|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 316 találat | lapozás: 1-30 ... 181-210 | 211-240 | 241-270 ... 301-316 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Gáspárik Attila 2013. december 9.Látó nívódíjak 22. alkalommalMenyhárt Borbála Idén színházi díjjal gazdagodott az elismerések sora Hagyományos év végi ünnepségén, immár huszonkettedik alkalommal osztotta ki szombaton este a marosvásárhelyi Bernády Házban a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztősége, a lapban publikált szerzők közül válogatva, évzáró nívódíjait. A díjazottak a Hunyadi László szobrászművész alkotta Batsányi János-emlékplakettet és pénzösszeget vehették át. Meglepetésképpen idéntől egy újabb elismeréssel gazdagodott a díjak sorozata, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház kezdeményezésére a legjobbnak ítélt színházi írást is díjazták. Az esemény jelentőségét a rendezvény házigazdájaként a műsorvezetést is felvállaló Kovács András Ferenc főszerkesztő méltatta, aki külön köszöntötte a kitüntetetteket: André Ferencet, Dimény Lórántot, Mihálycsa Erikát, valamint Zoltán Gábort, akik immár felsorakoztak azon több mint ötven alkotó mellé, akik az elmúlt huszonegy év során átvehették a rangos elismerést vers, próza, esszé és debüt kategóriákban. A Látó idei költészet-, illetve debütdíját André Ferenc ifjú költőnek ítélték oda, akinek munkásságát Demény Péter méltatta. Elmondta, egyetemi oktatói minőségében számos tehetséges fiatallal kerül kapcsolatba, de nemcsak az iskolapadban, hanem az egyetemi élet különböző színterein, például gólyabálokon is lehetősége adódik egy-egy tehetség felfedezésére. Így történt ez André Ferenccel is, akit egy gólyabálon ismert meg, miközben a fiatalember egy próbatétel előtt állt, egy elnémított magyar népmesét kellett szinkronizáljon. – Voltak diákok, akik elakadtak, de Andréból áradt a szöveg, merészség és gátlástalanság egyaránt jelen volt benne, és úgy gondolom, ezek a tehetség elengedhetetlen elemei. Ő egy ifjú tehetség, aki keresi az útját, a decemberi Látóban jelentek meg versei – ajánlotta a közönség figyelmébe a költő írásait Demény Péter. A tehetséges prózaíró, Mihálycsa Erika dicséretét, akinek írásai régóta jelen vannak a Látó hasábjain, Vida Gábor vállalta fel. Mint mondta, a Látó szerkesztősége nem életművet, nem a laphoz való hűséget értékel, hanem kizárólag szövegeket. Mihálycsa Erika nem először kap díjat, az első Látó-díját egy csoportos munkával nyerte el. Történetei egyben a történetmondás mikéntjéről is szólnak és megadatott neki az a tehetség, hogy néha ironikusan, játszva adjon hangot mondanivalójának. A szöveggel való játszva bánás pedig örömöt okoz annak, aki írja és annak is, aki olvassa ezt – hangzott el. Mihálycsa Erika alkalomhoz illően, a három díjazott férfi mellett egyedüli nőként, egy nő hétköznapjait felelevenítő, iróniába átsikló humorral fűszerezett prózai szöveggel készült, ezt olvasta fel hallgatóságának. Dimény Lóránt prózáit Szabó Róbert Csaba méltatta, elmondta, a szerzővel először Kolozsváron találkozott tizenegy évvel ezelőtt egy filmforgatókönyvíró műhelyfoglalkozáson, majd megjelent egy verseskötete is, ám végzettsége és szakmája szerint valójában informatikus. Mindezek ellenére a Látó-díjat prózájáért vehette át. – Prózájában folyamatosan feszültség érhető tetten. Szereplői akkor is bíznak valamiben, amikor teljes a bizonytalanság. Ez a lemondó bizakodás az, ami feszültséget kelt és érdekfeszítővé teszi az írásokat – fogalmazott Szabó Róbert Csaba. Az esszét és történetírást ötvöző Zoltán Gáborról Láng Zsolt szólt, mint mondta, értékelendő, hogy Zoltán Gábor eljött ide Budapestről. – Elgondolkodtam, hogy Erdélyben melyek azok a városok, amelyek nem küldik el a fiaikat, hanem befogadják őket. Az egyik Kolozsvár, a másik pedig Marosvásárhely. A Látó szerkesztőségében egy vásárhelyi sincs, mindenki jött valahonnan és itt ragadt – fogalmazott Láng Zsolt, majd hozzátette, kíváncsian várja, hogy a Zoltán Gábor vajdaszentiványi látogatásán szerzett élmények miként épülnek majd be írásaiba, ugyanis érdekes követni, ahogyan műveiben megtörténik a tények feldolgozása, azaz például egy utca képéből hogyan lesz irodalom. Miután a megszokott díjazás lezajlott, Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója egy meglepetéssel rukkolt elő, egy új díjjal, a színház és a Látó közös elismerésével, amely színházi tematikájú írások alkotóit illeti meg. – Elgondolkodtam, hogy van-e nekünk színházi, kritikai lapunk és arra a következtetésre jutottam, hogy nincsen. A Látó a színházat mindig is kiemelt helyen kezelte, innen jött az ötlet, hogy legyen színházi díj – magyarázta Gáspárik Attila. Az első színházi Látó-díjat a budapesti György Péter lapban megjelent esszéjével érdemelte ki, amelyben Szabédi Lászlót hozta vissza a köztudatba. Népújság (Marosvásárhely) 2014. január 4.Valamit igazítani a világon. Gálfalvi Zsolt 80.Szűk családi és baráti körben köszöntötték Marosvárhelyen a nyolcvanéves GÁLFALVI ZSOLTOT pályatársai, hozzátartozói. Nem csak egy életmű összegzését hozta a Bolyai Klubban megrendezett este, hanem az erdélyi magyar közösségszervezés legfontosabb évtizedeit, a rendszerváltást, a rendszerváltás utáni évtizedeket tette érthetőbbé. Parászka Boróka írása. Irodalomkritikusként, esztétaként, intézményvezetőként, kultúrdiplomataként, televíziós szerkesztőként-vezetőként, színházigazgatóként is maradandót alkotott, állítják pályatársai. Szerteágazó munkái révén egyike azoknak, akiknek a legkiterjedtebb kapcsolatrendszere épült ki az erdélyi magyar közösségi- szellemi életében. „Beszélgető-” és „kérdezőművész” – ez lehet a legpontosabb és legérzékenyebb meghatározása annak, mi az, amivel alkotók, gondolkodók sorát megihlette, munkára ösztönözte. Nyolcvanadik születésnapján több nemzedék közös kötetben köszöntötte a visszavonultan élő Gálfalvi Zsoltot, kinek szellemi jelenléte ma is meghatározó. A Bolyai Klubban rendezett beszélgetésen ebből a kötetből is elhangzott néhány írás. Földes György történész Budapestről utazott Marosvásárhelyre, hogy Gálfalvi Zsoltot, az „erdélyi Prosperót” köszöntse. Az erdélyi Prospero„Nincs se világi, se túlvilági hatalma, se sziget, se kard, se varázs, se szolgák, se szellemek és mégis Prosperóra emlékeztet” – mondta Földes György, aki szerint a shakespeari hőshöz a marosvásárhelyi gondolkodót a bölcsesség szeretete és tisztelete teszi hasonlóvá. „Egyikük értelmét, cselekvését sem a bosszú, hanem a bölcsesség, az igazság irányítja” – hangzott el a Bolyai Klubban, ahol az évtizedes pályatárs visszafogott, de egyértelmű meghatottsággal méltatta Gálfalvi Zsolt érdemeit. „Születhetett volna arabnak, akkor kádi lenne, orosznak, akkor sztároszta. Ha amerikainak, akkor békebíró. Amúgy meg mindenütt az lenne, aki. Újságot szerkesztene, okosítana, híd akarna lenni az emberi vágyak és a valóság között. Tanácsot adna annak, aki kér, asztalhoz ültetné a harcosokat, hogy ne üssenek, hanem inkább egy, vagy inkább két pohár bor mellett beszéljenek. Lehetne szülőföldjének fejedelme, jól járna ezzel mindenki, aki ott él. Legyen román, magyar, szász, félig ez, vagy tán egészen az. Hiszen az én Prospero barátom nem csak Milanónak akar jót, hanem Nápolynak is. Nem kíván elvenni senkitől semmit, csak mindenkinek a jussát akarja. Nem akar rosszabb sorsot más nemzetének, mint a sajátjának. Ha bölcs barátom szavára hallgatnának az ott élők, akkor az, aki egykor elment, még az is visszatérne, mert tudná, hogy itt jobban értik és tisztelik”. A méltatások nem csak a személyes életművet, hanem a személyes életmű által gazdagított hely szellemét is érintették. „Marosvásárhelyen három világ, civilizáció ölelkezik egymással anélkül, hogy alágyűrné egymást. Ez a bölcsesség kútja három forrásból.” – mondta a budapesti Földes György a körülötte lévőknek, a Kolozsvárról, Bukarestből vagy éppen Nagyváradról származóknak-érkezőknek. Ahhoz, hogy ez a bölcsesség érvényre jusson, személyes kvalitásokra, helyzetértésre is szükség volt. „Az én barátom soha nem akart több lenni önmagánál, de azért a mindenséggel mérte önmagát. Ez a szerény öntudat, a mértékletesség, az empátia, és az ügy iránti alázat az, amivel mértéket ad mindenkinek, aki vele egy szellemi, gondolati és politikai térben és időben létezik, alkot és dolgozik. Mióta ismerem, sajnos káromra és hibámból nem elég régóta azzal a tudattal élek, hogy figyel, segít, harcostárs. Ha becsületes ellenfele lennék, akkor se kerülném el a háza táját. Ha igazáról nem tudna meggyőzni, akkor is okosabb lennék a távozás után, mint érkeztemkor. Az erdélyi Prospero uralkodás helyett egész életét a nép és a kultúra szolgálatával tölti. Nem a nyolcvan év teszi bölccsé, hanem a hivatása, az egyetemessége, az hogy az egyetemes kultúra nemzetivé, közös kinccsé válik. Mindez annak tudatában, hogy a hagyomány segít népként megmaradni, de a kultúra megújítása, a közös jövő kialakítása, a sorsközösség az, ami nemzetté emel egy népet. Sorsközösség nincs közös kultúra, az eltérő szellemi és politikai hagyományok kölcsönös tisztelete, a demokratikus és szociális minimum nélkül” – érvelt „erdélyi barátja” mellett Földes György, aki az életmű összegzésével nem zárta le azt. „Lenyűgöznek a kilencvenes években írt cikkei, az általa szerkesztett lap szerteágazó tartalmai. Ez a nem a múlt, ez az a kompetencia, amelyre mindannyiunknak most is szüksége van. Erdélyi Prospero járj közöttünk, ne csak hallgass minket, szólj is hozzánk, folytasd velünk is a párbeszédet.” – kért és biztatott a felszólaló. Az intenzív értelmiségi Gálfalvi Zsolt a tőle megszokott szerény iróniával fogadta a dicsérő szavakat. „Nem hiszem, hogy lenne alkalmam arra, hogy hasonló szövegeket magamról még egyszer végighallgassak. Amikor még egyszer elmondják majd ezeket, már nem fogom hallani” – mondta mosolyogva az ünnepelt, aki a legfontosabbnak a feléje irányuló megértést nevezte. „Éreztem valami megértést az iránt, amit én próbáltam kudarcokon keresztül csinálni az életemben. Az rajzolódott ki a szavaitokból, ami mindannyiónkat összeköt. Azokat, akik a koszorújukat a magyar nyelv elé úgy teszik, mint az egyetlen és közös hazájuk elé.” – utalt vissza Illyés Gyula Koszorú című versére, amelyet az est során Gáspárik Attila mondott el. Markó Béla az ünnepség házigazdájaként és moderátoraként arról faggatta az ünnepeltet, mit jelent a felelősség kérdése számára. Felkészült, de nem érzelemmentes válasz érkezett. Gálfalvi arra figyelmezett, meg kell érteni, mit jelent „intenzív értelmiséginek” lenni – ezt a szerepkört ugyanis nem lehet kierőszakolni, és ehhez alapvető tulajdonságokra, szellemi, elvi igényekre és igényességre van szükség. „Senkit se lehet rákényszeríteni a felelősségre, arra, hogy gondolja végig, mit ír. Értelmesen élni és dolgozni csak akkor lehet, ha valamilyen felelősséget érzünk nem egyszerűen a leírt szavak iránt, hanem az emberi értelem iránt” – mondta Gálfalvi Zsolt, aki nem szakadva el az iróniától megjegyezte, az értelem ez a legnagyobb hiánycikk, pedig ezért szoktak a legkevésbé panaszkodni az emberek, hogy nincs. „Szoktak panaszkodni ezért, azért, a pénzért, az élelemért. Az értelemért, na azért nem szoktak panaszkodni” – mosolygott össze a közönségével az ünnepelt. Nem csak az „intenzív értelmiségi” fogalmát elevenítette és magyarázta az érintett, hanem olyan további kulcsszavakat is felvetett, mint a „szóértés”. „Az értelem esélyein, lehetőségein munkálni, megteremteni a szóértés légkörét, azért fontos, mert e nélkül teremtő munka nem létezik.” – emlékeztetett Gálfalvi Zsolt. A tömör helyzetértékelés a rendszerváltás és a rendszerváltás utáni évtizedek értelmezésévé is vált. Az elmúlt évtizedekben ugyanis a kultúra szerepéről alkotott elképzelések, elvárások megváltoztak, több szempontból „magánüggyé” vált a színház, az irodalom, a képzőművészet. 89 után az emberek „rühellték a prófétaságot” – mondta az esztéta, aki úgy vélte, ez egy alapvető tévedés, és egyet jelent a felelősségtudatról való lemondással. Markó Béla kérdésére újabb és újabb, egymást kiegészítő válaszok érkeztek. „A felelősség nem számonkérés, hanem az, ami az emberen belül munkál, amikor ír, szerkeszt, emberekkel beszél, amikor megteremti a közösségi légkört amelyben értelmes esélyeket valóra lehet váltani. Enélkül nincs szabadság, se teremtő erő.” „Mindig elkapott a gépszíj”Bár Gálfalvi Zsolt nagyon határozott, humorral erősített szavai „felelős”, következetes álláspontot képviseltek, Markó Béla, mint pályatárs és mint alkotó is árnyalta az elhangzottakat. Az „erdélyi intézménnyé” vált személyiség mögött mégsem olyan „egy tömbből faragott” életmű van. A Marosvásárhely–Bukarest tengelyen dolgozó intézményvezető háta mögül felsejlik a könyvtárlakó filosz, a Barcelonában is otthonosan mozgó européer. Van-e amit elszalasztott, amit másképpen csinálna, vagy nem vállalna el? – kérdezte a költő-politikus. „Ez a kérdés nem igazán időszerű. Nyolcvan éves vagyok, megpróbálhatom, hogy ne töltsem be még egyszer azokat a tisztségeket, amelyeket egyszer már betöltöttem, hogy ne legyek újra színházigazgató, televízió elnök, de ugye ez a vállalkozás teljesen reménytelen. Ha visszatekintek, azt kell mondanom, hogy bár nem akartam, de mindig elkapott a gépszíj. Az ember nem csak érzi a felelősséget, de felelőssé is teszik a szavaiért. Én igazán a műsorkészítést szerettem a televíziózásban, és mégis, egyszer csak ott találtam a vezetésben. Sok mindent sajnálok, hogy nem tettem meg, amit szerettem volna. De mindig volt valami feladat, amit el kellett végezni, és nem akartam kibújni a kötelezettségek alól. Gyakran mondjuk, hogy az esztétikai érték mindenek előtt, de az irodalom és a művészet nem gyakorlati feladatok megoldására való, és ha az ember kisebbségbe született, és annak a nyelvét és kultúráját vallja magának, akkor plusz feladatai vannak. Ezekről lemondani – próbálok nagyon finoman fogalmazni – nem dicséretre méltó dolog. Nagyon szívesen írtam volna Thomas Mannról, Márairól az elmúlt évtizedekben. Az embernek azonban tudnia kell azt, hogy vannak dolgok az életben, amelyeket el kell fogadni, meg kell érteni, és amelyeknek az érvényesítése nélkül nincs értelmes, teremtő élet” – összegezte lemondásainak és vállalásainak okát az ünnepelt. Hogy milyen dilemmával jártak a tehertételt és társadalmi megbecsülést is jelentő faladatok, például a televízió elnöki posztja, azt Markó Béla tette érthetővé. „Annak idején nehezen, de meggyőztük Gálfalvi Zsoltot, hogy vegyen részt a televízió vezetőtanácsában, el is vállalta. Nagyon hamar kiderült, hogy a konfliktusok következtében nincs elnök. Korelnökként elvállalta a televízió vezetését, nagyon jól, mindenki megelégedésére, egyetlen hiányérzetem van, hogy nincs mód hosszú távon tovább vinni, és téged agyonnyomni ezzel a feladattal több esztendőn át” – emlékezett vissza az RMDSZ korabeli elnöke. Kolozsvár, Vásárhely, Bukarest Gáspárik Attila, mint az audiovizuális tanács egykori elnöke úgy fogalmazott: Gálfalvi Zsolt volt az egyetlen olyan vezető, aki megkérdezte az embereket, hogy hogyan működjön az intézmény, amelynek az élén ált. Azzal hozta zavarba a környezetét, hogy odafordult a munkatársaihoz, hogy tárgyalt mindenkivel. „Ezt nem értették Bukarestben, azt hitték, hogy a normalitás az ravaszság. Bevallotta, hogy nem tévés ember, hanem érdeklődő, aki mer kérdezni, és mert munkát adni a körülötte lévőknek.”Hogyan lehetett Kolozsvárról és Marosvásárhelyről érkezve helyet találni Bukarestben, hogyan lehet a fővárosból visszatérni, onnan „visszacsatornázni” értékeket az erdélyi közösségi központokba? Gálfalvi Zsolt a többlakiságról, az utazásról és otthonra találásról így nyilatkozott. „Valójában három városban éltem: Kolozsvárt nagyon szerettem, nagy tisztelettel gondolok rá vissza. Örvendek annak, hogy működik például a Kolozsvár Társaság, változatlanul megteremti a szellemi élet pezsgő légkörét, ami nélkül város nincsen. Kolozsvár után kerültem Vásárhelyre, majd Bukarestbe. Sőt Marosvásárhelyre kétszer költöztem vissza: ez mindig az a hely volt, ahol valamit lehetett értelmesen cselekedni. Ezért mentem Bukarestbe, ezért jöttem vissza. Az a véleményem, hogy az ember egy helyet akkor tud magáénak vallani, ha ott valamit tud igazítani a világon. Ez a vágy bennem van. Bukarestben, függetlenül attól, hogy a város életmódja sok szempontból idegen volt, jó lehetőségek adódtak a szellemi kapcsolatokra. A színházi élet egészen csodálatos és ritka volna. Tamási azt mondaná, hogy igyekezzünk otthon lenni, én azt mondanám, legyünk ott, ahol lehet valamit tenni, ahol kapcsolatot lehet létesíteni másokkal, akik, ha nem is úgy gondolkodnak, mint mi, de akiknek az erőfeszítésein osztozni lehet.” Erdélyi Riport (Nagyvárad), 2014. január 28.Lemondott mandátumáról GáspárikSzemélyes okokra hivatkozva lemondott mandátumáról az RMDSZ listáján 2012 nyarán a Maros megyei önkormányzatba bejutott Gáspárik Attila. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója döntését október 18-án iktatta az önkormányzatnál. Megkeresésünkre elmondta, ezentúl már nem tudja százszázalékosan teljesíteni a feladatát, ezért jobbnak látta, ha lemond. „A megyei tanácsi tisztség egész embert követel, eddig nem volt hiányzásom, és rendesen elvégeztem a feladataimat, ez már azonban kínossá kezdett válni. Sokkal több külföldi munkája van a színháznak, amire oda kell figyelni, és a tanári munkámmal sem tudtam összeegyeztetni” – mondta Gáspárik Attila, aki többek közt azt is fájlalja, hogy másfél éves megyei önkormányzati képviselői munkája alatt a sajtó egyszer sem kérdezte meg, hogy mit csinál, ezt pedig kudarcként éli meg. „Szemléletváltás zajlott a kultúrbizottságban, már csak azért is, mert a bizottság eddig mindig magához hívatta a vezetőket, és úgy ülésezett, én elértem azt, hogy kiszálltunk a különböző helyszínekre” – magyarázta Gáspárik. Hozzátette, az elmúlt másfél év alatt arra is rájött, hogy nem politikusalkat, nem tud politikai csapatban dolgozni. „Nem tudok olyan kompromisszumokat kötni, amelyeket mások megkötnek” – mondta, de nem kívánt példákkal élni. Gáspárik Attila október 18-án mondott le mandátumáról, a megyei tanácselnök ezt 24-én vette tudomásul. A tanácsosi helyet azután nyilvánítják megüresedettnek, hogy csütörtöki ülésén azt a közgyűlés is tudomásul veszi. Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei elnöke lapunknak elmondta, kérték, hogy az október 31-ei ülésen iktassák be a szövetség új képviselőjét is. „A listán Nyárádszereda volt polgármestere, Dászkel László következik, ha ő nem vállalja, akkor a marosfelfalusi volt iskolaigazgató, Dénes József kapja a mandátumot” – mondta. Arra a felvetésünkre, hogy amennyiben Gáspárikot csütörtökön nem „pótolják”, ez az egy mínusz mandátum befolyásolja-e a november 14-én esedékes rendkívüli ülés kimenetelét, Brassai nemmel válaszolt. A rendkívüli ülést egyetlen napirendi ponttal hívták össze, hogy eldöntsék: kiírják-e a népszavazást arról, hogy Maros, Hargita és Kovászna megye egy fejlesztési régiót alkosson. A Maros megyei tanácsot 13 RMDSZ-es, 13 USL-s, 6 PDL-s és 2 PPDD-s képviselő alkotja, ahhoz, hogy referendumot írjanak ki, a jelenlevők 50 százalékának plusz egy tanácsosnak kell támogatnia a kezdeményezést. Gáspár Botond, Szász Cs. Emese Krónika (Kolozsvár), 2014. február 6.Az elnöknő hagyatékaLemondott Lokodi Edit a megyei önkormányzat alelnöki tisztségéről és képviselői mandátumáról. A váratlannak tűnő lépésre sokan számítottak már. Talán csak az időzítésre nem. De ha elfogadjuk a családi okokra való hivatkozását, még ez is érthető. Főleg a nyolcévnyi termékeny közéleti szerepvállalásának tükrében, amikor a megyei önkormányzat élén amolyan vasladyként, szinte mindenen átgázolva érvényesítette a magyar közösség elvárásaira alapozó akaratát. Módszereivel lehetne vitatkozni, de az eredményekkel nem. Harsány jelenléte zavarta az ellenfeleit. Az új megyei tanácselnök sok mindent nem tudott neki megbocsátani. A szerepcsere után ezt leplezetlenül éreztette. RMDSZ-berkekben némelyek már koloncnak tartották ezért. Kiesett a pixisből. Meglehet, a megyei szervezeten belüli megújulási kampányban sem állt a jó oldalra. Nem értette az új idők szavát. Netán ellenállt a súgó emberek akaratának? Erre lehet következtetni nyilatkozatából is: átadja a helyét a fiatalabb politikusgenerációnak. A bennfentesek szerint a jelenlegi frakcióvezető Kelemen Mártonnak szereznék meg a megüresedett alelnöki széket. De azért Pokorny László ambíciójáról sem feledkezhetünk meg. A suttogó propaganda szerint Kelemennek van inkább támogatottsága és esélye, még annak ellenére is, hogy az RMDSZ-nek nincs meg a kellő számú mandátuma a testületben. Tehát szövetségeseket kell találni. De mi lesz ennek az ára? Az sem kizárt, hogy a román politikai pártok más jelöltet támogatnak, és így szégyenszemre a megye vezetésében még alelnöki szinten sem lesz magyar. Ismerve a pénzelosztási gyakorlatot, ennek a levét a vidéki települések isszák meg. A Nyárád- és Küküllőmente. Lokodi mandátumának visszaadása azt is jelzi, hogy két évvel ezelőtt, az önkormányzati jelöltlisták összeállításakor sok mindent nem vettek figyelembe. Például azt, hogy a volt elnök asszony nyugdíjasként a közéleti szerepvállalását bármikor lecserélheti a boldog nagymamaira. Azt se feledjük, hogy ő már a harmadik – Gáspárik Attila és Balogh József után – a húzóemberek közül, akit helyettesíteni kénytelen az RMDSZ a megyei önkormányzatban. Így sokat gyengült a csapat, és nem lesz könnyű a tapasztalatot és szakértelmet pótolni. Egyetlen pozitívum a történésben talán az, hogy félidőben – csak két év múlva lesznek az önkormányzati választások – lehet előkészíteni a következő ciklusra a befutó embereket. Nem mondhatunk le arról az igényünkről, hogy Maros megye és Marosvásárhely élén magyar vezető legyen. Ehhez hiteles jelöltek kellenek. Karácsonyi Zsigmond Népújság (Marosvásárhely), 2014. március 6.Könyvbemutató a Bernádyban"Az első idegsebészi metszés óta az első idegsebészi könyv" Hiánypótló, értékes, tudományos, tömör, világos, egyszerű és lekövethető stílusában és formájában – csupán néhány jelző, ami elhangzott dr. Madaras Sándor idegsebész főorvos Idegsebészet című, múlt hét végén bemutatott könyvéről. A Studium Kiadó gondozásában megjelent idegsebészeti könyvet Marosvásárhelyen, a Bernády Házban mutatta be és méltatta dr. Mühlfay György egyetemi előadótanár, dr. Egyed-Zsigmond Imre egyetemi tanár, Gáspárik Attila, a Nemzeti Színház igazgatója és Kali István, a Studium Kiadó igazgatója. A Studium Alapítvány alelnöke, dr. Vass Levente rövid köszöntése után ismerhettük meg alaposabban a külsejében az idegsebészet megkövetelte hűvös precizitáshoz illő színvilágú, tartalmában az elsősorban orvostanhallgatók, orvosok, és – miért is ne? – betegek, laikusok számára is igen értékes információkat tartalmazó kiadványt. Dr. Mühlfay György, a marosvásárhelyi fül-orr- gégészeti klinika vezetője szerint szemben a megszokott, nagy, vastag könyvekkel, az Idegsebészetet "kicsinek találta egy ilyen nagy tudományhoz", de alaposabban beleolvasva állíthatja: hihetetlenül értékes, tömör, tudományos és egyben gyakorlatias az egyik legbonyolultabb, legnehezebb sebészeti szakmáról "becsülettel megírt könyv". A kórismézés alapos lépései, a beteganyag tisztán látása, a pontos diagnózis felállítása – ebben az orvos útvezetőjévé válhat a könyv, amelyben "az idegsebészet egyszerűen tükrözött tudományként" jelenik meg. Dr. Egyed-Zsigmond Imre egyetemi tanár hangsúlyozta: az orvosszakma hosszú évtizedek óta vár egy idegsebészeti könyvre, majd hozzátette, fel kellene szólítani minden szakmai pályája végén levő orvost egy szakkönyv megírására az írás szépségével, gondjaival együtt. "Dr. Madaras Sándor röviden és velősen írta meg az Idegsebészetet, és pontosan így kellett megfogalmaznia" – mondta Egyed professzor, gratulálva a szerzőnek az erdélyi magyar orvostársadalom életében mérföldkövet jelentő magyar nyelvű könyvért. Gáspárik Attila a kiadványt az egyetemi akkreditáció szempontjából közelítette meg elsősorban, hiszen, mint mondta, szakkönyvek – és nem régi, hanem az utolsó ötévi "könyvtermés" – nélkül nem lehet akkreditáltatni egyetemi karokat, szakokat. – Az Idegsebészet világos, egyszerű, lekövethető stílusban és formában megírt magyar orvosi szakkönyv, esély a MOGYE magyar tagozatának a túlélésre – tette hozzá a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója. A könyvről maga a szerző nagyon személyes hangvételben beszélt, visszaemlékezve azokra a főorvosokra, szenzációs sebészekre, akiktől tanulhatott, "akik nemcsak tudtak operálni, de hagyták, hogy mi is operáljunk". Első műtétjére ma is emlékszik, a fejszével behasított koponyájú juhász páciense napjainkban is él, jól van. Az Idegsebészet könyv anyagának 80 százaléka már a ’90-es évek elején megszületett, amikor Svájcban dolgozott ösztöndíjas orvosként, aztán valamiért feledésbe merült. Az anyagot kiegészítette, digitalizálták, és a szerző már a második könyvén dolgozik. "Az idegsebészet olyan óriási szakterület, hogy egy-egy soráról könyveket lehet írni. Könyvemben csak azokról a szakmai dolgokról írtam, amelyekről tudom, hogy kiállták az idők próbáját" – mondta dr. Madaras Sándor. A MOGYE történetében soha nem adtak ki magyar nyelven idegsebészeti könyvet, ennek okát nem ismeri – tette hozzá. Talán az lehetne az egyik magyarázat, hogy az egyetemi oktatásban ma sincs benne kötelezően az idegsebészet, csak opcionális tantárgyként. "Valamiből tájékozódni kell az internet mellett, ezt a könyvet útmutatónak szántam az egyetemi hallgatók számára" – jelentette ki dr. Madaras Sándor. Kali István minden orvost arra biztatott, hogy ragadjon tollat, írjon szakterületéről szóló könyveket, amelyeket a Studium Kiadó vár és megjelenésüket támogatja. A könyvbemutatón felszólaló dr. Szabó Árpád, 1957–1994 között osztályvezető idegsebész elmondta: az első idegsebészi metszés óta az első idegsebészi könyv, ami megjelent Marosvásárhelyen, a Madaras Sándor könyve. Márpedig az első idegsebészi metszést 1945-ben végezték, altatóorvos nélkül, helyi érzéstelenítéssel. "Boldogság e könyv, Madaras Sándor megtette azt, amit az előző idegsebész generációk kellett volna elvégezzenek, de nem volt rá idejük. Megköszönöm e könyvet" – zárta beszédét dr. Szabó Árpád. Antalfi Imola Népújság (Marosvásárhely), 2014. március 12.Besúgók és provokátorok…– Gáspárik Attila írásaSok fényes, tapsos színházi este mögött megannyi jelentés, feljegyzés, hangulatjelentés, előadás elemzés készült a rendszerváltás előtt – írja Gáspárik Attila, aki két éve kutatja a hajdani Securitate irattárában (CNSAS) a romániai magyar színház és a kommunista titkosszolgálat összefonódásait. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rektorának esszéjét az alábbiakban közöljük. Besúgók és provokátorok koncert közben sose gondolok rátok Kedves, csupa kedves, csupa kedves arcot látok de azért jobb, ha tudjátok hogy a magunk módján mi is figyeltetünk aki előttetek áll az a mi emberünk elpirultatok lebuktatok besúgók és provokátorok - Kontroll csoport-dalszöveg - Annak idején engem nem hurcolt meg a Securitate. Voltak ugyan kísérletek, hogy beszervezzenek, de valahogy megúsztam. Nem kínoztak, nem zsaroltak. Nem tudom, hogyan reagáltam volna az erőszakra. A továbbiakban tanulmányozni szeretném azt a rendszert, amelyben, ha rövid ideig is, de éltem, éltünk. Szeretném megérteni a sokáig érthetetlen reakciókat a romániai magyar közéletben, és főleg a művészvilágban. Lassan negyedszázada már a Ceaușescu nevével fémjelzett diktatúra bukásának. Persze az igazságtalan rendszert nem ő kezdte, csak folytatta, és azt sem mondhatjuk, hogy ő volt a romániai elnyomók között a legkegyetlenebb. Természetesen botorság volna összehasonlítani az elnyomó rendszerek technikáit, módszereit és sorrendet felállítani arról, hogy melyik elnyomó technika volt a legmegnyomorítóbb. Tény, hogy a titkosszolgálatokat nem a kommunisták találták ki, és a szocializmus hazai bukásával sem ért véget a működésük. Titkosszolgálatokra minden rendszernek szüksége van, de azért, hogy az állam és az állampolgárok érdekeit és biztonságát, és ne a diktatúra rendszerét védje a saját polgáraitól, ahogy az a totalitárius rendszerekben történik. Azt bizton állíthatjuk, hogy ilyen szempontból a nyomorító hatalmak titkosszolgáinak és a szolgák kiszolgálóinak az ügye, országunkban (sem), nem lezárt fejezet. Az új kor hajnalán, 1990-ben Romániában nem volt olyan gyűlés, értekezés, tömegdemonstráció, hogy ne követelték volna a kommunista rendszer titkosszolgálatának, a Securitaténak a besúgólistáját. Most annyi év után sem látunk tisztán abban, hogy miben és hogyan is éltünk azelőtt! A feltárás, az elszámoltatás elmaradt. Természetesen voltak kísérletek, kezdeményezések, de mindegyik igen rosszul sült el. Mikor először „golyóztak ki” valakit besúgói múltjáért (egy köztiszteletnek örvendő orvost a miniszteri székből), közösségünk szinte egy emberként kiállt mellette, tisztázatlan múltját a többség (a románok) ármánykodásával magyarázta. A miniszter megbukott, az ember azóta sem méltatta a közvéleményt egyetlen bővebb magyarázatra sem. Azóta számos közéleti szereplőről, íróról kiderült, hogy évekig jelentett; volt, aki kényszerből, és volt, aki szakmai életben maradása vagy éppen előrehaladása érdekében. A leleplezéseket azonban nem követte semmi. Angolos hidegvérrel, fagyos közönnyel vettük tudomásul, hogy a velünk élőknek volt egy titkos élte is. A közbeszéd megelégedett egy általános kommunistázással, már ami a közelmúltat illeti. Kocsmaasztalok fölötti beszélgetésekben született az a cinikus gondolat is, hogy ha 1989-ben felszínre kerülnek a besúgók iratai, akkor a rendszerváltás elmaradt volna. A romániai magyar közösség már-már teljesen immunis a leleplezésekre. Ezzel magyarázható, hogy amikor a kevés Kossuth-díjas írónk közül az egyikről kiderült, hogy évekig jelentett, miközben őt is megfigyelték, a közvélemény teljesen közömbösen viselkedett. Az író nem volt hajlandó semmilyen magyarázatot adni. Természetesen az alkotásai alkotások maradnak, azok alapján fogják őt megítélni - öt, tíz, száz év múlva - és titkosszolgálati szerepe kis lábjegyzet lesz csupán. Most azonban mi mégis keserű szájízzel vesszük tudomásul, hogy az, akit valamikor zászlónak választottunk, gyarló ember volt, és még gyarlóbbá teszi a cinikus hallgatása. Volt, aki belehalt, a túlélők pedig hallgatnak, vagy éppen a jobb szélre menekülnek, valódi vagy alibi cselekedetekbe kezdenek, hogy így kompenzálják a viselt dolgaikat. Akadt, akad olyan is, aki írásszakértőket citálva a bírósági perekre, megpróbálja a maradék tisztességét „formai okokkal” megvédeni. Lassan két éve kutatok a hajdani Securitate irattárában (CNSAS). A romániai magyar színház, ezen belül elsősorban a marosvásárhelyi színház, a színművészeti főiskola és a titkosszolgálatok összefonódását kutatom. A CNSAS irattárában sok dosszié van. Számos színészt, rendezőt követtek, lehallgattak. Ennek ellenére senki sem tudja, hogy hány dosszié készült. Rengeteg még a hiányzó anyag. Sok irat fog még előkerülni. A CNSAS-nak még nem adtak át minden anyagot. Természetesen az eddig átolvasott anyag is elárulja, hogy sok fényes, tapsos színházi este mögött megannyi jelentés, feljegyzés, hangulatjelentés, előadás elemzés készült. Van köztük jó- és rosszindulatú. A „szeku” jól képzett emberekkel működött, remekül felhasználta a művészvilágra fokozottan jellemző irigységet, szakmai féltékenységet, egyéni hiúságot. A szerv sokszor minden erőfeszítés nélkül jutott olyan információhoz is, ami egyáltalán nem érdekelte. Kezdetben, gondoltam, három kötetre rúg majd az olvasott anyag, majd egyre, majd egy vaskosabb tanulmányra, mostanában pedig megelégszem egy esszével is. Nem szeretnék senkit dekonspirálni, újjal rámutatni bárkire is. Kollégák, barátok, tanárok… Már említettem, hogy a mű marad. Ezt a szerény írást is csak azért teszem közzé, hogy szóljak arról, hogy az utánunk következő nemzedékek sokkal szigorúbbak lesznek. Mikor ők túrnak bele a viselt dolgainkba, nem lesznek majd tekintettel a személyes kapcsolatokra, a közös élményekre, a kalandokra. Borítani fognak. Kíméletlenül. Szóval eltelt huszonöt év, jó volna elkezdeni a kibeszélést, a tükörbenézést. Lassan el kéne kezdeni a múlt feldolgozását. Jó volna, ha azok, akik úgy érzik, hogy volt egy olyan szakasza az életüknek, amelyben mára nehezen vállalható események történtek, akár név nélkül is megírnák a történteket, ezt sokan jó néven vennénk. Nem akarok senkit leleplezni, sem megszégyeníteni, és a közeljövőben sem tervezem. Úgy érzem, kötelességünk volna valamilyen módon előkészíteni a talajt azoknak, akik elfogultság nélkül, a rideg valóság tükrében fogják megítélni hajdani tetteinket. Természetesen a legérdekesebb az volna, ha a volt tartótisztek, a hálózati felügyelők is megszólalnának, és elmesélnék a saját álláspontjukat…. Csak hogy tisztább legyen a kép! maszol.ro, 2014. április 3.Leégett……a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Mező utcai díszletraktára Ismeretlen tettes ellen indít eljárást a rendőrség az okból, hogy a 2014. április 1-jén 15 és 16 óra között keletkezett tűz következtében leégett a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház díszletraktára a Mező utcában, ahol az intézmény díszleteinek egy részét tárolta – írja április másodikai keltezésű sajtóközleményében Bartha Réka, a színház irodavezetője. Az illetékes hatóságok hatékonyan közbeléptek, de már nem tudták megfékezni a szomszédos telekről átterjedt tüzet. Az erős szél következtében, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház díszletraktára mellett a környéken lévő több ingatlan is kigyulladt. Mint azt a közleményben olvashatjuk, Gáspárik Attila vezérigazgató a helyszíni szemle után elmondta: a színház zömében a műsorán már nem szereplő előadásainak díszletét raktározta az alapokig égett Mező utcai ingatlanban, de az intézmény – helyszűkében – ott tárolta néhány még játszott produkció díszletelemeit is. "Előzetes becsléseink szerint a keletkezett anyagi kár hozzávetőleges összege 100.000 lej fölötti, hiszen itt tároltunk minden olyan díszletelemet, amelyet leírásra, illetve újrahasznosításra szántunk. Az esetről tájékoztattam a színház fenntartóját, a Kulturális Minisztériumot is. Az elmúlt időszakban a fenntartónak több hivatalos dokumentumban is beszámoltunk arról, hogy a színháznak nincsenek megfelelő anyagi feltételei a díszletek tárolására, a Mező utcai ingatlanunk állapota nem teszi lehetővé ezek szakszerű és biztonságos elhelyezését" – jelentette ki Gáspárik Attila. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója azt is hozzátette: a minisztériumnak részletes jelentés készül a tűz okozta károkról. Ebben a beadványban a színház azt is igényli, hogy a fenntartó anyagi segítséggel járuljon hozzá a még műsoron lévő előadások díszletelemeinek helyreállításához. "Az eset kapcsán talán sikerül felhívnunk a figyelmet a színházak országos szintű megoldatlan gondjára. A biztosítótársaságok a díszletet műalkotásnak tekintik. Ezért ajánlatukban az ilyen jellegű beruházások biztosítása legalább annyiba kerül, mint magának a díszletnek az előállítása. Ezt pedig nem áll módunkban kifizetni a jelenlegi költségvetési keretből" – jelentette ki a vezérigazgató. (knb.) Népújság (Marosvásárhely) 2014. május 10.Hatvanéves a Marosvásárhelyi Művészeti EgyetemDíszdoktori címek adományozásával ünnepelt az intézmény Igazi családi buli volt tegnap délelőtt a Művészeti Egyetem udvarán és a Stúdió teremben. Nem is lehetett másként, hiszen színvonalas, színes produkciókkal, ugyanakkor az alkalomhoz méltó mozzanattal – díszdoktori címek adományozásával – ünnepelte fennállásának 60. évfordulóját az egyetem. Az udvaron a magyar tagozat II. éves látványtervező szakos hallgatói: Konceptuális Public Art Project (Dobre Kóthay Judit egyetemi adjunktus és dr. Bartha József egyetemi adjunktus tanítványai) interaktív eseménnyel fogadták a belépőket, tulajdonképpen egy üzenőfalat állítottak fel az udvaron, amelyre szavak, betűk, számok és sok minden más felkerült, ami a vizuális alkotás nyelvezetével próbálta ráhangolni a résztvevőket az ünnepre. Aztán a jelt a kezdésre a varroda tetőteréről az I. éves színész szak magyar tagozatának diákjai (dr. Tompa Klára egyetemi docens osztálya) adták meg a Ritmus névjegykártyák testre című produkcióval. Miután a tanárok, diákok, meghívottak a Stúdió terembe vonultak, a "műsorvezetők", dr. Daniela Lemnaru egyetemi docens és drd. Strausz Imre István egyetemi tanársegéd köszöntötték a jelenlevőket. Alina Fabri, a román tagozat II. éves színészhallgatója (dr. Lelia Albu egyetemi docens tanítványa) Elena Cârstea repertoárjából előadta a Nem vagyok tökéletes című dalt, majd dr. Sorin Crisan egyetemi professzor, az intézet rektora szólt a jelenlevőkhöz. A professzor mindenekelőtt tiszteletét fejezte ki azok iránt, akikért létezik az egyetem, a diákok, a tanárok – az utóbbiak, akik családi kötelezettségeik mellett tisztességgel megállják a helyüket a szakma terén és olyan diákokat nevelnek ki, akik bárhol a világban öregbíthetik az intézmény hírnevét. Kiemelte az intézmény végzettjei, oktatói, Bocsárdi László, Alina Nelega és Bartha József nevét, akit nemrég az UNITER is díjazott. A "születésnap" alkalom arra is, hogy a szakterületen kiemelkedő tevékenységet kifejtő személyiségeket is kitüntessenek. Bejelentette: az egyetem szenátusának döntése értelmében díszdoktori címet adományoznak dr. David Esrig egyetemi professzornak, rendezőnek és Kovács András Ferenc költőnek, aki 23-án veszi majd át a díjat. A rektor rövid laudációt mondott a költőről, akit a Forrás nemzedék alkotójaként az egyik legnagyobb kortárs magyar költőként emlegetett. A rektor beszédét követően Razvan Bogdanescu zongorakíséretével Teodora Santean III. éves zenepedagógia szakos hallgató Gary Jules Mad World és Tory Amos Cornflakes Girl című zeneszámait adta elő, majd a magyar tagozat II. éves színészhallgatói (dr. Gáspárik Attila egyetemi professzor tanítványai – Strausz Imre zenei vezető) Alan Menken Szépség és szörnyeteg musicaljéből idéztek igen sajátos stílusban és előadásmóddal. Az ünneplőket dr. Kós Anna egyetemi docens, dékán magyar és román nyelven köszöntötte. Beszédében kifejtette, ma nemcsak az egyetem születésnapja van, hanem az Európa-napot is köszöntjük, és a holokausztra is emlékezünk. Szimbolikus e hármasság, hiszen a művészet a legáltalánosabb foglalkozás a világon, amelynek nincsenek földrajzi határai, nem függ nemzetektől, bőrszíntől vagy egyéb megkötésektől. A 68 évvel ezelőtt Kolozsváron megalakult színművészeti intézet magyar karát azzal a céllal hozták át 8 évvel később Marosvásárhelyre, hogy elsorvasszák. De az ellenkezőjét érték el: az intézet megpezsdítette a város művelődési életét, és ahogy 100 évvel ezelőtt a Kultúrpalota megépítésével is történt, a közönség, az érdeklődők, az elit felzárkózott az értékteremtő intézet mögé – foglalhatnánk össze a dékán asszony gondolatait, aki fel is konferálta diákjait. A multimédia szakos hallgatók két színvonalas, nemzetközi versenyen díjazott rövid kisfilmjét tekinthették meg a teremben levők. Aztán a színpadot a magyar tagozat III. éves koreográfia szakos hallgatói (Deák Orsolya, Gothard Veronika, Nagy Orsolya, Márton Rita – drd. András Loránd egyetemi adjunktus tanítványai) charleston tánccal, míg a román tagozat II. éves hallgatói (Andra Marian és Cristian Tomsa – drd. Cristina Iusan egyetemi tanársegéd diákjai) szerelmi történettel "forrósították" fel a színpadot. A táncprodukció után dr. Oana Leahu, a román tagozat dékánja lépett a pulpitushoz. Önvallomással kezdte: számára minden nap ünnep, az is, amikor a folyosókon szerepeiket tanuló diákokkal találkozik, vagy amint valamelyik darab betanulásának "zaja" árasztja el az épületet. Mindez tükrözi azt a szellemiséget, szellemi műhelyt, ami meghatározza az intézményt, s amely értelmet ad a mindennapoknak is. A II. éves zenepedagógia szakos hallgatók (tanáruk drd. Buta Árpád egyetemi gyakornok) a Zorro álarca című film zenéjéből, valamint A. L. Webber: Az operaház fantomja című musicaljéből adtak elő egy-egy dalt. Újabb ünnepélyes mozzanat következett. Miután az egyetem szenátusa színpadra vonult, dr. Sorin Crisan rektor laudációt mondott dr. David Esrigről. A Haifában született, 1938 és 1973 között Romániában élő rendező az ország egyik legnagyobb színházi személyisége volt, mígnem előadásait, filmjét betiltotta az akkori hatalom. Kivándorolt Németországba, ahol több egyetemen oktatott, díszdoktori címet nyert el, és saját színházi és filmakadémiát indított el. Az egzisztencialista színház jelentős európai képviselője, aki külön formanyelvet teremtett és oktat. Számos színháztörténeti rendezése, alkotása van szerte a nagyvilágban. Miután a kitüntetett professzor átvette az oklevelet és a palástot, művészetéről, a színházról beszélt. A színházművészet a költészet legmagasabb formája, mondta, amely fikciót jelenít meg, úgy, hogy az valós, megélhető, s ezáltal tulajdonképpen kiegészíti a valósról, az igazságról alkotott értelmezést. Tulajdonképpen ebben nyilvánul meg az egzisztencialista színház is – mondta a professzor, akit a diákok még tegnap egy közvetlenebb találkozás során részletesen is meghallgathattak. A díszdoktoravatás után a magyar tagozat III. éves bábszínész hallgatói (osztályvezető tanár dr. Máthé Lőrinczi Rozália egyetemi adjunktus) Robert Lopez és Jeff Marx Avenue Q című bábmusicaljéből adtak elő egy jelenetet. Majd a magyar tagozat I. éves színészhallgatói (dr. Tompa Klára egyetemi docens osztálya) A zenés ritmusnévjegykártyák kockára című produkcióval zárták a rendezvényt. Az esemény részeként délután a várban a Művészeti Egyetem diákjai a holokausztnapra emlékeztek egy különleges műsorral, amelyet Ozvald Enikő II. éves mesterképzős színművészhallgató Vajda György. Népújság (Marosvásárhely) 2014. június 5.„Magyarabb” vásárhelyi színházat szeretnénekHiába próbál érvényt szerezni a valós és teljes kétnyelvűségnek a marosvásárhelyi származású, Kolozsváron élő Hints Miklós, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház homlokzati feliratával kapcsolatos észrevétele vagy megválaszolatlan maradt, vagy elutasításban részesült. A szerkesztőségünket is megkereső nyugalmazott vegyészmérnök arra próbálta felhívni a hatóságok figyelmét, hogy a marosvásárhelyi magyarok számára nem helyénvaló, hogy az egykori Székely Színház utódjának számító Nemzeti Színház bejárata fölött csak a Teatrul Naţional megnevezés jelenik meg. Magyarul csak oldalt és lényegesen kisebb betűkkel tüntették fel az intézmény, illetve a társulat nevét. „Nem természetes, hogy egy olyan városban, mint Marosvásárhely, ahol maga a színház létesítése is a magyarsághoz kötődik, az anyanyelvű feliratnak csak mellékesen legyen helye. Ezt már jeleztem Kelemen Hunor miniszternek, Hegedüs Csilla örökségvédelmi államtitkárnak, az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnak (CNCD), a színház igazgatójának, de mindenünnen csak elutasító választ kaptam vagy még olyant sem” – panaszolta el lapunknak Hints, kiemelve, hogy ő és ismerősei csupán az RMDSZ tárcavezetőjének legalább tíz levelet jutattak el az elmúlt hónapokban, de egyikre sem kaptak választ. A kifogásoltakról és a levelekről Gáspárik Attila, a színház igazgatója is tud, azonban a ’89 előtti világra emlékeztető feljelentésekhez hasonlítja ezeket. „Ahelyett, hogy felkeressen és előadja a panaszát, ez az ember – aki nem is tudom, hogy egyáltalán valós személy-e vagy csak e név mögé bújik – mindenütt feljelentett, ahol csak tehette” – sérelmezte Gáspárik. Gáspárik: fűrészeljem le? „Akkor most kimegyek, veszek egy vasvágót, és lefűrészelem a már meglévő feliratot. Vagy építek még egy kis falat, hogy férjen el a magyar felirat is. Esetleg kiteszem a székely zászlót is, meg az Árpád-sávost” – reagált a Krónika megkeresésére a színház vezérigazgatója, aki rendkívül bosszantónak nevezi Hints Miklós hadjáratát. Szerinte az illető személynek előbb meg kellene számolnia, hány kétnyelvű felirat van a rendőrségen vagy a kórházakban, és csak utána támadja a színházat. „Amióta átvettem az intézmény vezetését minden egyes külső és belső felirat a Nemzetiben három-, azaz román, magyar és angol nyelvű. A román nyelvű előadásainkat magyarul feliratozzuk. Kétnyelvűsítettük az intézmény fejlécét, a jegyeket, bevezettük a Sütő András, Molter Károly, Köteles Sámuel, Aranka György nevét viselő bérleteket. Két éve tanulmányozzuk, miként lehetne az épületet, többek között annak a főhomlokzatát rehabilitálni, már perre is jutottunk az építővel. Kell még ennél több?” – sorolta érveit Gáspárik. Az igazgató úgy érzi, az ő lelkiismerete tiszta, mert a Teatrul Naţional felirat jóval a kinevezése előtt, Kárp György gazdasági igazgató regnálása alatt jelent. Úgy tudja, a kisebb, magyar nyelvű feliratot néhány évvel később, Béres András akkori társulatvezető helyeztette ki. A jelenlegi intézményvezető ugyanakkor értelmetlennek tartja egy, a magyarellenes politikusokkal vívott harcban újabb front megnyitását. Emlékeztetett, Marius Paşcan, a szenátus művelődési bizottságának az alelnöke így is számtalanszor támadta és kérte a leváltását, mert úgymond elmagyarosította a vásárhelyi színházat. CNCD: a törvény nem a méretről szól Az Országos Diszkriminációellenes Tanács még februárban tárgyalta Hints Miklós panaszát, azonban semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy az épület homlokzatán nagy betűkkel csak románul írja az intézmény nevét. Haller István, a testület tagja azzal indokolta lapunk megkeresésére a bizottság döntését, hogy Romániában nem létezik olyan törvény, amely szabályozná a különböző nyelveken használt feliratok méretét. „Megértettem Hints urat, de amennyiben neki adunk igazat, és a színház vezetősége beperel, nincs az a bíróság ebben az országban, amely ítéletében kimondaná, hogy használjanak egyforma méretű betűket” – vélekedett Haller István. A jelenlegi állás ellenére is Hints Miklós reméli, hogy az illetékesek belátják tévedésüket és előbb-utóbb eltávolítják vagy kétnyelvűsítik az egyébként engedély nélkül kihelyezett egynyelvű feliratot. Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár) 2014. július 2.Egyeseket fáraszt Gáspárik Attila tempójaMindenféle szempontból sikeresnek tartja a 2013/14-es évadot Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója. A magyar és román tagozat összesen húsz bemutatóval rukkolt elő, ami az utóbbi évtizedek csúcsát jelenti. A színházlátogatók száma is szinte egynegyedével nőtt, megközelítve az ötvenezret. A Tompa Miklós Társulat előadásait 34 ezren tekintették meg, a Liviu Rebreanu Társulat produkcióira pedig több mint 15 ezren voltak kíváncsiak. „Úgy érzem, hogy a színház felvette azt a sebességet, amit három évvel ezelőtt terveztünk. Végig hittem abban, hogy a két társulat sokkal többre képes, mint addig, habár a kulturális minisztérium élén történt változások nem szolgálták a színház ügyét. Úgy érzem, a társulat összefogásán, akaratán múlik, hogy sikerül-e megerősíteni azt az előkelő helyet, amit ma a színházunk országos szinten elért, illetve hangsúlyosabban jelen tud-e lenni a nemzetközi színházi porondon” – mondta Gáspárik Attila. A magyar társulat 34 ezres nézőszámát annál is értékesebbnek tartja, mivel „a kolozsvári színházban, amely egyébként nagyon jó színház, a 23 ezernek is örülnek, pedig a várost nagyjából ugyanannyi magyar lakja, mint Marosvásárhelyt”. Az igazgató szerint örvendetes, hogy sikerült megszólítani olyan rétegeket, amelyek eddig egyáltalán vagy alig jártak színházba. A Krónikának nyilatkozó Gáspárik kiemelte, hogy a Tompa Miklós Társulat számos fesztiválmeghívásnak tett eleget, ahonnan a művészek több rangos díjjal tértek haza. Legutóbb a Pécsi Országos Színházi Találkozóról (POSZT) hozták el az év egyik legrangosabb elismerését; az Euripidész nyomán Székely Csaba által írt Alkésztisz kapta a szakmai zsűri különdíját. „Évekkel ezelőtt még csak álmodni sem mert volna a vásárhelyi színház, hogy meghívják a pécsi fesztiválra” – jegyezte meg az igazgató. Kérdésünkre, hogy mit tart fontosabbnak: a fesztiváldíjakat vagy a közönségsikert, az intézményvezető hangsúlyozni kívánta, hogy az erdélyi magyarság Nemzeti Színházaként elsősorban a publikumot igyekeznek kiszolgálni. Gáspárik ugyanakkor elégedetlenségét fejezte ki az erdélyi önkormányzatokkal szemben, amelyek, megítélése szerint kevés hangsúlyt fektetnek arra, hogy a lakosság minőségi színházi produkciókat láthasson. Ezért sem vállal a marosvásárhelyi színház túl gyakran vendégszereplést. Aki menni akar, menjen! Az évad 316 előadása – amelyből a magyar tagozat 183-at játszott, a premierek számában is jócskán meghaladva a román tagozatot – nem szolgált minden színész és műszaki dolgozó örömére. Egyesek úgy vélekednek, a mennyiség a minőség rovására megy, másokat pedig fáraszt az új vezetőség diktálta tempó. Az utóbbi két évben a személyzet egy része távozott, az idén pedig alig néhány hónap leforgása alatt három színművész (László Zsuzsa, Meszesi Oszkár és Kovács Botond) adta be a felmondását. László Zsuzsa tovább játssza meglévő szerepeit, a színház vezetősége pedig nyitott a vele való együttműködésre. Távozásukat kommentálva, Gáspárik annyit mondott, hogy „ha egy hajó felveszi a sebességet, bizonyos alkatrészei lötyögni kezdenek”. Az igazgató értetlenül állt az olyan kifogások előtt, miszerint egyesek túlterheltnek érzik magukat, és arra kérik a társulatvezetőt és a rendezőket, hogy egy ideig „pihentessék őket”. „Hogy egy színésznek szinte naponta kell játszania? Na és, az a szakmája. Az esztergályosnak is fel kellene háborodnia amiatt, hogy naponta be kell mennie a munkahelyére?” – replikázott az intézményvezető. Gáspárik hozzátette, hogy a 90-es években éppen az e fajta gondolkodásmód miatt távozott a vásárhelyi színháztól, visszatérése alkalmával pedig eldöntötte, hogy ezen változtatni fog. „Ha valaki el akar menni, hát menjen! Ez egy szabad ország. Nincs olyan hét, hogy ne jelentkezzék valaki más helyette. És különben is, az erdélyi magyar színjátszásnak is jót tenne egy kis mozgás. Senki mögött nem zárjuk be az ajtót. Amúgy a három év alatt történt három távozás össze sem hasonlítható az elmúlt évtizedekben történt többtucatnyival” – vélekedett a marosvásárhelyi vezérigazgató. A színész ne énekelje rongyosra a torkát Gáspárik szerint jó lenne, ha a színészeket a tapson kívül egyébbel is lehetne ösztönözni. „Nem küldhetem el őket a Balatonra nyaralni, de még Szovátára sem; nem adhatok nekik sem prémiumot, sem tizenharmadik fizetést. Viszont azzal sem értek egyet, hogy hétről hétre, a falunapokon ronggyá énekeljék a torkukat, hiszen nem arra való a nyári vakáció” – szögezte le a direktor. Szerinte egy komolyabb társulatnál fel sem merül, hogy a színész a rádióban híreket olvasson be, vagy a falunapokon konferálást vállaljon, vagy szerepeljen. A társulat fiatalabb tagjai közül néhányan lapunknak elmondták, hogy számukra létkérdés egy-egy falunapon fellépni és ezer lejen aluli fizetésüket kiegészíteni. „A színházban a legkisebb fizetés kezdőknél 1050 lej. Erre sokaknál rátevődik a lakáspótlék, ami körülbelül 700 lej. Aki azt mondja, hogy ezernél kevesebbet keres, az valótlanságot állít. A csíkszeredai önkormányzati színházban a kezdő fizetés 700 lej összesen” – fejtette ki az igazgató. Kérdésünkre, hogy miért tiltotta meg alkalmazottainak a nemrég alakult Spectrum Színházban való fellépést, Gáspárik Attila pontosítani kívánt: mint mondotta, nem ő, de még csak nem is a színház tiltotta meg. „A törvény szerint a vendégszereplést az alkalmazottaknak kérvény formájában az idény elején kell jelezniük. Eddig még senki nem jelezte, hogy abban a társulatban is szeretne játszani” – tette hozzá az igazgató. Gáspárik szerint a Tompa Miklós Társulat tagjainak a Spectrumban játszani olyan volna, mint egy futballistának – aki az ASA-nál kergeti a bőrt – időnként a Cukorgyárnál is játékot vállalni. „Sokaknak ajánlottam a szabadúszást. Úgy azt teszel, amit akarsz. Ha tudod, hogy jó vagy, mondj fel, mert amúgy is szükség lesz rád, a rendezők megkeresnek. Tatai Sándor játszik a színháznál is és a Spectrumnál is. Szabadúszó, és ezzel jól sáfárkodik. Nagy István szerepel itt is, a Gruppen Heccnél is és ősztől a Spectrumnál. Nem alkalmazott, ezért maga dönt a sorsáról. Ha van egy szerződésed, az nemcsak jogokkal, kötelezettségekkel is jár” – fejtette ki véleményét Gáspárik. Kérdésünkre, hogy egyes, régebben sokat játszó, ma már nyugdíjas színészt miért mellőz az új vezetőség, Gáspárik Farkas Ibolya, Makra Lajos, Biluska Annamária és Balázs Éva példáját hozta fel, akik a legutóbbi idényben is vagy kaptak egy-egy új szerepet, vagy a régebbieket játsszák. A hiányzókról, Mózes Erzsébetről és Kárp Györgyről elmondta, hogy az előbbi elzárkózott az együttműködés lehetőségétől, utóbbit pedig egyetlen rendező sem kereste meg. „Ha lesz egy szereplőválogatás, Kárp is jelentkezhet, mint bárki más, a régi szerepét most is játssza. A nyugdíjas rendezők, mint Kovács Levente és Kincses Elemér is rendeztek az elmúlt években, előadásaikat most is játsszuk. A kerek évfordulós kollegákról folyamatosan megemlékezünk” – fűzte hozzá. Mulţi ani trăiască! a Figaróban Az eredményesnek tartott évad dacára a kedélyeket nem csupán a gyenge javadalmazási rendszer, illetve a túl sokat játszani vagy szinte egyáltalán nem játszani típusú helyzetek borzolják. Bizonyos körökben meghökkentést váltott ki a vezérigazgató 49. születésnapjának nyilvános megünneplése. Keresztes Attila társulatvezető javaslatára a Figaro című előadást váratlanul félbeszakították, és a színpadon maradt Gáspárik Attilát – a színházi életben teljesen rendhagyó módon – az Éljen sokáig! és a Mulţi ani trăiască! dalokkal köszöntötték. A Székelyhon.ro portálon egy néző, Kiss Pál meg is jegyezte, hogy mindezt a kommunista diktátorokra és főként Ceauşescura emlékeztető „spontán” jelenetnek tartja. A fórumozó szerint a baráti gesztusnak álcázott talpnyalás túllépte a gusztustalanság határát. „Nem azért váltottam bérletet a színházba, hogy az 1989 előtti korszakot idézzék fel bennem!” – írta a néző. Az érintettek közül valaki tisztázni kívánta a színpadon felsorakozó művészek számára is furcsa helyzetet, megjegyezve, hogy őket kötelezték az igazgató felköszöntésére. A névtelen hozzászólásra reagálva a magyar tagozat színésze, Henn János cáfolta, hogy valaki is kötelezte volna őt valamire. „Nem az én ötletem volt, hogy megünnepeltessem magam, ezzel Keresztes Attila társulatvezető akart meglepetést szerezni. Névtelenségbe burkolózó kommentelők megpróbálták ezt falsul beállítani, de velük nem vitázok” – magyarázta lapunknak Gáspárik Attila. Megkeresésünkre a társulat egyik tagja, Csíki Hajnal kedden a névtelenül kommentelő kollégájának adott igazat. „Tényleg köteleztek bennünket az igazgató nyilvános felköszöntésére, legtöbbünk nem jókedvéből tette. Kár, hogy a kollégák, akiket felháborított Keresztes utasítása, nyilvánosan nem adtak hangot nemtetszésüknek, pedig az öltözőben, a folyosón és a büfében napokig ez volt a téma. Őket is megértem, mindenki félti az állását” – nyilatkozta a színésznő. Csíkit az is bántja, hogy egyetlen színészként a napokban az igazgató és a társulatvezető magához hívatta, és azt próbálták vele megértetni, hogy senki nem kötelezte a két társulat tagjait Gáspárik nyilvános ünneplésére. A délután folyamán Csíki Hajnal a rendelkezésünkre bocsátott egy hangfelvételt, melyben Keresztes Attila úgy fogalmaz a születésnapi köszöntésről, hogy „nem volt kötelező, de opcionális sem”. Szucher Ervin, Krónika (Kolozsvár) 2014. július 4.Gáspárik Attila is hozzászólt az erdélyi besúgóvitáhozA Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója is hozzászólt az erdélyi magyar besúgóvitához. Gáspárik Attila írását az alábbiakban közöljük. Demény kapcsán „Jó szú, rossz szú, életünk nem hosszú, Mégis minden bántalomért elmarad a bosszú.” Király László Dicséretes, hogy a kolozsvári színház a jó előadásai mellett közéleti vitákat, háttérbeszélgetéseket is kezdeményez. Remek ötlet volt pár hete a Tompa Gábor rendezte Leonida Gem Session előadás végi beszélgetés a több mint két évtizede letűnt diktatúra lehallgatásairól, besúgási technikáiról. Az eseményről nem tudok beszámolni, mert nem voltam jelen. Tudom, hogy sokan felkapták a fejüket, hogy mit akar ezzel a témával, pláne ilyen módon egy színház. A válasz egyszerű: ha a tudomány, a politika, a média nem kezdeményez, nagyon helyes, hogy a teátrum viszi nyilvánosság elé azt, amiről nap mint nap szót ejtünk magánbeszélgetéseken, kocsmaasztaloknál, internetes fórumokon. A téma fontosságát jelzi, hogy Demény Péter kiváló esszéjére Kántor Lajos, majd Jancsó Miklós is írásban reagált. Magam is jeleztem a maszol.ro-n nemrég, hogy a témával foglalkozni kellene, mert az idő ebben az esetben nem fogja begyógyítani a régi sebeket. A tanúk kihalásával, lehet, hogy hamis következtetésekre fog jutni az utókor. Demény esszéjével, nem lehet, nem szabad vitatkozni. A vélemény szabad. Félek, hogy az unokák még durvábban fognak minősíteni, ha nem segítünk nekik eligazodni. Talán csak annyit fűznék hozzá Péter gondolataihoz, hogy az „apáink” nem szolidaritásból zárnak össze, hanem a kudarcélményeikből. Lassan-lassan rájöttek, hogy hiába volt a betagolódás, a kompromisszum, fölösleges volt a gerinces kirekesztődés, az utókor nem értékeli az akkori alkotásokat… Némán szemléljük, ahogy kitüntetik egymást, s azt hiszik, hogy mi nem tudjuk, amit ők titkolnak. A salieris állapot meg összehozza az embereket. Ami a témát illeti, hát, hogyan is mondjam: először is elkelne a történész a háznál. Az jó, hogy mindenki mindenbe belenéz, de a személyes érintettektől nem várható el az analitikus elemzés. Lassan két éve járok kutatni a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Tanács (CNSAS) archívumába. Úgy voltam vele, mint az Amerikába látogató, kezdő turista. Első alkalom után elhatároztam, hogy írok egy többkötetes sorozatot, fél év múlva már egy jó erős tanulmányban gondolkoztam, majd egy év után elkezdem írni egy esszét. Ma? Minden dolognak oly sok színe van, Hogy aki mindazt végigészleli, Kevesbet tud, mint első pillanatra, S határozatra jőni rá nem ér. A tett halála az okoskodás. Madách Szem elől tévesztjük, hogy minden rendszernek, légyen az demokratikus, vagy diktatórikus (s közöttük valamennyi színárnyalat) van titkos rendőrsége. Ezek a szervek pedig alapos hangsúlyt fektetnek a saját maguk védelmére. Negyedszázaddal a rendszerváltás után sem tudott senki érdemben megszólítani valakit azok közül, akik a szekut irányították, vezették, legalább helyi szinten. Az nem elég, hogy valaki onnan kapta a fizetését, és mai napig tartó perek zajlanak annak bizonyítására, hogy politikai rendőrségként működtek. Továbbá azt sem szabad elfelejteni, hogy a Párt, a Román Munkás-, később Kommunista Párt védelmét szolgálta a szervezet. Az lehet, hogy párttagként lehallgattak, de az engedélyt a lehallgatásra mindenekelőtt a Pártnak kellett megadnia. Az írószövetség, a színház, a téesz, a gyár, az iskola stb. párttitkára például mindig tudta, kit, miért és hogyan hallgattak le. A lehallgatás eredményei is visszakerültek a párthoz. Az csak a nyolcvanas évek végén történik meg, hogy a szeku a párt fölé helyezi magát. Összegezve, a kapcsolat remekül működött. A fentiekkel csak azt akartam jelezni, hogy a besúgó, kollaboráns, informátor stb. szintig nagyon sok réteg volt. A témát komolyan veendő először a felső szálakat kell kibogozni. A kommunista párt dokumentumai meg elérhetőek. A városi, megyei levéltárak kutathatóak. Ott vannak a nevek, a felszólalások, a jelentések. „Apáink” hajlamosak azt mondogatni, hogy a kettősbeszéd folyamatosan működött, vagyis egyet mondtunk gyűléseken és mást a való életben. Igen ám, de erre (is) volt a szeku, hogy ezt ellenőrizze. A múlt feltárásának mai fázisában bizton állíthatjuk, hogy vezetői székben ellenálló nem ült. Voltak, akik idővel megsértődtek, és a Székely János-i megszavazni, hogy pofázhass, pofázni/ Hogy megszavazhasd állapotban folytatták. Voltak, persze, akik belehaltak. Jut eszembe, milyen cinikus dolog ma Szilágyi Domokos és Lászlóffy Aladár szekuritátés együttműködését közös nevezőre hozni. Az egyik belehalt, a másik átvette a Kossuth-díjat és hallgatott élete végéig… Számomra a legérthetetlenebb az a csend, ami a ma élő volt együttműködőket körülveszi, legalábbis ami besúgói (jobb híján használom e szót) múltjukat illeti. A keresztényi tanítás egyik legcsodálatosabb eleme a megbocsátás. Áthatja ez még az ateistákat is. De nem, inkább a szánalmas perek, a joghézagoknak köszönhető felmentések, mint a megtért fiú esete. Lelkük rajta. A mű marad, besúgással vagy anélkül. Ami bizonyos, hogy el kellene kezdeni a múlt feltárását és kibeszélését. Nyilvánosan, tudományosan és szubjektíven. Jó lenne a jelenben elkerülni azt, hogy díszpolgárok, életműdíjasak stb. legyenek olyanok, akik évtizedeken keresztül úgy jelentettek, hogy ezzel negatívan befolyásolták pályatársaik életét, karrierjét. Kevés biztos dolgot tudunk a volt titkosrendőrség működéséről. A Szekuritáté igen kaotikusan dolgozott. Távol állt a szervezettől egy németes, pontos ügyvezetés. Nincs egy nagy füzet, ahol leírták volna, hogy X, Y besúgó, kollaboráns vagy informátor… a többi kifejezésnek pl. Sursă de încredere, persoană operativă még magyar nyelvű megfelelője sincs. A jelenlegi törvények szinte alkalmatlanok arra, hogy hitelt érdemlően valakiről ki lehessen mondani, hogy besúgó, spicli, vagy más „bedolgozója” lett volna a Szekuritáténak. A törvénykezés annyi kiskaput, többféle értelmezést hagy, hogy egy közepes ügyvéd ártatlannak hozhat ki szinte bárkit. A pár éve létrehozott CNSAS igen mostoha körülmények között működik, a mai napig sem kapta meg teljes egészében a volt szekuritátés anyagokat. Többszörösen összetört tükörcserepekből, lehet, sok munkával, tudással és nem utolsó sorban szakmai alázattal összerakni a múlt egy részét. A cél nem az kellene legyen, hogy megőszült, vagy éppen már elhunyt embereket pellengérre állítsunk, mert egy baráti beszélgetés alkalmával, vagy dühében, esetleg éppen részegen azt mondott ki, amit nem is gondolt komolyan. A múltat kellene egy másik szögből is megértenünk, kiegészítenünk azt, amiről azt hisszük most, hogy tudjuk. Miért is? Hogy megértsük a jelent és próbáljuk meg elkerülni a jövőben apáink hibáit. Jöjjön egy kis példa egy 1978 november 21-i háttéranyagból: „Prin….să alimentăm disensiunile, literare (cu implicatii specifice) dinte Suto A si Panek Z inclusiv dintre aderentii lor,in ideea largirii acestora si determinarea de a se demasca reciproc, pănă la cele mai înalte foruri.” Fordítás: "…-n keresztül tápláljuk az ellentéteket Sütő András és Panek Zoltán, illetves híveik között. Előidézendő a kölcsönös leleplezés egészen a legmagasabb fórumokig. Oprea Florin alezredes.” Számomra egyértelmű, hogy ez a szöveg arról is szól, hogy a szekunak fontos volt (?) Kolozsvár és Marosvásárhely közötti magyar-magyar feszültséget az irodalmi berkekben fenntartani, sőt táplálni. Lehet, hogy ez a folyamat, mármint az ellentétek szítása, más eszközökkel, de zajlik ma is, Székelyföld és Partium, Csík és Udvarhely, különböző politikai formák, népiesek és urbánusok, rockosok és népzenészek stb. között? Jó lenne a végére járni. Végül, nehogy valaki azt higgye, hogy ez a „tisztázás” ebben az országban csak az erdélyi magyarokból hiányzik. Korántsem. Az elmúlt lassan-lassan negyed évszázados múltunkban nem emlékszem arra, hogy valamelyik romániai párt, a választási kampányban, a politikai titkos rendőrség bűneinek a felmérésével próbált volna szavazatokat szerezni. Nincs rá igény sem a választók, sem a választottak részéről. és már ez is nagyon sokatmondó. Mit tehetünk tehát? El kellene kezdeni az oral history módszereivel összegyűjteni a történeteket, a politikusokat meggyőzni, hogy a kutatásra több pénzt és gazdasági hátteret biztosítsanak… mert ahogy azt tudjuk József Attilától: a múltat be kell vallani. Gáspárik Attila, maszol.ro 2014. július 5.Évad végi összegzés a Marosvásárhelyi Nemzeti SzínházbanEbben az évadban 316 előadása volt a két társulatnak és több mint negyvenkilencezer nézője, ami 24 százalékkal több mint az előző évadban. 20 bemutatóra került sor, és tizenegy vendégelőadásnak adott otthont a színház. Az alábbiakban néhány nyilatkozattal tekintünk vissza a 2013/2014-es évadra. Gáspárik Attila vezérigazgató: „Úgy érzem, hogy a színház felvette azt a sebességet, amit három évvel ezelőtt terveztünk. Végig hittem abban, hogy a Tompa Miklós és a Liviu Rebreanu Társulat sokkal többre képes, mint ahol volt, habár a Kulturális Minisztérium élén történt változások nem szolgálták a színház ügyét. Úgy érzem a társulat összefogásán, akaratán múlik, hogy sikerüljön megerősíteni azt az előkelő helyet, amit ma a színházunk országos szinten elért, illetve hangsúlyosabban jelen lenni a nemzetközi színházi porondon” – mondta el a Nemzeti Színház vezérigazgatója. Beszámolójában elégedetlenségét fejezte ki az erdélyi önkormányzatokkal szemben, amelyek megítélése szerint, kevés hangsúlyt fektetnek arra, hogy a lakosság minőségi színházi produkciókat láthasson. A Liviu Rebreanu Társulatnak ebben az évben nyolc premiere volt és 133 előadást tartottak, amelyet több mint 15 ezer néző látott. Ehhez adódik még közel háromezer néző, akik kiszállásokon, fesztiválokon nézhették meg a társulat előadásait. Alina Nelega szerint: „Közel három év elteltével a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház román társulatának sorsában irányváltásról beszélhetünk. A határozott kanyar, mely a mai valósághoz és az európai értékekhez csatlakozó színház felé irányul, egy lépést jelent nagyobb léptékű, a román és nemzetközi színházi jelenség érték-áramlatába illeszkedő projektek tervezése felé. Ám mindebből semmi nem volt lehetséges a társulat színészeinek meghatározó hozzájárulása nélkül, mely társulatról büszkén állítom, hogy valóban értékes, nyitott, lelkes, örömmel dolgozó művészekből áll. Nyilvánosan is gratulálok nekik komoly munkájukhoz, és együtt készítünk a közönségünknek még izgalmasabb művészi projekteket a következő évadra” – zárta értékelőjét a román társulat művészeti vezetője. A Tompa Miklós Társulat Marosvásárhelyen összesen 183 előadást tartott, amit több mint harminckétezren láttak. Ebben az évadban 12 bemutató előadást tartottak, ebből négyet a nagyteremben, hetet a kisteremben és egyet az underground teremben láthatott a közönség. Keresztes Attila, a Tompa Miklós Társulat művészeti vezetője szerint az elmúlt évad beváltotta azokat az elvárásokat, amiket célul fogalmazott meg. „Elindultunk azon az úton, aminek a végén bizonyosság megérkezni. Csodálatos elégtétel, hogy ez a csapat, akik csináljuk és akikkel csináljuk nekem való közösség” – értékelte Keresztes Attila. A nagyteremben először Varró Dániel – Presser Gábor Túl a Maszat-hegyen című zenés kalandjátékát mutatták be Keresztes Attila rendezésében, 2013. októberében. Ezt követte novemberben az Alekszandr Szuhovo-Kobilin Tarelkin halála című tragikomédia, Tufan Imamutdinov rendezésében. Szilveszteri előadásként került repertoárra Székely Csaba Hogyne, drágám! című zenés vígjátékának ősbemutatója, Sebestyén Aba rendezésében. A nagytermi bemutatók sorát áprilisban Pierre Beaumarchais Figarója zárta, Keresztes Attila rendezésében. A Tompa Miklós Társulat a kisteremben Páskándi Géza Kalauz nélkül című drámájának felolvasószínházi előadásával emlékezett a szerző születésének 80 éves évfordulójára a Magyar Dráma Napján. Rendező: Gáspárik Attila. Októberben került sor az Euripidész nyomán Székely Csaba által írt Alkésztisz bemutatójára Sorin Militaru rendezésében. Kemény János születésének 110. évfordulójára, a 100 éves Kultúrpalota rendezvénysorozat keretén belül került sor a Kemény János Mester című színművének ősbemutatójára László Csaba rendezésében. Ezt követte a Szilágyi Domokos verseiből készült pódiumműsor Kényszerleszállás címmel, Gáspárik Attila előadásában. Februárban Alekszandr Nyikolajevics Osztrovszkij: Erdő című drámáját vitte színre Harsányi Zsolt. Improvizációkból született az Ördög próbája című előadás, amelyet Radu Afrim rendezett, majd márciusban került sor Szabó Magda – Bereményi Géza Az ajtó című premierjére Kincses Elemér rendezésében. Az előadással a színház Farkas Ibolya színművész 75. születésnapját és színészi pályájának 55. évét ünnepelte. A kistermi előadások sorát a szintén improvizációkból készült TwiLike-Lájkonyat, vámpírjáték, vagy amit akartok bemutatója zárta Balogh Attila rendezésében Az évad repertoárját az elmúlt évadokból áthozott előadások tették változatosabbá. Az évad során látható volt Dorota Maslowska Két lengyelül beszélő szegény román című színműve, Carl Orff Carmina buranája táncszínházi előadás formájában, Makszim Gorkij: Mélyben (Éjjeli menedékhely) színműve, I.L. Caragiale Megtorlás című drámája, a Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának közös produkciói, Székely Csaba drámái, a Bányavirág és a Bányavakság, Shakespeare A makrancos hölgy, avagy a hárpia megzabolázása, Háy János A Gézagyerek istendrámája, valamint Medgyessy Éva Rekviem egy hazáért monodrámája. Számos vendégelőadás is tarkította az évadot. A Katowice-i Teatr Śląski Witold Gombrowicz Yvonne, burgundi hercegnő előadását mutatta be Marosvásárhelyen Keresztes Attila rendezésében. Vendégszerepelt Bogdán Zsolt a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművésze, az Ady Endre előadóestet májusban láthatta a helyi közönség. Bérletes vendégelőadásként a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház J.B.P. Moliere A fösvény és Tadeusz Słobodzianek Ilja próféta című előadásai vendégszerepeltek Bocsárdi László rendezésében. Az évadot pedig a Kolozsvári Magyar Opera Trubadúr című operája zárta. A Tompa Miklós Társulat számos fesztiválmeghívásnak tett eleget, ahonnan a művészek több rangos díjjal tértek haza. Az évad elején, októberben a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata és a Yorick Stúdió közös produkciója Székely Csaba Bányavakság című előadásával vett részt a dráMA kortárs színházi találkozón Székelyudvarhelyen. Ezt követte a gyergyószentmiklósi – Nemzetiségi Színházi Kollokvium, ahol a Bányavakság mellett a Bányavirág előadással is szerepelt a társulat. Szintén a Bányavakságot mutatták be a bukaresti Országos Színházi Fesztivál (FNT) – keretén belül. November végén rendkívüli meghívást kapott a lengyelországi katowicei színháztól a társulat, ahol Makszim Gorkij Mélyben (Éjjeli menedékhely) című előadását mutatta be Keresztes Attila rendezésében. A színház eleget tett a Thália Színház meghívásának is, a Humorfesztivál kiegészítő rendezvényeként mutatták be Budapesten Alekszandr Szuhovo-Kobilin Tarelkin halála című előadását. Májusban Miskolcon vendégszerepelt a társulat Makszim Gorkij Mélyben (Éjjeli menedékhely) és Székely Csaba Bányavakság előadásaival, amelyet az aradi Nemzetközi Új Színház Fesztivál követett, ahol az Az ördög próbáját mutatták be. Az Atelier Nemzetközi Színházi Fesztiválon, Sepsiszentgyörgyön B. Fülöp Erzsébet a legjobb női főszereplő díját és Galló Ernő a legjobb férfi mellékszereplő díját kapta az Ördög próbájában nyújtott alakításukért. Az fesztiválon egyébként a Tompa Miklós Társulat előadása volt az egyetlen magyar nyelvű beválogatott előadás. A Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) programjában a Tízen a filmért (10 PENTRU FILM) programjába Berekméri Katalin, a társulat színművésze kapott meghívást. Júniusban a Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT) hozta el az év egyik legrangosabb elismerését. Az Euripidész nyomán Székely Csaba által írt Alkésztisz nyerte a szakmai zsűri különdíját. Temesváron a Európai Előadóművészeti Fesztivál – Román Dráma Fesztivál (FDR)-on a Bányavakság szerepelt, a fesztiválszezont pedig a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja XXVI. zárta, ahol a társulat két előadását is beválogatták a versenyprogramba: Székely Csaba Hogyne drágám és – Euripidész nyomán Székely Csaba írta Alkésztisz című előadásokat. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színházi az előadásokon kívül is sűrű évadot tud maga mögött. A város legnagyobb kulturális intézményeként számos kulturális rendezvénynek volt szervezője, kezdeményezője és partnere. Ebben az évadban sikerült Marosvásárhelyre hozni az UNITER gálát, a romániai színházi szakma legrangosabb seregszemléjét, amelynek társszervezője volt a Nemzeti Színház. A gálán a legjobb román dráma díjával díjazták Alina Nelegát, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Liviu Rebreanu Társulat művészeti vezetőjét, kortárs drámaírót. A Dugóban (În Trafic) című dráma ősbemutatójára június végén került sor. Novemberben ismét helyet adott és partnere volt a színház a 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárnak, amelynek keretében többek közt a Kaláka együttes is koncertet adott. Áprilisban a Szomszéd néni Produkciós Iroda, Badár Sándor, Badár Tamás- Humorfeszt Gála rendezvényének volt partnere a Nemzeti. Az évfordulók, világnapok alkalmával is számos rendezvényt kezdeményezett a Nemzeti Színház. Vásárhelyi filmszínészeknek állított emléket az 21. Alter-Native rövidfilmfesztivál első napján, a Kultúrpalota galériájában megnyitott Lohinszky Loránd & Ion Fiscuteanu elnevezésű fotókiállítás. A 100 éves Kultúrpalota ünnepi rendezvénysorozatához a színház kultúrpalotabeli éveiről készült fotókiállítással csatlakozott 2013. december 3-án. Karácsonyhoz közeledve a színház a kicsikre is gondolt: míg a Tompa Miklós társulat színészei december 24-én délután angyalváró játszóházzal szórakoztatták az óvodás és kisiskolás korú gyermeket, a Liviu Rebreanu Társulat hátrányos helyzetű gyermekeknek szervezett ajándékgyűjtést, mely ajándékokat az Ír mese című előadás után osztottak ki az ifjú közönségnek. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház a román illetve magyar kultúra napjainak (január 15. és január 22.) alkalmából társszervezőként vett részt a Zanza Kávézóban megszervezett Olvass fel Marosvásárhelyért! / Citeşte-le târgumureşenilor! elnevezésű ikerrendezvényen. A színház bekapcsolódott az országos szintű Iskola másként című alternatív oktatási programba is, melynek keretén belül egy héten keresztül több mint 450 diákot látott vendégül színházi előadásokra és kulisszajárásra. 2014. árpilis 23-án a Látó Szépirodalmi Folyóirattal közösen ünnepelte William Shakespeare születésének 450. évfordulóját. A Látó ünnepi lapszámának bemutatását követően a Tompa Miklós Társulat színészei olvastak fel Shakespeare-ből ihletett kortárs szonetteket, ezenkívül Shakespeare-előadások vetítésére és fotókiállításra is sor került az eseménynek otthon adó G. Caféban. Idén a Nemzeti első ízben vett részt a Maros Megyei Múzeum által szervezett Múzeumok éjszakája elnevezésű programsorozatban. A színház előcsarnokában berendezett Színházi Kávézóban a színház vezérigazgatója, Gáspárik Attila Legendák és valóság. 60 év színészképzés Marosvásárhelyen című színháztörténeti előadást tartott, az emeleti előcsarnok Marx József emlékkiállításnak adott helyet, melyet a 100 éve született marosvásárhelyi fotóművész tiszteletére hozott létre a Marx József Fotóklub. A több mint 500 látogató nyeremények fejében felmérhette a színház történetére vonatkozó ismereteit, megtekinthette régi előadások felvételeit illetve színházi jelmezeket próbálhattak fel. Idén alakult meg a színházkutató központ a Nemzeti Színház keretén belül. A színházalapítástól kezdve napjainkig terjedő gyűjtemény nagy részét már digitalizálták és kivonatokat jelentettek meg a Nemzeti Színház honlapján: www.nemzetiszinhaz.ro. A színházi örökség megvédése és ápolása mellett a színházkutató központ emléknapok, kiállítások és konferenciák szervezését is célul tűzte ki, továbbá azoknak a diákoknak, doktorandusoknak kívánja elősegíteni a munkáját, akik szakdolgozatukat a marosvásárhelyi színházművészetről írják. Az évadzárón Gáspárik Attila az erdélyi színjátszás kapcsán mondta el: „Örömmel tölt el, hogy Erdélyben a színházművészetnek sikerült újrafogalmaznia magát, úgy Kolozsváron, mint Sepsiszentgyörgyön vagy Temesváron” – zárta az értékelőt a vezérigazgató. 2014. július 12.Vajdahunyadi városnapokMagyar történelem románoknak Idén is Hunyadi János híres nándorfehérvári győzelem emlékét idézve, július 13. és 20. között rendezik meg a vajdahunyadi városnapokat. Akárcsak tavaly, az önkormányzat által szervezett ünnepségsorozatban magyar vonatkozású eseményre kerül sor. Tavaly Nagy István-Gáspárik Attila kabaré előadása örvendett nagy közönségsikernek, idén viszont a magyarság történelme című könyv bemutatójára kerül sor. A vasárnap este hét órakor kezdődő városi felvonulással kezdődnek a városnapok, amikor a középkori öltözék parádéjára kerül sor. Hétfőn délután 5 órától a művészeti galériában mutatják be a magyarok történelme című, román nyelvű könyvet. A kötet 4 magyar és egy román történész közös munkájaként született, melyben Páll Szabo Ferenc koordinálása alatt Wellman László, Pocsai Sándor, Varadi Éva és Ciprian Rad a megszokott román mítoszoktól eltérő magyar történelmet mutatnak be a román olvasóközönségnek. Néhány kényesebb ügynél mindkét – magyar és román – álláspontot ismertetik, hogy a románság a történelem más megközelítését is megismerhesse. A könyvbemutató után hétfő este 7 órától szabadtéri vígjátékra kerül sor a színház előtti téren. Kedden este 7 órától gyermekelőadás lesz az Ifjúsági parkban, szerdán pedig reggeltől estig sportvetélkedők zajlanak számos helyszínen (uszoda, stadion, sportcsarnok). Csütörtökön este fél nyolctól újabb színházi előadásra kerül sor, pénteken pedig egész nap ingyenes belépést biztosítanak a vajdahunyadi vár látogatóinak, ahol délelőtt 10 órától lovagi bemutatóra is sor kerül. Délután 6 órától klasszikus zenei koncert szerepel a programban, este pedig az Opera Nights fesztivál keretében az operabálra, szintén a várkastélyban. Szombaton a Michael Klein nevét viselő stadionban nemzetközi kutyakiállításra kerül sor, a város főterén, pedig hat órától zene- és táncelőadások lesznek. Vasárnap este a szabadtéri színpadon fellépő tánc- és könnyűzene-együttesek koncertjeivel zárulnak az idei városnapok. Chirmiciu András, Nyugati Jelen (Arad) 2014. július 17.Színház, színész...A Krónika július 2-ai számában Egyeseket fáraszt Gáspárik tempója címmel cikkeztünk a Gáspárik Attila vezérigazgató irányította Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata frissen zárult évadának mérlegéről, a magyar tagozaton belüli nézeteltérésekről. Az alábbiakban közöljük a társulatnál felmondott László Zsuzsa színésznőnek az üggyel kapcsolatos, szerkesztőségünkhöz eljuttatott írását. „A színész minden művészek között a legősibb, legkezdetlegesebb módon hosszabítja meg gyermekkorát. Tovább játszik. Fegyvere a költők szavai, eszméi, vértje a hit, pajzsa a szeretet, hangja a rend és a remény. Nem sérthetetlen. Tehát teljesen védtelen.’’ (Latinovits Zoltán) Színész vagyok. Hogy több mint két évtized a pályán sok vagy kevés, nem tudom még megítélni. Minden valamihez képest az, ami és mindenki valamilyen rendszerben, összefüggésekben önmaga. Több mint két évtized: számottevő siker, kudarc, öröm, kétségbeesés, útkeresés, kíváncsiság, kitárulkozás és rejtőzködés, elbotlás és újrakezdés. Nagy találkozások és feledhető történetek. Csalódások, elhomályosulás, kitisztulás, meglepetések, halálfélelemig elmenő szorongás és önfeledt szárnyalás. Elbizonytalanodás, aztán egy néző, aki megállít az utcán, hogy megköszönjön egy színházi élményt. Kétségek, amiket egy pillanatra ugyan, de eltörölnek a tapsnál elkapott tekintetek. Hivatás, szakma, életforma, áldozatok, lemondások és átkozottul sok munka. Állandó változás. Színház: épület, falakkal. A falak közt emberek, sokfélék, szépek és csúnyák, jók és rosszak, ördögiek és angyaliak, változóak, kaméleonok. Valamilyen rendszerben és összefüggésekben önmaguk. Végzik a dolguk. Legjobb szándékuk és tudásuk szerint. Színház: intézmény. Vezetőkkel. Színesek, változóak, valamilyen rendszerben, összefüggésekben önmaguk. Végzik a dolguk a legjobb szándékuk és tudásuk szerint. Tettem én is, végeztem a dolgom legjobb szándékom és tudásom szerint. Két évtizeden át ugyanazon épület falai között, egy intézményben. Mígnem elkezdtem azt érezni, hogy nem vagyok a helyemen. Ha minden és mindenki valamilyen rendszerben és mások függvényében az, ami, önmaga, akkor itt most valami hibádzik. Kiléptem ebből a rendszerből. Nehezen, gyötrelmesen, de lezártam valamit, és mire a végére jutottam, megbékéltem a hátrahagyott történet szereplőivel és magammal. Pályatársam, régi kedves kollégám, volt igazgatóm, aki szintén valamilyen rendszerben és függvényekben önmaga, a minap egy sebesen haladó hajó meglöttyent alkatrészeként említett. Igazán nem is értettem, rosszul is esett fél percig. Aztán elkezdtem tovább tervezni a napomat. Újrakezdés. Semmi sem állandó. Minden és mindenki valamilyen rendszerben és összefüggésekben az, ami, önmaga. Őszintén kívánok minden pályatársamnak erőt, kitartást, sok sikert és kudarcokat is, mert erősebbé tesznek, egészséget és lelki békét. Természetesen magamnak is. László Zsuzsa, Krónika (Kolozsvár) 2014. augusztus 29.Harcolnak a kultúráért MarosvásárhelyenNehéz periódusban kezdi az új évadát a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház. Nem divat már sem a kultúra, sem a színház, és bár országszerte az elmúlt évben harminc százalékkal kevesebb színházjegyet adtak el, a marosvásárhelyi teátrumnál még növekednek a mutatók. „A kulturális barométer szerint Románia lakosságának 73 százaléka az elmúlt évben nem volt moziban egyáltalán, 88 százalékuk meg semmilyen színházi rendezvényen nem vett részt. Ezen belül az eladott színházjegyek száma harminc százalékkal csökkent egy év alatt. Láthatjuk, a színházak kiürültek, a mozik kiürültek, a kultúrafogyasztás egyéni, otthoni, számítógép előtti elfoglaltság lett. Mi pedig ebben a környezetben próbálunk új fogyasztói stratégiát kidolgozni, mert hisszük, hogy kultúra nélkül lehet élni, de nem érdemes” – fogalmazott az évadnyitó sajtótájékoztatón a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója, Gáspárik Attila. Hozzátette: míg országos szinten harminc százalékkal csökkent a színházlátogatók száma, a marosvásárhelyi teátrum össznézőszáma ugyanennyivel növekedett, majdnem hatvanezer nézője volt az elmúlt évadban az intézménynek, ebből kétharmad a magyar társulat előadásait látogatta meg. Az igazgató szerint akiket nem sikerült továbbra sem megszólítaniuk, azok az egyetemisták, bár sok egyetemistával rendelkezik a megyeközpont, igen nehéz őket színházba csalogatni. A nézőszám-növekedést szeretnék elérni a következő évadban is, éppen ezért már el is indították a magyar és román társulat évadismertető és bérletkampányát. Hétvégén például a Promenada Mallban ismertették az évadterveket, amelyekről a Tompa Miklós Társulat művészeti vezetője, Keresztes Attila is beszélt. A művészeti vezető szerint a város jól reagál arra a művészi programra, amit elkezdtek két évvel ezelőtt, így idén is hasonlóképpen folytatják. „Az ember és hatalom viszonyát boncolgatja számos évadban szereplő előadásunk, mint például a Szeget szeggel, a Tartuffe, de a Pál utcai fiúk vagy a Mágnás Miska is” – mutatott rá Keresztes. A művészeti vezető hozzátette: nem csak arra figyeltek az évad összeállításakor, hogy műfajilag széles skálán mozogjanak – hiszen a szatíra, az operett, vígopera is szerepel a komoly színművek mellett a tervezett felhozatalban –, de arra is, hogy a legjobb alkotókat hívják meg. Így rendez a magyar társulatnál a lengyel Tadeusz Bradecki, az orosz Tufan Imamutdinov vagy épp Radu Afrim, aki jelenleg az ország egyik legelismertebb rendezője. Amint arról korábban már beszámoltunk, a Tompa Miklós Társulat is átalakult az utóbbi időben, négy színész vett búcsút a társulattól László Zsuzsa, Csíki Hajnal, Kovács Botond és Meszesi Oszkár személyében. Helyettük négy másik színész érkezik: Simon Boglárka, Kis Bora, Csíki Szabolcs és Varga Balázs. Szász Cs. Emese, Krónika (Kolozsvár) 2014. szeptember 4.Bocsárdi László folytathatja (Tamási Áron Színház)A fiatal rendezőket szeretné helyzetbe hozni, az eddiginél még inkább a fiatalok felé fordulna, és folytatná a sikeresnek mutatkozó sajátos formanyelvet – ezek a tervek és Bocsárdi László eddigi színházigazgatói, rendezői eredményei győzték meg a sepsiszentgyörgyi önkormányzatot és a versenyvizsgát lebonyolító bizottságot, hogy a tegnapi meghallgatás után újabb négy évre megbízza az UNITER- és Jászai Mari-díjas Bocsárdit a Tamási Áron Színház igazgatásával. Az évi költségvetés és a szakmai elvárás ismert, tudjuk, hogy Bocsárdi László mire képes, nincs akadálya annak, hogy a következő mandátum alatt is ő irányítsa a Tamási Áron Színházat – mondta lapunk érdeklődésére Sztakics Éva alpolgármester, aki Gáspárik Attilával, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatójával és Balázs Attilával, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház igazgatójával hármasban alkotta azt a bizottságot, amely tegnap meghallgatta az igazgatói tisztségre egyedül jelentkező Bocsárdi Lászlót. A tervezett költségvetés szerint a sepsiszentgyörgyi színház a következő négy esztendőben évi 3,4 millió lejt kap az önkormányzattól, a kiadások egy részét saját bevételeiből pótolja. Az összeg nem tartalmazza a jövő évi Reflex Színházi Fesztivál költségeit, azt más forrásokból teremtik elő. Sztakics Éva elmondta, a színházterem felújítása is a tervek között szerepel, addig ellenben, amíg nem biztos, hogy az intézmény a helyén marad, és nem dől el a szakszervezetek művelődési házának sorsa – ahol egy korszerű színházat lehetne kialakítani –, nem érdemes ilyen nagy összegű befektetésnek nekikezdeni. Az alpolgármester szerint a bábszínház ügyében is lépni kellene, mert a Tamási Áron Színház bábtagozataként működő, kis létszámú társulat az egész megyét kiszolgálja, nem csak a megyeközpontot, így finanszírozását sem a városnak kellene megoldania. Jelenleg az intézmény három társulatot tömörít, a Tamási Áron Színházét, az M Stúdióét és a Cimborák Bábszínházét, ami nemcsak anyagi vonatkozásban, de a meglévő infrastruktúrát tekintve is nehezíti mindannyiuk munkáját. A következő négy esztendőben ezekkel a kihívásokkal is szembe kell néznie Bocsárdi Lászlónak, aki 1995 óta főrendezője és művészeti vezetője, 2005 óta pedig igazgatója a sepsiszentgyörgyi színháznak, és akinek menedzseri elképzeléseit tegnap hallgatta meg a vizsgáztatóbizottság. Fekete Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. szeptember 20.Szeptember 21. – a magyar dráma napjaÉvről évre mind több rendezvény köszönti a magyar dráma napját. Mindenütt, ahol magyarok élnek, szeptember 21-én a szokásosnál is jobban megpezsdül a színházi élet, és valamilyen formában megemlékeznek Madách Imre drámai költeménye, Az ember tragédiája 1883. szeptember 21-i ősbemutatójáról. Ez a nap a magyar drámatermés népszerűsítésére, feledésbe merült színpadi alkotások, kevéssé ismert életművek népszerűsítésére is jó alkalom. Többfelé felolvasó-színházként visznek közönség elé arra érdemes színműveket, másutt nyitott kapukkal igyekeznek becsalogatni az érdeklődőket a színházba, illetve a kulisszák mögé, és különféle ötletekkel próbálják felhívni a figyelmet drámairodalmunk értékeire. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata 18 órai kezdettel Molter Károly Tank című darabját szólaltatja meg ősbemutatóként felolvasó-színházi változatban. A kistermi produkció rendezője Gáspárik Attila. A sokszereplős színmű a száz éve kitört első világháborút követő válságos időszakot idézi fel. Cselekménye emberpróbáló időszakban, 1919 őszén bonyolódik. A dráma elhangzása után a szerző, Marosvásárhely egykori szellemi életének egyik vezéregyénisége és emblematikus alakja, Molter Károly munkássága, hagyatéka kerül terítékre a Demény Péter vezette kerekasztal-beszélgetésen. Akárcsak az előző években, a színházban zajló események előtt, délután 5 órakor Aranka György köztéri szobránál koszorúzási ünnepségre várják a közönséget. A társulat vezetősége egy hazai írót is felkért, hogy erre az alkalomra fogalmazza meg ünnepi gondolatait. Ezúttal Visky András köszönti a magyar dráma napját. Üzenetét a megemlékező összejövetelen olvassák fel. A másfelé zajló drámanapi rendezvények sokaságából kiemeljük a nagyváradit, ahol a Szigligeti Színház a Várad folyóirattal és az Erdélyi Riporttal közös szervezésben ugyancsak felolvasó-színházi formában adja elő a Bodega teremben Székely Csaba, marosvásárhelyi színműíró trilógiájának Bányavíz című darabját. Budapesten a Nemzeti Színház nyílt napot szervez vasárnap. Számos érdekességgel, szórakoztató megnyilvánulással fogadják a nézőket. Külön figyelmet érdemelnek a Bánffy Miklóshoz kapcsolódó események. A Bánffy-torony című kiállításon az OSZMI-gyűjteményből válogatva felvillantják a polihisztor írói, látványtervezői, grafikusi életművét Szebeni Zsuzsa kurátor és Bakos Ildikó szobrászművész koncepciója alapján. Két film, a Magyar grófnő Tangerben és az Egy nyughatatlan ember is megtekinthető Bánffy munkásságáról, életéről. Felolvasó-színházi bemutatóra is sor kerül. Az író Naplegenda című művét Rideg Zsófia dramaturg és Nagy Péter rendezőgyakornok feldolgozásában tolmácsolja két alkalommal a társulat. Népújság (Marosvásárhely) 2014. szeptember 23.A magyar dráma napja MarosvásárhelyenMolter Károly: Tank – felolvasó- színházi ősbemutató Ősbemutatóval és a hozzá kapcsolódó többmozzanatos rendezvénnyel ünnepelte a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata 2014-ben a magyar dráma napját. Az ünneplés az elmúlt évek hagyományához híven Aranka György író, felvilágosodás kori gondolkodó szobránál kezdődött. Moldován Orsolya színművész, műsorvezető felkérésére Keresztes Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának művészeti igazgatója mondott ünnepi beszédet. Ezt követően Tollas Gábor színművész olvasta fel Visky András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti vezetőjének üzenetét, melyet a Tompa Miklós Társulat felkérésére írt a magyar dráma napjára a színházi szakember. Bordi Teréz, a Bolyai Farkas Líceum tanulója Kovács András Ferenc Theatrum Mundi című versét szavalta. Végezetül a szobor talapzatán a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Marosvásárhely Polgármesteri Hivatala, a marosvásárhelyi RMDSZ, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány, a Lorántffy Zsuzsanna Egyesület és az EMKE, a Sütő András Baráti Egyesület, valamint a Székely Színház Egyesület küldöttségei helyezték el tisztelgő koszorúikat. Molter Károly Tank című színművét a Kisteremben felolvasó- színházi ősbemutatóként vitte színre a társulat, Gáspárik Attila rendezésében. A szereposztás tagjai: Balázs Éva, Béres Ildikó, Kiss Bora, B. Fülöp Erzsébet, Varga Balázs, Kilyén László, Csíki Szabolcs, Gáspárik Attila, Henn János, Barabási Tivadar, Bartha László Zsolt, Gecse Ramóna, Galló Ernő, Bányai Kelemen Barna és Korpos András. Dramaturg: Keresztes Franciska, szakmai tanácsadó: Fodor János. A darab cselekménye 1919 őszén, a román karhatalom Marosvásárhelyre való bevonulása előtti napokban indul, és a bizonytalan idők emberi gyengeségeit állítja pellengérre, sajátságos humorral. A bemutató után zajló beszélgetés során a drámaíró Molter Károlyról emlékeztek meg a jelenlevők. A moderátor szerepét Demény Péter író töltötte be, a társalgás résztvevői Marosi Péter, az MTVA szerkesztője – Molter-unoka, Fodor János és Novák Zoltán történészek, Kovács András Ferenc költő, Láng Zsolt író, valamint a szereposztás tagjai voltak. A drámák "marosvásárhelyiségéről" vagy általános érvényességéről, az impériumváltással járó sorsfordulatokról, a történelmi hűségről és az emberi értékekről szóló diskurzust élénk figyelemmel, néhol tapsos tetszésnyilvánítással követte a színház ünnepében ezúttal is osztozó "nagyérdemű" Népújság (Marosvásárhely) 2014. szeptember 24.Könyvvásárból összművészeti rendezvényNem csak Erdély legnagyobb könyves seregszemléjévé, de lassan összművészeti fesztivállá nőtte ki magát a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár, amelyet huszadik alkalommal szerveznek meg november 13-15. között. A jubileumi könyvvásárt a két évvel ezelőtt elkezdődött megújulás jegyében szervezik, vagyis míg a minél gazdagabb könyves felhozatalról a Romániai Magyar Könyves Céh (RMKC) gondoskodik, addig a kiegészítő programokat főként a Marosvásárhelyi Kulturális Központ biztosítja. A könyvek éjszakáját is megszervezik „Továbbra is nyitottak vagyunk minden kiadó irányába: idén 24 hazai román kiadót hívtunk meg a rendezvényre, ketten közülük már jelentkeztek is. Ezenkívül 24 romániai magyar és 24 magyarországi kiadónak küldtünk meghívót. Idén valószínűleg alkalmazzuk majd azt az elvet, hogy aki hamarabb jelentkezik, az jöhet a vásárra, mert mindenkinek biztosan nem tudunk helyet biztosítani” – jegyezte meg az RMKC elnöke, Káli Király István, aki kezdetektől főszervezője is a rendezvénynek. Az idei rendezvény egyik különlegessége, hogy megszervezik a könyvek éjszakáját, vagyis pénteken éjfélig tart nyitva a vásár, s közben meglepetésekkel várják a látogatókat. Programok a színház minden zegzugában A helyszín ezúttal is a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház lesz, az igazgató, Gáspárik Attila elmondta, nem csak az előcsarnokban, az intézmény minden zegzugában zajlanak majd a programok. Emellett a Nemzeti alkalmazottai is kiveszik részüket a szervezésből, valamint színházi programokkal is készülnek. „Egyfajta összművészeti rendezvénnyé fejlődött már ez a vásár, amelybe mi többek közt színházi előadásokkal szállunk be. Bemutatjuk a Pál utcai fiúkat, amely sokak számára az első olvasási élményt jelentette, de lesz felolvasó színházunk is: újra előadjuk Molter Károly Tankját, valamint Rejtő Jenő műveiből is összeállítunk egy felolvasó-színházi előadást” – mondta a Nemzeti igazgatója. A Marosvásárhelyi Kulturális Központ elnökétől, Szepessy Elődtől megtudtuk: több mint száz olyan kulturális programot kínálnak a vásár ideje alatt, amely a könyvről szól, ebből 60 író és olvasó találkozó, valamint könyvbemutató, de több mint harminc programmal a gyerekekhez kívánnak eljutni. „A könyvvásár két kiemelkedő meghívottjának számít Kulka János, aki Ez a hely című egyéni műsorával érkezik Marosvásárhelyre, valamint Szalóki Ági, aki Körforgás címmel tart ezúttal gyerekkoncertet” – mondta Szepessy. Fókuszban a gyerekek és fiatalok Idén is kiemelt figyelmet kapnak a rendezvényen a gyerekek, valamint az ifjak, ugyanis Makkai Kinga programfelelős szerint fontos felnevelni azt a generációt, amelynek tagjai később olvasókká és kultúrafogyasztókká válhatnak. A szervezők így külön programokkal készülnek a legkisebbeknek, talán a legbővebb kínálatot nyújtják a kisiskolásoknak, de a nehezen megszólítható kamaszokról sem feledkeznek el. A Barabási Tivadar által összeállított ifjúsági programok közt találunk vetélkedőt, vitadélutánt, zenés performanszot, de olyan irodalmi teadélutánt is, amely főként azoknak szól, akik már kipróbálták – titokban vagy nem titokban – az írás művészetét. Szász Cs. Emese, Székelyhon.ro 2014. október 24.„Szép számmal szerveztek be magyar besúgókat is”CSENDES LÁSZLÓ az öt évvel ezelőtti lemondásáig két és fél éven át a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) elnöke is volt. Jelenleg a harmadik mandátumát tölti az intézménynél, amely az utóbbi időben kiszorult a média érdeklődési köréből. A Cseke Péter Tamásnak adott interjúból azonban kiderül, hogy a kommunista titkosrendőrség működésének feltárása nem állt le. - Közel öt év telt el az elnöki tisztségről történő lemondása óta. Felelevenítené, hogy miért távozott önként a CNSAS éléről 2009 végén? - Azért mondtam le, mert úgy éreztem, elnökként két fontos küldetést is teljesítettem: 2008-tól a CNSAS is tagja a kommunista titkosszolgálatok tevékenységét feltáró intézmények nemzetközi hálózatának, valamint a székházhiányt is megoldottuk. Nagyon sok pénzébe került az államnak és bizonytalanságban tartotta az intézményt, hogy a CNSAS-nak a megalapítása után nem volt saját székháza, mandátumom alatt azonban sikerült székházat vásárolni. Annak idején megígértem Constantin Ticu Dumitrescunak, aki a legtöbbet tette ennek az intézmény létrejöttéért, hogy bármilyen nehézségek adódnak, nem mondok le addig, amíg le nem zajlik az államfőválasztás. Traian Băsescu 2009 decemberében új mandátumot szerzett, és én napra pontosan akkor mondtam le, amikor ez eldőlt. Betartottam a Ticu Dumitrescunak tett ígéretemet. - Lemondásának okai között emlegette korábban, hogy megfenyegették. Mondana erről részleteket? - Erről most nem szívesen beszélek. A lényeg amúgy is az volt, hogy úgy éreztem, teljesítettem a küldetésemet, és sikerült betartanom a szavam. Amikor lemondtam, Ticu Dumitrescu már egy éve halott volt. Ha nem tettem volna neki ígéretet, lehet, már jóval hamarabb lemondtam volna. - Emlékszem, elnöki mandátuma idején szinte nem volt nap, hogy ne jelenjen meg valamilyen hír az intézményről, igen nagy volt a média érdeklődése a kommunista titkosszolgálat tevékenysége, a Securitate által beszervezett személyek leleplezése iránt. Most nagy a csend, alig hallani valamit a CNSAS-ről. Szerinte mi ennek az oka? - Természetesen mi is észleljük, hogy már nem vagyunk ott a címlapokon, de nem nagyon firtatjuk ennek az okát. Ugyanez a jelenség tapasztalható külföldi testvérintézményeinknél is. Egész Kelet-Európában lanyhult az érdeklődés a kommunista titkosszolgálatok iránt. Mi is elértük már nagyjából a határainkat. Kiderítettük mindazt, amit eddig megtudhattunk a Securitatéról, s világossá vált számunkra az is, hogy mit nem kötnek az orrunkra. Úgy értékeljük, hogy az embereknek elegük van ebből a témából, már nem találgatják annyit, hogy kik lehettek a rendszerváltás előtti besúgók. Van, aki biztos abban, hogy a szomszédja jelentett róla, ennek ellenére nem firtatja, tudja, nagyon nehéz lenne bebizonyítani. Azt is látjuk, hogy különböző politikusok mindenféle titkos iratokkal hadonásznak tévéadókban. És ilyenkor nem értjük: miért nem lehetett huszonöt évesnél régebbi titkosított iratokat annak idején nekünk átadni. - Mekkorára bővült mára a CNSAS archívuma? - Ha a birtokunkban lévő mikrofilmanyag mennyiségét papíralapra vetítenénk ki, akkor lassan a 30 ezer iratfolyóméter fölött lennénk. Nekünk van Kelet-Európában a harmadik legnagyobb irattárunk, amely továbbra is folyamatosan bővül. - Elnöki mandátuma idején még folyamatban volt Román Hírszerző Szolgálat (SRI), a belügyminisztérium és más intézmények birtokában lévő iratok átadása a CNSAS-nek. Lezárult ez a folyamat? - Nem zárult le. Szerintem még csak a fele került át hozzánk azoknak az iratoknak, amelyeknek a mi archívumunkban lenne a helye. Rengeteg dokumentumot várunk még a belügyminisztérium útlevelekkel foglalkozó részlegétől. Néha nehezen kerülnek át hozzánk tőlük olyan dossziék, amelyeknek a titkosítását fel kell oldaniuk. Az világos, ha valakinek az utazáshoz való jogát megsértették, akkor az útlevélrészlegről előkerülhetnek besúgói jelentések. Kaptunk is arra példát, hogy valakiről jelentettek, és emiatt nem engedték ki az illetőt az országból. Ezeket az anyagokat szerintem természetes módon át kellene vennie az intézményünknek. A SRI-vel azonban egész jónak mondható az együttműködésünk ezen a téren. Eddig ugyan a mikrofilmeknek csak a felét adták át, de a folyamat nem állt le. Megyék szerint történik az átadás-átvétel, és most vagyunk valahol a névsor közepén. - Az intézmény tavalyi jelentése szerint 2013-ban többen kérték ki a megfigyelési dossziéjukat, mint 2012-ben. Ezek szerint csak a médiaérdeklődés lanyhult, de az embereket továbbra is érdeklik a rendszerváltás előtti évek? - Az elmúlt években folyamatosan nőtt a CNSAS-hoz fordulók száma. Intézményünk több mint egymillió másolatot készített a birtokunkban lévő iratokról. Ez nemzetközi összehasonlításban is nagy szám, különösen, ha figyelembe vesszük a testvérintézményeinkéhez képest az anyagi lehetőségeinket. - A jogászok kis számán és az archívum hiányosságain kívül mi nehezíti meg leginkább jelenleg a munkájukat? - A számítógépeink, a mikrofilm-olvasóink elavultak. Utóbbiakból például volt négy is, de ma már csak kettő működik. Itt számolnék be arról is, hogy az utóbbi években egy veszedelmes tendenciával szembesültünk. Az történik, hogy rendszeresen küldünk le átvilágítási dossziékkal kapcsolatos iratokat vidéki bíróságokra az archívumunkból, ám ezeket elfelejtik visszaküldeni. Ezekre az iratokra nekünk is szükségünk van kutatási célokból, vagy a személyes hozzáférés biztosításához. Amikor pedig rájuk írunk, hogy most már illene visszaadni, ami a miénk, akkor azt a választ kapjuk, hogy ők azt nem adhatják vissza. Olyan is megtörtént, hogy ezeket a dossziékat összevarrták más anyagokkal. - Mi lehet a céljuk a bíróságoknak a visszatartott iratokkal? - Én nem akarok találgatni, de ennek csúnya okai is lehetnek. Ha valaminek nyomtalanul el kell tűnni, a legkönnyebb, ha valahova elássuk. Ezek az iratok még nincsenek teljesen feldolgozva. Tartogathatnak még új elemeket, amelyeket a bíróságok most elzárnak a nyilvánosság elől. Vagy felelőtlenségből, vagy rosszindulatból teszik ezt, én ezt nem tudnám hirtelen megmondani. Tény, hogy most már ezres nagyságrendű az ily módon „elásott” dossziék száma. - Gondolom, sok iratot, nevet látott már az elmúlt években. Megállapítható-e, hogy az erdélyi magyarok felülreprezentáltak voltak az 1989 előtt megfigyelt személyek listáján? - Engem is foglalkoztatott ez a kérdés. Ha leszűkítjük a nyolcvanas évekre a vizsgált időszakot, akkor valamelyest dokumentálható az erdélyi magyarok felülreprezentáltsága a megfigyelések terén. A hetvenes években kicsit enyhébb volt a légkör, de a nyolcvanas években valóban volt egy magyarellenes hullám, és erre a politikából induló hullámra nyilván a politikai rendőrség is ráült a maga módján. Ezt láthatjuk a különböző – például a magyar egyházak elleni – intézkedési tervekből. Azt is el kell mondanom, hogy elég szép számmal sikerült beszerveznie a Securitáténak magyar besúgókat is. - És mekkora az erdélyi magyarok érdeklődése a dossziék iránt? - Egészen sokan térnek be hozzánk. Nem csak magánszemélyek, kutatók is. Gáspárik Attila például rendszeresen fordul hozzánk, ő a színház és a Securitate kapcsolatait próbálja feltárni. - Tudtommal az átvilágítások során egy volt miniszteren kívül egyetlen jelentősebb, köztisztséget betöltő romániai magyar személy sem akadt fenn a hálón. Ennyire feddhetetlenek lennének ezen a téren az erdélyi magyarok? - A sajtó valóban kevés ilyen személyről tud, de azért akad néhány. Többnyire vidéki polgármesterekről, önkormányzati képviselőkről van szó, akiket átvilágítottunk, és besúgói múltjukra fény derült. Ám mivel nem olyan hangzatos nevek, a média nem figyelt fel rájuk. (Balla Zsófia kérvényezte besúgói azonosítását A rendszerváltás óta Budapesten élő Balla Zsófia nemrégiben nézett bele a megfigyelési dossziéjába, amelyet a Securitate állított össze róla. A kolozsvári költő ennek kapcsán a Népszabadságnak adott interjút arról, hogy mindmáig nincs következménye a besúgók leleplezéseknek. Balla elmondta, 89 decemberében tudta meg, hogy a telefonját és a lakását is lehallgatták. „Én nem voltam se hős, se ellenálló, előfordult, hogy valamely jogos harag miatt távol maradtam egy annál sokkal fontosabb tiltakozástól, ezt ma gyávaságnak érzem. Annyit tettem, mint sok erdélyi magyar értelmiségi: nem működtem együtt a szekuval, a hatóságokkal, nem azt írtam, amit folyton kértek” – mondta a 89 előtti korszakról. Balla Zófia megfigyelési dossziéja 1700 oldalas. Leginkább a tisztek feletteseiknek tett jelentéseit tartalmazza, amelyeket a bizalmi embereikkel, az alkalmi vagy rendszeres besúgóikkal folytatott beszélgetéseik alapján állítottak össze. Emellett telefon- és lakáslehallgatási jegyzőkönyveket. „Első pillantásra úgy tűnt, hogy a közelebbi barátaink közül egyet sem szerveztek be, ám később legalább három közeli ismerőst azonosítottam. Olyanokat, akiknek vélhetően nem volt beszervezési kartonjuk, mégis ilyen vagy olyan formában, de együttműködtek a titkosszolgálattal. Mindenki álnéven szerepel, a besúgók és a megfigyeltek is. Az Olimpia fedőnév alatt jelentett például egy ismerősöm, aki ma Kolozsváron öregotthont vezet, amelynek botrányos működéséről a sajtó is beszámolt” – mondta besúgóiról. A Népszabadságban közölt interjúban eredetileg a besúgók nevei is szerepeltek, ám ezeket közlése előtt Balla Zsófia végül kihúzta. „Nem akartam, hogy azt tegyem velük, amit ők velem: hogy feljelentsem őket” – magyarázta el utólag az Erdélyi Riportnak. Mindazonáltal a költő kérvényezte már a CNSAS-nél besúgóinak az azonosítását.) Erdélyi Riport (Nagyvárad) 2014. november 13.Formabontó könyvbemutató a marosvásárhelyi Underground terembenBodor Johanna táncművész, koreográfus „Nem baj, majd megértem” című kötetének második kiadását mutatják be Marosvásárhelyen november 14-én, pénteken 19 órától a Nemzeti Színház Underground termében a 20. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár keretén belül. A kolozsvári születésű Bodor Johannát a vásárhelyi közönség eddig a Kőműves Kelemen, a My Fair Lady és a Caligula című eladások koreográfusaként ismerhette meg. Az 1983-ban induló történet főszereplője a balerinának készül 18 éves Johanna, aki Bukarestben él értelmiségi szüleivel. A család úgy dönt, Magyarországra költözik. Először a szülők tudnak átlépni a határon, a lánynak még legalább két évet kell egyedül otthon maradnia, a régi viszonyai között új életet kezdenie, készülnie a balettvizsgára, az érettségire, itthoni életük felszámolására. Kapaszkodókat keres, holott elszakadnia és szakítania kell. Felkavaróan szinte emlékezés a sorsfordító esztendőkről, a felnőtté válásról, a tánc és a balett beavató rítusairól, a test függéséről és szabadságáról, valamint pontos beszámoló egy abszurd-kegyetlen diktatúra mindennapjairól – írja a könyvről a litera.hu. A könyvbemutatón közreműködik Berekméri Katalin, Kiss Bora és Gáspárik Attila. maszol.ro 2014. november 16.Kultúrfesztivállá nőtte ki magát a könyvvásárA 20. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár megnyitóján a szervezők élménydús, meglepetésekkel teli kultúrfesztivált ígértek, és ezt be is tartották. Erdély legnagyobb könyves szemléje idén sem okozott csalódást, a vásárt kiegészítő programokat is nagy érdeklődés övezte, ami A Pál utcai fiúk című előadás bemutatóján csúcsosodott ki. A sokat hangsúlyozott számok – 45 stand, 9 ezer cím, illetve a 100 kiegészítő program – csak indító szikrái voltak az idei könyvvásárnak, a folyamatos zsúfoltság a könyvstandok körül és a fiatalok jelenléte varázsolt igazán életet a színház előcsarnokába. A nagy reklámnak örvendő koncertek és előadások mellett voltak kisebb, „csendesebb” rendezvények, amelyekről úgyszintén kár volt lemaradni. Ilyen volt a csütörtök esti felolvasó színház, amelyen Rejtő Jenő elevenedett meg. Az erdélyi magyar kultúra nagyjaitól hallani a rejtői furfangot érdekesebb volt, mint bármely stand-up előadás napjainkban, és az is kiderült, hogy a mobiltelefon "elődje" Rejtő volt, hiszen könyveit ugyanúgy kobozták el hajdan a diákoktól a tanórákon. A könyves szemle idei újdonsága a könyvek éjszakája volt: pénteken éjfélig várta az érdeklődőket a vásár. Ezt az alkalmat főleg a fiatalok ragadták meg, hiszen a kései órákban nyugodtan elidőzhettek egy-egy standnál. Az estre beígért meglepetés programok is érdekesek voltak, élőzene, színészhallgatók által bemutatott villámjelenetek, és nagy orrú maszkot viselő figurák szórakoztatták az előcsarnokban bolyongókat. Ez utóbbiak nagyon kedvesek voltak, az egyik figura készségesen letörölte a port a könyvekről, de az emberekről is, egy másik pedig örömmel fotózkodott kicsikkel és nagyokkal. Szombat este volt a záró gála, amelynek jelmondatává választhatnánk Szepessy Előd, a Marosvásárhelyi Kulturális Központ elnökének szavait, miszerint az a cél, hogy húsz év múlva is Marosvásárhelyen rendezzék meg Erdély legnagyobb könyves szemléjét. Káli Király István főszervező tömören foglalta össze az idei rendezvényt: „Mi csak a teret biztosítottuk, önök töltötték meg élettel!”. A könyvvásárt továbbra is támogatni fogja a Maros Megyei Önkormányzat, ígérte Kelemen Máron alelnök, majd Gáspárik Attila, a rendezvény helyszínéül szolgáló színház igazgatója szólalt fel. „Azt szerettük volna, és továbbra is ez a célunk, hogy a vásárhelyi színház ne egy színház legyen, hanem a színház legyen ebben a régióban. Ha modern szavakkal szeretnénk kifejezni, kulturális plázává akarjuk alakítani az intézményt, ahol mindig történik valami, ahol mindig készülőben van valami” – mondta a házigazda. Az idei könyvvásárt A Pál utcai fiúk című színdarab előadása zárta. A Tompa Miklós Társulat előválogatás alapján választotta ki a Pál utcai fiúkat és a vörösingeseket, akik nagyszerűen alakították karaktereiket. Becze Dalma Székelyhon.ro 2014. november 17.A kilencezer cím előttVéget ért a 20. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár Remek hangulat, rengeteg ismerős, hatalmas tömeg, kötetektől roskadozó standok sokasága, dedikáló, közvetlen szerzők, többezernyi cím, majdhogynem a bőség zavara. Az egymást érő könyvbemutatók mellett performanszok, koncertek, színházi előadások – és jókedv mindenütt, mindenekfelett. Dióhéjban összefoglalva, ilyen összművészeti térré változott az elmúlt hét második felében a vásárhelyi Nemzeti Színház épülete, amely az immár huszadik alkalommal megszervezett Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárnak adott otthont. A könyv iránti érdeklődés, minden erre mutató külső jel ellenére, egyáltalán nem veszett ki az emberekből. A vásár csütörtök reggeltől szombat estig tartott, és idén is kivételesen sok programot nyújtott a már megszokott, mégis meglepően nagy számban érkező közönségnek. Oly sokat, hogy mindegyiken részt venni lehetetlennek bizonyult. A könyvbemutatók sorozata között, szombat délután, illetve este két színházi előadás is várta a publikumot: 17 órától a színház kistermében "70" címmel Radnóti Miklós- emlékelőadás vette kezdetét Király István rendezésében, telt házas közönség előtt, míg a könyvvásár zárógálájára és a Tompa Miklós Társulat azt követő bemutatójára este 7 órától került sor a nagyteremben – ahol még a lépcsőkön is ült a nézősereg. Utóbbi eseményen Máthé Kincső és Barabási Tivadar ceremóniamesterek üdvözölték a jelenlevőket. Az est dramaturgiája szerint a szervezők, támogatók szóltak röviden az egybegyűltekhez, beszédeik között az idei Szép Könyv-díjakat elnyerő kötetek rövidfilmes bemutatóit vetítették a szervezők. Elsőként a vásár ötletgazdája és főszervezője, Káli Király István, a Mentor kiadó igazgatója szólalt fel, aki annyit mondott csupán: – Teret adtunk egy erőfeszítésnek, amelyet Önök megtöltöttek tartalommal és közösen értéket teremtettünk. Köszönöm mindannyiuknak. A társszervező Marosvásárhelyi Kulturális Központ elnöke, Szepessy Előd elsősorban azokat említette, akik a rendezvénysorozatot húsz évvel ezelőtt létrehozták – Káli Király Istvánnak, a könyvkiadóknak, szerzőknek, szervezőknek, akiknek köszönhetően Erdély legnagyobb magyar nyelvű könyves szemléjének ad otthont Marosvásárhely. Negyvenöt stand, több mint száz kiadó és kilencezer cím, száznál is több program várta az idei látogatókat. A diákok számára kiírt vetélkedőkön, pályázatokon több mint ezerötszáz gyerek vett részt és kapcsolódott be ezáltal a könyvvásár programjába – mondta Szepessy Előd, majd megköszönte a Maros Megyei Tanács és Kelemen Márton alelnök, illetve a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház és annak igazgatója, Gáspárik Attila, valamint produkciós igazgatója, Pál Attila, továbbá a szervező csapat munkáját, segítségét. Utóbbinak tagjai hónapokon keresztül dolgoztak annak érdekében, hogy ismét sikeres és jó hangulatú vásárt szervezzenek és továbbra is azért munkálkodnak, hogy húsz év múlva is Marosvásárhelyen legyen Erdély legnagyobb könyves szemléje. Kelemen Márton elárulta, a megyei tanács évi kulturális programtervezetének összeállításakor nagy segítség volt számukra is, hogy olyan nagyszabású esemény mögé állhatnak, amelynek nagy hagyománya van Marosvásárhelyen, és továbbra is a tanács támogatásáról biztosította a szervezőket, akik a két évtizednyi múltra visszatekintő könyvvásárt immár összművészeti fesztivállá bővítették. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója, Gáspárik Attila a szemle házigazdájaként állt a közönség elé és elmondta: amikor csapata átvette a színházat, úgy tervezte, hogy a vásárhelyi lesz Erdélyben A Színház, egyfajta "kulturális pláza", amelynek keretében nem csak színházi előadásokat, hanem más jellegű művészeti rendezvényeket is láthat, megtapasztalhat a közönség. E koncepció keretében látták vendégül a Bookfestet és ugyancsak ezen elképzelés szerint biztosítanak helyszínt évek óta a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárnak is. És már most várják a jövő évit, a huszonegyediket is. Gáspárik Attila beszéde után az idei könyvvásárt összefoglaló képsorokban bemutató rövidfilmet vetítették, majd rövid technikai szünet után kezdetét vette a Tompa Miklós Társulat új bemutatója, a Vidovszky György rendezésében, a színház művészei, színművészetis hallgatók és középiskolás diákok által színre vitt A Pál utcai fiúk. A Molnár Ferenc legendássá vált regényéből készült marosvásárhelyi, nagyszínpadi adaptációról a későbbiekben részletesen beszámolunk, elöljáróban pedig megjegyezzük: az elmúlt évek egyik legjobb produkcióját, igazi, értékes, allűr- és giccsmentes, ritka jó ízléssel színre vitt, a maga tragédiájában is keserédes, humánumában örök érvényű, koncepciójában, színpadi játékában pedig igencsak hiteles előadást láthattunk. Amely a rendkívülien gazdag programmal rendelkező 20. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár méltó zárómomentumának bizonyult. Knb. Népújság (Marosvásárhely) 2014. november 25.Közszolgálat régen és ma (45 éves a magyar adás)Miként lehetett a valóságot bemutatni, értéket csempészni a magyar adásba a cenzúra idején? Milyen kihívásokat hozott az öt év kényszerszünet utáni újrakezdés? Hogyan lehet felvenni a versenyt a kiszélesedett médiakínálattal? Mit tehet a magyar adás szerkesztősége pénz nélkül, a nézők és a politikum kegyvesztettjeként? – ezek voltak a Román Televízió magyar adása fennállásának negyvenöt éves születésnapját ünneplő egész éves rendezvénysorozat záróeseménye, a vasárnap Sepsiszentgyörgyön tartott fórum fő témái. 1969. november 23-án szólalt meg először magyar bemondó a román közszolgálati televízióban. Tizenhat év sugárzás után a magyar adást a hatalom megszüntette, a rendszerváltáskor, huszonöt évvel ezelőtt újraindult. Eme kettős évforduló jegyében nyitotta meg a vasárnapi vitafórumot Mosoni Emőke, a magyar adás jelenlegi főszerkesztője, menedzsere, aki szerint „a közszolgálatról manapság egyre kevesebb szó esik, ha mégis, akkor rendszerint elmarasztaló hangnemben.” A főszerkesztő úgy véli, ez a megítélés érinti a magyar adást is, de ennek ellenére van, mit felmutatniuk. „A negyvenöt év nem telt el nyomtalanul, megvan, dokumentumértékű. De vajon mit hoz a következő negyvenöt év? Úgy gondoltuk, az évforduló megfelelő alkalom arra, hogy nyíltan beszéljünk közös dolgainkról.” Háromszék a tévében Nehéz közszolgának lenni – hangsúlyozta köszöntőjében Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, aki bízik abban, hogy a jelenlegi helyzet nem rendíti meg hitében a magyar adás szerkesztőségét. A fórum első részében Háromszéken készített felvételekből vetítettek részleteket, amelyekről Kacsó Edith beszélgetett a meghívottakkal. Elsőként a Völgyesi András rendezte, 1976-os Csongor és Tünde képsorai villantak fel, majd a Bocsárdi László rendezésében 2000-ben, a Háromszék Táncegyüttessel közösen színre vitt Vérnászt idézték meg, amely egyfajta vízválasztó is volt a sepsiszentgyörgyi színház életében. Bocsárdi László említette azokat az időket, amikor a színház sokak számára egyfajta menekülés volt az önkifejezés valamilyen formájába, ellenben később, a kísérletezés útjára lépve születtek meg azok az előadások, amelyek révén folyamatosan frissíti eszköztárát. Váry O. Péter, lapunk munkatársa arról beszélt, hogy a Háromszék mindenkor különös odafigyeléssel követte a színházi történéseket, az előadásokról közölt írások közönségnevelő hatásúak. A Kőrösi Csoma Sándor útját megjáró, korán elhunyt Jakabos Ödönről vetített filmrészletet követően a nagy utazóra testvére, Rácz Éva emlékezett, majd a sepsiszentgyörgyi cigarettagyár 2011-es bezárása ürügyén Ferencz Csaba, lapunk gazdasági ügyvezetője beszélt a magánosítás útvesztőiről, a fiatalság jelenlegi lehetőségeiről. A cenzúra idején Szilágyi-Gödri Ildikó azzal vezette fel a magyar adás 1969–1985 közötti, megszüntetésig tartó időszakának ismertetését, hogy „az erdélyi magyarság meghatározó közéleti fóruma volt”, amit Tomcsányi Mária, Simonffy Katalin és Józsa Erika a helyszínen is megerősített, és ami kiderül a hármuk által szerkesztett, A mi magyar adásunk című kötetből is. „Felmutattuk értékeinket, bemutattunk embereket, és ebből lett a magyar adás. Minket így neveltek, hogy valamilyen hivatást, küldetést kell teljesíteni” – hangsúlyozta Tomcsányi Mária. Józsa Erika elmondta, bár a szerkesztőségi gyűléseken nem hangzott el, hogy értéket mentenek, népművelők, de azokban a falvakban, ahová a szerkesztőség elment filmezni, „azért egy-egy lakodalmi népszokás fennmaradt”. Simonffy Katalin szerint diktatúrában könnyebb volt televíziózni, egészen más töltete volt, amit akkor egy-egy adásban elmondtak, a nézők pontosan értették, hogy mi a mögöttes tartalom. Simonffy szerint „mindenki egyszemélyes intézményként vállalta feladatát”. A szóban forgó időszak képkockái forogtak: Csáky Zoltán egy tragikusan végződő bicskázásról szóló filmjéből, Csép Sándor a kalotaszegi egykézés okát boncolgató dokumentumfilmjéből, majd Józsa Erika meglepetésként bejátszotta Bodor Pál egykori főszerkesztő videoüzenetét, aki szerint nem volt hiábavaló ez a „szinte eszelős elképzelés”, amit a magyar adás jelentett, és megköszönte minden egykori munkatársának a kitartást. Az újrakezdés Az 1989. december 21., 22. és 23-ai eseményekre Boros Zoltán és Simonffy Katalin emlékeztette a vitafórum hallgatóit, rövid bejátszásban idézték fel a fordulat utáni első jelentkezést a Szabad Román Televízióban. Egy hónapig nyolc-tízezer ember is tartózkodott a televízió épületének udvarán, onnan is lőttek, oda is lőttek – emlékezett Boros Zoltán, az újrakezdés utáni főszerkesztő, aki egykori és új kollégáival igyekezett a valóságról tájékoztatni a közvéleményt. Ebben kiváló munkatársra talált Koczka György személyében, aki 1989 decemberében a szabadságot mikrofonnal a kezében élte meg a temesvári rádiónál, majd mindvégig azon volt, hogy kiderüljön az igazság az akkori történésekről. Ez sarkallta akkor is, amikor 1990 fekete márciusában a marosvásárhelyi eseményekről és annak következményeiről forgatott filmet, az ő mikrofonja előtt vallotta be ország-világnak a libánfalvi Mihai Cofariu, hogy nem maguktól mentek Marosvásárhelyre, hanem a pap küldte, hogy megvédjék a „békésen tüntető románokat” a magyarokkal szemben. Az akkori események következtében börtönbe zárt Cseresznyés Pállal Galbács Pál készített interjút, ebből is láthatott részletet a fórum vasárnapi közönsége, mindkettőt Kacsó Sándor filmezte, Tófalvi Zoltán pedig a véres napok előzményeit ismertette, hangsúlyozva, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar hallgatóinak március 7-én megkezdett ülősztrájkja indította el a lavinát. Szerinte 1990 fekete márciusát „jobban ki kellett volna használni a magyar jogkövetelések szempontjából”. A magyar adás operatőrei ott voltak kameráikkal a Bukaresti Egyetem téri tüntetéseknél, a bányászjárások alkalmával, a televízió alkalmazottjainak megszorítások elleni tiltakozásánál, valahányszor az utcára ment a tömeg, nemcsak megörökítették, hanem bizonyos helyzetekben befolyásolták is az eseményeket – szögezték le a szerkesztők. Versenyhelyzet és túlélés Az 1990-es évek nem csak a társadalomban hoztak változást, a média is jócskán átalakult, a televíziózásban pedig más fogyasztói szokások honosodtak meg. Kábeltelevíziók, helyi televíziók sugároztak átvett, illetve saját készítésű magyar nyelvű műsorokat, ezekkel nehéz volt felvennie a versenyt az egyre szűkülő anyagi lehetőségekkel működő hazai közszolgálati magyar adásnak. Kacsó Sándor, aki Boros Zoltántól vette át az adás főszerkesztését, folyamatosan azzal szembesült, hogy az eladósodott Román Televízió magával rántja a magyar adást is, a felgyűlt adósságok miatt egyre kevesebb pénzből kell gazdálkodniuk. Mosoni Emőke már ilyen szűk pénztárcájú szerkesztőséget vett át, jelenleg három csatornán heti hat óra adást kell készíteniük mind kisebb költségvetésből. A megkérdőjelezett jövőről a fórum negyedik témakörében beszélgettek a meghívottakkal. Ferencz Judit egy korábbi adásban Márton Árpád képviselőt faggatta a törvénykezés bonyolultságáról, ebből láthattunk részletet, a lehetőségekről pedig Gáspárik Attila, az Országos Audiovizuális Tanács egykori tagja, valamint Eckstein-Kovács Péter volt kisebbségügyi miniszter, mondott néhány ötletet. Gáspárik szerint újra kell fogalmazni a közszolgálatiságot, és élni kell a digitális média lehetőségeivel, mert a televíziózás, miként az egész média globális átalakulásban van. Eckstein-Kovács Péter azt javasolta, keressenek olyan egyéniségeket a műsorok elkészítéséhez, akik „viszik az adást”. Szerinte a politika mindig bele akar avatkozni, hogy mit mondjon a média, az adott szerkesztőség vezetőségének a dolga, hogy megtalálja és megőrizze függetlenségét, hitelességét. Arra a kérdésre, hogy lesz-e közszolgálatiság öt, tíz év múlva, mindannyian azt válaszolták, hogy lesz, de azt senki nem tudta, milyen pénzből, hogyan, miként? Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője felvetette, az információdömpingben elvész a tartalom, ezért nem olyan derűlátó, mint kollégái. Válaszul mondta Gáspárik Attila, ha lett volna, ha lenne erős érdekvédelmi szakmai szervezete a hazai magyar médiának, amely kiáll a közszolgálatiság mellett, akkor most nem itt állnánk. Mosoni Emőke azzal zárta a magyar adás 45 éves születésnapját ünneplő, kissé keserédesre sikerült – nem alaptalanul és nem véletlenül – fórumot, hogy annyi biztos, „a tartalom mögött előállítás van, amihez pénz kell. A tartalom akkor ér valamit, ha azt nézik. Az utóbbi években kiestünk a nézők kegyeiből. Ami azt jelenti, hogy kiestünk a politikum kegyeiből is. (…) Közösen kell megtalálnunk a megoldást a kollégákkal, hogy ne kössünk olyan kompromisszumot, amelyet aztán életünk végéig bánunk. Első lépésként valahogy vissza kell kerülnünk a köztudatba”. Megfogalmazása szerint az évforduló éve ünnep is, de jó alkalom visszatérni a gyökerekhez. „Arra támaszkodunk, amink van, amire kíváncsiak az emberek. Így próbálunk visszakerülni a nézők kegyeibe. Hogy lássák, ma is készülnek a magyar adásban olyan anyagok, amelyek sehol máshol nem. És érdemes megnézni, mert nekik szól.” Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. november 29.Műkedvelők profi irányítójaként küzdeni közönnyel, „hajléktalansággal”„Elmélyültebben állok mindenhez hozzá, nem érzem, hogy olyan nagyon sokat tudnék, épp ellenkezőleg: folyamatosan tanulni akarok, és várom azt a rendezőt, aki szól, ha valami nem megy, akinek nem jó akárhogy, amit csinálok” – beszélgetés Csatlós Lóránt nagyváradi színésszel, az Oberon Csőszínház vezetőjével. – Csíkszereda és Nagyvárad között nem éppen egy ugrásnyi a távolság, nem mondhatni, hogy sokan vállalják a hegyek közül az alföldre települést, Csatlós Lóránt viszont már a tizenhetedik színházi évadot kezdte meg Nagyváradon. Mennyire volt nehéz megszokni az ábeli rengeteg után a sík mezőt, pontosabban a szülővárosától nagyon sokban különböző település mentalitását? – Éppen mostanában lettem „félidős”, vagyis már annyi időt éltem Váradon, mint azelőtt Szeredában, közbeékelve természetesen a vásárhelyi négy évet. A lényeg az, hogy már megvan Váradon az otthonérzetem, habár nyaranta ugyancsak hazamegyek szabadságra. Csíkszeredában, édesanyám mellett visszaváltozom gyermekké, nemcsak azért, mert ugyanúgy kényeztet, mint régen, de például a legtermészetesebben veszem le a polcról a régi olvasmányaimat. Egy hónapra lehullnak rólam a váradi problémák, amikor pedig hazajövök, akkor ugyanez fordított előjellel is megtörténik. Csatlós Lóránt 1975. június 14-én született Csíkszeredában. Szülővárosában érettségizett, majd 1994 és 1998 között Marosvásárhelyen végezte a színművészeti egyetemet. Azóta a nagyváradi Szigligeti Társulat tagja. Számomra a beilleszkedés azért sikerült olyan gyorsan, mert az első évad kisebb feladatai után a második évadban három nagyon jelentős szerepet kaptam: Tamási Énekes madár, illetve Thornton Wilder Mi kis városunk darabjának főszerepét, illetve Csehov Három nővérében az ugyancsak fontos Tuzenbach hadnagy figuráját alakíthattam. Nem mondhatom, hogy nem örültem akkor, az Énekes madár Mókáját egyenest ajándéknak éreztem, most viszont már világos, hogy jobb lett volna, ha ezt a három nagy szerepet három évadban játszhattam volna el. Ennek a „sűrítettségnek” köszönhetően kaptam meg egyszerre a közönségdíjat, az induló színészek számára alapított Földes Kati-díjat, valamint a nívódíjat, a következő évad végén pedig a Varadinum-díjat. Nem hiszem, hogy jót tett a „díjözön”, nem jó elhalmozni a fiatalkori egót, az akkori viselkedésemre mindenképpen ki is hatott: sok olyasmit tettem, amire nem szívesen gondolok vissza. Na de következett egy csendesebb időszak: nyolc éven át úgymond kispadon ültem – jogosan és indokoltan. Szükség volt erre ahhoz, hogy magamba szálljak, hogy beérjek, és értékelni tudjam a kisebb feladatokat. És mivel több volt a szabadidőm, ekkoriban születtek meg az amatőr csapattal kapcsolatos projektek. – A műkedvelő színjátszás Váradon semmiképpen sem jelentett szűzföldet, és itt nem is a huszadik század elején lábra kapott mozgalomra gondolok, hanem a hetvenes-nyolcvanas évek legendás Kortárs-fílingjére. Milyen újdonságot hozott Csatlós Lóránt ebbe a hagyományba? – A Kortárs valóban fíling volt, bár én csak hallomásból tudom, de más időknek volt a csapata, amikor elsődleges közösségszervező és -összetartó erőt jelentett. Nem volt az a rohanás a megélhetés után, ami manapság van, vagyis munka után, délutánonként nyugodtan össze lehetett ülni „kortársozni”. A 90-es évek második felében aztán beindult a színitanoda, ami különbözött ugyan a Kortárstól, de például az egyik nagyon jól sikerült önálló előadását, Goldoni Különös történet című darabját be is építettük a Szigligeti évadába. A tanoda harmadik évében kezdett el működni a Partium Színpadnak nevezett csapat, csakhogy elfogyott az infrastruktúra, és úgy gondoltam, hogy függetlenítem a tanodától. Ez épp akkoriban történt, amikor aránylag kevés feladatot kaptam a színháztól, jutott időm a szervezésre. És létrejött az a bizonyos aranycsapat, amivel a legszebb feladatokat oldottuk meg. Körülbelül tizenöt állandó taggal működött két éven át, de lemorzsolódtak, maradt a nyolctagú keménymag, amivel 2002-ben például megcsináltuk A kis herceget. Huszonnégy előadásunk volt belőle különböző helyeken, mindig óriási sikerrel. Ez volt az a pillanat, amikor a Partium Színpadot bátran nevezhettük volna külön társulatnak, hisz akármilyen komoly darabot előadhattunk volna. 2007-től alakultunk át Oberon Csőszínházzá, mert a Partium név már egyre leterheltebb lett Váradon. Megteremtettük a jogi hátteret, bejegyeztetve az Oberon Kulturális Egyesületet. Megnyílt a lehetőség a pályázatok előtt, a forrásaink stabilak lettek, gyakorlatilag mindig van annyi pénz, amennyi a technikai eszközökre kell. Épp csak állandó teremre nem futja, innen ered tulajdonképpen a nevünkben a „hajléktalanságot” is jelentő csövességre utalás. Szóval most egy kicsit a ló másik oldalára estünk, hisz annyi kütyünk van, hogy csak bírjuk előadás előtt beépíteni. Nagyon macerás ez, hogy van mindenünk, épp csak ember kellene még. – Fiatal színészként nem volt fennakadás a majdnem kortárs fiatalokat irányítani? Kerülöm a fegyelmezés kifejezést, de végeredményben ez érdekelne. – Számomra magától értetődő volt, mivel csak második próbálkozásra jutottam be a színire, az otthon töltött egy év alatt a diákszínjátszók közt működtem, és már csapatot is alakítottam magamnak. Olyanszerű volt ez a munka, mintha a karom meghosszabbítása lenne és a tekintéllyel is épp ezért nem volt gond. A Partium Színpad idejében már nagyon megbíztak bennem, és eleve úgy láttunk a csapattal munkához, hogy ha valamit nem értenek, visszakérdeznek, mindent többször megrágunk, vagyis abszolút közös munkára építettem, nem tekintélyelvűségre, és mégis épp ezért volt tekintélyem. El sem lehetett akkor képzelni, hogy valaki késsen, lógjon, lazsáljon, ma már viszont úgy érzem, hogy ha az ilyen szellemiségű amatőr színjátszás még nem is szűnt meg teljesen, de már megszűnőben van. Most is jó a viszony, tekintélyem is van, igaz, közben nőtt a korkülönbség is. Nehezebb fegyelmet tartani, inkább elnézem a késéseket és a hiányzásokat, rengeteg kompromisszumot kell kötnöm. Mostani stabil csapatunk tulajdonképpen 6-8 fős, nehéz motiválni őket. Nem a tévé vagy a számítógép elé ragadtakról beszélek, hanem a kreatív fiatalokról. Akik viszont néptáncra, olvasókörre és még ki tudja, milyen foglalkozásokra járnak, holott a színjátszás egész embert igényel. Ez a sok irányba szétszórt figyelem nem volt a Kortársnál, vagy az 1990 után hirtelen felszabadult energiák adta nagyon erős motivációk idején, a Partium Színpad első négy évének csapatánál, amellyel most is meg tudnánk csinálni A kis herceget. Nemcsak Váradon van ez így, hanem máshol is: egy-egy fesztiválra még össze-össze jönnek, de közben ahogy változott a világ, úgy alakult át a műkedvelő színjátszás is. A televíziózás kultúrája, majd az internetfogyasztás annyira beleette magát a mindennapokba, hogy közönyössé tette az embereket. Ez a folyamat nagyon jól végigkövethető az Oberonnál: szétszéledt a csapat, egyrészt mert vagy tizenöten jutottak be a színire (volt olyan év, hogy egyszerre négyen), mások családot alapítottak, úgyhogy még lehetett ugyan pótolni a kimenőket, de már egyre nehezebb és nehezebb volt az időpontok egyeztetése, a tréningekre egyre kevesebben jöttek. Vagyis a folytonos toborzás állapotát éljük. – Ha egy fiatal úgy érzi, hogy szívesen venne részt a csapat munkájában, miből, hogyan kell felkészülnie? – A színpadi készségeket úgysem lehet egyszeriből letesztelni, az majd az improvizációs tréningek alatt derül ki. Voltak olyanok, akik évekig jártak hozzánk, de valami miatt nem kaptak szerepet. Aztán megérkezett a nagy lehetőség: a hűséget jutalmazni kell, s ha nem hagyott cserben minket, kapott feladatot. Akik most járnak, nagyon lelkesek, de ahányan, annyi félék. Én felelősnek tartom magam értük, igyekszem összefogni a csapatot, de bevallom, előfordul, hogy örülök, ha a próbákra sikerül mindenkit összegyűjteni. Jelenleg az amatőr színjátszás helyzetén nálunk az változtatott sokat, hogy ez immár a negyedik évad, amikor a színházzal közösen működik a Színház az iskolában, iskola a színházban projekt. Rengeteg tehetséges fiatalt tudnak foglalkoztatni, az újabb felfedezettek nem is az Oberon felhívására jelentkeztek, hanem a suliprogram révén kerültek színházközelbe. Évek óta foglalkoztat, hogy az Oberont át kell valamiképpen értelmezni, csak még azt nem tudom pontosan, hogyan, milyen irányba. Működik a SZITA is, az új színitanoda, de onnan is sokan lemorzsolódnak. Változásra mindenképp szükség van. – Hallottam egy új projektjükről, az Oberon fotóprojektről. Ez miről szól? – Nekem a fotózás régi hobbim, vagy mondhatom szerelmemnek is, erről tudnak az emberek és sok fiatal fordult hozzám fotós tanácsért. Nem olyanok, akik csak kattintgatnak nyakra-főre, és töltik azonnal a közösségi oldalakra, hanem akiknek valamiféle koncepciójuk van, és technikailag is tökéletesebbet szeretnének készíteni. Én ugyan nem vagyok profi fotós, de tetszett az Oberon műszaki mindenesének, Danilics Tibornak az ötlete, hogy fel kellene karolni, bátorítani a fiatal fotózókat, különösen, hogy az Oberon Kulturális Egyesület státusában mindenféle művészeti ág szerepel, és intézményesen lehetne végezni. Sokan jelentkeztek, a műveket elbíráló zsűri elnöke igazi szakember, vizuális művészetek szakon diplomázott. Ha a kezdeményezés bejön, és sikere lesz, évente vagy félévente meg fogjuk ismételni. Egyelőre még keressük az utat, de nem kizárt, hogy lesznek tematikus fotóösszeállításaink például. Még az anyagi oldalát sem igazán látjuk, eddig ugyanis minden rendezvényünk ingyenes volt, bíráltak is emiatt sokan, de hát így kezdtük, s még a legutóbbi két igazán komoly produkciónk, a Kilátások(k) és a Vitaminok című műsorok is ingyenesek voltak. – Végezetül kérem, kanyarodjunk vissza „a kályhához”, ahonnan elindultunk: a tizenhetedik évadban Csatlós Lóránt hogyan látja színművészi karrierjének alakulását? – Amikor végeztem, Gáspárik Attila azt mondta, hogy kb. 40 évesen fogok beleérni a saját szerepkörömbe. Akkor ez egyáltalán nem esett jól, de most kezdem úgy látni, hogy igaza volt. Kezdem ismét azt érezni, hogy van számomra feladat a színházban bőven, habár az a fajta tűz, energiatartalék, ami 24 évesen igyekezett feltörni bennem, mostanra természetesen már jócskán lohadt, ugyanakkor ami megmaradt, az sokkal stabilabb lett. A lelkesedésem mit sem csökkent, mert ha múlni kezdett volna, akkor már az Oberont rég abbahagyom. Elmélyültebben állok mindenhez hozzá, nem érzem, hogy olyan nagyon sokat tudnék, épp ellenkezőleg: folyamatosan tanulni akarok, és várom azt a rendezőt, aki szól, ha valami nem megy, akinek nem jó akárhogy, amit csinálok. Az idei évad első darabjában, a Liliomban az orvos szerepét játszom, a szilveszteriben nem vagyok benne, úgyhogy januárig az Oberonra koncentrálhatok, közben pedig várom, milyen feladatom lesz még az évadban. Mindeközben időről időre arra gondolok, hogy ennek a folyamatosan erősödő, kifejezetten gyilkos közönynek a hatására húsz év múlva vajon lesz-e még érdeklődés nemcsak a színház, de általában a kultúra iránt. Elérkezik-e hozzánk is az a világ, amikor már nem a megélhetés lesz az elsődleges, és ismét egyre többen fognak majd érdeklődni aziránt, amire húsz évvel ezelőtt én az életemet tettem fel?! Molnár Judit | Krónika (Kolozsvár) 2014. december 5.Double BindŐsbemutató – erdélyi magyarokról és románokról Új, igencsak érdekesnek ígérkező bemutatóra kerül sor szombaton este 7 órától a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban. Olyan előadást láthat első alkalommal a közönség, amelyben ismét együtt szerepelnek a Tompa Miklós és a Liviu Rebreanu társulat művészei, akik a Kincses Réka író, rendező és Alina Nelega drámaíró által jegyzett szöveg létrejöttéhez is tevékenyen hozzájárultak. Mert a Double Bind című előadás ősbemutató: két nyelven zajló dokumentum-színházi produkció, amely az erdélyi, marosvásárhelyi román-magyar viszonyról, nacionalizmusról, individualizmusról, helyi öntudatról és európaiságról szól. Ahogy az alkotók ígérik: nyersen, őszintén, az egymás elfogadásába, elismerésébe vetett hittel. A közelgő premierrel kapcsolatosan csütörtök délben tartottak sajtótájékoztatót az előadásnak is helyet adó Underground teremben. Az érkezőket a darab szerzői és játszói körében Gáspárik Attila vezérigazgató fogadta, aki elmondta: olyan előadással készülnek, amelyről valószínűleg nagyon sokat fognak írni. – Úgy gondoltuk, hogy ha nem találunk olyan szöveget, amely rólunk, erdélyi, vásárhelyi magyarokról és románokról szól, akkor írunk egyet. A produkció nem Az igazságot mondja ki, hiszen mindkét félnek megvan a maga igazsága. Azt próbáltuk inkább elérni, hogy a közönség, illetve a művészek az alkotó szerepében elgondolkodjanak azon, hogy mit jelent az az interkulturális zóna, amelyben élünk. Ennek a hatásairól próbálunk beszélni. Olyan állomás ez a színház életében, amelyet szándékosan kerestünk: ez a programpont nagyon pontosan benne volt a terveinkben, repertoár- stratégiánkban. Hiszen benne élünk a román- magyar kérdéskörben, és a színház egyik feladata, hogy a világot megismerje, megismertesse. Mi az együttélés és a problémák megoldásának kérdéskörét tárgyaljuk, és azt a second life-ot provokáltuk, amelyben nem viselkedünk, hanem megjegyzéseket teszünk egymásról. Az előadásnak ugyanakkor nem az a dolga, hogy megoldja ezeket a problémákat, és valószínűleg nagyon sokan szidni fognak érte majd minket. De úgy éreztük, hogy kell ezekről a dolgokról beszélni. Kincses Réka hozzátette, a nyelv szerepe központi kérdése a produkciónak. – Nagyon örvendtem az ötletnek és annak, hogy Alina Nelega meghívott, mert mindez teljes mértékben abba a vonalba illeszkedik, amely szerint én dolgozni szeretek. Ugyanakkor engem is nagyon érdekel az erdélyi közösségek sorsa, és szeretem Alina őszinte, szókimondó drámáit is. A munka nagyon jól ment, sikerült találni egy olyan közös utat, amely nem kompromisszumot jelent. Dokumentum-színházi előadásról van szó, amelynek megírását a színészek saját történeteikkel, érzéseikkel is elősegítették. Nagyon nyílt kártyákkal játszottunk, igencsak kínos érzéseket is hajlandóak voltunk beilleszteni, mert meggyőződésünk, hogy a sok kimondatlan dolog képezi azt a falat, amely a két közösséget elválasztja egymástól. És közben nagyon sokat megtudtam saját magunkról is. Nagy élmény volt belenézni a másik tükrébe. Ebből a lelki folyamatból, a csoportdinamika lekövetéséből született meg az előadás. A dramaturgia egy bizonyos felszínről indul és eljut a mélységekig. Én azt szeretném, ha a produkció segítségével rés ütődne azon a falon, amely elválaszt minket egymástól. Alina Nelega elárulta, nagyon régóta szerette volna színpadra vinni ezt a projektet. – Évek óta szerettem volna írni valamit a szülővárosomról és a benne élő román és magyar közösségről, de mindig akadályokba ütköztem. Végül rájöttem, hogy ameddig nem áll mellém egy magyar társszerző, addig ez nem sikerül. Én is nagyon sokat tanultam a közös munkából, a próbafolyamatból. Ez az első dokumentumszínházi előadásom, és ez teljesen más technikát, színpadra vitelt követel meg. Remélem, sikerült olyan produkciót alkotnunk, amelynek kapcsán hajlandóak vagyunk elfogadni egymást, és amelyből mások is, mi is megérthetjük, hogy a valóságnak több rétege van. És hogy melyik realitást tükrözi az előadás, azt a közönség dönti el. A produkcióban részt vevő színészek közül többen megosztották gondolataikat, egyöntetű véleményük szerint olyan dolgokat érintett meg az előadás, amelyeket eddig némiképp szándékosan figyelmen kívül hagytak. Nagyon őszinte és nagyon személyes a produkció, amely egyrészt ezért kockázatos vállalkozás, másrészt közelebb hoz bennünket egymáshoz. Egyformán igazságos, avagy igazságtalan magyarral és románnal egyaránt, nincsen kivételezés, durván a képünkbe mondja a maga igazát. Nem arról szól, hogy feladjuk az identitásunkat, épp ellenkezőleg: tudjuk és vállaljuk fel azt, de közben fogadjuk el a másikat. Végül Alina Nelega szavai zárták a sajtótájékoztatót. – Az előadás nagyon egyszerű. Nincsenek díszletek, a színészek hétköznapi ruhákban játszanak. Mindezt azért vállaltuk fel, mert számunkra a hitelesség a legfontosabb. Az a hitelesség, amely a ma emberéhez szól, hozzánk, marosvásár.helyiekhez, akik itt élünk, Erdély közepén. A Double Bind bemutatójára december 6-án, szombaton 19 órakor kerül sor a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Underground termében. A premiert követően az érdeklődők december 7-én (vasárnap), illetve december 20-án (szombat) nézhetik meg az előadást. Mindkét alkalommal 19.00 órai kezdettel, ugyanott. Szereposztás: Claudiu Banciu, Barabási Tivadar, Bartha László Zsolt, Berekméri Katalin, Andrei Chiran, Csíki Szabolcs, Cristian Iorga, Laura Mihalache, Pál Emőke, Elena Purea és Monica Ristea. Zene: Ada Milea. Szövegek fordítása: Kacsó Judit-Andrea és Florentina Váry. Rendezte Kincses Réka és Alina Nelega. Román és magyar nyelven játszott, kölcsönösen feliratozott előadás. Knb. Népújság (Marosvásárhely) 2014. december 6.Miért költözött Marosvásárhelyre a színművészeti egyetem?Erre a kérdésre keresi a választ Gáspárik Attila a Megszületett Kolozsváron/Interjúk az erdélyi magyar színművészeti felsőoktatás intézményeiről című kötetében, amelyet pénteken mutatott be a szerző Kolozsváron, a Minerva-házban. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója a levéltári adatokkal és színes anekdotákkal fűszerezett könyvbemutatója legelején leszögezte, hogy a kérdésre nem tud egyértelmű választ adni, a történet ennél bonyolultabb. „Nem tudom azt mondani, pontosan tudom, mi történt, botorság, ha valaki azt állítja, pontosan tudja, mi történt. Hosszú munkám során rá kellett jönnöm, olyan szó, hogy történelem, nem létezik. Történetek vannak, ezek összeállnak egy nagyobb folyammá, ezeket görgetjük magunk előtt, és értelmezzük, abba a korba helyezzük, melyben éppen vagyunk”, magyarázta. Erdélyben intézményes színész- és rendezőképzésre csak 1946-ban kerül sor I. Mihály király jóvoltából Kolozsváron a Zene-és Színművészeti Konzervatórium keretében. Az önálló felsőfokú színészképzés 1950-ben jön létre román és magyar nyelvű tagozattal. 1954-ben a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetet kétfele szakítják: a román színművészeti és a magyar rendező szakokat Bukarestbe költöztetik, a magyar színész szak pedig önálló intézményként Marosvásárhelyen működhet tovább. Ahhoz hogy megértsük, ez miért így történt, Gáspárik Attila szerint a személyes ambíciókat, a Maros-Megyei Autonóm Tartomány szerepét is figyelembe kell venni. „Egyértelmű volt, hogy a Maros-Magyar Autonóm Tartomány intézményéhes volt, szerette volna intézményekkel bizonyítani létét. Ugyanakkor kiérződik, Kolozsváron a "magyartalanítási" politika része, hogy a városból eltűnjön egy ilyen intézmény. Kicsi volt, de minőségi intézményként tudott működni. Ugyanakkor nem volt mivel összeolvasztani. A Babeșt és a Bolyait össze tudták boronálni. De személyes ambíciók is közrejátszottak, azoké, akik nem nézték jó szemmel, hogy Kolozsvárra kell ingázniuk. A tanári kar legmenőbb része a Marosvásárhelyi Székely Színház színészeiből került ki: például Szabó Ernő, Kovács György, Delly Ferenc, Tompa Miklós. Ők hetente jártak Kolozsvárra tanítani, és akkoriban nem volt az a picike autópálya sem, ami most van”, magyarázta Gáspárik. A képet az is árnyalja, hogy Erdélyben éppen a román hatalom hozza létre az intézményesített magyar nyelvű színészképzést, amit a magyar elit nem kis ajándéknak gondolt. „Ezzel a ténnyel megy a román tárgyalóbizottság a párizsi béketárgyalásra, ahol azt mondhatta, az erdélyi magyarok sorsát megoldották, boldogok, egyetemre járnak. Mi az igazság? Csali voltunk egy nagyobb történelmi projektben, vagy valóban sikerült meggyőznünk a hatalmat, hogy nekünk szükségünk van erre az iskolára?”, tette fel a kérdést a szerző. Gáspárik Attila legújabb könyvében abból a Kolozsvárból is ízelítőt ad, ahol olyan rangos színészek élték fiatalkorúkat, mint Orosz Lujza vagy Csíki András. A kötet az Ábel Kiadó gondozásában jelent meg. Oborocea Mónika maszol.ro 2014. december 8.Vissza a kezdetekhez – egy sikertörténet margójáraGáspárik Attila új kötetét ismerhették meg az érdeklődők Kutatómunkájának első kézzel fogható eredményeként tekint Megszületett Kolozsváron – Interjúk az erdélyi magyar színművészeti felsőoktatás intézményeiről című kötetére Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója, amelyet pénteken délután mutatott be a kolozsvári Minerva-házban. A témával 1996-ban, a hazai magyar színészképzés ötvenedik évfordulóján kezdett mélyrehatóan foglalkozni, hogy megértse: miért költöztették el az I. Mihály román király törvényerejű rendelete nyomán Kolozsváron létrehozott, és sikeresen működő intézményt Marosvásárhelyre, egy olyan városba, ahol akkoriban a felsőfokú művészképzésnek és az állandó kőszínháznak sem volt hagyománya. FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár) 2014. december 8.Tabutémák a színpadon magyar és román szemszögbőlA román–magyar együttélésről beszélni kell Marosvásárhelyen, a színház sem hallgathat erről. Hosszú egyeztetés után megszületett az együttműködés, amelynek eredményeként kényes és provokatív kérdéseket boncolgatnak a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház magyar és román színészei egy közös produkcióban. A szombaton bemutatott Double Bind című előadást két vásárhelyi művész, Kincses Réka és Alina Nelega írta és rendezte. Kincses Réka jelenleg Berlinben élő filmrendező, tavaly a marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági és Gyermekszínházban rendezte A Pentheszileia-program című darabot. Alina Nelega számos színdarabot írt és rendezett már, és a két alkotó elmondása szerint mindketten nagyon hasonlóan látják a vásárhelyi román–magyar kérdést. A színház igazgatója, Gáspárik Attila a bemutatót megelőzően elmondta, nem „útközben” jöttek rá arra, hogy kellene egy olyan darab, ami erről a témáról szól. „Szándékosan provokáltuk ezt, mert úgy gondolom, hogy erről beszélni kell még a színházban is. Valószínűleg provokatívan hat majd ez a közönségre, és lesznek kemény kritikák is, de feladatunknak érezzük – főként, hogy ebben a színházban is egy román és egy magyar társulat dolgozik egymással párhuzamosan –, hogy közös pontokat keressünk. Viszont különbözőségeinket is szeretnénk bemutatni úgy ahogy vannak: őszintén” – mondta az intézményvezető. „Számomra ez a projekt szívügy, mivel marosvásárhelyi vagyok, és úgy gondolom, hogy az író a közösségnek is kell írjon, amelyhez tartozik. Azonkívül, hogy itt élek és dolgozom, mindeddig semmi konkrétat nem alkottam kifejezetten Vásárhely számára – habár itt születtem, ez az én városom, és nem hagyhat hidegen az, ahogyan élünk” – fogalmazott Alina Nelega. Mint mondta, régóta gondolkozik egy olyan darabon, amelyben be szeretné mutatni Vásárhelyt, azonban arra a következtetésre jutott, hogy nem lehet bemutatni ezt a várost magyar szemszög nélkül. Az ő felkérésére vállalta el a projektet Kincses Réka, aki úgy véli, nagyon jól megy a közös munka főként azért, mert hasonlóan gondolkodnak a kérdésről. „Én már készítettem egy filmet, ami hasonló dolgokat is feszeget, a Balkán bajnokot, annak kapcsán fedeztem fel az élveboncolás gyönyörűségét. Szövegei alapján tudtam Alináról is, hogy hasonló hajlamai vannak. Mindketten szeretünk tabukat feszegeti, és olyan dolgokról beszélni, amitől félni szokás” – mondta az alkotótárs. Kincses szerint nemcsak az Alina Nelega és az ő elképzelései vannak benne ebben a darabban, a színészek is hozták személyes tapasztalataikat, ők ugyanúgy hozzájárultak a történethez. „Abból indultunk ki, hogy a ki nem mondott dolgok alkotják azt a falat, ami a két nemzet közé áll. Érdekes tapasztalat volt megismerni a román kollégák rólunk alkotott képét, ezt nagyon hasznosnak tartom” – mondta Kincses Réka. A Double Bind című előadást szombaton mutatták be a teátrum Underground termében. Az érdeklődők legközelebb december 20-án tekinthetik meg az előadást. Becze Dalma Krónika (Kolozsvár) 2014. december 10.Nemzetközi turnén a Tompa Miklós TársulatA lengyelországi Katowicében és Budapesten vendégszerepel hétvégén a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata a tavalyi évad két előadásával. Radu Afrim Az ördög próbája című produkció december 13-án két alkalommal lesz látható a Europe in Śląski [Európa Sziléziában] című projekt keretén belül a lengyelországi Katowicében, december 15-án pedig a Határon Túli Hétfők elnevezésű programsorozat részeként a Thália Színház látja vendégül a Keresztes Attila által rendezett Figaro című előadást Budapesten. Az erdélyi társulat nem idegen a Katowicében: tavaly a Mélyben című előadással mutatkozott be a Teatr Śląski közönségének. Ezúttal Radu Afrim Az ördög próbája című, az elmúlt évadban számos fesztiválon megfordult produkcióját látják vendégül. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház rendszeres vendége a Budapest belvárosában található Thália Színház határon túli színházaknak dedikált rendezvényein – és nem csak. A budapesti előadásról televíziós felvétel készül. „Számunkra nagyon fontos ez a kiszállás. A statisztikai mutatók szerint itthon egyre több nézőnek örvendhetünk, a számos hazai és magyarországi vendég- és fesztiválszereplés mellett azonban kíváncsiak vagyunk és igényt tartunk Európa reakciójára, véleményére is az eddigi munkánkról” – hangsúlyozza Gáspárik Attila vezérigazgató a közelgő külföldi utazás jelentőségét. A turnéra elkíséri a társulatot Peti András alpolgármester is, aki a Katowice és Marosvásárhely közötti kulturális kapcsolatok feltérképezésének szándékával tesz látogatást az észak-sziléziai városban. A Tompa Miklós Társulat lengyelországi kiszállását Marosvásárhely Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa támogatja. Mindeközben a társulat itthon maradt része gőzerővel készül az óévbúcsúztató Mágnás Miska premierre Harsányi Zsolt rendezésében. maszol.ro (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
