|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 284 találat | lapozás: 1-30 ... 211-240 | 241-270 | 271-284 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Borbély Imre 2012. február 8.Előadások a szabadkőművességrőlHa van „titkos” társaság, ami évszázadok óta izgatja az emberek fantáziáját, hát az a szabadkőművesség. Amelynek csak annyi köze a hétköznapi értelemben vett kőműves szakmához, a kétkezi munkához, hogy annak jelképeit – kőműveskalapács, körző, vonalzó, mérőón – használja, évszázadokkal ezelőtt ugyanis ez tűnt a legalkalmasabb mesterségnek a mozgalom eszmeiségének megjelenítésére. De mi is az a szabadkőművesség? Saját meghatározása értelmében az erkölcsi értékek, valamint a szellem szabadságának egyetemességét vallva, a felvilágosodás hagyományait követve tevékenykedik. A (jelenlegi) Magyarországi Symbolikus Nagypáholy Alkotmányának I. alaptörvénye szerint „A szabadkőművesség filozofikus, filantropikus és progresszív intézmény. Célja a közerkölcsiség, művelődés és felebaráti szeretet terjesztése és a jótékonyság gyakorlása. A szabadkőművesség kizár köréből minden politikai és vallási kérdést és tagjait a haza törvényeinek tiszteletben tartására kötelezi”. A Magyar Katolikus Lexikon így fogalmaz: a szabadkőművesség (ang. Freemasonry, fr. Franc-maçonnerie, ném. Freimaurerei): nemzetek fölötti (kozmopolita) egyesület. Célja: a személy erkölcsi nemesítése, s ezáltal egy világméretű/globális közösség létrehozása. Alapelvei: emberiesség és tolerancia. Eszközei: titkos (beavatási) szertartások, melyek szimbolikus eszközök a tagok közötti kapcsolat és a szabadkőművesség céljainak megvalósításához. A mozgalom előzményei a homályba vesznek – egyesek Salamon királyig (vagy még előbbre) vezetik vissza. Ami biztos: Angliában 1717-ben négy londoni páholy tömörül az Angliai Nagypáholyba, 1728-ban Párizsban megalakul a Francia Nagyoriens. E két alapvető irányzat, az angol és a francia (az előbbi ún. reguláris, a francia irreguláris) testvériség abban különbözik alapvetően, hogy az angol rendszerben a tagság számára követelmény az Istenbe vetett hit (a felekezet nem számít), ami a francia rendszerben nem követelmény, sőt a bizonyos fokú politizálást is megengedi. Ami világos: a szabadkőművesség nem tekinthető egységes mozgalomnak, amit az is bizonyít, hogy a különböző páholyok bizonyos kérdésekben ellentétes álláspontra helyezkedtek (a páholy részben a tagságot összefogó szervezeti forma – fölötte országos nagypáholy áll –, részben az összejövetelek székhelye). Külsőségeiben a szabadkőművességet némi titokzatosság övezi: a külső burok nyilvános, a belső nem – hangzott el a hétfő délutáni két aradi előadáson. Amelyen a másfél-két évtizede a hazai magyar politikai életben is sokat szereplő Borbély Imre, a Magyarok Világszövetsége Nemzetstratégiai Bizottságának elnöke és Raffay Ernő történész, a szabadkőművesség különböző aspektusaival foglalkozó négy könyv szerzője értekezett a belvárosi református egyházközség imatermében, amely bizonyára csak a mostoha téli időjárás miatt nem telt meg teljesen. Borbély Imre a Borbély Zsolt-Attila által moderált összejövetelen a szabadkőművesség történetét vázolta, részletesebben kitérve az I. világháború korára, valamint az azt megelőző időszakra (néhány igen érdekes eszmefuttatást is levezetve, például a műszaki fejlődés világpolitikai hatásairól). Többek között arra hívta fel a figyelmet, hogy egyaránt téves a szabadkőművességet a két végletes véleménnyel (mindenható és világuralomra törekszik, valamint hatás nélküli) jellemezni. A két előadásból aztán mégis azt vonhatta le a témával ismerkedő hallgató, hogy a szabadkőművesség nagyon is jelentős szerepet játszott (gyakran a háttérből irányítva, mozgósítva, összeköttetéseket teremtve) a politikában, országok sorsának alakulásában: Kínában a változásokat elindító Szun Jat-szen és Csang Kaj-sek, Törökországban az Ifjú törökök szabadkőművesek voltak. Egyébként, hangzott el, az első világháború környékén a francia kormányt a szabadkőművesek uralják (esetenként csak belőlük áll), s a magyarországi őszirózsás forradalom (Trianonért is felelőssé tehető) Károlyi, majd a kommün kormányában is több szabadkőműves miniszter és államtitkár található. Feltűnően nagy hangsúlyt kapott az előadásokban a zsidóság (Nagyvárad kereskedelmét, bankrendszerét, iparát, kultúráját, sajtóját stb. például, mondta Raffay Ernő, az 1910-es években a zsidóság uralta), amely a „liberalizmus fellegvárát”, a szabadkőművességet még a nagy francia forradalom előtt az emancipációhoz vezető mozgalomnak tekintette, s amely már az 1840-es évektől Amerikában saját, az egész világ zsidóságának bevonására törekvő szabadkőműves páholyokat hozott létre. Ami ismét csak tény: a szabadkőművességet a diktatúrák – Sztálin és Hitler vagy Ceauşescu – kivétel nélkül betiltották, bizonyára nem véletlenül, és a katolikus egyház is ellene irányuló támadásnak fogta fel. (1738-tól napjainkig legalább fél tucat pápai bulla ítéli el a szabadkőművességet.) Raffay Ernő egyik könyve éppen a szabadkőművesség katolikus egyház elleni támadásáról szól. *** Akit a szabadkőművesség érdekel, a hétfői előadásoktól alighanem kedvet kapott a további búvárkodásra – az interneten hatalmas anyag áll rendelkezésére. Mintegy módszertani útmutatóként az előadás azt is sugallhatta, hogy az igazság megközelítésének, kibontásának legalább két útja lehetséges, attól függően, hogy ki és milyen nézőpontból értekezik a témáról. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2012. október 25.Kolozsvári Nyilatkozat: a húszéves autonómiaadósságMiután az RMDSZ Küldöttek Országos Tanácsának ülésén 1992. október 25-én elfogadták a Nyilatkozat a nemzeti kérdésről című dokumentumot, a szövetség képviselői és szenátorai ünnepélyes keretek között a Szent Mihály-templomban esküdtek fel a Kolozsvári Nyilatkozatra. Az erdélyi magyar autonómiatörekvések motorjaként elfogadott dokumentumra napjainkban ki-ki a maga módján emlékezik. A nyilatkozat megalkotói már nincsenek az RMDSZ soraiban, a szövetség politikusai szerint ugyanakkor minden a tervek szerint alakult. Borbély Imre, a nyilatkozat kezdeményezője A Kolozsvári Nyilatkozat elfogadása, valamint az azt követő eskü a Szent Mihály-templomban az eszmék, elvek, politikai értékek és célkitűzések síkján zajló másfél éves belső küzdelem eredménye volt, eredettörténete a Marosvásárhelyen tartott második RMDSZ-kongresszusig nyúlik vissza. E kongresszuson kiosztott tanulmányomban és felszólalásomban politikai célként az autonómia legmagasabb szintjét, a belga modellnek megfelelő társnemzeti státuszt neveztem meg, s ennek meghatározása – az erdélyi magyarság „politikai alanyként államalkotó tényező, s mint ilyen, a román nemzet egyenjogú társa” – bekerült a programba, majd a Kolozsvári Nyilatkozatba is. A társnemzeti gondolat sikere minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy a kongresszus politikai-ideológiai kérdésekkel megbízott elnökségi tagnak választott. Az a körülmény, hogy az akkor létrejött testület, az Országos Elnökség valamennyi tagját a kongresszus választotta közvetlenül, és ennek megfelelően a következő kongresszusig eltávolíthatatlan volt, kulcsfontosságúnak bizonyult a továbbiakban. Az elnökség egyfajta mikroparlamentként működött, melyben az autonómiaellenes elnök, Domokos Géza csak primus inter pares volt, így válhatott a testület az autonómia gondolatát kihordó politikai műhellyé. Az elnökségi testület soraiban két jövőkép ütközött: a többségi hatalomtól alkalmi kegyeket várók, kisebbségpolitikai eredményeként a másodrangúság állandósulását szorgalmazók szemlélete állt szemben az emberi jogok, valamint a népek önrendelkezési jogának elvi alapján álló nemzeti emancipáció jövőképével. A szembenállás már az első elnökségi gyűlésen megmutatkozott, amikor az autonómia tervének megtárgyalását indítványoztam. Domokos Géza felszisszent: „Arról szó sem lehet soha, éppen ezzel vádolnak minket a románok!” Szőcs Géza, Kolumbán Gábor, Patrubány Miklós és Toró T. Tibor mellém álltak, az ellentábort Domokos Géza, Tokay György és Béres András képviselte. A többi elnökségi tag – Tőkés László, Csapó József, Beder Tibor, Takács Csaba – hozzáállása akkor még nem volt egyértelmű. Többórás ügyrendi vita után elfogadtuk az elvi polémia jogosultságát, de azt elnapoltuk. Barátaimmal, szövetségeseimmel sikerült minden elnökségi gyűlésen – majd a két parlamenti frakcióval bővített vezetőtestületi tanácskozásokon is – napirenden tartanunk az ügyet. Több interjúban és újságcikkben, valamint a Küldöttek Országos Tanácsának (KOT) ülésén kiosztott és bemutatott Keresztény és Nemzeti-Liberális Egységkeret című tanulmánnyal igyekeztem közös, minden érintett számára elfogadható elvi alapot létrehozni az autonómiaelvű önépítkezés megvalósítására. Az autonómiát pártoló tábor egyre nőtt. A harc a kolozsvári KOT-gyűlésen dőlt el, ahol meghatározó szerepe volt Tőkés Lászlónak. Az 1992-es jelöltállítás során a Verestóy Attila, Domokos Géza, illetve Takács Csaba nevével fémjelezhető klikk által levezényelt Hargita megyei listahamisítás kapcsán megbizonyosodhatott a kollaboránsok gátlástalanságáról, s így a két tábor közötti kiegyensúlyozó szerepének tarthatatlanságáról. Ezt felismerve Tőkés László teljes mellszélességgel állt ki az autonómia célkitűzését első ízben megfogalmazó nyilatkozat elfogadása mellett. A vita során – amikor a „mérsékeltek” tábora Nagy Benedektől Domokos Gézán át Tokay Györgyig igyekezett hisztérikus hangulatot kelteni, az autonomisták pedig módszeresen zúzták szét az ellenérveket – sikerült eljutni oda, hogy a nyilatkozat valamennyi ellenzője nemzetárulónak érezze magát. A KOT bővített ülése egyetlen tartózkodástól eltekintve egyöntetűen elfogadta a nyilatkozatot. Két hónappal később, a brassói kongresszuson a szövetség az – erdélyi magyarság katasztere alapján általános, titkos és közvetlen választások útján létrehozott – erdélyi magyar parlament megteremtését foglalta programjába, az RMDSZ belső felépítését pedig a nemzeti önkormányzat elve mentén szabták át. Az autonómia tervének belső fejlődését Markó Béla másodszori elnökké választása gátolta meg: a kongresszus úgy adott Markónak újabb mandátumot 1995-ben Kolozsváron, hogy a pártvezér nem teljesítette az autonomista önépítkezés azon feladatait, amelyek nem ütköznek a román jogi szabályozásba, s amelyeknek a kongresszus által megszabott határideje a választás pillanatában már több hónapja lejárt. Bodó Barna, a nyilatkozat megszövegezője Az alakuló romániai magyar politikai szféra számára 1992 a nagy megrázkódtatások éve volt. Az aradi KOT-gyűlésen világossá vált, hogy a Domokos Géza fémjelezte régi vezetőség ellenében az autonómia nyílt követelői teret nyertek, s ez a folyamat az akkori Brassai Sámuel Gimnázium dísztermében tartott kolozsvári küldöttgyűlésig vezetett. Ez utóbbi esemény a Kolozsvári Nyilatkozat elfogadásával vált történelmi jelentőségűvé. A kolozsvári küldöttgyűlésen két RMDSZ-tömörülés feszült egymásnak. A Domokos Géza mögött felsorakozók álláspontját legegyértelműbben talán Tokay György képviselő fogalmazta meg, amikor a román alkotmány füzetecskéjét a pulpitushoz csapkodva azt hangoztatta: ha – akár egy nyilatkozatban is – nyíltan autonómiát követelünk, az olyan reakciókat válthat ki a többségi nemzetből, melyeknek következtében akár vér is folyhat. A Szőcs Géza mellé tömörülő autonomisták álláspontja egyértelmű volt: világosan meg kell fogalmazni, mi az, amit a magyarság érdekében nem csak elvárunk, de követelünk. Ez az autonómia. Létezett egy harmadik pólus is: az RMDSZ kezdeti éveiben Tőkés László volt az a személyiség, aki fel tudta oldani a feszültségeket, gyakran egymást tagadó álláspontokat békített össze. Ő is az autonómia pártján állt, ám a két tábor tusakodásába közvetlen módon nem avatkozott be. Amikor a KOT késő este úgy határozott, hogy lesz nyilatkozat, a három meghatározó személyiség egy-egy személyt jelölt a nyilatkozatot megszövegezendő bizottságba. Domokos Géza jelöltje Tokay György volt, Szőcs Gézáé Borbély Imre, Tőkés László pedig engem kért fel. Másnap reggelre szöveget kellett előterjeszteni, ezért abban állapodtunk meg, hogy a gyűlés végeztével találkozunk, és azonnal nekifogunk a munkának. Borbély Imrével kettesben vonultunk félre egy osztályterembe, Tokay György nem jött el nyilatkozatot írni. Imrével átbeszéltük az elvi kérdéseket – melyek a lényeges elemek, milyen hivatkozásokra van szükség, milyen hosszú legyen, miként fogalmazzunk –, s mivel Tokay még mindig nem érkezett meg, nélküle kezdtük el a szövegezést. Az első két vagy három bekezdést közösen írtuk meg, utána Borbély megkérdezte, tudom-e folytatni, mert nincs értelme ketten szövegezni azt, amiben lényegében egyetértünk. A szövegezést egyedül fejeztem be valamikor éjfél után. Kora reggel juttattuk el a szövegjavaslatot Tőkés Lászlónak, Domokos Gézának és Szőcs Gézának. Emlékezetem szerint szinte javítás nélkül fogadták el a szöveget. Tokay György egy élesebb félmondat kihúzását kérte, amit Tőkés Lászlóval való egyeztetés nyomán elfogadtunk. Ekkor jött számomra a meglepetés. Még a nyilatkozat elfogadása előtt valaki a sajtó elé állt a tervezettel: nem más, mint Tokay György, aki a szövegező bizottság tagjaként nyilatkozott. Ugyan vitathatatlanul tagja volt a bizottságnak, de a mai napig nem tudom elfogadni, hogy a szöveget épp ő terjesztette a sajtó elé, aki semmivel sem járult hozzá a megírásához. Két évtized elteltével talán már nem illő a nyilatkozat jelentőségéről értekeznem. A tízéves évfordulón értékelő-helyzetfelmérő tanácskozás keretében már kifejtettem véleményemet a helyzetről és a nyilatkozatról, mint politikai tettről. Most elérkezettnek láttam az időt, hogy arról is szóljak, ami kimaradt a nyilatkozat megszületését tárgyaló krónikákból, hiszen ez is fontos része annak, amit erdélyi magyar politikának nevezünk. Tokay György, a nyilatkozat ellenzője Téves a feltételezés, hogy húsz évvel ezelőtt nem értettem egyet a Kolozsvári Nyilatkozat mondandójával, üzenetével. Aki ismer, jól tudja: hűséges pártkatona voltam, az RMDSZ-testületek közös döntéseit mindig támogattam. Nem a nyilatkozat üzenetével volt gondom, azt a tényt kifogásoltam, hogy szinte minden elnökségi ülés után nyilatkozatokat fogadtunk el, miközben az aktív politizálás híveként én a cselekvés útját szerettem volna járni. Az autonómiatörekvések megítélésében véleményem egyezik az RMDSZ álláspontjával. Az RMDSZ rendszerváltást követő megalakulása óta a szövetség képviselői, szenátorai és egyéb tisztségviselői mindig az autonómia elkötelezettjei voltak. Azért dolgoztak, hogy mindennapjainkban megélhessük az autonómiatörekvések tucatnyi részeredményét. Az autonómia építése hosszú folyamat, amely apró eredményekből áll össze. Székelyföld területi autonómiáját leszámítva minden területen jelentős előrelépéseket értünk el – elsősorban az oktatás és az anyanyelvhasználat terén. Hogy miért nem sikerült előrelépni Székelyföld autonómiájának ügyében? Egyszerű: csak akkor lesz áttörés, amikor a román politikusok, illetve a többségi román társadalom elfogadja ennek fontosságát és szükségszerűségét. Az RMDSZ a parlamentáris demokrácia eszközeivel harcol az erdélyi magyarság jogainak érvényesítéséért. Amit a román parlamentben és szenátusban elérhettünk az utóbbi két évtizedben, el is értük. Az eredményeket nem tartom csekélynek, sok területen látványos az áttörés. Nem az RMDSZ-politika vereségét érdemes keresni abban, hogy a rendelkezésre álló igen rövid idő alatt Székelyföld területi autonómiájának ügyében nem jártunk sikerrel. Ez hosszú út, sok munkát és kitartást igényel. Meggyőződésem, hogy az RMDSZ-politikusokban megvan a kellő elszántság és tisztánlátás ahhoz, hogy kitűzött céljaikat sikerre vigyék. Kelemen Hunor: a Kolozsvári Nyilatkozat szellemében Kelemen Hunor szerint az RMDSZ-t ma is kötelezi a húsz évvel ezelőtt elfogadott Kolozsvári Nyilatkozat szelleme. A szövetségi elnök úgy véli, hogy a nyilatkozatba foglalt célok jó része megvalósult, a szövetség áttörést ért el a kisebbségi érdekek alkotmányos és jogi kereteinek megteremtésében, és sikerült jelentősen visszaszorítania az elvándorlás mértékét. Az RMDSZ a romániai magyar közösségekkel karöltve „sikerekben gazdag és nehézségekkel teli” utat tett meg, melyet folytatni kell. Az önálló erdélyi politizálás kialakítása, a legnagyobb európai jobboldali pártszövetséghez való tartozás, az önkormányzati, parlamenti és kormányzati szintű felelősségvállalás egyetlen céllal történik: a Kolozsvári Nyilatkozatban megfogalmazott belső önrendelkezés, az autonómia elérése céljával – fogalmaz Kelemen, aki szerint a szövetség parlamenti képviselői és szenátorai számára mindenkor kötelező érvényű a Kolozsvári Nyilatkozat szellemiségének és betűjének képviselete. Toró T. Tibor: a megalkotókat kilökte magából az RMDSZ Akkori egyetlen politikai érdekvédelmi ernyőszervezetünk, az RMDSZ belső fórumain húsz esztendővel ezelőtt hihetetlen intenzitással folyt a vita az útkeresésről. Sokszor személyeskedésbe torkolló, alapjában véve azonban termékeny elvi vita zajlott a szövetség stratégiai céljairól, saját szervezeti megújulásáról, a belső demokráciáról, a román politikumhoz való viszonyáról, illetve minden aktuálpolitikai kérdésről. 1992 őszén már elillant a gyors román–magyar megbékélés illúziója, az erdélyi magyarság pedig a békés eszközökkel vívott, ám tartós nemzeti szabadságharcra készült berendezkedni. Ehhez kereste az akkori politikai-közéleti elit a legalkalmasabb stratégiát és szervezeti keretet. A belső törésvonalak már világosan kirajzolódtak, bár még mindenki egységes szervezetben tervezte a jövőt. Az egyik oldalon a kisebbségi-nyelvi jogokban gondolkodó, román politikumba beépülni készülő „mérsékelt” tábor állt, a másik oldalon pedig az önrendelkezési jog, a társnemzeti státus, a párhuzamos erdélyi magyar társadalom fogalmaiban gondolkodó „radikálisok” sorakoztak fel. A „mérsékelt” és „radikális” címkéket a korabeli román politikai sajtó nyilvánvalóan nyelvpolitikai megfontolásokból használta, ám e kifejezések – sajnálatos módon – átkerültek a magyar közbeszédbe is. A tisztújítás előtt álló szövetségben 1992 októberében a „Gézák háborúja” dúlt. A visszavonulni készülő Domokos Géza hívei a trónkövetelő politikai alelnök, Szőcs Géza lejáratásával voltak elfoglalva, akinek személye körül a „radikális” oldal képviselői sorakoztak fel. Közben nem figyeltek eléggé a Tőkés László tiszteletbeli elnök körül gyűrűző csapatra, akik stratégiai áttörést készítettek elő. Elképzelésük az volt, hogy bárki is legyen később a szövetség elnöke, olyan programdokumentumra van szükség, amely meghatározza az erdélyi magyar politika irányelveit. Így született meg a Kolozsvári Nyilatkozat a nemzeti kérdésről, benne a mindmáig egyetlen működőképesnek tartott politikai jövőkép, cél és eszköz: a belső önrendelkezés elvén alapuló közösségi autonómiák közjogi rendszere. A Küldöttek Országos Tanácsa, a KOT, a mai SZKT jogelődje 1992. október 25-i ülésén a Tőkés-tábor – soraikban a MISZSZ fiatal politikuscsapatával – kiütéses győzelmet aratott, hiszen ellenszavazat nélkül tudta elfogadtatni a mindmáig referenciaként számon tartott manifesztumot. A folytatás azonban nem alakult ilyen jól. Az 1993 januárjában tartott vízválasztó brassói kongresszuson a két tábor még ki tudott egyezni: a Domokos Géza által kiszemelt utód, Markó Béla támogatása fejében az autonomisták elérték, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat szelleme és betűje határozza meg a háromszintű autonómiát is magába foglaló programot, illetve a közösségi önkormányzati modell alapján végrehajtott szervezeti reformot. Cserébe viszont lemondtak Tőkés László jelöléséről – ő maga jelentette be, hogy csupán tiszteletbeli elnök kíván maradni –, így a szerkezetében, illetve hosszú távú céljait tekintve egyaránt megújult szövetség vezetése a „mérsékeltek” kezébe került. E kompromisszum végzetes tévedésnek bizonyult. Azóta ugyanis bebizonyosodott, hogy bármely demokratikus szerkezet önmaga karikatúrájába fordítható – ez történt az egykor erdélyi magyar miniparlamentként működő Szövetségi Képviselők Tanácsával –, és bármely nemes program (például autonómiaprogramunk) üres demagógiává fajulhat, ha nem a közösség ügyét hivatott szolgálni, hanem obskúrus pártérdekeket. A Kolozsvári Nyilatkozat megalkotóit rég kilökte soraiból a parlamenti képviselet monopóliumát máig birtokló szövetség: húsz évvel a dokumentum megjelenése után az autonómiastatútumok törvénytervezeteinek kimunkálói közül senki sincs a román parlamentben. Nem csoda hát, hogy amikor az napirendre kerül, az ott ülők a magyarság nevében gyáván hallgatnak, vagy taktikusan távoznak. Frunda György: megkérdőjelezhetetlen területi autonómia A Kolozsvári Nyilatkozat szellemében 1992-ben tett eskü számomra ma is aktuális, akár az orvosnak a hippokratészi eskü vagy jogászesküm, miszerint mindig segítek a rászorultakon. A nyilatkozat nem csak az én pályámat kísérte végig, hanem számos kollégámét is. Húsz év alatt az RMDSZ sok autonómiaépítő törvényt fogadtatott el a román parlamentben, kezdve az anyanyelvhasználatra vonatkozóktól a tanügyi jogszabályokig, de az egyházi és közbirtokossági javak visszaszolgáltatásának ügyét is jelentősen előremozdította. Az autonómia olyan folyamat, amelyet csak kitartó munkával lehet szolgálni. Naivitás azt feltételezni, hogy az autonómiát ki lehet kiáltani, vagy rövid időn belül el lehet fogadtatni. Ahhoz, hogy az autonómiát építeni tudjuk, ott kell lennünk a bukaresti parlamentben. Vitába szállnék azzal a nézettel, miszerint nem sikerült kiharcolnunk a területi autonómiát. A területi autonómia tudniillik arról szól, hogy az önkormányzatok dönthetnek a saját hatáskörükbe tartozó kérdésekben, amelyek mindennapi életünket befolyásolják. Azokban a térségekben, ahol a magyarok többségben vannak, önkormányzataink révén megkérdőjelezhetetlen területi autonómiát élvezünk. Nem értünk el eredményeket e jogkörök törvénybe foglalása terén, ám a kisebbségi törvényben tételesen szerepel a kulturális és a területi autonómia. Ezt Románia parlamentje még nem fogadta el, de ne feledjük, a román törvényhozásban csak hét százalékos arányban vagyunk jelen! Ennek ellenére a gyakorlatban már élhetünk a területi autonómia előnyeivel, az önkormányzati testületek ülésein magyarul beszélhetünk. De a területi autonómia vetületeként tekintendő az is, hogy visszakaptuk tulajdonjogainkat: erdők, házak, iskolák, kórházak kerültek vissza jogos tulajdonosaikhoz. Ahhoz, hogy a területi autonómia jogi kereteit is szabályozó kisebbségi törvény megszülessen, az RMDSZ-nek mindenekelőtt a parlamentbe, és ha lehetséges, kormánypozícióba kell kerülnie. Kisebbségi jogokat akkor sikerült elfogadtatnunk, amikor kormánykoalícióban voltunk, vagy a parlamentből támogattunk egy kormányt. Az RMDSZ számára a hatalom nem cél, hanem eszköz. Fontos a külföldi lobbi is. Az általam javasolt európai emberjogi mellékletben – amelyet az Európa Tanács közgyűlése elfogadott – a kontinens hagyományaira, illetve modellértékű megvalósításaira alapozva tételesen szerepel a kulturális és a területi autonómia. Ha ezt az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága is elfogadja, kötelező jogi eszközzé válik. Fontos tehát, hogy kollégáink, Winkler Gyula és Sógor Csaba továbbra is ott legyenek az unió intézményeiben, hiszen ők sokat tettek közös ügyeink érdekében. Nyilatkozat a nemzeti kérdésről „Igényeljük a romániai magyarság önkormányzatát, amelyhez való jogunkat az erdélyi románságnak saját elhatározásában született Gyulafehérvári Határozataira alapítjuk.” Tamási Áron: Hitvallás, Vásárhelyi Találkozó, 1937. október „...Az új román állam megalakításának alapelveiként, a Nemzetgyűlés kinyilvánítja a következőket: 1. A teljes nemzeti szabadság az összes együttélő népek számára. Minden nép saját kebeléből való egyének által, saját nyelvén fog élni a közoktatással, közigazgatással és igazságszolgáltatással. Minden nép a hozzátartozó egyének számarányában képviseleti jogot fog kapni a törvényhozásban és az ország kormányzásában. 2. Egyenlő jogosultságot és teljes felekezeti szabadságot az ország összes felekezeteinek.” (III. 1-2) Gyulafehérvár, 1918. december 1. Románia politikai életének egyik legsúlyosabb megoldásra váró politikai-társadalmi problémája a nemzeti kérdés. Keserves tapasztalataink, a tragikus események arról győztek meg bennünket, a romániai magyarságot és annak legitim képviselőjét, a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget, hogy mind a mai napig sem a politikai akarat, sem a politikai gyakorlat nem kínál elfogadható megoldást számunkra. Vállalva nemzeti entitásunkat nem akarunk sem elszakadni, sem elvándorolni, szülőföldünket otthonunknak valljuk. De a román nemzetbe beolvadni sem akarunk. A romániai magyarság politikai alanyként államalkotó tényező, s mint ilyen, a román nemzet egyenjogú társa. Épp olyan felelősséggel tartozunk jövőjéért, mint bármely más állampolgár, s mikor látnunk kell a magyarság körében eluralkodó kiábrándultságot, az ennek okán jelentkező elvándorlást, kötelességünk cselekedni. Kötelességünk felmutatni azt a megoldást, amely számunkra és az ország számára is kiút ebből a válságból. Az etnikai, vallási közösségek autonómiája Erdély múltjának szerves része, idéznénk a szász közösségek közel nyolcszáz éves önkormányzati gyakorlatát, és ugyanez fogalmazódott meg az 1918-as Gyulafehérvári Kiáltványban. Állítjuk, hogy ez az út a belső önrendelkezés útja. A belső önrendelkezési elv ugyanakkor egyetemlegesen is előre mutat, hiszen számos, már létrejött vagy most alakuló közösségi önkormányzat utal arra: Európa működő demokráciáiban ez a gyakorlat sikeres. A romániai magyarság közösségként való betagolódása a hazai társadalomba része az ország európai közösségekbe való integrációjának. Tudatában vagyunk annak, hogy a nemzetiségi kérdés az emberjogi vonatkozásokon túlmenően új dimenziókat nyert, és ma már az európai biztonság és stabilitás fontos tényezője. Meggyőződésünk, hogy a közösségek önkormányzata hozzájárul a jogállam és a civil társadalmi struktúrák megerősödéséhez és ugyanakkor szerves része a demokratizálódás folyamatának. A nemzeti kérdés megoldása általános érdek, számítunk az ország demokratikus erőinek a közreműködésére abban a fáradságos munkában, amely megteremti e megoldás alkotmányos és jogi kereteit. Kolozsvár, 1992. október 25. Makkay József Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2012. október 27.Az erdélyi önrendelkezési küzdelem állomásai (Autonómiát!) – dokumentum1989. december 25. A december 25-i Kiáltvány „egy új nemzetiségi Statútum” kidolgozását szorgalmazta, ugyanakkor megfogalmazódik benne a „kollektív jogok” alkotmányos szavatolása iránti igény, valamint az, hogy az RMDSZ „az önrendelkezési jog elvi alapján” áll, vagyis a dokumentum tartalmaz az autonómiatervezetek irányába mutató megfogalmazásokat. 1990. április 21–22. Az RMDSZ első, nagyváradi kongresszusán elfogadott program általános utalást tartalmaz az önrendelkezésre nézve, azaz célként olyan jogi keretek kialakítását jelöli meg, „amelyek szavatolják nemzetiségi viszonyaink rendezését az európai demokráciában megvalósult legjobb modellek szerint, biztosítják az egyéni és kollektív nemzetiségi jogok szabad érvényesítését, az önrendelkezést”. A program ezen elvi kijelentését a 13. pont konkretizálja: „különféle személyi és kollektív kisebbségi jogok gyakorlásának legmegfelelőbb biztosítéka a helyi önkormányzati rendszer kialakítása.” 1991. május 24–26. Az RMDSZ II. (marosvásárhelyi) kongresszusán Szőcs Géza bemutatja Nemzetiségi törvénytervezet-csomagját, amely definiálja az autonómiaformákat is. A tervezet nem vált az RMDSZ hivatalos dokumentumává. 1992. október 25. Az RMDSZ Küldöttek Országos Tanácsának (KOT) ülésén elfogadják a Nyilatkozat a nemzeti kérdésről című dokumentumot, amely az úgynevezett Kolozsvári Nyilatkozatként lett ismert. A határozat a „belső önrendelkezés” koncepciójára alapozó autonómiastratégia felülkerekedését jelentette a kisebbségjogi és a helyi önkormányzatokra alapozó felfogással szemben. 1992. december 31. December 31-i dátummal teszi közzé Csapó József a Memorandum a romániai magyar nemzeti közösség önrendelkezéséről című tervezetét, amely bár a Kolozsvári Nyilatkozatra alapoz, még nem vált az RMDSZ hivatalos dokumentumává. E tervezet a „belső önrendelkezés” koncepciójának első megalapozási kísérleteként megpróbálta összefoglalni és hasznosítani a legfontosabb nemzetközi dokumentumokat. 1993. november 14. Az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) elfogadta a nemzeti kisebbségekről és autonóm közösségekről szóló törvénytervezetet, amelyet a román parlamentben törvényjavaslatként iktattak. A tervezet mind a kisebbségi jogokat, mind a közösségi autonómia három formáját (személyi elvű autonómia, a sajátos státusú önkormányzatok autonómiája és a regionális autonómia) megjelöli, azonban – kerettörvényként – nem kodifikálja azt. 1994. március Szilágyi N. Sándor a Korunkban közzéteszi Törvény a nemzeti identitással kapcsolatos jogokról és a nemzeti közösségek méltányos és harmonikus együttéléséről című törvényjavaslatát. A tervezet inkább nyelvi rezsimet szabályoz, de bevezeti „az önadminisztráló nemzeti közösségek” fogalmát is. 1994. május 13–14. Román–magyar szakmai tanácskozás a közösségi jogokról és az autonómiáról Tusnádfürdőn. Résztvevői: Gabriel Andreescu, Renate Weber, Valentin Stan, Smaranda Enache, Biró Annamária, Kolumbán Gábor, Bakk Miklós, Bodó Barna, Fábián Ernő, Varga Attila, Balázs Sándor, Horváth István, Eckstein-Kovács Péter és Nagy György. 1994. szeptember 28. Csapó József az Erdélyi Naplóban közzéteszi javaslatát a három autonómiaforma kodifikálásáról. Ezek címei: A sajátos státusú helyi önkormányzat statútuma; A Romániai magyar nemzeti közösség személyi autonómiájának statútuma és A sajátos státusú helyi önkormányzatok regionális társulásának autonómia-statútuma. 1994. november Az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának határozata alapján szakbizottság jön létre az autonómiastatútumok véglegesítésére. Tagjai: Csapó József, Tokay György, Varga Attila, Béres András, Bodó Barna, Balázs Sándor, Bakk Miklós, Papp Előd, Hajdú Gábor, Katona Ádám, Madaras Lázár, Markó Attila, Szabó István, Szilágyi N. Sándor. A bizottság Csapó József tervezeteit vette alapul. 1995. április Az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének Főosztálya két tervezetet bocsát belső vitára: A romániai magyar nemzeti közösség személyi elvű autonómiájának statútuma (kidolgozói: Bodó Barna, Bakk Miklós, Szász Alpár Zoltán); Törvénytervezet a személyi elvű önkormányzatokról (kidolgozója: Bakk Miklós). 1995. április 7–8. Az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának ülése a szakbizottság javaslatai alapján megvitatta az alternatív tervezeteket, de nem hozott döntést róluk. Csupán az a határozat született, hogy az autonómiavita eredményeit bele kell foglalni a közelgő kongresszus programtervezetébe. 1995. május 26–28. Az RMDSZ negyedik, kolozsvári kongresszusa programba foglalt néhány elvi tézist az autonómiáról (ezek szerint az autonómia egyaránt jelent elvet a jogállam kiépítésében, a nemzeti közösség jogát, melyet identitása megőrzése érdekében gyakorol, eszközt a romániai magyarság gazdasági és kulturális fennmaradásának megalapozásához és stratégiai célt, melyet az RMDSZ politikai tevékenységében és a civil társadalom szervezeteivel kialakított kapcsolataiban követ), és rögzítette azt a három autonómia-formát, amelynek jogi megfogalmazására és a törvényhozás útján való érvényesítésére az RMDSZ törekedni fog. E három autonómia-forma: a személyi elvű autonómia, a sajátos státusú helyi önkormányzatok, valamint a területi autonómia, mely „a helyi önkormányzatok társulásával érdekszövetségként jön létre”. 1995. szeptember Csapó József közzéteszi a Magyar Kisebbségben (1995/2. szám) Székelyföld autonómia-statútuma című tervezetét, mely Székelyföld autonómiájának megfogalmazására irányul, a belső önrendelkezés elvére alapozva. Ez a koncepció később a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) tervezetének alapjául szolgált. 2003. április 23. Megalakul az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Kezdeményező Testülete, amely az RMDSZ programjában is szereplő autonómiaformák megvalósítását tűzi ki célul. A Tőkés László püspök és Fejes Anzelm premontrei főapát elnökletével megalakult testületnek 31 tagja volt, köztük parlamenti és önkormányzati képviselők, polgármesterek, RMDSZ-tisztségviselők, vállalkozók, civil társadalmi szervezetek vezetői. 2003. július 7. Gyergyócsomafalván megalakul az EMNT KT székelyföldi tagjainak részvételével, önálló testületként a Székely Nemzeti Tanács Kezdeményező Testülete azzal a céllal, hogy Székelyföld autonómiaigényének közképviseletére, illetve megvalósítására létrehozza a Székely Nemzeti Tanácsot. A kezdeményező testület tagjai nyilatkozatban üdvözlik az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 2003/1334-es számú, Andreas Gross jelentése alapján elfogadott határozatát. 2003. október 26-án Sepsiszentgyörgyön, a Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében megalakul a Székely Nemzeti Tanács. Elnökké egyhangúlag dr. Csapó Józsefet választják. Alakulásakor meghirdetett célja, hogy a Székelyföld autonómiáját a jog és a demokrácia eszközével vívja ki, alkalmazva a nemzetközi jog kínálta lehetőségeket. 2003. október 29-én a román parlament felsőházának jogi bizottságában Antonie Iorgovan kormánypárti szenátor Románia alkotmánya elleni támadásnak nevezi a Székely Nemzeti Tanács megalakulását, kérve, hogy a testület forduljon az ország legfőbb ügyészéhez „a Székely Nemzeti Tanács akcióival kapcsolatban”. A szenátus ülésén megjelent Ilie Botos, Románia legfőbb ügyésze, és biztosította a testület tagjait, hogy az általa vezetett intézmény az ügyben „már teljesíti kötelességét” – közölte a román közszolgálati rádió. 2003. november 13-án a Székely Nemzeti Tanács elnöke, dr. Csapó József közzétette a Székely Nemzeti Tanács által közvitára bocsátott Székelyföld-statútum román nyelvű változatát, és kijelentette, hogy a román változat alapján konszenzusra szeretnének jutni a székelyföldi románsággal. 2003. november Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által felkért szakértői csoport (koordinátora: Bakk Miklós, tagjai: Bodó Barna, Borbély Imre, Biró Gáspár, Komlóssy József, Kovács Péter) elkészíti az ún. Autonómia-csomagtervet (mely három összefüggő tervezetet tartalmaz a regionális autonómiára vonatkozóan: Kerettörvény a régiókról, Törvénytervezet Székelyföld különleges jogállású régió létrehozásáról, Székelyföld különleges jogállású régió autonómiájának statútuma). Később a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) vitatta e tervezet legitimitását, ezért nem vált az EMNT hivatalos dokumentumává. 2003. december 10. Miután az Székely Nemzeti Tanács (SZNT) Állandó Bizottsága a román és a magyar parlamenti pártok frakcióvezetőitől személyes találkozót kért, hogy tájékoztassa őket a Székely Nemzeti Tanács célkitűzéseiről, Ioan Solcanu, a kormányzó Szociáldemokrata Párt szenátusi frakcióvezetője fogadta az SZNT küldöttségét. A találkozó után Solcanu újságíróknak kijelentette: elfogadhatatlannak tartja a székelyföldi autonómiatervét. 2004. január 17. Sepsiszentgyörgyön ülésezett a Székely Nemzeti Tanács, véglegesítette és elfogadta a Csapó József tervezetén alapuló Székelyföld autonómiastatútumának tervezetét. A tanács arról is döntött, hogy a statútumtervezettel Románia parlamentjéhez fordul. 2004. február 25. Birtalan Ákos, valamint az RMDSZ-frakció polgári szárnyának képviselői, Kovács Zoltán és Szilágyi Zsolt Bihar, Pécsi Ferenc Szatmár, Toró T. Tibor Temes és Vekov Károly Kolozs megyei képviselő Románia parlamentje elé terjesztette Székelyföld autonómiastatútumának tervezetét. 2004. március 30. A Képviselőház elutasítja Székelyföld autonómiastatútumának tervezetét. 2004. június 18. Négy magyar képviselő és egy szenátor aláírásával iktatták a képviselőház állandó bizottságában az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által kidolgozott személyi elvű autonómia kerettörvényét, valamint a romániai magyarság személyi elvű autonómiájának statútumát, melyet Bakk Miklós és Toró T. Tibor dolgozott ki. 2004. június 29. A szenátus elutasítja Székelyföld autonómiájának statútumát. 2004. szeptember 9. Alkotmányellenességre hivatkozva a képviselőház közigazgatási bizottsága elutasította a romániai nemzeti kisebbségek személyi elvű autonómiáját szabályozó kerettörvényt, valamint a romániai magyarság személyi elvű autonómiájának statútumát, melyet június 18-án nyújtott be négy magyar képviselő és egy szenátor. 2004. december 23. Az új kormány megalakításáról szóló parlamenti megbeszéléseken az RMDSZ a kisebbségek jogait magában foglaló és biztosító törvény megalkotását javasolta. 2005. január 18. A Magyar Rádiónak adott interjúban Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök megállapította: a határon túl már van kulturális autonómia. 2005. február 8. Az RMDSZ sajtótájékoztatón jelentette be, hogy a többi kisebbség képviselőivel közösen dolgoznak a kisebbségi törvényen, mely kerettörvény jellegű lesz, és azt közvitára bocsátják. 2005. február 18. Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke szerint a kisebbségi törvény megalkotása aláássa az autonómiát. 2005. március 17. Toró T. Tibor Temes megyei képviselő bírálta a tervezetet, mert az a kisebbségi szervezetek létrehozására vonatkozóan ugyanazokat a diszkriminatív kritériumokat tartalmazza, amelyeket a romániai választási törvényben több nemzetközi szervezet is kifogásolt. 2005. március 18. Nyilvánosságra hozták az RMDSZ által kezdeményezett kisebbségi törvény tervezetének szövegét. 2005. március 21. A Magyar Polgári Szövetség háromszéki egyeztető tanácsa bírálta a nemzeti kisebbségekről szóló törvény tervezetét, és széleskörű konzultációsorozat beindítását kezdeményezte az autonómiáról. 2005. március 22–25. Toró T. Tibor képviselő benyújtotta a kisebbségi törvény tervezetéhez készített módosító csomagot, mely 15 indítványt tartalmaz, és az EMNT 2004-ben iktatott személyi elvű kerettörvény-tervezetéből indul ki. 2005. március 30. Az erdélyi protestáns egyházfők Markó Bélához intézett nyílt levelükben kifejtik: nem célszerű jelen formájában a parlament elé terjeszteni a tervezetet, mert azt nem előzte meg széles körű szakmai és társadalmi vita. 2005. április 9. A Székely Nemzeti Tanács ismét az igazságügyi minisztériumhoz fordult a népszavazásról szóló törvény módosításáért annak érdekében, hogy a székelyföldi helyi önkormányzatok által az autonómia kérdésében kiírt népszavazások ne legyenek megtámadhatóak a közigazgatási bíróságon. 2005. április 15. Puskás Bálint szenátor bejelentette: az RMDSZ háromszéki törvényhozói népszavazási törvényt módosító tervezetet nyújtottak be a parlamentben annak érdekében, hogy váljon lehetővé a Székelyföld autonómiájáról szóló referendum kiírása. 2005. április 21. A kormány úgy döntött, a kisebbségi törvény tervezetéről kéri a Velencei Bizottság és az EBESZ kisebbségi főbiztosának véleményét. 2005. április 23. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács közös nyilatkozatban bírálja a kisebbségi törvényt, mely „a magyar autonómia kijátszására és letörésére szolgál”. 2005. május 19. Többszöri halasztást követően a kormány elfogadta az RMDSZ kisebbségitörvény-javaslatát. 2005. június 2. A kisebbségi törvény tervezete eljutott a szenátus emberjogi, illetve közigazgatási bizottságának asztalára. 2005. június 3. A kisebbségi törvénytervezet támogatását kérte az Európai Néppárttól Markó Béla. 2005. június 8. Az RMDSZ frakciói úgy döntöttek, nem támogatják a Székely Nemzeti Tanács parlament elé terjesztett autonómiastatútumát. 2005. június 9. Negatívan véleményezte a szenátus kulturális bizottsága a kisebbségi törvénytervezetet. 2005. június 30. A Székely Nemzeti Tanács Székelyföld autonómiájára vonatkozó törvénytervezetét másodszor is a parlament elé terjesztik; ezúttal a beterjesztők: Sógor Csaba szenátor és Becsek Garda Dezső képviselő. A tervezet a 2004. március 1-jén benyújtott változathoz képest módosításokat tartalmaz, többek között a parlament törvényhozási bizottságának észrevételei alapján. A tervezetet a képviselőház 2005. október 12-én elutasította. 2005. július 7. A szenátus közigazgatási és területrendezési bizottsága kedvezően véleményezte a kisebbségek jogállásáról szóló törvénytervezetet. 2005. október 8. A Székely Nemzeti Tanács összegzése szerint a tanács felkérésére 11 helyi önkormányzat határozott a helyi népszavazás megszervezéséről Székelyföld autonóm közigazgatási régió törvény általi létrehozásának tárgyában. A közigazgatási bíróságokon megsemmisítették a tanácsi határozatokat. 2005. október 12. A képviselőház 188–16 arányban elutasítja a Székely Nemzeti Tanács Székelyföld autonómiájára vonatkozó, másodszor is a parlament elé terjesztett törvénytervezetét. 2005. október 14. A Székely Nemzeti Tanács autonómia-statútuma felvállalhatatlan – jelentette ki sajtótájékoztatón Márton Árpád parlamenti képviselő. Arra a kérdésre válaszolva, hogy ha az RMDSZ felvállalhatatlannak tartja az SZNT tervezetét, akkor miért nem nyújtotta eddig be saját javaslatát, Márton Árpád azt válaszolta: az RMDSZ nem tartja jónak a mostani időpontot. 2005. október 21. A Velencei Bizottság soros ülésén úgy értékelte a kisebbségi törvénytervezetet, hogy az lehetőséget teremt majd Romániában a kisebbségi jogok megerősítésére és kiszélesítésére. Ugyanakkor a jelentés bírálta a tervezet kisebbségi szervezetek bejegyzésére és választási részvételére vonatkozó, korlátozó előírásait. 2005. október 24. A szenátus elutasította a kisebbségek jogállásáról szóló törvényjavaslatot. 2005. október 26. A képviselőház házbizottságában leszavazták a kormánykoalíció azon kérését, hogy az alsóház sürgősségi eljárással tárgyalja meg a kisebbségi törvényjavaslatot. A Magyar Polgári Szövetség (MPSZ) közleményben kérte az RMDSZ csúcsvezetőinek lemondását, a kisebbségi törvénytervezet visszavonását és egy másik, az autonómiáról szóló tervezet előkészítését. 2005. november 2. A székelyföldi román civil szervezetek memorandumot tettek közzé, amelyben az európai követelményekkel ellentétesnek nevezik a kisebbségi törvényt. 2005. november 30. Călin Popescu-Tăriceanu miniszterelnök kolozsvári sajtótájékoztatóján úgy fogalmazott, hogy a kisebbségi törvénytervezet „nem tartalmaz túlzásokat”. Mint mondta, nem hiszi, hogy félni kellene a kulturális autonómiától vagy a kisebbségeknek biztosított jogoktól. 2005. december 4. Emil Boc, a Demokrata Párt elnöke kijelentette: pártja jelenlegi formájában nem támogatja a kisebbségi törvényt. 2005. december 7. A képviselőház szakbizottságaiban megkezdődött a kisebbségek jogállásáról szóló törvénytervezet vitája. 2005. december 12. Eugen Nicolăescu, az NLP–DP (D. A.) pártszövetség szóvivője bejelentette, hogy a két párt vezetői megállapodtak, kiiktatják a kisebbségi törvényből a kulturális autonómia-tanácsokra vonatkozó cikkelyeket. Az autonómiatanácsok hatáskörét, javaslatuk szerint, a Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) venné át. Markó Béla RMDSZ-elnök szószegőknek nevezte a román kormánypártok azon politikusait, akik nem támogatják, vagy ki akarják üresíteni a kisebbségi törvénytervezetet. 2005. december 13. Az RMDSZ frakciója megszavazta, hogy Toró T. Tibor Temes megyei parlamenti képviselő vonja vissza módosító indítványait. Toró a szavazás után is megerősítette a Szabadságnak, hogy ennek a kérésnek nem fog eleget tenni. 2005. december 15.Az EP megszavazta a Romániáról szóló jelentést. A Pierre Moscovici francia EP-képviselő által készített dokumentumban az áll, hogy az EP „elégedetlenségét fejezi ki a kisebbségi törvény folyamatos késése miatt”. 2006. január 12. A Ziua című lap révén ismertté vált Valeriu Tabără kisebbségi törvénytervezete. 2006. március 21. A képviselőház jogi, emberjogi és tanügyi szakbizottsága folytatta a kisebbségi törvénytervezet vitáját; a vita a harmadik cikkelyig jutott. 2006. április 20. Tabajdi Csaba (MSZP) és Szent-Iványi István (SZDSZ) EP-képviselő közös levélben hívta fel Olli Rehn figyelmét, hogy Románia többszöri ígérete ellenére a mai napig nem fogadta el a kisebbségekről szóló törvényt. 2006. május 17. A kisebbségek jogállásáról és a pártfinanszírozásról szóló törvények elfogadását szorgalmazta Bukarestben José Manuel Durao Barroso, az Európai Bizottság (EB) elnöke és Olli Rehn bővítési biztos. 2006. június 7. Wilfried Martens, az Európai Néppárt (EPP) elnöke kijelentette: fontosnak tartja, hogy a román parlament elfogadja a kisebbségi törvényt, és hogy a romániai pártok támogassák ezt az ügyet. 2006. július 5. A képviselőház plénuma elutasította az RMDSZ javaslatát, hogy tűzzék napirendre a kisebbségi törvénytervezetet. 2006. augusztus 2. Antal Árpád Kovászna megyei RMDSZ-képviselő a Háromszék című lapnak nyilatkozva kifejtette, jobb lett volna, ha egy évvel korábban az RMDSZ azt kéri a kormánytól, vállaljon felelősséget a jogszabályért. Akkor frakció-kollégái nem támogatták ötletét. Meglátása szerint azért is kedvezőbb lett volna a másik utat választani, mert elutasítás vagy siker esetén az RMDSZ más fontos célkitűzésekre – például az önálló magyar egyetem létrehozására – összpontosíthatott volna. 2006. augusztus 31. Frunda György Maros megyei szenátor kifejtette, nem hiszi, hogy a parlament a kormány által benyújtott formában elfogadja a kisebbségi törvénytervezetet. Emiatt viszont a magyar érdekvédelmi szervezetnek nem kell kilépnie a kormányból. 2006. november 3. Az erdélyi magyar egyházak vezetői közös nyilatkozatban álltak ki az erdélyi magyar közösség önkormányzati jogai mellett, kinyilvánítva, hogy támogatják az autonómia kialakítására irányuló jogos igényét, beleértve „Székelyföld területi önrendelkezésének ügyét” is. 2006. november 23. Az EP Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottsága, a román csatlakozás helyzetéről készült állásfoglalásában a kisebbségi törvény mielőbbi elfogadását szorgalmazta. 2006. december 10. A Nemzeti Liberális Párt (NLP) és a Demokrata Párt (DP) fel kívánja gyorsítani a kisebbségi törvény parlamenti elfogadását. Markó Béla RMDSZ-elnök szkeptikusan fogadta ezt, kijelentvén: „Cinikusan úgy is lehetne fogalmazni, hogy miután kisebbségbe került a kormány a parlamentben, az RMDSZ partnerei megkönnyebbülten eldöntötték, hogy támogatják a kisebbségi törvényt.” 2006. december–2007. március Az SZNT kezdeményezésére Székelyföld számos településén nemhivatalos népszavazást szerveztek Székelyföld autonómiájáról. A nemhivatalos népszavazást annak nyomán szervezték meg, hogy a helyi népszavazási határozatokat a hatóságok (prefektúrák) jogi úton érvénytelenítették. 2008. február 21. Klaus Johannis, Nagyszeben polgármestere, a Német Demokrata Fórum elnöke kijelentette, hogy az erdélyi szászok nem kérnek autonómiát. 2009. június–2010. január A 2009 áprilisában megalakult Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum (EMEF) keretében 2009 júniusában létrejött az EMEF autonómia-munkacsoportja (két társelnöke Márton Árpád képviselő és Bakk Miklós politológus). A munkacsoport 2009 júniusa és 2010 januárja között háromszor ülésezett, azonban határozatai nem valósultak meg. 2009. július 18. Traian Băsescu román államfő megismételte a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor közönsége, Tőkés László és Orbán Viktor előtt korábbi, számtalanszor már hangoztatott álláspontját, miszerint az autonómia minden közösséget egyformán megillet Romániában, és ugyanolyan mértékű önrendelkezés képzelhető el Székelyudvarhelyen, mint például Caracalban vagy Tulceában. 2012. szeptember 25. A román szenátus elutasította a székelyföldi területi autonómiáról szóló törvénytervezetet, amelyet még 2005-ben terjesztett a törvényhozás elé Sógor Csaba és Garda Dezső. Az SZNT által megfogalmazott, Székelyföld autonómia-statútuma című tervezetet 2005. október 12-én a román képviselőházban 188–16 arányban leszavazták. A szenátusban érdemi vitát nem tartottak, 54 szenátor a jogszabály ellen szavazott, öten mellette, ketten tartózkodtak. Az RMDSZ-esek közül jelen volt, és igennel szavazott Albert Álmos, Cseke Attila, Fekete Szabó András, Günthner Tibor, de egyikük sem szólalt fel a tervezet mellett, ugyanakkor igennel szavazott Marcu Gheorghe SZDP-s honatya is. Hiányzott: Markó Béla, Frunda György, Verestóy Attila. (Bakk Miklós politológus összeállítása alapján) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. december 22.Az 1989-es forradalom és az azt követő magyar események TemesváronA forradalom megélése fontos kiindulópont volt a temesvári magyar közösség megszervezésében, azonban a kollektív emlékezetben meghatározó élményként csak a református templom előtti december 15-16-i események élnek. Az előzmények: a temesvári magyarság a kommunizmus alatt A forradalom kirobbanásának kontextusa nem érthető meg az azt megelőző periódus rövid ismertetése nélkül. Temesváron a 80-as évek hasonlóak voltak Erdély más városaihoz: a nemzeti kommunizmus és a diktatúra növekvő nyomása kihatással volt a város magyar lakosságára. Az egyetlen létező magyar újság, a Szabad Szó és a temesvári magyar színház ideológiai kontroll alatt állt, sőt mi több, a nyolcvanas évek végére a megszűnés veszélye fenyegette. Politikai szempontból elmondható, hogy a 80-as években a magyarok kiszorított helyzetben voltak a pártapparátusban is. Az 1984-89-es időszakban a megyei pártbizottságban csak póttaggal rendelkeztek Bloch Irma személyében, aki 1989 után már nem került előtérbe. A közösségi kulturális és oktatási élet szempontjából azonban több olyan tevékenység vagy önképzőkör működött, amely biztosította a fiatalok és az értelmiség találkozási helyét. Ilyen volt a Látóhatár Kör, a Thália Színházi Kör, az M-Studió diákrádió, a magyar terminológiai órák tartására tett próbálkozás és a Franyó Zoltán Irodalmi Kör, amely meghatározó volt a későbbi események szempontjából is. Mind a Látóhatár, mind pedig a Thália kiemelten fontos önképzőkörnek számított, köreikben több olyan diák is megfordult, aki később, 1989 után, az erdélyi magyar kulturális és politikai élet meghatározó személyisége lett. A Thália tagja volt például Borbély László, az RMDSZ jelenlegi politikai alelnöke, Szilágyi Zsolt volt parlamenti képviselő, Toró T. Tibor EMNP elnök, vagy Bocsárdi László, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója. A Látóhatárban tevékenykedett például Visky András dramaturg, a kolozsvári színházi élet és színházi oktatás jeles alakja. Habár látszólag önállóan működtek, a Látóhatár és a Thália többször a Securitate célkeresztjébe került, főleg a rendszerellenesnek ítélt rendezvényeik miatt. Mindkét kör tanári ellenőrzés alatt működött, a Látóhatárnak Bálintfi Ottó filozófiatanár, a Tháliának Albert Ferenc szociológus, az Agronómia tanára volt a felelőse. A felügyelőtanárok puffer-szerepet töltöttek be: közvetítettek a diákok és a kommunista párt között, illetve mindkét irányba próbálták rendezni a konfliktusokat. A Látóhatárt végül 1984-ben az országos politikai szigor hatására magyarázat nélkül szüntették meg. A színjátszó kör megszűnése egy 1988-as, a Reformáció ünnepe alkalmával szervezett Dsida Jenő szavalóesthez köthető, amelynek második előadását a Securitate megtiltotta. A Franyó Zoltán irodalmi kör az értelmiség hálózatok szempontjából volt fontos. Az idősebb generáció tagjai rendszeresen megfordultak itt, megalapozva a rendszerváltás utáni kapcsolataikat is. Az elit-hálózatok szempontjából fontos megemlíteni Bárányi Ferenc altatóorvos (későbbi RMDSZ-es parlamenti képviselő) nevét is, aki meghatározó személyisége volt a helyi magyar elitnek. Az általa rendezett összejöveteleken az akkori temesvári magyar elit legtöbb tagja megfordult. Bárányi hagyományosan minden évben december második szombatján rendezte meg névnapi ünnepségét, ahol átlagban 70-80 ember jelent meg, köztük meghatározó temesvári személyiségek, színészek. Összefoglalva, a diktatúra szorító nyomása ellenére, Temesváron jelentős volt az önképzőkörök száma, mind a fiatalabb, mind pedig az idősebb generációk számára. Ugyanakkor kitapintható magyar elithálózat létezett, amely meghatározó volt az események későbbi alakulásában. Az 1989-es forradalom előzményei Az 1989-es események egyik kiindulópontjaként a református templom előtti, Tőkés László a parókiából való eltávolítása ellen tiltakozó tüntetést jelölik meg, amely december 16-án és 17-én fokozatosan rendszerellenes lázadássá alakult. Tőkés László 1986-ban került Temesvárra segédlelkészként Peuker Leó, akkori református lelkész mellé. Az új lelkész jelenléte üdítően hatott a közösségre, az általa vezetett istentiszteletekre mind többen és többen jártak el. Politikai üldöztetése két 1988-as esemény kapcsán erősödik fel: a már említett Reformáció emléknapján rendezett Dsida-est, valamint a falurombolás ellen kezdeményezett tiltakozási akció, amely után Tőkés nemcsak hogy egyházi fegyelmi intést kapott, hanem a Securitate figyelmét is magára vonta. Az események folyományaként a Tőkés mellett kitartó személyek életét ellehetetlenítették, sőt, 1989 szeptemberében, a hozzá közel álló személyek egyikét, Újvárossy Ernőt holtan találták a Temesvár melletti Vadász-erdőben. Habár halálának okaira nincs bizonyíték, vélhetően a Securitate emberei ölték meg, ezért sokan a forradalom első áldozataként tartják számon. 1989 nyarától a Tőkés körüli eseményekről már rendszeresen tudósított a magyarországi sajtó. Ennek következtében a temesvári lakosok – más belső-erdélyi városokkal ellentétben – feltehetően sokkal több információval rendelkeztek, hiszen nézhették és hallgathatták mind a magyar, mind pedig a szerb TV- és rádióadókat. A kintről jövő információnak több szempontból kiemelt szerepe van. Egyrészt, egyike azon kevés híreknek, amelyek hihetőek voltak (a helyi média párt-kontroll alatt állt), másrészt, fontosak voltak a bizalom szempontjából is, hiszen a kintről jövő információk nem részei a nyolcvanas évekre jellemző provokációknak. Az 1989-es forradalom és a magyarok Magyar szempontból a forradalom egyetlen kiemelkedő eseménye a református templom előtti, a Tőkés kilakoltatása ellen indított tiltakozás volt. Fontos kiemelni, hogy nem egy előre megszervezett tiltakozási akcióról volt szó. December 15-én pár száz ember, főleg idősek, nem a rendszer ellen, hanem Tőkés László kilakoltatása ellen tiltakoznak és élőlánccal próbálták ezt megállítani. A magyar megmozdulásként indult tiltakozáshoz fokozatosan román nemzetiségű temesváriak is csatlakoztak, köztük a Petru Dugulescu vezette baptista közösség tagjai, akik biztosították a lelkipásztor és családja védelmét és a tüntetés békés voltát. A baptista közösségekkel Balaton Zoltán és Borbély Imre vette fel a kapcsolatot. Az első Ceauşescu-ellenes szlogenek 1989. december 16-a délután hangzottak el. Ennek központi szereplője Ion Monoran költő volt, aki megállított egy villamost és a rajta utazókat tüntetni hívta. A december 15-16-i események továbbá fontos legitimációs alapot nyújtottak a közösségi életben aktív szerepet vállalók számára. Az 1989 utáni magyar elit jelentős része – amennyiben a városban volt – saját bevallása szerint megjelent a két nap valamelyikén a templom előtt. A részvétel a „forradalmárság” 1989 utáni szimbolikus tőkéje lett, feljogosította tulajdonosát, hogy sikeresen vegyen részt az új rendszer megszervezésében. December 17-én tovább folytatódtak a zavargások, a katonaság is kivonult a tüntetők megfékezésére, és délután elhangzottak az első lövések. 18-a nyugodtabban telt el, de a város katonai megszállás alatt volt. December 19-én több temesvári gyárban a munkások általános sztrájkba léptek, majd az utcára vonultak. December 20-án hangzott el először az „Armata e cu noi!” (A katonaság velünk van) szlogen és megalakult a Román Demokrata Front. A temesvári Opera-teret ezen a napon foglalták el a tüntetők. Az Opera balkonjáról többen beszédet intéztek a tömeghez. Ceaușescu december 21-i beszédét, majd a diktátor futásáról szóló híreket a téren több ezer ember élőben hallgatta. A 16-i események után a magyar nemzetiségűek viszonylag ritkábban kerültek előtérbe. Kivételt képez Oberst László mérnök, későbbi RMDSZ-es megyei tanácsos, aki egyik szervezője volt az ELBA-ban kirobbant sztrájknak, Bárányi Ferenc, aki a temesvári Új Klinikán volt szolgálatban (a beutalt sebesültek és halottak listáját ő csempészte ki), illetve Balaton Zoltán fizikus, kutató, aki a forradalom alatt az Opera balkonjáról szólt a tüntetőkhöz, egyike lett az úgynevezett „balkonistáknak”, a forradalom első szervezett csoportjának. A Bánsági Magyar Demokrata Szövetség alakulása és annak értelmezése A Bánsági Magyar Demokrata Szövetség (BMDSZ) 1989. december 22-én délután-estefelé alakult meg Bárányi Ferenc lakásán. Bárányinál főleg baráti köréhez tartozó személyek gyűltek össze. Egyeseket telefonon hívtak fel, másoktól pedig engedélyt sem kértek nevük felhasználására. Az alakuló bizottság célja az volt, hogy minél jobban „leképezze a társadalmi struktúrát.” Az este folyamán megszületett a BMDSZ első hivatalos dokumentuma, egy nyilatkozat formájában. A nyilatkozat alapszövegét Albert Ferenc írta, a többiek pedig egyetértettek vele. Emellett megválasztották a szervezet ideiglenes elnökét. Bárányi Ferenc Toró Tibor fizikusnak ajánlotta fel a funkciót, aki ezt nem fogadta el, és a „fiatalok közül” Bodó Barnát javasolta. A szöveg véglegesítése után Toró Tibor Bárányi lakásáról felhívta Domokos Gézát, beszámolva neki a történésekről. Megalakulása után a BMDSZ nagyon hamar tagság-toborzásba kezdett. A BMDSZ irodájának a Szabad Szó szerkesztősége melletti termek egyikét nevezték ki. Itt folyamatos gyűlések voltak, viták, ahol a résztvevők a következő lépéseket próbálták megvitatni. A visszaemlékezők kevésbé említenek konkrét témákat, abban viszont mindenki megegyezik, hogy a helyi magyarság státusának kérdése, a magyar iskola megalakítása és a tagság-toborzás voltak napirenden. Működésében a BMDSZ tehát nyilvános helyszínt teremtett a találkozásra a bánsági magyar elit számára. A kommunizmus utáni temesvári magyar elit összetétele és jellemzői A nyilatkozat tartalmát, az aláírók és a találkozón részt vevők névsorát, valamint a visszaemlékezésekből rekonstruált történéseket elemezve több, az elitre vonatkozó következtetés is levonható. Egyrészt elkönyvelhető, hogy annak ellenére, hogy a más országokból jövő információk hatására a változás „a levegőben lógott”, a szervezet megalakulása és a nyilatkozat születése nem egy előre megtervezett stratégia része volt, hanem feltehetőleg az események hatására, relatív spontánul történt. Másrészt, a BMDSZ alapítói és későbbi aktív tagjai mind akkori megnyilatkozásaikban, mind pedig visszaemlékezésükben aláhúzták, hogy nem pártot, hanem érdekvédelmi szervezetet alakítanak. A BMDSZ a márciusi vezetőség-választásokig versenyt futott saját legitimációjával. Alapító tagjai nagyrészt 1989 előtt szerezték társadalmi tőkéjüket (újságírók, tanárok, a közösség meghatározó személyiségei), azonban befogadták a forradalomban való részvétel szimbolikus tőkéjével rendelkezőket is, és nagyon hamar nyitni próbáltak a különböző intézményi és munkaközösségi képviseletek felé. Mérlegelték, hogy kik azok a személyek, akik hitelesek lehetnek eddigi vagy a forradalom alatt mutatott tevékenységük, feddhetetlen kiállásuk vagy egyéb tulajdonságuknak köszönhetően. A vezetőségbe bekerültek a forradalmárok (pl. Oberst László), a rendszerváltás előtti kulturális elit tagjai (pl. Matekovits György) de a nómenklatúra egyes képviselői is (pl. Albert Ferenc). A fő feltétel az volt, hogy az azelőtti rendszerben tetteivel nem kompromittálta magát. A „vitatott elemeket” nem engedték be, vagy kizárták az új struktúrákból. Tanulságos például a Szabad Szó szerkesztőségében dolgozó Vajda Sándor, az ügyészként tevékenykedő Egeressy László, illetve a színházigazgató Sinka Károly esete. Vajda esetében az összes megkérdezett személy egyetértett abban, hogy úgymond „szekus” volt, Egeressy és Sinka 1989 előtti szerepe vitatott maradt, de 1989 után csak marginálisan vettek részt a közösség újjászervezésében. A nyitott struktúra hatására a kialakulóban levő politikai eliten belül látszólag nem voltak ellentétek, formailag a múlt rendszerben betöltött szerep nem volt kizáró ok, azonban a kérdés burkoltan a nyilvánosságban is megjelenik. Viták és célok a BMDSZ tevékenységében A legtöbbet tárgyalt témák az önálló magyar iskola, a szervezetépítés és a magyar ház kérdése voltak. Az önálló magyar iskola megteremtéséről szóló vitában a résztvevők egyetértenek abban, hogy a közösség megmaradásának szempontjából ez elkerülhetetlen. Ettől kezdve a vita e célkitűzés megvalósításáról szólt. A többség döntése alapján azonnali hatállyal kérték az iskola létrehozását, nem várva meg az iskolai év végét. A magyar iskola február 15-én alakult meg, a szerb és német iskolával egyetemben. A Bartók Béla nevet demokratikus úton választották ki a diákok és tanárok. Jellemző, hogy az iskola megalakulásának kiharcolása nem egy szervezett folyamat része volt. Többen, egymástól függetlenül próbálták az iskola megalakulását „kijárni”, később saját sikerként könyvelve el mindezt. A Magyar Ház kérdése másképpen alakult. Sokan, a hatalom és a többségi társadalom potenciális reakcióitól megijedve, jogi úton akarták visszakérni a magyar közösség „jogos tulajdonát.” Az egyetlen, aki az ingatlan elfoglalását javasolta, Borbély Imre volt, későbbi RMDSZ-es parlamenti képviselő, aki javaslatának leszavazása után nem vett már részt a helyi politikában. Az épületet végül nem sikerült visszaszerezni, egy magáncég kezébe került. A BMDSZ konszolidációja és a parlamenti választások Helyi szinten a BMDSZ szoros kapcsolatokat alakított ki a frissen újraalakuló magyar újsággal, a Temesvári Új Szóval és a Temesvári Magyar Ifjúsági Szervezettel (TEMISZ) is. A fiatalokat az országos RMDSZ-hez hasonlóan a BMDSZ hamar partnerének fogadta, bevonva őket a vezetésbe és a szervezésbe. Ezen legitimációs tett nem jelentette a TEMISZ beolvadását a szervezetbe, amaz folytatta saját útját, országos ernyőszervezetbe lépve be. A Temesvári Új Szó és az RMDSZ kapcsolata érdekesen alakult. Az újság már decemberben újraszerveződött. Az első napokban Bárányi Bodó Barnát „nevezte ki” az újság élére, amit az újság szerkesztősége nem fogadott el és demokratikus úton választott magának szerkesztőséget. Ez az esemény több érdekes kérdést vet fel. Egyrészt, jól tükrözi, hogy a BMDSZ alapítói úgy képzelték el szervezetüket, hogy a magyar társadalmi élet minden területére kiterjesztik befolyásukat és ezeken belül döntéshozatali joggal rendelkeznek. Az eset nem csak a szervezet kezdeti demokrácia-értelmezésére, hanem Bárányi rendszerváltás utáni szerepére is rávilágít. Bárányi a frissen alakuló szervezet alelnökeként erős társadalmi és szimbolikus tőkével rendelkezett. Ez a tőkekoncentráció vélhetően hozzájárult képviselőjelöltségéhez is. Habár jelölésének módja már feledésbe merült, sem Bárányi Ferencnek, sem a szenátori lista élére kerülő Tőkés Lászlónak, nem volt kihívója, mindenki számára világos volt, hogy ők ketten kell legyenek azok, akik jelöltetik magukat. Fontos megemlíteni, hogy a BMDSZ vezetői, Bárányi Ferenc bejutása mellett, Tőkés László sikerében mindenképpen, de Oberst László esélyeiben is bíztak. Ez azzal magyarázható, hogy hasonlóan Románia más régióihoz, nem lehetett tudni, pontosan hány magyar él a megyében, a magyar közgondolkodás felülreprezentálta őket, illetve a Tőkés Lászlót övező „szimpátia-hullám” miatt nagyszámú román szavazat bejövetelére is számítottak. Az eredményekből azonban kitűnik, hogy az RMDSZ-re leadott román szavazatok minimálisnak mondhatóak. Tőkés esetében a többletszavazatok feltehetőleg a kisebbségektől származtak. Exkurzus: címszavakban pár következtetés A forradalom megélése egy fontos kiindulópont volt a temesvári magyar közösség megszervezésében, azonban a helyi magyar közösség kollektív emlékezetében meghatározó forradalmi élményként csak a református templom előtti december 15-16-i események kerültek be. A BMDSZ a megyei elnökség márciusi megválasztásáig nem klasszikus értelemben vett szervezetként működött: találkozóin bárki felszólalhatott, az érdeklődők közösen fogalmazták meg a temesvári magyar közérdeket, a benne tevékenykedők egymástól függetlenül próbálták a közösségi célokat elérni, nem volt világos hierarchikus struktúrája sem. A szervezetet a társadalmi élet minden területére kiterjedő struktúraként képzelték el. A bekerülő aktív tagok két típusú tőkével rendelkeztek: egyrészt, a múlt rendszerből hozott társadalmi és kulturális tőkével, másrészt a forradalmi szerepvállalásból táplálkozó szimbolikus tőkével. Látszólag mindenki elismerte a kialakuló elit szupremáciáját. Fontos jellemzője az 1990-es évnek, hogy a kommunista múlttal való szembenézés csak elszórtan jelentkezett. Többen felvállalták a Temesvári Kiáltvány nyolcas pontjában leszögezetteket, azonban a BMDSZ-ben nem volt vita erről a kérdésről, sőt a nyilvánosság felől jövő, erre vonatkozó jelzéseket is hamar a szőnyeg alá söpörték. Az első vezetőség jelentős része a régi elitből állt össze, de a szervezet környékén feltűntek már azok az emberek is, akik a forradalom után kapcsolódtak be a magyar közösség szervezésébe. A román-magyar kapcsolatok jónak mondhatóak, azonban a választási eredmények világosan megmutatják a nemzetiségi kapcsolatok határait: a szenátusi listán induló Tőkés László, a „forradalom kirobbantója” elenyésző román támogatást kapott. Toró Tamás, Toró Tibor a szerzőkről Toró Tamás 1985-ben született Temesváron. Középiskolai tanulmányait a temesvári Bartók Béla Elméleti Líceumban végezte. 2008-ban történelem szakos oklevelet szerzett, majd 2009-2010 között a Történelem tanszék nemzetközi kapcsolatok mesteri képzésében vett részt a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen. 2010-2012 között a Budapesti Corvinus Egyetemen, a Nemzetközi tanulmányok mesteri képzőjét elvégezve nemzetközi kapcsolatok szakértői diplomát szerzett. Toró Tibor 1981-ben született Temesváron. Középiskolai tanulmányait a Bartók Béla Elméleti líceum informatika szakán végezte. 2005-ben szerez diplomát a temesvári Nyugati Egyetem Szociológia szakán, majd a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Politikatudományi tanszékén és a budapesti Középeurópai Egyetem Nacionalizmuselméletek tanszékén mesterizik. Jelenleg doktorandusz a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Filozófia Tanszékén és tanársegéd a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Nemzetközi kapcsolatok és Európai tanulmányok tanszékén. Kutatási területe a nacionalizmus, a romániai magyar elitek és a nemzeti kisebbségek. Transindex.ro 2013. április 11.Történelmi fordulópont és lehetőségHúsz évvel az RMDSZ brassói kongresszusa után (2.) Az erdélyi magyarság belső önrendelkezésen alapuló autonómiaigényét ünnepi módon, konszenzusos szavazat alapján kinyilvánító Kolozsvári Nyilatkozat „cezúra”, „váltás”, „éles fordulat” volt az RMDSZ politikájában – fogalmazott Markó Béla a Nyilatkozat kétéves évfordulójának alkalmából megrendezett kolozsvári konferencián. De mondott keményebb dolgokat is. „Egy politikai párttal kapcsolatosan felmerülhet, hogy elszigetelődik-e, vagy nem szigetelődik el, amikor szövetségei lazulnak vagy erősödnek. Föltehető-e ez a kérdés egy autonómiára törekvő, magát önkormányzati modellként meghatározó és végül is egy teljes külön entitást jelentő közösséget képviselő szervezettel kapcsolatosan?” Bátor költői kérdés, a domokosi, frundai morzsaszedegető mentalitás, a helyzetben ragadó politikai prizma tagadása. Markó Béla mindezeket akkor azzal tetézte, hogy az RMDSZ-t román részről érő „fokozott támadások bizonyítják, hogy jó úron járunk”. (In: Magyar Jövőkép – Egy minőségi magyar paradigma, kiadta a Magyarok Világszövetsége és a Vörösmarty Társaság, Székesfehérvár, 1996. 22–28.) Nos, igen, ez egy közösségi autonómiára törekvő nemzetrész politikai élenjárójához méltó hangütés. Kár, hogy e sorok megfogalmazója két évvel később már az RMDSZ autonomista programját feladó, konjunkturális klikkérdekekért kormányzati szerepet vállaló neptuni ihletettségű csoportosulás élén győzködi nem kis sikerrel a bukaresti SZKT küldötteket arról, hogy szükségtelen megszabni a kormányzati szerepvállalás „árát”. Az idézetek minden esetre frappáns választ adnak azoknak, akik az elmúlt húsz év tanulságaiból kiindulva bírálják a brassói kongresszus döntéseit meghatározó kompromisszumot. Ennek egyik oldalán az RMDSZ programjának és alapszabályzatának autonómiaelvű átalakítása állt, a Borbély Imre által A Kolozsvári Nyilatkozat néhány vetülete (Köztársaság, 1993/1, 2, 3) című írásban megfogalmazott politikai paradigma szellemében. Eszerint minden olyan lépést meg kell tenni az autonómia irányában, amely nem ütközik a román etnokratikus alkotmányjogi szabályozásba. Azaz össze kell állítani a hiteles erdélyi magyar nemzeti katasztert, el kell fogadni az absztrakt autonómiaigényt a paragrafusok nyelvére lefordító autonómiastatútumokat, meg kell szervezni az „általános, egyenlő, titkos és lehetőleg közvetlen” belső választásokat, hogy létrejöjjön egy kétségbevonhatatlan legitimitású erdélyi magyar parlament, amely az autonómiáért folytatott politikai harc sikere esetén gyakorolhatja a közösség önigazgatásának közjogi kompetenciáit. Mindennek egyfajta ellentételezése volt a kollaboráns, tájba simuló tábor irányában, hogy a szervezet elnöke közülük való lesz. Köttetett egyben egy elvi megegyezés is arról, hogy a különböző választott tisztségek betöltésénél mindkét tábor egyensúlyra törekszik. A brassói kongresszus meglepetések nélkül zajlott le. Mindkét tábor nagyjából tartotta magát a megegyezésekhez, a legfontosabb határozatok meghozatala után Tőkés László visszalépett az elnökjelöltségtől, Markó Bélát pedig hatalmas többséggel elnöknek választották a brassói Mina Lászlóval szemben, aki egyébként ugyanazon oldal jelöltje volt. Nagyjából, mondom, mert Frunda György javaslatára – aki egy interjújában elsietettnek nevezte a valójában közel három évvel megkésett Kolozsvári Nyilatkozatot – a területi autonómia kikerült a program célkitűzései közül, és úgynevezett adminisztratív autonómia került a helyére. Hasonló visszalépésnek számít, hogy a nemzeti közösség helyett a nemzeti kisebbség önmeghatározást fogadta el a kongresszus. Barométer jellegű intermezzo volt a kongresszuson Szőcs Géza Politikai naplójának fogadtatása. Történt ugyanis, hogy a Küldöttek Országos Tanácsának a kongresszust megelőző gyűlése botrányba fulladt, mert Szőcs Géza azon kijelentését, miszerint nem tudhatja, van-e a képviselők és szenátorok között megvásárolható, Tokay György és még nem kevesen úgy akarták érteni, mintha mindenkit megvásárolhatónak nevezett volna az RMDSZ akkori politikai alelnöke. Szőcs Géza egy pamfletben adta meg a választ, fehéren feketén igazolva, hogy bizony Tokay György hét éven keresztül, jogi diplomával a zsebében, azaz biztos egzisztenciával rendelkezve a legvisszataszítóbb túllihegéssel dicsőítette a Ceauşescu-rendszert. A következtetést, miszerint Tokay György mindezek alapján megvásárolható „kívülről belülről, színéről és fonákjáról” az érintett felolvasta felháborodást mímelve, vagy ki tudja, tán őszinte felháborodással. Ahelyett, hogy politikai bizalmukat megvonják a lelepleződött diktárorajnározótól, a küldöttek ezek után lehurrogták, meg sem hallgatták a válaszolni kívánó Szőcs Gézát. Ebben nagy valószínűséggel az játszott közre, hogy az 1989. december 22. után gombamód szaporodó RMDSZ alapszervezetek kezdeményezői között felülreprezentáltak voltak a korábbi rendszer „hivatalos magyarjai”, akik meggyőződésből vagy karrierizmusból, de kiszolgálták a korábbi rendszert. A meggyőződésnek pedig nem kellett feltétlen kommunista krédónak lennie, lehetett olyan hit is, miszerint a magyar nemzeti közösséget csak a rendszeren belüli szerepvállalással lehet szolgálni. Rendszeren kívüliként mondom: ha valaki tényleg ekként fogta fel a szerepét, életművének mérlege közösségi szempontból lehetett pozitív is. Ha nem áll az RMDSZ élére, s nem szabotálja az autonómiaprogram meghirdetését, amíg csak erejéből tellett, ha nem tesz megannyi, a román diplomáciát erősítő gesztust, Domokos Gézát RKP KB póttagként is az utókor osztatlan elismerése övezné. Brassóban viszont sokan érezhették úgy, hogy vaj van a fejükön s biztosabb példát statuálva lehurrogták a kommunista rendszerrel való nyílt szembenállást már a nyolcvanas évek elején felvállaló, tiszta múltú Szőcs Gézát. Tokay után következhettek volna ugyanis a további leleplezések. E baljós előjelek ellenére a Brassói Kongresszus megteremtette a közös autonomista építkezés lehetőségét. Ritka történelmi lehetőség volt ez. A bizonyítási kényszer alatt lévő, európai integrációt választó Romániában ezt minden erővel ki kellett volna használni. Az RMDSZ-t támogatta a teljes romániai magyar sajtó, valamennyi történelmi egyház és a teljes civil szféra. El is indult az autonomista önépítkezés, az állammodell mentén létrejöttek az RMDSZ új belső szervei, a „parlament”, a „kormány” a bírósági hierarchia” s az „Alkotmánybíróság”. Az „etnikai tisztogatás” vitáját és a Neptun-ügyet a szervezet belső parlamentje felelősségre vonás nélkül ugyan, de elvi síkon megfelelően kezelte, a tiszteletbeli elnököt gyalázatosan, a román sajtóval vetekedő stílusban és vehemenciával megtámadó Nagy Benedeket ki is zárta, de az 1995-ös kolozsvári kongresszus pontot tett az RMDSZ autonomista korszakának végére. Előremutató határozatok elfogadása mellett visszavette soraiba Nagy Benedeket, s úgy választotta újra Markó Bélát, hogy az érintett nem teljesítette a brassói programpontokat. A következtetés mindenki számára kézenfekvő volt: az RMDSZ elnöki tisztségének megőrzéséhez nem arra van szükség, hogy a megbízott teljesítse a megbízást, hanem hogy maga alá szervezze a középgárdát. De ez már egy másik történet, amit sorozatunk következő, utolsó részében bontunk ki. Borbély Zsolt Attila Erdélyi Napló (Kolozsvár). 2013. május 3.A Nagy Benedek-ügyEgyre közelebb került 1994 decemberére az RMDSZ a brassói kongresszus által megszabott kétéves határidőhöz, ameddig meg kellett volna tenni azokat a létfontosságú, az autonómia irányában mutató önépítő lépéseket, amelyek nem ütköztek az etnokratikus román törvényi előírásokba. Az RMDSZ-t több alkalommal is érte az a jogos vád román részről, hogy nem hajlandó megmondani, mit is ért autonómia alatt, s csak játszik a szavakkal. E vád élét vette volna el, ha a III. kongresszus határozatainak megfelelően elfogadásra kerülnek az úgynevezett autonómiastatútumok, melyek jogszabályi nyelven fogalmazzák meg nemzeti közösségünk emancipációs közakaratát, szuverenitásunk követelt szintjét: a több szintű autonómia formájában megfogalmazódó önszerveződési igényünket. Az autonómiastatútumok előkészítése és elfogadtatása akár az SZKT-val, akár a következő kongresszussal, akár mindkettővel kizárólag a magyar politikai akarat függvénye volt, azon belül az RMDSZ vezetőségének elhatározottságától és következetességétől függött. Az RMDSZ vezetése viszont valamilyen oknál fogva nem tartotta eléggé fontosnak e dokumentumok véglegesítését, pedig akkor – s ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni – minden együtt volt ehhez. A balliberális ellenzéket „pacifikálták” az RMDSZ struktúráján belül elnyert pozíciók (a Kolozsvári Nyilatkozat ellen annak konszenzusos elfogadás után leghangosabbak ágálók közül Cs. Gyimesi Éva oktatási alelnök lett, Magyari Nándor László pedig önkormányzati alelnök), a sajtó, az egyházak, a civil szféra pedig egyöntetűen támogatta a hatalmas többséggel elfogadott brassói dokumentumokat. Hasonlóan fontos lett volna az erdélyi magyar nemzeti kataszter összeállítása, valamint az erdélyi magyarság saját „parlamentjének” megválasztása belső választásokon a kataszter választói névjegyzékként való működtetésével. Puccskísérlet E kulcsfontosságú stratégiai lépésekből semmi nem valósult meg azóta sem. Talán nem független ettől, hogy 1994 decemberében a brassói menetrend betartása mellett a leghangsúlyosabban kiálló, egyben a legmagasabb, tiszteletbeli elnöki pozíciót betöltő Tőkés László ellen példátlan támadást indított egy parlamenti képviselő, Nagy Benedek, akinek akcióját minden jel szerint a Markó-párti fősodor támogatta. Nagy Benedek 1994. december 20-án rövid röpiratot osztott szét képviselőtársai között, amelyben átvéve a román sajtó abszurd, azóta leleplezett rágalmát, Tőkés Lászlót szekus ügynökként tüntette fel, az „Ördög szolgájának”, „gátlástalan puhánynak”, „az igazságot elhallgatónak”, „hűtlen kezelőnek” nevezte, aki „fülelő lelkiismerettel” szolgálja embertársait. Nagy Benedeknek az adta az apropót a röpirat megírásához, hogy a magyar rádióban elhangzott egy olyan tudósítás, mely szerint Tőkés László elismerte volna együttműködését a Szekuritátéval, „mint mindenki más”. E nyilvánvaló rágalmat, amely mögött minden bizonnyal az MSZP-SZDSZ-es kriptokommunista hatalom titkosszolgálata állt, Nagy Benedek készségesen „elhitte”, s ahelyett, hogy az érintettel – s egyben elöljárójával – tisztázta volna a kérdést, akcióba lendült. A röpirat szövege alatt nem olvasható aláírás szerepelt, annak megfogalmazása pedig arra utalt, hogy szerzője aláírásokat kívánt gyűjteni a képviselőtársai között Tőkés László ellenében. Ezért talán nem indokolatlan Nagy Benedek akcióját puccskísérletnek nevezni. Kizárás és honorálás Borbély Imre Hargita megyei képviselő a szóban forgó frakcióülésen javasolta a probléma azonnali megtárgyalását és testületi elhatárolódást Nagy Benedektől. Tokay György frakcióvezető pozíciójával visszaélve azonban megakadályozta a politikai bomba azonnali hatástalanítását. Tőkés László néhány nappal később összehívta tanácsadó testületét, és úgy döntött, a nyilvánossághoz fordul. Markó Bélát 1994. december végén 29 magas rangú RMDSZ-tisztségviselő, zömmel képviselők és szenátorok, levélben szólították fel azonnali állásfoglalásra, Markó viszont kivárt, majd válságstábot – az RMDSZ Operatív Tanácsát – hívott össze az ügy megtárgyalására. Ezzel egyrészt azt sugallta, hogy válság van, másrészt időt adott arra, hogy a kognitív méreg minél mélyebbre hatoljon az erdélyi magyar társadalom tudatába, a tiszteletbeli elnök hitele minél jobban csorbuljon. Az Operatív Tanács az Etikai Bizottság elé utalta az ügyet. Az is szabályos összeesküvésre utal, hogy Tőkés az RMDSZ megalakulásának ötödik évfordulója alkalmából összehívott ünnepi gyűlésre az utolsó pillanatban kapott meghívót annak dacára, hogy személyével egyedül képviselte az RMDSZ élén a kontinuitást. A gyűlés szervezői vélhetően arra számítottak, hogy január közepére sikerül a tiszteletbeli elnököt erkölcsileg-politikailag annyira ellehetetleníteni, hogy távol tartása az eseménytől természetesnek hasson. Az ügy kivizsgálása után az Etikai Bizottság Nagy Benedeknek az RMDSZ-ből való kizárását javasolta az SZKT-nak, amely elfogadta a bizottság álláspontját. Nagy Benedek a kongresszushoz fellebbezett, a kongresszus pedig visszavette akizárt politikust, szankcióképpen megvonva az SZKT-tagságát. Két évvel később, az RMDSZ első kormányzati szerepvállalásának idején Nagy Benedeket a vallásügyi államtitkárságon láthattuk viszont. Szertefoszló álmok A Nagy Benedek-ügy bebizonyította: az autonómia ellenfelei és a román hatalom RMDSZ-en belüli szövetségesei a legdurvább, legetikátlanabb eszközöktől sem riadnak vissza, ha le akarnak számolni valakivel. 1994 végéig még elképzelhető volt, hogy az eladdig a két tábor között látszólag egyensúlyozó Markó Béla elnyerje az autonomista oldal támogatását, de gyászos részvétele a Tőkés-ellenes akcióban lehetetlenné tette ezt. Hogy fél évvel később mégis elnökké választották, az egyértelmű bizonyítéka volt annak, hogy 1995 májusában már nem az elvszerűség, a programhűség, a politikai következetesség jelölt valakit az RMDSZ elnöki tisztségének betöltésére, hanem a nyers hatalomtechnika, a gátlástalan machiavellizmus. A Nagy Benedek-üggyel és annak a fősodor általi támogatásával a közös autonomista önépítkezés álma szertefoszlani látszott, új korszak kezdődött, amelyet a politikatörténet az „abszurd kuriózumok” rovatban fog feljegyezni. A folytatást ismerjük: kormányzati szerepvállalás, engedménymorzsák, ismételt becsapatás, ultimátum az önálló állami egyetem ügyében, majd annak visszavonása a mindmáig létre nem hozott Petőfi-Schiller egyetem ürügyén, protokollum-politika, majd 2003-ban az RMDSZ pártosítása és leszámolás a belső választások eszméjével. Ez volt az a pont, amikor az autonomisták saját szervezetek megalakításába fogtak, mert értelmetlennek látszott az RMDSZ-en belül bármiféle autonomista utóvédharc. Ez viszont már egy mába hajló másik történet, amelyet a jelen szereplői írnak. Borbély Zsolt Attila Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2013. július 4.EMI-táborA tavaly új helyszínre költöztetett EMI-tábor idén is a Gyergyószentmiklóstól 12 kilométerre található Borzonton, a Dorka Panzió területén kerül megrendezésre. Erdély legnagyobb nemzeti fesztiválja augusztus 7-11. között színes programkínálattal várja a fiatalokat és fiatal lelkületűeket, családokat és baráti társaságokat egyaránt. Az EMI-tábor az elmúlt években sikeres nemzetpolitikai műhellyé nőtte ki magát, így idén sem hiányozhatnak a rendezvény programjából a fontos közéleti kérdések. A tábor második napján, augusztus 8-án, az idén húsz éves Neptun-botrány kerül terítékre, amikor Bodó Barna politológus, az RMDSZ volt ügyvezető alelnöke, Borbély Imre volt parlamenti képviselő, Borbély Zsolt Attila politológus és Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, volt parlamenti képviselő elemzi a két évtizede lezajlott találkozó közéletben betöltött szerepét. Augusztus 9-én (pénteken) az Európai Parlament kisebbségpolitikája és a 2014-es választás kapcsán Balczó Zoltán parlamenti képviselő és Szilágyi Zsolt, Tőkés László EP-képviselő irodavezetője tartanak előadást. Az EMI-tábor utolsó napján az autonómiáé lesz a főszerep, hiszen, a Székely Nemzeti Tanáccsal partnerségben, összeállított programban helyet kapott a katalán Marc Gafarot i Monjó, aki beszámol a katalán önrendelkezési harc jelenlegi állapotáról, valamint ezzel párhuzamosan elemzi a székely autonómia-törekvéseket. Délután Polgári kezdeményezések az autonómiáért címmel kerül megszervezésre egy kerekasztal-beszélgetés, melynek meghívottjai – többek között – Izsák Balázs, az SZNT elnöke, Miren Martiarena, a nemzeti régiók védelmére indított európai kezdeményezés polgári bizottságának baszk tagja, valamint az erdélyi magyar pártok képviselői. Elmaradhatatlan történelmi előadások Az EMI-tábor első napján, augusztus 7-én Balogh Gábor történész előadásából megtudhatjuk, hogy a két világháború között voltak-e a magyar kormányzatnak revíziós tervei. Pénteken, augusztus 9-én Raffay Ernő történész tart előadást Ady Endre és a szabadkőművesség kapcsolatáról. Szombaton És mégis élünk – Fejezetek az ezredéves magyargyűlölet történetéből címmel tart előadást Bakay Kornél történész, régész, majd Illésfalvi Péter hadtörténész Az erdélyi bevonulásról és a visszatért területeknek a honvédelem rendszerébe való integrálásáról beszél. Gazdaság és környezetvédelem Szerdán Dr. Lóránt Károly közgazdász tart előadást a Kárpát-medence gazdasági helyzetéről és perspektíváiról, pénteken pedig Erdély kincsei a multik kezében címmel kerekasztalbeszélgetésre kerül sor: a Schweighofer-ügy és a verespataki aranybányászat beindítása kapcsán beszélgetnek Kovács Csongor, a Zöld Erdély Egyesület elnöke, Csonta László, a Zöld Székelyföld Egyesület elnöke, az EMNP, az MPP és az RMDSZ képvielői. A komoly témák mellett nem feledkezünk meg a szórakozásról sem, pénteken délután visszatérő vendégünk, Berecz András mesél az EMI-táborban. Csép Sándor-sátor az EMI-táborban Az idei évben az EMI-tábor szervezői úgy döntöttek, hogy a Szórványért és népesedés sátrat Csép Sándorról nevezik el. A sátor programjában olyan témákkal találkozhatunk, mint a gyermekvállalás kérdése, a szórványvidékek támogatása, a dél-erdélyi és a moldvai magyarság helyzete és kilátásai. Tematikus sátrak idén is A 9. EMI-táborban az Előadásósátor és a Csép Sándor-sátor mellett az Ifjúsági és művészsátor, a Kézműves sátor, a Keskeny út sátor és az Alfalu-sátor várja naponta változatos programokkal az érdeklődőket, a legkisebb táborozók pedig a Gyereksátorban tölthetik el hasznosan az idejüket. Nem maradnak el a délutáni borkóstolók sem, és a nap vége felé a Kisszínpadon is különleges produkciókkal találkozhatnak a táborozók. Zenei nagyágyúk a színpadon Esténként minőségi magyar élőzenére kapcsolódhatnak ki a látogatók, a nagyszínpad programjából idén sem hiányozhatnak a Kárpátia és az Ismerős Arcok zenekarok, de fellép az EDDA Művek, az Ossian, a Depresszió és a Dalriada is. Néhány év kihagyás után újra az EMI-tábor színpadás a Romantikus Erőszak zenekar, az erdélyi magyar zenét pedig a TransylMania és a Knock Out képviselik. Jegyárak és kiadó szobák Idén sem drágultak a belépők, a tavalyi évhez hasonlóan 21 RON-ba kerül a napijegy, míg 93 RON-ba az egész hétre (öt napra) szóló belépő. 2013-ban is lesz családi jegy, mely megvásárlásával kedvezményesen vehetnek részt a magyar családok: két felnőtt és egy gyerek belépőjének megváltásával a további gyerekjegyek megvásárlásától eltekintenek a szervezők. A Dorka Panzió terültének kiépítettsége megfelelő körülményeket biztosít a gyerekekkel érkező táborozóknak is. A Gyereksátor mellett a panzió játszótere is várja a játékos kedvű csemetéket. Újdonság idén a csoportos kedvezmény, melyben azok részesülhetnek, akik 15-25 fős csoporttal érkeznek az EMI-táborba. A kedvezményes belépő így 73 RON-ba kerül. A csoportok előzetesen, július 31-ig kell jelentkezzenek a [email protected] e-mail címen egy listával, mely tartalmazza a résztvevők nevét és személyi számát. Idén is különböző szálláslehetőségek közül válogatjatnak azok, akik nem szeretnének sátorozni az EMI-tábor öt napja alatt. A tábor környékén, illetve az EMI-tábor területén lévő kulcsos házakban és panziókban is lehet szállást foglalni, melyeknek ára 30 és 90 RON/fő/éjszaka között mozog. Érdeklődni Horváth Enikőnél lehet a +40 747 30 48 08 telefonszámon vagy a [email protected] e-mail címen. Folyamatosan bővülő programkínálat Az idő előrehaladtával a szervezők egyre inkább véglegesítik a programkínálatot és a táborral kapcsolatos egyéb információkat is, melyek megtalálhatók a www.emitabor.hu/erdely címen. Naprakész információkért érdemes az oldalt rendszeresen látogatni! Lassan már lehet az utat tervezgetni és készülődni, ugyanis alig több, mint egy hónap múlva kezdetét veszi az EMI-tábor, Erdély legnagyobb nemzeti fesztiválja. erdon.ro 2013. augusztus 10.Hangulatkeltés rendelésreAz 1989-es temesvári népfelkelést követő bukaresti hatalomváltás eufóriája után hideg zuhanyként érte az erdélyi magyarságot annak megtapasztalása, hogy a legalapvetőbb jogköveteléseink sem találkoznak a többség megértésével, az elutasításnak pedig a román sajtó szabályos uszítása ad nyomatékot. A marosvásárhelyi magyarellenes pogrom előtt felbugyborékoló sovén fröcsögés még fokozódott is a fekete márciust követően, majd beállt egy alapszintre, ahonnan legfeljebb egy-egy politikai esemény hatására lengett ki. Ilyen volt az 1991-es agyagfalvi népgyűlés kapcsán a hangulat felkorbácsolása, a parlamentbeli Har-Kov jelentés sajtóvisszhangja, Tőkés Lászlónak a finom eszközökkel folytatott román etnikai tisztogatásra vonatkozó kijelentése utáni hisztéria, s még sorolhatnánk. Mit, mikor, miért? Érdekes kérdés: vajon mi éri el a sajtó ingerküszöbét? Vélhetően létezik egyfajta központi irányítás, amikor a román háttérhatalom beintésére szólal meg minden orgánum, bizonyos toposzokat ismételgetve, de úgy tűnik, az eseményeknek van egyfajta spontán játékuk is. A kilencvenes évek közepén Borbély Imre a román parlament tagjaként arról beszélt egy interjúban a Bihari Napló riporterének, hogy Magyarországnak növelnie kellene fegyveres erejét, s az egész beszélgetés hangvétele evidenssé tette a politikus magyarságközpontú gondolkodását és az anyaország iránti lojalitását. A szöveget lefordították románra, meg is jelent a román sajtóban, de nem lett belőle országos hajtóvadászat, miként Románia föderalizálásra vonatkozó, eleve a román sajtóban megjelent interjúból sem. Miközben más képviselőket azzal revolverezett ugyanez a sajtó, hogy román–magyar meccsen melyik csapatnak drukkolnak. Saját 1999-es tapasztalatom, hogy amikor a nyárádszeredai fórumon elmondott beszédemben arról szóltam, hogy akár konfliktusokat is kell vállalni az autonómiaküzdelemben a román hatalommal, a többségi sajtó ingerülten reagált, s azt sugallta, mintha fegyveres konfliktusokról beszéltem volna, miközben egy felszólalótársam nyíltan irredenta megnyilvánulása – szerencsére – reakció nélkül maradt. Szerencsére, mondom, mert egyik oldalról kifejezetten zavaró, amikor a magyar fél akár az anyaországban, akár Erdélyben azt bizonygatja, hogy mi nem akarunk határmódosítást, s egyesek „bizonyságtételi” retorikája már a hatásmódosítás jogosságának tagadásáig is eljut. A másik oldalról viszont az is tény, hogy a területi elszakadás és a határkorrekció a belátható jövőben Erdély vonatkozásában legalábbis irreális célkitűzés, aminek meghirdetése nemzetpolitikai szempontból minden bizonnyal kontraproduktív lenne. Tőkés László legutóbbi tusványosi beszédét követő sajtófelzúdulás minden bizonnyal központi beintésre történt. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke azt találta mondani, hogy Magyarország vállaljon védőhatalmi státuszt az erdélyi magyarság vonatkozásában, ami egyébként nem új követelés, a kilencvenes években Katona Ádám az Erdélyi Magyar Kezdeményezés platform elnöke mind beszédeiben, mind állásfoglalásaiban újra és újra előhozta a kérdést. A többségi sajtó és politikum most felhorkant, ki tudja, milyen megfontolásból. Beindult a román paranoiagenerátor, az Adevărul című napilap Erdély és Székelyföld problémáját Katalóniával, Észak-Írországgal, Skóciával és a Baszkfölddel hozta párhuzamba, s úgy állította be a védőhatalmi státuszt, mintha ez azt jelentené, hogy Magyarország ellenőrzése alá venné hajdani területeit. A román miniszterelnök azt nyilatkozta, hogy Tőkés László kijelentései büntetendők, s még sorolhatnánk a hisztérikus többségi reakciókat. Az egész cirkusz egyébként felesleges, a védőhatalmi státusz a két fél megegyezésének kérdése, s a román–magyar alapszerződésben kellett volna rögzíteni. Közös offenzíva Kiváló alkalom lenne viszont ez is arra, hogy a három erdélyi magyar párt egyeztetett kommunikációs offenzívát indítson a kibeszéletlen kérdések megtárgyalására. Sajnos, erre nincs esély, az RMDSZ továbbra is erőből politizál az erdélyi magyar konkurensek lebecsülésével és leminősítésével. Beszédes, hogy még a jobbak közé sorolt Antal Árpád is lemondta tusványosi előadását arra hivatkozva, hogy barátját, Tamás Sándort kihúzták volna a meghívottak listájáról, miközben csak annyi történt, hogy a Kovászna Megyei Tanácselnököt idén nem hívták meg előadni. Az MPP hivatalos vezetésének retorikája pedig – híven választás előtti megnyilvánulásaikhoz, amikor is az RMDSZ-re való szavazásra biztatták híveiket – továbbra is az EMNP ellen irányul. Oda jutunk lassan, hogy az a párt, amelynek az EMNT ellen az volt a legfőbb kifogása, hogy a 2009-es európai parlamenti választáson együtt indult az RMDSZ-szel, úgy mozog a politikai porondon, mintha az RMDSZ-nek egyfajta függeléke lenne. S míg magyar választói bázisra alapozó szervezetek egymással vannak elfoglalva, taktikai, kommunikációs lehetőségek maradnak kiaknázatlanok. Borbély Zsolt Attila Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2013. augusztus 17.A politikai elit felelősségeKorunk globalista zsarnoksága abban különbözik a történelem eddigi autokratikus rendszereitől, hogy tagadja önmaga létét. Önfenntartását célzó eszmei pillére nem az emberek meggyőzésén alapul, mint a liberalizmus, a konzervativizmus vagy a szociáldemokrácia/szocializmus, hanem azok félrevezetésén. Valamennyi – amúgy rég idejétmúlt – ideológia képviselői közé beférkőznek a globalizátorok, akik lényegében színjátékot játszanak, amikor úgy tesznek, mintha még mindig e letűnt politikai ellentétek határoznák meg a világ folyamatait és a nemzetek jövőjét. A meg nem vásárolt lényeglátók egy része is belemegy a játékukba, mert esélytelennek érzi a tiszta beszédet, fél a periferizálódástól, a szalonképtelenné nyilvánítástól vagy egyszerűen a választási vereségtől. Ebben az orwelli rendszerben igazi felüdülés egy olyan rendezvény, ahol az előadók nyíltan beszélnek globalizmusról, nemzetellenes látszatmagyarokról, az erdélyi magyarság létkérdéseiről. S teszik ezt a nemzet sorsa iránti felelősségtől áthatva. Miként 2006-ban az akkor négyéves fiam megállapította: az EMI táborban „magyar a levegő”. Neptun: akkor és ma Az EMI-tábor idei programjának keretében megszólalók tovább vitték a valódi szólásszabadság e nemes hagyományát, legyen szó Ady Endre szabadkőműves kötődéseiről, az autonómiáról, a sajtószabadságról vagy a Neptun-ügyről, amely kerek húsz esztendeje kavarta fel az erdélyi politikum állóvizét. A Neptun-problematikát elemző kerekasztal kapcsán a Magyar Távirati Iroda is kiadott egy hírt, amire Borbély László, az egyik egykori részvevő fontosnak tartotta reagálni. Az MTI által közzétett „válaszban” foglalt állításokat a következőképpen rendszerezhetjük: az e sorok írója által szerkesztett Neptun-gate című könyv, amely összefoglalja a húsz évvel ezelőtti polémia legfőbb dokumentumait, „tele van valótlanságokkal”. A következő mondatot pontosan idézném, mert nem teljesen világos a tartalma: „Szerzőinek pedig nincs már más lehetőségük a megszólalásra, és ez is azt bizonyítja, igazuk volt azoknak, akik a román féllel való tárgyalás lehetőségeit keresték.” Továbbá: ha a neptunosok nem jártak volna el helyesen, akkor is, utána is, a magyarság eláll mellőlük, nem élvezték volna a magyarság bizalmát. „Nem lehet két évtizeden keresztül félrevezetni a romániai magyarságot.” A külpolitikainyomásgyakorlás eszközét feladta az RMDSZ. Valótlanságok? Ami a valótlanságokat illeti, jó lenne, ha Borbély László megnevezné azokat. Egy dokumentumgyűjteménynek, amely módosítás nélkül közli egy adott kérdésben megnyilatkozók interjúit és esszéit, nem feladata a korrekció, ettől függetlenül a kötet szerkesztése és végső korrektúrája során nem találkoztam valótlan állításokkal. A külpolitikai nyomásgyakorlás eszközét 1996-ban az RMDSZ feladta, mint ahogy az autonómiáért való tényleges küzdelmet is. Az RMDSZ-politika legfőbb haszonélvezője a román nemzetállam volt: úgy integrálódhatott az európai struktúrákba, hogy az erdélyi magyarság sorsának rendezése érdekében semmit nem tett az RMDSZ kormányba emelésén kívül. Az RMDSZ pedig – miniszteri, államtitkári és igazgatói pozíciókért cserébe – a Neptun-ügy mintájára vállalta az etnodiszkriminatív román politika legitimálását. Nem várhatjuk a magyar érdeket súlyosan sértő politikai paktum egyik illusztris szereplőjétől, hogy ezt elismerje és ne beszéljen mellé. A modern politikai kommunikáció legfőbb problémája, hogy a választópolgár előtt a valós szándékokat leplező, az egyéni érdekmotiváltságot elfedő, a közösségi érdeket sértő álláspont éppoly racionális felvértezettséggel jelenik meg, mint a valóságot tükröző, a nemzeti érdekekkel ténylegesen konvergens, jövőbe mutató álláspont, s csak igen kevesen képesek elválasztani az ocsút a búzától. Közösségi érdekek és azok felismerése Érdemes részletesen górcső alá venni azt az álláspontot is, hogy meg lehet-e téveszteni egy nemzeti vagy politikai közösséget hosszú távon a saját érdekeit illetően. E kérdés átvezet egy másik problémához is: a választók milyen mértékben képesek felismerni saját érdeküket? Helytálló-e a liberális demokrácia azon alaptétele, hogy a politikai testet alkotó állampolgárok zöme racionális, döntőképes, tisztában van saját érdekeivel, s így felelős döntést tud hozni a választásokon? Ha e tétel igaz lenne, nem kellene kivenni a népszavazási kérdések közül az adóval kapcsolatos ügyeket. Az egyéni érdekkövetés nem mindig mutat a közösségi érdekérvényesítés irányába. Jó példa erre 1918 késő ősze, amikor az lett volna a közösségi érdeknek megfelelő magyar politikai cselekvés, ha az ütőképes, zömmel harcedzett katonákból álló, az ellenség földjén állomásozó csapattesteket átszervezik az ország történelmi határainak védelmére. A szabadkőműves dominanciájú Károlyi-kormány mégis a leszerelés mellett döntött, a tömeg ujjongása közepette. Innen egyenes út vezetett az ország két harmadának elvesztéséhez. Alois Schumpeter osztrák közgazdász-politológus írja, hogy a közakarat nem a demokratikus politikai folyamat hajtóereje, hanem annak végterméke. Más szóval: a közakaratot a pártok teremtik meg politikai marketing útján. S miként a mosóporok közül is azt választja a fogyasztó, amelynek meggyőzőbb a reklámja, tehát amely mögött jellemzően nagyobb tőke áll, nem pedig azt, amely hatékonyabban mos, a választók zöme is azt a politikai gárdát választja, amelynek reklámja, marketingje ügyesebb, rafináltabb, erőteljesebb. Az elit felelőssége A nemzetek egymás közti vetélkedésében azon közösségek jutnak versenyelőnyhöz, amelyek politikai elitje elkötelezett a közösségi célok érvényesítésének kérdésében, és képes is rá. Amelynek elitje akár politikai kockázatot is vállal szükség esetén a köz érdekében, a népszerűtlen intézkedésektől sem riad vissza, s cselekvéseit elsősorban nem a négyévenkénti választás motiválja, hanem a nemzetszolgálat. Az RMDSZ-vezetés előtt két út állt 1996-ban. Az egyik a könnyű népszerűség- és pozíciószerzés útja, a Neptun-logikájú kormányzati szerepvállalás. A másik a nehezebb, de távlatosabb: az autonómia útján való megmaradás. Miként Eva Maria Barki, Csapó József és Borbély Imre mellett a borzonti EMI-táborban Bodó Barna is kifejtette: kormányon belül képtelenség autonómiát kivívni, hiszen épp a kormány által is képviselt és gyakorolt államhatalomból kíván közösségünk részesedni. Az autonómia útját járni, megszervezni a közösséget, az erdélyi magyar társadalmat, elérni a mindennapi életben a többségtől való minél kisebb függési fokot, s emellett minden politikai energiát az erdélyi kérdés nemzetköziesítésére fordítani: nehezebb lett volna és népszerűtlenebb is. De lett volna távlati esélyünk a fogyatkozásunk megfékezésére. Az autonómiapolitika mellett álltak a történelmi egyházak, a civil társadalom, a sajtó egésze és az akkor még egységes politikum. Ehelyett az elit engedett politikai szirénhangoknak, s a jó esetben az erdélyi magyar társadalom morális állóképességének megőrzését, az értékiránytűk nemzedékek közötti átörökítését, a többségi elnemzetlenítő, tudatmosó törekvések ellensúlyozását szolgálótájékoztatáspolitikátátépítette a legfontosabb közösségi célokat feladó, önsorsrontó politikájának legitimálására. Ahogy könnyebb volt 1918-ban a „béke” mellett szónokolni, amikor három oldalról fenyegette ellenséges támadás az országot, ahogy Európa-szerte ma is népszerű és könnyű a globalizmus, a fogyasztói társadalom jelszavait szajkózni a politikai korrektség idiómáját követve, úgy könnyű a hatalommal való megegyezés mellett síkra szállni a lassan száz éve a többség által nyomorgatott közösségben is. A választók nagy része vevő erre, lásd a Bugár Béla-féle felvidéki szörnypártot, a Híd-Most nevű szlovák–magyar képződményt, amelynek elnöke odáig megy az önfeladásban, hogy nyíltan kimondja: nem lát problémát abban, ha magyar szülők szlovák iskolába íratják a gyermekeiket, s azzal kampányol, hogy az MKP-vel ellentétben ők NEM akarnak autonómiát. Az erdélyi magyar politikai elit közös felelőssége, hogy a pártcsatározások közepette mi ne juthassunk ide. Ehhez viszont közös nemzeti minimumra, közös múltértelmezésre és jövőképre lenne szükség. Nem pedig arra, hogy egy többszázezres lélekszámfogyással járó, közösségi szempontból megbukott politikai kurzus origóját, a Neptun-ügyet ma is mintának állítsuk be. Borbély Zsolt Attila Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2013. december 13.Az erkölcsi győztesAligha okozott bárkinek is meglepetést, amikor a Románia Csillaga Érdemrend „becsületbírósága” az alkotmányos jogelveket lábbal tipró, a védelem jogára fittyet hányó jogi kutyakomédia keretében úgy döntött, megfosztja Tőkés Lászlót a 2009-ben odaítélt kitüntetéstől. Joggal nyilatkozta az érintett, számára kitüntetés, hogy a kommunista utódpárt embereiből álló bizottság így döntött, hiszen aligha akar ezekkel az emberekkel bárki, demokratikus meggyőződésű polgár egy gyékényen árulni. Arról nem is beszélve, hogy Constantin Degeratu tábornok, volt vezérkari főnök személyében olyan ikonikus figura is akadt a társaságban, aki nem csak kiszolgálója volt a Ceaușescu-korszaknak, majd tevékeny részvevője a volt kommunisták hatalom-visszafoglalásának, hanem akinek vér tapad a kezéhez, lévén a kolozsvári sortüzek egyik felelőse. A lenyelhetetlen gombóc A román politikum igazából soha nem tudott mit kezdeni a „Tőkés-jelenséggel”. Az ő világukban merőben szokatlan, hogy valakit sem megfélemlíteni, sem megvesztegetni nem lehet, hogy egy tőlük független, nagy nemzetközi presztízzsel rendelkező személyiség nem csatlakozik az apologétáik közé, hanem következetesen kiáll az általa képviselt nemzetrész érdekei és jogos követelései mellett. Sokféleképpen próbálkoztak, még a szekusügynökség abszurd rágalmát is képesek voltak bevetni a Szekuritate áldozatával szemben. Találtak hozzá magyar szövetségeseket is: 1994-ben Nagy Benedek vette át a vádló szerepét korábban a Tinerama hasábjain. Minden jel arra mutatott, hogy az akcióban benne van az RMDSZ csúcsvezetése is, ám Nagy Benedek egyedül vitte el a balhét. Háttérbeli szövetségesei persze nem feledkeztek meg róla, az ügyet tárgyaló SZKT döntését nem tudták befolyásolni, nem volt elég erejük ahhoz, hogy az elemi jóérzés által irányított mérsékelt közép teljes egészét a maguk oldalára állítsák. A brassói program elszabotálásának dacára Markó Bélát elsöprő többséggel újraválasztó 1995-ös kolozsvári kongresszuson már visszavették az RMDSZ-be az SZKT által a szervezetből kizárt képviselőt, bő egy évvel később, a kormányzati szerepvállalás idején pedig Nagy Benedekkel már a vallásügyi államtitkárságon találkozhattunk. Valaha ezüstpénzzel fizettek ilyen gesztusokért, manapság egyszerűbb, kényelmesebb, költségkímélőbb a pozícióba helyezés. Nagy Benedek új állomáshelyén sem tagadta meg önmagát, mint Krizbai Imrétől tudhatjuk, egyértelműen eszmei-ideológiai okokból, a gyülekezet és lelkésze következetes autonómiapártisága miatt szabotálta a baróti református gyülekezet támogatásának ügyét. Kollaboráns konvergencia Nehéz lenne elhinni, hogy nincs összefüggés a Tőkés László elleni, hosszú idő zajló, egyházon belüli áskálódás és az érintettnek a román hatalom számára való kényelmetlensége között. A minap a Királyhágómelléki Református Egyházkerület esperesi kollégiuma által elfogadott nyilatkozat egyenesen arra szólítja fel az egyházkerület volt püspökét, hogy „hagyjon fel az egyházhoz méltatlan magatartásával”. A nyilatkozat megszavazóinak többsége vélhetően fel sem fogja, hogy mihez adta a nevét, ezzel együtt a legkevesebb, amiben a nyilatkozat megfogalmazói, elfogadtatói és megszavazói elmarasztalhatók, az a Borbély Imre által a kilencvenes évek közepén körülírt és definiált tényállás, a kollaboráns konvergencia, amely „a kollaboráció azon esete, amikor a magyar közérdekkel ellentétes, egyéni vagy csoportérdek ölt testet politikai cselekedet formájában, úgy, hogy az a román etnokrata igyekezetet szolgálja.” E vérforraló rágalom terjesztéséhez megnyerték a demokratikusnak mondott román erők egy részét is, például Dan Stancát, aki a România Liberã című napilap 1998. június 28-i számában a lebesúgózás mellett élesebben támadta Tőkés Lászlót, mint a posztkommunista hivatásos fröcsögők „Nincs semmiféle különbség azon magyarok között, akik Erdély feldarabolása érdekében a náci Németországhoz dörgölőztek, és azok között, akik a szovjet csizma mellé húzódtak, hogy ebben a román tartományban megteremtsék a maguk autonóm övezetét. A két ellenséges ideológia képviselői elkötelezett kiszolgálókra leltek e magyarokban, mivel ezek fő ellensége a román állam volt. Tőkés László a Hitlernek és Sztálinnak hízelgők ezen fajtájából került ki” – állt többek között az írásban. Több, mint húsz esztendeje visszatérően kerülnek bevetésre a román politikai elit szokásos, imamalomszerűrágalmai, amelyeket minden következetes magyar politikai erő vagy politikus „kivív” magának: szélsőséges, nacionalista, soviniszta, irredenta. Jellemző eszköz a nyílt félretájékoztatás is. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakulásának tizedik évfordulójához közeledve érdemes felidézni, miként torzította el a román sajtó Tőkés László találó, a problémát fejéről a talpára állító megfogalmazását, miszerint „a határmódosítás egyetlen alternatívája az autonómia”. A román sajtó átfogalmazásának köszönhetően ez úgy jelent meg, hogy az erdélyi magyarság egyetlen alternatívája a határmódosítás. Kimaradt ziccer Ha a PSD-s ideológiai kommandó vár még egy kicsit a döntéssel, időzíthették volna a kitüntetés visszavonását stílszerűen december 15-ére, a temesvári ellenállási mozgalom kezdetének időpontjára is, hogy még erősebb legyen a szimbólumerő. A román politikának ugyanis mindig is erős oldala volt a szimbolikus hadviselés. Aligha tekinthető véletlennek, hogy az 1996-os romániai választásokon a Tőkés László kitüntetését visszavonó posztkommunista erőknek testvéri segítséget nyújtó román–magyar alapszerződést épp Temesváron írta alá Ion Iliescu és Horn Gyula. Az sem véletlen, hogy 2002. december elsején Budapesten került sor az emlékezetes koccintásra a magyar és román vezetők között, mint ahogy az is aligha véletlen, hogy 2010-ben a budapesti Nemzeti Színház épületét nézték ki a román nemzeti ünnep helyszínének. A megszálló hatalom folyamatosan teszteli az elnyomottak, s az elnyomottakkal értelemszerűen szolidáris anyaországi nemzeti kormány tűrőképességét. Most bizonyára úgy ítélték meg, hogy a kitüntetés visszavonása egybeesik politikai érdekeikkel, de azt vagy nem merték december közepére időzíteni, vagy egyszerűen kihagyták a „ziccert”. A magyar külügy ezúttal a kellő eréllyel reagált, amikor nyilatkozatban szögezte le: Tőkés László kitüntetésének visszavonásával az egész erdélyi magyarság áll a román hatalom célkeresztjében, s a tulajdonképpeni cél azok megfélemlítése, akik az erdélyi magyar közösség jogos igényéről, az autonómiáról beszélnek. Nyilván, Tőkés Lászlóval az a román elit gondja, hogy nem elégedett meg a forradalom hősének státuszával, nem váltotta ki forradalmár igazolványát, nem integrálódott a román hatalmi rendbe. Megtehette volna, mint ahogy az erdélyi magyar politikai elit számos tagja is megtette. ő a nehezebb utat választotta. Egy dolog biztos: bármiképp is határoz az ügyben Traian Bãsescu államelnök, ebből a játékból mindenképpen erkölcsi győztesként kerül ki Tőkés László. Borbély Zsolt Attila Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2013. december 15.Tőkés László EP-képviselő SajtóirodájaA Ceausescu-diktatúrát megdöntő népfelkelés 24. évfordulóján Tőkés László volt temesvári lelkipásztor egy sajtótájékoztató keretében bejelentette az 1989-es Temesvári Emlékbizottság megalakulását. Ezen alkalomból Temesváron, a forradalom kitörésének első és szimbolikus helyszínén ma, 2013. december 15-én a tőle jogtalanul elvitatott Románia Csillaga érdemrendet az Emlékbizottságnak adományozta. Tőkés László N Y I L A T K O Z A T A „Meddig sántikáltok kétfelé?” – szegezi nekünk a helyzet- és lelkiismeret-vizsgálatra késztető kérdést Illés próféta, majd pedig ugyanő rögtön el is igazít bizonytalankodásunkban ekképpen: „Ha az Úr az Isten, kövessétek őt, ha pedig Baál, kövessétek azt” (1.Kir 18,21). A próféta szavával hangzik egybe Krisztus tanítása: „Senki sem szolgálhat két Úrnak… Nem szolgálhatok Istennek és a Mammonnak” (Mt. 6,24). Mammon a Pénz, Baál a Hatalom bálványa, illetve jelképe a Szentírásban. Az Isten- és emberellenes diktatúrák pénzzel és hatalommal tartották uralmuk alatt a lelkeket. Ceausescu idejében inkább a zsarnoki megfélemlítés tartották fogságban őket, utóbb, a posztkommunizmus időszakában pedig az anyagiak, az érdekek, a korrupció vették át a hatalom szerepét. Mindkettőtől meg kell szabadulnunk – immár végérvényesen. A kommunista önkényuralom bukásához vezető temesvári felkelés 24. évfordulóján azáltal emlékezünk hitelesen, és akkor maradunk hűek temesvári református gyülekezetünkhöz – egykori önmagunkhoz –, valamint a szabadságért életüket feláldozó vagy kockáztató Temesvár népéhez, hogyha az emberi uralommal szemben Isten előtt hajlunk meg, és az ő igazságához ragaszkodunk – azonképpen, amiként Péter és apostoltársai tesznek bizonyságot erről: „Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek” (Csel. 5,29). 1898 szent várakozásokkal teli adventjében nekünk is ez volt az igei jelmondatunk és meggyőződésünk, amikor a kollaboráns püspöki önkénnyel, valamint az ateista Ceausescu-rezsimmel bátran szembeszállunk református közösségünkben. Egy egészen friss közvéleménykutatás felmérése szerint országunk polgárainak közel a fele úgy ítéli, hogy a kommunizmus jobb volt Románia számára, mint ami utána következett. A felmérés sokkoló adatai arra vallanak, hogy – bibliai szóhasználattal élve – Románia népe „kétfelé sántikál” a kommunista múlt és a demokratikusnak nevezett jelen között. Ez ügyben még az sem igazán jelenthet vigaszt, hogy a kommunizmus iránt nosztalgiát és illúziókat táplálók aránya Erdélyben az országos átlagnál alacsonyabb (44,4–43,1), míg Partiumban és Bánságban „csupán” 36,2%. Viszonylagosan jobb temesközi–partiumi regionális eredményeink az 1989-ben elkezdődött rendszerváltozás folytatására és beteljesítésére indítanak bennünket. Más szóval: jövőnket az 1989-es alapokra kell helyeznünk, hogy a keservesen megszenvedett múltat, a Kondukátor sötét korát senkinek ne legyen oka visszasírnia. Vaclav Havel véleménye szerint egy második rendszerváltozásra van szükség: a kommunizmus után a posztkommunizmust is meg kell buktatni a volt szovjet tábor országaiban. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács tegnap tartott 10. évfordulóján mi is egy új rendszerváltozás mellett foglaltunk állást. A romániai kommunista visszarendeződés körülményei között ennek szükségessége: nyilvánvaló. Az EMNT tegnapi ünnepi ülésén 1989 jövő évi 25. évfordulójára jubileumi emlékévet hirdetett. Ezzel együtt a temesvári felkelés egykori kiváltói – résztvevői és részesei – megalakították az 1989-es Temesvári Emlékbizottságot (lásd tagjainak névsorát mellékelve). Közös célunk az – melyben minden bizonnyal valamennyi romániai rendszerváltoztató erő és szervezet osztozik –, hogy ne hagyjuk ellopni a forradalmat, és a múlttal való szembenézés, valamint az igazság kimondása és az igazságtétel előmozdítása révén is továbblendítsük a 24 évvel ezelőtt elkezdődött demokratikus rendszerváltozás folytatását. Európai szinten ugyanezeket a célokat és feladatokat vallja a magáénak az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja. A szomszédos Magyarországon viszont mostanság van megalakulóban a Nemzeti Emlékezet Bizottsága. A rendszerváltozásnak kisebbségpolitikai, nemzetiségi téren is végbe kell mennie. A temesvári románok, magyarok, németek, szerbek, a különböző etnikai és vallási közösségek 1989 Szabadító Karácsonyán való összefogása arra figyelmeztet, hogy a romániai demokrácia próbaköve és – egyik –fokmérője a kisebbségi közösségek jogainak és egyenrangúságának biztosítása. A „Steaua României” / Románia Csillaga érdemrend visszavonásának szándéka körül kialakult botrányos helyzettel kapcsolatban, találóan állapítja meg Borbély Zsolt politológus, hogy ez ügyben „az egész erdélyi magyarság áll a román hatalom célkeresztjében”. Az érdemrend becsületbíróságának múlt havi döntése vonatkozásában egyik román forradalmi harcos pedig ezt írta telefonüzenetében: „Minthogyha 1989 decemberében volnánk” („Parcă suntem în decembrie 1989”). Nem kétséges, hogy a Victor Ponta-féle neokommunista, álliberális kormány – miként az elmúlt negyed században mások is: nemcsak a magyaroktól, hanem Temesvár népétől akarja „ellopni” az 1989-es forradalmat, vagy legalábbis elvitatni és lekicsinyíteni az abban játszott, meghatározó szerepüket. Válaszképpen ezekre a törekvésekre, ezennel Temesvár forradalmi felkelőinek és hőseinek ajánlom fel jelképes formában a Románia Csillaga lovagi érdemrendemet, mellyel a Tismăneanu-jelentést kezdeményező, a kommunista diktatúrát elítélő Traian Băsescu államelnök tüntetett volt ki, 2009 decemberében. A magas kitüntetéssel együtt méltán megilleti őket egész Románia elismerése. Küszöbön álló Emlékévünk központi gondolata: az Igazság és békesség. Ésaiás próféta hirdeti, hogy: „Lesz az igazság műve békesség, és az igazság gyümölcse nyugalom és biztonság mindörökké” (És. 32,17). – Igazság- és szabadságharcunkat azért kell folytatnunk, hogy a kommunizmus visszahúzó örökségétől megszabadulva, végre igazi békességben és biztonságban élhessen országunk népe, és mi, magyarok is itthon érezhessük magunkat Erdélyben. Temesvár, 2013. december 15. Tőkés László 1989-es Temesvári Emlékbizottság Tőkés László Balaton Zoltán Borbély Imre Borbély Zsolt Attila Gazda Árpád Kabai József Kincses Előd Mátyus Ernő Molnár János Sepsy Béla Sükösd Antal Teleki László Tolnay István 2014. január 8.Borbély Zsolt Attila, az EMNT Arad megyei elnökének évértékelőjeHa nem lehet alma-modell, a szőlő-modellt kell alkalmaznunk! Egy új esztendő kezdete, mindig jó alkalom a számvetésre. Ezúttal Borbély Zsolt Attilát – akit tavaly áprilisban választottak az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei szervezetének élére – kértük fel a mögöttünk lévő év értékelésére. – Megítélése szerint milyen évet zárt a magyarság, különös tekintettel arra, hogy az EMNT országos elnöksége az Autonómia évének nyilvánította a 2013-as esztendőt? Közelebb került közösségünk ehhez az áhított célhoz? – Tény, hogy ma már nem tabukérdés, hanem közbeszéd tárgya az autonómia és a román hatalom nem kiált ügyészért, bíróért, börtönért e célkitűzés kapcsán, mint tette ezt tíz esztendeje. Az is tény, hogy közelebb kerültünk az erdélyi magyar autonómiaelvű konszenzushoz, amit mi sem példáz jobban, mint az, hogy míg az erdélyi magyarság urnákhoz járuló részének többségét képviselő RMDSZ tavaly március 10-én, a Székely Szabadság Napján nem vett részt a marosvásárhelyi autonómia-tüntetésen, addig a Székelyek Nagy Menetelését támogatta. Nem csoda, hogy az 1996. óta a neptuni ihletésű, az önfeladó politikát, a klikkérdekű bukaresti paktálást képviselő Markó Béla és a tüntetésen való részvételt szorgalmazó jelenlegi elnök, Kelemen Hunor között feszültség alakult ki. Előbbi egy magyarországi bal-liberális hecclapban, az Élet és Irodalomban kigúnyolta a menetelésen részt vevő -eseket, utóbbi megvédte őket. Az RMDSZ fősodra a hivatalban levő elnököt látszik támogatni e kérdésben. Ugyanakkor azt hallani, hogy az RMDSZ lassan húszéves késéssel, de végre tető alá hozza a székelyföldi területi autonómiáról szóló statútumát. Jobb későn, mint egyáltalán. Mindemellett az Európai Parlamenti választások kapcsán a magyar összefogás vonatkozásában megfogalmazódó RMDSZ-es ellenállás aggasztó. Nem lenne jó, ha egymás ellen indulnának a magyar politikai erők, nem valószínű, hogy megismételhető a 2007-es eredmény, amikor Tőkés László és az RMDSZ is külön-külön elérte a bejutáshoz szükséges küszöböt. – Mi a helyzet Aradon? – Aradon folytattuk a régebben megkezdett közösségépítő tevékenységeinket, ezek közül kiemelném a Táncsics-díj kapcsán az addiginál is szélesebb körű ismertségre szert tett Szaniszló Ferenc magvas, lényeglátó előadását, s bekapcsolódtunk az országosan meghirdetett akciókba is. Gondolok itt a régiósítás elleni tüntetésre, vagy arra, hogy közvetlenül karácsony előtt a Tőkés László Alapítvány jóvoltából ösztöndíjakat adhattunk át országszerte a jó eredményeket elért, szilárd nemzeti öntudatú diákoknak. Nem EMNT-s megvalósítás, de a közösségépítés szempontjából fontos fejlemény a Tulipán könyvesbolt borozós profil-kiegészítése: nemzetpolitikai szempontból kevés olyan fontos kérdés van, mint az, hogy hol találkozhatnak a kulturális és egyházi eseményeken kívül egy közel kétszázezres nagyvárosban szétszórt magyarok, hova térhetnek be, ahol magyar szó és magyar környezet várja őket. – Ha már szóba került a Tulipán, az EMNT két nagy sikerű, telt házas könyvbemutatót is szervezett itt, s mint a sajtóból értesültünk, megjelent egy harmadik könyve is, mely az elmúlt tíz esztendő politikai történéseit foglalja össze. Minek köszönhető a közírói aktivitásának ilyetén fellendülése, és számíthatunk-e arra, hogy harmadik könyvét is bemutatják Aradon? – Kaptam egy közel fél éves ösztöndíjat arra, hogy megírjam az EMNT első tíz esztendejének történetét, amiből végül az erdélyi magyarság utóbbi évtizedének „belpolitikai” krónikája lett, ugyanis nem lehet az EMNT-ről úgy írni, hogy közben ne essen szó a szervezet tevékenységének kontextusáról, az RMDSZ-ről, a Magyar Polgári Pártról s persze az EMNT által létrehozott Erdélyi Magyar Néppártról. E nagyobb szabású monográfia oldalvizein született meg „A Neptun-gate” című kötet, mely régi adósságom volt, valamint a „Nemzeti önrendelkezés – a magyar jövő útja” című kötet, mely az elmúlt húsz évben az Erdélyi Napló hasábjain megjelent nemzetpolitikai eszmefuttatásaimnak válogatása. E két kötetet egyébként eddig összesen tizennégy helyszínen mutattuk be a helyi EMNT szervezésében Torockótól Marosvásárhelyen, Csíkszeredán át Barótig. A harmadik kötetnek eddig csak Kolozsváron volt bemutatója, de ha megjelenik az utánnyomás, akkor Aradon, Temesváron és Kisjenőben feltétlenül szervezünk könyvbemutatót. – Jövőre parlamenti választások lesznek az anyaországban. Mennyiben érint ez minket, erdélyi és partiumi magyarokat? – A magyar állampolgárság kiterjesztése minden azt igénylő magyarra nézve rendkívüli fontosságú, nemzetpolitikai jelentőségében túlbecsülhetetlen lépese volt a 2010-ben győztes politikai erőknek. Bizonyos mértékig jóvátétel volt ez, visszakaptunk valamit, ami lelkileg és közjogilag egyaránt fontos, valamit, amit a történelem vaskényszere vett el tőlünk. A világon mindenütt elismert, bevett közjogi kapocs jött létre a trianoni határokon kívül rekedt egyén és az anyaállam között. E lépés igen fontos a Borbély Imre által közel két évtizede „szubszidiáris nemzetstruktúrának” nevezett közösségi létszerkezet megteremtése szempontjából is. Ha ugyanis nem élhet minden magyar egy hazában, a Kárpát-medencében, amit az „alma-modell” testesít meg szimbolikusan, akkor meg kell nézni, hogy milyen struktúra az, amely egyszerre biztosítja az egyes nemzeti közösségek megmaradását és a Kárpát-medencei magyarság együttmozgását, együttlélegzését. Ez pedig, a „szőlő” modelljével leírható említett nemzetstruktúra, melynek keretében minden nemzetrész szert kell, hogy tegyen maximális önállóságra, önszerveződésre, optimális esetben autonómiára s az egyes nemzetrészeket, melyek a szőlőszemekkel szemléltethetőek, a kocsány tartja össze, mely a határokon átívelő társadalmi és politikai intézményekben, s nem utolsósorban a közös állampolgárságban ragadható meg. Jövőre a magyarországi választásokon összmagyar parlamentet választunk, mindenki szavazhat, aki ezt a mind szimbolikus, mind közjogi szempontból jelentős aktust fontosnak tartja. Jövőre a Kárpát-medencei közös magyar sorsalakítás nemcsak szívet melengető szólam lesz, hanem megélt valóság. – Úgy legyen, köszönöm a véleménynyilvánítást. Balta János Nyugati Jelen (Arad), 2014. augusztus 7.Mi, hol, mikor?10. EMI-tábor Gyergyószentmiklós közelében, Borzonton a Dorka Panzió és kemping területén zajló tábor mai programja: az Előadósátorban 10 órától Raffay Ernő történész, Vona Gábor, a Jobbik elnöke, Gyöngyösi Márton, a Jobbik országgyűlési képviselője, Borbély Zsolt Attila közíró, politológus, Délvidéki S. Attila történész (Délvidék), Fehér István tanár (Felvidék), Kovács Miklós, az Ungvári Megyei Tanács képviselője (Kárpátalja) tart előadást; 16 órától Berecz András mesél. A Keskeny út-sátorban 11 órától hangoló és áhítat, Bardócz Csaba lelkipásztor előadása a párkapcsolatok témakörben, Maldives-foglalkozás, filmnézés és beszélgetés. A Művész-sátorban 10–18 óráig Irodalmi sarok, portrékészítés, rajzoktatás, kiállítás, 13 órától Gyöngyösi János a Székely kártya készítéséről beszél, filmvetítés, nemezelés, felolvasó-délután, népdaltanítás és gitárest. A Bor-házban 18 órától borkóstoló, meghívott: Kertész Zoltán (Etyek). A Csép Sándor-sátorban 10 órától kézműves-foglalkozások, filmvetítés, 13 órától Makkai Béla történész, Balázs-Bécsi Attila, a szamosújvári Téka Alapítvány elnöke, Serfőző Levente, a nagyszebeni Híd Egyesület elnöke, Vetési László, az erdélyi Diaszpóra Alapítvány elnöke, Bardócz Csaba, az Adj, király, katonát csoportos vetélkedő szervezője, Murányi Levente 1956-os elítélt, politikus, országgyűlési képviselő előadásai. Párhuzamosan naponta sport-, hagyományőrző és gyermekprogramok zajlanak a táborban. A kisszínpadon 18 órától TransylMania- és The Blast-koncert, a színpadon 20 órától az Attila Fiai Társulat: Kalapács József, Rudán Joe és Varga Miklós, Nagy Feró és a Beatrice lép fel. Holnap: az Előadósátorban 10 órától Borbély Imre politikai elemző, Gergely István (Tiszti), a Csibész Alapítvány elnöke, Kincses Előd ügyvéd, Szabó László unitárius lelkész, Kis Júlia ügyvéd, Lakó Péterfi Tünde civil nyelvjogi aktivista, Landman Gábor nyelvjogi aktivista, Vincze Gábor történész, Kőszegi Zoltán dabasi polgármester, Szilágyi Zsolt, az EMN alelnökének előadása. A Keskeny út-sátorban 11 órától a hangoló és áhítat után Simon Kinga Katalin szociálpszichopedagógus és pszichoterapeuta tart előadást a boldogító emberi kapcsolatokról; gitárdélután és filmnézés, este beszélgetés. A Művész-sátorban 10–18 óráig Irodalmi sarok, portrékészítés, kiállítás, Ősz Zoltán festőművész előadása, felolvasó-délután, népdaltanítás és gitárest. A Bor-házban 18 órától borkóstoló, meghívott: Miklós Csaba (Mór). A Csép Sándor-sátorban 10 órától kézműves-foglalkozások; 12 órától előadást tart Szabó-Györke Zsombor, az Igen, tessék! mozgalom tájékoztatási felelőse, Mihály István, a sepsiszentgyörgyi EMI elnöke, Opra Zsófia Szende, a CIVEK programvezetője, Biszak István székelykevei helytörténész, Rancz Károly, a pancsovai Petőfi Sándor Kulturális Egyesület elnöke, László Gergely Pál, a bukovinai székelyek történetének kutatója, Kali István, a marosvásárhelyi Regeneráció Egyesület elnöke, Simon Emőke projektvezető, Karácsony Lehel humánerőforrás-felelős, Lukács Csaba, a Magyar Nemzet újságírója; 17 órától filmvetítés: Egyetlenem (rendező: Csép Sándor). A kisszínpadon 16 órától interaktív gyermekműsor Miklós Gyurival; 18 órától Black Roses Band-, majd Bagossy Brothers Company-koncert. A színpadon 20 órától a Hot Jazz Band, később a P. Mobil zenél. Könyvbemutató A zabolai gróf Mikes- kastélyban pénteken 17 órától dr. Fejér Tamás bemutatja dr. Süli Attila hadtörténész Erdélyi arisztokrata sors a „csudák évében”. A gróf Mikes család tagjainak szerepe az 1848–49-es forradalomban és szabadságharcban című kötetét. Zenél a sepsibükszádi fúvószenekar. Házigazda: a gróf Mikes – Roy Chowdhury család. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. december 4.Az egység újabb idejeVéget ért a Mikó-ügy, legalábbis annak romániai szakasza. Bebizonyosodott, amit eddig is tudtunk: a román igazságszolgáltatás alkalmatlan rá, hogy ellássa a bírói hatalmi ágnak egy demokratikus államban betöltött szerepét. Hogy a jog betűjének jegyében és az igazságosság szellemében kimondja a végső szót vitás kérdésekben. Mert a Mikó-ügyben hozott ítélet, amely elorozza a kollégiumot jogos tulajdonosától, a jog szerint eljáró bizottság tagjait pedig felfüggesztett börtönbüntetésre ítéli, nemfelel meg sem a törvény betűjének–akit az ügy jogi részletei érdekelnek, alaposan felkészülhet a témából a www.13020.ro honlap monografikus, alapos tájékoztatásának köszönhetően –, sem az igazságosság szellemének. Azt üzeni, amit az említett honlap fejléce is rögzít: „bármit elvehetnek, bárkit bezárhatnak”. Kelemen Hunor megfogalmazásában: veszélybe került mindaz, amit az RMDSZ húsz év alatt elért. Alku és jog Nos, e kitétellel már lehetnek vitáink. Mert nem most került mindez veszélybe. Bírói tévedésnek számító ítéleteket eddig is hoztak. A román állam Erdély megszállása óta az igazságszolgáltatást használja gátlástalanul a magyarság megfélemlítésére, és ebben az 1989-es esztendő sem jelentett változást. Elég csak a zetelaki, oroszhegyi és kézdivásárhelyi elítéltekre utalni, amikor a székelységre nem alkalmazták a forradalmi cselekedetek vonatkozásában meghirdetett általános amnesztiát. A meglincselt milicistákkal nyilvánvalóan nem románságuk miatt végzett a felbőszült tömeg, hanem a Ceauşescu-korszakbeli kegyetlenkedéseik miatt. Erről világosan tanúskodik, hogy másutt is előfordult, hogy a forradalmi erőszak vetett véget a rendfenntartó erők túlkapásokról híres tagjai életének, de a meglincseltek között akadt magyar is, ugyanakkor a tisztességesen viselkedő román rendőröknek nem esett bántódásuk. Hasonló a vásárhelyi pogrom ügye is. Ott a titkosrendőrség a román ortodox egyházzal közösen uszította a vásárhelyi magyarságra a feltüzelt és félrevezetett görgényvölgyi román parasztokat, majd a román bíróság a védekező magyarokat és a segítségükre siető cigányokat ítélte el koncepciós perekben, sok esetben lábbal tiporva az eljárásjogot. A Mikó-ügy tehát csak egy ebben a sorban. Nehezebb a szőnyeg alá seperni, mint a korábbiakat, és kényelmetlenebbül érinti az RMDSZ vezetését, hiszen épp a közel húsz esztendeje folytatott politikája értelmét kérdőjelezi meg. Precedens értékű ügyről van szó, amely negatívan befolyásolhatja a visszaszolgáltatásra váró több száz egyházi ingatlan sorsát, hogy a már visszaszolgáltatottak újraállamosításának lehetőségéről ne is szóljunk. Visszatérve Kelemen Hunor kijelentésére: a „veszélyt” az jelentette, hogy az RMDSZ vezetése feladta a közjogilag körbebástyázott kollektív jogokért folytatott harcot, feladta az önálló magyar érdekű külpolitikát, feladta az autonómiaprogramot, politikáját az engedmények kialkudására korlátozta. Volt politikai elemző és jogász – például Borbély Imre és Tamás Sándor – a kilencvenes évek első felében írt tanulmányaiban rámutat a jogok és engedmények közti különbségre. Az alkotmányjogi szinten kodifikált közjogi státust, amely egyben a perspektivikus fennmaradás reményével kecsegtet, nem lehet egyetlen bírói döntéssel megvonni – ellentétben a bármikor eltörölhető engedményekkel. Ezért kellett volna erre összpontosítania az RMDSZ-nek az utóbbi negyed évszázadban, nem pedig a kisstílű bukaresti alkudozásokra. Iránykeresés Nem most, hanem 1996. november 28-án került veszélybe a magyar jövő, amikor az RMDSZ SZKT zöld utat adott az alapszabályzat megtiprásával, puccsszerűen eljáró Operatív Tanácsnak arra, hogy mindenféle feltételrendszer nélkül folytasson koalíciós tárgyalásokat a román választások győzteseivel. Ettől kezdve nem lehetett az erdélyi kérdés nemzetköziesítésére, a koszovóihoz hasonló nemzetközi rendezés kikényszerítésére összpontosítani. Izsák Balázstól Tőkés Lászlóig valamennyi, Nyugatot megjárt autonomista politikus elmondhatja, mekkora kárt okozott e lépés a külpolitika síkján. Egyik oldalról, ha a székelység területi autonómiaigényével keresték meg a különböző nemzetközi fórumokat, a logikus válasz az volt, hogy az erdélyi magyarság által demokratikus választásokon masszívan támogatott RMDSZ kormányon van, másrészt a kormányzati szerepvállalás teremtette meg a modellértékű román kisebbségpolitika hamis mítoszát. Érdemes leszögezni, hogy Markó Béla, az RMDSZ korábbi elnöke is elismerte: a kormányzati szerepvállalással az RMDSZ lemondott az önálló külpolitika eszközéről. Álságos most meglepődést színlelni. A helyes útra visszatérni viszont soha nem késő. Vannak, akik ezt meg is hirdették az RMDSZ-en belül. Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester radikális hangütése teljesen indokolt, s ha ezt az RMDSZ hivatalos politikává emelné, a nemzeti autonomista tábornak erkölcsi kötelessége lenne azt támogatni. Mint ahogy közösen tüntetett valamennyi erdélyi magyar szervezet az Igazság napján, s mint ahogy közösen léptünk fel a Székelyföld területi autonómiája érdekében a Székelyek Nagy Menetelésén is, amelyet valamennyi, magát magyarnak mondó politikai erő támogatott, leszámítva Markó Bélát és Gyurcsány Ferencéket. S még akkor is ezt kell tenni, ha tudjuk, hogy az RMDSZ egyéni és klikkérdekekben gondolkodó, érték- és ideológiamentes képviselői, akik idén nyáron a kormányból kilépni akaró elnököt, Kelemen Hunort azzal alázták meg, hogy őt mondatták le miniszterelnök-helyettességről, de a szervezetet kormányon tartották, nem fognak belenyugodni a politikai irányváltásba. Már egyáltalán, ha sor kerül politikai irányváltásra. Valóságkampány Sajnos az utóbbi 18 évben nemcsak a nemzetközi tényezők pipálták ki az erdélyi kérdést a román nemzetstratégiai integrációs érdekeket kiszolgáló, a román vezetést külpolitikai nyomás alá helyezni nem akaró RMDSZ vezetés politikájának köszönhetően. Az RMDSZ-elit is kontraszelektálódott, klientúra- és patronázselv kezdett működni, a legitimáció nem alulról felfelé épül, hanem a lojalitáselvű kontraszelekció mentén felülről lefelé. A vezetés megkapja ugyan az alternatívanélküliség gondolatát és – a parlamentből való kiesés rémképét ügyesen sulykolva – a választásokon a magyar szavazatok többségét, innen viszont maga sáfárkodhat a román és a magyar állam által az erdélyi magyar közösségnek címzett forrásokkal, szabadon alakíthatja a szervezeten belüli nomenklaturális viszonyokat. Nem azoknak kedvezve, akik közösségszervezésben jól teljesítenek, hanem akik megfelelően kiszolgálják a vezetést. Felettébb csekély az esélye az alapvető irányváltásnak, a brassói útra való visszatérésnek, de ha mégis sor kerül rá, az erdélyi magyar egység „demagóg” jelszava ismét hatékony fegyverré válhat. Egységbe tömörülve kellene hangunkat hallatni, felhívni a nemzetközi közösség figyelmét a velünk megesett jogtalanságokra. Természetesen e valóságkampány nem szorítkozhat a Mikó kollégium ügyére. Szólni kell elpusztított műemlékeinkről, beolvasztott, ledöntött szobrainkról, a vissza nem szolgáltatott egyházi ingatlanokról, a csángók anyanyelvi oktatásának és misézésének problémáiról, az erőszakos ortodox terjeszkedésről, a székely zászló elleni harcról, a könyv- és pólóelkobzásokról, Wass Albert-megemlékezések szervezői ellen indított, szólás- és gondolatszabadságot meggyalázó eljárásokról. Egyszóval arról a módszeres román önkényről, amely nemzeti közösségünk életerejének megtörésére és a homogén román nemzetállam megteremtésére irányul. S mindezen törekvések egyetlen ellenszeréről: a többszintű autonómiáról. Borbély Zsolt Attila Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2014. december 11.Tíz évvel december 5-e utánTíz esztendő telt el az emlékezetes kettős népszavazás óta, amelyek közül az egyik, a magyar állampolgárság kiterjesztésével foglalkozó igen érzékenyen érintette az elcsatolt területek magyar lakosságát. Ama gyalázatos, uszító MSZP–SZDSZ-es kampány nyomán, amelynek végeredménye szoros összefüggésben van megannyi korábbi sebbel. A magyar nemzeti elit 1945 utáni, népbíráskodásnak csúfolt megtizedelésével, százezrek külföldre távozásával, az otthon maradottak kitelepítésével, lelki, tudati és fizikai terrorizálásával, az 1956 utáni megtorlásokkal, az ismételt emigrációs hullámmal, majd a kádári cinikus és tervszerű nemzeti öntudatpusztítással. A magyar sztálinisták és gulyáskommunisták teremtették meg azokat a társadalmi feltételeket, azokat a reflexeket és affinitásokat, melyekre apellálhatott a Gyurcsány-féle szégyenkampány. Nem kétséges, a magát baloldalnak nevező politikai bűnszövetkezet is ritkán süllyedt ilyen mélyre az elmúlt 25 esztendőben, mint a szóban forgó népszavazás alkalmával. Talán csak az Orbán–Năstase-egyezség megtorpedózása és a 23 millió román munkavállalóval való riogatás helyezhető mellé. A történelem érdekessége, hogy még a nemzeti elkötelezettséggel egyáltalán nem vádolható Szabad Demokraták Szövetségének 1989-es programjában, az emlékezetes „kék füzetben” is benne volt, hogy a határon túli magyarokat alanyi jogon megillesse magyar állampolgárság, s e gondolatot az Ellenzéki Kerekasztal is magáévá tette. Sajnos az MDF-vezette kormány által elfogadtatott állampolgársági törvény más szellemben fogant, rendkívül kevés könnyítést adott a magyaroknak az állampolgárság megszerzésében, s ugyanúgy helyben lakáshoz és jövedelemigazoláshoz kötötte az állampolgárságszerzést, mint a kínaiak vagy oroszok esetében. Téveszmék A népszavazással kapcsolatban több téveszme is kering. Még a nemzeti oldalon is úgy állították be egyesek a kezdeményezést, mint a Magyarok Világszövetségének, rosszabb esetben az MVSZ elnöke, Patrubány Miklós partizánakcióját. Tény azonban, hogy Erdélyben már a kilencvenes évek közepén többen – így például Katona Ádám és Borbély Imre – politikai programmá tette e követelést. Katona Ádám 1995. augusztus 22-én nyilvánosságot látott, Göncz Árpád államelnökhöz intézett nyílt levelében azt kérte többek között, hogy Magyarország biztosítson védőhatalmi státust és kettős állampolgárságot az utódállamokban élő magyarság számára. Borbély Imre 1996 őszén független képviselőjelöltként szállt síkra választási kampánya keretén belül e gondolat mellett. A Magyarok Világkongresszusa ajánlást fogalmazott meg 1996 júniusában e tárgykörben, a Magyarok Világszövetsége pedig ugyanazon évben tartott októberi küldöttgyűlésén alapszabályzati szinten rögzítette a szervezet céljai között, hogy a határon túli magyarok alanyi jogon megkaphassák a magyar állampolgárságot. Az ellenérdekelt erők makacsul hazudoztak e témában. Ebben élen járt Kovács László, az MSZP korábbi elnöke, mások, beleértve sajnos Martonyi Jánost is mellébeszéltek, és azzal próbáltak hangulatot kelteni e természetes igény ellen, hogy nem lehet „automatikusan” állampolgárságot adni több millió embernek. Mintha legalábbis bárki ezt tűzte volna a zászlajára. Torzulások Az MVSZ népszavazási kezdeményezését hétéves kőkemény nemzetközi és belföldi lobbiharc előzte meg, amibe beletartozott a kérdést elméleti síkon körbejáró Magyar Kisebbség tematikus lapszáma. Ezt az MVSZ valamennyi parlamenti képviselőhöz eljuttatta, az egyes pártvezetők megkeresése, a külhoni állampolgárság koncepciójának és a vonatkozó törvénytervezetnek a kidolgozása kompromisszumos javaslatként, e modell bemutatása különböző nemzetközi fórumokon. Hét év sikertelen szakmai és lobbimunka után döntött úgy a világszövetség elnöksége, hogy népszavazást kezdeményez az ügyben. A kezdeményezés ugyanakkor nemcsak a MVSZ-é volt, hanem több tucatnyi polgári köré és a nemzeti oldal számos civil szervezetéé is, amelyek közül érdemes megemlíteni az Erdélyi Körök Országos Szövetségét, az akkor még mozgalomként működő Jobbikot, a Hermann Ottó Társaságot, a Magyar Nemzeti Front nevű MIÉP-töredéket, a Trianon Társaságot, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmat, a Nemzetőrök Szövetségét, a Magyar Földvédő Mozgalmat, a Horthy Miklós Társaságot, a Vitézi Rendet és három 56-os szövetséget és másokat. A még élő többszáz aláírásgyűjtő ugyanakkor azt is elmondhatja, hogy a szignók akkor kezdtek igazán gyűlni, amikor Schmitt Pál és Orbán Viktor is aláírta a gyűjtőíveket. Sajátos emlékezettorzulás, hogy tudati szinten sokan úgy raktározták el a részleges kudarcot, mintha a nem szavazatok győztek volna, holott erről szó sem volt. A legalantasabb ösztönökre, az irigységre, a zsugoriságra, az anyagiasságra apelláló minősíthetetlen, uszító kormányzati kampány dacára az igenek győztek, de nem járult elég polgár az urnákhoz, ahhoz, hogy az népszavazás érvényes legyen és eredménye kötelezővé váljon a parlament számára. Gyurcsányék kampányának legetikátlanabb eleme az volt, hogy tényként közöltek feltételezéseket, és egyszerűen kikerülték, hogy a népszavazás győzelme esetén nélkülük nem lehetett volna döntést hozni. Magyarán: a megalkotandó jogi szabályozástól függött volna, hogy az anyaországi családoknak havi 20 ezer, vagy 20 forintjukba került volna a határon túli magyarok állampolgársághoz jutása. Amely jogi szabályozás megalkotása elképzelhetetlen lett volna az országgyűlésben amúgy többségben lévő MSZP nélkül, mivel két harmados törvényről volt szó. De szólni kell a károkról is. Sokan úgy dekódolták – egyébként hibásan – a népszavazás eredményét, hogy az anyaországi magyarok megtagadták véreiket. Olyan emberek is felkapták a fejüket a népszavazás alkalmával, akik korábban nem foglalkoztak politikával. Magyarán az egyszerű emberek magyar egységérzése szenvedett csorbát. Ugyanakkor akik első indulatukban erdélyiként az anyaországi magyarok ellen fordultak – elfeledve, hogy mégiscsak az állampolgárság kiterjesztését támogatók voltak többségben, a csekély többség a nemzetellenes baloldal hecckampányának eredménye volt –, nem sokkal jobbak a románozó anyaországiaknál. Nemzetellenes, bomlasztó erők vannak itthon is, elég beleolvasni a magyar álbaloldalt ajnározó sajtóorgánumok tudatmételyező szövegeibe. Nálunk is le lehetett fasisztázni Nyirő Józsefet, lehetett gyalázni Wass Albertet. A törésvonal nem az anyaországiak és a határon kívül élő magyar között húzódik, hanem a globalista gyarmatosításnak itt is, ott is behódoló nemzetellenes erők, valamint a nemzeti építkezés, a magyar megmaradás és gyarapodás erői között. Aki differenciálás nélkül „táposoz”, aki a magyar állampolgárokról sommásan mond véleményt, ugyanúgy az előbbieket támogatja az utóbbiakkal szemben, mint a testvéreik ellen szavazó anyaországiak. Távlatok Lassan történelmi távlatból lehet megítélni azt a népszavazást, amelynek következményeként a média hónapokon keresztül az egyik legfontosabb, a mindennapok rohanásában az anyaországban feledésbe merülő kérdésről, a Trianonban eldöntött szétszakítottságunkról, valamint annak egyik orvoslási lehetőségéről szólt. A népszavazás tette elsőrendű köztémává a magyar állampolgárság kiterjesztésének kérdését, tette megkerülhetetlen problémává a politikai elit számára. Valószínűsíthető, hogy a kérdés 2010-es határozottsággal és sürgősséggel való rendezése nem történt volna meg a tíz évvel ezelőtti népszavazás nélkül. Az pedig szinte biztos, hogy az akkori aktusnak köszönhető: a könnyített honosításról szóló törvényt rég nem látott egységben, elsöprő többséggel fogadták el – mindössze Gyurcsány Ferenc, Szanyi Tibor és Molnár Csaba szavazott nemmel. A népszavazás jelentős mértékben hozzásegített ahhoz, hogy kihasználjuk a létező magyar politikai mozgásteret, hogy a magyar parlament olyan állampolgársági törvényt fogadjon el, amely megfelel a magyar érdekeknek, a magyar egységgondolatnak. És természetesen a magyar kormány által meghirdetett, határokon átívelő magyar nemzetegyesítés gondolatának. Borbély Zsolt Attila Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2014. december 18.Németh Zsolt „emlékezetpolitikai NATO” létrehozását javasolta Temesváron Közép-Európa 1989 - Egyfajta "emlékezetpolitikai NATO" létrehozását kezdeményezte csütörtökön Temesváron a városban 25 évvel ezelőtt kirobbant népfelkelésről szervezett konferencián Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának az elnöke.A fideszes politikus magyarázatként hozzátette, hogy szerinte "transzatlanti közös nevezőre lenne szükség" az emlékezetpolitikában, mert vannak, akik a fasizmusra emlékeznek, de a kommunizmusra nem, mások emlékei szerint a kommunizmus létezett, de a fasizmus nem, és egy harmadik csoport egyik rémuralomra sem kíván emlékezni. Németh Zsolt a hosszú távon működő román-magyar kiegyezést is a célok közé sorolta. Utóbbihoz - úgy vélte - az szükséges, hogy a helyére kerüljön Temesvár 1989-es szerepe a román nemzeti közgondolkodásban. Smaranda Enache a marosvásárhelyi Pro Európa Liga társelnöke kijelentette, Romániában azért feledik Tőkés Lászlónak és a temesváriaknak a szerepét a rendszerváltozásban, mert a temesvári forradalomra "rászerveztek egy államcsínyt", mely által a kommunista elit „átkonvertálta hatalmát” a demokráciába. Az emberjogi harcos szerint az 1990 márciusában szervezett magyarellenes „marosvásárhelyi pogrom” áttételesen annak a román rétegnek az elhallgattatását szolgálta, amelyik ma kész lenne tárgyalásokat folytatni a román-magyar viszony rendezéséről, és például a Székelyföld területi autonómiájáról. Smaranda Enache úgy vélte, a román-magyar viszony rendezése nemcsak a két nép számára fontos, ez biztosíthatja a térség stabilitását is. Az emberjogi harcos bírálta az illiberális demokrácia kialakítására irányuló magyarországi törekvéseket, és arra kérte Tőkés Lászlót, hogy az Európai Parlamentben és a Fideszben is képviselje Temesvár szellemiségét, és ha a pártja eltávolodott ezektől, lépjen ki belőle. Borbély Imre, Tőkés László egykori tanácsadója is úgy látta, hogy a Tőkés László melletti szolidaritásból kialakult temesvári népfelkelés nyomán Bukarestben államcsínyt szerveztek. Kijelentette a románok és magyarok szabad akaratából kirobbant temesvári népfelkelés tisztaságából spontaneitásából semmit nem vesznek el a bukaresti fejlemények. Az egykori temesvári forradalmár cáfolta azokat a sajtóban megjelenő állításokat, amelyek szerint az amerikai titkosszolgálatok állnának a temesvári népfelkelés hátterében. Az emlékezés jelentőségére Max Teleki, az Amerikai Magyar Koalíció elnöke is kitért előadásában. Szerinte Amerika megfeledkezett arról, hogy annak idején támogatta Nicolae Ceausescu román kommunista diktatúráját, mert úgy gondolta, hogy ezzel ellensúlyozhatja a Szovjetunióhoz fűződő viszonyát. Tőkés László a konferenciát megnyitó beszédében azt hangsúlyozta, az 1989-es szabadságharc után ma az „igazságharcra” van mindennél nagyobb szükség, arra hogy érvényt szerezzenek a 25 évvel ezelőtti temesvári események igazságának. Az 1989-es forradalom 25. évfordulója alkalmából Tőkés László és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által szervezett rendezvények keretében csütörtökön ökumenikus istentiszteletet tartanak a temesvári belvárosi református templomban, a népfelkelés kiindulópontjában. A rendezvénysorozat pénteken a forradalommal kapcsolatos, az elmúlt időszakbab megjelent könyvek bemutatásával zárul. Gazda Árpád (MTI) 2014. december 19.Megválaszolatlan kérdések, 25 év távlatában„Felidézzük a múltat, éltetjük Temesvár szellemét” A temesvári forradalom emlékhetének egyik fontos rendezvényét december 18-án a Regionális Üzletközpont Európa termében tartották, Anno mirabilis 1989 – Megválaszolatlan kérdések, 25 év távlatában címmel. A rangos konferenciát Tőkés László egykori temesvári lelkipásztor nyitotta meg. A Rendszerváltoztatók a rendszerváltoztatásról című első részt Szilágyi Zsolt EMNP-alelnök vezette le, az előadók között volt többek között Pozsgai Imre volt államminiszter, Max Teleki, az Amerikai Magyar Koalíció elnöke, Deutsch Tamás EP-képviselő, Németh Zsolt parlamenti képviselő, az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke, Filep Mária, a Páneurópai Pinknik szervezője, Kincses Előd ügyvéd, Balaton Zoltán, a 89-es Emlékbizottság tagja Győri Béla rádiós, a Vasárnapi Újság volt felelős szerkesztője, Borbély Imre politológus és más jeles személyiségek. – Melyek a temesvári forradalom legfontosabb megválaszolatlan kérdései? – kérdeztük a rendezvény szünetében Tőkés László EP-képviselőtől. – Nem teremtődött meg azóta sem az objektív tudományos igényű kivizsgálás és kutatás lehetősége, nem tudjuk kideríteni hogy tulajdonképpen mi is zajlott Bukarestben. A titkosszolgálat továbbra is őrzi azokat az információkat, amelyek segíthetnének a valóság feltárásában. Csak találgatásokra támaszkodhatunk abban a tekintetben, hogy miképpen viszonyult az önmagát átmentő posztkommunista vezetőség forgatókönyve az öntörvényű, hiteles, eredeti temesvári népfelkeléshez. Nekem is megvan a véleményem erről, de csak a sötétben tapogatózunk. – Mennyire visz közelebb bennünket a valóság feltárásához ez a temesvári konferencia? – Ennek a konferenciának úgy gondolom inkább erkölcsi jelentősége van, azáltal, hogy felidézi a múltat, élteti Temesvár szellemét. Természetesen olyan hozadéka is van ennek a konferenciának, ennek az eseménysorozatnak, hogy új megvilágításba helyez egykori eseményeket vagy éppenséggel a holnapi könyvbemutatón látni fogjuk, hogy egészen új információk alapján járul hozzá a múlt megismeréséhez. – Két államelnök is megtisztelte jelenlétével a temesvári 25. évfordulós megemlékezéseket. Hogyan értékeli Őn a nemrég megválasztott román elnök és a magyar köztársasági elnök temesvári jelenlétét? – Nagyon biztatónak tartom, hogy Klaus Iohannis megválasztott államelnök még beiktatása előtt ellátogatott Temesvárra, szakítva azzal a bukaresti politikával, amelynek a main stream-je általában háttérbe szorította Temesvár szerepét a romániai forradalomban. Ebből a szempontból igazi erdélyi magatartást és objektivitást tanúsit Klaus Iohannis. A kommunizmus emlékmúzeumának a támogatásával pedig egy régi hiányt igyekszik pótolni. Kommunista-ellenességét is örömmel fogadhatjuk, hiszen Romániában az a baj, hogy a többszöri visszarendeződés nyomán 25 év után még mindig kormányon van egy utódkommunista kormány. Ideje volna követni a magyar példát, új fejezetet nyitni a romániai demokratikus átalakulásban, a rendszerváltozásban. Nagyon örvendünk hogy Orbán Viktor miniszterelnök nyomán Áder János államelnök is ellátogatott Temesvárrra, és ezáltal jelképes módon Temesvárt ráhelyezte a magyar nemzetpolitika és a kommunizmusellenes küzdelem térképére. Tulajdonképpen azt fejezte ki – az én olvasatomban –, hogy Temesvár szerves részét képezi a magyar történelemnek, de ugyanakkor a magyarok és a románok a közös szabadságharcban találkoztak egymással, és ki is fejezte, hogy ez lehetne a jövendő útja is: nem a mostani különválás, hanem az újabbkori összefogás. A temesvári konferencia délután a „25 év után – a múltból a jövőbe” témakörbe csoportosított előadásokkal folytatódott, neves bel- és külföldi előadókkal. Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad) 2015. február 19.Az átlátszó NeptunAz Átlátszó.hu erdélyi permutációjának szerkesztői a honlap első publikációsorozatának témájául olyan kérdést választottak, amelynek aktualitása nem évül el mindaddig, míg az erdélyi politikát keresztbe metszi a román hatalomhoz való viszony mentén húzódó alapvető törésvonal. Valamint amíg közösségünknek lesznek olyan képviselői, akik többet szeretnének a román hatalom által cenzúrázott és koreografált látszatképviseletnél, míg a zsoldos-logika nem uralja el teljesen a politikai térképet. Más szóval, míg elég magyar él Erdélyben ahhoz, hogy kitermeljen magából egy olyan csapatot, amelynek tagjai számára nem az egyéni érvényesülés a cél, hanem a közösség képviselete. Pályaív A Neptun-ügyről sok mindent leírtak már az elmúlt 22 esztendőben, két mondatot mégis szánjunk a politikatörténeti vonatkozásnak. Neptunban az RMDSZ három élvonalbeli politikusa mandátum nélkül tárgyalt a román hatalom képviselőivel egy amerikai szervezet, a PER (Project On Ehtnic Relations) moderálása mellett, s adott alkalmat a román félnek arra, hogy minden érdemi engedmény nélkül kisebbségbarát színben tetszelegjen. Mindez 1993 júniusában történt, nem sokkal az ország Európa Tanácsba való felvétele előtt, amikor nem csökkenteni kellett volna a Romániára nehezedő bizonyítási kényszert, hanem növelni. A most nyilvánosságra került anyag, s az Átlátszó 8 részben lehozott rezüméje nem rajzolja át alapvetően az eddig ismert képet. Talán új megvilágításba helyezi a jóhiszeműség kérdését, de e probléma nemzetpolitikai szempontból soha nem volt alapvetően releváns. Egyik oldalról a kártétel, amely az erdélyi magyar ügyet a Neptun-gate révén érte, független a részvevők jó- vagy rosszhiszeműségétől. Ráadásul három évvel később teljességgel irrelevánssá vált e kérdés, hiszen 1996. november 28-án az egész szervezetet állították neptuni pályára fittyet hányva hivatalos programnak, autonómiának, nemzeti önkormányzatnak. Másrészt a neptuni hármak addig és azt követően is az önálló, magyar érdekű autonomista politika és e politikát követők kérlelhetetlen ellenfeleiként nyilatkoztak meg. Politikai pályájuk megítélésének szempontjából mellékes, hogy mennyire voltak tisztában azzal: a neptuni tárgyalássorozat a román kirakatpolitika érdekeit szolgálja. Három bomba ára Az Átlátszó sorozata előtérbe állítja a szervezőket is. Az Egyesült Államok külpolitikai szemléletének a boszniai háború kapcsán lezajlott paradigmaváltásáról nem sokkal a Neptun-ügyet követően Borbély Imre írt politikai tanulmányt, kiemelve, hogy míg korábban az emberi és kisebbségi jogok képezték az amerikai megközelítés lényegét, és ezt az értékegyüttest akár destabilizáció veszélyének vállalásával is képviselte az amerikai külügy (legalábbis retorikai szinten), addig a boszniai háború hatására a stabilitás került előtérbe, akár az emberi és kisebbségi jogok sérülésének árán is. A feltárt anyag mindezt szépen aláhúzza. „Adunk 1-2 millió dollárt, három bombának az árát, és akkor talán elkerülhetjük a háborút” – foglalja össze az amerikai logikát az egyik interjúalany. Más kérdés, hogy mennyire volt reális veszélye a fegyveres konfliktusnak Erdélyben. Tokay György neptuni fogadkozását, miszerint „Erdély nem Jugoszlávia, és nem is lesz”, nem tartottuk anno szerencsésnek, hiszen a mondat szerencsés befejezése – „amennyiben biztosítják az erdélyi magyarság háromszintű közösségi autonómiáját” – elmaradt. Tárgyilagosan elemezve a kérdést viszont azt láthatjuk, hogy a rendszerváltás után véres összecsapások akkor voltak, amikor ebben a román hatalom érdekeltnek vélte magát, és megszervezte azokat (bányászjárások, vásárhelyi pogrom). A magyar fél mindig is kerülte mind a kérdés fegyveres megoldását, mind az azzal való fenyegetést, aminek számos oka van, legfőbb közülük a számunkra kedvezőtlen erőasszimetria. Kiderült az anyagból, hogy Larry Watts, a PER elemzője, aki a nyilatkozók szerint akár több titkosszolgálatnak is ügynöke lehetett, mindvégig a román álláspont felé hajlott, és felháborítónak tartotta, hogy az RMDSZ Csapó Józsefet is beválasztotta az atlantai delegációba. Miközben mit lehetett Csapó doktor szemére vetni? Mindössze annyit, hogy az autonómia következetes híve. Innen is látni, hogy a PER nem a kisebbségi kérdés megoldására törekedett, hanem tüneti kezelésre, „stabilitásra”. Ami ugyebár élesen ütközött és ütközik a magyar érdekkel. Csörgés és duruzsolás Nem meglepő, de új információ, hogy a kollektív jogok mentén való érvelésről maguk a magyar delegációtagok mondtak le 1993 tavaszán a gerzenseei találkozón, holott ekkor már érvényben volt az autonómiaprogram. A mandátum kérdésére vonatkozóan Allan Kassof, a PER vezetője azt állítja, hogy az RMDSZ delegálta a magyar részvevőket, beleértve a neptuni hármakat. Domokos Géza elnökségének idején akár elnöki mandátummal is bírhattak a tárgyalók, sőt, egyik tárgyaláson maga az elnök is részt vett, de az is biztos, hogy Domokos nem tartotta fontosnak informálni az autonomista többségű országos elnökséget. Erről az elnökség tagjai közös nyilatkozatban tájékoztatták a közvéleményt a Neptun-bomba felrobbanása után, cáfolva a hármak védekezését arról, hogy ők beszámoltak az RMDSZ vezetőségének. Szintén új információ, hogy a részvevők anyagi juttatásban is részesültek: itt kiemelkedik a 2400 dollár értékű számítógép, aminek Frunda György volt a kedvezményezettje. Az Átlátszó szerkesztője szerint ez akkor megfelelt két évi nettó átlagfizetésnek. Aprócska protokollajándéknál jóval nagyobb gesztus volt ez, amely a korrumpálás szándékát is felvetheti, s nem kell nagy rosszindulat ahhoz, hogy a harminc ezüstpénz csörgését asszociáljuk az ajándék számítógép duruzsolásához. Egy dologban mégiscsak egyetérthetünk Allan Kassoffal: „Véleményem szerint a PER legnagyobb sikere, hogy 1995 után négy évig az RMDSZ részt vett a kormánykoalícióban, ez pedig lehetőséget adott a közvetlen tárgyalásra a román féllel. Ezen felül olyan protokollrendszert sikerült kifejleszteni, amely lehetővé tette az RMDSZ számára, hogy akár ellenzékből is a kormánnyal együtt dolgozzon a magyar közösséget is érintő kérdésekben. Ez a PER-találkozók eredménye.” Helyben vagyunk. A PER-folyamatot és a neptuni tárgyalás következményét magam is ebben látom megragadhatónak. A kormányzati szerepvállalásban és mindabban, amivel ez a tragikus lépés együtt járt: a román euroatlanti csatlakozás ingyenes támogatásában, az önálló külpolitika feladásában, a belső választás, a nemzeti kataszter összeállításának elmaradásában, az autonómiastatútumok kérdésének ad acta tételében, a társadalomszervezés elakadásában, az önkormányzatként való működés fokozatos pártelvűsítésében. A PER munkatársai elégedettek lehetnek: sikerült semlegesíteni az erdélyi magyar nemzeti önkormányzatot betagolva azt a román hatalmi gépezetbe. Az erdélyi magyarság vészes fogyása pedig megkíméli mind a magyar, mind a román, mind pedig az amerikai szereplőket a távlati megoldásokon való gondolkodás kényelmetlenségétől. Borbély Zsolt Attila Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2015. április 17.Visszatekintés RMDSZ-kongresszusokraTizenkettedik kongresszusát tartja hétvégén /17-18-án/ az RMDSZ, a negyedszázad alatt voltak vízválasztó, jelentős változásokat hozó fórumok, de olyanok is, melyek csupán az addigi vezetést, irányt erősítették meg. Minden jel szerint a most soron következő ez utóbbi kategóriába tartozik, ám jó alkalom röviden áttekinteni az érdekvédelmi szövetség kongresszusainak legfontosabb eseményeit. A számbavétel során felhasználtuk Márton János politológus 2007-ben készült összefoglalóját, kordokumentumokat és a lapunkban megjelent beszámolókat. 1990. április 21–22., Nagyvárad. Az 1989-es fordulat után létrehozott magyar szövetség első kongresszusa, amelynek legfontosabb hozadéka, hogy kimondta: az RMDSZ-nek egységesen és önállóan kell fellépnie a romániai politikai környezetben, nem folytatja a szoros együttműködést az egyre nacionalistább Nemzeti Megmentési Fronttal. Már ekkor jelentkeznek a különböző elképzelések, belső törésvonalak, és ezt tükrözi a vezetésre pályázók személye, azok háttere is: Domokos Gézát elsősorban a helyi és megyei szervezetek támogatták, Szőcs Gézát főleg a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetségének (MISZSZ) radikálisabb tagjai. Kompromisszumos megoldás született: Domokos Gézát az RMDSZ elnökévé, Szőcs Gézát pedig főtitkárává választották. A kettő között integráló szerepet volt hivatott betölteni a tiszteletbeli elnöknek megválasztott Tőkés László. Ekkor és éppen ezért döntenek arról is, hogy az elnöki hivatal székhelye Bukarestben, a főtitkárság székhelye Kolozsváron lesz. 1991. május 24–26., Marosvásárhely. Itt már nyíltan megjelent a latens módon korábban is meglévő „mérsékelt-radikális” ellentét, mely elsősorban a romániai magyarság jogállására vonatkozó eltérő elképzelésekben nyilvánult meg. Az RMDSZ radikálisabb küldöttei a romániai magyarság társnemzeti státusának programba foglalását szorgalmazták, a követelendő jogok egyértelmű megfogalmazását kérték, és ezek elérése érdekében a külföldi nyomásgyakorlás mellett érveltek. Ezzel szemben a mérsékeltebb küldöttek kompromisszumra kész, kooperatív, Bukarestben elérendő eredményekre koncentráló politizálás mellett tették le a voksukat. Ez a kongresszus adott alkalmat Szőcs Géza és Domokos Géza nyílt összecsapására, és nem hiányzott a cirkusz sem: a 252 küldött szavazatának első összeszámolása után kiderült, Szőcs 122, Domokos 121 voksot kapott, ám két szavazócédula hiányára hivatkozva elrendelték az ismétlést. Ez már Domokos Gézának kedvezett, 129 szavazattal 123 ellenében ismét ő lett az RMDSZ elnöke. Szőcs Gézát nagy többséggel politikai alelnöknek, Tőkés Lászlót pedig újból tiszteletbeli elnöknek választották. A kongresszuson elfogadott alapszabályzat szerint az Országos Elnökség 11 tagúra csökkent. 1993. január 15–17., Brassó. Ez a szervezeti reform kongresszusa volt, amely egyben Markó Béla elnökségének kezdetét is jelentette. Alapszabályzatba iktatták az állammodellelvet, azaz az RMDSZ-en belül létrehozták a hatalmi ágak szétválasztásának megfelelő struktúrákat. Ennek megfelelően a belső törvényhozó testület szerepét a Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) töltötte be, az operatív vezetés feladata az Ügyvezető Elnökség (ÜE) hatáskörébe került, a szövetséget pedig a kongresszus által megválasztott szövetségi elnök képviselte. Az elnöki tisztségért Markó Béla és Mina László versengett (a korábbi egyezségekhez tartva magát Tőkés László visszalépett Markó javára), a kongresszusi képviselők nagy többsége Markónak szavazott bizalmat. Tőkés Lászlót ismét tiszteletbeli elnöknek választották. A brassói kongresszuson döntöttek arról, hogy két éven belül megszervezik a belső választásokat (erre azóta sem került sor), és meghirdették a belső pluralizmus elvét, amely a platformoknak szánt nagyobb szerepet. Ekkor kerül tételesen is a szövetség programjába a belső önrendelkezés, a helyi és regionális önigazgatás, a személyi és kulturális autonómia. 1995. május 26–28., Kolozsvár. Első alkalommal mutatkoztak az RMDSZ pártosodás irányába történő elmozdulásának jelei. Az önkormányzati modell továbbra is működési alapelvként szerepelt, de az alapszabályzatot a belső pluralizmus rovására módosították: bővítették a szövetségi elnök és az Operatív Tanács hatáskörét, létrehozták a Területi Képviselők Tanácsát (TEKT). A szövetségi elnöki tisztségre Markó Béla, Borbély Imre és Kónya-Hamar Sándor jelentkezett. Markót 226 szavazattal újból elnöknek választották, míg ellenfelei 51, illetve 57 szavazatot szereztek. Tőkés Lászlót a kongresszus negyedszer is megerősítette tiszteletbeli elnöki tisztségében. Hosszú vita után elfogadták a törvényes úton érvényesítendő területi autonómia célkitűzését, a nemzeti kisebbség helyett pedig a nemzeti közösség elnevezés használatát hagyták jóvá. 1997. október 3–4., Marosvásárhely. Rendkívüli kongresszus, amely megkésve ugyan, de az RMDSZ kormányzati szerepvállalását hivatott hitelesíteni. Legjelentősebb momentuma: elfogadták azt a dokumentumot, amelyben megfogalmazzák a szövetség kormánykoalíciós cselekvési prioritásait. A szervezeti struktúrában számottevő változások nem történtek, tisztújításra sem került sor. 1999. május 15–16., Csíkszereda. Az egyre pártszerűbben működő RMDSZ belső ellenzéke még egy kísérletet tesz, hogy több jelentős változtatást elfogadtasson, melyek elsősorban az RMDSZ Erdély-centrikus politizálásának kialakítását célozták, valamint a több éve húzódó tisztújítás kérdését rendezték volna. A javaslatok közül néhány bekerült a programba is: az Erdély-központúság és az erdélyi regionális érdekek hangsúlyozása. A várt tisztújításra azonban nem került sor. A kongresszuson a tisztségben levő elnököt, Markó Bélát újraválasztották a küldöttek 274 szavazatával, míg ellenjelöltje, Kincses Előd 157 szavazatot szerzett. 2003. január 31.–február 2., Szatmárnémeti. Ez az igazi nagy törés kongresszusa, ekkor indult el a belső ellenzék kiválásának, az új magyar pártok létrehozásának folyamata. A belső ellentéteket elsősorban az RMDSZ kormánypárti politikája táplálta (ekkor éppen az SZDP-t támogatták a parlamentből), de a már tíz éve halogatott belső választások elmaradása is. Szatmárnémetiben szüntették meg a Tőkés László által betöltött tiszteletbeli elnöki tisztségét, a TEKT mellett pedig létrejött a Platformok Konzultatív Tanácsa. Határozat született a belső választásoknak májusig történő megtartásáról, bővült az Operatív Tanács létszáma, döntöttek arról, hogy a képviselők és szenátorok alanyi jogon az SZKT tagjaivá válnak, továbbá arról, hogy az RMDSZ valamennyi döntéshozó testületében az ifjúsági szervezeteknek 15 százalékos képviseletet biztosítanak. Újraválasztották a szövetségi elnököt: az ezúttal ellenjelölt nélküli Markó Bélának a küldöttek 326:68 arányban szavaztak bizalmat. 2007. március 2–3., Arad. Fegyelmezett, immár egyértelműen a pártosság jegyében zajló kongresszus. Markó Bélát 91 százalékos arányban erősítik meg az elnöki tisztségben, az alapszabályzati módosítások pedig a központosítottabb szervezet kialakítását célozták meg. A belsőből immár külsővé vált ellenzék megjelenése miatt az autonómiakérdés ismét hangsúlyosan helyet kap a szövetség programjában, határozatot is elfogadnak a kulturális és területi autonómiáról. Az új alapszabályzat szerint kétévente rendes kongresszusra, négyévente pedig tisztújító kongresszusra kerül sor, a Szövetségi Egyeztető Tanács helyét a Kulturális Autonómia Tanács veszi át, a Szövetségi Operatív Tanács helyett pedig létrejön a nagyobb hatáskörű Szövetségi Állandó Tanács. 2009. április 25., Kolozsvár. Tét, azaz tisztújítás nélküli kongresszus, kevés eseménnyel, kis nyitási szándékkal: az alapszabályzatot úgy módosították, hogy lehetővé tegyék, az EMNT és más kulturális szervezetek is helyet kapjanak a Kulturális Autonómia Tanácsban, és elfogadtak egy dokumentumot, amely leszögezi: a nemzeti identitás megőrzését és továbbvitelét csak a különböző autonómiaformák szavatolják. 2011. február 26–27., Nagyvárad. Markó Béla leköszönésével ennek a kongresszusnak a legnagyobb eseménye az új elnök megválasztása volt. Markó Kelemen Hunort jelölte ki utódjaként, ő az érvényes 536 voksból 371-et szerzett meg, Eckstein-Kovács Péterre 118-an szavaztak, Olosz Gergelyre 47-en. Kelemen kinyújtott kezet ígért az erdélyi magyar szervezetek felé. Jelentősen módosították a szövetség szerkezeti felépítését, az ügyvezető elnökséget főtitkársággá alakították, és egy Borbély Lászlóra szabott politikai alelnöki funkcióval is kiegészítették a csúcsvezetést. Ugyanekkor hoztak létre még egy új vezetői tisztséget, a volt szövetségi elnökét, bővült a legfelsőbb döntéshozó testületek sora, a Szövetségi Állandó Tanácsnak (SZÁT) 26 tagja lett, de létrehozták a 18 tagú Szövetségi Elnökséget (SZE), amely a tulajdonképpeni döntéseket hozza két SZÁT-ülés között. 2013. május 25., Csíkszereda. Különösebb tétje ennek a kongresszusnak sem volt, inkább méretei voltak monumentálisak, majdnem nyolcszáz küldött gyűlt össze. Jelentős változásokat nem hozott, kicsit szigorítottak a szervezeten, még jobban központosították a döntéshozatalt, és helyenként a jelenhez igazították a szövetség programját. Legfontosabb momentum: a kongresszus elfogadta, hogy az RMDSZ törvénytervezetet dolgozzon ki Székelyföld területi autonómiájáról, és azt nyújtsa be a román parlamentbe. Farkas Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. június 13.Egy mérsékelt kuruc vallomásai (Toró T. Tibor-könyvbemutató)Rendhagyó könyvbemutató helyszíne volt szerda este a sepsiszentgyörgyi Míves Ház. Toró T. Tibor „Két pogány közt egy hazáért” című kötete közel kétórás, az elmúlt negyedszázadot boncolgató aktuálpolitikai elemzéssel párosulva tárult az érdeklődők elé Farcádi Botond, Farkas Réka és természetesen a szerző kérdezz-felelek beszélgetése nyomán. Az elhangzottak rövidített, szerkesztett változatát az alábbiakban közöljük. Sánta Imre bikfalvi református lelkész köszöntője indította az estét, Farcádi Botond vitaindítóként is értelmezhető rövid elemzése pedig kitért az önmagukat „kurucként” azonosító egykori reformtömörüléses politikusok állandó harcára, a 25 évvel ezelőtt megfogalmazott igények máig tartó aktualitására, megoldatlanságára, a következetes, értékalapú politizálás dacára a kuruc szekértábort ért kudarcok sorozatára. Ugyanazt mondjuk huszonöt éve Farkas Réka: Melyik volt az a momentum, amikor érzékeltétek, hogy az RMDSZ politizálása félrecsúszott, eltért attól a csapástól, amelyet 1989 decemberében, illetve 1990 januárjában elképzeltek? Toró T. Tibor: Farcádi Botond megállapításából kiindulva, úgy gondolom, e kurucos szabadságharcnak akkor lenne vége, ha valamilyen módon mi, erdélyi magyarok szabadon tudnánk dönteni saját dolgainkról. Magyarország Mátyás királyig európai nagyhatalom volt, más nemzeteknek kellett rá figyelniük. Később mindig valamelyik nagyhatalom árnyékában kellett a magyar jogokat érvényesíteni. Erdélyben száz éve a román főhatalom az, amellyel szemben az érdekérvényesítés, a helyes út keresése zajlik. Ezek a törekvések a román nemzetállami körülmények között igen nehezen vihetőek sikerre. Farkas Réka kérdésére válaszolva: mi a kezdetektől kurucok voltunk – én magam mérsékeltként határoznám meg –, és a csapat, melynek tagja voltam, most is ugyanazt mondja, mint 25 éve. Az, hogy következetességünket más is észreveszi, csak visszaigazolása tetteinknek. Az elcsúszást én az RMDSZ 1993-as nagyváradi kongresszusán éreztem először. Akkor már körvonalazódtak a szekértáborok, amelyek között hosszas egyeztetés zajlott. Mi elképzeltünk egy önrendelkezési programot háromszintű autonómiával, emellett egy konstrukciót, amely szerint az RMDSZ az önkormányzati modellt követi. Sokan gondoltuk úgy, hogy az RMDSZ nem szervezet, nem párt, hanem a politikumtól a civil társadalmon keresztül az egyházakig mindent összefogó valami. Mi, akiket később radikálisnak, kurucnak, illetve más hasonlóknak bélyegeztek ezért, soha nem beszéltünk tagságról, hanem közösségről, ezt akartuk összetartani. Már ekkor kialakult az úgynevezett „labanc” tábor, bár egyértelműen csak 1995-ben kezdett megfogalmazódni irányvonaluk, amikor egy szűk csoport eldöntötte, hogy a követendő politika lényege a kormányzati részvétel, azaz be kell épülni a főhatalomba. Mi már akkor éreztük, hogy akik ellenezték az autonómiaprogramot és az önkormányzati modellt, pártban gondolkodtak. Ők azok, akik a következő 15–20 évben meghatározták az RMDSZ irányát, és annak a rendszernek az élére kerültek, amelyet mi találtunk ki, de hiányzott a konstrukcióból egy olyan összetevő, amely a szabályokat betartatta volna. Emiatt a kihágások később el is fajultak, és „szét is verték” az intézményrendszert. A nagy megvilágosodás számomra több mint tíz év után jött, amikor utolsóként adtam fel a közös képviseletet a Reform Tömörülés tagjai közül. Farkas Réka: A kilencvenes években elég erős volt ez a kuruc tábor, 1993-ban választották meg Markó Bélát elnöknek, akit akkor még elfogadott mindkét oldal. Melyik volt az a pillanat, amikor erősebb lett a Bukarest központú politizálásban hívők tábora? Toró T. Tibor: Fokozatosan csúszott ki a kezünkből a gyeplő. Elsőként, amikor 1994-ben arról szavaztunk, hogy az Európa Tanács parlamenti közgyűlésében ki legyen a magyarság képviselője: Borbély Imre vagy Frunda György. A versenyt hajszálnyi előnnyel nyerte meg Frunda. Ez sarkalatos pont volt, félresiklott az egyik fontos eszköz, a külpolitika. Ezt követte a kormányzati szerepvállalás, amely néhány év múlva már mint követendő stratégia jelent meg, és ezt már nem voltunk képesek megakadályozni. Hozzátartozik, hogy akkor ennek a veszélyeit még nem éreztük át. Ráadásként az RMDSZ politikájának alakítása ekkor már fokozatosan átcsúszott a végrehajtó struktúrák kezébe. A kuruc oldal erejének kicsúcsosodása talán 1999-ben volt, Kincses Előd elnökjelöltségére gondolok, amikor a csíkszeredai kongresszuson negyven százalék feletti eredményt sikerült elérnünk, de ezt követően már csak a hanyatlás következett. Törést jelentett, hogy az addig legalább látszólag konszenzusorientált döntéshozatal végleg eltorzult, és azzal találtuk szemben magunkat, hogy gyakorlatilag kész tények elé állítanak. Addig a Reform Tömörülésnek sikerült napirenden tartani az autonómia kérdését, a csíkszeredai kongresszust követően az egész folyamat elindult a lejtőn. Most megállapítható, hogy talán akkor bölcsebbeknek, felkészültebbeknek kellett volna lennünk, akkor kellett volna szétszakítani az egészet, és talán ma ott tartanánk, hogy összefogásról beszélhetnénk, és nem hidegháborúról. Elúszott történelmi lehetőség Farkas Réka: A könyvben nagyon sokszor megjelenik, és szintén az 1996-tól kezdődő időszakra datálható, hogy az RMDSZ felépítése is átalakul, az általatok elképzelt önkormányzati modell helyett a pártosodás irányába kanyarodik. Ezt a folyamatot mennyire érzékeltétek menet közben? Toró T. Tibor: A folyamat elsősorban szabályzatok módosításában öltött testet, a közösség pedig csak annyit láthatott, hogy valamilyen előírások felett vitatkozunk. Mi nagyon is éreztük, mire megy ki a játék. A 2003-as, Szatmárnémetiben tartott kongresszus volt a zárómomentum, az események után meg is alapítottuk a Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot. Akkor sem abban gondolkodtam, hogy a pártosodó RMDSZ-szel szemben egy másik pártot kellene létrehozni, hanem egy másik ernyőszervezetet, ez lett volna az EMNT. Egyfajta parlamentet szerettünk volna. Most már tudjuk, utópia, naiv gondolat volt, hiszen párt ellen csak párttal lehet harcolni. Farkas Réka: Sokan vitatják a 2003-as döntést, a Reform Tömörülés kiválását, felvetik, hogy jobb lett volna megpróbálni belülről változást elérni. Toró T. Tibor: A Reform Tömörülésnek ott volt vége, és felemelt fejjel tettünk pontot a tízéves történetre. Ha maradunk, karikatúrává válunk. Nem maradt levegő, mozgástér számunkra, nagyon erősek voltak a szervezeten belüli centrifugális erők. Ezért úgy gondolom, az volt a legracionálisabb, legjobb döntésünk, hogy a Reform Tömörülést felszámoltuk. Később azonban már nem volt jó döntés, hogy az így teremtődött potenciált, csapatot – edzett harcosokról beszélünk – nem tudtuk kihasználni, egyben tartani. Én még lehúztam négy évet a Reform Tömörülés halála után az RMDSZ-ben, és ez egyáltalán nem volt sikertörténet. Most azt állítom, hogy a Reform Tömörülés felszámolásával az egész szekértábort ki kellett volna vinni az RMDSZ-ből. Nem került viszont olyan ember, aki ezt megtette volna. Farcádi Botond: Élénken él az emlékezetemben 2007, Tőkés László, Orbán Viktor Sepsiszentgyörgyön. Újra lendületet kapott a kuruc politizálás ekkor, mindenki felsorakozott egy cél mögé, a kampány sikeres volt, és egy nagy győzelmet hozott. Miként vélekedsz erről? Toró T. Tibor: Azt gondolom, 2007-ben a bizalmat, politikai tőkét tulajdonképpen Tőkés László kapta, annak ellenére, hogy mögötte egy nagyjából azonos elveket valló csapat állt. Ezt a csapatot kellett volna egyben tartani. Hogy ez nem valósult meg, elsősorban az MPP-t létrehozó Szász Jenő történelmi bűne. Mi az MPP-ben képzeltük el azt a széles platformot, amelybe belefért volna az a hatos koalíció, amely Tőkés Lászlót az Európai Parlamentbe segítette. Egy évre rá létre is jött a párt, ráadásul jelentős választási győzelmet aratott 2008-ban. Erre lehetett volna építeni. A szép eredmény után viszont szétesett, és noha a felelősség az összes résztvevőt terheli, leginkább azokat, akik az MPP vezérkarában voltak, elsősorban az elnököt. Ekkor úszott el a történelmi lehetőség. A vita arról szólt 2008-ban, hogy ez most akkor a tagok pártja, avagy a kurucoké? Számomra egyértelmű volt, hogy nem azé a pár ezer emberé volt a párt, akik létrehozták, hanem az egész táboré, amely mögéje állt. Itt nyilvánvalóan Tőkés László volt az a személyiség, aki leginkább integrálni tudta ezeket az értékeket és az embereket. A történet ott bukott el, hogy Szász Jenő nem rendelkezett ugyanezekkel a tulajdonságokkal, mégis ő lépett fel vezérként. El kell itt mondanom, hogy a sorozatos hibák ellenére most is úgy véljük, van egy küldetésünk, és tovább kell mennünk. Az RMDSZ-en belül sem akkor, sem most reformot végrehajtani nem lehet. Lásd az újratervezés projektjüket. Sánta Imre: Valóban 2007-ben a hat szervezet összefogása révén Tőkés László bejutott egy csonka mandátumra az Európai Parlamentbe, viszont 2009-ben már az RMDSZ-listán indulva érte el ugyanezt. Mennyiben járult ez hozzá a törésvonalak elmélyüléséhez? Toró T. Tibor: Természetesen hozzájárult. Akkor a legjobb döntésnek tűnt, amelyet Tőkés Lászlóval, Szilágyi Zsolttal és igen, Orbán Viktorral, a nemzet miniszterelnökével közösen hoztunk meg. Azóta több rendben elismertem, hogy a felelősség engem is terhel ebben a kérdésben. A súlyát akkor éreztem át, amikor az Erdélyi Magyar Néppárt elnökeként kellett szembesülnöm következményeivel. Kijelenthetem, hogy amennyiben újból meg kellene tennem, más utat választanék, most úgy látom, túl nagy volt az áldozat. Az EP-képviselet, a szócsői minőség nem ért meg annyit, előfordulhat, hogy a belpolitikában való megerősödés több haszonnal járt volna. Túl sok a három párt Farcádi Botond: A jelenlegi állapot kísértetiesen hasonlít a 2009-eshez, folytatódik az amúgy is megosztott kuruc tábor további szétszabdalása. Jövőben az MPP várhatóan az RMDSZ-szel szövetkezik, az EMNP az MPP 2009-es helyzetében találja magát? Toró T. Tibor: Vannak hasonlóságok a két helyzet között, de azért eltérnek egymástól. Szerintem letisztul, nyilvánvalóvá válik, hogy csak kuruc a kuruccal, labanc a labanccal képlet lehetséges. Úgy vélem, az MPP derékhada, akik valójában kurucok, belátják ezt. Nem mondhatom, hogy az MPP mint párt látja be, mert jelenleg néhány ember uralja, akik megtalálták a menekülési útvonalat. Hogy hányan követik majd őket, az kiderül. Döntésükben meghatározó lehet a 2009-es tanulság, az akkori áldozat nem hozta meg a kívánt eredményt. Úgy gondolom, a Székely Nemzeti Tanáccsal való viszonyunk alakulása jó példa a letisztulásra. Itt ki kell ugyanakkor mondani, hogy az erdélyi magyar közösség nem bír meg három politikai szereplőt, tisztázni kell, ki kuruc, ki labanc. Mindkettő legitim, szavazatokat kapott. A közösség pedig választ. Farkas Réka: Látsz reális esélyt az elkövetkező egy évben a kuruc oldal egy táborba verődésére? Jelenleg ugyanis van két kis párt, amelyek a túlélésért vergődnek, az ellentétek éleződnek, semmi jele a rendeződésnek. Toró T. Tibor: Látok reményt, hogy a letisztulás felé haladjunk. Erről szól az eljövendő év az EMNP számára. Új paradigmát, új hívószavakat kell találni. A nagy hívószavak – némileg elvontak, ez tény – megvannak, ezekből kell levezetni pár konkrétabb üzenetet. Hogy ez sikerült-e, arra egy év múlva tudok válaszolni. A csillagállás nem túl kedvező. Lejegyezte: Nagy D. István Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. szeptember 17.Logikai terror, a terror logikájaTöbb mint húsz esztendeje az RMDSZ két Hargita megyei képviselője, András Imre és Borbély Imre közös tanulmánnyal jelentkeztek az Erdélyi Napló hasábjain, amelyben azt a pszichoterrort elemezték, amivel a román politikum és a mögötte meghúzódó stratégiai tervezőműhelyek kezelhetővé, engedelmes bábbá igyekeztek tenni az RMDSZ frakciót. A pszichoterror alkalmazott módszertana ismerős lehetett a Szekuritáté gyakorlatából a jó tiszt/rossz tiszt leosztástól egészen a logikai terrorig. Aki Ceauşescu hírhedt titkosrendőrségét közvetlen közelről megtapasztalta – tegyem hozzá, nekem ehhez nem volt balszerencsém, de jó néhány barátomnak és családtagomnak igen, így első kézből való információkkal rendelkezem e témában –, tudta, hogy egyik előszeretettel alkalmazott módszerük a nyilvánvalóan képtelen állítások előadása volt. Ezektől a kihallgatott áldozat még kiszolgáltatottabbnak érezhette magát, hiszen megfosztották egyetlen reményétől, a logikus érveléstől. Napjaink hivatalos, a balliberális erők által dominált kommunikációjának egyik fő tudatos – tervszerű vagy sem – sajátossága a nyilvánvaló badarságok valóságként való beállítása. Ez egyes esetekben nyílt hatalmi pozícióból történik, ergo a szekusmódszerrel való párhuzam még erősebb. Ki gyújtotta meg a kanócot? Az új világrend origója, ugyebár, 2001. szeptember 11., az erre való hivatkozással lehetett radikálisan korlátozni az emberi és polgári jogokat, embereket drónokról lelövöldözni bírói ítélet nélkül, foglyokat kínozni, háborút viselni bármely, tetszőlegesen kiválasztott ország ellen. Ez a kiindulópont, ez a szánalmasan megrendezett „önbetörés”, ez a tragikomikus „önmerénylet”, aminek hivatalos magyarázata egyrészt hiányos (a 7-es épület összedőlésére egyszerűen nincs indoklás, az csak úgy, a pszichikai sokk hatására dőlt össze, szolidaritást vállalva testvéreivel), másrészt ütközik a fizika törvényeivel. Az épület ugyanis egyrészt nem omolhatott össze a repülőgépek üzemanyagtartályából kifolyt kerozin meggyulladásától, mivel e szubsztancia nem képes akkora hőt fejleszteni, ami megolvasztja az acélt, másrészt egy épület csak akkor dőlhet össze a szabadesés sebességével, ha berobbantják, ellenkező esetben minden újabb magát megadó emelet lassítja az összeomlás folyamatát. A világ hivatalos politikai kommunikációja mindmáig mégis úgy hivatkozik az eseményre, mint terrortámadásra. Mindenki tudta, hogy Irak ismételt lerohanásának az állítólagos tömegpusztító fegyverek nem okát, csak ürügyét képezik, mégsem leplezte le senki a világ első számú nagyhatalmának demagógiáját. És áll ugyanez Afganisztán megtámadására is. A sor persze folytatható a „demokráciaexport” tragikus példáival. Orbán Viktor a magyar nagykövetek előtt tartott 2015. szeptember 7-i, túlzás nélkül történelminek nevezhető beszédében nyíltan rámutatott arra, kik a felelősek azért, hogy Európa irányában új és új tömegek indulnak el. Azt nem várhattuk el tőle, hogy azt a kérdést is kibontsa, hogy nemcsak a történelmi kontextus köszönhető az Egyesült Államoknak, de nagy valószínűséggel a kanóc lángra lobbantása is: a népmozgás „indukált spontaneitással” való beindítása, magyarán részbeni finanszírozása. A magyar miniszterelnök arra is rámutatott, hogy a helyzet előidézéséért felelős országok, Izrael és az Egyesült Államok illetékesei kijelentették: ők nem fogadnak be menekülteket, mint ahogy egyébként abszurd módon az olajban gazdag arab jóléti államok sem, holott ezeknek nem kellene megküzdeni a muzulmán tömegek alapvető kulturális másságával. Csak a balliberális ideológiai mákonytól elbódult, saját érdekeit felismerni képtelen vagy nem akaró Európa vezetői tárják szélesre a kontinens kapuit. És próbálják az irányított sajtó útján megnyerni saját közvéleményüket a kulturális szintű kollektív öngyilkossághoz. Orbán is rámutatott arra, hogy az e témában sokat leckéztetett magyarság sajtója sokkal színesebb ebben a kérdésben is, mint a nyugati. Az irányított, áldemokratikus sajtó kérdésében Udo Ulfkotte híres könyvének megjelenése óta nem kell sokat érvelni, e munka bemutatja a háttérből való irányítás konkrét módszertanát. Imázsápolás Abban is igaza van a magyar kormányfőnek, hogy a nyugat-európai politikai vezetés és a formálisan képviselt lakosság között jelentős nézetkülönbség van a bevándorlás kérdésében, ami demokratikus államokban hosszú távon szerinte nem fenntartható. S hogy a bölcs politikai vezetők az irányított médián túl e szakadékot próbálják a szabadság és a szolidaritás jelszavai alatt eltüntetni, elhazudni a kommunista rendszerre emlékeztető cenzúrával. Angela Merkel nyíltan felkérte a Facebookot, hogy törölje az idegenellenes hozzászólásokat. Márpedig, aki rámutat e katasztrófapolitika várható következményeire, aki nem támogatja a muzulmán beözönlést, aki esetleg híreket oszt meg a bevándorlók által elkövetett konkrét atrocitásokról, az rögtön idegenellenesnek bélyegezhető. És cenzúrázható. Közben a balliberális média a legotrombább logikai terror alatt tartja a lakosságot, a helyzet totális elferdítésével, a robbanásveszély elhazudásával, a már felmerült problémák bagatellizálásával vagy letagadásával, s az új honfoglalók hazug imázsápolásával. Mindezt fokozza a nyugat-európai vezetők képmutatásnak is nevezhető cinizmusa, a gyakorlat és a szólamok közötti égbekiáltó eltérés: Franciaország egyik oldalról maga is falat emel, másik oldalról a külügyminiszter a schengeni kötelezettségének eleget tevő Magyarország által emelt kerítést botrányosnak nevezi. Mi másnak nevezhető, mint logikai terrornak az, amikor a fősodratú európai média azzal riogat, hogy Magyarország lezárta a határait? A határzárlat azt jelenti, hogy lezárják a határátkelőket, és azon se ki, se be nem közlekedhet senki. 1989 forró decemberében, közvetlenül a diktátor bukása előtt hírlett úgy, hogy néhány napig Románia tényleges határzárt hirdetett. Magyarország mindössze megnehezítette a kerítéssel az illegális határátlépést, amit a minap szabálysértésből börtönnel büntetendő bűncselekménnyé minősített át a parlament. Az ország törvényhozó testülete remélhetőleg arra is engedélyt ad majd, hogy a magyar hadsereg is bevethető legyen a határ védelmében. Abszurd, hogy erre külön felhatalmazás kell, hiszen a határ védelme a hadsereg egyik elsőrendű funkciója, de ha ezt írja elő az alkotmányos rend, akkor jobb a jog talaján állni. A már többször idézett beszéd egyik fő üzenete amúgy az volt, hogy Magyarország kőkeményen ragaszkodik a vonatkozó jogi normák betartásához, akkor is, ha mások jogot sértenek, és akkor is, ha közben az érvényes nemzetközi jogi normák betartóit bírálják. Visegrád üzenete Európa vezetői struccpolitikát folytatnak, a vezetők homokba dugják a fejüket. Az eredmény pedig könnyen megjósolható, ha mindez így folytatódik. Márpedig semmi jel nem mutat arra, hogy megváltoznának a peremfeltételek. Európa vezető hatalmai „kvótákban” gondolkodnak, nem pedig abban, hogy végre kimondják: Európa maradjon az európaiaké, és a továbbiakban senki ne induljon el ebbe az irányba, mert visszafordítják. Így aztán fölöttébb valószínűtlen, hogy megálljon az áradat, inkább annak fokozódása valószínűsíthető. Halvány reménysugarat a nyugati politikusok által bírált közép-európai összefogás, a visegrádiak e kérdésbeli egyetértése jelent. A magyarokat nem különösebben szívlelő Robert Fico állt ki a minap Orbán Viktor mellett, rámutatva a lényegre: a magyarokat ért bírálat érthetetlen és megalapozatlan, hiszen ők nem tesznek mást, mint megvédik az unió határait. Ami nemcsak joguk, de a schengeni egyezményből fakadó kötelességük is. A nagy kérdés, hogy lesz-e erejük a visegrádiaknak józan érvekkel, valós helyzetértékeléssel és saját államaik kulturális arculatához való ragaszkodásukkal megtörni a hamis, szemforgató, farizeus politikai korrektség logikai terrorját. Borbély Zsolt Attila Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2016. március 31.25 éve történt – A múlt tükörcserepeiAz RMDSZ második kongresszusa, Szőcs Géza tiszavirágéletű elnöksége és annak háttere: Az RMDSZ első, 1990. április 21-22.én Nagyváradon megtartott kongresszusán, hosszan vita és egyeztetés után végül nem volt verseny a két elnökjelölt, Domokos Géza egykori kommunista pártfunkcionárius, az RMDSZ ideiglenes elnöke, valamint Szőcs Géza költő, az Ellenpontok egykori szerkesztője között, hanem funkciómegosztásra került sor, Domokos Géza elnök lett, Szőcs Géza pedig főtitkár. Itt is rögtön leszögezném, hogy bár Domokos Géza a Román Kommunista Párt nómenklatúrájának tagja volt s így a Temesvári kiáltvány nyolcas pontjának hatálya alá esett volna, 1989 előtti tevékenysége elismerést érdemel, ebben vélhető, hogy 1989 utáni politikai ellenfelei is egyetértenek. Sajnos politikai szocializációja nem engedte meg, hogy a megváltozott körülmények között képes legyen adekvát politikát megfogalmazni, ugyanazokat a kijárásos, háttérpaktumos, a vélelmezett román tűrőképességet a magyar érdekeknél és magyar érzékenységnél fontosabbnak tartó hozzáállással nem sokat lehetett elérni. A kétfejű struktúra nem bizonyult hatékonynak, az 1991-ben megtartott második kongresszuson úgyszólván mindenki egyetértett abban, hogy egyetlen vezető kell a szervezet élén álljon. Mivel a két jelölt – aki történetesen ugyanaz a két jelölt volt, mint egy évvel korában, Szőcs Géza és Domokos Géza – teljes mértékben eltérő politikai gondolkodást, módszertant képviselt, eltérő célokat hirdetett és azokhoz eltérő eszközöket rendelt, hatalmas tétje volt annak, hogy a kongresszus kit emel az elnöki székbe. Bármennyire is tetszetős a történelmi szükségszerűség elmélete, mely szerint nem az egyének szabják a történelmi események fonalát, hanem a trendek, a megafolyamatok, melyek lényegében individuum-függetlenek, bizony kerülhet porszem a gépezetbe és egyetlen személyi döntés eltérő medert szabhat a történelemnek. Ha 1991 májusában Szőcs Géza elnökségét nem óvják meg, minden bizonnyal másként alakult volna az erdélyi magyar történelem. De miután kihirdették az eredményt, Szőcs Géza győzelmét, a nemrég elhalálozott Tokay György személyében akadt valaki, aki megóvja az eredményt arra való hivatkozással, hogy hiányzik az urnából pár szavazat. Akkoron nem volt még demokratikus gyakorlata a részvevőknek, s nem akadt senki, aki rávilágított volna arra, hogy az nem ok az óvásra, ha kevesebb szavazat van az urnában, legfeljebb az, hogyha több, mint amennyit szétosztottak. Hiszen, ha az előbbi is ok lenne, bárki megengedhetné magának, hogy ne dobja be a szavazócéduláját az urnába, hanem magánál tartsa, majd, ha nem felel meg neki az eredmény akkor óv. Csalásra csakis az utalhat, ha több szavazatot számlálnak meg a szétosztottnál. No de akkor ezt nem látták még át a küldöttek, így a szavazást megismételték és hogy, hogy nem, a második szavazási körből Domokos Géza került ki győztesen, pár szavazat többséggel. Egyébként ez volt az a kongresszus, amikor expressis verbis az autonómia egyik válfaja, tételesen a kulturális autonómia célkitűzése bekerült az RMDSZ programba, de olyan hatékonyan sikerült e programpontot képviselni, érvényesíteni a továbbiakban, hogy e ténynek még azok sincsenek tudatában,akik megélték az akkori eseményeket. Éppen ezért volt szükség a Kolozsvári Nyilatkozatra, mely hatalmas médiaérdeklődés mellett tett hitet az belső önrendelkezésen alapuló háromszintű autonómia kivívása mellett, e gesztus épp publicitása miatt volt letagadhatatlan, elsikkaszthatatlan és több éven keresztül meghatározhatta a szervezet politikáját. A második kongresszusnak fontos döntése volt, hogy egy autonomista többségű elnökséget választott az RMDSZ élére(tagjai Domokos Géza, elnök, Tőkés László, tiszteletbeli elnök, Szőcs Géza és Kolumbán Gábor alelnökök, továbbá Beder Tibor, Béres András, Borbély Imre, Csapó József, Patrubány Miklós, Takács Csaba és Toró T. Tibor) akik több ízben is leszavazták az autonómia-politikát ellenző elnököt. Megtehették, hiszen felhatalmazottságukat éppen úgy a kongresszustól kapták (ellentétben a korábbi elnökséggel vagy a későbbi Ügyvezető elnökséggel), mint az elnök. Nagyrészt nekik köszönhető, az elnökségen belül tevékenykedő autonomista magnak, hogy 1992. október 25.-én az RMDSZ zászlajára tűzte az autonómiát, amit hivatalosan mindmáig nem tagadott meg. Ez jelenthet egy halvány esélyt arra, hogy az erdélyi politikában valaha lesz még autonómia-elvű cselekvési egység. Most, amikor a román hatalom szabályos pszichológiai háborút folytat a magyar nemzeti közösség ellen, semmi sem aktuálisabb e létparancsnál. Borbély Zsolt Attila. itthon.ma//szerintunk 2016. április 4.25 éve történt – Múltunk tükörcserepeiSorozatunk legutóbbi epizódjában az RMDSZ második, 1991. május 24. és 26. között, Marosvásárhelyen megtartott kongresszusának kapcsán az elnökválasztás mikéntjével és eredményével foglalkoztam. Érdemes górcső alá venni azt is, hogy milyen tétje volt a kongresszusnak a személyi döntéseken túl. Az RMDSZ második kongresszusának tétje: hol legyen a Szövetség eszmei súlypontja, Bukarestben vagy Kolozsváron? Sorozatunk legutóbbi epizódjában az RMDSZ második, 1991. május 24. és 26. között, Marosvásárhelyen megtartott kongresszusának kapcsán az elnökválasztás mikéntjével és eredményével foglalkoztam. Érdemes górcső alá venni azt is, hogy milyen tétje volt a kongresszusnak a személyi döntéseken túl. Annak dacára ugyanis, hogy Ion Iliescu jóbarátja, Domokos Géza lett végül az RMDSZ elnöke, nem volt szükségszerű, hogy a szervezet politikáját a bukaresti, s ne a kolozsvári prizma határozza meg. Végül a kettőnek egy sajátos ötvözete volt jellemző a Kolozsvári nyilatkozat elfogadásáig, 1992.októberéig eltelt másfélt esztendőre, ami konkrétan azt jelentette, hogy a domokosi kézivezérlésű, Bukarest-centrikus politizálást színesítették olyan autonomista epizódok, mint az agyagfalvi kezdeményezés 1991 őszén, a platformosodás 1992 első felében, de a legmarkánsabb – s a Domokos-Tokay vonal által utólag meg nem támadott – gesztus az volt, hogy nem sokkal azután, hogy 1991. június 26-án Horvátország és Szlovénia kikiáltotta függetlenségét, az RMDSZ Országos Elnöksége nyilatkozatban állt ki a két volt jugoszláv tagköztársaságnak a horvát és a szlovén nép önrendelkezési jogán alapuló szuverenitása mellett. A második kongresszuson több olyan kérdés is napirendre került, mely a „Bukarest versus Kolozsvár” avagy „román érdek versus erdélyi magyar érdek” törésvonal mentén értelmezhető és értelmezendő. Egyik ilyen javaslat volt Borbély Imre későbbi parlamenti képviselő javaslata, hogy az RMDSZ kongresszus nyilvánítsa az erdélyi magyar nemzeti közösséget a román nemzet társnemzetévé. A koncepciót egy, a küldötteknek szétosztott, majd a „Hitel” című folyóirat hasábjain megjelent „Merre vigyük végzetünk” című tanulmány körvonalazta, lényege az volt, hogy a magyarság számarányánál és abszolút számánál fogva a finnországi svédek mintára társnemzeti státuszt tölthet be Románia keretében.Hiszen minden adott, ami a saját intézményrendszer megteremtéséhez szükséges: államalkotó tapasztalat, politikai szabadságra és önrendelkezésre vonatkozó közösségi akarat, valamint olyan humán erőforrás, mellyel le lehet fedni egy saját külön társadalom teljes vertikumát. Mivel a kérdésben vita alakult ki, a javaslattevő nem kívánta a kérdést szavazás alá bocsátani, mondván, hogy ilyen fesztív gesztust csak közfelkiáltással lehet megtenni. Ezzel együtt a társnemzeti státusz körülírása önmeghatározásként bekerült végül az RMDSZ hivatalos dokumentumaiba. Másik lényeges dokumentum, melynek elfogadása jó irányba befolyásolhatta volna az RMDSZ politikát, Szőcs Géza törvénytervezete volt (megjelent hat évvel később a Magyar Kisebbség 1997/3-4-es összevont számában). Tőkés László a „bátorság, egység, radikalizmus” hármas jelszavának jegyében tartott nagy hatású beszédet a kongresszuson. E hármas jelszó tárgyiasulhatott volna, ha a társnemzeti önmeghatározás mellett a személyelvű autonómia intézménye köré épített kisebbségi törvénytervezetet a kongresszus elfogadja. De nem így történt. A bukaresti elitközti interetnikus paktumpolitizálásban gondolkozó, tájba simuló képviselők felfogták a dokumentumban rejtőző eszmei muníciót s megszavaztatták a kongresszussal, hogy azt egy „szakértői bizottságnak” adják át. A „szakértői bizottság” tudomásunk szerint össze sem ült, de ha netán össze is ült, az RMDSZ legitim testületei nem hallottak róla, az esetleg módosított tervezet nem került sem az Országos Elnökség, sem a Küldöttek Országos Tanácsa, sem a parlamenti frakciók elé,a dokumentum, mely megelőzte a korát, feledésbe merült, 1993 decemberében egy másik tervezetet dolgozott ki az Szövetségi Képviselők Tanácsa. A komprádor erők, az RMDSZ-en belüli kerékkötők 1992. október 25-ig sikerrel szabotálták az RMDSZ koncepcióváltását, a program és az alapszabályzat átírását a magyar megmaradás egyetlen reális létkeretének, az autonómiának gondolatvilága mentén. Borbély Zsolt Attila itthon.ma//szerintunk 2016. április 27.25 éve történt – Az 1991-es egri tanácskozás Erdély sorsáról és a román hisztériakeltésNegyed évszázada, 1991. április 13-án és 14-én került megrendezésre az Erdélyi Szövetség szervezésében az „Erdély múltja és jövője” című nemzetstratégiai konferencia Egerben. Az előadók között olyan jeles személyiségeket találunk, mint Beke György, az Erdélyi Szövetség elnöke, Tőkés László püspök, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke, Borbély Imre, későbbi RMDSZ elnökségi tag és parlamenti képviselő, Köteles Pál, az Erdélyi Magyarság című folyóirat főszerkesztője, Duray Miklós, a felvidéki, keresztény-demokrata irányultságú pártszerű szerveződés, az Együttélés elnöke, Balla D. Károly, kárpátaljai író, Eva Maria Barki, emberjogi aktivista, Sebestyén Teleki István az Erdélyi Világszövetség képviselője, Pomogáts Béla és Székelyhidi Ágoston irodalomtörténészek. A tanácskozást követően hatalmas kampány indult a román médiában úgy általában a magyarság ellen. Ez volt a marosvásárhelyi pogrom után talán a legnagyobb hangulatkeltés, amikor a vízcsapból is a magyar irredentizmusról szóló hamis propaganda csorgott. Külön érdekessége az esetnek, hogy legfőképpen Tőkés Lászlót támadták, aki alá sem írta a zárónyilatkozatot, mivel akkor még őszintén hitt a megbékélés lehetőségében, az erdélyi magyar politika egységességében és a mérsékeltnek nevezettek kollaboránsok magyar elkötelezettségében. S persze a zárónyilatkozat sem tartalmazott olyan kitételeket, melyek Magyarország területi követeléseire vonatkoztak volna. Ha végigtekintünk a rendszerváltás óta eltelt bő negyed évszázadon, azt láthatjuk, hogy meglehetősen esetleges, hogy épp mikor csinálnak a románok ribilliót valamiből, logikát ebben nehéz keresni. Illetve keresni még-még lehet, sőt, érdekes szellemi kihívás, találni viszont aligha. Amikor a Horn kormány összehívta az első magyar-magyar csúcstalálkozót 1996 nyarán, hatalmas égzengés volt, óriási diplomáciai botrány, a szomszédokkal való, akár a magyar érdekek feladása árán történő „megbékélést” abszolút komolyan vevő Horn Gyula és a Határon Túli Magyarok Hivatalának akkori vezetője Lábody László csak a fejét kapkodta, hogy mi lelte a bukaresti utódkommunista kollegákat. Két évvel később, amikor Orbán Viktor 1998-ban, a kormányalakítást követően azzal kezdte első mandátumát, hogy lényegében megismételte Antall József felelősségvállalását a határon túli magyarok felett, rámutatva arra, hogy Magyarország és a magyar nemzet határai nem esnek egybe s azt is hozzátette, hogy az ő kormánya nemzet kormánya lesz, Bukarest csendben maradt. Akárcsak a magyar-magyar csúcs intézményesítésének, a Magyar Állandó Értekezlet megalakításénak idején. Hasonló példák oda-vissza idézhetők. Persze tudni lehet, hogy akárcsak Németországban (amint azt Udo Ulfkotte részletesen leleplezte) és általában a demokratikusnak mondott világban, Bukarestben is kézivezérelt a sajtó, működik az eligazítás, a háttérben döntik el, hogy valamiből kázust kell-e csinálni vagy sem. Az érdekes az, hogy nehezen követhető, hogy mikor miből lesz és miből nem lesz kázus. Annyi megállapítható, hogy amíg az RMDSZ 1996-ban kormányra nem lépett, lényegében a téma állandóan melegen volt tartva, volt egy permanens uszítás a román médiában, amit időnként mesterségesen, különböző ürügyekkel felcsavartak. Miután az RMDSZ-t Szőcs Géza örökbecsű kifejezésével élve domesztikálták (hadd idézzük szó szerint a kormányzati szerepvállalásról szóló tanulmány rendkívül találó sorait: „domesztikáltság, vagyis háziállatosítottság, meghunyászkodóvá szelídítettség. A karámban tartott jószág domesztikált: a gazda kedve szerint nyírja, feji, beletörli a lábát, alkudozik a bőrére, koponyáját az egykor félelmetes szarvakkal kifüggeszti a portája fölé.”) az alapjáratú uszítás alábbhagyott s csak egyes esetekben, ismét sztochasztikusan lángolt fel, érdekes módon nem mindig, akkor, amikor vártuk volna. A Trianon filmből botrányt csináltak, viszont a Székely Szabadság Napjának első nagy felvonulásából nem igazán. Akkor csak alsó hangon berzenkedtek. Annyi minden esetre megállapítható, hogy az 1923-ban alkotmányszinten rögzített célprogram, az egységes, (értelemszerűen kisebbségek nélküli) homogén nemzetállam megteremtése továbbra is fontos prioritása a román politikának. Ebben pedig a pszichológiai hadviselés fontos eszköz. Olyan eszköz, amit tetszőleges alkalmakkor vetnek be, akár különösebb apropó nélkül, mint legutóbb a máig minden bizonyíték nélkül börtönben tartott 64 vármegyés vezetők, Beke István és Szőcs Zoltán esetében. Borbély Zsolt Attila itthon.ma//erdelyorszag 2016. május 17.Kuszálik Péter és a XX. század magyar történelmi nagyjaiA kilencvenes évek végén többmenetes vitát folytattam Kuszálik Péterrel a Romániai Magyar Szó hasábjain az erdélyi magyar jövőképek ütközéséről, az RMDSZ vezetőségének programelsikkasztásáról, az autonómiaprogram kétlépcsős megvalósításáról. (Ez az 1993-ban még konszenzusnak örvendő cselekvési program azt mondta ki, hogy tegyünk meg mi magyarok mindent az autonómia vonatkozásában, ami nem ütközik a román alkotmányjogi szabályozásba – nemzeti kataszter, belső választás, autonómia-statútumok – majd minden nyomásgyakorló erőnket latba vetve kényszerítsük rá a román hatalmat arra, hogy a szuverenitás egy részét átruházza a legitim magyar köztestületekre). A vitát őszintén szólva még élveztem is, de leginkább annak örvendtem, hogy a Romániai Magyar Szó hasábjain eljuthatnak olyan emberekhez is az autonómiaelvű politikai üzenetek, akik nem a nemzeti sajtót olvassák. A szinte lovagias, de szellemileg mindenképpen élvezetes vitának az vetett véget, hogy Kuszálik Nagy Benedek nyomába lépve, egy nyilvánvaló rágalmat felkarolva, sunyi módon Tőkés László szekus múltjára kezdett célozgatni. Ez több szempontból is arcpirító, vérlázító és elfogadhatatlan volt. Elsősorban nemzetpolitikai szempontból: Tőkés László mindmáig a magyarság egyik legismertebb és legelismertebb történelmi személyisége, aki ellen elkövetett bukaresti vétetésű karaktergyilkossági kísérlet a nemzeti érdekek aláaknázása, ha úgy tetszik, nemzetárulás. Másodsorban erkölcsi szempontból: bemocskolni egy tiszta embert, Tőkés Lászlót, aki bizonyíthatóan a Securitate áldozata volt (amint azt még ma is sok száz ember tanúsíthatja, aki mellette volt az embert próbáló időkben) besúgónak nevezni, az ellenállót együttműködőnek beállítani a legotrombább hamisítás, aljas rágalom. Végül jogi szempontból. Az erkölcs és a jog nem minden esetben mondja ugyanazt, de ezúttal igen: a rágalmazás, a becsületsértés nemcsak erkölcsi vétség, de büntetőjogi tényállás is. Ezek után is írtam még válaszcikket Kuszáliknak, de azokban kifejezetten a hamis tényállítások helyesbítésére törekedtem, az már nem eszmei bajvívás, polémia volt, hanem az igaz/hamis értékkettős mentén való korrekció. Bármily furcsa, mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy Csíkszeredában Márton Áron szoborcsoportot lepleztek le. Jó lett volna ezt már negyed százada megtenni, volt is ilyen terv, de jobb későn lépni a jó irányba, mint egyáltalán. Kevés felemelőbb érzés lehet, mint a kereszténység talán legszebb ünnepén, Pünkösdkor az állampolgárságot minden magyarra kiterjesztő magyar haza első emberének jelenlétében részt venni az XX. század egyik legnagyobb magyar hazafija szobrának leleplezésében. De hogy jön ide Kuszálik? Úgy, hogy ő volt az, aki nem kevés munkával sajtó alá rendezte Márton Áron szellemi hagyatékának nem kis részét. Nem egyszerű az emberi lélek. Egyik oldalról a Kuszálik a kollaboráns konvergencia egyik ideáltipikus esetét produkálja, amikor előbb kisebb írásaiban a legaljasabb módon próbálja befeketíteni a legnagyobb élő magyarok egyikét (a fogalmat Borbély Imre vezette be 1995-ben Markó Bélának írott nyílt levelében: eszerint a kollaboráns konvergencia „a kollaboráció azon esete, amikor a magyar közérdekkel ellentétes, egyéni vagy csoportérdek ölt testet politikai cselekedet formájában, úgy, hogy az a román etnokrata igyekezetet szolgálja.” ) majd egész könyvet írt Tőkés László bemocskolása céljából. A másik oldalról meg időt, energiát nem kímélve dolgozott a Márton Áron köteteken. Mindeközben e két történelmi személyiség bátorságban, helytállásban, nemzeti elkötelezettségben, politikai következetességben, eszmei felvértezettségben méltán tehető egymás mellé s bizonyára egymás mellé is kerülnek majd a történelemkönyvekben, mint a nemzetük sorsának alakítását felvállaló, a közélet homályos útvesztőiben világos irányt mutató egyházi vezetők. Borbély Zsolt Attila itthon.ma/szerintunk 2016. június 26.A kályhától az autonómiáigNyomja a sikerpropagandát az RMDSZ, ez idő szerint a helyhatósági választások után rendre megalakuló megyei és helyi önkormányzatokban osztják a bársonyszékeket. A lehető legtöbb vezető tisztség – nem számít, ha csak látszólagos hatalommal bíró, amolyan másodhegedűsi szerepkör – megszerzése érdekében egyre másra alakulnak a különböző helyi szintű koalíciók. Az RMDSZ hivatalos kommunikációjában komoly sikerként számolnak be a helyi alkuk nyomán a „szövetség” által megszerzett megyei tanácselnöki, -alelnöki, illetve alpolgármesteri tisztségekről. A pártsajtót, illetve az RMDSZ-hez egyéb szálakkal kötődő médiát olvasva, hallgatva – egyáltalán van-e másmilyen kötődésű sajtó Romániában? – az embernek az a benyomása, hogy a magyar párt nyerte a romániai választásokat. Az mintha senkit sem foglalkoztatna, legkevésbé az RMDSZ vezetőit, hogy a román politikumnak nem az állhatatosság a legfőbb jellemvonása, tehát amit megígér ma, nem biztos, hogy tartja holnap, következésképpen a velük kötött egyezségek, koalíciók sem lehetnek tartósak, amint érdekeik úgy kívánják, nyomban felrúgják azokat. De hát ez a jelek szerint alig érdekli az erdélyi magyar politikacsinálókat. Szomorú, hogy a magát az erdélyi magyarság egyetlen legitim érdekvédelmi képviseletének tartó RMDSZ – miután letudta a választási kampányban megkerülhetetlenül obligát autonómiázást –, mintha hirtelen amnézia sújtotta volna, újra megfeledkezik a magyar közösségi önrendelkezés ügyéről. Úgy négy évig, amikor, mint valami ünnepi alkalmakra használatos göncöt, ismét előveszi, leporolja s újfent felpróbálja, hogyan állna neki. Pedig már rég világosnak kellene lennie a legeldugottabb helyen ügyködő „szövetségi” vezető számára is, hogy az erdélyi magyarság megmaradásának egyetlen biztosítéka az autonómia. Ha úgy tetszik: létünk alfája és ómegája. Az erdélyi magyar politikai osztály legnagyobb mulasztása: az autonómia jelentésének, a fogalom értelmének megmagyarázása, tisztázása a románság felé. Sarkosan fogalmazva: az utóbbi negyedszázad ebből a szempontból fölöslegesen telt el. Pedig vannak erdélyi magyar politikusok – igaz, a politika fősodrából mára módszeresen kiszorítottak –, akik felismerték, és lehetőségeikhez mérten tettek is azért, hogy fontosságához méltóan kezeltessék e kérdés. Hogy csak a legismertebb neveket említsem: Király Károly, Borbély Imre, Kincses Előd, Tőkés László, Izsák Balázs, civil társadalmi szervezetekként pedig a nemzeti tanácsok. Rájuk, az ő példájukra, tapasztalataikra támaszkodva kellene újragombolni a mellényt. Mihamarabb, mert újabb elvesztegetni való negyedszázadunk nincs. Szentgyörgyi László itthon.ma//szerintunk 2017. január 29.Elhunyt Borbély ImreÉletének 69. évében, súlyos betegség következtében ma éjjel elhunyt Borbély Imre erdélyi vegyészmérnök, politikus, politikai elemző, volt Hargita megyei RMDSZ-képviselő, a román parlament egykori tagja, a Magyarok Világszövetségének egyik volt vezetője. Borbély Imre 1948-ban született Temesváron. 1974-ben szerzett vegyészmérnöki diplomát a temesvári műszaki egyetemen. 1977 és 1990 között tudományos kutatóként dolgozott, öt találmányát szabadalmazták. Tőkés Lászlónak az 1989-es forradalomba torkolló temesvári ellenállását stratégiai tanácsaival segítette. 1990-ben a Temesvár Társaság külső tagjaként a kezdeményezője és az egyik értelmi szerzője volt a Temesvári Kiáltványnak, és a kiáltvány 8. pontjának, amely három törvényhozási ciklusra eltiltotta volna a kommunista nómenklatúra és politikai rendőrség tagjait a politikai szerepvállalástól. A kiáltvány a romániai kommunistaellenes mozgalmak meghatározó dokumentuma. A rendszerváltozás után a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) keretében vállalt politikai szerepet, és a helyzetteremtő politizálás szószólója volt. 1990 és 1993 között az RMDSZ elnökség tagja, 1992 és 1996 között a szövetség parlamenti képviselője volt. Elsőként szólalt fel magyarul a román parlamentben. Politikusként a magyarság romániai társnemzeti státusát és Románia föderalizálását szorgalmazta. 1992-ben értelmi szerzője volt az erdélyi magyar autonómiatörekvéseket először az RMDSZ programjába emelő Kolozsvári Nyilatkozatnak. 1996-tól a Magyarok Világszövetsége nemzetstratégiai bizottságának a koordinátoraként, majd elnökeként, később az MVSZ régióelnökeként tevékenykedett. 1996-ban tanulmányban fogalmazta meg a magyar nemzet határok fölötti reintegrációjának a gondolatát. A nemzetegyesítést a külhoni magyar állampolgárságon és a határon túli magyar közösségek autonómiáján keresztül egy szubszidiáris nemzetstruktúrában tartotta megvalósíthatónak. Egyik legutóbbi nyilvános szereplése tavaly december 16-án volt, a temesvári népfölkelés 27. évfordulóján rendezett megemlékező fórumon, a temesvári Új Ezredév Református Központban, ahol Tőkés László oldalán, az ő egykori harcostársaként és stratégájaként nyújtott rövid áttekintést – a tisztázás szándékával – arról, ami 1989-ben és azután történt a rendszerváltás vonatkozásában. itthon.ma//karpatmedence 2017. január 30.Részvétnyilvánítás – Borbély Imrétől búcsúzunkAz Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács vezetősége és tagsága mély megrendüléssel értesült a súlyos betegség következében, életének 69. évében elhunyt temesvári Borbély Imre vegyészmérnök, politikus, politikai elemző haláláról. Borbély Imre az erdélyi magyar politika és közélet megkerülhetetlen képviselője volt. Az 1989-es temesvári eseményekből – Tőkés László oldalán – döntő mértékben vette ki részét, ezzel is hozzájárulva a rendszerváltozás elindításához. Következetes, elvhű kiállása közösségi céljainkért iránymutató volt mindannyiunk számára, példája pedig erőt adó. Kommunistaellenes állásfoglalásaival – a Temesvár Társaság tagjaként egyik kezdeményezője volt 1990-ben a Temesvári Kiáltvány 8. pontjának – az erdélyi- és romániai közélet megtisztulását szorgalmazta. Meggyőződése szerint ez csak a múlttal való szembenézés és a kommunista diktatúra felelőseinek erkölcsi elszámoltatása során lehetséges.Lényeglátását bizonyítja az erdélyi magyarság közösségi autonómiájának programszintű megfogalmazását tartalmazó 1992-es Kolozsvári Nyilatkozat, amelynek egyik értelmi szerzője volt.Szövetségi vezetőként és parlamenti képviselőként is következetesen képviselte az erdélyi magyarság, a magyar önrendelkezés, a szabad anyanyelvhasználat, vagy az erdélyi magyarság társnemzeti státusának, illetve Románia föderális államreformjának ügyét. Elsőként szólalt fel magyarul Románia parlamentjében.Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alapító-tagjaként, Kezdeményező Testületének egyik alkotó vezetőjeként, komoly szerepe volt az erdélyi közösségi autonómiaformák közjogi megalapozását célzó műhelymunkában és ennek következetes képviseletében.Halálával az erdélyi magyar nemzeti közösség egy bátor, szókimondó, lényeglátó harcost veszített el. A gyászoló családnak vigasztalódást kívánunk! Emléke legyen áldott! Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt elnökségei és tagsága nevében búcsúznak tőle: Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. január 30.Elhunyt Borbély Imre temesvári politikus, politikai elemzőÉletének 69. évében, súlyos betegség következtében vasárnap elhunyt Borbély Imre erdélyi vegyészmérnök, politikus, politikai elemző – tájékoztatta az MTI-t a család. Borbély Imre 1948-ban született Temesváron. 1974-ben szerzett vegyészmérnöki diplomát a temesvári műszaki egyetemen. 1977 és 1990 között tudományos kutatóként dolgozott, öt találmányát szabadalmazták. Tőkés Lászlónak az 1989-es forradalomba torkolló temesvári ellenállását stratégiai tanácsaival segítette. 1990-ben a Temesvár Társaság külső tagjaként a kezdeményezője és az egyik értelmi szerzője volt a Temesvári Kiáltványnak, és a kiáltvány 8. pontjának, amely három törvényhozási ciklusra eltiltotta volna a kommunista nómenklatúra és politikai rendőrség tagjait a politikai szerepvállalástól. A kiáltvány a romániai kommunistaellenes mozgalmak meghatározó dokumentuma. A rendszerváltozás után az RMDSZ keretében vállalt politikai szerepet, és a helyzetteremtő politizálás szószólója volt. 1990 és 1993 között az RMDSZ elnökség tagja, 1992 és 1996 között a szövetség parlamenti képviselője volt. Elsőként szólalt fel magyarul a román parlamentben. Politikusként a magyarság romániai társnemzeti státusát és Románia föderalizálását szorgalmazta. 1992-ben értelmi szerzője volt az erdélyi magyar autonómiatörekvéseket először az RMDSZ programjába emelő Kolozsvári Nyilatkozatnak. 1996-tól a Magyarok Világszövetsége (MVSZ) nemzetstratégiai bizottságának a koordinátora, majd elnökeként, később az MVSZ régióelnökeként tevékenykedett. 1996-ban tanulmányban fogalmazta meg a magyar nemzet határok fölötti reintegrációjának a gondolatát. A nemzetegyesítést a külhoni magyar állampolgárságon és a határon túli magyar közösségek autonómiáján keresztül egy szubszidiáris nemzetstruktúrában tartotta megvalósíthatónak. MTI Krónika (Kolozsvár) 2017. január 30.Borbély Imrétől búcsúzik az RMDSZMegrendülten fogadtuk a hírt, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség egykori elnökségi tagja (1990-1993) és parlamenti képviselője (1992-1996), Borbély Imre temesvári kutató életének 69. évében súlyos betegség következtében elhunyt. Az RMDSZ kegyelettel emlékezik meg a forradalmárra, az akkori kommunista karhatalom ellen meggyőződésből fellépő Borbély Imrére, aki a Temesvári Kiáltvány egyik értelmi szerzője is volt. Borbély Imre 1948-ban született Temesváron, Románia parlamentjében elsőként szólalt fel magyarul. Vigasztalódást gyászoló családjának! Áldott és örök legyen az emléke! KELEMEN HUNOR szövetségi elnök Népújság (Marosvásárhely) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
