|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 316 találat | lapozás: 1-30 ... 181-210 | 211-240 | 241-270 ... 301-316 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Tompa Gábor 2010. szeptember 20.„Szokatlan” szonettekRégi új szerepben jelent meg ismét Markó Béla a nagyközönség előtt, amikor tíz éves szünet után újra költőként mutatkozott be. Tulajdonképpen minden című szonettkötetét csütörtökön a kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermében mutatták be. Elsősorban költő Az est házigazdája, Visky András író, dramaturg a meghívottak, Tompa Gábor, a színház igazgatója, Hajdú Áron, a Bookart kiadó igazgatója és Láng Zsolt költő, publicista nevében is szólva kijelentette: ők Markó Bélát költőként ismerték meg és elsősorban most is, mint költőt tartják számon. „A nyolcvanas években izgalmas volt Markó Béla verseit, szonettjeit olvasni, szokatlan hangvételűnek számítottak akkor az erdélyi magyar irodalomban. Én személy szerint nyomon követtem a költői pályafutását és most, hogy ismét versekkel, egy új kötettel jelzi a szépirodalomi berkekbe való visszatérését, azt kell tapasztalnom, hogy ismét szokatlannak számít a szövegeinek hangvétele” – mondta el Visky András, Markó Béla verseit méltatva. Mint fogalmazott, a költő egy évtizednyi „emigrációba vonulása” után egy érlelődött költői nyelvezettel tér ismét vissza az irodalmi életbe. „Körülbelül egy évtizede hagytam abba a versírást, akkor kellőképpen sok pátosz, de legalább ugyanannyi irónia is volt a szövegekben. Most úgy látom, fogyatkozóban a pátosz és több az irónia ezekben a versekben”– mondta el Markó a verseiről. A közélettel összeolvasva A költő ebben a kötetben 2009 és 2010 közötti, több mint egy féléves irodalmi termés eredményét gyűjtötte egybe, úgy, hogy közben minden egyes szonettnek megjelölte a keletkezési dátumát. A kötetlenné váló beszélgetés folyamán Visky András egy szokatlan olvasatot javasolt, „amennyiben az olvasó megfordítja a könyvet és csak a keletkezési dátumokat figyeli, azután pedig utánanéz a sajtóban, hogy épp aznap a politikus Markó Bélával mi történt, ezután pedig összeolvassa azt a szonettekkel, úgy egy érdekes, naplószerű szépirodalmi alkotást fog olvasni. „Hátborzongató olvasata ez a könyvnek”– fogalmazott Visky. Markó Béla erre úgy válaszolt vannak olyan esztétikák, amelyek a verset és egyáltalán a szépirodalmi szöveget önmagában vizsgálják és kizárják a vers keletkezési körülményeit, irodalmi pályája kezdetén ő maga is így közelítette meg az irodalmat. „Ma már úgy gondolom, hogy a vers, az irodalmi szöveg lehet jó, lehet rossz, de egyáltalán nem mellékes az a körülmény ahonnan jön, ahol létrejön”– fogalmazott Markó. Láng Zsolt szerint a Visky ajánlotta olvasatban a könyv akár politikai versek gyűjteményének is tekinthető. A beszélgetésben pedig óhatatlanul felmerült a kérdés, miért éppen a szonett vált Markó költészetének legkifejezőbb formájává? „A szonett attól izgalmas, attól kihívás, hogy a többi versformával ellentétben itt minden adott, minden szigorú szabályok szerint épül fel. Keveset lehet elmozdulni benne és így egyfajta életmodell is. Itt az a kihívás, hogy a kötöttségben a költő képes-e magát felmutatni, vagy a szonett formája fogja dominálni az alkotást”– fejtette ki a költő. A szerzői estet Szőcs Márton és Szép Bálint hegedűjátéka valamint a kolozsvári Állami Magyar Színház művészeinek szavalata tette még gazdagabbá. Mint megtudtuk Markó Béla szerzői estje a kolozsvári Magyar Színház idei szerzői estjei sorozatának első kiadása volt. Sipos M. Zoltán. Új Magyar Szó (Bukarest) 2010. november 12.Kovács György – 100Elkészült a Kovács György – 100 című könyv. Vallomások, esszék, fényképek, dokumentumok gyűjteménye a Mesterről. Lohinszky, Tompa Gábor, Kovács Levente, Kányádi és mások gondolatai szerepelnek a kötetben, Gáspárik Attila válogatásában. A könyv ma ünnepélyesen is elindul az Olvasó felé, 18 órakor a Stúdió Színház előcsarnokában várják a közönséget egy kis ünnepségre, amelyen más, színházi tematikájú köteteket is bemutatnak. Lészen hejehuja, dedikálás. Népújság (Marosvásárhely) 2010. december 3.Tompa Miklós-centenáriumElőadásokban és más programpontokban gazdag, többnapos rendezvénysorozattal ünnepli névadójának 100. születésnapját a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemmel közösen szervezett, december 17-én kezdődő ünnepségről, annak programpontjairól csütörtök délben tartottak sajtótájékoztatót a színház előcsarnokában. A számos jelenlevő közül elsőként Kiss Éva Evelyn irodalmi titkár üdvözölte a megjelenteket, majd Kövesdy István művészeti vezető, ötletgazda vette át a szót, aki a közelgő rendezvénysorozatról beszélt, vázlatosan annak műsorát ismertette. – Igyekszünk méltóképpen ünnepelni névadónk századik születésnapját, minőségi eseménysorozattal emlékezni rá, az igen sokoldalú színházi emberre. A művészeti egyetemmel való együttműködésünk teljesen egyértelmű, az egykori Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola Tompa Miklós tevékenységének nyomát viseli. Ez alkalomból nem csak rá, hanem azon pályatársaira is emlékezni kívánunk, akik a magyar színház és színjátszás kiemelkedő egyéniségei voltak: a 100 éve született Kovács Györgyre, a 85 esztendeje született Harag Györgyre, de Csorba Andrásra, Illyés Kingára, Hunyadi Andrásra is. A programot eredetileg három napra terveztük, de úgy tűnik, kibővül. Számos vásárhelyi és vendégelőadást tekinthet meg a közönség, lesz konferencia, tárlatnyitó, vetítések sorozata. Ami a vendégjátékokat illeti, két társulatot hívtunk meg: a Kolozsvári Állami Magyar Színház Csehov Három nővérével, Tompa Gábornak – Tompa Miklós fiának – rendezésével érkezik Vásárhelyre, míg a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház A csoda című produkcióval, Bocsárdi László rendezésével. Ez utóbbit egyrészt az elmúlt évek legjobb Tamási-előadásának tartom, másrészt Tompa Miklós pályáját végigkísérte Tamási életműve, rendezőként szinte az összes színművét színpadra vitte. A Tompa Miklós Társulat több előadását is játssza: a rendezvénysorozat részeként újra láthatják Kiss Csaba A dög című lányregényét, a nemrég bemutatott Svejket, Hatházi András Világrengetők című művét (felolvasó-színházi keretek között), Székely János Caligula helytartója című drámáját, illetve Goldoni Legyezőjét. Ugyanakkor, a centenárium előestéjén a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Akadémiai Műhelye a hét végén bemutatandó, Guppi című komédiát is játssza. Az előadások mellett kiállításra is sor kerül a színház előcsarnokában: a Székely Színház Egyesület által felkért képzőművészeknek Tompa Miklósról és pályatársairól készített portréit mutatják be az egybegyűlteknek. E tárlat megnyitójával kezdődik a rendezvénysorozat, 17- én délelőtt, utána archív dokumentumokat vetítenek, illetve játszanak le a Kisteremben: interjúkból, beszélgetésekből, vallomásokból áll az anyag, amelynek egy részét a magyarországi Országos Színművészeti Intézet állította össze. A Bolyai téri b5 stúdióban egy további kiállítás is nyílik Képszínház címmel Barabás Zsolt fotóiból. Ezt követően vetítéssel összekötött beszélgetésre kerül sor az említett művészek egykori pálya- és munkatársaival, a moderátor szerepét Nánay István színikritikus vállalta el. A zárónapon a Nemzeti előcsarnokában pedig kerekasztal-beszélgetést szervezünk a marosvásárhelyi Nemzeti jelenéről és jövőjéről. A második napon színháztudományi konferencia veszi kezdetét a Pálffy Házban, erről Gáspárik Attila, az intézmény rektora mesélt: – A színház 1989 előtt címmel szervezünk szakmai konferenciát, amely bárki előtt nyitva áll, szabadon látogatható. Számos külföldi és hazai színházi szakember tart előadást az értekezés során, ugyanakkor felavatunk egy újabb emléktáblát is, ezúttal Tompa Miklós emléke előtt adózunk – mondta a rektor, aki megemlítette, hogy az egyetem Symbolon című folyóirata nemzetközi B+ minősítést kapott, ami az országban a legmagasabb, és jelzi azt is, hogy a lap anyaga ezentúl nemzetközi adatbázisokban is olvasható, majd a hamarosan esedékes bemutatóról, a Guppi című előadásról beszélt Harsányi Zsolt rendezővel egyetemben. A premierre hamarosan visszatérünk. Nagy Botond, Népújság (Marosvásárhely) 2010. december 15.Hétvégi vendégjátékokTompa Miklós-centenárium Pénteken rangos rendezvénysorozat veszi kezdetét a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem és a Székely Színház Egyesület szervezésében. Centenáriumi ünnepség, a társulat névadója, Tompa Miklós születésének századik évfordulója alkalmából, amelynek keretében számos rendezvényre várják az érdeklődőket mind a Nemzetiben, mind a Stúdió Színházban. Az eseménysorozat részeként fellép mind a Tompa Miklós Társulat, mind a Kolozsvári Állami Magyar Színház és sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulata, de a gazdag programban tárlatnyitó, színháztudományi konferencia, emléktábla-avatás és archív felvételek vetítése is helyet kapott. Holnap este 7 órakor, amolyan nulladik napi programként a művészeti egyetem Akadémiai Műhelye játssza a Guppi című előadást, este fél nyolctól Kiss Csaba A dög című lányregényét adja elő a Tompa Miklós Társulat a Nemzeti Kistermében. A részletes programot múlt csütörtöki lapszámunkban már közöltük, ezúttal a kolozsvári és sepsiszentgyörgyi színházak vendégjátékaira térünk ki. A Kolozsvári Állami Magyar Színház Csehov talán legismertebb, Három nővér című drámájával érkezik Marosvásárhelyre, a centenárium illő alkalmat biztosít az előadásra: a művet Tompa Gábor rendező, Tompa Miklós fia alkalmazta a kolozsvári színpadra, az elvágyódás világhírűvé vált történetét Marosvásárhelyen szombaton este 7 órától mutatják be, a Nemzeti Színház Nagytermében. – "A Három nővér megváltásról szóló drámaként izgalmas számomra. Eszerint a három nővér tulajdonképpen egyetlen nőalak három vetülete: a gyermeki, a női és az anyai, akiknek együtt kell maradni ahhoz, hogy lehetségessé váljon a túlélésük. Ott lebeg az Atya szelleme, nem tudnak, és nem is akarnak megszabadulni tőle. A Fiú is megjelenik, hiszen a darab elején a nővérek Versinyin megérkezését már-már messianisztikus módon élik meg: őbenne látják a megváltót, aki végre Moszkvába viszi őket. És végül ott a Szentlélek is, amelyet én a szenvedéssel azonosítok. Azzal a szenvedéssel, amelyet a szereplőknek különböző formában ugyan, de vállalniuk kell. Vonz a Három nővér zeneisége is, amely rokonítható az általam annyira kedvelt abszurd művekkel. Ez a zeneiség, mint minden szimfonikus szerkezetű mű, nagy pontosságot és pontos tonalitást, hangszínt, atmoszférát, színárnyalatokat követel" – vallja a rendező a műről és az előadásról, amely elnyerte a 2008-as év Legjobb Előadás, és a Legjobb Rendező (Tompa Gábor) UNITER- (Román Színházi Szövetség) díját. A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház olyan előadással érkezik, amelyet egyrészt már többször is játszottak Marosvásárhelyen, másrészt igen sokan a társulat egyik legjobb előadásaként tartanak számon, ezért is hívták ismét városunkba. A csoda című produkció a Játék Tamásival két részben alcímet viseli és Bocsárdi László rendezte a színház névadójának Énekes madár című színműve alapján. – A magyar drámatörténet legtöbb remekműve szabálytalan színdarab, színszerűségüket csak a – jelen idejű – hagyományos fogalmazástól elütő, a szerző látomásával egyenértékű rendezői vízió bizonyíthatja. Ha a színpadra állítók nem válnak a szerző alkotótársává, csak újabb érvet szolgáltatnak azok számára, akik a játszhatatlan, kötelességből bemutatott könyvdrámák közé sorolják Vörösmarty Mihály, Füst Milán vagy Weöres Sándor csodálatos alkotásait. Így járt a magyar színház, amely a népi színjátékot rendre skanzenben zajló életképként képzelte el, Tamási Áron színdarabjaival, köztük az egyik legköltőibb alkotással, Az énekes madárral is. Ezzel szemben Bocsárdi László rendezése minden valamire való színházkultúrában újra kellene hogy írja Tamási drámáinak játékhagyományát. A csoda új értelmet ad a dramatikus néphagyomány színpadra állításának, megváltoztatja a népi közeg színpadra teremtésének módját és jelentését. Valószínűleg világossá vált, hogy az előadás, amiről szó lesz, megrendítő, nagy élmény. Reveláció! Bocsárdi László okos és szenvedélyes rendezésében a színház varázslata helyettesíti a megváltó csodát, amire az életben hiába várnánk. Az előadás a közelítés és távolítás rafinált játékával olyan pozíciót talált, ahonnan a népi kultúra értékei megélhetőek, ha nem is objektív realitásként, hanem mint melankolikus nosztalgia. Schilleri értelemben egy nagyon szentimentális műalkotást látunk, amelyik szerencsére nem állítja magáról, hogy naiv. Hiszen a csoda csak a színpadon, csak a művészetben teremthető meg, nem fakad a hamvas néplélekből, nem forrása a természetfeletti. Művészi illúzió: művészi valóság – írja az előadásról Perényi Balázs. Arról az előadásról, amely ugyancsak díjnyertes és amely a kolozsvári, illetve a házigazda társulatok produkcióival egyetemben színvonalas színházi estéket ígér a karácsony előtti hétvégére. Nagy Botond, Népújság (Marosvásárhely) 2010. december 20.A színház tükröt tartA száz éve született Tompa Miklósra emlékeztek Marosvásárhelyen Tompa Miklósra, a színházalapítóra, rendezőre, tanárra, egykori kollégára emlékeztek születésének századik évfordulóján Marosvásárhelyen, a Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata és a Művészeti Egyetem közös rendezvényének résztvevői. A hétvégi rendezvénysorozat délelőtt a színház előcsarnokában egy képzőművészeti kiállítás megnyitójával kezdődött. A Színházi arcképcsarnok című tárlaton a színház történelmi és mai személyiségeiről készült festményeket, rajzokat, szobrokat bemutattak be. Megnyitó beszédében Nagy Miklós Kund elmondta: „a társadalom színház nélkül olyan, mint a fürdőszoba tükör nélkül, legőszintébbek akkor vagyunk, amikor a tükör előtt állunk”. Ezután a Székely Színház előadásait archív hang- és képanyagok elevenítették fel. Ezt követően kerekasztal-beszélgetést tartottak az ünnepelt Tompa Miklósról és munkatársairól: a Székely Színház neves színészeiről, rendezőiről. Az eszmecserét Nánay István magyarországi színházkritikus, egyetemi oktató vezette, közreműködött Gajdó Tamás, a budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet munkatársa, aki egy Kovács Györgyről szóló összeállítást is bemutatott. Tompa Miklósról egykori munkatársai közül Szabó Duci, Szentgyörgyi-díjas színművész, Elekes Emma, Debreczeni Gabi és Fodor Zeno, valamint tanítványai emlékeztek meg. Az első nap programját a közkedvelt Hasek-darab, a Svejk Spiró György-féle átiratának előadása, a Tompa Miklós Társulat és a Művészeti Egyetem közös produkciója zárta. Szombaton a Művészeti Egyetemen színháztudományi konferenciát tartottak A színház 1989 előtt és után címmel, majd Tompa Miklós-emléktáblát avattak az egyetem emlékfalán. A kiemelkedő színházi személyiség munkásságát Gáspárik Attila rektor, Fodor Zeno teatrológus és Zalányi Gyula színművész, egyetemi tanár méltatta. Nemes Levente, a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művésze elszavalta Tompa László Lófürösztés című versét. A Makkai István szobrász által tervezett és Balogh József öntőmester segítségével kivitelezett plakettet Tompa Gábor rendező, Tompa Miklós fia és Oana Leahu, az egyetem dékánja leplezte le. Ugyancsak szombaton délelőtt helyezték el a kegyelet koszorúit Tompa Miklós és a 85 éve született Harag György sírján, valamint a marosvásárhelyi katolikus és református temető közös kegyhelyein, a Székely Színház „égi társulata” tagjainak emlékére. A centenáriumi program keretében került műsorra Hatházi András A világrengetők című darabjának felolvasó-színházi előadása, a Tompa Miklós Társulat művészeinek közreműködésével. Az érdeklődők részleteket tekinthettek meg Szabó Lajos Hűség (rendező: Tompa Miklós), Barta Lajos Szerelem (rendező: Harag György) és Sütő András Vidám sirató egy bolyongó porszemért (rendező: Harag György és Hunyadi András) című darabjának egykori előadásából. Este a Nemzeti Színház nagytermében a Kolozsvári Állami Magyar Színház Csehov Három nővérét adta elő, Tompa Gábor rendezésében. Antal Erika, Új Magyar Szó (Bukarest) 2010. december 24.Nyolcvankilenc holdudvarábanSepsiszentgyörgyi cigányok égetik a diktátor portréját december 23-án Ezerkilencszáznyolcvankilenc késő ősze, telének eleje évfolyamtársaimmal együtt Kolozsváron talált, első éves egyetemistákként a kincses város szívében, az akkori diákberkekben közismertnek számító Avram nevű (a Iancu utótagot senki sem biggyesztette hozzá) bentlakásból közelítettünk életünk akkori helyszínei felé. Geológus hallgatókként barátommal egy kőhajításnyira laktunk a Babeş—Bolyai Tudományegyetem Farkas utcai főépületétől, melynek előadótermeit remények és kételyek bizarr egyvelegével napi rendszerességgel látogattuk. Egyetemi éveinket amolyan hamuban sült pogácsák feltarisznyálási lehetőségeként, ínyes szellemi táplálékként képzeltük el, de nem egészen ez lett belőle. Nyolcvankilenc számomra nem csak a temesvári, romániai forradalom évfordulója, hanem a világra figyelés kezdete is, hiszen Szentgyörgy után, Kolozsvár egyetemi központként, Erdély fővárosaként még az akkori bezártságban is horizontok tágulását jelentette. De a forradalom — szerencsénkre — egész diákkorunkat átrajzolta, akkori emlékeim amolyan zárójeles apróságok, személyes élménytöredékek. Miután 1988-ban érettségiztünk az akkori 1-es számú Matematia—Fizika Líceumban (a közbeszédben természetesen akkor is Mikóként emlegettük, ám a mikós szellem, hagyaték, örökség stb. akkoriban nem szerepelt a hivatalos vagy akár félhivatalos diskurzusban), majd bejutottunk az egyetemre, fiú osztálytársaimmal vállvetve kilenc hónapra bakának álltunk. Nem azért, mert férfias lelkületünket ekképpen szerettük volna tömegesen demonstrálni, hanem, mert a kommunista pártállam diktatúrájában ez így működött. Azért is fontos volt első nekifutamodásból sikeresen felvételizni valamilyen karra, mert a kiesők egy év és hat hónap katonaság elé néztek. Tehát nyolcvannyolc őszén bevonultunk, s nyolcvankilenc nyarán leszereltünk. Osztálytársaim többsége Lippára ment gyalogosnak, hárman, geológus hallgatókként pedig belügyi alakulathoz kerültünk, mivel az ország érctelepei, kőolajmezői és bőséget ígérő szénbányái a szocialista ipar féltett kincsei közé tartoztak. Kolozsváron olyan katonai egység ölelt kebelére, mely az akkori milicistákat (a Bukarestbe, szintén földtani egyetemre jelentkezett sorstársunk a milicisták táborát gyarapította, ezen mi ketten zöld egyenruhásokként igen jól szórakoztunk, már amennyire kúszás, parkettkaparás, konyhapucolás, decemberi kukoricaszedés és más hasonló értelmes cselekedetek után még maradt energiánk néhány torz vigyorra), illetve a klasszikus, zöld angyalbőrbe bújtatott, úgynevezett ,,szekuritátés csapatokhoz" tartozó katonákat terelte egy zászlóaljba. A kilenc hónapos belügyes státusnak persze nem örültünk, de e szakmát választva nem volt, mit tennünk. Igaz, a belügy fegyveres alakulatának közönséges katonaság szintjén semmi köze nem volt a hírhedt Securitatehoz, legfennebb annak jöhetett jól, aki ugródeszkának képzelte el, egy későbbi, profi karrier megalapozásaként. Ráadásul, barátaimmal való beszélgetéseinkből az derült ki, hogy míg a gyalogosok máshol aránylag nyugodtan éldegéltek, minket, ,,szekusokat" igyekeztek tisztességgel megedzeni, azaz, katonásan fogalmazva, megereszteni. Ez következetesen gázmaszk viseletet, rohangálást a lőtér körüli hegyoldalakon, konyhavikszolást, ipari mennyiségű burgonya és zöldhagyma pucolását jelentette. A magyarokat sem szerették túlzottan, a baljós előjelek már a kezdet kezdetén jelentkeztek: amikor fabőröndjeinkkel besomfordáltunk a vaskapun, és felsorakoztunk az egység udvarán, egy fehér zoknis, műanyag papucsos káplár azonnal megkérdezte: ki magyar közületek? És talán kétszer volt részünk olyan riadókészültségben, amikor fogalmunk sem volt, hol és mi történik, csak annyit sejtettek velünk, hogy esetleg valahova elvisznek. Utólag sikerült beazonosítanunk az egyik izgalom okát: 1989. június 16-án Budapesten újratemették Nagy Imrét, eközben mi Kolozsvár központjában, az egykori Budai Nagy Antal utcában lévő kaszárnya udvarán fegyvereinket pucoltuk. Komor, szigorúan ellenőrzött város hangulatát keltette 1989 őszén Kolozsvár. Fokozta a bezártság érzetét, noha újdonsült egyetemistákként korlátok helyett inkább a lehetőségekre próbáltunk figyelni. Román nyelvű előadásokat hallgattunk, s bár órarendünk nagyon zsúfolt volt (heti közel negyvenórányi kurzus, illetve szeminárium, szombaton is tanítás volt), kötelező jelenléttel, mégis az újszerűség érdekessé tette ezt az életformát. A bentlakásban, ahová csak a portás cinkosságával lehetett vendégeket becsempészni, szemfülesebb diákok 10 lejért sört árultak (az üzletben 6 lejért, egy mozijegy áráért lehetett a közönséges kolozsvári sört megvásárolni), így esténként a szomszédból beszerzett sörök mellett jó beszélgetések zajlottak szobánkban is. Amikor délután öt óra után már nem kellett beülni valamelyik laboratóriumba, még mindig maradt kétórányi időnk, hogy az egyetemi könyvtárban szakirodalmat olvasgassunk. Emellett természetesen több mozi és a magyar színház kulturális ajánlata is vonzónak tűnt, 1989 vége felé különös élmény volt megnézni Dan Piţa akkor bemutatott, nyomasztó hangulatú November, utolsó bál című filmjét, ugyanis éppen akkor novemberben tartották a tizennegyedik s egyben utolsó pártkongresszust, ahol karácsonyi kilövése előtt még utoljára újraválasztották a haza legszeretettebb fiát. A késő ősz másik emlékezetes — ezúttal színházi — eseményeként maradt meg a Tompa Gábor által rendezett, A buszmegálló (szerzője a kínai Kao Hszing-csien) című stúdió-előadás, ugyanis abban az időben számomra mind filmben, mind színházi előadásban, illetve írott szövegben a mindenkori hatalommal szembeni feleselgetés, tiltakozás, ellenkezés felismerése jelentett elsődleges élményt. Az egyetem első időszakában, mint ahogy középiskolás diákként is foglalkoztatott — most is gondolok olykor erre —, ki, kik lehettek azok, mind Szentgyörgyön, mind Kolozsváron, akik besúgókként is funkcionálhattak. Kíváncsi lennék esetleges jelentéseik szövegére. A katonaságtól való leszerelés előtt nagyon tartottam attól, hogy valamilyen ajánlattétel hangzik majd el, erre azonban nem került sor. Mindannyiunkkal elbeszélgetett a különös járású és tekintetű, fejét furcsán félre fordító úgynevezett kontrainformációs tiszt, aki szerencsémre nem előlegezett meg túlzottan bizalmával, azt mondta, diákéveink során vélhetően találkozunk külföldi egyetemistákkal (akkoriban görögök, arabok voltak szép számmal Kolozsváron), és legyek résen, mit kérdeznek, illetve vigyázzak, mit mondok majd nekik. 1989. december végén bentlakásunk ötvenhatos szobájában hallgattuk a Szabad Európa Rádiót, onnan tudtuk, mi történik Temesváron, Kolozsváron talán csak a fokozottabb, a bentlakásba való ki-bejárásnál történő ellenőrzés tűnt különösnek. De még pár napig, hazautazásunk előtt éppúgy jártunk órákra, könyvtárba, mint máskor. Amikor aztán egy este elindultunk haza, azaz a vasútállomásra (tizennyolcadika, tizenkilencedike lehetett), az éjjeli gyorsvonaton és a brassói állomáson feltűnően sok volt a járőröző, fegyveres katona, a Szentgyörgy felé tartó szerelvényen azonban ők is tétováknak, bizonytalanoknak tűntek. A forradalom sepsiszentgyörgyi eseményeit vakációzó diákként, fejemet ide-oda kapkodó, naivan reménykedő, tizenkilenc éves fiatalként éltem meg. Talán december 23-a délelőtt lehetett, amikor fényképezőgéppel elindultam a tömeget a központba vonzó belvárosba, a Kőrösi Csoma Sándor utcában iratok füstölögtek a Securitate, illetve a megyei milícia udvarán, köztük a diktátor portréja is fel-felbukkant. Mindenféle ember álldogált hamu és korom között, füstölgő iratkupacok mellett, zűrzavarban és káoszban. A parkban nagy tömeg volt, a mai prefektúra erkélyéről szóltak a beszélők. Központban lakó barátomhoz léptem fel, ott beszélgettünk, míg utol nem ért az a rémhír, miszerint Brassó felől negyvenezer terrorista közeledne Szentgyörgy felé. Hazarohantam, az utcán általános rémület, mindenfelé kapkodás, sietség. A rémhír fullánkját nem véletlenül döfködték mindenfelé, a szekusok bizonyára a zűrzavarkeltésben voltak érdekeltek. A tévéközvetítések során úgy éreztem, teljesen más világ fogad majd Kolozsváron, s egyik napról a másikra a Nyugat csillogása, jóléte árasztja majd el a mi reménytelen keleti térségünket. Mérhetetlen volt az örömöm, úgy tűnt, véget ért ,,a nedves kor", melyben ,,nappal vér folyik, éjjel bor", miként akkori kedvencem, Hobó énekelte az akkoriban agyonhallgatott Vadászat album Orgia című dalában. Ilyenszerű érdeklődésünk egyébként közös volt jó néhány mikós osztálytársammal, barátommal: s ha akkoriban nagyon visszafogottan beszélhettünk arról a bizonyos mikós szellemről, azt talán ez a beállítottság is jelenthette. Noha alkalmazkodnunk kellett a kor követelményeihez, azaz erőteljesen matematika, illetve fizika centrikusnak kellett lennünk, mert ezekből a tantárgyakból felvételiztünk egyetemre, mégis volt egy olyan kulturális kapocs közöttünk, amely ha csak érdeklődés szintjén, de szűkebb körben egyfajta szemléletet, egy más, egy nyitottabb világ iránti igényt jelentett, még ha arról csupán gyermeteg módon, suttogva beszélhettünk. Mai napig őrzöm eme tiltott gyümölcs — közösen nézett filmek, beszélgetések könyvekről, versekről — ízét, az akkori légkör hangulatát, mely erős szövetként fogott össze néhányunkat. És annak is örültünk, hogy mindez nem szerepelt az akkori kommunista tantervben. Vissza 1989 karácsonyához: televíziós élményeink után két barátommal úgy döntöttünk, az áldozatok emlékére (következetesen hatvanezerről beszéltek, noha ez nagyon eltúlzott adat volt) elmegyünk egy esti misére a központi katolikus templomba. Alig voltak hívek, a városban sem nagyon járkáltak, a Csíki utcában légüres tér, mindössze két katonai járművet láttam, és egy, a bejárat felé sebesen szaladó milicistát, aki — ha arcmemóriám nem csal — ma is vezető beosztásban dolgozik. Amikor aztán 1990 legelején aztán visszamentünk Kolozsvárra, paleontológiatanárunk nem győzött lelkesedni, köszönetet mondani a fiataloknak, a diákoknak. Úgy fogalmazott, hogy már a KISZ-gyűlésen is megmondta, vannak bizonyos lehetőségeink, próbáljunk meg azokkal élni. Mi persze 1989 őszén, a majdani kommunista párttagság megszerzését előkészítendő KISZ-gyűlésen gondolni sem mertünk arra, hogy ilyen lehetőségekkel kellene élnünk. 1990 kora tavaszán reménységként villant fel annak a lehetősége, hogy magyarul tanuljunk az egyetemen, mi több, felmerült a Bolyai Egyetem újraindításának gondolata. Mindez később illúzióként foszlott szét. Aztán 1990 márciusában a kolozsvári magyar diákok háromnapos ülősztrájkkal szolidarizáltak marosvásárhelyi kollégáikkal, akik szintén a magyar nyelvű egyetemi oktatásért tüntettek. Akkor, a Farkas utcai főépületben minden folyosón magyar hallgatók sorakoztak, tudtommal azóta sem volt ilyen tömeges tiltakozása a magyar diákoknak Kolozsváron. Ez március tizenötödike előtt történt, az évfordulóra ugyanis Budapestre utaztunk, s onnan tovább mentünk, geológus barátaink meghívására a miskolci nemzetközi ásványbörzén vendégeskedtünk. A marosvásárhelyi események híre a Duna-parti fővárosban talált, éppen baráti és szakmai kötődéseket erősítő szálak szövögetése közben... Utóirat. Az ezerkilencszáznyolcvankilences, illetve kilencvenes tanévben az Avram bentlakás 56-os szobájában öten laktunk. Akkori miniatűr sorsközösségünk három informatikusa közül ketten ma Finnországban vannak, egy Magyarországon, geológus barátom pedig az Amerikai Egyesült Államokban találta meg azt a szakmai lehetőséget, amelyre mindig is vágyott, én magam pedig rögtön az egyetem elvégzése után szegre akasztottam geológuskalapácsomat. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. január 27.Múzeumok „éjszakája”Az érintett intézmények és a kolozsvári kulturális élet több ismert személyisége – köztük Tompa Gábor színházigazgató – is tiltakozik az ellen, hogy a Kolozs megye költségvetéséből működtetett három múzeumot vonják össze egyetlen múzeummá. Az intézkedést a megyei önkormányzat gazdasági osztálya javasolja, takarékossági megfontolásokból. Az elképzelések szerint a Kolozsvári Szépművészeti Múzeum, a Transilvania Néprajzi Múzeum és a csucsai Octavian Goga Emlékmúzeum olvadna össze. Fekete Emőkétől, a Kolozs megyei önkormányzat RMDSZ-es alelnökétől megtudtuk, a javaslat tavaly decemberben hangzott el először, csak akkor még nem tárták az érintettek elé. Idén január 18-án azonban, egy szakmai fórumon a három múzeum is értesült a tervekről. Akkor a múzeumok vezetői komoly szakmai érveket sorakoztattak fel az intézkedés ellen, ezekkel az RMDSZ frakció teljes mértékben egyetértett. „Három, már brandként számon tartott intézményről van szó, hosszú utat kellett megtenniük, hogy arculatukat kialakítsák, a további fejlődésre is akkor képesek, ha önállóságot tudunk biztosítani számukra. Összevonásuk esetén elvesztenék jellegzetességeiket, ez pedig negatív következményekkel járna a város kulturális életére” – magyarázta a megyei tanács alelnöke. Călin Stegerean, a SzépMűvészeti múzeum igazgatója szerint az összevonás egyenesen az intézmények elsorvadását jelentené. „Olyan kulturális intézményekről beszélünk, amelyek nagy hagyománnyal, hírnévvel rendelkeznek országszerte, de meg merem kockáztatni, hogy nemzetközi viszonylatokban is. Ezek az intézmények pont az önállóságukkal tudják biztosítani a város kulturális turizmusát és ennek a gazdasági vonatkozásait. Egész egyszerűen arról van szó, hogy az említett múzeumoknak akkora és olyan minőségű gyűjteményei vannak, amelyek vonzóvá teszik a külföldiek számára is a Kolozsvárra való látogatást. Ez a vonzerő az intézmények összevonásával teljesen megszűnne” – fejtette ki lapunknak Călin Stegerean. A Szépművészeti Múzeum igazgatója tegnap juttatta el a megyei tanácshoz annak a 27 személyiségnek az aláírását tartalmazó levelet, akik ellenzik az intézmények összevonását. A névsorban Tompa Gábor mellett szerepel Ovidiu Pecican író, Dan Perjovschi képzőművész és Ioan Sbârciu, a képzőművészeti egyetem vezetője is. Sipos M. Zoltán. Új Magyar Szó (Bukarest) 2011. május 20.A romániai magyar elit fantomképeEgyedülálló felmérés nyomán dolgozta ki a romániai magyar elit fantomképét a miskolci egyetem szociológiai intézetének docense, a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének munkatársa által vezetett kutatócsoport. Kik a romániai magyar kulturális, gazdasági és politikai elit legismertebb, legbefolyásosabb képviselõi, melyek az elitgazdag illetve elitkibocsátó erdélyi városok - egyebek között ezekre a kérdésekre kapunk választ a Párhuzamos világok? Az erdélyi magyar gazdasági és kulturális elit szocio-demográfiai jellemzõi címû tanulmányban közölt felmérésbõl. Gazdasági, kulturális, politikai rangsorok Nagy általánosságban a romániai magyar elit fantomképét így írhatnánk le: mérsékelt jobboldali beállítottságú, egyetemi végzettséggel rendelkezõ férfi. Konkrétabban, a gazdasági és kulturális elit megkérdezett tagjainak válaszai szerint, a romániai kulturális elit kiemelkedõ tagjai között a listavezetõ Kányádi Sándor és Tompa Gábor; elõbbire a gazdasági és kulturális elitet képviselõk 24,6 illetve 40,7, utóbbira pedig 6,6 valamint 29 százaléka szavazott. A rangsor a következõben - a gazdasági elit szerint - Markó Béla, Gáspárik Attila, Szõcs Géza, és holtversenyben Kovács András Ferenc továbbá Tõkés László, a kulturális elit viszont a harmadik helyen Kovács András Ferencet, majd Egyed Ákost, Kántor Lajost és Bocsárdi Lászlót nevezte meg. Az úgynevezett gazdasági reputációs elit listájának elsõ helyét illetõen ismét megegyezik a gazdasági és kulturális személyek véleménye: mindkét csoport Verestóy Attilát nevezte meg 22,6 valamint 27,5 százalékos szavazataránnyal. A gazdaságiak szerint azonban a második helyen Teszári Zoltán áll, majd Pászkány Árpád, Szarvadi Lóránd, László János, Péter Pál és Kurkó János György következik, míg a megkérdezett kulturális személyiségek által felállított sorrendben Pászkány Árpád, Teszári Zoltán, Kurkó János György, Péter Pál, Szarvadi Lóránd, majd holtversenyben László János és Böszörményi Zoltán követi az RMDSZ szenátorát. A megkérdezettek felállították a közvéleményre legnagyobb hatással lévõ romániai magyar személyek rangsorát is, itt a gazdasági elit Tõkés Lászlót, a kulturális elit pedig Kántor Lajost helyezte az élhelyre. A politikai elit tekintetében a gazdasági és kulturális elit csoportjának véleménye az elsõ két hely esetében ismét megegyezik: 45,9 illetve 65,6 százalékban Markó Bélát, majd 42 valamint 57,7 százalékban Tõkés Lászlót nevezték meg. A sorrend ezután a gazdaságiak szerint így alakult: Borbély László, Kelemen Hunor, Frunda György és Verestóy Attila, a kulturális személyiségek pedig a továbbiakban a Kelemen Hunor, Borbély László, Frunda György és Eckstein-Kovács Péter sorrendet állították fel. Hol születik? �?rdekes módon, a gazdasági elit tagjainak túlnyomó része, 55 százaléka székelyföldi születésû, Hargita, Kovászna illetve Maros megyei, legtöbben közülük - 32,2 százalék - Hargita megyébõl származnak. A kulturális elit esetében Hargita megye viszont 19,5 százalékkal csupán a második helyen áll, a 22,1 százalékos Kolozs megyét - nagyrészt Kolozsvárt - követõen. A népszámlálási adatokkal összevetve világossá válik, hogy a kisebbségi elit - Kolozs megyén kívül - leginkább a viszonylag nagyobb magyar nemzetiségi aránnyal rendelkezõ régiókban tömörül. Ebbõl viszont azt a következtetést is le lehet vonni, hogy többnyire eltûnik a szórványmagyar területeken. A gazdasági és kulturális elit tagjainak közel fele kilenc helységben született: Brassóban, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Sepsiszentgyörgyön, Szatmárnémetiben és Székelyudvarhelyen. A gazdasági elit közül legtöbben három városból: Marosvásárhelyrõl (8,2 százalék), Székelyudvarhelyról (7,7 százalék) és Kolozsvárról származnak. A kulturális elit legtöbb tagját szintén ugyanez a három város adta, csak a sorrend változik: Kolozsvárról 16,7 Marosvásárhelyrõl 9,9, Székelyudvarhelyrõl 4 százalék származik. Nemzetiségi, nyelvi kötõdés a családban A felmérésbõl az is kitûnik, hogy a gazdasági elit gyermekbarátabb a kulturális elitnél: 85,2 százalékának vagy gyermeke, utóbbiak 79,7 százalékos arányához képest. A kulturális elit viszont inkább választ magának magyar élettársat - részarányuk 93,4 százalék - a gazdasági elit azonban kevésbé ragaszkodik a házasság szempontjából nemzetiségi gyökereihez, csupán 82,8 százaléka él magyar házastárssal. Ezek után igen érdekes a következõ adat, miszerint mindkét csoport tagjai nagyjából hasonló arányban - 85-86 százalék - használják a magyar nyelvet otthonukban. Emellett az elittagok román és más idegen nyelven jobban beszélnek, mint az erdélyi magyarok általában. Adalékként még megemlíthetõ, hogy a kulturális elit a német, a francia, a spanyol és az orosz nyelvet beszéli jobban, a gazdasági pedig a román és olasz nyelvben jártasabb, az angoltudás részaránya viszont nagyjából mindkét csoport esetében azonos. A közösségi hovatartozás szempontjából fontos és jellemzõ adat: a gazdasági és a kulturális elitcsoport tagjainak mintegy kétharmada - 36,2 és 36,4 százaléka - elsõsorban erdélyinek, 26,3 illetve 32,7 százaléka pedig erdélyi magyarnak vallotta magát. Emellett a gazdasági elit 13,5 és 9,1 százaléka székelynek, illetve magyarnak tekinti magát, a kulturális elitnél ez a részarány 12,5 és 6,9 százalék - utóbbi esetében viszont a kulturális elit hozzáteszi a romániai jelzõt is. �?MSZ/Transindex �?j Magyar Szó (Bukarest) 2011. június 11.Megtisztelõ volt ott lenni, sokaknak játszaniNagy sikerrel vendégszerepelt május folyamán Dél-Koreában a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata; a Daejeonban és Szöulban öt alkalommal játszott III. Richárd címû darabot mintegy 4500 személy tekintette meg. A Dong címû napilap május 24-i számában ezt írta a Tompa Gábor igazgató által rendezett elõadásról: a színészek dikciója annyira tökéletes volt, hogy még így is, hogy színházban voltunk, minden mondatukat tisztán hallottuk, mintha mikrofonon keresztül beszéltek volna. A koreai színészeknek, akik kevés színházi tapasztalattal rendelkeznek, érdemes lenne odafigyelniük erre. A legfigyelemreméltóbb a III. Richárd szerepét játszó Bogdán Zsolt kiváló játéka. A színmûvésszel - a fogadtatás részletei mellett - arról is beszélgettünk, hogy véleménye szerint mi mindent tanulhatnánk a dél-koreaiaktól. - A kolozsvári bemutató óta nagyon sokat alakult, ért az elõadás, de igazából Koreában teljesedett ki. Itthon elég hûvös fogadtatásban részesült, a kritika tett arról, hogy a még éretlen elõadáson - alig több, mint négy hét alatt készült - elverje a port, a közönség pedig, ímmel-ámmal ugyan, de élvezte az elõadást. Rendkívül megtisztelõ volt ott lenni, szeretve, értékelve lenni, sok embernek játszani. Nagyon jó érzés olyan közegbe kerülni, ahol, úgy tûnik, nagyon is értik, amit látnak. Színházszeretõ és -értõ közönségnek volt szerencsénk jatszani, és ez nem is csoda, hiszen a világ legjobb, legnívósabb elõadásait viszik el hozzájuk: többek között Pina Bausch, Peter Brook, Lev Dogyin és Merce Cunningham elõadásait láthatták az elmúlt idõszakban. Az is igaz hogy idehaza kevés embernek - 250-300 - játszottuk az elõadást, ott pedig 700-800, és annál többnek is. Kis tömbben pedig másképp reagál a közönség, mint amikor többen vannak. - Mi volt az, ami leginkább meglepett a dél-koreai közönség viselkedésében? -A nyitottság, ahogyan nézték az elõadást. Kezdetben nem is hittünk a fülünknek, én legalábbis nem. Azt hittem, hogy rosszul hallok, vagy, hogy álmodom, és csak véletlen, hogy nevetnek, hogy élvezik, hogy szeretik az elõadást... Aztán a második, harmadik, negyedik felcsendülõ nevetés után már én is fellélegeztem. - Említetted, hogy a világ színházi felhozatalának legjobb elõadásai jutnak el hozzájuk. Hogyan párosul ez az elvárásaikkal? - Még volt egy III. Richárd pár hónappal elõttünk - koreaiak játszották -, de mint kiderült, az megbukott. Tehát nem egy udvarias, mindenevõ közönségrõl van szó, hanem egy nagyon is értõ, érzõ közönségrõl. Mondta a koreai kollégánk, aki a Senkálszky Bandi bácsi szerepét vette át, hogy ha nem tetszik nekik valami, nem, vagy csak alig tapsolnak, ha pedig nagyon, akkor a fejük fölé emelt kezekkel, füttyel, ujjongással fejezik ki tetszésüket, vagy felállnak. Nekünk jutott mindenbõl. Mondhatni majdnem vesszõre, pontra reagáltak. �?ppen ez a csodálatos benne, ahogyan a Shakespeare-i humor, minden nyelvi nehézség ellenére mûködni tudott. Amikor Glouster megkéri Anna kezét az általa meggyilkolt ellenfél koporsója fölött, és a közönséghez fordulva megkérdi, hogy kértek még asszonyt ilyen hangulatban akkor egyszerre nevette el magát több száz ember, a helyzet abszurditásán, Shakespeare humorán... Nem kellett ehhez különösebb aktuális fordítás, különben sem tudom, milyen Shakespeare-fordításaik lehetnek. - Mennyire sikerült megismerni két hét alatt az országot, belekóstolni az ottani világba? - A kollégáimhoz képest nekem valamivel kevesebb idõm maradt, de azért amikor idõm engedte, én is mentem városnézni. Sokat tanulhatnánk a koreaiaktól. Rendkívül leleményes nép, dolgosak, kedvesek, figyelmesek, segítõkészek, de cseppet sem büszkék, nem gõgösek. Minden talpalatnyi földet megmunkálnak. Ahol nálunk a mart szakad, s az erõnk elfogy, ott õk még nagyobb elszántsággal vetik bele magukat a munkába. Kevés helyen láttam az idõsek iránti tiszteletet olyannak, mint Szöulban. FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár) 2011. november 7.Születésnap, szikrázó mosolyokkalAz, aki valamicskével is közelebb áll a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz, rég rájöhetett arra, hogy a Tompa Gábor vezette színház irigylésre méltó tradícióval rendelkezik. Köszönhetően Tompa Gábor rendezői elveinek, napjainkban a legmodernebb, világviszonylatban is elfogadott színházi stílust követi. Vagy legalább is követni igyekszik, amit a város közönségének egy része elég nehézkesen ért meg. Vannak, akik ezt megértik, és vannak, akik gondolkodásuk következtében nem akarnak, vagy egyszerűen nem képesek megérteni bizonyos, olyan gesztus és viselkedési, magatartási rendszert, mely ma már valahol a nagyvilágban használatos. Tompa Gábor ezt a világot, köszönhetően szerencsés sorsának, rendkívül jól ismeri. Szerintem ennek is köszönhető a darabok kiválasztása, színpadra állítása. Mivel tudja, kik is azok a kevesek, akik a különböző színházi nyelvet jól alkalmazzák. Szerencsére mindig az élvonalban levőket sikerül meghívni a Kolozsvári Állami Magyar Színházzal való együttműködésre. Ez nagyban köszönhető annak a színészi gárdának, amely az intézménnyel szerződéses viszonyban, van. Jelen pillanatban az ország legjobb társulatát sikerült összeállítani. Nehezen tudnék elképzelni olyan jó rendezőt, aki a művészi gárdával, ne tudna szót érteni a színpadon. Visky András az intézmény művészeti igazgatója, és az előadás dramaturgja, évadnyitó sajtótájékoztatóján, melyen objektív okokból nem tudtam jelen lenni, elmondta: „A közönség különleges előadásra számíthat, ahol a nézők egy asztalnál vacsoráznak majd a színészekkel” Hozzátette, az előadás a családon belüli erőszak Kelet-Európában tabuként kezelt témáját dolgozza fel. Robert Woodruff a kortárs amerikai színjátszás egyik legjelentősebb alakja, a San Francisco-i Eureka Theatre Company alapítója, az American Repertory Theater volt igazgatója. Robert Woodruff, Thomas Vinterberg és Mogens Rukov Születésnap (Festen) című filmjének adaptációját állította színpadra a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Egyúttal követve azt a mostanában mind jobban elterjedő színházi divatot, hogy mozgóképpel, híradószerűen kíséri a színházba látogató nézőket, akik nem biztos, ha látják saját kivetített képüket, továbbra is természetesen mozognak. Vagy legalább is a színházi közönség adta körülményeket kellő rugalmassággal át tudják venni. Ebben a részben a színészek olyan feladatot kapnak, mely színészi szempontból nem mindennapi, úgy állni szóba a sokszor számukra is ismeretlen személyekkel, mintha már régről ismernék, és közben az úgymond színdarab szövegét is elmondani. Legyünk őszinték nem mindennapi feladat a rendező számára, hogy a cselekmény többsíkúsága ne essen szét, díszlettervezőnek, aki egyúttal a művészek kosztümjeit is tervezte (Carmencita Brojboiu), a színészeknek sem. A Születésnap című előadásban szereplő művészek: Szűcs Ervin, Kézdi Imola, Viola Gábor, Pethő Anikó, Bogdán Zsolt, Kató Emőke, Csutak Réka, Buzási András, Albert Csilla, Györgyjakab Enikő, Sinkó Ferenc, Bodolai Balázs, Salat Lehel, Orbán Attila, Kali Andrea, Váta Loránd, Skovrán Tünde, Horváth Zoltán. A 18 színésznek úgy kell össze dolgoznia, hogy a születésnapi asztalhoz, „meghívott közönséget” is úgy tudja kezelni, hogy azok is partnerei, de résztvevői legyenek egy olyan családi szerencsétlenségnek, mely magában a szűk családi körben is megrázó. A művészek alakítása még centiméternyi közelségből is lenyűgöző. Rendkívüli színházi élményt jelent mind az, amit megteremt a rendező, a díszlettervező, a zeneszerző: Lászlóffy Zsolt, a koreográfus: Sinkó Ferenc, a rendezőasszisztens: Simón Hanukai, Visky Andrej, az ügyelő: Nagy Yvonne. Megvalósításuk a maguk nemében, megrázóan tükrözi azt a szélsőséges emberi viselkedést, mely bizonyos családokban, bizonyos társadalmakban létezik, és jóformán divatjelenség a „jaj, de jól érzem magam” hazugsága, mert az őszinte bevalláshoz szinte alkalmatlanok vagyunk, még akkor is, ha véletlenül az illető a jóléti társadalom minden meglevő előnyét is élvezi. A világ másik feléből jöhet az ifjú haza, repülővel, és a reptéri mosdóban borotválkozhat meg, azért, hogy teljesen fitten érkezzen a szülői házba. Ahol valamikor gyermekként olyan kínokat kellett kiállnia, melyek a zsigereiben maradtak fenn évtizedek multával is. Robert Woodruff Születésnap című előadásával bizonyítja, nem kell az antik világba menni borzalomért, képesek vagyunk a mai napokban is olyan cselekedetekre, melyek megdöbbentik az embert és a társadalmat. Az előadás nagy előnye, de kiemelt különlegessége, centiméterekre a nézőtől, ott éli át a művész mindazt, amit egyébként a nagy színpadon is átélne. Tükrözvén azokat a belső indulatokat, amelyek uralják őt szerepe előadásának hihetővé tételében. A belső remegéstől rázkódó, szenvedő test, a felfokozott pulzus szám okozta légzés felgyorsulása. Az elfehéredett bőrfelület, melyet az összeszorított kezek okoznak. Egy család, melynek élete hazugságokra, titkokra, féligazságokra épül, akárcsak a társadalom, melyben élnek. Egyet érezni, és mást mutatni. Hiszen a társadalmi konvenció mást kér tőlünk. Divat minden esetben úgy viselkedni, hogy mások irigyeljenek minket azért a jólétért, melyet sokszor hazudni, kell. Holott belül minden teljesen más, emberibb és állatibb, mint sem sokan gondolnák. A Születésnap című előadás, Robert Woodruff szerint, a hallgatás falának, törvényének a feltörésében mutatott egyéni tett elképesztő erejét és félelem nélküliségét állítja elénk. Annak a bátorságnak a szépségét, amely az igazság fényét vetíti mind személyes, mind pedig kultúránk életére. Szerintem az előadás egyik vitatható tényezője az a technikai felszerelés, melyet az előadás alkalmával használtak, mikor a mozgóképeket felvették, és kivetítették. A színpadi világítás és a filmes megvilágítás nem egy és ugyanaz. Többek között ez is eredményezte azokat a képsorokat, melyeket kivetítettek. A ma színháza ilyen szempontból nagyon igényes felszerelést kér. Ez sajnos a látottak alapján nem jött össze. A valódi művészet pénzt kér. Ezen a téren sajnálatosan országunk nincs az élvonalban. Ennek ellenére a humán anyag és annak szándéka kitűnő. Csomafáy Ferenc erdon.ro 2012. január 6.Bisztrai MáriaA Prospero Könyvek sorozatában jelent meg Dehel Gábor második beszélgető- könyve, amely a Kolozsvári Állami Magyar Színház világának egyik kanyargós utját járja be. Ez alkalommal is a szerző abban a világban bolyong, melyet a legjobban ismer, és élő szem és fültanúja volt. A jól ismert pályán magabiztosan vezeti az olvasóját egy olyan életúton, mely a maga nemében szinte utolérhetetlen a több mint kétszáz éves múlttal rendelkező intézményben. Bisztrai Mária beszélgetőtárs a maga nemében páratlan az egyetemes magyar színművészetben. Ennek is köszönhető a könyv tartalmának kivételesen érdekes mondanivalója. A nagyközönség számára a kézbe simuló, 2011-ben kiadott Dehel Gábor: Bisztrai Mária című könyvét, a Györkös Mányi Albert emlékházban mutatták be, igen népes közönség előtt. Dáné Tibor Kálmán az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az EMKE elnöke felvezető beszédében nem kis büszkeséggel említette meg, már másodszor mutatnak be Korunk kiadásában megjelenő könyvet a Györkös Mányi Albert Emlékházában. Együtt ünnepelhetjük a könyv megjelenését. A könyv bemutatása Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője a könyv kiadója, elmondta a Komp- Press adja ki a Prospero sorozatot, melyet ezelőtt a Polis kiadó adott ki. Ezt a jogot a Korunk átvette. Mint ahogy azt is igyekezett megtartani, hogy a beszélgető stílus kiadványaiban is uralkodó forma legyen. A beszélgető műfajjal élővé válik a sorozat. A színház az a műfaj, ami bennünk él. A dokumentálódás e téren nehezebb. A festők és írók könnyebb helyzetben vannak. Annak ellenére, hogy a dokumentálódás felhasználhatja a legújabb elektronikus rögzítési formákat, mert az előadásokat lehet rögzíteni, a dokumentálódás még is bizonyos helyzetekben nehezebb. Dehel Gábor visszatérő írója a sorozatnak. Élményszerűen mutatja be a Bisztrai Mária színész portréját. Megmunkált könyv lett. Demény Péter, a Prospero Könyvek sorozat szerkesztője szerint, aki mint szerkesztő, többször is betűről betűre elolvasta a könyvet. Ennek alapján állíthatja, a könyv írói teljesítmény. A beszélgető-könyv nem úgy keletkezik, hogy a személyek által elmondott gondolatokat szóról szóra leírjuk. A szerző lényegesít, és írás közben alkot. Kötő József, ez alkalommal, mint színháztörténész vett részt a bemutatón. Felelevenítette azt az időszakot, amikor mint színházi irodalmi titkár Bisztrai Mária közvetlen munkatársa volt. Nála érződött legjobban, kettős minőségben beszél: mint a kor tanúja, és mint volt irodalmi titkár. Árnyaltan nyilatkozott a művésznő személyiség jegyeiről. Mária soha sem akart rutinból szerepet alkotni. Az igazi művész ott kezdődik, hogy nincs rutin. Csak a szerep adta pillanat, melyet a szerep átélése tesz feledhetetlenné a néző számára. Az alázat és a művészet iránti tisztelet, szeretet jellemezte Bisztrai Mára pályáját. Mint művészettörténész kiemeli, annak az időszaknak, amikor Bisztrai Mária a színház igazgatója volt, színház- történeti jelentősége van. A Sütő tetralógiában, a színpadon, megfogalmazódott a nemzetiségi credo, mely döntő szerepet játszott abban, hogy mi itt ülünk. A dráma ebben a korban vezető műfajjá vált. A tetralógiát Harag György rendezte, aki megújította a színjátszási stílust. Felvetette a kérdést: Vajon mi lehetett annak a titka, hogy az úgynevezett Bisztrai „éra” alatt ilyen eredmények születtek? Szerinte a jó értelemben vett művészi konokság. Dehel Gábor, a könyv szerzője szerint Bisztrai Mária sorsa egy olyan korszakban teljesedik ki, amikor a célzatos félretájékoztatások programszerűek voltak. 1980-ban egy tollvonással megszüntették a területi magyar rádió és TV adókat. A sok év alatt felgyűlt és őrzött anyagokat a szó szoros értelmében bebörtönözték a Jilaviai börtön celláiban. Az így őrzött anyag nagy része tönkrement elpusztult, használhatatlanná válva. A könyv jó arra, hogy felidézzük a közönség és a művészek arcait. A könyvből részleteket olvasott fel Sebesi Karen Attila színművész. A könyvről A könyv borítóját Szentes Zágon tervezte, felhasználva Szabó Dénes (neves fotográfus) felvételét Bisztrai Máriáról, Móricz Zsigmond Úri muri – Rhédey Eszter szerepében. A 230 oldalas könyvet mondhatni egy ültömben olvastam el, annyira lekötött: Kötő József előszavával, függelékkel, mely a művésznő életpályájának főbb szerepeit, fontosabb díjait tartalmazza, valamint egyes előadásokról készült fotókat.(Deák Ferenc, Kacsur György, Marx József, Szabó Dénes, Szabó Tamás, Temesi Zsolt készítették) Válogatást találhatunk Bisztrai Máriáról szóló írásokból. Ami engem megfogott az Dehel Gábor hozzáállása az anyaghoz. Már előző beszélgető-könyvében is olyan eleganciával, biztosan, könnyedén mozog ebben a világban, hogy irigylésre méltó. Tiszteli és becsüli beszélgetőtársát, akinek nem gond a feladathoz felnőni. Ennek is eredménye: Bisztrai Máriát úgy állítani olvasói elé, amelyből kiderül, egy nagy művésszel találkoztunk, aki egy nagyon lehetetlen és embertelen, kegyetlen, irgalmatlan korban volt nemcsak előadó művésze intézményének, de az intézményt, mely bárhogyan is, de missziót is teljesített, úgy vezetni, hogy az a periódus, köszönhetően vezetői és művészi személyzetének, beírta magát az egyetemes magyar színháztörténet arany lapjaiba. Előkelő írói eszközökkel tárja fel a múlt, számukra valóban érdekes, esemény- sorait. A könyv hátsó borítóján Kötő József Bisztraira vonatkozó eszmefuttatása olvasható: „Édesapja miniszterelnök, majd államelnök, a kortárs román történelem alakítói közé tartozott. Édesanyja az ország sorsában döntő szerepet vállaló magyar földesúri családok génjeit örökölte…Az államférfi apa szárnyai alatt, tanulmányai alapján, lehetett volna fontos fogaskerék egy totalitarista állam diplomáciai építményében. De anyai génjei működtek: magyar színésznő lett, majd másfél évtizedig színházigazgató a kulturális genocidiummá fajuló korszak kiteljesedési szakaszában, amikor a Színház a nemzeti „túlélés” jelképévé változott.” Nem szándékom a könyv tartalmát részletesen ismertetni. A tisztelt olvasó csak nyerhet, ha elolvassa a könyvet, amely egyébként is olvasmányos, nyelvezete következtében senkinek sem lehet nehéz. Ennek fejében megismerhet egy olyan korszakot, melyet átélhetett, vagy melyet szülei élhettek át. A könyv meggyőzött arról, a művészetben nincs protekció, összeköttetés, kivételezés, pártfogás, a közönséget nem lehet becsapni. Csak az tudja megállni a helyét, aki felmenvén a színpadra, a nézőket meg tudja győzni arról, akit alakít, azt hitelesen, élvezetesen be tudja mutatni. Meg tudja teremteni azt a bűvös kört, mely színpadot és nézőt magába fogad. A rendezők teóriájára a közönség csak akkor reagál, ha azok képesek színészeiket úgy vezetni, hogy mind azt az úgymond színházi újítást úgy alkalmazzák a színpadjaikon, hogy a közönség bizonyos része megértse, elfogadja, és számára mondanivalót tartalmazzon. Bizonyíték erre a rendezők közül időrendi sorrendben: Kömíves Nagy Lajos, Tompa Miklós, Delly Ferenc, Kovács György, Harag György, Szabó József, Rappaport Ottó, Gergely Géza, Taub János, Bán Ernő, Senkálszky Endre, Horváth Béla, Dehel Gábor, Anatol Constantin, Bereczki Péter, Kóra Ilona, Tompa Gábor. Ezen kívül még jó néhány meghívott rendező. Közöttük Major Tamás vagy Vlad Mugur. A színházi partnerei közül megemlíthetünk, a teljesség igénye nélkül olyan színész neveket, mint: Bara Margit, Horváth Béla, Imrédi Géza, Halász Géza, Poór Lili, Flóra Jenő, Csorba András, Dorián Ilona, Koós Zsófia, Ille Ferenc, Andrási Márton, Pásztor János, Kovács György, Péterffy Gyula, Puni Júlia, Gáspár István, Sas László, Vadász Zoltán, Dehel Gábor, Stief Magda, Balog Éva, László Gerő, Széles Anna, Sata Árpád, Toszó Ilona, Bereczky Júlia, Barkó György. A filmbeli partnerei voltak: Bálint András, Latinovics Zoltán. E tiszteletet kiváltó névsor is fényesen bizonyítja mily gazdag Erdély fővárosának kulturális életének e szegmentuma. Mennyi tennivaló vár azokra, akik ezt a múlttól örökölt kincset közszemlére szeretnék bocsátani. Van, amire büszkék, lehetünk. Vannak olyan elődök, akinek alkotó munkája meghatározta a kolozsvári színjátszás jelenlegi állapotát is, nyomot hagyott a színházművészetben. Csomafáy Ferenc erdon.ro 2012. április 4.Bogotában vendégszerepel a kolozsvári színházKolumbiában vendégszerepel a Kolozsvári Állami Magyar Színház a Leonce és Léna című előadással. A Tompa Gábor színházigazgató által rendezett produkciót öt alkalommal játssza a társulat a Bogotai Színházi Fesztiválon: április 5-én, 6-án és 8-án egy-egy alkalommal, 7-én pedig kétszer adják elő a Teatro de Bellas Artes de Bogotá színházban. Dél-Amerika egyik legnagyobb színházi seregszemléje március 23-án kezdődött, és április 8-áig tart. A kolozsvári teátrum idén már második alkalommal szerepel a rendezvényen: 2006-ban a Silviu Purcărete rendezte Pantagruel sógornője című előadással kaptak meghívást. A bogotai fesztivál kiemelt meghívottja egyébként idén Románia, ennek apropóján Tompa Gábor műhelyfoglalkozást is tart fiatal kolumbiai rendezők és színészek számára. A seregszemlére 45 országból érkeztek társulatok, a programban több mint 800 előadás. Krónika (Kolozsvár) 2012. május 23.Hadovázik a középszerÁprilis végén beszélgetést szervezett a Kolozsvár Társaság a színház repertoárjáról, közönségéhez való viszonyáról, mindenről, ami a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásaival kapcsolatban felmerülhet. A beszélgetésen jelen volt három felháborodott hölgy is, akik hol a múlt rendszer kultúraaktivistáira jellemzően dirigáltak, hogy mit játsszanak és mit ne, hol pedig a jólneveltség nevében törtek pálcát a KÁMSZ előadásai fölött. Az egyik hölgy be is jelentette, hogy márpedig ő soha többé nem néz meg olyan előadást, amelyet Tompa Gábor rendezett, mert Az elveszett levél például azzal kezdődött, hogy a szereplők kigombolták a nadrágjukat, s egy jót pisiltek... Azt már persze nem mondta meg, hogy hol is történt mindez – nos, a Nép Háza gyönyörűen kicsempézett WC-termében, ahol a képviselők „kéz kezet mos alapon” rendezik nagy ügyleteiket, miközben az ülésterem többnyire üres... A hölgy hiába ment színházba, mert semmit sem látott. A másik, aki a kultúraktivistát alakította, azt követelte, hogy a közönségnek játsszanak, az ő színvonalán, az általa kedvelt darabokat, és legyen mindig teli a színház (mintegy nyolcszáz férőhelyes) nagyterme. Vagyis, tennénk hozzá, térjen vissza az úgynevezett tömegkultúra időszaka, amely olyan gyönyörűségeket produkált, mint a Megéneklünk, Románia Fesztivál. Ma tehát már senki sem gátolja meg a színházainkat abban, hogy művészetet produkáljanak – csupán a középszert istenítő néző, akinek nem kell a művészet, hanem az előítéleteit és a beidegződéseit kívánja igazoltnak látni, illetve megvalósulni. A félműveltek paradicsomát... Erre keményen rájátszik a média is. Aradon, az Interetnikai Fesztivál idején egy fiatal tévés egyenes adásban feltette nekem a kérdést. „A mai néző gyomra nem veszi be a modern színházat. Mi a véleménye erről?” Hát mit mondhattam volna egyebet, mint azt, hogy „a színház nem a gyomornak szól, néhány emelettel feljebb kell keresni a címzettet. Aki a gyomrát akarja tömni, menjen a vendéglőbe”. Persze ezzel az ügy nem zárul le. A néző pont olyan fontos szereplője – résztvevője! – az előadásnak, mint a színész. Ha partnerek és együtt produkálják, akkor működik a színház, létrejön a művészi aktus a színházban. Ha nem, megbukik a legcsodálatosabb rendezés is. Ezt gyakran szem elől téveszti, sőt, el is felejti mindkét fél. A rendezés szólózik, a néző pedig pusztán fogyasztóként ül be a nézőtérre, valójában nem akar csinálni semmit, azt várja, hogy kiszolgálják, mint a vendéglőben. Így nem jöhet létre a színházhoz szükséges kapcsolat. Ami létrejön, az már gyomor alatti... Bukarestben nemrég a Történelmi Múzeum előtti lépcsőn felállították Traianus császár szobrát, kezében a dákokat jelentő vicsorgó farkassal, amelynek a nyakából egy ötödik végtag, egyesek szerint vakbél nyúl ki vagy félméter hosszan. A szobor a 2008-ban elhunyt Vasile Gorduz műve. Nagy elismeréssel szólt róla két szakértő is – Pavel Şuşara és Răzvan Theodorescu. Ők csak tudják, hogy a szobrászatban mi az érték. Mindenesetre elgondolkoztató az, hogy Traianust meztelenül ábrázolja a szobrász – időtlenné teszi, mert ha valamely kor ruháját adná rá, nem kellene vele többet foglalkozni. Viszont a nagyszájú járókelők és a newsmanek, akik ugye mindenhez értenek, el vannak hűlve, profanizálást látnak benne, mocskos tréfát. Egy elegáns hölgynek például az jutott eszébe: „Mit csodálkozunk azon, hogy Traianus meztelen? A rómaiak és a dákok között a szexuálison kívül más kapcsolat nem volt.” Egy fiatalember pedig a farkas toldalékán kajánkodik: „Biztos Csernobil áldozata, azért nőtt farok a nyakán.” És a sajtó világgá kürtöli ezeket a mélyenszántó vélekedéseket. Sőt, még hozzátesz egy-két lapáttal. Hát mit is várhatnánk mást Vasile Gorduztól, aki megmintázta Ştefan cel Marét is: kis nyomorék figura, gebén lovagolva – s a bákói tanács szinte elfogadta? Eminescura pedig hálóköntöst adott a szobrász. A nemzeti költő arca bolondéra emlékeztet, aki most szabadult a tébolydából – és egy talapzaton áll Montrealban. „Hát nem gyalázat?!” Tény, hogy a művészet és a középszer, nacionalizmus, populizmus stb. más-más úton halad. Zsehránszky István. Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. június 15.Mellébeszél a szakmaNem túlságosan leptek meg a Zsehránszy István írásában foglaltak: Hadovázik a középszer (Új Magyar Szó 2012. 05.23.) címmel részismertetést közöl egy olyan találkozóról, amit a Kolozsvári Társaság rendezett. Idézem őt: „a színház repertoárjáról, a közönséghez való viszonyáról, mindenről, ami a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásaival kapcsolatban felmerülhet.” A találkozót beharangozó meghívóban más is szerepel. Csak a pontosság kedvéért írom ide: „A Kolozsvári Társaság április 28-án, szombaton kerekasztal-beszélgetést tart a Kolozsvári Magyar Színház utóbbi évekbeli nemzetközi sikereiről, műsorpolitikájáról, a közönségvisszhangról… A rendezvényre hármas évforduló ad alkalmat: 140 éve született Janovics Jenő, 50 éve hunyt el Poór Lili, idén volna 70 éves Héjja Sándor. A beszélgetés meghívottjai: Tompa Gábor, a színház igazgatója, Visky András művészeti aligazgató, Kötő József színháztörténész, Zsehránszky István színházi kritikus. Moderátor: Kántor Lajos irodalomtörténész.” Sajnálom, hogy Zsehránszky István nem részletezi, hogyan, miként emlékeztek meg a jelenlevők a három említett művészről. De talán ez nem véletlen, hiszen a közönség–színház viszony volt a fő téma, ha tapintatlanul akarnék fogalmazni, azt írnám: a buta közönség és jó színház viszonya. Mintha egy fórumra lett volna hirtelenjében szükség(?), ami megmagyaráz néhány művészi (bocsánat: Művészi) színházi nekibuzdulást. És nézőhiányt. Ezt a gondolatot sugallta a hivatalos meghívottak névsora. A fórumon résztvevő egyik színházi néző „középszerű” felszólalásait kifogásolja-gúnyolja a szerző. Hát...tudtommal bárkinek lehet véleménye, ki is mondhatja, aki megfizette a színházjegyet. Tapsolhat, brávózhat, de káromkodva haza is mehet. Ehhez joga van, ettől még nem hülye, sem középszerű, sem sztálinista, sem hatodrangú silányság. Láttam professzorokat is kimenekülni egy-egy „művészi” furcsaságból, hogy ne írjak szakmai szélhámosságot. De térjek vissza a Zsehránszky írásában szereplő avatatlan hölgyhöz, akit Az elveszett levélben az zavart, hogy „ a szereplők kigombolták a nadrágjukat , s egy jót pisiltek....”, stb. (Engem viszont az zavart említett előadásban, hogy a férfi szerepeket nők játszották(?), az, hogy a közönség egy része szünetben hazament, az, hogy untam azt a jelrendszert, amit kaptam, annak ellenére, hogy nagy részét meg is értettem. És mégis). Zsehránszky megmagyarázza a nadrággombolós pisilés mélyértelmét: „említett pisilés nem akárhol történt, művészi jelentéssel bírt a helyszín, „a Nép Háza gyönyörűen kicsempézett WC-termében, ahol képviselők kéz kezet mos alapon rendezik nagy ügyleteiket, miközben az ülésterem többnyire üres....” Valóban, ez a tény, a fent említett, az előadást nézve reveláció erejével hatott rám, hiszen nem csak én, de 20 millió román és nem román meg van győződve, hogy a Képviselők Mártírok, nem lopnak, olyan szegények, mint az a bizonyos templomi egér, éjt nappá téve csak a szegény Népért törik magukat, akkor is, amikor az orrukat túrják félálomban a Parlamentben, munkaidőben, az élelmes operatőrök nagy örömére stb. És akkor egy színházi esten kiderül, hogy összepisilik vagyonukat, még pisilés közben is buliznak... vagyis bátran színházilag le vannak leplezve. Ki hitte volna róluk, nahát, ejnye, húsz év után. Ne tréfáljak – intem le magam.. Egy másik hölgy – idézem újra Zsehránszky Istvánt – „aki a kultúraktivistát alakította, azt követelte, hogy a közönségnek játszanak, az ő színvonalán, az általa kedvelt darabokat, és legyen mindig teli a színház (mintegy nyolcszáz férőhelyes) nagyterme. Vagyis, tennénk hozzá, térjen vissza az úgynevezett tömegkultúra időszaka, amely olyan gyönyörűségeket produkált, mint a Megéneklünk, Romániai Fesztivál.” No, lássuk, mit produkált és kik produkáltak színházat a „tömegkultúrában”? Kántor Lajos–Kötő József Magyar Színház Erdélyben 1919-1992 (Kriterion 1994) c. kötetében a 127–169. oldalon olvasható, miket játszottak és kik rendeztek a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Nem élek vissza az olvasó türelmével, hogy felsoroljam a szubkultúrát és Cântarea României-t képviselő szerzők és rendezők nevét, csak néhányat említek (1968-tól kezdem, ötletszerűen). Szerzők: Slamovir Mrozek, J.André Lacour, Teleki László-Illyés Gyula, J. P. Sartre, Páskándi Géza, G. B.Shaw, Szirmai Albert- Heltai Jenő, Molnár Ferenc, W.Shakespeare, E. O`Neill, Mikszáth Kálmán, Oscar Wilde, Kocsis István, stb. Történt mindez 1968-1970-es évadokban. És kik rendeztek ezekben „közönség-színvonalas” kultúraaktivistás időkben, amelyet a jámbor néző visszasír? Major Tamás, Harag György, Tompa Gábor, Szabó József, Rappaport Ottó, Anatol Constantin, Vlad Mugur, stb., stb. Hát ennyit a középszerről. Aki fent említetteket visszanosztalgiázza. Még annyit hozzáírnék: nem is olyan rég a színházvezetés „telt házakat”, állandóan növekvő nézőszámot terjesztett a kolozsvári színházról... Minek akkor Fórum, ha van bőven érdeklődő, ha minden színházi szép és jó, leszámítva néhány „Jaj de jó vót régen teltházat” visszavágyó telhetetlent? „Ma tehát már senki sem gátolja meg színházainkat abban, hogy művészetet produkáljanak” – folytatja – örömömre – Zsehránszky István. Végre helyben vagyunk. Azaz lennénk. Mert valóban, ma senki sem gátolja meg a színházakat, hogy művészetet csináljanak. És ebben a nagy szabadságban születnek a jó, remek előadások mellett a plagizált előadások, a rendezői zagyvalékok, a „mindent szabad” alapon történő bukássorozatok. Valóban, ma mindent szabad a színházakban, a színházi szakmában, csak egy dolog tilos, illetve nagyon nem ajánlatos kincses városunkban: az őszinte véleménynyilvánítás. Mert ha valaki bírálni merészel, akkor beindul a jól ismert jelzőhalmaz a művészetcsinálók (és abból igencsak jól élők), továbbá a valamilyen formában érdekeltté tett híveik részéről: avatatlan, középszert istenítő, hóstáti-elvárás, magyarvátrás. És ha ez nem elég a véleménnyilvánítónak és tovább okoskodik pimaszul, kapja a súlyosabb, ugyan nem művészi érveket, hanem azok hiányában a pillanatnyilag hatásosnak tűnő „menő”, jobb és divatosabb körökben lejárató, kinyíró jelzőket: szélsőséges, antikultúrás, anti és anti... Sajnos belátom, az én nemzedékem nem éri meg, legalábbis itt, Kolozsváron nem, hogy bár egyszer része lehessen egy olyan igazi színházi-szakmai beszélgetésnek, ami valóban az előadások szakmai részét tárgyalja, bírálja vagy dicséri – minden következmény nélkül. Ahol nem hülyézik le azt a nézőt, aki nem érti, mit jelent a Dantonban a törött repülőgép, az Oidipusban miért lógatják a fiúk nemi szervüket (merem remélni, a hölgynézők művészi érdeklődését felkeltendő)... hanem türelmesen elmagyarázzák a hozzá nem értőnek, mi miért van. Mint ahogy én is megtudtam egy „görög harcostól“, hogy azért kellett csórén bejönnie a színpadra – társaival egyetemben – mert ez a „megtisztulást” jelentette rendezői magyarázatban. Magamtól soha nem jöttem volna rá erre az egyáltalán nem szokványos színházi metaforára, ezért, lám, nem árt érdeklődni néha bennfentesektől, mikor ki és miért csóré művészileg, mert így tanul a gyerek. Vagyis a középszerű néző. Ó régi rossz idők....(lehet, kapok a fejemre én is a múltba gondolásért), amikor a színházkiüresítők nem mennybe mentek művészileg, hanem... jaj, Istenem, hogy is volt akkoriban? Amikor a direktor úr a családi ezüstöt vitte a zálogházba, hogy tudjon fizetni színészeinek. Az is igaz viszont, hogy házat tudott venni a bevételből, ha jól ment a színház. És ha jól emlékszem, a színháztörténeti tanulmányokban olvasottakra, a színházak minden időkben a közönségnek játszottak, az ő színvonalukon, az általuk kedvelt darabokat. És – bármilyen hihetetlen és furcsa – arra törekedtek, hogy legyen mindig telt ház... és legyen közönség... közönség... közönség. Még ha középszerű is. Jancsó Miklós. Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. július 12.Objektív közelség az erdélyi ügyekhez„Nehezen tudom elképzelni, hogy távolságot tartsak általam régóta ismert személyekkel, politikusokkal. Velük közeli, baráti kapcsolatot ápolok, ez jellemző a »pártelválasztóvonal« mindhárom oldalán állókra. Magánemberként a legközelebbi lelki közelséget érzem az erdélyi magyarokkal, ami nemcsak a hivatalos pályafutásomhoz kapcsolódik, hanem családi hagyomány.” Beszélgetés Szilágyi Mátyás volt kolozsvári magyar főkonzullal. (Budapesten született, a helyi József Attila Gimnáziumban érettségizett, majd a moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Diplomáciai Egyetemén szerzett oklevelet 1989-ben. 1991 és 1997 között Magyarország bukaresti nagykövetségén töltött be külszolgálatot, előbb a nemzeti kisebbségi, közösségi és egyházügyeknek volt a felelőse, majd a teljes belpolitikai csoport irányításával bízták meg. Ezt követően a magyar Külügyminisztérium délkelet-európai főosztályát vezette, 2002 és 2006 között a luxemburgi magyar nagykövetség első beosztottja volt, 2008-ban pedig kinevezték kolozsvári főkonzulnak, mandátuma júniusban járt le.) - A nyolcvanas évek szokásait ismerve nem meglepő, hogy a térség akkori geopolitikai központjában, Moszkvában végezte felsőfokú tanulmányait. De miért éppen nemzetközi kapcsolatok, diplomácia? – Mindig humán érdeklődésű voltam, a történelem tartozott a kedvenc tantárgyaim közé. Emellett érdekeltek a társadalomtudományok, a politológia, a nemzetközi kapcsolatok is; nemcsak Európa, hanem a világ különböző nagy térségeinek a sorsa az utóbbi száz évben. Így jutottam el a szomszédságpolitikához, Magyarország közvetlen környezetének kapcsolatrendszere is érdekelt. Ezen belül abban az időben megszabott irányok voltak. Mióta a két ország egymás mellett létezik, a magyar diplomáciára mindig jellemző volt, hogy fontos szerepet játszottak a román–magyar kapcsolatok, ezért igény volt a terület szakértőinek kiképzésére. Ebbe a hullámba estem bele, amit egyáltalán nem bánok, mert a legközpontibb témája a mindenkori magyar külügyi tevékenységnek. A kétoldalú kapcsolatrendszer Magyarország részéről, de talán Románia részéről is a legnagyobb felülettel rendelkezik, nincs még egy olyan ország, amelyhez az élet valamennyi, az államigazgatás, a kormányzat területén ennyi összekötő szál, kapocs kötne. Ez egy összetett, szervesen működő kapilláris rendszer, amelynek szépsége a kezdetektől magával ragadott. – Noha tudjuk, hogy a majdani állomáshely kiválasztása nem a diplomatától függ, mintha tudatosan készült volna a romániai kiküldetésre, hiszen Moszkvában románul is tanult. Felmenői erdélyi gyökerei ösztönözték a romániai misszióra? – Anyai nagyapám lugosi származású, onnan települtek át 1945 után. A családi hagyományban megvan ennek a témakörnek a szeretete, az érdeklődés Magyarország történelmi sorsa iránt, hogyan rendeződtek bizonyos kérdések a 20. században. Gondolok itt a legkülönbözőbb aspektusok közül az állampolgárság kérdésére, amelynek kezeléséhez éppen az utóbbi két évben tudtunk nekilátni oly módon, ahogy azt kell. Amúgy a családban – építészmérnök édesapám kivételével – a humán érdeklődés követhető nyomon, főleg anyai ágon, és én ezt a vonalat őriztem meg, a történelem, a társadalomtudomány, az idegen nyelvek iránt érdeklődtem, és ennek megfelelően alakult a pályaválasztásom. Erre predesztinált a nyelvtanulás is, hiszen román–francia szakos voltam a moszkvai egyetemen, és ebből egyértelműen következett a román reláció és Bukarest. – Pályája kezdetén, 1991-ben rögtön mély vízbe „dobták”, a bukaresti magyar nagykövetség beosztottja lett. A kilencvenes évek eleje a román belpolitika, de a román–magyar államközi viszony tekintetében is zűrzavaros időszaknak számított, az erdélyi magyarság politikai képviselete ellenzékben volt. Hogyan sikerült újjáépíteni a magyar–magyar és a magyar–román kapcsolatokat a kommunizmus évei után? – A ’89-es változásokkor euforikus hatást érzékeltünk. Mind a diplomáciában, államapparátusban dolgozóknak, mind a civil polgároknak az volt az érzésük, hogy pillanatok alatt sikerül meghaladni fél évszázados problémákat. Ez az eufória eltartott pár hétig, de aztán rövid távon nem igazolódott be. Kiderült, a kapcsolatrendszer teljes körű koncepcionális átgondolása, rendezése szükséges mindkét fél részéről. A magyar fél akkor a románhoz képest jobb pozícióban volt, hiszen a külpolitikai rendszerváltás a nyolcvanas években szinte láthatatlan módon elindult, így ’89-re a magyar diplomácia startra készen állt. Ebből a fáziseltolódásból adódott, hogy szükség volt öt-hat évre, amíg ezeket az alapkérdéseket a másik fél elfogadta, amíg újraalapozhattuk a szerződéses rendszert, és érdemben tárgyalhattunk arról, hogy a nemzeti kisebbségi kérdés központi szerepet kapjon a kétoldalú kapcsolatokban. Egy gyors, euforikus nekifutás után elkezdődött egy hosszú, cikcakkokkal, hullámvölgyekkel teli kétoldalú tárgyalási folyamat, amivel párhuzamosan kiépült Erdélyben a magyar politikai közképviseleti rendszer, illetve a bukaresti parlamenti képviselet. Ez az intézményrendszer néhány év alatt épült ki, amivel fantasztikus eredményt ért el a romániai magyar nemzeti közösség, hiszen megalapozta egy működő magyar személyi elvű autonómia struktúráját, ami a mai napig létezik, erősödik, sőt kiegészült közigazgatási, kulturális és oktatási autonómiaelemekkel. Ezt az intézményesülést követte a kétoldalú viszonyrendszer a maga tárgyalásaival, felsőszintű ágazati, politikai mechanizmusok kialakításával. Ennek egyik mérföldköve az alapszerződés aláírása volt 1996-ban, amit lehet jellemezni a hátrányaival, hiányosságaival, de előremutató jellegzetességeivel is, például hogy intézményesen kezelte a kisebbségi problematikát. Ennek folyományaként jött létre egy kormányközi vegyes bizottság és a ma is működő kisebbségügyi együttműködési bizottság. Aztán, egy bukaresti kormányváltás után újralétesülhetett az 1988-ban önkényesen bezárt kolozsvári főkonzulátus, majd a kétezres években precedensnek számított a csíkszeredai kirendeltség megnyitása. A kilencvenes évek első fele nagyon izgalmas időszak volt, a diplomáciának nincs olyan aspektusa, amely ne került volna elő a magyar–román kapcsolatokban, ami a legjobb iskola egy pályakezdő diplomata számára. Nagyon örülök, hogy ebbe belecsöppentem, és hálás vagyok azoknak a kollégáknak – például Rudas Ernő volt bukaresti nagykövetnek –, akik átadták az ismereteiket, tudásukat. – Erdélybe, Kolozsvárra 2008-ban már tapasztalt diplomataként került, főkonzulként pedig a román–magyar kapcsolatok elmélyítését tűzte ki első számú céljaként. Most, mandátuma lejártával mennyire elégedett? – Nem lehetek elégedett, mert sokkal nagyobb lehetőségek vannak, mint amenynyit kihasználtunk. Komplexebb, dinamikusabb munkával sokkal többet el lehet érni a kétoldalú kapcsolatokban. Attól függ, hogy a pohár félig tele vagy félig üres felét nézzük. Jelenleg ágazati projektek tucatjai állnak rendelkezésre, több mint ötven kétoldalú infrastrukturális, közlekedési, energetikai, kulturális terv létezik, amelyekben gyorsan előre lehet lépni, és reméljük, ez meg is történik hamarosan. Bizonyos részterületeken ugyanakkor megvan az ok az elégedettségre, gondolok itt a kultúrára, hiszen a főkonzulátuson sikerült találkozási pontot létrehozni rendszeres könyvbemutatóinkkal. Mindig örömmel vállaltunk társszervezői szerepet különböző helyi, konzuli kerületben lévő magyar vagy egyéb kulturális tevékenységekben, programokban. Fő alapelvünk, hogy a főkonzulátus látható, jelenléte érezhető legyen, lehetőségeink szerint mindenhol képviseljük a magyar színeket, és azt az érzést próbáljuk sugallni a magyar közösségnek, hogy figyelemmel kísérjük a helyzetét, gondjait, és ezekre a kétoldalú kapcsolatok keretei között igyekszünk megoldást javasolni a magyarországi döntéshozóknak. De ez a képviseleti szerep vonatkozott egyházi, tudományos, oktatási, részben pedig politikai területre is. Úgy érzem, sikerült konkrét dolgokat is tenni. Bekapcsolódtunk a műemlékvédelembe, a Házsongárdi temető rendbetétele keretében a külügyminisztériummal közösen a Bánffy-kripta felújításában jelentős szerepet vállaltunk, akárcsak a nagyenyedi diákemlékmű helyreállításában. A továbbiakban Kolozsváron a szamosfalvi emlékmű rendbehozatalához kívánunk hozzájárulni. A hadisírok speciális területe az együttműködésnek, e téren létezik magyar–román kormányközi megállapodás, amelynek keretében sokkal többet lehetne tenni, de úgy tűnik, részben pénzhiány miatt sokkal inkább az egyoldalú projektek működnek. Magyarország támogatásával az elmúlt négy évben tíznél több ilyen emlékmű helyreállítása vagy újrafelállítása történt meg, gondolok a tordaszentlászlói, a szindi vagy a krasznai honvédemlékművekre, nemrég a váradi Rulikowski temetőben kezdődtek meg a helyreállítási munkálatok. De számtalan munka van még: Désen méltó állapotba kellene hozni a honvédsírokat, amelyek jelenleg egy lekaszálatlan területen találhatók, ami nem méltó a hősök emlékének; Kolozsváron a Horea úti zsidó temető területén közel nyolcszáz honvéd földi maradványait tartalmazó tömegsír található, az úgynevezett hősök temetőjében pedig a sírok többsége magyar honvédeket rejt. A kétoldalú kapcsolatok történetében premiernek számított Erdély egyik legjelentősebb magyar emlékműve, a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport közös felújítása, amelynek folytatása lehet a Mátyás-emlékház kialakítása a király szülőházában. A magyar külügyminisztérium szeretne szerepet vállalni a kolozsvári Szent Mihály-templom restaurálásában is. A kultúra, a műemlékvédelem mögött kissé lemaradt az infrastrukturális fejlesztés, az úthálózat, a határátkelők, alacsonyabb rendű átkötő utak létrehozása. Különös tekintettel arra, hogy Románia rövidesen csatlakozik a schengeni övezethez, és akkor a polgároknak jogos igénye lesz, hogy ne kelljen ötven- vagy százkilométeres kerülőket megtenniük a határátkeléshez. Az energetikai együttműködés keretében az Arad és Szeged közötti gázvezeték 2010-es átadása volt a legjelentősebb momentum, és reményeink szerint hamarosan elkezdődhet az Arad–Békéscsaba-ivóvízvezeték megvalósítása is. Ez mind az egymásrautaltságot mutatja: a határ két oldalán élőknek ki kell használniuk a lehetőségeket, ez Európában mindenhol így működik. Magyarország és Románia 2004, illetve 2007-es uniós csatlakozása után lendületes nekifutás történt a közös tevékenységeink terén, aztán a gazdasági válság hatására ezek kissé lelassultak, de azon vagyunk, hogy ezeket újra felgyorsítsuk. – Apropó, egymásrautaltság. A júniusi helyhatósági választás kampánya idején is felbukkant a be nem avatkozás elve, többen elmondták: nagyon jó, hogy az anyaország támogatja az erdélyi közösséget, de onnan senki ne szóljon bele a mi életünkbe. Önnek mi a véleménye erről? – Érdekes ezeknek a kifejezéseknek a történelmi evolúciója az utóbbi 22 évben. Már korábban felmerült a távolságtartás és az egyenlő távolságtartás elve. Már a kilencvenes években éreztük, hogy ez alapjában rossz kifejezés. Mi nem tarthatunk távolságot az autochton 1100 éves területükön élő magyar közösségektől és honfitársainktól, nekünk közelséget kell – de még csak nem is tartani, hanem közel kell jönni. Ennek ellentettje volt később az egyenlő közelségtartás elve, ami már közelebb áll a valósághoz, az elfogadható szóhasználathoz. Én, aki 22 éve ebben a relációban dolgozom, nehezen tudom elképzelni, hogy távolságot tartsak általam régóta ismert személyekkel, politikusokkal. Velük közeli, baráti kapcsolatot ápolok, ez jellemző a „pártelválasztó vonal” mindhárom oldalán állókra. Magyarországon a társadalom sokrétű, éppen ezért sokféleképpen ítéli meg az erdélyi kérdést, a magyarság helyzetét. A többség empatikus és megértő az erdélyi magyarral szemben, akit a nagy többség nem románoz le. Magánemberként a legközelebbi lelki közelséget érzem az erdélyi magyarokkal, ami nemcsak a hivatalos pályafutásomhoz kapcsolódik, hanem családi hagyomány. Hivatalosan azt tudom megerősíteni, amit Martonyi János külügyminiszter februári látogatása során hangoztatott Bukarestben a pluralizmus, a magyar–magyar verseny kérdéséről. Számunkra nagyon fontos alapelv, hogy a külügyminisztérium nem befolyásol, nem óhajt beavatkozni ebbe a küzdelembe, fő célként pedig az kell vezéreljen minden magyar politikai szereplőt, hogy a létező legerősebb és legoptimálisabb politikai, társadalmi képviseletet érje el a magyarság országos és helyi szinten. Én ehhez próbáltam tartani a saját irányvonalamat itt Kolozsváron, ami objektív közelséget és nem távolságot jelentett az erdélyi ügyekhez és a magyarok kérdéseihez. Ezek számunkra nem kívülről szemlélt, hideg hivatali ügyek, hanem a legszorosabban vett nemzeti ügyeink. Ahogy azt az új alkotmány is tükrözi, amelynek korszakalkotó jelentősége, hogy az alaptörvény szintjén megfogalmazza a magyar nemzet kulturális, lelki egységét, és megerősíti a mindenkori kormányzat kötelezettségét, hogy minden lehetséges törvényes eszközével viselje gondját a külhoni magyarságnak. Erről szól a kormány utóbbi két évben kifejtett tevékenysége, például az állampolgárságnak az egyszerűsített honosítás révén történő megadása, ami szintén korszakalkotó lépés volt, 90 éves hiányt pótolt be, megoldott egy olyan jogi státusbeli kérdést, ami sokak számára lehetetlennek tűnt. És érzékeljük is, hogy az emberek ezért hálásak. – Nem volt véletlen a kérdés a be nem avatkozásról, nemrég ugyanis Önnek is felrótták, hogy „beleszólt” a helyi magyarság életébe, amikor bírálta a kolozsvári magyar színház egyoldalú műsorpolitikáját. – A diplomácia egyik klasszikus alapelve a be nem avatkozás elve, amihez nemzetközi jogi értelemben tartjuk is magunkat. A beavatkozás ettől eltérő más értelemben, ha segíteni akarunk, és a beavatkozás pozitív előjelű, és nem utasítja el a célközönség, a fogadó ország. Például árvíz vagy más természeti katasztrófa esetén a segítő országok, szervezetek jó értelemben avatkoznak be. Nekem mindig az volt az alapelvem, hogy a magyar nemzeti közösség ügyeiben csak olyan álláspontot hangoztatok, ami megegyezik valamilyen konszenzusos megítéléssel az adott közösség részéről. Alapelv, hogy soha semmit rajtuk kívül, a fejük fölött, hanem mindig mindent, ami a közösségben megalapozott és támogatott. A kolozsvári színházzal kapcsolatos véleménynyilvánításom bírálata részben félreértésen alapulhatott, hiszen mindig hangsúlyoztam, sőt kimutattam, menynyire nagyra becsülöm a kísérleti színházi stratégia eredményeit, nem volt olyan színdarab, amelyet meg ne néztem volna. Nagyra tartom Tompa Gábor igazgató és helyettese, Visky András színházkultúráját és -politikáját, az egyes darabokat kiválónak értékelem. Viszont a közönség elég széles rétegeiben megfogalmazást nyert, hogy sokan klasszikus színházat is szeretnének látni, ami technikailag, pénzügyileg nem egyszerűen egyeztethető össze. Általános gond, hogy nincs több színház, csak egy, és ennek keretében egy kiváló, a határokon túl egyedülálló magyar operát is fenn kell tartani. Én kizárólag ezt akartam hangos gondolkodásként, baráti reflexióként elmondani, semmiféleképpen nem bírálatként, amit számos, általam nagyra becsült kolozsvári, erdélyi magyar értelmiségitől hallottam véleményként. Szerintem ez a kérdés nagyon egyszerűen megoldható, a város fejlődésével erre más struktúrákat is biztosítani kell, és a színház megfelelő bővülésével, akár más színházi műhelyek kialakításával ki lehet elégíteni egy másfajta közönségigényt is. Ezzel együtt a magyar színház által végzett kiváló színházi koncepciót, munkát fönn kell tartani, és támogatni kell. Engem semmiféle beavatkozó, pláne dirigáló szándék nem jellemzett, amikor ezt mondtam a Kolozsvár Társaság tagjaként, ami egy hivatalban lévő külképviselet-vezető esetében nyilván nem magánvéleményként hat. – Gondolom, egy magyar diplomata számára nem lényegtelen, hogy mandátuma idején több tízezerrel nő a magyar állampolgárok száma. – Felemelő érzés, hogy a hivatali időm alatt ment végbe a magyar államigazgatás történetében előzmény nélküli intézkedés, ami nem egyszerű hivatali kötelezettség, hanem nemzeti jelentőségű dolog, nemes ügy. Az emberek hálája, meghatottsága átragad a diplomatákra is, ennek a szelleme magával ragad, és számomra megtiszteltetés, hogy részt vehettem ennek a nemzeti kezdeményezésnek az ügyintézésében. Különben az idei év első felében a tavalyi év hasonló időszakához képest nagyobb érdeklődés tapasztalható a honosítás iránt. Itt tulajdonképpen az emberek méltó igényének a kielégítéséről van szó, hogy ne legyen diszkrimináció magyar és magyar között, még ezáltal is erősítve, hogy a magyar nemzet részének érezhessék magukat. Természetesen a nemzethez tartozás nem függ igazolványtól vagy plecsnitől, hanem vele született tulajdonsága a magyar embernek. Az állampolgárság a szülőföldjén kívánja megerősíteni a magyarságot, hozzájárulva annak biztonság- és összetartozás-érzetéhez. Rostás Szabolcs Krónika (Kolozsvár) 2012. október 1.Létdrámák és erdélyiség – a Törzsasztal vendége volt Visky AndrásTranszszilván figura vagyok, sehol sem vagyok igazán otthon, de Erdélyben mégis otthon vagyok – jellemezte önmagát Visky András pénteken este Nagyváradon, a Törzsasztal meghívottjaként. A magyar irodalmi, illetve tágabb értelemben vett művelődési élet legjelesebb személyiségeit bemutató beszélgetéssorozat vendégeként a marosvásárhelyi születésű, Kolozsvárott élő, József Attila-díjas drámaíró, író, a Kolozsvári Állami Magyar Színház dramaturgja Kőrössi P. József író, a rendezvény állandó moderátora kérdéseire válaszolva nem csupán színházi tevékenységéről, hanem gyerekkoráról is mesélt, amelynek meghatározó élménye volt, hogy édesapját, aki református pap volt, a kommunista hatóságok az ötvenes években börtönbüntetésre ítélték, ezért csak hétéves korában találkozhatott vele először. Identitása, az erdélyiség kapcsán Visky elmondta: amikor Amerikában élt családjával, akkor is erélyi mivoltát hangsúlyozta, ugyanis ezzel el tudott indítani egy beszélgetést a hely identitásáról. Elmondta: színművet rendszerint csak megrendelésre ír – ebből nincs hiány, jelenleg amerikai felkérésre Caravaggio életéről ír darabot – megjegyezte ugyanakkor, hogy olyan dramaturgia szerint írja a darabokat, ami a magyar színházi tradícióban majdnem teljesen értelmezhetetlenné teszi a műveket. „Ennek a nyelvezetnek nincs hagyománya, mint ahogy az abszurdnak sem” – jellemezte a magyar színházi irodalmat, megjegyezve: Samuel Beckettet tekinti mesterének. „Éppen ezért, ha magyar színház kér fel színdarabírásra, inkább lebeszélem, mert nem fog jól járni” – jellemezte ironikusan a helyzetet. Elmondta: műveinek egyik legfőbb témája a szabadság. „Ez nem egy házat vagy egy otthont jelent, hanem azt, hogy nem kontrollálnak” – szögezte le krédóját. Ezzel kapcsolatosan kifejtette: szerinte nincs olyan író, aki arról írna, amiről szeretne, mindenki arról ír, amiről tud. Elmondta: nincs saját valóságképe, írásai kísérletek a valóság megalkotására. „Nem történetmesélő szerző vagyok, a létezésről írok, a létdrámában vagyok érdekelt” – fejtette ki, hozzátéve: történetei gyakran a realitáson alapulnak – azt viszont nem mindig tudni, min alapul a realitás. A Tompa Gáborral, a Kolozsvári Állami Magyar Színház vezetőjével való, huszonöt éve tartó együttműködéséről – amelynek eredményét mind belföldön, mind külföldön számos díjjal ismerték el – elmondta: egyrészt barátok, másrészt mindketten ugyanúgy tekintenek a színházra: mindkettejüket a színház világszerűsége érdekli. Elmondta: meggyőződése, hogy a színházat nem lehet teológiai műveltség nélkül sem művelni, sem megérteni. „A színház a másik ember felismerésének és életben hagyásának eseménye” – szögezte le. A színház és a közönség kapcsolatáról szólva kifejtette: azt tartja nagyra, hogy a színház – például a múzeumokkal, az ott kiállított tárgyakkal ellentétben – lerombolja önmagát, mint bálványt. Leszögezte: a szórakoztató színház nem is érdekli, a magyar és a romániai színházművészet közötti különbség lényegét pedig abban vélte fölfedezni, hogy a magyar színház hagyományosabb, történetközpontúbb, míg az általa is művelt színházművészet jellemzője a formaelvűség, az, hogy a szöveg értelmét a tér határozza meg. Balogh Levente Krónika (Kolozsvár) 2012. október 12.Meg kellett harcolni bizonyos véleményekkel” – beszélgetés Kántor Lajossal, a Korunk volt főszerkesztőjévelKántor Lajos irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő Kolozsvárott született 1937. augusztus 7-én, 1959-ben a kolozsvári Bolyai Egyetemen magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet szerzett, majd 1979-ben doktorált. 1959-től a Korunk folyóirat irodalmi szerkesztője, 1963-tól a művészeti rovat vezetője is. Tanulmányait, kritikáit rendszeresen közlik a romániai és magyarországi folyóiratok. Nagy szerepe volt a Korunk Galéria létrehozásában, kiállításainak megszervezésében. Több mint tíz tanulmánykötete, irodalomtörténeti könyve, monográfiája jelent meg. A rendszerváltást követően 2008-ig a Korunk főszerkesztője volt, jelenleg a Korunk Baráti Társaság elnöke. - 1959-ben került a Korunk folyóirathoz, azóta szerkesztője, a rendszerváltás után pedig főszerkesztője volt 2008-ig. Hogyan kezdődött a kapcsolata a folyóirattal? – Annak idején, még az egyesítés előtt hívtak az egyetemre gyakornoknak vagy tanársegédnek, de nekem az volt a véleményem a magyar szakról legalábbis, hogy inkább egy kisdedóvó, mint egy egyetem. ’56 után voltunk, nagyon rossz volt még a hangulat. Szerencsére hívtak a Korunkhoz is, így inkább oda mentem, amit soha nem is bántam meg. Később voltak az egyetemmel időszakos kapcsolataim, tanítottam többször, aztán ’90 után ismét felajánlották, hogy egyetemi tanárként folytassam a pályafutásomat. Az volt a válaszom, hogy most, amikor tényleg lehet lapot csinálni, nem hagyok fel ezzel az egyetem miatt, de azért tanítottam 20. századi magyar irodalmat, később a teatrológián műfajelméletet, majd aztán a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium tanszékvezetője is voltam. Korábban, még a hatvanas évek végén csábítottak Pestre, ahol az Irodalomtudományi Intézetben meg lett volna az állásom, de nem akartam elmenni sem a Korunktól, sem az országból. Így 1959-től 2008-as nyugdíjazásomig végig a Korunk szerkesztője voltam, azóta is megmaradtam a szerkesztőségben a tulajdonosi testület, a Korunk Baráti Társaság elnökeként. Erre az évre ráadásul Balázs Imre Józsefet, az új főszerkesztőt elengedtük tanulmányi szabadságra, mivel elnyert egy európai ösztöndíjat, ami nagy feladatokkal és sok külföldi szerepléssel is jár, így januártól gyakorlatilag Horváth Andorral és Kovács Kiss Gyönggyel hármasban vezetjük a lapot. – Tehát sosem gondolt arra, hogy otthagyja a Korunk szerkesztőségét. Mások viszont igen. – Először 1962-ben akartak kitenni a Korunktól a Régi és új a lírában címmel megjelent tanulmányom miatt. Ez az első Forrás-nemzedék könyveiben megjelenő új lírai hangvétellel foglalkozott elsősorban (Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Hervai Gizella stb.), és az Utunk kérte tőlem, aztán mégsem vállalta. Végül is a Korunkban jelent meg két részben, és óriási botrány lett belőle. A második próbálkozás 1987-ben volt, és sokkal véresebbnek ígérkezett, akkor engem már nem elvtársaztak, csak a nevemen szólítottak, ami nagyon rosszat jelentett. Abban az évben volt a Nemzetközi Filológiai Társaság közgyűlése Bécsben, ahova engem nem engedtek ki, de az előadásomat elküldtem és felolvasták. Ekkor Szőcs Géza már elhagyhatta az országot, és engem át akartak helyezni az ő helyére a nyelvészeti intézetbe, de valamilyen oknál fogva ezt mégsem hajtották végre. – Egy korábbi interjúban azt nyilatkozta, hogy a szerkesztőségen belül talán a legtöbb konfliktusa Balogh Edgárral volt, szerkesztőként mégis tőle tanulta a legtöbbet. – Balogh Edgár valóban nagyon ellentmondásos személyiség volt. A szekusdossziékba belenézve meglepő lehet azok számára, akik nem ismerték közelebbről, hogy a rendszer őt tekintette a fő ellenségnek, a magyar nacionalizmus fő képviselőjének. Tényleg nagyon sokat vitatkoztam vele, sokat autóztunk annak idején olvasótalálkozókra, és mindig megjegyeztem, hogy ők rontották el még a negyvenes években, és nekik köszönhetően jutottunk ide. Ő ezt el is fogadta, nem sértődött soha meg. Viszont minden hibájával és erőszakosságával együtt valóban szerkesztői alkat volt, akitől sokat lehetett tanulni, például hogyan kell dolgozni egy kéziraton. Ami nagyon fontos, és ma már kiment a divatból, nemcsak lapoknál, de könyvkiadóknál is, nagyon sokszor azzal szembesül az ember, hogy nincs igazán megszerkesztve egy-egy kötet, nemcsak itt, de Magyarországon is és jobb kiadóknál is. Sajátos koncepciója, világnézete, kommunista meggyőződése volt, később aztán szociáldemokratának tartotta magát. Kétségtelen viszont, hogy ez a meggyőződés nála azt jelentette, és sokáig azt remélte, hogy a nemzetiségi kérdés megoldódik a kommunizmusban, és a sok csalódás ellenére ő ezt teljesen nem adta föl. Sok értéktelen dolgot is írt, főként a második világháború utáni időkben, de azt is hozzá kell tenni, hogy később ő volt az elsők egyike, aki kiállt az erdélyi helikoni örökség mellett. A román pártvezetés mindig kételkedett benne, kétszer volt börtönben, és ellentmondásosságát mutatja az is, hogy amikor második alkalommal szabadult a börtönből, az első dolga az volt, hogy egy nagy cikket írt a boldogság kategóriáiról. Az életműve sok jót és sok ma már elmarasztalhatót tartalmaz. Egy anekdota vele kapcsolatban: amikor a Forrás első nemzedéke indult, nekem szerkesztőként lehetőségem volt sokuk szövegét közölni a Korunkban. Akkoriban mondta egy Lászlóffy Aladár-verssel kapcsolatban, hogy mikor fog ez a Lászlóffy olyan szép verseket írni, mint Létay Lajos. Tehát ő elfogadta ezt az újabb vonalat is, de az akkori, hatvanas évekbeli ízlése szerint az igazi vers még mindig olyan volt számára, mint amilyeneket mondjuk Létay írt. – Említette, hogy az utóbbi időben mennyit hanyatlott a szerkesztői munka. Pár éve ön kezdeményezte a Korunk Akadémia keretében a szerkesztői képzés beindítását. Milyen tapasztalatai vannak ezzel kapcsolatban? – Ezt két évben indítottuk be, az első évfolyam nagyon jó volt, a második talán kevésbé. Lehet, hogy egy idő után újabb képzést kellene indítani, bár most már az egyetemeken is több mindent kapnak a diákok, amelyet a szerkesztői munkában később hasznosíthatnak. Nyilvánvaló, hogy a számítógépes korszakban minden másképpen működik, de az is bizonyos, hogy egyes alapdolgok most is szükségesek a szerkesztéshez, nem lehet interneten szerkeszteni, ez most is meggyőződésem. Persze erre a képzésre olyan szakembereket is meghívtunk előadni, akik ennek a szakmának az újfajta lehetőségeit ecsetelték a hallgatóknak, de van egy olyan része a szerkesztői munkának, a tájékozódásnak, a koncepcióalakításnak, amelyhez elengedhetetlen az előképzés. – A rendszerváltás előtt Erdélyben a két meghatározó magyar kulturális folyóirat a Korunk és az Utunk volt. Milyen volt a kapcsolat a két szerkesztőség között, mennyire volt jó az átjárás, voltak-e konfliktusok? Hogyan egészítette ki egymást a két lap? – Átjárás volt, hiszen mi, a Korunk munkatársai rendszeresen írtunk az Utunkban, a munkatársi gárda is részben azonos volt – főleg az irodalomkritika terén, de az irodalmi közléseket tekintve is. Például Láng Gusztáv sokat közölt az Utunkban is, nemcsak nálunk, vagy említhetném Lászlóffy Aladárt, Szilágyi Domokost, Páskándi Gézát a szerzők közül, de az idősebb nemzedékből például Bajor Andort, aki nálunk is sokat közölt. Arra is volt példa, hogy az Utunktól jöttek át hozzánk munkatársak, Király László például több mint egy évig nálunk volt saját rovattal, de átjött K. Jakab Antal is. Valószínű, hogy nekik hosszabb-rövidebb konfliktusuk volt az akkori Utunk-vezetéssel. A képzőművész munkatársak is rendszeresen dolgoztak mindkét lapnak. Nem volt tehát rossz a kapcsolat a két szerkesztőség között. Az más dolog, hogy az Utunk elsősorban szépirodalmi jellegű volt, másmilyen szövegeket kevéssé vállalt, és bár abban az időben a Korunkban is eléggé jelentős volt a szépirodalom, emellett ideológiai, szociológiai, filozófiai tanulmányok, társadalom- és természettudományos munkák is szépszerével megjelentek, amelyek az Utunkba nemigen kerültek be. A személyes kapcsolatok a két szerkesztőség között tulajdonképpen jók voltak, persze ez is változó volt annak függvényében, hogy épp ki volt az Utunknál a főszerkesztő – ott sűrűbben váltakoztak. Azt mondhatnám, hogy elsősorban az Utunk fiatalabb, illetve az idősebbek közül a liberálisabb – és itt elsősorban az esztétikai felfogásukról beszélek – munkatársai voltak jelen a Korunkban is, hiszen ez a lap vállalta is ezt a szerepet. Akadt egy-két szerző, aki nem nagyon volt jelen nálunk, és ezt sajnálom is, de ennek anyagi természetű okai lehettek. Bodor Ádám például, aki a hetilapként működő Utunkban rendszeresen közölt, hiszen onnan mindjárt kapott is honoráriumot, míg nálunk egy közlésért sokkal később fizettek volna. Ezzel szemben mondjuk Páskándi sokat publikált nálunk, sőt azt gondolom, hogy életműve legfontosabb darabjait, mint a Vendégség vagy a Tornyot választok, mi közöltük. Persze voltak olykor feszültségek is a két szerkesztőség között, de ez általában személyfüggő volt. Azt sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy az Utunk képviselte a konzervatív vonalat, de az is előfordult, hogy Szilágyi Domokos egyes szövegeit, amelyek vagy az Igaz Szóban vagy az Utunkban nem jelenhettek meg, végül mi közöltük. Többet mert kockáztatni a Korunk, beleértve a vezetőséget is. Ez persze nem vonatkozik már a Rácz Győző főszerkesztésének idejére eső korszakra, Gáll Ernő 1984-es nyugdíjazásától a rendszerváltásig. Az nagyon szomorú időszak volt a lap történetében, szinte hihetetlen, micsoda hirtelen leromlás ment végbe azokban az években. – Az 1984 októberétől bekövetkezett leromlás után 1990-ben ön lett a főszerkesztő. Mi volt az elsődleges cél, a fő irányvonal, aminek mentén újra szerették volna gondolni a folyóiratot? – Meg kellett harcolni bizonyos véleményekkel, hiszen sokan a szemünkre vetették, miért tartunk meg egy ilyen nevet, hiszen az Utunk vagy az Igaz Szó is megváltoztatta a címét. A munkatársak viszont egyetértettek abban, hogy ez egy hatalmas örökség, és nemcsak baloldali, hiszen olyan nagy szerzők közöltek itt, mint József Attila, Illyés Gyula, Németh László, Tamási Áron vagy Kassák Lajos, a képzőművészet terén pedig az Erdélyi Helikon sem tudott olyat felmutatni, mint a Korunk, hiszen az ő képzőművészeti szemléletük sokkal konzervatívabb volt. A másik, hogy hosszú időn keresztül, főképpen a hatvanas évek végétől a Korunk az első számú közellenség volt a rendszer szemében, állandó hecc volt, állandó botrány, egy szerkesztőséget sem figyelt annyi besúgó, mint minket – egyszerre négy-öt. Nem csoda, hiszen például börtönviseltek rúghattak nálunk ismét labdába, mint a szociológus Venczel József, akit a Márton Áron-perben ítéltek el vagy László Dezső, aki kétszer is ült börtönben. Azt mondtuk, ezt a hagyományt nem szabad föladni, és ez be is igazolódott. Persze meg kellett változtatni a Korunkról kialakult képet, és ez sikerült is elsősorban a fiatalítással. Így a rendszerváltás után folytatni kívántuk a hagyomány legjobb részét: a nemzeti örökségből fölvállalni a minőséget, ugyanakkor nyitni Európa és a világ felé. Mindig elmondom, hogy talán a világon nem volt olyan folyóirat, amely a legelső számában, 1926 februárjában közölte egy kolozsvári orvos írását, amelyben a szerző kifejti, hogy a két fő veszély a fasizmus és a bolsevizmus. Ilyen nemeslevele nincs egyetlen folyóiratnak sem. – A Korunk Galéria létrejöttében önnek volt a legnagyobb szerepe. Hogyan kezdődött? – Elég korán, már 1962-től rám bízták a lap képanyagának és a művészeti anyagainak szerkesztését. A képanyag rendszeres összegyűjtésének köszönhetően közvetlen kapcsolatba kerültem a képzőművészekkel, műtermekbe jártam. Kolozsváron akkor a magyar művészek voltak a meghatározók. Az egész úgy kezdődött, hogy a kolozsvári Igazság szerkesztőségének volt egy klubszobája, ahol néhány alkalommal kiállításokat is rendeztek, ez is buzdítást jelentett. Egyszer Gáll Ernő mondta nekem, hogy jó lenne valami képeket hozni a Korunkhoz, hogy ne legyenek olyan csupaszok a falak. Később fölmerült, hogy jó lenne most már kiállításokat is szervezni, 1973 márciusában volt az első ilyen tárlat Kabán József fotóiból, attól kezdve rendszeressé váltak ezek az alkalmak. Sok kiállítást szerveztünk a fiataloknak, de olyanoknak is, akiket máshol nem láttak szívesen, mint Incze Ferencet, aki kegyvesztett volt, vagy Györkös Mányi Albertet, akit akkor még nem fogadtak be. Amikor ’74-ben a Főtérről átköltöztettek minket a mostani polgármesteri hivatalba, szerettük volna odavonzani a közönséget, és a legnagyobbaknak szerveztünk kiállítást: Szervátiusz Jenőnek, Nagy Albertnek, Nagy Imrének, Gy. Szabó Bélának és sorolhatnám. Kiderült, itt olyasmit lehet csinálni, amit máshol nem lehetett. Lassan találkozási hely lett a galéria és a kiállítás-megnyitók, a Szekuritáté természetesen figyelt is erre, aztán 1986-ban betiltották a galéria működését, kilencvenig nem is szervezhettünk újabb tárlatot. A rendszerváltás után ez is újraindult, de akkor már azért nem volt akkora jelentősége, mert mindenhol lehetett kiállításokat szervezni. Most a legfontosabbnak a Korunk Stúdiógalériát tartom, ami kifejezetten a fiataloké, és azt hiszem, ez megint hozzáad valamit az itteni művészeti élethez. – Nemcsak szerkesztőként, irodalomkritikusként és irodalomtörténészként, de korábban színháztörténészként is nagyon aktív volt. Ha meg kellene nevezni a rendszerváltástól napjainkig három erdélyi magyar előadást, amit fontosnak tart, melyek lennének ezek? – A múlt rendszer legvégéről a Tompa Gábor rendezte Hamletet említeném elsőként, a másik szintén Tompa-rendezés, a Buszmegálló, ami már rendszerváltó darab, harmadiknak pedig talán az Andrei Şerban rendezte Ványa bácsit mondanám. Ezek művészileg is, elgondolkodtató voltukban is olyanok, hogy nyugodtan kiemelhetem őket. Ezekhez hasonlót csak a nagyon régi időkben láttam, amikor a kolozsvári színház nem volt olyan jó, mint most, de voltak kiváló színészei. A hatvanas években egy középszerű vagy inkább gyenge rendezőnek volt egy kiváló Mrożek-előadása, a Sztriptíz. A kétszereplős előadásban Szabó Lajos és Bencze Ferenc játszott, mindketten remek színészek voltak, és fantasztikus előadást produkáltak. – Ön szerint az irodalomban a rendszerváltást követően volt-e valamiféle érzékelhető nagy irányváltás? Születtek-e nagy művek azóta Erdélyben? – Nem hiszem, hogy olyan látványos lett volna a változás az irodalomban. Jelentős művek születtek 1989 óta is, de változatlanul az a véleményem, hogy az erdélyi magyar irodalom legjobb korszaka a hatvanas évek legvégén és a hetvenes években volt. Mintha valahogy nagyobb erőfeszítésre késztette volna a szerzőket a múlt rendszerben reájuk nehezedő nyomás, mint amit a mostaniak a szabadságban ki tudnak fejteni. Amit Szilágyi Domokos Búcsú a trópusoktól című könyvében, Lászlóffy Aladár a hetvenes évekbeli versesköteteiben, Kányádi korábbi könyveiben, Szilágyi István a Kő hull apadó kútba című regényében vagy Bálint Tibor a Zokogó majomban megvalósított, később nem tudták meghaladni sem az említett szerzők – nagyon kevés kivételtől eltekintve –, sem az utánuk következő alkotók. Persze azóta is nagyon sok tehetséges ember nőtt fel költővé vagy prózaíróvá, most csak kapásból Kovács András Ferencet említhetem, akinek nagyon jó versei voltak, vannak, Visky Andrást is említhetjük, de nagyon jól indult Orbán János Dénes is, és lehetne folytatni a sort Lövétei Lázár Lászlóval, László Noémivel vagy Jánk Károllyal. De ha mint korszakot vesszük, a mostani távolról sem szárnyalja túl a hetvenes éveket. – Nagy hatással volt önre Szabédi László és az ő tragikus sorsa, idén pedig a Kossuth Kiadónál jelent meg a könyvhétre a Konglomerát (Erdély) című kötete, amely részben róla szól. – Valóban úgy éreztem, hogy a Szabédi-életmű és -életút olyan kulcskérdés, amire fel lehetne fűzni annak az egész korszaknak a roppant ellentmondásos voltát, azt, hogy mi mindennek tették ki embereket. Ennek a könyvnek Szabédi lett a főszereplője, de van két ellenpólus is benne, az egyik Gaál Gábor, akivel neki nagyon sok konfliktusa volt, és aki sok szempontból ártott neki, a másik pedig Szilágyi Domokos, aki Szabédi-tanítvány volt, és ugyanúgy öngyilkos lett, mint ő. A könyvnek az is az alcíme, hogy Utazások SzGSz-szel. Ez egy nagyon vegyes műfaj, a dokumentum és a fikció keveréke, az összekötő szövegeket leszámítva minden szövegrész az említett három személyiség írásaiból származik, és valamiféleképpen átfogja a korszakot. – Könyvek terén mik a legközelebbi tervei? – Ha minden jól megy, októberben mutatjuk be a Lászlóffy Aladárról írott könyvemet, amely, úgy érzem, elég objektíven tekint erre az életműre, életre. Varga László Krónika (Kolozsvár) 2012. november 3.Játéktér – új erdélyi színházi periodika a láthatáronA Játéktér színházi periodika azért jött létre, hogy aktív részese legyen a romániai magyar színházi életnek. Egyrészt krónikája, másrészt közreműködője kíván lenni ennek a művészi nyelvében és struktúrájában is rendkívül sokszínű világnak a román és a magyar kultúra metszéspontján. A lap bemutatójára november 13-án, 10 órától kerül sor, az Interetnikai Színházi Fesztivál keretében Nagyváradon. A Játéktér alapelve a nyitottság és a kíváncsiság, amellyel a fókuszban lévő közeghez közelít, és amellyel a világ főbb színházi eseményeit is igyekszik elhozni olvasója számára. Magyar és román színházi alkotók, szakemberek, kritikusok, írók a szereplői és a létrehozói ennek a lapnak, amely nagyrészt a közönség számára is érthető, elérhető nyelven beszél közegünk sokrétű és változó színházművészetéről. Színházi értelemben és strukturálisan is soknyelvű kulturális tér a romániai magyar színházi világ: van itt nemzetközi művészeti elismeréseket besöprő társulat, van olyan, amelyik inkább populáris nyelvet beszél, van bábszínház és független csapat is, és két felsőoktatási intézmény. Az állandóan változó művészeti térképen még megszámolni is lehetetlen, de mindenképpen 20 fölött van a többé vagy kevésbé stabil intézmények és társulatok száma. Úgy véljük, ebben a közegben a specifikum és a sokféleség egyaránt természetes. Ideális esetben elfogadónak és kommunikatívnak kell itt lenni ahhoz, hogy saját – esztétikai – jogon fennmaradhasson egy társulat. Figyelnie kell önmagára és mindarra, ami körülötte zajlik a színházi és művészeti életben. Ha innen közelítünk, ez a leginkább inspiratív művészi alaphelyzet. Az első lapszám tartalmából: mélyinterjút olvashatnak Bíró Józseffel többek között a szabadúszó létről és a színészoktatásról. Három nagy fesztivál igazgatója mesél az esztétikai és logisztikai-anyagi kihívásokról: Alice Georgescu, Bocsárdi László és Tompa Gábor. A lehető legtöbb színház előadásairól írunk a rövidebb, ám fókuszáltabb tárcákban, és elméleti, összegző szempontokat is figyelembe veszünk az előadás-elemzések hosszabb írásaiban. Könyvrecenziókat közlünk. Marian Popescu és Iulia Popovici arról beszélgetnek Tompa Andreával, hogy miképpen látják a romániai magyar színházak művészi, etikai, anyagi helyzetét. Erika Fischer-Lichte könyvének egy részletét adta a lapnak. Székely Csaba drámája is olvasható. A dialógus nyitva áll, és igény szerint sokszögűsíthető. A Játéktér szerkesztősége Szabadság (Kolozsvár) 2012. december 1.20 éves késésselKolozsváron elhelyezték azt a háromnyelvű (román, magyar és német) táblát, melyet eredetileg 1992.-ben szerettek volna elhelyezni az Egyetemiek Házának déli oldalán. Jelezvén, hogy Kolozsvár, színház szerető közössége a magyar nyelvterület első állandó Kőszínházának felépítője volt. Az 2012. évi INTERFERENCIÁK Nemzetközi Színházi Fesztiváljának talán egyik legfontosabb mozzanata, ami történelmet ír, leleplezték a 20 évvel ezelőtt elkészült fekete márvány- táblát. Amint a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója, Tompa Gábor, az eseményt méltató beszédében elmondta: „Azért gyűltünk össze, hogy emlékezzünk múltunk felé fordulva. Húsz évvel ezelőtt szerettük volna ezt az emléktáblát elhelyezni”. Az akkori a város vezetősége nem nézte jó szemmel az anyanyelvűséget, sem a többnyelvűséget, és megakadályozta az eseményt méltató tábla elhelyezését. Most úgy tűnik, a történelem kereke, mely előre halad, visszazökken abba a vágásba, mely a mostani európai gondolkodást tükrözi. A színházban a hagyomány eléggé megfoghatatlan fogalom. A gyakorlatban nem igazán tapasztalhatjuk, nem igazán térhetünk ki azokra a jelentős színházi eseményekre, melyek az előadással elmúlnak. Ha fellapozzuk a Kolozsvári Magyar Színház történetét, azok a kiemelkedő egyéniségek, alkotók maradtak fenn az emlékezésben, amelyek koruknak megfelelve, tudtak alkotni. Nem a múltba, hanem a jövőbe néztek- mondta Tompa Gábor. Kótsi Patkó János, Egressy Gábor, E. Kovács Gyula, Janovics Jenő, valamint Harag György. Olyan elemeket fedeztek fel a kolozsvári színjátszásban, amely a korszerű színházi gondolkodást tükrözte. Legyen az felzárkózás a kortársi európai és világi szokásokhoz. Megköszönte Starmüller Gézának az emléktábla elkészítését, Kelemen Lajos Műemlékvédelmi Társaságnak, hogy az elhelyezéshez szükséges dokumentációt a színház rendelkezésére bocsátotta. Az emléktáblát Tompa Gábor dr. Kötő Józseffel, a színház volt irodalmi titkárával, igazgatójával, jelenleg parlamenti képviselővel együtt, leplezte le. Koszorút helyezett el a Kolozsvári Állami Magyar Színház, az Erdélyi Közművelődési Egyesület nevében Dáné Tibor Kálmán, valamint a városi és megyei RMDSZ képviselői, Horváth Anna Kolozsvár alpolgármestere, Sípos Gábor, az EME elnöke. Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa nevében Magdó János főkonzul koszorúzott. Ez év december 17.-én ünnepelhetjük a hivatásos magyar színjátszás 220.-ik éves évfordulóját, itt a Farkas utcában. Csomafáy Ferenc erdon.ro 2012. december 3.Főhajtás a kolozsvári színjátszás 220. évfordulójánHáromnyelvű tábla az első magyar kőszínház emlékére A kolozsvári magyar színjátszás 220 éves története előtt tiszteleg az utókor az első magyar kőszínház helyén álló épület falára helyezett emléktáblával, amelyet pénteken délben, ünnepélyes keretek között avattak fel a Farkas/Kogălniceanu utca 3–5. szám alatt. Starmüller Géza képzőművész alkotását eredetileg a kétszázadik évforduló alkalmából, 1992 decemberében helyezték volna el az Egyetemiek Háza falára, Gheorghe Funar városvezetése idején azonban erre nem kerülhetett sor. Az emléktáblát Tompa Gábor, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója és Kötő József színháztörténész, az intézmény korábbi vezetője leplezte le. Ünnepi beszédében Tompa a jeles elődök – Kótsi Patkó János, E. Kovács Gyula, Janovics Jenő, Harag György – tevékenységét méltatta, amelynek révén a haladó színházak sorában tudták megőrizni a kolozsvári társulatot, amelyet a legrégebbi hivatásos magyar színtársulatként tartanak számon. FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár) 2013. március 20.Prágában a Leonce és LénaCsehországba utazik a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata: a Tompa Gábor által rendezett Leonce és Léna című előadást március 23-án és 24-én, szombaton és vasárnap este 7 órától a prágai Nemzeti Színházban játsszák. A turné része a kolozsvári és a prágai társulat idei csereprogramjának, amelynek keretében áprilisban Samuel Beckett Godot-ra várva című előadásával vendégszerepel Kolozsváron a prágai Nemzeti Színház társulata, az érdeklődők két alkalommal láthatják az előadást a nagyszínpadon. A Leonce és Lénát 2011. március 27-én, a Színház Világnapján a Pesti Színházban játszotta a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata, majd áprilisban három alkalommal, a 13. Bogotai Színházi Fesztivál keretében láthatta az ottani közönség. Ezt követően 2011 júniusában a XI. Pécsi Országos Színházi Találkozó versenyprogramjában is szerepelt két alkalommal, majd Szarajevóban és Bukarestben turnézott a társulat. Az előadást három UNITER-díjra (köztük a Legjobb előadás díjára) jelölték, Viola Gábor el is nyerte a Legjobb férfi mellékszereplőnek járó elismerést. A jelmezekért a Magyar Színikritikusok Céhe díjára jelölték Carmencita Brojboiu jelmeztervezőt. Az előadást ma, március 20-án, szerdán este 8 órától Kolozsváron tekinthetik meg az érdeklődők. Szabadság (Kolozsvár), 2013. április 9.Panek Kati kapja az EMKE Poór Lili-díjátPanek Katinak ítélte oda a Poór Lili-díjat idén az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) élményszerű színészi teljesítményeiért, a kolozsvári magyar színjátszás elkötelezett szolgálatáért – tájékoztatott kedden a Kolozsvári Állami Magyar Színház. Az elismerést április 13-án 14.00 órától adják át a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében, laudációt mond: Visky András. Panek Kati 1980 óta a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagja, 2007-ben a Legjobb női alakítás díjával jutalmazták a Kisvárdai Színházi Fesztiválon, Sáchás Ruth szerepéért a Jákobi és Lájdentál című előadásban (rendező: Elie Malka). Panek Kati Tompa Gábor számos előadásában nyújtott emlékezetes alakítást: többek között játszotta Mrs Martin (E. Ionesco: A kopasz énekesnő), Heléna (W. Shakespeare: Troilus és Cressida), Jacques mama (E. Ionesco: Jacques vagy a behódolás), Tache Farfuridi (I.L. Caragiale: Az elveszett levél), valamint legutóbb Revoluţia, vagyis A forradalom szerepét (Caragiale nyomán szabadesésben: Leonida Gem Session). Együtt dolgozott más neves rendezőkkel is, köztük Vlad Mugurral (Carlo Goldoni: A velencei ikrek), Selmeczi Györggyel (Benjamin Britten-Selmeczi György-Visky András: A vasárnapi iskola avagy Noé bárkája), Mihai Măniuţiu-val (Christopher Marlowe: Doktor Faustus tragikus históriája), Elie Malka-val (Hanoch Levin: Jákobi és Lájdentál), illetve Silviu Purcărete-vel (Giacomo Puccini: Gianni Schicchi). Maszol.ro. 2013. május 2.Ismét Dél-Koreában a kolozsvári színtársulatSzöulban vendégszerepel a Kolozsvári Állami Magyar Színház Suttogások és sikolyok című Andrei Şerban rendezte előadása május 2. és 5. között. A közönség négy alkalommal láthatja majd Ingmar Bergman filmjének adaptációját a Koreai Nemzeti Színházban – olvasható a kolozsvári magyar teátrum közleményében. Az 1950-ben alapított Koreai Nemzeti Színház hat évtizede fontos szerepet tölt be Dél-Korea művészeti életében. Az intézményben három társulat: a Koreai Changgeuk Nemzeti Társulat, Korea Nemzeti Táncegyüttese, valamint Korea Nemzeti Zenekara működik. Az ország kulturális hagyományainak újraértelmezésére törekvő intézmény alapította meg a Koreai Előadóművészetek Nemzeti Múzeumát is. A Suttogások és sikolyok című, három UNITER-díjjal jutalmazott előadás 2010 januárja óta szerepel a Kolozsvári Állami Magyar Színház műsorán. 2010-ben ez a produkció elnyerte a Legjobb előadás díját, Andrei Şerbant a Legjobb rendezés, Bogdán Zsoltot pedig Ingmar Bergman szerepéért a Legjobb színész díjával tüntette ki az Országos Színházi Szövetség. Az előadás 2012 szeptemberében részt vett a Pilseni Nemzetközi Színházi Fesztiválon, 2012 júniusában a budapesti Vígszínházban vendégszerepelt, 2011 szeptemberében pedig a Belgrádi Nemzetközi Színházi Fesztivál versenyprogramjának részeként játszotta a társulat. A bukaresti közönség két alkalommal, 2010, illetve 2011 novemberében is megtekinthette az előadást az Országos Színházi Fesztiválon. A Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata egyébként másodszor fog vendégszerepelni Szöulban. 2011 májusában a III. Richárd című előadás aratott nagy sikert Dél-Koreában. Tompa Gábor színházigazgató rendezését az LG Arts Centerben tartott három előadáson mintegy 2500 néző látta. Krónika (Kolozsvár) 2013. május 8.Sikeres volt a kolozsváriak dél-koreai szerepléseNégy alkalommal láthatta május 2. és 5. között a dél-koreai közönség a Suttogások és Sikolyok című kolozsvári előadást. A Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata mintegy 26 óra utazás után, április 29-én, hétfőn délelőtt érkezett Szöulba – közölte a sétatéri teátrum dramaturgja, Biró Eszter. Másnap délelőtt, amíg a színpadi munkatársak elkezdték a díszlet összeszerelését és a technikai készülődést a Koreai Nemzeti Színház nagyszínpadán, az előadás alkotói sajtótájékoztatón találkoztak a szöuli újságírókkal. Az eseményen részt vett többek között Andrei Şerban az Ingmar Bergman-adaptáció rendezője, Tompa Gábor, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója és Visky András, a színház igazgató-helyettese. Tompa Gábor elmondta, hogy nagy öröm és megtiszteltetés a színház számára két év alatt másodszor vendégszerepelni Dél-Korea fővárosában, 2011 tavaszán ugyanis az általa rendezett III. Richárd című előadást mutatták be a kolozsváriak az LG Arts Center színpadán, ahol Tompa elmondása szerint „kivételesen értő és érzékeny közönséggel találkozhatott a társulat”. Andrei Şerban a kolozsvári magyar színházban általa rendezett trilógia (Ványa bácsi, 2007; Suttogások és sikolyok, 2010; Hedda Gabler, 2012) intimitásáról beszélt, Bogdán Zsolt pedig elmondta, számára különösen nagy örömet jelent, hogy ismét dél-koreai közönség előtt lép színpadra. A sajtókonferenciát követő ebéd közben a Suttogások és sikolyok zenéjét hallgathatták a résztvevők. Szerda délelőtt 11 órakor kezdődött az első próba, melynek során a színészek először járták be az előadás terét a Koreai Nemzeti Színház nagyszínpadán. A négy előadásra már ekkor majdnem minden jegy elkelt, telt ház előtt, nagy sikerrel játszották a produkciót. Krónika (Kolozsvár) 2013. május 15.Öt nap alatt két bemutató a magyar színházbanKét új produkcióval készül a Kolozsvári Állami Magyar Színház: Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című vígjátékát Hatházi András színművész állítja színpadra, Máté Angi Mamó című regénye alapján pedig Mezei Kinga, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház társulatának tagja rendezi a Csipke című előadást, a szintén újvidéki Góli Kornélia dramaturggal közösen készített adaptáció felhasználásával. A két bemutató között alig néhány nap telik el: míg a Muzsikaszót május 17-én, pénteken este 7 órától láthatja a közönség, a Csipkét május 21-én, kedden este 8 órától tűzik műsorra. A többi alkotó távollétében a két dramaturg – Vajna Noémi, valamint Visky András művészeti aligazgató – ismertette a részleteket tegnap délben a sajtó képviselőivel. Visky András mindenekelőtt az UNITER-gálán kitüntetett három művésznek – Kézdi Imola, Györgyjakab Enikő, Hatházi András – gratulált, különleges alkalomnak nevezve a tehetséges színészek munkájának elismerését. Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című vígjátékának cselekménye eredetileg az 1880-as években játszódik, Hatházi András rendező és Vajna Noémi dramaturg döntése nyomán „kerül át” a huszadik század elejére, az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó békebeli évébe a most készülő, nagyszínpadi előadás – hangzott el a sajtótájékoztatón. Nem véletlenül választották éppen az 1914-es esztendőt, hiszen – amellett, hogy ez volt a „jó világ” utolsó éve, – Móricz éppen ekkor írta meg a darabot, miután Kós Károly meghívására részt vett a híres sztánai farsangi mulatságon. Vajna Noémi elmondta: az eredeti szöveg megőrzése mellett arra törekedtek, hogy minél többet megmutassanak abból a koncepcióból, amely annak idején a mű szerzőjét vezérelte. Hatházi András korábban így nyilatkozott erről: „Már nem akarom kényem-kedvem szerint nyirbálni a darabot, egyre jobban ragaszkodom a teljes, eredeti szöveghez, amit nem értelmezni akarok, csak elolvasni (rengetegszer), és hagyni, hogy megmutassa magát.” Előkelőnek, közönségesnek, kíváncsinak, fejlődésre éhesnek, nyomorultnak, tudatlannak, önhittnek és reménykedőnek nevezte ugyanakkor a kort, amelyben a két fiatal, Pólika és Balázs kapcsolata, szerelme kibontakozik. – Minél egyszerűbb stílusban szeretnénk megmutatni ezt a világot, de úgy, hogy közben minél igazabb legyen – hangsúlyozta Vajna Noémi, kifejtve: a főszerepben Imre Évát és Farkas Lorándot láthatja a közönség, a társulat többi tagja mellett pedig színészhallgatók is szerepelnek az előadásban. A darab címével összhangban élő zenével is készülnek: Árus Péter klarinétosként, Pál Attila prímásként, Balla Szabolcs pedig nagybőgősként tűnik fel, és természetesen Farkas Loránd is énekel majd a Muzsikaszóban. A színművész megjegyezte: eleinte egymás után sokszor elolvasták a darabot, megmagyaráztak minden vesszőt és felkiáltójelet, hogy ezáltal még inkább felfedezzék maguknak a szöveget. Az előadás díszleteit Carmencita Brojboiu készítette, a jelmezeket pedig György Eszter tervezte. A másik előadás, amelyről szó esett a sajtótájékoztatón, a Mezei Kinga rendezésében készülő Csipke, amely Máté Angi Mamó című nagy sikerű regénye alapján születik meg. – A regény, amely egy árva kislány és nagymamája történetét meséli el, szinte kiáltott a színpadi adaptáció után – mutatott rá Visky András, utalva ugyanakkor arra is, hogy a 2010-ben Bródy Sándor-díjjal kitüntetett regény már a kézirat olvasásakor elnyerte a tetszését. Ő szorgalmazta a darab színre vitelét, Tompa Gábor igazgató javaslata nyomán pedig a zentai születésű Mezei Kingára esett a választás rendezőként, akit tavaly decemberben színészként ismerhetett meg az Interferenciák fesztivál közönsége, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Turbo Paradiso című előadásában (rendező: Urbán András). A stúdióteremben játszódó Csipke dramaturgja Góli Kornélia és Visky András, díszlettervezője Mezei Kinga, jelmeztervezője Gömöri Éva, zenéjét pedig Mezei Szilárd szerezte. A színház művészeti aligazgatója elárulta: a két új bemutató mellett turnékra is készül a társulat. A Don Juan ünnepélyes vacsorája című előadással Franciaországban, a dijoni Théâtre en Mai fesztiválon vendégszerepelnek jövő hétvégén, június utolsó napjaiban pedig Giessenbe (Németország) mennek a Leonce és Lénával. Közben pedig Budapesten, a Vígszínházban is fellépnek, a Leonida Gem Session és a Megöltem az anyámat című előadásokkal. Johannes von Tepl A földműves és a halál című darabját Mihai Măniuţiu rendezi a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, a bemutatót őszre tervezik. FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár) 2013. június 24.Erdélyi társulatok a kisvárdai fesztiválonElkezdődött a hét végén és szombatig tart a Magyar Színházak XXV. Kisvárdai Fesziválja, amely öt ország 23 társulatát látja vendégül, köztük több erdélyi társulatot. A rangos seregszemlét a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház produkciója nyitotta meg pénteken, a közönség Spiró György művét, Az imposztort láthatta a háromszékiek előadásában. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata és a Yorick Stúdió közös produkciójaként Székely Csaba Bányavakság című darabját mutatták be, a Szatmári Északi Színház Harag György Társulata pedig John Millington Synge A nyugati világ bajnoka című előadásával érkezett a szemlére. A Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata a Liam Clancy, Mary Reich, Yolande Snaith, Shahrokh Yadegari, Tompa Gábor: Romok igaz menedék című táncszínházi előadásával szerepel a versenyprogramban. A marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem a Két lengyel darab című előadással állt színpadra Kisvárdán. A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház az Arany-légy, a Csíki Játékszín az Isten pénze, a temesvári Csiky Gergely Színház a Parasztopera, a nagyváradi Szigligeti Színház pedig A sevillai borbély című produkcióját mutatja be. Az Aradi Kamaraszínház Üvöltés a zsenikért első ciklus: Oroszok, a kolozsvári Váróterem Projekt a hajléktalanokról szóló cím nélküli előadással és a GroundFloor Group Dívák című előadásával lép fel. A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Gogol Egy őrült naplójával érkezik a kisvárdai fesztiválra. A rendezvény ideje alatt fotó- és dokumentumkiállítás tekinthető meg az idén jubiláló fesztivál múltjáról, de szakmai programokon, valamint gasztronómiai bemutatón és borkóstolón is részt vehetnek a látogatók. A fesztiválra olyan előadásokkal lehetett nevezni, amelyeket a romániai, ukrajnai, szerbiai és szlovákiai magyar színházak 2013 február végéig mutattak be vagy addig repertoáron tartottak. A produkciókat az előválogatón Sebestyén Rita író, színházi esztéta, Hizsnyan Géza színikritikus és Nagypál Gábor író, műfordító értékelte, majd végül Nánay István kritikus állította össze a versenyprogramot és a versenyen kívüli előadások listáját. Krónika (Kolozsvár) 2013. június 27.Kötelékek – kézfogásokKönyvek esőben, kánikulában A könyv nem különösebben hőérzékeny tárgy. Na persze, nem a könyvégetésekre és nem is a könyv befagyasztására gondolok. Mert ugye mindkettőre volt nem csupán a távoli múltban, hanem a mai idősebbek életében példa. Most szelídebb akadályokat kellett leküzdeniük a könyveknek, illetve szerzőiknek meg a könyvárusoknak. Ha ugyanis június, akkor könyvhét, azt is mondhatnám, minden mennyiségben. Egymásra szerveződött programokkal, könyvbemutatókkal. Ami az erdélyi magyar kiadványainkat és íróinkat-költőinket érintette, abból párhuzamosan Budapesten és Kolozsvárt lehetett (kellett volna) választani, követni az eseményeket, megfelelni a hívásoknak. Aztán a kolozsvári magyar könyvnapok immár harmadik, 2013-as szervezését követve, ezúttal nem az esős időjárást, hanem a hamisítatlan nyári kánikulát fogva ki, Erdély fővárosában erdélyi könyvnapok megrendezéséről döntöttek illetékesek, és erre meghívták a Romániai Magyar Könyves Céhet is, pontosabban általa a vállalkozó kedvű magyar kiadókat, hogy a Főtérre kirakodva, Mátyás király elé járulva, várják a vásárlóikat. Könyvbemutató – grafikai kiállítással Az újraszervezett kolozsvári magyar könyvnapok – nem utolsósorban az IDEA jóvoltából (amely a Mátyás-szülőház, azaz a Sapientia előtt állandósítja könyvstandját) – idén eredeti megnyitóval indultak. Kolozsvár egyik legtehetségesebb, kiemelkedő életművet ránk hagyott grafikusáról, Cseh Gusztávról írt példaadóan körültekintő, hatalmas anyagot feldolgozó, művelődéstörténetileg is számottevő monográfiát Csapody Miklós, a reprodukciókat és a terjedelmes szöveget pedig reprezentatív albumba foglalta az Exit Kiadó, illetve az IDEA könyvműhelye. Minthogy pedig Cseh Gusztáv (az ifjabbik, mert édesapjáról, a betűrajzolást tanító főiskolai tanárról sem szabad elfeledkezni) a kolozsvári könyvgrafikáért ugyancsak sokat tett, össze lehetett kapcsolni a könyvnapok nyitó ünnepségét a Cseh Gusztáv című kötet bemutatásával és a Cseh Gusztáv grafikáiból válogató (Hajdúszoboszlóról kölcsönbe érkezett) tárlat megnyitásával, a Quadro Galériában. Szerényebb keretek között a Kolozsvár Társaság főtéri székhelyén is érvényesült ez a rendezői elv: a nemrég Szegeden elhunyt nagy könyvgrafikusunkra, Deák Ferencre emlékeztek barátai, tisztelői a kolozsvári magyar könyvnapok keretében – a tárlókon általa tervezett, illusztrált kiadványokkal, a pannókon néhány szép rajzával, többek közt a Dsida-versekhez készült sorozattal. (Augusztusban, a Kolozsvári Magyar Napokon folytatódhat ugyanitt a kezdeményezés, a két barát, Deák és Cseh Gusztáv munkáinak együttes jelenlétében, a kolozsvári grafikai iskola értékeinek megvitatásával.) Erdély – Budapest Mindkét helyszínen, mármint Kolozsvárt és a Vörösmarty téren egyaránt figyelmet érdemlő könyvről szólhatunk – már a címénél fogva is: A magyar kártya. Ezzel a kártyával ugyanis többféleképpen lehet játszani, és nem csak kártyaasztal mellett. A Nagyváradról indult költő, ma ismert kiadói ember, Kőrössi P. József mélyreható beszélgetéseket folytatott a költő és politikus Markó Bélával; olyan beszélgetéssorozatot, amelyben Markó kiteregeti kártyáit, és sikeresen belenéz, belelát azok kisded játékaiba is, akik a „magyar kártyát” saját politikai céljaikra ügyesen – a romániai magyarságra nézve korántsem pozitív értelemben – használják fel. Hogyan lesz a jó költőből jó politikus s a politikusból ismét költő? Hogyan politizálnak itt és ott? Kőrössi P. nem kerülgeti a forró kását, Markó Béla pedig higgadtan, körültekintően válaszol. Nem átlagos interjúkötetet vesz kezébe az, aki felfigyel erre A magyar kártyára… Román kártya? Könyvnapok közti rövid szünetben számomra eddig ismeretlen, ám egyből ismerőssé és rokonszenvessé váló könyvesboltban jártam, a Deák Ferenc utca közepe táján: a Librarium nevű Book Cornerben. Otthonos körülmények között hallgattuk, magyarok és románok – románul –, hogy mit mondanak a kritikusok Demény Péter románul megírt könyvéről. (A Ghidul ipocriţilor kiadója a bukaresti Cartea Românească.) Minden megszólaló egyértelműen dicsérte a könyvet, ám az csak Balázs Imre Józsefnek jutott eszébe, hogy feltegye a kérdést: miért románul kellett megírnia Deménynek ezeket a szellemes kisesszéket (jegyzeteket? szatírákat?) – merthogy nem fordításról van szó. BIJ magyarázata Caragialéhoz és a román nyelvben létező nemekhez jutott el. Talán az élményanyag is közrejátszott, vélem én, a „képmutatók” ilyen bemutatásában. A lényeg, hogy ezen a könyvbemutatón jól éreztük magunkat, Demény Péter pedig, gondolom, új híveket szerzett írásművészetének. A román olvasók körében is. (Eszembe jut Ion Ianoşi, azaz Jánosi János – Látó Anna Bukarestben élő fia – közelmúltban megjelent, több szempontból figyelemre méltó, színvonalas önéletrajzi kötete: Internaţionala mea. Cronica unei vieţi. Abban pedig, sok egyéb közt Domokos Gézával, a Kriterion-igazgatóval történt, egy életre szóló konfliktusa. Nos, meggyőződésem, hogy a most román kötet szerzőjeként bemutatkozott Demény Péter egyikünkkel sem fog úgy járni, mint Ianoşi – Domokossal.) Más kártyák Vállalva a flaszterből áradó hőséget, déli órában kimentem szétnézni az erdélyinek nevezett (román) könyvnapokra. Ilyenkor a standokon az ember arra figyelhet fel, ami a könyvesboltokban, a nagy kínálatban elkerülte a figyelmet. (A mi magyar sátrunk érthetően nem kínált eddig nem látott újdonságokat.) Két könyvnél kötöttem ki – más-más okból. Augustin Buzurára azért voltam kíváncsi (pláne hogy politizáló publicisztikáját gyűjtötte kötetbe, a 2005 és 2008 közti évekből), mert ’89 előtt úgy éreztem, egy (ellenzéki) táborba tartozunk – aztán Marin Sorescuval és Eugen Simionnal együtt Iliescu táborába állt. (Mindegyikük magas funkcióhoz jutott, ilyen-olyan elnökséghez, kulturálisan, Akadémián vagy minisztérium élén. – Mellesleg: Eugen Simion 80 címmel vastag kötetet láttam az egyik standon.) Az Absenţii, a Feţele tăcerii regényíróját nem felejtettem el, és ma sem bánom, hogy Birtokon belül? című, Budapesten 1989-ben megjelent interjú-kötetembe őt is bevettem (Sütő, Kányádi, Szabó T. Attila, Balogh Edgár, Harag György, Horváth Imre, Lászlóffy Aladár, Markó Béla, Egyed Péter és Tompa Gábor mellé). Ma vajon bevenném? A Canonul periferei-be beleolvasva, nem tudnám eldönteni. Súlyos szavakat mond a kortárs román politikai életről – de melyik oldalról közelítve? (Tulajdonképpen szomorú, hogy egyre az „oldalakra” gondolunk…) Lucian Boiával biztos szívesen készítenék beszélgetést (ha még ilyes műfajra adnám a fejem). Amit tőle eddig olvastam, azt erősíti meg a De ce este România altfel? második, bővített kiadásában. A Humanitas, a kiadó ugyan nem „kolozsvári termék” (Produsul Clujului – volt olvasható a legtöbb stand fölött), ám bárki – nyilván a jobbak közül – örömmel vállalhatná Kolozsváron az új Boia-kötetet. Az ő történészi-kritikai hangja üde színfolt a kiadványok rengetegében. (Milyen is az a „más”, „másként” Románia? Ha valamin, ezen nekünk igazán érdemes volna elgondolkodnunk.) Performanszköltemények Az ember azt gondolná, hogyha a Korunk Akadémia (évadzáró találkozásként) a Bulgakovba költözik, ráadásul olyan meghívottal, mint Szkárosi Endre, akinek „akciográfiája”, 1971 és 2012 közötti performansz-naptára oly gazdag – a söröző fiatalok egy része átül majd az előadáshoz választott térbe, azon nagyszámúak mellé-közé, akik egyenesen Szkárosit meghallgatni jöttek. A június végi kánikulában nem így történt. A hiányzók sajnálhatják, hogy lemaradtak az élményről. Mert itt élőben tudhatták volna meg, mi a térköltészet és transzpoézis (a totális költészeti koncertszínház), a hangköltészetzene, vagy hogy miként lehet például Kassák költői örökségét néhány ismert – esetleg többeknek nem ismert – szóval, főképpen pedig a hangok játékával transzponálni a Teleki térre, a Piazza Cavourra, a Place de la Concord-ra vagy a Trafalgar Square-re. Persze, akik a száz éve született Weöres Sándor zeneiségéhez szoktak, vagy a szintén centenáriumhoz érkezett Jékely Zoltán líráját érzik a magukénak – meglepődhetnek, hogy így is lehet, „egy másik ember” így keveri az effektusokat. Szkárosi Endre járja a világot (és a magyar pódiumokat) – és nem annyi ember hallgatja, mint legutóbb a Bulgakovban. Talán egy következő alkalommal a valóban fiatalok egymásnak küldik a hírt elektronikusan: itt van Szkárosi Endre, nem szabad kihagyni… (Írom én, akihez még mindig közel áll Jékely és Weöres.) Kántor Lajos Szabadság (Kolozsvár) 2013. június 29.Olvasólámpa: Színészek, közelről (Székely Szabó Zoltán új könyve)Elöljáróban annyit, hogy a romániai magyar színházak története feldolgozatlan. Az utóbbi időben ugyan több beszélgető-könyv is megjelent rendezőkkel, színészekkel, hogy hirtelen csak a Tompa Gábor, a Kovács Levente vagy a Balázs Éva interjúköteteket említsük, s a Polis Könyvkiadó sorozatban adja ki nagy színészeink kis monográfiáit! Megjelent Kötő József kötete is a két világháború közötti magyar színházakról, de az elmúlt hatvan év romániai magyar színháztörténete sajnálatosan feldolgozatlan, hiányoznak a résztanulmányok éppen úgy, mint a monográfiák, s hiányzik egy adataiban megbízható romániai magyar színházi lexikon is. Ezért minden olyan könyv, mint Székely Szabó Zoltán kötete*, amelyet nemrég mutathattunk be a könyvtárban, önértékén túlmenően is hiányt pótol, színészeket, rendezőket hoz közelebb. A huszonnyolc színész és rendező lehetett volna – mondja az előszóban a nyolcvanas évek közepe óta Bécsben élő szerző – az ő generációja. Együtt öregedhettek volna meg a színpadon. Nem így történt. Maga a szerző, mintha csak utolsó s talán legjelentősebb alakítását, Mrozek Emigránsokjának szerepét vitte volna át színpadról a valóságba, távozott Romániából, s ha kapcsolata a színházzal végleg nem is szakadt meg, pályafutása nem úgy alakult, ahogyan alakulhatott volna. S ez nemcsak rá, hanem könyve számtalan szereplőjére érvényes. Mintha ennek a generációnak az életébe, a karrierjébe szólt volna legerőteljesebben bele a diktatúra és az utána „ránk eső szabadság”, meglepően sokan hagyták el az országot, kényszerűen a pályát is, siklott ki a karrierjük. A válasz természetesen minden esetben más. És a könyv válaszokat is kínál, az alcím: „három felvonásban” nem véletlen, pontosan jelzi a kötet szerkezetét. Székely Szabó Zoltánt pályája indulásától izgatták generációjának tagjai, még a nyolcvanas években kezdett el beszélgetni a huszonnyolc szereplővel, az interjúkat az Ifjúmunkás közölte s távozásával kényszerűen megszakadt soruk. Ezzel azonban nem fejeződött be a dolog. Székely Szabó a kilencvenes évek elején, majd 2000 után még felkereste elérhető interjúalanyait, így a hármas interjúk hitelesen rajzolják fel a sokszor kényszerűen megszakadó vagy sikeresen fellendülő színészi és rendezői pályákat. A könyvből, melyben értelemszerűen több szentgyörgyi, vagy pályáját Sepsiszentgyörgyön kezdő, vagy itt megforduló színész és rendező is szerepel, az olvasói kedv felkeltése érdekében, Székely Szabó Zoltán interjújának második felvonását közöljük. * Egy nemzedék három felvonásban (erdélyi magyar színészek tegnapelőtt, tegnap és ma). Kriterion Könyvkiadó. Kolozsvár, 2012. Bogdán László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. szeptember 6.Zsúfolt évad, változatos programok a láthatáronÉvadnyitó sajtótájékoztató a kolozsvári magyar színházban Rendkívül zsúfolt évad elé néz a Kolozsvári Állami Magyar Színház, mondta Tompa Gábor színházigazgató az intézmény emeleti előcsarnokában tegnap megtartott sajtótájékoztatón, kilenc új bemutatóval várják a közönséget, láthatók régebbi előadások új szereposztásban, műsoron tartanak néhány elmúlt évadbeli sikeres előadást, és gazdag járulékos programmal jelentkeznek, bővítve az eddigi palettát új témákkal, új meghívottakkal és új műfajokkal is. Vasárnap lesz az első, idei évadbeli produkció előbemutatója, Johannes von Tepl középkori szerző A földműves és a halál című művét Mihai Măniuţiu színpadi változatában és rendezésében láthatja a közönség. Amint azt már szombati lapszámunk színházi rovatában is olvashatták, a 2013/2014-es évadban öt nagytermi- és négy stúdióelőadás bemutatását tervezik, a nagyteremben először október 16-án tartanak bemutatót, Bohumil Hrabal: Őfelsége pincére voltam című művét Michal Dočekal, a Prágai Nemzeti Színház igazgatója rendezi, a színpadi adaptációt David Jarab jegyzi. További bemutatók: Demény Péter: Bolero (ősbemutató, stúdió, rendező: Albu István), Roger Vitrac: Viktor, avagy a gyermekuralom (nagyterem, rendező: Silviu Purcărete), Miroslav Krleža: Léda (nagyszínpad, rendező: Robert Raponja), A. I. Vvegyenszkij: Ivanovék karácsonya (stúdió, rendező: Urbán András), Stephen Sondheim: Sweeney Todd (nagyszínpad, rendező: Dragoş Galgoţiu), Caravaggio (stúdió, rendező: Robert Woodruff), Stephanie Robinson & Theodore Shank: Serena in X-tremis (nagyszínpad, rendező: Albu István). Ezekhez adódik a Szputnyik Hajózási Társaság és az Európai Színházi Unió projektjében készülő előadás, amelynek írója-rendezője Bodó Viktor, és a kolozsvári társulat tagjai közül is részt vesznek a produkcióban. A Social Error – Utolsó ember... című „társadalmi túlélő-show” november elején lesz látható a Kolozsvári Állami Magyar Színház nagyszínpadán, két alkalommal. Ami az eseményszerű felújításokat illeti, a Ványa bácsi és a Visszaszületés kerül ismét a nézők elé, új szereposztással, és több produkciót is műsoron tart a színház az eddigi évadokból. Néhány név a járulékos programsorozatból: itt lesz Esterházy Péter, Dragomán György és György Péter, de koncertekre és vendégelőadásokra is sor kerül majd a sorozat keretében. Visky András művészeti aligazgató elárulta azt is, hogy novemberben felolvasószínház formájában a közönség megismerkedhet egy eddig ismeretlen Szabédi László-darabbal, amelyre a színház archívumában találtak rá. Nosztalgiával emlékezett meg Tompa Gábor igazgató a húsz évvel ezelőtti angliai turnéról, amikor a társulat – a színház történetében először – az általa rendezett Ionesco-darabbal, A kopasz énekesnővel több mint egy hónapon át vendégszerepelt Nagy-Britannia több városában. – Ekkor nyíltak ki Európa kapui a színház számára, azóta az intézmény a világ mintegy húsz országában turnézott, és ennek folyományaként lehet elkönyvelni azt is, hogy 2008-ban az Európai Színházi Unió tagja lett – jegyezte meg az igazgató. Szabadság (Kolozsvár) 2013. október 3.Senkálszky Endre születésnapjáraSenkálszky Endre 1939. szeptember 1-jétől tagja a kolozsvári magyar teátrumnak, amelynek igazgatója is volt a legnehezebb időkben. Tanított a kolozsvári Magyar Művészeti Intézetben, azaz a Színművészeti Főiskolán. Rendezett is, többek között az 1977-es nyugdíjaztatása után tizennégy darabból álló görög tragédiasorozatot mutatott be. Tanulmányait 1935–1937 között végezte Hetényi Elemér színiiskolájában. Szabadkai József, majd Jódy Kámly színtársulatában játszik (1937–1939), 1939-től a kolozsvári Thália, a Magyar Színház, a Nemzeti Színház, az Állami Magyar Színház tagja. 1948–1949 között a kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti igazgatóhelyettese. Vendégként Szatmáron, Nagyváradon, Marosvásárhelyen szerepel, Szatmáron és Nagyváradon rendez is. 1949–1954 között a Kolozsvári Színművészeti Főiskola előadótanára, 1964–1969 között a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója. 1977. július 1-jén nyugdíjba ment, de megszakítás nélkül tovább játszott 2010-ig, kilencvenhat éves koráig, így hosszú ideig Európa egyik legidősebb aktív színésze volt. Senkálszky Endre, mindenki Bandi bácsija nyolcvankét éve lépett először színpadra. 1992-től a Kolozsvári Állami Magyar Színház Örökös tagja. Együtt dolgozott többek között Janovics Jenővel, Harag Györggyel, Tompa Gáborral, Vlad Mugurral. A Kolozsvári Állami Magyar Színház több mint hatvanöt előadásában játszott. Tíz évvel ezelőtt, 2003-ban a Magyar Játékszíni Társaság Életműdíjának átadásakor a következőket mondta: „Én hiszek abban a szigorú felelősségben, amivel az életnek, a közösségemnek tartozom. Én a színházat nem kellemes dolognak látom, hanem kemény, éber, fájdalmas keresésnek, a rend, a tisztesség, a világosság, az igazság keresésének. Nem tudjuk, hogy milyen lesz a jövő színháza, de felelősek vagyunk a jelenéért. Ránk az a nemes feladat hárul, hogy kimagasló művészi tettekkel tiltakozzunk minden megalkuvás ellen. Csak az lehet vesztes, aki feladja a harcot, hiszen felejthetetlen elődeinktől útmutató szilárd erkölcsi meggyőződést, hitet és biztatást kaptunk. Ők adták át stafétaként a gondolat, a lélek és a szó fáklyáját, hogy méltóképpen és méltósággal adhassuk át az utánunk jövőknek. Mert ennek a lángnak, a lélekbe öltözött hitnek, a gondolatba öltözött felelősségnek, a szóban, az édes anyanyelvben született lángnak soha nem szabad kialudnia.“ Nagyon boldog születésnapot kívánunk! Szabadság (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
