|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 220 találat | lapozás: 1-30 ... 151-180 | 181-210 | 211-220 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Puskel Péter 2014. június 3.A Kölcsey Egyesület tudományos ülésszakaVáros a Partium és Bánság határán Szívből üdvözöljük az Aradi Kölcsey Egyesület kezdeményezését egy tudományos ülésszak megrendezésére. Aki nem próbálta, nem tudhatja, mennyi munkával, vesződséggel, egyeztetéssel jár egy ilyen rendezvény megszervezése. De vállalták és sikerrel teljesítették. Az ülésszakra Arad bizonyára legszebb és legpatinásabb helyiségében, az aradi Városháza (ma Ferdinánd román királyról elnevezett) gyönyörűen felújított dísztermében került sor, anyagából a Fecskés Könyvek sorozatban kötetet adtak ki, amelyet az ülésszak végén a résztvevők (aláírás fejében) díjmentesen megkaptak. A több mint 170 oldalas kötet pedig (Arad és a Kölcsey Egyesület a Bánság és a Partium határán) a tudományos ülésszakon elhangzott előadásokat tartalmazza – azt a kettőt is, amelyeket szerzőik, egyéb elfoglaltságuk miatt, nem tarthattak meg. A két és fél órás szimpózium így is a mai Kölcsey Egyesület egyik legsikeresebb rendezvényének minősíthető. Bevezetésként Fekete Károly, az Egyesület titkára olvasott fel terjedelmes részletet Krenner Miklós, a két világháború közötti romániai magyar újságírás legendás Spectatorjának, a Kölcsey Egyesület valamikori elnökének Arad c. írásából, amely, meghatározása szerint „az igazi lokálpatriotizmus, az aradiság csodálatos példája”. „Akár a nagy Magyar Alföld, Budapest, Nagyvárad, Temesvár felől közeledünk hozzá, akár a hűvös és rejtélyes Erdély felől ereszkedünk le hozzá, valami furcsa, nyomasztó hangulatunk támad. Önkéntelenül fölébred bennünk a kérdés, ugyan miért van Arad ott, ahol van”” – írja 1930-ban megjelent tanulmányában. Ma, több mint nyolcvan esztendővel utána, a tudományos ülésszak a mai Románia három nyugati, viszonylag közeli nagyvárosa, Nagyvárad–Arad–Temesvár viszonylatában vizsgálta, hogyan alakultak modern városokká, milyen volt egymáshoz való viszonyuk a természetes és egészséges, tettekre serkentő versengés közepette a XIX. század utolsó évtizedeitől nagyjából a második világháborúig. A városukra méltán büszke lokálpatrióták számára bizonyára rendkívül fontos, hogy Várad, Arad vagy Temesvár közül melyik volt és mikor a többi fölött jelentős városfejlesztési eredményekben (a lakosság száma, a jelentős köz- és egyházi épületek, vízvezeték, csatornázás, villanyvilágítás, városi közlekedés, gazdasági és pénzügyi élet, telefon, sajtó, színházi élet stb. – az idők során mindegyiküknek vannak elsőségeik). Dr. habil Fleisz János nagyváradi történész, Muntean Tibor és Lehotszky Attila aradi történelemtanár (örvendetes, hogy a helytörténeti kutatásokban a fiatalabbak is szerepet vállalnak), Piroska Katalin aradi származású, ma Magyarországon élő színháztörténész, dr. Bodó Barna szociológus, egyetemi tanár, Temesvár) átfogó képet kapott a hallgató egy egész régió, és különösen Arad – nem is kimondottan Partium, nem is Bánság, hanem a kettő közötti átmenet – gyors felemelkedéséről (1910-ben még a három közül a legnépesebb város volt, rendkívül erős gazdasági és pénzügyi élettel), majd 1918-1920 után viszonylagos hanyatlásáról. Egy beszámoló keretében nem részletezhető az öt, tényekben, adatokban rendkívül gazdag előadás (amelyeket a könyvben Puskel Péter és Makai Zoltán tanulmányai egészítenek ki): érdemes a kötetet részletesen tanulmányoznia annak, akit e térség utóbbi jó másfél évszázadának történései érdekelnek. Az ülésszak megnyitójában Jankó András Kölcsey-elnök a szimpózium megszületésének ötletéről szólva azt is megemlítette, hogy szándékaik szerint ezután évente rendeznek hasonlót. Köszönetet mondott nemcsak valamennyi előadónak és a résztvevőknek, hanem a városi tanácsnak is, amely jelentős anyagi támogatást biztosított a rendezvénynek és az ez alkalommal megjelentetett fontos kiadványnak. Bognár Levente alpolgármester, egy előző felszólalóra utalva, természetesnek mondta, hogy „a városháza a polgároké”, és hogy maga, Cziszter Kálmán tanácsos társával együtt minden tőle telhetőt megtesz a magyar kulturális és tudományos rendezvények támogatása érdekében. Jámbor Gyula. Nyugati Jelen (Arad) 2014. július 4.Jubileumi, századik Szövétnek„A Szövétnek 100. száma mögött bő 16 év, egy fél emberöltő húzódik meg. És még annyi minden… és annyi ’Mindenki’! Lelkes olvasók, fáradhatatlan terjesztők, nagyvonalú támogatók, önzetlen szerzők, fotózók, szerkesztők, figyelmes lektorok és tördelők. (…) hálás vagyok, hogy valamilyen formában magamat is közéjük sorolhattam” – írja az aradi kulturális szemle jubileumi számában a folyóirat alapító szerkesztője, Réhon József. 1997 decemberében jelent meg az első szám, az aradi gyökerű, kölni és budapesti pillérű Alma Mater Alapítvány anyagi támogatásával, és biztosan nem tudott volna fennmaradni, ha a nyomdai költségeket lelkes alapítványi tagok nem tudják összehozni. Az önzetlen szerkesztők, szerzők és minden más közreműködő pedig nem honoráriumért dolgoznak – hanem azért, hogy Arad megmaradt és innen elszármazott magyarsága számára egy jó színvonalú, értékeket őrző, teremtő, dokumentumként is helytálló folyóirattal szolgáljanak, amelyet élvezettel és haszonnal forgat az olvasó. Amint a jubileumi számot is, amelyben a három eddigi szerkesztő összegző vallomása mellett Sarusi Mihály, Puskel Péter, Ruja Ildikó, Piroska Katalin, Horváth Csaba, Juhász Béla, dr. Vajda Sándor, Móré-Sághi Annamária, Piros Dénes, Makai Zoltán érdekes írásait olvashatjuk, Matekovits Mihály pedig Czeglédy Józseftől, Vadász Ernő Heinrich Tamástól búcsúzik. És ne feledkezzünk meg Lészay Béláról, aki nemcsak hogy korrektorként a hibákat gyomlálja rendszeresen, de a lapszámokból emlékezetem szerint egyszer se hiányzott keresztrejtvényeket is elkészíti, éppen aktuális témával. A jubileumi szám kapcsán néhány szót a szemle szerkesztőiről. Réhon József után a (csak képletes) szerkesztői székbe Ilona János tanár ült, s társszerkesztőként dr. Pálfy Sándor szegődött mellé egy ideig. Tőlük Ujj János vette át a karmesteri feladatokat, amelyeket most, a századik szám után, másnak ad át. „Hivatalosan” még nincs új szerkesztő – a 100. számból legalábbis csak az eddigi távozása derül ki, „jól értesült körök” azonban tudják, hogy a Szövétnek irányítását Juhász Béla tanár veszi át. Az eddigieknek köszönet és elismerés áldozatos, sok időt igénylő és stresszel járó munkájukért (hogy milyen a szerkesztő élete, csak az tudhatja igazán, aki próbálta), a következőnek pedig sok sikert és kitartást! Jámbor Gyula, Nyugati Jelen (Arad) 2014. július 22.Jövő kedden 4 oldalas melléklet!Magyarságunk 100 éves időpróbája – az első világháború centenáriuma I. Az első világháború kirobbanásának 100. évfordulóján, a Bethlen Gábor Alap támogatásával a NYUGATI JELEN két tematikus mellékletet közöl (július és szeptember végén). Az első július 29-én, kedden jelenik meg. Ajánljuk figyelmükbe! A száz évvel ezelőtt kitört „nagy háború” és az ezt követő békekötések alapvetően átrajzolták Európa térképet. Évszázados nagyhatalmak tűntek el, új államok jelentek meg. Európa e „fortyogó katlanának” közepén a magyarság szüntelen újabb és újabb kihívásoknak nézett elébe. Megmaradásunk igazi idő próbáját jelentette ez a száz esztendő. Puskel Péter helytörténeti visszapillantása arról szól, miként élték át az aradiak a világháborús éveket, mi történt 1914 és 1918 között a hátországban, kik voltak a kor jeles helyi személyiségei, hogyan befolyásolta a vesztes háború Arad és vidékének további fejlődését, a kisebbségi létbe került magyarság életét. Nyugati Jelen (Arad) 2014. december 20.Könyvbemutatók a 25. évfordulónHihetetlen háttérinformációk a temesvári forradalomról! A Makovecz Imre tervezte, épülő Új Ezredév Református Központban december 19-én, pénteken egyszerre nyolc olyan könyv bemutatóját tartották meg, a szerzők jelenlétében, amelyeknek tartalma közvetlenül vagy közvetve a temesvári forradalomhoz kötődik. A rendhagyó könyvbemutatón részt vett Tőkés László EP-képviselő, egykori temesvári lelkipásztor, a 25. évvel ezelőtti események kulcsfigurája. Az eseményt Gazda István házigazda lelkipásztor rövid áhítattal vezette be, majd néhány szót szólt az épülő Református Központról, amely szintén a forradalom hatására és emlékjeleként épülhet meg. Az első bemutatott könyv, Szőczi Árpád magyar származású kanadai újságíró Temesvár − A romániai forradalom igaz története című kötet volt, amelynek kapcsán hihetetlen dolgokat tudtunk meg magától a szerzőtől. Szőczi Árpád, akinek annak idején kulcsszerepe volt a Panoráma műsorban sugárzott Tőkés-interjú megszületésében, Temesváron elmondta: idén novemberben magyar titkosszolgálati információk birtokába jutott, amelyek szerint miközben Tőkés Lászlót a Securitate követte, a magyar hírszerzők „vigyáztak rá”, természetesen az ő és a szekusok tudta nélkül. Ennél is hihetetlenebb, hogy a magyar katonai hírszerzés emberei lehallgatták a Securitate telefonbeszélgetéseit, amit a decemberi népfelkelés kirobbanása előtt Tőkés László védelmére használtak fel, a diktátor elmenekülése után pedig együttműködtek a román katonai hírszerzőkkel, és információkat szolgáltattak az ún. terroristákról. „Volt egy egyezségük Stănculescu tábornokkal, hogy ha valami történik Romániában, akkor a magyar hírszerzők segítik a román hadsereget” – mondta Szőczi Árpád, aki hozzátette: Stănculescu tábornok egyáltalán nem hajlandó vele szóba állni, az információk Németh Miklós egykori magyar miniszterelnöktől és magyar titkosszolgálati levéltárakból származnak. A Kanadában élő magyar származású újságíró ennél szenzációsabb dolgokat is mondott: a temesvári szegények temetőjének hullaházában 1989 decemberében megtalált holttestek közül néhányan magyar hírszerzők voltak! „A magyar titkosszolgálati iratok sok értékes és pontos információt tartalmaznak, a román CNSAS csak megcsonkított, manipulált információkat bocsát a kutatók rendelkezésére, és ezeknek legalább 40%-a fantázia, érdektelen információ” – mondta Szőczi Árpád, aki komoly kutatásokra és interjúkra alapozza könyvét. A kötet szerzője azt is elmondta: Tőkés László két alkalommal is közvetlen életveszélyben volt: először 1989. november 2-án, amikor késsel felfegyverzett álarcosok törtek rá és családjára, feltehetően a Securitate emberei, de az utolsó pillanatban meggondolták magukat, és mégsem végezték ki a lelkipásztort, elképzelhető hogy erre utasítást kaptak. 1989 szilveszterén ismét merénylet készült ellene, de ezt az akciót is leállították az utolsó pillanatban. Tőkés Lászlót magát is meglepték a tudta nélkül körülötte lezajlott, kémregénybe illő eseményekről szóló információk. Az egykori temesvári lelkipásztor is pontosított az 1989. decemberi eseményekkel kapcsolatban: december 15-én reggel 8–9 óra körül kezdett gyülekezni a tömeg a református parókia előtt, hogy tanúja legyen Tőkés László kilakoltatásának, így ez az időpont tekinthető a temesvári forradalom kezdetének. „Temesváron van 1989. december 16-a utca, de valójában egy nappal korábban kezdődött a népfelkelés” – mondta Tőkés László. Antal János és Joel David Rev. Revolution című, angol nyelvű kötete, amelyben a szerzők Tőkés László szájába adják saját életének és a temesvári forradalomnak a történetét, szintén izgalmas és aktuális információkat tartalmaz, mert Szőczi Árpáddal is egyeztettek a szerzők. A frappáns angol cím szójátékon alapul, hiszen a lelkészek a rev. előtagot viselik a nevük előtt. Nagy Attila Egy forradalom a média tükrében című könyve a romániai forradalomról szóló magyar nyelvű híradások gyűjteménye 1988–89-ből. A 25. évforduló alkalmából a szerző Temesvár − Románia Csillaga árnyékában című könyvét is bemutatták. Molnár Kálmán Szilágysági szabadító karácsony. Tövisháti emlékezések című kötetének harmadik kiadását mutatták be Temesváron, amelyet néhány írással kiegészített a szerző. Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium. I−III.és Borbély Zsolt Attila Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyed évszázada című könyvei nem közvetlenül a temesvári forradalomról szólnak, de szorosan kötődnek a romániai rendszerváltozáshoz. A könyvbemutatók alkalmából a temesvári származású Pintye Tamás mini kiállítás formájában mutatta be, hogyan siettek a zalaegerszegiek a kolozsváriak és a temesváriak segítségére közvetlenül a forradalom után. Puskel Péter Nyugati Jelen (Arad) 2014. december 20.Karácsonyi SzövétnekHallottam már róla, személyesen megtapasztalni nem volt lehetőségem, hogy Máramarosban, Budeşti és Kapnikánya között egy lejtős (vagy emelkedős, ahogy tetszik) útszakaszon felfelé, minden ismert fizikai szabálynak ellentmondva, dombnak folyik a kiöntött víz, felfelé, hegynek menet halad a sebességből kivett gépkocsi – olvasom Jankó András, a szemtanú Mármarosi útijegyzet c. írásában a Szövétnek decemberi számában. Ha semmi mással nem maradnék az aradi kulturális folyóirat legújabb számának elolvasásakor, akkor is megérné átböngészni a 40 oldalas kulturális szemlét. De távolról sem erről van szó: a Szövétnek lapszámról lapszámra mindig találni tartalmas, érdeklődésre méltán számot tartó cikkeket. Most, például, Szilvágyi Zsolt Istenkeresés a XXI. században c. írását („Valóban keresi minden ember Istent, még akkor is, ha ez a keresés nem is annyira tudatos számára?”), az Irodalom, művészet rovatban Böszörményi Zoltán Majoranna a tér tenyerén c. kötetének méltatását (dr. Brauch Magda), a legújabb Fecskés könyv bemutatásáról szóló rövid méltatást (Juhász Béla, a Szövétnek főszerkesztője több más írást is szignál a lapban), aradi szerzők (Szabó Péter, Grosz László, Regéczy Szabina Perle verseit), Fekete Réka Tóték c. drámájának (számomra meglepetésként ható) „próbanaplóját”, a kiváló magyarországi történész, Blazovich László tanulmányát az 500 éve Temesváron kivégzett Dózsa Györgyről, dr. Vajda Sándor cikkének 2. részét a levegő lovagjairól, azaz (magyar) harci pilótáiról az I. világháborúban, Matekovits Mihály (Tanárok a porondon), Piroska István (Goldis László gyermekkori világa), Piroska Katalin (Thália második otthona Aradon), Puskel Péter (Hátországi srapnelszilánkok), Horváth Csaba evangélikus lelkész (Karácsony), Réhon József (Az első és utolsó karácsony), a Fitoriné Rezik Julianna által közreadott, Rezik Károly neves aradi gordonkaművészről, továbbá Pásztai Ottó, Dr. Kövér Péter írásait. Aki hozzájut, olvassa el a Szövétnek legújabb számát. Érdemes! Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2015. február 17.„Emlékezzenek rá kegyelettel”Balaj Katalin nincs közöttünk Mióta ülök az asztal mellett semmibe révülő tekintettel? Egy, másfél, talán két órája? Nem tudom, ha belegondolok, most nincs is igazi jelentősége – néhány félóra szinte semmi a több mint 73 évnyi élethez, a 45 éves ismeretségünkhöz, remélhetőleg barátságunkhoz – képest. Kati – B. Mandits, Balaj (Bălaj) Katalin, b.m. stb. – hétfő hajnal óta nincs köztünk. A sors úgy hozta, hogy egy ideje a Nyugati Jelen (státus, megbízatás nélküli) „nekrológírójává” avanzsáltam. Egyszerűen azért, mert pillanatnyilag magam lennék az aradi magyar újság legrégebbi (pontosabban: immár nyugdíjasként szinte naponta szereplő) cikkírója, aki emberközelről ismeri az aradi magyar sajtó kb. félévszázados szereplőit. Katit, szinte napra pontosan, 46 éve ismer(t)em, akkortól, amikor az aradi magyar újság szerkesztőségének tagjává váltam. Ő akkoriban már tapasztalt újságírónak számított, több éves gyakorlattal a háta mögött: érettségizett, tehetséges fiatalként, az akkori úzusnak megfelelőn „egészséges származású káderként” (később főiskolai végzettséggel) vált újságíróvá. Nem osztotta mindenben, sőt egyáltalán nem, a korabeli „standard” nézeteket; kb. egy évig tartó munkásnői státusban, az akkori aradi Vörös Trikóban meggyőződött arról, hogy nincs minden úgy, ahogy mondják – egy életre szóló tapasztalatokat szerzett. Fiatalkori élményei újságírói pályafutásának értékes támpontjaivá váltak. Puskel Péter, tudós helytörténészünk, egykori újságíró-kolléga kutatásai nyomán már néhány éve nyilvánvalóvá vált: az aradi (Balaj-Bălaj) B. Mandits Katalin a romániai magyar sajtó – női vonatkozásban feltétlenül! – legrégibb egyfolytában dolgozó, a hazai magyar újságírásban legtöbb időt eltöltő munkatársa. Volt… – teszem, tesszük hozzá fájdalommal. A kérlelhetetlen kór elragadta közülünk. Azok azonban, akik még élnek, bizonyosan megőrzik emlékét. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2015. február 21.Tisztújító közgyűlés a Kölcsey EgyesületnélFokozni a kultúra- és értékmentés hatékonyságát Február 19-én délután a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád termében került sor az Aradi Kölcsey Egyesület tisztújítással egybekötött közgyűlésére. Fekete Károly alelnök köszöntötte az egybegyűlteket, s a napirend ismertetését követően felkérte évi beszámolójának a megtartására Jankó András elnököt. Az elnök felsorolta az elmúlt évben az Egyesület által szervezett eseményeket, amelyeket a keddi lapszámban vele közölt interjúban közzétettünk. Tevékenységi beszámolója végén köszönetet mondott az elnökség tagjainak a munkáért, a közönségnek a részvételért, a tagok, valamint az adományozók anyagi támogatásokért. Az idei tervekről elmondta: kétnyelvű könyvet szándékoznak kiadni az aradi várról, a Kölcsey Egyesület történetét, illetve a Krenner Miklós írásait románul kívánják megjelentetni. Említette az aradi várral kapcsolatos konferencia megszervezését, a minorita kultúrház használati jogának a megszerzését, a Havi Szemle átszervezését, a diákszínpad működtetését, kiállítások, kórustalálkozó megszervezését, a tervek közt szerepelnek a műemlékvédelem, a városnéző séták, az előadások meghívottjai, az Egyesület alapszabályzata, a székhelyhiány kérdései is. Az érintett témák megvitatása a közgyűlésre vár – zárta beszámolóját Jankó András elnök. Berecz Gábor titkár értékelőjében elmondta: az Egyesületnek 152 tagja van, ami 50%-os növekedés 2011-hez viszonyítva. A tagok 10-11%-a külföldi. 3 éve jól működik a tagok által önként felajánlott, 100-100 lejes évi támogatás, amiből biztosítani tudták a Havi Szemlének a kéthavonta történő megjelenését. Annak azonban a tartalmát át kellene dolgozni, hogy elkerüljék a Szövétnekkel való átfedéseket. A Havi Szemlében az Egyesület jelenlegi életét próbálják tükrözni. Zárszavában köszönetet mondott a Havi Szemle munkatársainak, illetve a tagok anyagi és erkölcsi támogatásáért. Fekete Károly pénzügyi beszámolójából kiderült: az Egyesület tavaly összesen 55 728 lej támogatást kapott programjaihoz. Ebből 23 683 lej adományokból származik, közülük ki kell emelni Böszörményi Zoltán hathatós támogatását. Ugyanakkor az Aradi Polgármesteri Hivatal is 25 700 lejjel támogatta négy nagy szabású rendezvényüket, de a személyi jövedelemadók 2%-ából is begyűlt 838 lej. A 100 lejes évi felajánlások azonban kifulladófélben vannak, hiszen a 152 tag közül tavaly csupán 50-en fizették be. Ugyanakkor dicséretes a tény, miszerint az Egyesület költségvetése, egyben a tevékenysége is az utóbbi 7 évben megsokszorozódott. Mivel az Egyesület az Arad Európa Kulturális Fővárosa 2021 Egyesületnek is a tagja, nagy lehetőségeket lát a vár civil hasznosításában való közreműködésre. Bognár Levente RMDSZ megyei elnök kifejtette: az Egyesület igen aktív évet tudhat maga mögött, ami nagyon sok munkát feltételez. A komoly eredmények azonban csakis pályázati támogatásokkal érhetők el. Örömének adott hangot, amiért a vezetőség nemcsak sikeres pályázatokat írt, hanem azokat sikeresen le is bonyolította a programjai megvalósításához. Az Egyesület által a városban kialakított igen pozitív kép nemcsak a magyar, hanem a többségi közönséget is vonzotta, a hozadékát azok is érezték. Ez nagyon fontos az Egyesület, illetve a magyar közösség kulturális életének a számontartásakor. Az egyesületnek igen komoly, ha Aradon nem a legkomolyabb múltja van a kultúra- és értékmentésben, amiért ezúton is köszönetet mondott, további sok sikert kívánt a folytatáshoz, majd távozott. Új felállásban, hatékonyabban A beszámolók jóváhagyása után Jankó András elnök egy csokor virággal kedveskedett Vágási Mártának, amiért folyamatosan dolgozott az Egyesületért. Az Egyesület jövőbeli szervezeti átalakítására vonatkozó ismertetője után indult vitában Reicher Éva, Jámbor Ilona, Erdélyi István, Puskel Péter és Márkus János fejtették ki építő jellegű véleményeiket. A felvázolt új szerkezeti felépítés szerint megtartott tisztújítás során az Egyesület új vezetőtanácsa 9 tagból áll: Jankó András elnök, Juhász Béla, Hadnagy Dénes és Fekete Károly alelnök, Berecz Gábor főtitkár, Márkus János titkár, Nagy Gabriella pénztáros, Oláh Gabriella és Erdélyi István vezetőségi tag megbízást kapott. Minden vezetőtanács tag egy-egy szakbizottságot fog vezetni. Az alapszabályzat-előkészítő, könyvkiadás és pályázatok szakbizottságát Jankó András vezeti. A segítésére felkérik Matekovits Mihályt, aki a kórustalálkozókat, illetve a minoritákkal való kapcsolattartást irányítaná, de szükség van jogászra is, hiszen módosításra vár az alapszabály, de székházra is szükség lenne. A tagnyilvántartás, közművelődés és a Havi Szemle kiadása Berecz Gábor és Márkus János feladata, de az előadások miatt szükség lenne egy magyartanárra is. A művészet és művészettörténet szakbizottságot Fekete Károly vezeti, Siska-Szabó Hajnalka, Ódry Mária és Vasile Andrei támogatásával. A helytörténet, történelem szakbizottságért Erdélyi István felel, Komádi Sándor és Jámbor Ilona közreműködésével. Az ifjúság és a diákszínpad témakörért Juhász Béla felel, akit Szomorú László és felesége, Mária, valamint Gál Zoltán segít. A szórvány, oktatás és média szakbizottságért Hadnagy Dénes felel, akit Bálint Enikő és egy újságíró segít. A szervezési és pénzügyi kérdésekért Nagy Gabriella pénztáros felel, Oláh Gabriella és Vágási Márta támogatásával. A közgyűlés szeretetvendégséggel, kellemes beszélgetéssel zárult, amelyen a régi-új vezetőségi tagok, a támogatók és a közönség tagjai tovább tervezték az elhangzott elképzeléseket, hogy a komoly tiszteletet kiérdemelt Egyesület kultúra- és értékmentő, jövőépítő hatékonyságát közösen megtarthassák, ha lehet, tovább fokozzák. Balta János Nyugati Jelen (Arad) 2015. június 5.Tanulmány az Arad városi kórház történetéről„Bántó, mennyi mindent nem tudunk, szomorú, mennyi mindent elfelejtünk” Szerdán délután a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpádról, Arad neves szülöttéről elnevezett (a történelmi hűség kedvéért: teljesen megtelt) dísztermében mutatták be dr. Dumnici Sándor egyetemi professzornak az aradi kórház történetéről szóló magyar nyelvű könyvét. (Az eredetileg románul megjelent könyv bemutatóját néhány hete tartották meg.) A hallgatóság között volt az aradi magyar kulturális rendezvények megszokott közönségén kívül a sebészdoktor több volt páciense, néhány kolléga és egyéb érdeklődő is. A rendezvényt Irházi János újságíró, a könyv megjelenését lebonyolító program egyik képviselője nyitotta meg, majd Bognár Levente aradi alpolgármester arról beszélt, mennyire fontos a város – Arad – valós történelmének, intézményeinek a megismerése. Dumnici professzor könyve immár a negyedik azon könyvek sorában (az előzőek Arad városiasodásáról, Salacz Gyula polgármesterről, a Kultúrpalota történetéről szóltak), amelyek magyarul is megjelentek a polgármesteri hivatal támogatásával, azzal a céllal, hogy az, amit ma (már) csak kevesen tudnak, a nagy többséghez is eljusson. Hozzátette, e könyv igazolja: az egykori aradiak tudták, hogy az egészségre áldozni kell, és ezzel (remélhetőleg) példát mutattak a mának is. Dr. Dumnici professzor azzal kezdte a könyv bemutatását, hogy leszögezte: tiszteletet érez azok iránt, akik Aradot építették, intézményeit létrehozták. Külföldi tapasztalataira hivatkozva elmondta: a vendégnek (az angliai Oxfordban vagy a németországi Heidelbergben) „bizonyítványt” adnak a kezébe az illető intézmény múltjára, történetére vonatkozólag. Nos, a máramarosszigeti származású Dumnici doktor most az aradi városi kórház történetéről szóló munkát adhatja át (immár két nyelven) az idelátogató külföldi kollégának. Amelyből kiderül: a város lakossága (képviselői által) már 1775. szeptember elsején, tehát 240 esztendeje hitet tett amellett, hogy a fejlődő Aradnak közkórházra lenne szüksége. Nagylelkű adományokkal meg is indult a gyűjtés az építkezésre, amelynek megkezdésére azonban csak 55 év múltán került sor, amikor az időközben bekövetkezett, nagy emberáldozatot követelő pestisjárványok is nyilvánvalóvá tették, hogy kórházra égető szükség van, másrészt az elinduláshoz szükséges tőke is összegyűlt. Az előadó vetítettképes előadásban vázolta az Arad városi kórház építésének, kezdeteinek történetét, számokkal is illusztrálva – akkoriban még számon tartották ezeket! – ki és mivel járult hozzá a köz javát szolgáló megvalósításhoz. Edelspachnerné Katschmag Teréz például 2000, Radovits Klára és Kászonyi András 1000-1000, akkoriban igen nagy pénznek számító váltóforinttal biztosította az indulótőkét, később a világosi Bohus János báró, például, 30 ezer téglával, sok más Arad megyei polgár is jelentős adományokkal járult hozzá az akkoriban európai színvonalúnak számító kórház létrehozásához, amely végül 1836-ban nyílt meg, bár két évvel előtte már fogadott betegeket. A statisztikai adatokkal és fotókkal bőven ellátott karcsú, hetvenoldalas kiadvány – mint maga a szerző, Dumnici professzor is aláhúzta – a kezdet. Ha valaha (hátha!) megjelenik felülvizsgált kiadása is, nemcsak bővítésre, hanem némi kiigazításra is szorul, például, az aradi kórházban az idők során dolgozott orvosok tekintetében. Jó néhányuk neve ugyanis hiányzik (vannak köztük – Puskel Péter helytörténésztől tudjuk – aradi „premiereket” produkálók), vannak elírt nevűek és hiányzók (ez utóbbi félmondatban említettek között sajnos, eltávozott személyes jó barátaim is). Mindezzel azonban semmiképpen nem akarom csökkenteni Dumnici doktor minden tiszteletet és megbecsülést kiérdemlő igyekezetét, hogy az aradi intézményesített egészségügy kezdeteiről egy ilyen kiváló (folytatásra méltó) munkát adott a kezünkbe. Az eredetileg román nyelven íródott munkát Csanádi János magyartanár fordította le, nagyszerűen. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2015. július 11.Elektronikus formában jelent meg a Régi(j)óvilág legújabb számaA temesvári Szórvány Alapítvány székházában csütörtökön került sor a Régi(j)óvilág honismereti szemle legújabb számának a bemutatójára. A 2006 óta többé-kevésbé rendszeresen megjelenő Régi(j)óvilág most „csak” elektronikus formában jelent meg, elérhető és szabadon letölthető, akár ki is nyomtatható a Szórvány Alapítvány honlapjáról: www.diasporatm.ro. Dr Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke megköszönte Mészáros Ildikónak, a Régi(j)óvilág főszerkesztőjének az eddig megjelent lapszámok megjelentetése érdekében kifejtett értékes munkáját, majd bemutatta Farkas-Ráduly Melániát, a honismereti szemle új főszerkesztőjét és mindenesét (interjúk szerzője, tördelő egy személyben). Az első digitális Régi(j)óvilág témája: bánsági sajtótörténet. A lapszám szerzői között van Bege Magdolna, Farkas-Ráduly Melánia, Hecser Zoltán, Makkai Zoltán, Puskel Péter, Rácz Éva, Szekernyés János, Vende Ernő. Szó esik benne a temesvári és az aradi magyar sajtó múltjáról és jelenéről, illetve a bánsági német- és szerb sajtó történetről és a Magyar Újságírók Romániai Egyesületéről is. Az Irodalmi Jelent Bege Magdolna, a folyóirat főszerkesztő-helyettese mutatja be a honismereti szemle olvasóinak. A bemutatón azt is megtudtuk: sokkal több anyag fért az elektronikus Régi(j)óvilág-ba, mint a nyomtatott változatba, így 50 oldalasról 100 oldalasra bővült a kiadvány. Az évente két alkalommal megjelenő regionális honismereti szemle következő lapszámának témája a bánsági magyar nyelvű oktatás története lesz. Nyugati Jelen (Arad) 2015. július 18.„Salacz Gyula összeköt bennünket” – Főhajtás a városépítő polgármester emléke előttArad város egykori polgármestere, Salacz Gyula (1832–1915) halálának 100. évfordulójára emlékeztek pénteken délelőtt a Bábszínház közvetlen szomszédságában lévő Salacz-szobornál. Az ünnepségen a helyi önkormányzati, illetve a magyar érdekképviseleti szervezetek vezetői mellett Gyula testvérváros küldöttsége is fejet hajtott a helyi közigazgatást egykoron megreformáló személyiség emléke előtt. Az eseményre leutazott többek között Kónya István gyulai alpolgármester, továbbá az Arad–Gyula Baráti Társaság képviselői. Bognár Levente aradi alpolgármester – aki a megemlékezést kezdeményezte – a helyszínen felidézte, milyen sokat tett Salacz Arad fejlesztéséért, egyszerű mezővárosból európai szintű nagyvárossá emelve azt. Salacz közismert mottójára – „A városok érdeke mindenek előtt” – hivatkozva, hangsúlyozta, mindannyiunk feladata megtartani, tovább éltetni a városépítő örökségét. Kónya István gyulai alpolgármester hozzátette: jelenlétük a megemlékezésen több mint baráti gesztus, hiszen már több mint húszéves Arad és Gyula város baráti, jó együttműködési kapcsolata. „Az elmúlt két évtized alatt nagyon sok barátság, nagyon jó kapcsolat és nagyon komoly eredmények születtek a két város vonatkozásában” – mondta. Nemcsak a testvérvárosi kapcsolat köti össze a két várost, hanem Salacz Gyula személye is, hisz a néhai polgármester Gyulán született, életének munkássága azonban Aradhoz kötődik. 2013 decemberében, az Arad–Gyula Kézfogások keretében emléktáblát lepleztek le szülővárosában, egykori szülőházánál. „Salacz Gyula összeköt bennünket” – nyomatékosította Gyula alpolgármestere, aki szerint Salacz személyisége, a közösség iránt végzett áldozatos munkája és gerincessége példaként állítható a mai generáció számára is. A mai városvezetők feladata, hogy minden körülmények között, politikai pártállástól függetlenül emlékezzenek azokra a nagyjaikra, akik meghatározták településük fejlődését. A beszédek után a hivatalosságok megkoszorúzták a Kocsis Rudolf szobrász által készített mellszobrot, majd a vendégek átvonultak a Városházára – az épületet egyébként maga Salacz adta át anno –, ahol Salacz Gyula mandátumának legfontosabb mozzanatait megörökítő kiállításon vehettek részt. Szintén a Városházán mutatták be a Salacz Gyula monográfia román nyelvű kiadását, melyet Puskel Péter helytörténész állított össze, az aradi önkormányzat támogatásával. Salacz Gyula 1875–1901 között, 26 évig töltötte be a polgármesteri tisztséget a városban, majd 1901–1906 között országgyűlési képviselő volt Budapesten. 1910-ben Arad díszpolgárává avatták. 1915-ben Világoson hunyt el. Megvalósításai között említhető a Maros-gát és a hozzá tartozó sétány, a Víztorony megépítése, az utcai közvilágítás bevezetése, a város víz- és csatornahálózatának a kiépítése, illetve többek között olyan tanintézmények megnyitása, mint a Látássérültek Iskolája (az első ilyen az országban), a Királyi Főgimnázium, fiú polgári iskola, leányiskola (a jelenlegi Elena Ghiba Birta épületében), felsőkereskedelmi iskola (a Kultúrpalota mellett). A történelmi belváros legértékesebb műemlékházainak megépítésében is döntő szerepet játszott, és még sorolhatnánk. Sólya Emília Nyugati Jelen (Arad) 2015. augusztus 1.Aradi Magyar Sajtónap – 2015A Jelen Ház terasza „szűknek” bizonyult pénteken délután az Aradi Magyar Sajtónap idei rendezvényén. Sokan tisztelték meg jelenlétükkel és ünnepeltek együtt az írott sajtó munkatársaival, fogadták szeretettel Puskel Péter legújabb, a nyomdából frissen kikerült Hangosan gondolkodom című kötetét. Köszönjük az Olvasónak, a támogatóknak, a munkatársaknak, a kollégáknak és nem utolsósorban a laptulajdonosnak, hogy Aradon és az ország nyugati régiója szórványában együtt ápolhatjuk, terjeszthetjük a MAGYAR SZÓT! Nyugati Jelen (Arad) 2015. augusztus 3.XV. Aradi Magyar Sajtó NapjaSzolgálat és köszönet 2001-ben, az Alföld 1861. augusztus elsejei megjelenésének 140. évfordulóján szervezte meg először a Nyugati Jelen kiadója és szerkesztősége az Aradi Magyar Sajtó Napját. Azóta minden esztendőben sor kerül erre. Az idei rendezvény nagy meglepetése a minden eddiginél sokkal nagyobb érdeklődés volt, olyannyira, hogy igen sok pótszéket is el kellett helyezni ahhoz, hogy mindenki leülhessen. A Jelen Ház teraszán péntek délután az asztalok köré és közé szép lassan elhelyezkedtek a meghívottak – jelenlegi és korábbi újságírók, külmunkatársak, testvérlapok munkatársai, a lap közeli barátai, nemcsak Aradról, hanem a megyéből, sőt külföldről is! –, akiket Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője üdvözölt. Bevezető szavai a köszönetéi voltak. Az elsők címzettjei az Arad Municípium Polgármesteri Hivatala és az Arad Municípiumi Kulturális Központ voltak, amelyek a rendezvény anyagi hátterét biztosították. Következtek az olvasók, akik nap mint nap szeretettel fogadják öt megyében a lapot. Nem maradhattak ki a lap szerkesztői és munkatársai sem, akik „összeszokott, erős csapatként” végzik napi penzumukat, hogy minél érdekesebb, hitelesebb olvasmány kerülhessen az olvasók asztalára. Megható momentum volt az egyperces megemlékezés az utóbbi időben elhunyt volt kollégákra: Berecz Sándorra, Péterfi Rozáliára, Bălaj (Balázs) Katalinra és Lészay Bélára. Különböző okok – főleg betegség – miatt nem lehetett közöttünk Kilin Sándor, Mórocz Tibor és Simonfi Imre, akik így is lélekben velünk voltak, akárcsak Böszörményi Zoltán laptulajdonos, aki üdvözletét küldte az esemény alkalmából. Lévén szó az Aradi Magyar Sajtó Napjáról, a meghívottak között voltak a Szövétnek és a Havi Szemle vezetői és munkatársai is, akiket külön köszöntött a főszerkesztő asszony. Az idei rendezvény központi eseménye Puskel Péter Hangosan gondolkodom című új kötetének a bemutatója volt. Az „aktust” Jámbor Gyula, a kötet szerkesztője ejtette meg, aki méltatásában kiemelte: a legfőképpen helytörténészként számon tartott szerző nemcsak a múltba fordul, hanem publicisztikáiban a ma történéseiről is szól. Ezúttal is egy ilyen kötetről van szó, amelynek mind a 47 írása már megjelent a Nyugati Jelenben, és a mindennapokban tapasztalt szembeszökő és bántó visszásságokat szerencsésen ötvözi a múltból feltárt pozitív történésekkel. Egy dolgot nem lehetett megkerülni, mégpedig azt, hogy Puskel Péter és Jámbor Gyula nemcsak évtizedek óta kollégák, hanem jó barátok is, így a méltatás óhatatlanul nem nélkülözhette ennek a kapcsolatnak a szubjektív vetületeit, ám mindezt szimpatikus humorral, jóérzéssel oldották fel. Puskel Péter tizedik önálló kötete kapcsán a szerkesztő külön értékelte, hogy a szerző írásai komoly dokumentáción alapulnak. Külön színt adnak ezeknek az írásoknak, hogy számos külföldi útja érdekes összehasonlítási alapot is szolgáltat azzal a szeretett szülővárossal kapcsolatban, amely Európa Kulturális Fővárosának címére pályázna 2021-ben. Puskel Péter megköszönte, hogy a legutóbbi cikksorozatában közzétett írásaiból készült válogatás megjelenhetett az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban, majd felhívta a figyelmet a Nyugati Jelen szerkesztőségének magas átlagéletkorára, és ezzel szoros összefüggésben a fiatalítás fontosságára. A könyvbemutatót Grosz László humoros verses köszöntője zárta. A meghívottakat ezután a szervezők jóvoltából gazdag ital- és hűsítőválaszték, valamint svédasztal várta, a fehér asztal mellett a vendégek jó hosszasan elbeszélgethettek – közülük sokan amúgy rég nem látták egymást. A jó hangulatot ezúttal is a Laly és July kettős biztosította, a táncra perdülés lehetőségét azonban csak kevesen használták ki. Az Aradi Magyar Sajtó Napját idén a szolgálat és a köszönet hangulata lengte be: a magyar írott szó iránti szolgálat és a köszönet az olvasóknak, azoknak, akik ezt értékelik, és alkotó energiát adnak a további szolgálathoz. Kiss Károly Nyugati Jelen (Arad) 2015. augusztus 27.Arad képes monográfiájának bemutatójaKedden délután mutatták be Puskel Péter Arad: az Adminisztrációs palota című képes monográfiáját, mely a városháza teljes és részletes történetét mutatja be. A monográfia koncepciója és szerkesztése Ioan Matiuţ nevéhez fúződik, a benne szereplő képeket Florin Hornoiu készítette. Rajtuk kívül jelen volt a bemutatón Bognár Levente alpolgármester is, aki szerint nagy szükség volt már egy képes ismertetőre: „Fontos, hogy egy épületnek legyen identitása, és az aradi városházának van. 1872-ben kezdődött az építése, 1877-ben történt a felavatása, és 2012-ben sikerült belülről felújítani. Nagyon fontos, hogy tudjuk a történetét, de szeretnénk a turisták számára is elérhetővé tenni. Olyan információkat tartalmaz, amire mi büszkék vagyunk. Az aradiak, azt lehet mondani, hogy a térség legszebb városházát építették fel saját költségvetésből, és büszkének kell lennünk, hogy ilyen örökséget hagytak elődeink, azok a polgárok, akik a szívükön viselték a város sorsát és a város képét, mert ez az épület meghatározza ezeket.” Gál Zoltán Nyugati Jelen (Arad) 2015. szeptember 7.Szövétnek, 2015 augusztusA macska rúgja meg Böngészem a Szövétnek legújabb számát, s azon kapom magam, hogy időnként „nahát, ez igen, azt a” és hasonló „értelmes, sokatmondó” megjegyzéseket fűzök hozzá. Amiből az olvasónak azt kellene leszűrnie, hogy határozottan tetszik, amit a jelenleg Juhász Béla szerkesztette aradi kulturális szemle augusztusi számában látok. Aztán, letéve a 40 oldalas lapot, az fut át rajtam: ez a kiadvány valójában a szellemi érdeklődésű olvasóhoz szól. (Na, bumm. Hát kihez szólna?) A „szellemi érdeklődésű” pedig közelebbről és konkrétabban azt jelenti: a történelmi, helytörténeti, kultúrtörténeti, irodalmi, zenei stb. érdeklődésű, mondjuk így: „kultúrember” olvasóhoz. Mert akit csak a napi megélhetés apróbb-nagyobb, kétségtelenül létező gondjai, netán üzleti ügyei, családi problémái köt le (van-e olyan, aki ilyet nem ismer?), az nagy valószínűséggel a Szövétneket sem fogja elolvasni. Őket nem érdekli, mondjuk, a vers (ebben a számban Böszörményi Zoltán, Szabó Péter, Brittich Erzsébet, Gál Z. Csaba alkotásai), az olyan lírai szösszenet, karcolat, mint a Fekete Rékáé vagy Juhász Béláé, Nótáros Lajos kitűnő Arad marad sorozatának írása (e számban A magyar kérdés), dr. Vajda Sándor A szabadságharc ábrázolása Thorma János festészetében, az aradi Móré-Sághi Annamária Németországban kiállított munkái, Tatár Etelka egykori aradi, ma Chicagóban élő magyartanár beszámolója az Amerikában bemutatott Liliomról, és folytathatnánk. Vajda Anna Noémi Irányvonalakc. írásában azon kesereg – joggal –, hogy Bartis Attila (több mint húsz nyelvre lefordított) erdélyi író, a júniusi Aradi Nemzetközi Irodalmi Fesztivál meghívottjának magyar felolvasóestjére alig volt kíváncsi a helybeli magyar közönség. Merényi-Metzger Gábor az aradi vár foglyaként elhunyt legendás Simonyi óbester (ezredes) ugyancsak Aradon (1868-ban) elhalálozott) özvegyének családjáról ír, a kisiratosi gyökerű, a neves, többszörösen díjazott Sarusi Mihály az Iratosi kertek alatt c., a Lönni vagy nem lönnikönyvéből vett sorozatát folytatja a Dorobánci grániccal. Piroska Katalin ny., egykori aradi (ma magyarországi) magyartanár, színháztörténész kedves témáját, az aradi színház történetét folytatja az elfelejtett aradi énekesnőről, Várady Margitról szóló írásával. (Érdekes: már újságíró voltam 1971-ben, amikor elhunyt, és nem emlékszem, hogy akár egy sor is megjelent volna róla – ha csak nem egy gyászjelentés – , az akkori aradi magyar sajtóban.) A Piroska házaspár férfi tagja, István írása (Kitörölt lapok a régi Arad történetében) arról szól, hogy az Arad városi tanács 1849. április 21-i ülésének – a Habsburg ház trónfosztását üdvözlő – határozatának jegyzőkönyvében az erre vonatkozó részeket utólag vastagon áthúzták. (Hogy ne lehessen a megszavazókat később felelősségre vonni?) Piros Dénes ny. tanár folytatja a Gondolatok, emlékek a 70 éves UTA-ról c. sorozatát a II. résszel („Régi dicsőségünk hol késel az éji homályban”), az egykor tündöklő aradi textilgyári labdarúgó- csapat fénykorát idézve. Matekovits Mihály egy nemrég elhunyt aradi pedagógus, Baróthyné Guld Mária emlékére ír nekrológot. S még nem is szóltam a „világjáró” Puskel Péter Gibraltárról szóló Andalúz áprilisc., (az általam nagyra becsült öniróniáról árulkodó fotóval illusztrált) cikkéről, Jakab István LEKKJ-konferenciáról, a zsidóság és az európai evangélikus-lutheránus egyházak közötti párbeszédről (magam most hallok róla először) szóló írásáról, Cs. Borócsik Irén–J. Péterszabó Ilona tornyai Mária-jelenésekről szóló cikkéről. Ennyi talán bőven elég lenne a szellemi érdeklődésű olvasó kíváncsiságának felkeltésére a Szövétnek legújabb száma iránt. Utoljára hagytam az általam talán leginkább „díjazott” két írást. Az egyik Ódry Mária képzőművész-költő (az idei érettségi találkozóján elhangzott) beszéde (Gyerekek, nincs baj): szép, megható kisesszé a barátságról és emberi tartásról, a másik dr. Kövér Péter (Németországban élő) egykori aradi eszmefuttatása a káromkodás jelenéről és történetéről A macska rúgja meg címmel. Okos, találó, (eredetinek tűnő) észrevételek sokasága (legközelebb megkérdezem tőle: mind a saját kútfejéből származik?), amiből annyit biztosan érdemes megjegyezni, hogy a legkorábbi, írásban fennmaradt káromkodás a magyar nyelvben 1458-ból származik, s a Váradon összeállított dubnici krónikában lelhető fel. Nem feltétlenül kell dicsekedni vele, de a magyar – az e tekintetben harmatgyenge angollal, némettel stb. ellentétben – ízesen, zamatosan, változatosan, gyakran alpárian tud káromkodni. (Némelyek szerint azonban az oroszokkal szemben alulmaradunk.) Azt olvassuk a szerzőnél: „a káromkodás erősíti a hatékony munkavégzést, stresszoldó hatása van, befolyásolja az indulatokat, és még a szociális kapcsolatokat is erősíti”. Ne feltétlenül higgyünk neki, inkább ne káromkodjunk. Ha tehetjük. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2015. október 2.Megjelent a 2016-os Jelen Évkönyv!Bartókkal invitálva olvasásra, zenehallgatásra… Az Aradi Magyar Napok keretében szerda délután került sor a Nyugati Jelen 2016-os évkönyvének a bemutatója. A rendezvényre a Jelen Ház nagytermében került sor, amely meg is telt érdeklődőkkel. A könyvbemutatót Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője és Jámbor Gyula szerkesztő tartották. Bognár Levente, a város alpolgármestere is jelen volt, aki szerint egy ilyen színes és tartalmas kiadvány bemutatása igen fontos a közösség életében. „A Jelen Házban már találkoztunk az éppen zajló Aradi Magyar Napok első napján is. Ez egy olyan kiadvány, amely színt hoz a közösség életébe, egy olyan kaleidoszkóp, amely immár hagyományosan kitárulkozik az olvasó előtt. Fontos, hogy egyfajta tükröt is tartson elénk az értékeinkről, amiről tulajdonképpen ez a rendezvénysorozat is szól. Számunkra, az aradi magyarság számára meghatározó október hatodika, amely nemes örökség – a vértanúk emlékének megőrzése –, és ehhez kapcsolódnak azok az események, amelyek közösségünk jelenéről szólnak. De olykor visszatekintünk a múltra is, amelyet meg kell őriznünk, és át kell adnunk a következő generációnak. Ez is egy ilyen alkalom.” Bege Magdolna beavatta a közönséget az évkönyv elkészítésének rejtelmeibe. Kiderült, hogy már május–június környékén elkezdik gyűjteni az anyagot és dolgozni rajta, szeptemberre pedig már majdnem kész. Ami minden évben gondot okoz, az a borító: mi legyen rajta? Idén azért esett éppen a nagyszentmiklósi Bartók-szoborra a választás, mert olyan, mintha szólítaná a szemlélőt, hogy üljön mellé, és hallgassa vele a fonográfot. Az olvasót pedig arra invitálja, hogy vegye kézbe a könyvet, nézze meg, lapozzon bele. Miket olvashatunk az évkönyvben? A számos szerző tollából származó írások között a legnagyobb meglepetés talán éppen Jámbor Gyula írása, aki eltért a megszokott témaköröktől, és valami teljesen más területen keresett anyagot: jóvoltából a tetoválások világába nyerhetünk betekintést. Saját bevallása szerint sose fordult meg a fejében, hogy magának is készíttessen tetoválást. Mindössze azért választotta ezt a témát, mert megkésve az anyag leadásával, rögtönzött. Jegyzetet már amúgy is akart írni erről, most pedig kínálkozott az alkalom. Puskel Péter egy aradi rejtélyről sem tudott, amikor tavaly az idei évkönyvben megjelent első résznek – a most bemutatottban már a második részt olvasható – megírásnak. „Bizonyára itt is akadnak olyan dolgok, amiket még senki sem kutatott fel” – mondta a szerző. Kuriózumok, rejtélyek, szóbeszédek című írásában vicces és érdekes történeteket tudhatunk meg pl. az aradi sörről: mikor nyílt meg az újaradi sörgyár, kik voltak a tulajdonosai, milyen söröket gyártottak stb. De az is kiderül, hogy mi is volt a „nustu” regiment. Piroska Katalint arról kérdezték, hogy mennyi időbe került összehozni a viszonylag terjedelmes írást, de nem tudott pontos választ adni. Maga a „papírra vetés” néhány napot, de az adatgyűjtés sokkal hosszasabb folyamat, amit nem lehet pontosan kiszámolni. Beregi Oszkár élete nagyon színes, kalandos és misztikus: csupa anekdota, csupa pletyka. Külföldi, híres művésznők rajongtak a kiemelkedő színészért. 11 osztrák, 11 amerikai és 2 német filmben játszott. „Ő volt az örök Rómeó”, ahogy a szerző is fogalmaz. A rengeteg irigylésre méltó történet mind megtalálható az évkönyvben. Réhon Józsefnek két írása jelent meg: Energiagondok – lehetőségek, akadályok és 120 éves az újkori olimpiai mozgalom – 1896–2016. Az Energiagondok nem tudományos írás, azoknak szól, akiket „saját rezsiköltségük rendezésén túl is érdekelnek a ma és a jövő energiafogyasztásának gondjai”. A sportról annyit mondott, hogy mindent néz, „még a magyar focit is”. Számára megtiszteltetés a Jelen Évkönyvbe írni, hiszen úgy tartja, hogy inkább kalendárium, mint szimpla évkönyv. A kalendárium szó a latinból ered, jelentése „összehívás”. Az évkönyv pedig összehívja az olvasókat. Piroska István Fakuló fotográfiák című írása elfeledett vagy nagyon keveset emlegetett aradiakról szól. Fekete Tivadar indított cikksorozatot az Aradi Közlönyben ezzel a címmel, 1922-ben. Érdemes azonban napjainkban is foglalkozni ezekkel a személyekkel. Sőt, a személyeken túl kering legenda egy bizonyos „díszpolgárok könyvéről” is, amit eddig nem sikerült megtalálnia, csak utalások vannak rá. Annyit azonban tudni, hogy a mindenkori polgármester őrizte. Juhász Béla írása kapcsolódik a fizikához. Tudományos és hétköznapi szóhasználatot keverve próbálta meg olyan nyelven népszerűsíteni a fizikát, hogy azt mindenki megértse. Mindezt egy férfi és egy nő „csendes, langyos nyár”esti találkáinak kerettörténetébe szőve. A leírások között adatokat találhatunk a világegyetemről és a kutatás történetéről, valamint annak jelen állásáról. Ebből olvasott fel nekünk a szerző. Sajnos még így is akadtak olyanok, akik nem szólaltak fel a bemutatón, hiszen viszonylag kevés idő állt rendelkezésre. Viszont volt tombola is: három szerencsés vásárló egy-egy üveg vörös bort vihetett haza. És ajándékok még vannak: a nyereményjátékra mindenki benevez, aki évkönyvet vásárol! Az első oldal alsó sarkában található egy sorszám. A 2016 februárjában rendezendő sorsoláson derül ki, hogy ki viheti el az értékes nyereményeket: táblagép, féléves előfizetés, 50 lejes utalvány a Jelen Ház éttermébe, borok és könyvek várják, hogy gazdára találjanak! Aradi könyvesboltunkban már megvásárolható az évkönyv, hamarosan dévai és temesvári szerkesztőségünkben, valamint lapkihordóinknál is elérhető lesz. Gál Zoltán Nyugati Jelen (Arad) 2015. október 21.Jó kezekben Kovách Géza hagyatékaTiszteletet és köszönetet érdemelnek azok a tanítványok (pályatársak), akik következetesen, magas – tudományos – szinten ápolják Ficzay Dénes és dr. Kovách Géza emlékét, gondozzák hagyatékukat, felmérik és bemutatják munkásságuk értékét. Ezért, özv. Palincasné Solymos Mária mellett (után), mint legidősebb kolléga mondok köszönetet a korábban megjelent Jámbor Gyula-, Friss Panian Iván-, Pávai Gyula-, Puskel Péter-, Szekernyés János-, Ujj János-írásokért, könyvekért. Jár az elismerés és a köszönet Irházi Jánosnak (Ficzay Dénes Emlékalbum) és Nagy Istvánnak a Kölcsey Egyesület Fecskés Könyvek sorozatában korábban kiadott öt Ficzay-kötet digitalizált változatáért, valamint a XIII. Alma Mater Véndiák-találkozón bemutatott Kis irodalomtörténet kötetéért is. Köszönetnyilvánításom annyira egyéni és esetleges, hogy nem helyettesít egy átfogó számbavételt. Olyat, amely a Kölcsey Egyesületet és a többi kiadót is érinti. Amiért most „íráshoz kezdtem” ugyancsak egy, a fenti sorba illő, nem mindennapi könyv: Kovách Géza Válogatott tanulmányok. Kézbe venni, átlapozni, beleolvasni csak meghatódás árán tudok. Amikor a fedőlapot „hitelesítő” fénykép készült, talán még nem is ismertem Kovách Gézát, esetleg akkortájt találkozhattunk egymással, de a 320 oldal nem ismeretlen előttem. – Tudom, hogy nem érdekel, azért tedd a polcodra a többi mellé. Őrzöm valamennyi nekem dedikált munkáját. Könyvespolcomra kerül ez a remek válogatás is. Most az egykori diákot, barátot, pályatársat, Király Andrást (felelős kiadó), gyulai kutatók – Héjja Julianna Erika és Erdész Ádám – segítették. A válogatást Kovách Géza, közelgő, 90 éves születésnapjára (1925. december 22.) időzítve a Szabadság-Szobor Egyesület (Arad) adta ki (2015). A nyomdai előkészítést a Typografika Kft. (Békéscsaba) végezte, a nyomtatás és a kötés a gyulai Dürer Nyomda Kft. érdeme. A kiadást támogatta az RMDSZ Communitas Alapítvány, a Bethlen Gábor Alap és az Arad Megyei Kulturális Központ. Indokoltnak tartom ezt a fárasztónak is mondható felsorolást, mert ez az „összefogás” olyan alkotást eredményezett, amely után érdemes feltenni a kérdést: „Szép könyvemet kinek adjam?” Az aradiak, Kovách Géza egykori diákjai, barátai örömmel fogadják a könyvet. Mivel a válogatás az akadémiai publikációs kritériumok alapján történt, a kiadvány a szakma számára forrásértékű. Tartalmas bevezetőként Király András írását olvashatjuk (Megkésett nekrológ – Kovách Géza 90 éves lenne az idén…) Ezt követi Héjja Julianna Erika Kovách Géza tudományos munkássága és szellemi öröksége című értekezése. Erdész Ádám Kovách Géza válogatott tanulmányairól ír rövid ismertetőt. Az akadémiai publikációs kritériumok akadémiai színvonalhoz vezettek. A válogatások három részben, fejezetben csoportosulnak: – Agrártörténeti tanulmányok (17–199 oldal), – A kézművesek és a céhek történetéről (201–254 oldal), – Historiográfiai írások (255–319 oldal). Rövid figyelemfelkeltőt állítottam össze. A válogatásnak a szakma szempontjait figyelembe vevő értékelése, más, arra hívatott recenzorért kiált. Megnyugtató érzés tudni, hogy a Kovách Géza munkásságát felölelő hagyaték, Gyulán, a MNL Békés Megyei Levéltárában jó – alkotó – kezekben van. Réhon József Nyugati Jelen (Arad) 2015. november 21.Aradi történetek, emberek – és már fotók isPuskel Péter könyvbemutatója Tavaly nyáron, az Aradi Magyar Sajtó ünnepén jelent meg Puskel Péter Aradi történetek, emberek című kötete, mely rövid és frappáns tárcákat tartalmaz. Az itt összegyűjtött írások 2009 és 2013 között a Nyugati Jelenben is olvashatóak voltak. A könyv nagy sikernek örvendett, és gyorsan elfogyott, nem is jutott belőle mindenkinek. A most bemutatott kötet egy második, válogatott kiadás, melyet Siska-Szabó Zoltán fotóművész illusztrációi díszítenek. A rendezvényre a Jelen Ház dísztermében került sor csütörtök este. A házigazda Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője volt, ő beszélgetett el a szerzővel annak új könyvéről. „Mint annyi más kötet akár tőle, akár másoktól, ez is egy kis tükör Aradról és Arad híres embereiről” – mondta bevezetőjében. Azt is szóvá tette, hogy bár a bemutatóra rengetegen eljöttek, sajnos kevés volt a fiatal. Talán ők hiányoztak a legjobban a rendezvényről. Az esten jelen volt Bognár Levente alpolgármester is, aki a szerzőnek mondott köszönetet. „Köszönöm szépen Puskel Péternek, hogy itt lehetünk, és hogy mi, az aradi magyarok, büszkélkedhetünk egy ilyen könyvvel. Ebből is látszik, hogy a költségvetésben jó irányba mentek az összegek, a pályázók jól végezték a munkájukat. Olyan kiadvány született, amely mindenképpen az aradi magyarság büszkesége, sőt: a városé is! Mi, aradiak, olyan kulturális örökséget tudhatunk magunkénak, mellyel nem csak Romániában, de egész Európában is büszkélkedhetünk. Ugyanakkor fontos az is, hogy ezt el tudjuk mondani gyermekeinknek, utódainknak, de azoknak is, akikkel együtt élünk.” Az első kérdés, amit Bege Magdolna feltett Puskel Péternek az volt, hogy tud-e mondani kiemelkedően pozitív vagy negatív élményeket, visszajelzéseket munkájáról, munkájával kapcsolatban? Kiemelkedően rossz, mint kiderült, nincs, azonban többször kapott nagyon jó kritikát, és az mindig jólesik az embernek, ahogyan az is, ha kiírhat magából dolgokat. Hogy most épp min dolgozik – ami a következő kérdés volt – nem derült ki egyértelműen, mert több ötlete is van. Valószínű azonban, hogy néhány aradi középület kerül majd reflektorfénybe. Olyan épületek, amelyek története és egyben azok lakóinak története is megérdemel egy kismonográfiát. Konkrét történetet az épületekről, emberekről, vagy olyat, ami benne lesz majd a kötetben, nem mesélt. Puskel Péter elmondta többek között, hogy nagyon jó időszakot élünk az irodalmi és helytörténeti művek szempontjából. Nagyon sok könyvbemutató volt az utóbbi időben. „Lehet ennek az oka az, hogy elgépiesedett, elektronizált világunkban nagyon sokan úgy érzik, hogy van mondanivalójuk. Dolgoznak, és ennek én örülök. Szeretném ugyanígy megemlíteni azt is, hogy az aradi és Arad megyei tollforgatók közül, főleg az utóbbi 15-20 esztendőben, nagyon sokan befutottak, és folytatják tevékenységüket más városban. […] És annak is örülök, mondom még egyszer, hogy ilyen szép számban megjelentek, mert ez talán nem is a személynek szól, hanem inkább annak a könyvnek, amit Önök kézbe kaptak. Köszönöm!” Az est hangulatát fokozta, hogy a bemutató előtt, míg a vendégeket fogadták és kiosztották az ingyenes példányokat, Miskovits Tibor és Milltaler Lajos zenével kedveskedett a jelenlévőknek. Ezen felül Brittich Erzsébet elszavalt két saját verset, melyeket erre az alkalomra írt. A bemutató végeztével hosszas sor kígyózott a szerző asztalánál, az előtérben pedig sós és innivaló várta a vendégeket. A szervező, az aradi Pro Presens Alapítvány köszönetet mond Arad Municípium Kulturális Központjának (CMCA), melynek segítsége nélkül a kötet második, válogatott és illusztrált kiadása nem jelenhetett volna meg. Gál Zoltán Nyugati Jelen (Arad) 2015. december 3.Sikerült nagyobb teret biztosítani a magyaroknak a kulturális stratégiábanA szerdai tanácsülésen került megszavazásra többek között Arad Municípium Kulturális Stratégiája is, melynek kidolgozásánál sok olyan kisebbségi kérdés kimaradt, melyre az etnikai közösségek érzékenyek, enyhén szólva igencsak megfeledkeztek a magyarokról. (A szerk.: Puskel Péter november 25-i lapszámunkban megjelentetett jegyzetében sérelmezte is mindezt.) Ezt a „mulasztást” sikerült némelyest helyrehozni néhány olyan kiegészítő javaslattal, melyet Bognár Levente alpolgármester terjesztett a képviselőtestület elé, és melyre a tanácsosok rá is bólintottak. Talán stratégiai megfontolásból, taktikai lépésből – nehogy valakiknek szemet szúrjon a túl sok magyar igény – kezdte a javaslatokat az alpolgármester az aradi írók támogatásával, majd rátért az aradi magyar kulturális életre. Mint lapunknak elmondta, az aradi magyar érdekképviseleti szervezeteket már nagyon régóta foglalkoztatja egy olyan épület, multifunkcionális helyiség gondolata, ahol nagyobb méretű magyar rendezvényeket, eseményeket lehetne szervezni. Egy olyan helyiségre gondoltak, ahol színházi körülményeket is tudnának biztosítani. Például a Kamaraszínháznak, vagy a Kölcsey Színpad számára. Erre a legalkalmasabbnak tűnik a Stúdió-mozi terme, ezt is belefoglalták a javaslatba. Második pontban, a kisebbségi kultúra önkormányzat általi fenntartását célozzák meg. „Nagyon fontos, hogy a kisebbségi – és itt kiemelem a magyar tannyelvű iskolákat – oktatási intézmények is kapjanak támogatásokat a hagyományápoló, kulturális rendezvényeikre. Csak akkor beszélhetünk hosszú távon kisebbségi kultúráról, ha ezt az irányt a kisebbségi oktatásban is megtartják”. Az aradi magyarok másik sérelme, hogy a kulturális stratégiában szereplő civilszervezetek listájáról nagyon sok magyar (és más kisebbséget képviselő) szervezetet kifelejtettek. Bognár szerint ezt a listát most pótolták, így most már hivatalosan is biztosított számukra egy ún. kulturális jelenlét a város életében. Gheorghe Falcă fontosnak tartotta megemlíteni, hogy az elkövetkezőkben jelentős teret szeretnének biztosítani a kultúra és az oktatás számára, hisz e nélkül gazdasági fejlődésről sem beszélhetünk. Ugyanakkor felkérte a civilszervezeteket, hogy tegyenek eleget Arad Európa Kulturális Főváros pályázatában felvállalt kötelességeiknek. Sólya Emília Nyugati Jelen (Arad) 2015. december 8.Regionális honismereti találkozóImmáron hagyományszámba megy, hogy minden év decemberében megrendezzék a Regionális Honismereti Találkozót, amelynek keretében a régió helytörténészei egymást kölcsönösen informáló összejövetelen számolnak be utóbbi időben végzett tevékenységükről, terveikről, javaslataikról, akár a közös munkát is előrevetítő elképzeléseikről. Az ilyen összejövetelekre eddig minden alkalommal Szegeden került sor, tavaly azonban felmerült, hogy máshol is meg lehetne azokat szervezni – ekkor javasolta Matekovits Mihály Aradot, aki a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének tiszteletbeli elnökeként főszervezője is lett találkozónak. Idén valóban Arad – közelebbről a Csiky Gergely Főgimnázium és igazgatója, Hadnagy Éva – volt az esemény vendéglátója. A december 4-én délután a líceum tanári szobájában tartott összejövetelen jelen voltak a Csongrád Megyei Honismereti Egyesület (CSMHE) és tagszervezetei, az Anyanyelvápolók Szövetsége, a Dugonics András Alapítvány tagjai, Temes és Arad megyei helytörténészek. A vendégeket és megjelenteket Matekovits Mihály, Bognár Levente aradi alpolgármester, Hadnagy Éva igazgató, Pellegrini Miklós főtanfelügyelő-helyettes, leendő RMPSZ megyei elnök és Páll Lászlóné Szabó Zsuzsanna, a CSMHE elnöke köszöntötte. (Pellegrini Miklós egyebek közt elmondta, hogy Arad megyében 15 településen folyik magyar nyelvű oktatás.) A köszöntők után több résztvevő – Balla Tamás, a Temesvári Bartók Béla Líceum és a Gerhardinum Katolikus Líceum tanára, dr. Erdei Ildikó, a Temesvári Bartók Béla Líceum igazgatója, Endrész Erzsébet, a Kiszombori Kiss Mária Honismereti kör képviselője, Gergelyné Bodó Mária, a CSMHE és az Anyanyelvápolók Szövetsége, Kiss-Pataki Adél a temesvári Bartók líceum részéről, Puskel Péter aradi helytörténész, Szanka József a Szegedi Meritum Kulturális és Művelődési Egyesület, Szatmári Sándor, Urbancsok Zsolt a Szirbik Miklós Egyesület és a Dr. Kecskeméti Ármin Egyesület (Makó) képviseletében, Olasz Angéla, Jámbor Ilona és dr. Muntean Raul Tibor aradi helytörténészek szóltak aktuális kérdésekről. A beszélgetés moderátora Károlyi Attila tanár, a Szegedi Dugonics András Piarista Gimnázium aligazgatója volt. A félnapos, eredményes találkozó a Szabadság-szobor előtti tisztelgéssel zárult, majd az aradi RMPSZ vacsorán látta vendégül a résztvevőket. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2015. december 16.Adventi SzövétnekAdventi időben, december közepére jelent meg az aradi Szövétnek kulturális szemle legújabb száma. Gazdag tartalommal, sok jó és érdekes olvasnivalóval. A közelgő ünnepet köszönti a főszerkesztő Juhász Béla Csodaváráscímű írása, amelyet, ha megszívlelnénk, soha nem lennénk irigyek egymásra. Az intés a jövő és azután következő esztendőkre is érvényes. A mondjuk így: „irodalmi” blokkban Gál Z. Csaba, Brittich Erzsébet, Szabó Péter, Juhász Béla, Radnai István, Regéczy Szabina Perle kimondottan szépirodalmi jellegű írásai olvashatók, Ódry Mária Csernyánszky Judit képeiről, Ujj János Brauch Magda legújabb könyvének bemutatójáról és az Irodalmi Jelen-díjak kiosztásáról cikkezik. Olvashatjuk Tatár Etelka egykori aradi magyartanár Chigagói levelét Bartók emlékezetéről, folytatódik Nótáros Lajos Arad maradsorozata. Dr. Vajda Sándor most indult sorozata dr. Réthy László tudós akadémikusról, alias Lőwy Árpád pajzán költőről igen érdekesnek ígérkezik. Vajda Anna Noémi Csákányi Esztert, a neves színésznőt szólaltatja meg. A Hitélet ezúttal gazdag rovatában ft. Szilvágyi Zsolt a Véndiák kérdései, Blazovich László Karácsony előtt, Matekovits Mihály Éjféli misec. írásait olvashatjuk. Ez utóbbiból egy érdekes adat: felszentelése óta az aradi minorita templomban csupán kétszer, 1944-ben és 1989-ben nem tartottak éjféli misét. Puskel Péter helytörténész, mint minden alkalommal, ezúttal is értékes adatokkal egészíti ki az aradi lokálpatrióta ismereteit: megtudjuk, például, hogy az egykori aradi autógyár kapuján összesen 800-nál több, különböző rendeltetésű kocsi gördült ki. Arad vendége volt a közelmúltban Sarusi Mihály. Pataky Lehel Zsolt rövid ismertetőt közül az Illyés Gyula-díjas alkotóról, a szerkesztő pedig a Népi vallásosság Kisiratosonc. írását közli. A helytörténet rovatban olvasható még Piroska Katalin Gyermekelőadások a múlt századból Aradon c. írása. A neves szegedi történészprofesszor, Blazovich László ezúttal egykori barátjára emlékezik Bánságtörténet és településtörténet Kovách Géza munkásságában címmel. Dr. Kovách Géza most, december 22-én lenne 90 esztendős. Az Oktatás rovat számára ezúttal az Ezüstgyopár-díjak átadása szolgáltatott apropót: Szívós Helén és lánya, Péter (Szívós) Dalma (Kiss Anna), valamint Ilona János laudációját (Matekovits Mihály) jelenteti meg a lap, Sipos Szilárd pedig a magyar nyelv Csiky Gergely Főgimnáziumban megtartott napjáról ír. Figyelmet érdemel a Memoár rovat Albert Ferenc, dr. Perneki-Simonsits Edit, Mandl Marietta, Piros Dénes és Móré-Sághi Annamária írásaival. És persze van humor is, Piroska István révén (Mi kacagtatta meg Jézuskát, és gondolom, a Göltségjetyzék,egy sváb restauráló magyarul írott költségjegyzéke is az ő számlájára írható), van két vers Grosz Lászlótól (Válságos idők, A jampec). Aztán van Kövér Péter, s ahol ő van, ott szellemes és vaskos humorban biztosan nincs hiány. Ezúttal Flautus. A büdös életbe…! című írásával remekel. Még jó, hogy a nyomtatott írásnak nincs szaga. Nyugati Jelen (Arad) 2016. január 25.Monodráma Jávor Pál életébőlA Magyar Kultúra Napján, január 22-én a Kölcsey-díjak átadása után magyar szerző magyar témájú, ráadásul Araddal is kapcsolatba hozható színdarabját mutatta be az Aradi Kamaraszínház. A Jávor c. monodráma aradi előadásának külön érdekessége, hogy majdnem ősbemutató, tudomásom szerint hivatásos színház még játszotta, bár néhány alkalommal közönség elé került a budapesti Uránia filmszínházban, amolyan magánelőadáson, pedig feltétlenül megérdemelné – megérdemelte volna eddig is – hogy rangos színház műsorán szerepeljen. A mondráma hőse Jávor Pál, az aradi születésű egykori nagy magyar színházi, de még inkább mozisztár. „Ő volt kora férfiideálja, őt szerették volna utánozni megjelenésben, viselkedésben, női szívek meghódításában. A magyar film koronázatlan királya, versenytárs nélküli Don Juanja volt ez a sármos, mulatós kedvű, ám olykor féktelen kicsapongásai ellenére is gerinces őstehetség.” – írja Puskel Péter, élete aradi szakaszának kitartó kutatója. Ezek ismeretében igazat kell adni a kamaraszínházi beharangozónak, amely szerint a darab „a nagyközönség számára egy eddig ismeretlen Jávor Pál-képet bontakoztat ki a filmcsillag naplójából és leveleiből”. Igen, mert merőben új és szokatlan a helyzet, amelybe 1944 őszén, a magyarországi nyilas uralom kezdetén a híres színész kerül: letartóztatják (mert nem árulja el zsidó feleségének tartózkodási helyét), megalázzák, verik, Sopronkőhidára, a hírhedt börtönbe zárják, majd Németországba hurcolják, onnan sikerül – miután amerikai kórházban ápolják – nyolc hónap után hazajönnie. A darab ezeknek a hónapoknak keretbe illesztett története: a színész amolyan videómagnó előtt meséli el feleségének mindazt, ami vele megtörtént. (Ami a Jávorban nem szerepel, de tény: ez a pár hónap többé soha össze nem illeszthető törést okozott a sztár életében. Amerikába „disszidált”, ott kudarcot vallott, s visszatérte után, 1959-es haláláig már meg se közelítette egykori önmagát. Naplója, amelyet a szerző, Pozsgai Zsolt (ötkötetes drámaíró, számos színház művészeti vezetője, forgatókönyvíró, fordító stb.) dolgozott fel inkább több, mint kevesebb hűséggel, megrázó dokumentuma élete egy fontos szakaszának. A nyilasok fogságában a minap még istenített színész megtapasztalja, hogy azok, akik azelőtt szerették és tisztelték, most ellene fordulnak, pocskondiázzák, megalázzák, kínozzák egy borzalmas eszme jegyében, szembesül a kegyetlenséggel, az ember önmagából való kifordulásával – egy új, embertelen világ tárulkozik ki előtte, amelyet megpróbál méltósággal túlélni. A tét: élet vagy halál. Megkapó az őszinteség, amellyel Jávor kitárulkozik, s az erő, ahogyan ezt a szerző dokumentum-értékű, de mégis csak fikciós darabban megjeleníti, s végül a színész, aki mindezt eljátssza. Meggyőződésem, le is írtam már, hogy vannak (amúgy kitűnő) darabok, amelyek egy (vagy több) remek színész nélkül nem tudnának eljutni a néző szívéig. A Jávor érzésem szerint ezek közé tartozik, de az író-rendező Pozsgai Zsoltnak (ötkötetes drámaíró, színházi és filmrendező, forgatókönyvíró, vérbeli színházi ember) sikerült egy rátermett és nagyszerű színészt találnia a szerepre Szőke Zoltán személyében. A sokak által kedvelt, immár több mint másfél évtizedes tévésorozat (Barátok közt) Berényi Miklósa ezúttal olyan szerepet kapott, ahol megmutathatja igazi képességeit. És bizonyít: a monodrámában tucatnyi szereplőt játszik el változó hanghordozással, mimikával, gesztusokkal, s mindebben – a (kiváló) szövegen kívül – csak egy fotel, no meg egy (figuráját a színpad hátterében lévő vászonra kivetítő) videomagnó-ős, a kezdetben elegáns, majd egyre slamposabbá váló öltöny, a vége felé kibomlott nyakkendő, a nagdrágból kicsúszott, fehér kórházi köpenynek tűnő ing az eszköze. Mondhatni semmivel játssza a kb. 70 perces darabot nagy megjelenítő erővel (egy ilyen szövegnek a betanulása önmagában sem semmi), amely alatt újra és újra átéli és hitelesen közvetíti a nézőtér felé a főhős gondolatait, érzéseit, a borzalmakat, amelyeken átesett úgy, hogy a néző meg se pisszen, hogy aztán felszabadult vastapssal köszönje meg a nagyszerű színházi élményt. Szőke Zoltán először szerepelt Aradon, Pozsgai Zsoltnak ez a második bemutatkozása (Liselotte és a május c. darabját pár éve egy rövidszínház-fesztivál keretében már láthattuk.) Szívesen látnám őket máskor is. Jámbor Gyula. Nyugati Jelen (Arad) 2016. február 24.Puskel Péter Ezüstfenyő-díjasA Romániai Magyar Demokrata Szövetség 15. alkalommal adja át idén az Ezüstfenyő-díjakat. Az RMDSZ ezzel ismeri el azoknak a személyeknek a munkáját, akik jelentős szerepet vállaltak a közösségi javak és a szülőföld visszaszerzésében, valamint a Szövetség programjának megvalósításában. Az RMDSZ Arad megyei szervezetének elnöksége Arad megyéből Puskel Pétert javasolta az Ezüstfenyő-díjra, ezzel ismerve el újságírói, valamint helytörténeti kutató- és értékmentő munkáját. A 2015-ös kitüntetéseket február 27-én, szombaton a marosvásárhelyi Kultúrpalotában adják át, a Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) 10 órakor kezdődő ülésének első felében. Az RMDSZ Arad megyei szervezetének sajtóközleménye. Nyugati Jelen (Arad) 2016. február 27.Átadták az Ezüstfenyő-díjakat MarosvásárhelyenHuszonhárman részesültek Ezüstfenyő-díjban, amelyet 14. alkalommal adták át az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) szombati ülését megelőzően Marosvásárhelyen a Kultúrpalota nagytermében. A díjakat Kelemen Hunor adta át. A szövetségi elnök elmondta: 26 év telt el azóta, hogy megbukott a kommunista diktatúra. Olyan munkát kezdett el a magyarság, amely hosszú utat járt meg, míg a világ megváltozott körülöttünk és gyors változások fognak következni. A politikus közölte: mindig olyanoknak mondanak köszönetet, akik az előző évben szolgálatot, önzetlen munkát végeztek, olyat, amire nagy szükség volt a legkisebb közösségtől a legnagyobbig. Ezen személyek tevékenységét hiánypótlónak és nélkülözhetetlennek nevezte a szövetségi elnök. A mai világban ritkán történik meg, hogy megköszönjenek valamit, ritkábban, mint kellene – hangsúlyozta Kelemen. Az RMDSZ ezért díjazza ezeket az embereket, ugyanis az elvégzett munkáért hála jár. Hihetetlenül sok munkát kell még elvégezni, újrakezdeni, falakat újraépíteni – mondta a politikus. A 2015-ös évben végzett munkásságukért Ezüstfenyő-díjat kaptak: Bogdán Zsolt, Borzási Gyula, Bréda Lajos, Buchwald Péter, dr. Búzás Antal Árpád, Capusan Edit Réka, Damokos Csaba, Gyerkó Levente, Haszmann Pál Péter, Ihász János, Kereskényi Sándor, Kovács Jenő, Kun László, Náznán B. Olga, Plesch Katalin, Puskel Péter, Somogyi Gyula, Szabó Kálmán, Imre, Szente László, Takács Ibolya, Tófalvi Éva, Vida Katalin, Vincze András. maszol.ro 2016. március 1.Miről ír a legújabb Szövétnek?Megjelent az Aradi Kulturális Szemle XX. évfolyamának I., azaz 2016. februári száma. Mint megszokhattuk, ezúttal is kellemes és tanulságos, de akármelyik kategóriában színvonalas olvasmányokkal. Szokás szerint az első oldalakon líra: a József Attila-díjas Böszörményi Zoltán, valamint Grosz László, Gál Z. Csaba, Szabó Péter, Ódry Mária, Andrényi Lajos versei. Fekete Réka a Salento… emlék c. nagyon szép és ugyancsak lírai kisprózával jelentkezik. (A város egyébként Olaszországban van – szerk.) Nótáros Lajos Arad marad nagyszerű sorozata immáron a hetedik résznél tart, az egykoron aradi Tatár Etelka magyartanár Chicagóból küldött (Énekeljünk együtt! címmel) tudósítást. Ha nem olvasnánk, nem is tudnánk, hogy „a világ túlsó szélén” még ápolják az odaszármazottak a magyar népdalt és kultúrát. Dr. Vajda Sándor cikke (Dr. Réthy László, tudós akadémikus, alias Lőwy Árpád pajzán költő II.) időben távolabbi, de térben közelebbi témáról ír. Aki olvasott bár 2-3 pajzán Lőwy-verset, annak aligha kell bizonygatni: a tudós akadémikus „disznólkodó” bár, de ötlettel teli, ragyogó humorú kiváló költő volt: Toldi c. (átírt), állítólag nevéhez fűződő alkotása (szerintem) remekmű a maga műfajában. Itt csak a cikk végszóját idézem: „Azért csak annyit mondok, ifjú népem / Disznólkodni szabad – de csakis szépen”. Örömmel fedezem fel újra, hogy a Szövétnekben hosszú ideje „megátalkodott” volt (azóta elszármazott) aradiak publikálnak, közöttük Szabó István (most: Egy különleges nagyasszony sírja a körösháti temetőben), Piroska Katalin (Színlapi ritkaságok Aradon az 1920-as években) és Piroska István (Furcsa történetek az aradi háremek életéből), dr. Perneky-Simonits István (Milyen volt orvosnak lenni?), Kövér Péter (Gagarin gatyája… vagy mi a kő) – és a természetesen mostani aradiak: Juhász Béla főszerkesztő, Réhon József (őt kétlakisága miatt nem is tudom, hová soroljam), Ujj János, Puskel Péter, Piros Dénes, Móré-Sághi Annamária, Ilona János (aki kimaradt, attól elnézést kérek – egy-két névről magam se tudom, hova soroljam). Nélkülük nem állna össze ez a jövőnek is, dokumentumként is szolgáló kiadvány, amely minden számával néhány órányi tartalmas szórakozást szolgáltat a nem csak aradi olvasónak. -r- a. Nyugati Jelen (Arad) 2016. március 3.Puskel Péter Ezüstfenyő-díjasÍgy érdemes dolgozni „Ki kell emelnünk és példaként kell állítanunk őket közösségünk és főként fiataljaink elé, hisz ezzel irányt is mutatunk, azt mondjuk nekik, hogy így érdemes dolgozni: pontosan, szépen, kitartóan. Haszmann Pál, Puskel Péter, Tófalvi Éva – a múzeumteremtő, a helytörténész-közíró és az élsportoló: közösségünk e három személyisége is példázza, mennyire változatos, régiónként is sokrétű az idei Ezüstfenyő-díjasok palettája.”(Kelemen Hunor előszava az Ezüstfenyő-díjasokról megjelent kiadványból.) – Mindenekelőtt gratulálok. Aradról te vagy az első újságíró–író, aki megkaptad az Ezüstfenyő díjat. Újságíróként, íróként, olyan publicistaként, aki Arad művelődéstörténetéről sok kötetet írt. Sokan gratuláltak? – Sokan, meglepően sokan. Először Marosvásárhelyen (a díjátadás helyszínén – szerk.), kiderült, hogy rengeteg ismerősöm van, és nemcsak a sajtósok, hanem rengeteg olyan ember, akiket különböző helyekről ismerek az országban. Aztán gratuláltak e-mailben, a feleségem jóvoltából felkerültem a Facebookra (bár ez ellen sokáig tiltakoztam)... azon aztán majd 200 gratuláció jött. Ami a kérdésed első felét illeti: lehet, hogy nem is újságíróként vagy íróként gondoltak rám a felterjesztők, hanem olyan közéleti emberként, aki a közért – nem politikusként – a magyar nyelv, az épített örökség, a magyar szellemiség és az erdélyi magyar szellemiség érdekében tesz valamit. Az Ezüstfenyő-díjra az van rányomtatva, hogy A haza visszaszerzéséért jár. Sokat spekuláltam azon, hogy ez mit is takar, s hogy kerülök én ebbe a képbe. Ott aztán megtudtam, hogy a haza visszaszerzése azt jelenti, hogy a magyar nyelvért, a magyar nyelvű intézményeink, szobraink stb. visszaszerzéséért tett valamit a díj kitüntetettje. – Ha visszanézel erre a lassan ötvenéves tevékenységedre (Puskel Péter kijavít: csak 48 éves, akkor léptem a sajtó hímes, egyszersmind göröngyös mezejére), mit tartanál ebből az életműből a legkiemelkedőbbnek? Egyáltalán tudnál-e valamilyen sorrendet felállítani elfoglaltságaid, könyveid között? – Ezen még nem volt időm elgondolkodni, talán egyszer megteszem. Kovách Gézától (aki rendetlen ember hírében állt, de a szakmai tevékenységében nagyon is céltudatos és rendszeres volt) megtanultam azt, hogy igyekszem nyilvántartani azt, amivel foglalkoztam. Fel is van általában jegyezve mindaz, ami megjelent, tudományos értekezleten, szimpóziumon elhangzott, legalábbis az utóbbi öt-hat évben. Elsősorban az aradi, Arad környéki, vagy innen eltávozott, de szívükben Aradon élőkhöz intéztem a mondanivalóm, azt szerettem volna, ha számukra megmaradnak a szellemi értékek, amelyeket az elődök hoztak létre. Nem tudok sorrendet alkotni, de talán az újságírói munkámnál többre becsülöm azt, amit az utóbbi 15-20 évben hoztam létre, mert ezek maradandóbbak. Apám nyomdász volt, nagyapám is. Apám egyszer azt mondta: az újság egy napig él. Ezt gyerekként nagyon megjegyeztem; azt, amit az újságban írtam – a jobbakat, közepeseket meg gyengébbeket is, mert ilyenek is voltak szép számmal –, a jobb írásnak is egy két napig marad emléke. Ami könyvben, nyomtatott formában megjelent, az mondjuk, hosszabb életű. Itt szeretném elmondani, hogy újságíróként vagy helytörténeti kutatóként az utóbbi időben nagyon sok kellemes visszajelzést kaptam. Régebben is voltak ilyenek, főleg szóban, aztán amikor megjelent a számítógép, azon keresztül is kaptam (persze bírálatot, letolást, kiegészítést is), de hát többségében dicséretet. Két dolgot említenék, ami nemrég történt. Üzent Kölnből, Németországból egy ott élő, Aradon született hölgy, régóta ismerem, 96 éves, és teljesen vak, de szellemileg abszolúte friss. Aki gondozza, felolvassa neki az aradi újságot, és minden könyvemet beszerezte, felolvastatta, s most azt üzente: nem akar addig meghalni, amíg a legújabb könyvemet el nem olvassa. Hát azért ez megható; aztán felhívott egy másik hölgy, akivel amúgy nincs kapcsolatom, s azt mondta: eljuttatja a könyvemet, mert Csorba Ilona néni megkérte rá. Egy másik eset: Budapesten dolgozó lányomnak volt valamilyen csapatépítő tréningje, s annak meghívottja, egy (Aradon született és az itteni középiskolában végzett) híres magyarországi közgazdász a lányomtól megkérdezte: maga az aradi újságíró Puskel Péternek a leánya? Adja át édesapjának: a hálám örökké üldözni fogja. Kiderült: valami ingatlan-visszaszolgáltatási ügyben a Bukaresti Fellebbviteli Bíróságon az ügyvéd bemutatta a könyvemet, amelyben benne volt, lefényképezve, dátummal a per tárgyát képező épület, amelyen már akkor is volt emelet, amikor az ellentábor állítása szerint még nem volt – és a bíróság ennek megfelelően döntött. Mit gondolsz, milyen érzés volt számomra? – Ez egy embernek, családnak nyilván nagy örömet szerzett, de könyveidet sokan olvassák. Szoktál-e visszajelzéseket kapni egy-egy újonnan megjelent könyvedre? – Igen, sokat – Németországból, de Amerikából, Kanadából, sőt Ausztráliából is. Budapestről a Salacz-könyvem kapcsán jelentkezett egy szintén Salacz nevű leszármazott, neves orvosprofesszor, nyugalmazott klinikavezető, akinek addig nem volt tudomása arról, hogy Salacz Gyulának Arad megadja a tiszteletet, utcát nevezett el róla (újból, mert régebben is volt), szobrot állított neki. Eljött, és nagy örömét fejezte ki, az ősök dicsőségének jobban örült, mint a maga hírnevének. – Készítsünk egy kis leltárt: összeszámoltad, hány könyved, tanulmányod, netán újságíróként hány cikked jelent meg? – A könyvekből 12 vagy 13. A 13. azért kérdőjeles, mert én írtam ugyan, de apró kiegészítéseket írtak hozzá, amiről nekem nem volt tudomásom, azt a sajátomnak tartom, de más is szerepel benne. Kilenc könyvben társszerző vagyok, vagy 7–8–9-be, például monográfiákba egy, két vagy három fejezetet írtam. Most készül a megyei tanács megbízásából Nagyváradon egy nagy, kb. háromezer oldalas monográfia (3 kötetben), annak második számába (amelyben már magyar vonatkozások is vannak) én is nagyobb terjedelmű anyagot írtam az aradi magyar sajtóról, Arad ipari fejlődéséről. – Cikkeid, tanulmányaid számát számon tartod-e? – Amikor 35 év után nyugdíjba mentem, egy felületes számítás szerint olyan 11 ezer körüli cikkem számoltam össze. Azóta csak ritkán fordulok elő az újságban, a néhány rovattal, úti jegyzetekkel, egyéb írásokkal nagyon ritkán. Egy idő után, részben Kovách Géza ajánlására – de azért is, mert megkaptam egy magyarországi újságíró 200-300 darabos cikkgyűjteményét – rádöbbentem: valamennyit csak meg kellene őrizni belőlük. Meg is vannak a helytörténeti jellegű cikkeim, azok száma kb. hatszáz. – Írói munkásságod tulajdonképpen újságíró korodban kezdődött számos, helytörténet-jellegű írással. Talán akkor nem is gondoltál könyvben való megjelentetésükre. 1990 előtt nem nézték szívesen – persze nem az olvasókról van szó –, ha valaki Arad főleg magyar, vagy német múltjával foglalkozott. Ficzay Dénes, az „aradológus” is „kikapott” annak idején ezért. – Így volt. Egy érdekes történet, amiről neked is tudnod kell: talán 1974-ben indítottam egy szerény, teljesen politikamentes sorozatot Szülővárosunk, Arad címmel, hogy az emberekben felpiszkáljam a lokálpatrióta érzelmeket. Lefényképeztettem egy régi patinás épületet, részletet, írtam alá néhány sort, hogy amolyan szellemi gyakorlatként az olvasók felfigyeljenek rá. Megjelent talán 30-40 ilyen, amikor egyszer csak behívattak a pártbizottság propaganda osztályára, a főelvtárshoz; üvöltöztek velem, s értésemre adták, hogy kirúghatnak, s még a tanügybe se mehetek vissza. Végül megegyeztünk valahogy, hogy az „új megvalósításokról” is írni fogok, s megúsztam a kirúgást. – Visszatérve a németországi idős hölgy óhajára: min dolgozol jelenleg? – Ez nem a dicsekvés helye, de most kényszerhelyzetben vagyok, amit mindig szerettem volna elkerülni. Olyan típus vagyok, hogy ha valamin dolgozom, semmi másra nem tudok figyelni. Elkezdtem valamit, a Bohus-palota kismonográfiáját Palota a Zrínyi utcában címmel. Nem kizárólag, sőt legkevésbé a palotáról szól, hanem az erdélyi palotaépítés-kultuszról, arról, hogy milyen céllal, kik építették stb., szó lesz a Bohus-palotában és környékén működő intézményekről, lenne benne egy kis aradi mozitörténet. Nagyon érdekes emberek lakták, akik a közért dolgoztak – köztük festőművészek. Régi vágyam az „aradikumok” (ezt a szót én kreáltam a hungarikum mintájára) olyan dolgokról, amelyekben Arad országos vagy közép-európai szinten első volt – most negyven körül van a számuk, és nem kis dolgokról van szó. – Ezek közül te már többről beszámoltál a könyveidben. Ez egy külön könyv lenne? – A helytörténész „mindenevő”, nem koncentrálhat csak egy témára, korra, mint egy történész. Sok mindent megírtam már, sok mindenben újabb és újabb „felfedezések” jönnek, amelyeket, legalábbis az utóbbi 50-60 évben, én „fedeztem fel”. Én fedeztem fel, például, Jávor Pál szülőházát, én találtam meg születési bizonyítványát stb. – Hogy kezdődött ez a helytörténeti irányulás számodra? – Egyszerűen. Ficzay Dénes nekem is tanárom volt, ő ébresztette fel bennem az érdeklődést. Amikor egyetemista lettem, s erre-arra utaztam, mindig mindent összehasonlítottam Araddal, hogy mi jobb, mi rosszabb. Tősgyökeres aradi vagyok egyébként, s gyermekkoromban, ha anyámat elkísértem valahová, feltűnt, hogy mindenkinek köszönt, illetve köszöntek neki. Egyszer azt mondta: fiam, akit én nem ismerek, azt nem is érdemes. Aztán én is nagyon sok embert megismertem, minden nemzetiségűt – magyart, románt, zsidót, szerbet. Elbeszélgettem velük, nagyon sok mindent meg is tudtam tőlük. – Nem ez az első díjad, kitüntetésed. Melegíti-e egy kicsit a szívedet az Ezüstfenyő? – Hát… igen. Alapvetően balszerencsés embernek tartom magam, legalábbis hosszú ideig ez volt véleményem. Örülök neki, de nem tartom nagyon nagy jelentőségűnek. Úgy gondolom, az első díj szerencse kérdése, utána már szinte szabályszerűen jönnek a többiek. S mivel úgy hat hét múlva betöltöm a 75. évemet (hál’istennek nem nagyon érzem), már eszembe jutott, hogy az ilyen kitüntetések úgy az élet vége felé érik az embert… Már régóta mondogatom mindenfele: gondoskodni kell az utánpótlásról, hogy Ujj János meg jómagam is átadhassuk majd lassacskán a stafétabotot. Be is vontak két fiatal történészt, igazán örülök neki. – Hogyan telik mostanság egy napod? – Nemigen van olyan nap – kivéve, amikor nem vagyok Aradon –, hogy minimum 3-4 órát ne dolgozzam. A reggeli órákban szoktam, úgy 12-ig, akkor kimegyek a városba, délután négytől megint leülök úgy fél nyolcig. Régebben bementem a könyvtárba, mostanában ritkábban, mert már nemigen találok újdonságot. Ha több napra megyek Budapestre, felkeresem a levéltárat, könyvtárat. Sok időmet elveszi, hogy válaszolok az e-mailekre, nagyon sok felkérést kapok, keresik az ősöket stb. Ezt nagyon nem szeretem, nincs rá időm, bár némelyik kérelmező viszontsegítséget ajánl fel. De én nem szeretek kérni, sokkal szívesebben adok. Jámbor Gyula. Nyugati Jelen (Arad) 2016. április 20.Szövétnek, száztizenegy, áprilisA címbeli 111 azt jelenti, ennyi számhoz ért el az aradi Szövétnek. Minthogy nem napi- vagy hetilapról van szó, a szám tekintélyt parancsoló. Juhász Béla főszerkesztő Április c. kis vezércikkében azt olvasom: „Elsején átejt valaki. Jót nevetünk. Egész évben átejtenek. Mosolyogni sem tudok.” A Szövétnek azonban nem ejt át, hozza szokásos formáját, jó cikkeit, verseit, beszámolóit, tanulmányait. Akaratlanul is arra gondolok: valamikor jó forrás lesz arra, hogy Arad kulturális és iskolai eseményeiből, történéseiből gazdag ízelítőt kapjon az, aki nem élt ebben a korban. Matekovits János arról ír, hogy Arad alpolgármestere megkapta a Kötő József-díjat. Minthogy laudációról van szó, nem kerülhetett bele, hogy elsőként az országban – pedig ez se mellékes. Dr. Vajda Sándor Petőfi kevéssé ismert Zoltán fiának rövid életéről nyújt számomra sok ismeretlen elemet tartalmazó képet (mint kiderül: hatalmas bibliográfiából dolgozott), Réhon József a 75. életévét nemrég betöltött Csanádi János magyartanárt, értékes könyvek szerzőjét méltatja (csatlakozik hozzá Fülöp Ferencné). Brittich Erzsébet Simonyifalva alapításáról ír lírával átszőtten, és a jövőben való bizakodással, Penke Botond professzor Az öregedés és az Alzheimer-kór c. érdekes sorozatát folytatja. Nem hiányzik a sport sem, persze nem a napi történések szintjén: a mostani számban egy volt híres aradi származású sportolótól, Killik Lászlótól vesz búcsút Piros Dénes, Pálfi Kinga pedig az egykori olimpikonnál, Veres Károlynál tett látogatásáról számol be. És hát természetesen az irodalom. A költészet a nemrég magas magyar állami kitüntetést kapott Böszörményi Zoltán, valamint Grosz László, Ódry Mária, Gál Z. Csaba, Szabó Péter, Ioan Dehelean révén szerepel – a hátsó borítólapon pedig egy Weöres Sándor-vers található. Prózát közöl (igen jó félperceseket) Juhász Béla, a Memoár rovatban Móré-Sághi Annamária, a kisiskolás (!), mesével jelentkező Almási Dorka, Regéczy Éva, Radnai István és hát Sarusi Mihály a 2009–2013 közötti Szalbek-Iratosról, ami szépirodalmi igénnyel született igen érdekes falurajz, egy régebbi folytatása. Puskel Péter az aradi „vörös kakasok” (tűzvészek) történetére tekint vissza, Rudolf Ágnes tanárnő egy tapasztalatcsere céljából tett törökországi látogatásra, Tatár Etelka Chicagóból egy ottani magyar kulturális összejövetelről számol be. Ha mindezekhez hozzávesszük Nótáros Lajos sok szám óta menő sorozatát, Kövér Péter áprilisi számból sem hiányzó humoros írását, Siska-Szabó Zoltán és Breznay András képzőművészeti témájú cikkeit, remélem, semmit se hagytam ki az áprilisi számból, amelyet érdemes elejétől a végéig elolvasni. -r -a Nyugati Jelen (Arad) 2016. május 23.Az Aradi Kultúrpalota kincseiMi lesz Feszty triptichonjával? Ha ma a képzőművészet iránt érdeklődő magyar a Feszty nevet hallja, mindenekelőtt a Magyarok bejövetele c. monumentális, a Szeged közelében, Ópusztaszeren kimondottan e célra épült rotondában (körcsarnokban) elhelyezett monumentális alkotásra gondol. A körkép műfajának bőven voltak ugyan előzményei Európában, magyar vonatkozásban mégis az első volt, és az éppen 120 éves, sok hányattatást megért festmény restaurálás utáni újbóli felállítása (1995) óta hatalmas tömegeket vonz. Kevesebben tudják azonban, hogy Feszty Árpád (1856–1914) egyik jelentős alkotása, az ugyancsak monumentálisnak nevezhető Krisztus temetése c. hármas kép Aradon található. Feltekerve, a múzeum raktárában, és pillanatnyilag senki nem tudja, milyen állapotban. A hasonló művek sorsából kiindulva egészen biztos, hogy sérülten, alapos restaurálásra szorulóan. Vannak még idős aradiak, akik annak idején látták „élőben”, falon az Aradi Kultúrpalotában lévő (időközben elköltöztetett) szépművészeti múzeumban a hatalmas méretű (400x312+600+312 cm, azaz négy méter magas, 12,24 méter hosszúságú) festményt. A kommunista diktatúra korszakában egy ideig, mondhatni furcsa módon, megtűrték, bibliai, vallásos ihletettsége dacára, aztán 1959-ben letakarták, majd eltávolították a kiállítási teremből. Van-e mód, lehetőség arra, hogy az aradi múzeum egyik kivételes, magyar vonatkozásban a Szabadság-szobor mellett talán legjelentősebb művészeti értéke újból a falra, a közönség elé kerüljön? A kérdésre ma, 2016 májusában nem könnyű és nem kockázatmentes válaszolni. Minthogy az Arad – Európa Kulturális Fővárosa 2021 projekt keretében a festmény restaurálása és újbóli közkinccsé tétele is szerepelt, igennel felelhetnénk. A projekt azonban elbukott, és ki tudja, hogy Arad következő városvezetése miként viszonyul majd a kérdéshez? Egyértelmű, hogy ez alkalommal sem a művészi értékről, hanem egyéb meggondolásokról van szó. A péntek késő délután az Aradi Városháza dísztermében (zsúfolt ház előtt) megrendezett összejövetel – a Kölcsey Egyesület újabbkori harmadik konferenciája – a triptichonról szólt. Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület titkára bevezetője után Bognár Levente aradi alpolgármester azt emelte ki, hogy a város kulturális értékeit az itt élő nemzetiségek közösen hozták létre, Jankó András Kölcsey-elnök azt fejtegette: lehet, hogy a mai jeles nap lesz, mert megmozdul valami a kép körül, és mások is felfigyelnek rá. A magyar kormány által meghirdetett lehetőségre a Kölcsey Egyesület májusban pályázatot nyújtott be. Fekete Károly elmondta: a megyei múzeum egykori munkatársától, Szabóné Ferencz Irmától „örökölte meg” a triptichon ügyét, és ismertette, hogyan került a kép a városba: az Aradi Kultúrpalota megnyitására a Magyar Szépművészeti Múzeum által itt letétbe helyezett képzőművészeti alkotások között volt. Két szemtanú szerint az 1950-es években itt állomásozó, múzeumlátogatásra vitt szovjet kiskatonák térdre borulva imádkoztak előtte... Görbe Márk budapesti művészettörténész a triptichon megszületésének körülményeiről és alkotójáról tartott igen érdekes előadást, Puskel Péter aradi helytörténész (előrebocsátva, hogy ő még látta a falon az alkotást a Kultúrpalotában) a kép sorsáról és utóéletéről szólva elmondta: amikor a Szépművészeti Múzeum 73 műalkotást Aradon letétbe helyezett, akkor a hármas kép értékét 232 ezer koronára becsülték – 250 ezer volt eredetileg a Kultúrpalota felépítésének (utóbb jócskán meghaladott) költsége. Ódry Mária festőművész, restaurátor egy XVIII. századi oltárkép általa végzett restaurálásáról, Matúz András ugyancsak a resturálásról szólt, Szentkirályi Miklós, a neves restaurátor, a Magyarországi Restaurátorkamara elnöke egy művészeti alkotás helyreállításának nemcsak gyakorlati, hanem elvi kérdéseiről is beszélt, támogatást ígérve arra az esetre, ha Feszty-hármas kép restaurálásra kerülne. A Municípiumi Kulturális Központ által támogatott színvonalas konferencia végén kiosztották Az Aradi Kultúrpalota kincse, Feszty Árpád triptichonja c. kétnyelvű művet, amely a konferencián elhangzott előadások bővebb szövegét tartalmazza, kiegészítve Juhász Bélának Ódry Máriával és Matúz Andrással készített interjúinak egy-egy részletével, valamint Andó Andrásnak a triptichon lehetséges jövőjéről írott cikkével. A Kölcsey Egyesület Fecskés sorozatának 34. kötetét Jankó András szerkesztette, olvasószerkesztő Fekete Károly, tördelő Nagy István. Gratulálunk hozzá! Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2016. július 6.KITÁSZ Vándorgyűlés AradonEzen a hétvégén, Arad a helyszíne s a Kölcsey Egyesület a házigazdája a KITÁSZ ( Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetsége) XXV. Vándorgyűlésének. Az 1992-ben alakult Szövetség kigondolója és első elnöke Varga Domokos volt. A Szövetség jelenleg mintegy 50 magyarországi és határon túli tagszervezetet egyesít. A Szövetség alapszabálya feladatként rögzíti, hogy évente vándorgyűlést rendeznek valamely tagszervezet székhelyén. Aradon 2003-ban már volt KITÁSZ-vándorgyűlés. A vándorgyűlés előadásainak egy része nyilvános. Ezekre szeretettel várnak a rendezők minden érdeklődőt. Rövid 20–25 perces előadásokat hallgathatunk meg, közöttük rövid pár perces szünettel, tehát bárki részt vehet egy vagy több, esetleg valamennyi előadáson. Az idei vándorgyűlés egyik különleges rendezvénye a Kölcsey-képtár sorozat 7. tárlata. Ez alkalommal 14 Aradi kortárs magyar képzőművész mutatkozik be vendégeinknek, és természetesen a képzőművészetet kedvelő Aradi közönségnek. A kiállítás megnyitója pénteken, július 8-án délután 5 órakor lesz a Széchenyi (Horia) utcai Klió Teremben. A kiállítást Fekete Károly, a kiállítás kurátora és Ódry Mária költő-képzőművész nyitja meg. Nagy öröm és megtiszteltetés számunkra, hogy mind a Vándorgyűlés megnyitóján a Városházán, mind a kiállításon részt vesz és köszönti vendégeinket és az Aradiakat Bognár Levente alpolgármester úr. A rendezvényt Arad város művelődési központja (Centrul Municipal de Cultură Arad) támogatja. Reméljük, hogy tartalmas és kellemes időtöltésben lesz része minden résztvevőnek. A KITÁSZ XXV. Vándorgyűlésének nyilvános előadásai és rendezvényei: 2016. július 8.,péntek– helyszín: a Városháza Díszterme 9.00–9.30 Megnyitó a Városháza Dísztermében; 10.00–10.30 Az Aradi színház zenés és drámai látványosságai– előadó: Piroska Katalin színháztörténész, Arad; 10.30–11.00 Egy zseniális színész portréja. Jávor Pál film- és színpadi sikerei– előadó: Földesdy Gabriella színháztörténész, Budapest; 11.00–11.30 Arad megye szakrális köztéri szobrai– előadó: Ujj János helytörténész, Arad; 11.30–12.00 A Kisjenői címerfák alatt (az EMIR megalapítása)– előadó: Csanádi János helytörténész, Kisjenő; 12.00–12.30 Aradi újságíró személyiségek– előadó: Puskel Péter helytörténész, Arad. Délután: 15.15–16.30 Az Aradi Ereklyemúzeum kincsei– előadó Erdélyi István, Arad, helyszín: a Kultúrpalota Ereklyemúzeuma; 17.00 Aradi Magyar Kortárs Képzőművészek Tárlata – helyszín a Széchenyi (Horia) utcai Klió Terem – a kiállítás kurátora Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület alelnöke. Az Aradi Kölcsey Egyesület tárlatsorozatának 7. kiállítása 14 Aradi kortárs képzőművész alkotásait mutatja be. A kiállítóművészek: Brittich Erzsébet, Cociuba Czank Veronika, Cociuba Lucian, Cociuba Németh Edith, Csernyánszki Judith, Eisele Szűcs Zoé, Kett-Groza János, Kocsis Rudolf, Kolumbán Zsolt, MoréSághi Annamária, Ódry Mária, Simó Margit, Siska-Szabó Hajnalka és Steinhübel Zoltán. 2016. július 9., szombat – helyszín az Arad Megyei RMDSZ Batthyány (episcopiei) utcai székházának ülésterme: 9.00–9.30 Virágh Gedeon, az utolsó Aradi fogoly– előadó: Molnár Péterné, a KITÁSZ ügyvezető elnöke, Kunszentmiklós; 9.30–10.00 Báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Karola, gróf Bánffy Miklós és az Erdélyi Helikon múzsája– előadó: Kovács Attila Zoltán irodalomtörténész, a KITÁSZ elnöke, Szentendre; 10.00–10.30 Magányos fenyő (Tompa László)– előadó: dr. Medvigy Endre irodalomkutató, a KITÁSZ tiszteletbeli elnöke. Alternatív program azoknak, akik a 11 órakor kezdődő KITÁSZ-közgyűlésén nem vesznek részt (a közgyűlés zártkörű rendezvény): 11.00–11.30 A magyar képzőművészet Aradi kincsei– előadó: Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület alelnöke, helyszín: az Arad Megyei Múzeum Szépművészeti részlege (Ferdinánd utca – str. Gh. Popa de Teiuș); 12.00–12.30 A minoriták Aradon és az Arad főtéri minorita templom– előadó: Fekete Károly, helyszín: a főtéri minorita templom. Fekete Károly alelnök és Berecz Gábor titkár Nyugati Jelen (Arad) 2016. július 9.XV. KITÁSZ-vándorgyűlésJávor Páltól az Aradi újságírás kezdetéig Arad legreprezentatívabb termében, a városháza dísztermében került sor tegnap tíz órakor a KITÁSZ ( Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetsége) jubileumi, XXV. Vándorgyűlésének megnyitójára. (A valamennyi, magyarok is lakta Kárpát-medencei országot és az anyaországot is tömörítő szervezet évente máshol, egyszer Magyarországon, a másik évben egy határon túli országban tartja találkozóit.) Tegnap Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület alelnöke üdvözölte a megjelenteket – a nyitóünnepségre Magyarországból, Romániából, Szlovákiából és Szlovéniából 41 küldött jött el –, majd sorra hangzottak el a köszöntők. A KITÁSZ vezetősége nevében dr. Medvigy Endre tiszteletbeli elnök elmondta, hogy Arad immáron másodízben az összejövetel házigazdája, Bognár Levente alpolgármester Aradról adott rövid tájékoztatót, hangsúlyozva, hogy a többnemzetiségű, több vallású városban a magyarságnak kultúrájával kell bizonyítania jelenlétét. Berecz Gábor, a Kölcsey titkára (aki a betegsége miatt távolt mAradt Jankó András elnök helyett szólalt fel) a város XIX. század végi, XX. század eleji fejlődéséről, a Kölcsey Egyesület megalakulásáról és munkásságáról tájékoztatta a jelenlévőket. Kovács Attila Zoltán, a KITÁSZ elnöke egyebek között azt hangsúlyozta: a szervezet léte amolyan „széllel szembeni, kulturális-misszionárius sikertörténet”. A köszöntők után következő előadások sorát Piroska Katalin nyitotta meg színház témájú előadással, új nézőpontból, a látványosság (színpadkép, effektusok) oldaláról tárgyalva az Aradi színház zenés és drámai előadásait. Földesdy Gabriella színháztörténész (aki már a Kölcsey Egyesület meghívására már tartott előadást Aradon, akkor Herczeg Ferencről) ezúttal az Aradi születésű Jávor Pál film- és színpadi sikereiről beszélt. (Többek között arról, hogy Jávor szerepelt az utolsó magyar némafilmben, de az első hangosfilmben is.) Ujj János Arad megye szakrális köztéri szobrairól értekezett, bemutatva néhányat (Nepomuki Szent János-, Flórián-, a színház előtti és újAradi Szentháromság szobrok stb.) és megemlítve, hogy ezekről vastag könyvet szándékozik írni. Sokunk számára kevéssé ismertnek bizonyult a Csanádi János tanár, néprajzkutató, helytörténész által tárgyalt téma A Kisjenői címerfák alatt címmel az EMÍR (Erdélyi Magyar Írói Rend) 1933. május 14-i megalakulásáról, annak előzményeiről és céljairól. A délelőtti programot Puskel Péter újságíró, sajtótörténész Aradi újságíró személyiségekről szóló előadása zárta, amely a magyar újságírás Aradi kezdeteitől a II. világháborúig tartó időszakot vette figyelembe. Az ebédet követően koszorúzásra került sor az Aradi Szabadság-szobornál, majd Erdélyi István, a Kölcsey Egyesület elnökségi tagja az Aradi Ereklyemúzeumot mutatta be az érdeklődőknek, 17 órakor pedig 14 Aradi kortárs képzőművész tárlatának megnyitására került sor. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2016. augusztus 10.Búcsú Kilin SándortólTisztelt gyászoló gyülekezet! Önök közül sokan barátként, ismerősként, néhányan volt osztálytársként jöttek el ma megadni a végtisztességet. De bizonyára vannak itt olyanok is, akik személyesen alig, vagy csak futólag ismerték Kilin Sándort, talán csak pár mondatot váltottak vele életében. Az utóbbi majdnem tíz évben bizonyosan ritkán, mert nem élt Aradon, kényszerűségből a magyarországi Battonyára költözött. De írásaiból ismerték, tisztelték – az idősebb, régi előfizetők szinte pontosan fél évszázadon keresztül olvashatták a mindenkori Aradi magyar napilapban, a Vörös Lobogóban, majd a Jelenben, Nyugati Jelenben cikkeit, mindenekelőtt kivételes szakmai tudással, könnyed stílusban, olvasmányosan megírt, mindig fontos kérdéseket felvető és vitató, a történések mögöttes jelentését, igazságát kutató-boncolgató jegyzeteit, vezércikkeit. Az, akitől most búcsúzunk, igazi, nagy formátumú újságíró volt, aki, ha csak egy mód volt rá, soha, vagy csak kivételesen fogta a nagyok, a hatalom pártját – csak ha igazuk volt –: mindig a közember és igazsága mellett állt ki. Kilin Sándor nem volt igazán „terepember” – ezért is van az, hogy viszonylag kevés (bár kitűnő) helyszíni riport alatt olvasható a neve. Mestere volt ellenben az esszészerű írásoknak, és ez a műfaj, mint a sportban az atlétika, az újságírás valóságos királynője, igazán jól művelni csak keveseknek adatik meg. Ha az újságírásnak vannak (és meggyőződésem szerint vannak) abszolút szükséges és a legnagyobb tiszteletet érdemlő, újságírói kifejezéssel élve a „napi kenyeret” biztosító napszámosai (nélkülük semmilyen lap nem létezhetne), ugyanakkor rangot adó arisztokratái: Kilin Sándor kétségtelenül ez utóbbi kategóriába sorolandó. Neki megadatott a legmagasabb kasztba való tartozás. Valamelyes műveltséget, érdeklődéssel és kitartással, némi erőfeszítéssel bárki értelmes ember szerezhet (elhunyt barátunk értelmiségi családban nőtt fel, ahol az olvasás mondhatni kötelező volt, tanítói, édesanyja és édesapja a nebulók közül mindig őt kezelték a legszigorúbban), a másik elengedhetetlen összetevőre, a magas fokú íráskészségre azonban születni kell. Bebizonyosodott: ő írásra született. Nagy, és immár pótolhatatlan veszteség, hogy nem mAradt ránk általa írott könyv, még az a nagyobb Dosztojevszkij-tanulmány sem született meg (eredetiben is olvasta a nagy orosz írót), amelyet utolsó éveiben tervezett. De mAradjunk még kicsit a múltban. Az 1970-es évek legelején – a pár év múlva bekövetkező, elképzelhetetlenül bárgyú, primitív és erőszakos diktatúra előtt, ő volt az, aki közeli újságíró-barátai, köztük a kivételes tehetségű Tokay György, meg Oroszhegyi Károly, az akkor még újonc Puskel Péter támogatásával „új fuvallatot” hozott a Vörös Lobogóba, egy sor, merőben újnak, merésznek számító rovatot-oldalt (köztük az Ember és közösség címűt) indítva be. Órákat vitatkoztunk – ma már szinte hihetetlennek tűnik a dolog –, egy-egy megjelenés előtt álló cikk tartalmán, megfogalmazásain. Néhány évvel ezelőtt megdöbbentem, amikor valaki (nem tudom, hogy köztünk van-e most), azzal támadt rám: „Kilin? Kommunista (előtte még egy, most nem idézett jelző szerepelt), párttitkár volt”. Azt persze nem tudhatta, hogy Kilin Sanyi kézzel-lábbal igyekezett elhárítani a „megtisztelő” funkciót, és közeli barátait rábeszélte (sikerrel), hogy választáskor ellene szavazzanak. Csakhogy barátai alulmAradtak, mert a be nem avatott többség tisztességes, közülük való, hozzáértő embert akart. A sors megajándékozott azzal, hogy nemcsak munkatársa, hanem, remélhetőleg nem túlzok, közeli barátja lehettem, majdnem 48 esztendőn keresztül. Ezernyi emlékem van róla: közös riportút, például, a magam újságírói pályájának kezdetén, az akkor épülő dunai vízerőműről, az elöntés-eltűnés előtt álló Ada-Kaleh szigetről, az osztrák–magyar monarchiabeli Herkulesfürdőről – a riportút hozományát, azt hiszem, ma, 45 év után is mAradéktalanul vállalhatnánk, sok-sok szerkesztőségen kívüli találkozás. Rengeteg beszélgetés a politikáról, világról, de leginkább a lapról és újságírásról: hittünk abban, talán kicsit naivan, hogy valamit tehetünk, valami rajtunk is múlik. Nem értettünk mindig és mindenben egyet, olykor üdítően jókat vitatkoztunk – de hát mi vinné előbbre a világot, mint a nézetek ütköztetése, s ebben az érvek felsorakoztatása? Barátságunk, természetesen, az ilyen viták miatt picinyke csorbát se szenvedett. Három nappal ezelőtt battonyai házának szépen gondozott, rózsákkal, egyéb virágokkal övezett udvarán, az olcsó nyári sátor alatt – Sanyi kedvenc helye volt a szép tavaszi és őszi időkben, nyári kánikulában – heten ültünk az asztal körül, a temetésről egyeztettünk a fájdalomtól jóformán megszólalni se tudó özvegyével és fiával az általa ültetett és gondosan ápolt, mára szép fácskává serdült szomorúfűz árnyékában. Szinte fizikai fájdalmat éreztem az első pillanattól: valaki borzasztóan hiányzik, és már sohasem jelenik meg újra, hogy egy (ritka) szabad hétvégén parázson sült mititéj, tarja, a nagyszerű és szerető feleség, háziasszony Irmi által készített előételek, körítések után néhány pohár sör mellett a végtelenségig, olykor magunkat ismételve osszuk-szorozzuk a múlt emlékeit, a valamikori és mai világ dolgait. Sanyikám, veled immár másodszor-harmadszor veszítettem el az utóbbi néhány évtized legjobb barátainak egyikét. Egy-egy pótolhatatlan darab szakadt ki velük a magam szűk világából. Mint nagyszalontai születésű – mindig igen büszke voltál rá, hogy az egyik legnagyobb magyar költővel azonos helyen láttad meg a napvilágot – biztosan ismerted Arany Jánosnak költőtársa, Tompa Mihály sírkövére írott sorait: „S ha nem pönög lantunk s gitárunk / A varjú se károg utánunk”. Te se kívántad az utókor elismerését. Életedben tetted, amit tenned kellett, a lehetőségekhez képest, amit lelkiismereted diktált. A többi, ha még lesz, legyen az utókor gondja. Nyugodj békében. Nekem nagyon fogsz hiányozni. Jámbor Gyula Jámbor Gyula búcsúztatta a kedves, szeretett kollégát, Kilin Sándort temetésén, 2016. augusztus 9-én. Nyugati Jelen (Arad) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
