagy-Debreczeni Hajnal, a Progress Alapítvány vezetője azt mondta, a cél az, hogy archiválják az oldalt. „A munkatársak részéről egyértelmű, hogy mindenki folytatni szeretné, sőt olyanok is jelentkeztek, hogy dolgoznának nekünk, akik eddig nem voltak szerzők" – tette hozzá. Szűcs azt is közölte, ha nem engedik át a névhasználatot vagy az oldalt, „nem nagy dolog" kitalálni egy új oldalt és nevet, amelyen jeleznék, milyen felületnek az utódja. Hétfőn egyébként Demény Péter költő kezdeményezésére petíció indult azzal a céllal, hogy a Progress gondolja át az Erdélyi Riport megszüntetéséhez vezető döntését. Az aláírók szerint – akiknek száma kedd reggelig megközelítette a háromszázat – az online felületen „minden ellenkező híreszteléssel szemben kiegyensúlyozott, tárgyilagos írások jelentek meg". Az Erdélyi Riport megszüntetési szándékával egy időben változások történtek az RMDSZ-es alapítvány másik portáljának, a Maszolnak a háza táján is. A Krónika értesülései szerint önként távozott a portáltól Lázár Lehel lapigazgató, ugyanakkor menesztették Ágoston Hugó vezető publicistát és Gál Mária főmunkatársat. (Egy decemberben indult petíció aláírói éppenséggel cenzúrával vádolták meg a Maszol.ro-t, miután az megtagadta Gál Máriának a Szijjártó Péter külügyminisztert bíráló jegyzete közlését). Ágoston Hugó – aki a Maszol elődjének, az Új Magyar Szó napilapnak az alapító főszerkesztője volt – a Krónikának elmondta, december 19-én Nagy-Debreczeni Hajnal kiadóigazgató telefonon közölte vele, hogy köszöni az eddigi munkáját, és gazdasági okokra hivatkozva bejelentette: nem hosszabbítják meg a szerződését. Az erdélyi magyar sajtóban egyedi, 12 állandó és több bedolgozó munkatárssal rendelkező, naponta két publicisztikával jelentkező véleményrovat ötletgazdája és vezetője elmondta, bizonyos jelek alapján fel volt készülve erre, és korábban maga is fontolgatta lemondását, de azzal áltatta magát, hogy még normálisan tudják működtetni a rovatot. „Utána pedig, amikor szinte bizonyossá vált a dolog, elhatároztam, hogy nem kímélek meg senkit az eltávolításommal járó kellemetlenségektől és az erkölcsi következményektől" – jelentette ki lapunknak a közismert publicista. „Visszautasítom a gazdasági okot, hiszen helyettem és a rajtam kívül menesztett újságírók helyett újak jönnek, tehát anyagi okokról nem lehet szó" – fogalmazott Ágoston Hugó, aki elmondása szerint ezt telefonon közölte is Nagy-Debreczeni Hajnallal, és írásbeli indoklást kért, melyet nem kapott meg. „Miután telefonon felmerült, hogy gazdasági okok miatt rúgnak ki, ezt kikértem magamnak, és azt mondtam, azonnal nyílt levélben párhuzamot vonok a Népszabadság megszüntetésével, mert azt is gazdasági okokkal indokolták. Ekkor már a levelében az igazgató asszony nem hivatkozott gazdasági okokra. A baj az, hogy nem hivatkozott semmire, tehát nem indokolták meg, hogy miért kell mennem" – mondta Ágoston. Az általa írt levélre – melyet lapunkhoz is eljuttatott – a kiadó csupán annyit válaszolt, hogy mivel szerződése lejárt, nem áll módjában meghosszabbítani azt. „Egészen biztosan nem azért menesztett az RMDSZ lapja, mert RMDSZ-ellenes cikkeket írtam. Erről szó sincs, nem írtam és nem is fogok írni RMDSZ-ellenes cikkeket, egyrészt mert nem tévesztem össze az RMDSZ-t a vezetőivel, másrészt mert fontosabbnak tartom közösségünk képviseletét akár a személyes dolgaimnál is. Viszont másfelől korábbi reakciók a legmagasabb szinteken és az utóbbi hónapok fejleményei inkább azt jelezték, hogy a magyar kormány politikájának, legfőképpen a gyűlöletkampánynak és a sajtóval való bánásmódnak, a Népszabadság megszüntetésének a bírálata az ok" – jelentette ki a Krónikának Ágoston Hugó. Hozzátette, tudomása szerint hozzá hasonlóan a portál több neves publicistáját – Gál Máriát, Sebestyén Mihályt, Krebsz Jánost és Cseke Gábort – értesítette még arról Cseke Péter Tamás főszerkesztő, hogy nem tartanak igényt a munkájukra. Ágoston Hugó elmondta, tudomása szerint a publicisták közül Székedi Ferenc jelezte a Maszolnak, hogy a történtek fényében nem folytatja a munkát. Lapunk úgy tudja, nem közöl többet a Maszolon Demény Péter sem, a riportos petíció elindítója. Nagy-Debreczeni Hajnal, a Progress Alapítvány elnöke hétfőn az Erdélyi Riport kapcsán lapunknak elmondta, a print kiadás 2015-ös megszüntetése nyomán közölték a szerkesztőséggel, hogy menjenek át online változatba, ezt pedig egy év alatt futtassák fel. „Ez azonban nem sikerült, a napi 150–200-as látogatottság ugyanis a gyengébbnél is gyengébbnek minősíthető. Ezért az a döntés született, hogy egyelőre ilyen formában nem működhet tovább a portál. Ugyanakkor megvizsgáljuk annak a lehetőségét, hogy milyen változások lennének szükségesek a portál jobbá, olvasottabbá tétele érdekében" – jelentette ki Nagy-Debreczeni Hajnal, aki az Erdélyi Riport megszüntetése ellen indult petíciót kommentálva hozzátette: a döntés már megszületett az online felület működtetésének szüneteltetéséről; mindez egy munkakönyves alkalmazottat érint, a többi szerzői jogdíjjal állt alkalmazásban a portálnál. A Progress vezetője a Maszolnál történt változásokról elmondta, Ágoston Hugó szerződése december 31-én lejárt, Lázár Lehel távozása pedig közös megegyezéssel történt, ám mivel ezek a kiadót érintő belső döntések, részletesebben nem kívánja kommentálni őket. Egyébként a Progress 2015-ben 497 ezer lej (110 ezer euró) támogatásban részesült az RMDSZ részéről. Lemondott az RMDSZ-elnök sajtótanácsosa Nagy-Debreczeni Hajnalt megkértük, erősítse meg vagy cáfolja ama értesülésünket, miszerint lemondott Kelemen Hunor RMDSZ-elnök sajtótanácsosi tisztségéről. „Ez hülyeség. Nem nyilatkozom erről. Majd ha lesz hivatalos tájékoztatás az ügyben, akkor a Krónika is megkapja" – érkezett a válasz. Lapunk információi szerint Nagy-Debreczeni Hajnalnak az RMDSZ-elnök mellől történt távozása azzal állhat összefüggésben, hogy a korábbi televíziós újságíróról 2015-ben kiderült: évekig javadalmazásban részesült a Kolozsvári Rádió alkalmazottjaként, holott ott érdemi munkát nem végzett. A botrány kirobbanását követően Kelemen kommunikációs tanácsadója kitartott amellett, hogy a két tisztség nem összeférhetetlen egymással, majd 2015 áprilisában lemondott a rádiónál 2010 augusztusától betöltött munkahelyéről, ahová a közszolgálati televíziótól való áthelyezése útján került. Balogh Levente,Pap Melinda,Rostás Szabolcs kronika.ro 2017. január 10.Fölösleges jajveszékelésAz elmúlt napokban igen nagy volt az ajvékolás a balliberális magyar sajtóberkekben, határon innen és túl, annak kapcsán, hogy ideiglenesen megszűnt frissülni az Erdélyi Riport című portál és két külmunkatárstól megvált a Maszol.ro. A túldimenzionált, hisztérikus, világvége-hangulatot gerjesztő riogatások hátterét Borbély Zsolt Attila írása világította meg portálunkonMeggyengült balliberális hadállások Erdélyben. A józan, kimért és a hőzöngést helyre tevők egyéb reagálások sorából a Rostás Szabolcsét és a Farkas Rékáét érdemes még kiemelni, előbbi a Krónikában jelent megSajtó ideát is van címmel, utóbbi a HáromszékbenPártunk és a sajtócímmel. Mindhárom cikk olvastán olyan halvány érzés támad a kellően szkeptikus emberben, hogy miközben a balliberálisok a saját médiatáborukat ért „szörnyű justizmordot” lihegik túl, aközben a nemzeti oldalon kész tényként fogadják el sokan, sőt egyesek máris ünneplik, hogy a „nemzetellenes álbaloldal” visszaszorulóban van, de legalábbis egy megérdemelt és kívánatos csapás érte. Holott ez koránt sincs így, véleményem szerint. A száraz tények: az Erdélyi Riport akkor is egy nagyon szűk körben olvasott hetilap volt, amikor még megjelent nyomtatásban. Amióta pedig csak online olvashatók az itt publikált írások, azóta szinte csak az RMDSZ belköreiben, de ott is inkább csak az MSZP-SZDSZ-es körökhöz láncolódott vagy Bukarestben szocializálódott értelmiségiek és pártkatonák számára volt „kötelező háziolvasmány” Parászka Boróka és társai publicisztikája. Való igaz, a magyarországi balliberális oldal sűrűn hivatkozott a Riportra mint „mértékadó erdélyi fórumra”. Miközben a portál olvasottsága igen alacsony volt. A Maszolnál pedig egyetlen online-szerkesztő adta be a felmondását, önként, ismeretlen okokból, illetve két külsősnek már nem hosszabbították meg a külmunkatársi szerződését. A szerkesztőség anyagi okokra, az érintettek politikai indokra hivatkoznak, de valószínűleg mindkettő helytálló. Ágoston Hugó és Gál Mária egyszerre volt drága és népszerűtlen, egy idő után nyűggé váltak a kolozsvári szerkesztőség számára. Az egyik Bukarestből osztotta az észt, a másik Budapestről, az erdélyi magyar valóságtól elrugaszkodva. Ágoston ráadásul a régi kommunista pártpropaganda egyik utolsó mohikánjaként pöffeszkedett a „vezető publicista” pózban, úgy, hogy körbevette magát hasonszőrűekkel. Ezek közül egyesek most vele szolidarizálva sértődtek meg és tűntek el a portál impresszumából (Székedi Ferenc, Cseke Gábor), mások viszont az új „vezető publicista”, Ambrus Attila (aki ezer szállal kötődik az RMDSZ-hez) mellett folytatják azt, amit 1989 előtt és után folytatólagosan követtek el: Bogdán Tibor, Bíró Béla, Zsehránszky István. A magyarországi kapcsolat sem szűnik meg, hiszen az ámokfutó, határon innen és túl vállalhatatlan Gál Mária (Parászka Boróka alteregója) helyett a kacskaringós politikai karriert megfutott Bálint-Pataki József és a népszabadságos Papp Sándor Zsigmond fogja a maszopos-szadeszes diskurzust nyomni. A lényeg: sem a Maszol pártfüggősége (RMDSZ), sem a tartalma nem fog változni, erre garancia a főszerkesztő személye, aki továbbra is a hűséges pártkatona Cseke Péter Tamás. Talán kevesebbszer fog megjelenni a portálon az „orbánkormány” szitokszóként, meghálálva a decemberi kampányban az RMDSZ-nek nyújtott támogatást. Érdemes megemlíteni, hogy a fentebb hivatkozott három cikk közül kettőben a szakmai szolidaritás hangja is tetten érhető, mikor is szerzőik az „állásukat vesztett” kollégák iránti együttérzésüket fejezik ki. Hadd oszlassuk el gyorsan az aggodalmakat: csakis némi pluszjövedelemtől esnek el azok, akik nem fognak publikálni innentől a Riport.ron – amely csak ideiglenesen szünetel, mint már jeleztük – és a Maszol.ron. A szóban forgó személyek mind zsíros fizetésekből (pártfunkciókban, állami és önkormányzati állásokban) vagy szép nyugdíjakból tengették eddig is az életüket, nem szorultak rá a két orgánumtól kapott honoráriumokra. Amelyek közpénzekből származtak – ezt már sokan megírták a két médium tulajdonosi háttere kapcsán. Az RMDSZ gondoskodni fog róluk, nem kétség. Attól sem kell félni (vagy annak sem kell örülni?), hogy nem jut publikálási tér számukra, ha továbbra is formálni akarják a közvéleményt (vagy továbbmanipulálni?). Ne legyünk naivak: a magát balliberális oldalnak nevező politikai bűnszövetség propagandájának útját igen magas szintekről, nemzetközi hátszéllel egyengetik, ráadásul Romániában a többségi hatalom közvetlenül is érdekelt a magyar nemzeti önbecsülést tudatosan roncsoló műhelyek fenntartásában. R. B. M. itthon.ma//szerintunk 2017. január 21.ÉrtékteremtőkSzékely Ferenc ötödik interjúkötete Hálás műfaj az interjú. Beszélgetős műfaj lévén, különösen a tévében és rádióban használják előszeretettel. Az írott sajtósok is kedvelik. Az olvasó és hallgató is szereti, mert az emberi gyarlóság már csak olyan, hogy szeretünk mások gondjairól, bajairól hallani, olvasni, hátha gyógyírt találunk, akár icipicit is, a sajátunkra, de ha kárörvendezhetünk, azt sem vetjük meg. Magam is szeretek interjúkat, beszélgetéseket olvasni, hallgatni, mert mindig azt remélem, olyasmit tudok meg a beszélgetés alanyáról, amit eddig nem, még ha ismerem is valamennyire életét, munkáját. De nem csak a megkérdezett, a kérdező személye is árulkodó. Jól s jót kérdezni nem könnyű. Ehhez az interjúalany kiválasztása jelzésértékű. Ha kiforrott személyiségeket faggat a kérdező, saját érdeklődési köréről árulkodik elsősorban. Az sem mindegy, hogy a kultúra vagy valamelyik egzakt tudomány képviselője, ugyanis minden beszélgetés hatalmas és időigényes felkészülést igényel az adott személy életművéből. Hiszen csak így tudhat meg többet az olvasó, hallgató, így ismerheti meg az alanyt. Tehát a kérdező kicsit író, kicsit festő, kicsit orvos vagy mérnök stb. kell legyen ahhoz, hogy ráérezzen az író, festő, orvos stb. lényének lényegére, és továbbadja azt nekünk, olvasóknak, hallgatóknak.Székely Ferenc immár ötödik könyveként is az interjú műfaját választotta. Számvetések ezek a beszélgetések, hiszen az alanyok mögött gazdag életmű áll, s születésnapjukon erről az értékteremtő munkáról kérdezősködött. Ő azt vallja, egyetemes magyar nemzetben gondolkodik. Ez úgy igaz, hogy az erdélyi alkotókat faggatja elsősorban, éljenek akár szülőföldjükön, akár távoli vagy közeli országokban, ám az egységes magyar kultúrába betagolódva. Erdély, és gondolunk itt a történelmi Erdélyre, amelynek része volt a Bánát és a Partium is, ezeréves történelme során ezrekben számolható nagyságokat adott nekünk és a nagyvilágnak. Hosszú a sora azoknak az erdélyi művészeknek, tudósoknak, gondolkodóknak, akik a magyar nyelv határain túl az emberiség egyetemes kultúráját, tudományát gazdagították, és számontartja őket a világ. És vannak, akik még köztünk élnek, akiket még megkérdezhetünk, hogy miért is olyan fontos számukra a szolgálat, az anyanyelv, a népművészet, a színház vagy irodalom szolgálata, a lelkek gondozása. Székely Ferenc ezt tette, szerényen, tisztelettel, lényegre törően faggatta őket, és portrékká formálódtak a beszélgetések, melyek java része a Háromszékben is megjelent. Első interjúkötete, A megmentett hűség egy adott földrajzi tájegységhez, a Sóvidékhez kapcsolódik (25 beszélgetés Sóvidéken született, onnan elszármazott vagy ott dolgozó jeles személlyel), a többinél az Idő a mérvadó: a kerek születési évforduló: 60, 65, 70, 75, 80 és annál is több év betöltése. A következő kötetek: A szülőföld ölében (2014), Harangszó a szélben (2015), Égbe nyúló kapaszkodó (2015). Nemrég megjelent beszélgetőkönyve az Őrhelyen gyújtott jeltüzek (2016) Olosz Katalin, Bágyoni Szabó István, Demeter József, Kincses Elemér, Balla Tamás, Péntek János, Fazakas Tibor, Kallós Zoltán, Gazda József, Bodor Ádám, Cseke Gábor portréit tartalmazza. Valamennyi kötet üzenetet hordoz – érdemes tovább folytatni. KUTI MÁRTA Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. február 11.Egybefonódó jeltüzek„… az a valamennyire egész ember, kinek könnyű a toll s nem nehéz a kasza” – idézi Benedek Eleket a 65. születésnapján önmagával interjút készítő Székely Ferenc. És reflektál is Elek apó intelmére: „Hogy nekem mennyire könnyű a toll, azt mások döntik el, a kasza viszont ott lóg a csűr oldalán, sokszor veszem kézbe”. Egy ideje persze a tollat nála is felváltotta a számítógép, ami előny meg hátrány is, hiszen a digitálisan feltett kérdések és válaszok révén eltűnhet a személyes beszélgetés varázsa, viszont a technikának köszönhetően könnyen áthidalható a távolság a dialógust folytatók között. Ezzel annak is nagyobb az esélye, hogy a tervezett könyv idejében, többnyire karácsony táján napvilágot lásson. Bizonyíték rá, hogy decemberben a szerző immár az 5. interjúkötetével* rukkolt elő. Születésnapi beszélgetések ezek is, nem egyet a Múzsa olvasói már előzetesen megismerhettek. Sűrűn követték egymást az egybegyűjtött interjúk, jól érzékelhető, hogy Székely Ferenc nagy kedvet kapott hozzájuk, s úgy tűnik, a közölt beszélgetések is egyre hosszabbak. A legfrissebb kiadvány terjedelme a három évvel ezelőttinek szinte a duplája. A korábbi, kezdeti bizonytalanság után, amikor a kérdező még nem tudhatta, hol, melyik lapban jelennek meg majd a beszélgetései, a könyves megjelentetések tapasztalatával gazdagodva, már céltudatosabban tervezheti meg az interjúit, azok hosszát is a realitásokhoz igazíthatja. Az is látszik, hogy nem riporteri, interjúkészítő bravúrokra vágyik, életműveket akar bemutatni, ezért többnyire ragaszkodik az időrendhez, a bevált támpontokhoz, amelyek elősegítik azt, hogy az olvasó előtt a megszólaltatottak teljes pályája kirajzolódjék. A jól kiválasztott alanyok pedig majdnem mindig előrukkolnak olyan érdekességekkel, amikről a köztudatnak nem volt tudomása. Idősebb emberek a kiválasztottak, kerek évfordulók kapcsán kéri fel őket eszmecserére, olyan közösségi szolgálatot felvállaló, alkotó, építő, teremtő egyéniségek, szellemi nagyságok, akiknek van mondanivalójuk, s mondandójukat értékes munkásság is igazolja. Előző kötetei kapcsán mellékletünkben már méltattuk néhányszor Székely Ferenc vállalkozását, beszélgetőkönyveinek erényeit, nem akarnánk ismételni azokat. A névsor azonban ide kívánkozik, a szereplők listája is beszédes, a beszélgetésekből kiragadott interjúcímek is sokat sejtetnek. A népmesegyűjtő, helytörténész Balla Tamás, az író, költő Bágyoni Szabó István, a Kossuth-díjas Bodor Ádám, a költő, szerkesztő Cseke Gábor, a református lelkész Demeter József, a képzőművész Fazakas Tibor, a művészettörténész Gazda József, a néprajzkutató Kallós Zoltán, az író, rendező Kincses Elemér, a folklórkutató, irodalomtörténész Olosz Katalin és a nyelvész, etnográfus Péntek János különleges, érdekes és épületes földrajzi, szellemi régiót képvisel. Ahogy mondani szokás, a könyv tényleg olvastatja magát. N. M. K. *Székely Ferenc: Őrhelyen gyújtott jeltüzek. Születésnapi beszélgetések. Üveghegy Kiadó, Százhalombatta, 2016 Népújság (Marosvásárhely) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
