|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 227 találat | lapozás: 1-30 ... 151-180 | 181-210 | 211-227 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Székely János 2016. április 7.Színházi események a magyar költészet napjánPartiumi és erdélyi teátrumok is készülnek programokkal a magyar költészet napja, április 11. alkalmából. A kézdivásárhelyi Városi Színház és a sepsiszentgyörgyi Mácsafej zenekar közös, A Dolgokról egy földi szellemnek című, verses, zenés produkcióját például a kolozsvári és a marosvásárhelyi érdeklődők is megtekinthetik. Kolozsváron április 9-én, szombaton 19 órától lépnek fel a művészek a Váróterem Projekt független színtársulat által működtetett ZUG.zone alternatív kultúrtérben, a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat pedig József Attila születésnapján, április 11-én, hétfőn 17 órától látja vendégül a produkciót. „Egy, már klasszikussá vált erdélyi költőóriás és a kortárs költészet egyik legsajátosabb hangú alkotójának szellemi párbeszédéből született ez a szintén párbeszédre épülő, a műfajok találkozási pontjából táplálkozó produkció. Vers és zene, vagy még találóbban verszene, koncert és színház, avagy zenei kalandozás és drámai megközelítések. Szilágyi Domokos mély vallomásai a létezés határait feszegetik, Fekete Vince versciklusa pedig újra és újra figyelmeztet »a mélység« és »a magasság« közötti vívódásainkra” – ajánlják a produkciót az alkotók. A Kolcsár József rendezte előadásban szereplő Fekete Vince-verseket Ferencz Csaba zenésítette meg, közreműködik a Mácsafej zenekar, valamint Gábor Szabolcs szaxofonos. Megzenésített versek Szatmáron A SzatmárON kezdeményezés újabb állomásaként idén is költészetnapi programsorozatot szervez a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata ezúttal szombaton Költészetünk ünnepe címmel. „A tavalyihoz hasonlóan 2016-ban is az irodalom, a zene és a gasztronómia témakörök mentén csoportosulnak a versblokkok, ugyanis nemcsak verseket lehet majd hallgatni, mondani vagy felolvasni, hanem a résztvevők magyar klasszikusok kedvenc ételeibe is belekóstolhatnak, és zenei csemegében is részük lesz. A rendezvénynek Szatmárnémeti egyik kedvenc közösségi tere, a MusiC’at Caffe & Pub (Hám János utca 4) ad helyet 14 és 21 óra között. Az est záróakkordja a helyi The Hats zenekar élő koncertje lesz” – írták a szervezők. A programsorozatra a belépés ingyenes, és a szervezők minden érdeklődőnek lehetőséget adnak, hogy elmondja vagy felolvassa kedvenc magyar versét/verseit, illetve nagy örömmel fogadják a saját költeményeket is. A versmaratonra még lehet regisztrálni a szerdai nap folyamán, a [email protected] e-mail címen és a 0261-712362 telefonszámon. A programsorozat részeként április 11-én 11 órától Fütyülünk a világra címmel Bertóti Johanna megzenésített költeményekből összeállított koncertjére kerül sor az Ács Alajos Játékszínben. Csíkban egész nap ünnepelnek A költészet napja alkalmából a Csíki Játékszín is egész napos rendezvénysorozattal készül. Hétfőn 11 órától a Tizenegy című, immár hagyományosnak tekinthető versnapi városköszöntőre kerül sor a színház lépcsőin, amelynek keretében a Csíki Játékszín társulatának tolmácsolásában tizenegy vers hangzik el. 17 órától Egy szenvedély margójára címmel a Hunyadi László Kamarateremben Pilinszky János verseiből, naplórészleteiből, prózai műveiből összeállított előadásukkal lépnek fel a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem harmadéves színész szakos hallgatói. A produkcióra 10 lejért lehet jegyet váltani. A rendezvénysorozat Bálint Márta színművész Székely János-estjével zárul. Az Egyedül – Székely János 677 sora című előadásra 19 órától kerül sor a csíki moziban. „Székely János (1927–1992) az elmúlt évtizedek nagy erdélyi írónemzedékének tagja és legfilozofikusabb alkotója volt. Caligula helytartója című drámáját sokan ismerik. 1990-ben kiadója kérésére válogatta össze »a fennmaradásra méltónak ítélt verseit«. A kötet, melynek címadó verse a Semmi-soha című költemény, csak halála után, 1994-ben jelent meg. Gyönyörű, nagy műgonddal megformált versei – a mai napig is csak kevéssé jutottak el a közönséghez” – olvasható az ajánlóban. A produkcióra a belépők 15 lejbe kerülnek. Krónika (Kolozsvár) 2016. április 9.A magyar költészet napja CsíkszeredábanJózsef Attila születésnapján, április 11-én Csíkszeredában is számos rendezvényt tartanak, versnapi városköszöntőre, pódiumműsorra, szavalóversenyre várják a verskedvelőket. A Csíki Játékszín a magyar költészet napja alkalmából egész napos rendezvénysorozattal készült. Április 11-én, hétfőn 11 órától a Tizenegy című versnapi városköszöntőre kerül sor a színház lépcsőin. A Csíki Játékszín 11 színészének tolmácsolásában tizenegy magyar vers hangzik el. A jelenevők Tóth Árpád, Radnóti Miklós, Babits Mihály, Ady Endre, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, József Attila, Karinthy Frigyes verseit Kosztándi Zsolt, Dálnoky Csilla, Bilibók Attila, Bende Sándor, Lőrincz András, Bokor Andrea, Pap Tibor, Zsigmond Éva-Beáta, Puskás László, Márdírosz Ágnes és Keresztes Szabolcs előadásában hallgathatják meg. A rendezvénysorozat a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem harmadéves színész szakos hallgatóinak előadásával folytatódik. 17 órától a a Hunyadi László Kamarateremben Pilinszky János versei, naplórészletei, prózai művei öltenek hangzó formát Bajkó Edina, Erőss Brigitta, Jáger Simon, Lukács Ivett Andrea, Markó Ildikó Hilda, Mesés Gáspár, Nagy Esti Norbert, Szilágyi Míra és Zsenák Lilla jóvoltából. A műsort Gyéresi Júlia állította össze, osztályvezető tanár Tompa Klára. Ezt követően 19 órától a Csíki Moziban Bálint Márta színművész Székely János 677 sora című előadását lehet megtekinteni. Székely János (1927–1992) az elmúlt évtizedek nagy erdélyi írónemzedékének tagja és legfilozofikusabb alkotója volt. Caligula helytartója című drámáját sokan ismerik. 1990-ben kiadója kérésére válogatta össze a fennmaradásra méltónak ítélt verseit. A kötet, melynek címadó verse a Semmi-soha című költemény csak halála után, 1994-ben jelent meg. Gyönyörű, nagy műgonddal megformált versei a mai napig is csak kevéssé jutottak el a közönséghez – írják a szervezők. Az Agora Alapítvány évek óta szavalóversenyt hirdet erre a napra. Az idén 132 személy jelentkezett a versenyre Csíkszeredából és a környékbeli falvakból. A csíkszeredai önkormányzattal közösen szervezett eseményt a nagy érdeklődésre való tekintettel két helyszínen tartják meg. Az I. kategóriába jelentkezők (5–8. osztályos diákok) a Hargita Megyei Kulturális Központ alagsori termében fognak szavalni, a II. és III. kategóriába jelentkezők (9–12. osztályos diákok és 19 éven felüliek) a Kájoni János Megyei Könyvtárban. Mindkét helyszínen délelőtt 10 órától kezdődik a rendezvény. A nyertes szavalók felléphetnek a Role zenekar gálaestjén április 16-án 18 órától, amikor is a Csíki Moziban levetítik a zenekar Pille című filmjét. A magyar költészet napján Versünnepet tartanak a csíkszeredai József Attila Általános Iskolában a József Attila Emléknapok keretében. A rendezvénysorozat április 11-én 14 órától kezdődik az iskola dísztermében. A Petőfi Kávéházban 19.30-tól Lélekhang címmel megzenésített verseket lehet meghallgatni Márkos Melissa (ének), Ferencz Levente (akusztikus gitár), Dezső Roland (szóló gitár), Siklódi Árpád (basszus gitár) és Borsos Zsolt (dob) előadásában. Illusztrációk: Sipos Ottilia. Péter Beáta Székelyhon.ro 2016. április 11.Zsongás a magyar költészet napján Erdélyben isErdélyben is számos eseménnyel ünnepelték hétfőn a magyar költészetet. A magyar költészet napját Magyarországon 1964 óta József Attila születésnapján, április 11-én ünneplik, de érdemes hozzátenni, hogy például Márai Sándor is ezen a napon született – adja hírül a kronika.ro. Csíkszeredában iskolákban, könyvtárban, a helyi kulturális központban, a színházban, különböző előadótermekben, sőt még a színház lépcsőin is a költészetet ünnepelték hétfőn. Nagy volt az érdeklődés az Agora Alapítvány és a csíkszeredai önkormányzat által meghirdetett szavalóverseny iránt, amire a szervezők nem kis meglepetésére 132-en jelentkeztek. „Nagyon örülünk ennek a rengeteg szavalónak. A kicsik vannak a legtöbben, 88-an jelentkeztek Csíkszeredából és a környező falvakból. Minden évben évfordulós költők versei közül választhatnak a versenyzők" – mondta el Sántha Zsuzsanna, az egyik szervező. A Csíkcsicsóból érkezett ötödik és hatodik osztályos diákok elmondták, szeretnek verset olvasni és mondani, Kosztolányi Dezsőt, Romhányi Józsefet és Szilágyi Domokost emlegették. A nyertes szavalók felléphetnek a Role zenekar gálaestjén április 16-án 18 órától, amikor is a csíki moziban levetítik a zenekar Pille című filmjét. A Csíki Játékszín egész napos rendezvénysorozattal készült a magyar költészet napja alkalmából. Akárcsak az elmúlt években, József Attila születésnapján délelőtt 11 órától 11 színész 11 verssel köszöntötte a szép számban jelen lévő hallgatóságot. „Napjainkban a humanizmus mély válságával szembesülünk. Nem túl távoli vidékeken mérhetetlen szenvedést okozó véres háborúk dúlnak. Világunkban megállíthatatlanul szaporodnak a konfliktusok, robbanásig feszülnek az elvakult indulatok. Lélektől lélekig vészesen nő a távolság. Tizenegy művészünk magyar költők békevágyát szólaltatja meg. Egy olyan világ óhajtását, ahol az emberek nyitott szívvel fordulnak egymás felé" – fogalmazott Parászka Miklós, a színház igazgatója. Tóth Árpád, Radnóti Miklós, Babits Mihály, Ady Endre, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, József Attila, Karinthy Frigyes verseit Kosztándi Zsolt, Dálnoky Csilla, Bilibók Attila, Bende Sándor, Lőrincz András, Bokor Andrea, Pap Tibor, Zsigmond Éva Beáta, Puskás László, Márdírosz Ágnes és Keresztes Szabolcs tolmácsolásában hallgathatta meg a közönség. Délután a Hunyadi László Kamarateremben Egy szenvedély margójára címmel Pilinszky János versei, naplórészletei hangzottak el a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem harmadéves színész szakos hallgatói előadásában. A műsort Gyéresi Júlia állította össze. Este a csíki moziban Bálint Márta színművész Székely János 677 sora című előadását lehet megtekinteni. Villámcsődület Gyergyószentmiklóson A gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnázium diákkórusa és a Figura Stúdió Színház művészei közreműködésével a város három helyszínén tartottak villámcsődületet hétfőn a déli órákban. A kórus megzenésített verseket adott elő, Boros Mária, Vajda Gyöngyvér és Moşu Norbert László színművészek pedig egy-egy verset szavaltak el a költészetnapi rögtönzött előadáson, a városközpontban, a Szent István-téren és a művelődési házzal szemközti parkban. Az eseménnyel a kultúra, a költészet és a versek fontosságára kívánták ráirányítani minél több ember figyelmét a szervezők. „Azért választjuk az előadás ezen formáját, mert olyan emberekhez is elérhet az üzenet, akik általában nem vesznek részt kulturális eseményeken. Ha csak egy gondolatot indít el az emberekben a rövid műsor, már elértük a célunkat" – mondta a kronika.ro-nak Fórika Sebestyén, a szervező Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ vezetője. Erdély-szerte számos egyéb programmal is készültek a jeles napon: a kolozsvári Bulgakov irodalmi kávéházban például hétfőn este az Erdélyi Magyar Írók Ligája szervezésében tucatnyi költő olvas fel műveiből. Erdélyi díjazottak a Versünnepen Az erdélyi versenyzőket is felvonultató Versünnep Fesztivál döntőjét egyébként vasárnap este tartották a budapesti Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadán. A verseny fődíját, Párkányi Raab Péter szobrászművész alkotását, valamint a 300 ezer forintos pénzjutalmat Lőrinc Tímea zentai színésznő nyerte. A Versünnep Fesztivál különdíját 50 ezer forintos pénzjutalommal a sepsiszentgyörgyi Albert-Nagy Ákos egyetemi hallgató kapta. A megzenésített vers kategória győztesét, az erdélyi Mácsafej zenekart a Budapesti Operettszínház díjával is jutalmazták. Idén tizenegyedik alkalommal hirdették meg a Versünnep Fesztivált, amelyre hivatásos előadóművészek, valamint a színművészeti egyetemek és szakirányú felsőoktatási intézmények hallgatói vers- és prózamondás, valamint énekelt vers, versmegzenésítés kategóriában nevezhettek. Budapesten egyébként hétfőn zajlik a hatodik Versmaraton: a Magyar Rádió Márványtermében kortárs magyar költők tizenkét órán át olvassák fel szerzeményeiket a költészet napja alkalmából. Az eseményen a Magyar Kiadó Napló gondozásában megjelent Az év versei 2016 című antológiából hangzanak el költemények a szerzők előadásában. A kiadó vezetője, Oláh János hangsúlyozta: a kötetben 40 irodalmi folyóirat és műhely tavalyi verstermésének legjava szerepel – írja a kronika.ro. Erdély.ma 2016. május 4.Dózsa-monodráma a VigadóbanKi áll ma ki közös érdekeinkért? Kézdivásárhelyre érkezik Sebestyén Aba, ezúttal Dózsa György szerepébe bújva. A Török Viola által rendezett, Székely János szerző tollából származó Dózsa című előadást május 6-án, pénteken 19 órától a Vigadó Művelődési Ház nagytermi stúdiójában tekinthetik meg. Ennek kapcsán kérdeztük a színész-rendezőt. – Nem először áll közönség elé monodrámával, amely nem a populáris, könnyen emészthető műfajok közé tartozik, mi indokolja a választást? – Nagyon érdekel ez a műfaj szakmailag, művészileg, hiszen egy színésznek hatalmas kihívás, hogy egy–másfél órán keresztül érdemben fenntartsa a figyelmet, érvényes dolgokat tudjon közölni. Másrészt izgat a téma is: a Dózsa is a marosvásárhelyi Yorick Stúdió Történelmi személyiségek a Yorick színpadán projektjének keretében valósult meg. Az első a Tér című produkció volt, amely Bolyai János gyötrelmeiről és szerelmeiről szólt. Úgy érzem, az előadások által folyamatosan tanulok én is, színészileg gyarapodom. – Miért tartja fontosnak nagy személyiségek bőrébe bújni? Nagyságukat vagy éppen emberi mivoltukat tartja hangsúlyozandónak? – Éppen ez a kettősség izgat: hogy lehet megfogni egy zseni, egy kivételes személyiség lényegét, emberi oldalról. Bolyaiban is ez csigázott fel: mi a zseniség, milyen ember volt ő maga? Ugyanakkor Dózsáról nagyon sok minden fennmaradt, igaz és hamis is, ellentmondásos írások születtek róla. Vitathatatlanul karizmatikus személyiség volt, de az érdekelt: mikkel küszködött, hogyan lett ő vezér? Miként bukott vagy buktatták meg, milyen csapdákkal és felelősséggel jár, ha az ember vezető személyiséggé válik? Továbbá: mit tud ma üzenni nekünk Dózsa története, mit jelent tulajdonképpen vezéregyéniségnek lenni? Aktuális kérdés ez a mai napig, hiszen bizonyos dolgokat valakinek, valakiknek föl kell vállalni, élre kell állni, ki kell mondani, ha valami nem tetszik, vagy éppen tetszik. Az érdemi kritikát meg kell fogalmazni, ez örök téma. – Hogyan zajlik a színész felkészülése, amikor történelmi személyiséget, illetve, amikor hétköznapi figurát alakít? – Nyilván a dokumentálódás, szakkönyvek olvasása a felkészülés alapja, de az eszközök ugyanazok: az emberi oldal által tudok a nézőhöz is közel kerülni, nem a karakter heroikus mivoltát igyekszem megmutatni, az megfoghatatlan. Lényeg, hogy én, Sebestyén Aba, milyen emberi gondolatokat tudok közölni valakiről, aki valószínűleg hasonló gondokkal küszködött, mint egy mostani ember. Nem egy hősi póz mögé bújva közelítem meg, hanem az igazi emberi gondolatok, kétségek felől. Dózsa olyasmiért állt ki, ami mai napig az emberiség vesszőparipája, az egyszerű dolgokért, például a szabadságért. – Milyen közönségnek ajánlja, kik tudják befogadni az előadást? – Zseniális a szöveg. Székely János rendkívül érzékletesen fogalmazza meg Dózsa gondolatait. Akit érdekel az irodalom, a történelmünk, a múltunk, amely nélkül nincs jelenünk, nincs jövőnk, az jöjjön el az előadásra. Természetesen a diákoknak is ajánlom, hiszen a tanagyaghoz is kapcsolható, de nem csak nekik. Bárkinek, akit érdekel: hogyan is állunk mi ma a vezéregyéniségekkel, van-e ma közöttünk olyan, aki képes kiállni közös érdekeinkért, jogainkért, és vajon mit kockázat az, aki ezt érdemben meg is teszi? Sebestyén Aba 1973. december 8-án született Brassóban, színész, rendező, egyetemi tanár. 1996-ban a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen szerzett színész diplomát, 2005 és 2008 között pedig rendező szakon magiszteri fokozatot. 2010-ben doktorált a bukaresti I. L. Caragiale Színház és Filmművészeti Egyetemen. 1996-tól a szatmárnémeti, nagyváradi, debreceni és marosvásárhelyi színházakban játszott. 2002 és 2013 között óraadó tanárként, majd 2013-tól az intézmény docenseként, színészmesterséget és rendezést tanít a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen. 2002-től a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának tagja, 2004-ben megalapította a Yorick Stúdió kortárs színházi műhelyt, amelynek azóta is a vezetője, rendezője. Farkas Imola Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. május 18.Kezdődik a Határon Túli Magyar Színházak Szemléje BudapestenKilenc produkciót láthat a közönség szerdától a budapesti Thália Színházban a Határon Túli Magyar Színházak Szemléjén, amelyre még kaphatók jegyek – mondta el Lantos Anikó fesztiváligazgató az M1 csatorna szerda reggeli műsorában. Közlése szerint a szemlét szeretik a nézők, a fesztiválnak kialakult már a törzsközönsége, sokan vásárolnak bérletet. Öt napba nem fér bele az összes határon túli társulat, ezért évről évre változik, hogy ki tud részt venni a fesztiválon – tette hozzá. Lantos Anikó kiemelte a nyitóelőadást, a kassai Thália Színház Mizantrópját, amelyet Czajlik József állított színpadra. Mint mondta, aki szereti Moliere-t, az egy “jópofa, ötletes” produkciót fog látni. A nyitó napon az Arizona Stúdióban a marosvásárhelyi András Lóránt Társulat mutatja be Fade out című mozgásszínházi produkcióját, amelynek rendező-koreográfusa Györfi Csaba. A műsorban elhangzott, hogy csütörtökön a nagyváradi Szigligeti Színház Csiky GergelyBuborékok című vígjátékát adja elő a nagyszínpadon Novák Eszter rendezésében. Szintén ezen a napon az Arizona Stúdió közönsége a Marosvásárhelyi Egyetem produkcióját, Egressy Zoltán 4×100 című tragikomédiáját láthatja Sebestyén Aba rendezésében. A Yorick Stúdió előadásában Székely János Dózsa című monodrámáját tekintheti meg a közönség pénteken Török Viola rendezésében. Az Új Stúdióban az Újvidéki Színház művészei a Piaf-marche / Piaf-menet című előadást viszik színre Mezei Kinga rendezésében és főszereplésével. Az Arizona Stúdióban a Spectrum Színház Matei Visniec Nyina, avagy a kitömött sirályok törékenységéről című darabját láthatják az érdeklődők szombaton, a Franciaországban élő román szerző Csehov-továbbgondolását szintén Török Violarendezte. A nagyszínpadon ezen az estén Moliere Úrhatnám polgár című komédiája szerepel a repertoáron a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadásában, Sardar Tagirovsky rendezésében. A fesztivál záró előadásaként vasárnap a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának produkcióját, Lev Birinszkij Bolondok Tánca című darabját tekintheti meg a közönség, amelyet a 4×100-hoz hasonlóan Sebestyén Aba állított színpadra. erdon.ro 2016. május 20.Kialakult a törzsközönség – Határon Túli Magyar Színházak Szemléje BudapestenKilenc produkciót láthat a közönség szerdától a budapesti Thália Színházban a Határon Túli Magyar Színházak Szemléjén – mondta el Lantos Anikó fesztiváligazgató az M1 aktuális csatornán. Közlése szerint a szemlét szeretik a nézők, a fesztiválnak kialakult már a törzsközönsége, sokan vásárolnak bérletet. Öt napba nem fér bele az összes határon túli társulat, ezért évről évre változik, hogy ki vesz részt a fesztiválon – tette hozzá. Lantos Anikó külön kiemelte a szerdai nyitóelőadást, a kassai Thália Színház Mizantrópját, amelyet Czajlik József állított színpadra. Mint mondta, aki szereti Moliere-t, az egy „jópofa, ötletes” produkciót láthat szerdán. A nyitónapon az Arizona Stúdióban a marosvásárhelyi András Lóránt Társulat is fellép Fade out című mozgásszínházi produkciójával, amelynek rendező-koreográfusa Györfi Csaba. A műsorban elhangzott, hogy csütörtökön a nagyváradi Szigligeti Színház Csiky Gergely Buborékok című vígjátékát adja elő a nagyszínpadon Novák Eszter rendezésében. Szintén ezen a napon az Arizona Stúdió közönsége a Marosvásárhelyi Egyetem produkcióját, Egressy Zoltán 4x100 című tragikomédiáját láthatja Sebestyén Aba rendezésében. A Yorick Stúdió előadásában Székely János Dózsa című monodrámáját tekintheti meg a közönség pénteken Török Viola rendezésében. Az Új Stúdióban az Újvidéki Színház művészei a Piaf-marche / Piaf-menet című előadást adják elő Mezei Kinga rendezésében és főszereplésével. Az Arizona Stúdióban a marosvásárhelyi Spectrum Színház Matei Vişniec Nyina, avagy a kitömött sirályok törékenységéről című darabját láthatják az érdeklődők szombaton, a Franciaországban élő román szerző Csehov-továbbgondolását szintén Török Viola rendezte. A nagyszínpadon ezen az estén Moliere Úrhatnám polgár című komédiája szerepel a repertoáron a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadásában, Sardar Tagirovsky rendezésében. A fesztivál záró előadásaként vasárnap a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának produkcióját, Lev Birinszkij Bolondok Tánca című darabját tekintheti meg a közönség, amelyet a 4x100-hoz hasonlóan a marosvásárhelyi Sebestyén Aba állított színpadra. Veres Réka Krónika (Kolozsvár) 2016. május 25.Ezüst Akadémia: évzáró telt ház előttMinden alkalommal telt ház előtt tartottak előadást az Ezüst Akadémia meghívott előadói Csíkszeredában. Az idősebb korosztálynak szóló oktatási program hivatalosan szerdán zárult a Csíki Moziban. Az Ezüst Akadémia szerdai hivatalos záróeseményén Dávid László egyetemi rektor a Csíki Moziban – telt ház előtt – kiemelte: egy jól működő társadalomban nem hősökre van szükség, hanem jó ötletekre, ilyen volt az Ezüst Akadémia. Makó Zoltán, a Sapientia EMTE Csíkszeredai Karának dékánja szerint a számmisztika úgy tartja, hogy 2016 a lezárás éve, „de minden lezárás valami új kezdetét jelenti.” Magyarország Csíkszereda Főkonzulátusa részéről Csige Sándor vezető konzul mondott beszédet. Szerinte az Ezüst Akadémia „aranyat ér”, mintegy érzékeltetve az előadássorozat értékét. Az Ezüst Akadémia ötlete már évekkel ezelőtt megfogalmazódott, de csak ebben a tanévben sikerült megvalósítani a Kaposvári Egyetem mintájára. Főleg a csíkszeredai és környékbeli településeken élő, 50 év fölöttieknek szólt, akik kéthetente ingyenesen vehettek részt az előadásokon november 4. és május 25. között a Sapientia egyetem épületében. Az oktatási programra több mint 250 személy jelentkezett be, közülük kétszázan rendszeresen látogatták az előadásokat. Összesen 14 előadást hallgattak meg a résztvevők. A szervezők olyan szakembereket hívtak, akik saját szakterületükön ismertek és elismertek. Voltak előadások a jelen problémáiról – például a migrációról –, de pszichológiai témákról is beszéltek, például a gyász feldolgozásáról és a nagyszülők szerepéről a családban. Előadásokat tartottak többek között gyógyfüvekről, teákról, természetes módszerekről és az egészséges táplálkozásról is. Jogi kérdésekre is próbáltak válaszokat adni, például arra, hogy hogyan működik a családban az örökösödés, a hagyaték és az átutalások. Egy alkalom egy óra előadásból és egy egy óra beszélgetésből állt. A tanévzáró ünnepségen díszoklevelet kaptak azok, akik a 14-ből legalább 10 előadáson részt vettek, a többiek pedig emlékoklevélben részesültek. A szervezők elmondása szerint a résztvevők minden alkalom végén hosszas tapssal köszönték meg az előadást. „Nagyon sokan szeretnék, hogy a program a jövő tanévben is folytatódjon. Olyan is akadt, aki már most el volt keseredve, hogy vége, mások pedig megköszönték, hogy megszerveztük ezt a programot, hiszen kisegítették őket a téli depresszióból, és így találtak elfoglaltságot maguknak. Sokan egyedül laknak már, nem mennek sehová, ez a program lehetőséget nyújtott arra, hogy kimozdulhassanak” – nyilatkozta megkeresésünkre Csíki Adél, az egyetem kommunikációért felelős munkatársa. Mint megtudtuk, a tagoknak március 6-án tavaszi bált is rendeztek az egyetemen. Továbbá lesz egy kirándulás a Gyimesekbe július 4-én, amelyen gyógynövény-gyűjtögetéssel foglalkoznak majd. Erre már több mint százan jelentkeztek. A szervezők szeretnék a következő tanévtől újból meghirdetni a programsorozatot. „Az érdeklődésre való tekintettel mindenképp szeretnénk folytatni. Amennyiben lehetőség lesz rá, augusztusban meghirdetjük, és ismét lehet jelentkezni majd” – tudtuk meg Csíki Adéltól. Tizennégy előadás Macalik Ernő: Egészségünk a természet erőforrásaiból Székely János: Jogi kérdések, válaszok, megoldások a családban Dr. Tar Gyöngyi: Szépkor = öregkor Dr. Csapó János: A funkcionális és egészséges élelmiszerek Dr. Gundel János: Bor a régi szakácskönyvekben Kisné Portik Irén: A húsvéti tojások pogány üzenete Burista Csilla: A kertészkedés Dr. Görög Ilona: A nagyszülők szerepe a családban Dr. Kassay János: Székelyföld érdekességei Dr. Bodó Julianna: Székelyföldi fiatalok külföldi munkavállalása Dr. Gundel János: Egészséges és/vagy modern táplálkozás/gasztronómia Tankóné Péter Mária: A székelyruha-viselet Dr. Rostoványi Zsolt: Az iszlám világ és a nyugat Dr. Varró Éva: Elengedés és gyász Iszlai Katalin Székelyhon.ro 2016. június 6.Isten szeretetének embereiAkkor szép egy ember élete, ha kezdi megsejteni a titkot, amelyből a világmindenség fakadt - mondta Dr. Székely János a Jézus Szíve Búcsú homíliájában, a Szatmárnémeti főterén összegyűlt hívek előtt. Generációk találkoztak, Szatmár, Máramaros megyékből és még távolabbról érkezettek gyűltek egybe a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye búcsúünnepén, a Jézus Szíve Búcsún. Június 5-én ezrek töltötték meg Szatmárnémeti régi központját, zarándokok, akik azért jöttek el, hogy életükben először vagy már sokadjára felajánlják önmagukat, családjukat Jézus Szent Szívének. Miután a Kálvária templomban nyolc órától román nyelven, fél tíztől pedig német nyelven mutattak be szentmisét, tizenegy órától kezdődött a nagy búcsús szentmise a Székesegyház előtt, magyar nyelven. A pódiumon felállított oltárnál, a szentmise elején Schönberger Jenő megyéspüspök köszöntötte három nyelven a zarándok híveket, a papokat, név szerint pedig Dr. Székely János esztergom-budapesti segédpüspököt, a meghívott főcelebránst és szónokot. Székely János a bevezető gondolataiban Isten szeretetéről szólt: "Jézus Szívét ünnepeljük, Isten szeretetét, aki egészen a keresztig szeretett minket. Amikor megszülettünk nem csak a szüleink ujjongtak, hanem mindenek előtt ujjongott az örök teremtő Isten, aki akarta, hogy legyünk, aki végtelen szeretettel alkotta meg a világot és minket. Jézus Szíve ünnepén hálát adunk ezért a szeretetért. A Szatmári Egyházmegye különleges meghívást kap ezáltal az ünnep által is arra, hogy a szeretetben éljen. Jézus Szívének alázatában, egységében, szeretetében éljenek a családjaitok, egyházközségeitek!" Homíliájában Dr. Székely János emlékeztetett, az ember szeretetre születik: "A Biblia arra tanít minket, hogy Isten Atya, Fiú és Szentlélek örök szeretete. Az Atya szüntelenül mindent átad a Fiúnak. Az istenség teljességét úgy birtokolja, hogy adja. Az Atya a szeretet örök extázisában él, semmit sem tart meg önmagának. A Fiú öröktől fogva, mindörökké születik, az istenség teljességét úgy birtokolja, hogy kapja. A Szentlélek pedig a kettőjükből származó harmadik személy, a kettőjük közös szeretete. Isten örök szeretet, benne élet árad, örök szülés és örök születés. Ennek az Istennek a képmása, a remekműve a világ, az atommagok és elektronok tánca, a férfi és a nő szerelme - ebből a szeretetből származik a mi életünk is. Akkor szép egy ember élete, ha kezdi megsejteni ezt a titkot, amelyből a világmindenség fakadt, ha engedi, hogy rajta is átáradjon az a végtelen jóság. Az ember szeretetre születik. Akkor lesz valaki boldog, ha sikerül odaadnia az életét. Csak úgy tudunk nagylelkű szeretetben élni, ha engedjük, hogy a szívünket odafentről megtöltse a teremtő Isten végtelen jósága, ha engedjük, hogy a szívünket Ő töltse be. Az Úristen ezért úgy határozott, hogy a saját lelkét, a saját szeretetét adja nekünk." Hogyan tudjuk megtölteni a szívünket nap mint nap Isten végtelen szeretetével? Hogyan lehet a szívünk hasonló Jézus Szívéhez? - intézte a hívekhez kérdéseit az esztergom-budapesti segédpüspök. Válaszként, megoldásként pedig Isten élő igéjének olvasását vagyis a Szentírás tanulmányozását, az imádságot és a szentségekkel való élést ajánlotta: "Ha ebből a három forrásból táplálkozunk, lesz bennünk élet. Jézus azt mondja, a szőlővessző nem teremhet, csak, ha a szőlőtőn marad. Ha nem táplálkoznak a közösségeink, a népünk, a családjaink ezekből az éltető forrásokból, akkor nem lesz bennünk élet, akkor pusztulni fogunk, eltűnünk. Válasszuk az életet! Ha a szívünk megtelik az Úristen szeretetével, akkor tudjuk bőkezűen továbbadni azt másoknak is - szegényeknek, hitre szomjas embereknek. De ez megőriz minket a szenvedés idején is. Ez a szeretet erősebb, mint a halál. Jézus Szíve ünnepén azt kívánom mindannyiunknak, engedjük, hogy Isten betöltse szívünket a Biblia szavai által, az imádság által, a szentségek által. S aztán tudjuk ezt a kapott szeretetet bőkezűen továbbadni - ki-ki a maga családjában, a szenvedés idején is. Azt kívánom, hogy legyünk Isten szeretetének emberei. Olyan emberek, akik tanultak Jézustól, aki szelíd és alázatos szívű." Idén is sokan járultak szentáldozáshoz a főtéren, ezt követően indult a körmenet. Az Oltáriszentség mögött felsorakozva csaknem körbeérték a parkot a hívek. Énekelve tértek vissza a pódiumhoz, onnan szólt a Jézus Szíve litánia. A búcsús szentmise végén Schönberger Jenő megyéspüspök megköszönte Dr. Székely János esztergom-budapesti segédpüspök szentbeszédét, de magyar és román nyelven köszönetet mondott mindenkinek, aki a szervezésben segítséget nyújtott, szerepet vállalt. A Jézus Szíve Búcsú idén is a teljes búcsú elnyeréséért szükséges imák közös elmondásával, a himnuszok eléneklésével ért véget. A zarándok hívek az énekek befejeztével még maradtak a Székesegyháznál, örültek a találkozásnak, beszélgettek, miközben a levegőt a kaplonyi fúvószenekar játéka töltötte meg. szatmar.ro 2016. június 9.Számos erdélyi szerző és kiadó lesz jelen a budapesti Ünnepi KönyvhétenSzámos erdélyi szerző és könyvkiadó lesz jelen a június 9. és 13. között szervezett 87. Ünnepi Könyvhéten, Budapesten. A rendezvényt Magyarország-szerte több mint 80 településen szervezik meg, központi helyszínén, a budapesti Vörösmarty téren pedig több mint ezer szerző dedikálása várja az olvasóközönséget – mondta el Keresztury Tibor, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének (MKKE) igazgatója Budapesten. Tarján Tamás irodalomtörténész a könyvhét újdonságairól szólva úgy fogalmazott: egy-két terület kivételével az idei könyvtermés kiemelkedően nívós, jelentős anyagot sorakoztat fel. A költészetet „tapasztalt rókák" és eddig kevésbé ismert, ám a „mély vízbe dobáskor jól bevált" fiatal alkotók képviselik – hangsúlyozta. Erdélyi kiadók sátra Az erdélyi kiadók külön sátorban kínálják kiadványaikat a Vörösmarty téren. Itt lehet találkozni majd többek közt a Kriterion Könyvkiadó képviselőivel és Bágyoni Szabó István költővel, prózaíróval, aki június 11-én dedikálja nemrégiben megjelent, Erdélyi hármasoltár című trilógiáját. Közös standja lesz a kolozsvári Koinónia Kiadónak és a csíkszeredai Bookart Kiadónak, itt pénteken és szombaton dedikálnak erdélyi szerzők, többek közt Markó Béla költő, Fekete Vince költő, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettese, Zágoni Balázs író, Márton Evelin író, Balázs Imre József költő, irodalomtörténész. A marosvásárhelyi Mentor Kiadó is tart könyvbemutatókat: Gálfalvi Ágnes mutatja be a kiadó képviseletében Ady András Bogivilág című verseskötetét, valamint Tamás Kincső A csinált-patak állatkertje című novelláskötetét. Szombaton tartanak beszélgetést Demény Péter Apamozsár című esszékötetéről és a nemzedékek közötti viszonyról a romániai magyar irodalomban, az eseményen a szerző, Balázs Imre József költő, irodalomtörténész, valamint a Lector Kiadó képviselői is részt vesznek. A Koinónia egyébként már kedden bemutatott három gyermekkönyvet Budapesten: Gál Andrea Fecske utca 12., Gergely Edó Monyónyár és Zágoni Balázs Kolozsvári mesék című kötetét – a szerzőkkel Rostás-Péter Emese felelős szerkesztő beszélgetett. Az erdélyi gyermekirodalom képviselőjeként Simon Réka Zsuzsanna is részt vesz a könyvhéten: szombaton a Vörösmarty-szobor melletti színpadon mesél olvasóinak-hallgatóinak a Majdnem egy tucat királylány! című rendezvény keretében. Kíméletlen könyv a háborúról Az 1992-ben elhunyt Székely János író, költő munkásságát méltatják a rendezvényen: A nyugati hadtest című, első ízben 1979-ben megjelent, most a Partvonal Kiadónál újra napvilágot látott könyvét Dragomán György marosvásárhelyi származású író mutatja be a közönségnek. „Vékony, de annál súlyosabb kötet, hét összefüggő történet a második világháborúról egy fiatal lovas kadét nézőpontjából, számomra talán a legfontosabb könyv, amit magyarul valaha is a háborúról írtak. Székely János kíméletlen pontossággal mutatja be, hogy mit és hogyan tesz az egyénnel a hadigépezet. Mindegyik történet sokáig velünk marad: egy kadétot az egész század kínoz és megaláz; egy tanárból lett tiszt arra kényszerül, hogy kivégezze dezertáló diákját; a visszavonuló sereg lemaradóit módszeresen likvidálja egy motorbiciklin le-fel száguldozó, farkaskutyás, angyali tekintetű német – a kötet fejezetei hideg szenvtelenséggel elemzik a vereség etikáját, élesen intenzív képekben mutatják meg, hogyan formál mindent és mindenkit a saját képére a háború, miként születik a becsület, a rettegés és a kegyetlenség szövedékéből valami feltartóztathatatlan borzalom" – írta Dragomán György a könyvről. Az Ünnepi Könyvhét a maga nemében páratlan esemény Európában, valódi hungarikum, hiszen több mint nyolc évtizedes múltra tekint vissza, és az ország minden jelentős településén egy időben rendezik meg – hangsúlyozta Keresztury Tibor. Hozzáfűzte: a Vörösmarty téren idén is több mint 200 kiadó képviselteti magát, az alkalomra megjelenő újdonságokat felvonultató könyvheti listán pedig 90 kiadó – 76 magyarországi és 14 határon túli – 323 friss kiadványa szerepel. A lista legolcsóbb könyve idén 800 forint, míg legdrágább tétele mintegy 12 000 forint, aki valamennyi újdonságot szeretné megvásárolni, több mint 970 ezer forintot költhet el. A 87. Ünnepi Könyvhetet és a 15. Gyermekkönyvnapokat a Vörösmarty téren Esterházy Péter nyitja meg csütörtökön, a vidéki országos megnyitónak idén Gyula ad otthont. Kiss Judit Krónika (Kolozsvár) 2016. június 11.87. Ünnepi KönyvhétMa és holnap csúcsra jár a nagy múltú könyves ünnep. Ha mi, marosvásárhelyiek, pontosabban erdélyiek közvetlenül nem is vagyunk érintettek az ügyben, hiszen a könyvhétnek nincsenek itt zajló kihelyezett rendezvényei, közvetve mégis részesei lehetünk az eseménynek a fesztiválon részt vevő tollforgatóink, könyvműhelyeink révén. És azért is közünk van hozzá, mert valamiképpen gyarapodunk minden újabb magyar kötettel és érdekes kiadvánnyal. A figyelem a médiának köszönhetően is nyilván Budapestre, a Vörösmarty téren és a térbe torkolló utcákon történtekre összpontosul. Számos más magyarországi helység is bekapcsolódott a 87. Ünnepi Könyvhét és a hozzá csatlakozott 15. Gyermekkönyvnapok gazdag műsorába. Június 9-től, amikor az ünnepélyes megnyitón a Kossuth-díjas Esterházy Péter mondta el gondolatait, dedikálások, pódiumszereplések sokasága várja az érdeklődőket. A központi rendezvény színhelyén 147 pavilon kínál olvasói csemegét, több mint kétszáz anyaországi és határon túli kiadó mutatja be és árusítja könyveit. Idén Gyula a könyvhét kiemelt vidéki színhelye. Miskolc megint első akart lenni, Lackfi János költő közreműködésével már szerdán elkezdték az eseménysort. De több más várost is említhetnénk, mindenhol nagy neveket tartogattak a nyitónapra. Szegeden például Spiró György és Dragomán György a vendég. És találkozhat a közönség Darvasi Lászlóval, Grecsó Krisztiánnal is. Darvasit Nyíregyházára is meghívták. Ott volt Péterfy Gergely is. Persze, önkényes a felsorolás, közel 350 szerzőt kellene megemlítenünk, ha teljességre törekednénk. Aránylag népes az erdélyi résztvevők csapata is, mégis úgy tűnik, mintha kevesebb jeles alkotónk lenne jelen a Könyvhét megnyilvánulásain, mint máskor. Ezt talán az is magyarázhatja, hogy a rendezvény szabályzata szerint élő szerzők első kiadású művei szerepelhetnek a programban, illetve a klasszikus magyar irodalom új kiadásai, a könyvtámogatási pályázatok döntéseit viszont későbbre halasztották. A pénztelenség nagyon behatárolja könyvkiadóink termékenységét. Könyves vállalkozásaink közül mégis képviselteti magát Budapesten a Bookart, az EME, közösen az Erdélyi Kiadók, a Gutenberg, az Irodalmi Jelen Könyvek, a Koinónia, a Lector, a Mentor Könyvek, a Pallas-Akadémia, a Polis, a Pro-Print. A dedikáló szerzők között a vaskos programfüzetben többek között Markó Béla, Fekete Vince, Böjte Csaba, Zágoni Balázs, Márton Evelin, Balázs Imre József neve szerepel. A pódiumbeszélgetések sorában ma 10.30 órától Demény Péterrel kerül sor eszmecserére a Vörösmarty-szobor melletti színpadon. Az írót a Lector Kiadó által megjelentetett Apamorzsák című esszékötete kapcsán kérdezi Balázs Imre József. 12.30-kor ugyanott Gálfalvi Ágnes, a Lector Kiadó szerkesztője mutatja be Ady András Bogivilág című verseskötetét, a Mentor Könyvek újdonságát. Rá félórára ugyanő ismerteti Tamás Kincső A csinált-patak állatkertje című novelláskötetét. Ez is Mentor-kiadvány. Külön érdekesség, hogy vasárnap délután 4 órakor közönség elé kerül Székely János egykori nagy sikerű könyve, A nyugati hadtest. A Partvonal Kiadó által újra kiadott műről Dragomán Györggyel folytat nyilvános beszélgetést a rádiós Oláh Andrea. A könyvheti eseményekre, kiadói újdonságokra a későbbiekben bőven lesz még alkalmunk visszatérni. (N. M. K. ) Népújság (Marosvásárhely) 2016. június 27.Beszélgetés Fekete Vince költővel, a Székelyföld folyóirat szerkesztőjévelA Székelyföld folyóiratot szerkesztő Fekete Vincét legalább annyian ismerik költőként, mint tehetséggondozóként: a Helikon Serény Múmia rovatában számos, ma már elismert költő-író pályáját egyengette. Legutóbbi kötete, a Vak visszhang, a kisebbségi irodalmak kategóriában idén májusban elnyerte a Romániai Írók Szövetsége díját. – Frissen jelent meg az Ahonnan a nagy-nagy kékség című verses meseregényed. Az ajánlásban azt írod, nagy elődök nyomdokain lépdel hősöd, Cincogósi Elemér. Milyen irodalmi előzmények mentén született meg a verses meseregényed? – Visszamehetnénk hirtelen Csokonai Békaegérharcáig, Arany Bolond Istókjáig, A nagyidai cigányokig, Petőfitől A helység kalapácsáig, mint nagyon erős előzményekig, sőt mintákig vagy a vígeposzokig, eposzparódiákig, de akár magáig „Dante apóig” is, ahogy „meg is idéződik” ő (is) a föld gyomrába alászálló Cinben (fejezetben). De maradjunk csak a legközvetlenebbeknél, akiket a könyv elején fel is tüntettem két mottó erejéig: ők Bajor Andor és Veress Zoltán. Bajor bátor egeres művére gondolok (Egy bátor egér viszontagságai) és Veress Zoltán felező nyolcasban írt verses meséire: az Irgum-burgum Benedek, Pinduri, a kis csuri, Tóbiás és Kelemen, Rongy Elek, a példakép és Veszedelmes Jeromos című, mára nagyjából elfelejtett, de igen kitűnő munkákra. – Az erdélyi gyerekirodalom hagyományaira támaszkodsz. Honnan jött az ötlet, hogy verses formát válassz az egértörténetednek? Jobban működik versben egy ilyen történet, vagy inkább az határozta meg a formát, hogy bár írsz tárcákat, mégis elsősorban költő vagy? – Verses forma volt a Veress Zoltáné is, bár ő nem vitte végig hosszabban, egy-egy „regényen” keresztül a sztorijait. Ez a fajta verses minta tehát innen, távolabbról Aranytól, közelebbről meg Veress Zoltántól jön, amúgy pedig kihívás is volt, ki akartam próbálni magam, hogy lássuk, meg tudom-e írni a legkritikusabb közönségnek, a számítógépes generáció gyermekeinek úgy, hogy élvezetes, érdekes, fordulatos, az „agyacskát” állandóan újabb és újabb impulzusokkal „bombázó” munka legyen. – Az említett kötet mellett Vak visszhang címmel megjelent a tavalyi évben egy válogatásköteted is, amelyért a Romániai Írók Szövetségének a díját is elnyerted. Miért érezted szükségét válogatáskötettel előrukkolni? – Ez nemcsak válogatáskötet, mert a könyv végén egy szinte teljes verseskönyvnyi új vers is van benne. Számvetés, visszanézés, előretekintés, kijelölés stb. Ilyen közhelyeket lehetne mondani, merthogy ez (ezek) is egy kicsit a Vak visszhang. Le akartam tisztázni a magam számára is, hogy mi az, ami számomra vállalható, mi az, ami egy bizonyos léc fölé megy ebből a bő húszévnyi termésből. Ezek és ennyi, ahogy Székely János is mondta a Semmi – soha című kötete kapcsán. – Az elmúlt időszakban sok szó esett az Előretolt Helyőrségről a magyar médiában – a különféle kultúrpolitikai belharc mellett hogy látod, mennyiben járulhat egy ilyen vita hozzá ahhoz, hogy a Helyőrség elmúlt huszonhat évét, a sorozatban megjelent köteteket, szerkesztőket a magyarországi közönség is jobban megismerhesse? – Szerencse, hogy mi, erdélyiek, határon túliak vagy határon inneniek felülről, kívülről láthatjuk az egészet: kultúrpolitikai belharc, hisztériakeltés, nevezzük akárminek. De ha valaki egyáltalán emlékszik még arra (egypár, különben kitűnő név mellett), hogy kik is voltak még valamikor az Előretolt Helyőrség tagjai, szerzői, és érdekli is az egész, hát nézzen utána, olvassa el a könyveiket, a verseket, prózákat, mindent. Nem hiszem, hogy ennél jobb, átfogóbb „megismerés” lehetne. – A kilencven után induló írónemzedékhez tartozol, sokáig a Helikon Serény Múmia rovatában tehetséggondozással is foglalkoztál, kezdő szerzők útjait egyengetted. Az elmúlt huszonöt évben elindult több tucat szerzőt átnézve látsz-e olyan típusú nemzedéki rétegződést, mint például a Forrás-sorozat nemzedékei? Vannak-e az erdélyi magyar kortárs lírának nagyobb „vonulatai”, sajátos arcai? – Természetesen odafigyelek mindenre, amire tudok. A lírára azonban – talán – nagyobb a rálátásom. (Közelebb is áll a szívemhez.) Nem látok a Forrás-generációkéhoz fogható nemzedéki rétegződéseket. Talán csak kisebb, ad hoc csoportocskákat. És – visszatekintve – inkább nagyon erős, majd fokozatosan gyengülő koncentrikus köröket érzékelek az Erdélyi Híradóval kapcsolatban is. A közepén nagyon erőteljes volt a „csobbanás”, de ahogy haladt a nagyobb, kiterjedtebb körök, a szélek felé, egyre gyengült, halkult, halványodott. A mai kortárs lírában sem nagyobb vonulatokat, hanem egyes, nagyon erős alkotókat látok, a holdudvarukkal együtt, természetesen. Akik, az itteniek – többnyire – vigyázó szemüket Budapestre vetik. Onnan várva a visszaigazolást, az elismerést, ha úgy tetszik: a kanonizálást. – Több, ma már Magyarországon is elismert, ismert író, költő említi neved, mint olyanét, aki úgymond elindította a pályáján, felfedezte a tehetségét – hogyan működik ez a folyamat, megkeresnek a szerkesztőségben, írnak neked? – Megkeresnek, írnak, beküldik vagy behozzák az anyagaikat. Akkor aztán leülünk, vagy visszaírok nekik, sokáig levelezgetünk stb. Újabban vannak, érdekes módon, akik házi feladatot is kérnek, hogy miket/kiket olvassanak. Persze korábban is voltak hasonló dolgok, amikor – hogy most csak a prózáról beszéljünk – egy-egy kezdő, írogató kezébe adta az ember Tar Sándor, Szilágyi István, Bodor Ádám munkáit. – Mint Székelyföld-szerkesztő, teret is adsz munkáiknak a lapban? – A pályakezdő szerzőknek, ha jók, a legnagyobb teret tudjuk biztosítani. Kivételes öröm mindig, ha egy-egy újabb szerzőt fedezhetek fel, akiben érzem-látom a spirituszt, az erőt, a tehetséget, a kitartást. – Udvartér címmel megjelent tárcanovelláid Háromszékhez kötődnek, Kézdivásárhelyhez. A bennük felvonultatott helyi pillanatképeket mi hívta életre? Nem tartottál attól, hogy esetleg magukra ismernek bennük az emberek, és megneheztelnek? – Háromszékhez, Kézdivásárhelyhez kötődnek, de nemcsak, hanem az egész Székelyföldhöz – én inkább ezt mondanám. Életre hívójuk pedig talán az érintettség(em)ben keresendő. Foglalkoztattak, nem hagytak nyugton ezek a témák. És nem tartottam attól, hogy magukra ismernek vagy sem valakik. Ha tartottam volna, akkor nem publikálom őket. Volt, aki egy-egy típusban magára vélt ismerni, volt, aki valaki nagyon közelire. De többnyire szerették, értékelték a történeteket, hiszen belülről szólnak, mind róluk, mind rólam is: ha kell keményen, kegyetlen őszinteséggel, iróniával, humorral, de mindig valami belülről fakadó szeretettel is. – A Székelyföld folyóirat szerkesztője vagy, de Kézdivásárhelyen élsz, most éppen Pestről tértél haza, nemrég Kolozsváron voltál – ez az utazó életforma mintha állandósult volna miután elhagytad Kolozsvárt. Jövő-menő ember vagy, vagy inkább ez a munkád folyománya? – Én inkább itthon szeretnék üldögélni, szülőfalumban, ahol házunk van, az udvaron, írni, olvasni, kertészkedni, vagy csak nézni egyszerűen a felhők vonulását, a kertünkből jól belátható Háromszéki-medencét. És amikor már túl sok lenne ebből a csendből és a magányból, mint egykor Berzsenyi, felugrani egy kicsit a fővárosba. De – sajnos – a munkám, az elkötelezettségeim azt követelik meg, hogy nagyon gyakran utazgassak, jöjjünk-menjünk, nemcsak én, de a szerkesztőtársaim is. Fekete Vince József Attila-díjas költő, szerkesztő. 1965-ben született Kézdivásárhelyen. Felsőfokú tanulmányait 1989–1994 között a kolozsvári Babeș– Bolyai Tudományegyetemen, majd 1996–1999 közt a József Attila Tudományegyetem bölcsészettudományi karán folytatta. 1993–tól a Helikon irodalmi folyóirat Serény Múmia című rovatát szerkesztette, 1996-tól az Előretolt Helyőrség, 1999-től pedig a Székelyföld című folyóiratok szerkesztője. 1995-ben Soros-, 1997-ben Móricz Zsigmond-ösztöndíjas, 2005-ben megkapta az Erdélyi Magyar Írók Ligájának nagydíját. Fontosabb kötetei: Ütköző (1996), A Jóisten a hintaszékből (2002), Lesz maga juszt isa (2004), Csigabánat: gyermekversek (2008), Piros autó lábnyomai a hóban (2008), Udvartér (2008), Védett vidék (2010), Vak visszhang (2014). Demeter Zsuzsa Krónika (Kolozsvár) 2016. június 30.Születésnapi beszélgetés a 75 éves Bágyoni Szabó István íróval, költővelFelénk siető égi postások – A magyar nyelv és irodalom szakos tanári diploma megszerzése után, 1964-ben első állomásod a Maros megyei nagysármási középiskola volt. Ha szüleim 1962-ben Pusztakamarásról nem Mócsra, hanem az egyazon távolságra lévő Sármásra adnak, hogy továbbra is magyarul tanuljak, tanárom lehettél volna… Hogyan emlékszel vissza erre a mezőségi nagyközségre, a század eleji, anyaországi telepesek utódaira, megmaradásukért, identitásmegőrzésükért való küzdelmükre? – Kérdésedből sok mindent kiérzek. Példának okáért azt, hogy alaposan ismered Sütő Andris gyermekkori vidékét, a minden értelemben dimbes-dombos, tavas-tócsás Mezőséget. No meg azt is – és ennek örülök –, hogy ezek tudtában is bátorkodtál belelapozni A lovak estére hazaérnek című regényembe. Amely voltaképpen az általad is említett kérdéseket – magyar betelepítések, majd román „magyartalanítások”, iskoláink és egyházaink erkölcsi-anyagi leépítése stb. – próbálja feszegetni. Úgy tűnik, Sártelek – ez Nagysármás regénybeli neve – és környéke talán ilyen értelemben Erdély egészét, annak jövőbeni sorsát – és persze, annak kritikáját – sejthette volt a bukaresti „főolvasók” szemében, mert a kötet csak tízéves késéssel jelent meg – és persze, Budapesten. Ma is tisztelettel emlékszem Nagysármás és vidéke neves embereire, Hermán János tiszteletesre, aki dombról prédikálta szerte halotti búcsúztatóit, hogy öblös hangját az Úristenen kívül mi is hallhassuk, Páll András doktorra és segédjére, sógoromra, néhai Sarkadi Vilire, akik alatt nem pihent meg az egyfogatos kordély, valahányszor a telepeken élők egészségéről, mentésről volt szó. Meg Laci gyógyszerészre, a mesemondó Juliska nénire… És álljon itt még valami: Sármásra érkezésem talán első „felelős” megbízatása, a kollektív gazdaság kukoricafosztásán való részvételünk mellett, a népszámlálás helyi bizottságában való részvételünk… Hát részt is vettünk: de egyetlen magyar név után sem ceruzával jelöltük be a nemzetiségi hovatartozást. Ahogyan a központi „megbízott”, Sticlaru elvtárs követelte. Csak gyaníthatjuk, hogy az éj leple alatt hány nem román családból fabrikálhattak – radírozás után – román nemzetiségűt… – Alig 3 év után léptél még egyet Kolozsvár felé. Pontosabban Tordára, ahol a középiskolai oktatáson kívül felruháztak aligazgatói teendőkkel is. Akkor kezdődött a nemzetiséget is romboló „aranykorszak”: az erdélyi magyarság elsorvasztásának „legtermékenyebb” időszaka… Mennyire lehetett követni és betartani, üllő és kalapács között, a sütői gondolatot: „úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk”? – Torda előtt volt még egy megállóm: Harasztoson helyettes tanárkodtam egy éven át. Ezt a falut voltaképpen a Torda közeli lőtér és a Nagyenyed felé futó országút választja el szülőfalumtól, Bágyontól. Apósom – tudni kell, hogy voltaképpen a nősülésem lódított ki Nagysármásról Torda felé; feleségem ott dolgozott, lakásunk is ott várt rám… –, nos: apósom pöfögő kis Simsonjával furikázgattam naponta a tordai Jósika utca és a harasztosi iskola között. És nem kis veszélyek közepette – időnként bizony az épp lőgyakorlatot végző kiskatonák süvítő golyózáporai alatt… Most látom, ezzel a fejem fölött zajló kisded légi csatákkal sokat sejtető főpróbákat rendeztek számomra az égiek… Jó előre sejthettek volna valamit…? Vagy figyelmeztetni szerettek volna valamire? Gondolom, eddigi katedráim igen-igen változatos „összetétele” maga volt a figyelmeztető: Nagysármáson – a pályaválasztáskor behirdetett „középiskola” nem is volt középiskola, pontosabban a középfokon nem voltak magyar osztályok. Így óráim számát zeneoktatással, kórusvezetéssel pótolták; Harasztoson pedig csak a román V–VII. osztályokban „jutottam szóhoz” – tiszta magyar szakos végzettségem ellenére mateket, történelmet, ének-zenét kellett tanítanom… persze román nyelven. „Ne az égiekkel perlekedj, édes fiam! – nyugtatott édesanyám –, ezeket a tordai földieket kellene nagybátyádnak megkeresnie az érdekedben.” Tudni kell, hogy középiskolás koromtól én tordai nagybátyámnál, „Kicsi Pistánál”, a vidék híres csizmadiamesterénél voltam „kovártélyban” – mondhatni: szolgadiákként…, s csak nagy ritkán látogattam haza, Bágyonba. Kolozsvári egyetemi éveim alatt úgyszintén… Vásárhelyi Géza költőbarátom, falum körzeti orvosa egyik poharazgatásunk közben meg is jegyezte: „Maholnap én leszek az igazi bágyoni, kedves Bágyoni!” Visszatérve a kérdésedhez, a sütői gondolathoz: egyszer csak hagytam csapot-papot, a nem reám szabott katedrát, és munkahely után néztem Tordán. Így kerültem a város turisztikai hivatalához. – Fontos volt, hogy néhai Lászlóffy Aladárral és Vásárhelyi Géza orvos-költővel Tordán 1970-ben beindítottátok a Jósika Miklós Közművelődési Kört, amely a kommunista diktatúra éveiben Aranyosszék talán legmeghatározóbb magyar szellemi műhelyévé vált… – Igen, ma is úgy látom. Ezzel az akkor egyáltalán nem veszélytelen lépésünkkel bizony nem csupán a volt mészkői papköltő, Balázs Ferenc szellemi hagyatékát, a „magyar vidékfejlesztést”, mint mozgalmat élesztettük újjá, hanem – kissé nagyképűen fogalmazva – visszaadtuk annak az erdélyi városnak a hitét, amely város jó négy évszázaddal azelőtt a szabadság, a lelkiismereti szabadság gondolatát álmodta meg Erdély és Európa népei számára. Szabadon élni, lelki és szellemi szabadságban alkotni, magyarul is… Persze, föl kellett kutatnunk a város azon intézményeit, fórumait, neveket, akik a hajdani „magyar Torda” emblematikus figurái voltak – vagy lehettek. Hiszen 1970 körül sem helyi magyar színtársulat, sem tordai vagy Aranyos vidéki magyar lap már nem létezett… Hogy a régi református vagy unitárius gimnáziumokról ne is beszéljünk. És még valami: rendre haza kellett hívnunk – csalogatnunk? – azokat az irodalmi-közművelődési nagyságokat, akiket Torda és Aranyosszék szórt szét a világban: a két Lászlóffytól el egészen Székely Jánosig, Mikó Imrétől Létay Lajosig, Anavi Ádámtól el egészen a színész Miske Lászlóig, a szobrászművész Suba Lászlóig, az iparművész Egri Lászlóig… Nos, a Jósika Kör hatalmas helyi sikerei – és kiszállásai, hiszen ott voltunk mi a farkaslaki Tamási-emlékmű avatásán, ott a székelykeresztúri Petőfi-szobor avatásán; Kövenden és Torockón rendszerint felléptünk hol versműsorokkal, hol az épp aktuális Brassai Sámuel-emlékesteken – úgy látszik, mifelénk fordította a még létező magyar hivatalosság figyelmét. Történt ugyanis, hogy 1972-ben Nedelka Géza tanügyi inspektor meghívott, foglalnám el az ő rövidesen megüresedő posztját, a tordai Mihai Viteazul Líceum aligazgatói székét. Egykori tanárom ajánlatát elfogadtam, már azért is, mert tudtam: Géza Csíkszeredába készül, családot alapítani. – 1974–89 között Kolozsváron kapsz állást, mégpedig az egyetlen írószövetségi hetilapnál, az Utunknál. – Tovább kellett lépnem, bár nagyon szerettem tordai középiskolás tanítványaimmal dolgozni. Isten bizony, sokszor úgy éreztem magamat a katedrán, mintha a „jósikakörös” dolgaimat folytatnám. Katedrám összetételéről ne kérdezz! Magyar irodalomtörténetet az első évben nem taníthattam – lévén, hogy Imreh Lajos tanár úr, egykori középiskolai magyartanárom itt kollégám volt, és nem is akármilyen –, de tanítanom kellett filozófiát, politikai gazdaságtant és kutyafülét… Középiskolai időszakom második éve aztán megnyugtatóan kezdődött: Imreh tanár úr nyugdíjba vonult, én meg hozzáfoghattam elképzeléseim valóra váltásához. Végre, szakomat oktathattam! Igen ám, de történelmi ismeretek hiányában – már ami a Trianon utáni erdélyi históriát illeti – az elmélet csak üres szólam. Tettem a magam dolgát: kisded színpadi valamit írtam tanítványaim számára Egy nap az Erdélyi Helikon szerkesztőségében címmel, amelyben a vesztes magyarjaink közül felvonultattam a Kuncz-fiúktól Kós Károlyékig szinte mindenkit…, persze a nyertes Emil Isacot és Octavian Gogát is… Úgy tapasztaltam, hogy attól a „bemutatótól” számítva – mert külön „rendezvényen” mutattuk be – tanítványaim zömmel a maguk helyén tudták a történelmi változásainkat értelmezni. Hogy később aztán mi történhetett, nem tudhatom, de a téli vakáció első napjaiban jött a hír Kolozsvárról: tordai kinevezésemet a megyei főinspektor nem írta alá. Punktum. Hetekig feleségemmel együtt fásultan figyeltük sorsunk alakulását. És jött a megváltás! Életmentőnek bizonyult az Utunk főszerkesztőjének, Létay Lajosnak az üzenete – Mikó Ervin és Köntös-Szabó Zoltán hozták a hírt, személyesen –: van üresedés a lapnál, januártól szívesen fogadnak! Pillanatot sem gondolkoztam az ajánlaton. Mondtam is Köntös-Szabó Zolinak: „Mögénk álltak az égiek! Valaki nem felejtette el, hogy Létay apósa, a jó emlékezetű Lőrinczy Árpád tiszteletes úr bizony konfirmáltató papom volt Bágyonban…” Zoli fülembe súgta: „Ezt Létay bátyánk katonatársa, az a bizonyos Ceaușescu aztán meg ne neszelje!” És történt, hogy 15 éven keresztül „utunkos” lehettem. – A kolozsvári évek teremtik meg a publikálási lehetőséget, s szinte két-három évente teszel le egy-egy kötetet az olvasók asztalára. Ezek közül egyik legjobb regényed a Kések ideje (1979), amelyben a múltat összekötöd a jelennel, s megszületik egy fájóan szép lírai vallomás szülőföldedről, az Aranyos mentéről, Bágyon vidékéről. Kritikusaid azon nyomban párhuzamot vonnak Sütő András korábban írt Anyám könnyű álmot ígér c. kötetével. Miről szól a kötet, hogyan fogadta a szakma? – A könyv voltaképpen a mindenkori történelmi időknek kiszolgáltatott „collectáló” diákok életéről szól, akik hol európai peregrinációkon vesznek részt, hol önvédelemre alkalmas kések gyűjtését kénytelenek megszervezni… Mert másként elvesznének – akár a holland utcasarkokon, akár Aranyosszék mindig is veszélyeztetett kapualjaiban. A főhős Jeney Vaskóban álom és valóság kegyetlen kavarodása – olvasmányélmények és gyermekkori emlékek váltakozó valósága teremti meg azt a szülőföld-hangulatot, amely tovalendíti a témán netán eltöprengő olvasót. A szakma, örömömre mind Erdélyben – Kántor Lajos és Láng Gusztáv révén –, mind pedig Magyarországon – Fodor András által – megtisztelő elismeréssel fogadta prózámat, az időközben napvilágot látott versköteteimmel együtt. Aminek örülök, hiszen Budapesten kényesek ám a mi mondatainkra… – Az 1989-es áttelepedés után következik néhány rövid-hosszabb időszak egyik-másik budapesti lapnál: az Uniónál, az Új Magyarországnál, a Pest Megyei Hírlapnál, a Szabad Földnél. Hogyan foglalnád össze ezt a periódust: valóban az anyaországi útkeresés és az önmegtalálás évei voltak ezek? – Amennyiben újságírói mivoltomra gondolunk: ezek a lapok mindenképpen „az önmegtalálás” lehetőségei voltak. Anyagilag sem utolsók. Hiszen meg kellett ám kapaszkodnunk. Ráadásul: feleségem nem vállalhatott munkát, hiszen kisfiunk egyéves, karon ülő kis lurkó volt még… s az állampolgárságra is három évet kellett várnunk. Itt kell megemlítenem, hogy egyfajta szerencse is mellénk szegődött: az irodalmi lapok szerkesztői, versrovatvezetői – valamikor vendégeink is voltak kolozsvári lakásunkon – szinte hetente, havonta kérték írásaimat. Ma is őrzöm Bella Pista, Nagy Gazsi, Fodor Bandi, Masszi Péter, Turcsány Péter „sürgető” leveleit, Páskándi Géza pár soros „reagálásait”. Mindezek nem is elsősorban forintokat, hanem mellénk állást, emberbaráti biztatást jelentettek számunkra a világváros vállalt forgatagában… Persze magam sem tétlenkedtem. Az Unió s majd a PoLíSz is szinte mindenik lapszáma közölt erdélyi írást. Emlékszem, mekkora feltűnést keltettek Balázs Ferenc, aranyosszéki papköltőnk fotókkal kiegészített versei, naplórészletei – akárha a tordai Jósika Kör gerjesztette gondolatok így folytatódtak volna énbennem is. De fel-felszisszent az olvasó a Páskándi-írásokra is… Az Új Magyarország kolumnás írásomat hozta egykori kolozsvári lapom, az Utunk régi-új szerkesztőinek – Szilágyinak, Lászlóffynak, Királynak, Mózesnek, Sigmond Pistának – immáron helikonos elképzeléseiről, új lehetőségeiről. A PoLíSzt megjelentető Kráter Műhely Egyesület erdélyi témájú könyveit részben magam szerkeszthettem – örömömre. Végezetül hadd jegyezzem meg: a Pest Megyei Hírlap, s majd a Szabad Föld kulturális rovatvezetőjeként már-már napi kapcsolatban álltam például az akkor még Marosvásárhelyen élő és alkotó Sütő Andrással, de a kolozsvári Fodor Sándorral és a már Magyarországra költözött Huszár Sándorral is. Azt érezhettem, hogy az anyaországi lapok legalább annyira igényelték az erdélyi – főleg nagy öregjeink – írásait, mint mi az itteni „lehetőségeket”. – Leltár című, Kós Károly halálára írt versedben írod: „kifogytak rajzos arcú, birsalma tekintetű aggastyánjaink”. Valóban megcsappant nagy öregjeink egykori népes hada? – Fizikai valójukban sajnos meg… De hála az egeknek – no és az asztalunkra letett kézjegyeiknek –, szellemiségüket, nyelvben és nemzetben gondolkodó magatartásukat megtartotta az idő! – Milyen kapcsolatot ápolsz az erdélyi írókkal, művészekkel, itteni olvasóiddal? – Szerencsém van ezekkel az elektronikus kütyükkel – égi „postásokkal”, skype-pal. Amikor hiányoznak, mert hiányoznak, fogom magam és tárcsázok, vagy ezt-azt bepötyögöm a számítógépembe. Egyszóval: ilyenkor is az égiek sietnek segítségünkre. És amikor már nem tudok mit kezdeni ezzel a 75 éves embert meghaladó technikával, hívom Dávid fiunkat, és a dolgaink egyenesbe jönnek. – Min dolgozol jelenleg? – Ezekben a hetekben főleg megbicsaklott egészségi állapotom foglal le… De fáradt derékkal is ott kell lennem a budapesti könyvnapokon. Tavaly karácsonyra két kötetem is megjelent: esszékötetem Egy íróasztal vendégei címmel látott napvilágot Győrben, regénytrilógiámat pedig – Erdélyi hármasoltár címmel – a kolozsvári Kriterion jelentette meg. Székely Ferenc hargitanepe.eu 2016. július 6.Marossárpatak ismét bemutatta értékeitMúlt hét végén kilencedik alkalommal tartottak tánc- és huszárfesztivált Marossárpatakon. A sikeres hagyományőrző rendezvény lovasprogramokkal indult pénteken délután, majd a helyi értékeket és termelőket bemutató kiállítással, néptáncfesztivállal és könnyűzene- koncertekkel folytatódott szombaton. A változatos és színvonalas programokra a helyiek mellett nagyon sokan érkeztek a környező falvakból és Marosvásárhelyről is. A pénteki gyermek-lovasbemutató és ügyességi verseny a kakasdombi sportpályán zajlott, ahol a marossárpataki Nyereg klub 5-13 éves csemetéi mutatták be lovaglótudásukat, bizonyságot téve bátorságukról, lószeretetükről. A kezdők csoportjában a Marosvásárhelyi Moréh Beáta végzett az első helyen, a haladók csoportjában Hodos Nikolett nyerte a versenyt. A szervezők különdíjat adtak a legfiatalabb versenyzőnek, a mindössze négyéves Mózes Dorkának. Marcus Gabriellának és férjének, Vajnár Józsefnek köszönhetően öt éve működik lovasklub Marossárpatakon, ahol gyerekeket oktatnak a lovaglás ismeretére. Jelenleg 15 gyerek jár rendszeresen, heti két alkalommal lovagolni a Vajnár családhoz. Marcus Gabriella elmondta, hogy lovascsapatukkal rendszerint részt vesznek a helyi ünnepi rendezvényeken, ahol teljes felszerelésben (kobak, lovaglónadrág, fehér ing, kabát, csizma, kendő, lovaglópálca) vonulnak fel. A felszerelést önerőből vásárolta a Vajnár házaspár, a lószerszámokat (nyereg, kantár, futószár, ostor, kikötőszár) úgyszintén. Szekeres gazdák is versenyeztek… Azok a gyerekek, akik a sátrak alatti "félárnyékot" választották, Cozma Erzsébet Andrea óvónő irányításával kézműves- foglalkozásokon vehettek részt. Magyaros mintájú kulcstartó, ceruzatartó készült, lovas vázát és fülbevalót is előállítottak, papírhuszár és huszáros képeslap is született. A lovasprogramokon tiszteletüket tették a Miholcsa József hagyományőrző alezredes vezette Mátyás- huszárok, akik lóháton, illetve kétlovas hintón érkeztek. A Maros menti szekeres gazdák megmérettetésére a helyi lótartók mellett Gernyeszegről és Pókából érkeztek versenyzők. A verseny ideje alatt a közönség Vajnár József mérnöktől hallhatott érdekességeket, hasznos információkat a lótartásról, felidézve az egykori marossárpataki fogathajtó versenyeket. A bírák Miholcsa Júlia, Mózes Dalma és Tamás Ágnes voltak, a pályabíró Pető Attila. A szekeres gazdák versenyét Csurkuly János hajtó és Moldován Alex segédhajtó nyerte. A huszárok ügyességi versenyén a marossárpataki Benedekfi Levente bizonyult a legjobbnak. A díjak átadását követően közös szalonnasütésre került sor a tábortüzeknél, majd nótaest vette kezdetét, amely éjfél után ért véget. Kiállítás régi fényképekből Szombaton a híres mezőcsávási fúvószenekar és a Mátyás-huszárok ébresztették a későn kelőket, bejárva a települést széltében-hosszában. Az ünnepi istentiszteleten Stupár Károly lelkipásztor hirdette Isten igéjét, majd Csekme Attila kántor vezetésével a vallásórások kórusa énekelt. A templomból kijövet a Mátyás-huszárok megkoszorúzták a szoborparkban Miholcsa József Sebesült huszár című alkotását, majd a mezőcsávási fúvósok kíséretével felhangzott a magyar és a székely himnusz. A régi fényképekből álló gyűjteményes kiállításra (amelynek az óvoda adott ideiglenes otthont) több mint 150 fényképet sikerült témakörök szerint csoportosítani, rendszerezni. A számos családi fotó mellett régi fényképeket láthattunk helyi tánccsoportokról, zenészekről, színjátszó csoportokról, dalárdákról. Jelentős számú világháborús fényképet sikerült összegyűjteni, az első világégésről több mint húsz, a másodikról közel hatvan felvétel tanúskodik. A kiállított fényképek közül a legrégebbiek az első világháború idején készült fotók: bajszos sárpataki honvéd feleségével, gyerekével, Adorjáni Károly igazgatótanító tizedesi egyenruhában, sárpataki foglyok és orosz őrök Szibériából (1914)… Külön érdekesség, hogy a Duna TV műsorvezetőjének, Csáky Zoltánnak a szüleiről is (akik sárpatakiak voltak) mAradt fenn fénykép. Nagyon értékes az a két fotó (1940-ből), amely az esküt tett székely vitézeknek állít emléket, akik között három első világháborút megjárt, kiszolgált marossárpataki katona is volt. Az iskolaudvaron más helyi értékeket is bemutattak, helyi termelőket népszerűsítettek. Cozma Ildikó népi motívumokkal díszített tárgyakat, Nagy Emma, Peres Mária és Mátyás Erzsébet népi varrottasokat, hímzett ingeket állított ki. A Gálfi család (Kati és Tibor) asztalán vadásztrófeák, faragott tárgyak, népi motívumokkal díszített üvegek, üvegpoharak voltak. Szintén vadásztrófeákkal és faragott trófeákkal jelentkezett ifj. Vajda Péter. A Kali család (Zsuzska és Sanyika) akácmézet kínált, a Blondy Románia több fajta minőségi paprikát, az Antalfi család minőségi gyümölcspálinkákat hozott el a falunapra. Néptáncfesztivál, Bekecs-előadás A délutáni órákban, a perzselő meleg ellenére, az idén sem mAradt el a huszárok és néptáncosok ünnepélyes felvonulása a falu utcáin. A fesztivált Kozma Barna polgármester nyitotta meg, aki köszöntötte a megjelenteket, majd a hagyományőrzés fontosságáról beszélt. Ezt követően színpadra szólítottak két olyan házaspárt, akik idén ünneplik ötvenedik házassági évfordulójukat. Pásztor János és felesége, Anna, valamint Kulda Mihály és neje, Anna elismerő oklevelet és ajándékot vehettek át a faluvezetőtől. A megnyitóünnepségen egy sportolót is kitüntettek a triatlonozó Kovács Szabolcs személyében, aki számos hazai és külföldi megmérettetésen végzett dobogós helyeken. A néptáncfesztiválon az egykori kiváló marossárpataki táncos, Székely János nevét viselő hagyományőrző csoport és a Virág roma táncegyüttes mellett bemutatták tánctudásukat a mezőbándiak (két csoporttal vettek részt), az erdőcsinádiak, a szabédiak, valamint a 15. Mátyás-huszárezred tagjai. Ezt követően a jelenlévők a nyárádszeredai Bekecs néptáncegyüttes színvonalas előadását tekinthették meg. A faluünnepség egyik érdekes színfoltja a két napig működő huszártábor volt, ahol a lovas hagyományőrzők hatalmas bográcsban főztek, lovakat gondoztak, nótáztak és a lópatkolást is bemutatták. Bojtorján-koncert, pálinkafőzők versenye A kora esti órákban az 1999-ben újjáalakult magyarországi Bojtorján együttes lépett színpadra, és ismert slágereket énekelt. A koncertet a helyi pálinkafőzők versenye követte. A pálinkafőzés nagymesterei: a marossárpataki Antalfi Zoltán és a szentsimoni Csipán Csaba kóstolgatták, majd rangsorolták a gyümölcspárlatokat. A fődíjat Buksa Mihály szilvapálinkája nyerte el, első díjat kapott Cozma Erzsébet Andrea körtepálinkája. Az eredményhirdetés után a magyarországi Vis Major együttes csapott fergeteges bulit, amely éjfél után ért véget. A kétnapos rendezvényt, amelynek főtámogatója a helyi önkormányzat volt, a Marossárpatakért Egyesület szervezte. Berekméri Edmond Népújság (Marosvásárhely) 2016. július 16.Székely János: A nyugati hadtest (Székely Könyvtár)1973-ban Székely János egy hosszú tanulmányban konstatálja a költészet halálát, azt állítva, hogy „Ars poétikám a hallgatás... Versem: a csend.” Valójában saját költészetének elapadásától jut erre a következtetésre, menti magát a „kétségbeeséstől”. Majd eltelik hat év, és megjelenik A nyugati hadtest című kisregénye, amelynek végén ott áll A vesztesek, a huszadik századi magyar költészet egyik legkatartikusabb remekműve. Akár egy mikrocsip, totálisan sűríti magába a magyarság kudarcot kudarcra halmozó, majd mindent veszejtő huszadik századát. E záró verssel a szerző tulajdonképpen megkoszorúzza az öt páros történetből eggyé ötvözött kisregényt, a zsenge kamasz, a hadapród Székely János Odüsszeiáját a második világháború vérzivataros színterein. Szinte magam előtt látom a 13 éves Székely Jánoskát, amint a Marosvásárhelyi hadapródiskola lovardájában szemben áll a legyesszürke, betörhetetlen katonalóval, Pálinkással, napjainak megkeserítőjével. A ló a kiskatonát százegyedszer is ledobta magáról, s ha az netán mégis a nyeregben mAradt, ellenőrizhetetlen, őrült vágtákba kezdett, amelyek akár végzetesek is lehettek volna. Idők teltén derül ki, hogy Pálinkás, egy korábbi gerincsérülés miatt, teljesen alkalmatlan volt a hátasló szerepére. „...tökéletesen szörnyű volt és szörnyűségesen tökéletes”, maga is áldozat, mindenkit gyűlöl és el akar pusztítani, „Teljes életében arra kényszerítették, amire sosem volt képes.” A nyugati hadtestet akár novellafüzérként is olvashatjuk, páros történetekből – tézis és antitézis – áll össze kerek egésszé. A második párosítás – Amikor nyakon öntöttek és a Kripli – a közösségről szól, amelyből kiválni se le, se felfelé nem ildomos. A főhőst azért öntik nyakon társai, mert matematikaórán (talán mert restellte magát, „az évfolyam kollektív butaságát”, hogy a háború kellős közepén senki sem tud semmit) jelentkezik, és választ ad a feltett kérdésre. Azaz: kitűnt a szürke átlagból, és ez lett a veszte: a közösség kiutálja soraiból. A másik oldalon ott áll Monoki, az antikatona, aki soha semmire sem jó, semminek sem tud eleget tenni, akinek bűnei miatt a közösségnek számtalanszor viselnie kell a kollektív bűnhődést. Ő ezért lesz megbélyegzett, az alázattól a gyalázatig üldözik. „Két tűz között állasz, két út áll előtted, mindössze kettő, s hogy kedvedre választhatsz, a rossz meg a rosszabb között – ez épp a szabadság.” A következő történetpárban a szerző az emberséget és az embertelenséget állítja szembe egymással. Az Emberbarátok és A kutyás német a háború Janus-arcát vetíti elénk. Az első történet arról szól, hogy a tábori csendőrök elfognak egy katonaszökevényt, akit a hadbíróság halálra ítél, s akin az ítéletet saját bajtársainak kell végrehajtani. A kivégzőosztag megtagadja a parancsot, s a szakaszt vezénylő Cseke hadnagy – el akarván kerülni a parancsmegtagadók megtizedelését – saját kezűleg végzi ki az elítéltet, s ezzel háborús bűnössé válik. A háború végén önként jelentkezik a bíróságon, amely el is ítéli, hiszen megszegte a szolgálati szabályzatot, azért öl, hogy a többieket megmentse. Az emberség ütközik össze az embertelenséggel, feloldhatatlan, pAradox módon. „Mondják meg, kérem, mit tettek volna, ha a helyében vannak?” – teszi fel a megválaszolhatatlan kérdést a szerző, amelyre neki sincs válasza. Mint ahogyan A kutyás német hősének precíz, pontos parancsteljesítésre is csak rákérdezni tud. A visszavonuló hadapródiskola a lengyel hómezőkön a munkaszolgálatosok erőltetett menetével szembesül, akik megállás, pihenés nélkül vonszolják magukat, tucatjával dőlnek ki a sorból. Nyomukban motorbiciklijével, kutyájával az „értelmes arcú német”, aki az árkok partjára zuhantaknak megadja a kegyelemlövést. Miért teszi mindezt – kérdezi a felháborodott szerző –, mikor ezeknek a szerencsétleneknek a pusztulása befejezett tény, amikor már senki sem ellenőrzi a parancs végrehajtását, amikor már a parancs kiadói sincsenek sehol? A német rejtélyét Székely János a világot igazgató „fortélyos félelemben” véli megtalálni, az kényszeríti hóhérkodásra az embert, „mert mindenki fél valakitől, mert mindenkitől fél valaki”... A negyedik novellapár, a Füstök és a Mi a szerencse?, akár háborúvégi tájképként is olvasható. Az általa látott füstök leírásával az író alapjában véve zseniálisan ábrázolja a háború lényegét, mindent pusztító komplexitását. „Füstök a lengyel síkságon, füstök a tenger felett, füstök a Dunántúlon, Bergenben, Poroszországban; ...a téboly füstjei – hányféle füstöt nem láttunk mi egykor a füstbe ment Európában!” A Mi a szerencse? már az Északi-tenger parti hadifogolytáborral szembesít, az unalommal, az éhezéssel, az őrültebbnél őrültebb helyzetekkel és egy borzalmas, orosz ruletthez hasonlatos szerencsejátékkal, amelynek a tétje egy pár új bakancs, s amelyet nem a „mindig-nyertes” nyer el, akinek nevét legelőször húzzák ki, hanem a balszerencsés, a legutolsó. Székely János pedig nem lenne az, aki, ha nem őt érné el ez a „balszerencse”: az övé lesz a bakancs. „Mindig úgy nyerek én, ha veszítek; úgy leszek első, ha utolsó leszek” – zárja ezt a fejezetet, s ezzel el is érkezünk a Sorok a gondviselésről felcímet viselő, filozofikus vétetésű töprengéseihez. Ezekben az elmélkedésekben jut el arra a felismerésre, hogy ő valójában mindent a háborúnak, a katonaságnak, a veszteseknek köszönhet: a rendszeretetet, a fegyelmet, tartást, belső autonómiát, szellemi képességeinek felismerését, Európa bejárását, megismerését... Áldássá változott „minden egyéni és kollektív tragédiám”... Szellemi épülése szempontjából a legfontosabbakat és a legkiválóbbakat kapja meg a hadifogolytáborban. Az, aki sohasem olvasott, első olvasmányként kezébe kapja „a legrosszabb körülmények között a legjobbat”, a világirodalom remekét, a Háború és békét. Megismerkedik Szervátiusz Jenővel, a Kolozsvári szobrásszal, aki megtanítja rajzolni, mintázni, rávezeti a képzőművészet értelmére, formanyelvére. A fogolytábor szomszédságában lévő kis német falu temploma által megismerkedik Európa építészeti stílusaival, ahol a pontot az i-re egy nagynevű, szintén hadifogoly művész, a kölni dóm orgonistája által adott hangverseny teszi fel a Bach-fugákkal. „Mindenből a legjobbat – és mindent épp idejében!” – ezt kapta Székely János a vesztesek hadseregében, s élek a gyanúperrel, hogy ez tette őt íróvá. Amint ő fogalmaz, vesztesből győztessé. A nyugati hadtest a huszadik századi magyar irodalom egyik remekműve. Mint ahogy remekmű Az árnyék és a Soó Péter bánata is. De említhetném az Irgalmas hazugság, a Caligula helytartója, a Protestánsok, a Vak Béla király és a Mórok című drámáját is. Prózai, drámai művei mélyén mindig ott találjuk a költőt, a költészetet, amely minden jóslata ellenére sem halt meg... És mégis... Jelent(ek) meg olyan magyar irodalomtörténeti nagy monográfia(ák), amely(ek)ben Székely János nevét a futottak még kategóriában sem említik. „Rendetlen, sűrű tömegben Okádják őket a völgyek. Kínlódva, tülekedve caplatnak a sárban – Hogy lehet az, Hogy a vesztesek útján Örökké sár van? Ázott posztóbűz gőzöl utánuk, Köpenyük fejre veszik. Hogy lehet az, Hogy a vesztes egéből Mindig esik?” (Székely János: A vesztesek) Ferenczes István Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. augusztus 29.Vásárhelyre vitt minden útIntim terek nosztalgiája Negyedszer hozta haza a Forgatag a világ számos országában, Európában vagy messzebb, a tengerentúl élő Marosvásárhelyieket. A rendezvénysorozat kiemelkedő eseményének számító világtalálkozó a hagyományos forgatókönyv szerint a szombat délelőtti derűs időutazással indult. A gyülekezés, viszontlátás helyszíne ezúttal a Művészeti Líceum udvara volt, ahol több mint négyszázan lépték át az ez alkalomra állított jelképes kaput. Szalmabála Székek és asztalok, a kockás abroszokon péksüteményes és gyümölcsöstál, a levegőben könnyed dallamok – ez a régi kirándulásokat idéző piknikhangulat fogadta az érkezőket. Az egymásra találások pillanata után Kirsch Attila, a rendezvény főszervezője köszöntötte a hazatérőket és itthonmAradottakat. A főszervező a korábbi három világtalálkozó történéseit elevenítette fel, majd a jövő évi együttlétet sejtetve arra kérte a jelenlevőket, hogy a piknik alatt a bejáratnál elhelyezett üveghengerekbe aprópénzt – akár egybanist vagy egy centet dobva – szavazzanak arra, hogy az 1800-as vagy az 1900-as évek Vásárhelyére térnének-e vissza szívesebben. Ezt követően B. Fülöp Erzsébet, az idei képzeletbeli kirándulás "idegenvezetője" vette át az irányítást. A színművésznő örömmel jegyezte meg, hogy sok a visszatérő arc, majd az ünnepi teret előkészítő diákoknak mondott köszönetet. – Mindez azt jelzi, hogy itt valami működik – tette hozzá, majd arra is felhívta a figyelmet, hogy a Marosvásárhelyiek Világtalálkozójának első alkalommal van díszvendége Kovács Levente rendező személyében, akiről ismeretségük elejétől úgy gondolja, hogy mindent tud a városról, "két lábon járó vásárhelyi enciklopédia" "Vásárhelyikumok" és az induló Sörhajó B. Fülöp Erzsébet az Ábel Amerikában című Tamási-műből vett idézettel teremtett emelkedett hangulatot az emlékezéshez: "– Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne – ismételtem el magamnak. És éreztem, hogy a szívem megtelik nagy és általános meleggel, a lelkem megtelik a derűs idő nyugalmával és a szemem megtelik a hajnal harmatával. Lassan felálltam, és azt mondtam: – Igaza van: késedelem nélkül haza fogok menni, hogy otthon lehessek valahol ezen a világon!" A múltidézés felismerős játékkal kezdődött. Régi képek alapján egykori utcákat, tereket, épületeket – a főteret, a hajdani Bolyai-utcát, a Hirsch Mór könyvnyomdát, a Villamos Műveket, a Hangyaépületet, a lebontott Bolyai házat, az Apolló Palotát (ahol 1937-ben Tamási szólalt fel a román hatalom alatt élő másfél millió magyar érdekében) –, az Aranykakas vendéglőt kellett volna megnevezni a jelenlevőknek, a délelőtti fényben azonban a kivetített fotókból csupán a megfejtést eláruló feliratok látszottak. Kovács Levente szavai viszont annál több árnyalatot villantottak fel az egykori Vásárhelyből. – Ennek a városnak voltak olyan intim terei, ahol otthon érezhettük magunkat. Ez az otthontudat ma már eltűnőben van – mondta a világtalálkozó díszvendége, majd az úgynevezett "vásárhelyikumokra", a Súrlott Grádics flekkenére és vargabélesére emlékezett, amely "olyan attrakció volt régen, mint most Horvátországba menni". A státusszimbólumnak számító Ritz vendéglő fénykorához nem kötik személyes tapasztalatok – tette hozzá később –, de tud az ott zajlott legendás römipartikról, és arról is, hogy Tompa Miklós két vásárhelyi színészt is ott fedezett fel. Az Aranykakas viszont még élénken él Kovács Levente emlékezetében. – Őrzött valamit abból az intimitásból, amit gyermekkoromban az Orbán vendéglő képviselt – mondta Kovács Levente, majd a híres pincér, Seregi bácsi alakjának felidézése után a Hargita vendéglőről is szólt, ahol hajnalig folyt a tánc, és ahonnan taxi helyett stráfszekerek vitték haza a vendégeket. – Olyan volt a város központja, mint egy nagy udvar, ahol mindenki mindenkit ismer – jegyezte meg a díszvendég, végül a régi Vásárhely utolsó fellegvárának érzett Maros vendéglőről és a víkendtelepi Sörhajóról szólt, amelyről úgy tartotta a vásárhelyi "etikett", addig kell inni benne, amíg el nem indul. Az egykori városból tehetséges gyermekek és fiatalok – vonós hangszeren játszó művészetis diákok, a népdalénekesnek készülő Bordi Panna és a Marosvásárhelyi Csillagfény néptáncegyüttes – repítette vissza mindegyre a piknikezőket a mai Vásárhelyre. Ez alkalommal a keleti harcművészet szellemiségét terjesztő, vásárhelyi származású Veres Zoltán, a japán császári ház tagja, a hagyományőrző Közösségi Központ Alapítvány létrehozója is bemutatkozott. Bársony Rózsi, virágárus Jócka Az együttlét fontos mozzanatát a Mi a vásárhelyi? nevű interaktív vetélkedő képezte. A versenyzők távolabbi idők jellegzetes figuráit – Bársony Rózsi, Amerikából hazalátogató, ünnepelt színésznőt, Rezsőt, a Ritz vendéglő pincérét, Pattantyús Ferkó, egykeréken bicikliző, óriáskarikában pörgő mozgásművészt, Holdy Juci gyors lábú táncosnőt –, majd a mai vásárhelyiek körében is jól ismert virágárus Jócka – második vagy harmadik – unokatestvérét, Tibit, végül Keresztes Ildikó énekesnőt alakították. Bár a publikum nagy része amatőr produkciókra várt – és sokak véleménye szerint úgy izgalmasabb is lett volna a játék –, a tehetségpróbán "beépített" színházi emberek méretkeztek meg. Számos poén, dal, táncjelenet szerepelt a kínálatban, és természetesen a jellegzetes jóckás – "accegylejt", "accegycsókot"-féle – udvarlás sem mAradhatott ki. A piknikezők a játék végén kézfelemeléssel szavazhattak a legtetszetősebb fellépésre. Holdy Juci, Jócka unokatestvére, Tibi és Keresztes Ildikó alakítója között dőlt el végül a verseny. A legtöbben a híres szubrett nevére emelték fel a kezüket, és Kovács Levente is a táncosnőt játszó Deák Orsolya színésznőnek ajánlotta fel különdíját. Őrzők ünnepe Délután a Kultúrpalotában folytatódott a vásárhelyiek együttléte. A gála előtti percekben hosszú sorokban jelentkeztek be a vendégek a szervezőcsapathoz tartozó fiataloknál, de nem sokkal 5 óra után elsötétült a Palota nagyterme, majd Fodor Piroska és Nagy István színművészek léptek a telt házas közönség elé. Cementlapok, Víkend, Hétfák, Somostető, Liget, Tornakert, Jazz, kicsi és nagy G – sorolták a műsorvezetők a vásárhelyi öntudat születésének egykori és mai színtereit. – Mindig lesznek új helyek. A lényeg, hogy tovább lobogjon a vásárhelyiség huncut lángja, és úgy szőjük tovább a mesét, ahogy csak itt, a Maros és a Poklos-patak összefolyásánál lehet – mondta Nagy István. Kirsch Attila, a világtalálkozó főszervezője minden jelenlevőnek köszönetet mondott, amiért újból fontosnak tartották kifejezésre juttatni, hogy a vásárhelyiségnek van ereje. – A város egy nyitott könyv, amelyet időnként újraolvasunk. Néha unjuk, néha fáraszt, de időnként magához ölel, mint édesanyánk vagy szerető kedvesünk. (...) Talán nekünk kell felnőni hozzá, megszeretni úgy, ahogy van – tette hozzá a főszervező. A Magyarország Csíkszeredai konzulátusát képviselő dr. Farkas Balázs konzul arra hívta fel a figyelmet, hogy a szülőfölddel való viszonynak több kell lennie érzelmi kötődésnél, ez erkölcsi kötelesség is egyben. Kerényi György, a Kecskemét–Marosvásárhely Baráti Kör elnökének köszöntője előtt Héjja Bella tanárnő játszott tárogatón. – A csoportunkban sokan úgy érzik, hogy hazajöttek Marosvásárhelyre – hallhattuk Kerényi Györgytől, aki az elmúlt két évtizedben mintegy száz alkalommal indult városunkba. – Úgy látom, hogy azokat a megrögzöttségeket, amelyeket csak a civil társadalom képes átlépni, itt sokan átlépték. A civil gyökér az, ami reményt ad. A nemzeti összetartozásnak sok személyes gyökere, de számos kis köre is van. Mi is egy ilyen kör vagyunk Marosvásárhely számára – tette hozzá a baráti társaság elnöke, végül a Kecskeméti forgatagos rendezvények kétnyelvű, román-magyar szórólapjáról is szólt. Beszéde végén a vendég jelképes ajándékot, egy Kecskemét múltjához fűződő képet adott át Portik Vilmos főszervezőnek. Portik azért a professzionizmusért mondott köszönetet a Kecskemétieknek, amivel vásárhelyi jelenlétüket, programjaikat megszervezték. A gála első felében még Marosvásárhely felé tartó Potápi Árpád nemzetpolitikáért felelős államtitkár szavait Tóth László, a Nemzetpolitikai Államtitkárság erdélyi ügyekért felelős referense tolmácsolta. "Akik itt ülnek, sokféle utat jártak be, de mindannyiuk múltjában ott van egy darabka Vásárhely. A közös emlékek felidézése annak tudatosítása, hogy van egy közös múlt. Ugyanakkor ez a rendezvény azoknak is szól, akik itt mAradtak, kitartottak. (...) A jövőben se hagyják elszakadni a szálakat. Legyenek szülővárosuk őrzői" – hangzott az államtitkári üzenet. Később, érkezése után az államtitkár személyesen is szólt az egybegyűltekhez. – Örülök, hogy sokan vannak, ez a Forgatag létjogosultságát bizonyítja. A szervezők 367 rendezvénnyel közel százezer embert mozgattak meg. Ez azt igazolja, hogy a magyar összefogásnak van létjogosultsága – jelentette ki Potápi Árpád, majd a 2017-es Forgatagra vonatkozó újságírói kérdésre utalva hangsúlyozta, hogy az idei rendezvénysorozat sem kizárólag a magyar állam támogatásával jött létre. – Talán egy kis segítséget nyújtottunk. De mi ott tudunk segíteni, ahol vannak célok – mondta az államtitkár, majd arra kérte a vásárhelyieket, hogy fogjanak össze a városért, amelynek újra Székelyföld központjává kellene válnia. – Mi ennek érdekében minden segítséget megadunk – ígérte Potápi Árpád. Együtt versben, táncban, dalban A háromórás gálát számos színvonalas műsorszám tette emlékezetessé. A Kecskeméti vendégek szavalattal, népdallal, színpompás néptáncelőadással ajándékozták meg a jelenlevőket, Kilyén Ilka Faludy György Óda a magyar nyelvhez, Csíki Hajnal Székely János Sajnálj meg engem című költeményét szavalta, Vajda Boróka művészetis diák saját versét adta elő. Az András Lóránt Társulat két művésze, Bezsán Noémi és Dabóczi Dávid Momentum duójában a tánc erejével állította meg a pillanatot, Bálint Örs és Gál Attila Csaba kabaréjelenettel szórakoztatta a nagyérdeműt. Az est talán legfelemelőbb pillanatát a dalcsokorral érkező Domahidi lányok legkisebbike, Anna éneke nyújtotta. A Kultúrpalotát betöltötte a kristálytiszta hang: "Történjen bármi, amíg élünk s meghalunk, mi egy vérből valók vagyunk" ( Ismerős Arcok – Nélküled). A negyedik világtalálkozót Máthé Péter zongorakíséretével Nemes Tibor, a Vecker énekese zárta. Nagy Székely Ildikó Népújság (Marosvásárhely) 2016. szeptember 5.Könyvbemutató a képtárban1916 a világi ember szemszögéből Pénteken a Kézdivásárhelyi Kosztándi Galériában mutatták be Tóth László Kézdiszék 1916 írásban és képekben című könyvét. A kiadvány megjelenését támogató Hegedűs Ferenc kultúrmecénás házigazdaként köszöntötte a szép számban megjelent érdeklődőket, majd Józsa Irén magyartanár Székely János A vesztesek című versét szavalta el. Az első világháború 1916-os, kézdiszéki eseményeit bemutató könyvet Farkas Ferenc történelemtanár méltatta, hangsúlyozva, hogy a fotókkal és térképekkel gazdagon illusztrált kötet részletes és valós képet nyújt a hátország történéseiről, az emberi sorsok alakulásáról. A szerző az első részben Kézdivásárhely és Kézdiszék mindennapjait illusztrálja az első világháború „talán legfontosabb évében”, a második fejezet a román támadással és annak következményeivel foglalkozik, míg a harmadik rész a román haderő kiszorításáról szól. Tóth László a könyv megírásának indítékairól beszélt, kifejtve, „emlékezni kell azokra, akik hősként áldozták életüket, vagy kényszer hatására hagyták el szülőföldjüket, távol hunytak el, esetleg nem térhettek vissza.” Daczó H. Barna Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. szeptember 7.Kézdiszék, 1916Péntek délután a Kézdivásárhelyi Kosztándi Képtárban népes érdeklődő közönség jelenlétében Farkas Ferenc történelem szakos tanár, a Református Kollégium igazgatója bemutatta Tóth László újságíró, a székhelyek hírportál főszerkesztője Kézdiszék, 1916 írásban és képekben című kötetét. A szerző első, magánkiadásban megjelentetett könyve a száz évvel ezelőtti eseményekről, a románok kézdiszéki betöréséről szól. Az első részben a céhes város mindennapjaival ismerkedhet meg az olvasó, a második rész bemutatja a román betörést Felső-Háromszéken és az itt lakók menekülését a mai Magyarország területére, ezt követi a román hadsereg kiszorítását és a civil túszok elhurcolását bemutató harmadik fejezet. A kötet végén megtaláljuk a kézdiszéki tisztek és tisztjelöltek, illetve az elhurcoltak, az első világháborúban részt vevők és a hősi halottak névsorát, valamint a felső-Háromszéki világháborús emlékművek fotóit. A könyvbemutató házigazdája Hegedűs Ferenc vállalkozó, a kiadás egyik mecénása volt, közreműködött Józsa Irén magyartanár, aki Székely János A vesztesek című verséből adott elő részletet. A találkozó végén a szerző dedikált. Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. szeptember 12.Vállalta a vállalhatatlantKulcsár Béla-kiállítás az EMŰK-ben Élete sors-metaforává vált, mondta barátja, Székely János költő Kulcsár Béláról, aki szobrászként, festőként alkotott – és bukott bele – a közösségi reprezentáció sors-szerepébe. Korai halálának negyvenedik évfordulója alkalmából nagy érdeklődés mellett, rá emlékezve gazdag tárlat nyílt az Erdélyi Művészeti Központban. Vécsi Nagy Zoltán, a kiállítás kurátora a péntek délutáni megnyitón részletesen vázolta azt az életutat, amelynek gazdag terméséből az EMŰK földszinti kiállítótermeiben láthatunk egy stílusokat, műfajokat átfogó, gazdag gyűjteményt. Kulcsár Béla ugyanis szobrászként kezdte Marosvásárhelyen 1956-ban, de a forradalom már első megrendelését kudarcra ítélte, előrevetítve a tragikus véget. A Marosvásárhelyi Református Kollégium fennállásának 400. évfordulójára megrendelt Bolyai Farkas-mellszobrot nem kivitelezhette, de legalább Dózsa György „zsigeri belső feszültségről” árulkodó mellszobrát felállították a szentgyörgyi Olt textilgyár művelődési otthona elé, és az ma is ott van. Ezzel ellentétben a kovásznai kultúrotthon homlokzatára más fiatal művészekkel tervezett, Népi kultúra című alkotása a nagy földrengéskor megrongálódott, illetve a kultúrház lebontásával megsemmisült. Ahogy Banner Zoltán írta: „noha továbbra is a szabad térbe állított, nagy szobrászi tömeg, a monumentalitás és az ezt hitelesítő nemes anyagok izgatják (Kulcsár Béla) fantáziáját, a hatvanas évek elején egyelőre meg kell elégednie a kisebb méretekkel.” A szelíd modernizmus és klasszicizálás jegyében alkotott kő- és bronzkisszobrai mellett akkoriban kísérletezett a ma természetművészetként katalogizált irányzattal is, ugyanis büdösfürdői nyaralójának udvarán ágakból alkotott monumentális méretű, 4 méteres, de mulandó szobrokat, mint a Diána vagy Szarvas. Az előbbi megelőlegezte egyik legsikeresebb művét, az Íjásznőt, amelyet először egyméteres bronzszoborként, majd köztéri alkotásként 1967-ben nagyobb méretekben is kivitelezett, de ez utóbbi felállításának, illetve öntésének a bonyodalmai annyira megviselték, hogy 38 évesen infarktust kapott. Ezután – a nehéz fizikai munkától eltiltva – sajátos és bátor festészetnek fogott neki, melyeket markáns, keveretlen színek, valamint a természet világmodellként való megjeleníthetősége jellemez. A művész 47 éves korában bekövetkező második infarktusát és ezúttal halálát egy, az agyagfalvi emlékműhöz köthető stressz okozta, ami abból adódott, hogy az eredetileg 22 alakosra, bronzba tervezett kompozíciót a megrendelő hatalom „kézi vezérlése” miatt sorozatos kompromisszumokkal, kis költséggel és rövid idő alatt volt kénytelen kivitelezni. Befejeznie nem sikerült, az átdolgozott emlékmű avatóünnepségén Kulcsár Béla neve talán el sem hangzott – mondta Vécsi Nagy Zoltán. A művész kiállításon jelenlévő özvegye, Kulcsárné Csiszér Mária elmondta, nagy gondban van, mi legyen a nagyobbrészt általa őrzött műgyűjtemény sorsa, mert az intézményekkel nincs túl jó tapasztalata, azt mégis megfontolandónak találta, hogy netalán az EMŰK-be kerüljön. A kiállítás október 2-ig látogatható. Bodor Tünde Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. szeptember 21.Nyolc új kötet a Nemzeti KönyvtárbanBalassi Bálint, Asbóth János, Székely János, Karinthy Ferenc, Sárközi György, erdélyi novellisták, valamint Rákosi Viktor munkái jelentek meg a Nemzeti Könyvtár tizedik sorozatában. A legfrissebb munkákat tegnap mutatták be Budapesten. Fábri Péter a Balassi tükör című kötetbe Balassi Bálint lírai életművének mintegy felét választotta ki, ezek mellé rövid bevezetőket írt, és Balassi életéhez kapcsolódó dokumentumokat társított. Asbóth János Az álmok álmodója című regényét a nemrég elhunyt Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténész ajánlására és gondozásában adták ki a sorozatban. Szabadság (Kolozsvár) 2016. október 8.Marosvásárhelyi szobrászok BudapestenVárosunkban élő és alkotó és innen elszármazott szobrászművészek alkotásaiból nyílt kiállítás szeptember 30-án Budapest XVII. kerületében, Rákosmentén. A Laborcz Ferenc Szobrászműhely Alapítvány szervezte esemény színhelye a B. L. Terem és szabadtéri környezete. A tárlat a XVIII. Szobor és szobrászrajz, valamint a XI. Szabadtéri kiállítások elnevezésű sorozatok eseménye. Dr. Beke László művészettörténész nyitotta meg. A marosvásárhelyi kötődését időről időre jelentős rendezvényekkel jelző budapesti szobrász házaspár, Benedek József és B. Laborcz Flóra munkái mellett a meghívott kollégák, Kiss Levente, Gyarmathy János, Sánta Csaba, Makkai István, Veress Gábor Hunor, Gheorghe Muresan, Diénes Attila, Székely János Jenő és Zagyva László művei láthatók az október 30-ig nyitva tartó kiállításon. Népújság (Marosvásárhely) 2017. január 7.Nagy Miklós Kund: a szívem már régóta vásárhelyiHosszú lenne sorolni, mennyi műfajban van otthon, de ragaszkodik az újságíró szakmához, ezt tekinti hivatásának. Azt vallja, hogy interjúiban kérdéseivel maga is benne van. A publicisztikáiba pedig egy kis irodalmat is be tud csempészni. Az értekező prózát, az esszé műfaját szereti legjobban. Nagyenyeden a nagyhírű Bethlen Gábor Kollégiumban érettségizett 1961-ben, majd Marosvásárhelyen a Tanárképző főiskolán diplomázott román-magyar szakon. Később magyar-francia szakos diplomát is szerzett a kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetemen. Pályáját falusi pedagógusként kezdte, majd a Marosvásárhelyi Rádióban művészeti műsorokat szerkesztett, majd a rádió megszüntetéséig, kulturális osztályvezető volt. Később a Vörös Zászló megyei napilapnál szerkesztőként dolgozott, itt érte a rendszerváltás, amikor a szerkesztőség megalapította a Népújságot, ennek művészeti mellékletét, a Múzsát negyedszázada szerkeszti. Tanított a színiakadémián és a Sapientián is több évig, több mint húsz képzőművészeti könyvet írt, számos portrékötete született, de írt rádiókabarét és dalszövegeket is. Színházi, irodalmi kritikái, képzőművészetről szóló cikkei megszámlálhatatlanok, hétről hétre nyit meg kiállításokat, és házigazdája kulturális rendezvényeknek. Számos elismerés és díj tulajdonosa, legutóbbi kitüntetése a Bernády-emlékplakett. Nagy Miklós Kunddal életútja történéseiből szemezgettünk. – Önt a Mikulás hozta ’43-ban, a háború kellős közepén, a II. Bécsi döntés akkoriban rendesen belekavart az erdélyiek életébe. Az önökét érintették-e az akkori események? – Én Dél-Erdélyben születtem, ezt a részt nem csatolták vissza az anyaországhoz. Nagyenyed a Bethlen Kollégiummal egyik magyar központja volt a régiónak, ott próbálták őrizni a magyar kultúrát és az identitást. Az enyedi szellemi erő minket meghatározott. Édesapám a város fontos magyar emberének számított. Születésem idején heteken át katonai munkaszolgálatosként a Szebeni-havasokban volt, majd hónapokat töltött a zsilvásári lágerben, amikor végre hazajött, féltem tőle. „Menj el, bácsi!”– mondtam neki. Nem lévén itthon, az anyakönyvbe Nicolaeként jegyeztek be, a Kundot Cundnak írta a hivatalnok. Így a nevem csak a publikációimban és a magyar állampolgársági igazolványomban szerepel magyarul. – Édesapja azért került lágerbe, mert az akkori rendbe nem jól illeszkedett? – A világháború vége felé „túszként” gyűjtötték oda a jeles magyarokat. Ő harcos ügyvéd volt. Magna cum laude eredménnyel végzett a román nyelvű egyetemen, megbecsült szakmai hírnevet szerzett magának, Bukarestbe is hívták románokat védeni. Rázós, veszélyes ügyekhez kérték föl őt magyarok is, románok is. Nagyszüleim tekintélyes polgárok voltak. Dédnagyapám kétszer is volt a Bethlen Kollégium rektor professzora. Aztán az ötvenes években édesapám összekülönbözött egy ügyésszel, egy tárgyaláson azt találta mondani, azért bántják védencét, mert az magyar – ekkor rágalmazási pert akasztottak a nyakába, és börtönbe került. Szabadulása után nem praktizálhatott, jogtanácsosként tudott nagy nehezen elhelyezkedni, csak jóval később rehabilitálták. Sok gondunk volt, de ettől függetlenül szép volt a gyermekkorunk, így éreztük ezt a bátyámmal együtt. Jómagam rengeteget olvastam, fociztam, sportoltam, korán megismerkedtem a művészettel, a családban is volt festőművész, zenészek is, ez előnyös volt később a pályám alakulásánál. Viszont nagy hátrányt jelentett a származásom. – Gondolom valamilyen humán szakon szeretett volna továbbtanulni, a nagyhírű Bethlen Gábor Kollégiumban eltöltött évek után. – A kérdés az volt, hogy ezzel a származással egyáltalán hova vehetnek fel? Végül Marosvásárhelyre a pedagógiai főiskolára sikerült bejutnom, ahol szerencsémre kiváló tanárokra leltem. Sokan kényszerből választottuk ezt a főiskolát, de nagyon jó évfolyam sikeredett.Többekből lett közülünk író, újságíró, szerkesztő. Évfolyamelsőként végeztem, majd egy nyárádmenti faluba, Szentgericére kerültem román szakos tanárnak. – Nem volt ellenállás önben a román nyelv iránt? – Enyeden jól megtanultam románul. Akkor már vegyes lakosság volt ott, mi, gyerekek hamar barátkoztunk. Az egyik szomszédunk román volt, a másik szász. Sajnos a szászok is többnyire magyarul beszéltek, nem tanulhattam meg tőlük németül. – Hogy ízlett a falusi élet a polgári neveltetésű fiatalembernek? – Szentgericéről tudni kell, hogy hagyományőrző falu. Az üveges táncáról is híres, folklórban gazdag település. A tanárkodás nem volt fő életcélom, újságíró szerettem volna lenni. Talán nem véletlen, hogy Szentgericén egy kollégával együtt iskolarádiót csináltunk. Akkor még nem gondoltam, hogy valaha a vásárhelyi rádióhoz kerülhetek. Aztán volt egy versenyvizsga, amire a falumból vittem anyagot. Fölvettek, három évig folklórműsort szerkesztettem, ami nagyon jó iskola volt számomra. Az egész Székelyföldet bejárhattam. Hályogkovácsként kezdtem, de aztán olyan zeneszerző tanácsadóim lettek, mint például Szabó Csaba vagy Birtalan József. Közben a főnökeim látták, hogy más műfajok is érdekelnek, később megkaptam a rádió irodalmi és művészeti műsorát, majd én lettem a kétnyelvű rádió kulturális osztályának vezetője. De továbbra is szerkeszteni, riportereskedni szerettem a legjobban. A Rádiószínház, a Vers mindenkinek, a portréműsorok voltak a kedvenceim, de miután annyira kevesen foglalkoztak képzőművészettel, beleástam magam abba is. Akkoriban Vásárhely volt a magyar képzőművészeti élet egyik legfontosabb központja. Bekerültem a művészeti nyüzsgésbe, a művészek barátsággal fogadtak, bevezettek műhelytitkaikba, és annyi mindent megtanultam tőlük, hogy később húszegynéhány képzőművészeti könyvet is tudtam írni. – A politika mennyire szabott határokat akkoriban a műsoroknak? – Elég hamar meg kellett tanulnom, mi a hatalom és a diktatúra. De a kultúra valahogy a legkeményebb időkben is kicsit szabadabban mozoghatott. Amikor szigorúan próbálták tiltani, hogy az erdélyi magyarság különböző központjai tartsák egymással a kapcsolatot – nehogy erősödjön a magyar egység –, akkor mi kitaláltunk olyan műsorokat, amelyek jellegükből adódóan ez ellen hatottak. Ilyen volt például a Megy a magnó vándorútra című műsor, egy országos interjúfolyam, amelyben stafétaszerűen küldte a szerkesztőt egyik alany a másikhoz. Kós KárolytólSzabó T. Attiláig, Fülöp Antal AndortólBalázs Péterig, Szilágyi DomokostólLászlóffy Aladárig, Harag GyörgytőlSzékely Jánosig több száz fontos embert felkerestünk. Voltak tiltólisták, amelyek valahogy elkerülték a rádiót, ezt is ki tudtuk használni. Például a költő Bartis Ferencet mi szólaltattuk meg először, miután kiengedték a börtönből. Aztán egyszer csak egyik pillanatról a másikra megszüntették a Marosvásárhelyi Rádiót. – A ’89-es események a Vörös Zászló nevű megyei napilap szerkesztőjeként érték önt, milyen volt átállni egy demokratikus vágányra, hogyan emlékszik erre? – Izgalmas volt a feladat, hogy egyik pillanatról a másikra létrehozhatunk egy újságot. Ezért se mentem vissza végleg a rádióhoz. Nagy kihívás volt, hisz addig soha nem volt szabad sajtó. Hirtelen új nevet is kellett találni a lapnak. – Akkor született a Népújság? – Igen. És az új lapba én írtam a vezércikket. Bár akkor véglegesen még nem dőlt el, hogy úgymond győztünk-e, de az eufória minket se került el, felvállaltuk, hogy megcsináljuk a lapot. Közben a tévét is figyeltük, emlékszem, izgalmas volt éjjel a nyomdában, de igazi forradalmi hangulat volt. Az első napok tényleg rendkívüli elégtételt nyújtottak, hihetetlen érdeklődés volt az újság iránt. Napokig tízezrekkel kellett növelnünk a példányszámot, percek alatt elfogyott. – Huszonöt éve szerkeszti a Múzsát, az újságírás, rádiózás, tévézés, könyvek írása folyamatosan együtt voltak az életében, ma is kulturális rendezvények állandó szereplője. Hogyan fért bele mindez az idejébe, hogy közben a család sem szenvedett hiányt? – Ahhoz, hogy ennyi mindent csináljak, az kellett, hogy a feleségem nagyon sok dolgot átvállaljon. A családban most is ő a „főrendező”, a szervező, a hivatalos ügyeket is ő intézi. Nagyon szereti az irodalmat, sokszor, amit én szeretnék olvasni, azt ő szerzi meg elsőként, és hamarabb olvassa el, mint én. A lányaim régen panaszkodtak, hogy sosem látnak, mert „terepre megyek”, vagy tanulok. Volt idő ugyanis, mikor bejártam a kolozsvári egyetemre, egy-egy vizsgára repülővel mentem, utána autóstoppal jöttem haza. Azóta sok idő telt el, a nagyobbik lányunk most Budapesten él, informatikusként dolgozik, a kisebbik Dániába ment férjhez, ott van két unokánk, akik a dán mellett a magyart is szépen beszélik. – Múlt évben ön kapta a Bernády-emlékplakettet, nehezen lehetne összefoglalni, mi mindennel érdemelte ki. Ezek szerint a város becsüli a munkáját. Ön milyen érzéseket táplál Vásárhely iránt? – Mikor rákérdeznek, hová való vagyok, azt mondom, nagyenyedi, de a szívem már régóta vásárhelyi. Ennek a városnak nem csak a vonzó, de a megtartó ereje is nagy. A leglelkesebb lokálpatrióták, a legfontosabb emberek nagy százaléka nem itt született, hanem vásárhelyivé lett. Nagy hagyományú központja ez a magyaroknak, mindig volt egy olyan polgári magja e városnak, ami az értékeket képes volt megtartani, és tovább is tudta adni. Sokan mennek el innen, de aki marad, az igyekszik ezt teljes erőből tenni. Ebben a pillanatban is, amikor megint annyi kétség van az emberekben. Hiszem, hogy ez a város még sokáig tudja őrizni az arcát és a magyarságát. Pacsika Emília Székelyhon.ro 2017. január 16.Románra fordított magyar művek a román kultúra napjánA Studium–Prospero Alapítvány harmadik alkalommal szervezett felolvasómaratont a román kultúra napja tiszteletére. Az idén a 12 óra alatt hatvanan olvastak fel, vagyis kevesebben, mint a legutóbbi alkalommal, – igaz fele annyi idő alatt, – tette hozzá Kali István szervező. A román nemzetiségűek mellett számos magyar is jelentkezett a Zanza kávézóban szervezett január 15-i felolvasómaratonra. A feltétel az volt, hogy marosvásárhelyi, vagy Marosvásárhelyhez kötődő szerzők műveiből olvassanak fel, illetve azoktól a román íróktól, akiknek valamilyen évfordulóját ünneplik az idén, illetve a teljes magyar irodalom román nyelvre átültetett alkotásaiból. A felolvasók – újságírók, színészek, orvosok, tanárok, gimnazisták és egyetemisták, irodalmárok – közül a román szerzők közül legtöbben Eminescu-műveket olvastak fel, illetve Ion Creangă, Alexandru Cistelecan, Lucian Boia, Laurențiu Blaga, Petru Istrate, Romeo Soare, Romulus Guga, vagy a néhány éve fiatalon elhunyt, rádiós újságíró Sorina Bota írásaiból hangzottak el részletek. A román nyelvre lefordított magyar irodalomból Jókai MórAranyember című regényéből, Ady Endre Minden titkok könyve című kötetéből, Petőfi Sándor verseiből, Fodor Sándor Csipike, az óriás törpe című meseregényéből, Dragomán György Máglya című regényéből olvastak fel, valamint Marius Tabacu fordításában Bodor Ádám Sinistra körzet című regényéből hangzott el részlet, ahogyan Bartis Attila Nyugalom című művéből Anamaria Pop fordítotásában, vagy az Adela Sălăgianu által fordított Székely János Soó Péter bánata című művéből. A magyar írók közül Márai Sándor bizonyult a legnépszerűbbnek A gyertyák csonkig égnek kötetével. A vasárnapi felolvasás délben 12 órakor kezdődött és éjfélkor ért véget, eltérően az eddigiektől, amelyek 24 órát tartottak. Délután kerekasztal-beszélgetésre is sor került, ahol a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Liviu Rebreanu Társulatának művészeti vezetői és színészei, illetve újságírók, magyar színészek, közéleti személyiségek beszélgettek a kortárs művészetekről és színházról, illetve közéleti témákról. A szervezők elégedettek a rendezvénnyel, amelyet több ezren követtek élőben az interneten. Máris készülnek a január 22-i, magyar kultúra napi felolvasómaratonra, ahol hasonlóképpen Marosvásárhelyi szerzők műveit, illetve évfordulós magyar írók, költők alkotásaiból várják, hogy felolvassanak a jelentkezők. Az olvasást ez alkalommal is élőben lehet követni az esemény Facebook-oldalán. Antal Erika maszol.ro 2017. január 16.Beszélgetés Dr. Borsodi L. László tanárral – Olvasás nélkül lehetetlen irodalmat tanítaniKötelező házi olvasmányok helyett a tanárok által ajánlott irodalmat olvasnak az általános és középiskolai diákok. A könyvcímeket a pedagógusok határozzák meg, iskolánként, osztályonként változik, hogy mit olvasnak a diákok. Több kérdés felmerül tehát: a „kötelező” feloldásával többet és szívesebben olvasnak-e a fiatalok? Milyen műveket ajánlanak a tanárok? – többek között ezekről beszélgettünk dr. Borsodi L. László magyar nyelv és irodalom szakos tanárral. – Az oktatási minisztériumnak a 2006-ban jóváhagyott magyar nyelv és irodalom oktatását szabályozó tanterve a tanuló készség- és képességfejlesztését helyezi előtérbe. A szövegelvű irodalom befogadására összpontosít: eltörli a kötelező házi olvasmányokat, helyette a tanár ízlésére és szakmai érveire alapoz, megengedi, hogy a pedagógusok kortárs szövegeket, ajánlott olvasmányokat emeljenek be a munkatervbe. Ezek ismeretében Ön milyen művek olvasását követeli meg a diákjaitól? – Az, hogy a tanár határozhatja meg, milyen művek elolvasását kéri, nem új keletű, és csak részben igaz, hiszen a kialakítandó képességekhez, illetve a már meglévők fejlesztéséhez a tanterv tartalmaz egy javasolt minimumot, amelyet nem érdemes, nem szabad figyelmen kívül hagyni, és amelynek a követése jótáll azért, hogy alapművek ne maradjanak ki a diákok úgynevezett általános műveltségéből. Tekintettel arra, hogy – meglátásom szerint – a tanterv által biztosított szaktanári szabadságot jelentős mértékben ellehetetleníti a kimeneti követelmény, ezért igyekszem úgy összeállítani a házi olvasmányt képező, illetve a tanóra keretében közösen elolvasandó művek listáját, hogy abban klasszikus és kortárs művek egyaránt helyet kapjanak. Az otthonra felhagyott olvasmánylistát (tizedik osztálytól kezdve) két részre tagolom: van azoknak a műveknek a listája, amely – mert nem szabad kötelezőnek nevezni – szigorúan ajánlott, hiszen minimális olvasás nélkül lehetetlen irodalmat tanítani és irodalmi műveltségre szert tenni, és van egy olyan lista, amely a szó szoros értelmében ajánlott. Abból azok olvasnak, akik kedvet éreznek hozzá, illetve akik rászorulnak, mert például jobb jegyet szeretnének. Törekszem arra, hogy a klasszikus művek mellett kortárs művek is megjelenjenek a palettán – és itt nincs lehetőség, de érdemes lenne tisztázni a kortárs fogalmának különböző jelentéseit –, de legalább ekkora kihívást látok abban, hogy a klasszikusokban felfedeztessem tanítványaimmal azokat a kérdéseket, amelyek rokonságot mutatnak az övékéivel, vagy azokat a válaszokat, amelyeket (ha eljutunk idáig) ezek a művek tettek fel nekik. Az is célom, hogy a klasszikus művek által felismertessem és elfogadtassam – nevezzük toleranciára való nevelésnek – a régi és a mai, a klasszikusnak mondott és a kortárs közti különbséget, azt, hogy más értékrendeknek is van létjogosultságuk a sajáton kívül (ha egyáltalán meg lehet határozni ezt a sajátot). – Egyetért azzal, hogy az irodalom megértésének kulcsa a művekkel való személyes találkozás, ugyanakkor tanári tapasztalata azt mondatja önnel, hogy a diákok többségén egyre inkább eluralkodó vásárlói szemlélet elszólítja a fiatalokat a könyv mellől. Mennyit olvasnak a diákok? – A mai diákok olvasás szempontjából nem mindenevők, ma már nem sok olyan diák van, akik válogatás nélkül falnák a könyveket, főként a szépirodalmat. Az utóbbi évtizedek digitális technikai vívmányainak, eredményeinek köszönhetően sokuknak nem a könyv az elsődleges információszerzési forrás, nem a szépirodalom olvasása a(z) (szabad)idő kitöltésének fő formája. Ehhez még hozzájön az, hogy – enyhén szólva – kevesen látnak jó példát otthon vagy a tágabb környezetükben, hiszen most nőtt fel egy olyan szülőgeneráció, amelynek jelentős része szintén nem olvas, tehát nem olvastat, és így nem is áll jogában olvastatni.Annak ellenére, hogy az én diákjaim is az imént körvonalazott világ fiai, leányai, sokan vannak, akik olvasó lények. Egy részük olyan környezetből jön, ahol az olvasásnak hagyománya van, ezért maguk is gyakorlott olvasók, akik iskolait is, mást is vagy csak mást olvasnak, ami egyáltalán nem baj. Másik részük az általam alkalmazott módszerek (pl. közös megbeszélés, előzetesen megadott szempontok alapján a diákok által tartott kiselőadás formájában történő interpretáció stb.) hatására kezdenek el rendszeres(ebb)en olvasni, kezdetben kisebb-nagyobb félreértésekkel, szövegértési nehézségekkel küszködve, de sok akarattal, odafigyeléssel és jó szándékkal elindulnak a fejlődés útján, és látványos eredményt érnek el a négy év végére. És vannak olyanok, akik úgy járják végig a középiskolát, hogy ügyeskedéssel, internetes tartalmak segítségével hallomáskultúrára tesznek szert, már most, fiatalon életelvvé avatva a sine nobilitate magatartást. Világos, hogy nincs hatékony irodalomoktatás a diákok olvasása nélkül. Szükség van tehát a tanulói hozzáállásra és nyitottságra, az akarásra, ennek ébren tartásában pedig a szülői segítségre. Ugyanakkor körülmények ide, követelmények oda, az olvasóvá nevelésben a felelősség jelentős része a tanítóké és tanítónőké, illetve a miénk, irodalom- és nyelvtanároké. – A tanterv megengedő az ajánlott olvasmányok számával, a pedagógus maga dönti el, hogy hány és milyen művek olvasását követeli meg a tanítványaitól. Ön hogyan jár el ebben, hány könyv elolvasását hagyja fel a középiskolásoknak? – Kilencedik osztályban három regényt és két drámát kell elolvasniuk a diákoknak, de ebben nincsenek benne a részletek, a rövidebb terjedelmű epikai alkotások, és ez vonatkozik mind a négy tanévre. Tizedik osztályban négy regényt és három drámát, tizenegyedik osztályban öt regényt és egy drámát, tizenkettedikben pedig három regényt és egy-két drámát kérek a tanítványaimtól. Ez a felsorolás – az elmúlt évek követelményeihez képest – egy minimumot tartalmaz, amit a diákok teherbírásának csökkenése és szövegértési képességük romlása, tehát a szövegolvasás tempójának lassulása magyaráz. A mennyiségi szempont helyett tehát sokkal inkább az a célom, hogy kevesebb művel és lassú olvasással neveljem értő irodalomolvasóvá a rám bízottakat. Aki meg többet szeretne olvasni, annak van lehetősége: ott az ajánlott lista és a korlátlan lehetőségeket ezen a téren is nyújtó nagyvilág. – Tanóráin a kortárs művekkel is ismerkedhetnek a tanulók… – A kortárs művek felsorolásába a költőkét is belevenném, mert az olvasóvá nevelésben ugyanolyan szerepük van a lírai szövegek értelmezésének, mint az otthon elolvasott művek interpretációjának. Íme, néhány szerző (a teljesség igénye nélkül), akivel foglalkozunk: Baka István versei, Bodor Ádám: Sinistra körzet, Verhovina madarai, novellák, Dobai Bálint versei, Esterházy Péter Esti, Pápai vizeken ne kalózkodj!, Garaczi László: Arc és hátraarc, Kertész Imre: Sorstalanság, Kaddis a meg nem született gyermekért, Kovács András Ferenc versei, Ottlik Géza: Iskola a határon, Székely János versei, Szilágyi Domokos versei, Tánczos Vilmos: Elejtett szavak stb. A felsoroltakon kívül a kortárs fogalmát tágabban értve Franz Kafka-, Albert Camus- és Örkény István-műveket, illetve József Attila-, Pilinszky János-költeményeket is értelmezünk órán. A tanórákon kívül a Márton Áron Főgimnáziumban az irodalomtanárok munkaközössége időről időre rendhagyó irodalomórákat és írókkal, költőkkel való közönségtalálkozókat is szervez. Az utóbbi egy-két tanévben tanulóink így találkozhattak Fekete Vince és Lövétei Lázár László költőkkel, Lőrincz Csongor irodalomtudóssal, Balázs K. Attila, Zsidó Ferenc írókkal és Bálint Tamás költővel, valamint Tompa Andrea íróval, a Fejtől s lábtól szerzőjével.Meggyőződésem, hogy az olvasóvá nevelésben a klasszikus művek olvasásának éppúgy szerepük van, mint a kortárs műveknek, a napi munkának éppúgy, mint a rendhagyó kereteknek. Ha ezzel a belátással, sok türelemmel és a szakma iránti alázattal végezzük teendőnket, talán értő fülekre és szívekre talál a diákoknál az, hogy miről is beszélnek az irodalomtanárok, és főként, hogy mi az irodalom célja és értelme ezen a Földön. Pál Bíborka Hargita Népe (Csíkszereda) 2017. február 4.A promenád átfestett padjaiBeszélgetés Bogdán László költő-íróval a végső látomásról szülővárosa, élettere, Sepsiszentgyörgy egyre inkább képzeletbelivé válik benne. Egyébként is mindig máshol szeretett volna lenni, bárhová is érkezett. Bogdán Lászlót arról is kérdeztem, milyen viszonyban van Vaszilij Bogdanovval. – Milyen Sepsiszentgyörgy él önben? A fiatalban, a sikeres költőben-íróban, a mai Bogdán Lászlóban? – Sokat kerestem erre választ, ennek megfelelően sokat is írtam róla. Ahogy telik az idő, egyre erősödik bennem egy képzeletbeli Szentgyörgy képe. Ez a város nyilvánvalóan már nem a kamaszkoromé, ahol mindenki ismert mindenkit, ahol bármennyire is bornírt és félnótás volt a városlakók nagy része, mégiscsak érződött valami otthonosság. Megnőtt, már nem az a patriarchális kisváros, amely az én fiatalkoromban volt. – Ez sima nosztalgia, vagy egyszerűen ma is a régi várost szereti? – Kérdéses, hogy szeretem-e, vagy én is háborúban állok vele, mint Csiki László barátom, aki írt is egy Háborúk című vallomást. Tény, hogy fiatalkorom regényeinek színtere Sepsiszentgyörgy, azóta viszont elköltöztem erről a promenádról. Más vidékre, más vizekre. – Miért? Átfestették a promenád padjait? – Úgy éreztem, hogy már az 1981-ben elkezdett, 1989-ben befejezett Promenád című regénytrilógiám, később pedig azok a részei is – Az agitátorok éjszaka és A szoros délben –, amelyek a nyolcvanas években nem jelenthettek meg, részben már elmennek más terepre. A kilenc történet részben Bukarestben játszódik, a Fekete-tenger partján egy hajón. Részben pedig egy álomvilágban, ami azt a kérdést is felveti, hogy milyen mértékben volt reális az a város, amiről én írok. Létezett-e egyáltalán, vagy csak bennem volt meg? De ezek a kérdések már nem foglalkoztatnak. A kilencvenes években írt, Az ördög Háromszéken című regényemmel bizonyos mértékig még a Promenád világát folytatom, de már másként, előtérbe kerülnek a mellékszereplők, főként Hutera Béla, egyik visszatérő hősöm. Az ő élettörténete folytatódott a Drakula egyik fejezetében, de ezekben épp csak feldereng Szentgyörgy. – Soha nem tartott tőle, hogy egyszer csak szembejön az utcán Hutera Béla vagy másik hőse? – Nem, mivel bármennyire is életszerűnek tűnő történetek szereplői, ezek a történések fikciók. Mi a fikció, és mi az élet? – mostanában ez kezdett foglalkoztatni. Igaza lehet a vak argentin látnoknak, miszerint a valóság tulajdonképpen illúzió. Viszont azt is jelezte, hogy amit egyszer leírt egy könyvben, bármikor valóságossá is válhat. Ezekkel nem szabad játszani, és mégis játszunk, mert rá vagyunk szorulva. – Fiatalkorában ön is rászorult erre a veszélyes játékra? – Én akkoriban nem írtam, hanem olyan emberek között éltem, akik vagy írtak, mint Csiki László, vagy verseket mondtak, titokban, mint Visky Árpád. Ültünk egyszer nála, és megkérdezték tőlem: te is írsz? Persze, mondtam, majd hazamentem, és kínomban megírtam az első úgynevezett versemet, a Halotti beszédet. Aztán írtam egy elbeszélést Talán az ördög címmel, amelyet elküldtem az Ifjúmunkásnak, s azzal felfedeztek. Az Igaz Szóban Székely János költő-szerkesztő A selejt lázadása címmel írt egy amerikai beatköltőket elutasító pamfletet az akkoriban megjelent Üvöltés című antológia kapcsán. Ugyanakkor közölte névtelenül egy jobb sorsra érdemes szentgyörgyi fiatalember versét, ez volt a Halotti beszéd. Az írás és a névtelenül megjelentetett vers nagy visszhangot váltott ki, reagált rá Gál Ernő, Sütő András, Szilágyi Domokos és Lázár László is, nevetségesnek tartva, hogy 1967-ben egy szentgyörgyi fiatalt tesz felelőssé Amerika állapotáért. Ennek következtében kiutaltak viszont a versért egy 200 lejes honoráriumot, épp sorkatona voltam, a pénzből meghívtam az egész szakaszt. Ez volt az első nagy írói sikerem, a botrány pedig arra is jó volt, hogy így kapcsolatba kerültem az említett írókkal. – Újságírói utazgatásokkal és íróasztal melletti munkával, no meg a Sugás, majd a Kripta vendéglő értelmiségi törzsasztalánál teltek a következő évek. Milyen volt az akkori Románia-képe? – Dali Sándor főszerkesztő 1971-ben egyéves bukaresti fejtágítóra küldött, akkor ismerkedtem meg a főváros kulturális életével, tele hatalmas egyéniségekkel, akiket a kommunista hatalom már igyekezett kiszorítani az országból. Megismerkedtem a nagy román írók műveivel, a székely falvak világa mellett ekkor kezdett érdekelni a Balkán is, ez a furcsa, jellegzetes katyvasz, amelybe mi, magyarok úgy csöppentünk bele, mint légy a tejbe. Ám miközben a két világ párhuzamosan kezdett hatni rám, már egyikben sem éreztem magam igazán otthon. – Volt, ahol mégis otthonosan érezte magát? – Útközben. Ha elmentem, visszavágytam, ha itthon voltam, máshol szerettem volna lenni, sehol nem volt otthonosság-érzésem. Utazni akartam, meg akartam ismerni a világot. Igazából nem is törekedtem arra, hogy valahol megállapodjam. Szerencsére, teszem hozzá. Azért is írok, hogy valahová eljussak végre. Az egyik Vaszilij Bogdanov-versben kérdésként fogalmaztam meg: a végső látomásig. Ha van ilyen. Amint lehetett, nekiindultam a világnak, de nemcsak Bécs irányába, egy ösztöndíjjal több hetet töltöttem például Oroszországban. Aztán egy társasággal hajóztam az Adrián, régi vágyam volt hajóról nézni a csillagokat, mint hajdanán a rómaiak, mint egyik kedvenc íróm, Marcus Aurelius. 1990 után azt folytattam, amit korábban elkezdtem, a regényeim immár sminkeletlenül jelenhettek meg. Egyre bonyolultabb lett azonban minden, jöttek meglévő művek átiratai, majd a szerepek, először a Csáth Géza-ciklusban, majd Az erdélyi Madonnában, aztán a Ricardo Reisben, aki Pesoa egyik alakmása. Végül pedig jött Vaszilij Bogdanov. Kovács András Ferenc „találmánya”, aki Asztrov doktor, a kitalált költő, KAF orosz alakmása verseit írva az egyiket nekem, Vaszilij Bogdanovnak ajánlotta. 2007-től kezdtem írni a Vaszilij Bogdanov-verseket, négy könyv már megjelent. – Egyfajta mágikus realizmus bontakozik ki ennek a „rekonstruált” költőnek az életművében? – Miért ne? Mindig is a kiszolgáltatottságról akartam írni, az autentikus létezés esélyei érdekeltek, és úgy éreztem, arról a kiszolgáltatottságról, amelyben a huszadik század költői voltak, mégiscsak egy orosz-szovjet költő jelmezében tudok leginkább írni. Előbb megalkottam Bogdanov életrajzát – fiatalkorában Párizsban élt, 1925-ben hazatért, és rázárult a Szovjetunió kriptafedele –, majd a biografikus verseit, ami azt jelenti, hogy a versei levezethetők az életrajzából. Egész jó viszonyban vagyunk egymással, időnként az az érzésem, hogy ténylegesen él, vele álmodom. Tíz éve betölti a mindennapjaimat. – Az 1990-et megelőző időkben írt regényei hőseinek nagy részét különösebb zökkenő nélkül átköltöztethette az új világba. Ennyire a jövőbe látott? – Nem, a kommunista időkben úgy éreztem, hogy amúgy is az íróasztal fiókjának írok, s ezért kikapcsoltam az öncenzúrát. A cenzúra meg, gondoltam, amúgy is azért van, hogy ha valami nem tetszik neki, akkor kivágja. A Helyszínkeresések forgatáshoz című regényemmel például a magam ámokfutó, dilettáns módján Bukarestben elkezdtem keresni valamit, s a mai szent napig azt folytatom. A négy, hősök és helyszínek megidézése tekintetében részben összefüggő regénnyel – Az ördög Háromszéken, Drakula megjelenik, Bűbájosok és Hutera Béla utolsó utazása – azonban lezártam annak a világnak a megidézését. A Tatjánával, a Ricardo Reisszel és Vaszilij Bogdanovval másik korszak kezdődött, amikor kiléptem a világba. A Tatjána-trilógiában ugyan rengeteg erdélyi részlet van, de egy hajón játszódik, és esetenként már nem lehet tudni, hogy elképzeli-e a szerző, vagy játszanak vele a földönkívüli halhatatlanok. – Reálisnak tartja a saját életét? – Egyáltalán nem, ezen sokat gondolkoztam. Ha a hetvenes években elmegyek az országból, minden bizonnyal meg sem születik az irodalmi életművem, vagy egészen más lesz. A regényeimben amúgy alig van önéletrajziság, annál több van viszont a verseimben. A költő mindig magáról ír. – Nemrég jelent meg a Ha mégis visszamennék című verseskötete. Ki? Hová? – Oda, a hetvenes évekbe. A kötet részben olyan verseket tartalmaz, amelyek még nem jelentek meg a saját könyveimben, részben olyanok, amelyeket Bogdanov írása közben írtam, főleg felkérésre. Az Álarcosbál című záróciklust viszont direkt ide írtam, abban végigmegyek az alakmásaimon. – És a többiek, a kortársak, az erdélyi magyar irodalom merre tart? – Egészen 2012-ig, nyugdíjazásomig írtam a céhnek lektori véleményeket. Az utolsóban egyszerre írhattam Márton Evelin, Potozky László és Hercza Mikola köteteiről, meg is jegyeztem: ritkán volt olyan éve az irodalmunknak, amikor három ilyen tehetség egyszerre jelentkezett. Előbbi kettő azóta ezt igazolta is, de meggyőződésem, hogy Mikola is fogja. A „régebbiek” közül nagyon szeretem KAF, Fekete Vince, Lövétei Lázár László verseit, Orbán János Dénest, Sántha Attilát, László Noémit. A nyolcvanas években azt gondoltam, hogy minden elapad, vége lesz az erdélyi irodalomnak. És nem lett vége. Csinta Samu Bogdán László Költő, író, újságíró, a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Sepsiszentgyörgyön született 1948. március 8-án. Iskolai tanulmányait a Székely Mikó Kollégiumban végezte, érettségi után segédraktárnok, állategészségügyi munkás, keramikus, nevelő, művelődési aktivista, majd 1969-től a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör belső munkatársa volt. Első verse az Ifjúmunkásban jelent meg. 1987-től A Hét című bukaresti hetilapnál dolgozott. Az 1990-es évektől a Háromszék napilapban politikai, kulturális és művelődéspolitikai cikkeket közöl. VERSESKÖTETEI: Matiné (1972), Ingaévek (1984), Az erdélyi kertmozi (1995), Átiratok múzeuma (1998), Argentin szárnyasok (2001), Az erdélyi Madonna (2004), P. a ketrecben (2004), Fogolyvadászat (2005), A démon női alakot ölt (2006), Szindbád a taligán (2007), Felröppenő flamingó (2009), Ricardo Reis Tahitin (2009), Vaszilij Bogdanov: Arcok a forradalmi menetoszlopból (2012), Vaszilij Bogdanov: A végzet kirakós játékai (2013), Vaszilij Bogdanov: Az illuzionista és a szörnyeteg (2014), Vaszilij Bogdanov: Ricardo Reis Szibériában (2015), Ha mégis visszamennék (2016). PRÓZA: Helyszínkeresések forgatáshoz (1978), Címeremben két hattyú (1980), Luca-napi időjóslások (derűs ufós történet, 1985), Promenád, avagy a jobb kézre húzott kesztyűk városa (1989), A késdobáló, avagy a jobb kézre húzott kesztyűk városa (1991), Eltűnés, avagy a jobb kézre húzott kesztyűk városa (1994), Agitátorok éjszaka (1996), Az ördög Háromszéken (1997), A szoros délben (2002), Drakula megjelenik (2002), Hol vagytok, ti régi játszótársak (2003), Bűbájosok (2005), Hutera Béla utolsó utazása (2007), Tatjána (A kintrekedtek I., 2008), A polinéziai útvesztő (2009), A vörös körben (A kintrekedtek II., 2010), A két boldog fénygombolyag (A kintrekedtek III., 2011). Elbeszéléskötetek: Játék, mozgó tükrökkel (1983), A bőrönd elföldelése (1986), Szentgyörgyi Demokritus (1999), Ház a kopár hegyen (2000), Öt korsó sör a Golgotában (válogatott elbeszélések, 2000), A felesleges utazás (2008), Az önpusztítás módozatai (2016), MŰFORDÍTÁS – Petre Stoica: Nyulak és évszakok (versfordítások, 1978). DÍJAK, ELISMERÉSEK: Látó-nívódíj (1992, 1998), Füst Milán-díj (1993), MÚRE-nívódíj (1995), Déry Tibor-jutalom (1999), Arany János-jutalom (2000), Márai Sándor-díj (2008), József Attila-díj (2010), a Román Írószövetség prózadíja (2000, 2010). Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. február 11.Gróf Bánffy Miklós román hangja (Beszélgetés Marius Tabacu műfordítóval, a kolozsvári filharmónia igazgatójával)Szépreményű zongoristaként indult, aztán román értelmiségiként derékig benne volt a kolozsvári „irredenta” mozgalmakban. Marius Tabacu révén az első világháború előtti Magyarország képe, gróf Bánffy Miklós Erdély-trilógiája is eljuthat a román olvasóhoz. – Elégedett a Bánffy-trilógia román fordításával? – Biztosan nagyon jó, és addig nem is derülhet ki az ellenkezője, míg nem jelenik meg. Volt néhány „próbafelolvasás”, de egészében még senki sem látta. 2016 őszén fejeztem be a fordítást, a szerkesztési munkálatok még hátravannak. – Feltéve, hogy remek a fordítás, milyen fogadtatásra számít a román olvasóközönség részéről? – Vegyesek a tapasztalataim a magyar művek román fordításának fogadtatásáról. A Bánffy-mű tekintetében a legnagyobb kockázati tényező, hogy hatalmas a terjedelem, 1500 oldal. Kell hozzá egy alapos történészi szakértői háttér is, szerencsére Lucian Nastasă-Kovács professzor, a kolozsvári Művészeti Múzeum igazgatója örömmel vállalta a felkérést. A kor rengeteg olyan politikai hátterét kell megvilágítani, ami egyrészt nem derül ki a regényből, előismeretek nélkül pedig értelmezhetetlen lenne a román olvasó számára. De megkockáztatom, a magyarok többsége számára is. A világháború előtti évek Magyarországa, annak parlamenti világa olyan dzsungel, amelyben nem könnyű eligazodni. – Fordítás közben szembesült-e azzal a magyar–román párhuzamossággal, amely az erdélyi közös történelmünk megítélését máig jellemzi? – Nehéz erre válaszolnom, mert munka közben teljesen beszippantott Bánffy Miklós nagyon demokratikus és nyitott, egyszerre kritikus és önkritikus gondolkodása, látásmódja. Ismeretes, mekkora felháborodást váltott ki a könyv megjelenése, a magyar arisztokrácia sok tagja magára ismert, vagy magára vélt ismerni. Amúgy természetesen élt bennem a kor kettős megítélésének érzése. Arról is értesültem, hogy a kiadó lábjegyzetekkel készül ellátni, „barátságosabbá” tenni a könyvet, én mindenképpen tiltakozni fogok ez ellen, kérdés, hogy milyen hatással. Ez ugyanis szépirodalmi mű, másrészt meg ott lesz a történészi háttér, Lucian Nastasă-Kovács tudásában és ítélőképességében teljes mértékben megbízom. – Mi fogta meg leginkább a regényben? – Sokat gondolkoztam azon – és mi tagadás, meg is hatódtam tőle –, hogy a regény írása közben vajon mi lehetett ennek az embernek a lelkében. A trilógiát, amelynek cselekménye az első világháború kitörésekor zárul, a harmincas évek végén fejezte be Bánffy, már a háború következményeinek ismeretében rögzítette a történéseket. És így is képes volt igazán elegáns úri távolságtartással leírni mindazt, ami Trianon után következett, és ami egész Kelet-Közép-Európa számára súlyos kataklizmát jelentett. Olyan helyzetek alakultak ki, amelyeket a mai napig képtelenek vagyunk rendesen kezelni, nem tudunk például mit kezdeni a kisebbségek kérdésével, erre sem a román politika, sem a román közvélemény nem volt felkészülve. De a környező országoké sem. Egészen megdöbbentőnek tartom, hogy Trianon sem a magyar, sem a román szépirodalomban nem jelent meg azzal a súllyal, amekkora törést jelentett a két ország, a két nemzet életében. – Amúgy honnan támadt a késztetés önben a trilógia lefordítására? – Nincs megragadható pillanat, körülöttem, a társaságomban észrevétlenül megjelent és egyre sűrűbbé vált a Bánffy-jelenség. Legelőre talán Szebeni Zsuzsa színháztörténész kért meg, hogy fordítsak le egy szöveget egy rendezvényhez. Beismerem, a regény fordításához jelentős lökést adott, hogy gyakorlatilag megrendelést kaptam rá a Nemzeti Kulturális Alaptól. Amikor nekiláttam, még nem olvastam teljes egészében a trilógiát, megkérdeztem viszont az ebben a tekintetben roppant alapos feleségemet, hogy belevágjak-e? Ő meg egyértelműen azt mondta, hogy igen, és a továbbiakban is nagy segítségemre volt, amikor elbizonytalanodtam, kételyeim támadtak. Ezek részben abból fakadtak, hogy a könyv irodalmi színvonala szerintem egyenetlen. Mintha a következmények ismeretében, a körülötte kialakult katasztrófa láttán Bánffynak néha-néha elment volna a kedve a folytatástól. – Milyen mértékben segített önnek e világ megjelenítésében, hogy élete során gyakorlatilag bejárta ezeket az erdélyi tereket? – Mit bejártam, beéltem! A Margitta melletti Tótiban születtem, ahová édesapámat körorvosként kihelyezték, de tíz hónapos koromban már Szilágysomlyóra költöztek a szüleim. Amikor megszületett az öcsém, engem – édesanyámat tehermentesítendő – Temesvárra küldtek a katonás apai nagymamámhoz. Ő beíratott a német óvodába, ahogy az a temesvári kispolgári „sznob” családokban szokás volt. Mivel egyetlen hangot sem tudtam németül, ültem a sarokban, és igyekeztem kitalálni, mit mond az óvó néni. Valószínűleg megsajnált, és mivel időközben elkezdtem zongorázni tanulni, azt mondta, játsszak valamit. Aztán nyilván megkérdezte, mi az, amit játszom? Én meg teljes lelki nyugalommal válaszoltam, hogy a negyvenhetes. Hogy ki írta, fogalmam sem volt. Az iskolai évekre is ott ragadtam, mert egyrészt egyre ügyesebben zongoráztam, másrészt a szüleim folyamatosan hazakészültek Temesvárra. Bár megszenvedtem, hogy a szüleim magamra hagytak, már nem hagytam el Temesvárt, mert immár zongoristaként is egyre több vesztenivalóm lett volna. Az ottani zeneiskolában végeztem. A soknyelvűség is ezekben az években ragadt rám, de sohasem okozott bennem identitászavart, mindig is román értelmiséginek tartottam magam. – Miért nem ünnepelhetjük ma önt világhírű zongoristaként? – Ennek több oka is van. A legfontosabb talán az, hogy eljutottam egy olyan szintre, amikor már felismertem: sokkal jobban kellene zongoráznom. Ha akkor folytatom, most is a jó középmezőnyhöz tartozó zongorista lennék. A másik ok, hogy a nyolcvanas évek elején már nyíltan ellenzékieskedtem, egy idő után nem is szerepelhetett a nevem plakáton. Az első fordításom, Székely János regénye, A nyugati hadtest például az anyai nagyapám, Ion Tudoran neve alatt jelent meg. Egyfajta erkölcsi elégtétel volt számomra, hogy az orosz fogságban elpusztult nagyapám nevét megjelentethettem nyomtatásban. A belső indíttatások és a külső nyomások lassan az íróasztal irányába toltak, olyan alkotások felé, amelyeket fiókba lehetett rejteni. Persze a fiókot is kiürítették egy házkutatás alkalmával. – Mitől érdemelte ki a szervektől a megfigyelt „státust”? – Első feleségem, Balla Zsófia révén bekerültem egy írókból, művészekből álló társaságba. Összeforrott csapatot alkottunk Tamás Gáspár Miklóssal, Szőcs Gézával, Orbán Györggyel, Cselényi Lászlóval és másokkal, és természetesen szemet szúrtunk a „kék szemű” fiúknak. Aztán egyszer csak előttünk volt Ion Lăncrănjan Cuvînt despre Transilvania (Szónoklat Erdélyről) című könyve, amelynek megjelenése Ceaușescu nacionálkommunizmusa kibontakozásának első és legközvetlenebb jele volt, a pártpropaganda révén pedig jelentős visszhangja is lett. Szőcs Gézával elkezdtünk aláírásokat gyűjteni a könyv ellen. Én írtam hozzá egy hosszabb kommentárt is, amelyben egyáltalán nem dicsértem Lăncrănjant és az általa gerjesztett jelenséget. Benyújtottam írott véleményemet a kommunista párt Központi Bizottságához, kaptam is egy iktatási számot annak rendje és módja szerint. Persze volt rá gondom, hogy máshová is eljusson az írás, így aztán amikor a Szabad Európa Rádióban beolvasták, az elvtársak nagyon idegesek lettek. Igazából egy évvel később erősítettek be, hogy most már végérvényesen felszámolják a kolozsvári irredenta fészket. Többször kihallgattak, elsősorban arra voltak kíváncsiak, milyen módon jutott ki az írás nyugatra. Én meg azt mondtam, hogy talán a Központi Bizottságól küldhette ki valaki, hiszen oda nyújtottam be. Hogy akkor nem kaptam egy hatalmas pofont, azon ma is csodálkozom. – Mi zavarta leginkább a Lăncrănjan-féle könyvben? – A legtöbb erdélyi román értelmiségi család gyermekei skizofrén helyzetként élték meg, hogy egyet tanultak az iskolában, és mást hallottak otthon. Nagyapámék és apámék a Szabad Európa Rádión lógtak, édesapámnak volt Nagyváradon egy újságárus ismerőse, aki félretette Tabacu doktornak a Romániában hozzáférhető francia újságokat, azokon nőttünk fel. Lăncrănjanban pedig minden zavart: a hangnem, a hazugság, a primitivizmus. De megfigyelt emberként is meghagytak zongoratanári állásomban, nem bántottak, holott 1987-ben kiléptem a pártból. Ezt követően kicsit fenyegettek, de 1988-tól már érezni lehetett a magatartásukon, hogy valamiféle változásra számítanak. Az volt a másik szerencsénk, hogy nem akartak hőst csinálni belőlünk. Mi, értelmiségiek nem voltunk számukra veszélyesek, a nagyobb tömegekre hatást gyakorló munkásvezéreket vagy papokat viszont gond nélkül eltették láb alól. – A forradalom utáni tévézést követően néhány éve a kolozsvári filharmonikusok igazgatója, szakértők szerint vezetése alatt a formáció újra Románia legjobb szimfonikus zenekarává vált. Tervez valamiféle újabb hajtűkanyart? – Nem, bár néha elgondolkodom, hogy még egy ciklust szívesen végigvinnék a filharmónia élén. Igazából azonban már csak arra vágyom, hogy végre magamra is jusson időm: az írásra, a fordításra. Talán még az olvasásra is. MARIUS TABACU Műfordító, zongorista, a kolozsvári Transilvania Állami Filharmónia igazgatója. A Bihar megyei Tótiban született 1952. január 13-án, a temesvári Ion Vidu Zenelíceumban érettségizett 1971-ben. Zongora főszakon diplomázott 1975-ben a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián. Ezt követően zongoratanárként dolgozott a kolozsvári zenelíceumban, 1990 és 1993 között szerkesztő volt az RTV kolozsvári stúdiójában, majd 2007-ig a Video-Pontes Alapítvány elnöke, az általa működtetett tévéprodukciós kft. ügyvezetője. Legfontosabb fordításai: Székely János: Ce este norocul (A nyugati hadtest, 1990), Tamás Gáspár Miklós: Idola tribus (2001), Bodor Ádám: Zona Sinistra (Sinistra körzet, 2005), Vizita arhiepiscopului (Az érsek látogatása, 2010), Bartis Attila: Plimbarea (A séta, 2007), Józsa Márta: Bunicuța pierdută (Amíg a nagymami megkerül, 2011), Papp Sándor Zsigmond: Vieți mărunte (Semmi kis életek, 2012). Díjak, kitüntetések: Bethlen-díj – 1990, Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje – 2007, Anonimul filmfesztivál, első díj a legjobb forgatókönyvért – 2007. Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. április 1.Óvom a szót, a hazulról hozottat”Beszélgetés Bálint Márta Kossuth-díjas színművésszel Legutóbb 2016 decemberében tapsolhattunk szülővárosában a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház egykori népszerű művésznőjének. A Marina Vlady életrajzi regényéből készült monodrámát adta elő nagy sikerrel. 1988-tól él, dolgozik Budapesten. Az idei március 15-én „az erdélyi magyarság megmaradását és a Kárpát-medence kulturális kincseinek továbbadását közel öt évtizede töretlen hittel és alázattal szolgáló, a magyar és világirodalom legnagyobb klasszikusait mély átéléssel és gazdag drámai eszköztárral közvetítő, kivételesen magas színvonalú művészi pályája elismeréseként” Kossuth-díjat vehetett át az Országházban. Kitüntetése után pár nappal tudtunk sort keríteni az interjúra. – Ilyenkor akarva-akaratlanul közhelyek jutnak az ember eszébe. Én is gratulációval kezdem, és nem hagyom ki a szokásos kérdést: milyen érzés volt a meghatározó, amikor értesült a díjról? – Nagy meglepetés volt, és a díj átvétele óta az öröm dominál. Egyúttal visszaigazolás is ez a díj, de egyelőre csak örömet érzek. Hogy miért visszaigazolás? Azért, mert a pályám két részre oszlik. Lehet, már hallotta valamikor tőlem, hogy egészen fiatal színésznő voltam, amikor az ifjabb Dumas gondolata, miszerint „a színház olyan, mint a szerelem, jó kedély, erő, egészség, fiatalság kell hozzá”, szinte az ars poeticámmá vált. Annyira szenvedélyesen szeretem a hivatásomat, hogy nekem a színjátszás tényleg olyan, mint a szerelem. Szeszélyes is. Szárnyakat tud adni, felemel, forrón dédelget, de mélybe is taszíthat. Megsebez. Ez a kettősség jellemzi az én pályámat is. Odahaza két évtizeden át szolgáltam Tháliát. Pályakezdőként Szatmáron, az Északi Színháznál kezdtem húsz és fél évesen, ahol nagy szeretettel fogadtak, megbecsültek és foglalkoztattak. Nekem akkor ez természetesnek tűnt, azt hittem, ez a pálya ilyen. Vásárhelyre kerülve is ringatott a színház. Erdélyben tehát húsz éven keresztül megbecsült színésznő voltam, csodálatos feladatokkal halmozott el mindkét színház, a Marosvásárhelyi Nemzeti is. Magyarországon viszont sokáig az útkeresés jutott nekem, ezért beszélek kettősségről. – Erre még hosszasabban kitérhetünk a beszélgetés folyamán, de ha már szóba hozta a kettősséget, a díjazása kapcsán egy másfajta kettősség gondolata is felmerült bennem. Kérem, ne értsen félre, örülök a rendkívüli elismerésnek, és biztos még nagyon sokan így éreznek Erdély-szerte. De tudtommal mindeddig egyetlen Erdélyben élő, ott dolgozó színészt se tüntettek ki Kossuth-díjjal. El kell jönni otthonról ahhoz, hogy ilyen megtiszteltetés érhesse a színészembert? – Érdekes, amit mond, meg is fordult bennem hirtelen, hogy az első erdélyi színésznő vagyok, aki ezt a díjat megkapta, noha több erdélyi kollégám is részesült már rangos magyarországi elismerésben, és erdélyi költők, írók is kaptak Kossuth-díjat. Arra is gondoltam ugyanakkor, hogy bár a kitüntetés személy szerint nekem szól, egyben az erdélyi színjátszás elismerése is. Hiszen ott nőttem föl, a színjátszás ábécéjét ott sajátítottam el, Erdélyben ismert és szeretett meg a közönség. Hogy el kell-e jönni ahhoz, hogy ilyen díjjal is elismerjenek? Teljes bizonyossággal erre nem tudok felelni, viszont tény, hogy Magyarországon nagyon sok küzdelmen mentem keresztül. De mindig kész voltam vállalni a vívódást, az útkeresést. És most ezeket a küzdelmes magyarországi éveimet is megkoronázza a Kossuth-díj. Bennem egy percre se fordult meg a gondolat, hogy a munkámért, amit annyira szeretek, díjat kaphatnék. Csináltam, mert a mai napig szenvedélyem a hivatásom. Ez a rangos elismerés megerősít abban, hogy megéri küzdeni, értéket teremteni a magyar kultúra szolgálatában. És ha a szerelemhez hasonlítottam a színjátszást, akkor azt mondom, ez a díj számomra egy életen át tartó szerelem beteljesülése. – A fiatalosságot, a belső energiák mozgósítását a feladatok is biztosíthatják. Gyakori manapság, hogy a színházak időnap előtt megválnak a korban előrehaladottabb művészeiktől, annak ellenére, hogy ők még sok örömet szerezhetnének a nézőknek. Ön elébe ment a feladatoknak, saját magának teremtett szereplési lehetőségeket. – Két évig voltam Budapesten a Nemzeti Színház tagja, ami nem volt örömteli időszak. Magam vállaltam, hogy ezt abbahagyom. Nem főszerepekre vágytam, de arra se, hogy abban, amit csinálok, ne legyen semmi örömöm. Ha este bemész a színházadba, fellépsz a színpadra, és nincs egy mondatod, amivel valamit ténylegesen közölsz, ha csak ez adatik meg neked, azt nem érdemes csinálnod. Valamikor kissé nagyképűen én is hangoztattam, hogy nincs nagy szerep és kis szerep, csak rossz színész. Ez nem igaz! Igenis van kis szerep és nagy szerep, és van kis szerep is, amiben örömödet leled, de ha sorozatosan olyan feladatokat osztanak rád, hogy a tömegben álldogálsz, bármilyen képességed, tehetséged lehet, az abból nem fog kiderülni. Az öröm nélküli színjátszásnak pedig nincs értelme. Változtattam tehát, de nem tudtam, mit vállalok magamra. – A sok főszerepet és szép sikert halmozó két otthoni évtized nem számított, amikor átjött Budapestre? – Nem. De ez egyébként is olyan pálya, hogy az, amit tegnap csinált az ember, már nem számít. Tudtam, hogy mögöttem van egy csomó minden, mégis elölről kell kezdeni. Az új feladat új kihívás is, amit lehet, hogy nem oldasz meg olyan szinten, mint az azelőttit. Nem lehet abból élni, hogy mi van mögöttem. – Új helyzet volt, hogy megválik a Nemzetitől, és önmagában bízva, egészen másba kezd, mint amihez azelőtt hozzászokott. Hosszabb idő után visszatekintve, hogy gondolja, nem hiányzott önnek a közös játék öröme? – Dehogynem. Nem volt egyszerű önmagamra lelnem. Amikor megváltam a Nemzeti Színháztól, még nem sejtettem, hogy Budapesten nem tudok megkapaszkodni. Vidékre többfelé hívtak, de a gyerekem nyolcéves volt, a férjem a Bajcsy-Zsilinszky kórházban orvosként dolgozott. Hogy mehettem volna vidékre?! A családot választottam, arra gondolva, hogy azért Budapesten is sikerülhetnek a dolgok. Eszembe jut a költő Székely János gondolata, magamra vonatkoztatva is érvényes: olyan természetű ember vagyok, hogy ha valahol nem kellettem, szótlanul odébbálltam. Néhány felkérésem azért volt, játszottam több színházban, a Katona Józsefben, a Budapesti Kamaraszínházban, a Művész Színházban, és másfelé is hívtak. Igazi öröm a Dominó Színházban ért, ahol Strindberg Júlia kisasszonyának a címszerepére kértek fel. Nagyszerű előadás lett belőle, az alakításomnak is igen kedvező visszhangja volt. „Tehetséget jó felfedezni” – írta az egyik kritikus. De nem volt szerencsém, kilenc előadás után ez a magánszínház csődbe ment. Aztán mégis megsegített a Fennvaló, elindított azon az új úton, amely a sikerhez vezetett. Bécsből kértek fel egy egyéni estre. Nem akartam elvállalni, mert addig ilyet sohasem csináltam. Gergő fiam hallotta a telefonbeszélgetést, és kérte, hogy egy papírra írjam le az előadással kapcsolatos érveket és ellenérveket. Amikor átolvasta, mint egy felnőtt kijelentette, hogy az érvek erősebbek, meg kell csinálni. Igazat adtam neki, és akkor állítottam össze az első egyéni estemet Újkori fohász címen. Olyan sikere volt Bécsben, hogy egy ott élő 56-os magyar asszony valósággal a mecénásommá vált. Akkoriban nagyon sokat jártam a határon túli magyarlakta területekre, folyamatosan kaptam az előadandó anyagot, és 1999-ig páholyból néztem a magyarországi kulturális életet, mert elfoglaltságom volt, és jártam Európát. De a mecénás hölgy 99-ben elhunyt, az addigi csodálatos lehetőség megszűnt. A folytatás már sokkal nehezebb volt. Megint kezdődhetett a küzdelem. – Kivel? Mivel? Önmagával? – Magammal is, de leginkább a helyzettel. Akkorra ezt az utat már megszerettem. Verses estjeim voltak, Kosztolányi-, Áprily-, Lénárd Sándor-est. A Kosztolányi-műsorban egy német művésszel szerepeltem, én magyarul mondtam a verseket, ő németül. Nem én választottam a költeményeket, az estek anyagát készen kaptam. Úgy éreztem, hogy a sorozatot folytatnom kellene, de itt következett a neheze. Ki kellett találni, kit, mit válasszak. Nagyon bonyolult ez az egész, nem olyasmi, ami a színész dolga lenne. Egy produkcióhoz anyagi támogatás kell, pályázatot írsz, azt elutasítják, aztán próbálkozol másfele, helyet keresel, rendezőt keresel, mindez erőt, energiát fogyaszt, ideget rombol. Miközben az is bőven elég volna, hogy az anyagot kiválaszd, átgondold, összeállítsd, illő keretbe helyezd. Mégis nagyon megszerettem az egyéni esteket. Nem azt mondom, hogy nem hiányzott a csapatmunka, illetve az, amit az ember a színházban megkap, vagyis hogy semmi másra, csak a szerepedre kell koncentrálnod. Itt még a fellépőruhámat is magam vasalom, és utazom egyik helyről a másikra. Akár Dérynének is érezhettem volna magam. Csak nem ekhós szekéren, hanem kocsival jártam az országot, és járom a mai napig. A pályám pedig kiteljesedett és gazdagodott ezáltal. Mert hatalmas erőpróba egyedül kiállni a nézők elé. Összehasonlíthatatlan a csapatmunkával, ott a partnered kisegíthet, itt meg az se mindegy, hogy egy kötőszó miképpen hangzik el a szádból. Ha nem tudod a nézőt egymagad lekötni, ha nem vagy képes azzal a bizonyos láthatatlan fonallal egykettőre hozzá kapcsolódni, vesztettél. Ha egyedül állsz előtte, sokkal inkább megérzed, hogy magadra tudtad-e hangolni vagy sem. Ez a fajta megméretkezés végül is annyi örömet adott, hogy most már azt mondom, rátaláltam az igazi utamra. Nyilván egy különleges nagyszínpadi felkérésre bizonyára igent mondanék, persze csak miután megtudtam, hogy ki a rendező, kik lesznek a partnereim. Erre már sokkal jobban odafigyelnék, mint évtizedekkel ezelőtt. – Feltételezem, hogy különleges elégtétellel olvashatta díjazása indoklásában azt a részt, amely szerint „mély átéléssel és gazdag drámai eszköztárral közvetítő, kivételesen magas színvonalú művészi pálya” az öné. – Igen, mindig arra törekedtem, hogy mindenből, amit csinálok, kiérződjék az igényesség. Akár csapatban, akár egyénileg játszom, igyekszem értéket teremteni. És jólesett, hogy ezt a törekvésemet észrevették. Az is nagy elégtétel volt, amikor azt írta valaki, hogy az egyszemélyes színházammal műfajt teremtettem Magyarországon. A Magyar Érdemrend lovagkeresztjét és a Magyar Örökség díjamat is ennek köszönhetem. Mindez visszaigazolja, hogy a munkám és az, amit kemény küzdelmek árán a magyar kultúra szolgálatában létrehoztam, minőséget jelent. – Ebben az egyszemélyes színházban a megszólaltatott költők a játszótársak? – Költők és más tollforgatók. A Szegény Sudár Anna, a Jókai Anna regényéből készült monodráma már színház. Vagy A megszakított repülés, a Marina Vlady életrajzi regényéből dramatizált színpadi változat szintén nem költői mű, de lesz még olyan estem, ahol a költők kerülnek előtérbe. Ahogy korábban Székely János és Kenéz Ferenc lírájával is történt. – Most, beszélgetésünk idején, még az öröm napjait éli. Az ünneplés a későbbiekben csitulni fog. Fájdalmak maradtak? – Nem. Azokon szeretek túllépni. Ha voltak is a múltban, ez a díj feledteti azokat. Az elején említettem, hogy az ember úgy van a színházzal, mint a szerelemmel, az pedig meg tud sebezni. Sok erdélyi kollégámmal ellentétben én azt is mindig felvállaltam, hogy lent vagyok. Hogy nem vagyok a helyemen. Ez nyilván nem volt lélekemelő állapot, de mindig azon gondolkodtam, hogy tudom ezt a hasznomra fordítani. És büszke vagyok, hogy mindenféle segítség nélkül önmagam teremtettem meg mindazt, amit elértem. Egyedül. A nagyon elkeseredett kollégáimat is folyton biztattam, hogy találjanak ki maguknak valamit, amivel önmagukra találhatnak. – Az otthoniakkal felhőtlen a kapcsolata? – Nehezet kérdezett. Én a mai napig minden idegszálammal kötődöm a szülőföldemhez. Magánügy, de most elmondom, hogy ebben benne van az is, hogy majdnem válni akartam a férjemtől, amikor kierőszakolta, hogy áttelepedjünk. Ez a díj neki is rendkívüli elégtétel, mert szenvedett attól, hogy engem úgymond átrángatott Magyarországra. Nem akartam otthagyni Vásárhelyt, és most is vallom, hogy a szülőföldön van feladatunk. Nincs erkölcsi alapom ilyesmit mondani, hiszen Budapesten élek, de tudom, hogy nem lett volna szabad elhagynunk Erdélyt. A gyerekeink jövőjét féltettük, miközben a mi korosztályunk és több utánunk következő is hiányzik otthonról. Lélekben most is ott vagyok, elszakíthatatlan a kötődésem a szülőföldhöz. És lelkem mélyén néha vártam, hogy hátha hívnak, gyere haza, Márta, vagy gyere egy szerepre! Főleg, amikor a gyerekem már nagyobbacska volt, megtehettem volna. Amikor a Székely János-estemet Vásárhelyen adtam elő, Jászberényi Emese készített velem egy interjút, és megkérdezte, hogy nem hívtak-e az egykori színházamhoz. Ez akkor szíven ütött, és ez az érzés mindmáig megmaradt. Az otthon üzenete mindig felkavar. A napokban felhívott két néző Szatmárról. Valahogy megszerezték a telefonszámomat, és gratuláltak az elismeréshez. Negyvennyolc éve kerültem oda, az volt az első társulatom, három évig játszottam ott, és mégis emlékeznek rám és örülnek a sikeremnek. Pedig nagyon hosszú idő ez egy ember életében. Gondolhatja, mennyire megörvendtem a gesztusnak. – A Kossuth-díj újabb lendületet adhat a továbbiakra, mert gondolom, a mostani kitüntetést nem tekinti pályalezárónak. – Dehogy! Igaz, hogy nem ifjan ért ez a nagy megtiszteltetés, de még mindig időben. Mondtam már, tele vagyok lobogással, tervekkel. Ösztönző a díj. Nagyon sok mindent szeretnék még csinálni. Marosvásárhelyen a legsötétebb diktatúra idején voltam színész, és ott a pályatársaimmal együtt küldetést teljesítettünk a magyar nyelv, a magyar színház és kultúra ápolásáért, fennmaradásáért. Ma is azt szolgálják az ottani magyar színészek. Én ugyanebben a szellemben folytattam itt, az anyaországban a tevékenységem. Magyari Lajos mondja gyönyörűen, hogy „óvom a szót, a hazulról hozottat”. Én is ezt teszem változatlanul. – Kívánom, hogy még sokáig tehesse! NAGY MIKLÓS KUND / Népújság (Marosvásárhely) 2017. június 1.Befutott a zarándokvonat: egymás nyakába borultak kolozsváriak és anyaországiakMásfél órás késéssel, de végül befutott a Boldogasszony Zarándokvonat csütörtökön délután, Kolozsvárra. Két-háromszáz fős tömeg fogadta a Magyarországról reggel indulókat, akik állítólag Nagyváradon időztek sokáig, és ezért késtek. A zarándokokat Kovács Sándor főesperes azzal a gondolattal üdvözölte, hogy életünk fontos mozzanata a zarándokvonat fogadása. A találkozásnak fontos lelki üzenete is van, hiszen a keresztény hitben, a nemzettudatban erősít meg. Mile Lajos kolozsvári főkonzul arról beszélt, a nemzettársaink fogadni annyit jelent, mint abban egymásra találni, ami egy nemzetté tesz minket. Tímár Asztrik úgy fogalmazott, két szó jutott eszébe, amikor a zarándokvonatra felült Nagyváradon: ima és hála. Így szeretné megköszönni minden zarándok nevében az üdvözlő szavakat - mondta a kaplonyi ferences házfőnök. Budai László szervező, a Misszió Tours ügyvezető igazgatója a kolozsvári jelenlévőknek köszönte meg, hogy üdvözölték a zarándokvonat utasait. Székely János az Esztergom – Budapesti Főegyházmegye segédpüspöke elmondta, a zarándokvonat több mint ezer személyt szállít, akik közt 350 fiatal van, köztük többen tengeren túliak, akik talán soha életükben nem láttak ennyi magyart egyszerre. maszol.ro 2017. június 3.Lelkiséget megélni jöttek a visszatérő és újonnan érkező zarándokokA világ összmagyarságát képviselte az a több világrészről származó több mint kétezer zarándok, akik három különvonattal érkeztek a csíksomlyói pünkösdi búcsúra szombaton. Élményekkel gazdagodni, lelkiségüket, az összetartozás élményét megélni jöttek a Szűzanya lábához. Akárcsak a korábbi években, pünkösd szombatján reggel elsőként a most rekordhosszúságú, 17 személykocsival érkező Boldogasszony Zarándokvonat futott be a csíkszeredai vasútállomásra. Utasait és a zarándoklat vezetőit Darvas-Kozma József címzetes esperes, a csíkszeredai Szent Kereszt Egyházközség plébánosa fogadta és köszöntötte, emlékeztetve arra, hogy a Kárpát-medencéből érkező zarándokok most Szent László évében gyűlnek össze. Szent László a székelyek szent királya, ő volt, aki bennünket ide, az ország védelmére a keleti végekre irányított, és ránk bízta Boldogasszonynak a virágos kertjét, Magyarországot. Mi most a Szent László-évben az értékeket akarjuk jobban elsajátítani, tudatosítani magunkban, érteni akarjuk Szent István eszméit, Szent László terveit, a magyar szentek odaadását Jézus Krisztus iránt, hogy Szűz Mária gyermekeiként tudjunk élni – hangsúlyozta Darvas-Kozma József. „Ha bennünket a Szentlélek Isten lelkesít, akkor mi, mint keresztények, apró kis momentumokban sem tudunk megbukni. Mutassuk meg, hogy mi Isten gyermekei vagyunk, a Szűzanya családjához tartozunk, és az érték a szívünkben van” – buzdított. Az üdvözlő beszéd után Székely János, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye segédpüspöke, a zarándoklat lelki vezetője mondott hálaimát, és kérte Isten áldását a zarándokokra. Egy órával később érkeztek be a vasútállomásra a II. Rákóczi Ferenc arcképével és jelmondatával díszített mozdony húzta Csíksomlyó Expressz és a Székely Gyors szerelvényei, amelyek Alcsík és Felcsík településeiről hozták az ott elszállásolt zarándokokat. Az össznemzeti zarándokvonattal érkezett utasok zászlók alá sorakozva indultak Csíksomlyóra. „A lelkiség hozott ide a búcsúra, most ért meg bennem az, hogy eljöjjek erre az útra. Én komolyan készültem, és nagyon remélem, hogy tudok olyan csendet találni itt az óriási rendezvények, beszédek közepette, amiben én a lelki vágyaimra, kérdéseimre válaszokat kapok” – mondta kérdésünkre dr. Nyitrai Xavér Pálné, aki Budapestről érkezett. Szintén a magyar fővárosból visszatérő vendégként jött Csíksomlyóra Eke István és felesége, mint a családfő elárulta, nagyapja Erdélyből származik. „Két másik alkalommal is jártunk már a búcsún, de vonattal még nem jöttünk, gondoltuk, megnézzük a vonatból is a tájat, mert az is nagyon szép, nyilván a fő cél, a búcsú mellett. Nagyon szép az itteni magyarság összetartása, és jó ezt látni” – emelte ki Eke István. Ausztráliából érkezett a pünkösdi búcsúra az össznemzeti zarándokvonattal Koncz Anna és férje, Ottó. „Most vagyunk először itt, hallottunk a búcsúról tavaly az ausztrál rádióban, és akkor elhatároztuk, hogy jövünk. Egy kicsit fárasztó a hosszú út, de minden nagyon, szép és jó” – mondta el Koncz Anna. Kovács Attila Székelyhon.ro 2017. június 5.Visszavárja Gyergyó a zarándokokatTöbb száz gyergyószentmiklósi imádkozott együtt az 1200 vendégzarándokkal vasárnap reggel a városközpontban tartott szabadtéri szentmisén. Már hagyományt követ ezzel a város, hogy így búcsúztatja a hazainduló Boldogasszony-zarándokvonat utasait. A házigazdák üzeneteként is hallgathatták Portik Hegyi Kelemen plébános szavait: jöjjenek jövőre is, és hozzanak magukkal másokat is Gyergyóba, Székelyföldre. Amit itt tapasztaltak, amit Isten adott számukra, azt adják tovább. A szentmise szónoka, Székely János, az Esztergom–Budapesti Főegyházmegye segédpüspöke az igazi értékek fontosságára, illetve az azokra leselkedő veszélyre hívta fel a figyelmet prédikációjában. A mai világban a gonosznak öt halálos ellensége van, amelyektől el akarja szakítani az embereket. Az első az Isten és a vallás, az a gyökér, amely a teremtőhöz, az élet forrásához köt. A második a család, azok a szálak, amelyek szeretteinkkel kötnek össze, szülőhöz, gyermekhez, házastárshoz. A családot akarják tönkretenni, mert a szingli a legkönnyebben manipulálható ember. A gonosz ugyancsak el akarja tépni a harmadik ellenségéhez, a nemzethez kötő szálakat, amelyek az anyaföldhöz, a kultúrához kötnek. A negyedik érték, és a gonosz újabb ellensége a termőföld. A magyar gazda, a parasztember, akinek saját földje volt, és ragaszkodott hozzá, az a múltban sem volt könnyen meggyőzhető, eltéríthető meggyőződésétől. Ezt a földet akarják most kihúzni a lábuk alól. Az ötödik érték, amely veszélyben van, az a közösség, azok közössége, akik egyformán álmodják a jövőjüket – hangzottak Székely János szavai. Hozzátette azonban, a gonosz el akar választani az élet forrásától, de a szentlélek összeköt azokkal, egybetart. A hazautazó zarándokokat Nagy Zoltán polgármester is beszéddel búcsúztatta. Utalt arra, hogy pünkösd vasárnapja idén nemcsak ünnep, de gyász is volt: június 4. a trianoni békeszerződés aláírásának, Magyarország szétdarabolásának évfordulója is, de 2010 óta az összetartozás napja is egyben. A 99 éve ejtett trianoni sebek mindig is fájni fognak, mert igaztalanok voltak. Mégis, Istennek, Krisztusnak, Szűzanyának hála, miénk a törhetetlen magyar jövő, mi vagyunk a határok felett egyesült magyar nemzet – hangzott el. Sok gyergyói kiment a Boldogasszony-zarándokvonat indulásához a vasútállomásra, és jelezték, jövőre is visszavárják a most hazautazókat. Gergely Imre Székelyhon.ro, 2017. június 6.Megbocsátani és összefogni (Csíksomlyói búcsú)A szélrózsa minden irányából érkeztek zarándokok egyénileg és közösségileg szombaton a 450. csíksomlyói búcsúra, hogy benépesítsék a Kis- és Nagysomlyó-hegy közti nyerget, megerősödjenek hitükben és az összetartozás örömében. Az idei pünkösdi ünnepi szentmise jelmondata – „Tarts meg minket őseink szent hitében” – a székelyek által régebb megfogalmazott fohász, amely a Salvator-kápolna előtti kereszten olvasható. A főcelebráns Miquel Maury Buendía, Vatikán állam bukaresti nagykövete, Románia apostoli nunciusa volt, a szentbeszédet a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke, Veres András győri megyés püspök mondta, koncelebrált Székely János esztergom-budapesti segédpüspök és Michael Anthony Perry, a Kisebb Testvérek Rendjének legfőbb elöljárója is. Köszöntötték a részt vevő Áder János köztársasági elnököt és feleségét, Herczeg Anitát, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettest és Kelemen Hunor szövetségi elnököt. A rendezvényen több százezer zarándok imádkozott együtt, kérve égi édesanyánk, a csíksomlyói Szűzanya közbenjárását. A búcsú szónoka megbocsátásra és összefogásra, békére buzdította a jelenlévőket. A Szent István királyról elnevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány elöljárója, Orbán Szabolcs üdvözölte a székelyföldieket, csángókat, a határon túlról és a világ legtávolabbi sarkaiból érkezetteket, kívánva, hogy a fohász szellemében mozgásba hozva szívünket, megerősödjenek azok az erények, amelyek őseinket is megtartották. Jakubinyi György érsek köszöntötte a Szentatya képviselőjét, az egyházi és polgári hatóságokat, kifejezve, hogy mindannyian a Szűzanya gyermekei vagyunk. Miquel Maury Buendía nuncius magyarul köszöntötte a zarándokokat, majd fordították beszédét. Kifejezte örömét, hogy részt vehet a zarándoklaton, ahol az ősi hagyományokat őrzik. Tolmácsolta Ferenc pápa üzenetét, aki útmutatóként hagyta a múltra való emlékezést, de fontos a szolidaritás, az emberközpontúság, a béke és a fejlődés követése, a jövőre való hivatottság. Veres András győri megyés püspök szentbeszédében elmondta, hogy közös nyelvünk, kultúránk és történelmünk mellett, ami leginkább összetart bennünket, az a krisztusi hitünk és a Szűzanya iránti tiszteletünk. Miként a földi édesanya is összetartja a családot, szükség van az égi édesanya segítségére, hogy a krisztusi család, az egyház az evangéliumi úton megmaradjon. Ő a közbenjárónk Istennél, segítőnk a földi életünk folyamán. Korunk emberének minden baja abból ered, fejtette ki, hogy sokakból hiányzik a hit, vagy mert elvesztették, vagy nem is volt emberük, aki odavezette volna. Az ateista diktatúra idején igyekeztek minden módon elfojtani. Abban az időben kialakult egy olyan intellektuális gőg, amely ma is érezteti hatását össztársadalmi szinten. Ennek szemléltetésére Toronyi István költő versét idézte. Hangsúlyozta, hogy a hit személyes szeretetszolgálat Isten és az ő teremtménye, az ember között. „Az ember felfedezi Istennek iránta megmutatkozó szeretetének sokféle megnyilvánulását, ez viszont szeretetet ébreszt az emberben Isten felé. Ez a viszontszeretet konkrét tettekben nyilvánul meg. Minél gyakrabban teszem és minél nagyobb szeretettel, áldozatkészséggel, annál inkább válik erényemmé ez a cselekedet” – mondotta. Befejezésül arra kérte minden magyar testvérét a megyés püspök, hogy „kapaszkodjunk össze az imában, tudjunk őszintén megbocsátani egymásnak, akarjunk összefogni nemzetünk és hazánk sorsának jobbra fordítása érdekében, így teremtsünk békét önmagukban, családunkban, országainkban, s legyünk egymás társai a köztünk szeretetben megvalósuló Isten országa építésében! Szüntessünk meg minden viszályt, haragot és széthúzást! Segítsük egymást, hogy minden jó cél, minden nemes szándék közös életünk fejlődését szolgálja!” A pünkösdi ünnepi szentmise liturgiáját a kegytemplom kórusa színesítette, a rendezvény a himnuszok eléneklésével ért véget gyönyörű napsütésben. Józsa Zsuzsa Háromszék (Sepsiszentgyörgy) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
