|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 647 találat | lapozás: 1-30 ... 211-240 | 241-270 | 271-300 ... 631-647 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Arany János 2010. október 25.Arany János Iskolacsoport SzalontánBihar megye – A Bihar megyei Tanfelügyelőség jóváhagyta, hogy a következő tanévtől megkezdődjön a tanítás a nagyszalontai I–XII. osztályos magyar tannyelvű iskolában, melynek Arany János Iskolacsoport lesz a neve. Nagyszalontán jelenleg három iskolában zajlik oktatás: az Arany János nevét viselő általánosban, az ugyancsak a város legnagyobb szülöttjéről elnevezett főgimnáziumban, illetve egy szakiskolában. Mindháromban vannak román és magyar tannyelvű osztályok. Az új iskola létrehozásával a vegyes iskolai oktatás szétválasztásáról beszélhetünk, mondta el kérdésünkre Török László polgármester. Az elöljáró hozzátette, hogy erre azért van szükség, mert a mostani helyzetben csorbul a magyarság érdekérvényesítésének lehetősége. Egyenrangúsításra törekszenek A városban 57% a magyarság aránya, ez azonban nem tükröződik az iskolákban. Ennek oka szerinte, hogy míg magyarság szempontjából a szalontaiak egy „szigetet” képeznek dél-biharban, addig a környező román településekről érkeznek diákok a városba (akik hosszabb távon, ha ott le is telepednek később, a lakosság számarányának megváltoztatásához járulhatnak hozzá). A jelenlegi helyzet nem ideális a nevelésre, és „egyenrangúsításra” van szükség mind a diákok, mind a pedagógusok irányában, hiszen utóbbiak a pillanatnyi helyzetben nem tudják maradéktalanul kibontakoztatni szakmai képességeiket. Összefogással A helyi RMDSZ és a református egyházközség együtt tervezi az új iskola beindítását. Bődi Kálmán, az egyházközség gondnoka, aki 39 évet töltött a katedra mellett, úgy véli: az új tanintézményre azért is szükség van, mert ott megteremthetik azt a fegyelmet, ami az eredményes oktató-nevelő munkához elengedhetetlen. Az iskolába természetesen vallási hovatarozástól függetlenül járhatnának a diákok, és ahivatalos tanterv szerint tanulnának. A témára még több érintett véleményét megjelenítve visszatérünk. erdon.ro 2010. november 1.Magyar iskolát eredményezhet az összefogás SzalontánBihar megye – A Bihar megyei Tanfelügyelőség már jóváhagyta, hogy Szalontán a következő tanévtől önálló, I.–XII. osztályos magyar iskola kezdjen működni. Az engedélyek most a szaktárcánál várnak aláírásra. Helyi illetékeseknél érdeklődtünk az ügy részleteiről. Szalontán jelenleg három tanintézmény működik: az Arany János nevét viselő általános iskola, az ugyancsak a város legnagyobb szülöttjéről elnevezett főgimnázium, illetve egy mezőgazdasági szakiskola. Valamennyi vegyes tannyelvű, és az új iskola létesítésével a vegyes iskolák szétválasztásáról beszélhetünk, fogalmazott Török László polgármester, a helyi RMDSZ elnöke. A szalontai magyarság egy „szigetet” képez a környező román ajkú települések között. A városban az általános iskola tekintetében tartják a létszámot, ám a középiskolában már megkétszereződik a román anyanyelvű diákok száma, mivel a környékről is bemennek a tanulók a városba. Ebben a helyzetben hiába van a magyarság57%–os többségben városi szinten, az iskolában más a helyzet, ahogyan az elöljáró fogalmazott, csorbul az érdekvédelem a tanári kar és az iskolaszék összetételében is. Török László idézte a Nagyváradi Egyetem professzorának, Adrian Hatoşnak szociológiai tanulmányát, miszerint a gyerekek szocializációjában meghatározó tényező a kisebbségben való lét, ez rányomja bélyegét a további életükre. A jelenlegi helyzet nem ideális a nevelésre, a magyar diákokat és pedagógusokat „egyenrangusítani” kell, utóbbik szakmai tudásukat is jobban kibontakoztathatják majd, vélte az elöljáró, hozzátéve: „nagyon jó nevelőink vannak, akik most a rendszer hálójában sínylődnek”. Mint minden válás… Szemes Sándor mint szülő, és mint a képviselő–testület RMDSZ–frakciójának vezetője mondta el, hogy mint az egykori nagyváradi Al.Moghioroş Liceum (ma Ady) végzettje tudja, tartást ad az embernek, ha magyar iskolában végezheti tanulmányait. A Helyi Tanács a román tanácsosok beleegyező szavazataival adta elvi jóváhagyását az iskola létrehozásához, mondta el a frakcióvezető. Az iskola szétválasztása – mint minden válás – fájdalmas lesz, fejtette ki Fábián Boglárka. Az Arany János Főgimnázium aligazgatója úgy véli, ha lesz vita, akkor azt az épületek elosztása fogja okozni. A létesülő Arany János Iskolacsoportnak (a főgimnáziumi rangot a megmaradó iskola örökli) 40 tanteremre lesz szüksége, emellett a kiegészítő (pl. laboratóriumok) helyiségekre. A gyereklétszám az előre látható 3–4 évben biztosan nem fog csökkeni, sőt, növekedés várható, ha sikerül bentlakással „bevonzani” a környék magyar, tanulmányait egyébként román osztályban folytató diákjait. Az iskola érdekében 3025aláírást is gyűjtöttek, a napokban pedig egy gyűlést tartottak a szülők és pedagógusok részvételével, ahol mindenki elmondhatta a véleményét. A két és fél órás fórumot így összegezte az aligazgatónő: a nevelés és oktatás témájában egy felé nézünk, csak nem mindenkivel látjuk ugyanazt. Sajátos szellemiséget A szalontai RMDSZ és a városvezetés a református egyházzal együtt kívánja ma már létrehozni az iskolát, úgy, hogy az egyházé volt az első lépés. Arra jutottak, hogy az egyházi iskola magában nem érne célt, gyengülne a magyar jelenlét a megmaradó állami iskolában, ezután döntöttek az összefogás mellett. Bődi Kálmán, az egyházközség gondnoka 39 évig állt a katedra mellett, és úgy gondolja, hogy a román tagozat előnyben van a vegyes iskolában. Azt is elmondta, hogy több kollégája nem ért egyet a szétválással, ez szerinte „kenyérkérdés”, mert félnek, csökkenhet az óraszámuk. Szerinte szakítani kell a túlzottan liberális szemléletű iskolarendszerrel, ahol „divat” lett, hogy nem kell tanulni, sem viselkedni. Ezzel ellentétben az eredményes munkához fegyelem kell, a nevelés pedig nem fér össze az úgynevezett „ideológiamentes” felfogással. A reformátusságot senkire nem kényszerítik rá, ellenben a törvényes előírásokat betartva egy sajátos szellemiségetalakítanak ki, melyben nem csak a diákokat, de a fiatal pedagógusokat is lehet „nevelni”, fejtette ki Bődi Kálmán. Megértő lelkülettel Az egykori református vegyes iskolát 1846–1847–ben építették, Arany János jegyzősége idején, és 1948–ban államosították, mondta el Mikló Ferenc tiszteletes. Az épületben időközben is iskola működött, mely sportpályával tornateremmel bővült. Az egyház 2007márciusában kapta vissza, jelentős felújítást hajtott végre, de bérleti díj ellenében továbbra iskola működik benne. A presbitérium 2009–ben határozta el, hogy az épületébenvisszaállítja a református iskolát egy első osztály indításával, ami aztán 2012–ig minden évfolyamra kiterjed. Már idén tavasszal, a beiratkozásokkor kiderült, két osztályra való jelentkező is lesz. A Tanfelügyelőség illetékese megfelelőnek tartotta a körülményeket, ellenben a városban kialakult az a vélemény, hogy a református iskolával „megosztják” a helyi magyarságot. Ezt követően indult meg az egyeztetés az RMDSZ–szel. Mikló Ferenc felsorolta, milyen feltételekkel vállalták az együttműködést: az iskolába vallástól és akár nemzetiségtől függetlenül is bármilyen gyerek járhat, de ott „református szellemiség” kell uralkodjon; a nevelést a „megértő lelkület, a gyerek és a szülő felé fordulás” kell jellemezze; havonta legyen családnap; hangsúlyt kap a román nyelv és irodalom oktatása; legyen zenei (néptánc, népdal, hangszeres) képzés és sportolási (ide értve a túrázást is) lehetőség; a református egyházközség tesz javaslatot az igazgató személyére. Az iskolában – mint az élet gyökere – a hit, az erkölcs és a szorgalom kell főszerepet kapjon, fejtette ki Mikló Ferenc szalontai lelkész, a Bihari Egyházmegye esperese. Aláírásra várva Érdekesség, hogy Arany János nevét többször felvették, majd „elvesztették” szalontai iskolák. Legutóbb, 2007–ben már a 7. névadásra került sor az idők folyamán, akkor a főgimnáziumra tehették ki a névtáblát. Mint arról beszámoltunk, a margittai Horváth János Iskolacsoport nemrégiben kapta meg a tanügyminisztériumi jóváhagyást arra, hogy a következő tanévtől megkezdhesse működését. Hasonlóra vár pillanatnyilag a szalontai Arany János Iskolacsoport. erdon.ro 2010. november 10.Iskolák a határon túlNagyjából tíz évvel ezelőtt egyre több nyolcadik osztályt végzett partiumi magyar diák döntött úgy, hogy magyarországi középiskolában folytatja a tanulmányait. Ennek az oka vélhetően részben a jobb magyarországi iskolai körülményekben, részben pedig abban keresendő, hogy így megszabadulhattak a román nyelv elsajátításának a nehézségeitől, okafogyottá vált a képességfelmérő vizsgán az izgalom, s persze a román nyelv és irodalom, illetve az ugyancsak románul zajló történelem érettségi vizsgától sem kellett tartaniuk a Magyarországon tanuló diákoknak. Az akkori képességfelmérő vizsga román nyelv és irodalom próbáján nagyon sok jó képességű diák bukott el, s nekik az őszi pótvizsga után a legtöbb esetben már nem jutott hely a hazai magyar tannyelvű gimnáziumi osztályokban, ezért ezek a gyerekek itthon csak szakiskolában tanulhattak tovább. A magyarországi gimnáziumok azonban megoldást jelentettek erre a problémára, ugyanis az ottani tanintézmények nem kérték ezt a képesítést, szemben az itthoniakkal, így azok a diákok is gimnáziumi képzésben részesülhettek, akiknek a továbbtanulását megakadályozta volna a sikertelen képességvizsga. Csökkenő tendencia. A tíz évvel ezelőtti kivándorlás divatja a nagyszalontai Arany János Általános Iskolát is érintette, éveken át sorra hagyták el a várost jól tanuló gyerekek, s kezdték a kilencedik osztályt többnyire a sarkadi Ady Endre–Bay Zoltán Gimnáziumban. Mára ez a folyamat lecsengett. „Évről évre csökken azoknak a diákoknak a száma, akik a határ túloldalán folytatják az iskolát, ezzel szemben több az olyan magyar gyerek, aki román tannyelvű osztályban tanul” – mondta lapunknak Tornai Melinda, a szalontai Arany János Általános Iskola igazgatónője, aki szerint manapság már nem azért mennek el Magyarországra a diákok, mert félnek a román nyelv nehézségeitől, hanem inkább azért, mert egy-egy adott szakképzést itthon nem kapnak meg. Az Arany János Általános Iskola idén végzett nyolcadikosai közül szeptember elején négy diák kezdte az iskolát magyarországi tanintézményekben, mind jó képességűek. Ketten családi okokból költöztek Magyarországra, két tanuló pedig azért ment el Békéscsabára, mert olyan szakképesítést szeretnének, amit itthon nem sajátíthatnak el magyarul. Az elmúlt években minőségi változáson estek át Szalonta középiskolái, jól felszerelt tantermek, felújított épületek várják a gyerekeket, azonban vannak olyan szülők és gyerekek, akiknek az elvárásait még nem tudják teljesíteni a helyi tanintézmények, így mindig van néhány olyan diák, aki máshol próbálkozik. Mára a képességfelmérő vizsga egyszerűsödött, már nem ezen múlik a gimnáziumi továbbtanulás, viszont még sok olyan szakképzés van, ami magyar nyelven nem érhető el. Nem csábítanak. Kíváncsiak voltunk, miként látják ezt a helyzetet a magyarországi iskolavezetők, ezért felkerestük Megyesi Tibort, a sarkadi Ady Endre-Bay Zoltán Gimnázium igazgatóhelyettesét és Klimaj Tamásnét, az Arany János Kollégium vezetőjét. „Az első szalontai gyerekek 2000-ben érkeztek az iskolába, majd 2002-től évente öt-hat szalontai diák kezdte a kilencedik osztályt az iskolában. A nagy érdeklődés valószínűleg annak volt köszönhető, hogy ettől az évtől indult be a két tannyelvű képzés az iskolában, ami akkoriban a megyében egyedülálló tanulási lehetőség volt – mondja az igazgatóhelyettes. – Nagyjából 2008-ra lecsengett ez a folyamat, jelenleg csupán egy szalontai diáklányunk van.” Megyesi Tibor elmondta, nagyon sajnálják, hogy az utóbbi években nem érkeztek új szalontai diákok az iskolába, nem is igen értik, hogy ez miért van így, hiszen Románia uniós csatlakozásával a tanulás, a munkavállalás is könnyebbé vált, viszont a szalontai érdeklődés alábbhagyott. „Régebben sok szalontai diákunk volt, sőt, több tanár kolléga is dolgozott nálunk, igaz, a pedagógusok közül a legtöbben csak egyfajta »ugródeszkának« használták az iskolát.” Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a sarkadi iskola nem reklámozza magát Nagyszalontán, nem szeretnék, hogy a két város közötti testvérvárosi kapcsolat esetleg megromoljon amiatt, hogy Sarkad „elcsábítja” a diákokat. A sarkadi iskolavezetés hozzáállása azért is példaértékű, mert az érdekeik nem ezt diktálnák, ugyanis a diákok létszáma alapján kapják az államtól a juttatásokat. A sarkadi iskolához kényelmes kollégium is tartozik, ott lakik az egy szem szalontai diáklány is. Klimaj Tamásné kollégiumvezetőtől megtudtuk, volt olyan év, amikor minden évfolyamról négy-öt szalontai gyermek lakott a kollégiumban. A bentlakás egyébként teljesen ingyenes minden gyereknek, a szalontaiaknak is, és az oktatásért sem kell fizetni, csak az étkezés kerül pénzbe. Átjárók helyett áttelepülők. Felkerestük a hajdú-bihari Létavértest is, amelyhez több Bihar megyei nagyközség, kisváros is közel fekszik. Az Arany János Általános Iskolában Nagy Józsefné igazgatóval beszélgettünk. A nagyközségi jellegű kisváros iskolájában már rég túl vannak a sportterem létesítésén, nagyvárosok is megirigyelhetnék a 2006-ban felépült uszodájukat, ami önmagában eléggé vonzónak tűnhet a romániai diákok számára, annál is inkább, mivel például Székelyhíd alig néhány kilométerre húzódik Létavértestől a határ innenső oldalán. Az igazgatónő ezzel szemben nem kis meglepetésünkre elmondta, jelenleg egyetlen nyolcadikos romániai diákjuk van, az eltelt húsz esztendőben évente átlag egy-két „külsős” tanult náluk. Mivel telítettek az osztályaik, ezért nem is áll érdekükben a határon túlról diákokat toborozni. A mostani „egyke” ötödikes kora óta tanul náluk, könnyen beilleszkedett, semmiféle tudásbeli lemaradás nem volt tapasztalható nála a magyarországi társaihoz képest. Egyébként ahhoz, hogy külföldi gyermeket ingyen felvegyenek az iskolájukba, lakcímkártyával kell rendelkeznie – sorolta Nagyné, aki elmondta, további közel tucatnyi romániai származású tanulójuk van, akik még apró gyerekként települtek át Létavértesre szüleikkel. Az igazgatónő tapasztalata szerint nem az iskola felszereltsége, inkább a román nyelv tanulásától való ódzkodás miatt viszik a szülők gyermekeiket Magyarországra. Érmihályfalva szintén határátkelővel rendelkező érmelléki település. A város általános iskolájának aligazgatója, Varga Róbert tudomása szerint jelenleg egyetlen kisiskoláskorú sem tanul az anyaországban. Régebben volt egy-két eset, de tömegesen korábban sem jártak a határon túlra okosodni. A székelyhídi Oláh Katalin tanítónőnek két gyermeke tanult korábban Létavértesen. A most tizedikes Csenge lánya az ötödik osztályt kezdte Magyarországon, míg az immár ötödikessé cseperedett Fanni óvodába is oda járt. A tanító édesanya elmondása szerint ő nem helyeselte a lányok átvitelét, de férje nyomásának engedett, akinek szülei rég kitelepültek. Egyébként a kisebbik leányzót három évvel ezelőtt visszaigazolta a székelyhídi iskolába, míg Csenge tehetséges táncosként egy debreceni gimnázium tánctagozatán építgeti karrierjét. Oláh Katalin pedagógusként állítja, hogy a romániai oktatás magasabb színvonalú a magyarországinál, alaposabb a követelményrendszer. Ugyanakkor ő is osztja a létavértesi igazgatónő véleményét, miszerint a román nyelv tanulása alóli kibúvás a legfőbb oka az iskolacserének. Más szülők épp ellenkezőleg igyekeznek elébe menni a dolgoknak, sok szalontai szülőhöz hasonlóan az Érmelléken is, magyar létükre román iskolába íratják gyermeküket, mondván, hogy ez a legbiztosabb útja a majdani érvényesülésnek. Például Kis József, tanár feleségével egyetértésben, már óvodáskorú apróságukat román csoportba íratta, vállalva a napi több kilométer ingáztatást. Erdélyi Riport (Nagyvárad) 2010. november 17.Főhajtás a Tündérkert megteremtője előtt Nagyváradon isNégyszázharminc esztendeje, 1580. november 15-én született Marosillyén Bethlen Gábor, az az erdélyi fejedelem, akinek uralkodását Erdély aranykoraként emlegetik a történelemben. Halála napja is november 15-ére esett, 1629-ben. A diplomáciai érzékéről, politikai rátermettségéről, sokoldalú műveltségéről híres egykori uralkodóra emlékeztek Nagyváradon is, a tegnap már másodjára. Ugyanis az RMDSZ réti körzete kedden délután koszorúzott, a Partiumi Magyar Művelődési Céh pedig tegnap délelőtt. Előbbi az évforduló másnapján, utóbbi a harmadnapján. Ami a tegnap megtartott emlékünnepséget illeti, tartalmát tekintve elmondhatjuk, igen érdekes és színvonalas volt, talán ezért is megérte volna, hogy úgy szervezzék meg, hogy minél több váradi magyar vehessen részt rajta. A megemlékezés a nagyváradi református püspöki palota dísztermében kezdődött délelőtti órában, zömmel egyetemisták előtt. Barabás Zoltán, a PMMC igazgatója köszöntötte a jelenlevőket, majd átadta a szót Fleisz János történésznek, aki Bethlen Gábor és Erdély címmel tartott igen érdekes előadást. Mintegy időutazásként elevenedett meg a hallgatóság előtt a nagyfejedelem kora és személyisége, azok a korabeli történések, amelyek során a háborúk dúlta erdélyi fejedelemségből sikerült egy nyugodt, gazdaságilag stabil „Tündérkertet” létrehozni. Fleisz beszélt Bethlen azon törekvéseiről is, amelyek segítségével az megszilárdította azokat az iskolaalapítási törekvéseket Erdélyben, amelyek alapját Báthory István egykori fejedelem és lengyel király alapozta meg, aki létrehozta Kolozsváron az erdélyi jezsuita egyetemet. Bethlen nemcsak a jezsuiták messze földön elismert oktatási módszereit pártolta, hanem valamennyi erdélyi felekezetnek és nemzetiségnek is segítségére volt. Európában először ő adott menedéket és letelepedési jogot például a zsidóknak, s ő alapított Gyulafehérváron román nyelvű érsekséget. Váradhoz különösen erős szálak fűzték, Fleisz erről is sok érdekes dolgot ismertetett. A második előadást Pálfi József református lelkipásztor, a Partiumi Keresztény Egyetem teológiai tanszéke vezetője tartotta meg, Bethlen Gábor oktatáspolitikája címmel. Az előadó beszélt a korabeli erdélyi oktatásról, az egyetemek megalapításáról, kiemelve Bethlen azon törekvését, hogy létrehozza Erdélyben a szellemi arisztokráciát, a műveltség fegyverével övezett társadalmi réteget. A tiszteletes igen találóan rámutatott arra is, hogy két nagy uralkodó, Bethlen és Báthory István testamentuma az, ami mindmái napig „az erdélyi megmaradás programja”, ahogy ezt több mai történész megállapította. Bethlen Gábor uralkodását üzenetként kell felfogni, zárta előadását Pálfi, egyfajta reménykeltő üzenetként, amely a mai erdélyieknek azt bizonyítja, hogy bármilyen bajból ki lehet menteni az országot, ha a vezetők hisznek Istenben, és nemzetüket szolgálják. „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” – hangzott el a nagyfejedelem híres jelmondata. Ezt követően Tolnay István, a Partiumi Keresztény Egyetem tanügyi előadó-tanácsosa is szólt pár szót, szavait főleg a jelenlévő diákokhoz intézte, figyelmeztetve őket, hogy Bethlen politikai és gazdasági tanításai a mai modern időkben is megállják helyüket. Ezek után elénekelték a Himnuszt, majd a szervezők átvonultak a Schlauch kertben, a mai Petőfi parkban található Bethlen-szoborhoz, ahol Meleg Vilmos elszavalt két Arany János-költeményt, majd a jelenlevő egyházi és civil szervezetek elhelyezték koszorúikat a szobor talapzatánál, a tegnapelőtt elhelyezett koszorúk mellé. Szőke Mária, Reggeli Újság, Erdély.ma 2010. november 22.?Marosvásárhelyi Nemzeti Színház közössége mélységes megrendüléssel búcsúzikTARR LÁSZLÓ színművésztől aki nyolcvanhárom éves korában az öröklétbe távozott. Mindannyiunk "Laci bácsija" – akit a közönség úgy zárt szívébe,– méltósággal viselt, súlyos betegség nyomán hagyta abba evilági karrierjét. Nagyszalontán született 1927-ben. 1954-ben szerzett oklevelet a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben. A Marosvásárhelyi Székely Színházhoz szerződött, ahol példaértékű, nagyszerű pályafutást élt meg. Társulatához karrierje során végig hű maradt, életre keltve a színműirodalom jelentős hőseinek sokaságát. 1955-től a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanáraként pallérozta színésznemzedékek kibontakozását. Kollégái szerették, tisztelték, becsülték, tanítványai rajongtak érte, a közönség pedig ünnepelte színrelépéseit. Úgy élt, ahogy csak a karizmatikus emberek, azaz a nagy művészek tudnak élni, akik számára mindennél fontosabb az emberi méltóság és a művészi hit. Munkásságát a színházi szakma is értékelte: 1978-ban a brassói Kortárs Színházi Fesztiválon FÜGEDES (Sütő András: VIDÁM SIRATÓ EGY BOLYONGÓ PORSZEMÉRT) szerepével a LEGJOBB FÉRFI ALAKÍTÁS díját érdemelte ki, 1999-ben az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület BÁNFFY MIKLÓS-díjat adományozott neki, Kisvárdán, a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján ÉLETMŰ-DÍJJAL jutalmazták pályafutását, 2009-ben ERDŐS IRMA- EMLÉKGYŰRŰT kapott. TARR LÁSZLÓ emléke előtt kegyelettel hajt fejet a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház közössége. Temetése ma, november 22-én 15 órakor lesz a marosvásárhelyi református temetőben. Barátai és tisztelői 12 és 14 óra között róhatják le kegyeletüket ravatalánál, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház előcsarnokában. "Letészem a lantot. Nyugodjék. Tőlem ne várjon senki dalt." (Arany János) A vers, amelyik kedvence volt, s amit annyiszor idézett, igazzá vált. Szomorú szívvel, megrendülten vesszük tudomásul, hogy TARR LÁSZLÓ, a Székely Színház oszlopos tagja, kollégánk, a nagyszerű tanár, letette a lantot, nincs többé. Emberségről példát, művészetről formát sokunknak ő adott. Szerénysége, a művészetet szolgáló nemes alázata – mint a legnagyobbak jellemzője – láng gerjelminél gyúlt láng volt, amelyet követnünk illik, követnünk kell. Tarr László hangja és dala immár: " felrepűl a magas égig, Hol a pálya Nincs elzárva S a szabadság honja kéklik." (Arany János) A Székely Színház Egyesület Tarr László /Nagyszalonta, 1927. Népújság (Marosvásárhely) 2010. november 25.Könyvkiadás, 1944-19691944 őszétől, a magyar nyelvű könyvkiadás váratlanul megélénkül. December végéig, négy hónap alatt összesen 89 önálló kiadvány hagyja el a sajtót. Igaz, ezek között nagy számban vannak különnyomatok is, de az ETF néhány új füzete és az ETI nyomdából most szabaduló önálló kiadványai mellett ekkor már jelentkezik az új világnézeti orientációjú irodalom néhány terméke is: a Józsa Béla Athenaeum első kiadványai a Szovjetunióról, az RKP első magyar nyelvű brosúrái, Szenczei László A magyar nép tragédiája, Grosz Sándor 3 év zsidó kényszermunka, György István Fegyvertelenül a tűzvonalban c. kötetei. Az 1945-1948 közötti időszakban a romániai magyar könyvtermés hullámzó: 1945-ben még 271 mű kerül ki a nyomdákból, 1946-ban 283, 1947-ben 216. 1948-ban pedig már 350. 1948-ban azonban már túlsúlyra tesz szert az RKP kiadásában megjelenő művek száma (összesen 136 cím), kibontakozik a Bolyai Tudományegyetem és a belőle kivált, Marosvásárhelyre költöztetett Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet könyvkiadása (összesen 64 mű). De publikáltak még az un. demokratikus szervezetek (MNSZ, ARLUS, Szakszervezetek és a Demokrata Nők Szöv.) 92 mű; a megmaradt magyar intézmények (EME, ETI, EMGE, Minerva Rt.) 130 munka; és az egyházak, 63 kiadvány. Egy új irodalom- és művelődéspolitika képviseletét vállalja magára a Józsa Béla Athenaeum (48 művel) és az Orosz Könyv kiadó (41 művel) továbbá a Móricz Zsigmond Kollégium, a Méhkas kolozsvári diákszövetkezet, a marosvásárhelyi Bolyai kiadó, a temesvári Litera és a nagyváradi Új Élet kiadó is (összesen 32 művel). Szerényebb arányban, de az önszerveződés méreteire utal az olyan tömörülések kiadói jelentkezése, mint Aradon az Aurora csoport néven jelentkező kiadói vállalkozás, a Demokratikus Népi Írók kiadója, az Új Genius, a bukaresti Eminescu Könyvkiadó, a kolozsvári Dózsa György, Libro, Petőfi Athenaeum, a Romániai Magyar Írószövetség, a marosvásárhelyi Magyar Élet, a temesvári Pán Könyvkiadó, a Bánsági Magyar Írók Szervezete, a temesvári Arany János Társaság. 1947-1948-ban már szembetűnően csökken a "régi rendszerhez kötődő"-nek minősített intézmények könyvkiadása, és számbelileg is jelentős teret nyernek a demokratikus intézmények és szervek. Az EME és az ETI 1-1 művel jelentkezik, a Minerva 3 kötettel, a BTE kiadásában 1948-ban 4, az MNSZ kiadásában 5 mű jelenik meg. 1947-ben megindul az Állami Könyvkiadó (magyar szerkesztőséggel és kolozsvári fiókkal), s ugyancsak ettől az évtől a Közoktatásügyi Minisztérium veszi át a tankönyvek kizárólagos kiadását, 1948-tól az IMSZ égisze alatt megindul annak Ifjúsági Kiadója is (magyar szerkesztősége egyelőre Bukarestben működik), közben pedig ugrásszerűen megnő az RKP megfelelő szerveinek gondozásában megjelenő művek száma (1947-ben még 22, 1948-ban már 76 mű), s az Orosz Könyv kiadóé is (egyedül 1948-ban 23 mű). 1948. jún. 11-én, az államosítással a nyomdák is állami tulajdonba kerülnek. A könyvkiadásban ugyanakkor erőteljes koncentráció s a kiadói munkának a kommunista hatalom általános politikai és műveltségpolitikai célkitűzéseivel való egybehangolása jut érvényre. A berendezkedő kommunista állam és a kizárólagos hatalomra jutott párt akkoriban még fontosnak tartotta, hogy a magyar tömegekhez, főképp az államosításban szerepet játszó aktivistákhoz is szóljanak. Ugyanakkor az irodalom maga is vállalta az átalakulás propagandistájának szerepkörét, azon kívül, hogy 1949 után a magyar nyelven is jelentős mértékben megnő a tájékoztató és ideológiai kiadványok (főleg brosúrák) aránya. Ebben a politikai változásokra merevedő irányulásban csak az 50-es évek közepén (tulajdonképpen 1954-től) mutatkozik változás; az irodalom kezd szabadulni a proletkult nyűgétől, s egymás után jelennek meg - olykor heves viták közepette - azok a művek, amelyek már a változások emberi dimenzióira is figyelve "ábrázolják a valóságot". Árnyaltabbá válik a két világháború közötti és klasszikus magyar irodalmi örökség megítélése, a világirodalmi tájékozódás határai pedig kezdenek túllépni az orosz és szovjet irodalom körein. Ugyanakkor nyitottabbá válik a humán tudományok szemlélete is: újra megindul a romániai magyar néprajzkutatás, s egy Gazdaságtörténeti tanulmányok c. sorozattal a Tudományos Könyvkiadónál megtörténnek az első kísérletek a nemzetiségi múlt tárgyszerű kutatására. Az államosítás utáni években tovább növekszik a romániai magyar könyvtermelés: 1949-1959 között összesen 5515 magyar nyelvű mű hagyja el a nyomdákat, azaz évi átlagban 501 mű, amit könyvkiadásunk az 1952-1957 közötti években meg is halad. A még 1947-ben létesített Állami Könyvkiadó eleinte egymaga (majd gyakran egy-egy szakminisztériummal karöltve) látja el magyar könyvvel az olvasókat, majd rendre kirajzanak belőle az új kiadók: 1951-ben az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó és az Állami Didaktikai és Pedagógiai Könyvkiadó, 1952-ben a Testnevelési és Sportkiadó és a Technikai Kiadó, 1953-ban a Mezőgazdasági és Erdészeti Állami Kiadó és az Állami Tudományos Kiadó, 1954-ben az Állami Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó magyar részlege. Ugyanakkor 1952-ben önállósul az RMP Központi Bizottságának irányítása alatt működő Politikai Könyvkiadó és az IMSZ irányította Ifjúsági Könyvkiadó. E kiadók székhelye Bukarest, de az Állami Könyvkiadó magyar osztályából és kolozsvári magyar szerkesztőségéből rendre az új kiadók magyar osztályai és szerkesztőségei is kialakulnak, így az 50-es évek közepén már kolozsvári magyar szerkesztősége van az irodalmi és művészeti, mezőgazdasági, tudományos, közgazdasági és ifjúsági, valamint a tankönyvkiadónak. 1955-1959 között Marosvásárhelyen önálló magyar szerkesztőséget létesít az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó és a tankönyvkiadó. A főbb állami könyvkiadók jegyzik a megjelenő művek legnagyobb részét (összesen 3100 művet). A többi 742 magyar munka kiadója a Tudomány- és Kultúraterjesztő Társaság, az Országos Szaktanács, az Építőművészeti és Építészeti Kiadó, a Nyomtatványok és Kiadványok Kiadója, az Orvosi és a Zenei Könyvkiadó, valamint még 30 központi szerv. A vidéki magyar könvvkiadás viszont lényegesen beszűkül: 1950-1953 között mindössze 73, 1954-1959 között 312 magyar nyelvű könyv a vidék össztermése, amelyben benne szerepel a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, a marosvásárhelyi OGYI könyv- és jegyzetkiadása, valamint az ÁIMK marosvásárhelyi részlegének termése (69 művel) is. Marosvásárhely előretörése összefügg azzal a törekvéssel, hogy a várost, Kolozsvár leépítésével, új magyar szellemi központtá fejlesszék. Míg ugyanis az 1950-1953-as években Kolozsvár 49, Marosvásárhely 12 művel szerepel, addig az 1954-1959 közötti könyvtermésük 90, ill. 160 mű, a növekedés pedig az utóbbi esetben 12-szeres. A vidék többi részének magyar könyvtermése elenyésző, 11 év alatt 57 mű. A vallásos irodalom kiadása 1950 és 1959 között úgyszólván jelképes: az összes egyházak és felekezetek magyarul összesen 31 művet jelentetnek meg. Az 1956-os magyarországi forradalom eseményeinek romániai következményeként fokozatosan újra megmerevedik a romániai magyar kiadópolitika is. Bezárulnak a kiadási lehetőségek egy sor olyan mű előtt, amelyek a romániai magyarság saját történelmi-művelődéstörténeti-tudományos örökségét kívánták feltárni, s amelyeket emiatt pártdokumentumokban, "kiértékelő" gyűléseken és katonai bíróságok vádlói emelvényéről a "nacionalizmus" bűnében marasztaltak el. A 60-as évek romániai magyar könyvkiadását két - egymással ellentétes - folyamat jellemzi: egyrészt folytatódik a romániai magyarság szellemi horizontjának az 50-es évek végével kapcsolatban már jellemzett behatárolása, másrészt - különösen az évtized közepétől - egyre inkább érezhetővé válnak az úttörés jegyei egy még a korábbinál is teljesebb sajátos művelődés-irodalmi modell irányában. Ez utóbbi folyamat majd a 70-es években bontakozik ki s újítja meg az egész romániai magyar szellemi életet. 1960 és 1969 között 12 állami könyvkiadó összesen 3440 művet jelentet meg, míg a kiadókon kívüli állami és társadalmi szervek és intézmények össztermelése csupán 561 mű. A könyvkiadók közül is tulajdonképpen hatnak a részesedése jelentős: az Állami Didaktikai és Pedagógiai Könyvkiadóé (1250 címmel - jórészt a tankönyvek évenkénti újranyomása révén), az Irodalmi Könyvkiadóé (738 címmel), az Ifjúsági Könyvkiadóé (678 címmel), a Politikai Könyvkiadóé (320 címmel), a Mezőgazdasági és Erdészeti Könyvkiadóé (177 címmel), a Tudományos Kiadóé (115 címmel). A többi kiadó együttvéve összesen 169 művet jelentet meg magyarul a tíz év alatt. A központi állami és társadalmi szervek magyar könyvkiadó tevékenysége egyre inkább beszűkül. Az Országos Nőtanácson (139 cím) és a Művelődés- és Művészetügyi Állami Bizottságon (78 cím) kívül az összes többi szervek együtt 32 művet jelentetnek meg. Az egyházak együtt összesen csak 11 címmel szerepelnek. A vidék magyar könyvkiadói tevékenységében (1968-tól) az ország területi-közigazgatási átszervezése nyomán néhány megyében kimondott fellendülés veszi kezdetét. A kiadványok abszolút többségét a Magyar Autonóm Tartomány (majd Maros-Magyar Autonóm Tartomány) állami, párt- és művelődési szervei jegyzik 101 címmel, majd következik Crişana (27 cím), Kolozs (21 cím), Brassó (19 cím - közigazgatásilag ide tartozik egy ideig az egykori Háromszék megye),.a többi vidéki központban 28 cím. A romániai magyar könyvkiadás törzsét képező kiadóknál már a 60-as években mutatkoznak egy minőségi megújulás jelei. Az Irodalmi Könyvkiadónál 1961-ben megindul a két háború közötti örökség újraolvasását és újrakiadását fellendítő Romániai Magyar Írók, a klasszikus és kortárs világirodalmi műveket kínáló a Horizont és Drámák (mindkettő 1965-től) sorozatok lépnek. Gazdagodik a Magyar Klasszikusok és Román Írók sorozatokba bekerülő művek választéka is. Ugyanakkor az Ifjúsági Könyvkiadónál rendszeresebbé és átgondoltabbá válik a Tanulók Könyvtára szerkesztése, s útjára indul a Legszebb versek c. sorozat, amely a klasszikus és kortárs világirodalom felé is nyújt kitekintést. Ugyancsak az Ifjúsági Könyvkiadó nyitja meg kapuit a természettudományos ismeretterjesztő irodalom előtt. A szakkiadók magyar könyvkiadása a 60-as években fokozatosan elsorvad: a Mezőgazdasági és Erdészeti Könyvkiadónál 1969-ben már csak 8 mű, a Technikai Kiadónál 3, a Tudományos Könyvkiadónál 4 mű jelenik meg magyarul, az 1961-ben indult Meridiane könyvkiadónál 1968-ban már csak 2 könyv magyar nyelvű. (RMIL) Dávid Gyula, Transindex.ro 2010. december 4.Helyi történelmünk ismert és feltáratlan eseményeit egyaránt őrzi a levéltárFlóra Ágnes szerint a levéltárosnak elsősorban a kutatót és kutatást kell segítenie Az állami levéltár idén ősszel új székhelyhez jutott Kolozsváron: a volt Herbák János (Clujana) cipőgyár volt igazgatósági épületében. Az avató ünnepségen ismerkedtem meg Flóra Ágnes történésszel, levéltárossal, az intézet magyar munkatársával, aki a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Történelem-filozófia karán szerzett történész–művészettörténész diplomát 2002-ben, majd ezt követően a budapesti Közép-Európai Egyetem (CEU) Medievisztika szakán folytatott magiszteri tanulmányokat. Ebben az intézményben készíti jelenleg doktori disszertációját is. Flóra Ágnes 2008-ban került a levéltár kolozsvári fiókjához, ahol az utolsó magyar szakembert, Kiss Andrást 1983-ban nyugdíjazták. – Milyen képességek, illetve adottságok szükségesek ahhoz, hogy egy történészhallgatóból jó levéltáros váljon? – Amikor 2008 májusában alkalmaztak a Román Országos Levéltárban, a levéltárosi szakmáról csak annyi ismeretem volt, amennyit kutatóként a kutatóteremben láttam és tapasztaltam. Ez azonban hasznomra szolgált, mert az a levéltáros, aki rendszeresen kutat, jobban tudja értékelni az irat forrásértékét, és ez a tény sokat segít a rendezési folyamatban. Fontos, hogy legyen benne hajlandóság és némi vonzódás ahhoz, hogy régi iratokkal foglalkozzon. Ezenkívül szükséges némi paleográfiai ismeret és nyelvtudás, hiszen a történeti levéltárak rendezéséhez ismerni kell azokat az írásmódokat, nyelveket, amelyeken az iratok íródtak. A magyar levéltári és levéltáros múltnak, azon belül az erdélyinek is, szerencsére nagyon gazdag hagyománya van, amire lehet építkezni. Kelemen Lajos, Jakó Zsigmond vagy Kiss András már kijelölték azokat a támpontokat, melyeket követni kell az erdélyi történeti levéltárak rendezésekor, csak haladni kell tovább a „kifeszített zsinór mentén”. Ugyanakkor szerintem a jó levéltárosnak arra kell törekednie, hogy elsősorban a kutatót és kutatást segítse. És természetesen ez a szakma kevésbé ajánlott a por- és penészallergiásoknak. – Mi a legfontosabb ebben a szakmában? – Jelentős különbségek vannak a magyarországi és a romániai levéltáros rendszer között. Bár tisztában voltam a helyi viszonyokkal, amikor felvételt nyertem a kolozsvári levéltárba, abban reménykedtem, hogy az intézmény vezetésében bekövetkezett kedvező változások – a Magyar Országos Levéltárhoz hasonlóan – kissé „tudományosítják” a levéltáros munkáját. Ami – jelen állapotában – valójában csak részben szól irat- és levéltárrendezésről. Megkockáztatnám, hogy a rendezés csak a töredékét képezi a levéltárban végzett munkának. Nagy hangsúlyt kap a hazai levéltári rendszerben a terepmunka, az úgymond időnkénti szervellenőrzés. Ez gyakorlatilag intézmények, nagyobb vállalatok és cégek, vagy akár kisebb iratképzők irattárainak a rendszeres ellenőrzésén alapul. Ez a művelet önmagában fontos a mai, még használatban lévő és gyarapodó levéltáraknak az utókor számára való megőrzésben. A jogi hézagok miatt viszont a levéltáros olykor tehetetlen az irattár-pusztulásokkal szemben. A terepmunkán kívül igen időigényes az állampolgári kérések teljesítése. Ezek elsősorban olyan kérések, amelyekben különböző jogszabályokban rögzített jogok érvényesítéséhez szükséges iratok másolatait vagy kivonatait kérik. De igen sok a családi vonatkozású kérés is. Ezenkívül időnként kutatótermi szolgálatot is teljesítek. Meglátásom szerint az egyszerre több feladatot ellátó levéltáros nem lehet hatékony. Kutatómunkára – bár úgymond kéznél van az anyag – nem jut idő, s a levéltár az ilyen irányú ambíciókat nem is támogatja. Ebben is lényegesen különbözik az itthoni felfogás a magyarországi levéltári hagyományoktól, ahol a levéltárosnak heti kutatónapja vagy napjai vannak. – Hogyan keltené fel az érdeklődését egy átlagembernek a levéltár iránt? – Manapság azt hiszem az a leghatásosabb, ha a médiához fordul, legyen az írott vagy elektronikus. Ez jut el leghamarabb az emberekhez, ezeken a csatornákon keresztül lehet „megmozgatni”, megnyerni a közvéleményt. A szaklapok általában a szakmabeliekhez jutnak el, az átlagértelmiség többsége, sajnos, nincs olyan anyagi helyzetben, hogy a szakkiadványokat rendszeresen vásárolja. A média mellett az internetet is meg kell említenem, mert ez már hozzátartozik a mindennapjainkhoz, és a fiatalabb korosztály szinte csak a hírportálokon vagy más internetes oldalakon tájékozódik a napi eseményekről. Az év elején megpróbáltam létrehozni egy ingyenes tárhelyen egy erdélyi magyar levéltáros oldalt. Sajnos, hamar kiderült számomra, hogy az ilyen ingyenes felületek blogolásra vagy személyi honlapnak megfelelőek. Jelen pillanatban Nagy Mihállyal, a Román Országos Levéltár aligazgatójával keressük a megoldást egy nagyobb tárhely biztosítására. Ezen a portálon, terveink szerint a kutatók, de az egyszerű állampolgárok eligazodását szolgáló gyakorlati és közhasznú információk mellett egy népszerűsítő rovatot is indítanánk. A Magyar Országos Levéltárnak (M.O.L) honlapján olvasható „A hét dokumentuma” című sorozat, melynek keretén belül egy iratot és a hozzá kapcsolódó történeti adatokat mutatják be az olvasóknak, internetezőknek. Valami hasonlót gondoltunk mi is, de nem kizárólag a M.O.L. oldalán látott példa miatt, hanem mert ennek volt hagyománya ’89 előtt. Kiss András levéltáros például rendszeresen közölt a napi vagy heti sajtóban egy-egy levéltári irathoz kapcsolódó, vagy abból kiinduló rövid történeti áttekintőt. A népszerűsítést azért tartom igen fontosnak, mert egy levéltárról sokkal kevesebbet tudnak az emberek, mint mondjuk a könyvtárakról. Az érdeklődés is nagyobb a könyvtárak iránt, mert az közelebb áll az emberekhez. Könyv minden házban található, de régi irat igen ritkán bukkan elő a családi iratok közt. – Mi az, amit a kolozsvári levéltárban feltétlenül meg kell tekinteni az odalátogatónak? – A levéltár is olyan, mint egy múzeum vagy könyvtár. Az egyéntől függ, hogy mit tart érdekesebbnek, mire szán időt. Amikor egyetemi hallgatók csoportos látogatását vezetem, próbálok szakirányuknak megfelelően válogatni a számos érdekes irat közül. Irodalmároknak igyekszem irodalmunk jeles képviselőinek kézírását megmutatni: Arany János levelét, Kölcsey Ferenc vagy ifj. Heltai Gáspár bejegyzéseit, ami valahogy kézzelfoghatóvá teszi a tankönyvekből, olvasmányokból ismert „nagyokat”. Vagy megmutatom az ótordai anyakönyvben Petőfi Sándor nevét egy házasságkötés tanúi közt, példázva azt, hogy a levéltári kutatás során váratlan helyeken is előbukkanhatnak érdekes adatok. Művészettörténészeknek igyekszem címeresleveleket, díszesebb iratokat, tervrajzokat mutatni. De minden esetben hangsúlyozom: a levéltári kutatás messze nem ilyen látványos. Sokszor több folyóméternyi anyagot kell átfésülni ahhoz, hogy néhány érdekes adatot találjunk. Sok minden lehet vonzó az átlagember számára is. Például, hogy az anyakönyvekből összeállíthatja a családfáját, vagy régi fotókat nézegethet, a kíváncsiabbak betekinthetnek mások levelezésébe. Az én kedvencem Kolozsvár város levéltárának első leltára, amelyet 1592-ben Diósy Gergely, a város akkori jegyzője állított össze. – Melyik a legrégebbi, illetve legérdekesebb dokumentuma a kolozsvári levéltárnak? – A volt Dermata igazgatósági vagy tisztviselő-palota ( manapság Clujana palota) néven ismert levéltári épületben eredetileg a 20. századi illetve a gazdasági fondok kerültek volna. Ez a terv csak részben valósult meg, sok kijelölt levéltári fond csupán töredékét szállították át. Arra nem vállalkoznék, hogy a legérdekesebb ott található iratot megnevezzem, mert ez egyrészt nagyon szubjektív dolog, másrészt pedig nem ismerem teljesen azokat az anyagokat. De meggyőződésem, hogy mindegyik tartalmaz érdekességeket. A Román Kommunista Párt anyagát külön megemlíteném, mert számos új adatot tárhat még fel a korszak kutatói számára. Jelenleg a legrégebbi eredeti irat az ideiglenesen, néhány évre ott elhelyezett Szatmár Vármegye levéltárában található, ha nem csal az emlékezetem, egy 1402-ben keltezett vagyonelosztási levél, vagy ahogy a szaknyelvben hívják, osztálylevél. – Kikből áll ma össze a leveltár „közönsége”, akik igénybe veszik a levéltári dokumentumokat? – A kutatóterem napi átlagforgalma 6-7 fő. Többségében történészek, történészhallgatók, kutatók, tanárok, egyetemi oktatók keresik fel. De egyre gyakoribbak a családfakutatók és az újságírók is. Ők azok, akik a kutatótermi szolgáltatásokat veszik igénybe. Ezenkívül van ügyfélszolgálat, ahova az állampolgárok a különböző ügyintézéseikhez szükséges kéréseiket teszik le. Itt a legkülönbözőbb végzettségű emberek fordulnak meg. – Találkozásunkkor említette, hogy azon öt személy között volt, akiket országos viszonylatban alkalmaztak a levéltárban. Hol van a másik négy magyar alkalmazott? Tartják-e egymással a kapcsolatot? – Mint említettem: összesen 5 magyar levéltáros dolgozik a Román Országos Levéltár megyei levéltáraiban. Szatmáron, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön és Kolozsváron van magyar levéltáros, illetve az idei év elejétől Nagy Mihály a Román Országos Levéltár aligazgatója. Kapcsolatban vagyunk egymással, ha nem is napi szinten, de követjük egymás tevékenységét. Sőt a 2009-ben Budapesten megjelent Levéltári Kézikönyv románra fordításán is együtt dolgozunk. – Vannak-e titkosított iratok a kolozsvári levéltárban? – Gondolom elsősorban arra irányul a kérdés, hogy vannak-e olyan fondok, amelyek nem hozzáférhetőek. Sajnos, sok fond nem kutatható, de nem elsősorban titkosítás miatt, hanem mert nincsenek rendezve, leltározva, így azok nem kerülhetnek be a kutatóterembe. Ezenkívül pedig vannak azok az irattípusok, amelyek később kutathatók, a személyi adatok védelme vagy más jogszabályi megkötések miatt, csak meghatározott idő után kerülhetnek nyilvánosságra. Ebbe a kategóriába tartoznak az anyakönyvek is, amelyek a keletkezéstől számított 100 év után kutathatók, tehát jelenleg 1910-ig. De ugyanez a szabály vonatkozik az orvosi papírokra is, amelyek személyes adatokat és diagnózist tartalmaznak, de szintén 100 év a nemzetbiztonsági iratok titkosítása is. 90 év a közjegyzői, bírósági és bűnügyi iratok kutathatósági korlátja. 50 év vonatkozik egyes külügyminisztériumi iratokra, magántőkével működő vállalatok bizonyos irataira. A magánéleti adatok pedig 40 évvel az egyén halála után kerülhetnek nyilvánosság elé, ha az iratokat letétbe helyező személy másképp nem rendelkezett. A 2007-ben bekövetkezett főigazgatói váltás ezen a téren is szemléletváltást hozott. Ma, azt hiszem, központi szinten szándékos kutatáskorlátozásról nem beszélhetünk, még akkor sem, ha helyi szinten egyes vezetők olykor másképp értelmeznek dolgokat. A jelenlegi vezetés nagyon korrektül viszonyul a kutatáshoz. Azok az anyagok, amelyek a közelmúltban nem voltak kutathatók, vagy csak külön engedéllyel, ma bárki számára elérhetők. Szerencsére túl vagyunk azon a sötét, 90-es évek elején kezdődött levéltári korszakon, amikor a kutatást többszörösen gáncsolták. A kolozsvári levéltárból 1992-ben például, több száz folyóméternyi anyagot szállítottak előbb a Vâlcea-i levéltárba majd Gyulafehérvárra, melyek részben csak idén kerültek vissza. Az elszállított iratoknak csupán a töredékéről készült mikrofilm, így azok szinte 20 évre kikerültek a kutatásból. Sőt az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) vagy részben az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) iratanyagának esetében a rendezésnek a lehetőségét is elvették. Sajnos, Kolozsvár város levéltárának 1700-ig terjedő része is csak nemrég került vissza Gyulafehérvárról, és enyhén fogalmazva a költöztetés nem a javát szolgálta. Próbálunk támogatást szerezni a részleges állagmegóvásra, szervezetek segítségével, egyesületeken keresztül, és reménykedem abban, hogy valamilyen formában sikerül majd a kolozsvári magyarságot is beavatni. Hiszen a levéltár őrzi helyi történelmünk ismert vagy még feltáratlan eseményeit egyaránt, amiért felelősséget kell éreznünk. Szabadság (Kolozsvár) 2010. december 9.Egy helytörténeti múzeum jelentősége egy kisváros életében – A múlt tárházaAz Andrássy Ernő nevét viselő érmihályfalvi helytörténeti múzeum alig három éves fennállása óta négy termet működtet állandó jelleggel. Arról, hogyan is jött létre ez a múzeum, és hogyan állt össze az a helytörténeti és néprajzi gyűjtemény, amely most a kiállítás állandó, valamint raktározott anyagát képezi, SZALAI ILONA mesélt. A múzeum nem hivatalosan 2006-ban jött létre, amikor a helyi önkormányzat megvásárolt egy tájjellegű régi tornácos házat a római katolikus templommal átellenben. A ház talán az utolsó tanúbizonysága volt a hajdani „Nagyderíknek” a mai Márton Áron és a Kazinczy Ferenc utca sarkán. Ma restauráltan, jellegzetes rusztikus formáját megőrizve a hely jellegének és múltjának őrzője lett. 2007 májusában Csorba Sándor történész, muzeológus irányítása alatt nyílt meg a látogatók számára, majd átmenetileg Szalai Ilona könyvtáros, később Carmen Zima vezette az intézményt. Egy ideje ismét Szalai Ilona vigyáz a település múltjára. Tőle tudjuk, hogy a múzeum jelenleg mintegy ezer darab néprajzi és helytörténeti tárgyat, leletet tart nyilván. Ezeket egytől egyig magánemberek, lelkes mihályfalviak adományoztak a közgyűjteménynek. A legtöbb régiség és lelet Toroczkai László Károly természetjárótól és gyűjtőtől származik. A régészeti leletek, valamint a felbecsülhetetlen értékű régi könyvek szinte egyediek a megyében. Az 1800-as évek elejéről származó könyvritkaságok eredetéről megtudtuk, hogy a Toroczkai család két felmenőjének – Peszeki Ferenc pápai kamarás, zilahi esperes-plábános, valamint testvére, Peszeki Gergely szalacsi plébános – hagyatéka, akik a múlt század első felében szolgáltak a fent említett településeken. A könyvek között megtalálható Aquinói Szent Tamás latin nyelven megjelent Summa theologiae híres műve is. Lupsa János neve is sokszor előfordul az adományozók listáján, valamint az Andrássy Péteré is. Utóbbi a múzeum névadójának fia, Hetényi Kovács János (1816–1906) dédunokája. Hetényinek – akit világviszonylatban az első magyar Afrika-kutatóként tartanak számon – a hagyatékai az Andrássyak mellett és révén szintén megtalálhatók a múzeumban. Az adományozók sorában Máté Andrást is megtalálni, ő régi kovácsszerszámokat adományozott az intézménynek, valamint Jokk Erzsébet pedig elsősorban néprajzi vonatkozású tárgyakkal gazdagította a tárházat. De látunk itt egy boltíves régi ablakkeretet is, amely az egykori Bernáth-kastély egyik eredetei darabja, és Kovács Zoltán egészségügyi dolgozó mentette át az utókornak. Ugyanis az egykori épületet, amelyet manapság Bujanovics-kastélyként emlegetnek, a hatvanas évek végén kórházzá alakították, ekkor kicserélték a régi nyílászárókat is. Egyik ilyen eredeti darab tehát fellelhető a városka múltjának raktárában. Arany János-leveleket is látni a tárolók üvegei alatt, amelyek Hetényi Kovács Jánosnak íródtak. Kettőjük barátságát az 1848–49-es szabadságharc utáni időszak határozta meg, amikor a világjáró beajánlotta a bujkálni kényszerülő költőt a gyermek Tisza Istvánhoz házitanítónak, megmentve ezáltal a nélkülözéstől és a számonkéréstől. A múzeum egy másik kuriózuma a helyi ipartestületi zászló, amely a kisváros nyolcszázas évek végi és kilencszázas évek eleji iparosodásának bizonyítéka. A piros bársonyra arany szálakkal hímezték ki az iparos jelképeket, valamint a korszakot felölelő időszak évszámait (1887–1912). A múzeumban egyébként találhatók őskori régészeti leletek és Árpád-koriak is. A legrégibb helyi darab egy bizonyítottan hatezer éves, darabjaiból rekonstruált gabonatároló cserépedény. Ugyanakkor a helytörténeti teremben egy Toroczkai László Károly által készített és jól dokumentált, kezdetleges őskori patics-ház makettje is fellelhető, amely sok kisdiák érdeklődését felkeltette már. Egyik szoba falumúzeumnak van berendezve. Egy hátsó helység az időszakos kiállításokat szolgálja. Itt tekinthetők meg a régi mesterségek munkaeszközei és szerszámai. Szalai Ilona szerint, annak ellenére, hogy a tárház már három éve folyamatosan látogatható, az csak most került igazán a figyelem középpontjába. A látogatók száma növekszik. A hagyományaikhoz foggal-körömmel ragaszkodó mihályfalviak pedig szinte naponta gyarapítják közgyűjteményük leltárát. Sütő Éva, Reggeli Újság (Nagyvárad) 2010. december 14.ToldiArany János csodálatos elbeszélő költeménye is szóba került december 11-én, Marosvásárhelyen, az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának soros ülésén. Markó Béla szövetségi elnök említette azzal összefüggésben, hogy immár közel 18 éve elnöke a romániai magyarok leghitelesebb, legerősebb szervezetének, ennyi idő pedig akár egy emberöltőt is jelenthet. Az emberöltő mértékét meghatározó gondolat, említette, irodalmi vita tárgya is olyan értelemben, hogy 20, 40 netán több vagy kevesebb évet számlál, mint ahogy Ilosvai Selymes Péter Toldi alakjának megidézésében kilenc-tíz emberöltőről írt. A barátságosan évődő Katona Ádám közbevetésére válaszolta ezt Markó Béla, majd bejelentette: nem vállal újabb megmérettetést a 2011 februárjában, Nagyváradon megtartandó kongresszuson, elnöki megbízatását akkor fogja majd átadni az újonnan megválasztandó vezetőnek. Ezt a politikailag legalábbis szokatlan bevezetőt azért jegyzem, mert éppen ez a fajta "Toldi Miklós-i" szerep jutott eszembe, amikor a szövetségi elnök helyzetértékelését hallgattam. Felidéztem, hogy amikor 1993 januárjában, a brassói kongresszuson Markó Bélát választották a szervezet elnöki tisztségébe, sokan kommentálták úgy, hogy az akkori radikálisok ellenében az akkori mérsékeltek jutottak hatalomra a szervezeten belül. Azóta eltelt 18 év, és sokszor, sokan vádolták azzal az RMDSZ mindenkori vezetését, hogy megalkuvó, hogy semmit nem ért el, hogy a kis lépések politikáját vállalta fel azokkal szemben, akik azonnali és teljes beteljesülésekről szövegeltek folyamatosan. Ismétlem: szövegeltek és szövegelnek mindmáig, hiszen a gyakorlatban lényegi beleszólásuk a nagypolitikába és mindennapi életünk leglényegesebb kérdéseibe nem volt, nincs, és a dolgok jelenlegi állása és személyes véleményem szerint nem is lesz. Természetesen tévedhetek: amennyiben sikerül újabb pártot bejegyeztetni, akár a többségi bürokrácia hathatós segítségével (hogy ne cinkosságot írjak...), akkor sikerülhet az, ami a román nacionalisták 21 éves álma: megszűnik a romániai magyar közösség parlamenti képviselete, illetve, a jelenlegi Alkotmány érvényben maradása esetén egyetlen főre szűkül ez a képviselet. Mindazok a politikai elemzők, akik arról írnak, hogy egy utolsó pillanatban esetleg tető alá hozott újabb magyar összefogás (választási szövetség) akár 8%-os választási eredményt is képes lesz elérni, véleményem szerint nem itt élnek közöttünk. Annál inkább joggal írhatom mindezt, mert szemmel láthatóan, füllel hallhatóan nem Romániában élők szorgalmazzák (és pénzelik...) az új párt megalakulását. De hogy jön ide Toldi? Nem szeretnék erőltetett párhuzamokat vonni Markó Béla és az irodalom által népmesei magasságba emelt vitéz között, de úgy érzem, hogy illendő figyelembe venni azt, amit mindkettőjük teljesítményében becsülendőnek tartok. A vitéz Toldi Arany János elbeszélő költeményének harmadik részében (Toldi estéje) már úgy szerepel a kortársak emlékezetében, mint aki "keserű orvosság durva fakanálban", aki sarkosan fogalmazott, utólag igaznak bizonyuló megjegyzései miatt kénytelen elhagyni a királyi udvart. Markó Béla szövetségi elnök rendszeresen megtartott politikai elemzéseiben, megnyilvánulásaiban gyakran figyelmeztetett bennünket, romániai magyarokat olyan veszélyekre, amelyeket csupán bizonyos "magasságból" lehet a maguk valóságában meglátni. Hányan legyintettünk rá, hányan gondoltuk úgy, hogy immár semmilyen veszély nem fenyegeti kivívott, törvényekben is rögzített jogainkat?! Alulírott, a szövetség tisztségviselőjeként joggal írhatom, hogy voltak helyzetek, amelyeket különböző módon ítéltünk meg, ezekről a megfelelő helyen és időben eszmecserét is folytattunk, de soha nem kérdőjeleztem meg, hogy a többség által támogatott szövetségi elnök döntései ne lettek volna jogszerűek, szabályszerűek. Azt sem rejtem véka alá, egyébként annak idején köztudott volt, hogy azok között voltam, akik a 2003-as, Szatmárnémetiben tartott RMDSZ-kongresszuson nehezményeztem az egyetlen jelöltre szavazást, hiányoltam az alternatívát a vezetés élén. Megtettem, mert megtehettem, és mivel nem személyes érdek, netán valamely hatalomra törő csoport érdekében szavaztam, ha jól emlékszem, mintegy 76-od magammal az egyetlen jelölt ellen, lelkiismeretem nem terheli semmilyen furdalás. Elmondhatom, hogy utána sem örvendtem annak, hogy ez a forgatókönyv 2007- ben (immár több, időközben a politikai életből önként visszavonult, tehát nem félreállított társam részvétele nélkül) Aradon megismétlődött, ismét Markó Béla vezethette a szövetséget újabb négy évig. A fentiek ismeretében írom most: minden ellenvéleményem, netán ellenérzésem dacára a legteljesebb és legőszintébb elismerésem azért a munkáért, amit Markó Béla felelős megbízatásában végzett. Nem tisztem hivatalosan megköszönni mindazt, amit tett, meggyőződésem, hogy jól megérdemelt elismerések sora fog megemlékezni közéleti szerepének értékelése során. Akárcsak elődje, Domokos Géza, Markó Béla is önként vonul hátrább a közéletből, fel nem adva hatalmas tapasztalata értékesítésének lehetőségét a közösség javára. Bízom benne, hogy a szervezet mindenkori vezetői megtalálják a módját annak, hogy az elkövetkezendőkben hasznosítani tudják segítő szándékát. Mint ahogy abban is bízom, a kedves olvasó nem érti félre záró soraimat, hiszen nem vágyom visszatérni semmilyen közéleti szerepben, nem "udvarlási" szándékkal fogalmaztam meg gondolataimat. Ezek a sorok pedig, hadd térjek végre vissza Toldihoz, immár Arany János megfogalmazásában: "...kivel nem ér fel egész világ ökre, dicső híre-neve fennmaradt örökre". Tisztelt Elnök úr, kedves Béla! Erőben, egészségben eltöltendő szép éveket, szervezetünknek pedig hasonlóan szerencsés választást és sikereket kívánok! Virág György, Népújság (Marosvásárhely) 2010. december 16.Horváth István emlékezeteA fáradhatatlan irodalomtörténész, Nagy Pál szerkesztésében jelent meg a költő, író Horváth István életművét méltatók egy csoportjának írása, illetve Horváth István prózai, lírai műveiből válogatás. A szerkesztő rendezni akarja közös dolgainkat, immár a szocialista realizmus árnyékából kilépve. 1909-ben született az író, költő Magyarózdon szegényparaszt családban. A cselédsors kérlelhetetlenül megkínozta a családot, akár a nemzet kétharmadát. "...minél többet tudtam, annál inkább láttam a paraszti sors tarthatatlanságát, és kiáltó szó akartam lenni: a parasztság kiáltó szava". Az író fölmérte a vállalkozás minden terhét, 1940-ben elindult a Magyarországhoz visszakerült erdélyi részbe, hogy tanulhasson. Első írásait Jékely Zoltán gondozta, a Pásztortűz adta le legelébb azokat. Követte az Erdélyi Helikon, a Termés, Híd, Forrás. Nem volt példátlan a sorsa, a nyomorúsága sem, hiszen napszámoskodott, szolgált, altiszt volt — kortársa a hasonló sorsú Veres Péternek, Sértő Kálmánnak, Sinka Istvánnak... A párt, mármint a kommunista, aztán annak aktivista irodalmárai, kritikusai hamar kioktatták, hogyan kell az ő módjuk szerint a parasztságot megváltani. Horváth István is beállott a sorba, ha nem is úgy, mint sokan mások. Ha vallott a műanyagrealizmus mellett, legtöbbször fenntartásokkal tette, mindig kihangsúlyozva és hittel hangsúlyozva a nép, a nyomorúság állapotát. Székely János egész tanulmányt közölt 1961-ben Horváth Istvánról — jelen van e gyűjteményben is —, és a szigorúan is óvatos szerkesztő, költő kíméletesen megmagyarázza, hol vét, hol igénytelen Horváth, hol emelkedik ihletetten költői magasságba, hol sikkad el a gondolatiság, hol kattog az üresjárat. Olyan szerzők vallatják az életművet, mint Cseke Péter, Gaál Gábor, a kérlelhetetlen kommunista főszerkesztő, aki még Arany Jánost és a Toldiját is kikezdte, aztán Szabó T. Attila, Deák Tamás, Sütő és Mózes Attila, Czine Mihály, Görömbei András, Dávid Gyula. Sosem volt közömbös Horváth iránt a kortárs irodalom, és nem csupán azért, mert a legmélyebbről tört föl, maga is jelenséggé vált. Tanulmányában Deák Tamás a tőle megszokott szigorral mutat rá: igenis gyökértelen Horváth István, hiába mutogatják egynémely kritikusok az elhagyott gyökereket. A tudós, nyelvész Szabó T. Attila elemzi értő módon Horváth István hatalmas szociográfiáját, a Magyarózdi toronyalja című monumentális művet, melyet évtizedeken át írt, gyűjtögetve a maradékot a falu süllyedő kultúrájából. Ízeket kapunk a családi levelezésből, hátborzongást is azokkal együtt. Háborúk, aztán szocializmus. A háborút még kiheverte a maradék nép, a szocializmus szétverte a hagyományrendszert, de azt aztán módszeresen tevé. Illesse tisztelet a szekustiszt által halálra gázolt író emlékét és hagyatékát, s nem kevésbé a kilencven felé szorgalmaskodó Nagy Pált ezért a könyvért! Czegő Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2010. december 20.Bátorsággal, padlógázzalTeltháznak örvendett Nagyszalontán szombaton este az a rendezvény, amelynek adományait az árva gyermekeket gondozó Szent Ferenc Alapítványnak szánták. Török László polgármester üdvözlésében az egymás megsegítését, a szolidaritást szorgalmazta, valamint a kézről kézre adott szeretet fontosságát hangsúlyozta. A világban való forgolódásunkban, jártunkban-keltünkben Jézus keresztfájára bukkanunk, amely megilletődésünk kifejezőjeként hathat ránk. Amennyiben részvétre gerjeszt, akkor szeretetre érdemes lények vagyunk. Amennyiben közömbösséget, nemtörődömséget vált ki a szemlélőben, akkor az ő belső nemkívánatos érzelmeiről ad tanúbizonyságot – mondotta az elöljáró. Böjte Csaba ferences szerzetes, az alapítvány atyja köszöntő szavaiban a világ kapzsiságát, annak negatívumait állította pellengérre, majd kiemelte: mindezek ellenére, leküzdésére a szeretet parancsait kell előtérbe állítani. Jézus azért jött közénk, hogy szembe álljon az árral, új világot álmodjon, melyet apostolaival, kemény munkával valósított volna meg. Küldetésük nem volt egy dicsőséggel kikövezett út. Bátorság kellett hozzá, odaadás – erre buzdítja a gondjaiba vett gyerekeket is; meg kell tanulniuk a leckét, fel kell készülniük az életre. A fiatalokat is buzdítja, hogy merjék egymást vállalni-szeretni, családot alapítani, utódokat nevelni. Korunk egyik legégetőbb kérdése, hogy fogyóban vagyunk: egymillió magyar gyermek hiányzik a Kárpát-medencéből. Merni kell! Rengeteg a megtorpanás! Ma már lehetőségeink vannak. A kérdés, merünk-e élni a lehetőséggel? Meg kell alapozni a fundamentumot, melyre bátran lehet építeni. Össze kell fogni, bátorsággal, padlógázzal – mondotta Csaba testvér. Jakab István, a magyar országgyűlés egyik alelnöke is jelen volt az esten, ő is az összetartozás fontosságát hangsúlyozta, továbbá értékrendünk alapját, a hit erejét, amely magyarságunk építésének, megmaradásunknak egyik legfontosabb tényezője, sőt próbaköve. Hinnünk kell az összetartozás, a hit és a szeretet erejében. A magyar iskolák létrehozásának fontosságában, melyen keresztül magyar öntudatunk erősödik. Anyanyelvünk ápolását, fontosságát emelte ki Arany János szülővárosában, és ötven Toldi-kötetet hozott ajándékba az árva gyermekeknek. A Dévai Szent Ferenc Alapítvány szalontai növendékeinek betlehemes előadása után a békéscsabai Jókai Színház művészei léptek fel: Cseh Adrienn, Nagy Róbert és Nagy Erika népszerű operettszámokkal, majd Vincze Lilla, a Napoleon Boulevard énekese és a csíkszeredai Role együttes szórakoztatta a nagyérdeműt. Sára Péter, Reggeli Újság (Nagyvárad) 2010. december 20.Egy elfeledett 19. századi népköltési gyűjtemény*Olosz Katalin marosvásárhelyi folklórkutató 2009-ben kiadott Erdélyi néphagyományok 1863–1884 című kötetével nemcsak a folklorisztika törlesztette egy régi adósságát, hanem az erdélyi néprajzi kiadványok sorát olyan nagyszabású munkával gyarapította, amely – amellett, hogy fontos tudományos mű – élvezetes olvasmány is. Ezáltal joggal tarthat igényt a szűkebb szakma és a téma iránt érdeklődő művelt nagyközönség figyelmére. A kötet elsődleges célja a Szabó Sámuel 19. századi folklórgyűjtő munkásságának megismertetése a szélesebb közönséggel, akinek a személye és a gyűjteménye ezidáig csaknem teljesen ismeretlen volt. Szabó Sámuel 1829-ben született Székelyföldváron, Gábor Áron mellett tüzérként vett részt az 1848-as forradalomban. Az egyetemet Pesten végezte, de ösztöndíjjal Heidelbergben, Göttingenben és Párizsban is tanult, majd 1858-tól tíz éven át volt a marosvásárhelyi református kollégium tanára. Ez idő alatt megrendezte az első magyarországi néprajzi kiállítást Marosvásárhelyen (1864), és vezette a kollégium önképzőkörét, amely 1862 és 1868 között nagy mennyiségű, igen jelentős népköltészeti anyagot gyűjtött össze. A gyűjtés kiterjedt a 19. században hagyományosan népköltési gyűjteményekbe kerülő műfajok (ballada, népmese, népdal) mellett a hiedelmekre, népszokásokra, valamint a termelőmunka és árucsere néprajzához kapcsolódó szövegekre is. Azonban a marosvásárhelyi diákok által gyűjtött, közel 900 darabot számláló korpuszból csupán Arany János Koszorú című lapjában megjelent balladaanyag vált ismertté, a többi mindeddig kéziratban vagy elszórtan, és nehezen hozzáférhető helyeken publikálva kallódott. Jelen kötet tartalmazza valamennyi, Olosz Katalin által felkutatott népköltési szöveget: azaz 39 balladát és epikus éneket, 10 népmesét, több mint 50 népdalt, 12 szokás- és 3 hiedelem-leírást, valamint 9 olyan szöveget, amely a termelőmunka és árucsere néprajzához kapcsolódik. Szabó Sámuel később, kolozsvári tanársága idején (1868–1896) sem hagyott fel teljesen a népköltészeti gyűjtőmunkával. Ezt tanúsítják az előkerült magyardolgozatok füzetei, amelyek 21 népdalt, 38 népmesét, 4 mondát és 5 szokásleírást őriztek meg a Kolozsváron tanuló diákok gyűjtéseiből. Az Erdélyi néphagyományok, amellett, hogy megfelelő jegyzetapparátussal valamennyi fellelhető, és a Szabó Sámuel diákgyűjtőihez kapcsolható folklórszöveget tartalmazza, a töredékes forrásadottságok ellenére is olyan árnyalt képet rajzol Szabó Sámuelről és gyűjtőmozgalmáról, amilyen eddig egyetlen 19. századi gyűjtés kapcsán sem készült el. Ennek oka, hogy a 19. századi folklórgyűjtések alapos filológiai vizsgálata egészen az elmúlt évekig nem jelentett releváns kutatási irányt a folklorisztikában. Különösen kevés figyelem irányult a kánon peremére szorult történeti szövegek, gyűjtők és gyűjtőhálózatok felé. Fontos megemlíteni, hogy még az olyan kiemelkedő jelentőségű, kanonikus gyűjtemények, mint Erdélyi Jánostól a háromkötetes Népdalok és mondák (1846–1848) vagy a Kriza János szerkesztette székely népköltési gyűjtemény, a Vadrózsák (1863) sincsenek még megközelítőleg sem azzal a teljességgel feltárva, mint ami az Olosz Katalin szerkesztette kötetet jellemzi. Olosz Katalinnak köszönhetjük az első 19. századi folklorisztikai gyűjtőhálózatokkal foglalkozó kötetet, amelyben – összesítő kritikai kiadáshoz méltón – a szövegközlést kiegészíti valamennyi, a gyűjtőhálózathoz kapcsolható dokumentum (így például Mentovich Gyula diákként, a Szabó Sámuel szervezte néprajzi gyűjtőúton vezetett naplója, továbbá a marosvásárhelyi önképzőkör jegyzőkönyveinek kapcsolódó részletei és a gyűjtéssel összefüggésbe hozható levelezés), az összes gyűjtő életrajzának és a gyűjtésben betöltött szerepének ismertetése, valamint egy lenyűgöző alapossággal megírt, minden részletre kiterjedő elemző tanulmány. Ez utóbbi, amely az anyag megtalálásának rejtvényfejtésbe illő, izgalmas történetét is leírja, méltó módon vezeti be és helyezi kontextusba a marosvásárhelyi és a kolozsvári népköltési szövegeket. Ezt a tanulmányt is ugyanaz a filológiai pontosság jellemzi, mint Olosz Katalin korábbi írásait, s szemlélete rokon azokkal a fiatal budapesti folkloristákéval (Gulyás Judit, Domokos Mariann), akiknek eddigi munkássága a történeti folklórszövegek korábbitól eltérő megközelítésére irányult. Ebbe a paradigmába illeszthető az a tény is, hogy Olosz Katalin olyan gyűjtőt helyezett kutatásának középpontjába, akit a folklorisztika csaknem elfelejtett. Emellett nagy hangsúlyt fektetett a gyűjtőtársak szerepének minél pontosabb bemutatására, ezáltal ellentmondva annak a folklorisztikában hagyományos szemléletnek, amely egyedül a gyűjtés irányítóját tartja szükségesnek megnevezni, a gyűjtőtársakkal azonban nem, vagy csak igen felületesen foglalkozik. A kísérő tanulmánynak nagy érdeme, hogy az elszórt adatok összefüggő történetté állnak össze, s ezek képesek úgy túlmutatni önmagukon, hogy a teljes anyagot folyamatosan táguló perspektívában láttatják. Vagyis: amikor Olosz Katalin Szabó Sámuelről és gyűjteményéről rajzol pontos képet, ezzel párhuzamosan megjelenik Szabó Sámuel alakján keresztül egy tipikus 19. századi értelmiségi története is, és háttérként mindig ott érzékeljük magyarázatul, kiegészítésül a 19. század második felének Magyarországát, illetve szűkebben Marosvásárhely Világos utáni történelmét. * Erdélyi néphagyományok 1863–1884. Szabó Sámuel és gyűjtői körének szétszórt hagyatékát összegyűjtötte, szerkesztette, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel közzéteszi Olosz Katalin. Budapest–Marosvásárhely, Európai Folklór Intézet, Mentor Kiadó, 2009 SZAKÁL ANNA, Szabadság (Kolozsvár) 2011. január 11.Közművelődés ErdőszentgyörgyönKözreadja: Bölöni Domokos Avagy: 2010 – a Bodor Péter Művelődési Egyesületben. Kérésünkre Kovrig Magdolna ny. tanárnő, a Bodor Péter Művelődési Egyesület elnöke, az Erdőszentgyörgyi Figyelő című kiadvány főszerkesztője, a város művelődési életének egyik fő szervezője, a színjátszók helyi mentora vázolja fel az elmúlt esztendő fontosabb eseményeit Erdőszentgyörgyön. – A 2010-ben érzékelhető mindenféle válságok a művelődési életben is éreztették hatásukat. Az emberek kevesebbet tudtak áldozni a művelődésre, nehezebb volt közönséget toborozni a rendezvényekre. Egyesületünk a szerényebb lehetőségek ellenére sem mondott le fő feladatáról, próbálkozott a korábbi évek színvonalán munkálkodni a magyar közművelődés érdekében. A programok megtervezése mellett meg kellett teremteni a rendezvények anyagi hátterét. Az év első néhány hónapja pályázatok felkutatásával és megírásával telt el. Mintegy 12 pályázatot készítettünk, és ezek nagy többsége sikeresnek bizonyult, jóllehet nem kaptuk meg az igényelt – és szükséges – összegeket teljes egészében, de a sok pályázatból lassanként összejött annyi, hogy a legfontosabb, már hagyományosnak tekinthető tevékenységeinket megvalósíthassuk. Az elmúlt évben támogatóink voltak: Erdőszentgyörgy Városi Tanácsa, a Maros Megyei Tanács, a Hagyományos Kultúra és Művészeti Oktatás Maros Megyei Központja, az Europe Direct Központ, a Communitas Alapítvány, az Euro-Trans Alapítvány, illetve a magyarországi Nemzeti Kulturális Alap, a Corvinus Zrt, a Szülőföld Alap. Nem feledkezhetünk meg a bennünket támogató lakosok 2%-os adófelajánlásairól és adományairól sem. Külön ki kell emelnem a celldömölki Soltis Lajos Színházat, amely nemcsak a pályázataink magyarországi pénzügyi lebonyolítójának szerepét vállalta magára, de minden évben, így 2010-ben is, egyik turnéjának teljes bevételét egyesületünknek ajánlotta fel. Minden támogatónknak köszönjük a segítséget, amellyel lehetőséget teremtett arra, hogy a lakosság számára kulturális rendezvényeink elérhetők legyenek. A támogatásoknak köszönhetően rendezvényeink döntő többsége ingyenes volt és mindenki számára nyitott. Most pedig idézzük fel néhány mondatban az egyesület fontosabb, 2010-es rendezvényeit. Az esztendő a magyar kultúra napjának (január 22.) megemlékezésével indult. Hagyománnyá vált, hogy ezen a napon értékeljük a diákok számára meghirdetett fogalmazási és képzőművészeti pályázatot. Ebben az évben a népművészet volt a téma: Vadrózsák friss hajtásai címmel érkezett be mintegy 100 pályamunka. Február 24-én vendégünk volt a Súrlott Grádics Irodalmi Kör, valamint a Cantuale férfikórus. Februárban került sor a hagyományos farsangi bálra is, amelyet egyesületünk a helyi RMDSZ-szel közösen szervezett. Február 15-én az iskola dokumentációs központjában Székely Ferenc szervezésében Molnár Dénes ex libriseiből láthattak kiállítást az érdeklődők. A farsangot a Százfonat néptánccsoport nagy sikerű, hagyományőrző farsangbúcsúztatója zárta, szervezője Ambrus Emese. Március 8-án a Caritas idősek klubjában nőnapi műsort mutatott be a színkörünk ifjúsági csoportja Kovrig Ildikó irányításával. Március központi rendezvénye hagyományosan a 15-i ünnepség. Az ünnepi beszédeket követő műsort az egyesület ifjúsági színjátszó csoportjának előadása nyitotta meg Kovrig Ildikó vezetésével, majd Ambrus Emesének a nemzeti ünnepet méltató, nagyszabású verses, zenés, táncos összeállítása zárta. Március 27-én az iskolával közösen rendeztük meg az Anyám, fekete rózsa elnevezésű nemzetközi versmondó verseny székelyföldi előválogatóját. Az áprilisi tevékenységek a Szent György-napi rendezvények előkészületeinek jegyében zajlottak, amelynek főszereplői 2010-ben a diákok voltak. Májusban egyhetes turnét szerveztünk a celldömölki Soltis Lajos Színháznak. Mesejátékot mutattak be Arany János Rózsa és Ibolya című elbeszélő költeménye alapján, mintegy kilenc környékbeli településen. A celldömölki testvérváros színészei ez alkalommal a turné bevételét egyesületünknek ajánlották fel. Május 17-én láttuk vendégül Zsapka Attila szlovákiai előadóművészt Radnóti Miklósról szóló műsorával. Júniusban az iskola egyik osztályában tapsolhattunk egykori tanítványunk, Pál Hunor nagyváradi színész előadásának. Mifelénk szokatlan műfajjal, a Klamm háborúja című "osztályterem-színházi" előadással ajándékozta meg hallgatóságát. Június végén a Bodor Péter Színkör Magyarországon, Mezőkövesden a Mátyás király tiszteletére rendezett reneszánsz városnapokon vendégszerepelt a Mandragórával. Július végén örömmel gratulálhattunk a színkör egyik legrégebbi tagjának, Márton Emőkének, aki sikeresen felvételizett a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színművészeti karára. Sikere számunkra nemcsak öröm, de bizonyíték is, hogy munkánk nem hiábavaló. Júliust a nyári amatőr színésztábor előkészítése és a Küküllő-expó műsorának szervezése töltötte ki. Augusztus első hetének végén került sor a kiállításra. Erre az alkalomra hívtuk meg a mezőkövesdieket, akik egy vígjátékkal szórakoztatták Erdőszentgyörgy közönségét. Augusztus 8–15. között Kőrispatakon tartottuk a műkedvelő színjátszók nyári táborát. Mintegy 80 színjátszó vett részt az egyhetes szakmai képzésen. A táborozók között a hazaiak mellett ott voltak a celldömölki és mezőkövesdi színjátszók is. Októberben az iskola VIII. osztályosai Bereczki Klára tanárnő vezetésével nagy sikerű szüreti mulatságot szerveztek, felelevenítve a szürettel kapcsolatos néphagyományokat. Októbert a XVIII. amatőr színjátszó-találkozó előkészületei töltötték ki. A színkör ifjúsági csoportja Páskándi Géza Az egér farkincája című darabjának bemutatójára készült Kovrig Ildikó irányításával. November 14–19. között a Soltis Lajos Színház volt a vendégünk. Turnéjuk során Weöres Sándor Csalóka Péter című darabjával 11 előadást tartottak vidékünkön. A turnét követően ők is részt vettek november 19–21. között a Kis- Küküllő menti műkedvelő színjátszók XVIII. találkozóján. A fesztiválon 18 színjátszó csoport mutatkozott be, többségük igen színvonalas előadásokkal. December 9-én a színkör ifjúsági csapata fellépett a szászrégeni III. Kemény János Színjátszó Találkozón. Jelenleg a színkör készül a celldömölki Soltis Lajos Fesztiválra, az ifjúsági csoportot meghívták március végére a Celldömölki Mesefesztiválra. Az említetteken kívül meg kell említenem, hogy az iskola dokumentációs központjában rendszeresen kerítünk sort könyvbemutatókra, Székely Ferenc szervezésében. A népi tánc hagyományainak őrzését és továbbadását, legnagyobb örömünkre, felvállalta a Százfonat Egyesület, amelynek keretében rendszeres néptáncoktatás folyik. De a Bodor Péter Művelődési Egyesület is igyekszik támogatni a hagyományok átadását a táncházmozgalom keretében. 2010-ben a magyarországi Nemzeti Kulturális Alapnál pályáztunk, és 200.000 forintot nyertünk erre a célra. Igyekszünk lehetőségeinkhez mérten támogatni az iskolában az anyanyelven folyó szakoktatást is. Az év végén sikerült a Szülőföld Alapnál 2.500.000 forintos támogatást nyernünk egy ebédlő–kiszolgáló szakterem felszerelésére, amely lehetővé teszi majd, hogy a tanulók jobb körülmények között sajátítsák el a felszolgálás tudományát-gyakorlatát, hogy ezzel is versenyképesebbeké váljanak a hazai munkaerőpiacon. A felsoroltak mellett tovább szerkesztjük az Erdőszentgyörgyi Figyelő című helyi lapot, amely a Corvinus Zrt. támogatásának köszönhetően az elmúlt évben gazdasági melléklettel bővült. A lap szerkesztői, munkatársai szabadidejükben, önkéntesen és fizetség nélkül vállalják a munkát, ezért gyakran időhiánnyal küszködünk, emiatt jelentkezünk összevont lapszámokkal. A nyomdai költségek előteremtésében segítenek a pályázatok és adományok. A felvázolt tevékenységek korántsem ölelik fel a művelődési élet egészét. Továbbra is léteznek olyan természetű akadályok, amelyek leküzdésére egyesületünk nem vállalkozhat. Várjuk, hogy befejeződjön a Rhédey-kastély felújítása, valamint elkezdődjön a művelődési otthon felújítása, korszerűsítése. Akkor talán lesz a kultúrához illő, megfelelő helyiség a kiállítások, színházi előadások és egyéb igényesebb művelődési rendezvények számára. Népújság (Marosvásárhely) 2011. január 19.Tizedik alkalommal szervezi meg közösen „A magyar kultúra ünnepe” elnevezésű rendezvénysorozatot Nagyvárad és Berettyóújfalu magyar közössége. Az ünnepségsorozattal kapcsolatos gondolatait tegnap sajtótájékoztatón mondta el Biró Rozália, Várad alpolgármestere és Muraközi István, Berettyóújfalu polgármestere.Eleinte egy-kétnapos volt csupán a rendezvény, mostanra egyhetes lett az ünnepségsorozat. Igyekeznek mindenkor felvillantani a magyar kultúra legszebb gyöngyszemeit, mondta Biró Rozália. Hozzáfűzte: a magyar kultúra ünnepe összefogást sugall – határon innen és túl, ugyanakkor egy-egy közösségen belül is. Első alkalommal történt meg az, hogy önkormányzati pénzből is elkülönítettek egy kisebb összeget erre a rendezvényre. A berettyóújfalui eseményeket Muraközi István polgármester ismertette. Kiemelte: vezérelvük az, hogy a kevesebb több. Azaz törekednek arra, hogy kevesebb, ám nagyobb horderejű rendezvények legyenek. A településen január 17-én már el is kezdődött a sorozat egy rendhagyó irodalomórával az Arany János Gimnáziumban. A következő rendezvénycsokor január 20-án lesz Berettyóújfaluban. Ennek keretében egy fiatal váradi képzőművésznek, Lajtos Évának az alkotásaiból nyílik tárlat. Az esti gálán pedig a neves Csík Zenekar koncertezik. Az eseményen jelen lesz „A magyar kultúra ünnepének” fővédnöke, Halász János, a magyarországi Nemzeti Erőforrás Minisztériumának parlamenti államtitkára. A váradi eseményeket Biró Rozália sorolta el. (A részletes programot nap mint nap közöljük lapunkban). Az alpolgármester több érdekesnek ígérkező rendezvényre is felhívta a figyelmet. Arról is szólt: a Nagyváradi Állami Filharmónia termében a szombat esti díszelőadás előtt átadják a Magyar Kultúra Díjakat. Tóth Hajnal. Reggeli Újság (Nagyvárad) 2011. február 24.K… mint összekötőNemzetféltő könyvek – féláron. Ezt egy budapesti kiadó tudatja velem és persze nem csak velem, elektronikusan (vagyis nemzetközileg). Nemzetmentő tábla, Kolozsvárt (Tudakozó – vagy Dohányozni tilos; mindegy, a lényeg: hogy az egyetem főbejáratához közel álljon, magyarul), teljes áron. Ki hogyan félti, próbálja menteni nemzetét, nemzetünket (nemzetiségünket). A cél aligha vitatható, miközben tudjuk: és nemzetközivé lett a világ, ha nem is úgy, ahogy azt az Internacionálé jósolta. A pesti kiadó vegyes kínálatában nyilván találni Wass Albertet (ezek szerint féláron), de van benne Páskándi Géza is (20. századi klasszikus magyar költőkről), Székely Mózes-, azaz Daday Loránd-regények és két fontos antológia, Pomogáts Béla összeállításában: az Üdvözlégy, szabadság! és a Psalmus Hungaricus. (Hogy most miért fél áron? Annyira elnemzetietlenedett volna, elsatnyult az utókor? Vagy csak az általános olvasási kedv, szokáscsökkenése lenne az ok?) Nekem az olcsó reklámmal van bajom, azzal, amely beáll a mosószer- és gyógyszer-piacot kiszolgáló trendbe, és a nemzetféltésből üzletet csinál. Persze nem Páskándival és Pomogátscsal, hanem a nemes érzelmeket, a nosztalgiát, az évtizedes (már majdnem évszázados) frusztrációt manipulálókkal volna vitám – ha egy normális vitára napjaink közvéleménye (itt és túl) alkalmasnak bizonyulna. Ebben, sajnos, kételkedem. Marad, mint reális lehetőség egy-egy hír, esemény kommentálása. B(l)ödeháza A média világgá röpítette a hírt: a Magyarország délnyugati határán fekvő kis falu, a Zala megyei Bödeháza lakói harmadszorra sem tudtak polgármestert választani. Az eredetileg negyvenvalahány szavazóval rendelkező helységben először szavazategyenlőség alakult ki a két jelölt között, a második és a harmadik szavazás eredményét pedig megsemmisítették, ugyanis a szomszédból időközben bejelentkezettekkel majdnem duplájára nőtt a leadott voksok száma. Pikantériája az ügynek, hogy – legalábbis az egyik közszolgálati adó értesülése szerint – éppen az egyik pályázó házanépe nőtt meg ilyen hirtelen, a szomszéd faluból fiktíven átjelentkezettekkel. A helyi és a megyei választási iroda vezetői, szegények, tehetetlenül álltak a jelenség előtt, vizsgálni kezdték, hogy kik nem tartózkodnak „életvitelszerűen” a faluban. Nos, ezen az „életvitelszerűségen” érdemes volna alaposabban elgondolkodni, Bödeháza határán messze túl. Azon mindenesetre már hetek óta csodálkozom, hogy a sajtó nem igazán kapta fel ezt az istenhátamögötti hírt. Egy nagy Blödeháza volna alakulóban? (Az a bizonyos „l” nyilván sajtóhibaként kerül a „B” és az „ö” közé.) Bánffy Miklóssal – több helyszínen Úgy két évtizeddel ezelőtt, egy korai Kós Károly-megnyilatkozás (az 1911-es balázsfalvi ASTRA-nagygyűlés visszhangja) után kutatva, a Budapesti Hírlap 1910. április 26-i számában ráakadtam egy újságírói beszámolóra, amely gróf Bánffy Miklósnak a kolozsvári II. választókerületben elhangzott szavait idézi, a következőképpen: „Kevés kivétellel úgy bántak velünk, mint a mostoha gyermekkel, az utolsók voltunk abban, hogy vágyaink és követeléseink kielégíttessenek. A nemzetiségi kérdésben panaszolta [Bánffy], hogy nem azokat kérdezték meg, akik ismerik a kérdést, hanem a fővárosban lévő más szemmel látókat. A nemzetiségi kérdést érintő ügyekben elsősorban az erdélyieket kell meghallgatni.” 1910-ben még nem mi (azaz apáink-nagyapáink) voltak itt a nemzetiségiek. Majd – átmenetileg – 1943-ban sem. Amikor Bánffy Miklós (jóval a másfél évig tartó magyar külügyminisztersége után) „kettős küldetést” vállalt, Budapest (egész pontosan: a magyarság) és Bukarest között próbált közvetíteni. Erről a bukaresti útról tartott színvonalas előadást, érdekes háttér-anyagra is utalva, Csapody Miklós, az erdélyi dolgokban igencsak járatos (Ilia-tanítvány), Budapesten élő irodalomtörténész, a két napra elosztott kolozsvári Bánffy-rendezvényen. Nem kevésbé volt fontos Dávid Gyula emlékeztetője Bánffy Miklós irodalomszervezői munkájára – amelyet a magyar fővárosból (1926-ban) hazatérve, a Bukarestben letett román állampolgári eskü tett lehetővé. Bánffy volt az, aki a már 1910-ben felismertekhez hűen, tulajdonképpen minden lépését az erdélyi (az ő életének kisebbik hányadában: romániai) magyarság érdekeihez igazította. A budapesti színháztörténeti intézet Kolozsvárról érettségi után elszármazott munkatársának, Szebeni Zsuzsának az elkötelezettsége, kitartó kutatása tette lehetővé a gazdag kiállítást és a hozzá kapcsolt előadásokat. Jó volt fiatalokat is látni, a Bánffy-életműben már régebbtől jártas idősebbek mellett, az előadói asztalnál. Kereskényi Hajnal az itthoni utánpótlást képviselte, figyelemre méltóan. (A nemzeti-nemzetiségi mellett érdemleges Bánffy-szó, azaz kép a nemzetköziségről: az európai diplomatákról készített karikatúrái ugyanúgy nem amatőr-termékek, mint ahogy legjobb drámái sem, főképpen azonban a nagy regény, a trilógia, az Erdélyi történet.) Szezonkezdet – Puskással Sajnos, csak én kezdem – most, február végén vele, azaz a (futballistának, ráadásul fradistának indult) történész Borsi-Kálmán Béla róla szóló könyvével a tavaszi évadot. (Tudomásul véve már, örömmel, az Arsenal győzelmét a BL-ben a Barcelona fölött; a távolból pedig, ugyancsak a tévé jóvoltából, a Puskás nagyságú brazil Ronaldo visszavonulását.) Hagyjuk most a CFR-t, de az FTC-t is, van baja elég. Horgonyozzunk le az Aranycsapatnál és a kapitányánál (a könyv címe is ez). Ami ugye maradéktalanul magyar nemzeti és a legteljesebben nemzetközi ügy, nem is lehetne másképp nézni, olvasni. Borsi-Kálmán Béla pedig, vérbeli történészként (bizonyára nem feledve diplomata múltját, hiszen utal is a magyar határokon túl szerzett tapasztalataira), ezt a dicsőséges és egyben fájó, évtizedek során megőrződött futball-epizódot bekapcsolja a magyar históriába. A Honvéd, a Real Madrid, a válogatott balösszekötőjéről szóló sok-sok érdekes részlet, pszichológiai elemzés közül – nem tehetek róla – a 151. lapon található, Puskástól távolodó eszmefuttatását vagyok kénytelen ide beemelni. A Csengerbagoson született, gyerekként magyar állampolgárrá lett Kálmán Béla az Aranycsapattól kicsit elkalandozva, itt a saját labdarúgó karrierje (a hiány) magyarázatát, egyúttal az áttelepedés utáni traumák, egyfajta kirekesztettség okát keresi, kétségtelen keserűséggel. És azon kapjuk magunkat, hogy mégis a Fradi – és Trianon – közelébe kerülünk. Íme:„…szocializációm ott, a Franzstadt Torna Club Üllői úti sáros edzőpályán fejeződött be, ott, a régi, korhadó falelátó, a »B-közép« alatti dohszagú öltözőkben váltam »magyarországivá«. Ott és akkor, ’69 februárja és júniusa között került rám a kis (nagy) magyar megvertség bélyege. Méghozzá olyan erősen, hogy egyszer s mindenkorra beégette magát személyiségembe, legalább is annak »titkos«, rejtjelesen kódolt bugyraiba. Mindenki – minden »trianoni« Magyarországon felnőtt játékostárs – erre a bizalmas zárkombinációra »ismer rá« csalhatatlan biztonsággal, mihelyt beteszem a lábam egy hazai öltözőbe. És kezd rögvest »működni«, ha valamilyen (bármilyen) a Fradi-szentélyben 1969–1970 között megélt-rögzített beszéd- vagy játékszituáció keletkezik – megint csak tökéletesen függetlenül a mindenkori csapattársak valós (objektív) képességeitől: elég egy kis ordibálás, némi »cikizés«, bármilyen rosszindulatú megjegyzés, vagy akár egy megvető pillantás, a sérült idegpályák máris aktivizálódnak, a régi sebek-gátlások felszakadnak, s ilyenkor nemhogy a labdát nem találom el, még át is esek rajta. Vagyis »igazolom«, újra és újra »megerősítem« az 1969-es határozat »helyességét«…” (Ekkor hangzott el ugyanis a focisták autóbuszában is egyetemi vizsgára készülő huszonegy éves srác felé Albert Flóri szentenciája: „Elmész te az anyád p…a, már régóta figyellek, intelligens gyerek vagy, nyelveket beszélsz, de sohasem lesz belőled futballista, akármilyen ügyes vagy is!”) A történetet, az életre szóló frusztrációt Borsi-Kálmán Béla hosszabban meséli, egy érzékeny lelkületű, egyszerre labdarúgónak és értelmiséginek készülő fiatal idegen környezetben történő megaláztatását. (Szerencsére történészként és diplomataként túllépett ezen.) Számítsuk akár le a sirámokból a szubjektivitást – de kapcsoljuk ide az edző Jenei Imre egykori, közismert lejáratását a magyar válogatott meghívott edzőjeként – olyan anyaországi társak részéről, akik nyomába sem érhetnek az ő (romániai és európai) eredményeinek. Morgen Holnap majd megoldjuk. Ezt akarja jelenteni az egyetlen, nyugtató szó, amellyel a főszereplő Hatházi András a Morgen című, román–magyar–francia koprodukcióban készült Marian Crişan-filmben kommunikálni próbál a Nagyszalonta környékére került szerencsétlen kis törökkel – aki természetesen szintén nem beszél semmilyen más nyelvet, az anyanyelvén kívül; a gesztusokból, fénykép-mutogatásból, ismétlésekből mégis megtudjuk, hogy Németországban élő fiához szeretne eljutni, hivatalos papírok nélkül. Mi ugyan Arany János jogán Nagyszalontát és vidékét magyarnak tudnánk, a kolozsvári színész viszont egy jólelkű, természetes emberségű románt alakít – kiválóan. A téma nyilván nemzetközi – méltó visszhangra is talált a film különböző fesztiválokon. A román „új hullám”, a fiatalok sorozatos jelentkezése hamisítatlan román környezetben játszatott alkotásokkal tulajdonképpen méltó folytatása Lucian Pintilie még diktatúrabeli Újrajátszásának, Dan Pizza, Mircea Daneliuc filmjeinek (amelyek most, régiek és újak, Svédországban hódították meg a közönséget). Úgy látszik, hiteles művekben nehéz elválasztani a nemzetit a nemzetközitől. (Jancsó Miklós korábbi nagy filmjei ugyanezt bizonyították.) Amikor azt hinnénk, hogy valami nagyon távol van tőlünk – mint most az arab világban érvényesülni látszó dominó-effektus –, az értő kommentárok figyelmeztetnek: ne legyünk olyan biztosak a távolságokban. KÁNTOR LAJOS, Szabadság (Kolozsvár) 2011. április 11.Maszk és délibábÁgoston Hugó Nemrég egyik politikusunk egy másik politikusunkról azt mondta: sosem viselt álarcot. Az értékelés nagy elismerésnek tekinthetõ, noha a szakértõk beleértve magukat a politikusokat is, feltehetõen másképp vélekednek az álarcviselés kérdésérõl - ráadásul minden bizonnyal nekik is igazuk van. Olykor a valóság is álarcot ölt, úgyhogy végképp nem lehet már megkülönböztetni a valót az álvalótól. (Hogy a kaméleon virtuális világról most ne is beszéljünk.) A valóság eme végletes és végzetes elértéktelenedésének körülményei között, annak mintegy visszahatásaként, egyre inkább teret hódít az irracionális, torz világszemlélet, a fogalomzavar, a hibás általánosítás, a felületes ítélet. A múlt hét elkényeztetett példákkal mindezekre nézve. Magyarországon folyik a rajtaütésszerû alkotmányozás, és a legenyhébb vád, amit fel lehet hozni ellene, az, hogy elsietett és dilettáns, tehát felelõtlen munka. Egy olyan végtermék fogja meghatározni szívbéli hazánknak, a magyar állampolgároknak az életét - ne essünk magunk is az elsietett ítélet és felületes általánosítás hibájába: mérvadó, tekintélyes filozófusokat, történészeket idézünk! -, amelyben a történelmi utalások fogalmilag tisztázatlanok és vitatható tartalmúak. �?s amely, tegyük hozzá immár publicista indulattal, délibábos múltba révülésével gyanakvás, kezdetleges jogszemléletével aggodalom, nagyotmondásaival köznevetség tárgyává tesz minket, magyarokat a világban. (Közírói viszonyulást említettünk: képzeljük el, mit szólna ehhez a pártállami alaptörvényhez ma egy Arany János vagy Ady Endre!) Itthon a valóság elterelése, az álproblémák túllihegése jegyében két miniszterünk is támadások, álságos bírálatok kereszttüzébe került. Persze elõre tudni lehetett, hogy a román nemzeti velõ szempontjából a két legkényesebb tárca az egészségügy és a mûvelõdésügy, többek között az adottságok katasztrofális állapota és a költségvetési támogatások gyalázatosan alacsony volta miatt, ezért is volt példátlanul merész döntés az RMDSZ részérõl e tárcák élére magyar politikusokat javasolni, Kelemen Hunor és Cseke Attila részérõl elvállalni. Viszont a nehéz körülmények között dolgozva óriási érdemeket szereztek, megtették azokat a reformlépéseket, amelyeket román miniszterek talán sohasem mertek volna megtenni. Elismerés helyett most populista ízû, a reális gondokkal küszködõ szerencsétlen, félrevezetett emberek ösztöneire, méltatlankodására utazó támadások érik õket, olyan esetekbõl kiindulva, amelyek hamis ok-okozati következtetéseken alapulnak, vagy egyszerûen konstruált manõverek. Nagy becsületére legyen mondva a kormányfõnek, hogy egyértelmûen kiáll a legreformerebb minisztere mellett! Ilyen sodrásban kis híján elkerülte kommentátori figyelmünket a hír, hogy egy ismert csaló (család)nevet változtatva szépen kisétált az országból. Szerényen felhívjuk ultraperformens bûnüldözõink figyelmét, hogy elõfordulhat, a szélhámos még egyszer nevet változtat. A maszk mögött gyakran egy másik maszk van. �?j Magyar Szó (Bukarest) 2011. május 3.Hat külhoni magyar tudós vehette át az Arany János-elismeréseketHat külhoni magyar tudós vehette át hétfõn a Magyar Tudományos Akadémián a külhoni magyar tudósok elismerésére szolgáló Arany János-díjakat és -érmeket. �?t tudós a külsõ tagok fórumán vette át Pálinkás Józseftõl, az MTA elnökétõl az elismeréseket. Az Arany János-életmûdíjat Feszt György, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem nyugalmazott egyetemi tanára az erdélyi magyar tudományos élet, valamint a magyar nyelvû orvos- és gyógyszerészképzés elõmozdításában elért kimagasló érdemeiért, az Akadémia közgyûlésén vehette át. Arany János Kiemelkedõ Tudományos Teljesítmény díjjal ismerték el az erdélyi Bíró Domokost, a fizikai tudományok doktorát, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tanárát, akinek oktatói, kutatói, eszközfejlesztõi munkásságát világviszonylatban jegyzett tudományos eredmények elérése fémjelzi valamint Sándor Annát (Szlovákia), a Konstantin Filozófus Egyetem magyar nyelv és irodalom tanszékének vezetõjét, akinek köszönhetõen tanszéke nagyszerû tudományos, oktatási és emberi közösséggé érett az elmúlt években, meghatározó tényezõ lett a szlovákiai felsõoktatásban. Az Arany János Fiatal Kutatói Díj idei kitüntetettje Pósa Mihály (Szerbia) vegyész, az �?jvidéki Egyetem Orvostudományi Kara Gyógyszerészet-tudományi Tanszékének docense, akit oktatói és kutatói munkájáért tüntettek ki. Az Arany János-érem idei díjazottjai Halász Albert (Szlovénia), a lendvai magyar önkormányzat elnöke, aki tudományos, kutatásszervezõi, írói, valamint média- és közéleti tevékenységével, valamint Hámos László (Amerikai Egyesült Államok), a New York-i székhelyû Hungarian Human Rights Foundation (HHRF) elnöke, aki az egyetemes magyarságnak tett szolgálatáért érdemelte ki az elismerést. Pálinkás József köszöntõjében a kulturális nemzet összetartozásáról beszélt. A politikai nemzethez való tartozást egykor a határok szabályozták, azok az érzések viszont, amelyek a kulturális nemzethez való tartozást határozzák meg, sokkal nehezebben megfogalmazhatók, ugyanakkor sokkal fontosabbak - emelte ki. Krónika (Kolozsvár) 2011. május 13.Totális veszélyben van a magyar irodalomNagyvárad - A tizenkét legszebb magyar vers összeállításával is az irodalom megmentéséért küzd Fûzfa Balázs anyaországi irodalomtörtnész, akivel a Nagy versmondás rendezvénysorozat nagyváradi alkalma után készítettünk interjút. - Hányadjára van Váradon, és hogyan fogadták önt és újító szellemben írt magyar irodalomtankönyveit? - Azt hiszem már negyedszer vagyok Váradon elõadást tartani. Nagy örömmel jövök ide. �?gy érzem néha, hogy hazajövök. Váradot én egy nagyon rokonszenves városnak tartottam akkor is, amikor még nem ismertem ennyire, de most már lassan az utcák is ismerõsek lesznek, és eligazodom a városban. Megható számomra, amilyen szeretettel fogadnak az iskolában a diákok is a tanárok, és igazi szellemi élményt jelent nekem az a nyitottság, ami itt megnyilvánul irányomban. Nekem az a legmegdöbbentõbb, ahogyan az itteni diákok és a tanárok az új típusú irodalomtankönyv iránt érdeklõdnek. Ilyenfajta nyitottságot Magyarországon nem tapasztalok. Ott sokkal jobban ragaszkodnak a régi, megszokott sémákhoz, könyvekhez, irodalomtörténet tanításhoz. Az én könyveim nem ilyenek, és Nagyváradon nekem mindig az az érzésem, hogy itt az emberek fogadókészsége az innovációra sokkal jobb, mint Magyarországon. Ez biztos abból is adódik, hogy önöknek sokkal nehezebb volt nagyon sokáig itt élni, és jobban megszorítottak voltak szellemi és fizikai értelemben egyaránt, és ebbõl adódóan sokkal tágabb a látókörük, és ebben az új, sokszínûbb világban, amelybe mindannyian belecsöppentünk, önök szabadabban bánnak a térrel, az idõvel, a szellemi dolgokkal. - Miért tartotta szükségesnek az új tupusú irodalomtankönyvek megírását? - Azért, hogy a mai gyerekek közelebb kerüljenek az irodalomhoz, és azért, hogy valamit megmentsünk az irodalomból a jövõ számára. Az irodalom mostanában presztizsvesztésen megy át, sõt, totális veszélyben van: kisöprik nemcsak az iskolából de még a padlásról is. �?rzésem szerint ezt majd önök is át fogják élni öt-tíz év múlva. Magyarországon szeptembertõl a szakmunkás-képzésben megszüntették az irodalomoktatást. Vagyis Madáchról, Adyról, Babitsról, Petõfirõl a jövõ kõmûvesei, esztergályosai nem hallanak egy szót sem. - Ez ellen nem tiltakozott senki? - Az a döbbenetes, hogy nem! Az érthetõ, hogy a tanárok féltik az állásukat, de ez az egzisztenciális félelem már olyan mértékû, hogy még azt is lenyomják a torkukon, ha huszonnyolcra emelik a heti óraszámot, ami õrületesen magas szám. �?n most kérdeztem egy itteni kollégát, aki azt mondta, hogy fõllású tanárnak heti tizennyolc órja van. - A tankönyvek segíthetnek valamit ebben a nehéz helyzetben? - �?n ezt azért csinálom, mert úgy gondolom, hogy ha mi felnõttek megtanulunk kicsit tanulni a gyerekektõl, elfogadni azt a világot, amelyben õk élnek, elismerve a vizuális kultúra fontosságát, ha megtanulunk mi is az sms-nyelven mi beszélni, és ha egy kicsit elfogadjuk azokat az értékeket, amelyek számukra fontosak, akkor kapunk tõlük esélyt arra, hogy valamit õk is elfogadjanak abból, amit mi fontosnak tartunk. Másképp nem megy. - Ahhoz, hogy azt irodalom elfogadottá váljon, az irodalomoktatás helyett nem az irodalomnak magának kellene maivá válnia? - Az irodalom részben már megcsinálta a modernizációt, gondoljunk a posztmodern irodalomra. De a magyartanárok szinte kevesebb posztmodern irodalmat olvasnak mint a diákok. Az érettségi kényszerére hivatkoznak, és emiatt gyakorlatilag �?rkény Istvánnál véget ér a tanítás. - Milyen szempontok vezérelték a tizenkét legszebb magyar vers listájának összeállításakor? - A legfõbb szempontjaim közé tartozott az, hogy a vers minél szélesebb körben ismert legyen, és benne legyen az általános vagy középiskolai oktatásban. A lista összeállításánál arra is törekedtem, hogy az inspirálja a tudósokat is új szempontok figyelembevételére. Miután már megvolt a tucat megnéztem az évfordulókat, és annak alapján állítottam fel a Nagy versmondás sorrendjét. De hangsúlyozom, hogy sem a lista, sem a sorrend nem egy rangsor. Pap István A tizenkét legszebb magyar vers (a költõk nevének ábécé sorrendjében) Ady Endre - Kocsi-út az éjszakában Arany János - Szondi két apródja Babits Mihály - Esti kérdés Berzsenyi Dániel - A közelítõ tél József Attila - Eszmélet Kosztolányi Dezsõ - Hajnali részegség Nagy László - Ki viszi át a Szerelmet Petõfi Sándor - Szeptember végén Pilinszky János - Apokrif Radnóti Miklós - Levél a hitveshez erdon.ro 2011. május 16.Hungarikumok találkozója VáradonNagyvárad - Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, Tõkés László nagyváradi EP-irodája és a Partiumi Magyar Mûvelõdési Céh elsõ alkalommal, egyben hagyományteremtõ szándékkal szervezte meg a hungarikumok találkozóját Nagyváradon. Politikusok, vállalkozók, mûvészek, egyházi és közéleti személyiségek vettek részt a vasárnap délután szervezett hungarikumok találkozóján, mely az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, Tõkés László EP-irodája és a Partiumi Magyar Mûvelõdési Céh közös rendezésében valósulhatott meg. Az esemény alapgondolata a magyar kultúrán belüli sokszínûség felmutatása, a magyarok közötti párbeszéd felerõsítése, saját meglévõ gasztronómiai értékeink újra felfedezése volt. A Partiumi Keresztény Egyetem Arany János Kollégiumának étkezdéjében igényesen megterített asztalok fogadták a mintegy 130 meghívottat. Házigazdaként jelen volt Tõkés László EP-alelnök, aki olyan díszvendégeket üdvözölhetett, mint Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanács elnöke, Orosz Csaba, a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetségének alelnöke, Wágner Akiyama Chiyo, a Nagyváradon született néhai szobrászmûvész Wágner Nándor felesége, továbbá számos más ismert személyiséget. Gasztronómiai örökség A rendezvény elején mondott köszöntõjében Tõkés László elmondta, hogy még Pécsett született meg egy gasztronómiai est megszervezésének az ötlete. Páva Zsolt polgármesterrel egyeztettek az ötletrõl, majd arról döntöttek, hogy Nagyváradon rendezik meg az elsõ találkozót. Szent László városa méltó helyszín, annál is inkább, mivel az elmúlt évszázadban kompországként közvetített az elszakított Erdély és Székelyföld, valamint a csonkán is magyarnak megmaradó Anyaország között. Felhívta a figyelmet arra, hogy a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács tagjai a napokban látogatást tesznek Schmitt Pál elnöknél, akivel egy nemzeti örökség védelmét célzó országgyûlési határozat kezdeményezésérõl tárgyalnak. Szót ejtett arról is, hogy a Kárpát-medencei nemzeti örökség széles körben való népszerûsítése érdekében egy programszerû kulturális turisztikai zarándoklatot szerveznének diákoknak, illetve felnõtteknek. Jótékony cél Szászfalvi László államtitkár, a megújuló Magyarország víziójával köszöntötte a megjelenteket, majd kifejtette, hogy milyen nagy szerepe van az összefogásnak a a megújulásban. A továbbiakban Tiffán Zsolt neves borász a Kárpát-medencei magyar borkultúra jelenérõl és remélt jövõjérõl beszélt. Albert Tibor, Tusnádfürdõ polgármestere is köszöntötte a vendégeket, aki a felszolgált székely ételeket mutatta be. �?tkezés közben Tiffán Zsolt borkóstolót tartott, a villányi borokat mutatta be. A zenét a Lakner Tamás által alapított pécsi BorCanto Együttes biztosította, amely régi bordalokat, opera áriákat, operett dalokat adott elõ. A gasztronómiai est késõ este ért véget. A meghívottak adományaikkal a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumot támogatták. Mészáros Tímea erdon.ro 2011. június 11.Grecsó Krisztián: Hungarian Shakespeare(Adjátok vissza a hegyeimet!, M1) Rékasi Károlynak van hordozható dévédélejátszója és felvétele önmagáról. Ezt nézi Koltay Gábor új dokumentumfilmjében, tükörben tükrözõdõ tükör. Rékasi faragott tölgyasztalnál ül, és fürkészve, kíváncsian nézi Rékasit, közelebb húzza a monitort, mert valamit nem ért. Totálban megy tovább a régi felvétel, néhány éves ihletett szavalat, Adjátok vissza a hegyeimet! Kisvártatva kiderül: ezzel a 2004-es gödöllõi versmondással kezdõdött Rékasi kanosszája. A játék túlmutatott önmagán, az alanyi narrátor elmondja, némelyek meghatódtak, mások meg nem hatódtak meg. A hatás meglepte a mûvészt, ezért egy szellemi és valódi utazásra indult Erdélybe, hogy összerakja a kirakót, és történészek, irodalmárok segítségével, temetõt, hegyet járva megértse, ki volt Wass Albert. Most lajstromba vehetném a fikcióba oltott dokumentumfilm epizódjait, a párhuzamosan futó szálakat, a kis Wasstól az öreg Wassig. Vagy attól a pillanattól, hogy Rékasi átautózik a határon, odáig, hogy fürdõnadrágban áll a patak közepén, és ellenfényben az arcára csurgatja a hûs vizet. Gyáva dolog lenne, a probléma elodázása. Mert ez a film alapos munka, ha szabad ilyet mondani, állatorvosi ló. Minden gyötrelmes oktalanság, szorongás, fájdalom és harag megvan benne, ami megüli a magyar lelket. �?s mint ilyen, komolyságot követel, mert kordokumentum, forrásanyag, afféle, bocsánat a párhuzamért, Szabad-ötletek jegyzéke. Kétségbeejtõen szomorú, depressziós és hosszú. Így emlékezik a magyar szellem: végletes kegyetlenséggel, egyoldalúan, ködös gyûlölettel; legyen szó egy közösség mítoszairól vagy egy család személyes történeteirõl. Izzadságszagú igyekezettel dolgozik az átemlékezõ gép, nincs a magyar lélekben kíváncsiság, de legfõképpen önvizsgálat és megbocsátás nincs benne. Nem tudjuk megérteni az emberi esendõséget, a gyarlóságot, nem akarunk okulni belõle. Wass ebben a filmben kikezdhetetlen háborús hõs, páratlan közéleti szellem, írói és emberi nagyság - szent idol. �?s mint kifogástalan keresztény karakter, tökéletes, nincs emberi gyöngéje, soha nem tört meg, nem hibázott, nem imádta és habzsolta a nõket, nem volt szónokias és hirtelen haragú vagy nehéz természetû õrült, aki még az elsõ, õt a haláláig imádó feleségét is úgy hagyta el, hogy összemosta Európa és az asszony vélt bûnét. Azt írta neki, ti [mármint Európa és a nõ] löktetek ki magatok közül. Ha Koltay szereti a hõsét, miért nem próbálja megérteni, elfogadni? Ha nagyra tartja munkásságát, nem kell valamiféle szentséggel hitelesítenie, mert a mûveket nem kezdi ki, ha írójuk megtört. Még az sem, hogy öngyilkos lett. De hiába, a kör itt már ördögi: a vallásos demagógia nem ismer kegyelmet, rendre megalázza az emberi elkeseredettséget, meg sem próbál okokat keresni, vagy ami a dolga lenne: megbocsátani. Wass itt nem volt antiszemita, csak antikommunista, és bár szerinte szinte minden kommunista zsidó volt, azért a film megengedõ: akadtak kivételek. �?des istenem. Valakit hazátlanná, senkivé tett egy politikai rendszer, és kétségbeesett gyûlölete mindent és mindenkit sújtott. Talán meg lehetne próbálni a kort és az embert nem külön kezelni. De megint nincs vágy a megértésre. Wass nem zsidózott, bizonyítják tételesen az értõ szakemberek, aztán szépen adagolva hozzáteszik, hogy a nemzetközi összeesküvés miatt nehéz ezt a bélyeget lemosni. Tiszta beszéd, értettük. De mi történt volna, ha azt mondja a film, hogy ez a komor és kizsigerelt ember hibázott, de próbáljuk meg megérteni, mi motiválta, mit látott, mi fájt neki! Végre megkísérelhetnénk bocsánatot kérni, megkövetni egymást és magunkat. Hiszen hibázni soha sem tanulság nélkül való: megismerünk belõle egy világot, egy korszakot. I'am the hungarian Shakespeare mondja magáról Wass a háborús menekülés közben az õt igazoltató amerikai katonáknak. Még nem tud angolul, így vágja ki magát. Koltay és az õt támogató irodalomtörténészi kar, sokan vannak, nem sorolom föl, kétségbeejtõen komolyan veszi a viszonylatot. Karakterformálás, tájfestés, Nobel-díj-jelölés, még a románokról is olyan szépen, ahogyan azok magukról soha. Ízlésen nem illik vitatkozni, én akárhol kezdtem bele, mindig dagálytól és giccstõl puffadt, önmaga paródiájává váló szöveghelyeket találtam, de talán nem volt szerencsém. �?s különben is, a lektûrsablonokkal dolgozó váteszi romantika is lehet valakinek kedvére való. De ami a képalkotást illeti, tanácstalan vagyok. Nem úgy volt, hogy Arany János a magyar nyelv? Idollá tehetõ egy dilettáns, akitõl Koltay sem nagyon talál olyan mondatot, melyben ne lenne képzavar? Azon a pályán játszhat, melyen Kányádi Sándor vagy Szilágyi István? Sárbogárdi Jolán zsenijét idézõ allegóriái vannak, nem hiszem el, hogy ezt ne látnák az értõ olvasók. Nem érzik annak a felelõsségét, hogyha Wass Albertet pajzsra emelik, akkor kigúnyolják, megalázzák a fentiek életmûvét? Mégis, a leggyötrõbb az volt ebben a bõ másfél órában, hogy megpróbáltam megérteni, mit akar a rendezõ. Biztosan nem rosszat. De mit szeretne, mit érezzen egy gimnazista, ha megnézi ezt a filmet? Fájdalmat, depressziót, tehetetlenséget, gyûlöletet? Ha nem azt, akkor mit? Mit szeretne üzenni a film, minek a példázata a wassi életpálya és -mû? Mit tegyen az érzõ szívû magyar nézõ: foglalja vissza Erdélyt? Vagy tudjon róla, hogy a rezervátumlakó mai magyarok csak a hûség letéteményesei, azért vannak ott, hogy székely harisnyában sirassák a régi udvarházat, és gyûlöljék a többségi nemzetet? Mi meg majd néha meglátogatjuk õket, és olyankor adunk cukorkát. Jó magyarok, hát még mindig magukra lehet hagyni a határon túli testvéreinket? Még mindig van nekünk egy fölösleges századunk, amit önsajnálattól bénán el lehet tékozolni? �?let és Irodalom 2011. július 23.Vándorgyűlés KunszentmiklósonKunszentmiklóson, a Varga Domokos Általános Művelődési Központban tartotta meg huszadik vándorgyűlését a Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetsége (KITÁSZ). A rendezvényen – amely egyben tisztújító ülés is volt – Medvigy Endre leköszönő elnök és Németh Ágnes tiszteletbeli elnök javaslatára Kovács Attila Zoltán irodalomtörténészt, könyvkiadót, műfordítót, a Hírhatár lapcsoport munkatársát választották meg elnöknek. A Bács-Kiskun Megyei Költők és Írók Baráti Körét Kovács Sándor Pál és Kovács István József képviselte az összejövetelen. Kovács Sándor Pál előadást is tartott, a kunsági népszokásokról, a kunok életéről szólt a jelenlevőkhöz. Székelyné Kőrösi Ilona történész, főmuzeológus, a KITÁSZ ügyvezető elnöke, a kecskeméti Katona József Emlékház vezetője A Duna-Tisza köze és a Kiskunság címmel tartott előadást. A vándorgyűlés résztvevői ellátogattak a szalkszentmártoni Petőfi Emlékmúzeumba is. Itt megkoszorúzták a 2004-ben elhunyt Majsai Károly múzeumigazgató emléktábláját. A KITÁSZ számos szervezetet tömörít, határon innen és túl, a teljesség igénye nélkül: Berzsenyi Társaság, Erdélyi Könyv Egylet, Erdélyi Szövetség, Arany János Művelődési Egyesület, Ignácz Rózsa Irodalmi Klub, a Kárpátaljai Szövetség, a Kassai Magyarok Baráti Társasága, Katona József Emlékház, Kazinczy Ferenc Társaság, Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület, Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület, Madách Kör, Magvető Irodalmi Klub, Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület, Németh László Társaság, Pro Universitate Partium Alapítvány, Tormay Cécile Kör, Vörösmarty Kör. Az Irodalmi Társaságok Szövetsége megálmodója, kigondolója és első elnöke (1993-1998) Varga Domokos, kuszentmiklósi születésű, Kossuth-díjas író volt, akinek emléktábláját szintén megkoszorúzták. A megtisztelő címet később Réthei-Rikkel Lajos is kiérdemelte. 1998- tól dr. Medvigy Endre irodalomtörténész a szervezet elnöke. A KITÁSZ bejegyzett szervezet, 1997-től közhasznú szervezetként működik. Jelenleg 50 magyarországi, határon túli, aktív tagszervezetet egyesít, melyek fő tevékenysége az irodalmi, művészeti és kulturális élet, az irodalompártolás és az olvasáskultúra ápolása. (Forrás: Kecseméti Lapok) Népújság (Marosvásárhely) 2011. augusztus 13.Az írók unalmas emberekSzületésnapi beszélgetés Bölöni Domokossal Bölöni Domokos (Dányán, 1946. augusztus 11.) romániai magyar író, a marosvásárhelyi Népujság művelődési rovatának szerkesztője. Maros megyében (volt Kis-Küküllő vármegye), a közigazgatásilag Bonyha községhez tartozó Dányán nevű faluban született. Dicsőszentmártonban járt középiskolába. 1973-ban román-magyar szakos oklevelet szerzett a marosvásárhelyi Tanárképző Főiskolán, majd 17 éven át a sóvidéki fazekasfaluban, Korondon tanított. Volt községi könyvtáros, iskolaigazgató, irodalmi kör szervezője stb. Nős, három gyermek édesapja és három unoka nagyapja. Első írása 1974-ben jelent meg a kolozsvári Utunk című irodalmi hetilapban. Kisprózái a bukaresti Ifjúmunkás és Előre, a marosvásárhelyi Új Élet és Igaz Szó, a csíkszeredai Hargita, valamint a Brassói Lapok című kiadványokban jelentek meg. Első kötete a bukaresti Kriterion Kiadó Forrás-sorozatában látott napvilágot Hullámok boldogsága címmel 1980-ban, Bajor Andor és Szilágyi István ajánlásával. 1985-ben Hét vége című novellájával elnyerte az Igaz Szó szépirodalmi folyóirat novellapályázatának első díját. (A történet eredeti címével – Parasztnovella – szerepel a szerző egyik kötetében.) 1986-ban szintén Bukarestben adták ki újabb novelláskötetét, A szárnyas embert. 1990 tavaszán visszatért Marosvásárhelyre; a Népujság című napilap munkatársa, a művelődési rovat szerkesztője. 1993-ban két írása elnyerte a Magyarok a Magyarokért Alapítvány pályázatának első díját próza kategóriában. 1998-ban szülőfalujáról írt munkáját nagydíjjal jutalmazta a budapesti Magyar Napló (A magyar társadalom önképe az ezredfordulón címmel meghirdetett pályázatán). A Népujság mellett létesült Impress Kiadó első köteteként adták ki 1992-ben Harangoznak Rossz Pistának című könyvét. További kötetei: Egek, harmatozzatok! (Válogatott novellák, 1995), Dégi Gyurka pontozója (Kisregény, 1998), Bot és fapénz (1999), A próféták elhallgattak (2002), A nevető gödör (2004), Jézus megcibálja Pricskili Dungónak a fülét (2006), Széles utcán jár a bánat (2007), Elindult a hagymalé (2009), Micsobur reinkarnációja (2010), Küküllőmadár (2011). Ír tévéjegyzetet, glosszát, tárcát, recenziót, karcolatot, novellát. Több száz oldalnyi krónika, riport, művelődési cikk és jegyzet jelent meg neve alatt a Népujságban és más erdélyi lapokban. 1990 óta tagja a Romániai Írók Szövetségének, 1999 óta pedig (ezredikként!) a Magyar Írószövetségnek. – Kezdjük a gyermekkorral, a szülőfölddel… Írásaiban gyakran tér vissza a dányáni és a Kis-Küküllő menti évekre, emlékekre... – A gyermekkor meghatározó az ember életében. Legerősebb emlékeim onnan érkeznek, ez a forrás, amelyből mindig meríthetek. Igaz, hogy a forrást mifelénk csorgónak mondják. Hát onnan csordulnak-cseppennek a meséim. Egyszer csak eszembe jut egy név, és a még elérhető személyeket vagy a temetői szellemeiket faggatom: ki volt az illető, miért kapta éppen azt a gúnynevet, amit sosem tudott lerázni magáról, kinek vétett, ha vétett, és mit nem vétett, ha nem vétett. Jaj, de ki nem vétett? Mi volt az erénye? Én magam is sok vétséget követtem el akármiféle életemben… Segítettem is, akin lehetett. A jóságot kevésbé tartja számon az utókor. – Ír verset is, prózát is… – A versről jót vagy Sékszpírt. Mindenki költő szeretne lenni. Félárván nőttem fel, apátlanul, és ez sérültségem fő forrása. Szüleim kétéves koromban váltak el. Asszonyok neveltek, ami nem baj. Érzékenyebbé tettek minden látható és láthatatlan dolog iránt. A család előbb gazdatisztet szeretett volna faragni belőlem, aztán belátták, hogy inkább valami "nadrágos" ember lehetnék, és nem fogtak be, mint társaimat a többi háztartásban, a nehéz fizikai munkára. Csúfoltak is emiatt gyerektársaim, mert "urasan" beszéltem. Az udvarházából kiakolbólított uraság könyvtárának egy része a mi félbemaradt házunk elkészítetlen szobájában kötött ki, arra anyámmal rendesen rájártunk, és mielőtt feljelentettek volna, egy piciny részét el is olvastuk… Aztán egy hajnalon ránk törtek, nagyapámat a szekér elé fogták, egymagában kellett vonszolnia az aranyozott bőrkötésű kötetekkel megpakolt szekeret a községházáig, ahonnan a szebbjét elvitette az akkor éppen grasszáló pisztolyos gazember (később kapusként pusztult el egy vegyigyárban, sav ölte ki a látását, van isten), a többit pedig, amint arról Sütő András is írt egy égbekiáltást: elégették – mint az osztályellenség mocskát. Verseimet csak az anyám ösmerte és szerette, halála után minden kézzel foghatót elvittek az üresen maradt lakásból, a Rád János készítette 1939- es "csícsős hegedűmet" is, füzetem a rossznál is rosszabb verseimmel valahol kallódik. Büszke lehetek rá, hogy Arany János és Petőfi Sándor, később Kányádi Sándor lehettek a "mestereim". A Toldiból egész énekeket tudok idézni, a János vitézt betéve tudtam valaha. Aki magyar pennás ember nem ismeri ezeket a remekműveket, vizet sem vihet irodalmunknak. Számomra a költészet az elsődleges, az a világmegismerő forma, amit magammal vinnék a galaktikán kívülre is. A próza is költészet, csak egy kicsit szabadabb, ezért néha nehezebb is. Korán beláttam, hogy nem lehetek költő, mert ahhoz a tehetség töményebb, sűrítettebb változata kelletik. Az ember ismerje meg és "lakja be" önnön korlátait. Nem könnyű "elkönyvelni", hogy nem sikerül, amit szeretnénk. Sokan bele is halnak, mások mindenáron túl akarnak lépni rajta, és fűzfapoétákként cégéreztetik magukat. Mióta irodalmi kört is vezetek, és ez nem ma kezdődött, hanem inasként a Nagy Pál és a Kicsi Antal vezette Aranka György irodalmi körben, utána Korondon, az Ambrus Lajos irányította Firtos körben, később a Hazanéző irodalmi találkozóin, 2005-től pedig a Súrlott Grádics irodalmi összejövetelein, számos élettel és sorssal szembesített az élet, többen mentek el úgy, hogy búcsút sem intettek a széles poétai mezőknek. Elsősorban a világ babrált ki velük, de valójában saját magukkal vívták a csatát, és a saját gégéjüket szorongatva maradtak alul. Alulírott is bűnös vagyok, mert néha, pohár ital mellett keresetlenül közöltem velük – hogy tehetségtelenek. Belátom: nagy baromság volt. Tehetségtelen ember nincsen. Csak kinek-kinek más-más vágányon kell tolatnia, míg a "siker" is megérkezik; volt már olyan, hogy egy fej saláta formájában, vagy egy tetvektől hemzsegő, eltévedt őzgidácska képében, amit az imádott nő hozott feléd az erdei tisztáson… – Élete fontos szakaszát képezik a Korondon töltött évek. Meséljen erről. – Korond jelentette számomra a visszatérést megszenvedett anyanyelvemhez. Az én kis falum, Dányán: többnyelvű, hogy finoman fejezzem ki magam. Ott bizony télidőben a macska dezserálódott a kerten, vagyis ráfagyott a kerítésre. Arany János és Petőfi mellett az én külön irodalmi szentem Tamási Áron volt. Még helyi kis színjátékot is írtam az ő modorában. (Tehetségről itt se essék szó.) Amikor 1973-ban kiderült, hogy Korondot választhatom pedagógiai működésem színhelyéül, onnan még Izsák József tanár úr sem tudott kibillenteni, pedig egyik szép tanítványa javára jó lélekkel cserélte volna el velem ezt a falut. Más kérdés, hogy egy üres zsebű csóró, még ha tanár is, mihez tud kezdeni a már akkor is dúsgazdag fazekasfaluban. Olyan kapitalizmust Marx sem ismer, ami akkor már ott virágzott! Hát én, balfék, kivittem a családomat is, nyomorogtunk eleget. Hat vagy hét albérletet is "meglaktunk". Kiderült: nem is rendes tanárként vagyok ott, hanem az igazgató ideiglenesen üres helyére libbentettek, mint egy pihepárnát. Feleségem tanítónőként egy kerek tanévig szintén a pálya szélén térdepelt. Egyik bajból a másikba tapsintottam, nem vagyok büszke magamra. Úgy utálom a diktatúrának azt a szakaszát, mint Ludas Matyi a pipefost. – Korond után Marosvásárhely következett, az erdélyi kultúra egyik fellegvára. Volt más lehetőség is? – Nem volt, mert nem lehetett, mert nem is kívántam. Mindig is Vásárhelyre vágytam vissza, ha megszámolom, életem kisdednyi első részét a falumban töltöttem, majd Vámosgálfalván és Dicsőszentmártonban, de közben mindvégig dányániként. Aztán Marosvásárhelyen a rettenet évei következtek: a Pedáról kétszer is kirúgattam magam, láttak-e már olyan hülyét, aki harmadszorra is ugyanoda felvételizik, megint bejut, előbb harmadiknak, aztán csak közepesnek, végül viszont: elsőnek – és el is végzi?! Akkor már megvolt a fiunk, Attila, és nem nagyon mertünk ugrándozni. Nem tudom, miért, de Vásárhelyre mindig hazavágytam. Sok Bölöni élt itt az idők során. Nekem ez a szerencsétlen város a szerencsém és a nyomorúságom egyben. Nem féltem soha tőle – amikor visszatértem kilencvenben, éppen sipircelt a gyengébb idegzetűek kisebb serege. Ma büszkén jönnek vissza nosztalgiázni kedves vendéglők exkluzív csöndességébe. Védett állatokként szeretik, ha az ünnepi szónoklat fölidézi azokat az időket, amikor "muszáj volt innen elpucolni" – csak mert éppen jól jött az eltakarodási lehetőség. (Idézet egy kötetből: "Az úribb társaság levegőt vett, ballonba ült és elspulnizott. Ímé, helló, megint vásárhelyiznek, miközben tudják magukról, hogy mekkora senkik és semmik.") Minden halott vásárhelyi nevében megsértődöm, ha mindenféle hazaugri menőmanók ugyabugyálják a mai vásárhelyi helyzetet, megmondóemberekként tanítanak semmire. Ezeknek a még mindig gyakor sznob vásárhelyiek körében kerül vevőjük, a libegő lelkűek mindég térdre hullanak a villogó szaremberek előtt. Sosem hallgattam a félelmeimre. Keveset élek. De azt intenzíven. Pedig az íróembert a félelmei is éltetik. A szorongásai és a rettegései. Nincsenek normális álmaim. Borzalmas az agyam éjszakai élete. Nem látok, nem hallok, nem érzékelek, csak valami homályos, csendben zajló, bicskás, csonka kaszás gyilkosságot, amely nem is olyan régen történt, hol is. Tudod, milyen egy csonka kasza? Mennyire vág el egy torkot például? Engem nem küldött senki sehová. Ha egy nem idevaló elküld valahová, azonnal kap tőlem egy kontraexpediálást. De ha ezt a kilencvenes, alkalom kínálta kitakarodott deckanépséget hallom, és egyre gyakrabban hallom, mert jövögetnek haza-haza, és elkezdik "visszavenni" a várost: gyászmisézni afölött, hogy ők milyen szerencsétlenek – akkor az égnél is magasabbra megy föl a pumpám. – Mit jelent(ett) egy megyei lapnál dolgozni a harmadik évezred fordulóján? – Megyei lap: megyei lap. Paperla-pap, mondaná Jókai, Mikszáth. Nekem csak bajt jelent, mert képtelen vagyok "belehelyezkedni" egy "megyei lap" lelki tünetegyüttesébe: micsodás megfeleltetési kényszereknek van kitéve a szétcincált, rendkívül heterogén közösség, mekkora nyomás nehezedik rá mindenféle, nálanál nehezebb "portfóliójú" intézmények és hintázmányok részéről – és mi lesz, ha egyszer ezek – egyöntetűleg vagy önegytetűen – úgy döntenek, hogy tovább már nem is leszünk?!... – Hogy lehet "összehozni" a napi zsurnalisztikát a szépirodalommal? – Nem lehet, és nem is kell. Amit zsurnalisztikának mondunk, az a cikkírás, nap mint nap. Ha valaki úgy tud a hétköznapok akár jelentéktelen eseményeiről is írni, hogy az, mondjuk, két évtized múltán is olvasható és élvezhető, már enyhén szólván irodalmat művel. Szépirodalom akkor lehet belőle, ha száz év után is beválogatják egy antológiába. Nekem annyi közöm volna mindehhez, hogy jól tudom: mikor valahonnan "tudósítok", például Fehéregyházáról, azt nem fogják szépirodalomként elkönyvelni sehol a kerek világon. Az: dokumentum, akkor is, ha nem mindenben követi a valóságot. Itt inkább a hitelesség a lényeges. Ha nem az a lány mondta el azt a Petőfi-verset, hanem egy másik, kit érdekel? De a Petőfi-vers és az eszmei üzenete: az legyen pontosan megjelölve. – Kikre büszke, akikkel találkozott élete folyamán, bár lehet, hogy már nincsenek is az élők sorában? Van-e személyes élménye vagy emléke, amit ezektől a szellemóriásoktól kapott, s féltve őrzött kincsként visz tovább? – Ó, hát hogyne. Gondolom, az Isten azért áldott meg valamiféle kínos fantáziával, hogy néha ragyogó lények is rám mosolyogjanak. Egyszer például Gandhi úr szinte rálépett a bal lábujjamra. Észrevette, bocsánatkérőn sétált tovább. Vannak ilyen kedves vízióim. De persze ismertem néhány hazai írót is, akikről már nem illik efféle lábtaposó anekdotákat mondani. Sütő András egyszer fél órán át káromolt, ízes nagypénteki delíriummal, a telefonban, míg nagy nehezen végül kiderült, hogy mégsem rólam van szó. És a végén azt mondta, hogy a kurvaistenit, te Domi, mért nem szóltál, hogy nem te vagy az. Milyen jó, ha az ember nem mindég az elején mondja be a tutit. Az írók unalmas emberek. Ami nekik fontos, az nekünk rettenetes. Ami nekünk fontos, arra ők rá se bagóznak. Magam sem tudom igazából: mikor vagyok olvasó és mikor író. Ez a legcsodálatosabb a dologban, a sok sületlenség mellett. Mert az, gondolom, senkinek sem diadalmenet, ha hajnali fél ötkor kipattan a szeme, mint a rugós bicska, és hiába szeretne visszaaludni, hiába próbálkozik a tévécsatornák valamelyikén vígan szökellő pornóval, hiába mondja el többször is az Úr imáját – nem és nem, nem és nem. Tessék föltápászkodni, halkan mosakodni-budizni, aztán a számítógéphez osonni. Ne tudja meg senki, hogy írni készülsz, te randa firkász. És akkor még! Vajon mi sül ki az egészből?!… Az írók szomorú emberek. Ha véletlenül egyiknek vagy a másiknak sikerül jó művet alkotnia, akkor kezdődik csak igazán a tragédiája. Az írók belehalnak abba, hogy nem egyebek. – Ha valamit másként "tehetne" leélt életéből, mi lenne az? – Nem lennék gyík egy napsütötte kövön. Szabó Lőrinc metaforája az örökkévalóság minden pillanatában érvényes – de például most én beszélek, és nem Szabó Lőrinc. Aki él és prózaíró, annak mindenféle helyzet ideális; szerencsétlenségemben én mindvégig leginkább adószedő lennék. (Egy pompás Mikszáth-elbeszélésben válaszolja a pedellus: – Semmi újság, kegyelmes uram. Szedik az adót mindenfelé. Ezzel szoktuk köszönteni egymást Nagy Pállal.) – Mi van a fiókban, mikorra várható új Bölöni-kötet? – Van és volna. De minek. Évente összeáll egy- egy kisprózai könyvecskének az anyaga. Kiadóm nincsen. A hülyekrízis beálltáig lapom részvénytársasági alapon adhatott némi jutalékot a tagoknak, azokból a szerény összegekből nyomattam ki gyenge munkáimat. Hát ennek is vége. Tértijegy az ablakon túlra című kötetem egy székelyudvarhelyi úrnál várja a rendes feltámadást. Meghalni percenként kész vagyok, de amúgy nem sietek. Kegyelmi állapot, ha sikerül valami kis akármit össze- ökörmölnöm, ha a rádióban kéthetente felolvashatok, ha… Ha, ha, ha. Há! Az írók szörnyetegek. Unalmas fantaszták. Minek kell interjút s mindenféle szamárcsikós semmiségeket közzétenni róluk? Hagyjátok békén őket! Kérdezett: Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely) 2011. augusztus 17.Önálló magyar iskola Nagyszalontán – hatvanhat év után előszörHatvanhat év után először kezdhetik el a tanévet színmagyar iskolában a nagyszalontai diákok. A Bihar megyei város két vegyes tannyelvű iskolájából, az Arany János Általános Iskolából, illetve az Arany János Főgimnáziumból a magyar osztályokat tömörítik egyetlen tanintézetbe. főgimnázium épületében a román osztályok maradnak, a magyar gyerekek viszont hat különböző épületbe elszórva kezdhetik meg a 2011/2012-es tanévet. Húszéves álma válik valóra a nagyszalontai magyarságnak az önálló magyar iskola megalakulásával – mondta el lapunknak Török László polgármester. A megyei jogú város önkormányzata saját költségvetéséből mintegy 150 ezer eurót utalt át az iskolaépületek felújítására, illetve modern tanszerek beszerzésére – tudtuk meg. Hatvan számítógépet vásároltak, illetve különleges, interaktív módon működtethető táblákat is vettek – ez utóbbiak az elöljáró tudomása szerint egyediek a megyében. Török László úgy értékeli, a magyar iskola önállósodása az erdélyi magyarság kulturális autonómiatörekvéseinek egyik állomása, hiszen a hajdúváros magyar szigetnek számít Bihar megye déli részében. Mészár Julianna, az Arany János Iskolaközpont néven megalakult tanintézet igazgatója nem örül, hogy a román osztályoké marad a főgimnázium épülete, hiszen ő maga is három évtizeden át tanított ott, de azt mondja, egyelőre az a fő, hogy sikerült elindítani a magyar iskolát. Mint mesélte, nem volt könnyű a hat épületbe elosztani az osztályokat. A városházához közeli volt általános iskolába kerültek a 7–12. osztályok, a Kálvin utca sarkán álló ingatlanba az 5–6. osztályosok, a református egyház tulajdonában lévő épületet pedig az elemisták vehetik birtokba ősztől. Mindemellett szükség lesz a régi szódavízgyárban berendezett öt teremre is, öt speciális tanrendű osztály pedig a Peter Iskolában kap helyet. A hatodik épületet idén még nem veszik használatba, így ott egyelőre nem végeztek felújítást: ide a tervek szerint – természetesen szintén magyar tannyelvű – szakiskolai osztályok kerülnek majd, amelyekkel a tanintézet iskolaközpontból iskolacsoporttá egészülhet ki. Török László polgármester elképzelései szerint fodrászatot, manikűr-pedikűrt, kozmetikát tanulhatnak majd itt a diákok, de lenne építőmunkás- és autószerelő-képzés is. Az igazgatónő elmondta, a távlati tervek között természetesen szerepel az iskola egybeköltöztetése, de ehhez építkezni kellene. Elképzelés már van: a református egyházközség telkén jelen pillanatban az egyházi óvoda üzemel egy régi épületben. Mészár Julianna szerint ha azt sikerülne lebontani, helyére campus épülhetne, ahol az iskolai osztályok mellett az óvoda is kényelmesen elférne. Mi is beszámoltunk már róla, hogy az eredeti tervek szerint a városban református egyházi iskola jött volna létre, emiatt nem is volt konfliktusmentes a magyar tanintézet létrehozása, ám mostanra úgy tűnik, megoldódtak a problémák: Bődi Kálmán, az egyházközség gondnoka is úgy véli, nagy jelentőségű az önálló iskola beindítása. Nagy Orsolya. Krónika (Kolozsvár) 2011. augusztus 18.Székely nemzeti operát mutatnak be Gyergyószárhegyen augusztus 20-ánA Csaba királyfi című székely nemzeti opera ősbemutatóját Gyergyószárhegyen tartják szombaton, az előadás szervezői több ezer nézőre számítanak. G. Nagy István Ilián magyarországi író székely nemzeti operaként határozza meg a Csaba királyfi című alkotás műfaját, hiszen az általa írt műben a klasszikus opera hangzása is megtalálható a rockopera elemei mellett. A műben távol-keleti zenei motívumok is vannak, így ujgur és székelyföldi csángó dallamrészletek is felismerhetők. A szerző az MTI-nek csütörtökön elmondta: négy hónapja dolgozik Erdélyben a mű színpadra állításán. A Csaba királyfi szövegkönyvét és a mű versrészeit egyaránt a magyarországi író írta, akárcsak a teljes dalanyagot. Az opera hangszerelésére a szerző az erdélyi Bene Zoltánt kérte fel, a mű színpadra állításával pedig Orza Calin szamosújvári, román-magyar vegyes házasságból származó romániai rendezőt bízta meg. G. Nagy István Ilián szerint műve azért örvend nagy érdeklődésnek Székelyföldön, mert tudomása szerint eddig senki nem írt egész estét betöltő színpadi művet Csaba királyfiról. Arany János 130 évvel ezelőtt eposzban akarta megörökíteni a személyét, de halála megakadályozta ebben. Emlékeztetett, hogy a székely himnuszban benne van Csaba királyfi, de az életéről, múltjáról, a történelmi személyről nagyon homályosak az ismeretek mind Magyarországon, mind a székelyföldi magyarság körében. A szerző rámutatott: az opera Csaba királyfi történelmi múltba vesző életéről szól, arról, hogy ki volt ő, ki volt az édesapja, miért kellett elmenekülnie a Kárpát-medencéből, ezt követően miként várták a székelyek és hogyan teljesedik be „a Csaba-örökség". G. Nagy István Ilián elmondta: arra törekedtek, hogy hitelesen jelenítsék meg Csaba királyfi élettörténetét a székelység, a hunok és a magyarok hagyományos mitológiájával ötvözve. Hozzátette: archaikus népi imák is vannak a darabban, amelyek utalnak arra, hogy az ősi időkben ugyan nem kereszténység, de „bizonyos fokú Jézus-hite" volt az ősöknek, ami a csángóknál, Somogy megyében és Székelyföldön is tetten érhető a mai napig. Az ősbemutatón Rudán Joe és Lukács Zsolt magyarországi énekesek mellett fiatal székelyföldi rock- és operaénekesek lépnek fel. A bemutatót a gyergyószárhegyi Lázár-kastély udvarán rendezik meg, ahova akár ötezer ember is befér. Rossz idő esetén az előadást egy nappal későbbre halasztják – mondta a szerző. MTI. Erdély.ma 2011. szeptember 7.Kit akarnak itt felszámolni?Bekapcsolom a tévét, hallgatom, nézem Corneliu Vadim Tudor és eszmetársai újabb hőbörgéseit Székelyföldről, amelyről mint ősi román földről papolnak. Az elszánt "vitézek" épp a románság felszámolásáról adnak hírt, riogatják az ország jobb sorsra érdemes lakosságát. Úgy tűnik, hogy az agresszív magyar nacionalizmus miatt a székelyföldi román kisebbség megtűrt "elemmé" vált "ősei földjén". Ezt hallhatja, láthatja az elképedt tévénéző, hazafiságtól duzzadó keblű, elkeseredett román honfitársunk. Mindezt teátrális, szörnyű mimika kíséretében, indulatokkal felkorbácsolt hadonászással, kellő hangorgánummal hozzák a tudtára! Vadimék újabb sérelmei Vadim Tudor és hasonszőrű társai legújabb felfedezése szerint a Kovászna megyei rendőrség címere egy magyar kezet és egy átszúrt román szívet ábrázol. A 2009-es kormányrendelet alapján készült címer megalkotására, amint a megyei rendőrség szóvivője, Buzsi Andrea is elmondta, egy bukaresti heraldikust, Ştefan-Laurenţiu Szemkovicsot kérték fel. A szakember a megyei címerből vette át az átszúrt szívet tartó páncélos kart. A rendőrség címerét mind az országos heraldikai bizottság, mind a belügyminisztérium jóváhagyta. E címer 2011 júliusában vált hivatalossá, amikor megjelent a Hivatalos Közlönyben. A kifogásolt, kardot tartó páncélos kar az itt élő lakosság határvédő hősiességét szimbolizálja, míg a szív nemcsak az áldozatkészséget, de a szülőföld szeretetét is. Mivel e szimbólumok a székely nemzet legrégibb címerének jelképei, így a 600–700 éves címerjelképek nem gyalázhatják a helyi románokat. Ezt már azért sem tehetik, mert az első román csoportok sokkal később jelentek meg Székelyföld területén. Mindazok, akik a helyi román közösség elleni merényletről beszélnek, megnyugodhatnak. Sepsiszentgyörgyön az első két román család oklevelekben való első említése 1614-ből származik. A székely nemzet említett címerét már 1438-ban új címerrel cserélték fel, így ennek is immár 573 éve! Tehát e szimbólumok – a XIV. és a XV. században – nem sérthettek egy olyan lakosságot, amely nem e tájak lakója! Ezt azért kellett leírnom, mert az említett címer elfogadása ellen több hazafias szellemiségű román szervezet tiltakozott. Ők úgy vélik: e jelképek a helyi román közösséggel szembeni intolerancia jelképei. Nem, uraim: ezek a legrégibb székely címer szimbólumai! Kétnyelvűségért ötezer lejes büntetés Olvasom, hogy dr. Szász János főorvost – a dicsőszentmártoni kórház igazgatóját – 5000 lejes büntetés kifizetésére kényszeríthetik, mert kétnyelvű tábla hirdeti a kórház nevét. Ilyen aljasság, mármint kétnyelvű táblát kitenni egy kórház falára a huszonegyedik század Európájában, valóban vérlázító, tűrhetetlen! E demokráciát gyalázó tett nemcsak arcátlanság, de kimeríti a szelíd, a béketűrő román nacionalizmus toleranciájának tele kosarát is! Ilyen bűnt elkövetni az "ősi román földön"! Nem csoda, ha ily nagy összegű büntetést helyeztek kilátásba! E főbenjáró szemtelenséget, gyalázatos fondorlatot, provokációt csakis komoly büntetéssel lehet helyére tenni! Muszáj gyökereiben meggátolni a békés együttélést, a tiszta egynyelvűséget zavaró akciót. Időben kell dobbantani! Ha nem teszik, soha nem lehet tudni, elkanászosodnak ezek a magyarok, és holnapután már egész Erdélyben követelni fogják a magyar nyelv hivatalossá tételét! Ha a magyar lakosság számaránya Dicsőszentmártonban húsz százalék alá esett, tessék tudomásul venni, nincs helye a magyar szónak! Nincs apelláta! Az ítélet jogerős. A román törvényeket tiszteletben kell tartani! Kit érdekel olyan apróság, hogy Dicsőszentmárton, akárcsak Erdély legtöbb városa, magyar többségű volt? Kit érdekel az, hogy 1910-ben a románság aránya alig 21 százalékot tett ki! A lényeg az, hogy most túlhaladja a 80-at. Bár mindez a 91 éves toleráns román uralomnak, a masszív betelepítésnek, az etnikai arányok erőszakos megváltoztatásának köszönhető, az már nem érdekes! Az csak természetes, hogy a kisebbség nyelve is másodrangú! Teljesen lényegtelen, említésre sem méltó, hogy a helyi magyarság nem kérte a tömeges román betelepítést az ősei által alapított városba, nem kívánta a kisebbségi sorsot. A törvény, az törvény! Hófehérke helyett Fluieraşul fermecat Arany János szülővárosában, Nagyszalontán, a Bocskai István fejedelmünk által letelepített hajdú utódoknak az óvodaközpont Hófehérke nevétől kell búcsúzniuk. Helyette nagylelkűen kárpótolták őket, megkapták, akár akarták, akár nem, a varázslatos furulyahangra emlékeztető Fluieraşul fermecat nevet. Mindezt egy olyan óvodában, ahol a 18 csoportból 11 magyar. Az csak természetes, hogy egy kalap alatt eltávolították a korábbi kétnyelvű óvodatáblát is. A mesegyűjtő Arany László nevet óhajtó magyar szülők csak az óhajjal, a sóhajjal maradtak, mivel hiába vannak többségben, ők másodrangú állampolgárok, akár bevallják, akár nem. Ők olyanok, akiket meg lehet félemlíteni, mert nem az uralkodó nemzet tagjai! Ők csak megtűrtek a saját szülőföldjükön, amelyért elődeik annyi véráldozatot hoztak. Még hogy Arany János városában Arany Lászlóról óvodát nevezzenek el! Ugyan már! Még mit nem! Hisz a közmondás is azt mondja, nem minden arany, ami fénylik. Diszkrimináció ellen tüntetnek 1941-ben az alig 3,9 százalékarányban románok által is lakott hajdani Székelyvásárhelyen, az 1616-ban Marosvásárhely névre keresztelt magyar királyi jogállású városban, ahol az 1948-as tanügyi reform után létrehozták a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemtől független Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetet, ma is dühöng a csodálatos tolerancia! Itt a hatvanas évek derekáig (jórészt) magyar orvosképzés folyt, majd fokozatosan beindult a magyar egyetem elrománosítása. Az intézet 1991-ben vette fel a mai büszke nevet: a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem megnevezést. Az egyetemen az egyetemesség egyre inkább csak a román etnikumhoz tartozókat jelenti. Jó példa arra, hogy miként lehet fokozatosan visszaszorítani, törpe kisebbséggé, megtűrtté tenni a magyar többséget! Immár több hete zajlik a békés tüntetés azért, hogy a hajdani magyar egyetem keretében – a diszkrimináció megszüntetésére – engedélyezzék az önálló magyar tagozatok létrehozását. Tonk Márton, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karának dékánja szerint évente mintegy nyolcezerre tehető a Romániában magyarul érettségiző diákok száma. Ezek egynegyede anyanyelvén, másik negyede román nyelven tanul tovább. Ez a magyar állami egyetem hiányával (is) magyarázható! Jó lenne, ha a magyar adófizető pénzéből jutna az önálló állami magyar egyetemre is. Azonban lehetséges az is, hogy e sorok írója túlzásba esett. Mindazoknak, akik a nagy tolerancia szellemében nem teszik lehetővé egy másfél milliós magyar közösségnek az önálló magyar állami egyetemhez való jogát, igazuk lehet! Báthory István erdélyi vajda, később a lengyelek (egyik) legjelentősebb királya és erdélyi fejedelem 430 évvel ezelőtt, 1581-ben tévedésből alapított egyetemi képzést Kolozsváron, akarám mondani, a Ceauşescu által elkeresztelt Cluj-Napocán. Ez utóbbi megnevezést a román "barátaim" nagy bánatára azért nem használhatom, mert a jelzett korban e várost felerészt magyarok és felerészt szászok lakták. Annak ellenére, hogy az egykori kolozsvári bíró, Gheorghe Funar szerint a románság tízezer éves múltra tekint vissza, a kincses városban 1941-ben a románság számaránya mindössze 8,9 százalék volt. Ennek ellenére az 1871-ben alapított Ferenc József Tudományegyetemet az új, a toleráns hatalom jóval a trianoni békediktátum előtt, már 1919-ben felszámolta! Az 1947-es párizsi békedöntés pozitív befolyásolására 1945-ben megalapították a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemet. Ez azonban még tacskó korában, alig tizennégy éves létezés után kimúlt. Megszűnt az önállósága! Miután a párizsi békediktátum Észak-Erdély magyar többségű területeit Romániához csatolta, megkezdték a magyarság intézményeinek szétverését. 1959-ben a Bolyait olvasztották be a ma is működő Babeş–Bolyai Tudományegyetembe. Eredménye: ma Romániában a magyar egyetemista diákok fele nem tanul anyanyelvén. Kinek a nyelvét akarják eltüntetni? Immár a saját bőrünkön tapasztalhatjuk, hogy a magyarnyelv-használat visszaszorítása elleni küzdelem már Sepsiszentgyörgyön is hatalmas energiát emészt fel. Büszkén használhatjuk az önkormányzat szót, de még egy utcanévről szóló helyi döntést is törvényszék semmisíthet meg, ha az magyar! Oda jutottunk, hogy Sepsiszentgyörgyön olyan "polgártársaink" élnek, akik a békés együttélés megteremtése érdekében bűnvádi feljelentéseket tesznek, ha a magyar nyelv ellen kell fellépni! Gondoljunk csak arra, hogy a megyei könyvtár igazgatójának kinevezése immár negyedik éve törvényszéki ügy. Nem csoda! Hogyan képzelte el a megyei tanács azt, hogy egy 85 százalékban magyar intézmény élére olyan személyt nevezzen ki, aki ismeri a helyi lakosság nyelvét?! Helyesebben: hogy merték a poszt elnyerésének feltételéül a magyar nyelv ismeretét szabni?! Egyértelmű, a román nyelvi hegemónia megszállottjai nehezen viselik el az egyenrangúság gondolatát. Már most másodrangúként szeretnének kezelni bennünket azok, akiknek elődei az elmúlt évtizedekben érkeztek e tájakra. Kérdem én: ki kit számol fel? Kinek a történelmét, nyelvét akarják eltüntetni? Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. szeptember 11.Kövér László Nagyszalontán vett részt a tanévnyitónKövér Lászlónak, az Országgyűlés elnökének a részvételével rendezték meg vasárnap a nagyszalontai Arany János Iskolaközpont ünnepélyes tanévnyitóját. Az ünnepélyes évnyitó istentiszteletre a református templomban került sor. Az ünnepség után Kövér László az MTI-nek elmondta: huszonegy év után először van ismét önálló intézményben magyar állami iskola Nagyszalontán, Arany János szülővárosában. Ilyen értelemben ez a magyar kultúra egyik legfontosabb helyszíne – tette hozzá. Örömmel állapította meg, hogy nemcsak magyar nyelvű, de keresztyén szellemiségű iskola is ez, amelynek az lesz a hivatása, hogy az ottani magyarságnak – amely Nagyszalontán még többségben, de a környéket tekintve már jelentős kisebbségben van – segítsen megőriznie identitását – mondta Kövér László. Az erdélyi Krónika már néhány héttel ezelőtt írt arról, hogy több mint húszéves álma válik valóra a nagyszalontai magyarságnak az önálló magyar iskola megalakulásával. Török László polgármester akkor elmondta: a megyei jogú város önkormányzata saját költségvetéséből mintegy 150 ezer eurót utalt át az iskolaépületek felújítására, illetve modern tanszerek beszerzésére. Hatvan számítógépet vásároltak, illetve különleges, interaktív módon működtethető táblákat is vettek. Török László úgy értékelte: a magyar iskola önállósodása az erdélyi magyarság kulturális autonómiatörekvéseinek egyik állomása, hiszen a hajdúváros magyar szigetnek számít Bihar megye déli részében. Az intézményi önállósodás a gyakorlatban úgy történt, hogy a Bihar megyei város két vegyes tannyelvű iskolájából, az Arany János Általános Iskolából, illetve az Arany János Főgimnáziumból a magyar osztályokat tömörítik egyetlen tanintézetbe. A főgimnázium épületében a román osztályok maradnak, a magyar gyerekek viszont hat különböző épületbe elszórva kezdhetik meg a mostani tanévet. Mészár Julianna, az Arany János Iskolaközpont néven megalakult tanintézet igazgatója a Krónika említett számában ugyan sajnálattal állapította meg, hogy a román osztályoké marad a főgimnázium épülete, egyelőre azonban az a fő, hogy sikerült elindítani a magyar iskolát. Az igazgatónő szerint a távlati tervek között szerepel az iskola egybeköltöztetése, de ehhez építkezni kellene. MTI/Erdély.ma 2011. szeptember 24.Pál-Antal Sándor akadémikusPál-Antal Sándor történetírói tevékenysége döntő mértékben a székelyek múltjának feltárására irányul. Ezt tanúsítja most elhangzott székfoglaló előadása is. A székely múlt iránti érdeklődésében bizonyára szerepet játszanak születésének, neveltetésének, eddigi életútjának körülményei. A felcsíki Karcfalván született az Oltnak abban a völgyében, amelyről Orbán Balázs azt írta, hogy "egymást érő, csaknem egészen összeépült falvak hosszú sora" jellemzi, amelyek egyike Karcfalva. A hadiárva Pál-Antal Sándor gyermekkora azonban nem Karcfalvához, hanem a völgy másik településéhez, Csíkmadarashoz kötődik, amelyről meg azt a mondókát jegyezte fel az egyik méltatója szerint a ma már forrásértékűvé "öregbedett" Székelyföld leírásának" szerzője, hogy "Ez a falu Madaras, hol a pap is fazekas". Pál-Antal Sándorból azonban nem fazekas, hanem levéltáros és történetíró lett. Jellemzőnek tekinthetjük azonban azt is, hogy geológus nevelőapja halála után, akinek helyváltoztatásai miatt több helyen végezte középfokú tanulmányait és végül magánúton érettségizett, visszatért Madarasra s három évig a családi gazdaságot vezette. A gazdálkodásnak nemcsak az a hátránya volt, hogy három évvel később kezdhette meg egyetemi tanulmányait Kolozsvárott az akkor még önálló és magyar nyelvű Bolyai Egyetemen, de az az előnye is, hogy nem felejthető tapasztalatokat szerzett a falusi életről és a paraszti gazdálkodásról, így történetíróként sem könyvekből kellett megtanulnia a mindennapi élet valóságát. Az erdélyi tájhoz való kapcsolódását az is mutatja, hogy négy település (Backamadaras, Búzásbesenyő, Csíkmadaras és Karcfalva monográfiáját is megírta. Ezek közül a Csíkmadarasról szóló két kiadásban is megjelent. A kolozsvári egyetemen kitűnő mesterek: Jakó Zsigmond, Pataki József, Imreh István, Csetri Elek és Magyari István tanítványa lehetett s alaposan felkészülhetett hivatására: a levéltárosi munkára. A diploma megszerzésétől 1963-tól 42 éven át, 2005-ig levéltáros volt Marosvásárhelyen s hivatali ranglétrán a levéltárostól a főlevéltároson keresztül a tanácsos-levéltárosig vezetett útja. Szakmai megbecsülését az is jelezte, hogy részt vehetett a levéltárosi szakképzésben, ahol magyar paleográfiát, a marosvásárhelyi egyetemen pedig latin paleográfiát oktathatott. Doktori címet a Babes-Bolyai Tudományegyetemen Nicolae Endroiu akadémikus vezetésével a pecséttan tárgyköréből szerzett. Értekezése "Marosszéki intézmények és pecsétjeik" címmel önálló könyv formájában is megjelent. Levéltárosi és történetírói tevékenysége mellett feladatot vállalt a közéletben is. Rendszeresen szervezett tudományos ülésszakokat, jelenleg is elnöke az Erdélyi Múzeum Egyesület marosvásárhelyi tagozatának. Az EME, mint ismeretes, az erdélyi magyar tudományosság immár több mint 150 éve létező legfontosabb tudományos egyesülete. Kitüntetései (Pauler Gyula-díj, Arany János emlékérem, Szabadság hőse emlékérem, Mikó Imre-emléklap, arra utalnak, hogy tudományos tevékenységét mind a magyarországi, mind az erdélyi tudományosság elismerte. Gazdag történetírói munkásságát néhány számadattal lehet jellemezni. Eddig 19 önálló, vagy társszerzőkkel együtt írt kötete jelent meg, 9 kötetet szerkesztett 14 könyvfejezetet és 86 folyóiratcikket és tanulmányt írt. Mindezek mellett számtalan, az erdélyi magyar identitás megőrzésében fontos honismereti és közérdekű cikk került ki tolla alól, interjúkkal végzett felvilágosító munkát, lexikon szócikkeket és bibliográfiákat írt. A szakmai elismertséget, mint ismeretes, a társadalomtudományokban a hivatkozások száma távolról sem jelzi úgy, mint a természettudományokban, mégis érdemes megjegyezni, hogy 2009-ig írásaira 153 munkában 735 hivatkozás történt. Pál-Antal Sándor történetírói tevékenységének részletes bemutatása nem lehet egy ilyen, időben behatárolt méltatás feladata. Mégis szólnunk kell munkásságának legalább három jellegzetes vonulatáról. Már a bevezetőben említettük, hogy Pál-Antal Sándor több más erdélyi és magyarországi kutató mellett döntően a székelység történetírója. Ezzel a regionális történetírás egyik szószólója. A székelyföld ugyanis a történeti Magyarország egyik legjellegzetesebb régiója, amely sajátos autonómiája révén nemcsak területileg különült el Erdély más vidékeitől, a szászok lakta Királyföldtől, a vármegyéktől, vagy a románok lakta területektől, de társadalmi szerkezete, katonáskodó szabad paraszti közösségének megőrzése révén is más volt, mint az ország többi tájegysége. Pál-Antal Sándor írásaiban e terület történetének legkülönfélébb aspektusait vizsgálta. A Székely önkormányzat-történet c. kötetében az autonómia változásait tekintette át. A Székelyföld és városai c. tanulmánygyűjteményben a terület mezővárosainak gazdaságát és társadalmát elemezte nemcsak a 16-19. században, de a két világháború közötti időszakban is. Külön könyvet szentelt a székelyföld fővárosa: Marosvásárhely (az egykori Székelyvásárhely) történetének, amelynek első, 1848-ig terjedő része jelent meg. Ki kell emelnünk a székelyfölddel foglalkozó írásainak időbeli és tematikai gazdagságát. Ugyanolyan biztonsággal értekezik a földrajzi nevek múltjáról, vagy a demográfiai folyamatokról, és a jobbágyviszonyokról, mint a címeres pecsétekről, a székely székek kialakulásáról, vagy a székelyföld szerepéről az 1848-49 évi szabadságharcban. Külön kötetben tárta fel az 1956-os magyar forradalmat követő erdélyi megtorlások áldozatainak sorsát. Megdöbbenéssel olvashatjuk, hogy a magyar forradalom iránti rokonszenv elég indok volt az erdélyi magyarokkal kapcsolatos kegyetlen megtorláshoz és évekig tartó üldözéshez. Munkásságának másik sajátossága a levéltáros foglalkozással kapcsolható össze. A hazai tudományosságban még ma is folyik a vita arról, hogy a történeti források őrzőinek feladata-e a levéltári dokumentumok rendezésén, kutatásra való előkészítésén túl a történetírás művelése? Nagyon sokan gondolták és gondolják, hogy ez utóbbi is. Aligha véletlen, hogy a magyar történettudomány igen sok kiváló művelője volt levéltáros, Csánki Dezsőtől vagy Szabó Istvántól Ember Győzőn át Varga Jánosig. Pál-Antal Sándor a tudós levéltárosok sorába tartozik. Feladatának tartotta a kutatást segítő levéltári segédletek készítését is (ilyenek a Maros megyei fiók levéltárról, Nagy-Küküllő megye levéltáráról, vagy a Toldalagi és Teleki család levéltáráról készített ismertetői), de könyvek és tanulmányok tucatjait írta az általa rendezett és megismert levéltári dokumentumokból is. Természetesnek tarthatjuk, hogy mélységesen tiszteli a forrásokat, és azt is, hogy forráskiadványok tucatjaival igyekezett elősegíteni mások kutatásait. Közölte Marosvásárhely 17–18. századi jogszabályait, Marosszék, Udvarhelyszék, Csík-, Gyergyó- és Kászonszék összeírásait a 18. századból, de Udvarhelyszék 1848–49-ből származó iratait is. Eddigi történetírói munkásságának külön fejezetét alkotják falumonográfiái. A helytörténetnek ez a terrénuma máig sem örvend különös megbecsülésnek sem Magyarországon, sem Erdélyben. Ennek jórészt az az oka, hogy nagyon sokan történetírói felkészültség nélkül próbálkoznak egy-egy település múltjának feltárásával. Pedig a mikro- történelem a nyugati történetírásnak is virágzó ága. Pál-Antal Sándor sokat tett annak érdekében, hogy a falutörténet valóban tudományos szintre emelkedjék és a történetírás megbecsült ága legyen. Tisztelt Osztályülés! Az erdélyi magyar és nem magyar történetírás igen gazdag hagyományokra tekinthet vissza. Az erdélyi történetírók Szamosközy Istvántól Jakab Eleken, Mikó Imrén, Szilágyi Sándoron át kortársainkig a már elhunyt Imreh Istvánig, Jakó Zsigmondig és a hála istennek közöttünk alkotó Benkő Samuig és Egyed Ákosig mindig elszakíthatatlan részét képezték a magyar történetírásnak. Pál-Antal Sándor életműve is ennek az egységes magyar történetírásnak a része. Befejezésül még valamiről szólnom kell. Aki a ma itt köszöntött tudós írásait olvassa, találkozik olyasvalamivel is, amit nehéz egy szakszerűséget megkövetelő méltatásban elmondani: a ragaszkodást a magyarsághoz. Legyen szabad idéznem néhány mondatot Pál-Antal Sándor egyik írásából: "...kisebbségi léte során sok megpróbáltatást kellett kiállnia a romániai magyarságnak. Sok veszteség érte anyagi létében, szellemi életében és mindenekelőtt számbeliségében, az asszimiláció, elűzés vagy kivándorlás útján. Életképességét azonban megőrizte mindmáig, a hajdani és újabb keletű üldöztetések ellenére, és reméljük, hogy eljön az idő, amikor mindez csak egy halvány, rossz emlékű epizód lesz csupán". Kívánom Pál-Antal Sándornak, akadémiánk külső tagjának és mindannyiunknak, hogy valóban így legyen. Orosz István, az MTA levelező tagja, professzor emeritus. Pál-Antal Sándor akadémiai székfoglalója Általában háromévenként választ új tagokat a Magyar Tudományos Akadémia. Pál-Antal Sándor marosvásárhelyi tanácsos-levéltáros, a történelem terén kifejtett munkássága elismeréséül 2010. május 3-án a 180. közgyűlésen vált a magyar tudomány legrangosabb intézményének tagjává. Székfoglaló előadását 2011. szeptember 15-én tartotta az Akadémia székházában. A felolvasóteremben az anyaországi tudományos élet jeles személyiségei és a családtagok mellett szép számban jelentek meg erdélyi pályatársak is. Az ünnepi ülést Orosz István akadémikus, professzor emeritus nyitotta meg. Városunk neves levéltáros történésze székfoglaló előadásának témájául Erdély történetének egyik legviharosabb időszakát választotta, melynek mélyreható kihatásai voltak a lakosság etnikai összetételének változásaira: "Népességi viszonyok a Székelyföldön a 18. század elején." A 18. század első évtizedében a háborús események, a szárazság okozta éhínség és a pestis Erdélyben elsősorban a Székelyföldet érintette. A természeti csapások felére csökkentették Erdély lakosságát. Az 1719. év végi jelentések alapján több mint hatvanezerre tehetjük a Székelyföld veszteségeit. A természeti csapásoknak főleg a kiskorúak és az idősek estek áldozatul, így az átlagos családlétszám ötről 3,2 – 3,5-re csökkent! Az éhező lakosság tömegesen keresett jobb megélhetési lehetőségeket nemcsak a vármegyékben, de a román vajdaságokban is. A járvány megszűntével az elköltözöttek egy része, elsősorban a nemesek és a szabadrendű székelyek, visszatértek lakhelyeikre, viszont a pusztán maradt jobbágytelkeken megjelent a máshonnan származó munkaerő, ami összességében a román ajkú lakosság számbeli növekedését eredményezte. Orosz István akadémikus laudációjában, miután vázolta Pál-Antal Sándor életútjának sorsformáló momentumait, részletesen ismertette az Akadémia új tagjának gazdag tudományos tevékenységét. A történész Pál-Antal Sándor fő kutatási területe a Székelyföld. Gazdag életműve a régió legnagyobb történetírói közé emeli. Levéltárosként levéltári ismertetők, forráskiadványok tucatjaival segítette mások kutatásait. Történetírói tevékenységének külön fejezetét képezik falumonográfiái. Laudációja befejezésében Orosz István akadémikus kiemelte azt az optimizmust, amivel Pál-Antal Sándor, minden megpróbáltatásunk, veszteségeink ellenére, a romániai magyarság jövőjét szemléli. Az ünnepi ülés a Magyar Tudományos Akadémia díszes oklevelének az átadásával zárult. Népújság (Marosvásárhely) 2011. október 19.Az OGY Nemzeti összetartozás bizottságának ülése NagyszalontánA romániai magyar pártok összefogását sürgette a magyar Országgyűlés Nemzeti összetartozás bizottságának (NÖB) elnöke szerdán a testület nagyszalontai (Salonta) kihelyezett ülésén. Potápi Árpád János (Fidesz) a bizottság üzenetét megfogalmazva kijelentette: a 24. órában vannak az erdélyi magyar pártok, hogy összefogjanak a jövő évi romániai választásokon való eredményes szereplésük érdekében. A bizottság elnöke a labdarúgó nemzeti tizenegy példáját említette, mondván: tagjai különböző csapatokban év közben egymás ellen játszanak, de a fontos, nemzetközi mérkőzéseken csak együtt lehetnek sikeresek. A bizottság az első erdélyi kihelyezett ülésén a romániai magyar politikai pártok partiumi vonatkozású beszámolóit, a történelmi egyházak, helyi önkormányzatok és helyi civil szervezetek tájékoztatóit hallgatta meg. Török László, Nagyszalonta polgármestere elmondta, hogy városukban egy hónapja adtak át önálló intézményként magyar állami iskolát, Szilágyi Mátyás kolozsvári főkonzul pedig a zökkenőmentes honosítási folyamatról tájékoztatta a képviselőket. Szabó Ödön, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke előzőleg kijelentette: aki a Partiumban megosztja a magyarságot, az a románokat támogatja. A politikus adatokat ismertetett, melyek szerint a legutóbbi önkormányzati választásokon azért veszített fontos képviselői helyeket az erdélyi magyarság, mert pártjai egymás ellen indítottak jelölteket. Zatykó Gyula, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) partiumi szervezetének megbízott elnöke szerint ők csak a nemzetben gondolkodókkal tudnak együttműködni, "besúgókkal, nemzetárulókkal (...) nem". A politikus szerint ki kell vívni az autonómiát. Kozma Csaba, a Magyar Polgári Párt (MPP) Bihar megyei elnöke felszólította a magyar pártokat, tegyék félre "vélt és valós sérelmeiket", nyújtsanak békejobbot egymásnak, s küzdjenek a magyarság jogaiért, megmaradásáért. "Erdélyben eddig nem az összefogásra volt példa" - jegyezte meg. Az egyházak jelen levő képviselői "az emberi gyarlóság határain való túllépésre" szólítottak fel, megállapítva: "egy út van: vagy közösen megmaradunk, vagy egyenként pusztulunk el". "Nem mindig az a nemzetben gondolkodó, aki harsogja a nemzetben gondolkodás elvét" - fogalmazott Csűry István Királyhágómelléki református püspök, aki integrációra szólította fel a helyi politikai erőket. A jelen levő önkormányzati vezetők településeik magyarságának helyzetéről, az oktatási fejlesztésekről tájékoztatták a képviselőket. Kalmár Ferenc András (Fidesz) felszólalásában hiányolta az erdélyi magyar pártok alázatát egymás és a nemzet iránt. Javasolta, hogy a nemzet érdekében egymás között mihamarabb oldják fel az ellentéteket. Hoppál Péter (Fidesz) kijelentette: az anyaországnak ide kell jönnie tanulni, ugyanakkor nem jó metodika, hogy idejöjjön és ítéletet mondjon a belső problémák fölött. "Meg kell találniuk a konszenzus módját és az együttműködés kereteit" - tette hozzá. Révész Máriusz (Fidesz) elhibázott hozzáállásnak nevezte a bizottság előtt elhangzottakat, megítélése szerint a Nemzeti Összetartozás Bizottsága előtt "ami összeköt bennünket, azt kellett volna hangsúlyozni". Szili Katalin (független), a bizottság alelnöke viszont a bizalom jeleként értékelte, hogy erdélyi magyar pártok képviselői őszintén beszéltek. "A nemzet egy nagy család, ahol megosztjuk a problémáinkat" - mondta, hozzátéve: bizottságuknak is az a feladata, hogy az összetartozást segítse elő. Kovács Ferenc (Fidesz), a bizottság alelnöke munkaértekezletnek nevezte a találkozót, ahol feltérképezik "hogyan állunk, s mit tudunk tenni". Szávay István (Jobbik) a közös felelősségre hívta fel a figyelmet, s a szerbiai kárpótlással kapcsolatos hétfői parlamenti szavazásra utalva megjegyezte: "a nemzeti kormány és a nemzeti ellenzék a nemzeti célok többségében egyetért". Kőszegi Zoltán (Fidesz) fontosnak nevezte az erdélyi pártok felvetéseit, mert szerinte nekik is tudniuk kell az ottani konfliktusokról. A képviselő - mint mondta - erős Magyarországot szeretne látni Európa térképén. A magyar képviselők után ismét szót kért Szabó Ödön, az RMDSZ bihari ügyvezető elnöke, s kijelentette: elvárják, hogy az anyaország "gyerekeiként" kezelje a határon túli magyarokat. Ezzel összefüggésben megjegyezte: "ha a határon túl nem a szeretetet erősítik, hanem az egyiknek zsebpénzt adnak, hogy az a másikkal harcoljon, az nem segítség". A politikus szerint nem minden jó Romániában, ami Magyarországon jó. Magyarázatként hozzátette: ha a román kormány olyan intézkedéseket hozna, mint a magyar, s erősítené a prefektúrákat, vagy államosítaná az iskolákat, "mi ki kellene vonuljunk az utcára". "A magyar receptek nem mindig érvényesek a határon túl" - tette hozzá Szabó Ödön. Potápi Árpád János erre megjegyezte, hogy "a magyar receptet nem kívánják exportálni". A NÖB fideszes elnöke szerint az erdélyi magyar pártok már úgy széthúznak, hogy azt ők exportálják Magyarországra és nem fordítva. A 2012-es romániai választásokra utalva megismételte: az utolsó pillanatban vannak a magyar pártok, hogy összefogjanak. Ha ez nem valósul meg, a magyar pártoknak esélyük sincs a választásokon - tette hozzá a politikus. A kihelyezett bizottsági ülés résztvevői a tanácskozást követően megkoszorúzták Arany János és Kossuth Lajos nagyszalontai szobrát, majd Nagyváradon találkoztak Tempfli József nyugalmazott római katolikus megyés püspökkel. MTI 2011. október 20.Vendégek Tempfli JózsefnélNagyvárad – Szerda este a Magyar Parlament Nemzeti Összetartozás Bizottságának küldöttsége informális látogatást tett Exc. Tempfli József kiérdemesült nagyváradi római katolikus megyés püspöknél. Szerda este illusztris vendégei voltak Exc. Tempfli József kiérdemesült váradi megyés püspöknek: a Magyar Parlament Nemzeti Összetartozás Bizottságának küldöttsége kereste fel a Kanonok sori rezidenciáján. Potápi Árpád János, a elnök a Bihari Naplónak azt nyilatkozta: a testület egy állandó parlamenti bizottság, mely 2011. január 1-től működik az országgyűlésben. A tizenegy tag közül kilenc jött el Erdélybe, illetve a Partiumba, ahol Nagyszalontán tartottak kihelyezett ülést, ugyanis nem csupán a magyar parlamentben szerveznek gyűléseket, hanem megpróbálnak elmenni valamennyi magyarok által lakott régióba. Az első ilyen helyszín Kárpátalja volt, majd Szlovénia (Lendva) következett, a hajdúváros tehát a harmadik a sorban. Szalontán találkoztak a történelmi egyházak és a magyar politikai alakulatok képviselőivel, valamint önkormányzati és civil szervezeti vezetőkkel. Átfogó tájékoztatókat hallgattak meg, majd megkoszorúzták Arany János és Kossuth Lajos szobrát, és a Böjte Csaba alapítványa által működtetett árvaházat is meglátogatták, ahová ajándékokat vittek a gyermekeknek. Valamennyien egyetértettek abban, hogy nem hagyhatják el a Partiumot anélkül, hogy ne keresnék fel a katolikus egyházmegye nyugalmazott főpásztorát, így a Kanonok sori vendégeskedés informális, baráti jellegű volt. ’56-os megemlékezés Exc. Tempfli Józseftől megtudtuk: az elkövetkezendő napokban is igen elfoglalt lesz, hiszen az Igazolt Magyar Szabadságharcos Világszövetség és külföldi társszervezetei meghívták őt a Corvin-közbe, ahol október 22-án részt fog venni az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 55. évfordulója alkalmából emléktábla avatással, kitüntetések és hűségserleg-átadásával egybekötött ünnepi megemlékezésen. Ugyanakkor a jövő héten egy másik rendezvényen szeretne ott lenni, melyet a magyar parlamentben tartanak. Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro 2011. október 31.Arany János helyett Dacia?A Dacia nevet veheti föl Nagyszalonta önállósult román iskolája, ha az oktatásügyi minisztérium jóváhagyja az iskolaszék döntését. A hajdúváros magyarságának jelentős része azonban felháborítónak tartja, hogy az 1909-ben a település neves szülötte, Temesvár akkori főépítésze, Székely László tervei alapján megépült impozáns épület – amely mostanáig az Arany János Főgimnáziumnak adott otthont, és bejáratánál a költőóriás mellszobra áll – hamarosan az egykori római provincia elnevezését viselje a homlokzatán. Lapunk megtudta: az RMDSZ megpróbálja megakadályozni a vitatott névadást. A nagyszalontai Arany János Főgimnázium a szeptemberben kezdődött tanévtől vált ketté: egy román, illetve egy színmagyar iskola jött létre a mind ez idáig vegyes tannyelvű tanintézet osztályaiból. A hajdúvárosi magyarok közül sokaknak már az sem tetszett, hogy a több mint száz éves Vasút utcai épület a bukaresti tanügyminisztérium által jóváhagyott alkunak megfelelően a román iskoláé maradt, a város legnagyobb szülöttének nevét megtartó önálló magyar iskola pedig csak több különböző épületben kaphatott helyet. Török László polgármester a Krónikának elmondta: a felosztást azért fogadta el a magyar iskola vezetősége, mert a magyar diákok eleve túl kevesen lettek volna ahhoz, hogy belakják a főgimnáziumot. Másfelől az is kezdettől fontos volt, hogy a magyar oktatás egyik helyszíne a helyi református egyházközség által visszakapott gimnázium épülete legyen, ahol annak idején maga Arany János is tanult és tanított. Mindemellett az RMDSZ-es elöljáró azt mondja, megérti a szalontaiak felháborodását, hiszen számára is egyértelmű, hogy a román iskola vezetősége nem véletlenül döntött épp a Dacia, és nem valamelyik irodalmi vagy egyéb személyiség neve mellett. Annál is inkább, mivel a tanári kar választhatta volna névadóként például Teodor Neş román pedagógust, a bihari nevelés és kultúra jelentős személyiségét, aki a múlt század elején éppen az Arany János Főgimnázium jogelődjében tanult – magyarul. Vagy a javaslatok között szereplő Mihály román királyét, esetleg a ma is élő exuralkodó apjáét, II. Károlyét, akinek nevét a múlt század harmincas éveiben viselte a tanintézet. Ugyanakkor a frissen eldöntött átkeresztelés azért is visszás az ősi schola történetének ismeretében, mivel a főgimnázium nevét és képzési profilját – főleg a kommunizmus éveiben – tizennégyszer változtatták meg. Török Lászlótól megtudtuk, az RMDSZ általa vezetett nagyszalontai szervezete nem hagyja annyiban a dolgot, hiszen a névadás mindaddig nem végleges, amíg a minisztérium nem hagyja jóvá a határozatot, a szövetség pedig politikai úton próbál nyomást gyakorolni, hogy olyan döntés szülessen a főgimnázium új neve kapcsán, amely kevésbé érinti érzékenyen a magyar közösséget. „Üzenetjelleggel bír a román iskola vezetőségének döntése: azt jelzik felénk, hogy ez itt román föld” – fogalmazott lapunknak az elöljáró. Török egyébként úgy gondolja, a probléma még mindig a trianoni döntés következménye, és valójában a magyar közösségnek is jobb lesz, ha inkább a magyar iskolát fejleszti és a magyar gyerekeket próbálja itthon tartani, mint hogy „a múlton sajnálkozzék”. Nagy Orsolya Krónika (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
