|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 282 találat | lapozás: 1-30 ... 181-210 | 211-240 | 241-270 | 271-282 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: I. János Pál /pápa/ 2011. május 13.Tõkés László a magyarság hátrányos megkülönböztetése ellenLomnici Zoltán, az EMT elnöke Nagyváradon pénteken bejelentette: a magyarság hátrányos megkülönböztetését, a magyarokkal szembeni atrocitások elszaporodását tapasztalták kárpát-medencei körútjuk során az Emberi Méltóság Tanácsa (EMT) vezetõi, ezért felkérték Tõkés Lászlót, az Európai Parlament (EP) alelnökét, hogy az európai fórumokon erre hívja fel a figyelmet. A Tõkés Lászlóval közösen tartott tájékoztatóján Lomnici Zoltán kritikusnak nevezte a helyzetet, s aggasztónak, hogy egyre több politikus vesz részt a környezõ országokban a magyarellenes megnyilvánulásokban. Ismertetése szerint az év elsõ harmadában több mint húsz magyar emlékhelyet, illetve szobrot gyaláztak vagy rongáltak meg. A Felvidéken meggyalázták, majd megrongálták Esterházy János szobrát, Kárpátalján megrongálták, majd meggyalázták a vereckei Honfoglalás emlékmûvet, Ungváron letörték a Petõfi szoborról a kardot, Erdélyben idén 15 magyar szobrot, emlékmûvet és emlékhelyet rongáltak meg, köztük az aradi Szabadság szoborcsoportot, Wass Albert síremlékét és Nagyváradon 8 emlékmûvet, köztük Szacsvay Imre szobrát. Délvidéken több magyar emlékhelyet gyaláztak meg, s le akarják bontani Damjanich János szobrát Adán - sorolta Lomnici Zoltán. Hozzátette: az Emberi Méltóság Tanácsa elítéli a hátrányos megkülönböztetés valamennyi formáját, így a magyarellenességet is. A szervezet felhívja az európai közvélemény és az anyaország figyelmét arra, hogy a nemzetiségi jogok és a nemzeti méltóság sorozatos megsértése elfogadhatatlan a 21. századi Európában - mutatott rá a Legfelsõbb Bíróság volt elnöke. Lomnici Zoltán elítélte a Tõkés László elleni halálos fenyegetést, amit a román vasukat járatain terjesztenek. Felkérte a politikus, hogy az európai fórumokon vesse fel a sorozatos jogsértéseket, különös tekintettel arra, hogy az uniós és más szervek Magyarország esetében részletesen és lankadatlanul vizsgálják az emberi, kisebbségi jogok betartását. Tõkés László szerint az Európai Uniónak önálló kisebbségvédelmi rendszert és az emberi jogok védelmének hatékony módszertanát kell kidolgoznia. A volt nagyváradi református püspök felidézte a közelmúltban boldoggá avatott II. János Pál pápa alakját, aki az emberi méltóságot, az emberi jogokat és a kommunizmus alóli felszabadulást szolgálta. Isten saját képére formálta az embert, így az emberi méltóság isteni méltóság is - mondta, hozzátéve: magyart, románt, cigányt, isten minden teremtményét megilleti a méltóság. Az EP alelnöke elfogadta az EMT felkérését, s bejelentette: a magyarokat ért atrocitásokról tájékoztatni fogja az európai egyházi vezetõk közelgõ brüsszeli csúcstalálkozóját, amelyen részt vesznek az Európa Tanács, az Európai Parlament és az Európai Bizottság elnökei is. Tõkés László megerõsítette: a meggyilkolására buzdító cikket tartalmazó újságot terjesztenek a román államvasutak szerelvényein. Az ügy kapcsán jogi eljárás megindítását fontolgatja - közölte az EP alelnöke. ma.hu Erdély.ma 2011. augusztus 30.A város neve...Köllő Katalin a Szabadság augusztus 26-i számában megütközik azon, hogy Szőcs Géza jelentős magyar író, történetesen ma a magyar kormány kulturális államtitkára mit nem mondott volna a VII. Nemzetközi Magyarságtudományi Kongresszus megnyitóján. De Köllő Katalin nemcsak Bereményi Géza versét költötte át cikkében, hanem Szőcs Géza rövid, de költőien igen szép megnyitóbeszédét is. Ugyanis ő nem azt mondta, hogy a résztvevők ne merjenek Kolozsváron magyarul beszélni, hanem megütközött azon, mint valószínűleg a legtöbb résztvevő, hogy a konferencia programfüzetének második mondata azt ajánlja, hogy ne magyarul szólítsuk meg az embereket az utcán, ha csak nem halljuk, hogy ők is ezt a nyelvet beszélik. Innen indította rövid gondolatmenetét, hogy a magyarságtudománynak nincsen határa, se nyelve, Dardzsilingtől, Kőrösi Csoma Sándor sírjától a Magellán által Magyar Földnek nevezett dél-amerikai tartományig terjed, és aki ismeri Szőcs Géza írói életművét, akkor azt is tudnia kellene, hogy szerinte az újkori magyar „haza” időbeli koordinátái 1848. március 15-től az 1956-os októberi forradalomig terjednek. Természetesen ezt is költői megfogalmazásként kell érteni, és nem, mint egy „idegen” állam államtitkárának politikai nyilatkozatát. Egyébként a szervezők sem akartak rosszat, hanem csak a tényt rögzítették, hogy a város lakóinak 80 százaléka nem ért magyarul, hogy érdemes előbb angolul, olaszul megszólalni, mind a szállodában, ahol egy magyar ékezet nélküli gépen írom soraimat, mind a vendéglők és üzletek nagy részében. Egyébként a város lakói szerencsére igen kedvesek velünk, pedig a Szabadság hétfői számának főcikke után (A magyarság visszafoglalta a város főterét) tényleg azt vártam, hogy fejbe fognak verni bennünket, ahogy azt állítólag, a Köllő Katalin által csak államtitkárként nevezett jelentős kolozsvári születésű magyar költő mondta volna. Ha már Köllő Katalin átírta Cseh Tamás dalának szövegét, akkor a városnak valóban van neve: Cluj Napoca, és sajnos ez az első olyan hungarológiai kongresszus, ahol a fogadó ország elnöke nem jelent meg személyesen, az általam rendezett (1996. év) kongresszuson még II. János Pál pápa is személyesen részt vett. Most csak Băsescu elnök, valószínűleg szép és barátságos levelét olvasták fel a résztvevőknek – sajnos, csak románul ... Sárközy Péter, egyetemi tanár, római magyar tanszékvezető (A szóban forgó megnyitóbeszédet illetően, többen is jelezték, hogy hasonlóan értelmezték a megjegyzést, nem egyértelmű szöveg esetleg sajnálatos félreértéshez vezethet. szerk. megj.) Szabadság (Kolozsvár) 2011. szeptember 17.Katolikus nőszövetségek találkozója Nagykárolyban„Megélni a krisztusi szeretetet és ezen keresztül építeni Isten országát” mottó jegyében került sor szeptember első felében a nagykárolyi Szent László Közösségi Házban az erdélyi római katolikus nőszövetségek hagyományos – immár tizenkettedik – találkozójára, a helyi Árpád-házi Szent Erzsébet Nőszövetség szervezésében. A megérkezés napján a jelen levő lelki vezetők közösen celebráltak szentmisét a Kalazanci Szent József-templomban. Másnap szentmise után Fábián Mária, az Erdélyi Római Katolikus Nőszövetségek Egységének elnöke köszöntötte a jelenlevő húsz nőszövetség 42 képviselőjét és a 10 lelki vezetőt. A tanácskozás bevezető előadását Ágoston Ferenc krasznabélteki plébános, a Szatmár megyei nőszövetségek szövetségének lelki vezetője tartotta a szeretetszolgálatról. A diakónia, vagyis a szeretetszolgálat fontosságát hangsúlyozva többször is idézte Kalkuttai Teréz Anyát, aki szerint „a mi egészen különös feladatunk, hogy a legszegényebbeket szolgáljuk”. Elhangzottak a nőszövetségek elnöknőinek tevékenységi beszámolói, majd városnézés keretében megkoszorúztuk Petőfi Sándor szobrát, a Károlyiak egykori kastélyának parkjában meghallgattuk Hágó Nándor múzeumigazgató értékes és érdekes előadását a város, a Károlyiak és a kastély történetéről. Délután a gyerekek műsorát láttuk. A nap befejezéseként megünnepeltük a helyi római katolikus nőszövetség megalakulásának 20. évfordulóját, az eseményt megtisztelte jelenlétével Schönberger Jenő püspök Szatmárnémetiből. A tanácskozás harmadik napján folytatódtak a nőszövetségi beszámolók, majd lelkipásztori tanácsok és javaslatok hangzottak el. Kovács Sándor főesperes, a kolozsvári Szent Mihály-templom plébánosa, az Erdélyi Római Katolikus Nőszövetségek Egysége lelki vezetője az imádság fontosságáról beszélt. Fábián Mária felolvasta II. János Pál pápa nőkhöz intézett köszönőlevelét. A tanácskozás zárásaként Schönberger Jenő köszöntötte a jelenlévőket, és további sikeres munkálkodást kívánt nekik az elkövetkezőkben is. Az őszi fórumot záró hálaadó szentmisén az elnöknők megújították fogadalmukat. Molnos Sára. Szabadság (Kolozsvár) 2011. november 28.Aki elutasította az állambiztonság beszervezési kísérletétAz elmúlt évtizedekben önt olyan ifjúsági lelkészként ismerték meg, aki sokat foglalkozott a fiatalok lelki gondozásával, jól ismeri sajátos gondjaikat, bajaikat. Mikor kezdődött ez a bensőséges kapcsolat a fiatalokkal? – Gyergyószentmiklóson káplánként több ifjúsági csoportot szerveztünk: annak idején több százan jártak ezekre a csoportos ifjúsági találkozókra a városból illetve a környező falvakból. A házaknál kis csoportokat, úgynevezett biblia-köröket hoztunk létre. Minden vakációban lelkigyakorlatos táborokat szerveztünk, a Pásztorjátékot rendszeresen előadtuk különböző helyszíneken, még vendéglőben is a Gyilkos-tónál. A Mikulás-ünnepségekre több mint ezer gyerek jött el. Amikor a kommunista hatalom minden lehetséges módon megpróbálta korlátozni a vallásgyakorlást, az ilyen aktív egyházi élet, a gyerekek, fiatalok széles körű bevonása a hitéletbe főbenjáró bűnnek számított. – Egyházi szinten volt-e valamilyen előírás arra nézve, hogy meddig lehet feszegetni a hivatalos keretet? Melyek azok a foglalkozások, amelyek úgymond szemet szúrtak a hatalomnak? – Ilyen előírás vagy tiltás hivatalosan nem létezett. Minket arra szenteltek fel, hogy az igét hirdessük, és ez semmilyen előírás szerint nem szorulhatott csak a templom falai közé. Ha valaki erre hivatkozik, példaként a temetéseket említhettem volna, hiszen az is a templom falain kívül történik. – A szekuritáté nyilván nem így gondolta... – A kis csoportos foglalkozásoknak nagy híre kelt a Gyergyói-medencében, sokan beszéltek róla, és nagyon sokan be is kapcsolódtak. A szekuritáté azonban hamar lecsapott: sorra bevitte, beidézte a csoportok tagjait. Az embereket egyenként, külön-külön hallgatta ki. Akkor tapasztaltam meg a hívek és a közöttem levő szolidaritást: mielőtt bárki bement volna a szekuritátéra, előbb bejött hozzám a plébániára, majd kihallgatás után visszatértek, és mindent elmeséltek. Mindeniküket bátorítottam, lelkesítettem. Elmondtam, hogy Jézus Krisztus is szenvedett. Arra biztattam őket, hogy mindenért rám kenjék a felelősséget, hiszen lelkészként én voltam a szervező, a kis csoportok irányítója, nekik így bántódásuk nem eshet. – Önt akkor még nem hívták be? – Erre később került sor, előbb a kis csoportok tagjait térképezték fel házról házra. A szekuritáté, persze, hamar rájött, hogy tőlem mennek és hozzám jönnek vissza a hívek. Az egyik szentmiklósi embert, amikor éppen tőlem lépett ki, bevitték újabb kihallgatásra, hátha sikerül valami rám terhelő vallomást kiszedni belőle. Az atyafi csak azt mondta, amit tőlem hallott: Jézus is szenvedett, így ő szenved a hitéért. A szekuritátés tisztek tépték a hajukat, hogy ti nem Jézusért, hanem a saját hülyeségeitekért szenvedtek. Végül is nem volt, mit tegyenek, mindenkit elengedtek, hiszen a kommunista időkbeli törvények alapján sem lehetett tiltani a Biblia-olvasást, a keresztény hitet. – A dossziéjában mindez részletesen megjelenik? – Hihetetlenül sok anyag gyűlt össze ezekről a gyergyói kihallgatásokról. Mindenkit meg akartak félemlíteni, azonban különösebb bántódása senkinek nem esett. Nem volt mibe belekapaszkodniuk, hiszen semmilyen törvénytelen cselekedetet nem követtünk el. Én már rutinosan mozogtam a kihallgatásokon: tudtam, hogy a szekuritáté nincs mivel megfogjon, nincs mivel zsaroljon. Legfeljebb elhelyeztethet más településre, ahogy ez később meg is történt. – Az ankétok során volt-e olyan pillanat, amikor úgy érezte, hogy többé szabad emberként nem távozhat? – Ezek az ankétok az évek során sokasodtak, de a gyakran estébe nyúló, többórás „együttlét” után mindig kiengedtek. Éreztem, persze, hogy keresik azt a kiskaput, amivel hatékonyabban lecsaphatnak rám. Így találták ki azt a mesét, hogy írjam le, miszerint ezek után be fogom tartani az ország törvényeit. Erre többször is kényszeríteni próbáltak, de mindannyiszor azzal utasítottam el, hogy ilyesmit nem írok le, mert az ország törvényeit eddig is betartottam. Éreztem, hogy itt a csali: amennyiben ezt leírom, rögtön azt mondhatják, hogy eddig bűnt követtem el, tehát felelősségre vonhatnak, akár le is tartóztathatnak. A gyergyószentmiklósi szekuritáté egy idő után megunta a meddő, semmi sikert nem hozó munkát. Így kerültem Brassóba. – Az új plébánia ajtaján mikor kopogott a titkosszolgálat? – Egy év telt el: addig, gondolom, figyeltek, követték a tevékenységemet. Nem hiszem, hogy nagy meglepetést okoztam nekik, mert Brassóban ugyanazt folytattam, amit Gyergyószentmiklóson abbahagytam. Épp beteg voltam, magas lázzal feküdtem, amikor egy este a szekuritátés tiszt bejött a plébánoshoz egy listát tartalmazó ívvel: egy csomó kérdésre várták a választ. Mondtam a plébánosnak, hogy én ezekre a kérdésekre nem válaszolhatok, erre ő sarkon fordult, és otthagyott. A szekuritáté névsort várt tőlem azokról az egyetemistákról, akik hozzánk járnak a gyülekezetbe. Arra is kíváncsiak voltak, hogy mi hangzik el a hittanórákon, miből készülök a találkozókra. Olyan kérdések voltak ezek, amelyekre lelkész világi hatalomnak nem válaszolhatott. A szekuritátét azonban megkerülni nem lehetett. Akkora nyomás volt rajtam, hogy már nehezen tudtam idegileg elviselni. A szekustisztek a kihallgatáson azzal fenyegettek meg, hogyha még egy hittanórát tartok, kirúgnak. Azt mondták, a püspöktől hozzak írásos papírt arról, hogy én végezhetek ilyen tevékenységet. Hosszas vívódás után egy éjszaka úgy döntöttem, hogy elutazok Gyulafehérvárra. – Abban reménykedett, hogy felettesei kiállnak ön mellett? – Akkora nyomás nehezedett rám, hogy feletteseimmel kellett megosztanom lelki vívódásaimat, hiszen egyedül képtelen voltam szabadulni a szekuritáté karmaiból. Szörnyű állapot volt. Mindenhol ott voltak, mindig lecsaptak ránk, és minden eszközzel megpróbálták életünket ellehetetleníteni. Nem voltak, persze, illúzióim, mégis abban reménykedtem, hogy az egyházi vezetésnek van némi hatalma. Előbb Erős kanonokkal beszéltem, aki azzal biztatott, hogy a püspöktől megkapom ezt az írást. A püspök viszont nem adott ilyen írást: kérésem hallatán hallgatott egy nagyot... Az lepett meg legjobban, hogy a püspököm meglepődött a történetemen. Azt kérdezte: „mit mondjak magának?” Azzal próbálta mentegetni a helyzetet, hogy nem az én dolgom összeszedni az ifjúságot, hanem kövessem a híveket, melyik hova költözik. Miközben Brassóban az egyetemistákat próbáltam összefogni, püspököm azt javasolta, ne foglalkozzak ezzel, mert a hitoktatás csak tizedikes korig kötelező. Akkor láttam, hogy mi külön malomban őrölünk... – Gyulafehérvári látogatása után kiszolgáltatottabbá vált? – Nehéz időszak volt az: a szekuritátés kihallgatások egyre gyakoribbá váltak, én meg továbbra is foglalkoztam a fiatalokkal. Az ankétok durvábbak lettek: nem vertek ugyan, de egész közel, az arcomba kiabáltak, és állandóan börtönnel fenyegettek. Minden kihallgatás előtt órákig várakoztattak: ilyenkor elővettem a rózsafüzért, amitől végtelen düh lett úrrá a kihallgatótiszteken. A brassói meghurcoltatásom hatalmas fejezete a dossziénak. Vannak olyan részletek is, amire még nem találtam rá, tehát a dossziémnak vannak homályos foltjai. – Brassó után jött Csíksomlyó... – Csíksomlyó a szekuritátés kihallgatások szempontjából annyi újdonságot hozott, hogy itt többször is megfenyegettek halállal. Kimondták, hogyha nem hagyom abba foglalkozásaimat, megölnek. Ennek igazi súlyával 1989-ben szembesültem. Az egyik aktív szekus édesanyja meghalt, és a temetés végett fia be kellett térjen a plébániára. Amikor kifele ment, a folyóson fülembe súgta, hogy vigyázzak, mert a szekuritáté likvidálni akar. Ezzel a szekussal a rendszerváltás után összejött egy találkozó. Őszinte volt, és sokat beszélt munkájáról. Lehallgatótisztként működött a csíkszeredai szekuritátén, mindent tudott az akkori titkosszolgálatról. Ő mondta el, hogy akinek bármilyen tisztsége volt az egyházban, beszervezett pap lehetett... Nem csak főpapjaink voltak besúgók, kollaboránsok, hanem a kisebb beosztásban levő vezetőket is kézben tartotta a rendszer. – Nyilván addig is voltak sejtései, mégis mennyire döbbentette meg egy ilyen kijelentés? – Tudtam, hogy vannak kivételek, és itt elsősorban Márton Áronra gondolok. A saját tapasztalataim azonban arról győztek meg, hogy nem lehetnek illúzióim. Az egykori szekustiszt hosszan sorolta a neveket. Minden részletet tudott. Látszott, hogy jártas a témában. Ezek az emberek jórészt már nem élnek, ezért nem mondanék neveket. Tőle tudtam meg azt is, hogy forgatókönyv készült meggyilkolásomra. A „kivitelezés” egyetlen akadálya a rendszerváltás lett... Mindent, amit tudott, később elmondott egy általam felkért szakembernek is, hogy megőrizhessük dokumentációként. – Nehezen szánta rá magát szekuritátés dossziéjának kikérésére? – Ehhez az igazi löketet egy érdekes történet adta. Egy közbirtokossági csoport Kárpátaljára látogatott, majd hazafele tartva megálltak Máramarosszigeten, és meglátogatták a börtönmúzeumot. Egyikük felkiáltott, amikor egy dokumentumon ráakadt a nevemre. Lefényképezték, és hazahozták nekem. Ez szekuritátés szempontból érdekessé tette a múltamat, hiszen Máramarosszigeten nem jártam, a börtönben végképp nem, így érdekelni kezdett a történet. Öt éven keresztül kértem a dossziéimat, és mindig azt válaszolták, hogy nincs. Végül lett hatszáz valamennyi oldal, amihez három évvel ezelőtt jutottam hozzá. Egy szakember később megmagyarázta a máramarosszigeti rejtélyt: a dokumentumot én követtem volna élőben, azaz a dossziém hamarabb a börtönbe ért, mint én. – A dossziéban mit talált? Nagyjából azt, amire számított, vagy voltak meglepetések is? – Meglepett, hogy szinte minden telefonbeszélgetésem le volt hallgatva. Abszolút mindent tudtak rólam: mikor, kivel és hol találkozom, és mit beszélünk. Összesen 32 besúgó jelentett rólam, ennyit tudtam összeszámolni. Ezek mind fedőnév alatt jelennek meg: eddig ötről tudom biztosan, hogy a fedőnév kit takar. Kértem ugyan a beazonosítást, de csak két személyről adták meg. Egyértelmű, hogy a besúgók között vannak papok is. – Ennyi zaklatás után, a rendszerváltást követő években, gondolom, azt szerette volna, ha egyházában is elkezdődik az átvilágítás. Beszélt-e erről paptársaival? – Az első években többet beszéltünk róla, egy idő után azonban gyakran azt hallottam, hogy nem fontos a múlt, azt le kell zárni, nem kell bolygatni. Mindemellett vannak olyan római-katolikus lelkészek, akik nem sajnálva időt és fáradtságot Bukarestben kikérték saját dossziéjukat. Persze, nehéz a saját dosszié alapján megtudni a teljes valóságot, ehhez szélesebb körű átvilágításra lenne szükség. A saját tapasztalatomból kiindulva nem tudom, hogy a harminc valahány besúgó közül – akik rólam jelentettek – hány volt paptársam, gyülekezeti tag, ismerős vagy éppen rokon. Ezekről csak sejtéseim vannak. – Ehhez szükséges a szervezett átvilágítás, ami sok mindent tisztába tehetne... – Erre a fajta átvilágításra lenne igazából szükség. Az egyháztörténet szempontjából sem mellékesek azok a legújabb információk, mely szerint a szekuritáté összefogott az egyházzal, hogy Jakab püspöknek ne legyen magyar utóda: Ioan Robut szerették volna kinevezni a romániai magyar és román római katolikus egyház élére. Ma még nem tudom bizonyítani, de erős a gyanúm afelől, hogy a mai egyházi vezetésünk is érintett: az egyházi szekuritátés múlt mérhetetlen terhét a vállukon cipelik, anélkül, hogy letennék, megszabadulnának tőle. Az egyházi átvilágításhoz elsősorban bátorság kell, és ez a bátorság ma nincs meg egyházi vezetésünkben. Ez az állapot senkinek nem jó. – A rendszerváltás után ön némileg kegyvesztett pap lett az egyházi vezetés szemében. Ez vajon az ön múltjával és az ön által szorgalmazott egyházi átvilágítással hozható szoros összefüggésbe? –1989 előtti tevékenységem, az állandó üldöztetés azok szemében szálka, akik nem merik vállalni a múlttal való szembenézést. Aki a régi rendszerben hajlandó volt az elnyomó államhatalommal kötött, elvtelen kompromisszumokra, aki beállt a besúgók sorába, és kiszolgálta, elárulta saját egyházát és saját híveit, az tapasztalatom szerint az e világi hatalmat szolgálja napjainkban is. A fogva tartott emberek minden korban lojálisak tudnak lenni fogva tartóikhoz. Az égiek biztosan nem méltatják ezt a magatartást. Erős a gyanúm, hogy akik az átvilágítás ellen tiltakoznak, azok többsége érintett. – A római katolikus egyházbeli intézményes átvilágítás elmaradása mögött vajon nem az áll, hogy a vatikáni egyházi vezetés ezt a folyamatot nem tartja szerencsésnek? – Az egyházaknak minden országban megvan a maguk joga ahhoz, hogy az átvilágítást felvállalják és levezényeljék. A baj mégis az, hogy sok esetben a szálak egész Rómáig nyúlnak. Ma már tudjuk, hogy a kelet-európai ügyeket rendező Cazaroli államtitkár Rómában a KGB beépített embere volt, aki úgy tűnik, tudott II. János Pál pápa meggyilkolási kísérletéről is, és ezt mégsem jelentette. A feltárt titkosszolgálati adatok alapján ma már az is világos, hogy a pápa utáni második ember hogyan került a KGB markába. II. János Pálnak erről később sejtései voltak, és szabadulni szeretett volna tőle, de ez nem sikerült. – Ön kilépett a papi kötelékből. Ezt miért tette? – Családot vállaltam, ez volt a kilépés fő oka. Természetemből fakadóan én a határokat mindig feszegettem. Úgy szolgáltam Istent és az embereket, hogy a lelkembe néztem. Úgy tűnik, ezek sem régen, sem ma nem feleltek meg az előírásoknak. Maga az érsek is olyan butaságokat terjesztett rólam, hogy táltos papnak hirdetem magam, aki táltos szertartásokat végez. – Tele van a katolikus egyház mendemondákkal, hogy a lelkészeknek élettársuk, sőt feleségük van. Ez mennyire befolyásolja az embereknek az egyházba vetett bizalmát? – Az érsek valamint más egyházi vezetők is tudják, hogy a római katolikus lelkészek jelentős részének családja van. Sokan közülünk gyerekeket vállalnak. Ez olyan zsarolási lehetőség lehet, amit a hatalmasok kihasználhatnak egy-egy lelkész ellen. A cölibátus csak papíron van! Ez az egyház nagy hazugsága, ami Isten-, természet- és nemzetellenes. Ezt rendezni kell! Számunkra a protestáns egyházak lelkészeinek gyerekvállalása, gyerekszeretete irányadó kéne legyen. A római katolikus egyházban mutatkozó hatalmas paphiány ezzel függ össze. Erről sokat beszélnek a lelkészek az egyházban, de felsőszintű döntés még nem született. (A Gergely Istvánnal készített interjú második, befejező része) Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2012. március 16.Meglehet Márton Áron csodája – a püspökhöz imádkozott és meggyógyult a brassói fiúMinden jel arra mutat, hogy bekövetkezett a csoda Márton Áron püspök közbenjárására: egy brassói fiatalember ugyanis – orvosi szempontból megmagyarázhatatlan módon – a halál küszöbéről tért vissza, ezzel pedig jelentős akadály látszik elgördülni a boldoggá avatási folyamat elől – számol be a Keresztalja erdélyi katolikus hetilap. A ma 26 éves Bara Zsoltot 2010-ben hererákkal diagnosztizálták, azóta a kemoterápiás kezelésen kívül több műtéten is átesett, az egyik operáció során vékonybelének kétharmadát ki kellett metszeni. Ha mindehhez azt is hozzátesszük, hogy a fehérvérsejtek is a minimális szint alá csökkentek, és a szervezet ezáltal gyakorlatilag a teljes immunitását elvesztette, nem csoda, hogy az orvosok a nullával egyenlő esélyt adtak a felépülésre. A műtét után az egyik asszisztens hívta fel a kórházból Nagy-György Attila brassói plébánost, arra kérve őt, sürgősen szolgáltassa ki Zsoltnak a betegek szentségét, mert „nem valószínű, hogy megéri a másnapot”. A család viszont, elsősorban Brummer Klára, Bara Zsolt édesanyja mindvégig reménykedett a csodában. Őt Nagy-György Attila biztatta, hogy forduljon bizalommal Márton Áron püspökhöz. Az édesanya kérésére Zsoltért imádkozott a nőegylet is, ugyanakkor a püspök közbenjárását kérte a plébános és Csiszér Albert-András pápai prelátus is, akivel Bara Zsolt gyermekkora óta bizalmas viszonyt ápolt. Zsolt maga is imádkozott a gyógyulásért az egykori erdélyi főpásztorhoz, miután a kórházban a betegek kenete feladása után kapott egy Márton Áront ábrázoló szentképet Nagy-György Attilától. „Nem tudom, hogy mitől gyógyultam meg, de a kórházi ágyon is azt éreztem, hogy valaki mintha tartana a kezében” – emlékezett vissza a fiatalember. A műtétet követő napokban a fiú állapota olyan látványos javulásnak indult, amelyet orvosi szempontból nem lehetett megmagyarázni. Két hét múlva teljesen egészségesnek érezte magát, és a kórházat is elhagyhatta. Azóta háromhavonta jár ellenőrzésre, legutóbb éppen idén januárban volt, és az orvosok mindent rendben találtak nála. A fiú visszatérhetett munkahelyére, az egyik brassói kávézóba, ahol üzletvezetőként dolgozik, és kedvenc hobbijára, a zenére is időt tud szakítani. Még várni kell, kiegészítések is kellenek A tökéletesnek látszó gyógyulás ellenére Bara Zsolt orvosa szerint öt évre van szükség ahhoz, hogy minden kétséget kizáróan megállapíthassák a gyógyulás tényét, az öt évből eddig közel másfél év telt el. Az első orvosi vizsgálat eredményei, amelyek a gyógyíthatatlan betegség tényét rögzítik, már Gyulafehérváron vannak az érseki hivatalban, Nagy-György Attila plébános és Csiszér Albert-András prelátus leveleivel együtt. A Keresztalja ugyanakkor arra is rámutat, hogy bár a köztudatban úgy él, hogy Márton Áron boldoggá avatásával kapcsolatosan már csak a csodát várják a Gyulafehérvári Főegyházmegye hívei, pillanatnyilag még a dokumentáció formai része sem tekinthető teljesnek. A Szenttéavatási Ügyek Kongregációja átvizsgálta a Márton Áron boldoggá avatásával kapcsolatos terjedelmes iratcsomót, de több pontban kiegészítést kért. Annyit tudni lehet, hogy a szükséges kiegészítés jelentős része csupán apróbb magyarázatban áll, viszont néhány pontja nagyobb munkát igényel. Kovács Gergely az új posztulátor Nehezítette a helyzetet, hogy időközben elhunyt Szőke János szalézi szerzetes is, aki az ügy posztulátora (a szenttéavatási procedúra előkészítésével megbízott személy) volt. Jakubinyi György érsek a kézdivásárhelyi származású Kovács Gergelyt, a Kultúra Pápai Tanácsának irodavezetőjét bízta meg a posztulátori feladatok ellátásával, melyet néhány napja hagyott jóvá a Szenttéavatási Ügyek Kongregációja. Kovács Gergely jelenleg a kongregáció által kínált intenzív posztulátorképzésen vesz részt, és a közeljövőben lesz lehetősége arra, hogy a Márton Áron perével kapcsolatos, szigorúan titkos dokumentációt áttanulmányozza. Lépések a boldoggá avatáshoz Bár Erdély legendás hírű főpásztorát már életében szentnek tartották, Márton Áron boldoggá avatására csak a rendszerváltás utáni időszakban lehetett gondolni. A Gyulafehérvári Főegyházmegye honlapján az áll, hogy Jakubinyi György gyulafehérvári érsek kérésére Boldog II. János Pál pápa 1992-ben engedélyezte a boldoggá avatási per elindítását, ettől kezdve Márton Áron püspöknek kijár az Isten Szolgája cím. A Gyulafehérvári Főegyházmegye által közzétett imát ettől kezdve egyre gyakrabban mondták el a hívek különböző alkalmakkor. Szintén a főegyházmegye honlapjáról származó információ, hogy 1996-ban átadták a Positiót (az eljáráshoz szükséges iratokat) a Szenttéavatási Ügyek Kongregációjának. Az eljárás azért is ilyen hosszadalmas, mert Márton Áron, bár sokat szenvedett a kommunizmus idején, nem vértanúként halt meg, 1980-ban így – Scheffler Jánossal és Bogdánffy Szilárddal ellentétben – hitvalló per során lehet a boldogok sorába iktatni. Krónika (Kolozsvár) 2012. március 31.Devictus vincit – Mindszenty József emlékest KolozsváronMindszenty József bíborosra, esztergomi érsekre, Magyarország utolsó hercegprímására emlékezett születésének 120. évfordulóján a Kolozs-Dobokai Római Katolikus Főesperesi Hivatal a Római Katolikus Nőszövetség székhelyén megtartott rendezvényen. Fábián Mária, a nőszövetség elnöke kifejtette: Mindszenty a magyar katolikus egyház XX. századi kiemelkedő személyisége volt. Fodor György piarista konfráter arra figyelmeztette a jelenlevőket, hogy tudomása szerint ez az első, s mindmáig egyetlen esemény Erdélyben, amelynek során megemlékeztek Mindszentyről. – Nem először történik meg, hogy Kolozsvár elöl jár a kezdeményezések terén, egyházi vonatkozásban is. Mindszenty József követendő példa a Krisztus iránti papi engedelmesség szempontjából is – hangsúlyozta a konfráter. A Szent Mihály Plébánia Szent Cecília kórusa Potyó István karnagy vezetésével három ismert vallásos művet adott elő, Jancsó Miklós színművész pedig Mindszenty emlékirataiból olvasott fel részleteket. Mindszenty József életét Kovács Sándor római katolikus főesperes ismertette. – Ki volt Mindszenty József bíboros, Esztergom érseke, Magyarország utolsó hercegprímása? Egyéniségét a legválasztékosabban megfogalmazott szavak sem tudják méltóképpen a mai nemzedék elé tárni. Születésének 120. évfordulóján megpróbálom feleleveníteni erőt sugárzó és irányt mutató tanítását – tette hozzá a főesperes, majd boldog II. János Pál pápát idézte, aki szerint „Esztergom rendíthetetlen bíboros érseke magasztos erények példáját adta a katolikus világnak. Nagy lelkipásztor méltóságával hordozta a fejére helyezett töviskoronát, olyan magasztos egyházi személy emlékét hagyva ránk, aki hosszú éveken át tudott imádkozni és szenvedni népéért”. Kovács Sándor előadásából megtudtuk: Mindszenty József a Vas megyei Csehimindszenten született 1892. március 29-én, szülei Pehm János és Kovács Borbála voltak. Ifjú korában újságíró akart lenni, aki tollal harcol minden ellen, ami gonosz, ám az akkori erdélyi püspök, gróf Majláth Gusztáv Károly kérésére elhatározta, hogy pap lesz. Érettségi után a szombathelyi szemináriumban kezdte el teológiai tanulmányait. 1915. június 12-én szentelte pappá a szombathelyi székesegyházban Mikes János megyéspüspök. Első szolgálati helye Felsőpaty településen volt. 1917. február 1-jén kinevezték a zalaegerszegi állami főgimnázium hittan tanárává. Az 1919-es vörös őszirózsás forradalom idején rövid ideig letartóztatták, és kitoloncolták a megye területéről. Huszonöt évesen megbízták Zalaegerszeg plébániájának és az ide tartozó filiálék vezetésével. Javaslatára új népiskolák létesültek, zárdatemplomot építtetett. Elvállalta a Keresztény Párt megyei elnökségét. Ezt azzal indokolta meg, hogy „A lelkipásztori életben a politika szükséges rossz. De mivel a politika ledöntheti az oltárt és romlásba viheti a halhatatlan lelket, súlyosan kötelező lelkipásztori feladatnak tekintette a szavazó polgárok alapos tájékoztatását”. 1927-ben az egyházmegye zalai részének püspöki biztosává nevezték ki. Az elkövetkező évtizedben 9 új plébániatemplom, 7 plébániaház, 9 ideiglenes miséző hely, 11 ideiglenes plébánialak, 12 új iskola és egy aggmenhely felépítését valósította meg. 1937-ben pápai prelátusi tisztséggel tüntették ki, majd 1944. március 4-én XII. Pius pápa veszprémi megyéspüspöknek nevezte ki. – Róma választása azért esett Mindszenty Józsefre, mert a püspöki kar megerősítésére olyan főpapokat kívántak, akik a háború befejezésének időszakában kemény és állhatatos, a totalitárius rendszerrel szembeszegülő, az egyházhoz és a hazához hűek maradtak – magyarázta Kovács Sándor. Az 1944-es zsidóüldözés közepette védelmébe vette az üldözötteket: körlevélben hozta az ország közvéleményének tudomására állásfoglalását. 1944. november 27-én a nyilasok újból fogságba vetették. 1945. húsvét éjszakáján, április 20-án térhetett haza székvárosába, Veszprémbe. XII. Pius pápa 1945. szeptember 15-én nevezte ki esztergomi érseknek, majd ugyanazon év októberében iktatták be érseki és hercegprímási kettős méltóságába. XII. Pius pápával először 1945. decemberében találkozott. 1946. februárjában a pápa bíborossá avatta. 1948-ban Mária-évet hirdetett meg: fáradhatatlanul járta az országot, hogy imádságra és engesztelésre szólítsa fel a nemzetet, és a magyarok Nagyasszonyának pártfogását kérje az újjáépítéshez. A kommunista hatalom kémkedéssel, valutaüzérkedéssel és összeesküvéssel vádolta, majd 1948. december 26-án letartóztatták. 1949. február 3-án kirakatperben életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték. 1956. október 31-én kiszabadult, ám ez csak a forradalom leveréséig tartott, akkor újra közellenséggé nyilvánították. Ezt követően másfél évtizedet az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségén töltött, majd 1971. szeptember 28-tól a bécsi Pázmáneumban tartózkodott. 1975-ben bekövetkezett haláláig járta a világot, felkeresve és lelkesítve a hazájukból elmenekült magyarokat. Először a saját maga által választott osztrák búcsújáróhelyen, Máriacellen temették el, majd 1991. május 3-án az esztergomi bazilika altemplomában, annak érseki sírkápolnai részében kapott végső nyughelyet. Zárszóként Kovács Sándor főesperes elmondta: Mindszenty boldoggá avatási eljárása folyamatban van. NAGY-HINTÓS DIANA Szabadság (Kolozsvár) 2012. június 1.Tempfli József aranymisésPappá szentelésének ötvenedik évfordulóját ünnepelte jubileumi szentmisével a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye nyugalmazott püspöke, Tempfli József. Az aranymisét dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek celebrálta. A nagyváradi székesegyházat zsúfolásig megtöltő gyülekezetet Böcskei László, az egyházmegye püspöke – ebben a minőségben Tempfli utódja – köszöntötte. Elmondta: Tempfli József élete sokakat megérintett, ezért is fontos, hogy mindannyian hálát adjanak Istennek, és leróják tiszteletüket az agg püspök előtt. Böcskei László XVI. Benedek pápának erre az alkalomra írott üdvözlőlevelét is felolvasta az egybegyűlteknek. Jakubinyi érsek szentbeszédében a jubileumok bibliai jelentőségére hívta fel a figyelmet, hangsúlyozva: a papság nem mesterség, hanem hivatás, amit el kell fogadni. Felidézte: áldozócsütörtök volt, amikor ötven esztendővel ezelőtt, 1962. május 31-én Gyulafehérvárott Márton Áron püspök hat társával együtt pappá szentelte az akkor 31 éves Tempfli Józsefet. Az akkor felszentelt gyulafehérvári, temesvári, váradi és szatmári papok közül legtöbben nem érték meg aranymiséjüket, ám örvendetes, hogy mindannyian végig hűségesek maradtak papi hivatásukhoz – mondta az érsek. Maga Tempfli József már gyerekkorában meghallotta a hívó szót: szülőfalujában, Csanáloson ugyanis beosont egy papszentelésre, ahonnan kipenderítették, ekkor jelentette ki először: bárki bármit mond, belőle is pap lesz – mesélte el Jakubinyi György, aki befejezésül azt kívánta a kiérdemesült püspöknek, hogy a bibliai Mózeshez hasonlóan 120 évig éljen. Fodor József, az egyházmegye vikáriusa Tempfli József életének főbb állomásait sorolta fel, hangsúlyozva: hite, amelyet családjától örökölt, lámpásként vezette mindig. A szentmise végén az egyházmegye hívei részéről köszöntötték az ünnepeltet, majd Ioan Robu bukaresti metropolita-érsek kívánt neki további hosszú életet és szolgálatot. Tempfli József befejezésül felidézett néhány történetet a saját életéből, kijelentve: megismerte az emberek jó és rossz oldalát is. Tempfli József nyugalmazott püspök 1931. április 9-én született a Szatmár megyei Csanálos községben. Piarista és jezsuita atyák nevelték, majd érettségi után tanár-nevelő volt Szentjobbon. 1956 szeptemberében kezdte el teológiai tanulmányait a gyulafehérvári római katolikus szemináriumban. Hat év után, 1962. május 31-én szentelte pappá Márton Áron gyulafehérvári püspök. Pappá szentelése után 17 éven át Tenkén, 1979-től Tasnádon, 1983-tól pedig Nagyvárad-Olasziban volt plébános. 1990. március 14-én Boldog II. János Pál pápa Nagyvárad 81. püspökévé nevezte ki. Megyéspüspöki szolgálatát 2009 márciusáig végezte. Nagy Orsolya. Krónika (Kolozsvár) 2012. július 12.Lemondott tisztségéről Nicolae Corneanu, a Bánság metropolitájaJúlius 10-én keltezett levelében, egészségügyi okokra hivatkozva, lemondott a Bánság Metropolitája tisztségről Nicolae Corneanu érsek. Corneanu, akit 1962. március 4-én iktattak be a Temesvár és Karánsebes érseke, illetve a Bánság metropolitája tisztségbe, több mint 50 évet töltött hivatalában. Nicolae Corneanu karánsebesi papi családban született 1923-ben. Folytatva a családi hagyományt Bukarestben elvégezte a teológiát, és 1949-ben megszerezte a teológia doktora címet is. Mint 1989 után beismerte, a metropolita végig együttműködött a kommunista titkosrendőrséggel, de ez sem tépázta meg tekintélyét az ortodox hívek előtt. Corneanu metropolita részt vett I. és II. János Pál pápák beiktatásán, a világ számos országában képviselte a román ortodox egyházat. A nagy tudású Nicolae Corneanu teológiai témájú könyvek egész sorának szerzője, az ökumenizmus híve volt, aki, ameddig egészségi állapota megengedte, minden évben személyesen részt vett a temesvári forradalom évfordulóján a belvárosi református templomban szervezett ökumenikus istentiszteleteken. Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad) 2012. július 16.Tábor fogyatékosoknakTizedik alkalommal szervezte meg a héten a Kárpát-medencei Mozgássérült Fiatalok Táborát a Máltai Szeretetszolgálat sepsiszentgyörgyi szervezete. Tischler Ferenc, a szolgálat országos ifjúsági szervezetének vezetője elmondta, 47 fogyatékost és a kísérőiket, összesen mintegy száz személyt látnak vendégül a Sepsiszentgyörgy melletti Benedekmezőn. Kovászna, Hargita, Kolozs és Bihar megye mellett Magyarországról és Kárpátaljáról is érkeztek táborozók A sepsiszentgyörgyi szervezet pápai felhívásra válaszolt a rendezvény megszervezésével: amikor 2002-ben II. János Pál pápa meghirdette, hogy 2003 a fogyatékkal élők éve lesz, a Máltai Segélyszolgálat sepsiszentgyörgyi önkéntesei is eldöntötték, megtartják az első országos mozgássérülttábort. Az elmúlt tíz évben a jól bejáratott forgatókönyv szerint szervezték meg az együttlétet, a fogyatékkal élők számára már az is felüdülést jelent, hogy egy hétig az erdő szélén, faházikókban laknak. Tischler Ferenc elmondta, az elmúlt napokban kirándultak a Szent Anna-tóhoz, csónakáztak, és – mivel idén olimpiai év van – nagy hangsúlyt fektetnek a sporttevékenységekre is. A pénteki sportnapon lesznek asztali sportok, kerekes székes gyorsasági verseny, kosárlabdameccs, íjászverseny, és lovagolni is lehet. Hargita megyéből egy kerekes székes tánccsoport különböző népek táncait tanítja meg a táborozóknak. Józsa Csaba csíkszeredai mozgássérült lapunknak elmondta, a Székelyföldön Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában oldották meg leginkább az akadálymentesítést, elsősorban az utcai közlekedés gördülékenyebb. Az intézményekben még mindig vannak hiányosságok, és a közszállítást sem tudják igénybe venni kerekes székkel, mert nincsenek lezárók, hogy fékezéskor is biztonságban lehessen a mozgássérült. A tábor egyik előnye, hogy a mozgássérültek megoszthatják tapasztalataikat, gondjaikat. A családot is tehermentesíteni próbálják a szervezők, akik arra bíztatják a fogyatékosokat, hogy barátjukkal vegyenek részt a rendezvényen. Bíró Blanka Krónika (Kolozsvár) 2012. augusztus 3.XVI. Benedek hamarosan Romániába látogat– A közeljövőben Romániába látogat a pápa, a látogatás előkészületeiről és lebonyolításának részleteiről szeptemberben fogok tárgyalni a Vatikánban – jelentette be csütörtökön Andrei Marga. A külügyminiszter hozzátette, II. János Pál 1999-es látogatása során a Vatikán ígéretet tett arra, hogy a katolikus egyházfő visszatér Romániába. A román fél a bukaresti római katolikus érsekséggel együtt keresi a megoldásokat az olyan érzékeny kérdésekre, mint a Plaza Katedrális építkezési munkálatai körül zajló viták, vagy a görög katolikus egyház javainak visszaszolgáltatása. Marga hangsúlyozta, a kormány együttműködik a romániai egyházakkal a vallásoktatás fejlesztése területén. „Elégedettek vagyunk a tekintetben, hogy jól haladnak a Szentszékkel való tárgyalások az általános együttműködési egyezmény kidolgozása terén, folyamatban van egy román tanulmányi tanszék létrehozása a római Pápai Keleti Intézetben, és a véglegesítési fázisban van a Bukaresti Egyetem és a Lateráni Egyetem közötti együttműködési egyezmény aláírása” – sorolta a tárcavezető. Marga rámutatott, XVI. Benedek látogatása történelmi pillanat és minden ország számára óriási megtiszteltetés, hisz a pápa korunk egyik legnagyobb hittudományi és kulturális személyisége, akinek romániai látogatása rendkívüli elégtételt és büszkeséget jelent. (Realitatea) Nyugati Jelen (Arad) 2012. augusztus 3.Belföldi hírekJobbközép szövetség készül Elkezdődtek a tárgyalások a Demokrata Liberális Párt, a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt, az Új Köztársaság, a Közép-Jobb Polgári Kezdeményezés és a Keresztény-Demokrata Alapítvány között, és a legszerencsésebb esetben három-négy hét múlva létrejöhet a jobbközép választási szövetség – jelentette ki tegnap Cristian Preda DLP-s EP-képviselő. Az említett szervezetek a parlamenti választásokon indulnának egy közös szövetség égisze alatt. „Van néhány pont, melyekben egyeznek a vélemények: 1. a szövetség célja, hogy alternatíva legyen a Szociál-Liberális Szövetséggel szemben; 2. mindegyik alakulat megtartja politikai identitását, de közös kritériumokat fogadnak el a jelöléseket illetően; 3. több munkacsoport foglalkozik a politikai és jogi részletek kidolgozásán, ha elkészülnek, a legszerencsésebb esetben három-négy hét múlva létrejöhet a jobbközép választási szövetség” – állítja Preda. Vasile Blaga a DLP elnöke szerdán jelentette ki, Mihai Răzvan Ungureanuval, Mihail Neamţuval, Aurelian Pavelescuval és Adrian Papahagival megállapodtak, hogy egy jobbközép platform felépítése érdekében létrehoznak egy politikai csoportot, amely elkészíti a politikai és a kormányprogramot. Romániába látogat XVI. Benedek pápa A közeljövőben Romániába látogat a pápa, a látogatás előkészületeiről és lebonyolításának részleteiről szeptemberben tárgyalnak a Vatikánban – jelentette be Andrei Marga. A román fél a bukaresti római katolikus érsekséggel együtt keresi a megoldásokat olyan érzékeny kérdésekre, mint a Plaza Katedrális építkezési munkálatai körül zajló viták vagy a görög-katolikus egyház javainak visszaszolgáltatása. Marga hangsúlyozta, a kormány együttműködik a romániai egyházakkal a vallásoktatás fejlesztése területén. „Elégedettek vagyunk a tekintetben, hogy jól haladnak a Szentszékkel való tárgyalások az általános együttműködési egyezmény kidolgozása terén, folyamatban egy román tanulmányi tanszék létrehozása a római Pápai Keleti Intézetben, és véglegesítési fázisban a bukaresti egyetem és a lateráni egyetem közötti együttműködési egyezmény aláírása” – sorolta a külügyminiszter. Mint ismert, legutóbb 1999-ben II. János Pál járt országunkban, akkor a hatóságok látványosan távol tartották a római katolikus hívők több mint felét adó magyar liturgikus nyelvű gyulafehérvári érsekségtől. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. augusztus 13.Érsekség: politikai akarat és pénz sincs a pápai látogatásraXVI. Benedek pápa romániai látogatáshoz hiányzik az „igazi politikai akarat” – fogalmazott korábbi megkeresésünkre válaszolva a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség. Megerősítették: az egyházvezetőség csak a sajtóból ismeri Andrei Marga volt külügyminiszter a látogatással kapcsolatos bejelentését, hivatalos értesülést továbbra sem kaptak. Az érsekség szerint egyelőre nem érdemes foglalkozni a látogatással, ugyanis a politikai akarat hiánya mellett, az sem az sem elvetendő szempont, hogy a látogatás kivitelezése nagyon sok pénzbe kerül. Az ortodox pátriárka kell meghívja Mint korábban írtuk, mivel a katolikus egyház erdélyi képviselői egyelőre nem kaptak hivatalos értesítést az eseményről, fenntartásokkal kezelik a tervezett látogatást. Tamás József püspök a maszol.ro-tól értesült az egyházfő tervezett látogatásáról, amit az időközben leváltott Andrei Marga külügyminiszter jelentett be. „A pápai látogatás számomra új dolog, erről még nem hallottam semmit, nem tájékoztattak arról, hogy ilyesmiről szó lenne" – válaszolta megkeresésünkre. Közölte: érdemben csak akkor tudna nyilatkozni a sajtónak, ha az esetleges látogatásról hivatalosan is értesítik. Darvas Kozma József esperes arról tájékoztatott, hogy azt ilyen meghívásoknak megvan a maguk protokollja a diplomáciában. „A szabály az, hogy az adott ország többségi egyházának a vezetője, jelen esetben a román ortodox pátriárka kell meghívja a szentatyát az országba" – fogalmazott az esperes. „Elengedik" Erdélybe? Darvas Kozma József emlékeztetett, a korábbi pápa 1999-es látogatásakor is ez volt a dolgok menete. II János Pál látogatásakor természetesen a fővárosban volt Jakubinyi György, a magyar hívek erdélyi főpásztora is. „Az érsek úr nagyon ragaszkodott ahhoz, hogy a pápa Erdélybe is eljöjjön, de bizonyos bukaresti körök ezt szándékosan megakadályozták" – mondta az esperes. Az erdélyi magyar katolikusok akkor azt szerették volna, ha II. János Pál ellátogat Csíksomlyóra, a román görög-katolikus hívek Balázsfalvára látták volna szeretettel. Maszol.ro 2012. október 15.Márton Áronra emlékeztek Rómában2012. október 11-én délután 6 órára zsúfolásig megtelt a római Accademia di Romania díszterme. A Szentszék dikasztériumainak magas rangú képviselői, Szentszékhez akkreditált nagykövetek, nemzetközi szervezetek munkatársai, római kultúrintézmények képviselői, boldoggá avatási ügyek posztulátorai, Rómában szolgálatot teljesítő és élő papok, szeminaristák, nővérek és érdeklődők Márton Áron előtt tisztelegtek az olasz nyelvű emlékest keretében, melyet közösen szervezett Románia Szentszéki Nagykövetsége és a Kultúra Pápai Tanácsa. Az egybegyűlteket Mihai Bărbulescu, a Román Akadémia igazgatója köszöntötte, majd mons. Kovács Gergely, Márton Áron boldoggá avatási ügyének posztulátora, az est moderátora vette át a szót: „Ma délelőtt a Szentatya ünnepi szentmise keretében nyitotta meg a hit évét, és ideálisan kapcsolódik hozza a ma esti megemlékezés, hiszen utolsó körlevelében Márton Áron így fogalmaz: »Szeretett Híveim, mint főpásztorotok elsősorban a hitet akartam megerősíteni lelketekben, és a hithez való ragaszkodást hagyom rátok örökségül« (1980. május 15.)”. Románia szentszéki nagykövete, Bogdan Tătaru-Cazaban Márton Áron kimagasló személyiségét méltatta. Elmondta: erdélyi magyar katolikus püspökként mindenki számára példa volt, vallásra vagy nemzetiségre való tekintet nélkül. Idézte Márton Áront: „A hívő embernek Isten gyermekét és saját testvérét kell meglátnia minden embertársában, akkor is, ha másképpen gondolkozik, mint ő, más nyelvet beszél és talán másak a vágyai és célkitűzései”. A szenvedés hosszú útján Márton Áron nem szűnt meg remélni és mindvégig szilárdan állt. A nagykövet arra buzdított, hogy merítsünk abból a lelki gazdagságból, amelyet azoktól tanulhatunk, akik a gonoszt szemtől szembe megtapasztalták. Gianfranco Ravasi bíboros, a Kultúra Pápai Tanácsának elnöke elmondta, hogy 1971. október 13-án a püspöki szinóduson hallhatta felszólalni az idős püspököt, ahol ő maga szinódusi munkatársként vett részt. Egy olyan világban, ahol folyamatosan nemcsak találkoznak, hanem ütköznek is a kultúrák, eligazítóak Márton Áron szavai: „Vallom és hirdetem, hogy vannak olyan igazságok, amelyeknek alapján igaz embereknek találkozniok kell. Ahogy Erdély földjén a hegyek völgyekkel, a mezők erdőkkel, hófedte bércek a síksággal váltakoznak, éppen úgy váltakoznak a népek Erdély földjén, ahol három nyelven beszélnek és hat-hétféle szertartás szerint imádják Istent, de van a krisztusi evangéliumnak ereje, amely hozzásegít ahhoz, hogy különféle ellentétek összhangba olvadjanak fel és a testvéri együttműködés útját egyengessék”. Győriványi Gábor, Magyarország szentszéki nagykövete Márton Áron erkölcsi nagyságát kiemelve rámutatott, hogy a nagy püspök minden körülmény között s minden erővel az igazságot kereste és védelmezte. A Márton Áron által 1946-ban megfogalmazott s napjainkra is érvényes szavainak idézésével zárta gondolatait: „A jövő század arculatát az az irányzat fogja alakítani, amely magas erkölcsi igényekkel jön, a hamissággal az igazságot állítja szembe, a gyűlöletet szeretettel igyekszik legyőzni, és a bosszúálló szándékra nagylelkűséggel válaszol”. Ezután a Cristian Amza által rendezett és olasz felirattal ellátott Márton Áron: püspök a keresztúton című, 30 perces dokumentumfilmet vetítették le. A film nem egyházi felkérésre készült, hanem a román közszolgálati televízió mutatta be ez év júniusában abban a sorozatban, amelyet olyanoknak szenteltek, akik a kommunista diktatúra elnyomásának ellenálltak. A megemlékezés záró mozzanata, egyben azt szintézisbe foglaló kiemelkedő momentuma Jakubinyi György gyulafehérvári érsek beszéde volt. A közönség nagy érdeklődéssel követte a személyes emlékek felidézésében gazdag tanúságtételt. Márton Áron élő vértanú, aki – bár szabadon bocsátották hatévi börtön után – élete végéig a kereszt hősies, csendes és alázatos hordozója maradt. Soha nem volt hajlandó semmiféle kompromisszumra. „Isten törvényeiben s az egyház ügyeiben alkudozást nem ismerek”, ismételte mindig határozottan. II. János Pál pápa így jellemezte Márton Áront: „Integerrimus Domini famulus nullis parcens laboribus nullisque doloribus” (Az Úr feddhetetlen szolgája, aki nem futamodott meg sem a munkától, sem a szenvedéstől). Az est végén Kovács Gergely megköszönte mindazok fáradozását, akik lehetővé tették a Márton Áronról való méltó római megemlékezést. Kérésére a jelenlévők közösen imádkoztak a nagy erdélyi magyar püspök boldoggá avatásáért. Márton Áronról magyar nyelvű szentmisében is megemlékeznek. 2012. október 16-án reggel 8 órától a vatikáni Szent Péter-bazilika altemplomában található Magyarok Nagyasszonya-kápolnában bemutatandó eukarisztikus áldozat főcelebránsa Jakubinyi György gyulafehérvári érsek lesz. Szabadság (Kolozsvár) 2013. január 4.Tőkés László EP-képviselő SajtóirodájaK Ö Z L E M É N Y "Az új esztendőben tehát nem nyugodhatunk bele sem az igazságtalanságokba, sem a hazugságba, sem a korrupcióba – (…) nem várhatunk és nem ülhetünk a babérainkon, tétlenül. Komoly munka és nehéz küzdelem vár reánk." – fogalmaz Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke 2013. január 4-én kiadott Újévi Nyilatkozatában. A Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke és Szilágyi Zsolt néppárti alelnök társaságában tartott sajtótájékoztatón – melynek keretében a mellékelt Újévi Nyilatkozatot közrebocsátotta – Tőkés László az ez évi célkitűzések közül kiemelte a „kommunizmus perének” folytatását, a plurális egység megteremtését, az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum működésének beindítását és kiszélesítését a Nemzeti Együttműködés Rendszerének keretében, valamint a huszonhárom évvel ezelőtt már kezdeményezett Román–Magyar Kerekasztal létrehozását. Ez utóbbi megítélése szerint nem lehet „pártpolitikai paktumok” és „háttéralkuk” tárgya – utalt Tőkés László az RMDSZ és a Szociálliberális Unió (USL) még októberben kötetett titkos paktumára, amelyet Gyurcsány Ferenc balatonőszödi beszédéhez, valamint a „neptuni áruláshoz” hasonlított. A paktumot megkötő RMDSZ-csúcsvezetők legsúlyosabb bűne Tőkés László szerint az, hogy semmilyen felhatalmazásuk nem volt annak megkötésére sem az erdélyi magyar közösség, sem pártjuk tagjai részéről. A Néppárt védnöke rámutatott arra is, hogy az USL-vel kötött titkos egyezség még az Európai Néppárt bukaresti kongresszusa előtt született, amelyet – mint ismeretes – az RMDSZ és Demokrata Liberális Párt (PDL) közösen szervezett. „Véget kell vetni a hazugságnak és a hamis nemzeti legitimációnak” – hangsúlyozta Tőkés László az ezzel szembeni egységes kiállásra bíztatva. Az EMNT-elnök ugyanakkor nemcsak a magyar–magyar, illetve magyar–román párbeszéd és összefogás fontosságát hangsúlyozta, hanem a Kárpát-medencei, a kelet- és közép-európai népek összefogását is. Végezetül bejelentette: nemzeti közösségünk számára az új év, Az Autonómia Éve, amely a Kárpát-medencei önrendelkezés és a föderalizmus gondolatát hivatott népszerűsíteni erdélyi és európai szinteken. Nagyvárad, 2013. január 4. ÚJÉVI NYILATKOZAT – 2013 – Karácsony után és az új esztendő kezdetén évértékelőt tartani már-már ünneprontásnak számít. Amennyire felemelő és reményteljes volt ünnepet ülni 1989 sorsfordító karácsonyán, és új évet nyitni a Ceauşescu-diktatúra bukása nyomán – közel negyed évszázad elteltével épp oly kiábrándító lett megérnünk az egykori szegénységet és reménytelenséget idéző nacionálkommunista restaurációt a decemberi választások alkalmával. Az erdélyi magyarok jobb híján legfeljebb az RMDSZ 5%-os választási küszöböt éppenhogy súroló eredményének örvendhetnek... Akaratlanul is Krisztus Urunk tanítványainak „rangvitája” juthat eszükbe affelől, hogy: „ki a nagyobb közöttük” (Lk. 9,46). Jakab és János versengése, hogy a Mester jobb és bal keze felől ülhessenek, az Ő országában. Márpedig „az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon, és adja az Ő életét váltságul sokakért” (Mt. 20,21.28). Miközben országunk népe egyre mélyülő nyomorban kénytelen élni, erdélyi magyar közöségünk pedig mindenkori történelmének egyik legnagyobb válságát éli át – az időközben kisiklott demokratikus rendszerváltozás politikusai zömének legfőbb gondját a hatalom, a pénz és a bársonyszékek megkaparintása képezi – netalán Victor Ponta és Crin Antonescu „jobb- és baloldalán”... Elég volt a kommunista típusú „őszödi” hazugságpolitikából! Minekutána minden esetben azt hangoztatták, hogy a választások végeztéig semelyik párttal, semmiféle megegyezést nem kötnek, sőt még azután is, hogy napnál világosabban bebizonyosodott: a mindvégig tagadott alku már közel két hónapja megköttetett – íme, az RMDSZ elnöke még mindig azt szajkózza, hogy a szociálliberális szövetséggel semmiféle titkos paktum nem létezett... Netalán ez az újabb neptuni egyezség volt az ára az 5%-os szavazatarány „elvtársi” biztosításának? A – nemzeti hovatartozástól független („fără deosebire de naţionalitate”) – korrupciónak is véget kell vetnünk már, hogyha (mellesleg) Románia be akarna jutni Schengenbe. Nem egy politikus vonatkozásában ugyanis találóan állapíthatjuk meg, hogy mindösszesen két lehetőségük volt: vagy a parlamentbe, vagy börtönbe jutni… Bihari magyar jelöltjeink közül kettő a 320 millió forintos (cca. 1,3 millió euró) vonzatú Ady-központ korrupciós botrányában híresült el. „Ha tolvaj is, magyar” – idézhetjük erdélyi költőnket nagy együttérzéssel annak láttán, hogy egy esetleges elszámoltatás elől ők egyenesen egy bukaresti szenátori és egy képviselői bársonyszékbe avanzsáltak. Mondhatni: igazán jó helyre, hiszen az újan megalakult alsóház egyik első határozatával az Országos Korrupció-Ellenes Ügyészség (DNA) által meggyanúsított Ion Stan szociáldemokrata (PSD) honatya mentelmi jogának a felfüggesztését éppen a minap szavazta le… Ezt nevezik: cinkos szolidaritásnak! A hamis nemzeti legitimációnak sem lehet többé helye sem a demokráciában, még kevésbé pedig a többszörösen nyomorúságos magyar kisebbségi társadalomban. Nemzeti nagyjaink – Ady Endre, A Holnaposok és Rimanóczy Kálmán – nevével senkinek sincs joga magyar közösségünk kárára visszaélnie! A magyar szabadság mártírja, Szacsvay Imre és Erdély apostola, Kós Károly is forog a sírjában, hogyha a nevükről elkeresztelt „akadémiákat” egy nemzetidegen és korrupt politika szolgálatára használják. Apropo: Dsida Jenő. Azt is ő írta, hogy: „Krisztusnak és Pilátusnak / egyformán szolgálni nem lehet”. „Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak” – hívja fel a figyelmünket Jézus a Hegyi beszédben (Mt. 6,24). Az „egyenlő távolság elvének” markói doktrínája a Királyhágómelléki Református Egyházkerület vonatkozásában sem állja meg a helyét. Annak is véget kell vetni már tehát, hogy az RMDSZ történelmi egyházainkkal próbálja igazolni = legitimálni önmagát. Az új esztendőben tehát nem nyugodhatunk bele sem az igazságtalanságokba, sem a hazugságba, sem a korrupcióba – a versengő és dicsvágyó tanítványok módjára nem várhatunk és nem ülhetünk a babérainkon, tétlenül. Komoly munka és nehéz küzdelem vár reánk. „Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és élni akarunk, tehát dolgozni fogunk” – valljuk és vállaljuk Kós Károly szavával. Isten segítségével folytatnunk kell az 1989-ben elkezdődött rendszerváltoztatás erőnk fölötti munkáját. Ehhez viszont emberi és közösségi, társadalmi és erkölcsi megújulásra van szükség. Közeledik a kommunizmus bukásának a 25. évfordulója. 2014-ig szabadulnunk kell az isten- és embertelen diktatúra, valamint a titkosszolgálati múlt visszahúzó örökségétől. „Piszkos az a víz, amelyben kéz kezet mos” – tartja egy mondás. A politikai osztálynak, a közéletnek meg kell tisztulnia. Ebben a folyamatban a szeretetnek és a megbocsátásnak is helye van – olyanképpen, amiként XVI. Benedek pápa kegyelmet adott tolvaj komornyikjának, vagy II. János Pál pápa is megbocsátott bűnbánó merénylőjének. „A múltat azonban be kell vallani…” Mindenki által áhított összefogásunk sem mehet végbe megtisztulás és -újulás nélkül. A múlttal szembe kell nézni, a „kommunizmus perét” le kell folytatni. Magyarok és magyarok, románok és magyarok, a Kárpát-medencei, a kelet- és közép-európai népek összefogására van szükség – Európa közösségében. Ebben az évben „kampánycsend” lesz, nem lesznek választások. Ezt a „békeidőt” használjuk fel a – plurális – új egység megteremtésére. Szélesítsük ki és hozzuk működésbe az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumot. Építsük tovább a Nemzeti Együttműködés Rendszerét. Két évtized után – közös ügyeink rendezésére – kezdeményezzük újból a Román–Magyar Kerekasztal létrehozását. Nem utolsósorban pedig nemzeti közösségünk számára legyen ez az esztendő Az Autonómia Éve (2013) – Romániában és az egész Kárpát-medencében. Nagyvárad, 2013. január 4. Tőkés László EP-képviselő az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke 2013. május 19.Ternyák Csaba érsek homíliája a pünkösdi nagybúcsúnElhangzott Csíksomlyón, május 18-án. Excellenciás és Főtisztelendő Érsek és Püspök atya! Tisztelt Közjogi Méltóságok! Kedves Paptestvérek! Krisztusban Kedves Testvéreim! „Boldog vagy, mert hittél" (Lk 1,45). Ez a tengernyi nép, amely ma itt Csíksomlyón összegyűlt, mind zarándokként érkezett. Azért jöttünk, hogy Erzsébettel együtt mi is boldognak hirdessük Szűz Máriát, akit már őseink himnuszában nemes egyszerűséggel boldog asszonynak neveztek. Mindenki vállalta az utazás fáradalmait, különösen azok, akik gyalog jöttek ide. Egy hónappal ezelőtt Egerben találkoztam egy ilyen csoporttal, akik Budapestről indultak. Remélem ők is rendben megérkeztek és itt vannak közöttünk. A hit zarándokútján nemcsak hívő emberek járnak, hanem keresők is szép számmal, akik szívük rejtekén foglalkoznak az istenhit kérdésével. Ma talán őket is közelebbről megérinti a hit vágya. Sokan televízión, vagy rádión keresztül kapcsolódnak be az ünneplésbe, és lélekben most ők is velünk vannak. A pünkösdi Lélek segítségül hívásával szeretnék ma erőt önteni hallgatóimba, hogy alázatosan kitartsanak hitükben. Egyikünk sem saját erejéből jutott el a hitre, és nem is mások térítő munkájának eredményeként. A hit Isten ingyenes ajándéka. Meggyőződésem, hogy Isten a Hit Évében sok ember lelkét el akarja érni ajándékával. Amikor XVI. Benedek pápa meghirdette a Hit Évét, akkor minden emberre gondolt. Az Apostolok Cselekedeteinek egyik mondata ihlette őt, ezért írásának ezt a címet adta: „A hit kapuja". A Szentírásban arról olvasunk, hogy Pál apostol és Barnabás, egyik apostoli útjukról visszatértek Antióchiába, összehívták a híveket és örömmel elmondták nekik, hogy Isten „a pogányok előtt is kitárta a hit kapuját" (ApCsel 14,27). Ez a kapu azóta minden ember előtt nyitva áll. Mindenki meghívást kap, hogy belépjen rajta. A hit ma sem csupán a gyakorló keresztények kiváltsága. Tegyük ezért plébániáinkat tanúságtevő és befogadó közösségekké, hogy minden kereső ember lelki otthonává váljanak! Hálásan köszönöm Dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek úrnak és Orbán Szabolcs ferences tartományfőnöknek, hogy meghívtak az idei csíksomlyói búcsúra. Örömmel indultam el én is azon az úton, amely szép Erdélyországba, a székelyek ősi Szűz Máriás kegyhelyére vezetett. Azt is örömmel látom, hogy nem csak az őseik hitéhez ragaszkodó székelyek, hanem az anyaországi és más országokban élő honfitársaim is nagy számban képviseltetik magukat. Azért jöttünk, hogy zarándokként köszöntsük Jézus Krisztus édesanyját, a Boldogságos Szűz Máriát! Hiszen ő mindannyiunk égi édesanyja. Ma Juhász Gyula szavaival megvalljuk: „Mária, hívnak csillagszemeid!" (Májusi áhitat). Örömünket fokozza, hogy ezen az úton ma velünk tart sok protestáns testvérünk, és vannak köztünk más nyelven beszélő keresztények is. Mindannyian a Boldogságos Szűz Mária gyermekei vagyunk! Nem először járok Székelyföldön. Az elmúlt évek során többször örömmel tapasztaltam az itt élő magyarok Istenhez, Szűzanyához, a templomhoz és papjaikhoz való hűségét. Mária segített a múltban. Ma is hozzá fordulunk, hogy álljon mellettünk pünkösdi készületünkben. Fogadjuk el most is segítségét! Mária előbb megismerte a Szentlelket, mint maguk az apostolok. Jobban ismerte Jézust, mint a tanítványok. Többet tud a hitről és a boldogságról bárki másnál. Érdemes hallgatnunk rá! Ősi nemzeti himnuszunk joggal nevezi őt boldog asszonynak és a Szentlélek mátkájának. Jelen volt az apostolok között az első Pünkösd napján. Fogadjuk meg tanácsát! Nekünk is azt mondja, amit a kánai mennyegzőn mondott a bor hiány miatt zavarba került násznagynak: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond!" (Jn 2,5). Mária is abban találta meg boldogságát, hogy Istenre figyelt, hitt Neki és megtette azt, amit kért tőle. „Boldog vagy, mert hittél". Erzsébet szavai arról tanúskodnak, hogy a hit és a boldogság összetartoznak. Nem azt mondja, hogy a boldogság hitet eredményez, hanem éppen fordítva. A hit következménye a boldogság. Mária azért boldog, mert hitt. Ha nem hitt volna, nem lenne boldog. Mária hitte, hogy az Isten nem akarja őt becsapni, rászedni, tőrbe csalni. Hitt az angyal szavának: úgy lesz gyermeke, hogy közben férfit nem ismer. Miben áll Mária boldogsága? Abban, hogy hitt. Nem azért boldog, mivel kiváltságokat kapott, mivel Isten Fiának anyja lehetett, hanem azért, mert hitt. Jobban hitt Istennek, mint a saját tapasztalatának. Szent Ágoston nagyon frappánsan fogalmazza meg: „Boldogabbnak mondjuk Máriát azért, mert hitében magába fogadta Isten igéjét, mint azért, hogy testében is hordozta őt" (Serm. 186,2). Mária „igen"-je nem csupán a szép freskókon ábrázolt angyali üdvözlet kegyes, idilli jelenete. Nem csak a megtiszteltetés volt rendkívüli, hanem a vele járó rizikó is. Az isteni tervbe való beleegyezés kockázatos vállalkozás volt Mária részéről. Ő tudta azt, amire mi nem szoktunk gondolni, hogy a házasságtörés büntetése a megkövezés volt, mint ahogy keleten sok országban ma is így van ez. Nem tudhatta előre, hogy József hisz-e majd neki, nem vádolja-e meg hűtlenséggel. Nem ismerte az isteni terv részleteit. Mégis hitt az angyal szavának, hitt Istennek anélkül, hogy biztosítékot kapott volna. Egyedül a hitébe tudott kapaszkodni, és ez a hit tette őt naggyá, ez a hit tette őt boldoggá. Ismerek embereket, akik szinte félnek a hittől. Azt feltételezik, hogy a hit az öröm és a boldogság ellen van. Azt gondolják, hogy a hit elvesz valamit az ember életéből, hogy le kell mondani valamiről, ami széppé tehetné életünket. Úgy vélik, hogy a hit ópium, amely elkábítja az embert és eltereli a figyelmet az élet fontos, nagy kérdéseiről. Holott éppen fordítva van, a hit az amely kinyit bennünket a többi ember és a közösség felé, és létünk legégetőbb kérdéseire éppen a hit nyújtja a legteljesebb és leginkább megnyugtató választ. Ma szinte csak a vallás szembesít olyan sorskérdésekkel, mint a jó és a rossz, a halál és az örök élet, a bűn és a kegyelem. Ezért aki belép a hit kapuján, az nem veszít el semmit, ami az ember életét boldoggá, széppé, szabaddá és naggyá teszi. Éppen ellenkezőleg a hitben találja meg saját koordinátáit a család, a nemzet, az emberiség, sőt az egész világmindenség vonatkozásában. A hit megszabadít az Isten nélküli ember kozmikus árvaságától. A hitben soha nem vagyunk egyedül. Testvérekre találunk, egy nagy családnak, az Egyháznak lehetünk tagjai, akikkel a közös hit megvallása kapcsol össze. Nagy élmény újra felfedezni hitünket, tudatossá tenni, elmélyíteni, megerősödni benne. Jó azt is világosan látni, hogy ajándékba kapott hitünk olyan érték, amelyre érdemes gondosan vigyázni, mert veszélyek leselkednek rá, törékeny a cserépedény, amelyben őrizzük. A Szentlélek Úristen azonban ma is vezeti Egyházát és segít megtisztítani a babonás, egyénieskedő elemektől, az új tanítók és tanítások túlértékelésétől. Mégis vannak, akik eltérnek a hiteles tanítástól és olyan prédikátorokat követnek, akiknek tanítása fülüket csiklandoztatja. Már Szent Pál apostol is óva intett ezektől a veszélyektől (vö. 2Tim 4,3). Nemcsak a hitetlenség kísértése leselkedik tehát ránk, hanem a hiszékenység is szedi áldozatait. Ne adjunk hitelt a különféle ellenőrizetlen magán kinyilatkoztatásoknak, amelyek alkalmasak arra, hogy zavart keltsenek. Ma is vannak báránybőrbe bújt ragadozó farkasok, akik kihasználják az emberek hiszékenységét és különféle figyelmeztetésekkel riogatnak. Ha Jézusra és az ő Egyházára figyelünk nincs szükségünk nagy figyelmeztetésekre. Inkább arra van szükségünk, hogy amint óráinkat is időről időre hozzáigazítjuk a pontos időhöz, úgy hitünket is igazítsuk hozzá egyházunk hitéhez. A Hit Évének legyen az a legnagyobb eredménye egyházunkban, hogy mindannyian újra felfedezzük, jobban megismerjük és elmélyítjük hitünket. „Boldog vagy, mert hittél". Mit jelent boldognak lenni? Nem könnyű megválaszolni. Sokkal könnyebb helyzetben lennénk, ha az lenne a kérdés: hogyan lehet boldogulni. Egyébként is, úgy tűnik ma több embert érdekel a boldogulás, mint a boldogság kérdése. Sokan azt gondolják, hogy akik boldogulnak, azok boldogok, akik pedig nem boldogulnak az életben, azok boldogtalanok. Mintha a boldogság a boldogulástól függne. Mária boldogsága azonban a hitében gyökerezett. Nála a hit és a boldogság szorosan összetartoznak. Ki tudja, lehet, hogy a boldogtalanság meg a hitetlenséggel rokon? Miben találhatjuk meg tehát a boldogságunkat? Ha életünket az örök élet távlatába helyezzük, akkor igazat adunk azoknak, akik arra tanítanak, hogy nem szabad félni. Lehet bár sokféle gondunk és bajunk, életünk leginkább szorongató kérdésére Jézus Krisztusban megkaptuk a választ. Soha nem fogom elfelejteni azt a latin amerikai püspököt, aki egyszer felkeresett hogy megossza velem egyházmegyéje számos nehéz gondját. Valóban súlyos problémák nyomták a vállát, mégis, miközben panaszait hallgattam, az volt a érzésem, hogy egy boldog, kiegyensúlyozott emberrel beszélgetek, akit a nehézségek nem döngöltek a földbe. Sőt, sugárzott belőle az öröm. Amikor megjegyeztem neki, hogy ennyi gondja között hogyan lehetséges, hogy ilyen túláradó benne az öröm, szinte ragyogó arccal így válaszolt: hát, hogy ne, hiszen ÜRES A SÍR. Megrázó volt ennek az embernek a tanúságtétele. Ha Krisztus sírja üres, az azt jelenti, hogy egyszer a mi sírjaink is megnyílnak. Életünk legnagyobb gondjára Krisztus megadta a választ. A többi aprósággal pedig valahogy majd magunk is elboldogulunk. Szent Pál apostol arra tanít bennünket, hogy ha csak ebben az életben reménykednénk Krisztusban, szánalomra méltóbbak lennénk minden embernél (vö. 1Kor 15,19). A mi reményünk azonban a boldog örök életre szól. Ez a húsvéti öröm az, amelyre mindannyian meghívást kaptunk. Kérjük a Csíksomlyói Segítő Szűzanyát, a Boldogasszonyt, hogy vezessen el bennünket is a hit belső örömére, amely őt eltöltötte, és átsegítette az élet nehézségein. Járjon közben értünk, hogy őseink szent hitétől soha el ne szakadjunk. Ez a fogadalmi búcsú is arról tanúskodik, hogy fontos számunkra a hitben való hűség. Ez a katolikus hithez való ragaszkodás jellemezte a székely nemzetet a múltban, ez élteti ma a kisebbségi létben, és ez a biztos jövő záloga. Bárcsak a fiatal nemzedék is megértené ezt, és nagylelkűen vállalná, hogy Isten munkatársa legyen az élet továbbadásában. Szívből imádkozom székely testvéreinkért, hogy mindig hűségesek tudjanak maradni a Csíksomlyói Szűzanyához és őseik földjéhez. Kívánom, hogy soha el ne csüggedjenek a nehézségek láttán, és mindig tudjanak bízni a gondviselő Isten jóságában. Ma Boldog II. János Pál pápa születésnapja van. Idézzük emlékezetünkbe, amit pápasága kezdetén a lelkünkre kötött: „Ne féljetek!" Ez a bátorítás 365 helyen található a Bibliában. Jut belőle az év minden napjára! Ne féljünk tehát Krisztust beengedni az életünkbe és hagyni, hogy ő irányítsa gondolatainkat, vágyainkat és tetteinket. Ámen. magyarkurir.hu Erdély.ma 2013. november 23.Tőkés kitüntetése: levélben fordult egy amerikai alapítvány BăsescuhozTraian Băsescu elnökhöz intézett nyílt levélben tiltakozott Lee Edwards amerikai történész, a washingtoni Kommunizmus Áldozatainak Emlékműve Alapítvány elnöke amiatt, hogy Tőkés László európai parlamenti képviselőt meg akarják fosztani a Románia Csillaga érdemrendtől. Edwards az MTI washingtoni irodájához helyi idő szerint péntek este eljuttatott levelében felhívta a figyelmet arra, hogy Tőkés László a szabadság és a demokrácia nemzetközileg elismert harcosa, aki 2009-ben megkapta az alapítvány Truman-Reagan Szabadságérmét. Rámutatott, hogy noha politikájának megfelelően az alapítvány nem avatkozik be szuverén államok belügyeibe, védelmébe veszi az általa kitüntetésben részesített olyan elismert személyiségeket, amilyen Tőkés püspök, amikor súlyos sérelem éri őket. A levél emlékeztetett: Tőkés Lászlónak az 1989. december 15-16-i romániai forradalomban játszott szerepe jól ismert és vitán felül áll. Ezért részesült - Václav Havelhez, Lech Walesához és II. János Pál pápához hasonlóan - az alapítvány legmagasabb kitüntetésében. Nem sokkal később kapta meg Tőkés László a Románia Csillaga érdemrendet. Az alapítvány elnöke igazságtalannak és alaptalannak nevezte az érdemrend becsületbíróságának a kitüntetés visszavonását indokoló állításait, amelyek szerint Tőkés László "alkotmányellenes" magatartást tanúsított és "megsértette az európai értékeket" "Az alapvető európai értékek és Románia alkotmánya magukban foglalják a szólás szabadságát és azt a jogot, hogy valaki vitatott kérdésekben felemelje a szavát. A nyílt és nyilvános vita engedélyezése a működő demokrácia és alkotmányosság része, amit nem szabad megváltoztatni" - mutatott rá a levél. Edwards felszólította a román elnököt, hogy a becsületbíróság határozatának és a kitüntetés visszavonásának elutasításával bizonyítsa elkötelezettségét a szólás szabadsága és a demokratikus értékek iránt. Két román ellenzéki újságíró védelmébe vette Tőkés László európai parlamenti képviselőt pénteken, elítélve azt, hogy az 1989-es kommunistaellenes forradalom hősét meg akarják fosztani a Románia Csillaga érdemrendtől. A Ion Iliescu és Victor Ponta Romániájában a hóhér visszavonhatja az áldozat kitüntetését című, közösségi portálokon terjedő blogbejegyzésükben Stefan Ciocan és Victor Lungu élesen elítélik, hogy az érdemrend becsületbíróságának tagjaiként olyanok minősítették méltatlannak a volt temesvári lelkészt a kitüntetésre, mint Constatin Degeratu volt vezérkari főnök, akit írásukban az 1989-es kolozsvári sortüzek egyik közvetett felelősének, Ceasusescu elnyomó gépezete kiszolgálójának neveznek. A Catavencii című szatirikus portálon Patrick Andre de Hillerin pénteken közzétett írásában úgy vélekedett: Ceausescu politikai rendőrsége, a hírhedt Securitate sosem bocsátotta meg Tőkésnek a forradalomban játszott szerepét, és egykori embereit ma is fűti a bosszúvágy. A szerző szerint ők befolyásolhatták Victor Ponta miniszterelnököt, hogy a kitüntetés visszavonását kezdeményezze. maszol/MTI 2013. december 13.Van-e keresztény értelmiség Erdélyben?Felnőtt fejjel lett komolyan, elkötelezetten keresztény, s ez szakmaiságában is meghatározóvá vált. Gábor Csilla a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Intézetének tanára, szakterülete a középkori, reneszánsz, barokk irodalomtörténet. – Gyerekkora óta nagyon komoly, tanulásban elmerülő, sokak szerint szigorú, nagyon is csak a szellemiekkel foglalkozó lánynak ismertem meg, ugyanakkor szinte látom, amint a tömbház előtti zöld téren egy pokrócon tornászmozdulatokat gyakorol, cigánykereket hány... – A bevezetőben említett mozzanatokkal most a legmélyebb nosztalgiáim kerültek felszínre, eszembe jutott az is, hogy volt valakinek a gyerekkori tornászéletemhez kapcsolódóan egy megjegyzése. A nyolcvanas évek közepe táján, amikor napi szinten kérdés volt, hogyan őrizhetjük meg önmagunkat, hogyan lehetünk igazak anélkül, hogy fejjel mennénk a falnak, akkor egy barátom azt mondta: neked rugalmas, hajlékony a tested, és ezzel mintegy üzente, hogy a lelkem, a szellemem, az értékrendem annál kevésbé az. Ebben dicséret is volt, meg egy kis jóindulatú figyelmeztetés, hogy vigyázzak, nehogy ártsak ezzel a merevséggel, amit akkor következetességnek neveztem – talán az is. Nehéz megmondanom, ki vagyok, könnyebb a pályámról, az életemről beszélnem. A magyar tanszék oktatója vagyok: egy hosszú út vége és kezdete. Magyar szakot végeztem és angoltanár voltam néhány éven át, az akkor még meglevő kihelyezési rendszernek „köszönhetően”, Brassótól 22 kilométerre. Majd lapszerkesztőként is dolgoztam, rövid ideig voltam budapesti angoltanár, ezek után lettem a tanszék munkatársa. Pályakezdésemhez kapcsolódik egy nagyon fontos elhatározásom: felnőtt fejjel lettem komolyan, és remélem, egész életemre elkötelezett módon keresztény. Ez számomra nemcsak bizonyos hittételek elfogadását jelentette, hanem a szakmaiságomban is meghatározó elemmé vált. Kezdetben ez legfőképpen abból állt, hogy különös érdeklődéssel fordultam az egyház kultúrateremtő és -alakító tevékenysége, múltja, története felé. Bár a munkahelyemet nagyon nem szerettem – nem a román környezet, hanem a nagyon beszűkült mentalitás miatt, amely a tudásnak, főleg a nyelvtudásnak semmilyen értéket nem tulajdonított –, a brassói évek mégis szépek voltak, mert az egyetemi évek alatt kialakult rögeszmémet valamilyen szinten plébániai keretek között, plébánosi háttértámogatással, segítséggel meg tudtam valósítani. Azaz Brassóban találtam olyan fiatalokat, akik hajlandók voltak velem együttműködni: versműsorokat tartottunk, színielőadásokat szerveztünk, kicsit tágítva a hagyományos templomi-plébániai kereteket. Mindez rengeteg jó hangulatú együtt dolgozással, munkával, próbával, igazi közösséggel. – Hogyan lehetett abban a korszakban ilyen pályát választani, miképpen tudott ez a pálya kibontakozni? – A pályaválasztás számomra nem okozott nagy nehézséget, ötödikes koromban döntöttem el, hogy vagy magyartanár leszek, vagy semmi. Volt néhány riadt tiszteletkör a családban, de a szüleim nagyon becsülendő módon rám bízták a választást. A kihelyezés érdekes történet volt, a látszat szerint én „megfogtam” az egyetlen, abban az évben meghirdetett erdélyi helyet. Tanévkezdésig én is azt gondoltam, micsoda szerencse, ráadásul a családom apai része Brassóban élt, ott volt a rokonság, nagybátyáméknál lakáslehetőség. Csak éppen a többi életkörülmény nem volt ideális: az ingázást még úgy, ahogy ki lehetett bírni, de Brassóban például nem vásárolhattam kenyeret, csak kalácsot. Akkoriban a kenyeret fejadagra adták, a vásárláshoz pedig fel kellett volna mutatni a brassói személyazonossági igazolványt, amivel én nem rendelkeztem, a kolozsváritól pedig senki nem hatódott meg. Jó az Isten, jót ád, a mindennapi élet szintjén valahogy túléltem. Egy fokkal nehezebb volt az iskolai közeg, amely maga alá akart gyűrni; ezt azonnal éreztem, amint megláttam a körülményeket, megismertem a mentalitást. Vidéki általános iskola volt, ahol az igazgató engem azért gorombított le, mert házi feladatot adtam a gyerekeknek, amikor azt még a romántanár, a matektanár sem teszi, nem terheli őket. Hogy jövök én angoltanárként ehhez? – ezt nem vette be a gyomrom. A szellemi értékeknek a totális megvetése, mellőzése volt igazán nehéz. – Abban az időben kihelyezettként Erdélyen kívüli helyek közül lehetett „válogatni”, leginkább Moldvában, Olténiában, ezért is válhatott fontossá a szellemi-lelki menedék Brassóban, a plébániai közeg. Egy tanár élete azonban meglehetősen szem előtt zajlott, inkább tiltották, de legalábbis rossznéven vették, ha a tanár besétál egy plébániára, szentmisén vesz részt... – Én erre akkor nem gondoltam. Tudtam, hogy kihívom magam ellen a sorsot, de azt is tudtam, nincs veszíteni valóm, ennél rosszabb már nem lehet. Számomra az életet, a szellemi értelemben vett életben maradás lehetőségét jelentette. Amikor a brassói plébánia papjai látták bennem a tettvágyat, látták a sok fiatalt, akiknek igénye volt arra, hogy a szentmisén és hittanórán túl egyéb is történjen velük, bennük és körülöttük, helyet adtak ennek. Fokozatosan alakultak a dolgok, már nem is tudnám pontosan elmondani, hogyan; néhány beszélgetés nyomán pattantak ki az ötletek, jöttek a megoldások, a lehetőségek, a szülők is nagyon mellé álltak a dolgoknak: jelmezt varrtak, süteményt sütöttek, szóval az akkori lehetőségek és körülmények között maximálisan kihasználtuk, amire lehetőségünk volt. – Mindez egy közös értékrend megjelenítését is jelentette, és ilyen szempontból egyértelműbb volt az akkori tevékenykedés: egyfajta ellenállás volt, az értékek őrzésének helye, és ezek az értékek sokkal egyneműbbek, egyértelműbbek voltak. – Az akkori helyzet bizonyos szempontból tényleg egyértelművolt: lehetett tudni, ki a „rossz”, ki a „jó”. Az idézőjel itt nagyon fontos, mert ma már világos, hogy a kategóriák nem választhatók szét ilyen élesen. A nagyon plurálissá vált társadalomban ma a választás is bonyolultabb, az értékekhez való viszony is összetettebb. Minden értéke dacára sem sírom vissza azt az időt, de nagy fájdalmam, hogy ebben a pluralizmusban és szabadságban, amikor igazán nincs semmi kockázata a vallásos életnek, templomba járásnak, a sok lehetőség között nem alakítottuk ki az értelmes tevékenység struktúráit az egyházi kultúra terén. A kilencvenes évek elején folyton azt hallottam – néha mérges is voltam miatta –, hogy hiányzik a keresztény értelmiség Erdélyben. Eltelt húsz év, és most sem látom, van-e keresztény értelmiségi réteg. Pedig nagyon sok elkötelezett keresztény értelmiségit ismerek, csakhogy nem látszunk ki a földből, a tömegből. Nem arra gondolok, hogy állandóan térítgetni kellene, vagy a főtérről kiabálni, hogy gyertek, legyetek keresztényekké, de szükségét érezném valamiféle szervezettségnek, láthatóságnak. – Milyen ez a keresztény értelmiség? Néha azt érzem, vannak, akik félnek ettől a fogalomtól, mert valamiféle elitizmust vélnek felfedezni benne... – Semmiképpen nem elitizmust vagy elszigetelődést értek ezen! Számomra keresztény értelmiséginek lenni egyfajta kötelességekkel járó létállapot. Semmi különös dolgot nem jelent, csak tudatosságot, odafigyelést, hogy mit hogyan, mikor és mennyire csinálok. Számomra kicsit Krisztus-követés is ez az igényesség. Az értelmiségiről azt szokták mondani, hogy nem engedi meg magának a megmerevedést, a dogmatikussá válás luxusát. Jóllehet én nagyon katolikusnak, nagyon kereszténynek tudom, ismerem magam: a katolikus hittannak megvan a tanrendszere, amit elfogadok, ha azonban engedem magamban, magam körül megmerevedni ezt a tanrendszert, már nem vagyok értelmiségi. – Az élet dinamizmusát kellene megtartani, állandóan felülvizsgálni a dogmaértésünket? – Igen, és erre a hivatalos egyházi dokumentumokban vannak nagyon szép kifejezések. Mint például kreatív hűség – a hagyományunkhoz, a történelmünkhöz, az eleinktől örököltekhez való ragaszkodás. II. János Pál pápának vannak sokatmondó terminusai ezekről a dolgokról, a hit és ráció összehangolásáról. A kreatív hűség, mint eszmény engem nagyon inspirál, ezt próbálom a magam hagyományértelmezésében, irodalomértésében is gyakorolni, meg persze a saját életemben is. A kereszténység a történetiség hite és vallása, de a történetiség nem azt jelenti, hogy évszámokat tudok, ismerem az eseményeket, hanem hogy kapcsolatban vagyok a múlttal, emlékezetem megjeleníti, jelenvalóvá teszi, ami régen történt. Én pedig úgy élem a magam jelenét, hogy erőt merítek a múltból, de nem másolom szolgai módon. Soha nem szeretek arra hivatkozni, hogy ezt nagyanyám, szépapám, ükapám is így csinálta, s akkor ezen nem lehet változtatni. Bodó Márta Erdély.ma 2014. január 30.Galuska és magyar miseNeve elválaszthatatlanul összenőtt a csángók magyar miséért való küzdelmével. Pedig nemcsak ezért érdemel elismerést, hanem tudományos munkásságáért is. Nyisztor Tinkával nevekről, választott utakról és étkezési hagyományokról is beszélgettünk. – Az újságolvasók, tévénézők számára bizonyára ismerős a neve. De azt tudja esetleg, hogy miért nevezték épp Tinkának? – Az ötvenes években divat volt ez a név, azt hiszem román hatásra, mert például Ioan Creangă szerelmét hívták Tincának. Kutakodtam a nevem után, sokáig nem szerettem, mivel román névnek tartottam. De a papnál például Katalin vagyok: Szent Katalint tartom ősszel, miután Szent Tinka nem létezik. Akárhogy is, hozzám nőtt a név, nincs mit cserélgetni rajta. A vezetéknevemmel pedig az iskolában szembesültem először, addig engem Dani Péter lányaként tartottak számon. Régen előfordult, hogy Dani Katalin néven írtam cikket, de a Dani családnevet csak Pusztinában használom, ezért az idegen volt nekem. Otthon ugyanis mindenkinek két neve van: egy, amit használtunk a faluban – magyar és nincs leírva – és a román hivatalos név. Van olyan szerencsés család, amelyik Bálintból csak Balint lett, vagy Lászlóból Laslău, de olyan is van, aki Elekesből Ciobotaru lett. Mindez a menekültfalu Pusztinában, amelynek létrejötte a madéfalvi veszedelemhez kötődik. Nem vagyok meggyőződve, hogy az emberek románosították volna a neveiket, afelől viszont igen, hogy a román hivatalnok azt írt le, amit tudott vagy akart. Budapesten pedig megelégeltem, hogy „Nistor Tincának” szólítanak, ezért átírtam Nyisztor Tinkára. Szóval én ma hivatalosan Nyisztor Tinka vagyok. És boldog vagyok így. – Ismerve későbbi tanulmányait, feltételezhetnénk, hogy Csíkszeredában járt középiskolába. Pedig nem. – Nem bizony, én Moinești-en érettségiztem, románul végeztem a középiskolát. Egy évig helyettesítő tanárként franciát tanítottam, de aztán nem kaptam helyet, mert minden tanár román volt a faluban, én meg kilógtam a sorból. Ezért aztán Erdélybe mentem, onnan 1989-ben Budapestre. Nem tudtam belenyugodni, mindig tanulni szerettem volna. Erdélyben tizenkét évet töltöttem, darukezelőként kezdtem, a sepsiszentgyörgyi gépgyárban épp arra lehetett szakképesítést szerezni, otthon meg nem volt miből megélni. De aztán elvégeztem még egy csomó tanfolyamot a gyárban, úgyhogy amikor ’89-ben eljöttem, segédprogramozói állást ajánlottak, mert erre is szereztem Bukarestben képesítést. Életemben mindent becsületesen, szorgalmasan végeztem, még a takarítást is diákkoromban. Sepsiszentgyörgyön végig matematikát tanultam, mert közgazdász szerettem volna lenni, ugyanis számítóközpontban dolgoztam, és az passzolt volna nekem. De a saját kultúrám is érdekelt mindig, azért mentem később Magyarországra néprajzot tanulni. Harminchárom évesen kezdtem el az Eötvös Loránd Tudományegyetemet. Sokan mondták, ha tanulni akartam, miért nem mentem orvosira, az legalább pénzt is hozott volna a konyhára, de engem az nem érdekel. Előtte is volt azért közöm a népi kultúrához, hisz Sepsiszentgyörgyön végeztem hagyományápolással kapcsolatos tanfolyamot is. – Nagy tudásszomj hajthatta végül Budapestre. – Igen, ott aztán eléggé „megragadtam”, és addig tanultam, amíg csak jól esett. Külföldi tanulmányokkal, Svájccal és Bukaresttel együtt nagyjából tíz éven át. 2001-ben utaztam haza, mert édesanyám agyvérzést kapott, aztán 2008-ban mentem vissza Budapestre, hogy megvédjem a doktori disszertációmat. – Sőt: summa cum laude minősítéssel. A kiemelkedő teljesítményen túl ön az első doktori címet szerzett csángó? – Vannak olyan csángók, akik románul, tehát nem anyanyelvükön szereztek doktori címet, de rajtam kívül nincs más, aki előttem anyanyelvén doktorált volna. Egyébként volt már olyan, hogy azt mondták: biztos nagyon jó dolog, de injekciózni tudsz-e? Persze nem ez a jellemző. – Rendszerint arról értesülünk, hogy minden követ megmozgat a magyar mise érdekében. Mi a helyzet ma Pusztinában, lesz-e magyar mise? – Meghaladja az én jövendölésemet, hogy lesz-e. Most nincs. A probléma nagyon összetett. Azt érzem – bár nehéz ezt kimondani –, mintha kicsit lemondtak volna a csángókról, és itt a nagy testvérre, a magyarságra gondolok. Rögtön a rendszerváltás után elég naivan kértük a magyar misét, de az a mai napig nem lett meg. Nem vettem számításba, hogy Jászvásáron van egy román nyelvű római katolikus teológia, amelynek román nyelvű hívők kellenek. Amikor létrejött, még nagyon kevés románul beszelő római katolikus élt, ezért a papok szerepe az volt, hogy asszimilálják a hívőket. Soha nem gondoltam volna, hogy a papok csak magukra, a saját keresetükre és a lehetőleg románul beszélő fizető hívekre gondolnak. Már az elején megmondták nekem magas rangú papok, mit akarok én, megfordítani a történelem kerekét?! Kis csoport vagyunk, nekünk nagyon fontos a magyar mise, de a hatalmaknak nem. A Vatikánnak is csak az a fontos, hogy Romániában román hívők legyenek. – Elég nagy csalódás lehetett... – Sok hideg zuhany ért már, a legutóbbi egy magyarországi politikus részéről, aki szerint nem éri meg magyar papokat küldeni Moldvába, mert a moldvai püspökség sokkal több román papot tud küldeni Erdélybe. Mintha egyfajta feláldozás lenne: a csángók maradjanak meg románnak, mert úgysem lehet őket magyarrá tenni, de legalább Erdélybe ne jöjjenek románosítani a moldvai papok. Ha eltűnik, kihal a mostani papok generációja Moldvából, talán enyhül a magyarellenes oktatás Jászvásáron, az új papok esetleg nem lesznek ennnyire magyarellenesek. – Ennyire távoli a változás? – Bizonyos szempontból igen, bár most új helyzet adódott Pusztinában, sokan kértek magyar állampolgárságot, és ezzel Magyarországnak is szembe kell néznie. Néhány dolgot sikerült azért elérnünk az évek folyamán. Nincs ugyan magyar mise, de imádkozhatunk magyarul, ha előre egyeztetünk a pappal. Így már második éve minden pénteken háromtól négyig van imaóránk, ahol mindig részt veszek. Sokáig féltek, ma már nem. És nem óriási lépés ugyan, de van rendelkezés arra is, hogy ha magyarországi vagy magyarul beszélő csoport jön a faluba, és van magyarul beszélő papjuk, misét hallgathatnak magyarul a templomban. Nehéz bármit is elérni, mert a jászvásári püspökséggel nem lehet egy hullámhosszon beszélni, márpedig mi hozzájuk tartozunk. Mi imádkozunk házaknál is, kielégítjük a magyar imára vonatkozó szükségletünket. Ám mindig az jut eszembe, hogy II. János Pál pápa valamikor azt mondta, hogy a katolikus egyház jövője a kis közösségekben van. Jó kérdés, hogy ilyen hozzáállással mit lehet remélni. – A doktori dolgozata a csángó étkezési szokásokról szól. Miért épp a táplálkozáskultúrát választotta témának? A csángó népi kultúra számos más alternatívát is szolgáltathatott volna. – Azt hiszem, a témavezetőm, dr. Kisbán Eszter választott engem. Nekem ugyanis tényleg mindegy lett volna, hogy miben „utazom”. Úgy gondolom, hogy engem a tanáraim meg akartak óvni minden rázós témától, és ez szép lassan kezdett is belémivódni. De nem eléggé, mert mai napig nem hagyom nyugodni a vallási kérdéseket, amit felvállaltam Moldvában. Mások nem is nagyon mertek ebben a témában „labdába rúgni”: oktatással sokan foglalkoznak, de vallással senki. Azt hiszem, a táplálkozáskutatás nagyon semleges terület, nem fűződik az identitáshoz, ami például kényes téma lett volna, és nagyon hiányos a kutatása. – Kötete Hétköznapok és ünnepnapok. A moldvai magyarok táplálkozásának etnográfiája címmel jelent meg. Mit fed ez az átfogó cím? – A szokásokhoz hasonlóan a táplálkozáskultúrát legkönnyebb az ünnepek által megfogni. De az élet nem csak erről szól, ezért vizsgálom a heti étrendet. Van a kötetben olyan lakodalomleírás, ahol a változás is érezhető, mert arra az alkalomra a városból hoztak szakácsokat, és ez nagyon meg tudta bolygatni a helyi szokásokat. Mert ugye a szokás nagy pozitívuma, hogy nem kell gondolkodni, csak be kell állni a kitaposott sávba. Változtatni nagyon nehéz. – Nagy általánosságban mi jellemzi a csángó ételeket és étkezéseket? – Jellemző volt például a napi kétszeri étkezés: nálunk nem volt reggeli. A másik jellemző a savanyú ízvilág: a levesek 99 százaléka savanyú leves. És jellemző a levesek jelenléte. Svájcban például ma már alig van leves, eltűnt. Az európai kutatásban általában a szegények táplálékaként tartják számon a leveseket, de itt, Kelet-Európában ez nem egészen igaz, hisz gondoljunk csak az ünnepi ebédek alkalmával a húslevesre vagy gombóclevesre. Sütemények, tészták pedig nem nagyon vannak. Korábban ez Erdélyben is így volt. – Mit jelent a galuska egy csángó asztalon? – Nem egészen ugyanazt, mint Erdélyben, mert nálunk az a töltött káposzta „testvére”, egyfajta töltike. Van húsos és böjtös, azaz húsmentes is, de mindkettőben nagyon sok a zöldség. – Pusztinán ma a helyi közösséget szervezi és vendégfogadással foglalkozik. Nem jelentett ez nagy életmódváltást? – Életmódváltásban volt már részem, hisz első-generációs értelmiségiként kellett érvényesülnöm. Ez nagyon szépen hangzik, de nem könnyű járatlan úton haladni. Én nem könyvtárban nőttem fel, a könyvek használatát is meg kellett tanulnom. Nehéz volt elfogadnom, hogy az írás is hasznos, nem csak a kemény fizikai munka. Hogy európai összefüggésben is el tudjam helyezni a csángó étkezést, sokat kellett „mászkálnom”, utazásaim során pedig nemcsak térben, hanem időben is távolságokat tettem meg. Mikor vakációra hazajöttem, egy hétig minden bajom volt, s nem tudtam miért. Aztán rájöttem, nehezen fogadom el az otthoni körülményeket, hogy nem volt fürdőszobánk. Amióta van, nyugodtabban tudok tálban is mosakodni. Mostanában sok minden vagyok egyszerre, nem csak értelmiségi, de minden szerepemet szeretem, és odaadással végzem. Nyisztor Tinka Néprajzkutató, közösségszervező, 1957-ben született a mai Bákó megyéhez tartozó Pusztinában. 1976-ban Moinești-en érettségizett, majd éveken át Erdélyben élt. 1996-ban diplomázott a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem néprajz szakán, de tanult Bukarestben és a svájci Neuchatelben is. 2001 óta újra a szülőfalujában él. 2008-ban védte meg a doktori disszertációját az ELTE-n. Kötetei: Pákozdi Judit, Nyisztor Tinka: Csángó galuska – Moldvai magyar étkezési hagyományok és receptek (2009) és önálló kötete Hétköznapok és ünnepnapok. A moldvai magyarok táplálkozásának etnográfiája címmel tavaly jelent meg. Dénes Ida Erdélyi Napló (Kolozsvár), 2014. március 3.Lélekben kell felnőniKrisztus nem kötődik időhöz, ahogy a középkorban is, az egyház ma is őt hirdeti, csak a hozzávezető eszközök lettek mások – vallja Husztig Róbert. A fiatal katolikus papot pályaválasztásáról, érmihályfalvi segédlelkészi tevékenységéről kérdeztük. – Meghatározható-e valamiképpen annak a hitnek az erőssége, ami a 21. század már-már korlátlan pályaválasztási lehetőségei közül a katolikus teológiára irányít egy fiatalembert? Mikor határozta el, hogy pap lesz? – Nem tudom, hogy korán vagy későn, de XII. osztályban döntöttem el. Úgy szoktam megfogalmazni, hogy akkor mondtam ki az igent az egyháznak. Mint ahogy a házasság szentségében történik. És biztos vagyok abban, hogy nekem egy életre szól a kimondott igen. Nagyon nagy hatással volt rám II. János Pál pápa életstílusa, de amikor haldoklott, akkor figyeltem fel arra, mennyire átélte a szentségeket. Úgy érzem, a Jóisten általa hívott engem. A döntés mégsem volt ennyire egyszerű, mert sportoltam, és addig ökölvívóként képzeltem el az életemet, ráadásul épp szerelmes voltam. Próbáltam harcolni magamban az egyre erősebb hívás ellen, valahogy úgy, ahogy Jákob harcolt az angyallal, és harc közben is látta az ég felé vezető létrát. Elfogadtam a gondolatot, hogy végeredményben a dönteni nem tudás is döntés, amikor pedig rájöttem, hogy hivatásom van, beléptem és kimondtam az igent. – A családja hogyan fogadta a pályaválasztását? – Édesanyám örült neki, édesapám, ha még élt volna, nem örült volna. Neki ugyanis nagyon fontos volt a család továbbvitele, ez most a testvéremre hárul. – Nemcsak az iskolában járt német tagozatra, családi gyökerei közt is vannak német elágazások. Miért választotta mégis Gyulafehérvárt? – Az elöljáróktól függött, hová megyek, de egyáltalán nem bántam meg, hogy Gyulafehérváron kezdtem a tanulmányaimat, épp ellenkezőleg, örülök neki. Az ottani papnevelde ugyanis nem nyugatiasodott el, nem szorul háttérbe a lélek pallérozása, márpedig végsősoron ez az elsődleges feladat. A teológia tudomány, meg lehet tanulni, a politikai behatást pedig ki lehet kapcsolni. Egyébként a hat romániai egyházmegye közül négyből Gyulafehérvárra mennek a kispapok, zömük a Székelyföldről. Természetes, hogy magyarul tanultunk. A bukaresti és jászvásári egyházmegyékből Jászvásárra mennek, ott románul tanulnak. Váradról nem voltunk sokan, a hat évfolyamon összesen heten. Jó volt megismerni a más vidékről jötteket. Arra a kérdésre, hogy a 21. században, hogy is viszonyulunk a papi hivatáshoz: talán ugyanúgy, mint minden hivatásban. Lélekben kell felnőni a 21. századhoz, az orvos sem dolgozik 18. századi módszerekkel és eszközökkel. Krisztus viszont nem kötődik időhöz, ahogy a középkorban is, ma is lehet és kell is haladni a technológiával, mégis ugyanazt hirdetjük, mint a középkorban: Jézust. Csak a hozzávezető eszközök lettek mások. A mai papnak ilyen szempontból nehezebb a dolga, nagy kihívást jelent például a Facebook, a Twitter helyes használata. – Kihívást vagy kísértést? – Kísértés mindig, mindenütt van. A válasz rá, hogy az ember hogyan éli meg a hivatását. Én Istenre hagyatkozom, az energiámat az emberek szolgálatában használom. A cölibátus nekem elsősorban nem lemondást jelent, hiszen úgysem lehet meg mindenkinek mindene. Mondhatnám azt is, hogy az egyház az én feleségem, de inkább azt mondom, hogy osztatlan szívvel élek, az egyháznak kimondott igennel nemcsak az egyháznak, de mindenkinek felajánlottam a szívem. A fiatal pap keresi a barátokat, nem mindegy, hogy mennyire nyitott, ettől függ ugyanis, hogy öregkorban magányos lesz-e vagy sem. Én nem szeretnék magányos lenni, az emberek közt érzem magam igazán jól. Ferenc pápa azt mondta, az a jó pásztor, aki birkaszagú, aki mindig együtt van a nyájjal. – Hogyan fogadták Érmihályfalván az új káplánt? – A városban a reformátusok vannak a legtöbben, 4500–5000 lélek, mintegy 3000 a római katolikus, 1000 körüli az ortodox vallású, görögkeleti, illetve a neoprotestán kevesebb van. Mihályfalva előtt négy hónapig Szentjobbon voltam, ott jó volt a kapcsolat a többi felekezettel, Mihályfalván – egyelőre – nincs együttműködés. Az emberek szeretettel fogadtak, a beilleszkedés nagyon simán ment és a principálisommal, Bogdán István plébános úrral is jól megértjük egymást. Nagyvárad után Mihályfalván van a legtöbb katolikus hívő, azért is van szükség két papra. A fiatalokkal inkább én foglalkozom, nagyon fontos minél előbb megkezdeni a hitoktatást, mert egy életen át lélekformáló hatása van. A MIHISZÜNK – Mihályfalvi Ifjúsági Szüntelen Közösség – keretében különböző foglalkozásaink vannak, féléve indult, 26-an iratkoztak be, de 18-an járnak rendszeresen. Szombatonként ifjúsági órát tartunk, tulajdonképpen értékeljük a hetet. Megbeszélünk mindent, de van vetítés is, különböző játékok, szóval bizalmas kör. Kimentünk a gálospetri gyermekotthonba, rendszeresen járunk a mihályfalvi idősotthonba, lássák a fiatalok, milyen gondok adódnak a gyerekekkel, idősekkel. Érdekes volt továbbá a nagykárolyi kirándulásunk, ahol természetesen a Károlyiak kastélyát látogattuk meg. Tizennégy éves kortól harmincötig járnak a MIHISZÜNK-be. A plébános úr, vagy ahogy Mihályfalván hívják, a pap bácsi értékeli ezt a megpezsdülő közösségi életet. Különben is követi a fejlődésemet, figyelmes, igyekszik mindenhol ott lenni. Nagyon nemes lelkű nép a mihályfalvi, és ha probléma adódik, közösen igyekszünk minél előbb megoldani. – Nem hiányzik Várad, nem tervez „bejövetelt”? – Bejövetelt csak olyan értelemben, hogy néha bejövök meglátogatni a családomat. Érmihályfalván vagyok otthon, ott jól érzem magam, megtaláltam a helyem, azzal foglalkozom, ami a feladatom. Krónika (Kolozsvár), 2014. március 24.Mindenki a saját kultúrája szerint katolikus„Vitathatatlan, hogy Ferenc pápa megválasztása óta érezhető egyfajta másság, ami annak is betudható, hogy nem európai. Egy latin-amerikai egészen másképpen gondolkodik, más a mentalitása, ráadásul aktív pasztorációból jött: Buenos Airesben ott volt a hívek között, »első kézből« hozta magával a helyzetismeretet” – Interjú dr. Kovács Gergellyel, a Kultúra Pápai Tanácsának székelyföldi származású irodavezetőjével. – Hogyan jutott el a Székelyföldről a Vatikánig? Kevesen mondhatják el magukról Erdélyben, hogy ilyen pályát futottak be. – Erre tréfásan tudnék válaszolni, mert azt kellene mondanom: azt kell megkérdezni, aki úgy rendelkezett, hogy Rómába menjek. A katolikus egyházban nincs demokrácia, felépítése hierarchikus. Egy pap engedelmeskedik elöljárójának, püspökének és az én esetemben is így volt. Amikor kispap voltam Gyulafehérváron, az 1989-es változás után kiküldtek Rómába tanulni, mert az elöljárók úgy ítélték meg, hogy alkalmas vagyok rá. Hat évig tanultam, befejeztem a kötelező teológiai alapképzést, utána az egyházjogi doktorátust, majd az egyezségnek megfelelően hazatértem, és Marosvásárhelyre kerültem káplánnak, segédlelkésznek. Bedobtam magam a munkába, ám egy év elteltével Jakubinyi érsek közölte, kellene csomagolni és visszamenni a Szentszékhez dolgozni. Tehát semmiképp sem az én kezdeményezésemről van szó, az érsek urat kéne megkérdezni, hogy ki kérte meg őt, miért gondolták úgy, hogy engem küldjenek Rómába. Az érsek megbízott vele, én meg engedelmeskedtem. Amikor úgy dönt, hogy jöjjek haza – hiszen egyházjogilag továbbra is a gyulafehérvári egyházmegyéhez tartozom –, akkor csomagolok. Elsősorban pap vagyok, és a papi szolgálatomat végzem, bárhol is legyek. – Hogyan telik egy napja a Vatikánban? – Ez nagyon sokszínű, összetett kérdés, amiről nagyon nehéz beszélni. Amikor általában egy hivatali, irodai munkára gondolunk, akkor ezt úgy képzeljük el – ahogy nálunk sajnos sok helyt szokás –, hogy bemegy az ember a munkahelyére, kávézgat, lötyög, kimegy egy kicsit bevásárolni, és eltelik a napja. Nos a Vatikánban szó sincs erről, ott nagyon intenzív munkaprogram van. Úgy kell elképzelni, mint egy minisztériumi alkalmazottat, aki reggeltől estig az irodában végzi a munkáját. De arra sem szabad gondolnunk, hogy ez unalmas munka, és csak papírokat írunk, gépelünk, nyomtatunk, iktatunk. Ez is a munka része, hiszen óriási a levelezése a Vatikánnak, ugyanakkor rendkívül sokszínű, hiszen kultúráról van szó. Ha a Kultúra Pápai Tanácsát lefordítom laikus nyelvre, akkor a Szentszéknek, a Vatikánnak a kulturális minisztériumát jelenti. Nemzetközi a személyi összetétele: a mexikóitól az indiaiig, a franciától a spanyolig, az erdélyiig mind ott vagyunk, és egy csapatot alkotunk. Én Közép-Kelet-Európát és a német nyelvterületet követem, mindent, ami itt történik a kultúra terén; ha miniszter-, nuncius-, püspök-, művész- vagy látogatócsoportok érkeznek a Vatikánba, őket fogadnom kell, szóba kell állni velük, a látogatásokat elő kell készíteni. Tehát nagyon érdekes és izgalmas munkát végzek. Időnként utaznom is kell konferenciákra, kiállításmegnyitókra. Bár a kultúrával foglalkozom, egészen mély értelemben teszem, ezért ne arra gondoljunk, hogy csak koncerteket, kiállításokat szervezünk. Ezeket is elvégezzük, de a kultúra ennél sokkal mélyebb dolog. Mindenki a saját kultúrájában él, miközben az evangélium mindenki számára egy és ugyanaz. Elég megnézni egy afrikait, aki esetleg táncol a szentmisén, vagy egy ázsiait, mindenki a saját kultúrája szerint katolikus, és ez rengeteg érdekes kérdést vet fel. Hosszan sorolhatnám, mi mindennel foglalkozunk még, például a szekularizáció problémájával, a fiatalok világával. Én reggel hétkor kezdem a munkám, és előfordul, hogy este hétkor még az irodában vagyok. De otthon is akad munkám, hiszen a kongregációnál is dolgozom, Márton Áron boldoggá avatási ügyében is, amit nem munkaidőben végzek, hiszen nem kifejezetten ezért vagyok Rómában. Intenzív és zsúfolt programom hallatán még az orvosom sem örül... Igazság szerint nem könnyű éjjel egy-kettőig dolgozni, majd reggel fél hatkor kezdeni elölről, viszont örömmel és szívesen csinálom. Amikor az ember érzi, hogy azt teszi, amit kell, akkor nincs gond, nincs áldozat. Olyan, mint amikor az édesanya felkel éjszaka a kisgyerekéhez, hiszen ezt szeretettel, örömmel teszi. – És miként lesz valakiből posztulátor? – A boldoggá és a szentté avatásnál először is az a legfontosabb, hogy valakinek kérnie kell. Márton Áron esetében ez a gyulafehérvári főegyházmegye, illetve az érsekség képviseletében az érsek, latinul az „actor”. Ennek a tervnek a végigkísérése, lebonyolítása olyasvalakinek a feladata, aki ért hozzá, elsősorban egyházjogász, ő a posztulátor. A tisztséget kezdettől fogva Szőke János atya, szalézi szerzetes töltötte be, aki sajnos két évvel ezelőtt meghalt. Ekkor szükség volt új posztulátorra, Jakubinyi György érsek pedig engem nevezett ki. – Mi konkrétan a posztulátor feladata? – A posztulátor posztulál, azaz kérelmez, mozgatja az ügyet, megteszi mindazokat a lépéseket, amelyek szükségesek az ügy előrehaladásához. Ismeri az eljárás folyamatát, és elvégzi az ezzel járó feladatokat. Összekötő kapocs a boldoggá vagy szentté avatást kérelmező egyházmegye és a Szentszék között. Én most is ezt teszem, bejárok a kongregációhoz, a per mindig az egyházmegyében kezdődik, és amikor a Szentszékhez kerül az ügy, akkor Rómába kell menni. Ezért fontos, hogy én Rómában tartózkodom, hiszen így bármikor be tudok menni a kongregációhoz a kapcsolattartás végett. – Miért nevezik pernek a boldoggá avatás folyamatát? Feltehetően nem sok köze van a polgári perekhez. – Így igaz, ezért sokkal jobb eljárásról vagy ügyről beszélni. Azért nevezik egyébként pernek, mert amikor az egyházmegyében elkezdődik a folyamat, vannak bizonyos vonásai, amelyek perre utalnak. Azonkívül, hogy össze kell állítani egy dokumentációt, ki kell hallgatni a még élő szem- vagy fültanúkat. Ez úgy történik, hogy kinevezik a feladattal megbízottakat, akik esküt tesznek, hogy munkájukat hűségesen, titoktartás mellett végzik. Tehát kihallgatás történik, kérdéseket tesznek fel, aminek perjellege van. – Néhány éve foglalkozik Márton Áron püspök boldoggá avatásával. Hol tart most a folyamat, mennyi időbe telhet, amíg sikerül eredményt elérni? – Arra nem lehet válaszolni, hogy mikorra remélhető Márton Áron boldoggá avatása, mert rengeteg tényezőtől függ, ami semmiképp nem rajtam múlik. Fontos, hogy az ügy nem akadt el. Nem szabad konspirációs elméletre gondolni, hogy bezzeg a többiek haladnak, ez pedig nem. Márton Áron esetében létezik egy technikai szempontból óriási különbségtétel: nem volt vértanú, nem halt meg a kommunista üldözés során a börtönben, ellentétben például Bogdánffy Szilárddal vagy Seper Jánossal, akik meghaltak a hitükért. Az ő esetükben azt kell igazolni, hogy valóban azért haltak meg, mert a hitükért adták az életüket, ezt követően pedig következik a boldoggá avatás. Márton Áron esetében azt mondjuk, hogy ő hitvalló, ezért az egész életét ki kell vizsgálni, hogy valóban egész életén keresztül hősies módon élte-e az erényeket, a hitét. Elképzelhető, hogy ez mekkora dokumentációt jelent: szentbeszédek, körlevelek, különböző írások, ezeket mind fel kell dolgozni. Az egész életét nagyító alá kell venni, ezért halad sokkal lassabban a folyamat. És ha ez meg is történik, mert valóban szentként élt, akkor még mindig egy csodának is történnie kell az ő közbenjárására. Amit megint hosszan ki kell vizsgálni, ami időigényes, ezért van ez az eltolódás. Vannak fejlemények, de sok kutatás van még hátra, ezen dolgozunk. – Mi változott a Vatikán életében Ferenc pápa megválasztása óta? – Azt mondanám, hogy a Vatikán életében konkrét változás nincs. Három szentatya – II. János Pál, XVI. Benedek és most Ferenc pápa – alatt szolgáltam, és azt tapasztaltam, hogy a mindennapi munkában nem sok minden változott. Ugyanazt kell tenni, legfeljebb a hangsúly változik, hogy mit tartunk fontosabbnak, mire figyelünk jobban oda. Árnyalatbeli különbségek vannak, de úgy kell végezni tovább a munkát, mint eddig. Vitathatatlan, hogy Ferenc pápa megválasztása óta érezhető egyfajta másság, ami annak is betudható, hogy nem európai. Egy latin-amerikai egészen másképpen gondolkodik, más a mentalitása, ráadásul aktív pasztorációból jött: Buenos Airesben ott volt a hívek között, „első kézből” hozta magával a helyzetismeretet. Ez az, amit érzékelni lehet nála, az élet ízét. Ugyanakkor nem szabad abba a tévedésbe esni, hogy összehasonlítjuk a korábbi pápákkal, hiszen minden embernek megvan a sajátos értéke. Mindannyian jók vagyunk valamiben, és vannak gyengébb pontjaink is, amelyekkel csak úgy elvagyunk. Ezért téves lenne kiemelni Ferenc pápa valamelyik erősségét és összehasonlítani XVI. Benedek egy gyengébb pontjával. Ebbe a hibába nem szabad beleesni, hiszen szerves folytonosság van az egyházban. Most talán picit változó időszak, szervezeti reform következik, ugyanis nem titok, hogy a szentatya újra kívánja szervezni a kúriát. Nem tudjuk, ez pontosan mit fog jelenteni, ezért van bennünk a Szentszéknél egyfajta várakozás, amit pozitívan élek meg. Úgy érzem, mindannyian azért vagyunk ott, hogy tegyük a dolgunkat. Ha valami megváltozik, akkor majd máshol végzem a dolgomat, de ezt nem úgy kell elképzelni, hogy akkor most megszűnik a munkahely, bezár a cég. Ha a szentatya úgy látja jobbnak, fontosabbnak, hogy a képességeimet máshol kamatoztassam, akkor én boldog leszek, hiszen éppen az a hivatás, hogy kamatoztassam a rám bízott talentumokat, ahogy Jézus is mondta. – Ferenc pápa rendkívüli népszerűségnek örvend nemcsak a hívek, hanem a laikusok körében is. Hogyan hat ez vissza a hívek gyülekezeti életére? – A szentatyának a kommunikáció az erőssége. Egyrészt nagyon röviden, tömören, frappánsan fogalmaz, szinte úgy, mint a Twitter. Másrészt gesztusokkal is kommunikál. Egy szerdai általános kihallgatáson maga a tanítás, a beszéd 15 perc, de a szentatya utána körbemegy, leszáll az autóból, megölel, fölemel, megszólít. Ez olyan nyelvezet, amit megért a nem katolikus is. Ha mondok egy teológiai beszédet, akkor lehetnek benne olyan fogalmak, amelyeket nem biztos, hogy megértenek. De a gesztusok által is lehet kommunikálni, és a szentatyának ez az erőssége. Ezért is van, hogy a nem hívők, esetleg érdeklődők valamit jobban megértenek belőle, jobban tudják követni, könynyebben „elcsípnek” valamit. Ugyanakkor ez önmagában nem hat vissza a hívekre, ellenben közvetlenül rám az igen, ahogy ő főpásztor, ahogyan értékeket közvetít. Szerintem ez az, ami hat a katolikus egyházon belül. Dr. Kovács Gergely 1968-ban született Kézdivásárhelyen. Teológiai tanulmányait 1987-ben kezdte meg a gyulafehérvári szemináriumban, majd 1990-ben Rómában folytatta. A Collegium Germanicum et Hungaricum növendékeként a Gregoriana és Lateráni pápai egyetemeken tanult. 1993-ban pappá szentelték a gyulafehérvári érsekség számára. Római tanulmányait 1996-ban fejezte be egyházjogi doktorátussal, ezt követően egy évig káplánként dolgozott Marosvásárhelyen. 1997 augusztusától a Kultúra Pápai Tanácsának (a Szentszék kulturális minisztériumának) szolgálatában áll, amelynek jelenleg irodavezetője. Több szentszéki intézmény munkatársa. 2012 februárja óta Márton Áron szentté avatási ügyének posztulátora. Kiss Előd-Gergely Krónika (Kolozsvár), 2014. május 10.Hitélet - Egy kényes esemény tisztázása: miért csak Bukarestbe látogatott 15 évvel ezelőtt a római pápa?Az idén 15 esztendeje annak a történelmi látogatásnak, amelyet immár Szent II. János Pál pápa tett 1999. május 7. és 9. között Romániában. Személyében első ízben látogatott el Krisztus földi helytartója, a Katolikus Egyház feje egy többségében ortodox vallású országba. Az elmúlt évek folyamán, és hangsúlyozottabban az április 27-én történt szentté avatás előtt és után több esetben lehettem fültanúja „ürömcseppeknek”, a nagy öröm és lelkesedés közepette. Mint annyiszor, ismét elhangzott – a magyar (és nem csak) hívek részéről jogosan –, hogy miért csak Bukarestre szorítkozott a Szentatya látogatása, miért nem kereste fel az erdélyi, partiumi római katolikus egyházmegyéket is, illetve programjában okvetlenül szerepelnie kellett volna a csíksomlyói Szűzanya kegyhelyének is. Szerény írásommal „tiszta vizet” szeretnék önteni a pohárba, s megbízható források, valamint a római Apostoli Szentszék akkori Romániába akkreditált nagykövetével, Msgr. Jean-Claude Périsset nuncius érsekkel (jelenleg a Vatikán nyugalmazott berlini nunciusa – a szerző pontosítása) – akinek meghatározó szerepe volt a romániai pápalátogatást megelőző tárgyalásokon és annak megszervezésében – történt beszélgetéseim alapján, objektíven közelítem meg a mindmáig kényesnek számító esemény témáját, amelyen személyesen is részt vettem Bukarestben. Tizenöt esztendő eltelte, s az akkori ortodox egyházfő elhunyta után nyíltabban lehet elemezni a történteket. FODOR GYÖRGY. Szabadság (Kolozsvár) 2014. május 19.Boldoggá avatták Anton Durcovici vértanú püspökötTöbb mint húszezer ember jelenlétében szombaton Iaşi-ban boldoggá avatták Anton Durcovici római katolikus vértanú püspököt. Ferenc pápa különmegbízottja, Angelo Amato bíboros, a Szentté avatási kongregáció vezetője celebrálta a szentmisét, és felolvasta a pápa által aláírt, május 11-i keltezést viselő, boldoggá avatási dekrétumot. Anton Durcovici püspök (1888–1951) a máramarosszigeti börtönben hunyt el, vértanúságát Ferenc pápa 2013. október 31-én ismerte el. A vértanú püspök bekerül a katolikus egyház boldogjai és szentjei közé, róla a helyi egyház december 10-én, halála napján emlékezik meg. Anton Durcovici a negyedik Romániában, akit a katolikus egyház a kommunista időszak vértanújaként boldoggá avatott. 2010-ben Bogdánffy Ignác Szilárd 1949-ben a nagyenyedi börtönben elhunyt szatmári és váradi segédpüspök, 2011-ben Scheffler János 1952-ben a jilavai börtönben elhalálozott szatmári püspök, 2013-ban Vladimir Ghika herceg, a jilavai börtönben 1954-ben elhunyt római katolikus pap került a boldogok közé. II. János Pál pápa rendeletével 1983 októberében Ieremia Valahult avatták boldoggá. Nyugati Jelen (Arad) 2014. június 5.Székely bélyegSzékely bélyeget ad ki a pünkösdi búcsúra a Székelyudvarhelyért Egyesület. A szervezet közleménye szerint az első székely bélyeg az autonómiatörekvésekre kívánja felhívni a figyelmet. Azt üzeni, hogy egy ezer éve a Kárpát-medencében élő nemzeti közösség önrendelkezésre vágyik, Székelyföld Európa részeként akar autonómiát, önrendelkezést saját ügyeiben ugyanúgy, mint a dél-tiroliak, a katalánok vagy a Finnországhoz tartozó Åland-szigeteken élő svédek. Százötven éve a világ bélyegei nem csupán postai értékcikkek, hanem a kibocsátó ország vagy nemzeti közösség kulturális névjegyei is. Fontos üzeneteket hordoznak, melyeket a kibocsátók szükségesnek tartanak elmondani magukról egymásnak és a nagyvilágnak. Az első székely bélyeg is ezzel a szándékkal jelent meg. Azt üzeni, a székely-magyar emberek nyelvük, történelmi, vallási és kulturális hagyományaik megőrzése érdekében akarnak autonómiát. Az első székely bélyeg igazi filatéliai különlegesség, a csíksomlyói búcsút idézi. A székely bélyeg nem klasszikus postabélyeg, hiszen nem lehet vele küldeményt bérmentesíteni, de a bélyeggyűjtők számára becses filatéliai termék. A levélzáró bélyeg hasonló célt szolgál, mint a pecsét régen, amikor a borítékok, illetve összehajtott papírok nem voltak ragasztófelülettel ellátva. A levélzárót 25 darabos ívben fogják forgalmazni. Emellett ötezer sorszámosított emlékív is készül. A bélyegen és emlékíven a magyarul és rovásírással feltüntetett Székelyföld-feliraton kívül a csíksomlyói Mária-szobor képe jelenik meg, valamint egy székely címer: háromszögű pajzs kék mezejében arany nyolcágú csillag és növekvő ezüst holdsarló. Ennek érdekessége, hogy nem a Székely Nemzeti Tanács jelképe, mivel ebben a nyolcágú csillag a címertani követelményeknek megfelelően helyezkedik el, sugarai a szélrózsa irányába mutatnak. Megjegyzendő, hogy ez még mindig nem a „székely nemzet címere”, mert abban a holdsarló párjaként nap – nem csillag – látható, mint ahogyan eleink az 1659. május 24.–június 25-e között Szászsebesen tartott országgyűlésen törvénybe foglalták. A bélyeg népszerűsítéséhez készült hirdetésben II. János Pál pápa Emlékezet és azonosság című könyvéből idéznek: „A területek, amelyeket egy néptől erővel elszakítottak, bizonyos értelemben a nemzet »szelleméhez« intézett könyörgést, sőt kiáltást jelentenek. A nemzet szelleme ilyenkor fölserken, új életre kél, és harcba száll, hogy visszaszerezze a földnek az őt megillető jogokat”. Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. június 7.Anyanyelvükön hallgattak szentmisét a csángókTöbb éves hagyománya van a pünkösdi „csángó misének”. A csíksomlyói Szent Péter és Pál plébánia Betlehem- kápolnájában tartott szentmisén idén is szép számban vettek részt a moldvai csángók. Számukra különleges alkalom, hogy anyanyelvükön, magyarul hallgathatták a Berszán atya által celebrált szentmisét. anyanyelvükön, magyarul hallgathatták a Berszán atya által celebrált szentmisét. Csángó népviseletben hallgatták a szentmisét „A csángó szentmise helyszíne a Szent Péter és Pál plébániatemplomhoz kötődik, hiszen több mint száz éve ide jártak őseitek, aztán ti is, legyen ez így utódaitok esetében is” – köszöntötte a résztvevő csángó híveket Kovács Attila plébános. Az idei szentmisét Berszán Lajos, a Gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnázium alapító igazgatója mutatta be. „Ez a nap a nagy öröm napja, mert megtörtént a pünkösdi csoda, amikor egyházunk első pápája, Szent Péter elkezdett prédikálni, mindenki saját nyelvén értette a példabeszédét. A szentlélek mindenkit a maga nyelvén, a maga kultúráján keresztül szólít meg” – kezdte szent beszédét Berszán atya. Majd elmesélte, hogy, amikor a II. János Pál pápa Budapesten járt, megtisztelte a magyar híveket azzal, hogy magyar nyelven szólt hozzájuk. „Azon a nyelven szólt hozzánk, amelyen édesanyák minket tanított. Pünkösd a nyelv boldogsága, a nyelv öröme. Isten igéjét mindenki saját anyanyelvén hallgathatja és nem szabad ezt tiltani, mert Isten azt akarta, hogy olyan legyen ez a világ, mint egy gyönyörű virágoskert. A virágoknak pedig több ezer fajtája van” – példázódott a misét celebráló pap. A csángó misén a Gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnázium kórusa énekelt, majd a csángó hívek ősi egyházi énekeiket is előadták. A 1990-es évektől kezdődően kezdtek a moldvai csángók számára szentmisét tartani a csíksomlyói pünkösdi búcsú alkalmával, merthogy Moldvában nincs rendszeres magyar nyelvű liturgia. Barabás Hajnal. Székelyhon.ro 2014. július 15.X. Zimándújfalui NapokKorona egy évtizedes sikertörténetre Pénteken, a Zimándújfalui Napok X. rendezvénysorozata a kultúrotthon melletti, 22 órára meghirdetett gyülekezőt követően fáklyás felvonulással kezdődött, melynek során, mintegy 60 fiatal, zenekísérettel járta be a település főbb utcáit. Szombaton 16 órától a szokásos zenés hívogatás következett, ahol a 4 hintót és a zenészeket szállító társzekeret Kocsis József alpolgármester homokfutón vezette. A hintókon helyet foglaló fiatalok énekelve, a társzekérről harsogó zeneszóval hívogattak a rendezvénysorozatra. Az 18 órakor sportvetélkedőkkel indult: a fiatalok számára az iskolaudvaron megszervezett kosárlabda-mérkőzésekkel; a szervezők által felkért Gali Izabella és csapata a gyermekeknek aszfaltrajz-versenyt, kerámiafestést, kézimunkákat, illetve arcfestést szervezett. Emellett fiataloknak ki mit tud versenyt, érdekes programokat szerveztek, majd szabadtéri diszkó zárta a napot. Hálaadó szentmise a támogatásokért Vasárnap a helybeli katolikus templomban 12 órakor kezdődött a hálaadó szentmise, amit az orgona felújítása támogatóinak a tiszteletére ajánlottak fel. A trombitaszólóval indult szertartáson ft. Szabó Péter kanonok-plébános köszöntötte az anyaországi, illetve itthoni vendégeket és a híveket, majd örömének és hálájának adott hangot, amiért a jólelkű támogatóknak és közreműködőknek köszönhetően, az ünnepi szertartáson a felújított orgona újra a régi hangján hirdetheti Isten dicsőségét, de a templom is felújítva várja a híveket. A továbbiakban ismertette az előbb boldoggá, majd II. János Pál pápa által szentté avatott Szent Pio atya életét, akinek a kisméretű szobrát az egyházközség ajándékba kapta Olaszországból. Miután a kanonok-plébános vezetésével közösen elmondták a Pio atya szentté avatása alkalmából II. János Pál pápa által írt imádságot, a templom előcsarnokának a bal oldalán elhelyezett, Szent Pio atya szobrára áldást kért, tömjénfüsttel illette, majd megszentelte. A szertartás ünnepélyességét a Szilvágyi Gellért által felkészített templomkórus pallérozott énekei mellett, nagyban emelte Aurel Pisleagă trombitaművész kezdő, illetve záró szólója, Tóth Flóra orgonaművész játéka, Bodroghi Andrea szólóéneke, illetve Fall Ilona színművész szavalata, továbbá a „Hogyha ír majd édesanyám…” kezdetű dalnak a megszólaltatása, ami sok résztvevőnek könnyeket csalt a szemébe. Az ünnepélyességhez nagyban hozzájárult a Kozma Matild által szervezett és vezetett, népviseltbe öltözött gyermekek és fiatalok látványos be-, majd kivonulása, illetve az első padsorokban történt elhelyezkedése. Az ünnepélyes szentmiséről mindnyájan lélekben feltöltődve távoztak, az anyaországi vendégek tiszteletére a községi tanács nevében Kocsis József alpolgármester a kultúrotthonban, a templomban fellépett vendégek tiszteletére ft. Szabó Péter kanonok-plébános adott ebédet a parókián. Ünnepi program A X. Zimándújfalui Napokra elkészült, térkővel burkolt nézőtérrel ellátott, új nyári színpadról 16 órakor a szervezők, a Borostyán Egyesület nevében Ménesi Melinda alelnök köszöntötte magyarul–románul a résztvevőket, akiknek betekintést nyújtott az Egyesület tízéves életébe, a közművelődési programjaikba. A továbbiakban színpadra kérte Gheorghe Dorel Vidran polgármestert és Kocsis József alpolgármestert, akik románul, illetve magyarul köszöntötték a vendégeket, majd a községfejlesztés legutóbbi lépéseiről beszéltek, végezetül jó szórakozást, kellemes időtöltést kívánva mindenkinek. A programot Zsámbok Emese diáklány indította útjára Sajó Sándor Magyarnak lenni című költeményének a megszólaltatásával. A továbbiakban maga magyarul, míg Petrus Antónia románul vezette a műsort, amiben először a Bold Ildikó óvónő által felkészített óvodások esernyős táncát konferálták be, majd a színpadra kérték a testvértelepülés, Füzesgyarmat képviselőjét, Macskinné Poór Erzsébetet, a menettánc-oktatás művészeti vezetőjét, aki köszöntötte az egybegyűlteket és a község vezetőségét, majd a náluk zajló táncoktatásról beszélt. A számos díjat, köztük arany okleveleket nyert Napsugár és Szivárvány mazsorettcsoportok előadásához jó szórakozást kívánt. A jelzett csoportok csinos lányai a színpadnak térkővel burkolt előterén igen látványos, tartalmas műsort mutattak be, nagy tetszés közepette. A szünetekben a műsorvezetők ismertették az elért eredményeket. Előadásuk végén a vendégek nevében Macskinné Poór Erzsébet ajándékokat nyújtott át Ménesi Melindának, a Borostyán Egyesület alelnökének és Kocsis József alpolgármesternek, akik a kedvességet ugyancsak ajándékokkal viszonozták. Ezt követően a békéscsabai Tabán Táncegyüttes Farkas Tamás vezetésével tartott szemet, szívet gyönyörködtető táncbemutatót. Félórás műsorukban férfi szóló, illetve csoportban járt legényes táncok mellett népi játékokat felelevenítő táncokat, lassú páros és frisses, valamint leány táncokat láthattunk magas színvonalon. Utánuk a helybeli Kankalin néptánccsoport, Mészár Klementína betanításával somogyi táncokat adott elő, kitörő sikerrel. A továbbiakban a község Românaşul kiscsoportja mutatott be alföldi román táncokat szólóénekessel, Ioan Drăgan betanítása nyomán. A román táncosok számára fenntartott egy órában a Românaşuil nagycsoport, az Armonia népi zenekar kíséretével, Cristina Panda, illetve Marilena Cutcă szólóénekével Maros-völgyi táncokat adtak elő. Utánuk a Füzesgyarmati Kossuth Lajos Általános Iskola művészeti csoportja – Kiss Viktória betanításával és ismertetője nyomán – társasági táncokat adtak elő nagy sikerrel. A Kankalin néptánccsoport következett, Mészár Klementína koreográfiájára jobbágytelki táncokat adott elő. A délutáni programban, az Aradon közkedvelt Elisnek a színpadról diktált ritmusára a színpad előtt sok fiatal táncolta a zumbát. Pörkölt 300 embernek Közben a postakert egészét benépesítő kisütödék, büfék, illetve játszószerek szolgálták a közönséget. Közöttük találtuk meg Kurilla János helybeli mesterszakácsot és csapatát is, akik két jókora üstben, 40-40 kiló sertéshúsból főzték az ízletes pörköltet, egy üstben a burgonyát, több mint 300 ember számára Sebestyén János, Kurilla József, Lénárd Erzsébet, Zámbó Rita, illetve a felesége közreműködésével. Idén Németh Klaudia és csapata egy üst babgulyást is főzött. Mulatság késő éjszakáig Az esti program a Nóta tévéből ismert, Vidéki mulatós csapatának a fergeteges fellépésével folytatódott, utánuk az Esperaldo együttes mulattatta a közönséget késő éjszakáig. A X. Zimándújfalui Napok sikeréért köszönet illeti a fő szervezőt, a Borostyán Egyesület vezetőit és tagjait, akik ezúttal is össze tudták fogni a település magyarságát. Ezúttal is köszönetet mondanak a támogatásért a helybeli polgármesteri hivatalnak és a községi tanácsnak, a vállalkozóknak, illetve mindazoknak, akik a munkájukkal öregbítették a zimándújfalui vendéglátás hagyományát. Az elmúlt hét végi rendezvénysorozat feltette a koronát a helybeli a falunapok évtizedes sikertörténetére. Balta János, Nyugati Jelen (Arad) 2014. szeptember 8.Temesváron is megállt a Szabadság ExpresszA 25 éves évfordulón 1989 helyszínein Szeptember 5-én, pénteken futott be Temesvárra a Szabadság Expressz, amelynek utasai, a rendszerváltozás után született fiatalok az 1989-es történelmi események helyszíneit járják be, amelyek a Vasfüggöny lebontását elősegítették. A 20 fős csoport tagjai, köztük fiatal képzőművészek, zenészek, filmrendezők, tíz európai országból és Costa Ricából érkeztek a Bánság fővárosába. A Szabadság Expressz utasaival a Gdansk–Varsó–Budapest–Temesvár–Sopron–Pozsony–Prága–Berlin útvonalat járja végig a kelet-közép-európai rendszerváltozások 25 évfordulóján. A projekt kezdeményezője a varsói székhelyű Emlékezet és Szolidaritás Európai Hálózata (ENRS), de megvalósításában közreműködnek Lengyelország, Magyarország, Románia, Szlovákia, Csehország és Németország kulturális minisztériumai, valamint a 20. század történetével foglalkozó intézmények, román részről a Szekuritaté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) és a temesvári Forradalom Emlékezete Egyesület. A Szabadság Expressz 20 utasa pénteken délután érkezett Temesvárra, ahol meglátogatták a szerdán megnyílt A Szekuritaté, a diktatúra eszköze című kiállítást, majd részt vettek A vég kezdete nevű interaktív vitán, az Emlékezet és Szolidaritás Európai Hálózata szervezésében. A fiatalok ezután meglátogatták a temesvári Forradalom Múzeumát, ahol a dokumentum és képzőművészeti kiállítás megtekintése után megnézték a Sose halunk meg című, az 1989 decemberi forradalom eseményeit felelevenítő dokumentumfilmet. Történelmi tanulmányútjuk során a fiataloknak alkalmuk nyílt a rendszerváltás folyamatának résztvevőivel, markáns személyiségeivel is találkozni. Temesváron Traian Orbannal, a Forradalom Emlékezete Egyesület elnökével és Florian Mihalceaval, a Timişoara Társaság elnökével beszélgettek az 1989-es eseményekről. A Szabadság Expressz utasai a külön erre az alkalomra Temesvárra érkezett Tőkés Lászlóval és az 1989-ben őt védelmező református gyülekezet néhány tagjával is találkoztak. „Amikor a tavaly felvetődött a Szabadság Vonatának, a Freedom Expressnek a gondolata – nyilatkozta a sajtónak Tőkés László EP-képviselő – és Brüsszelben tárgyaltunk az Emlékezet és Szolidaritás Európai Hálózatának a képviselőjével, nagyon megörvendtem, hogy noha Temesvár nem főváros, mégis úgy tartanak számon bennünket Varsó, Budapest, Berlin és más fővárosok között, mint a 89-es rendszerváltozás egyik fontos helyszíne. Örvendek, hogy senki nem tudta eltéríteni ezt a szándékot és tervet, habár hallottam róla, hogy egyesek ki akarták húzni az útitervből Temesvárt. Temesvárhoz hasonló helyszín Sopron, ahol a Páneurópai Piknikre emlékezve fordul meg ez a csoport. Örömömre szolgál, hogy Temesvár és Sopron az őket megillető helyre kerültek, azok közé a helyszínek közé, ahol a népi demokratikus akaratnyilvánítás vezetett a diktatúrák bukásához.” Tőkés László, a romániai rendszerváltás meghatározó személyisége a fiataloknak elmondta: 1989 vonatkozásában az emberek hajlamosak megfeledkezni a rendszerváltás vallási dimenzióról, Popieluszko atyáról, II. János Pál pápáról vagy a keletnémet evangélikusokról, Markus Meckel utolsó keletnémet külügyminiszterről, aki egyszemélyben lelkipászor és nem utolsósorban a temesvári református gyülekezetről, amely kovászává tudott válni az akkori folyamatoknak. Az EP-képviselő szerint a Szabadság Expressz nevű kezdeményezés és körút történelmi mutatóujjként utal a 25 évvel ezelőtti folyamatokra. „Jómagam a folytatást tartom a legfontosabbnak – nyilatkozta Temesváron Tőkés László –, nem szeretnék a múltnak a puszta tanúja lenni, mert senki nem ülhet a babérain. Az a fontos, hogy ne merevedjünk bele a múló időbe, hanem az Egyesült Európában próbáljuk meg valóban felzárkóztatni a Vasfüggöny innenső oldalán lévő volt kommunista országokat és társadalmakat a fejlett Európához!” Pataki Zoltán, Nyugati Jelen (Arad) 2014. november 10.Örömmel végzi hivatásátKedden ünnepli hetvenedik születésnapját Tamás József csíkszeredai római katolikus püspök. Az egyházi méltóság immár negyvenhat éve gyakorolja papi hivatását, melyről korábban úgy nyilatkozott: a Jóisten csodálatosan vezette őt útján. A jeles alkalomról Darvas Kozma József, a csíkszeredai Szent Kereszt plébánia esperese emlékezett meg egy általa közölt laudáció formájában. Ebből megtudhatjuk, Tamás József éppen a háború idején, 1944. november 12-én született Madéfalván, elég nehéz körülmények között, hiszen édesapját behívták katonának, amikor édesanyja vele, a negyedik gyermekkel volt várandós. Édesanyja a mezőn dolgozott, amikor Madéfalvának azt a részét, ahol a családi házuk volt, lebombázták. Szülei a harangozói és sekrestyési szolgálatot látták el. A most 100 éves édesanyja a gyermekeivel az üres plébánia konyhájában húzódott meg. „Ott született József, akinek tréfásan azt szokták mondani, te egyenesen beleszülettél a plébániába” – olvasható az esperes írásában. Az egyházi méltóság 1958-68 között a gyulafehérvári kántoriskolában tanult, majd hat évig a teológián. 1968. április 21-én szentelte pappá Márton Áron püspök. Négy évig Medgyesen volt káplán, majd négy évig Türben plébános. 1978-tól teológiai spirituális, tanár. Szentszéki tanácsos, kanonok, majd pápai prelátus lett, 1994-ben pedig általános helynök. Szent II. János Pál pápa 1996. december 18-án kinevezte segédpüspöknek és valabriai címzetes püspöknek, szentelését Jakubinyi György érsek végezte 1997. március 1-én Csíksomlyón. Soha nem bánta meg „Úgy érzem, én különösebben nem keresgéltem, hogy az életben hol legyen a helyem. A Jóisten a hivatásban csodálatos módon vezetett, egyszerűen kínálta a lehetőséget, számomra csak annyi az érdem, hogy elfogadtam és követtem a hívó szót. Elmondhatom, soha nem bántam meg azt, hogy hívó szavát elfogadtam” – jelentette ki életpályájával kapcsolatban egy, a Csíki Hírlapnak adott korábbi interjúban Tamás József püspök. Rédai Botond Székelyhon.ro 2014. december 18.Hodicska Tibor könyvének bemutatója AradonNégyszemközt Ceauşescuval Hétfő délután az aradi Tulipán könyvesboltban mutatták be Hodicska Tibor (immáron nyugalmazott) magyar diplomata Négyszemközt Ceauşescuval című, idén a Csíkszeredai Pallas Akadémia és a Budapesti PONT Kiadó közös kiadásában megjelent kötetét. A szerzővel Pataky Lehel Zsolt, az Aradi Hírek és a Kossuth Rádió aradi munkatársa beszélgetett. A szerző 35 évet töltött a magyar diplomácia szolgálatában, ebből 15-öt (három időszakra osztva) Bukarestben, az 1970-es, de főleg a 80-as, utóbb a 2000-res években, amikor, főleg a második évtized második felében (az idősebbek emlékezhetnek rá) a legfeszültebbé váltak a román–magyar kapcsolatok. A nagyon érdekes könyv – természetesen a magyar fél szemszögéből – erről az időszakról szól. A korabeli román külpolitika története, ha van ilyen, nyilván más szemszögből, másképp közelítené meg az akkori történéseket. *** Pataky Lehel első kérdése a könyvbemutatón így hangzott: tudatosan rögzítette-e a könyv megjelenését 2014-re, a romániai „forradalom” 25. évfordulójára? (A könyvet Romániában már sok helyen bemutatták – Csíkszeredában, megjelenése helyén, Kolozsváron, Szatmárnémetiben, ahonnan a szerző felelése származik stb. – szerk. megj.) A válasz: nehéz eldönteni, hogy forradalomról, puccsról, kívülről megszervezett akcióról van-e szó? A szerzőnek most volt ideje, nyugdíjasként, megírni a (kb. 400 oldalas) könyvet, amely azért született, hogy a mai olvasó megismerhesse azokat az időket, amelyekről (a mi megfogalmazásunk!) kevés a háttérinformáció. A közönség előtt zajló interjú során sok érdekes, és többnyire ismeretlen információt hallhattunk a szerzőtől. Például azt, hogy a határon túli, köztük a romániai magyarság kérdése már az 1950-es években felmerült a magyarországi vezetés berkeiben (számomra, például, teljesen új, hogy Rákosi Mátyás annak idején kemény hangú levelet intézett Gheorghiu-Dejhez e kérdésben!), továbbá hogy a romániai magyar nemzetiség ügyében (különböző okokból) sem a Szovjetunióra, sem az USA-ra, de később, már II. János Pál idején, a Vatikánra se számíthatott a magyar diplomácia. A beszélgetés során hangsúlyosan kerültek szóba az 1980-as évek, amikor Romániában a legnehezebbé vált a helyzet. (Érdekesség: a bukaresti magyar nagykövetség munkatársai ugyanúgy szenvedtek a fűtés- és élelmiszer-hiánytól, mint a hazai közemberek – persze könnyebben és hamarabb tudtak „alkalmazkodni” a kétségbeejtő helyzethez.) Az átlagember nyilván keveset tud(hat) arról, hogyan működik külföldön egy diplomáciai küldöttség. A könyvből rengeteg érdekes információt szerezhet e tekintetben (sajátosságként többek között a romániai magyar értelmiség vezetőivel tartott kapcsolatokról). A könyv egyik fejezete az 1988. augusztus végi, a rendkívül elmérgesedett román–magyar kapcsolatok teljében Aradon megtartott, Grósz Károly akkori MSZP-elnök és a N. Ceauşescu közötti találkozóról szól, amelyet a könyv szerzője készített elő a magyar nagykövetség ügyvivőjeként. (Akkor e cikk írójával együtt több száz aradi várta a Városházával szembeni járdán, szigorúan elkerítve, a remélt pozitív végkifejletet, ami azonban nem következett be: a román diktátor, mint később kiderült, „lemosta” a jóval kisebb diplomáciai tapasztalattal rendelkező és partnerénél sokkal kevésbé ravasz magyar pártvezetőt.) A könyv egyébként (függelékében) rendkívül sok értékes adatot tartalmaz az 1975–1989 közötti magyar–román kapcsolatokról, évre lebontva sorolja fel a két ország különböző rangú vezetői közötti találkozókat, megbeszéléseket. Érdekes: N. Ceauşescu, bár nagyon szeretett volna, sohasem tett hivatalos látogatást Budapesten, kétoldalú találkozón Kádár Jánossal is csak Debrecenben, illetve Nagyváradon találkozott 1977-ben – az akkori megállapodások döntő többségét a román fél sohasem teljesítette –, egyébként csak az akkori KGST budapesti találkozóin vett részt. Kádár a születésnapja alkalmából neki adományozott magas román kitüntetést soha nem vette át… A diplomata-pályafutását Moldova köztársaságbeli magyar nagykövetként befejező Hodicska Tibor (kissé megtévesztő című) könyve rendkívül értékes és izgalmas olvasmány a magyar–román viszony alakulása iránt érdeklődő számára. Ha hozzájutnak, feltétlenül lapozzák át! Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2014. december 22.A félelem falának leomlása„Romániában az igazán bátor ember az, az az igazi hazafi, aki képes lerombolni a félelem és a hallgatás falát.... A szomszédunkban románok és magyarok törik át a hallgatás falát, és tárják a világ elé egyéni és kollektív jogfosztottságukat, megaláztatásaikat...” Negyedszázada ezekkel a szavakkal vezette be Chrudinák Alajos a Magyar Televízió Panoráma adásában azt az interjút, amelyet Tőkés László temesvári református lelkész a következő szavakkal kezdett: „Látják, uraim, hogy behívtam magukat ide a templomba, mert nem merünk beszélni... Egyik barátom úgy tudja, hogy még a fürdőszobában is lehallgatókészülék van... Nem merek beszélni, csak a szabad ég alatt... És a templomban sem merek igazán beszélni, mert úgy tudom, hogy az istentiszteleteket direktben lehallgatják... A hallgatás falába miért épüljünk bele mi is? Ez a fal sokkal masszívabb és áthatolhatatlanabb, mint a berlini fal, mondjuk, és úgy érzem, hogy valakiknek ezt a falat meg kell bontaniuk.” Persze, mindez csak mentegetőzés vagy inkább magyarázat volt a szokatlan helyszín, a templom miatt, mert a következőkben dehogyis hallgatott Tőkés László! Ő maga nem először, sokadszorra bontotta meg a félelem és a hallgatás falát. Főleg a falurombolási terv egyházára leselkedő veszélyeiről beszélt, majd az egész erdélyi magyarság felszámolására gőzerővel beindult bukaresti programról rántotta le a leplet. (A híres interjú a YouTube-on ma is megnézhető és meghallgatható.) Tőkés László évekkel előtte magányos protestálóként kezdte, mint annyian mások az aranykorszak irodalmi, művészeti, hellyel-közzel egyházi életében. Hogy aztán 1989 földindulásos esztendejének a vége felé azon vegye észre magát, hogy már nemcsak saját gyülekezetének a hűséges tagjai sorakoztak fel mögéje – mellette álltak ők már évekkel azelőtt, és most, a legnehezebb órákban is – de ahogy az események Temesváron egyik napról a másikra felpörögtek, más felekezetek, sőt többségiek is csatlakoztak. Az egész város, nyomában pedig az ébredező ország. És mihelyt az átlagember is sutba dobja a félelmeit, és megtöri a hallgatását, a diktatúra szúette struktúrái kártyavárként omlanak össze. Mert a diktatúra olyan, mint az autókon a Securit szélvédő ablak: keménynek, ellenállónak tűnik, de már egy repedéstől is pillanatok alatt apró darabokra töredezik össze. A „Ne féljetek!” Bibliából származó híres felhívását legelőször II. János Pál történelminek bizonyult lengyelországi látogatásán intézte az összegyűlt hívek tízezreihez, de szavait nemcsak a hívek, hanem Jaruzelski tábornok még hatalmon lévő katonái is meghallhatták. Akik az 1981-es puccsukat, a Szolidaritás betiltását és a katonai diktatúrát éppen a félelemmel, a küszöbönálló szovjet inváziótól való rettegéssel próbálták – és próbálják mind a mai napig – igazolni. Az orosz medvétől való eléggé általános kelet-európai félelem viszont 1989 során szép lassan elpárolgott. Akkor lett kerek évtizede, hogy rettegett erejét utoljára próbálta demonstrálni. De félelmetes mancsának éles körmei Afganisztánba végleg beletörtek. Annyira, hogy később még Gorbacsovnak is többévi erőfeszítésébe került, amíg az utolsó szovjet katonát is sikerült hazamenekítenie. De ez már 1989-ben, februárban történt, amikor még a világnak sejtelme sem volt arról, hogy a közép-ázsiai hátraarc és kivonulás csak prelúdium, bevezető ahhoz, ami még azon esztendő során Kelet-Európában is viharos gyorsasággal be fog következni. Brezsnyevéknek az afganisztáni kaland utáni esztendőben kellett a moszkvai olimpiát megrendezniük. Egy szimbolikus erejű apróság: az orosz medve afganisztáni garázdákodására a nyugati világ a játékok bojkottálásával válaszolt, noha a moszkvai olimpia kabaláját egy nagyon kedves és barátságos medvebocsban, Misában alkották meg. De, hogy képzavarral éljünk, a derék kis Misa alól akkor még kilátszott a lóláb. Az erőszakos és fizikai megjelenésére is behemót Brezsnyev imázsához eleve reménytelen volt a kedves kis Misát társítani. De Brezsnyev 1982-es halála után három évre Mihail Gorbacsov révén Misánk is sokkal jobban csengő „családnévre”, majd lassan-lassan hitelességre is szert tett. Mármint a szavak és a tettek egységének a hitelére. Ezt a hitelt Misa a máltai találkozón is megerősítette, amikor a kelet-európai országok önrendelkezésének és az emberi szabadságjogoknak a tiszteletben tartását komolyan felvállalta. Szavai hitelét az addigi szovjet, lengyel, magyar, kelet-német, cseh és bolgár változások is garantálták. És ahogy a nagy orosz medvétől való félelem 1989 decemberére – ma már tudjuk, hogy sajnos nem véglegesen, de – elpárolgott, úgy apadt el Romániában is a félelem az agonizáló helyi diktatúrával szemben. A félelem és a hallgatás falát már nemcsak egy-egy mindenre elszánt lelkipásztor vagy a világ változásaira figyelő disszidens értelmiségi, de egyre nagyobb tömegek is bontogatni kezdték. És amikor Temesvár utcái a „Ne féljetek!” román változatát ilyenképpen visszhangozták: „Nu vă fie frică, Ceauşescu pică”, a kocka már el volt vetve. Krajnik-Nagy Károly Krónika (Kolozsvár) 2015. február 5.A Szentszék esete ErdéllyelAz egyház örök. Időről időre változó gondjai azonban új kihívások elé állítják a vezetést. Jakubinyi György gyulafehérvári érsekkel többek között az erdélyi egyházi önrendelkezési törekvésekről, a csángókérdésről, a magyar lobbi szerepéről és a mindannyiunkat fenyegető szórványosodásról beszélgettünk. – Az érseki palota fele tartva benéztem a Batthyáneumba. Kiderült, a kultuszminisztériumtól kell engedélyt kérnem, ha bepillantást akarok nyerni a messze földön híres középkori gyűjteménybe. Önöknek is ilyen nehéz bejutni a két és fél évszázadon át a püspökség tulajdonában levő könyvtárba? – Az érsekség munkatársainak annyiban könnyebb, hogy már a kérés benyújtásának napján elküldik Bukarestből a belépési engedélyt. Kultuszminisztériumi jóváhagyás nélkül mi sem tanulmányozhatunk semmit abban a Batthyáneumban, amely 1948-ig volt a tulajdonunk, amikor a kommunisták megszállták az épületet. Államosításáról csak később, 1960-ban döntött a dévai tartományi bíróság. – Vajon mikorra várható, hogy a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség tulajdonába visszakerülő Batthyáneumot szabadon lehessen látogatni? – A romániai restitúció uniós kényszer alatt született. Amit a román állam a királyi vagy a kommunista időkben kobozott el, ma sem szívesen adja vissza. A Batthyáneum iskolapéldája annak, ahogy a bukaresti hatalom mindent elkövet az elsősorban kisebbségi egyházi vagyonok visszaszolgáltatásának késleltetésére vagy megtagadására. A visszaigénylési kérelmet közvetlenül a rendszerváltás után nyújtottuk be, a kormány 2008-ban reagált rá sürgősségi kormányrendelettel, amelynek záró rendelkezései a döntés elleni fellebbezés lehetőségét is biztosították. A kormány helyi megbízottja, a Fehér megyei prefektus, Ioan Rus ügyvéd bíróságon meg is támadta a kormányrendeletet. Hosszas pereskedés után valamennyi bírósági szinten veszítettünk, mintegy tíz éve fordultunk jogorvoslatért a strasbourgi emberjogi bírósághoz – Egyes hírek szerint tavaly már érkezett jó hír Strasbourgból… – A nemzetközi bíróság érdemben még nem tárgyalta az ügyünket, de arra kötelezte a román államot, hogy a vissza nem szolgáltatás miatt eltelt időszakra 8 ezer eurónyi késedelmi büntetést fizessen ki a gyulafehérvári érsekségnek. Ennyi fájdalomdíj jár 17 évnyi pereskedés után. Strasbourgban nagyon elhúzódnak a restituciós perek: Romániából annyi kereset érkezett az elmúlt tíz évben, hogy a bíróság képtelen megbirkózni velük. – Miért ragaszkodik ennyire a Batthyáneumhoz a román állam? – Ezt a kérdést én is feltettem néhány évvel ezelőtt a Gyulafehérváron járó akkori miniszternek, Răzvan Theodorescunak. A válasz így hangzott: „Értse meg, ha visszaszolgáltatunk a római katolikus egyháznak egy olyan intézményt, amely világviszonylatban is nemzeti kincsként van számon tartva – benne például a romániai középkori kéziratok mintegy hetven százalékával –, az országos botrányt okozna.” Hiába magyaráztam a miniszternek, hogy itt nem botrányról, hanem kőkemény jogi helyzetről van szó, nem sikerült jobb belátásra bírni. Amúgy a jogi hercehurca oda nyúlik vissza, hogy a híres könyvtár alapítója, Batthyány Ignác erdélyi római katolikus püspök 1798-ban kelt latin nyelvű végrendeletét Ioan Rus gyulafehérvári ügyvéd sajátos módon értelmezve fordította románra. Érdekes, hogy a román bíróság az ő latin értelmezését vette alapul – amely úgy vezeti le a tulajdonjog öröklődését, hogy az a román államra szállt –, holott az eredeti szöveg szerint a Batthyáneum a mindenkori római katolikus püspök tulajdona marad. A kegyvesztett egyház – A római katolikus egyház Trianon utáni története amúgy is egyféle szenvedéstörténet. Az elmúlt 95 évben mindig közelharcot kellett vívniuk a román hatóságokkal. Általában ki került ki győztesen? – Márton Áron püspököt idézem, aki a ’48-ban elkezdődött kommunista időszakról így beszélt: „Az egyetemes bizonytalanság napjaiban megbizonyosodtunk afelől, hogy egyedül vagyunk, és a magunk erején kívül csak Istenre támaszkodhatunk.” 1990-ig a katolikus egyház nem szerepelt az államilag jóváhagyott 13 egyházfelekezet között. A Nagy Nemzetgyűlés a kötelezően újra bejegyzendő egyházaknak csak olyan szervezeti szabályzatot hagyott jóvá, amely garanciát jelentett arra, hogy az illető felekezet nem függ külföldtől, az egyház legmagasabb vezetője Romániában él, román állampolgár. A római katolikus egyház által benyújtott statútumtervezetet a kommunista hatalom nem fogadta el, így 1948 és 1990 között törvényen kívüli felekezetként tartottak nyilván bennünket. Ez a kommunista éra első évtizedében nagyon kemény megpróbáltatásokkal járt, hiszen 293 papunkból 130-an kerültek börtönbe, sokan ott haltak meg. De nem volt könnyű időszak a Trianon utáni évtized sem. A négy erdélyi római katolikus püspökség – a gyulafehérvári, a temesvári, a nagyváradi és a szatmári – egyházi-közigazgatásilag a kalocsai püspökséghez tartozott. A romániai államegyház, az ortodox mellett támogatott vallás lett a görög katolikus és megtűrt státust kapott a római katolikus, annak minden következményével együtt. A Vatikánnak 1929-ben sikerült egyezségre jutnia a román állammal, a közösen elfogadott konkordátum 1930-tól lépett érvénybe. A Szentszéknek azóta van nunciusa, azaz nagykövete Bukarestben. – Hogyan fogadták ezelőtt nyolcvanöt évvel az erdélyi magyar hívők, hogy a négy római katolikus püspökségük bukaresti román érsek felügyelete alá került? – Ha abból indulunk ki, hogy 900 éven át a csanádi püspökséghez tartozó erdélyi magyar katolikusok egyetlen tollvonással bukaresti hatáskörbe kerültek át, akkor ez az erdélyi hívek számára nem volt jó hír. Erről paptársaimmal évtizedekkel később is sokat beszélgettünk. Mindig azon az állásponton voltam, hogy a Bukaresthez való tartozás inkább formális döntés. Aki az egyház belső törvénykönyvét ismeri, tudja, hogy a püspökség belső dolgaiba nem szólhat bele a bukaresti érsek. A katolikus egyházon belül a püspökségek igen jelentős belső autonómiával rendelkeznek. A metropolita a tartományi zsinaton elnököl, és csak egészen kivételes esetekben van lehetősége átmeneti periódusra személyi ügyekben dönteni. Például amikor egy püspöki szék haláleset vagy nyugdíjba vonulás miatt megüresedik. De a döntés csak addig érvényes, amíg a Vatikán kinevezi az új elöljárót. – A négy erdélyi római katolikus püspökség az 1989-es rendszerváltás után a Bukaresttől való függetlenedést kérte. Erre hogyan reagált a Vatikán? – A négy erdélyi megyéspüspök – Tempfli József, Reizer Pál, Kräuter Sebestyén és Bálint Lajos – közös kérést nyújtott be a Szentszékhez 1990-ben. Ebben vázolták az előzményeket is, miszerint a romániai magyar katolikusok régóta sérelmezik a Vatikán és a román állam között 1930-ban megkötött konkordátumot, és azt kérik, hogy a négy egyházmegye, Gyulafehérvár székhellyel létrehozandó új erdélyi érsekséghez tartozzék. A Kárpátokon túli területeken a bukaresti érsekség hatáskörében csak a iasi-i püspökség maradt volna. Az erdélyi püspökök kérésére válaszul Bukarest azonnal tiltakozott a Szentszéknél. Az ügy 1991-ig húzódott: II. János Pál pápa első magyarországi látogatása előtt irodájától azt kérdezte, hogy ebből az alkalomból mit tehetne a Magyarország határain kívül élő magyar katolikusokért? Munkatársai akkor mutatták meg a szentatyának az erdélyi püspökök levelét, illetve a bukaresti román válaszreakciót. A pápa ekkor feladatként kiadta irodájának, hogy magyarországi látogatásáig találjanak erre megoldást. Végül olyan kompromisszumos javaslatot dolgoztak ki, amellyel egyik fél sem volt elégedett. Egy salamoni ítélettel az akkoriban még félmilliós magyar katolikus közösség gyulafehérvári püspökségét érsekségi rangra emelték, a mintegy 150-150 ezer magyar római katolikus hívővel rendelkező szatmári és nagyváradi püspökséget, valamint a 300 ezres létszámú, akkoriban még félig szász temesvári püspökséget viszont meghagyták Bukarest fennhatósága alatt, akárcsak a iasi-it. Gyulafehérvár úgy lett érsekség, hogy egyetlen más püspökség sem tartozik a fennhatósága alá. Kicsit olyan ma a romániai római katolikus térképünk, mint egy lyukas garas, közepén egy lyukkal: az erdélyi egyházmegyével... Csángó-magyar román mise – Ezek szerint nem túl erős a magyar lobbi a Vatikánban. Mit tehetne többet ez ügyben a magyarországi római katolikus egyház felső vezetése, a magyar püspöki kar? – Ezzel kapcsolatban elmesélek egy történetet. II. János Pál pápa magyarországi látogatásán részt vettek a romániai püspökök is, többek között Petru Gherghel iasi-i püspök, akinek a fennhatósága alá tartoznak a csángóvidéki katolikusok. A szentatya Máriapócson köszöntötte az Erdélyből és Románia más részeiből érkezett katolikus hívőket is. A szentatya kíséretében, a püspöki kar tagjaként fültanúja voltam egy érdekes beszélgetésnek. A magyarországi nuncius mindannyiunk előtt azt kérdezte Gherghel püspöktől: ha magyar hívei is vannak, miért nem szolgálják ki őket anyanyelvükön? Gherghel püspök azt válaszolta, hogy eddig egyetlen erre vonatkozó kérés sem érkezett hozzá. A Vatikán magyarországi nagykövete, a budapesti nuncius erre így reagált: „Ne haragudjon, püspök úr, de egy papnak nem arra kell várnia, hogy hívei kérjék a magyar misét, ha látja, hogy erre szükség van”. Később hallottam, hogy a Szentszék arra utasította magyarországi nunciusát, hogy csak magyarországi ügyekkel foglalkozzon, a romániai ügyek nem tartoznak hozzá. Ez is jól érzékelteti az egyházon belüli munkamegosztást, a nuncius, az érsek és a püspökök hatáskörét. – Ön nem is beszélhet Gherghel püspökkel a csángó-magyarok anyanyelvű misézéséről? – Beszélni éppen beszélhetek, de ennek semmi hatása, mert mi, püspökök nem szólhatunk bele egymás ügyeibe. Valamennyi püspök a pápának tartozik felelősséggel, hiszen mindannyiunkat a szentatya nevez ki. – Vannak viszont katolikus papjai, akik aláírásokat gyűjtöttek, sőt, olyanról is hallottam, aki egyszerűen átment a csángóvidékre magyarul misézni... – Valóban van olyan papunk, aki saját szakállára elment magyar misét tartani csángó faluba, de mivel a templomba nem jutott be, úgy gondolta, erre a kocsma is megfelelő hely. Akadt ugyan néhány híve, de a többség által mozgósított helyi pap a rendőrrel karöltve távolította el a kocsmából. A szentmise nem arra való, hogy nemzetiségi kérdésben fegyverként használjuk. A négy egyházmegyénkből 25 csángó származású pap kérvényezte a Iasi-i Római Katolikus Püspökségnél a magyar mise bevezetését csángó-magyar falvakban. A püspök válasza: az aláírásgyűjtők nem moldvai papok, csak ott születtek, viszont más egyházmegyékhez tartoznak. Amikor a csángó-magyar szövetség kérte ugyanezt, a válasz az volt: a hívek nem igénylik, nem kérvényezik a magyar misét. – Valóban senki nem igényli? – A moldvai papok közül senki nem mer kiállni a magyar mise mellett. Nem újkeletű történet ez, évszázados múltja van. A második világháború befejezése után, amikor a szovjet csapatok kiverték Székelyföldről a Maniu-gárdistákat, és helyi katonai kormányzatot állítottak fel a magyarság megvédésére, csángó-magyar rendőröket telepítettek a székely falvakba és városokba, hogy kommunikálni tudjanak a helyi lakossággal. Velük legalább románul tudott értekezni néhány szovjet tiszt. Ez a történet és a közelgő párizsi békekonferencia ugyanakkor arra késztette a bukaresti pártvezetést, hogy gesztusokat tegyen nemcsak a székelyek, hanem a csángó-magyarok irányába is. A magyarok által Dupla Gyuri bácsinak becézett, magyarul tökéletesen beszélő Gheorghe Gheorghiu-Dej 150-es létszámú magyar tanerőt irányított Csángóföldre. Ekkor kezdődött el a levelezés a román pártfőtitkár, Gheorghe Gheorghiu-Dej és a későbbi vértanú, iasi-i római katolikus püspök, Anton Durcovici között. A pártfőtitkár azt követelte a püspöktől, ha már van magyar oktatás, legyen magyar mise is. Erre a püspök a következő vasárnapra az egyik legnagyobb csángó faluban, Forrófalván a templomban felállított két urnát, amibe szavazatokat kellett bedobni: ki akar és ki nem magyar misét? Az embereket előzőleg nyilván megdolgozták, a végeredmény lesújtó volt: az ötezres lélekszámú csángó-magyar katolikus közösségben 4 szavazatot kapott a magyar mise. Kemény hangú válaszlevél kíséretében a püspök ezt a szavazási eredményt küldte el a pártfőtitkárnak, Bukarest pedig többé nem erőltette a magyar misét. – És megszűnt a magyar iskolahálózat is... – Azt nyilvánvalóan propagandacéllal hozta létre a bukaresti hatalom, de nemcsak ezen múlott a sikertelensége. A csángók mélyen katolikus és templomba járó emberek. A román papok minden vasárnap kiprédikálták, hogy amíg a román oktatók jelen vannak a szentmisén, a magyar oktatók nem jönnek el. Azt mondták az embereknek, gondolják meg jól, hogy jöttment ateisták kezére bízzák-e gyerekeiket? Ez megpecsételte a magyar oktatás sorsát. Sajnos a hirtelen felduzzasztott csángóoktatói közösség sem állt a helyzet magaslatán... Felcserélt nyelv a végeken – Dél-Erdély bányavidékein sok a letelepedett csángó. Velük milyen a római katolikus egyház kapcsolata? – A Zsil-völgyi Vulkánba a hatvanas és hetvenes években mintegy négyezer csángó-magyar telepedett le családostól. Bányászként akkoriban jól meg lehetett élni. A városban szolgáló székelyföldi származású plébános, Sántha István különösen kedvelte a csángókat, bátorította is az érkezésüket. Egy idő után azonban azzal a számára furcsa követeléssel találta szembe magát, hogy több ezer csángó híve román misét követel. Otthon, a családban csángó-magyarul beszéltek, de az irodalmi magyar nyelvet nem értették. Számukra az egyházi nyelv továbbra is a román maradt. De van újabb keletű történetem is. A rendszerváltás előtt, az Aninószára költözött mintegy háromszáz klézsei csángó a rendszerváltás után kezdte el követelni a román misét. Oláh Dénes korondi származású plébános rögtön kérte az áthelyezését, mert mint fogalmazott, számára képtelenség magyar embereknek románul misézni. Ma az egyházmegyében 22 helyen mintegy tízezer római-katolikusnak szolgáltatunk román nyelvű misét... – Visszafordíthatatlan folyamatnak tartja a csángók elrománosodását? – Azt szokták mondani, hogy a tizenkettedik óra előtt vagyunk. Én azt mondom, már rég meghaladtuk az egy órát is... Ez a folyamat visszafordíthatatlan. A csángó elsősorban római katolikus, de nemzeti tudata nincs. Első lelki élményeik, az első áldozás, az első szent gyónás, a bérmálás, a vasárnapi szentmisék mind románul rögzültek. Ezt a kívülállók nehezen értik meg. – Mit tart ma az egyházmegye legnagyobb gondjának? – A gyors ütemű szórványosodás a legnagyobb gondunk. Az 1940 után Dél-Erdélyből elmenekülő magyarok többsége soha nem tért haza. Ötvenegy évvel ezelőtt, 1961-ben 17 éves fejjel, friss érettségizőként jöttem Gyulafehérvárra kispapnak, ötven év alatt a környék 15 katolikus plébániája szűnt meg, többek között Alvincen, Abrudbányán, Aranyosbányán, Topánfalván, Zalatnán. Gyulafehérvár 58 ezer lakosából ma már csak 2300 a magyar, a népszámlálás adatai szerint fele-fele arányban református és római katolikus. Az egyházi nyilvántartásunkban azonban mindössze 707 római katolikus szerepel. Híveink folyamatosan öregednek, egyre kevesebb a gyerek, a vegyes családban élők pedig elrománosodnak. De hasonlóan aggasztó jelenség, hogy megindult a Székelyföld nagyarányú fogyása is. – A papi hivatás iránti érdeklődés csökkenése mennyire hazai jelenség? – Valóban gyenge az utánpótlás mind a szerzetesrendekbe, mind pedig a papi hivatásra, de ez európai jelenség. A világ többi részén ez a folyamat stagnál, Európában viszont az utóbbi időben zuhanás tapasztalható. Papi szemináriumunkban a négy egyházmegye növendékei tanulnak. A tetőzés az 1981-1982-es tanévben volt: akkoriban a hat évfolyamon 170 kispap tanult. Ma a gyulafehérvári papképzés hét évfolyamán összesen 54 diákunk van. Harminc év alatt gyakorlatilag a harmadára-negyedére csökkent az érdeklődés. – A világsajtó felkapta a fejét a Vatikánban legutóbb megtartott püspöki szinódus vitáin. Például azon, hogy a katolikus egyház átértékelheti álláspontját a párkapcsolati kérdésekben.... – Mennybemenetele előtt az Úr Jézus élő egyházat alapított, majd tíz nappal később elküldte a Szentlelket azzal az üzenettel, hogy ő majd bevezet titeket a teljes igazságba. Szent Ágoston azt mondta, nem hinnék a négy szent evangéliumnak sem, ha nem az egyház adná a kezembe. Az élő egyház szerepe tehát vitathatatlan. Általa mutatja meg nekünk az Úr, hogyan kell értelmeznünk a szentírást. A Szentszék eddig 21 egyetemes zsinaton foglalkozott az Úr igéjével. A dogmákat újabb és újabb nyelvezettel, kortárs nyelven tudjuk előadni, de azok megváltoztatásáról nem lehet szó. Makkay József Erdélyi Napló (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
