|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 232 találat | lapozás: 1-30 ... 181-210 | 211-232 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Mózes László 2017. május 6.Európa és a kisebbségekKevésbé hangzatos, mégis fontos: csütörtökön Brüsszelben az Európai Parlamentben két fronton is az őshonos kisebbségek jogairól, pontosabban jogsérelmeiről esett szó. Egyrészt a FUEN konferenciáján az öt éve útjára indított Minority SafePack nevű aláírásgyűjtő, polgári kezdeményezés kapcsán, másrészt egy közmeghallgatáson, amelyen az EU tagországaiban észlelhető, nemzeti közösségeket érintő diszkrimináció került terítékre. Nem gyakori, hogy az erdélyi magyarság politikai és civil képviselői ugyanazon a napon szóljanak kisebbségi jogsérelmeinkről, a közösségi szimbólumok használatának tiltásáról, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumról és a marosvásárhelyi római katolikus gimnáziumról. S bár igen bürokratikus az európai intézményrendszer, mégis érdemes alapelvként rögzíteni, hogy minden nehézség, akadályozás ellenére az erdélyi, székelyföldi magyarság Európához tartozva és Európa segítségével kíván megoldást találni régi és jól ismert problémáira. Hiszen, ha valaki figyeli a kisebbségben élő őshonos nemzeti közösségek irányából érkező jelzéseket, s van füle a hallásra, tisztában lehet azokkal a nemzetiségi gondokkal, ha úgy tetszik, közösségi megalázásokkal, amelyek évek, évtizedek óta szinte változatlanok. Bár semmi konkrétumot nem ígér, figyelemre méltó Antonio Tajani EP-elnök üzenete, amelyet a FUEN konferenciája alkalmából tanácsadója révén tolmácsolt – erőteljesebb és jobban hangzó lett volna, ha ő maga mondja el –: támogatja a polgári kezdeményezés intézményét. „Európa elsősorban az európai polgárokról és nem a tagállamokról szól – hangsúlyozta a néppárti politikus; Európában nem lehetnek elsőrangú és másodrangú európai állampolgárok.” Ez persze egy szép körmondatnak is tekinthető, de idézhető és számon kérhető. Az uniós politikusok egy tekintélyes részét ugyanis a kisebbségben élő őshonos nemzeti közösségek iránti érzéketlenség jellemzi, s hogy ez valamelyest változzék, a végtelenségig kell ismételni gondjainkat. Néppárti körökben jobb vagy alakíthatóbb a helyzet, s egyszer talán a szocialista, a zöld és a liberális képviselőkben is tudatosul majd: az őshonos és a betelepülő közösség nem azonos. És igen, az erdélyi magyarok szemszögéből előbbiek fontosabbak, mint utóbbiak. De az is elég lenne, ha tudatosulna bennük, hogy az erdélyi magyarokat saját országukban még mindig másodrangúnak tekintik, s ha ez a nézet elfogadottá válna, talán a brüsszeli bársonyszékekben üldögélők is értőbben, emberibben viszonyulnának a romániai nyelvi jogok, az egyházi vagyon visszaszolgáltatásának kérdéséhez. És ha már az egyetemek sorsa iránt is érdeklődnek, akkor – miként Sógor Csaba EP-képviselő minapi tömör felszólalásában is emlékeztetett – a marosvásárhelyi orvosi egyetem magyar karának tudatos elsorvasztásának ügye miatt is háboroghatnának. S mert Brüsszelben és Strasbourgban mindez hosszú, embert igénylő és fárasztó, majdhogynem reménytelennek tűnő küzdelem, szükséges minden halkan és hangosan kimondott szó. Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. május 12.Európa mellettJean-Claude Juncker oly szívélyesen csókolta homlokon Traian Băsescut a parlamentben, hogy e politikusok között kevésbé gyakori pillanat vált bukaresti látogatásnak legismertebb, szinte emblematikus képévé. Pedig az Európai Bizottság elnökének tegnapi romániai jelenléte, üzenete nem jelentéktelen, annál is inkább, mert a mostani megkésett Európa-napi ünnep alkalmával az ország Európai Unióhoz való, tíz évvel ezelőtti csatlakozására is emlékeztettek. Ma ugyan már megszokottnak tűnik, de az a tény, hogy 2007. január elsejétől az EU közösségéhez tartozhatunk, visszafordíthatatlan és jelentős változásokat eredményezett politikai, gazdasági és társadalmi téren egyaránt. Ám az is bizonyos, hogy az itteni, vitatható elkötelezettségnél lényegesebb Brüsszel egykori és mostani befolyása, kényszerítő ereje, hiszen Románia az EU nélkül még ott sem tartana, ahová mostanra sikerült felkecmeregnie. És ez nem a mély válságban lévő testület felértékelése, hanem annak tudomásulvétele, hogy a bukaresti politikusok bármikor sajátossá és eredetivé tehetik az itteni demokráciát, s bizony, ha nem lennének fékek, az ország s vele együtt egész társadalma roboghatna lefelé a lejtőn. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lehetnének az EU és bürokratikus intézményei ellen jogos kifogások, ne lehetne például szóvá tenni kisebbségvédelmi téren számos hiányosságot. Ám ebből továbbra sem következik, hogy a Románia demokratizálódási folyamatát is elősegítő testületet gyengíteni kellene, avagy netán el kellene távolodni tőle. Nem, mert az ország lakói számára egyedül az euroatlanti irányultság szavatol lassú, ám mégis látható fejlődést. Juncker egyébként jó érzékkel bókolt a román népnek, ölelkezett a pusziért sorban álló politikusokkal, erősítve a frankofón családhoz tartozás élményét. Nem azért tette, mert oly mély barátságban lenne az itteni elítélt államférfiakkal, hanem mert a gyötrődő, saját problémáit nehezen megoldó Európának továbbra is szüksége van Romániára. A parlamentben és a Cotroceni-palotában nem azért utalt a Fekete-tenger jelentőségére, mert többre tartaná azt a francia Riviéránál, hanem mert geopolitikai téren felértékelődött Bukarest szerepe, s Brüsszelben ma már úgy látják, Európa nem a brassói Fekete-templomnál, hanem a Fekete-tenger partjánál ér véget. És bár csak úgy záporoztak a hangzatos szavak az európai irányultságról, a bátorságról és a közös jövőről, illetve a jól megérdemelt schengeni tagságról, aligha változik az a nézet, miszerint az ország uniós tagsága továbbra is inkább tekinthető jól működő kényszerházasságnak, mintsem elvek és értékek feltétlen azonosságának. Valójában mindkét fél jól jár, mi több, a Romániában élők számára a tagság több haszonnal jár, mint veszteséggel. Ez egy szerencsés állapot, már csak az Erdélyben, Székelyföldön élő magyar közösségnek kellene érzékelnie valamiféle kisebbségekkel kapcsolatos hazai szemléletváltást, ugyanis a régi beidegződések az ország nyugati irányultsága ellenére sem változtak. Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. június 3.Marosvásárhelyi felebarátainkértMiközben a világ magyarsága Csíksomlyóra, a zarándoklat méltóságára figyel, érdemes újra Marosvásárhelyre pillantani. Mert ami az egykori székely fővárosban történik, több, mint ünneprontás. Mert a marosvásárhelyi római katolikus iskola ellehetetlenítési, felszámolási kísérlete, illetve a magyar és kétnyelvű utcanévtáblák ellen indított újabb hadjárat nem csupán annyit tart, mint egy pünkösdi királyság, hanem az egy módszeres, jól kigondolt, következetesen végrehajtott nemzetiségi megalázás. Hiszen Marosvásárhelyen nem csupán az ott élőket, hanem az egész erdélyi magyarságot folyamatosan megalázzák az évszázados asszimilációs törekvések jegyében. És mindez precedensértékű, mert ma hadjáratot indítanak egy felekezeti iskola ellen Marosvásárhelyen, holnap pedig ugyanezt teszik máshol, egy másik történelmi egyházzal, egy másik kisebbségi intézménnyel. Most persze látszólag minden érintett rendezni kívánja a Római Katolikus Teológiai Líceum mesterségesen és jól irányzottan összekuszált ügyét, még a Szentszék romániai apostoli nunciusa is bekapcsolódott a tárgyalásokba – eredménytelenül –, még a felek közötti párbeszédkészség is erősödik, ám ennek ellenére mégsem körvonalazódik az az egyértelmű és tiszta akarat, amely lezárni kívánná ezt a méltánytalan helyzetet. S mintha ez az iskolaügy nem lenne elég, a marosvásárhelyi polgármesteri hivatalnak nem akadt fontosabb dolga, hirtelen elkezdte leszereltetni a magyar, illetve kétnyelvű utcanévtáblákat. Állítólag a prefektúra utasítására, de ennél fontosabb az üzenet a vásárhelyi magyarságnak: csupán megtűrt polgárai Bernády György városának. Most már nem is csak az a kérdés, min múlott, hogy a tavalyi önkormányzati választások során újra nem sikerült magyar polgármestert választani. Ennél mélyebbre kell ásni, s meg kellene tárgyilagosan vizsgálni, bő negyedszázaddal a rendszerváltás után miként juthatott ide Marosvásárhely. S ha maguk a vásárhelyiek úgy érzik, elfogadhatatlan, ami a városukban történik, önhibájukon kívül rossz a közérzetük, és többet érdemelnének, nem tévednek. Magukra maradtak, cserbenhagyták őket. És ha eddig a politikusok nem tudták vagy nem akarták életben tartani az egykori magyar várost, ma legalább azoknak az elkötelezett civil szervezeteknek kellene erőteljesen szurkolni, mi több, segítséget nyújtani, amelyeknek polgárai még hisznek abban, hogy Marosvásárhely nem veszett el végérvényesen. És ha már pünkösd és zarándoklat, ez a jó alkalom arra, hogy százak, ezrek, netán tízezrek bár gondolatban bátorítsák bajban lévő marosvásárhelyi felebarátaikat, mindazokat, akik az ottani katolikus iskoláért, a város magyarságáért próbálnak cselekedni. Mi több, szükséges lenne a templomokban, illetve Csíksomlyón megfogalmazható, határozott tiltakozás is, hiszen a marosvásárhelyi katolikus iskola ügye nem csupán a város gondja, hanem az egyház és a nemzet ügye is. Mózes László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. június 21.Vaszi Jánoska szobrot érdemel„Azzal a céllal készítettük, vetítjük az Emlékmű helyett – Vaszi Jánoska emlékére című filmünket, hogy beszéljünk az 1984 júniusában történtekről, az igazságot mindannyian szeretnénk tudni” – mondta hétfőn Vörös T. Balázs a sepsiszentgyörgyi filmbemutató utáni beszélgetésen a Művész moziban. Az Emlékmű helyett – Vaszi Jánoska emlékére című dokumentumfilm ősbemutatóját tartották hétfő este Sepsiszentgyörgyön, a produkciót az alkotók szerint a továbbiakban a Duna World többször vetíti majd, illetve szeretnék, ha a történelemoktatásban segédanyaggá válhatna, hiszen annak a kamasznemzedéknek készítették, amelynek nincs tudomása a diktatúráról. Vörös T. Balázs rendező és Filep Farkas operatőr filmjében sepsiszentgyörgyiek beszélnek az 1984. június 5-én fél egykor történt szoborrobantásról (a Mihai Viteazul-szoborcsoportnál egy máig ismeretlen eredetű szerkezet kioltotta az akkor tizenkét éves Vaszi Jánoska életét), provokáció volt, állítják azóta is az emlékezők, de a Securitate is ekként tálalta annak idején a történteket, noha hivatalos és egyértelmű állásfoglalás soha nem született az ügyben. Vaszi Jánoska szüleinek kérésére 1998-tól kezdődően Puskás Attila a Volt Politikai Foglyok Szövetségét képviselve és néhai Simó Erzsébet, a Háromszék újságírója megpróbálta kideríteni, mi történt, ám a brassói táblabíróság főügyészénél elakadtak, ott ugyanis addig halogatták az iratcsomó ismertetését, amíg az ügy elévült, és 1999-ben lezárták anélkül, hogy kiderült volna, ki a tettes, mert 15 év után nem vizsgálnak tovább egy gyilkosságot. Pedig a sepsiszentgyörgyiek – miként mind a filmben, mind a bemutatót követő beszélgetésen elhangzott – szeretnék tudni az igazságot, de egyelőre be kell érniük vélekedésekkel, sejtésekkel, bizonyíthatatlan állításokkal. Vargha Mihály a filmben úgy fogalmazott, az áldozat megérdemelne egy emlékművet a városban, de néhai Nagy-Kopeczky Kálmán – Vaszi Jánoska osztálytársaként – is megjegyezte, a Mihai Viteazul tér (korábban Gábor Áron) felújításakor legalább egy emléktáblát kellett volna állítani, hiszen a kommunizmus áldozatává vált egy ártatlan gyermek. Akárki lehetett volna – tette hozzá. A bemutatót követő beszélgetésen Vörös T. Balázs kifejtette: korábban úgy gondolta, akkor kezdenek foglalkozni ezzel a filmmel, „amikor eléggé felnőttek leszünk hozzá”, a forgatásokat a harmincadik évfordulón kezdték el, három évvel ezelőtt gyertyás megemlékezést szerveztek a szobornál, ám azon nagyon kevesen vettek részt. Filmjük nem tényfeltárás, hanem egyszerű dokumentumfilm emlékképekből, vallomásokból, egyfajta korrajzot nyújtanak a nyolcvanas évek végéről. Ennél többet nem lehetett kideríteni, susognak mindenféléket, de bizonyíték nélkül nem lehet kijelentéseket tenni – tette hozzá. Ha annyi év után újra elővették a bányászjárást és az 1989-es fordulat eseményeit, lehetne olyan besorolást találni Vaszi Jánoska ügyének is, amely alapján nem tekinthető elévültnek, jogászoknak kellene foglalkozniuk vele – jegyezte meg Puskás Attila. Filep Farkas hozzátette, amikor a Mihai Viteazul-szoborcsoportnál forgattak, mindig megjelent „egy-egy fotózó turista”, Bedő Zoltán pedig azt emelte ki hozzászólásában, hogy az 1984-es sepsiszentgyörgyi szoborrobbantás előzményként és hivatkozási alapként szerepel a Beke-ügy vádiratában, arra célozva, hogy mi egy terrorista nemzet volnánk – ami elfogadhatatlan. Végül Puskás Attila úgy fogalmazott, megerősíti Vargha Mihály véleményét, egy rendszer mártírjaként Vaszi Jánoska megérdemli, hogy szobrot kapjon Sepsiszentgyörgyön. Mózes László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. június 24.A szórványért, szívvel és lélekkelÚjfajta szemléletmódot képviselnek azok a fiatal politikusok, akik az autonómia és a szórványkérdés kapcsán azt mondják, a két fogalom nem kizárja, hanem kiegészíti egymást. Benkő Erika háromszéki és Csoma Botond kolozsvári RMDSZ-es parlamenti képviselők azt állítják, az erdélyi magyar közösségen belül párbeszédet kell kezdeményezni, a feleknek értő módon kell egymás felé fordulniuk. A tömbben és szórványban élő magyarok élethelyzete eltérő, sok gondunk különböző, de számos problémánk azonos, szükségünk van egymásra, szolidárisnak kell lennünk – hangsúlyozza Benkő Erika. Erdély és Székelyföld bármelyik szegletében a ma gondjainak orvoslása mellett a jövő, a vállalható élet megteremtése a tét. És bár ez térségenként változó kihívást jelent, az elfogadhatatlan, hogy a székelyföldi autonómia kérdését magyar ajkú politikusok azért seperjék le az asztalról, mert – miként gyakran hangoztatták – az itteni, egyelőre csupán remélt önrendelkezés a szórványban élő nemzettársaink kárára válna. Ez a vitatható diskurzus állandósulni látszott az érdekképviselet holdudvarában, azt eredményezve, hogy a székelyföldiek és a szórványbeliek ingerültebben mutogathattak egymásra. Ezt próbálták valamelyest ellensúlyozni a székelyföldi megyei önkormányzatok és egyházak, arra törekedve, hogy intézményesített, szakmai és emberi kapcsolatrendszert alakítsanak ki a szórványbeliekkel. A szórványkérdésben minden elvesztegetett nap, hónap, esztendő pótolhatatlan veszteséget jelent. Hogy mégis sikeres szórványkollégiumok működhetnek Erdély-szerte, az főként a történelmi egyházaknak, illetve a magyar állami támogatásnak köszönhető. Többet is el lehetett volna érni, ám ehhez nem a tömbbelieket és a szórványbelieket kellett volna egymás ellen hangolni, hanem a megoldandó feladatokra kellett volna erőteljesen figyelni, működőképes szórványstratégia mentén kellett volna cselekedni, már a kilencvenes évek elejétől. Ám ahhoz, hogy ebben a pillanatban mentsük, ami még menthető, szükséges, hogy politikai szinten minél többen felvállalják Benkő Erika és Csoma Botond gondolatait, s cselekedjenek. Ha valaki a tennivalókra kíváncsi, elég, ha a szórványgondozásban kiemelkedő, Vetési Lászlóékhoz köthető kolozsvári Diaszpóra Alapítvány honlapjára vagy Facebook-oldalára pillant. Mi több, a szórványbeliekkel való törődés szükségességére már az iskolában fel kellene hívni a figyelmet, attól függetlenül, hogy szerepel-e vagy sem a tantervben. Hiszen tanítani, tanulni lehet az odafigyelést, a szolidaritás iránti igényt, azt, hogy itt, Erdélyben, Székelyföldön valóban szükségünk lenne egymásra. S míg a törvény szavatolni fogja az önrendelkezéshez – vagyis az emberi méltósághoz – való jogunkat, bebizonyíthatjuk, hogy saját vállalásként, szívvel és lélekkel törődünk azokkal a mostoha körülmények között élő nemzettársainkkal, akik önhibájukon kívül kerültek nyelvi peremvidékre. Mózes László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. július 4.Pulzus, egészséges vérárammal (Művésztelep Székelyudvarhelyen)A székelyudvarhelyi Pulzus művésztelepen született alkotásokból kínál válogatást a tegnap délután megnyílt sepsiszentgyörgyi tárlat. A tíznapos alkotótábor Berze Imre szobrász kezdeményezésére született, a művésztelep idén hatodik alkalommal nyitja meg kapuit. Ez a művésztelep picit az én gyermekem is – mondotta A Pulzus 5 éve című kiállítás megnyitóján az Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK) emeleti kiállítóterében Vécsi Nagy Zoltán, a kiállítás kurátora, az EMŰK vezetője. Mint fogalmazott, a Pulzus művésztelepnek „sikerült bekapcsolódnia az utóbbi években Székelyföldön egyre pezsgőbbé váló képzőművészeti élet identitását kereső véráramába, és kijelölni helyét mind a multikulturális Erdély, mind az ország, mind a Kárpát-medencében elindult folyamathoz, a nemzetközi művészeti élethez való felzárkózásban”. A táborban születő művek jobbára közgyűjteményekbe kerülnek, a Pulzus művésztelep élénkíti, gazdagítja Székelyudvarhely kulturális kínálatát, a művek egyedi jellegét nemcsak a „népi tradícióktól áthatott falusi környezet”, hanem a kortárs szellemi értékekre fogékony kisváros nyitottsága is meghatározza. „Az immár öt éve működő alkotótábor a hely képzőművészeti szellemének legnemesebb és legprogresszívebb hagyományait tisztelve próbálja saját képzőművészeti identitásának sajátosságait kialakítani. A nemzet és az ország egymást keresztező kulturális keretei között, az erdélyi tradíciókra támaszkodva keresi a Kárpát-medence képzőművészeti életébe való betagozódást, de a nemzetközi kortárs művészeti élethez való felzárkózás lehetőségeit is” – hangsúlyozta Vécsi Nagy Zoltán. Berze Imre megjegyezte, a táborban minden művész egyszer vesz részt, ezáltal minél több alkotónak kívánnak teret biztosítani. A kiállításmegnyitó Ütő Gusztáv cselekményművész performance-ával zárult. Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. július 11.Kullogók közt betegen, tudatlanulRomániában a legmagasabb a csecsemőhalandóság az Európai Unió tagállamaiban: ezer újszülött közül nyolc nem marad életben. Elemzők szerint ez a tény annak a következménye, hogy az EU térségében országunk költi a legkevesebbet az egészségügyre, illetve az oktatásra. Utóbbira például a bruttó nemzeti össztermék kevesebb, mint három százalékát fordítják, miközben Csehország és Magyarország közel négyet, más tagállamok pedig négy százaléknál többet. Statisztikai adatok szerint más, az életminőségre vonatkozó adatok tekintetében is hasonlóan sereghajtók vagyunk, és elégedettségünket nem fokozza, hogy védelmi kiadások terén viszont tartjuk a NATO-szabványoknak megfelelő két százalékot. S bár az autópályák csak közvetve befolyásolják az életszínvonalat, ebben közismerten kilátástalan a helyzet. És hogy illúzióink továbbra se legyenek, egy harsány szociáldemokrata parlamenti képviselő, Eugen Nicolicea megnyugtat: az autópálya-építés még várhat, mert a kormánypárt számára elsőbbséget jelent a bérek és a nyugdíjak biztosítása. Mélyen vagyunk, ez látható anélkül is, hogy túlságosan belegabalyodnánk a statisztikai adatokba. Nem kellenek ugyanis számsorok ahhoz, hogy egyértelművé váljék, nem csupán a mostani, csapnivaló kormányzati ciklusban nem jelent értéket az egészség, illetve a tudás, hanem ez a szemlélet szinte állandósult a nyolcvankilences rendszerváltás óta. Hosszú távú elképzelések nélkül, dohos és embertelen szempontok szerint alakítják az egészségügy és az oktatás irányát, mintha e minisztériumok vezetőinek, mindenkori kormánypolitikusoknak az lenne a fő célja – miként korábban Ceaușescunak és hűséges elvtársainak –, hogy Románia maradjon csak az ostoba alattvalók örök hazája, ahol az egészség megőrzése csupán kevesek kiváltsága. Egy bukott bukaresti kórházvezető, Florin Secureanu például éppen a tegnap ismerte el a bíróságon: bizony, lopott az állami kórház pénzéből. Hogy milyen közállapotok kövesedtek meg, látható, miként az is érzékelhető, milyen értelmi magaslatokról tekintenek le a mostani döntéshozók, csatlósként lihegő pártkatonák, harmadosztályú politikusok. Dőreség azt hinni, hogy a mostani, közveszélyes osztogatásban – bő fél éve csak a közszférára vonatkozó fizetésemelésekről hallani – az orvosok, tanárok lebegtetett béremelésével megoldódnak azok a rendszerhibák, amelyek a mostani katasztrofális állapotokhoz vezettek. Hogy mennyire mélyen vagyunk, jól tükrözi a közel félmillió beoltatlan kisgyermek, a krónikus oltóanyaghiány, s hab a tortán a különös, oltásellenes hisztéria, amelyhez hasonlót vélhetően csak a középkorban lehetett tapasztalni. Olcsó, önös érdekektől vezérelt, vízió nélküli politizálás áldozatai vagyunk. Folyamatosan tiltakozni kellene, hiszen míg Európa és a világ jobb helyein az egészség és a tudás jelenti a legnagyobb értéket, addig nálunk ez a legutolsó szempont. Beszédes szemlélet, ígéretes jövőkép. Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. augusztus 16.Élni, nem csak ünnepelniRögzített és ismételt alaptétel, miszerint a hétfőn este kezdődött Kolozsvári Magyar Napok legfőbb hozadéka, hogy közösségi érzést teremtett a kincses város szétszóródott magyarságának, olyan tartalmas együttlétet biztosítva számukra, ami egy-két évtizeddel korábban, a Funar-féle vad magyarellenesség idején elképzelhetetlen volt. Ha csak egy hétre is – hisszük, többről van szó! –, újra egymásra találnak kolozsvári, erdélyi – és miért ne, székelyföldi – magyarok, s érzik, érezhetik, a nemzeti önazonosság csak akkor vész el, ha arról önként mondanak le. „Az idők igazi nyerteseinek soha nem azok bizonyulnak, akiknek erősebbek a fegyvereik vagy hangosabbak a hazugságaik, hanem azok, akiknek erősebb az identitása és a hite” – mondta kolozsvári nyitóbeszédében Kövér László, a budapesti Országgyűlés elnöke, úgy vélekedve, Közép- és Kelet-Európa, a Kárpát-medence Európa megújulásának egyik hajtóerejévé válhat, ha az itteni államok túl tudnak lépni a nemzeti felsőbbrendűségre, kizárólagosságra irányuló 20. századi törekvéseiken. Szavai üzenetet jelentenek más nemzeteknek is, megfontolandóak, nemcsak azért, mert a rendszerváltás utáni nacionalizmus egyik omladozó bástyájában hangzottak el, hanem, mert a centenáriumi ünnepségekre már hangoló romániai politikusok egy része továbbra is hajlamos a dicsőségesnek vélt múltba révedni, mintsem a jövő lehetőségeit fürkészni, illetve választ keresni arra a kérdésre, mit lehetne közösségként tenni azért, hogy okuljanak az elmúlt száz év tévedéseiből. Hiszen térségünk lakói akkor léphetnének túl mindenféle dohos, idejétmúlt ideológián, ha végre a fejlesztés lehetőségeit keresgélnék. Mert egyértelmű, Európa e szegletének megújulása mind a magyar, mind a román közösség szempontjából létkérdés. Ellenkező esetben ünnepelhetünk itt mindannyian, ki-ki a szája íze és képessége szerint, ám minőségibb életre aligha számíthatunk. E gondolatra épít Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) ügyvezető elnökének kolozsvári üzenete is, aki egyben az államfő vasárnapi szavaira reagál. Klaus Iohannis ugyanis a szász kultúrát népszerűsítő fesztiválon, a Brassó megyei Szászkeresztúron sietősen kijelentette: a szászok a románokkal együtt ünneplik meg Erdély és Románia egyesülésének centenáriumát. Toró ezért is hangsúlyozza, joggal, hogy „mi nem szeretnénk úgy járni, mint száz testvéreink. Nem szeretnénk, ha a nemzeti identitásunkat csak a szebenihez hasonló nosztalgiarendezvény keretében élhetnénk meg. Erre csattanós válasz a Kolozsvári Magyar Napok. Ez az élni akaró közösség rendezvénye”. Márpedig az élni akarás minden nemzeti közösség szempontjából meghatározó. A nagy dilemma mindig az, hogy a jövőt, azaz az életet élhetőnek tervezzük, tervezik, avagy más szempontok szerint. S hogy mindenféle kísértés ellenére mégis az értelmes élet kerekedjék felül, ki kellene immár beszélni mindent, s meg kellene próbálni összefogni, magyaroknak és nem magyaroknak egyaránt, hiszen „Dunának, Oltnak egy a hangja”. Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. augusztus 25.Továbbra is ellenzik az iskola-összevonástErdélyi Magyar Néppárt Az iskola-összevonás egyenlő a letaglózással, a sepsiszentgyörgyi Kós Károly Szakközépiskola megszüntetésével – jelentette ki tegnapi sajtótájékoztatóján Bálint József, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) megyei elnöke a tanintézmény a Puskás Tivadar Szakközépiskolával történő összevonása kapcsán. Az EMNP ezzel kapcsolatos áprilisi keresetének tárgyalása szeptemberben folytatódik. A megyei törvényszéken szeptember 5-én alapfokon tárgyalják a két tanintézmény egyesítését előíró tanácsi határozat megsemmisítését kérő keresetüket, míg szeptember 21-én a brassói táblabíróság a szóban forgó tanácsi határozatnak a végleges döntésig történő felfüggesztéséről ítélkezik. Ez utóbbi időpontot Bálint József szerint későre tűzték ki, noha az EMNP minden kérdésre időben válaszolt. Szerettek volna még szeptember 1. előtt tiszta képet látni, mert zavaró, hogy az iskolakezdés előtt nem lehet jövőt tervezni. Megismételte ugyanakkor az iskola-összevonást bíráló álláspontját, mondván, az egyenlő a Kós Károly Szakközépiskola megsemmisülésével, jó néhány sepsiszentgyörgyi tanintézmény jutott hasonló sorsra. Meg kellett volna hagyni ezek önállóságát, a kisebb egységek autonómiáját tiszteletben tartva sokkal jobban lehetett volna haladni, vélekedett. Bálint új fejleményként említette, hogy a megyei tanfelügyelőség kéri a perbe való belépését az önkormányzat mellett, mint fogalmazott, a tanfelügyelőség támogatja az összevonást. Az EMNP megyei elnöke azért is bírálta a megyeszékhely vezetését, mert nincs előrelépés a május 24-én iktatott, az adókörzeti besorolás módosítását célzó határozattervezetüket illetően. Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. augusztus 30.Elutasított ötletekHa le nem tartóztatnak mindannyiunkat, maradnak néhányan a parlamentben, hogy megvitassák az ország törvényeit, elvégre a romániai jogalkotás helyszíne egyelőre még a parlament – válaszolta jól irányzott cinizmussal Liviu Dragnea, a képviselőház elnöke tegnap egy újságírói kérdésre. Beszédes válasz, noha a tudósító csak azt firtatta, a szociáldemokrata pártvezérnek mi a véleménye arról, hogy a korrupcióellenes ügyészség bírálta az igazságügyi törvények tervezett módosítását. Hogy Dragnea szíve nem az említett ügyészségért dobog, rég ismert, miként az is, hogy ha csupán a szociálliberális koalíció néhány elszánt politikusán múlna, a büntető törvénykönyvet egy huszárvágással alakítanák át saját igényeik szerint. Tudorel Toader igazságügyi miniszter múlt heti reformjavaslatai is azt igazolják, a hírhedt 13-as kormányrendeletet létrehozó alantas vágy nem szűnt meg, csak átalakult. Az olcsó populizmus határán egyensúlyozó Dragnea – pár nappal ezelőtt azt fejtegette: szerinte közel állunk ahhoz, hogy valakik politikai rendőrséget hozzanak létre, de ő bízik a hírszerző szolgálat felkészültségében – magyarázkodása valójában nem is lényeges. Ám figyelemre méltó a főügyész tegnap délutáni megszólalása az említett kérdéskör kapcsán. Miután ügyésztársaival megvitatta Tudorel Toader elképzeléseit, Augustin Lazăr elmondta, jobban szerettek volna törvénytervezetről beszélni, ám ahelyett a tárcavezető ötleteit értelmezték, s egyértelmű következtetésük az, hogy ellenzik a kilátásba helyezett változtatásokat, mert azok az igazságszolgáltatás függetlenségét veszélyeztetik. A kormány ugyanis egy viszonylagosan jól működő, nehezen létrehozott igazságszolgáltatási struktúrát szeretne kizsigerelni, s ha elképzelésük sikerrel jár, nemcsak a korrupcióellenes ügyészség tekinthető felszámoltnak, hanem Románia is évtizedekkel lép vissza a múltba. Augustin Lazăr érveléséből ismételten az sejlik, nem egészséges, mi több, aggasztó, ahogyan a kormánykoalíció az igazságszolgáltatáshoz viszonyul. Amennyiben mostani jogalkotási kísérletük, miként a főügyész is állítja, provokáció, azért is igen veszélyes, mert az igazságügyi törvények kérdése igen bonyolult és árnyalt, nem olyan, mint a politika és a foci, amelyhez állítólag mindenki ért, vagy legalábbis beszél róla. Ám így is egyre nyilvánvalóbb, a jogalkotókat nem a tisztességesség iránti vágy, hanem valamiféle hátsó szándék vezérli. Januárban a törvény hirtelen, éjjeli átírásával kísérleteztek, sikertelenül, de nem adták fel, most magát az igazságszolgáltatási rendszert szabnák át önös érdekeik szerint. Minden jel szerint ez marad a szociálliberálisok legfontosabb célkitűzése, akár az európainak mondott vállalások és értékek feláldozása árán is, így szinte megválaszolhatatlan a kérdés: minek kellene történnie ahhoz, hogy szándékuktól egyszer s mindenkorra elálljanak? Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. szeptember 1.Jóindulatra várva„Kértem a román illetékeseket, hogy a két marosvásárhelyi oktatási ügyet: a római katolikus gimnáziumét és a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemét (MOGYE) oldjuk meg. Azt gondolom, politikai akarattal és egy kis jóindulattal ez a két ügy megoldható a közeljövőben” – jelentette ki Szijjártó Péter. A budapesti külügyminiszter román kollégája, Teodor Melescanu meghívására látogatott Bukarestbe, s miután több politikussal tárgyalt, úgy értékelte, minden olyan alkalom szükséges, amikor javítani tudják a kölcsönös bizalmat, illetve építhetik a „közös sikertörténeteket”. A Ponta-kormány idején a román–magyar kapcsolatok mélyponton sínylődtek, s hogy most Meleşcanu meghívta Szijjártót, az előzményekhez képest is figyelemre méltó. Ám hogy a bukaresti kabinet mennyire érdekelt a román–magyar sikertörténetek születésében, ez egyelőre kérdéses, viszont az a tény, hogy a jónak tekinthető kereskedelmi kapcsolatrendszer mellé odakerült az erdélyi gazdaságfejlesztés és a kolozsvári magyar kulturális intézet megnyitása, újabb határátkelőhelyek kérdése is, az Erdélyben, Székelyföldön élő magyar közösség szempontjából fontos előrelépés. Igaz, a magyarok mind bővíthetik az autópályás határátkelőhelyeket, ha Bukarest képtelen megtáltosodni autópályák, egyáltalán infrastruktúra-építés tekintetében. De erről már Szijjártó, illetve a budapesti kormány kevésbé tehet. Amit tehet, hogy szorgalmazza a híres avagy inkább hírhedt magyar gondok megoldását, mint amilyen a MOGYE, illetve újabban a szintén vásárhelyi katolikus gimnázium ügye. És találóan fogalmaz, amikor azt mondja, mindez politikai akarattal és egy kis jóindulattal megoldható. Igen, valóban megoldható lenne, ezt a vak is látja, ám mindkettő hiánycikk. És amikor még politikai akarat is lett volna, mi több, hatályos tanügyi törvény a MOGYE kérdésének rendezésére, az egyetem kisajátítói autonómiájukra hivatkozva úgy seperték le e kérdést az asztalról, hogy még az akkori Ungureanu-kabinet is belebukott. És bár az erdélyi magyarság szempontjából szinte létfontosságú az anyanyelvű orvosképzés ügye, pozitív fordulat e téren azóta sincs, nehezen remélhető. Így aztán nem is csoda, hogy amikor a román újságírók azt firtatták, érvényben marad-e a magyar diplomaták december elsejei ünnepségekre szóló tiltása, Szijjártó azt válaszolta: meglátjuk, lesz-e változás. És a szemléletváltáshoz nem elég a Dragnea-szerű hízelgés – a szociáldemokrata pártelnök, miután egyeztetett Szijjártóval, máris azt írta közösségi oldalán: a nemzetek Európájában erősebb két szomszéd, ha egyesíti erejét –, hanem éppen a centenáriumi ünnepségek előtt kellene egyértelműen és határozottan rögzíteni: Bukarest nem csupán diplomáciai szinten hajlandó árnyaltabban fogalmazni, hanem változtatni kíván a nemzeti közösségekhez való viszonyulásán, s belátva, hogy egy évszázada zsákutcában evickél, végérvényesen szakít hagyományos kisebbségellenes politikájával. Ez lenne az igazi, közös sikertörténet, melyhez jóindulat, politikai akarat kell, nem is kevés. Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. szeptember 5.Ne hagyjuk az iskolátNincs béke Marosvásárhelyen: a gyulafehérvári érsekség tüntetésre szólít a katolikus gimnázium ügyében. Jakubinyi György római katolikus érsek arra kér „minden jóakaratú embert”, csatlakozzon szerda este a Maros Megyei Prefektúra épülete előtti térre tervezett tüntetéshez, mert a Római Katolikus Gimnázium helyzete az iskolakezdés előtti napokban is tisztázatlan, a szülők változatlanul teljes bizonytalanságban várják a becsengetést. Mint Jakubinyi emlékeztetett, az egyház az igazságot rendszerint nem az utcákon és a tereken, hanem a templomaiban és – ha szükséges – a törvényszéken keresi, ám a mostani helyzetben az iskola alapítását kezdeményező Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány „ismét az utcán kényszerül az igazságot keresni, az igazságért kiáltani, mellette kiállni”. Marosvásárhelyen természetesen nem azért nincs béke, mert azt az egyház vagy a katolikus gimnázium ügyében érintett jó szándékúak nem akarnák, hanem azért, mert a nacionalizmus szószólói mindent megtesznek azért, hogy az egykori székely főváros magyar közösségét megalázzák, ellehetetlenítsék. Szépen tükrözi ezt a törekvést az orvosi és gyógyszerészeti egyetem magyar vonalának módszeres, aljas elsorvasztása, s újabban ehhez a láncolathoz kapcsolódik a katolikus iskola is. Különben teljesen abszurd, hogy a háborút kezdeményező Unirea Főgimnázium albérlőként semmizné ki a magyar tanodát abból az épületből, amely éppen a római katolikus egyház tulajdona. Ez is arra utal, hogy egy épület használati jogánál jóval többről van szó. Ám éppen ez az albérlői státus üthet vissza: nyilvánosságra került információk szerint ugyanis a katolikus egyház, a főgimnázium és a városi önkormányzat – Marosvásárhely állami iskoláinak fenntartója – olyan szerződést kötött 2014-ben – kihasználva az egyház jó alkupozícióját –, amelyben rögzítették: „ha a Római Katolikus Gimnázium nem alakul meg vagy a bérleti időszakban megszűnik, a szerződés érvényét veszti”. Ez pedig jogászok szerint azt is eredményezheti, hogy lehetetlenné válik az Unirea működése. Nyilvánvalóan ez teljes nemzetiségi konfliktussal lenne egyenértékű. Ez pedig a legutolsó lehetőség, amely egyik fél számára sem lenne előnyös, nem kellene idáig jutni. Ezért – legalábbis egyelőre – bízzunk a holnap esti tiltakozás erejében. E tüntetés nem csupán a marosvásárhelyiek számára meghatározó jelentőségű – magyaroknak, románoknak egyaránt, hiszen hosszú távon csak egymást tiszteletben tartva lehet egymás mellett élni –, hanem erdélyieknek, székelyföldieknek is. Mert e térség egyetlen nemzeti közössége számára sem elfogadható a megkülönböztetés, a jogtiprás. Ennek kinyilvánítására, mi több, nyomatékos hangsúlyozására nyílik most lehetőség, ezért lényeges, hogy hittel, együttérzéssel, akár gondolatban is, csendes tiltakozással felsorakozzunk marosvásárhelyi felebarátaink mellé, hiszen a Római Katolikus Gimnázium ügye már rég túlmutat a város határain. Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. szeptember 7.Keresztényüldözés MarosvásárhelyenNem engedünk, nem engedhetünk a Római Katolikus Gimnázium ügyében – ezt nemcsak a tegnap esti marosvásárhelyi tüntetés jelzi, hanem az is, hogy a magyar kormány határozottan állást foglalt e kérdésben. Tegnap ugyanis az iskolaügy miatt bekérették a budapesti külügyminisztériumba Románia magyarországi nagykövetét, akivel közölték – miként Magyar Levente, a tárca parlamenti államtitkára fogalmazott –: megdöbbenéssel szemlélik, hogy Szijjártó Péter külügyminiszter bukaresti látogatása után egy nappal a román hatóságok felfüggesztik a marosvásárhelyi katolikus gimnázium működését. Magyarország ezt a katolikus egyház, a magyar kisebbségek, a gyermekek, a családok és a romániai restitúciós folyamat elleni támadásnak értékeli – nyomatékosított az államtitkár. Szintén a tegnap a Fidesz is egyértelművé tette az előbbinél keményebb hangnemben, hogy a leghatározottabban tiltakozik a marosvásárhelyi katolikus iskola működésének ellehetetlenítése ellen. A budapesti kormánypárt felszólította a román kormányt és az azt alkotó pártokat, haladéktalanul tegyék lehetővé az iskola működését, és vessenek véget az erdélyi magyarság elleni támadásoknak. Néhai N. C. elvtárs kisebbségtipró politikájának mai hódolói az előbbiekre határozottan mondhatják: beavatkozási kísérlet Románia belügyeibe. Illetve, szokás szerint elhangozhat, hogy e hazában egyszer s mindenkorra példásan megoldották a nemzetiségi kérdést. Alighanem e mély gondolat jegyében fogalmazhatta meg dorgáló szavait Maros megye főtanfelügyelője, aki egyenesen a szülőket hibáztatta azért, hogy gyermekeik bizonytalanságban várják a tanévet, noha tudhatták, hogy az iskolát „nem is hozták létre törvényesen”. Ám a főtanfelügyelő nevetséges háborgása, miként Marosvásárhely polgármesteri hivatalának tüntetés elleni akadékoskodása szokványos gesztus. Nem mondják ki, de üzenik: megragadunk minden alkalmat, hogy megalázzuk, jogaitól megfosszuk az itt élő magyarságot. Most Marosvásárhelyen, holnap máshol: Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön. Amennyiben hagyjuk, természetesen. Amikor egy héttel ezelőtt Szijjártó Péter külügyminiszter Bukarestben járt, az iskola kérdését is felvetette tárgyalópartnereinek, megoldást szorgalmazva, politikai akaratban és jóindulatban bizakodva. Udvarias vendégként még Puskás-mezt is ajándékozott Liviu Dragneának, akinek ugyan nem hatásköre, de pártjának befolyása mégis lehet(ne) a marosvásárhelyi rendezésben. Nem történt semmi, így nem Budapesten múlott, hogy a diplomáciai próbálkozások kudarcba fulladtak, ezért a magyar kormány arról döntött, határozatlan ideig felfüggeszti Románia különböző nemzetközi szervezetekbe – például az OECD-be – való jelentkezésének támogatását. A jelek szerint ez máris érzékenyen érinti Bukarestet, de beszédes a diplomáciában szokatlanul erős fogalmazás is: Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke tegnap délután már a keresztényüldözés román hatósági változatáról beszélt. Nem véletlenül, hiszen kiderült: jóindulatra a magyar közösség ezúttal sem számíthat, így ebben a pillanatban a szavak, de főként az érdekek erejében bízhat. Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. szeptember 9.Mesterség-e az irodalom? (Írótábor Árkoson)Tizenhatodik alkalommal szervez írótábort e napokban az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL), előadások hangzanak el, a szerzők műveikből olvasnak fel. Az Irodalomstratégiák Erdélyben és a Kárpát-medencében témájú rendezvény csütörtökön este kezdődött Árkoson az Európai Tanulmányi Központban. Az a fontos ebben a táborban, hogy vizsgáljuk meg, mit is jelent az irodalomstratégia – mondta csütörtök esti köszöntőjében Karácsonyi Zsolt, az E-MIL elnöke, de emellett szokásos módon a szépírók felolvasnak műveikből, vers- és próza szemináriumot is tartanak. Az első felolvasást megelőzően Serestély Zalán beszélgetett György Attilával, a Székelyföld szerkesztőjével, Papp Attila Zsolttal, a Főtér főszerkesztőjével és Vincze Ferenccel, a Szépirodalmi Figyelő főszerkesztőjével. Serestély azt firtatta, az irodalmár, író, költő „szakma” tervezhető-e ugyanúgy, mint a jogászé? Vincze Ferenc szerint sokkal kevésbé tervezhető, mint egy jogász pályája, ahol adottak a lépcsőfokok, míg az irodalomban ez nem ennyire egyszerű. Papp Attila Zsolt megjegyezte: számára a versírás sosem volt szakma, nem gondolt arra, hogy költészetből éljen meg. Versírásra ő nem tud életstratégiát szervezni, viszont egyetért László Noémivel, aki azt vallja magáról, „hobbiköltő”. György Attila irritálónak tartja a stratégia szót, „az irodalom nem háború, nem kell stratégia hozzá”. Stratégiáról akkor lehet beszélni, amikor már hadvezér vagy, káplárként fölösleges, előbb fel kell vergődni tábornokká – tette hozzá. Vagy jót írsz, vagy nem, szerinte ez a legfontosabb. Indulásáról szólva megjegyezte, fiatal írókként ösztönösen rájöttek arra, „nem megfelelni kell, nem helyzetkövető, hanem helyzetteremtő cselekvésre van szükség, ám ezt sem lehet megtervezni, ehhez egyéniség kell”. Vincze Ferenc is úgy vélekedett, fontos leépíteni a megfelelési kényszert, mindenkinek azokat az utakat kell megtalálnia, melyeket be akar járni, ehhez viszont lehet, hogy kell valami stratégia. Mint ahogy az is nagyon fontos, hangsúlyozta, hogy a szerkesztő észrevegye a tehetségeket, publikációs felületet biztosítson fiatal írók, költők számára. Az E-MIL mintegy másfélszáz alkotójának nem csupán Árkos fontos, határon túli fellépésekben is gondolkodnak, tavasszal néhány szerző Dublinban járt, újabban pedig a walesi Montgomerybe készülnek. Utóbbiról Karácsonyi Zsolt azt mondta lapunknak: erre van esélyük, lassan fel lehet építeni egy olyan kapcsolati hálót, amely beépítené a nemzetközi rendszerbe az erdélyi irodalmat, megérdemelt helyre tenné, hiszen olyan fontos szerzőink vannak, akik méltók arra, hogy világszintű figyelmet kapjanak. Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. szeptember 16.A gyűlölet erejeÉrthetetlen és példátlan, mire vetemedtek múlt hét végén a kolozsvári futballhuligánok. Mint egyik képviselőjük magyarázta, az Universitatea futballklub rámenős drukkerei már 1998 óta megharagudtak, de nagyon a magyarországi Ferencváros és a Videoton szurkolóira, és azóta minden alkalmat megragadnak, hogy megbosszulják a csaknem két évtizedes állítólagos sérelmeket. Önmagukhoz hűen el is látogattak a Kolozsvári CFR 1907 futballklub magyar szurkolói csoportja által rendezett amatőr futballkupa – ahogy annak szervezői vallják, inkább családi piknik, mintsem bajnokság – helyszínére, s rátámadtak ellenfeleikre, azaz a magyar résztvevőkre. És nem csak a klub ellen kiabáltak, hanem magyarellenes jelszavakat is skandáltak. A rendezvényen erdélyiek mellett magyarországi, felvidéki amatőr csapatok, illetve a játékosok családtagjai – azaz gyermekek, nők – vettek részt, s kerültek a szurkolók mellett a bosszúálló ultrák célkeresztjébe. A harcias huligánok pedig botokkal, láncokkal felfegyverkezve érkeztek, rárontottak a békésen focizgatókra, „véres csatajelenetek” következtek gyermekek s anyák előtt, aztán miután valahogy elkergették őket, megérkeztek a csendőrök, s a rendőrök is. És bármennyire is felháborító a futballhuligánok minősíthetetlen cselekedete, legalább annyira elgondolkodtató, miként lehetséges, hogy ilyenkor a karhatalom csak a történtek után vergődik ki a helyszínre – sportnyelven: későre rúg labdába –, utána pedig nehezen találják az elkövetőket, s az egészről alig vagy szinte egyáltalán nem beszél a román nyelvű média. Ha ugyanez történne, csak ellenkező előjellel, magyar drukkerek viselkednének ilyen gyalázatos és megengedhetetlen módon, napokig, hetekig harsognák a hírcsatornák. Várjuk tehát a belügyminisztériumi vizsgálódás eredményét, de már az sem túlságosan biztató, hogy a hatóságok ráérősen, csak azután kezdtek foglalkozni az üggyel, miután a magyar sajtó cikkezni kezdett arról. Éppen ezért a történtek szőnyeg alá seprése legalább annyira fájdalmas, mint a huligánok bosszúja. Már csak azért sem kellene következmény nélkül hagyni a Kincses Városban történteket, mert olyan precedenst jelenthet, amelyet még durvább fejlemények követhetnek, miközben azt már sokan belátják, a gyűlölet útján nem érdemes masírozni. Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. szeptember 20.Ráérünk?Pató Pálos megoldást javasol az anyanyelvhasználati jogok bővítésére Liviu Dragnea szociáldemokrata pártelnök. Nem pont úgy fogalmaz, mint a Petőfi által megörökített alszolgabíró avagy községi jegyző – „ej, ráérünk arra még” –, hanem azt mondja, korai még engedményeket tenni e kérdésben. Hogy mihez képest lenne korai, ez legalább annyira érthetetlen, mint az egész újraéledt, újraélesztett magyarellenes hangulat. Az RMDSZ törvénytervezetében az szerepel, húszról tíz százalékra csökkenne a küszöb, amely lehetővé tenné az anyanyelvi hivatali ügyintézést, mi több, a jogszabály bírságolná is azokat, akik nem tartják be az előírásokat. Ám ez a javaslat egyelőre megrekedt a képviselőházi szakbizottságban, a módosítást a szociálliberális koalíció sem vállalja, az ellenzék – élükön a kérdésben agresszív nacionalizmust képviselő liberálisokkal – pedig politikai tőkét kovácsol belőle. Egyik hangoskodó szószólójuk, Florin Roman oly alpári szinten viselkedik – semmitől sem riad vissza, legyen szó akár hazafias nóták kihangosításáról, akár a parlament plénumában Erdély áruba bocsátásának lehetőségéről áradozni, akár rögtönzött éhségsztrájkról –, hogy arra szinte fölösleges viszonylag elegáns és hatásos politikai viszontválaszt címezni. De nehéz érveket felsorakoztatni pártelnökének, Ludovic Orbannak is, amikor magát újkori Avram Iancunak érezvén arról beszél, megtörténhet, ismét csatasorba kell hívni a népet. A maga módján a népre hivatkozik Dragnea is, ám említettekhez képest viszonylag civilizáltan állítja, „roppant érzékeny” kérdésről van szó, pártja akkor fogja az anyanyelvhasználati küszöb leszállítását támogatni, ha ennek szükségességét a román társadalom is megérti és elfogadja. Nyilvánvalóan, magyar szempontból – és egyáltalán kisebbségi: tehát szász, sváb szempontból is, hogy csak azokat a nemzeti közösségeket említsük, amelyeknek befolyásos képviselője van a bukaresti hatalomban – ezt így nem lehet elfogadni. Hiszen mikor is értené meg, illetve fogadná el a nacionalista uszítóktól, hivatásos vészharangkongatóktól állandóan hergelt román társadalom azt, hogy a magyar jogkövetelés lényege, hogy a remélt és kért kisebbségi jogok senkitől sem vennének el semmit, hanem méltányosan, a gyulafehérvári ígéretekben foglaltak szellemében rendeznének egy évszázados problémát. Civilizációra, toleranciára és kultúrára vallana, ha a romániai törvényhozók belátnák, az anyanyelvhasználat nem kiváltság, hanem természetesség és értékrend. Ám ez távoli, hiszen a primitív módon felhergelt, a magyarellenesség levegőjét szívó egyszerű román atyafi, mivel életkörülményei továbbra is méltánytalanul rosszak, jó ideig hajlamos lesz úgy vélekedni, nem időszerű még e kérdés. Valójában össztársadalmi szinten kellene megszabadulnunk a kártékony Pató Páloktól. Hiszen senki sem ér rá: mi végképp nem, de román nemzetiségű felebarátainknak sem mindegy, meddig tart még e kusza, haszonlesésre, ostobaságra és szekus beidegződésekre alapozó nemzetféltés. Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. szeptember 23.Kriterion, az utolsó mentsvár (Domokos Gézára emlékeztek)Domokos Géza és a Kriterion Könyvkiadó értékrendje a 21. században címmel tartottak szűk körű beszélgetést szerda délután a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban. Elhangzott, a Kriterionhoz hasonló kulturális intézményre napjainkban is szükség lenne, hiszen annak értékrendje, igényessége ma is életképes. Domokos Géza, a Kriterion volt igazgatója halálának tizedik évfordulója kapcsán szervezett rendezvényen Bogdán László költő, lapunk főmunkatársa, Kiss Jenő, a Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesületének tiszteletbeli elnöke és Szonda Szabolcs, a megyei könyvtár igazgatója válaszolt Domokos Péter kérdéseire. Napjainkban is lehetne egy, a Kriterionéhoz hasonló közösség, intézmény, ám az valószínűleg nem könyvkiadóként, hanem „agytrösztként” működne – vélekedett Szonda Szabolcs. Önellátásra berendezkedett kiadó volt, ez ma már elképzelhetetlen, a kiadóknak ugyanis nincs forgótőkéjük, magyarázta Bogdán László. Hozzátette: a Kriterion főként irodalmi műveket adott ki, de lehetőséget teremtett a teljes kultúra bemutatására, szerkesztősége pedig a romániai magyarok utolsó mentsvára volt, a szellemi élet nagyjai mind bedolgoztak, kapcsolódtak hozzá, Domokos Géza be tudta gyűjteni a legjobbakat. A román–magyar kulturális párbeszéd kapcsán úgy vélekedett, aki akarja, saját anyanyelvén ismerheti meg a másik nép irodalmát. Napjainkban a Kriterionéhoz hasonló szerkesztőség még nagyobb országokban sem létezhet, mert mások a könyvkiadás feltételei, mint az állami fenntartás idején – hangoztatta Kiss Jenő. Arra a kérdésre, mitévő legyen a 21. századi értelmiségi, alkotó ember, amikor a politikum közéleti szerepvállalásra kéri fel, Bogdán László kifejtette: ez a kérdés megválaszolhatatlan, mert mindenki maga dönti el, míg Kiss Jenő szerint az erdélyi értelmiségi igenis vállaljon szerepet, mert az a közösség hasznára válik, ezt példázza Domokos Géza és Markó Béla is. Kiss Jenő arra is felhívta a figyelmet, Erdély-szerte számos magyar intézmény működik, s javára válna a romániai magyaroknak, ha tudnának azokról. Bogdán László megjegyezte, a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központhoz hasonlóan Kolozsváron létre kellene hozni egy irodalmi múzeumot (erre politikusok támogatást is ígértek), ez azért is fontos, mert esetenként gondot okoz egy-egy írói hagyaték őrzése. A Kriterion Könyvkiadót méltatva Kiss Jenő megjegyezte, amellett, hogy felvállalta a nemzetiségi irodalmat, szerkesztőinek arra is maradt energiája, hogy az olvasókkal is tartsák a kapcsolatot, azaz, miként Szonda Szabolcs fogalmazott, szellemi közösségszervező ereje is volt. Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. október 12.A visszaállamosítás rémeNincs béke Marosvásárhelyen: helybeli politikusok – köztük Marius Pascan liberálisból lett népi mozgalmi képviselő, Lucian Goga prefektus és Dorin Florea polgármester – minden követ megmozgatnak azért, hogy a már ellehetetlenített, pontosabban jogilag meg is szüntetett Római Katolikus Gimnázium ügyét tovább bonyolítsák. Most éppen a város román nyelvű elitiskolájának, az Unirea Főgimnáziumnak otthont adó, a katolikus egyház tulajdonában lévő épület visszaállamosításának lehetőségével próbálkoznak. A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekségnek 2004-ben visszaszolgáltatott impozáns marosvásárhelyi ingatlan – az egykori II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium iskolájának főépülete – már túlélt néhány vihart, s bár a visszaszolgáltatás tényét 2005-ben jogerős bírósági ítélettel erősítették meg, azóta folyamatosan keresik a fogást az eljáráson. A katolikus iskola elleni küzdelem „élharcosai” most is támadásba lendültek, és továbbra is azt hangoztatják, szerintük törvénytelenül juttatták vissza az épületet az egyháznak. Rendkívüli felülvizsgálati kérelmet szorgalmazva azt vizslatják, miként lehetne megtámadni az ingatlan tulajdonjogáról rendelkező végleges határozatot. Az bizonyosnak tűnik, hogy a visszaállamosítás nem olyan egyszerű, miként azt a restitúció marosvásárhelyi megakadályozói szeretnék. Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéd arra emlékeztetett, hogy a restitúciós határozatot Marosvásárhely polgármestere egyszer már megtámadta a bíróságon, ám ennek a pernek a végén a restitúció törvényességét állapította meg a legfelsőbb bíróság, másrészt a polgári perrendtartási törvény szerint csak rendkívüli esetben lehet perújrafelvételt kérni. Noha rendkívüli esetről egyelőre nincs szó, a visszaszolgáltatás érvénytelenítéséért konokul és következetesen küzdenek. Bár a marosvásárhelyi iskola sorsa hangsúlyosan felmerült a román–magyar államközi viszonyban, a helybeli gáncsoskodók fütyülnek erre. Nagyobb baj, hogy visszaállamosításra már van precedens – a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium épülete –, melynek következményeként az országos restitúciós folyamat is lelassult. Továbbá egyelőre az sem világos, miként, mikor lehet újraalapítani a koncepciós eljárással megszüntetett vásárhelyi katolikus iskolát, ezért a Római Katolikus Gimnázium ügye jóval túlmutat az egykori székely főváros határain. Nagy a tét, hiszen ha bekövetkezne az, ami ebben a pillanatban – legalábbis jogállami mérce szerint – lehetetlennek tűnik, akkor az azt is jelentené, hogy Erdélyben, Székelyföldön bármikor, bárhol visszaállamosítható egy egyházi tulajdonban lévő épület csupán azért, mert az oly sokat emlegetett mély, avagy láthatatlan állam titokzatos, már-már kafkai hivatalnokainak érdekei úgy kívánják. Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. november 7.Borszék után Sepsiszentgyörgy következik (Székelyföldi geológustalálkozó)Hagyományosan október utolsó hétvégéjén tartották a Székelyföldi Geológustalálkozót – közölte lapunkkal Papucs András. A vándorrendezvényt tizenkilencedik alkalommal szervezték meg, a jövő évi jubileumi kiadás helyszíne újra Sepsiszentgyörgy lesz. Mint fogalmazott, a találkozó célja fórumot teremteni a székelyföldi és az innen elszármazott, illetve a magyarországi és más államokbeli szakembereknek, lehetőséget kínálni a Székelyföld földtanával foglalkozó szakembereknek munkásságuk bemutatására, alkalmat adni fiatal kutatóknak, diákoknak a bemutatkozásra. A rendezvényen százan vettek részt, a szervezők csapatában gyergyói geológusok, a kolozsvári egyetemek oktatói és diákjai, valamint Dévára elszármazottak egyaránt dolgoztak. A szakmai kiránduláson a résztvevők Borszék környékével ismerkedtek a helybéli turisztikai iroda munkatársának vezetésével, megtekintették a borvízforrásokat, az ásványvíztöltődét, a Borvízmúzeumot, a talk- és mésztufabányát, valamint a Kerek-szék rezervátumot. A konferencián tíz, Székelyföld geológiájához kötődő előadást mutattak be. Papucs András szerint Borszék kellemes meglepetést jelentett a résztvevőknek, mint közölte, Mik József polgármester beszámolójából kiderült, hogy a fénykorában hatezer szálláshellyel rendelkező fürdőtelep a magánosítások után elveszítette fürdővárosi rangját is, a szálláshelyek száma pedig 90 alá csökkent. Ezen az áldatlan állapoton csak 2008 után tudtak változtatni, a borszéki önkormányzat mostani célja, hogy néhány éven belül elérjék a 2500 szálláshelyet. A hegyvidéki település visszaszerezte az országos jelentőségű fürdőhely minősítést, az épülő kezelőközpont befejezése után szeretnék újra megkapni a balneológiai fürdőhely címet is, a vendégeket téli időszakban sípálya is várja. Jövőre újra Sepsiszentgyörgy ad otthont a kerek évfordulós találkozónak, mely tizenkilenc évvel ezelőtt Sepsiszentgyörgyön indult Papucs András kezdeményezésére, azóta más székelyföldi települések mellett Baróton, Kézdivásárhelyen és Kovásznán is fogadták a geológusokat. Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. december 16.Örök adventKettő híján harminc esztendeje, hogy Temesváron lángra lobbant a romániai rendszerváltás szikrája. A református templom előtt december 15-én, illetve 16-án gyülekeztek a hívek, a város magyar és román polgárai, hogy megakadályozzák Tőkés László református lelkész kilakoltatását. Tizenhatodikán rendszerellenes tüntetéssé erősödött a tiltakozás, amely elindította a forradalomhoz vezető lavinát. E csodával azóta sem lehet betelni. Ami utána történt, illetve történik a romániai társadalomban, nem más, mint az akkori forradalmárok pocskondiázása, a szabadság eszméjének kicsúfolása. Ki gondolta volna akkor, nyolcvankilenc decemberének reményözönében, hogy három évtized múltán ismét túlteng majd a reménytelenség, a közösségi megalázás? Igaz, már az akkori nekifutamodás baljós előérzetet teremtett, mert amikor az eredeti román demokrácia alapozásáról szónokoltak, sokakban felmerülhetett, nekünk miért nem elég a máshol évszázadok óta működő demokrácia, miért kell a miénknek még eredetinek is lennie? Hát, eredeti lett, ez bizonyos. És erre az eredetiségre szinte ráment egy fél emberöltő – három évtized múlásáról nem lehet legyintve, hanyagul szólni, mintha csak elröppent volna egy szürke délután –, s látva környezetünk iszapos, bűzös társadalmi posványát, hát, indokoltabbnak tűnik a keserűség, mint a lelkendezés. És mégis: advent van, a várakozás harmadik vasárnapja közeleg, s hamarosan eljön majd a negyedik. Őrült vásárlási láz és őrült tempó a parlamentben, futószalagon módosítják az igazságügyi törvényeket. A múlt parlamenti ciklusban a honatyák legfennebb saját fizetéseikről, különnyugdíjaikról szavaztak ily nagy lendülettel, most meghatározó törvényeket gyártanak, nehezen követhető elvek – aki bírja, marja, aki bamba, sirathatja? – mentén. Nem tétlenkedhetünk, de erőnk, tiltakozásunk véges. A lényegre, a mindenkori lényegre kellene figyelni e zűrzavaros év végén is, s arról nem a parlamentben szavaznak. Túléltük a diktatúrát, túléljük ezt is, legfennebb rámegy néhány további évtizedünk. Eközben fogunkat csikorgatva mormoljuk, élni kellene immár, nem mindig csak túlélni. Élni, élni, élni. Ám míg élni kezdünk, nem tehetünk mást, tovább bizakodunk, reménykedünk. Konokul, ma is, mint egykor. Mint mindig. Hinni, várakozni, cselekedni kell. Hinni egyebek mellett, hogy lehetséges itt, mifelénk is a méltóság, a tisztesség, s e nagy, fojtogató hitványságnak egyszer vége szakad. Újjászületni próbálunk most, advent idején is, miként huszonnyolc esztendővel ezelőtt. Akkor a pártállam szorongatott diktátorhoz simuló elvtársak és besúgók cinkosságával, s bizony, e szörnyszövetségben gyökerezik a mai társadalmi nyomorunk is. Hogy ezen változtatni tudjunk, ma is nélkülözhetetlen az a bátorság és elszántság, amelyet Tőkés László, illetve az őt védelmezők tanúsítottak Temesváron 1989 decemberében. Örök advent az életünk. Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. december 18.Felemelő művészetFiatalos, dinamikus tárlat nyílt pénteken este a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK) emeleti terében. Mészáros Gergely, Tomcsik Judit és Péter Alpár képzőművészek csoportos kiállítása az Eleváció címet viseli. A plasztikát, szobrot, installációt és fotót egyaránt felvonultató kiállítást megnyitóbeszédében Várallyay Réka művészettörténész rögzítette, az alkotók közös találkozási pontja Pécs, a tárlat címe – Eleváció – pedig a felemelkedésre utal. Az eleváció csillagászati értelemben egy égitest látóhatár fölé emelkedését jelenti, a művészet esetében pedig más tudatállapotba kerülést jelöl. Más-más utakon, de ugyanoda érkeztek az alkotók, és ugyanarra világítottak rá – jegyezte meg Várallyay Réka. Az EMŰK vezetője, Vécsi Nagy Zoltán önvallomásos tárlatvezetésre kérte a művészeket, így a pécsi szobrászati tanszéken tanító Mészáros Gergely elmondta, nagyon megérintette az Edénytörés nevű zsidó mítosz, amfora jellegű formái ennek gondolatisága mentén születtek. A világban minden formából áll, ám az a probléma, hogy míg formából nagyon sok van, tartalomból nagyon kevés – tette hozzá. Tomcsik Judit fényképei kapcsán a személyiségre rátevődő rétegekről beszélt, fotósorozata nagyon személyes öntisztulást követ végig. „Fotóimban az emberi tekintet tisztaságát próbálom keresni” – jegyezte meg. A sepsiszentgyörgyi Péter Alpár számára fontos, hogy a közönség megértse munkáit, ezért természetművészeti alkotásai, illetve azok dokumentációi mellé rövid leírást mellékelt. Művészethez való viszonyáról szólva megjegyezte: az alkotás eléggé magányos szellemi utat jelent, ugyanakkor műveit élő, valós térben szereti létrehozni. Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. december 23.Léleknek való a díszkivilágítás (Karácsony)Jóformán nincs, de lehetne – ez a betlehemezés jelenlegi helyzete Háromszéken, a több évszázados múlttal rendelkező karácsonyi pásztorjátékot csupán Kézdiszentléleken mutatják be. A betlehemezés kiváló ismerője, Kakas Zoltán sepsiszentgyörgyi néprajzos, a Székely Nemzeti Múzeum nyugalmazott munkatársa évtizedeken át gyűjtötte Gyimesben e népszokás adatait, fényképezte, hanganyagot rögzített, filmezett. 1989 után több kézdiszéki településen szorgalmazta az újrakezdést, felkarolva a betlehemezőket. Nem rajta múlott, hogy térségünkben mára alig maradt, aki folytatná eme értékes hagyományt, ellentétben a gyimesiekkel, ahol megszakítás nélkül, még a pártállami diktatúra idején is rendszeresen betlehemeztek. Az idén hetvenöt esztendős Kakas Zoltánt nem csupán etnográfusként, hanem természetvédőként, az egykori Nemere Természetjáró Kör vezetőjeként, a Bao-Bao honismereti túrasorozatok kezdeményezőjeként, kiváló fotósként ismerik. Régi maksai karácsonyok Kakas Zoltán gyermekkori karácsonyai szegényesek, ám mégis feledhetetlenek. Meghitten, szűk családi körben és templomban ünnepelték, hiszen az ötvenes években, a kollektivizálás idején – Kakas Zoltán cseperedése pont erre az időszakra esik, ugyanis 1942. augusztus 2-án született – szülőfalujában, Maksán is nehéz esztendők jártak. Jézus születésének napja tiltott éppen nem volt, csupán megtűrt, titokban tartott, akkoriban a kommunisták az egyházat is üldözték. A tanítóknak még a karácsonyfa öltöztetésével is óvatosaknak kellett lenniük, nehogy szemet szúrjon, és „kibeszélje” a szomszéd gyermek. Akinek nem volt vezető beosztása, emelt fővel mehetett a helybeli református templomba, a pedagógusoknak már óvatosabbaknak kellett lenniük, hiszen „főbenjáró bűnnek” számított, ha istentiszteleten vettek részt, akik pedig valamilyen tisztséget töltöttek be, azok kétszer is meggondolták, vállalják-e, hogy felkeresik az istenházát. Megtörtént, hogy a tanács elé kiállt valamelyik felpöckölt orrú vezető, s harsányan odakiáltott a templomba igyekvőknek: miért mentek, ugyan mit kaptok ott? Ezt az akkori agitátorok feladatként is kapták az ateista államban, sokan hitték, ez a jövő. Mégis, a kollektivizálás idején karácsonykor békesség honolt Maksán, bármekkora nyomás nehezedett az emberekre. A faluban a mezőgazdasági szövetkezet 1950-ben alakult, és olyan elnökre is emlékeznek, aki még írni sem tudott, épp hogy kínnal-bajjal begyakorolta odakaparintott aláírását, ugyanis sűrűn kellett okmányokat kézjegyével ellátnia. Karácsonyi emlékei közül Kakas Zoltán egy rendhagyót idéz fel: tizenöt-tizenhat évesen már Kézdivásárhelyen járt szakiskolába, következett a téli vakáció, s a szenteste éppen szombatra esett, haza kellett menniük. Diáktársaival hiába álldogáltak az út szélén, senki sem vette fel őket, forgalom is alig volt az akkori köves úton, így hát télvíz idején – azokban az esztendőkben karácsony tájékán mindig leesett a pompás hó – gyalogosan indultak haza, ki-ki a saját falujába. „Embertelen” volt ez a húsz kilométeres gyaloglás Kézdivásárhelyről Maksára az országúton, ő maga estére, sötétben toppant be a családi házba édesanyja, nagymamája örömére, megnyugvására. Nehezen, de hazaért, ezt a karácsonyestét azóta sem feledte. Ma is őriz olyan becsomagolt kockacukrot, amely gyermekkorában a hiányzó ünnepi szaloncukrot helyettesítette, s bizony az akkori nincstelenségben szerencsésnek számított, aki bár ezüst, arany papírba burkolt fehér cukortömböt aggathatott a fára a nélkülözhetetlen piros alma, sütemény és bronzfestékkel színezett dió mellé. „Nagy luxusnak számított, ha kockacukrot lehetett felöltöztetni”, az ajándékozás is nagyon szerény volt, a gyermekeket kis ruhadarabokkal lepték meg, általában ennyire futotta a családoknak. „És ettől függetlenül azok a karácsonyok mégis szépek voltak, hatalmas havazásokkal, lehetett szánkózni, játszani a hóban, hóembert építeni. Gyermekek voltunk, fiatalok voltunk, erre a korra mindenki örömmel emlékezik, a nehézségeket elfelejtettük.” Betlehemezők alkonya Kézdivásárhelyi diákként előbb a régészet keltette fel érdeklődését, több megyei ásatáson is részt vett, majd a néprajzi gyűjtés, az etnográfia felé fordult. Kakas Zoltán autodidakta módon, ismert etnográfusokkal kapcsolatot tartva, a húsvéti néphagyományoktól, tojásírási szokások tanulmányozásától jutott el a betlehemezésig. Balázs Márton Adatok Háromszék vármegye néprajzához című kötetében öt betlehemes játék leírásáról olvasott, e leírás arra is utalt, ennek jó hagyománya volt Háromszéken is. Erre vonatkozóan több emléket, köztük lemhényi feljegyzést ő maga is talált 1974-ben Paizs Dénes bácsinál. A fiatal betlehemezők álarcosan, szerepek szerint beöltözve, házról házra járva, illetve templomban (ilyenkor kevesebb vicces elszólással) adták elő pásztorjátékukat, amely Szállást keres a szent család néven is ismert. A népi forgatókönyv szerint a várandós Mária Szent Józseffel elindul Betlehem felé, pihenőt keresnek, ám a király városon kívüli istállóba utasítja őket, ahol aztán megszületik a kis Jézus. A játékot szenteste adták elő a templomban, majd december 25-étől kezdődően házról házra jártak 9–13 fős csapatban, s a lakók megtiszteltetésnek érezték, hogy bekopogtak hozzájuk a betlehemezők. Háromszéken 1990 előtt már nem volt betlehemezés, a pártállam hatóságai „kiirtották” azt, mert veszélyesnek, bűnnek tartották, hiszen több évszázados néphagyomány, közösségi érték. Viszont megmaradt Gyimesben, ott megszakítás nélkül betlehemeztek, egy-egy településen akár tíz csoport is. Nagypatakon, Hidegség szomszédságában Kakas Zoltán találkozott olyan adatközlővel, aki legalább tízszer járt az elvtársaknál Csíkszeredában, amíg azok jóváhagyták a pásztorjáték bemutatását. S ha nem bólintottak volna rá, vélhetően az sem tántorította volna el őket. Ráadásul a gyimesi vezetés is volt annyira „rugalmas”, hogy nem szaladtak azonnal jelenteni a megyei pártbizottságnál, ha valakik például Jávárdiban megtanulták és előadták a betlehemest. S hogy még a diktatúra idején láthatta az autentikus, gyimesi betlehemezőket, meghatározó élménye, ma is meghatódik, amikor erre gondol. Gyönyörű hangokat hallhatott, meg is hurcolták az egyik csoportot miatta – emlékezik vissza Kakas Zoltán. Besúgták őket, majd behívták a szereplőket a rendőrségre, ám Gyimesközéplok párttitkára ismerte a sepsiszentgyörgyi néprajzost, s közölte a rendőrökkel, „nem magyarországi, tőle nem kaphatnak kávét”, s kérte őket, ne zaklassák a betlehemező csángó fiatalokat. A rendszerváltás előtt Kakas Zoltán gyimesi betlehemezőket fotózott, filmezett, hanganyagot gyűjtött, majd 1990 után keresni kezdte Háromszéken is azt, amiről Balázs Márton is írt, feljegyzések, énekek, szövegek, adatközlők után kutatva. Berecki adatokat talált, de gyűjtött Kovásznán, s még baróti anyagra is bukkant (ott érdekes módon dupla szereposztásban adták elő), a kottázásban Török Csorja Viola segítette. A legrégebbi háromszéki pásztorjátéknak a kézdiszentlélekit tartják, az 1600-as években jegyezték le, szövege meg is jelent a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben még az ötvenes években. Kézdikőváron is ismerték a betlehemes játékot, az ottaniak is emlékeztek szövegrészekre, fénykép került elő az 1930-as évekből. A betlehemezők egyébként szerették fényképeztetni magukat, gyakran a Kézdivásárhely körüli falvakból beöltözve gyalogoltak be a városi fényképészhez. Érdekes színfolt, hogy 1990 után betlehemező kőröspatakiak beöltözve, álarcosan utaztak busszal Kézdivásárhelyig, onnan pedig Torjára indultak gyalogosan, hogy ott is előadják játékukat. A betlehemezést Kakas Zoltán kezdeményezésére felújították Bereckben, Kézdiszárazpatakon, Kézdikőváron – itt közel száz háznál mutatták be egyetlen karácsony alkalmával, a pásztorok szerepét lányok játszották, mert fiú nem jelentkezett – és Kézdiszentléleken (napjainkban ez az egyedüli hely, ahol még előadják). Tud Kőröspatakon előadott pásztorjátékról, illetve Gelencéről is kapott erre utaló jelzéseket. E néphagyomány nem csak római katolikus vidékek jellemzője, Háromszéken kézdimárkosfalvi református fiatalok is beálltak a betlehemezők körébe, szép sikerrel. Ezt más közösségekben is megtehetnék, bizonyosan örömmel fogadnák az ott élők – teszi hozzá Kakas Zoltán. Az 1990 utáni felélesztési próbálkozások után újra kiveszni látszik a betlehemezés, annak ellenére, hogy mind a játékot próbáló fiataloknak, mind a falvak lakóinak közösségi élményt jelenthetne. Régebb szenteste előtt legalább egy hónappal elkezdték tanulni, a fiatalok összejártak, énekeltek, ruhákat, jelmezeket készítettek. A pásztorjáték „kényeskedés” miatt bukott el, lényegtelen kifogások okán, akadtak, akik azt mondták, nem összefüggő a szöveg, nem érthető, nem tudják, mit keresnek ott a román szavak, és maguk az érintett katolikus papok sem értettek egyet abban, szükséges-e vagy sem a betlehemezés. A pásztorjáték mindenki részéről áldozatot kíván, a szereplőkéről is, ám őket lehet ösztönözni – teszi hozzá. Hatalmas érték, három-négy évszázados múlttal, ezt minden szinten támogatni kellene. Távol a tárgyaktól Kakas Zoltán most a Beszélő kövek című anyagát gondozza, szerkeszti, illetve rájött, számos sziklát újra kell fotóznia, Putnától Vaskapuig, illetve Szaploncától Hârșováig, s ez nem egyszerű feladat. Válogatásának egy korábbi változata a kétezres évek elején digitális formában már megjelent. A „beszélő kövek” egyébként olyan sziklák, kövek, kavicsok, amelyekhez népi mondák, legendák, hiedelmek és mindenféle rítusok fűződnek, ez utóbbiakat összegyűjtve korábbi kiadványában százat mutatott be, de azóta már százötvennél tart, fényképes néprajzi gyűjtésének újabb változatát most készíti, bővített anyagából pedig fotókiállítást, kötetet tervez. Mostani karácsonyát ugyanott tölti – miként az előző esztendőkben is –, mint a hetven évvel ezelőttieket: a maksai szülői házban 94 esztendős édesanyjával. Ma már az ajándékozás is nagyon egyszerű, jelképes. „Ebben a korban már nem kívánunk tárgyakat magunk köré, még könyvet sem, tele vagyok azokkal” – mondja Kakas Zoltán otthoni, kötetek százaiból épített bástyájából. „Hálát adok az Úrnak, hogy édesanyám létezik, és őt szolgálni nagy dolog. Én is örvendek, hogy létezem, elmehetek a templomba.” A gyermekkori és a mostani karácsonyok között óriási a különbség, nagyon rányomja a bélyegét a fogyasztói társadalom, „a gyermekeknek annyi kocsit vesznek s akkorákat, hogy már az sincs, ahová tenni, legalább tudnák továbbadni azokat”. Megjegyzi, újabban kifogásolják a díszkivilágítást is, „amely olyan sincs, mint volt, hát én nem is kérnék belőle, a lelkünkben kellenének az ünnepi fények. Mert a lélek díszkivilágítása nem fényszennyezés, és ott fenn is sokkal jobban látszik...” Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
