|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 236 találat | lapozás: 1-30 ... 181-210 | 211-236 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Teleki László 2015. november 25.Baráti esték és könyvbemutatóNovember 27-én 18 órai kezdettel a „Baráti esték” meghívottja dr. Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója, politológus, egyetemi docens. Kántor Zoltán szociológusi diplomáját a Temesvári Tudományegyetem szociológia szakán szerezte 1995-ben. Tanulmányait 1995–6-ban a Central European University Politikatudományi, majd 1997–8-ban a Central European University Nacionalizmus Tanulmányok szakán folytatta. 2000-ben az ELTE Szociológia szakán MA-fokozatot szerzett. Phd-jét az ELTE ÁJTK Politikatudományi szakán írja. 1998–9-ben ösztöndíjas az Edinburgh-i Egyetemen. 1999–2006 között a Teleki László Intézet Közép Európa Tanulmányok Központjában kutatóként dolgozott, jelenleg a Magyar Külügyi Intézet tudományos munkatársa. A Regio folyóirat szerkesztője, az angol nyelven megjelenő Regio főszerkesztője és a Magyar Kisebbség folyóirat szerkesztőbizottságának tagja. Az ELTE Politikatudományi szak, ELTE Szociológia szak, Pázmány Péter Katolikus Egyetem megbízott oktatója. Kutatási terület: nemzeti kisebbségek, nacionalizmus, Románia, határon túli magyarok, státustörvény, állampolgárság, etnikai pártok. Publikációi Magyarországon, Romániában, Japánban, Spanyolországban, Németországban, Szlovéniában, Szlovákiában, Ausztriában jelentek meg. A beszélgetést követően, a résztvevők a Vinum Hungaricum által forgalmazott minőségi magyar borokat kóstolhatják meg. A borkóstolóra és szervezési költségekre való tekintettel, a beugró 20 lej. A szervezők, a Szórvány Alapítvány, az Új Ezredév Református Központ és Tamás Péter tiszteletbeli konzul, minden érdeklődőt szeretettel várnak a már megszokott helyen, az Új Ezredév Református Központban (Spl. Morarilor 1/b)! Ugyanakkor , a „Baráti esték”-et megelőzően, 17 órai kezdettel Juhász Béla LEGYŐZTÜK A RÁKOT című könyvének bemutatójára kerül sor. A kötetet méltatja: dr. Bodó Barna. Nyugati Jelen (Arad) 2016. február 8.Visszakapja régi fényét a gyulafehérvári dómMegújult a gyulafehérvári római katolikus Szent Mihály-székesegyház kereszthajója és rózsaablaka, ismertette honlapján a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye a dóm restaurálási munkálatainak újabb eredményét. Kívül-belül megújult a rozetta Az érseki székhely rózsaablakának felújítása külön projekt részét képezte, a munkálat a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. 1,5 millió forintos támogatásával valósult meg, derül ki a közleményből. A rozettán elvégzett munka legfontosabb célja az üvegmezők állapotának megóvása, élettartamuk meghosszabbítása és esztétikai értékük megőrzése volt, az üvegfelületek restaurálását a pályázat nyerteseként Gonzales Gábor, a Glass-go Művészeti Bt. üvegrestaurátora végezte. Emlékeztetnek, hogy a művészettörténeti szempontból is jelentős rózsaablak festett üvegei a 20. század első felében Róth Miksa híres műhelyében készültek, az ablak fémkeretén 1927-es felirat olvasható. Az üvegek az utóbbi egy évszázad során komoly károsodásokat szenvedtek, azonban eddig nem kerülhetett sor a restaurálásukra. A mostani beavatkozásra a déli kereszthajó homlokzatának külső és belső felújítása adott lehetőséget, a nagyszabású munkálat a magyar kormány Emberi Erőforrások Minisztériumának támogatása révén vált lehetővé. A kőrestaurálást a Renome-R művészeti Bt., Asztalos György és Lovas Dániel kőrestaurátorok, illetve Szitás Attila kőfaragó végezte. Folytatódik a déli torony restaurálása Eközben folytatódik a székesegyház déli tornyának korszerűsítése és elérhetővé tétele a látogatók számára, a tavaly májusban elkezdődött munkálatot a pályázat nyerteseként a csíkszeredai Harbau Kft. végzi. Ezek első szakaszában a toronybelső újul meg, a régi falépcső lebontását követően a falak javítása zajlik, majd több látogató fogadására alkalmas biztonságos fém-fa szerkezetű lépcsőt építenek. A projekt célja a Szent Mihály-székesegyház látogathatóvá tétele, illetve a dóm történetét ismertető kiállítás létrehozása. Ugyanakkor a projekt keretében kerül sor a fejedelmi kapu megnyitására, illetve egy speciális felvonó beszerelésére a mozgássérültek számára, derül ki az ismertetőből. A munkálatok befejeztével a székesegyház tornyának belseje 27,64 méter magasságig megközelíthető lesz a nagyközönség számára, így a turisták a toronyból is megtekinthetik majd az újonnan felújított várat és a várbeli műemlékeket. A kezdeményezők azt remélik, hogy a toronylátogatás lehetősége tovább növeli majd a gyulafehérvári erődítmény vonzerejét. A mintegy 377 ezer lej értékű projekt kezdeményezője a gyulafehérvári érsekség, partnere a budapesti Teleki László Alapítvány. Pap Melinda. Krónika (Kolozsvár) 2016. április 15.Jobb kilátások: lezárult a gyulafehérvári toronyfelújítás„Épített örökségünk felújítása hiányában az erdélyi magyarság biztonságérzete is megrendül. Kiemelt feladatunk tehát kultúránk ápolása és átörökítése, hiszen csakis addig a pillanatig vagyunk élő közösség, ameddig értékeinket megőrizzük, és gyarapítjuk azokat” – jelentette ki Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke csütörtökön Gyulafehérváron, a Szent Mihály-székesegyház déli tornyának átadási ünnepségén. A torony belső felújítási munkálatainak lezárása alkalmával az RMDSZ-es politikus arra hívta fel a figyelmet, hogy Erdély egyik legnagyobb magyar műemlékének felújítását először 2010–2012-ben, Kelemen Hunor szövetségi elnök minisztersége idején támogatta a kulturális tárca. A példaértékű felújítás kapcsán Hegedüs Csilla kiemelte: „azoknak az épületeknek, amelyek a magyarság szellemi szigeteként működtek történelmünk különböző szakaszaiban, a következő időszakban is ezt a feladatot kell ellátniuk”, és nem szabad engedni, hogy hozzá nem értő kezekbe kerüljenek. „A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség példát statuál, arra ösztönzi a kevésbé bátrakat, hogy a munkára nem úri passzióként kell tekinteni, ellenkezőleg: a valós cselekvést kell választani” – hívta fel a figyelmet a műemlékvédelmi szakember, aki szerint ehhez a munkához partnereket kell találni, értékmentésben jártas szakemberekkel, civil szervezetekkel kell együttműködni. A csütörtöki ünnepségen Jakubinyi György érsek, illetve a támogatók és az önkormányzat képviselői mondtak köszöntő beszédet, majd megnyitották a felújított toronyban berendezett, a székesegyház történetét bemutató kiállítást. A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség által kezdeményezett, A középkori gyulafehérvári római katolikus székesegyház déli tornyának belső felújítása és megközelíthetővé tétele a látogatók számára című projekt EU-s támogatással valósult meg. A tavaly májusban elkezdett munkálatokat a pályázat nyerteseként a csíkszeredai Harbau Kft. végezte. Ennek első szakaszában a toronybelső újult meg, a régi falépcső lebontását követően a falak javítása zajlott, majd több látogató fogadására alkalmas biztonságos fém-fa szerkezetű lépcsőt építettek. A projekt keretében került sor a fejedelmi kapu megnyitására, illetve egy speciális felvonó beszerelésére a mozgássérültek számára. A projekt ismertetője szerint a munkálatok befejeztével a székesegyház tornyának belseje 27,64 méter magasságig lett megközelíthető a nagyközönség számára, így a turisták a toronyból is megtekinthetik az újonnan felújított várat és a várbeli műemlékeket. A kezdeményezők azt remélik, a toronylátogatás lehetősége tovább növeli majd a gyulafehérvári erődítmény vonzerejét. A mintegy 377 ezer lej értékű projekt kezdeményezője az érsekség volt, partnere pedig a budapesti Teleki László Alapítvány. Mint arról beszámoltunk, a restaurálási projekt korábbi eredményeként a székesegyház kereszthajója és rózsaablaka újult meg, ezeket februárban adták át a nagyközönségnek. Pap Melinda Krónika (Kolozsvár) 2016. május 12.Mesél a torony, a Fejedelmi kapuA gyulafehérvári székesegyház a magyar történelem egyik monumentális tanúja, számos történelmi személyiségünk hamvait is befogadó épülete. Szent István 1009-ben alapította az erdélyi püspökséget, s székesegyházának első felépítménye már a 11. században elkészült. A későbbi átalakítások után gótikus karaktert mutató székesegyház és a szomszédságában álló reneszánsz érseki palota Erdély egyik legszebb műemlékegyüttese. Ennek állaga sajnos az évezred végére igen leromlott, az utóbbi évek erőfeszítései eredményeképpen azonban az épületek mára szinte teljesen megújultak. Az évek óta tartó felújítás néhány napja újabb állomásához érkezett. Befejeződött a Szent Mihály-székesegyház déli tornyának felújítása és a Fejedelmi kapu akadálymentesítése. „A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség megkülönböztetett módon foglalkozik a székesegyház és az érseki palota állapotával, méltó módon történő karbantartásával, helyreállításával. Egy ilyen jellegű középkori épületegyüttes megköveteli az állandó helyreállítási munkálatokat – írta beszámolójában sok évvel ezelőtt Szász János, az érsekség akkori gazdasági igazgatója. – Az utóbbi évszázad restaurálási munkálatainak kiesése következtében a 90-es évek elejére több helyen is sürgős feladattá vált a felújítás. 1999-ben a gyulafehérvári érsekség és a budapesti Országos Műemlékvédelmi Hivatal között létrejött egyezmény nyomán átfogó helyreállítási programterv született. Az anyagi források szűkössége miatt azonban elsősorban részfeladatok és sürgősségi beavatkozásokra került sor 2005-ig. A Magyar Oktatási és Kulturális Minisztérium, a Szülőföld Alap, Románia Művelődési és Vallásügyi Minisztériuma, valamint partnerszervezetek és a hívek támogatásának köszönhetően a jubileumi évben befejeződött a déli torony homlokzatának kőrestaurálása, a Lázói-kápolna felújítása, valamint a Kolonics István által 1877-ben épített orgona restaurálása. A szakemberek által is elismert munkálatok arra serkentenek, hogy a helyreállítási munkálatokat tovább folytassuk, újabb feladatokat vállaljunk” – jegyezte le a beszámoló írója. A munkálatok pedig az ígéret szerint folytatódtak, a templom szentélyét, a kórust, a rózsaablakot helyreállították, a torony külsejének kőrestaurálása is megtörtént, az érseki palota külső és udvari homlokzatát is felújították. A munkálatok értéke igen magas összegre rúgott, az érsekség ezt önerőből nem tudta volna fedezni. Az adományok begyűjtése mellett sikerült a romániai illetékes hatóságokkal is megállapodásra jutni, így a helyreállítási munkálatok tetemes részét a Román Nemzeti Örökségvédelmi Intézet finanszírozta. A középkori gyulafehérvári római katolikus székesegyház déli tornyának belső felújítása és megközelíthetővé tétele a látogatók számára című pályázat kedvezményezettjeként az érsekség néhány nappal ezelőtt egy újabb projekt munkálatainak befejezését ünnepelhette. A helyreállítás során a szakemberek megnyitották a székesegyház Maiestas Domini kapuját, itt egy lift elhelyezésével lehetővé tették a mozgássérültek kerekes székkel való közlekedését, a másik fontos munkálat a hétszáz éves torony belsejének felújítása és látogathatóvá tétele volt. A norvég alap támogatásával létrejött felújítás koordinátora Márton Judit, a gyulafehérvári érsekség építészeti irodájának vezetője, tervezőépítésze pedig Tövissi Zsolt volt. A pályázat megírásában, lebonyolításában az érsekség munkatársai: Orbán Béla, Bajkó Teréz, Katona Katalin és Hegedűs Enikő művészettörténész közreműködött. Köszönet illeti az Európai Gazdasági Térségen belül Norvégia, Izland és Liechtenstein államokat és a támogatás lebonyolításában résztvevő bukaresti Kulturális és Örökségvédelmi Minisztériumot, a pályázatban partnerként résztvevő budapesti Teleki László Alapítványt, annak igazgatóját, Diószegi Lászlót. Az átadó ünnepségen Dr. Jakubinyi György beszéde és igehirdetése után Mircea Hava polgármester, Hegedűs Csilla, az RMDSZ Kulturális Főosztályának ügyvezető alelnöke és Matei Drîmbărean, Fehér Megye Kulturális és Nemzeti Örökség Felügyelőségének igazgatója méltatta a projekt megvalósulásához szükséges erőfeszítéseket és azok eredményét. Az ünnepséget Borsos Edit énekművész színezte (orgonán Bakos Levente kísérte), a torony és a lift felszentelése után a székesegyházat Vass Csongor levéltáros mutatta be a vendégeknek. Izgalmas kaland volt a közönség számára a sok száz éves, csupán „ember szélességnyi” lépcsőn a torony belsejébe följutni és ott a székesegyház történetét bemutató kiállítás tárgyaival megismerkedni. A toronytárlat egyik legérdekesebb látnivalója az a mini lapidárium, melynek emlékeit – a szentély külső falán elhelyezett 13. századi kőfaragványok másolatát – közelről szemlélheti meg a látogató. A bibliai alakok korabeli ábrázolása mellett láthatjuk itt a középkor jellegzetes ornamenseit és figuráit, szárnyas gyíkok, oroszlánok, tigrisek, szörnyecskék és angyalok hadát. Mint Hegedűs Enikőtől, a tárlat vezetőjétől megtudtuk, a kiállításon az egyházmegye más templomaiból begyűjtött emlékeket is bemutatnak, többek között egy ritka Szűz Mária-ábrázolást, a Freisungi Immaculata kegykép szobormásolatát. A toronyban helyezték el a székesegyház néhai barokk oltárának táblaképeit is, és egy érdekes makettet, ami az 1909-es ásatáskor a sekrestye padozata alól előkerült 11–12. századi keresztelőkápolna kör alakú alapját rögzíti kicsinyített gipszmásolatban. A kiállítás látnivalói mellett érdekes térélmény maga a toronybelső is az újonnan kialakított lépcső szerkezetével. Első látogatókként a lépcsőkön fölfelé kapaszkodva az erős kinti légmozgás afféle „szélorgona játékát” is élvezhettük, végül „emelkedett” élmény volt az ablakokból – a majdnem 28 méteres magasságból – a felújított várra letekinteni. S a felújítást vezető építész, Márton Judit szavaiból megsejthetjük, hogy egy ilyen projekt megvalósulása nemcsak szakmai kihívás, de személyes belső vezérlés általi emberi vállalás is. „Kétéves periódusnak a lezárását ünnepeljük, amelyben az első év első fele a pályázat megírásával és annak izgalmaival járt, majd azt követte az elbírálási időszak. A második év a megvalósításról szólt. Az elmúlt két évben nagyon gyakran érezhettük a jó Isten gondviselő szeretetét, és nagyon sok jó ember segítő szándékát. S így közösen létrehozhattunk valami szépet, jót az emberek örömére és remélhetőleg a jó Isten dicsőségére. S ha a toronyból az ablakok üvegezett zsalugáterein keresztül messze-messze nézek, s ha tekintetem találkozik Isten tekintetével, elgondolkodom, hogy emberként vajon hogyan alakultunk, amíg az adott körülmények között próbáltunk valami nemesben és szépben a jó Istennek munkatársai lenni.” Pacsika Emília Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2016. június 4.Határon túli magyarság, az élő mementó (Trianonról és környékéről másképpen Ablonczy Balázs történésszel)Trianonról és környékéről másképpen Ablonczy Balázs történésszel Trianon 100 elnevezésű kutatócsoport igyekszik gazdagítani a magyarság sorstraumájaként kezelt trianoni békeszerződéssel kapcsolatos ismeretanyagot. Vezetőjével, Ablonczy Balázs történésszel arról is beszéltünk, 1920-ban miért nem került fel Magyarország a világtérképre. – Családi gyökerű az Erdély iránti érdeklődése, vagy a rendszerváltás utáni trendek gerjesztették? – Egyértelműen családi. Apai dédszüleim Szatmárnémetiből jöttek el, szép házat hagytak maguk mögött, így aztán a vasárnapi ebédek két visszatérő motívuma közül az egyik az volt, hogy azért hiányos az étkészlet, mert az oroszok elvitték a kanalakat, a másik pedig az ott maradt „villa”. A kötődés talán a ma 92 éves anyai nagyapám révén volt még erősebb. Ő az Arad melletti Zimándújfaluból került el a Csepel Művekbe dolgozni, így aztán puliszkát ettünk minden hétvégén reggelire, s ezerszer hallhattuk, hogy a piaci paradicsom sem rossz, de azért az az igazi, amelyet a gyoroki vagy gáji magból termesztenek Csepelen. Színházi érdeklődése és aktív Erdély-járása során 1986-ig, kitiltásáig édesapám sokat vitt magával. Ebből aztán az következett, hogy történész lettem, bár a politológia és a diplomácia is nagyon vonzott. – Ezen belül a Trianon-kérdés és a két világháború közötti Magyarország történetének szakértőjének számít, nemrég pedig a Trianon 100 elnevezésű projekt vezetője lett. Mivel jól dokumentált közelmúltról beszélünk, óhatatlanul felmerül a kérdés: mi az, ami még nem „történt meg” Trianonban, mi vár még felfedezésre? – Bár a nyolcvanas évek óta több érvényes mű is született Trianonról, rengeteg olyan része van még a történetnek, amelyet alaposan meg kell vizsgálni – elsősorban magyar szempontból, bár sokan idegesek attól, ha a történelemkutatásban nemzeti szempontok merülnek fel. Ugyanakkor az amerikai vagy olasz diplomáciai okmánygyűjteménynek korántsem központi témája, hogy milyen sorsot szántak Magyarországnak. De az unalmas diplomáciatörténeti feldolgozás mellett sok minden egyéb van. A francia és brit részvétel magyar szempontból is elég jól feldolgozott, az olasz és amerikai kevésbé, de ott van például az ebből a szempontból teljesen ismeretlen Japán, amely valamennyi határkijelölő bizottságban képviselve volt. Arról nem is beszélve, hogy Trianon nem 1920-ra korlátozódik, Erdély tekintetében minimum az 1916-os román betöréssel vagy talán még korábban kezdődött. – Például a tömeges meneküléssel? – Igen, mert innen datálódik rengeteg elbeszéletlen emberi sors, a menekülők történetei. Azokban az években 400 ezer ember jött el a szülőföldjéről, túlnyomó részük Magyarországra, hosszú időn át rengetegen laktak vagonokban. E jelenség levéltári alapokon nyugvó tudományos feldolgozása pedig még nem történt meg. Egyetlen, 1983-ban Amerikában megjelent angol nyelvű monográfia szól ezekről az időkről, amúgy semmit sem tudunk róluk: kik voltak, hogy éltek, milyen politikai opciókat tápláltak, hogyan próbálták meg életben tartani az elveszített haza emlékét? Jómagam úgy botlottam bele ebbe a munkába, hogy néhány menekültegyesület iratanyagát tanulmányoztam, amelyekben elsősorban azt kerestem, miként igyekeznek megjeleníteni az elveszített hazát, és mi a sikeres emlékőrzés receptje, amely generációkon át továbbadható. – Hogyan működtek az emlékezéstechnikák? – A két világháború között a magyar politikai elitnek kétségtelenül bűntudata volt Erdéllyel, elsősorban Székelyfölddel kapcsolatosan. Elsősorban ez alakított ki egyfajta székely kultuszt rengeteg leágazással. A mai Erdély-képünk kialakulása is erre vezethető vissza, hiszen 1940 és 1944 között elérkezettnek látták az időt a jóvátételre. Ez részben az Erdélybe tartó „zarándoklatokban” testesült meg, a mai Nagyvárad– Kolozsvár, Székelyföld turistaútvonalakat akkoriban járatták be. Mindennek világos nyoma van a kor kormányzati dokumentumaiban is. Az említett egyesületek emlékezésmintái közül azok bizonyultak a leghatékonyabbaknak, amelyek nemcsak a traumára reagáltak, hanem folyamatos kapcsolatot próbáltak fenntartani az elveszített országgal. A kizárólag a múltra reagálók eltűntek, mivel nem voltak vonzóak az új nemzedékek számára, képtelenek új élmények felkínálására. – Milyen következtetések vonhatók le a menekültügy kezeléséből? – Például az, hogy tulajdonképpen a Horthy-rendszer genetikai kódjának tekinthető, ahogyan kezelte a menekülttömeget. Akkoriban épültek a szükséglakótelepek Budapesten, de ez csak a történet egyik része, hiszen 1918–1919-ben több ellátási terület összeomlása is párhuzamosan zajlott. Összeomlóban volt a monarchia, a politikai rendszer, és az indokoltnál kevesebbet beszélünk a gazdasági összeomlásról, amely nem korlátozható az inflációra. Ha megnézzük a korszak diplomáciai táviratait, a katonai missziók levelezéseiben tekintélyes részt foglaltak el azok az információk, hová kerüljön Debrecen, hogyan lássák el szénnel vagy élelemmel Budapestet. Van olyan kolléga a Trianon 100 projekt keretében, aki szerint a Tanácsköztársaság nem más, mint a fővárosi fogyasztók diktatúrája a vidékiek fölött. Ennek gyökerei is a háborús szükséggazdálkodásra nyúlnak vissza, 1918-ban például már több katona volt a hátországban, mint a fronton, akiket beszolgáltatási feladatokkal bíztak meg. Konkrétan azzal, hogy lesöpörjék a padlást. De egészségügyi összeomlásról is beszélhetünk: a spanyolnátha-járvány abból a szempontból is roppant súlyos következményekkel járt, hogy a korszak nagyon fontos szereplőit hetekre-hónapokra kiütötte vagy elpusztította. És közben persze zajlott a katonaforradalom. – Miért nevezzük ezt forradalomnak? – Nyilván sokkal inkább egyfajta lázongás volt ez a négy év szenvedés után a frontról hazatérő katonák részéről. Nem véletlenül akarták lefegyverezni őket, nehogy erőszakspirálba forduljon az egész. Bárdi Nándor tanulmánya a korszak udvarhelyszéki viszonyairól például arról árulkodik, hogy a katonák majdnem mindenütt megverték a jegyzőt – sok helyen meg is ölték –, de helyenként a papot is, aki drágán temetett. Bizonyos mértékig emberileg érthető okokból, hiszen a pokoli körülmények közül hazavergődő ember azzal szembesült: a gyereke azért halt meg, mert a család nem jutott gyógyszersegélyhez a jegyzőtől, a pap meg nem volt hajlandó eltemetni. – Az elmúlt évszázaddal foglalkozó művek többsége periférikus jelenségként kezeli a magyarság Trianon-tragédiáját. A történész mivel magyarázza, hogy Magyarország szinte nem is került fel a térképre? – Az a fájdalmas igazság, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia háború utáni sorsa a párizsi békekonferencián ötöd-hatodrangú kérdés volt. Ez részben a közönyre, részben meg arra a stratégiai számításra vezethető vissza, hogy az új közép-európai államokat a monarchia területeiből lehetett „kistafírozni” annak érdekében, hogy képesekké váljanak ellenállni egy keleti irányú német, illetve egy nyugati irányú szovjet előrenyomulásnak. A döntéshozók mindenekelőtt arra koncentráltak, hogy Németországnak ne maradjon ereje a háború utáni visszavágásra. A következő kulcsprobléma: mi legyen az oroszokkal? Nagyjából hasonló horderejű kérdés volt az ottomán birodalom helyén létrejövő államalakulat, illetve Közel-Kelet jövője. A negyedik a Népszövetség kialakulása, s csak ezután következett esetleg a monarchia, de még ezen belül is fontosabb volt Lengyelország kérdése, a Habsburgok sorsa, Olaszország adriai-tengeri igényei. Ez nyilván nem eshet jól nekünk, de a helyzet akkor is így festett. – A monarchia kisebbségpolitikájának minősítése meglehetősen szélsőséges: miközben egyesek azt állították róla, hogy annyira liberális és toleráns volt, hogy tanítani kellett volna, mások szerint a magyarság kisebbségként azt kapta vissza, amit megérdemelt. Hol húzódik a középút ebben a tekintetben? – Igazából se ilyen, se olyan nem volt, a keménykedő periódusok az enyhébb periódusokkal váltakoztak, de egyik sem bizonyult igazán eredményesnek. Talán nem is volt rá esélye. A nemzetépítés a 18–19. században ugyanis olyan hatalmas belső dinamikával rendelkezett, amivel szemben semmilyen politikai konkurenciát nem lehetett felállítani. Ezért aztán nem látom indokoltnak az önostorozást. A magyar nemzetállam kiépítése és gyakorlata amúgy mintát szolgáltatott a későbbiekben a csehszlovák vagy román nemzetépítéshez. – Mi tartja forrásban ma Magyarországon a Trianon-kérdést? – Közép-Európában a történelemnek nagyon erős múltmagyarázó és politikai legitimáló szerepe van. Az emberek Trianonhoz és a múlt század egyéb történéseihez való viszonya azonban várhatóan fokozatosan kihűl. Csak példaként: a kiegyezés ügye még a két világháború közötti időszakban is hatalmas szenvedélyeket szított, de ma már legfeljebb a történészek között ad alkalmat vitára. Ellentétben Trianonnal, a két világháború közötti Magyarország, a bécsi döntés következményeinek kérdésével, 1956-tal, az államszocializmus időszakával. A határon túli magyarság természetesen élő mementóként emlékezteti az anyaországi közvéleményt a traumákra, ezért aztán máig forró a téma. – Lát esélyt arra, hogy – miközben nem feledünk – túllépjünk a forróság fázisán? – Ma már nem vagyok túl optimista ebben a kérdésben. A jelenlegi nemzetközi szervezetek nyelvezete nem történelmi nyelv, kisebbségi kérdésekben ma nem nagyon lehet érvelni a trianoni békeszerződés igazságtalanságával. Emberi jogi, kisebbségi jogi diskurzusok jelentik ma a szalonképes nyelvezetet. Talán ez is változik majd, de jelenleg a történelem csak a nemzeti önismeret tekintetében segíthet, kifelé kevésbé képes igazán érvényes mondandókat megfogalmazni. ABLONCZY BALÁZS Történész, Budapesten született 1974. június 26-án. Kutatási területe a két világháború közötti Magyarország története. PhD fokozatát 2004-ben szerezte meg Teleki Pál a két világháború között (1921–1938) témában. 2002-től 2007-ig a Teleki László Intézet Közép-Európai Tanulmányok Központjának munkatársa, 2004-től tudományos főmunkatársa volt. 2002 és 2006 között a Pro Minoritate, 2006-tól a Kommentár című folyóirat főszerkesztője. 2008 óta az MTA Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa. 2011–2015-ben a párizsi magyar intézet igazgatói tisztségét látta el. Fontosabb művei: Teleki Pál (Budapest, Osiris Kiadó, 2005), Pál Teleki – The Life of a Controversial Hungarian Politician (Wayne (NJ), Hungarian Studies Publications, 2007), Trianon-legendák (Jaffa Kiadó, 2010), A visszatért Erdély, 1940–1944 (Jaffa Kiadó, 2011). Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. június 4.Megújult az Árpád-kori templomÚjra régi fényében ragyog a Bihar megyei Fugyi református temploma, a Kárpát-medencei örökségvédelmi program keretében felújított istenházát múlt vasárnap adták át. A Partium egyik legjelentősebb műemlékeként számon tartott templom felújítását a magyar kormány közel nyolcmillió forinttal (mintegy 25 ezer euró) támogatta. A vasárnapi ünnepi istentiszteleten – amelyen a templom fennállásának 780. évfordulóját is ünnepelték – Mikló Ferenc esperes hirdette az igét, a hálaadás fontosságát hangsúlyozva. Mint rámutatott, a fugyi református gyülekezetnek van, amiért hálát adnia. Szilágyi Péter, a magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikáért Felelős Államtitkárságának helyettes államtitkára az épített örökség ápolásának fontosságára hívta fel a figyelmet. Emlékeztetett, hogy a Fidesz-kormányok által indított műemlékvédelmi program keretében több száz templom menekült meg a pusztulástól szerte a Kárpát-medencében. Diószegi László, a felújítás szakmai felügyeletét ellátó Teleki László Alapítvány igazgatója a magyar épített örökség restaurálását és ápolását lehetővé tevő Rómer Flóris Tervet ismertette. Rámutatott, hogy az ennek keretében felújított fugyi református istenháza megújulása elsősorban a helyi közösség érdeme, amely ragaszkodik az istenházához, igényelte rendbetételét. A meghívottakat Zsigmond Attila helyi lelkipásztor köszöntötte, majd Szabó Ödön RMDSZ-es parlamenti képviselő és Ioan Pop, Fugyivásárhely polgármestere mondott beszédet, utóbbi román és magyar nyelven egyaránt. Az istentiszteletet követően a templomkertben emlékoszlopot állítottak a templom 780 éves fennállása alkalmából, amelyen a Villa Fudy 1236–2016 felirat olvasható. A fugyi református templom Bihar megye és egyben a Sebes-Körös völgyének egyik legjelentősebb középkori temploma. A 13. században épült istenháza hajóját támpillérek nélkül, négyszögű faragott kövekből húzták fel, déli oldalán alig egy méter magasan, rézsűs bélletű résablakok találhatók. A 15. században a hajót nyugat felé bővítették és új szentélyt építettek. Az istenházáról az 1990-es évek első felében végzett tatarozás során derült ki, hogy hajója román kori, poligonális záródású szentélye pedig gótikus. A középkori falmaradványokat a 2007-ben végzett falkutatás során tárták fel. Az északi falon több freskótöredék és két, 18. századi templomjavítási felirat bukkant elő, a déli szentélyfalban feltárták a befalazott csúcsíves szentségtartót és egy szegmensíves ülőfülkét, ezekkel átellenben a szentély északi oldalához csatlakozó, időközben lebontott sekrestye szegmensíves ajtónyílását. Ugyanakkor bontották ki a szentélyablakok eredeti, félköríves záródását is. A belső falakat 2009-ben restaurálták, ekkor lecserélték a nyílászárókat is, és a korábbi síkmennyezet helyére új, kazettás mennyezet készült.A külső homlokzatokat, a torony és a szentély külső falait részlegesen 2014-ben állították helyre, és új fedélszéket kapott az épület. 2015-ben elkészült a hajó homlokzatának és a kváderkő falazatoknak a helyreállítása, kiegészítése és a kőrestaurátori munkálatok is befejeződtek. A Teleki László Alapítvány által felügyelt, a nagyváradi Restitutor Pro tervezőműhely által készített műemlék-helyreállítási terv alapján végzett munkálatokat a Frudalma Kft. kivitelezte Emődi Tamás építészmérnök irányítása alatt. A fugyi templom felújítását a magyar kormány összesen 7.750.000 forinttal támogatta. Krónika (Kolozsvár) 2016. június 8.45 éves a Bartók Béla Vegyeskar„Kitartásból, magyarságtudatból, megmaradásból példát mutattak” Fennállásának 45. évfordulóját ünnepelte június 6-án a temesvári Bartók Béla Vegyeskar. A Bartók Béla Elméleti Líceum dísztermében sorra került évfordulós rendezvény keretében Molnár Zsolt parlamenti képviselő emléklapokat adott át az ünnepelt kórus tagjainak. A Bartók Béla Vegyeskar tagjait dr. Erdei Ildikó, a kórusnak heti egy alkalommal próbahelyszínt biztosító iskola igazgatója köszöntötte, hangsúlyozva, hogy az idősödő korosztályhoz tartozó tagokból verbuválódott kulturális egyesület kitartásból, magyarságtudatból és megmaradásból példát mutat a fiatalabb generációknak. A megye egyetlen, közel fél évszázada folyamatosan működő művelődési egyesületének történetét Tácsi Erika ny. magyartanár idézte fel. A Bartók Béla örökségét felvállaló kórus 1971-ben jött létre, a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának elnöke, dr. Sisak Ernő, a tanfelügyelőség képviselője, Tácsi László és a sajtó támogatásával, többségükben aktív pedagógusok részvételével, akik közül ketten, Halász Magdolna és Benkő József mai is a kórus aktív tagjai. A kórus működését a Temesvári Művelődési Ház anyagiakkal is támogatta. A kezdetekkor megfogalmazott célkitűzések között volt a hagyományok folytatása, a zenei értékek ápolása, klasszikusok, népdalfeldolgozások, bánsági zeneszerzők műveinek a bemutatása. A kórust az első években Teleki László alapító karvezető irányította. 1973-tól Csizmarik László, a Megyei Művészeti Tanács felügyelője vette át a helyét, 16 éves munkásságának az 1989-es temesvári forradalmi események vetettek véget, amelynek az első áldozatai között volt a karvezető. 1990–2002 között Elekes András karnagy vezetésével működött a kórus, 2002-ben Gáspár Mária zenetanár vette át a karmesteri pálcát és ma is ő irányítja a vegyeskart. A kórus többször vendégszerepelt külföldön (Szentes, Makó, Öttömös, Bogárzó, Paks, Békéscsaba), idén, július 17-én Kiszomboron lépnek fel a Zombori Nyári Fesztivál keretében. Amegyében Zsombolya, Ótelek, Szapáryfalva, Csene, Bodó, Végvár vendége volt a Bartók Béla kórus, Nagyszentmiklóson több alkalommal is részt vettek az évfordulós Bartók megemlékezéseken, rendezvényeken. A Bokrétahagyományőrző együttessel is többször léptek fel, a Bokréta citeracsoportja az évfordulós ünnepségen is megajándékozta egy népdalcsokorral a kórus tagjait. A Bartók Béla Vegyeskarnak az idők folyamán 240 tagja, rövid ideig zenekara is volt – tudtuk meg Tácsi Erika tanárnő beszámolójából. Az ünnepelt Bartók Béla Vegyeskar, Gáspár Mária karmester irányításával, ez alkalommal is szép műsorral örvendeztette meg a hallgatóságot. A műsorból nem hiányoztak Bartók Béla, Liszt Ferenc, Praetorius és Horazio Vecchi zeneművei, a szépen előadott madrigálok, Vasek Ferenc és Tárcza Bertalan feldolgozásai és végül felcsendült Verdi Nabucco című operájából a „rabszolgák kórusa”. A közönség nagy tapssal köszönte meg a jelenleg 32 aktív tagból álló Bartók kórus ünnepi műsorát. Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad) 2016. június 21.Nagyváradi fesztivál a nemzetegyesítés jegyébenA magyar kultúra határok fölötti egyesítő szerepéről beszéltek a Szent László Napok nyitógálájának szónokai a rendezvénysorozat hétfő esti megnyitó gáláján. A Kiss Tünde, Kiss Huba, Lévai Tünde és Szilágyi Ágnes alkotta alkalmi zenekar 15. századi Szent László himnuszokkal és reneszánsz dalokkal indította a 4. Szent László Napokhivatalos megnyitó gáláját, melyet a Nagyváradi Állami Filharmónia koncerttermében bonyolítottak le. Hajrá magyarok! felkiáltással kezdte ünnepi köszöntőjét Zatykó Gyulafőszervező, az Erdélyi Magyar Néppárt országos alelnöke, aki az éppen zajló labdarúgó Európa-bajnokság aktualitásán keresztül szemléltette: ahogyan nemzeti válogatottunk helyt áll a pályán, úgy kell helyt állanunk a hétköznapokban. „Jó néha megállni és ünnepelni egy olyan rendezvény keretében, amely összeköti szívünket, lelkünket” – fogalmazott, reményét fejezve ki, hogy a Szent László Napok egy ilyen rendezvénye a nagyváradi magyarságnak. Partnerség Papp László, Debrecen város polgármestere beszéde elején gratulált Nagyvárad szemmel látható fejlődéséhez, majd hozzátette: jelenléte jelzi azt, hogy a határ két oldalán élő magyarság számíthat egymásra. „Büszkék kell lennünk kultúránkra, melynek szerves részeNagyvárad és Debrecen szövetsége is. Regionális együttműködésünket folytatnunk kell, s ennek jeleként partnerséget ajánlunk a nagyváradiaknak: érjük el közösen, hogy 2023-ban Debrecen Európa Kulturális Fővárosa lehessen” – mondta. Nagyvárad önkormányzatát Huszár István alpolgármester képviselte a gálán, aki kijelentette, hogy olyan, saját igényekhez igazodó rendezvénysorozatot kell szervezni, amely mintaként szolgál majd más települések számára. Párhuzamba állította a Varadinum fesztiválsorozat és a Szent László Napok megálmodóit és megvalósítóit, hiszen ezek a rendezvények hozzájárulnak ahhoz, hogy Nagyváradnak saját kulturális arculata legyen. Utalva Papp László polgármester felvetésére, kijelentette: „A nagyváradi Szent László Napokat tovább kell építenünk, fejlesztenünk és még színesebbé tennünk, hogy 2023-ra részese legyen a debreceni kulturális főváros rendezvénysorozatnak”. Gyökerek Hoppál Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériuma kultúráért felelős államtitkára illendőnek és méltónak nevezte, hogy az anyaország és a határon túli közösség együttműködésben tekintse át hagyományait és gyökereit. „Olyan értékek, kincsek birtokosa Nagyvárad, amelyekre méltán lehetnek büszkék a mai generációk. Ha tehát Szent László Napokra érkezünk, köszönetet mondani jövünk azért az értékőrzésért, értéktartásért, amelyet önök és az önök elődei generációk óta végeznek” – jelentette ki az államtitkár. Hoppál Péter azt ígérte: Balog Zoltán miniszterrel együtt azon lesz, hogy a kormány által idén létrehozott kulturális fesztiválok támogatási sorában szerepelhessen aSzent László Napok rendezvénye is. Tőkés László európai parlamenti képviselő, a rendezvénysorozat mindenkori házigazdája köszöntő beszédében Szent Lászlónak és Márton Áron erdélyi római katolikus püspöknek azt a közös tulajdonságát emelte ki, hogy a kegyesség mellett erősek és rendíthetetlenek voltak országuk és népük védelmében. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöki tisztségét is betöltő politikus úgy vélte, azért van szükség a szent király és Márton Áron püspök példázatára, „mert Európának hite sincs, de már az életösztönei sem működnek; politikusai megfeledkezni látszanak arról, hogy elsődleges feladatuk saját polgáraik, saját népük védelme”. Véleménye szerint ebben a kontextusban ismételten értelmet nyer a lovagkirály által megtestesített eszmeiség, és Szent László újra a magyarság hitének és önvédelmének megtestesítője lehet. „Nagy királyunk szellemiségével kell védelmeznünk Európát, az anyaországot és a külhonba szakadt testvéreinket” – fogalmazott. A népzene érték A beszédek után az 1973-ban alakult Muzsikás együttes lépett színpadra és örvendeztette meg a közönséget egy rövid, de annál nagyszerűbb koncerttel. A Sipos Mihály, Porteleki László, Éri Péter, Hamar Dániel felállású zenekar a magyar népzenei hagyomány számos értékét sűrítette bele háromnegyed órás műsorába, hiszen kalotaszegi muzsikával indítottak, többek között somogyi, dél-dunántúli, illetve szatmári zenével folytatták, hogy aztán moldvai csángó muzsikával zárják koncertjüket, e zenei programjukkal is a magyar nép politikai határok felett átnyúló egységének eszméjét fejezve ki. Az esten fellépett Petrás Mária csángó származású neves énekesnő, aki csángó egyházi énekeket énekelt szólóban, a koncert végén pedig a Muzsikás együttessel közösen szólaltatott meg moldvai népi énekeket rendkívül tiszta, kifejező, a csángó ének-zenei, nyelvi sajátosságokat tökéletesen visszaadó hangján. A Muzsikás együttes igényes koncertjével megadta egy színvonalasnak ígérkező kulturális rendezvénysorozat alaphangját. Pap István erdon.ro 2016. június 22.Nagyváradi fesztivál a nemzetegyesítés jegyébenA magyar kultúra határok fölötti egyesítő szerepéről beszéltek a Szent László Napok nyitógálájának szónokai a rendezvénysorozat hétfő esti megnyitó gáláján. A Kiss Tünde, Kiss Huba, Lévai Tünde és Szilágyi Ágnes alkotta alkalmi zenekar 15. századi Szent László himnuszokkal és reneszánsz dalokkal indította a 4. Szent László Napokhivatalos megnyitó gáláját, melyet a Nagyváradi Állami Filharmónia koncerttermében bonyolítottak le. Hajrá magyarok! felkiáltással kezdte ünnepi köszöntőjét Zatykó Gyulafőszervező, az Erdélyi Magyar Néppárt országos alelnöke, aki az éppen zajló labdarúgó Európa-bajnokság aktualitásán keresztül szemléltette: ahogyan nemzeti válogatottunk helyt áll a pályán, úgy kell helyt állanunk a hétköznapokban. „Jó néha megállni és ünnepelni egy olyan rendezvény keretében, amely összeköti szívünket, lelkünket” – fogalmazott, reményét fejezve ki, hogy a Szent László Napok egy ilyen rendezvénye a nagyváradi magyarságnak. Partnerség Papp László, Debrecen város polgármestere beszéde elején gratulált Nagyvárad szemmel látható fejlődéséhez, majd hozzátette: jelenléte jelzi azt, hogy a határ két oldalán élő magyarság számíthat egymásra. „Büszkék kell lennünk kultúránkra, melynek szerves része Nagyvárad és Debrecen szövetsége is. Regionális együttműködésünket folytatnunk kell, s ennek jeleként partnerséget ajánlunk a nagyváradiaknak: érjük el közösen, hogy 2023-ban Debrecen Európa Kulturális Fővárosa lehessen” – mondta. Nagyvárad önkormányzatát Huszár István alpolgármester képviselte a gálán, aki kijelentette, hogy olyan, saját igényekhez igazodó rendezvénysorozatot kell szervezni, amely mintaként szolgál majd más települések számára. Párhuzamba állította a Varadinum fesztiválsorozat és a Szent László Napok megálmodóit és megvalósítóit, hiszen ezek a rendezvények hozzájárulnak ahhoz, hogy Nagyváradnak saját kulturális arculata legyen. Utalva Papp László polgármester felvetésére, kijelentette: „A nagyváradi Szent László Napokat tovább kell építenünk, fejlesztenünk és még színesebbé tennünk, hogy 2023-ra részese legyen a debreceni kulturális főváros rendezvénysorozatnak”. Gyökerek Hoppál Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériuma kultúráért felelős államtitkára illendőnek és méltónak nevezte, hogy az anyaország és a határon túli közösség együttműködésben tekintse át hagyományait és gyökereit. „Olyan értékek, kincsek birtokosa Nagyvárad, amelyekre méltán lehetnek büszkék a mai generációk. Ha tehát Szent László Napokra érkezünk, köszönetet mondani jövünk azért az értékőrzésért, értéktartásért, amelyet önök és az önök elődei generációk óta végeznek” – jelentette ki az államtitkár. Hoppál Péter azt ígérte: Balog Zoltán miniszterrel együtt azon lesz, hogy a kormány által idén létrehozott kulturális fesztiválok támogatási sorában szerepelhessen aSzent László Napok rendezvénye is. Tőkés László európai parlamenti képviselő, a rendezvénysorozat mindenkori házigazdája köszöntő beszédében Szent Lászlónak és Márton Áron erdélyi római katolikus püspöknek azt a közös tulajdonságát emelte ki, hogy a kegyesség mellett erősek és rendíthetetlenek voltak országuk és népük védelmében. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöki tisztségét is betöltő politikus úgy vélte, azért van szükség a szent király és Márton Áron püspök példázatára, „mert Európának hite sincs, de már az életösztönei sem működnek; politikusai megfeledkezni látszanak arról, hogy elsődleges feladatuk saját polgáraik, saját népük védelme”. Véleménye szerint ebben a kontextusban ismételten értelmet nyer a lovagkirály által megtestesített eszmeiség, és Szent László újra a magyarság hitének és önvédelmének megtestesítője lehet. „Nagy királyunk szellemiségével kell védelmeznünk Európát, az anyaországot és a külhonba szakadt testvéreinket” – fogalmazott. A népzene érték A beszédek után az 1973-ban alakult Muzsikás együttes lépett színpadra és örvendeztette meg a közönséget egy rövid, de annál nagyszerűbb koncerttel. A Sipos Mihály, Porteleki László, Éri Péter, Hamar Dániel felállású zenekar a magyar népzenei hagyomány számos értékét sűrítette bele háromnegyed órás műsorába, hiszen kalotaszegi muzsikával indítottak, többek között somogyi, dél-dunántúli, illetve szatmári zenével folytatták, hogy aztán moldvai csángó muzsikával zárják koncertjüket, e zenei programjukkal is a magyar nép politikai határok felett átnyúló egységének eszméjét fejezve ki. Az esten fellépett Petrás Mária csángó származású neves énekesnő, aki csángó egyházi énekeket énekelt szólóban, a koncert végén pedig a Muzsikás együttessel közösen szólaltatott meg moldvai népi énekeket rendkívül tiszta, kifejező, a csángó ének-zenei, nyelvi sajátosságokat tökéletesen visszaadó hangján. A Muzsikás együttes igényes koncertjével megadta egy színvonalasnak ígérkező kulturális rendezvénysorozat alaphangját. Pap István erdon.ro 2016. június 27.Magyarországi támogatás a kutyfalvi egyházközségnekMűemlékmentő léleképítők Csütörtökön Maros megyébe látogatott a Magyar Miniszterelnökség Kulturális Örökségvédelemért és Kiemelt Kulturális Beruházásokért Felelős Államtitkárságának küldöttsége. A látogatás kiemelt célja anyagi támogatást nyújtani a megyén vasárnap este végigsöprő tornádószerű vihar nyomán a toronyrész nélkül maradt kutyfalvi református templom tornyának újjáépítéséhez. A 15. században épült gótikus templom kiemelt jelentőségű műemlék, amelynek középkori jegyei mindmáig fennmaradtak. A 2008-ban felújított templomot a június harmadik vasárnapján a megyén végigsöprő vihar súlyosan megrongálta, a toronysisak lezuhant, az épület beázott. A magyarországi kulturális örökségvédelemért felelős helyettes államtitkár a Rómer Flóris Terv vis maior keretéből azonnali segítséget javasolt a kutyfalvi református templom számára. Amint Puskás Imre, a miniszterelnökség kulturális örökségvédelemért felelős helyettes államtitkára elmondta, a külhoni magyar vonatkozású épített örökség feltárására, megóvására és megismertetésére elindított program 200 millió forintos éves keretének felosztása részben egyedi döntés, részben nyílt felhívás alapján történik, de rendelkezésre áll egy kisebb keret is, amely a műemlék épületeket ért hasonló jellegű természeti katasztrófák esetén teszi lehetővé az azonnali beavatkozást. A Rómer Flóris Terv a Kárpát-medence épített örökségének megóvását szolgálja, a magyar kormány tavaly indította el, gazdája a Miniszterelnökség Kulturális Örökségvédelemért és Kiemelt Kulturális Beruházásokért Felelős Államtitkársága. A program – melynek lebonyolítását a Teleki László Alapítvány segíti – célja a magyar épített örökség feltárására, megóvására és megismertetésére irányul. "A legnagyobb közösség, amelyhez tartozunk, és amely identitásunk talapzata, a magyar nemzet. Ez a nemzet azonban nemcsak magyarországi, hanem Kárpát- medencei. Nem dönthetünk úgy, hogy gondoskodjon ezekről a műemlékekről az illető állam, amelynek a területén ma találhatóak. Hiszen ami nekünk a lelkünk egy mozaikja, az másnak legfeljebb csak művészettörténeti érdekesség. Azzal sem áltathatjuk magunkat, hogy a helyi közösségek kötelessége óvni értékeiket, mert ehhez gyakran már nem csak az anyagi erő, de a közösség is hiányzik. A magyar kormány elhatározása, hogy egy- egy helyszínen néhány millió forintos támogatásból megőrizzük a jövőnek évszázados értékeinket. Meggyőződésünk, hogy aki követ ment, az lelket épít" – hangsúlyozta a kulturális örökségvédelemért felelős helyettes államtitkár. (Rómer Flóris Ferenc, a program névadója 1815–1889 között élt. Régész, művészettörténész, festőművész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, nagyváradi nagyprépost-kanonok, a magyar régészettudomány, művészettörténet és műemlékvédelem egyik megteremtője, a magyar régészet atyja.) Ideiglenes védőtető a toronyra Puskás Imre helyettes államtitkár, illetve a helyszíni terepszemle és a kárfelmérést végző budapesti és a kolozsvári püspökségről érkezett szakemberek egybehangzó véleménye az volt, hogy egyelőre gyors beavatkozásra van szükség a toronysisak nélkül maradt épület állagmegóvása érdekében. Fontos, hogy az elkövetkező hetekben ideiglenes védőtető kerüljön a torony fölé – amelynek elkészítési költségeit egymillió forintra becsülik – , a tervezést követően pedig a végleges toronysisaknak az elkészítésére, illetve a teljes épület felújítására is sor kerülhet, hangzott el a helyszínen. Ugyanakkor a magyar kulturális örökségvédelemért felelős helyettes államtitkár elképzelhetőnek tartja a templom művészettörténeti felmérését is, amely révén új értékeket tárhatnak fel. Amint kérdésünkre kifejtette, a Rómer Flóris Terv célja kis közösségeket kiszolgáló műemlék épületek, templomok felújítási költségeinek a felvállalása, ezért a magántulajdonban lévő kastélyok, udvarházak felújítását nem tudják felvállalni. A döntések előkészítését a program bírálóbizottsága támogatja, amelynek elnöke dr. Puskás Imre, akitől azt is megtudtuk, hogy az idén Erdélyben harmincnál több műemlék templom állagmegóvásához nyújt anyagi támogatást a magyar kormány. A programról bővebben a www.romerterv.hu honlapon lehet tájékozódni. Célszerű a teljes felújítás Maksay Ádám, az Erdélyi Református Egyházkerület műszaki tanácsosa kifejtette, elsősorban egy védőtető felállítása a fontos – az esőzések okozta beázások megakadályozására – mindaddig, amíg elkészül a terv, a teljes dokumentációt és a felújítási engedélyeket megkapják. A szakember szerint a templomhajó belső cementpadlózatának felbontása és szakszerű felújítása is időszerű volna. Több tízezer euró lehet a kár, amelynek egy részét a biztosítónak fedeznie kell. Az Erdélyi Református Egyházkerület összes temploma ugyanis egységes csomagként biztosítással rendelkezik hasonló természeti csapásokra is – mondta el felvetésünkre a szakember. Lukács Vilmos István református lelkész megköszönte a magyar kormány segítségét, amelyet a Facebook közösségi oldalon közzétett felhívásra való gyors reagálás eredményének tulajdonított, és hangsúlyozta, hogy az anyagi segítségen túl a kutyfalvi református közösség számára rendkívül fontos, hogy a bajban sokan együtt éreznek velük. Közösségi összefogás A község polgármestere is megköszönte Puskás Imre helyettes államtitkárnak a magyar kormány által nyújtott támogatást, amely révén a református templom tornyának a helyreállítása megvalósulhat, ugyanakkor a magyar küldöttséget az engedélyeztetések felgyorsításáról biztosította. Kérdésünkre Suta Ilie polgármester elmondta, hogy a két legérintettebb településen, Marosdátoson hét, Kutyfalván pedig öt családi házat kell teljesen vagy részlegesen újjáépíteni. Lakóikat rokonok, ismerősök fogadták be, remélhetőleg sikerül sorsukról is gondoskodni. Egyelőre a Rotary Club Maris ajánlotta fel négy családi ház újjáépítésének a teljes finanszírozását. A magasfeszültségű villanyoszlopok kidöntése nyomán a környékbeli települések lakossága vasárnap estétől áramszolgáltatás nélkül maradt, ezt hétfőn éjjel a három nagy teljesítményű generátorral 70%-ban sikerült orvosolni. Amint kérdésünkre kifejtette, a kárfelmérést Marosdátoson kezdték, ahol a kutyfalvinál is súlyosabb károk keletkeztek, négy napon belül összesíteniük kell és e hónap 29-éig a kormányhivatalba továbbítani, ahol a katasztrófa sújtotta övezet gyorssegélyezésének mértékéről döntenek. A termőföldeken keletkezett károkat a Megyei Mezőgazdasági Igazgatóság szakemberei mérik fel, a területalapú támogatások károsult igénylői számára elengedhetetlen az önkormányzat által kiállított igazolás, illetve a Megyei Vészhelyzeti Felügyelőség által láttamozott helyszínelési jegyzőkönyv. Csütörtöki terepszemlénk során meggyőződhettünk arról, hogy az elmúlt három nap alatt a tulajdonosok ingatlanaik nagy részét újrafedték, mint elmondták, saját költségen vásároltak tetőcserepet vagy melléképületeikről helyeztek át ideiglenesen ép darabokat a lakóházaik tetőzetére. Azonban még akadt olyan családi ház, amelyen nyoma sincs a kárelhárításnak, nem tudni, tulajdonosai hol tartózkodnak. Szer Pálosy Piroska Népújság (Marosvásárhely) 2016. június 28.Magyarországi vis maior alapból épül a védőtető a viharverte kutyfalvi templomraMár épül a védőtető a Maros megyei Kutyfalva gótikus templomának tornyára, amely egy viharban rongálódott meg - mondta el Puskás Imre magyar kulturális örökségvédelemért felelős helyettes államtitkár az M1 aktuális csatornán kedden. A határon túli magyar épített kulturális örökség megóvását szolgáló Rómer Flóris-terv vis maior keretéből állítják helyre a 15. században épült gótikus templomot, mely kiemelt jelentőségű műemléknek számít, középkori részletei a mai napig megvannak. A templom súlyosan megrongálódott a június 19-i viharban, az épület teljesen beázott, a torony szerkezete védtelenné vált, ezért gyors beavatkozásra volt szükség. "Láttam a felvételeket, melyek azt mutatják, hogy a védőtető épül, sőt talán már el is készült. Az volt a legfontosabb, hogy megakadályozzuk, hogy az esőzések óriási pusztítást tegyenek az épületben" - mondta Puskás Imre. A Rómer Flóris-program része az értékek feltárása is, tehát lehetséges, hogy a templom tüzetesebb átvizsgálásával újabb fontos részletek kerülnek elő - tette hozzá a helyettes államtitkár. A keret elosztásáról elmondta, hogy egyrészt készítettek már egy listát a megóvandó műemlékekről, ez 53 helyszínt tartalmaz, másrészt pályázatot írtak ki, a határidő lejártáig erre 90 jelentkezés érkezett, a következő hetekben bírálják el őket. Mint felidézte, a Rómer Flóris-tervet a magyar kormány 2015 októberében indította el, gazdája a Miniszterelnökség Kulturális Örökségvédelemért és Kiemelt Kulturális Beruházásokért Felelős Államtitkársága. A terv lebonyolítását a Teleki László Alapítvány segíti, a döntések előkészítését a terv bíráló bizottsága támogatja, amelynek elnöke Puskás Imre. A külhoni magyar vonatkozású épített örökség feltárására, megóvására és megismertetésére elindított program évi 200 millió forintos kerete mellett rendelkezésre áll egy négymillió forintos vis maior keret is, ebből nyílt lehetőség a súlyos viharkárt szenvedett műemlék templom megmentésére. Közben megkezdődik az új toronysisak tervezése, majd 2017 elején az újjáépítése - mondta a helyettes államtitkár. A Rómer Flóris-terv nemrégiben meghozott idei egyedi döntésének köszönhetően több mint félszáz helyszínen valósul meg értékmentés, 117 millió forint támogatásból. Az egyedi döntések körében egyebek között 5 millió forint jut a kiszsolnai evangélikus templom állagmegóvására, a templom kiemelkedő jelentőségű freskóinak megóvására, 2,7 millió forint az énlakai, 15. századi, unitárius templom festett famennyezetének restaurálására, továbbá 7 millió forint támogatásból valósulhat meg a kárpátaljai Tiszabökény görög katolikus templomának tartószerkezeti megerősítése és homlokzat-helyreállításának első üteme is. (MTI) transindex.ro 2016. augusztus 5.Értelmetlen gesztuspolitikaA nemzetben gondolkodó emberek igencsak megosztottak a FIDESZ kormány politikájának megítélésében, a „Fidesz vagy Jobbik” dilemma nem ritkán családokat is keresztbe metsz. Ennek az az oka, hogy míg egyik oldalról bizonyos kiemelt jelentőségű kérdéseket a kormányfő kifejezetten jól kezel (elsősorban a migránsproblémát és a nemzetpolitikai kommunikációt), másik oldalról viszont súlyos hibákat és mulasztásokat is elkövet. A nemzeti öntudat reális alapra helyezésében vannak pozitív lépései, mint amilyen a Ludovika felélesztése, a Veritas intézet életre hívása, az e tárgykörben elmondott beszédek jó része, de a politika egészét ebben a kérdésben inkább a helyzetkihagyás, a mulasztások sorozata jellemzi. A filmipart egyáltalán nem használja fel a kormány nemzeti kohézió, a nemzeti önbecsülés növelésére, a könyvkiadás, könyvterjesztés nagy része mAradt az ellenoldal kezében, számolatlanul megy a pénz a nemzetellenes sajtó támogatására, míg olyan színvonalas nemzeti orgánumok, mint a Nagy Magyarország megszűntek állami támogatás hiányában. Nem kellően határozott a nemzeti közösségépítő, középosztály-erősítő program s akkor még nagyon finoman fogalmaztunk. Végül pedig, ami joggal szúrja sokak szemét az az értelmetlen gesztuspolitika. Az MSZP-SZDSZ kormány rádióelnökének, Such Györgynek kinevezése a parlamenti apparátus élére, Zoltay Gusztáv volt munkásőr és MAZSIHISZ-elnök tanácsadókénti szerződtetése, Kóka János pozícióba hozása s most legutóbb Eörsi Mátyás esete, akinek a Demokráciák Közössége (DK) nevű szervezet főtitkári pozícióját adományozta a külügyminiszter. Igen, Eörsi Mátyásnak, aki a legmilitánsabban magyarellenes párt, a Gyurcsány Ferenc vezette Demokratikus Koalíció tagja. (Jellemző, hogy ez volt az egyetlen politikai szerveződés, mely nyíltan kiállt a Székelyek Nagy Menetelése ellen, a magyar állampolgárság 2010-es kiterjesztése ellen leadott három ellenszavazat közül kettőt e később megalakuló szervezet vezető politikusai, Gyurcsány Ferenc elnök és Molnár Csaba majdani frakcióvezető adtak le – a harmadik ellenszavazó Szanyi Tibor volt, nézeteit illetően ő is a DK-ba való.) Eörsi Mátyás, akinek nevéhez fűződik az alapszerződés-politika, aki újra és újra megvédte a magyar érdekek félreseprésével aláírt dokumentumokat, s aki ellene szavazott a 92%-os többséggel elfogadott státustörvénynek. De nemcsak ellene szavazott, ellene is beszélt. Álljon itt egy jellemző idézet Eörsitől (lásd Eörsi Mátyás: Egy érzés béklyójában, In.: A státustörvény, dokumentumgyűjtemény, kiadta a Teleki László Alapítvány, szerkesztette Kántor Zoltán, 2002): „Az elnök még ki sem hirdette az eredményt, feldübörgött a vastaps. De nem ám holmi egyszerű, átlagos vastaps! A Fidesz képviselői felpattantak, hogy állva ünnepeljék magukat. Az MDF, az erre a pillanatra újra egy táborba forrott összes kisgazda, valamint a MIÉP-esek lelkesen követték őket, bár kissé sajnálták, hogy az ötlet megint nem nekik jutott az eszükbe. A szocialista párt többsége, kelletlenül bár, de feltápászkodott, csak néhányan mAradtak ülve. A szabaddemokraták ülve mAradtak. Leszavaztak minket, nem volt okunk az ünneplésre. De különben sem szokás a parlamentben állva ünnepelni. Az Országgyűlés páholyában ott álltak a határon túli szervezetek képviselői. (…) Ez az ő napja volt. (Tőkés Lászlóé, megjegyzés tőlem K.I.) Az elfogadott törvény ismét napirendre veszi a magyar kérdést Erdélyben. Magyarországon pedig lehet nemzetárulózni.” Nos, ez volt a státustörvény lényege Eörsi szerint. És ezt az embert nevezi ki egy jelentős pozícióba Magyarország külügyminisztere. Az ész megáll és szavait veszve ácsorog. Kánya Imre itthon.ma//szerintunk 2016. szeptember 20.Történelmi bizonyítékokRestaurálás a 700 éves templomban A magyar kormány által a határon túli magyar épített kulturális örökség megóvására létrehozott Romer Flóris Terv keretében, a Teleki László Alapítvány által biztosított kétmillió forintból folynak feltáró munkálatok a több mint 700 éves gidófalvi templomban. A feltárást ugyanaz a szakembergárda, illetve cég végzi, amelyik alig pár hete fejezte be a kilyéni templom freskóinak a felújítását. Ottjártunkkor éppen Szakács Tamás és Sólyom Zsolt falkép-restaurátorok dolgoztak a helyszínen. Az eddig felszínre hozott rétegek az északi falon egy püspök (vagy szent) csodatételének jelenete, illetve Jézus dicsőítése a három királyok által, míg a nyugati oldalon Szent László bevonulásából fedtek fel egy részletet, de a festmény további feltárása majd segít az ikonográfiában, vagyis értelmezésben – magyarázta Szakács Tamás. Megtalálták a szószék mellett a reformáció előtti katolikus templom befalazott sekrestyebejáratát is, egy tipikus gótikus kőkeretet, de egy hajdani tűzvészről is „mesélnek” a falak, erre pedig történelmi források is utalnak. 1658-ban ugyanis a törökök felgyújtották a templomot, amelynek tetőzete akkor teljesen megsemmisült, de a vakolat alatt elszíneződve megmAradtak a freskók. A munkálatra hat hete van a Marosvásárhelyi cégnek, de amint a gidófalvi gyülekezet lelkipásztora, Berecki László elmondta, remélhetőleg a munkálatok befejezéséig további támogatást is kapnak. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. január 30.Engem Udvarhely elvarázsoltNagy idők tanúja Albert Dávid, aki majd két évtizedig volt a gimnázium igazgatója. Az életéről beszélgettünk. Egyszerű csíki családból származik, tudásvágya és ambíciója vitte előre. Filozófusnak jelentkezett, történész lett belőle. Ezt nem bánja, csak néha azt, hogy több időt szánhatott volna kutatásra. Évtizedekig dolgozott igazgatóként és főtanfelügyelőként, oktatástörténti kötetei is jelentek meg – sok mindent átélt és túlélt, a mai világ szerinte teljesen más, mint ami az ő ifjúkorában volt. • Csíkdánfalván és Csíkszeredában gyerekeskedett • Nagyon félt a padláson rejtegetett világháborús szurony miatt • Éltette a királyt egy dalban, de nagyon megszidták miatta az egyetemen • 1948-ról is markáns véleménye van • Székelyudvarhely nagyon megfogta 1956-ban • Akkor még élt a falu, amikor tanfelügyelő volt • 1985-ben váltották le az igazgatói állásából • „A gondolkodásban legyen önállósága az embernek" A 83 éves Albert Dáviddal Rózsa utcai otthonában sok mindenről – a karrierjéről, negyvennyolcról, Szabó Dezsőről, a megyésítésről, a gimnáziumról – beszélgettünk. - Gyerekkorából leginkább mire emlékszik? - A szülőfalumban nem sok évet töltöttem, mert hatéves koromban már beköltöztünk Csíkszeredába. Családunk, az Albert nemzetség Dánfalva felső részén, Felszegben lakott, az egyik legrégebbi nemzetség. A nemzetségen belül is volt rétegződés, mi a tehenes gazdák közé számítottunk. Ez kisbirtokkal járt, ezért édesapám más, kisegítő munkákat is elvállalt. Az első elemit már megkezdtem Dánfalván, arra nagyon emlékszem, hogy új, a román világban épült iskolába jártunk, palatáblám volt. Megszokott falusi életmódunk volt. Az 1940-es bécsi döntésig a faluban nagyon nyomott, fásult volt a hangulat, de néhányan el tudtak menni, hogy dolgozzanak a Regátba. A kicsi magyar világban viszont valósággal kinyílt a világ és sok ember megindult, elsősorban Budapest, Magyarország felé. Az én szüleim hatéves koromban úgy döntöttek, hogy Szeredába költözünk, ez 1940-ben volt. A városban édesapám altiszt volt a városházán és mi mellette, egy bérlakásban laktunk – ez a mostani főtéren volt körülbelül a megyeházától a Petőfi utca felé. Csíkszereda tulajdonképpen egy T-alakú urbanisztikai képződmény volt akkor, az egyik főutca Udvarhely felől jött, erre pedig merőleges volt az Alcsíkot Felcsíkkal összekötő út. Ezeket az épületeket lebontották az újramegyésítés után. - A háborút hogyan vészelték át? - 1944 nyarán édesapám szerzett egy lovat és egy szekeret, s hazamentünk Dánfalvára, onnan pedig felmentünk az erdőbe. A legtöbb családnak volt ilyen erdei boronaháza, mert a kaszálás egy-két hétig tartott. Ott keresztülvonultak az oroszok, de minket nem bántottak. Egész nap figyeltem őket, néztem, ahogy vonultak. Néha egy-egy tinót vagy disznót „elejtettek", megebédeltek és mentek tovább, de nem durváskodtak. Csíkszeredában az iskola hadikórház volt, s időbe telt, amíg az oktatás újraindult, az iskolát februárban kezdtük el – akkor még az volt a neve, hogy Segítő Mária Római Katolikus Főgimnázium. A tankönyveink is a Révai-kiadású, katolikus iskoláknak szóló könyvek voltak, a bentlakásban apácák főztek, nekünk pap tanárunk volt, Márton Áronpüspök is látogatta az iskolát, amíg lehetett. - Személyes élménye is van róla? - 1948-ban a csíksomlyói búcsún az iskola diákjaiként kötelet fogtunk a papság és Márton Áron püspök körül, hogy ne tóduljanak oda a civilek. Az alsó tagozatot egyházi iskolában jártam, kisérettségit tettem, és utána mentem a középiskolába. Ugyanakkor az iskola végzősei közül választották ki azt a három erős fiatalembert, aki a labóriumot vitte. Ez egy nagyon súlyos tárgy, jó kötésű legénynek kellett lennie, aki vitte – annak nagy neve és tekintélye volt az iskolában. Az iskolának volt egy kápolnája, minden vasárnap misére mentünk, ahol állni kellett, a tanároknak székek voltak hátul. Mindig rettegtem, hogy el fogok ájulni, néha el is dőlt egy-egy diák. Átéltem az államosítást is. Visszagondolva erre, úgy emlékszem, hogy ezt jól megtervezve hajtották végre. Gyergyó vidéke egyfajta vörös sarka volt ennek a vidéknek, tudniillik a Maros völgyében volt igazi munkásmozgalom a két világháború között, ott sztrájkok is voltak. Gyergyószentmiklóson is volt úgynevezett munkáshagyomány, mozgalom, így onnan hoztak igazgatót az iskolába, az örmény származású Karácsony Zakariást. Történelem szakos, vastag hangú ember volt, mesélt a történelemórákon. Én nagyon élveztem ezeket a meséket – akkor jöttem rá, hogy egy történelemtanárnak mesélnie kell, ezért nagyon sokat kell olvasnia, hogy legyen mit mondania. Ma sajnos kevés figyelmet szentelnek arra, hogy a gyermekeket megtanítsák beszélni, pedig a régi iskolákban ezt még külön tantárgyként is tanították. Visszatérve, Gyergyóból diákokat is hoztak, akik sportoltak – a katolikus iskolában ez nem volt hagyomány. Kiirtották egy részen a fákat, röplabda-pályát alakítottak ki, egyszerre mindenki megkedvelte. A kápolnában a keresztet letakarták, az oltárt felszámolták, az egészből lett egy kiváló parkettájú terem és néhány hét múlva már hétvégi táncmulatságot rendeztek itt. Én is odahaza egy seprűvel tanultam táncolni, mert bennünket arra senki sem tanított, annyi dolga volt a szüleinknek. Akkor már öten voltunk testvérek, mert Csíkszeredában még született egy húgom. Az iskola vegyes lett, a lányokkal táncolni kellett, azon a parketten kiválóan lehetett sirülni. - Ideológiailag mennyire próbálták önöket befolyásolni? - Hetente voltak előadások és úgy közelítették meg a dolgot, hogy a kommunizmus és az őskereszténység között nincs nagy különbség. Jézus azt akarta, hogy az emberek szeretetben és egyenlőségben éljenek. Azt gondoltuk, hogy amit terveznek, az nem is olyan rossz. Emellett nagyon nyomták a szövegben a nemzetiségek egyenlőségét, és erre nagyon fogékonyak voltunk, mert volt fogalmam arról, hogy mit is jelent a román nacionalizmus. Az iskolában az előadók nagyon gyakran hangsúlyozták, hogy most jön az igazi, jó világ. Mert Jézus nem azt akarta, amit aztán a papság, a pápaság eltérített. Jézus szegénységben jött a világra és minden emberért feláldozta az életét. Azóta is elgondolom, hogy egy eszme hogy el tud torzulni, gondoljunk csak a kereszténységre és az inkvizícióra vagy arra, hogy a romániai kommunizmus hogy eltorzult Ceaușescu alatt. Ártatlan, fogékony, kisebbségi gyermekek előtt a kommunizmus eszméje is ilyen volt, tömegesen iratkoztunk be a diákszövetségbe. Sok mindent szerveztünk, kirándulást, versenyeket. - A Maniu-gárdák miatt? - Amint említettem, a menekülést Dánfalván éltük át. 1944 őszén egy nap óriási rémület volt, hogy a szomszédos falvakban mik történtek. A férfiak igyekeztek elmenni, édesapám is gyorsan megrakott egy szekeret ganéval, a teheneket befogta és elment az erdőre, amíg ezek elvonultak. Csodáltam édesanyám lélekjelenlétét. Amikor a front elvonult, ottmaradt sok zubbony, katonanadrág, amiből szedett össze néhányat, hogy abból varr nekünk valamit. Nagy volt a szegénység akkor. Ekkor már hírlett, hogy fegyver vagy lőszer miatt lőttek agyon valakiket. Disznót tartottunk, nagy üstben főtt a pityóka nekik, édesanyám gyorsan kiborította, a katonanadrágokat bele az üstbe, rá a pityókát és a vizet. Nehogy baj legyen. Egyszer jött is egy nyegle román legény félig katonaöltözetben, de tudott valamennyire magyarul. Mondta nagyapámnak, hogy „Na, tata, nézzük meg, hogy mit vitt fel a padlásra?" Megijedtem, mert a padláson a kacatok között hányódott egy első világháborús, rozsdás szurony. Szerencsére nem találta meg. Megrémültem, hogy ezek után milyen világ vár ránk. - Érettségi után miért döntött a történelem mellett? Hogyan választott pályát? - Éltanuló voltam, mindenből jól tanultam, de engem a filozófia nagyon feldobott, úgy gondoltam, hogy ahhoz mindennek van köze. Széles volt az érdeklődési köröm, ezért mentem filozófiára. Nagyon szerettem az irodalmat is. Az érettségi alatt például Mereskovszkijt olvastam – a városházára összegyűjtöttek egy csomó könyvet, ami az elmenekülteké, kilakoltatottaké lehetett, onnan halásztam ki. Nehéz körülmények között zajlott az élet. Nekem pénzt kellett keresni, hogy elmehessek az egyetemre, minden nyáron, ahogy az iskola befejeződött, mentem dolgozni, kőművesként, kétkezi munkára. Vettem egy rend ruhát, két-három inget, egy pár cipőt, egy kis kofferral mentem Kolozsvárra. Jelentkeztem a filozófiára, 1952 nyarán. Fel is vettek. A szüleim kérdezték, hogy mi leszek, mire mondtam, hogy bármi lehetek, újságíró, író. Nem tartották ezeket komoly szakmáknak, de nem tudtak beleszólni. A családban nagy szabadság volt a pályaválasztást illetően, s engem eleve értelmiségi pályára szántak. A filozófiát megkezdtük, de már tavasszal közölték, hogy megszűnik – választhattunk, hogy átmegyünk-e mind történelemre vagy elvesz az év. A történelmet választottuk, s én végül megszerettem azt a szakot. Nagyon. Annyira, hogy még udvarolni sem jártam. Annyit csináltunk, hogy szombatonként kicsíptük magunkat és lementünk a bőrgyár tánctermébe táncolni a munkáslányokkal. Engem nem vitt rá a lélek, hogy kísérgessem az egyetemista kolléganőket, mert nagyon sok időbe tellett. Sorba kellett állni a menzán délben, hazakísérni, délután megint elhívni, elkísérni, hazakísérni – akkora időveszteséggel járt volna, hogy nem akartam. - Ehelyett inkább könyvtárba járt? - Igen. Első évtől utolsó évig csak kitűnő minősítéseket kaptam, másodévtől pedig úgynevezett köztársasági ösztöndíjam volt készpénzben, ami akkora volt, mint az édesapám fizetése. Az étkezde és a bentlakás is ingyen volt – az ösztöndíjból vettem kalapot, cipőt, nagykabátot, sőt édesapám névnapjára kis csomagot állítottam össze. Minden hónapban szertartásszerűen megebédeltem egy nagyon jó vendéglőben. Én, az egyszerű székely diák rendeltem a pulykasültet egyszer egy hónapban. A váradi diáktársainkkal, akik sokkal dörzsöltebbek voltak, néha elmentünk egy kis kocsmába, ahol valami hitvány bor mellett énekelgettünk operett- és opera betétdalokat. A Bánk bánból énekeltük, hogy „meghalt a cselszövő, éljen a király!". „Fülek" akkor is voltak, két nap múlva hívattak a rektori hivatalba, a rektornak volt ilyen munkás-helyettese, hatalmas öklökkel. Szemben ült velünk, nézett, csapta az asztalt: „Magukat a munkásosztály és a parasztság azért küldte az egyetemre, hogy az új rendszernek legyenek a harcosai! S akkor maguk éltetik a királyt?!!" Valósággal sokkolt, hogy énekelni sem lehet. Első év után megválasztottak a diákotthon elnökének, majd beválasztottak az egyetemi KISZ-bizottságba, ahol Szabó Gyula ült mellettem. Titkárhelyettes lettem a bizottságban, de gyakorlatilag az egész KISZ-munkát én irányítottam. 1956 tavaszán már érződött a magyarországi forradalomnak az „előszele". Mint a történelem kar éltanulóját, engem jelölt ki a rektor, hogy megtartsam a március 15-i ünnepi beszédet. Tömve volt az egyetem aulája. Balogh Edgár 1954-ben szabadult a börtönből, ő volt akkor már a rektor – a beszéd nagyon jól sikerült, a közönség is ünnepelt, Balogh felugrott, odajött és azt mondta, hogy „Köszönöm neked, fiam!" - Mi volt abban a beszédben? - Mindig szilárd meggyőződésem volt az, hogy az 1848-as forradalom nagyon hősies vállalkozása volt a magyar nemzetnek, együtt a lengyellel, olasszal és másokkal, de ezt valahogy ki kellett volna egészíteni azzal, hogy az események alatt más nemzetiségekkel ki kellett volna egyezni. Ennek hangot is adtam, ezt is érintettem és a mai napig tartom magam hozzá. 1848-49-ben a szabadságharc alatt a megegyezés elmaradt és nemcsak a bécsi udvar ármánykodása miatt, hanem a vezető magyar politikusok egy részének szűklátókörűsége miatt. Később az emigrációban is akadtak olyanok, mint Teleki László vagy Klapka György, akik az események alatt előjöttek ezzel a témával, de Kossuth mindig elzárkózott, mondván, hogy nem lesz részese a magyar Szent Korona-birodalom feldarabolásának – mert akkor területi engedményeket kellett volna tenniük. A kiegyezés, amit a nagy liberális nemzedék hozott létre, tulajdonképpen egy kényszermegoldás volt. Sajnos a magyar szabadságról, függetlenségről le kellett mondani. Ma a történettudomány úgy tekinti, lehetett látni azt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiának rossz vége lesz, de gazdaságilag nagyon sokat épült, polgárosodott Magyarország. Ha úgy maradhatott volna a monarchia, akkor folytatódhatott volna is ez, de azt ki gondolhatta komolyan, hogy a tót, a román, a szerb magyarrá változzon? Senki. Széchenyi is úgy vélekedett Kossuthtal vitatkozva, hogy nem tudja elképzelni, hogy a tót vagy a román csak úgy örömmel magyarrá változzon. Az előadásra visszatérve, a magyar szabadságharc méltóságát hangsúlyoztam, Balogh Edgárral pedig sokáig leveleztem. Én Szabó Dezső nagy rajongója voltam már egyetemista koromban. Azonban nem voltam biztos benne, hogy jól cselekedtem-e, hogy meghívtam a lányát az iskolába beszélgetni, s ezt megírtam Balogh Edgárnak. Válaszolt nekem, hogy nem lehet fasizmussal vádolni Szabó Dezsőt, és nem lehet úgy kidobni, ahogy a kommunista rendszerben azt akkor tették. El kell olvasni a műveit. Nemrég dúlt a vita arról, hogy Magyarországon betették a nemzeti kerettantervbe. Eddig is be kellett volna tenni a tantervbe és a tanárnak tudnia kell, hogy a Szabó Dezső segítségével tanítson igazi magyarságféltést, mert semmi köze nincs a fasizmushoz, sovinizmushoz. El kell olvasni az Életeimet. Amikor idekerültem Udvarhelyre, 1957 tavaszán hallottam, hogy Szabó Dezső lánya itt van Székelyföldön – mindjárt felvettem vele a kapcsolatot, meghívtam a gimnáziumba egy beszélgetésre, mert akkor már aligazgató voltam. Néztek a tanárok, hogy most ez a fickó kitöri a nyakát, mert még Auschwitzet is túlélt zsidó kolléganőnk is volt,Salamon Ella. Nem bántam meg, mert nagyon érdekes dolgokat mondott Szabó Dezsőről mint emberről, az utolsó napjairól Budapest ostroma alatt. A kilencvenes években mondta nekem Bodor András kolozsvári történészprofesszor, hogy az ötvenes években Albert Dávidot nagyon szerették volna „megtartani az egyetemnek", de ő mégis Udvarhelyt választotta. Miért? Már harmadéves koromban Jakó Zsigmond hatása alá kerültem, külön is foglalkozott velem. Én elhatároztam, hogy tanár nem leszek, hanem a kutatómunkával fogok foglalkozni, levéltáros leszek vagy hasonló. Jakó ki is nézte nekem a nagybányai levéltárat, ahol üresedés volt, nagyon szerette volna, ha elkezdem a nagybányai kisnemesség anyagainak a feldolgozását. Én letettem az államvizsgát, piros diplomával végeztem, bárhová jöhettem volna a Székelyföldre, de senki elől nem foglaltam el a helyet. Nem akartam a tanári pályán kezdeni. A levéltárak a belügyminisztérium szigorú felügyelete alatt álltak, hosszú időbe telt, amíg megkaphatta valaki az állást. Csíkszeredában laktam a szüleimnél, eltelt 1956 júliusa, augusztusa – a szüleim már kérdezték, hogy mi lesz veled, ha már ennyit tanultál. Felültem a buszra, bementem Vásárhelyre, a Magyar Autonóm Tartomány tanügyi káderosztályára, bemutattam az irataimat, hogy szeretnék valami ideiglenes tanári állást találni. Így kerültem egyből aligazgatónak Székelyudvarhelyre a gimnáziumba, hangsúlyozva azt, hogy ha megjön a jóváhagyásom, akkor mehetek a nagybányai levéltárba. Akkor Mészáros Imre volt az igazgató, de az egész tanári karban két párttag volt, Baczó László földrajztanár és Spanyár Teréz. Én akkor már párttag-jelölt voltam és így jöttem ide. Mészáros nagyon szeretett, valósággal családtagnak számítottam náluk. Jött egy megszorítás, hogy az iskola vezetője csak párttag lehetett – Imre bácsi pedig nem lehetett az, mert őt a római katolikus egyház taníttatta, nem is akart. Akkor a rajoni főtanfelügyelő és Imre bácsi közösenrábeszéltek arra, hogy vállaljam el az igazgatói állást. Közben megjött a nagybányai levél, hogy jóváhagyták, de akkor már maradtam. Engem Udvarhely úgy elvarázsolt, hogy nem akartam innen elmenni. Azok az őszi színek! Ezt csak az tudja megérteni, aki Csíkban született, vagy ott élt – a csíki tájnak a hangulata, a színei egészen másak, s ez a lelkiállapotra is rányomja a bélyegét. A gyönyörű táj fogott meg, nagyon szerettem gyalogolni – azt mondtam, hogy én már innen nem megyek el. Ugyanakkor lenyűgözött a református kollégium könyvtára is – csíki katolikusként azt addig nem tudhattam. Egy évig voltam igazgató a gimiben, amikor jöttek, hogy vegyem át az Udvarhely-rajoni tanfelügyelőség vezetését – akkor a tanügy és a művelődés egyben volt. Töprengtem egy kicsit, de elvállaltam.Kozseni Andrásnak, a munkásból lett rajoni néptanács-elnöknek bemutattak – végig mért, a végén azt mondta, hogy szerezzen magának valami rendes öltözetet. Aztán Bertalan Sándor, a titkár mondta, hogy terepre kell járni, csizma kell, nadrág. - Mi volt a feladata akkor? - A kultúra odatartozott, s nagyon jó munkatársaim voltak, mint például Nagy Jenő vagy Mester Sándor. Az akkori falu egészen más volt, a falvak tele voltak iskolákkal, Fenyőkúton vagy Pálpatakán nagy iskolák működtek, Lövétén tízszer ennyi diák volt. Akkora kultúrversenyek voltak, hogy Korondon például három napig tartott az egyik. Sófalván az egész falu zenész vagy táncos volt. Nekem életre szóló élmények voltak azok. Hiába mondják, hogy minden rossz volt, akkor még élt a falu! Nem bánom, hogy ezt az időszakot abban a beosztásban töltöttem. - A hatvanas években érzett-e Bukarestből jövő szigort? - A román kommunista rezsim az elején ügyelt arra, hogy a tanügy élére nagyon markáns értelmiségit nevezzen ki. Annál nagyobb megalázás nincs, amikor a tanügy vagy a kultúra élére egy iskolázatlan pártembert neveznek ki. A román kommunizmus amilyen volt, olyan volt, de akkor olyan akadémikus volt a tanügyminiszter, aki a Sorbonne-on végzett. Akkoriban, a hatvanas évek végén volt egy enyhülés a rendszerben – maga a rendszer a történelem szemétládájába, süllyesztőjébe került, ott is van a helye. De a rendszeren belül emberek élnek és azoknak a teljesítménye különböző lehet. 1968-ban, amikor volt a változás, kialakultak az új megyék. Eleinte úgy volt, hogy itt lesz a megyeközpont. Fazakas János jött ide más aktivistákkal, nekem akkor is beszédet kellett mondanom. A beszédet teljesen Benedek Elek Halljátok, emberek? című kötetének politikai publicisztikái alapján írtam. - Pozitívan értelmezte akkor, hogy Udvarhely megyeközpont lesz? - Igen, mert úgy láttuk, hogy rengeteg közjogi, adminisztratív, gazdasági pozitívummal fog járni és a Székelyföld felemelkedését fogja szolgálni, erről határozottan meg voltam győződve. Aztán kitört Csíkban a ribillió, napokig tüntettek, a csíki csoport meggyőzte Ceaușescut, hogy Csíkszereda legyen az új megye központja. Megtörtént, és nemsokára jöttek, hogy vállaljam el a megyei tanfelügyelőség vezetését. Innen még mentünk páran, Gotthárd Béla is akkor lett rajoni főügyészből megyei főügyész, de mások is voltak még. Gondoltam, segítek összeverbuválni, aztán hazajövök. Ott laktam Csíkban hétköznap, a feleségem, Judit idehaza tanított tovább, én csak hétvégenként jártam haza. Rengeteg munka a nyakamba szakadt, nagyon sokat kellett járnom terepre, de aztán néhány év múlva már nem akartam maradni, beleuntam, haza akartam jönni. Szerencsém volt, mert a tudományos munkát nem hagytam abba. Volt egy olyan tudományos anyagom arról, hogy az első világháború után mi történt a megyében. De kutattam a harmincas évek Munkás-Paraszt Blokkjának a történetét is – ez a baloldali magyar szervezet részt vett a választásokon is, négy képviselője is bejutott a parlamentbe. Írogattam a Korunkba, A Hétbe, a Hargita Kalendárium majd minden számába egy-egy történelmi témát. Tulajdonképpen ennek köszönhettem, hogy néhány hónapi főtanfelügyelői működés után, 1968 nyarán „hazaengedtek" Csíkból. A gimibe viszont nem tudtam, és nem akartam menni, mert ott két nagyon kedves kollégám, Dobos Ferenc és Vida Gyula tanították a történelmet – így az 1-es általános iskolába, a mai Tompa Lászlóba kerültem történelemtanárnak. Nagyon megszerettem a tanítást. - A gimnáziumba hogy került vissza? - 1972-ben a Malom utcában laktunk a családdal egy államosított házban, amikor Ilyés László – utódom a tanfelügyelőségnél – mondta, hogy szeptembertől el kell vállalnom az gimnáziumot. Az addigi igazgató, Papp András az új, ipari iskola (a mai Kós Károly Iskolaközpont) vezetője lett. Én 72-től egészen nyugdíjazásomig a gimnáziumban maradtam. - A hetvenes években már jött a szigor fentről, a magyar oktatást már kezdték elsorvasztani... - Igen. Kemény harcokat kellet vívni azért, hogy a matematika osztályok megmaradjanak. Amikor szorítottak, mindig súgtam meg a matricásoknak vagy a tehnósoknak, s a mérnökök, részlegvezetők aztán a pártgyűléseken akkora hisztit csaptak, hogy nem mertek hozzányúlni az osztályokhoz. A mérnöki elitnek a gyerekei a gimibe jártak, azokkal nem mertek ujjat húzni a megyénél sem, főleg a Tehnoutilajban volt ilyen szempontból nagy összetartás és szellem. A textilosztályok létesítését Szabó Álmossal, a készruhagyár igazgatójával megoldottuk, felszereltük az osztályokat. Amikor ipari líceum lettünk, a műhelygyakorlatot úgy oldottuk meg Petres Gyulával, aki a Tehno igazgatója volt, hogy az ipari gyakorlatot ott végezték a diákok a gyárban – de közben matekeztek! A Matricagyárban is ugyanígy csináltuk, s én azért reszkettem, nehogy baleset legyen, hogy kiderüljön a turpisság. Aztán 1985-ben a magyar igazgatók nagy részét leváltották az országban, engem is. Utána is ottmaradtam történelemtanárnak, s aztán a rendszerváltás utáni időszakot szerettem a legjobban. Akkor már lehetett beszélni mindenről, a diákok is szerették, az nagyon jó időszak volt. - Hogy élte meg a rendszerváltást? - Nem volt konfliktusom, nem fenyegettek, tanítottam tovább. Közben tanultam angolul, németül és nagyon élveztem a tanítást. Megismerkedtem a Békehadtest itteni tagjaival, ők jártak hozzánk, az egy nagyon jó időszak volt. Ami a kutatásokat illeti, akkor nagyon komolyan tudtam foglalkozni a tudományos dolgokkal, 1993-ban az iskola 400 éves évfordulójára megjelent a gimnázium története, de azon kívül is foglalkoztam az oktatástörténettel. A Lakiteleki Alapítvány pályázatán hatvan pályázóból első díjat nyertem a gimnázium történetével, a budapesti Gellért Szállóban volt a díjátadó. - Ahogy visszatekint az életére, van-e valami, amit megbánt? Van-e olyan dolog, amit másképp csinált volna? - Én az életem nagyrészét leéltem és azt hiszem, hogy nem csináltam volna másképp semmit. Az ember tetteit és sorsát befolyásolja az, hogy milyen géneket örökölt, milyen családi környezetből jött, milyen iskolái voltak – ettől én meredeken soha nem kanyarodtam el. Esetleg többet kellett volna foglalkoznom a tudományos munkával. De a világ megfordult és ma sokkal érdekesebb, ha a kutyákról írnak egy könyvet vagy a konyhaművészetről. - Megfordult abból a szempontból a világ, hogy a hatvanas-hetvenes években egy fiatalnak mennyi lehetősége volt székelyföldi magyarként. Hogyan látja ezt? - Hálás vagyok a sorsnak. Én egy olyan faluban voltam gyerek, ahol csak egy rádió volt, orvos nem, csak bábaasszony. El lehet képzelni, hogy a kommunikáció milyen volt. Ma viszont használom a számítógépet, önállóan gondolkodom, híreket nézek, nem vagyok rabja ideológiáknak. Ez egy óriási dolog, nem is lehet összehasonlítani azzal, amit mi átéltünk annakidején. Az egyik unokám Birminghamben tanul, a másik Budapesten dolgozik, a harmadik Münchenben jár egyetemre. A világ ma más. Vannak árnyoldalai is a mai világnak, például az interneten, a Facebook-on való névtelen mocskolódás, de ez vele jár. - Mit tart élete legnagyobb tanulságának? - Amikor az ember így az élete vége felé jár, akkor hajlik arra, hogy ilyen egységes választ adjon, hogy például jobban vigyázzon az egészségére. Sokat foglalkozunk azzal, hogy életben, mozgásban tartsuk ezt a rozoga testet. Ma ez a válasz nem egészen kielégítő, mert túlteng benne, hogy vigyázz az egészségedre, de azért van benne annyi igazságmag, amit a fiatalok is megszívlelhetnek. Amikor az ember fiatal, akkor könnyelműen bánik magával. Pedig az öregkort megérni szép dolog éssok szépség van az öregkorban. A másik üzenet pedig az, hogy a gondolkodásban legyen önállósága az embernek. Lehet akármilyen rezsim, ideológia, azt azért mindjárt nem szabad lenyelni. Annak vannak olyan torzulásai, amik nagyon csúnyán végződnek. Bizonyos szellemi szabadságot, függetlenséget az utolsó pillanatig meg kell őrizni, nem szabad sohasem feladni. Sok alkalom van arra, hogy az embert elkapja a gépszíj. Szerintem a falusi környezetemből jött ez az óvatosságom. Bár néha a környezetemben kellett mutatnom, hogy én milyen „vonalas" vagyok, kettős életet éltem: az egyik volt az igazgató-tanfelügyelő, ami kötelezett bizonyos dolgokra, de emellett volt a másik életem, ami szent volt. Természetemnél fogva mindig szerettem a csendes, magányos meditálást, gondolkodást, tanulást. Szerettem idézni Goethe Faustjából Faust monológját: „Ha visszatérek szűk szobámba s a lámpa meghitt fénye int, / Oszolni kezd keblem homálya, s a szív magára lel megint." KATONA ZOLTÁN Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely) 2017. február 25.„Erdélyt képviseljük” – a Tokos zenekar tagjaival beszélgettünkHa addig nem is, de 2014-ben – a Fölszállott a páva népzenei és néptáncos tehetségkutató verseny hangszeres szólisták és zenekarok kategóriájának erdélyi győzteseként – a Tokos zenekar végképp beépült a köztudatba. Táncházak, fesztiválok állandó fellépői, de évente zenélnek Hannoverben, Berlinben, Dortmundban is. 2011-es megalakulásuk óta idén jelent meg az első nagylemezük, a Hallgassátok meg, magyarim című gyűjtést turné keretében Kolozsváron, Debrecenben, Szegeden, Budapesten mutatták be. Ennek apropóján kérdeztük a Tokos két zenészét, Vajas Albertet és Szép Gyula Bálintot Kolozsváron, akik a zenekar művészi és adminisztrációs függetlenségéről és a mai táncházmozgalomról is beszéltek. - Az első nagylemez mérföldkő lehet egy zenekar életében. Számotokra milyen jelentősége van annak, hogy megjelent az első lemezetek? - Vajas Albert: Ez egy nagy vállalkozás volt. Nagyon féltünk az első lemeztől, mert az első mindig nagyon jó kell legyen, az emberek nagyon sokat várnak el, főleg egy Fölszállott a páva után, ahol fölraktuk a mércét. Az alatt nem szabad teljesíteni. Ezért is volt nagyon sokáig kérdés, hogy legyen-e lemez, illetve az, hogy mit játszanánk fel szívesen a lemezre. Abban a pillanatban, amikor eldöntöttük, hogy a lemezt ebben a formában kiadjuk, akkor nagyon sokat dolgoztunk rajta. Mi úgy érezzük, hogy sikerült egy csomagot adni abból, amit mi állandóan csinálunk. Ez egy „zip” (tömörített, sűrített – szerk. megj.) változata annak, hogy miket szoktunk táncházakban játszani. Egy „névjegykártya”, olyan lelki kielégülés számunkra, hogy van valami, ami megörökíti az elmúlt öt év munkáját. - Milyen dallamok kerültek fel a lemezre? - Albert: A zenekar kedvence határozottan a kalotaszegi népzene. Ebből került fel a lemezre három összeállítás: van györgyfalvi népzene, egy román kalotaszegi forgatós és cigány szapora, és egy magyar rendet is játszottunk. Ezen kívül válogattunk olyan Fölszállott a pávás produkcióinkból is, amelyekről úgy éreztük, hogy eléggé sikeresek voltak, és nekünk nagyon tetszettek: az ördöngösfüzesi összeállításunk egy picit megváltoztatva felkerült a lemezre, és a szászcsávási többszólamú énekekből is lett egy szám. Amikor a döntőbe kerültünk, egy hirtelen megoldásból került először palettára a többszólamú ének. Ez megtetszett nekünk, azóta többet foglalkoztunk vele, kerestünk még más énekeket is. Így lett a lemez címe a Hallgassátok meg, magyarim, ami egy szászcsávási ének első sorából származik. Ugyanakkor lett egy csávási rend is – ami ugyanacsak a páva döntőjében volt –, amit szintén egy picit megváltoztattunk. Még felkerült egy szatmári összeállítás is, amit egy koncert keretében kaptunk koreográfiaként, elküldte egy tánccsoport, hogy el kéne játszani, és nekünk annyira megtetszett, hogy úgy döntöttünk, külön zenekari számot csinálunk belőle. Egy picit megváltoztattuk, hozzátettük még az egyik kedvenc dallamunkat, és így különlegességként szatmári népzene is szerepel a lemezünkön. Egyelőre nem játszottunk sok kis-magyarországi népzenét, de próbálunk nyitni az egész Kárpát-medencei népzene felé, ezért lett első próbálkozásként a szatmári népzene. - Ha már szóba hoztad a Fölszállott a pávát, akkor megemlíteném, hogy a kolozsvári lemezbemutató koncerten Porteleki László prímás volt az egyik meghívott előadóművész, aki mentorotok volt a magyarországi tehetségkutató versenyben. Ebből arra következtethetünk, hogy az ott szerzett szakmai és baráti kapcsolataitok azóta is élnek, vagy már lezárult a „pávás korszakotok”? - Albert: Szerintem ez a történet csak akkor kezdődött el. A páván megismerkedtünk, ezek a barátságok pedig megmaradtak, azóta is igényt tartunk azoknak a segítségére, akik ott mellettünk voltak. Rengeteg ilyen kapcsolat alakult ki a páván keresztül, tánccsoportokkal, táncosokkal, énekesekkel dolgoztunk azóta együtt. Ugyanezt elmondhatom Porteleki Lászlóról is, aki azóta is figyelemmel követi a zenekar munkáját. A lemezzel kapcsolatosan is átküldtük neki azt, amit itthon próbáltunk, ő meghallgatta, elmondta a véleményét, de jelen volt a stúdiófelvételen, és ott is mondott véleményt. Sokszor találkoztunk itthon vagy Magyarországon, a múltkor elhívtuk Kolozsvárra és tartott egy előadást, ahol ugyancsak közösen muzsikáltunk. Azt pedig nem hagyhattuk ki, hogy Kolozsváron a lemezbemutatón együtt muzsikáljunk, és nagyon örültünk, hogy elvállalta a meghívásunkat. - Hogyan fogadta a közönség a turnén bemutatott produkciót itthon és Magyarországon? - Albert: Lehet, hogy azért, mert itthon voltunk, de nagyon sok ismerős volt a lelátón. Egyrészt ez önbizalmat adott az egész zenekarnak, másrészt pedig nagyon izgultunk is emiatt, mert tudtuk, hogy olyan emberek ülnek bent, akik ismernek minket, akikkel napi szinten találkozunk. Kolozsváron egy nagyobb szabású rendezvény volt, 850–900 ember ülhetett a teremben (a Kolozsvári Magyar Operában – szerk. megj.), ez nagyszerű érzés volt. Mindig érződik, ha nagy közönség van, egy hatalmas tapsban, vagy akár egy biztató felkacagásban a konferáló szövegek közben. Ugyanezt a szintet szerintem sikerült Magyarországon is teljesíteni, ott sem először fordultunk meg. Debrecen, Szeged, Budapest olyan városok, ahová mi rendszeresen, évente egyszer-kétszer megpróbálunk eljutni, úgyhogy ott is rengeteg ismerős volt. Ezek kisebb előadások voltak, 100–200 fős, kisebb termekben volt az előadás, de úgy érezzük, hogy mindegyik nagy siker volt, örömmel fogadták az emberek azt a muzsikát, amit játszottunk. Kolozsváron a vendégszereplőknek is köszönhetően volt pörgős a koncert, ez volt az utóhangja (közreműködött: Porteleki László, Varga István "Kiscsipás", a Debreceni Népi Együttes, valamint györgyfalvi és kolozsvári táncosok – szerk. megj). Szép Gyula Bálint: A meghívottak nagyot dobtak a koncert hangulatán. Nagy szerencsénk van azzal kapcsolatban is, hogy a zenekar tagjai színpadi emberek. Nagyon hamar és praktikusan tudtunk dolgozni, színpadra tenni egy ilyen jellegű előadást. Nemcsak az volt a lényege, hogy felállunk és egyet muzsikálunk, hanem figyeltünk a fényekre, a színpadi rendezésre is. Hála Istennek, hogy ilyen sok rétű a zenekar, és a tagok különböző dolgokhoz értenek, mert ki tudjuk egészíteni egymást. A szakmai haladás mellett ezzel is segíteni tudjuk egymást abban, hogy előrelépjünk. - Mennyit dolgoztatok a lemezen és a színpadi produkción? - Albert: 2016-ban kezdődött a lemez szerkesztése, és tavaly február, március környékén elkezdtük a stúdióban feljátszani. Utána egy hosszabb szerkesztési időszak következett, amikor a stúdió meg a mastering történt, majd a nyár alatt egy picit hagytuk pihenni. Ez addig elhúzódott, hogy nem kaptunk termet, időpontot, ezért végül év elejére került a lemezbemutató. Az előadáshoz voltak ötleteink, tudtuk azt, hogy kit akarunk meghívni, majd amikor mindenki elfogadta a meghívást, akkor elkezdtünk azon gondolkozni, hogy ezt hogyan állítjuk színpadra. Maga a produkció az utolsó két hétben állt össze a fejünkben, akkor kaptunk színpadot próbára. Bálint: Magyarul: két órával a koncert előtt láttuk azt, hogy mi lesz a színpadon. Akkor egy gyors „fast forward” próbát csináltunk. Láttuk, hogy működik. Az volt a legfontosabb, hogy a színpadon mindenki megkapja a helyét. Albert: Meg volt adva egy keret, hogy mi az, amit szeretnénk látni a színpadon a vendégeinktől, de persze volt benne improvizációs rész is. - Miből tudtátok finanszírozni a lemezzel járó költségeket? - Bálint: Manapság nem olcsó lemezt kiadni. Albert: A lemezfelvételt a Kolozsvári Városi Tanács támogatta, ahová tavaly pályáztunk, ennek köszönhetően mi választottuk ki a stúdiót. További szerkesztések finanszírozásában – nyomtatás, kiadás, borító szerkesztése – kolozsvári vállalkozók voltak a segítségünkre, akik egy bizonyos anyagi hátteret tudtak biztosítani ahhoz, hogy kiadhassuk a lemezt. Tényleg nem olcsó és nem nyereséges ma lemezt kiadni. Ezt mi tudtuk előre is, időközben meg is tapasztaltuk a saját bőrünkön, hogy manapság már nem azt jelenti egy lemez, hogy hosszú távú megélhetést, anyagi biztonságot adna egy zenekarnak. - Az adminisztrációs, szervezési, művészeti kérdésekben menedzserrel dolgoztok? - Bálint: Művészeti és adminisztratív szempontból mindenképpen függetlenek vagyunk mindenkitől, és önmagunknak a szakállára, saját felelősségre vállalunk mindent. Egyelőre úgy látom, hogy ez működik. Pár évvel ezelőtt – azt hiszem a páva után – jött egy-két ajánlat, hogy szeretnének velünk foglalkozni, és szerintem egy jó döntést hoztunk azáltal, hogy igyekeztünk a saját lábunkon megállni. Albert: Azóta van egy egyesület, amit 2015 óta a zenekar tagjai működtetnek, ennek az adminisztrációjával foglalkozunk még pluszba ami a zenekart illeti. Itt próbálunk pályázni, anyagi hátteret szerezni a programjainknak. Kitűzünk magunknak előre megbeszélt terveket, amelyeket próbálunk megpályázni, és amennyiben nyernek, akkor továbbgondoljuk és véghez visszük. Voltak olyanok, amelyek jól sikerültek, de voltak olyanok is, amelyekre nem kaptunk támogatókat – azok az előadások elmaradtak vagy elhalasztottuk a következő évekre. Ilyen a tavaly bemutatott Varázslatos hangszerek című, ami egy nagysikerű előadásnak nézett ki, viszont nem akartuk pénzért vinni, mi ezt a szórványnak terveztük, hogy oda is eljusson a magyar népzene és Erdély kultúrája, amelyet minél több hangszerrel, minél színesebben próbáltunk bemutatni. Sajnos nem találtunk olyan támogatót, aki szívesen mellé állt volna, úgyhogy az előadást jelenleg szüneteltetjük, és reméljük, hogy az idei évben sikerül még több előadást megpályázni. Az is volt az előadás mottója, hogy ne jelentsen anyagi erőfeszítést sem a gyerekeknek, sem az iskolának, sem a szülőknek. Ez egy kis szerethető előadás, amit mindenki karitatív szempontból csinált, de vannak azért költségei: 16 hangszerről van szó, hangosítást, fénytechnikát, díszletet igényel az előadás. Van, amit anyagi feltételek nélkül nem tudunk megvalósítani. Vannak még előadások, amiket szervezünk, például a Bulgakovban megrendezett beszélgetős estek, ahová olyan nagy mestereket hívunk el, akik valamilyen tájegységgel, zenész dinasztiával különösen foglalkoztak, könyvet írtak vagy adtak ki, vagy saját tapasztalatokat mesélnek el. Ezt szeptemberben indítottuk el, azóta három előadás volt, reméljük, hogy az idei évben is lesz legalább öt-hat. Szerencsénk van a Bulgakov Irodalmi Kávéházzal, akik már öt éve mindig hívnak minket, ott, meg a Heltai folk-kocsmában állandó zenekar vagyunk. Nekünk ez ad egy biztonságot, hogy havi rendszerességel – amennyire az időnk engedi – ott vagyunk. Kolozsváron, a Bulgakov Irodalmi Kávéházban. Ami a menedzsmentet illeti, megvan mindenkinek a zenekarban az a része, amivel foglalkozik. Cuba (Tókos Csongor-Attila), a prímásunk, a művészeti vezető, ő vezeti a rendet, ő a főnök a zenekarban. Bálint: Mindig a prímás a főnök, abban a pillanatban, ahogy a kezébe veszi a hangszert. Az adminisztratív rész inkább az Albi (Vajas Albert – szerk. megj.) feladata, ellenben mindenki a saját kapcsolatait úgy használja ki, hogy az a zenekar hasznára legyen. - Szakma vagy hobbi a Tokos zenekar? - Albert: Még szakmának nem nevezem, de már hobbinak sem. Bálint: Már hobbinál több, ez olyan, hogy már nem közönség, de még nem zenész. Szerintem mostmár egy átmenet van. Megint a pávához térhetünk vissza: az változtatta meg radikálisan a zenekarnak a szemléletét. Rájöttünk arra, hogy ezt lehet komolyan csinálni, népszerűsíteni, és olyan lehetőségeket adott nekünk, hogy már nem csak úgy vettük, hogy „gyertek, egyet menjünk muzsikálni”. Ezzel egy komolyság és egy felelősség is jár az illető közösséged iránt. Ha mi elmentünk Erdélyt képviselni, akkor meg kell mutatnunk az erdélyieknek, hogy igenis képviseljük őket. Olyan szinten szeretnénk muzsikálni, hogy méltóak legyünk a szűkebb pátriánkhoz. Albert: A páván sok segítséget kaptunk, olyan szakmai véleményeket, amelyek fejlesztenek, olyan kritikákat, amelyek építő jellegűek. Valaki elmondta, hogy ezt nem így játszák, ez és ez a példa van rá, a gyűjtéseket egyből az orrunk elé tették, és azokon a felvételeken feketén fehéren hallatszik, hogy nem úgy van, ahogy mi tudtuk, vagy ahogy tanultuk táncházakban. Kérdés, hogy táncházakban mennyire lehet megtanulni zenélni. Lopjuk ezt a szakmát, ez így van, viszont ha a szakma mélyére megyünk, ott már vannak bizonyos szabályok, amiket meg kell tanulni, amiket nem szabad összetéveszteni, és ettől különbözik például egyik prímás a másiktól. Bálint: Ez egy olyan szakma, amit el kell lesni. Tanulni lehet, orrvérzésig gyakorolni is lehet. Sokszor mondták, hogy ez ugyanolyan, mint a sport: mindennap edzeni, gyakorolni, koncentrálni kell, ugyanúgy, mint az úszónak vagy a műkorcsolyázónak. Ugyanakkor művészet is, a tudomány és az ösztön mezsgyéjén megy párhuzamosan a dolog. - Vannak olyan alkalmak, amikor lehetőségetek van találkozni, kapcsolatot építeni, együtt muzsikálni más erdélyi zenészekkel? - Albert: Igen, rendszeresen találkozunk velük. Kolozsváron is rengeteg zenész él, akik egyetemi éveiket töltik itt. Évente szervezik az Erdélyi Táncházzenészek Találkozóját, ami május második-harmadik hétvégéjén szokott lenni Székelyföldön – idén május 13-án lesz Borospatakán. Amennyiben lehet, ide minden évben megpróbálunk ellátogatni. Ez egy olyan találkozó, ahol szakmai dolgokat is megbeszélünk, de egyéb problémákat is – kerekasztal-beszélgetések vannak arról, hogy milyen problémáik vannak a zenészeknek, mire kell megoldásokat találni. Ez egy olyan alkalom, ahol zenekartól függetlenül mindenki összeáll és zenélget, megismerkedhet fiatal zenészekkel, akik időközben elkezdtek muzsikálni és egyre ügyesebbek. Nagyon ügyes zenészek nevelődnek ki. Bálint: Úgy érzem, hogy jól áll a táncházzenészeknek a csillagzata. Ahhoz képest, hogy tíz-tizenöt évvel ezelőtt milyen kilátások voltak, ami az ifjú táncházzenészeket illeti, meg kell mondanom: többen és egyre jobbak vagyunk. Albert: Sőt, jelenleg én úgy látom itt Kolozsváron, hogy a táncházakban aktívabbak a zenészek, mint a táncosok, ami egy elég nagy problémája a kolozsvári táncházmozgalomnak. Bálint: És a táncosok is elkezdtek muzsikálni. Elmondták az idősebb táncházasok is a hetvenes-nyolcvanas években, hogy zene nélkül nincs tánc, régebben is a zenészek voltak a kiindulópontjai minden táncháznak. Most sajnos azt kell szomorúan látnunk, hogy meghirdetnek egy táncházat egy illető időben, megjelenik tíz zenész, elkezdenek muzsikálni, és a táncosokra kell várni legalább két órát. Sokszor van olyan, hogy nem gyűlnek be, és akkor a zenészek muzsikálnak maguknak, de mi úgy is elvagyunk. Albert: ... mert tánc nélkül van zene. - Mire számíthatunk a Tokos zenekartól a közeljövőben? Van új lemez kilátásban? - Albert: Azt szokták mondani, hogy az első lemez után rögtön kell egy második, ami kijavítja az elsőnek a hibáit, de ilyen formában lemezt már nem adunk ki többet. Nem azért, mert csalódtunk az elsőben, hanem azért, mert ennek az ideje kezd lejárni. De hogy lesznek-e felvételek és valamilyen más felületen ki fogjuk-e adni, az lehetséges. Rengeteg olyan összeállításunk van a repertoárban, amit szívesen feljátszanánk. Bálint: Azon is gondolkodunk, hogy a lemeznek egy erdélyi turnét szervezzünk, ha már Magyarországon bemutattuk, Erdélyben is illene és szeretnénk is. A zenekar Tusványoson. Fotó: Facebook.com/tokoszenekar 6.jpg Albert: Egyelőre előadásokat tervezünk a továbbiakban, meséltem például a gyerekelőadásról, de a Bulgakovos sorozatot is szeretnénk folytatni. Emellett készülünk a nyárra – rengeteg felkérésünk van, próbálunk ezeknek megfelelni, a július-augusztus mindig húzós időszak. Bálint: Azt hinné az ember, hogy nyáron egy kicsit lenyugodhat, de nálunk a nyár is ugyanolyan intenzív, nálunk a nyár a szezon. Albert: A nyár a szezon és év közben is tart. Az elmúlt két évben szinte nem volt olyan, hogy ne legyen semmi dolgunk, ezért az éveket nem tudjuk könnyen lezárni, kicsit összemosódnak. Tasi Annabella maszol.ro 2017. március 15.Erdélyi grófok, bárók a politikában és a harctérenSikerek és tragédiák Március 10-én érdekes, színes előadás hangzott el az erdélyi arisztokráciának az 1848–49-es forradalom előkészítésében és a szabadságharcban vállalt szerepéről, továbbá pályájuk alakulásáról 1849 után. Kálmán Attila történész 26 arisztokrata arcképét mutatta be. Bár különböző politikai nézeteket vallottak – az ókonzervatívtól a konzervatívon, a mérsékelt liberálison át a vadliberálisig –, a reformok szükségességével valamennyien egyetértettek, csakhogy a konzervatívok a birodalom keretén belül, forradalmi megmozdulás nélkül képzelték el a változásokat. Sokuk számára a forradalom személyes tragédiát jelentett, mivel különböző nézetű családtagok álltak szemben egymással. Voltak közöttük politikusok, akik a reformok előkészítésében vállaltak szerepet, és az erdélyi országgyűlés megszűnése után Budapestre távoztak, ahol hangjukat kevésbé hallatták. 1848 közepétől az arisztokrata tisztek, katonák kerültek előtérbe, akik részt vettek a szabadságharc küzdelmeiben, egyesek hadvezérként, mások egyszerű honvédként. Sorsuk a forradalom leverése után a fogság, a vagyonelkobzás, a rangvesztésre ítélés, a külföldre menekülés volt. Akiknek sikerült kivárniuk, amnesztiában részesültek, és újra politikai, közigazgatási szerepet vállalhattak. Gróf Mikes Kelemen, aki a Kossuth önkéntes csapat szervezője, majd a Mátyás huszárezred parancsnoka, később dandárparancsnok volt Bem seregében, 1849. január 21-én hősi halált halt Nagyszeben ostrománál. Gr. Esterházy Kálmán, aki szintén a Mátyás huszárezredben volt őrmester, majd hadnagy, Nagyszeben ostrománál a fél karját veszítette el. A kiegyezés után viszont országgyűlési képviselő, a felsőház tagja, Kolozs megye főispánja lett. A politikában De térjünk vissza a politikusokra. Id. gróf Bethlen János az előadó szerint a reformkor legfontosabb és legérdekesebb alakja volt, aki Erdély egyesülését a Habsburg-birodalom keretén belül, forradalom nélkül, az uralkodó engedélyével látta megvalósíthatónak. A forradalom kitörésének hírére a liberális és konzervatív arisztokraták közös programot dolgoztak ki Kolozsváron, amelynek az országgyűlés összehívása, az unió, az alkotmányos monarchia, közteherviselés, törvény előtti egyenlőség, sajtószabadság voltak a legfontosabb pontjai. Báró Jósika Samut az 1846-os kolozsvári országgyűlésen választották Erdély udvari kancellárjává. A forradalom kitörése, Erdély Magyarországgal való egyesítése után lemondott kancellári tisztségéről és visszavonult. A Bach-korszak idején országgyűlési képviselőként bátran felszólalt az uralkodó rendszer tévedései ellen, majd tudományos tevékenységének szentelte idejét. Nagy érdeme, hogy a Mikó Imre iránti barátságból testvérével, br. Jósika Lajossal együtt jelentős anyagi támogatást nyújtott az alakuló Erdélyi Múzeumnak. Báró Wesselényi Miklósnak, akit a reformkor jelentős személyiségének ismerünk, érdekes szerepe volt a forradalomban. Saját birtokán a jobbágyfelszabadítást már korábban megvalósította, eltörölte a dézsmát és a robotot, és a földesúri önkényeskedés ellen foglalt állást, de nem értett egyet a parasztság által indított küzdelemmel. Gróf Teleki József egyik alapító tagja a Magyar Tudományos Akadémiának, ami a Teleki család közadományából indult. A mérsékelt konzervatív nézeteket valló gróf 1844-től Erdély kormányzója volt. 1848-ban összehívta az országgyűlést, ahol nem akadályozta a liberális ellenzék működését, engedélyezte az erdélyi románoknak a balázsfalvi gyűlés összehívását, ahol kimondták az unióval való szembefordulást. A forradalom után visszatért tudományos munkájához. Báró Kemény Dénes, aki a 1848-as pesti országgyűlésen Alsó-Fehér vármegye képviselője volt, kiállt az unió mellett, szerepet vállalt a Batthyány-kormányban, majd az Országos Honvédelmi Bizottmányban. Gróf Teleki Domokos, aki Küküllő vármegye képviselőjeként vett részt a pesti országgyűlésben, mérsékelten liberális politikusként fontosnak tartotta a román–magyar viszony rendezését, és szerepet vállalt a székely katonaság megnyugtatásában a határőrség megtartása kapcsán. Hamar kivonult a politikai életből, és gernyeszegi kastélyában történelmi tanulmányainak szentelte életét, tagja volt a tudományos akadémiának. Gróf Mikó Imre, 1848-ban Erdély helyettes kormányzója, elvállalta az agyagfalvi országgyűlés elnöki tisztségét, hogy meggátolja a fölösleges vérontást. 1848-ben Bécsbe utazott, ahol házi őrizetbe vették, és 1849-ben szabadult. Későbbi szerepe Erdély kulturális életében, az Erdélyi Múzeum megalapításában közismert. Gróf Teleki László báró Jósika Miklóssal együtt Kossuth híve volt. Teleki László, aki a Védegylet és a Nemzeti Kör elnöki tisztségét töltötte be, Kossuth követeként járt Bécsben és Párizsban, ahol megbízatását nem ismerték el. 1849-ben Magyarországot föderatív államként képzelte el, ennek érdekében Bălcescuval tárgyalt, aktív szerepet vállalva az emigrációban. A korszak színes egyénisége báró Nopcsa László. 1848-ban az erdélyi országgyűlés képviselője, majd részt vett a románok balázsfalvi gyűlésén, ahol a császárhoz menesztett biztosság alelnökének választották. Az unió szentesítése után elhagyta a román küldöttséget, és a magyar kormánynak ajánlotta fel hazafias szolgálatát. A harctéren Az arisztokrácia képviselőinek egy része hadvezérként küzdötte végig a szabadságharcot, és olyan is volt, aki közhonvédnek állt be. Köztük említhetjük a Petőfit és Szendrey Júliát vendégül látó gr. Teleki Sándort, aki Nagybecskereken harcolt a szerbek ellen, majd később lett őrnagy, ezredes, az erdélyi hadsereg felügyelője. Az aradi fogságból sikerült kimenekülnie, s több országon át tartó útja során eljutott Jersey-szigetére, ahol Victor Hugo barátja lett. Harcolt a Garibaldi-mozgalomban és 18 évi száműzetés után került vissza Magyarországra, ahol a Kisfaludy és a Petőfi Társaság tagja volt. Gróf Teleki Ádám honvéd tábornokként a drávai sereg főparancsnoki tisztségét töltötte be, s bár 1848 végén kilépett a honvédségből, ’49-ben rangvesztésre ítélték. Gr. Gyulai Ferenc az osztrák haditengerészet parancsnoka volt 1848-ban, ’49-ben osztrák hadügyminiszter, aki a császár oldalán vett részt a győri csatában. Báró Kemény Farkas 1848-ban a Torda megyei nemzetőrség őrnagya, később ezredesként a gyulafehérvári ostromsereg, majd a kolozsvári hadosztály parancsnoka volt, harcolt az érchegységi felkelők ellen és az orosz támadás során Kolozsváron. Gróf Bethlen Gergely a 15. Mátyás huszárezred szervezője és parancsnoka, az erdélyi sereg lovassági parancsnoka, később ezredes volt. Kolozsvár feladásától Nagyszeben bevételéig végigharcolta az erdélyi hadjáratot. Görgey seregéhez csatlakozva Világosnál kapitulált. Aradon hadbíróság elé állították, majd 1849-ben szabadon engedték. Később külföldre menekült, és tovább harcolt az itáliai magyar légióban, a szárd királyi hadseregben, a poroszországi magyar légióban. 1867-ben kapott amnesztiát és térhetett haza. Gróf Lázár Dénes 1848 októberétől a marosszéki dandár, később a nemzetőrség parancsnoka volt. Harcolt az oroszok ellen és Komáromban tette le a fegyvert. A fehéregyházi Haller grófok a segesvári csatában való részvétel mellett, amelyben József egyszerű honvédként, Ferenc Segesvár parancsnokaként vett rész, a későbbiekben Petőfi elestének helye és körülményei felkutatásában tevékenykedtek. Haller Ferenc lánya, Lujza nevéhez fűződik a tömegsír fölötti turulmadaras emlékmű felállíttatása. Végül a szabadságharc színes egyéniségéről, John Pagetről kell szólnunk, akit a szerelem hozott Erdély földjére, ahol teljes mértékben erdélyi magyar lett. Aranyosgyéresen vásárolt birtokot és hozott létre mintagazdaságot, s közben könyvet írt Erdélyről, Magyarországról. 1848-ban Bem szárnysegédje lett, és a harcokról az angol sajtónak küldött beszámolókat. Többek között Nagyenyed feldúlásáról is, ahol kis csapatával a menekülő magyarok védelmére kelt. A szabadságharc után feleségével Angliába menekült, ahonnan 1855-ben tért vissza aranyosgyéresi kastélyába, ahol újjászervezte a gazdaságát. Alapítója volt az Erdélyi Gazdasági Egyletnek és tevékeny híve az Erdélyi Unitárius Egyháznak. Említhetnénk még neveket az adatokban gazdag előadásból, de talán ennyi is elég ahhoz, hogy képet alkossunk az arisztokrácia szerepéről az 1848–49-es eseményekben. Összességében pedig elmondhatjuk, hogy kellemes délutánt tölthettek a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum diákjainak és tanárainak társaságában mindazok, akik a Női Akadémia meghívására pénteken ellátogattak a Deus Providebit Házba. Az ünnepre való hangolódásként a Női Akadémia képviselői a hagyományos kokárda készítésének technikájára oktatták az érdeklődő gyermekeket, fiatalokat. Kálmán Attila előadását megelőzően pedig a Római Katolikus Teológiai Líceum diákjai verses-zenés összeállítással köszöntötték március 15-ét. Az elhangzott verseket Brandner Emőke magyartanárnő válogatta, a kórust Gyárfás Kinga zenetanárnő vezette. Ha százszor is szavalták már, ez alkalommal nem lehetett meghatódás nélkül hallgatni Reményik Sándor intését, ami a helyzetet tükröző drámaisággal hangzott el a műsor végén: „Ne hagyjátok a templomot,/ A templomot s az iskolát”. BODOLAI GYÖNGYI Népújság (Marosvásárhely) 2017. május 18.Felújították a sepsikilyéni unitárius templom Szent László-freskójátTeljes pompájában látható ismét a sepsikilyéni középkori unitárius templom Szent-László legendát ábrázoló freskója, miután a Rómer Flóris Terv keretében, a Teleki László Alapítvány irányításával befejeződtek a restaurálási munkálatok - mondta az MTI-nek Diószegi László, az alapítvány igazgatója. A megújult freskót szerdán avatták fel ünnepélyes keretek között a közigazgatásilag Sepsiszentgyörgyhöz tartozó településen. Diószegi László elmondta: a templom falképeit már a XIX. század végén feltárták, de visszameszelték, majd az 1980-as évek végén kezdődött egy kutatás, amikor a templom súlyosan károsodott egy földrengés következtében. Az igazgató rámutatott: 30 évig tartott a falképek restaurálása, amelyek a templomhajó teljes felületét befedik mind a déli, mind a nyugati, mind az északi falon. Az északi falat borító freskón látható a Szent László-legenda, amely kivételesen jó állapotban maradt meg - tette hozzá. Gyülekezete már nincs a templomnak, de a városnak és az unitárius egyháznak az a szándéka, hogy rendszeresen hangversenyeket, esküvőket és keresztelőket tartanak ott, ami azért fontos, mert irányt mutathat, miként szolgálhatják a közösséget a gyülekezet nélkül maradt értékes templomok - mondta az igazgató. Hangsúlyozta: a külhoni magyar műemlékek felújítását segítő Rómer Flóris Terv keretében 2016-ban 80 műemléken kezdődtek el munkálatok, ezek között vannak kisebb méretű kutatások, de szép számban találhatók teljeskörű felújítási munkálatok is. Az idén 250 millió forintból gazdálkodó Rómer Flóris Terv legfontosabb feladata nemcsak a veszélyben lévő műemlékek megóvása, az állagvédelem, hanem az értékek dokumentálása, feltárása is. Erdélyben körülbelül 30 műemléken dolgoznak, főleg templomokon, ugyanis Erdélyben sok Árpád-kori templom van - mondta Diószegi László. Kiss Lóránd marosvásárhelyi falkép-restaurátor az MTI-nek elmondta: feltételezhetően a XIV. század végén és XV. század elején készült a sepsikilyéni falkép. A kutatások azt mutatják, hogy Székelyföldön igencsak közkedvelt szent volt Szent László, akinek a legendája is rendkívül ismert volt. A falkép viszonylag épen megmaradt, így az értelmezhetősége sokat javult a viszonylag kevés restaurátori kiegészítéseknek köszönhetően. Transindex.ro 2017. május 19.Zsúfolásig telt szerdán késő délután a sepsikilyéni unitárius templom a Szent László-legenda képsorát is tartalmazó freskók restaurálása befejezésének alkalmából tartott ünnepi hálaadó istentiszteleten. A jelképes átadáson a falképeket bemutató Jánó Mihály sepsiszentgyörgyi művészettörténész a Szent László-évben az esztendő kiemelkedő eseményének nevezte a szerdait. A restaurálást a Kiss Loránd falkép-restaurátor által vezetett marosvásárhelyi Apsis Kft. munkatársai végezték.Egyházi énekek után Kovács István sepsiszentgyörgyi-sepsikilyéni unitárius lelkipásztor olvasott fel a Bibliából (a 90. zsoltárból) és mondott imát, majd köszöntötte az egybegyűlteket. Hívó szavára egyperces néma felállással adóztak Kónya Ádám művelődéstörténész, a Székely Nemzeti Múzeum volt igazgatója, Máté László műépítész és Bereczki Csilla restaurátor emlékének. Utóbbi restaurálta a templom kazettás mennyezetét, tegnap temették Ausztráliában. Kónya Ádám a templom megmentésében, a falképek feltárásában buzgólkodott, a tíz éve elhunyt Máté László szintén szívügyének tekintette az épület helyreállítását. A csendes emlékezést követően Péterfi Ágnes sepsiszentgyörgyi segédlelkész töltötte be a ceremóniamester szerepét. Jánó Mihály művészettörténész a templom építéstörténetét elevenítette fel. Kitért arra is, hogy Huszka József az 1880-as években feltárta a falképeket, akvarellmásolatokat készített, de az egyház kérésére vissza kellett meszeltetnie azokat. Említette Székely Zoltán régész, a Székely Nemzeti Múzeum volt igazgatója ásatását, Kónya Ádám és Máté László szerepét a feltárásban, restaurálásban. Kitért az 1989 decemberében létrejött sepsiszentgyörgyi M Műhely és az 1990 tavaszán alakult Keöpeczi Sebestyén József Műemlékvédő Társaság, Románia első műemlékvédelmi intézménye létrejöttére. Majd előadást tartott a falképekről, kiemelve egy-egy igazán érdekes jelenetet, alakot vagy csak részletet. A kései gótika és korai reneszánsz hatásai egyaránt felfedezhetőek, Jánó Mihály az 1400-as évek első évtizedeire datálja a freskók keletkezését. A falképsorok két regiszterben futnak végig a déli, nyugati és északi falon. A déli falon indulva Krisztus szenvedéstörténetét láthatjuk. Jánó Mihály kiemelte, a képi elbeszélés mozgalmas, arckifejezések, tekintetek sugároznak. Az utolsó vacsora jelenete itt az egyik legbeszédesebb az Erdélyben és Magyarországon fellelhető ábrázolások közül. A művészettörténész utoljára hagyta szíve csücskét, a Szent László-legenda falképsorát. Ám előtte, az általa megjelölt krónikarészleteket fordításban Szakács László sepsiszentgyörgyi színművész olvasta fel a Bécsi Képes Krónikából, Mügeln Henrik német krónikájából és az Orosz Évkönyvekből. A Szent László-ciklus a nyugati falon kezdődik, de csak töredékekben maradt meg, az északi falon igen szépen követhető. Jánó Mihály jelezte, mind művészeti, mind történelmi értéke jelentős. Kiemelte az ütközet jelenetét, amely az egyik legszebb itt, Sepsikilyénben. Ez a legmozgalmasabb kompozíciója a középkori magyar művészetnek, értékelte. A birkózás jelenetében a lovak is birkóznak. Az utolsó képkockán, a lefejezés jelenetében a kun kezében tartja a szívét, mintegy felajánlva azt. Ez a megtérés szimbóluma. Jelentős, mivel a profán szívábrázolás igen ritka. Kiss Loránd falkép-restaurátor elmondta: korábban az enyészettől mentették meg a templomot, a falképeket feltárták és konzerválták, 2004-ben hasonló ünnepség keretében átadták, de aztán szünet következett be. A freskók nem voltak igazán látványosak abban az állapotban, ám mostanra sikerült a restaurálást is elvégezni. Ezt 40 százalékban a Magyar kormány Rómer Flóris terve keretében, a Teleki László Alapítvány lebonyolításában végezték, a fennmaradó 60 százalékot Sepsiszentgyörgy önkormányzata támogatta. Isten tartsa meg a polgármesternek és társainak azt a szokását, hogy ilyen, nem igazán szavazatgeneráló döntéseket is hoznak, zárta szavait Kiss Loránd. Szakács Tamás sepsiszentgyörgyi restaurátor, a munkálat irányítója a műszaki részleteket ismertette. Elmondta, alapelvük az volt, hogy minél többet őrizzenek meg az eredeti festményekből és minél kevesebbet adjanak hozzá, csak azt, ami biztos, azt is megkülönböztető festéssel, továbbá minden beavatkozás visszafordítható. Péter Pál restaurátor felelevenítette, amikor 1989-ben Jánó Mihály idehívta, és megmutatta a lemeszelt falakat, nem hitte volna, hogy megéri ezt a napot. A restauráláshoz pénz, szakértelem és kitartás kell, hiszen az sziszifuszi munka. Három hónapon át 5–10 ember dolgozott ott nagy alázattal napi 8–10 órát, köztük négy sepsiszentgyörgyi. Bálint-Benczédi Ferenc, a Magyar Unitárius Egyház püspöke úgy értékelte, a falak beszélnek, a névtelen mester belevitte lelkét a festménybe, ahol az ég a földdel találkozik, kiegészítve egymást, Istent dicsőítve. Ez ünnepi alkalommal egyszerre dobbannak a szívek, s kívánta, ezt az érzést vigyük tovább a hétköznapokba, hogy ne egymás ellenében, hanem együtt cselekedjünk. Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármesterének üzenetét Czimbalmos-Kozma Csaba városgondnok olvasta fel. Nagy öröm számára, hogy egy magyar örökség születik újjá, ezért úgy véli, gondosan kell őriznünk a nyomát annak, hogy őseink mit tettek hozzá ehhez a régióhoz, az országhoz. A falakon megelevenedik a történelem: Szent László megmenti az elrabolt magyar lányt és legyőzi a szülőföldünkre betolakodó idegent. Ismerősen hangzik ez a 21. században is, tette hozzá. Népünk történelme során Szent László a sötétség-világosság harcának egyik fő szimbólumává vált. A polgármester azt kívánta, a világosságba vetett hitünk ne lankadjon, mert napjainkban is tapasztaljuk, küzdenünk kell a sötétséggel, Székelyföld napja még nem virradt fel. Jusson eszünkbe, hogy őseink legyőzték a nehézségeket, bizonyság erre mai létünk, és ma is beszélnek hozzánk saját kultúránk nyelvén a sepsikilyéni templom falai. Sarkadi Márton, a magyar Miniszterelnökség egyházi műemléki osztályának megbízott vezetője Puskás Imre kulturális örökségvédelemért felelős helyettes államtitkár és Hanvay Dávid főosztályvezető köszöntőjét tolmácsolta. Közölte, Magyarország támogatja azokat, akik lelkiismeretesen végzik a munkát azért, hogy történelmi emlékeink megmaradjanak. Diószegi László, a Teleki László Alapítvány igazgatója elmondta, az ilyen támogatásokkal a magyar kormány azért törleszt, hogy másfél évszázadon át Erdély biztosította a magyar államiság folytonosságát. Az ünnepségen közreműködött a Codex Régizene-együttes, mely a csíkszeredai régizene-fesztiválon is bemutatandó, a reformáció 500. évfordulójára készített hangversenyét adta elő. Kovács István lelkész zárszavában az esemény kapcsán rámutatott, érdemes itt megmaradnunk, és kívánta, töltsük meg élettel a teret, minél több keresztelőnek lehessünk tanúi e falak között. Nemzeti imánk közös eléneklésével ért véget a rendezvény. Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. május 30.Trianon: „kéne végre egy közös terv”A trianoni diktátum témája a magyar identitás egyik alapkérdését feszegeti – véli Ablonczy Balázs, az MTA Lendület Trianon 100 Kutatócsoport vezetője. A budapesti történész a kutatócsoport céljairól, a szomszédos népek reakcióiról és a Trianon-trauma meghaladásáról is beszélt a Krónikának adott interjúban. Elmondta, Trianont, a háború végét, az összeomlást történeti eseményként kezeli, illetve tudományos problémaként, éppen ezért nem tud mit kezdeni azzal, ha egyesek úgy élik meg, hogy „nemzeti üdvtörténetük betetőzését” teszik kérdésessé „történetpolitikai machinációkkal”. – Közel száz év telt el a trianoni békediktátum aláírása óta, de még ma is az egyik legforróbb téma a Kárpát-medencében. Miért van ez így? – Alapvetően azért, mert a magyar identitás egyik alapkérdéséről van szó: hol húzódnak a nemzet határai, ki a magyar és ki nem az. Egy történelmi traumát érint, és kárvallottjai – a kisebbségi magyarság – mindennapi létével emlékeztet az 1920-ban és utána történtekre. – Míg a diktátum aláírásától 1945-ig Trianon állandó téma volt, sokat foglalkoztak vele, a Rákosi-, majd a Kádár-korban gyakorlatilag feketelistára került. 1990 óta viszont ismét kutatható a téma, és számos történész foglalkozik is vele. Van még kutatnivaló ma is? Sok dolgot nem tudunk még Trianon kulisszatitkairól? – Persze. Ezen leszünk. A számtalan kutatási irány közül az iratkiadások mellett magam nagyon fontosnak tartom a Trianonnal kapcsolatos külpolitikai gondolkodás fejlődését, a menekültek kérdését vagy az emlékműkatasztert – és még sok minden mást is. – Ön nem csupán az MTA Lendület Trianon 100 Kutatócsoport vezetőjeként foglalkozik a témával, hanem már korábban is hozzányúlt. Trianon-legendák címmel könyvet írt, amelyben a diktátum aláírásával, illetve annak utóéletével kapcsolatos városi legendákat vette górcső alá, és igyekezett megcáfolni. Miért gondolta úgy, hogy erre szükség van? Nem érték bírálatok, amelyek szerint hazafiatlan, esetleg egyenesen nemzetáruló? – Attól, hogy valaki hiteles, és nem legendákra alapított történeti tudást akar átadni, nem hiszem, hogy hazafiatlan lenne. Ravasz László lapját, a Református Életet idézem nyolcvan évvel ezelőttről: „Trianon ellen az tesz a legtöbbet, aki a legtöbb hazugságot irtja ki a magyar életből és a legtöbb igazságnak szerez érvényesülést”. Nyilván vannak, akiknek nem tetszik a mű, de egyfelől több helyen is igyekeztem jelezni személyes érintettségemet az ügyben. Másrészt a sok ezer eladott kötet jelzi, hogy sokan kíváncsiak arra, amit erről írtam. – Van olyan Trianon-mítosz, ami végül mégis igaznak bizonyult? Egy korábbi interjúban arról beszélt: egyik kutatótársa olyan iratokra bukkant, amelyek azt bizonyítják, hogy a párizsi tárgyalások során a román delegáció tényleg prostituáltak bevetésével igyekezett megszerezni a bírák jóindulatát... – Minden mítosznak van valamiféle valóságmagva: csak éppen egytényezős, a valós indokokat elfedő gondolkodásra nevelnek sok esetben. Georges Clemenceau francia miniszterelnöknek valóban volt magyar menye, de Magyarországgal nem ezért bántak el Párizsban, hanem mert a francia, angol, olasz és amerikai stratégiai igények ebbe az irányba terelték a békecsinálók gondolkodását. A román kéjnőkről egyelőre nincs százszázalékos bizonyítékunk, de ha lesz, közzétesszük. Ha voltak is, sok eredményt nem értek el, a román határ nem a Tiszánál húzódik, és Békéscsaba vagy Mátészalka sem került Romániához. – Az MTA Lendület 100 Kutatócsoport most a közelgő századik évforduló alapján ismét a figyelem középpontjába hozta a kérdést. Kik a tagjai, milyen alapon válogatta ki őket? – Alapvetően történészek, de van köztük szociológus, irodalom- és művészettörténész is. Részben olyanok, akiket régóta ismerek, de vannak köztük olyanok is, akiket korábban nem ismertem, csak a szakmai munkásságuk alapján kértem fel őket, és nagy megtiszteltetés, hogy igent mondtak. Nagyon kevesen voltak, akik nemet mondtak, ők is inkább más elfoglaltságaik miatt, nem azért, mert nem látták fontosnak a projektet. – Mi a csoport célja? – Letenni nyolc-tíz kötetet, többtucatnyi cikket, idegen nyelvű publikációkat és konferenciaszerepléseket a magyar társadalom képletes asztalára, abban bízva, hogy ez a termés idővel hat a közgondolkodásra is. – Hogyan fogadták a történésztársak, egyáltalán a magyarországi akadémiai közeg a csoport megalakításának az ötletét? – Úgy látom, elismerés és támogatás övezi a magyar akadémiai és tudományos világban. Nagyok az elvárások is, de hát ez természetes. – A kutatócsoport amúgy külföldön is felkeltette a figyelmet: nemrég a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektora, Ioan Aurel Pop történész egyenesen azzal vádolta meg önöket, hogy valójában románellenes magyar propaganda terjesztését szolgáló kormányhatóságot működtetnek. Miért van az, hogy a Trianon-téma feszegetése ennyire kellemetlen a szomszéd népek egyes képviselői számára? – Nem látok a fejekbe, de hát a saját állam létrehozásának kulcspillanatairól van szó, a nemzeti üdvtörténet betetőzéséről. Sokan nyilván úgy élik meg, hogy ezeket az erőfeszítéseket tesszük kérdésessé mindenféle történetpolitikai machinációkkal. Ezekkel nem tudok mit kezdeni: a mi célunk tudományos, a célunk az, hogy a nyilvánosság előtt és a nyugat-európai, illetve szomszédos országokbeli kollégák bevonásával dolgozzunk. – Nem csupán a román, a szlovák vagy szerb – és újabban az ukrán – történészek reagálnak úgy, mintha a tyúkszemükre léptek volna, amikor fölmerül a Trianon-problémakör. Magyar részről is hallhatók olyan hangok, amelyek szerint kár feszegetni a témát, sőt káros, hiszen a trianoni békeszerződés nyomán Magyarország végre tényleg független, és majdnem homogén nemzetállam lett... – Nekem az a benyomásom, hogy ez régebben volt jellemző, bár nyilván most is létezik. Trianont, a háború végét, az összeomlást én történeti eseményként kezelem, illetve tudományos problémaként. A tudományos kutatás meg ugye mindig feszegetés egy kicsit, valami korábbinak a meghaladása. – Létezik egy közhelyes kifejezés: Trianon-trauma. Ön szerint valóban van ilyesmi? – Nem biztos, hogy szerencsés biológiai jelzőkkel leírni egy társadalmi jelenséget, de az biztos, hogy a vesztes háborúnak, a forradalmaknak és a nemzet több részre szakadásának máig ható identitásbeli következményei vannak. Hogyan látjuk magunkat, a helyünket, másokat, kit tartunk magyarnak... Örök kérdések ezek, amelyek elől nehéz elmenekülni. – Túl tud-e a magyarság valaha is lépni a Trianon-problematikán? Lát-e valamilyen megoldást, módszert erre? – „A nemzet közös emlék a múltból, közös terv a jövőre” – mondta Ernest Renan francia gondolkodó. Kéne végre egy közös terv. Ablonczy Balázs (Budapest, 1974. június 26.) történész. Kutatási területe a két világháború közötti Magyarország története. PhD-fokozatát 2004-ben szerezte, Teleki Pál a két világháború között (1921–1938) témában. 2002-től 2007-ig a Teleki László Intézet Közép-Európai Tanulmányok Intézetének munkatársa, 2004-től tudományos főmunkatársa volt. 2002 és 2006 között a Pro Minoritate, 2006-tól a Kommentár című folyóirat főszerkesztője. 2007-ben rövid ideig a Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága munkatársa Szentendrén, majd a Magyar Tudományos Akadémia Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézetének tudományos munkatársa. 2008 óta az MTA Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa. 2011. március 1-jén négy évre a párizsi magyar intézet igazgatójává nevezték ki. A trianoni béke történetét kutató Lendület-csoport 2016-ben jött létre a vezetésével. Az MTA Lendület-pályázatán 2016-ban ötéves támogatást elnyert Trianon 100 Lendület Kutatócsoport Trianon 100 év után: kontextus, lokalitás, régió című pályázata azt a célt tűzi ki maga elé, hogy a legfrissebb történeti tudást, új tudást teremtve és a meglévőt mozgósítva rávilágítson a trianoni békeszerződés új oldalaira, megvilágítsa a döntés megszületésének egyes, eddig árnyékban hagyott vagy esetleg félreinterpretált oldalait. Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár) 2017. július 31.AZ ANYANYELV FÖLÉRTÉKELŐDÉSEA PEREMRÉGIÓK MAGYAR IDENTITÁSÁBAN1 Péntek János az MTA külső tagja, professor emeritus, Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, Kolozsvár pentekjku(kukac)gmail.com Az elmúlt negyedszázadban empirikusan is érzékelhető gyors változás és irányváltás következett be a Kárpát-medencei társadalmi és nyelvi folyamatokban. Különösen feltűnő volt ez a hirtelen változás rögtön 1990 után az anyaországon kívüli régiókban, ahol jelentős számú magyar közösség él. A tízévente egymást követő népszámlálások (1992, 2002, 2011–12) eredményei aztán valósággal sokkolták a közvéleményt, és provokálták a kutatókat. Ebben a helyzetben különösen fontosnak bizonyult, hogy azok a kutatók is, akik az egyes régiókban élnek, és ennél fogva a terep és a téma jó ismerői, csatlakozhattak a magyarországiakhoz, számukra is megadatott a kutatás szabadsága. Szinte valamennyi társadalomtudomány érdekeltnek bizonyult: a demográfia, a társadalomföldrajz, a regionális kutatások, a szociológia és a szociolingvisztika. Az identitás és a nyelv kérdéskörében különösen fontosak voltak a szociológusoknak az 1990-es években végzett, az egész nagyrégióra kiterjedő kutatásai (Gereben Ferenc és munkatársai, Csepeli György és munkatársai), valamint az élőnyelvi, kétnyelvűségi kutatások (Kontra Miklós irányításával). Ilyen jellegű kutatások különböző szinteken azóta is folynak. A nyelvészetiek a külső régiókban az MTA által kezdeményezett és támogatott kutatóállomásokban, azok hálózatában intézményesültek. Ezek egyik résztvevőjeként a továbbiakban a címben megjelölt kérdésre vonatkozó megállapításaimat is elsősorban e kutatások eredményei alapján teszem, némi részrehajlással az erdélyi helyzet iránt. A részrehajlás egyik oka, hogy ebben a nagyrégióban a helyzetek, a folyamatok, a jelenségek mind előfordulnak, a másik, hogy ezek vizsgálatában közvetlenül vagy közvetve, tanítványaim révén magam is részt vettem. Egyetlen példa arra, milyen kihívást és provokációt jelentettek szakmailag a népszámlások. A 2002. évi romániai népszámlálás a magyarok közel 12%-os, 200 ezres fogyását regisztrálta 1992-höz viszonyítva. A demográfia és a szociológia ennek két okát látta: a születések alacsony számát és az elvándorlást (akkor elsősorban a Magyarországra való áttelepedést). A nyelvi folyamatokra irányuló saját vizsgálataink alapján nem volt kétséges, hogy asszimilációs háttere is van az apadásnak, az asszimilációban pedig jelen van a nyelvi asszimiláció, a nyelvvesztés, a nyelvcsere is. Ezt bizonyította aztán be részletes elemzéssel – az asszimilációs veszteség arányait is jelezve – Szilágyi N. Sándor (2005). A nyelv szimbolikus többletértékei és a nyelvpolitikai ideológiák Noha napjainkban sok társadalomtudós azt is kétségbe vonja, hogy lényeges kapcsolat volna az anyanyelv és az identitás között (lásd Kontra 2006), az pedig egyenesen közhelynek számít, hogy a nyugati típusú, államnemzeti identitásnak csak az állampolgárság a meghatározója (legutóbb Romsics, 2013 szerint), magam azon a véleményen vagyok, hogy történetileg változó, kultúránként változatos formában és módon az identitásban valahol mindig ott a nyelv. A kelet-európai identitásokban, általában is a kisebbségek identitásában szimbolikus többletértéke van az anyanyelv varázsának, a látszólag tisztán vallási identitásokban (pl. a muszlimban) a titkokat őrző és közvetítő szakrális nyelv misztériumának. Azoknak a nyelveknek pedig, amelyeknek a státusa államnyelvi, hivatalos nyelvi, az állam által rájuk is átruházott hatalmi helyzetük van. Nyilván sem a szimbolikus többletérték, sem a fölérendelt státus nem inherens eleme egyik nyelvnek sem, hanem a nyelv és a nyelvi közösség történelmi kapcsolatában alakult ki, az államnyelv fölérendeltsége pedig az adott nyelvi csoport hatalmi fölényéből ered.2 Épp emiatt maga a szaktudomány ilyenekkel, mint varázs, misztérium, hatalom, nem tud mihez kezdeni, ezek a társadalomnyelvészet, társadalomlélektan körébe tartoznak. Az államnemzeti identitásban formailag valóban az állampolgárság a meghatározó, ám a nemzetállamok által kiemelt státusú államnyelv, hivatalos nyelv maga is eszköze a hatalom gyakorlásának, és már eleve alárendeltté tesz minden más, az illető ország területén beszélt nyelvet.3 Az államok pedig kétféle nyelvpolitikai ideológia szerint kezelik az illető ország területén beszélt nyelvek viszonyát: dominánsan a nacionalista, asszimilációs ideológia szerint, kivételesen a pluralizmus, az egyenjogúság szellemében. Az alárendeltség következményei Ennek a státusbeli alárendeltségnek, az ezzel összefüggő korlátozásnak, hátrányos megkülönböztetésnek is következménye az anyanyelv fölértékelése a határon túli magyar nemzeti közösségekben. A beszélők államnélküli helyzetüket, veszélyeztetettségüket érzik, a szétszórtságot, felekezeti megosztottságot. Ilyen körülmények között a magyar nyelvben élik meg közösségüket, összetartozásukat, viszonyulásuk tulajdonképpen menekülés a nyelvbe. Ez szüli az olyan szimbolikus-mitikus, már-már szakrális kinyilatkoztatásokat, hogy „A mi hazánk a magyar nyelv.” Az anyanyelv szent céllá válik, miközben a napi döntések (nyelvválasztás, iskolaválasztás) nincsenek mindig összhangban ezzel a kivételes belső értékeléssel. Szintén a nyelvi alárendeltség, a veszélyeztetettség miatt válik védekezővé, önigazolóvá, esetleg rejtőzködővé ez az identitás, ellenhatásaként annak, hogy vannak offenzív identitások, és hogy a fóbiák is részei a kelet-európai identitásoknak.4 Az egyik jelentős szociológiai kutatás következtetése is az volt, hogy a magyar közösségekben „az anyanyelv […] erős identifikáló szerepe […] védekező, […] identitásvédő…”. (Gereben, 2011, 255.) A szociológiai és szociolingvisztikai kutatások eredményei egyaránt azt igazolják, hogy a peremrégiókban az anyanyelv fölértékelődik a magyarok, a magyar közösségek önmeghatározásában. Kárpátaljai nyelvészkollégánk, Csernicskó István, felvidéki szerzőtársával, Szabómihály Gizellával közös tanulmányában állapítja meg, hogy nagyfokú korreláció van a magyar nemzetiség és a magyar nyelv bevallása és vállalása (használata) között, a nyelvközösséghez tartozás központi helyet foglal el a közösség etnikai tudatában (Csernicskó ‒ Szabómihály, 2010, 167.). Gereben Ferenc szociológus az általa vezetett, kiterjedt kutatás következtetéseként írja: „…zárt kérdésünk alapján [17 tényező közül] a magyarsághoz tartozás legfontosabb »kellékének« – Kárpát-medencei konszenzus alapján – a magyar nyelvet tekinthetjük…” (Gereben, 2011, 253.). Ebben a konszenzusban jelentős az – és ez jelenti a fölértékelést –, hogy a fontosság mértéke jóval nagyobb a külső magyar régiókban, mint az anyaországban (Gereben, 2011, 250.). Kolozsvári szociológus kollégánk, Veres Valér grafikusan is ábrázolta az arra a kérdésre adott válaszok megoszlását, hogy „Mi határozza meg leginkább az Ön nemzeti hovatartozását?”. Ez az ábra szintén mutatja a régiók többletét az anyanyelv és kultúra vonatkozásában az anyaországhoz viszonyítva (1. ábra). Túlságosan kategorikusnak tűnik, mégis el kell fogadnunk Kárpát-medencei vonatkozásban is Lanstyák Istvánnak a szlovákiai magyarokkal kapcsolatos megállapítását: „…a szlovákiai magyarok nemzeti azonosságtudatának a nyelv – a magyar nyelv – nem járulékos, hanem központi eleme. […] azok a szlovákiai magyarok, akik feladják nyelvüket, egyben megszűnnek magyarok lenni. Ezért érdemes a helyzetünket meghatározó tényezők közül azokat kiemelni, amelyek hatással vannak vagy lehetnek a nyelvmegtartásra vagy éppen a nyelvcserére.” (Lanstyák, 2002, 12‒13., kiemelés tőlem, P. J.) Ezt a megállapítást akár súlyosbíthatnánk is azzal, hogy azok közül, akik feladják nyelvüket és asszimilálódnak, némelyek új identitásukban neofitáknak bizonyulnak. De vannak kivételek is. Elsősorban vallási közösségekről tudunk Erdélyben, olyan vallási közösségekről, amelyek a nyelvcsere után is magyarnak vallják magukat, és ezt az is erősíti, hogy a templomban, liturgikus használatban számukra a magyar nyelv szakralizálódott: nem beszélik, de hitéletükben ragaszkodnak hozzá (Borbándról, Óradnáról, Verespatakról, a Déva környéki református falvakból ismerjük ezt a helyzetet). És van egy másik adat is, amely azt jelzi, hogy a Kárpát-medencében és a régiókban is többen vallják magukat magyar anyanyelvűnek, mint magyarnak. 2001‒2002-ben a Kárpát-medencében 300 ezres volt ez a többlet (11,7 millió magyar és 12 millió magyar anyanyelvű; Kocsis et. al., 2006, 30.), 2011-ben Romániában 32 291 (1 227 623 magyar és 1 259 914 magyar anyanyelvű; a román Országos Statisztikai Hivatal adatsorai szerint). Romániában egyébként a magyar az egyetlen olyan nemzetiség, amelynek több az anyanyelvű beszélője, mint ahánynak magyar az etnikai identitása. Ez nyilván nem lemondás, hanem vállalás az előző évszázadokban magyar nyelvűvé vált svábok, örmények, romák, zsidók stb. részéről. Az identitások szerveződése, átörökítése, átmenetisége, töredezettsége Kétségtelen, hogy az embereknek és a közösségeknek sokféle identitásuk van. Az identitások sokféleségére való hivatkozás azzal a veszéllyel jár, hogy ezen az alapon relativizálhatók, és akár szembe is állíthatók egymással. Lényegtelennek véljük a közöttük lévő különbségeket, minden kötődést identitásnak tekintünk, és arra sem gondolunk, hogy az olyan alapidentitások, mint az etnikai vagy a nemzeti, részidentitások és kötődések köteléke. Világosan érzékelhető az identitások függőleges szerveződése egy vertikális kontinuum mentén, az ilyeneké, mint az egyéni identitás → lokális identitás → regionális identitás (székely, palóc stb.) → erdélyi, felvidéki, muravidéki stb. magyar identitás → magyar (etnikai, nemzeti) identitás → közép-európai identitás → európai identitás. Az egyéni és a közösségi identitást a nyelv köti össze, az anyanyelvnek az etnikai, nemzeti szintig van (különleges) jelentősége. Az egyéni, valamint a lokális és regionális identitásnak is van nyelvváltozatbeli megfelelője: a vernakuláris, a helyi nyelvjárás, a nyelvjárási régió. Ez is identitást fejez ki, erősíti a közösségen belüli szolidaritást. Előfordul, hogy kívülről (vagy akár belülről is) manipulatív szándékkal szembeállítják őket (például székelyt a magyarral, erdélyi magyart a magyarországi magyarral), pedig nyilvánvaló, hogy ezek nem alternatívái egymásnak, hanem egymásba épülők, kontinuumot alkotva egymást erősítik. Mind az egyéni, mind a közösségi identitásban rendszerint több részidentitás, identitáselem, kötődés kapcsolódik össze: az identitások vízszintesen, egy horizontális kontinuum mentén is szerveződnek. Ez már arra az identitásra is érvényes, amelybe az ember családjában, közösségében beleszületik. Ezek mind „független változók”, adottak az ember számára. Egymással szolidáris értékek kapcsolatáról van szó, történelmileg kialakult, valamennyire megszilárdult, emiatt megszokott, kongruens kapcsolódásokról. Gereben Ferenc – mint láttuk – saját szociológiai vizsgálatában tizenhét ilyen tényezőről beszél, a lista azonban nyitott abban a tekintetben, hogy ki mivel, mi mindennel kapcsolja össze saját és közössége egyéniségét, karakterét. Ennek a nyitott listának is vannak alapelemei, például az erdélyi magyar identitásban ilyenek kapcsolódnak össze kongruens módon: magyar nyelv + református/katolikus/unitárius vallás + történelmi hagyomány + magyarságtudat + erdélyiség… stb. A peremrégiókban, de általában a mai mobilitás körülményei között, a hagyományos, stabil közösségek és az értékrendek felbomlásával sokszor és egyre gyakrabban kérdésessé válik a nyelv és az identitás áthagyományozása, átörökítése. „És mi lesz, ha románnak szület?” – kérdezte jó negyven évvel ezelőtt a maga sajátos nyelvén egy kolozsvári magyar család ötéves gyermeke, miközben testvére születésére vártak. Részéről ez akkor puszta kíváncsiság volt abban az időben, amikor a születés még jóval nagyobb titok volt, mint manapság. Ő már tudta a napköziből, hogy vannak fiúk és lányok, és hogy vannak magyarok és románok, ő maga is már beszélt románul, így joggal tehette föl saját töprengő kérdését. Ez a kérdés aztán egyre inkább relevánssá vált a demográfusok, szociológusok számára, mivel a nyelvileg, etnikailag vegyes házasságok száma egyre szaporodik. A párválasztás korábbi endogám szabályai jelentős mértékben fellazultak. Az is, amely a felekezetileg (vagy etnikailag) vegyes családokban azt írta elő, hogy a lány az anya identitását örökölje, a fiú az apáét. Az pedig – mint látni fogjuk – csak a naiv vélekedésben maradt meg, hogy az anyanyelv gondozója, átörökítője elsősorban az anya. Ez akár identitáskrízisnek is tekinthető a peremrégiókban, különösen a szórványokban, lakótelepi környezetben. Jó esetben már a nyelvtanulás kezdetétől szimultán kétnyelvűvé válhat a gyermek, kettős lehet az identitása. A környezet és az irányított asszimiláció viszont annyira erős, hogy rendszerint ezek korai egyensúlya a felnőtté válás időszakában egyre inkább a többségéhez igazodik. Szilágyi N. Sándor már hivatkozott, az asszimilációval foglalkozó tanulmányában az 1992-es és 2002-es népszámlálási adatok alapján azt állapíthatta meg, hogy „… a magyar nők vegyes házasságaiban […] a gyermekeknek csak 18‒23%-a lett magyar”, a magyar férfiak vegyes házasságaiban pedig ez az érték 35‒40% (Szilágyi N., 2005, 56–57.). Az átörökített identitás és nyelv ebben az esetben tehát kevésbé az anyáé, inkább az apáé, de arányaiban mindenképpen a többséghez tartozó házastársé. A vegyes családok növekvő száma jelzi, hogy a felfokozott társadalmi mobilitásban a nyelvben és az identitásban is egyre inkább számolni kell az átmenetiséggel, a Kárpát-medencében inkább az átmenetiséggel, mint a kettősséggel. Az identitástényezők megszokott kapcsolódása, köteléke meglazul, megbomlik, szokatlanná, diszgruenssé válik. Ez jól tükröződik a romániai népszámlálásoknak a felekezetiség és az etnikai identitás szokatlan kapcsolódásaira utaló adataiban (1. táblázat). Magyar román Református 93,78% 3,29% (19 802) Unitárius 93,67% 1,80% (1044) Ortodox 1,65% (26 009) 93,67% 1. táblázat.• A felekezeti hovatartozás és az etnikai identitás „szokatlan” kapcsolatai Romániában (Forrás: Országos Statisztikai Hivatal, 2011, URL1: 14., ill. 16. táblázat) A mozgásra, az identitáscserére, a három síkon végbemenő asszimilációra utalnak, nagyságrendjüket is jelzik a romániai népszámlások további adatai. (1) nyelvi asszimilációra a román anyanyelvű magyarok (elsősorban, mint jeleztük, vallási közösségekben): 1992-ben 32 949, 2011-ben: 34 203, (2) etnikai asszimilációra a román reformátusok, unitáriusok (mintegy 21 ezren) és a vegyes házasságokban románként bejegyzett gyermekekben jelentkező többlet, (3) felekezeti asszimiláció következménye az ortodox magyar kategória (26 009 a legutóbbi népszámláláskor). Jellemzőnek és viszonylag stabilnak tűnik az átmenetiségnek a 30 ezer körüli népessége. Ezek után az sem meglepő, hogy az 1992–2002 között az asszimilációs fogyást Szilágyi N. Sándor 32 ezerre becsülte, és ez a teljes akkori, tíz évre visszamenő demográfiai apadás (193 152) 16%-a volt (Szilágyi N., 2005, 85.). Szabadság és méltóság az identitás megválasztásában és megvallásában A szaktudományok szenvtelen stílusában gyakran jelenik meg az a megállapítás, hogy az identitás helyzetfüggő, érdekfüggő. Ez az eufemizáló szenvtelenség arra a súlyos tényre utal, hogy miközben az identitás megválasztását és megvallását alapvető emberi jognak gondoljuk, a közelmúlt legnagyobb szörnyűsége éppen az volt, hogy milliókat stigmatizáltak, üldöztek, semmisítettek meg vallási, etnikai, nyelvi identitásaik miatt. A szörnyűségek után sem tűnt el a stigmatizálás, a megfélemlítés, és mindenütt sérül az identitáshoz kapcsolódó jog, ahol félelemből kell valakinek elhallgatnia, elrejtenie vagy akár védenie identitását. Az identitás ilyen értelemben szabadságfüggő, méltóságfüggő. Márpedig a peremrégiók magyarsága, személyek és csoportok gyakran kerülnek olyan helyzetbe, hogy félniük kell identitásuk miatt. A tiltás, a korlátozás, a stigmatizálás elsődlegesen a nyelvre irányul, az irányított asszimiláció, az asszimilációs nyomás elsődleges célpontja az anyanyelv. Nyilván amiatt, mert az asszimiláció irányítói is tudják, hogy a nyelv kulcsfontosságú az identitásban, és azt is, hogy ezen a ponton a leginkább sebezhető: a kétnyelvűség révén, amely létfontosságú a beszélőnek, aki azonban a számára előnyös és fontos, anyanyelvdomináns hozzáadó kétnyelvűség helyett gyakran a felcserélő kétnyelvűségbe kényszerül. Lemond anyanyelvéről. Tulajdonképpen ebben jelölhető meg az integráció és az asszimiláció nyelvi határa: elég megtanulni és tudni az államnyelvet, vagy le is kell mondani az anyanyelvről? A tiltás, a korlátozás, a diszkrimináció nyelvjogi kérdés, a stigmatizálás az előítéletekhez, sztereotípiákhoz tartozik. A magyar nyelv stigmatizálási skálája nagyon széles, stilárisan is változatos. Néha az önstigmatizálás is tetten érhető. Már a magyar nyelv nehéz voltára való hivatkozás is hamis sztereotípia, aztán következnek a kevésbé durvák, mint a madárnyelv, majd a nagyon durvák, nagyon bántóak: utálatos nyelv, hányingert keltő zagyvaság, az ördög nyelve… Gazdag gyűjteménye található mindezeknek Tánczos Vilmosnál, már legutóbbi könyvének címe is erre utal: Madárnyelven (Tánczos, 2011). A stigmatizálás Tánczos által idézett példái a magyar nyelv moldvai változatára vonatkoznak. A moldvai magyarok (csángók) nyelvcseréje, asszimilációja mintegy 150 évvel ezelőtt, a román nemzetállam megalakulásától vált intenzívvé, azóta is tart, szemünk előtt ma is zajlik, és úgy tűnik, a végkifejletéhez közeledik. Viszonylag pontosan lehet látni a mechanizmusát, a benne szerepet játszó tényezőket, ezért érdemes közelebbről is szemügyre venni. A történeti források szerint a 13. századtól a 18. század második feléig alapidentitásuknak két erős eleme volt: az, hogy magyarok (magyar nyelvűek, etnikumúak) és katolikusok voltak (ortodox környezetben), etnonimaként a kettő szinonimája volt egymásnak (a környezet román nyelvében is: ungur, catolic). A 18. század második felében az akkor oda nagy számban érkező, menekülő székelyek az ott talált magyar csoportot, nyelvük egyik furcsaságára való utalással a kigúnyoló, stigmatizáló csángó névvel illette (Péntek, 2014). Ez a gúnynév kiterjedt aztán az egész moldvai magyar csoportra, a székelyekre, és végigkísérte további történelmüket. Nyelvjárásukat magyar és román részről is stigmatizálták, hogy aztán ők maguk is kétségbe vonják nyelvük „igaz” magyarságát. Nyelvük háttérbe szorítása azzal erősödött föl, hogy az állami oktatás román nyelven indult el, és folyik ma is, és hogy a liturgikus használatban a római katolikus egyház is feláldozta hívei anyanyelvét az államnyelv javára, noha ez a nyelv számukra mély hitükben a szakralitás misztériumának is őrzője (Szilágyi N., 2006). Soha nem adatott meg nekik önazonosságuk szabad megvallása, emiatt a magyar és a román között hányódva leginkább a katolikust nyilváníthatták ki (ebben implicite a magyar is benne volt), illetve amikor egy igazán kívülálló személy, a finn Yrjö Wichmann nyelvüket kutatta a 19. század elején, ő azt jegyezte le Szabófalván, hogy azok is magyarnak tartják magukat, akik már nem beszélnek magyarul. A 20. században már valósággal üldözöttekké váltak, állandó volt a fenyegetettségük. Közben a magyar kutatók, erdélyi és magyarországi értelmiségiek nyelvhasználatában etnonimává és lingvonimává vált a csángó megnevezés, és úgy tűnt, hogy ez a kettő, a katolikus és a csángó lehet a csoport identitásának jelölője.5 „Újabban a teljesen székely eredetű falvakban és az északi csángók körében is kialakult a csángó tudat, ugyanis Erdélyben és Magyarországon egységesen csángónak nevezték a teljes moldvai katolikus lakosságot.” Ennek a feltételezett csángó etnicitásnak is alapfeltétele „a tényleges és viszonylag jó nyelvtudás.” (Tánczos, 2011, 260., 264., kiemelés tőlem, P. J.) A gúnynévként keletkezett csángó név és a csángó tudat, identitás jó szándékú, kívülről való kreálása, kissé romantikus fölerősítése átmenetinek tűnik. A katolikus identitás és a csángóként megjelölt identitás különbözőképpen, de átmenetileg azt az alapvető tényt fedi el, hogy egy magyar római katolikus népcsoport magyar → román nyelvcseréje és asszimilációja ment és megy végbe. A folyamatos félelem, megfélemlítés, befolyásolás azt is lehetetlenné tette, hogy a hivatalos népszámlások megközelítőleg is reálisak legyenek az ő vonatkozásukban. Vallásukat bizonyára minden esetben vállalták, a magyart sem nyelvként, sem etnikumként. Az a legutóbbi kísérlet pedig a 2011-es romániai népszámlás alkalmával, hogy szerepeljen a csángó is vállalható etnikai identitásként az etnikumok listáján, mint előrelátható volt, olyan eredménnyel járt, amely groteszk tükörképe magának a népszámlásnak, és a moldvai magyarok helyzetének is.6 Az Országos Statisztikai Hivatal közöl egy olyan táblázatot (URL1: 14. táblázat), amely az egyes etnikumok és a felekezetek kapcsolatának számadatait tartalmazza. Ezen az szerepel, hogy összesen 1536 személy vallotta magát csángónak, felekezeti megoszlásukban közülük 1054 római katolikus, 216 ortodox, 141 muzulmán, 125 pedig egyéb. Az 1536-os nagyságrend – ahhoz viszonyítva, hogy nyelvileg még mindig 40–50 ezer moldvai katolikusnak van valamilyen kötődése a magyar nyelvhez – tükrözi a megfélemlítettséget, de azt is, hogy bizonytalan körükben a csángó identitás elfogadottsága. A csángóhoz szokatlanul kapcsolódó ortodox felekezetiség – még ebben a kis számban is – kétségessé teszi azt, hogy a római katolikus egyház a magyar nyelvről való lemondással hosszú távon ellensúlyozhatná az ortodox egyház nyomását. A 141 muzulmán csángó pedig szinte hihetetlennek tűnik, bár ebből akár arra is következtethetünk, hogy csángó identitásukat legszabadabban a Konstancához közeli, muzulmán és „multikulturális” környezetben élő Oituz telepes falu lakói vállalhatták (ők két hullámban, a két világháborút követően kerültek ide Lujzikalagorból). Ennek alapján az ő körükben feltételezhető a katolikus–muzulmán vegyes házasság, az ilyen jellegű kettős identitás. Nyelv és identitás: a szakmai megközelítés sokféleségéről A társadalomtudományok művelőit mélyen megosztják a helyzetek, az érdekek és az ideológiák. Bizonyára magunk sem vagyunk mentesek ettől, befolyásol bennünket saját identitásunk, közösségekhez, közösségünkhöz, nyelvekhez való viszonyulásunk. Az bizonyára elfogultságoktól függetlenül állítható, hogy általánosan érvényes identitásmodell nincs, az viszont etikailag is kifogásolható, ha úgy látjuk, láttatjuk nagy közösségek identitását, hogy az (főként a sajátunkhoz viszonyítva) kevésbé fejlett, kevésbé korszerű. Vannak, akik úgy gondolják, hogy nincs is közösségi identitás, én pedig – és ezzel bizonyára nem vagyok egyedül – úgy gondolom, hogy az egyéni identitásnak nincs értelme a közösségi nélkül. Ami pedig a nyelv szerepét illeti: azt előadásaink szövegében fejtettük ki, cáfolataként is annak a véleménynek, amely azt kétségbe vonja. Mindebben a magyar tudomány ünnepére való tekintettel is indokoltnak érezzük felhívni a figyelmet a scientia mellett a conscientiára, a kettő viszonyára, a tények, a tudás és a tudomány, valamint lelkiismeret és felelősség elvárható egyensúlyára. IRODALOM Csernicskó István ‒ Szabómihály Gizella (2010): Hátrányból előnyt: a magyar nyelvpolitika és nyelvtervezés kihívásairól. In: Bitskey Botond (szerk.): Határon túli magyarság a 21. században. Konferencia-sorozat a Sándor-palotában 2006‒2008. Bp. Köztársasági Elnöki Hivatal, 167‒198. • WEBCÍM Gereben Ferenc (2011): Az anyanyelv szerepe a határon túli magyarság azonosságtudatában. In: Híres-László Kornélia et al. (szerk.): Nyelvi mítoszok, ideológiák, nyelvpolitika és nyelvi emberi jogok Közép-Európában elméletben és gyakorlatban. (A 16. Élőnyelvi Konferencia előadásai.) Budapest–Beregszász: Tinta Könyvkiadó ‒ II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Hodinka Antal Intézete, 245‒256. • WEBCÍM Kocsis Károly – Bottlik Zsolt – Tátrai Patrik (2006): Etnikai térfolyamatok a Kárpát-medence határainkon túli régióiban (1989–2002). Budapest: MTA Földrajztudományi Kutatóintézet Kontra Miklós (2006): Nyelvi emberi jogi polémiák. In: Benő Attila – Szilágyi N. Sándor (szerk.): Nyelvi közösségek – nyelvi jogok. (A Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai 3.) Kolozsvár: Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, 9–29. • WEBCÍM Kontra Miklós – Szilágyi N. Sándor (2002): A kisebbségeknek van anyanyelvük, de a többségnek nincs? In: Kontra Miklós – Hattyár Helga (szerk.): Magyarok és nyelvtörvények. Budapest: Teleki László Alapítvány, 3–10. • WEBCÍM Lanstyák István (2002): A magyar nyelv jelene és jövője Szlovákiában. In: Lanstyák István ‒ Szabómihály Gizella: Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok. Pozsony: Kalligram, 12‒18. Péntek János (2014): A moldvai magyarokról és a csángó elnevezésről. Magyar Nyelv. 110, 4, 437– 447. • WEBCÍM Romsics Ignác (2013): A nemzetek típusai és kialakulásuk szakaszai. In: Kántor Lajos (szerk.): Párbeszéd nemzetről, nemzetiségről. Kolozsvár: Korunk–Komp-Press Kiadó, 11–14. Szilágyi N. Sándor (2005): Asszimilációs folyamatok a romániai magyarság körében. In: Péntek János ‒ Benő Attila (szerk.): Nyelvi jogi környezet és nyelvhasználat. (A Szabó T. Attila Nyelvi Intézet kiadványai 2) Kolozsvár: Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, 24‒94. Szilágyi N. Sándor (2006): Nyelvi jogok, egyházi nyelvhasználat. A magyar nyelvű mise kérdése Moldvában. In: Diószegi László (szerk.): Veszélyeztetett örökség, veszélyeztetett kultúrák. A moldvai csángók. Budapest: Teleki László Alapítvány, 107–114. • WEBCÍM Tánczos Vilmos (2011): Madárnyelven. A moldvai csángók nyelvéről. Kolozsvár: Erdélyi Múzeum-Egyesület Veres Valér (2008): A Kárpát-medencei magyarok nemzeti és állampolgári identitásának fő sajátosságai. In: Fedinec Csilla (szerk.): Értékek, dimenziók a magyarságkutatásban. Budapest: MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság, 35–60. •WEBCÍM LÁBJEGYZETEK 1 A Magyar Tudomány Ünnepének 2016. évi ünnepélyes megnyitóján az Akadémia dísztermében, november 3-án elhangzott előadás utólag megírt szövege. < 2 Ennek ellenére például a többségi, kisebbségi jelző a nyelv mellett – manipulatív szándékkal – gyakran úgy jelenik meg, mintha ilyen inherens értékről volna szó. < 3 Olyan értelemben is szembekerül a többi nyelvvel, hogy például a román közoktatás terminológiájában az anyanyelv csak a kisebbségekre vonatkozik, anyanyelvük csak nekik van, nekik „csak” anyanyelvük van (Kontra – Szilágyi, 2002). < 4 Az identitással szembeni közömbösség gyakorlatilag ismeretlen a peremrégiókban, szemben Magyarországgal, ahol ez a 2001-es népszámláskor abban nyilvánult meg, hogy a lakosság 5,6%-a, 570 ezren nem tartották fontosnak, hogy nemzetiségükről nyilatkozzanak (Kocsis et al., 2006, 22–23.). < 5 Miközben románok számára ez arra volt jó, hogy ezen az alapon is kétségbe vonják a moldvai magyarok magyar voltát, magyar eredetét. < 6 Tánczos Vilmos közvetlen résztvevőként írja le ennek részleteit: Tánczos, 2011, 253–284. < Magyar Tudomány 2017. szeptember 19.KORMÁNYZATI SEGÍTSÉG A KÜLHONI MAGYAR KÖZÖSSÉGEKNEKA magyar kormány azonnali támogatást nyújt a külhoni magyar közösségek műemléktemplomaiban okozott károk elhárításához – közölte a Miniszterelnökség kedden az MTI-vel. A közlés szerint az érintettek a határon túli magyar épített kulturális örökség megóvását szolgáló Rómer Flóris Terv vis maior keretéből juthatnak támogatáshoz. Az igazfalvi, a sztánai, az apanagyfalui, az egeresi és a zsibói épület a Bánság, Partium és Erdély területén átvonuló viharban sérült meg vasárnap. Ledőlt az igazfalvi templom toronysisakja, megsemmisült a sztánai templom tetőhéjazatának jelentős része, valamint viharkár érte az apanagyfalui, az egeresi és a zsibói templomot is. A további műemlékeket ért károk bejelentése és összesítése még folyamatban van – olvasható az összegzésben. A Miniszterelnökség Társadalmi és Örökségvédelmi Ügyekért, valamint Kiemelt Kulturális Beruházásokért Felelős Helyettes Államtitkárságának munkatársai a Rómer Flóris Terv lebonyolításáért felelős Teleki László Alapítvánnyal közösen azon dolgoznak, hogy minden magyar közösség a lehető leggyorsabban hozzájusson a szükséges támogatáshoz műemléképületeinek megóvása érdekében – közölték. MTI; magyaridok.hu 2017. november 6.Ahol egy magyar is számítSzórványsors Alighogy elhagyjuk Szászrégent Beresztelke irányába, nyugatnak tartva a mezőségi kietlen dombok között kanyarog az út. Bármerre tartunk, ugyanaz a táj fogad. Valamikor erdő borította a vidéket, de annak még a történelmi emléke is halovány. Pedig itt hajdanában járt besenyő, kun, honfoglaló magyar, tatár, aztán az évszázadok során letelepedett és elment, vagy maradt szász, román és roma. Feltűnik a faragói tó, amelynek partja helyenként a Duna-delta sásrengetegére emlékeztet. Erdőtaréjjal tarkított domb alatt visz a köves út Nagyercsébe, ahonnan egy domb választ el a községközponttól, Balától. Ide azonban könnyebben jutunk el arról a megyei útról, amely Sárpatakig, s onnan vissza a Maros völgyéig vezet. A Baláról szóló első hivatalos dokumentumot 1327-ben keltezték. A falu nevét egykori lakójáról kapta. Ercsét először 1439-ben említik az okiratok. A község hivatalos honlapján a 2011-es népszámlálási adatok szerint 756 lakosa van Balának, ebből 86,9%-a románnak, a 7,01%-a cigánynak, míg 1,98%-a magyarnak vallotta magát, és 4,1%-uk nem tartozott egyik etnikumhoz sem. A vallásfelekezeti eloszlást illetően: 92,33% ortodox, 1,59%-a református, 1,06%-a görögkatolikus, míg 4,37%-a nem hívő. Nagyercse a magyarfülpösi református egyházközséghez tartozik. Ady István lelkipásztor 1984-ben vette át a gyülekezetet. Ekkor a faluban négy református volt. 1998 márciusában a Népújság (Lokodi Imre) riportban számolt be az utolsó magyarokról, Nagy Ilonáról és fiáról, Györgyről. Ő mesélt arról, hogy valamikor az 1960-as években több mint száz magyar volt Nagyercsében. Aztán mind elmentek, a pap is elköltözött, közel 40 éve filiálé lettek. 2016 januárjában eltemették az utolsó református magyart is, a templom árván maradt. Vagy mégsem? 2002. április 12-én Marosvásárhelyről kiköltözött egy vegyes ajkú család, Oprea Bulat Gheorghe és felesége, Emese. Elmondásuk szerint a férfi kőműves volt a hajdani állami építkezési vállalatnál (TCM), a nő a Rotecom Rt.-nél elárusító. Mindkét cég csődbe ment, munka nélkül maradtak. Meggyesfalván laktak egy garzonban, nem bírták fizetni a közköltséget, a lakásfenntartást, ezért eladták. Ebből a pénzből vásároltak házat Nagyercsében, és kiköltöztek. A férfi ortodox, a nő római katolikus, amikor meghalt az utolsó református, ő maradt az egyetlen magyar a faluban. Ady István lelkipásztorral egy falcsempével kicifrázott kicsi ház előtt állunk meg. Az udvarról visszaköszön a szegénység. Bulat Emese fogad, de nincs ahova leülni a házban. Mindenük össze van zsúfolva egy szobába, talán azért, hogy ne kelljen a másikat is fűteni. Ez a konyha, a hálószoba, nappali, kamra s minden. Nem időzünk. A templomba megyünk. Közben előkerül a férj is, és vele együtt a templomkulcs. Menet közben mondja Emese, hogy most sincs jövedelmük, csak a segély, amit a gyerek után kapnak. Az egyikért, a negyedikes fiúért, mert van egy 29 éves fiuk is, de ő Konstancán van, ahol őrként dolgozik. Még néha idénymunkából csurran-cseppen nagy ritkán. – Amikor ideköltöztünk, megkérte a tiszteletes úr az uramat, hogy harangozzon, ha valami történik Nagy Károllyal, mert ő volt az utolsó gondnok és harangozó is egyben. Így amikor Károly elment a mezőre az állatokkal, volt aki harangozzon – mondta Emese. A templom felé tartunk, amely egy domboldalon van, mintha uralná azt a kis völgyet, ahol szerényen meghúzódnak a házak. Különálló fa harangláb áll az udvaron, ahova egy szerényen faragott kapun lehet bejutni, rajta bevésve egy évszám: 1946. Felérünk, nyikorogva nyílik a kapu, majd a templomajtó is kitárul előttünk. Csodálatos kazettamennyezetes, hajdanában festett mellvédes karzattal, csipkézett barokk díszítésű padokkal, kopott, de így is remekmívű szószékkoronával berendezett helyiségben vagyunk. Egykor egyhajós katolikus templom lehetett, amelynek oltára helyén két igen jó állapotban megmaradt címer áll, alatta kőbe vésett latin felirat az 1762-es évszámmal. Megtudom, hogy a XV. század előtt már állt itt középkori templom. Sajnos, oklevél nem maradt fenn róla. A már említett Toldalagi- és Losonczi–Bánffy-címer alatti felirat az 1762-es átépítésről tanúskodik. Nem véletlenül, hiszen a koronkai kastélyt is építtető nagyercsei és nagyiklódi Tholdalagi család Erdély régi mágnás családjainak egyike, nevét a család Toldalag helységről kapta, ősi birtokaikhoz tartozott a település. Az egyik kazettában az 1772-es évszám olvasható. 1924-ben felújították, azóta csak kisebb javításokat, karbantartási munkát végeztek az épületen. Legutóbb idén a Teleki László Alapítvány támogatásával a Römer-program keretében járt kint három marosvásárhelyi szakember, akik, a tancsi templomhoz hasonlóan, a kazettamennyezetet megszabadították a szútól. Mivel műemlék templomról van szó, bármilyen javítási, állagmegőrzési munkálatot csak különleges engedéllyel lehet végezni. A templomban folytatjuk a beszélgetést a Bulat családdal. – Miután meghalt Károly, mondtam az uramnak, álljunk át a reformátusokhoz, úgyis már több mint 10 éve ő húzza a harangot. Azért tartjuk fontosnak, hogy reformátusok legyünk, mert nekem nincs templomom. A férjem ortodox, de katolikus templomban esküdtünk. Amikor Nagyercsébe költöztünk, megkérdezte a férjemet az ortodox pópa, hogy beáll-e a közösségbe. Nem akart. Nekem pedig nagyon jólesik, amikor magyar szót hallok az istentiszteleten. Azt mondtam a református tiszteletesnek, hogy ha már nem tudok áldozni és gyónni, akkor legalább egy évben kétszer vehessek úrvacsorát. Aztán, ameddig élek, egyedüli magyarként gondját viselem a templomnak – magyarázza Emese. Kimegyünk az istenházából, megtekintjük a haranglábat. A harangon gr. Toldalagi Ferenc és gr. Bánffy Kata neve áll. A faépítmény gerendázata szűk lépcsőt zár körbe. Fentről messze lehet ellátni, s jó, hogy szombaton délután még van aki meghúzza a harangokat, s a messzi völgyekbe is eljuttatja az üzenetet. Az udvaron lovak, tehenek legelnek. A tiszteletes megjegyzi, azért ezt nem kellene engedni. Bulát Emese románul szólítja fel a férjét, intézkedjen, mert hát szomszéd ide vagy oda, azért mégse lehet, hogy a helyet legelőnek tekintsék. Útközben Bala polgármesterével, Vlad Marianával találkozunk, aki 2000-től áll a falu élén. Pályázati támogatásnak köszönhetően újjáépítik a nagyercsei kultúrotthont, egy óriási tábla hirdeti, hogy vidékfejlesztési alapból a községi utat is felújítják. Ady István lelkész megemlíti, hogy a református műemlék templom is főjavításra szorul. A polgármester megígéri, amennyiben lehet, támogatja a kezdeményezést. Majd büszkén mondja: nem hagyja magát, tisztában van a templom értékével. Miután elköszönünk a polgármestertől, a tiszteletes hozzáteszi: – Benépesítjük az elárvult templomot. Eddig háromszor szerveztünk kihelyezett istentiszteletet, amikor az egyházközségből egy nagy autóbusznyi magyarfülpösi atyafival jöttünk ide. November 8-án újra készülünk, s addig, remélem, nagyercsei „gazdája” is lesz a templomnak. S ha Isten megsegít, sikerül felújítani és az utókor számára megőrizni örökségünk. Amint a gépkocsival Marosvásárhely felé tartunk, azon gondolkodom, hogy talán nem ártana szórványmentő programként Erdélyben támogatni azokat, akik kihalófélben levő – hajdanában magyarok által lakott – faluba költöznének. Mert lehet, hogy egy ember vagy egy család ilyen helyen többet tehet a közösségért, mint sokan mások, akik máshol keresik a boldogságot, s házat, hazát feladva talán sohasem lelik meg. Vajda György / Népújság (Marosvásárhely) 2017. november 7.Műemlékek menekülnek meg, több erdélyi helyszínen folytatja értékmentő munkáját a Teleki László AlapítványÚjabb erdélyi műemlék templomok menekülnek meg az enyészettől a határon túli magyar épített örökség felmérésével és megóvásával megbízott Teleki László Alapítvány jóvoltából. Hamarosan a küküllővári istenháza átadására kerül sor. Újabb erdélyi Árpád-kori templom értékmegőrzési és restaurálási munkálatai fejeződnek be a Teleki László Alapítvány szakembereinek segítségével, a teljes körű felújításon átesett küküllővári református templom átadására november 19-én kerül sor hálaadó istentisztelet keretében – tájékoztat a határon túli épített örökség felmérésével és megóvásával megbízott magyarországi alapítvány. A magyar kormány által két éve létrehozott Rómer Flóris Terv keretében támogatott értékmentő munka idén mintegy 30 erdélyi műemléken zajlik, ezek egyike a Fehér megyei szórványtelepülés temploma. A leírás szerint a különleges freskójáról is híres, 11–12. században épült küküllővári református templom renoválása a torony újrazsindelyezésével kezdődött és a szentély tetőszerkezetével folytatódott. Ezt követte a templom homlokzatának helyreállítása, a középkori részletek és újabb freskómaradványok feltárása, a templomhajótól fallal elválasztott, használaton kívüli szentély újravakolása és kifestése. A régészeti feltárást követően elkészült a kriptához vezető lépcső, a téglaaljzat, majd a kőrészletek restaurálására került sor. A munkálatok a gótikus ablakok ólomüveggel történő helyreállításával folytatódtak, a felújításért november 19-én 12 órától istentiszteleten ad hálát a Balázsfalvától 24 kilométerre található község mintegy 450 lelkes magyar közössége. A Fehér megyei munkálatokkal párhuzamosan az alapítvány szakemberei egy másik, határ menti Árpád-kori település templomának a megmentésén is fáradoznak. A Bihar megyei Köröskisjenőt először 1236-ban említik az okiratok, 13-14. századi templomát a Sebes-Körös völgye műemlékállományának értékes darabjaként tartják számon. Helyreállítását tíz éve határozta el a református gyülekezet, a 2008 nyarán végzett kutatások során kiderült, hogy rendkívül értékes épületről van szó, napvilágra kerültek addig ismeretlen középkori elemei: ajtók, ablakok, falfülkék és a lepusztult freskótöredékek. Falain különböző korú, középkori freskók nyomai is előkerültek, feltárásukat konzerválási munkák követték, de a restaurálás még várat magára. A belső munkálatok eredményeként középkori pompájában látható a belső tér, amelyet új kazettás mennyezettel láttak el. A Teleki László Alapítvány a külső homlokzatok restaurálását, a középkori felületek értékesítését vállalta, majd a tető helyreállításával folytatódik a felújítás. Az alapítvány irányításával a sepsikilyéni középkori unitárius templom Szent László-legendát ábrázoló freskója is restaurálási munkálatokon esett át idén, a májusban átadott falfestmény immár teljes pompájában látható. Diószegi László, az alapítvány igazgatója akkor úgy nyilatkozott, hogy a külhoni magyar műemlékek felújítását segítő Rómer Flóris Terv keretében tavaly 80 műemléken kezdődtek el munkálatok, a kisebb méretű kutatások mellett szép számban találhatók teljes körű felújítási munkák is. Az idén 250 millió forintból gazdálkodó Rómer Flóris Terv legfontosabb feladata ugyanis nemcsak a veszélyben lévő műemlékek megóvása, az állagvédelem, hanem az értékek dokumentálása, feltárása is, hangsúlyozta. Elmondta, Erdélyben mintegy 30 műemléken dolgoznak, ezek között sok az Árpád-kori templom. A Rómer Flóris Terv honlapján a támogatásban részesült, folyamatosan bővülő helyszínek között szerepel még Erdélyből Alvinc, Alsótők, Farnas, Gidófalva, Gyulafehérvár, Szászváros és Tűr református temploma, a kálnoki és nyárádszentlászlói unitárius templom, a halmágyi és oltszakadáti evangélikus templom, Marosvásárhely minorita temploma és kolostora, valamint Szentdemeter római katolikus temploma. Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár) 2017. november 20.A megmaradás üzenete: felavatták a felújított küküllővári református templomotA Fehér megyei Küküllőváron vasárnap hálaadó istentisztelet keretében felavatták a magyar állam támogatásával felújított, Árpád-kori falrészeket is őrző középkori református templomot. Az ünnepségen Soltész Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériuma egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára is beszédet mondott. Az államtitkár a rendezvény végén a magyar közmédiának nyilatkozva úgy vélekedett, hogy a templomfelújítás üzenet Európa és a világ felé arról, hogy az itteni szórványmagyar közösség meg akar maradni kereszténynek és magyarnak. Ezt azért tartja rendkívülinek, mert – mint megjegyezte – „Európa nyugati felében hiába van anyagi gazdagság, hiába bővelkednek sok mindenben, a lelkieknek egyre inkább a hiánya, lelki szegénység jelenik meg, aminek következtében templomok, egyházak szűnnek meg. (.) Helyettük pedig a muszlim vallás tör be és az veszi át a terepet. Itt egy kis közösség megmutatta, hogy érdemes küzdeni, érdemes templomot felújítani” – fogalmazott. Az istentiszteleten igét hirdető Kató Béla, Erdély református püspöke a közmédiának elmondta: amikor olyan templomot újíthatnak fel, amely a magyarság Kárpát-medencei legkorábbi időszakáig vezet vissza, az megerősíti a közösséget abban a tudatában, hogy olyan örökséggel rendelkezik, amelyet érdemes őrizni és táplálni. L. Simon László korábbi kulturális államtitkár közölte: a magyar kormány azért támogat számtalan műemlék-felújítást a Kárpát-medencében, mert ezek valós, tárgyiasult bizonyítékai a magyarság történelmi jelenlétének. „Minden elhagyott, elvesztett szállásterületen is fel kell újítani, meg kell őrizni az épített örökséget az utolsó emléktábláig, az utolsó sírkőig” – fogalmazott a politikus, aki szerencsésnek tartja, hogy Küküllőváron, ha szórványban is, de életképes magyar közösség él. Diószegi László, a felújítást irányító Teleki László Alapítvány igazgatója az MTI-nek korábban elmondta, hogy a Nemzeti Kulturális Alap meghívásos pályázatán nyerték el azt a tíz-, majd harmincmillió forintos támogatást, amelyből első ütemben a műemléképület kutatása, felmérése történt meg, elkészültek a felújítás tervei, és beszerezték a kivitelezéshez szükséges engedélyeket is. A második ütemben elkészültek az átfogó műemlék-restaurátori munkák: a tetőzet felújítása, a tartószerkezet megerősítése, a nyílászárók részleges cseréje, a homlokzatok és a templombelső restaurálása a középkori részletek bemutatásával, padlócsere és a jelentősebb kőelemek restaurálása. A Rómer Flóris Terv keretében sikerült további kétmillió forintot fordítani olyan munkálatokra, amelyek szükségességére a felújítás során derült fény – idézte fel Diószegi László. Küküllővár református temploma az okleveleken először 1177-ben említett ispánsági vártól mintegy egy kilométerre délre, a mai település egy dombján áll. Az Árpád-kori falakat is őrző templomot először az 1332 évi pápai tizedjegyzékben említik. A rendhagyó alaprajzú templom egy széles nyugati toronyrészébe egy román kori templom jelentős maradványa ékelődik, amelyet egy nagyméretű gótikus templom struktúrájába illesztettek bele. A templom nevezetességének egy olyan – mindeddig tatárfejnek hitt – falfestmény számított, amely a templomhajó padlásterében maradt meg. A mostani felújítást megelőző kutatások azonban azt erősítették meg, hogy a festmény egy Szent Kristóf-ábrázolás lehet, mely eredetileg az Árpád-korban épült keleti torony keleti homlokzatát díszítette, és a templom 15. századi átépítése során került a padlástérre. Krónika (Kolozsvár) 2017. november 22.Élő falu a Kárhágó alattZsákutcaszerű település a sepsiszéki Szacsva. Legközelebb fekszik a Bodzafordulói-hegyek erdőrengeteg borította központi részéhez, az ezer méter magasságot meghaladó Szeredő-ponkhoz. Itt ered Szeredő kútjából a Szacsva pataka. Kétoldalt erdős hegygerincek követik, lejtők szegélyezte mély völgye vadaskertnek ad helyet. Egy mellékgerinc meredek hegyormán a régmúltról hallgatnak a szacsvai vár kora középkori romjai. Lisznyópatak felől, Vadalma pusztáját érintve, a Kárhágó göröngyös lejtőjén érjük el azt a helyet, ahol hat irányba ágaznak el a mezei utak: itt emelkedik a Templomdomb. Veszélyben a műemlék templom Kissé megfeledkezett a történetírás Szacsváról, nevét csak a XVI. század derekán említik, holott a dombot koronázó protestáns templom északi falának vakolata alól a kunokkal verekedő Szent László királyunk tekint le a ma emberére olyan falképről, amely a XIV. században már létezett. A közelmúlt kisebb földingásai azonban éppen elegendőek voltak ahhoz, hogy láthatóvá váljanak az épület nyugatra néző, de későbbi bővítés eredményeként születő részének repedései. Így a templom mentése újból anyagiakat, sürgős beavatkozást igényel, annál is inkább, mert műemlékké teszi az 1791-ben készült falfreskója és a vidék egyik legszebb késő reneszánsz kori kazettás mennyezete. Szacsva az egerpataki református anyaegyház leányegyháza. Nem csoda, hogy Dezső László Levente lelkipásztor és Gáll Zsigmond szacsvai gondnok minden lehetőt megmozgatott a hozzáértő mentés-javítás pénzbeli fedezetéért, ami messze meghaladja az alig 130 lelket számláló eklézsia anyagi lehetőségeit. – Az egykori lelkészi lakás egy része összeomlott, a megmaradt két szobát ebben az esztendőben önerőből felújítottuk, bebútoroztuk, hogy legyen, ahol tartani az istentiszteletet – tájékoztatott a gondnok. – A hívek anyagi lehetősége kimerült, a templom tatarozásra vár, a bútorzatot védett helyre raktároztuk, s várjuk a jóakaratot. A paplak kőművesmunkáját Barabás Dénes végezte, s naponta aprómunkásként segített mindenben Tuțuianu Kosztika és Kovács Elemér Roland. Nemrég jöttünk haza a kolozsvári püspökségtől, anyagi segítség felől érdeklődtünk. – Ígéretet kaptunk mindenhol – mondta a beszolgáló fiatal lelkipásztor. – Számíthatunk a megyei és a községi tanács támogatására, felvettük a kapcsolatot a kultuszminisztériummal, ígéretet kaptunk az egyházkerülettől. Számítunk a magyar kormány segítségére, a dokumentációt szeretnénk letenni a Teleki László Alapítványon keresztül a Rómer Flóris Tervhez, de más környékbeli intézmények is jelezték, hogy segítségünkre lesznek. A művészettörténész szemével Jánó Mihály művészettörténészt arra kértem, összegezze a szacsvai falfestménnyel kapcsolatos véleményét. – A templomhajó északi falán föltárt falkép a középkori magyarországi falfestészet sajátos ikonográfiai témája, a Szent László-legenda ún. üldözés jelenetét ábrázolja. A XIV. századi technikával készült falfestménytöredék azt a helyi szóhagyományt látszik megerősíteni, miszerint a mai templom helyén egy korábbi, középkori kápolna állt. A töredék a szent király glóriával övezett koronás fejét őrizte meg a leányrabló, menekülés közben visszanyilazó, föveges kun ábrázolásával együtt. Az eddig feltárt jelenet töredékessége ellenére igen gazdag a részletek és utalások tekintetében, pl. László király glóriája körvonalán kettétörnek a kun nyílvesszői, a két ellenfél, miközben egymással küzd, fölfelé tekint, ugyanarra a pontra, ahol a jórészt elpusztult falfelületen ruharedő alsó foszlányai sejlenek. E részlet a Dubnici krónika szövegére emlékeztet, amelyben a két küzdő hős fölött – László király és seregei védelmére – a Madonna jelenik meg. A Szent László-legenda üldözésjelenetének hasonló ábrázolását a bögözi és a maksai református templom XIV. századi ciklusaiban azonosítottuk. Ez a legendaváltozat feltételezhetően egy olyan történelmi eseménnyel hozható kapcsolatba, amely a székelyek és a tatárok 1340-es évekbeli gyakori küzdelmei során vált ismert hagyománnyá. 2004-ben a hajó déli oldalán és az északi oldal lábazati részén újabb falképtöredékek kerültek napvilágra, ezek festéstechnikája, szín- és formavilága megegyezik az északi falon látható, XIV. századi Szent László-legenda sajátosságaival. Feltehetően egy külön keretben megfestett Szent Erzsébet-kompozícióról van szó, ami azonban nem ismeretlen Erdélyben. Múlt mellett az élő szacsvai jelen Nem kérdés, hogy menteni kell templomunkat, s csak türelem meg kitartás a feltétele, hogy megújuljon. Ha nem is növekedő, de nem is apad a festői helyen fekvő Szacsva lakossága, s lám – ellentétben az elnéptelenedő falvakkal –, óvodája és iskolája is működik még. Igaz ugyan, hogy egykori iskoláját a lepergett évek során nem sikerült tatarozni, romossá vált, s miként Dombora Lehel, Réty község polgármestere elmondta, valószínű, hogy le kell bontani. Egy teljes létszámú I–IV. osztályt tanít itt évek óta Varga Erika tanítónő. A kultúrházban berendezett két osztályteremben megfelelő körülmények között folyik a tanítás. Hét kis óvodás mosolygott ránk, nem törődve a jövő gondjaival: várják a havat, a téli ünnepeket. – Mi mindig közösen szoktunk ünnepelni az iskolával – mondta a tanítónő és Csősz Ildikó óvónő. A vakációban itthon lesznek az V–VIII. osztályosok is, akik a rétyi Antos János-iskolában tanulnak. Rendeztek Márton-napokat, készítettek töklámpást, adventi koszorút állítanak össze, hangos énekléssel megkántálják a falut, és közösen készülnek karácsonyi iskolás műsorral. Biztató, hogy az elmúlt esztendőkhöz képest egyre több hétvégi ház épült fel a legfestőibb falurészeken. Több személygépkocsit is láttunk a zsákutca-faluban, s egy-két „jövevénnyel” beszélgetve az is kiderült, ha megkezdik a templom tatarozási munkálatait, őreájuk is számíthat az a faluközösség, amely befogadta őket. Nem ritka errefelé a hétvégi bakancsos turista sem, akik a Bodzai-hegyeket választják túrázásra. Viszont szereti ezt a szép és csendes helyet medve koma is. Bekopogtattunk a sepsiszentgyörgyi Juhos család nyári üdülőházába, ahol a tulajdonos Juhos Csaba vállalkozó és felesége, Juhos Réka fogadott. A gyerekes és unokáknak is örvendő család tájba illő, kényelmes hétvégi házát terjedelmes gyümölcsös övezi, amelynek fái már termőre fordultak. – A gyümölcsöst édesapámmal, Juhos József Barátoson élő nyugalmazott tanítóval telepítettük 2000-ben – részletezte vendégfogadónk. – A terület egy részét nagyenyedi csemetékkel ültettük be, a többit édesapám telepítette olyan magoncokkal, almákkal, körtefajtákkal és más gyümölcsfélékkel is, amelyeket barátosi kertjében nevelt. Nem igaz, hogy nem szereti a gyümölcsfa ebben a völgyben: gondozni és kezelni kell, meghálálja a munkát. A házigazda pincéjében megtekintettük almás polcait, ahonnan a legszebb pónyik-, batul-, tányéralmák, starkingok, kisasszony- és árpával érő almák mosolyogtak felénk. Terem itt egy pálinkának való leves körtefajta is, melyet papkörtének neveznek. Kellemes családi fészek ez, különösen, amikor megtölti a népes család. A tágas nappaliban távcső is várja az érdeklődő családtagokat, akik tiszta éjszakákon a Szaturnusz holdjait is megláthatják lencséin keresztül. Juhosék mesélték, hogy egy alkalommal gyümölcsösüket a medve koma is meglátogatta, de mert a kerítést azonnal visszaépítették, azóta nem tette tiszteletét. A pomológus Juhos József tanító urat egy kézszorításra Barátoson mi is felkerestük. Ez év december elején tölti életének 90. esztendejét, amihez a legjobbakat kívánjuk. Sok barátosi egykori iskolás tanulta meg tőle a szemzés-oltás titkait és szerette meg a pomológiát. Vendégház a bejáratnál A Szacsvai domb nevet viseli az a vendégház Szacsva bejárati övezetében, mely nem csak a vadászni szerető közönséghez szól. Egy dombtetőn helyezkedik el, ahonnan Háromszék és a környező gyönyörű vidék számos része belátható. Kalauzunk, Kelemen Szilárd, az egység vezetője elmondta, ettől az évtől a vendég- és vadászház a kor minden elvárásának megfelelő, korszerű építmény, amely várja azokat az igényes vendégeket, akik a vad természet ölén, az erdők sűrűjében, a napsütötte, avagy a havas hegyi tisztásokon szándékoznak magas kényelmi szinten eltölteni szabadidejüket, megismerni a környék szépségeit és értékes épített örökségét is. Kellemes hangulatú szobák, kandallók, mesterszakács által készített ételek marasztalják az ide érkezőket, akik a szabad természet ölén nemes-míves élmények birtokába juthatnak – olvastuk a ház többnyelvű bemutatójában. A legkülönbözőbb szállítóeszközökkel járhatják be a környéket, szabadon sétálhatnak, és páratlan élményben lehet részük azoknak, akik a Szacsvai vadaspark állatai, szarvasok, őzek, muflonok, vaddisznók között szabadon sétálhatnak. A sétákat szolgáló terepkocsikat egy olyan jó állapotban levő Land Rover is kiegészíti, amelyet az egykori román államelnök, Nicolae Ceaușescu használt vadászatai alkalmával. Sárkány Árpád az Abies Hunting vezető tulajdonosaként elmondta, hogy készséggel támogatni fogja a kis település műemlék templomának mentő-védő munkálatait is. Dombora Lehelt, Réty község polgármesterét arról kérdeztük, számíthatnak-e a szacsvaiak az új esztendőben valamelyes más előrelépésre-fejlesztésre. – Bukarestben letettük a 4000 méter hosszú szacsvai bekötőút tervezetét, készül az egerpataki és a szacsvai kultúrház teljes felújítási tervezete is. Kivitelezésükre reményeink szerint 2018-ban számíthatunk. Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. november 27.Ünnepi rendezvénysorozat és hálaadásMegújult a 250 éves marosvásárhelyi minorita templom Kétszázötven éves a marosvásárhelyi Szent Antal minorita templom, ezt ünnepelték a vásárhelyi jezsuiták, hálát adva az eltelt 250 évért és azért, hogy sikerült felújítani a templomot és a hozzá tartozó épületegyüttest. A marosvásárhelyi Páduai Szent Antal jezsuita templom és rendház, a minoriták temploma a belvárosban, a Köteles Sámuel utca 4. szám alatt található. A minoriták a 18. század közepén építették a templomot és a rendházat, és 2000-ig használták; ekkor szerzeteshiány miatt átadták az épületegyüttest a főegyházmegyének. Jelenleg a közösség használja. A nagypiac fölé emelkedő domboldalon épített egyhajós templom magasságával uralta a magaslatot. Külső kiképzése egyszerű, belső díszítésének vonalvezetése barokk jegyeket visel. Egyhajós templom; közvetlenül kapcsolódik hozzá a rendház, hangulatos celláival és boltozatos szobáival. A templom alatti kriptában jelentős, gazdagabb helyi római katolikus polgárok nyugszanak. (Wikipédia) A négynapos ünnepség csütörtökön 15 órakor hálaadással kezdődött a templomban, amit szentmise követett, amelyet Bellovics Gábor SJ és Nagy Bálint SJ celebrált. Este 6 órától a Loyola kollégiumi kávézóban kerekasztal-beszélgetést tartottak a jezsuita hivatásról és küldetésről Növekedés a jezsuita lelkiségben címmel. Moderátor Kiss Ulrich SJ volt. Pénteken, a 15 órai kapunyitást követően a minorita épületegyüttest ismerhették meg az érdeklődők, majd Barabás Kisanna előadását hallgathatták meg a Loyola kávézóban. A Minorita domb a város szívében című előadáson egyebek mellett megtudhattuk, hogy a létező adatok alapján a templom 1726 és 1867 között épült, 1893 és 96 között javításokat végeztek rajta. 1934-ben a források és fényképek alapján három barokk oltár volt a templomban. Jelenleg egy van, a központi oltárkép Páduai Szent Antalt ábrázolja. A vetítéssel egybekötött előadás végén a jelenlevők kérdéseire válaszolt Barabás Kisanna. Az előadást követően Jakabos Barnabás SJ celebrált szentmisét, amelyen Kiss Ulrich SJ mondott szentbeszédet, majd 18 órakor, ugyancsak a templomban, Lélekkel épült, épül a lelkünk címmel tartott előadást Márton Judit. Mivel közben besötétedett, a körséta elmaradt, az előadó fotókat mutatott be a felújításról. A szombati program a Keresztelő Szent János „jezsuita templomban” zajlott, ahol délután fél ötkor Tamási Zsolt történész a jezsuiták és Marosvásárhely kapcsolatáról tartott előadást. Az esti szentmisét Vízi Elemér SJ provinciális celebrálta, majd 19 órától Barabás Kisanna Emlékek emléke élő emlék című előadását hallgathatták meg az érdeklődők. Vasárnap, Krisztus király ünnepén, 9 órakor az oltárkép megáldásával összekötött szentmisére került sor, amelyet Kalna Zsolt minorita provinciális celebrált. Prédikációját „az Isten szereti az embereket, és gondoskodik róluk” gondolat köré fonta. Mint mondta, az emberi élet célja a másik emberről, a közösségről való gondoskodás kell legyen, az emberi élet sohasem lehet öncélú. Délután 3 órától közösségi vetélkedőket tartottak a minorita templomnál. Az este 7 órai hálaadó szentmisét ft. Jakubinyi György érsek celebrálta. A négynapos ünnepséget agapé és baráti együttlét zárta az udvarban. * A Páduai Szent Antal tiszteletére 1760-1767 között épült eredeti templom, majd az 1903-ban kibővített épületegyüttes külső helyreállítása a Rómer Flóris Terv keretében, a Teleki László Alapítvány szervezésében kezdődött meg 2016-ban. A munkálatok a XVIII. századi kolostorszárny északi homlokzatának felújításával kezdődtek, ezt követően eltávolították a cementes kiegészítéseket és a feltáskásodott vakolat, majd újrafalazták a károsodott, kifagyott lábazati téglafalakat. A tavalyi felújítási szakasz az ablakok körüli XVIII. századi bekarcolt keretek megtartásával, a korabeli vakolat kiegészítésével, majd a homlokzat festésével zárult. A munkálatokat a magyar állam a Rómer Flóris Terv keretében 4 millió forinttal támogatta. Mózes Edith / Népújság (Marosvásárhely) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
