|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 320 találat | lapozás: 1-30 ... 241-270 | 271-300 | 301-320 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Németh László 2015. február 21.Égbe nyúló kapaszkodó (Beszélgetés a 70 éves Cseke Péter íróval)Cseke Péter (1945, Recsenyéd) író, szociográfus, irodalom- és eszmetörténész. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen végzett magyar nyelv és irodalom szakot 1968-ban; ezt követően falujáró újságíró volt a bukaresti Falvak Dolgozó Népe hetilapnál; 1990-től a Korunk szerkesztője s egyszersmind egyetemi oktató, több magyar nyelvű szakirány beindítója, 2003-tól doktori témavezető. Pályáját szociográfiai riportokkal kezdte, művelődés- és irodalomtörténeti tanulmányokkal folytatta. Eddig harminc önálló kötete, illetve eszmetörténeti kiadványa látott napvilágot. Pro Literatura- (2004), Szabó Zoltán- (2005) és Aranytoll-díjas (2010), a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjének kitüntetettje (2014). – A Nagy-Homoród mentén született, de nem Székelykeresztúron végezte a középiskolát, hanem Székelyudvarhelyen a mostani Tamási Áron Gimnáziumban. A szülei miért döntöttek ekképpen? – A kérdés vélhetően arra utal, hogy unitárius vidéken láttam meg a napvilágot. Keresztúron akkor még valóban működött az Unitárius Gimnázium, de nem sokáig, mert az 1948-as tanügyi reform megszüntette. Ha nem így történik, akkor gyepesi származású népes családomból minden bizonnyal én lettem volna a második, aki tanévkezdő őszidőkben degeszre tömött szalmazsákjával a Kénosi-tetőn át Keresztúrra szekerezik. Az „égbe emelő” kapaszkodó előttem is ott állt, Felsőboldogfalvánál azonban Udvarhely irányába fordultunk. Nem szekérrel, hanem – az idők változásának jeleként – a recsenyédi közös gazdaság traktorvontatású utánfutójával. A hatvanas évek elejének átmenetileg szabadabb légkörében. Ég és föld között lebegő szalmazsáktutajok című írásomban próbáltam rögzíteni azoknak az időknek a hangulatát… – Korábbi beszélgetésünk során említette ’56-ot. A magyar forradalom milyen nyomot hagyott egy tizenegy éves legénykében? – A történelmi távlat rendre helyükre rakja a dolgokat. Az efemer történések is beszédesekké válhatnak, ha meg tudjuk „szólaltatni” azokat. Beszédes szótlanság című „időrobbanásos” esszémben már felvillantottam egy-két epizódot (Időrobbanás. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2003, 237–240.); ami még megírásra vár, azt készülő szülőföld-szociográfiámban szeretném kibontani. Hiszen még nem faggattam ki a szülőfalumban kristálydetektoros rádiót építő Bartha István barátomat, az ’56 októberében Budapesten Molotov-koktélokat készítő és dobáló Néma Pali szentpáli osztálytársamat, nem törlesztettem adósságomat Kozma tanító bácsival szemben, aki a negyvenes évek elején Szabó Gyula útját is egyengette Székelykeresztúr és az írói pálya irányába. És hát arra is emlékszem, hogy 1957 elején dühösen dobta vissza rajoni „irodalmi versenyre” készített irományomat. Miért nem azt írtam meg – dördült rám –, ami velünk történt?! Miért kellett a fél falut tömörítő közösből kiállnunk?! Megírtam. Nagy cirkusz támadt belőle a rajonközpontban. Na, de egy életre megjegyeztem: írni csak a velünk történt dolgokról érdemes, és azokról is lehetőleg úgy, hogy az igazságot fényre deríthessük. – Miként emlékszik a Szabó Gyulával való első találkozására? – Az egyik udvarhelyi magyartanárunk, László Béla évfolyamtársa volt Létay Lajosnak, az Utunk 1958 utáni főszerkesztőjének. Akkoriban zajlott az írók egy részének letartóztatása, mások elnémítása, irodalompolitikai vesszőfuttatása. Az ’56 utáni „irodalmi frontvonalról” mit sem tudtam, Szabó Gyula ’58-as vesszőfuttatásairól is utólag értesültem, főként azt követően, hogy az udvarhelyi gimnáziumba bekerülve Utunk-olvasó lettem, és 1962. február 10-én a művelődési ház irodalmi matinéja után szegődtem melléje, miközben a főtér felé tartottunk. Ma is csodálkozom, hogy volt bátorságom megszólalni. El szerettem volna mondani, hogy Akácos Miska és Gondos Eszti történetében egy kicsit a nagybátyáméra ismertem, és a „menyasszonyszöktetés” sem volt ismeretlen akkoriban mifelénk, a Nagy-Homoród mentén, de közben fölértünk a főtérre, ahonnan az írók Tompa László lakása felé vették az irányt. – Cseke Péternek sikerült-e kapcsolatba kerülnie a „székely Athén” neves személyiségeivel? – Tompa Lászlóval személyesen nem találkoztam, a költészetével azonban igen. Tomcsa Sándorhoz egyik diáktársam vitt el, aki az író rokonságához tartozott. Ennek a vasárnap délelőttnek az élményével jelentkeztem az iskola irodalmi faliújságján. Amikor bejutottam a gimnáziumba, nagy hatással volt rám, hogy az önképzőköri fórumon az előttem járó „rövidnadrágos” Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Balázs András költészetéről olvashattam… Egyetemi hallgatóként is állandóan visszajártak, és 1963 őszétől is ők voltak számomra a léptemet igazító „péntek esti srácok”, ők juttattak szóhoz a Gaál Gáborról elnevezett irodalmi körben. – És az egyetemi városban kik kalauzolták? – Kányádi Sándor és Balogh Edgár, később Borbáth Károly. Szabó Gyulával sem szakadt meg a kapcsolatom. A felvételi előtt verssel és prózával jelentkeztem nála Almáson. Később, akárcsak Kányádi, bőven ellátott szerkesztői tanácsokkal. Szükségem is volt ezekre, hiszen mind Kányádi, mind Szabó Gyula édesapja olvasta a lapot. Nekem akkor ők jelentették az újságírói/szerkesztői igények megtestesítőit. „Kár annak a papír – Kányádi apó intelmét örökre megjegyeztem –, aki nem tudja azt megművelni…” Mindent a szántáshoz, a kaszáláshoz, az erdöléshez viszonyított, Kurta Szabó Mózes pedig a Pireneusokon inneni és túli igazságokhoz… – Milyen volt ez a huszonkét év, amit – kezdetben Bukarestben, majd Kolozsváron – a lapnál töltött? – Még nem nem kaptam vissza a securitatés dossziéim „preparált” szövegeit sem. Az 1968 és 1978 közötti „terepjárásokból” nőttek ki első szociográfiai riportjaim, ezekből pedig a riportköteteim. Következett egy periódus, amikor Bukarestben mondatról mondatra átírták a cikkeimet. (Itt szándékosan nem említek nevet, mert nem akarom egy ’56-ban felelőtlenül hőzöngő, később sokaknak ártó, irigy dilettáns utóéletét meghosszabbítani.) 1985-ös, első házkutatásunk után még „átcsúszott” valahogy Hazatérő szavak című – háromkötetnyi kéziratból újjászerkesztett – kis könyvem, de ezt követően sem a Korunkban, sem A Hétben, sem az Igaz Szóban nem publikálhattam. Sőt, a nevemet sem lehetett leírni. A falusiak hetilapjánál pórázra fogtak, de nem rúgtak ki. Ha munkanélkülivé válok, nyomban letartóztathattak volna mint „munkakerülőt”. „Az agrikultúra is kultúra” – jelentette ki a Központi Bizottságnak a magyar sajtóért felelős (Bukarestben ma is élő) teljhatalmú ura. Terheljenek le úgy – adta ki az utasítást a fővárosi Sajtóházban székelő szerkesztőségben –, hogy ne maradjon időm a művelődéstörténet területén bóklászni. Könyv és kenyér című riportkötetem 1991-ben úgy jelent meg a kolozsvári Dacia Könyvkiadónál Kerekes György szerkesztésében, ahogyan azt Létay Lajos 1988-ban és 1989-ben az Utunkban leadta. Még a száműzött magyar helységneveket sem kellett visszaállítani. Irodalmi idézetekkel eleve úgy „kódoltam be” azokat, hogy az olvasó tisztában lehetett azzal, hol járok. Megtehettem, mert a szerkesztőként olyan kiemelkedő kolozsvári személyiségek voltak a mentoraim, mint a nagyvilág mezőgazdaságára kitekintő dr. Nagy Miklós vagy Pap István professzor, a későbbi akadémikus, akik – bárhol is találkoztunk szellemi munkától elbátortalanított gazdamérnökökkel Erdély-szerte – létfilozófiai szinten beszéltek a jobb sorsra érdemes gazdatudományok alapvető kérdéseiről. Más szempontból is érdemes visszatekintenem arra a korszakra. Egyetemi hallgató koromban a kolozsvári stilisztikai iskolát megteremtő Szabó Zoltán professzor műhelyében sajátítottam el a kutatásmódszertant. Már 1968 őszén be szerettem volna iratkozni a doktori képzésre, de az ’56-os magyar forradalom vérbe fojtása idején kinevezett főszerkesztőm nem adta beleegyezését ehhez. Mégis hasznát vettem annak a periódusnak. Mindenik esztendő januárjában – abban a hónapban vettem ki rendszerint a törvényesen járó évi szabadságomat – reggeltől estig a Központi Egyetemi Könyvtárban tartózkodtam, ahol nem értek utol a bukaresti üzenetek (a diktátor házaspár születésnapi ünneplését illetően). Végül 1995-ben doktoráltam, amikor egyetemi oktató voltam. De akkor már felszabadult értékszemlélettel írhattam újra disszertációmat. Abból született meg aztán a budapesti Balassi Kiadónál megjelent Horváth István-monográfiám is 2000-ben. – A Securitate állandóan figyeltette, a három előcenzúrázás után kiadásra előkészített Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) című kötetét 1986-ban bezúzásra ítélték. Miként vészelte át a vészkorszakot? Ki volt a mércéje? – Mindenekelőtt az esszéíró Németh Lászlót említeném. Aztán Kóst, Kuncz Aladárt, Balázs Ferencet, Tamási Áront, Illyés Gyulát, Cs. Szabó Lászlót, a szociográfus Szabó Zoltánt… – Miért éppen őket? – Mert objektív világlátásra s reális helyzetfelismerésre tanítottak, és mert a közjó érdekében cselekvésre késztettek… – Ha jól emlékszem, az írói indulását meghatározó műfaját eleve a cselekvés költészetének tekintette. Holott a Korunkban, az Utunkban, az Ifjúmunkásban, a Vitorla-ének című antológiában kötetnyi verset tett közzé… – Írtam és fordítottam verset, a karcolatot és az elbeszélést is kedvemre valónak éreztem. Kányádi Sándor prózaírásra biztatott, Szabó Gyula a verset ajánlotta. Írtam annyi verset, hogy megtudjam: nem vagyok vérbeli költő. Későre találtam rá a magam műfajára, a szociográfiára, majd az irodalom- és eszmetörténeti tanulmányra. Időközben összeállítottam jó néhány bibliográfiát, szerkesztettem antológiát (a Tizenegyekről), előkészítettem dokumentumkötetet (az Erdélyi Fiatalokról, a Nem lehet-vitáról), írtam mikrofilológiai alapozottságú, tényfeltáró tanulmányokat, jelenségmonográfiákat (a népi irodalomszemlélet kérdéseiről, a magyar szociográfia erdélyi műhelyeiről), írói monográfiát, szerkesztettem kismonográfia-sorozatot (Közelképek címen a Kriterionnak); egyikkel sem volt annyi gondom, mint a közel három évtizede készülő Jancsó Béla-leveleskönyvvel: e levelek háttérvilágában ott feszül a két világháború közötti időszak Kárpát-medencei eszmetörténete, drámai kisebbségtörténete, a Trianon utáni társadalom mélyszerkezete; ezzel is az irodalomtörténeti szintézisek előmunkálatainak nélkülözhetetlenségére akartam rámutatni… – És mi a helyzet ma a szociográfiával? – Konferenciákon, tanulmányokban és kötetekben többször kifejtettem a Balázs Ferenc, Bözödi György és Tamási Áron műhelyében keletkezett otthonirodalom örök érvényű üzeneteit. Ezek irányadóak lehetnek ma is. Az 1989 utáni erdélyi változások, illetve változatlanságok is jórészt rögzítetlenek. Mint például a diktatúra nyomása alól szabadult romániai magyar társadalom atomizálódása (a hagyományos közösségek, illetve a családok felbomlása); a kivándorlási hullám felerősödése: városaink magyar népességének csökkenése, vidékek elnéptelenedése, falvaink elöregedése; reprivatizálás, intézményteremtés; a külföldi munkavállalások előnyei/hátrányai (székely mesteremberek Magyarországon, csángó magyarok Spanyolországban); visszatelepedés, a kis- és középvállalkozások megerősödése; a társadalmi önszerveződés régi/új formáinak tapasztalatai. Az ezredforduló táján „felgyorsult idő” nem nagyon hagyott alkalmat a szűkebb és tágabb világunkban bekövetkezett jelenségek mélyszerkezetét is érzékeltető tényfeltárásra, az értelmezési lehetőségek felvillantására. A diktatúra alatt felgyűlt indulatok – amelyek jobbára a napilapok hasábjain és újabban az internetes naplók műfajában törtek felszínre – elfedték a reális önismeret és a megbízható jövőkép kialakításának távlatát. Másrészt: a szociográfia művelése köztudomásúan idő- és pénzigényes vállalkozás. Meggyőződésem azonban, hogy előbb-utóbb valamennyiünknek szembesülnünk kell a szociografikus művekkel is felmutatható igazságokkal. – Öt évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy Atosfalván a kakasok, Kolozsváron pedig a megírásra váró kéziratok költik fel… Ez ma is érvényes? – Bizony. A hazatérő szavak útján a szellemi otthonteremtést szeretném előmozdítani ma is. Amikor például Lakitelekre megyek, azok a kakasok azért kukorékolnak, hogy Makfalván újra megnyithassa kapuját a Wesselényi Népfőiskola. Amikor az Egyesült Államokba repültem, azzal a célkitűzéssel indultam, hogy a szétszórtságban élő nyugati magyarok hazajárásáról Korunk-számot szerkesszek, szülőföld-szociográfiámat pedig újabb fejezettel gazdagítsam. – Többször kitüntették. Melyikre a legbüszkébb? – Mikszáth Kálmán jut eszembe: „Még senkit sem dicsértek meg azért, mert szereti az édesanyját.” SZÉKELY FERENC Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. március 30.Sokszínűségünk gazdagságaA Sokszínűségünk gazdagsága Interkulturális Fesztiválra pénteken került sor az Aurel Vlaicu Általános Iskolában, melyen részt vett a Hódmezővásárhelyi Németh László Gimnázium és Általános Iskola küldöttsége is. A diákok és a kísérőpedagógusok mellett ellátogatott Aradra Seres Imre, a hódmezővásárhelyi iskola igazgatóhelyettese, valamint Cseri Tamás települési képviselő. Ők még a megnyitó előtt kihangsúlyozták, hogy szeretnének köszönetet mondani a két város vezetőségének a kapcsolat kiépítéséért. A két alpolgármester bőven kivette a részét az együttműködés érdekében. A két iskola között partnerkapcsolat létesült egy korábbi pályázat alkalmával, melynek értelmében tavaly hódmezővásárhelyiek szerveztek kulturális programot, most az itteniek. A pályázat egy HURO-projekt része volt, és huzamosabb időre szól, amit betartani nem csupán kötelesség. A partnerviszony már hároméves, a támogatás már tavaly lejárt, de most már ez önellátó és önszervezéssel jön létre, mondta el Szabó László, az iskola magyartanára, aki egyben tagozatfelelős is. A két iskola örül annak, hogy betekintést nyerhetnek a másik szokásaiba, praktikáiba, és hogy tanulhatnak egymástól. 12 órakor kezdődött a megnyitó, melyen többek között a megyei főtanfelügyelő, Claudius Mladin is részt vett és felszólalt. Rajta kívül beszédet tartott az aradi iskola igazgatónője, Petruşca Tămăşan, és a hódmezővásárhelyi vendégek is. A beszédeket Viszhányó Aranka fordította. Ezután következtek a „művészi pillanatok”. Ebben a két iskola diákjai felváltva énekeltek, táncoltak, zenéltek, néptáncot adtak elő és egyéb hasonló módon szórakoztatták egymást és a közönséget. Ennek végeztével két csoport vonult ki Tóth Sándor kopjafájához, ahol mindkét iskola képviselői elhelyeztek egy-egy koszorút. Ezután ebéd következett, majd két program zajlott egyszerre: a diákoknak alkotóműhely, a pedagógusoknak szimpózium, amelyen részt vett Pellegrini Miklós főtanfelügyelő-helyettes is. A szimpóziumot három részlegre osztották: Készség a tanulásra, az egész életen át való tanulás elve; Az extrakurrikuláris tevékenységek formatív értékeés Az önmenedzsment és osztálymenedzsment mint szervezet elemei. 8 ország (Magyarország, Szlovákia, Szerbia, Ukrajna, Moldávia, Németország, Jordánia és Olaszország) és 10 romániai megye (plusz Arad megye) 77 pedagógusának tapasztalatait egyesítették. Mindenki nem tudott eljönni, aki tanulmányt írt, de ők küldtek egy példányt az iskolának, amelyik digitális formátumban egy helyre gyűjtötte ezeket, és több mint 350 oldalnyi anyag gyűlt össze. Az együttműködést még sokáig szeretnék folytatni mindkét részről nemcsak a szimpózium miatt: a gyerekek élvezik a felkészülést, és a szórakozás mellett hasznos is, hiszen sokat tanulhatnak egymástól. Gál Zoltán Nyugati Jelen (Arad) 2015. április 8.Cseke Péter 70 évesA recsenyédi születésű író, szociográfus, irodalomtörténész, egyetemi tanár tulajdonképpen már január 30-án betöltötte a 70. életévét. A születése napján, illetve az ahhoz közeli napokban azonban nem tudták az otthoniak köszönteni, mert éppen Budapesten tartózkodott, a Petőfi Irodalmi Múzeumban vett részt azon az ünnepségen, amelyet annak az antológiának a megjelenése alkalmából szerveztek, amellyel az idén 70. életévüket betöltő magyar alkotókat, köztük írókat és költőket kívánták megtisztelni. Az unitárius egyházközség április 7-re tudott egyeztetni Cseke Péterrel egy helyi ünnepség időzítésére vonatkozóan. A gyülekezeti teremben egykori iskolatársak, rokonok, barátok, ismerősök jelentek meg, s ott voltak néhányan a szomszédos településeken szolgáló pedagógusok és unitárius lelkészek közül is. Nem volt túl népes a közönség, ám közülük mindannyian évtizedek óta figyelik, érdeklődéssel követik a honi magyar sajtó, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) és az irodalom berkeiben alakuló pályaívet. "Olyan íróval, jeles értelmiségivel van dolgunk - mondotta Geréd Gábor tanár úr, a rendezvény moderátora, az író beszélgetőtársa -, akinek nyersanyaga az a valóság, amelyet mi élünk meg itt, a két Homoród-mentén, illetve a Székelyföld más vidékein. A lírán és a szépprózán át a szociográfiai riportig A beszélgetés keretét a pálya állomásai szolgáltatták. Cseke költőként indult. Első publikációi lírai jellegűek. A közeli, jó ismerős, a későbbi barát, Homoródalmás szülötte, Szabó Gyula azt javasolta, hogy maradjon a versírásnál, Kányádi pedig a prózát ajánlotta. A fiatalemberben megvolt az affinitás a prózai műfajok iránt is, bár első antológiás szereplése (Vitorla-ének, 1967) még a líra jegyében történt. A BBTE Bölcsésztudományi Karának friss végzettjét (1968) azonban Bukarestbe, a Falvak Dolgozó Népe című hetilap szerkesztőségébe helyezték. A Lászlóffy Aladár által szerkesztett Vitorla-ének antológiában az ünnepelt mellett Cseke Gábor, Király László, Palocsay Zsigmond, Balla Zsófia, Csíki László, Éltető József, Farkas Árpád, Kenéz Ferenc, Magyari Lajos, Miklós László publikált. Ettől az 1967-es időponttól számítják a második Forrás-nemzedék színre lépését, hiszen ekkor már közülük többen is önálló kötettel rendelkeztek; néhány év múlva azonban mindannyian önálló könyvvel debütáltak; olyan egyéniségek, akik évtizedeken át jelen voltak az irodalmi köztudatban, sokan pedig a mai napig is megbecsült és igen olvasott alkotói az összmagyar irodalomnak A BBTE Bölcsésztudományi Karának friss végzettjét (1968) Bukarestbe, a Falvak Dolgozó Népe című hetilap szerkesztőségébe helyezték. Ez a munka, amit egy mezőgazdasággal, a vidékiek életével foglalkozó időszaki kiadvány szerkesztőjétől elvártak, feltételezte, hogy kellő rálátással kell bírnia arra a társadalmi rétegre, amelyből maga is származott. A népi irodalom, a klasszikus falumunka vizein evezve, megtalálta ekkor azt a műfajt, amely aztán hosszú időn - huszonkét éven át - meghatározta pályája alakulását. Víznyugattól vízkeletig című Forrás-kötete (1976) már a szociográfiai riport jegyében fogant, de nem előzménytől mentesen, hiszen a két ugyancsak jeles falujáró íróval - Marosi Barnával és Beke Györggyel közösen - is írt könyvet (Emberarcok, 1976). Geréd Gábornak nem kellett különösebben faggatnia az ünnepeltet, hiszen a kiváló beszédkészséggel és nagy előadói gyakorlattal rendelkező író látszólag kötetlenül beszélve, mindig visszakanyarodott a lényeghez, abban a mederben maradt, ami valóságosan is az övé. Mintegy huszonkét esztendeig élt két színhely - Bukarest és Kolozsvár közt ingázva - úgy, hogy közben értő és látó szemmel figyelte a társadalmi jelenségeket, s bejárta Erdély és a Székelyföld vidékeit. Bár a látszólagos nyitást követően - amely 1968 és 1974 között mutatkozott a szocialista rendszer Romániájában - újabb megszorítások következtek, amelynek utolsó négy évében egyáltalán nem publikálhatott saját névvel, mindig megtalálta a hangot. Ha nem is lehetett az egykori Erdélyi Gazda hangvételével írni (és erejével hatni, hiszen volt idő, amikor 120 ezres példányszámban jelent meg) , s nem lehetett az egyéni gazdálkodásról, a modernebb szemléletről írni, megtalálta azokat a szakembereket - állatorvosokat, agrármérnököket, biológusokat, borászokat, méhészeket -, akik nagy ismeretanyaggal rendelkeztek, és olvasható, hasznos lapot szerkesztett, amelyet szülőfalujában is járattak az emberek. A Falvak Dolgozó Népe a pártos ellenőrzés és korlátozás dacára is elérte a 12 ezres példányszámot. Mindemellett nagy hatású kulturális programokat szervezett - amíg engedték -, hiszen abban az időben is voltak hivatalosan, a megyei pártbizottságok által ellenőrzött falusi napok, létezett a "falusi kultúra hónapja", amelyekre el lehetett hívni a jeles oktatókat, agrárszakembereket, akik - túl a kötelező lózungokon - fontos információkkal látták el, tulajdonképpen népfőiskolai jellegű programokon oktatták a falusiakat. Ezekbe a rendezvényekbe sok alkalommal sikerült belopni az akkor közkedvelt írók könyvbemutatóit, sikerült a képzőművészeti életet is felpezsdíteni; olyan helyekre - például az Arad megyében levő Zerinden is sikerült képtárat meghonosítani -, ahol üres falakkal tátongott a művelődési ház, s tulajdonképpen Cseke Péter kultúraszervező tapasztalatainak köszönhető, hogy létrejött a Homoródszentmártoni Művésztelep mellett egy olyan szellemi műhely, amely jelentősen kiegészítette az ott zajló alkotómunkát és beépült a szülőföld kulturális életébe. A mai napig nosztalgiával emlegetik a Kányádi Sándorral, a Gelu Pateanuval vagy a Csávossy Görgygyel szervezett esteket azokból a sötét nyolcvanas évekből. A rendszerváltás Cseke Péter életében is cezúra volt. Szakmailag. Az 1990-es évtől kezdődően vállalhatott szerkesztői munkát a kolozsvári Korunknál. A közírást abba kell hagyni ahhoz, hogy annak elméletét kutatni és oktatni lehessen A Korunknál másfajta érdeklődés, több "régi szerelem" vált fontossá. Miután "embert állított maga helyett a Falvak Dolgozó Népe szerkesztőségében" az irodalomtörténet és az eszmetörténet felé fordulhatott. A BBTE oktatójaként, az Újságíró Tanszéken sajtótörténeti előadásaiban tért vissza azokra a kedvelt szakterületekre, amelyeket "gyakorlatilag" abbahagyott. A sajtó iránt érdeklődő, azt gyakorló fiatal értelmiségieket ma is oktatja, doktori programokat vezet. Az a tény, hogy öt esztendeje "nyugalomba" vonult, azt jelenti, hogy több idő jut minden kedves szakterületnek. Az utóbbi évek terméséből négy kötetet hozott magával a találkozóra. Cseke Péter-Burus János: Csíksomlyói Székely Népfőiskola Ezt a Burus Jánossal közösen írt könyvét ma is sokan keresik, de mégsem sikerült meggyőznie a kiadókat, hogy érdemes lenne az átlagosnak mondható 200-300 példányt meghaladó mennyiségben is kiadni. Miután sikeresen elérkezett a beszélgetés a közelmúlt és a jelen eseményeinek taglalásáig - Geréd Gábor, az avatott beszélgetőtárs próbálta úgy irányítani a témákat, hogy essék pár szó a tényfeltáró újságírásról, a szociológia és a szociográfia határmezsgyéin evező szociográfiai riportról, amely eléggé periférikus műfajjá vedlett napjainkra. Cseke Péter így Féja Géza, Illyés Gyula, Németh László emlékét és életművét idézhette fel, azokat a több évtizeddel ezelőtt keletkezett alapmunkákat, amelyek egész életét meghatározták, illetve a közelebbieket is, Mikó Imrét, Bözödi Györgyöt és Tamási Áront, akinek Szülőföldem (1938) című művét tartja a műfaj legpompásabb remekének, amelyben "a szociográfiai és szépprózai eszközök egymásra épüléséből született vallomása látszólag szűkebb környezetéről szól, valójában azonban koncentrikus körök módján szélesül az ábrázolás a közvetlen tapasztalatok leírásán túl az író reflexióiban, gondolatfutamaiban, néha frappáns megjegyzéseiben. A Tamási család 1938-as jelenében a székelység sorsának jelképét adja, miközben a leírt jelenetek, helyzetek, a kedves vagy riasztó tapasztalatok mögött ott van az éber figyelem, amely azokat az erővonalakat kutatja, amely az erdélyi népek összetartozását, szükségszerű békés egymás mellett élését sejtetik egy boldogabbnak remélt jövőben." Mintha gellert kapnának, s lepattognának rólunk a tapasztalatok Manapság - mondotta az író - abba a hibába esünk, hogy nem vagyunk képesek tanulni a múlt eseményeiből, holott az erdélyi és a székelyföldi magyarság ugyanazokkal a gondokkal küzd, mit a múlt század húszas-harmincas éveiben. Az elődök akkor végigjárták Erdély legkülönbözőbb vidékeit, rögzítették a látottakat és alternatívákat mutattak a megoldásra. Világosan megmondták, hogy a Monarchiában mit tettek rosszul, s mi az, amit abból a megváltozott impériumba át lehetne vinni. Ugyanez megtörtént az 1940-es évek elején is - a tiszavirág-életű magyar közigazgatási idején Észak-Erdélyben, de azokat az eredményeket hamarosan elsodorta és felülírta a baloldali rezsim. A legutóbbi rendszerváltozás után negyed évszázaddal - mondotta - Erdélyben mintegy négyszázezerrel kevesebb magyar él, mint 1989 előtt. Falvaink soha nem látott válságot élnek át, széthullnak, atomizálódnak a közösségeik. Az író - tegyük mi hozzá: a népi író - ma nem sokat tehet. A pár száz példányban megjelenő könyvek tényeket tartalmaznak, azzal a fajta látásmóddal íródnak, amelyből világosan kiolvasható a pesszimizmus. A megmaradás, a megtartás közös feladat lehetne, ha lenne hozzá összefogás a tétovázó helyi vezetés, a gazdasági tényezők, az egyházak és az értelmiségiek részéről. A Cseke Péter-i életmű ily módon egy csendes lármafa. Egyre többet foglalkozik az író szülőföldjével is. Az irodalomtörténeti kutatásokat, a népi írók műveit elemző tanulmánykötetek mellett lesz még olyan könyve, amelyet a két Homoród vidéke ihlet. Hogy ez a terve sikerüljön, s idehaza szállja meg, s kényszerítse írásra a helyi Múzsa, a falustársak elhatározták, hogy felajánlanak számára egy házhelyet Recsenyéden, ahová közös erővel és akarattal akár még egy hajlék is épülhet, hogy legyen hely, ahol igazán otthon érezheti majd magát, s amely az emlékét is őrizheti az utánunk elkövetkezők körében, s a jövendő időkben. Ez a vállalás komolynak ígérkezik, többen megerősítették a hírt a nyilvános beszélgetés során, s ha a közösségi szellem kalákában lenne képes építkezni, tetőt ácsolna és zöld-ágas reménnyel és áldomással koronázná a végül helyére kerülő utolsó kupás-cserepet, akkor jóleső érzés fészkelné be magát lelkünkbe, hiszen ezáltal láthatnánk, hogy megmaradt valami a hagyományos székely falu igaz emberségéből és egykori erejéből. Simó Márton Hungarovox Kiadó, Budapest 2013. Székelyhon.ro 2015. május 30.Szellemi jelzofényBertha Zoltán 60 éves Bertha Zoltán József Attila-díjas magyar irodalomtörténész, könyvtáros, egyetemi tanár, kritikus Szentesen született 1955. június 4- én. Kutatási területe a 20. századi, benne a határon túli, foként erdélyi magyar irodalom. Muvei: A hetvenes évek romániai magyar irodalma (tanulmány, Görömbei Andrással, 1983), A romániai magyar irodalom válogatott bibliográfiája 1971-1980 (Görömbei Andrással, 1983), A szellem jelzofényei (tanulmányok, 1988), Bálint Tibor (monográfia, 1990), Gond és mu. Tanulmányok az erdélyi magyar irodalom körébol (tanulmányok, 1994), Arcvonalban. A közélet színterein 1980-1994 (1994), Süto András (monográfia, 1995), Sorstükör (tanulmányok, 2001), Sorsbeszéd (tanulmányok, 2003), "Világképteremto enciklopédizmus". Tanulmányok Németh Lászlóról (tanulmányok, 2005), Sorsjelzo (tanulmányok, 2006), Erdélyiség és modernség (tanulmányok, 2006), Fekete-piros versek költoje - Kányádi Sándor (2007), Sorsmetszetek (Tanulmányok, esszék, kritikák; 2012); Erdély felé (Esszék, tanulmányok, vallomások; 2012; Díjai, kitüntetései: a Muvészeti Alap fiatal kritikusi ösztöndíja (1983), a József Attila Kör belso ösztöndíja (1987), Móricz Zsigmond- ösztöndíj (1989), Kölcsey-díj (1996), Széchenyi professzor ösztöndíj (2000-2003), Petofi Sándor Sajtószabadság díj (2002), Tamási Áron-díj (2003), József Attila- díj (2004), Fehér Mária Emlékdíj (2007), A Magyar �?rdemrend tisztikeresztje (2015). A 60. életévét tölto irodalmárt, az erdélyi rendezvények gyakori vendégét június 3-án köszöntik Budapesten a Magyar Írószövetség dísztermében. A magunk köszöntojét egészítsük ki Bertha Zoltán egyik írásának közlésével. Népújság (Marosvásárhely) 2015. június 13.Elballagtak a MOGYE magyar hallgatóiMegtelt a marosvásárhelyi Vártemplom, a templom melletti kert annak a 318 magyar diáknak a családtagjaival, hozzátartozóival, akik részt vettek a péntek esti ballagási ünnepségen. Már jóval a meghirdetett esti 7 órai kezdet előtt gyülekeztek az ország különböző részeiből érkezők a Vártemplom bejárata előtt, a várfalon kívül, bent a templomkertben, a kihelyezett óriásképernyő előtti ülőhelyek megteltek, akinek nem jutott szék, az a fűben, a fák árnyékába telepedett le, mások a várfalon, vagy az alatt sétálgattak, álldogáltak, figyelték, hogy mi történik bent a templomban. A közvetlen bejáratnál mozdulni is alig lehetett már, a talárba öltözött végzős diákok is kint várakoztak, hogy a felcsendülő Gaudeamus dallamaira bevonuljanak a templomba és elfoglalják a számukra kijelölt helyeket. A ceremóniát négy kamera vette, interneten lehetett követni élőben, a közvetítés felvétele és a fotók valamennyi résztvevő számára elérhetőek lesznek. A szószékről Jakabos Barnabás római katolikus-, Papp Noémi evangélikus-, Nagy László unitárius lelkész, valamint Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke hirdetett igét és mondott áldást. Hosszú út végén vannak a diákok, a tanárok, a szülők, félelem és bánat is van az öröm mellett, de nem hiányzik a hála sem – hangzott el az ünnepségen. Hála az emberségben való gyarapodásért, az anyagi erőfeszítésért a szülők részéről, hála az egyetemnek és a barátoknak is. „Hisszük, hogy lesz orvos és gyógyszerész, akiknek anyanyelvünkön mondhatjuk el, hogy hol fáj” – fogalmazott Nagy László, aki annak a reményének is hangot adott, hogy a végzettek nem adminisztrátorok lesznek, hanem orvosok, akik lehajolnak a beteghez, igaz szeretettel és jósággal, örömmel végzik a hivatásukat. Sipos Emese az egyetem nevében búcsúzott a 318 diáktól, rámutatva arra, hogy anyanyelven tanulva olyan szilárd alapot kaptak, amelyet tovább tudnak fejleszteni, az újat mindig befogadni. Kató Béla püspök világi köszöntőjében arról beszélt, hogy a teremtett világnak is van természete, nem bújhatunk ki a bőrünkből, nem zárhatjuk be az ajtót, ha a halál kopog. De lehet fellebbezni, lehet cselekedni. Németh Lászlóval szólva a megváltoztatható és a megváltoztathatatlan kettősségéről beszélt, arról, hogy a lehet és nem lehet között pontos vonalat nem lehet húzni. Ha eljutnak a lehetőségeik határához, még adott az újrakezdés lehetősége – intézte szavait a végzősökhöz a püspök, aki egy fontos bejelentést is tett a vártemplomban: átalakítják orvosi szakkollégiummá a református egyház Bod Péter Diakóniai Tanulmányi Központját, amely közel száz személy befogadására lesz képes. Az erdélyi magyar orvosképzés nem csak él, de gyarapodik is – fogalmazott Brendus Réka, a miniszterelnökségi hivatal nemzetpolitikai államtitkárságának vezetője, aki tavaly is jelen volt a ballagáson, ahogy két hete a MOGYE 70. évfordulójára szervezett ünnepségen is. Gratulált a végzősöknek, és azzal biztatta a jelenlevőket, hogy ahogy 1945-ben a háború után megtalálták a kiutat az egyetem elindítására, most is sikerülni fog megoldást találni a felmerülő nehézségekre. Az egyetem magyar tagozatán, az általános orvosi-, fogorvosi-, gyógyszerészeti karon, az általános orvosi- és szülésznő képzésen tanult legjobb öt végzősének Szilágyi Tibor adta át a Csőgör Lajos-díjat, Vass Levente a Studium-Prospero Alapítvány Miskolczy Dezső emlékplakettet és díjat post mortem Kovács Dezsőnek adományozta, az egyetem néhai oktatójának, a széjsebészeti klinika egykori vezetőjének. A végzős diákok is elköszöntek az egyetemtől és tanáraiktól, diáktársaiktól, illetve az ötödévesek nevében is elbúcsúztatták a végzősöket. A ballagási ünnepség a Himnusz és a Székely himnusz közös éneklésével ért véget. Antal Erika Székelyhon.ro 2015. június 15.Útravaló a MOGYE ballagóinakBiztató, erőt és hitet adó szavakkal búcsúztatták szombaton este a marosvásárhelyi Vártemplomban az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem öt magyar tannyelvű szakának 318 végzősét. Az általános orvosok, fogorvosok, gyógyszerészek, szülésznők, egészségügyi asszisztensek ünnepélyes bevonulása után alig maradt hely a tágas templomhajóban, annyi sok hozzátartozó jött el egész Erdély területéről, hogy köszöntse a ballagókat. A korábbi évek tapasztalatából kiindulva, a hallgatók búcsúztatását a karokkal közösen megszervező Studium Alapítvány lehetővé tette, hogy több százan, akik kint rekedtek, a templom mögötti LED-képernyőről kövessék az ünnepséget, az otthon maradottak pedig interneten nézhették végig a ballagást. Az ökumenikus szertartást végző lelkészek részéről elhangzott a tanács, hogy "Isten munkatársaivá" válva a gyógyításban türelemmel forduljanak a kiszolgáltatott, beteg ember felé, szánjanak időt a testi és lelki fájdalmak enyhítésére, és tegyék lehetővé, hogy az erdélyi magyar emberek anyanyelvükön fordulhassanak orvosukhoz, gyógyszerészükhöz. Az előfohászt Jakabos Barnabás katolikus egyetemi lelkész, az igeolvasást és prédikációt Papp Noémi evangélikus, az imádságot és a csendes imát Nagy László unitárius lelkész mondta el, az áldást főtiszteletű Kató Béla, Erdély református püspöke adta a végzősökre. – Megköszönjük, hogy hallgatóink voltak, hogy öt-hat évvel ezelőtt egyetemi tanulmányaik helyszínéül a marosvásárhelyi egyetemet választották, s ezáltal részesei lehettek az idén hetvenéves erdélyi magyar orvosképzésnek – kezdte beszédét dr. Sipos Emese, a Gyógyszerészeti Kar előadótanára, aki oktatótársai nevében köszöntötte a ballagókat. Az anyanyelven elsajátított ismeretek a folyamatos továbbtanulás, a továbbképzés során biztosítani tudják az új befogadásához szükséges szilárd alapot, mondta Sipos tanárnő, aki a molekulahasonlattal jellemezte azt a fejlődést, amelyen oktatóik irányításával a hallgatók átmentek, hogy a szülőföldön élő beteg emberek gyógyítóivá válva jól megtervezett jövőjükben meghatározó értelmiségi rétegét képezzék az erdélyi magyar társadalomnak. Az élet része a betegség, a csalódás, a kiábrándulás, de értelme van így is, mert magában rejti az újrakezdés csíráját – szólt társaihoz a végzősök nevében Hadnagy Margó, az ÁOK végzőse, aki Teréz anya szép vallomását idézte az életről, amit élni kell. Beszédében köszönetet mondott tanáraiknak az útravalóért és szüleiknek, akiktől az élet első leckéit kapták. A sorbanállásokat leszámítva az ÁOK hallgatói 5930 órát töltöttek az egyetemen – számolta ki a többi kar adataival együtt Nagy Kórodi Enikő ötödéves hallgató, aki a végzősöket búcsúztatta. A tanulás mellett felemlegette a diákélet szépségeit is, majd Márai Sándor szavaival köszönt el a távozóktól: "Mit akarsz? Túlélted". Világi köszöntőjében főtiszteletű Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke az orvos írótól, Németh Lászlótól kölcsönzött útravalóval látta el a végzősöket, "a zsarnoki van" és "a szent lehet" között zajló emberi életről, amelyben az a baj, hogy nem tudjuk tárgyilagosan meghúzni a vonalat a kettő között. A lehetőségek végső határán van még alkalom az újrakezdésre, amihez azonban hitre van szükség – hangsúlyozta Erdély református püspöke, aki bejelentette azt a jó hírt, miszerint őszire a Bod Péter Diakóniai Otthont 100 diák befogadására alkalmas szakkollégiummá alakítják át. Brendus Réka, a Miniszterelnökség nemzetpolitikai államtitkárságának főosztályvezetője az általa képviselt intézmény és az anyaországi magyarság üdvözletét tolmácsolta. Megemlítette a magyar kormány támogatásával megvalósított fejlesztéseket (Studium Orvosi Szakkönyvtár, orvosi lakások Sepsiszentgyörgyön és Szatmárnémetiben), és Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes szavaira utalva kifejezte bizakodását, hogy a jövő elhozhatja azt, ami megilleti a romániai magyarságot, amelynek joga van a magyar tannyelvű állami egyetemhez. A magyar kormány mindent megtesz, hogy a MOGYE magyar tagozata visszanyerje önállóságát. Akik ellene gáncsoskodnak, az erdélyi magyarság jövője ellen gáncsoskodnak – mondta a szónok, aki szerint 1945-höz hasonlóan napjainkban is sikerülni fog a kiutat megtalálni. Ezt követően valamennyi végzős hallgatónak tanáraik adták át kitartó munkájuk elismeréseként a Studium Alapítvány díszoklevelét. Dr. Szilágyi Tibor professzor az Erdélyi Múzeum Egyesület nevében szólalt fel és adta át a Csőgör Lajos-emléklapot és a díjat a magyar tagozat legjobb eredményt elért hallgatóinak. A Studium Alapítvány idei Miskolczy Dezső- emlékplakettjét dr. Vass Levente nyújtotta át a nemrégiben elhunyt dr. Kovács Dezső szájsebész professzor érdemeiért özvegyének, dr. Kovács Bea nyugalmazott családorvos, főorvosnak. A szájsebészeti klinika vezetőjeként utolsó percig hitt és dolgozott azért, hogy 15 év munkájának a megkoronázásaként egy modern és jól felszerelt sebészeti klinikát hagyhasson maga mögött – hangzott el Vass Levente laudációjában, aki kiemelte, hogy a fogorvosi kar dékánhelyetteseként végzett tevékenysége mellett nyolc évig vezette az EME Orvostudományi Szakosztályát, amelynek gazdasági, szervezési és arculati függetlenséget szerzett. Felkarolta a diákszövetség munkáját, és hivatali kötelességein túl családját rajongásig szerető apa és nagyapa volt. Az emlékplakettet a marosvásárhelyi magyar felsőoktatásért végzett fáradhatatlan munkájáért, oktatásszervező és bátor, szókimondó, intézeteket alapító tevékenységéért, emlékének és egyéniségének példamutatásáért ítélte oda az alapítvány kuratóriuma. Az ünnepségen a Marosvásárhelyi Főiskolások Keresztyén Egyesületének (MIFIKE) zenekara játszott, Kovács Miklós, Haba Henrik és György Szilád megzenésített verseket adott elő. A támogatóknak (Studium Alapítvány, az EME Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztálya, a Bethlen Gábor Alap), valamint a Vártemplom lelkészeinek és kántorának a műsorvezetőGáll Orsolya ötödéves ÁOK-hallgató mondott köszönetet. Az ünnepség, amelyen a tóga mellett néhány diák székely ruhában vett részt, a himnuszok eléneklésével zárult. (bodolai) Népújság (Marosvásárhely) 2015. június 27.Hogyan teljesítettek a magyar középiskolák az országos képességvizsgán?A nyolcadikosok 79,3 százaléka szerzett átmenő jegyet az országos képességvizsgán, tavaly ez az arány 70,78 százalék volt. Az eredményeket megyékre, iskolákra illetve diákokra lebontva azevaluare.edu.ro honlapon lehet böngészni. Megnéztük, hogyan teljesítettek a magyar tannyelvű középiskolák és a legjobbakat mutatjuk. Az eredmények alapján a legnagyobb átlagot a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum érte el 8,77-el. Itt egyébként 30 diák vizsgázott. Összehasonlításképpen az országos legjobb a galaci Vasile Alecsandri Főgimnázium 9,62-vel. Jól teljesített a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium 8,30 (38 diák) és a szintén kolozsvári a Báthory István Elméleti Líceum is 8,20 (72 diák). 8-as átlagot ért el a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium (93 diák) és majdnem beérte a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium is 7,91-es átlaggal (28 tanuló). A nagyváradi Ady Endre Elméleti Lícium 53 vizsgázó diákja 7,94-es átlagot ért el, közel járt a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum is 7,87-el (59 tanuló) és az aradi Csiky Gergely Főgimnázium szintén 7,87-es átlaggal (33 diák), de alig maradt le tőlük a szatmárnémeti Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum 7,85-el (32 diák) és a szintén szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnázium 7,83 (29 diák) is. További eredmények: székelyudvarhelyi Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium: 7,67 (57 diák), brassói Áprily Lajos Főgimnázium: 7,65 (43 diák), kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum: 7,48 (35 tanuló), kolozsvári Református Kollégium: 7,46 (15 diák), tordai Jósika Miklós Elméleti Líceum: 7,43 (20 diák), székelykeresztúri Orbán Balázs Gimnázium: 7,44 (23 diák), Szatmárnémeti Református Gimnázium: 7,43 (31). Temesvári Bartók Béla Elméleti Líceum 7,37 (38), sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Főgimnázium: 7,36 (89 vizsgázó), csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceum: 7,28 (40), nagybányai Németh László Elméleti Líceum: 7,28 (17 tanuló), székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképző: 7,06 (20 diák), csíkszeredai Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium: 7,04 (29), kovásznai Körösi Csoma Sándor Iskolaközpont: 7,00 (18 tanuló).(hírszerk.) Transindex.ro 2015. szeptember 28.Márton Áron, az „emberkatedrális”Márton Áron egykori erdélyi püspök emlékére tartottak konferenciát Budapesten, az Országház felsőházi üléstermében szombaton. Az ülést vezető Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke kiemelte, hogy Erdély püspöke szilárdan védelmezte az emberi méltóság és a magyarság érdekeit, és szembeszállt mind a barna, mind pedig a vörös diktatúrával. Hozzátette: hívei féltették életét, ezért 1949 pünkösdjén a csíksomlyói búcsú előtt fehér lóra ültették, és a csángó magyarok tízsoros védőgyűrűvel oltalmazták. Ezért írta róla a L’Osservatore Romano szentszéki napilap, hogy Áron püspök fehér lován bevonult már a székely nép legendáiba. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek Márton Áron püspöki jelmondatáról tartott előadásában arról beszélt, hogy a Szent Márton-i mondat: „non recuso laborem” elsődlegesen azt jelenti, hogy nem vonakodom a munkától, a labor szó azonban nemcsak munkát, hanem szenvedést is jelent. Márton Áronról pedig elmondható, hogy jelmondatát teljesen megélte, mind a munka, mind a szenvedés területén – méltatta az érsek. Jakubinyi György szólt arról is, hogy a trianoni békeszerződés után a román állam tíz évig tárgyalt a Szentszékkel, amely a 22 román követelésből hármat végül kénytelen volt elfogadni. Ezek közül a legsúlyosabb, hogy az erdélyi magyarságot erővel elmagyarosított románoknak és németeknek kellett tekinteni. Mivel a „visszarománosításuk” nem lehetséges, temesvári német kanonokokat lehet csak kinevezni az egyházmegyéik élére. 1938-ban azonban, amikor megüresedett a püspöki szék, a bukaresti pápai nuncius, Andrea Cassulo – akit a székelyek nagyon szerettek – arra kérte a Szentszéket, ne próbálkozzanak ismét német püspököt küldeni Gyulafehérvárra, mert az egyházmegye színmagyar, ráadásul kétharmada székely magyar, akik nehezen viselnének más nemzetiségű főpásztort. Ő maga ajánlotta Márton Áront a Szentszék figyelmébe, garantálva, hogy a román kormány is el fogja fogadni, hiszen soha nem exponálta magát szélsőséges magyar nacionalista tüntetéseken – mondta Jakubinyi György. Andrea Cassulo ezután gyorsan kineveztette Márton Áront apostoli kormányzóvá, ahhoz ugyanis nem kellett a román kormány engedélye. Az pedig már nemzetközi diplomáciai bonyodalmat okozott volna, ha a román állam nem fogadja el egy apostoli kormányzó megyés püspöki kinevezését. Így történhetett, hogy 1938 karácsonyán ismét székely püspöke lett Erdélynek – idézte fel az érsek. Nagy Mihály Zoltán történész, a Román Kulturális Intézet alelnöke kifejtette: Márton Áronnak egyházpolitikusként sikerült megőriznie az erdélyi katolikus egyházmegyéket és a romániai római katolikus egyházrészt is. Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottság elnöke hangsúlyozta, a Márton Áronról szóló munkák alapján egy nagy szervezőerejű, hatalmas teherbírású és igen erős akaratú felelős egyházi vezető képe rajzolódik ki, olyan emberé, aki következetes szembenállásával két totális diktatúra árnyékában is példát tudott mutatni. Az emlékülésen Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek Emberkatedrális címmel méltatta Márton Áront, Virt László szociológus Németh László és Márton Áron munkásságát hasonlította össze. Denisa Bodeanu történész a román titkosszolgálat Márton Áronra vonatkozó dokumentumait mutatta be, felszólalt továbbá Kányádi Sándor költő, valamint Kovács Gergely vatikáni posztulátor és Nagy Zoltán hittantanár. (MTI) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. október 2.Megőrizni a létörömötOktóber 1 az idősek világnapja mindig is piros betűs ünnepet jelentett a Caritas Catolica intézményeinek életében. Az idősotthonok gondozói és a szervezet vezetősége az idén is megragadták az alkalmat arra, hogy néhány apró figyelmességgel kinyilvánítsák tiszteletüket és nagyrabecsülésüket a szépkorúak iránt. Az jeles ünnepet megelőző reggelen Rajna József Caritas-elnök és Németh László atya hálaadó szentmisével adóztak az ezüsthajú generációnak a nagyváradi Szent Márton Idősotthon kápolnájában. „Nagy dolog, hogy megértük ezt a kort. Persze az öregségnek megvannak a maga gyötrelmei: itt fáj, ott fáj, és néha betegeskedünk. De sohasem szabad elveszítsük a lét örömét. Tudnunk kell örülni a napsütésnek, a madaraknak. Hálásnak kell lennünk minden napért, ami megadatik nekünk” – hangsúlyozta prédikációja során Németh László atya, aki maga is az otthon rendszeres lakója. A hálaadó szentmisét követően gondozók és bentlakók az intézmény nappalijába vonultak át, ahol zeneszó és eszem-iszom várta a szépkorúakat. Az ünnepség kezdetén Bőr Gyöngyi, a Szent Márton Idősotthon vezetője köszöntötte az ünnepelteket, akik egy-egy szál szegfűt is kaptak, majd a lakók részéről Tóth Ágnes mondott köszönetet az ápolók és a személyzet odaadó gondoskodásáért. A mulatsághoz az otthon egyik lakója, Serdült Sanyi bácsi szolgáltatta a talpalávalót, aki mindenkit elkápráztatott szájharmonika-játékával. Az ENSZ közgyűlése 1990-ben nyilvánította október 1-jét az idősek világnapjává. Ezen a napon világszerte különböző rendezvényekkel adóznak a társadalom egyre nagyobb hányadát kitevő, hatvan éven felüli korosztálynak, ugyanakkor felhívják a közvélemény figyelmét az időskorral kapcsolatos problémákra. Szombati-Gille Tamás Reggeli Újság (Nagyvárad) 2015. október 10.Reményik Sándor (Kolozsvár, 1890. augusztus 30 – Kolozsvár, 1941. október 24.) portréjaÖröktűz Ha arra kérnének bennünket, hogy soroljunk fel olyan ismert vagy számunkra kedves magyar költőket, akik a XX. század elején alkottak, akkor valószínűleg jó pár nevet meg tudnánk említeni. Elég csak a már klasszikussá érett Nyugat nemzedékére gondolni, vagy a két világháború közötti pezsgő irodalmi élet más szereplőire visszaemlékezni. De vajon hány listán lenne rajta Reményik Sándor neve? Az 1890. augusztus 30-án Kolozsváron született Reményik Sándor az 1900-as évek nehéz sorsú első felében az erdélyi magyar költészet kiemelkedő alakja volt – "az erdélyi költő", ahogy Németh László és Babits Mihály is nevezte őt. Az életében több neves díjjal és elismeréssel kitüntetett Reményik Sándor a legutóbbi időkig viszonylag ismeretlen volt Magyarországon, mert őt és költészetét 1945 után – jórészt politikai megfontolásokból – évtizedekre száműzték a magyar irodalomból. Mára ez az állapot jelentősen megváltozott a XX. század végén indult kutatásoknak és az azóta folyamatosan elérhető, újonnan és újra kiadott versesköteteknek köszönhetően. Reményik Sándor elemi és középiskoláit szülőváro-sában végezte, itt kezdte meg jogi tanulmányait is, de szembetegsége miatt ezt nem fejezte be, és ezek után hivatalt sem vállalt, a családi vagyonból és irodalmi tevékenységből élt. A kor nagy összeomlására, az első világháborút követő hatalmi és területi változásokra ő reagált először az érintett területeken. Végvári álnéven írt nemzetvédő, bátorító és vigasztaló versei – amelyek e nehéz idők legnagyobb szellemi dokumentumaivá váltak – teremtették meg hírnevét, bár már korábban is jelentek meg írásai. A Végvári-versek egyszerre tükrözték a közvetlen valóság tragikus helyzetét és tudtak a mindennapok fölé emelkedve, az egyetemes értékek felé fordulva méltóságot adni a fájdalomnak. Amikor Reményik nemzeti tragédiákról, fájdalmakról és megpróbáltatásokról írt, nem a nemzeti elfogultság szólalt meg benne, hanem az egyetemes emberiség egy részének sérelme, a világ értékvesztése, maga az embertelenség és igazságtalanság fájt neki. Ezekkel az írásokkal a kitartás, a szülőföldön maradás erkölcsi magasabbrendűségét hirdette, a vizek rohanása közepette helyén maradó gát metaforáját állította fel példaként. Bár barátai és költőtársai, Áprily Lajos és Makkai Sándor, valamint a lelkéhez legközelebb álló két asszony, a testvérként, alkotótársként, mesterként emlegetett festőművész Szőcs Jenőné Szilágyi Piroska és a költőre talán nála is nagyobb hatást tévő Judik Józsefné Imre Ilona is Magyarországra költözött nem sokkal Trianon után, ő sohasem hagyta el szeretett városát. Alapításától, 1921-től kezdve főszerkesztője volt a Pásztortűz című folyóiratnak, amely az erdélyi irodalom szellemi műhelyévé vált. Noha később is azt hirdette, hogy "Nem a mi dolgunk igazságot tenni,/ A mi dolgunk csak igazabb lenni", mégis Reményik költői életútjának nagy ellentmondása az, hogy olyan szerepben és olyan versekkel jutott az ismertség és népszerűség csúcsára, amelyek nem voltak költői alkatának igazán hiteles kifejezői. Egész életét végigkísérte egyfajta ellentmondást hordozó kettősség: a történelem és a politika szorításában vállalt közéletiség, illetve a természetélményből, a táj közelségéből fakadó filozofikus bölcsesség, az erőteljes humanizmus és Isten- keresés, és az idealista szerelem személyessége kerül egymással szembe és egységbe. Éppen ezt az összetettséget, a finom, lírikus hangját, bölcselő verselését és a társadalmi kérdések iránti érzékenységét és következetes kiállását tartja legjellegzetesebb vonásának az irodalomtörténet. Gyönge testű, beteges, elmélkedő és szemlélődő, visszahúzódó emberként ismerték, a világ talán legszemérmesebb költője, ahogy Babits mondta, és aki Sík Sándor költőtársa meglátása szerint meditatív, filozofáló, a létezés végső kérdései felé nyitott személyiség, "papi lélek" volt. Mindemellett az erdélyi szellem ébresztésekor a holtakat is felkürtölte volna a sírból, ha kell, s a vészterhes időkben Erdély "leghangosabb lelkesítője tudott lenni, […] vezérdalnoka, harcos énekese". A költészet Reményik számára mindig is belső parancsok szerint vállalt, közösségi és embert formáló vállalkozást jelentett, amely egyszerre egyetemes és személyes, sokszor szakrális jellegű, de sohasem pusztán önkifejezés, hanem feladat és szerep. A költőt a lelkek építészének tartotta. Költeményei bővelkednek a természeti képekben, fontos szerepet kap bennük a szimbolizmus, költészete nyitott a filozófiai kérdésekre, és felbukkan benne a humor is. Újfent Babits Mihály szavaival élve, Reményik verseinek "külső formája semmivel sem vonta magára a figyelmet, holott ezidőtájt a magyar líra éppen javában tombolt a lázadó formák vajúdásaiban és csillogásaiban". A jólfésültség csak annyira jellemzi, "hogy a külső forma még pongyolaságával se tűnjön szembe". Ez a modernséggel, divatossággal szembenálló formai szerénység, ez a természetesség Reményik sajátja, formavilágát nem az újszerűség jellemzi, idegen tőle bármiféle póz. Ezzel szemben mondanivalójában a lehető legnagyobb célt tűzte ki: az emberi természet, a lélek titokzatosságával foglalkozva az emberhez méltó életet az "örökös jobbulásban" látta. A humánumot, az erkölcs diktálta feladatokat fogalmazta meg a személyes élmények és az egyetemes igazságok szintjén is. Mindig önmaga jobbik énjét kereste, vallotta, hogy az istenségnek egy szikrája ott rejtőzik mindenkiben, és azt a felszínre kell hozni a rárakódott "világ-szenny alól". Önmaga meghaladására törekedve vált egyre jobbá, saját személyisége fölé emelkedve verseiben egyre gazdagabb és több lett. Ezt a viszonyulást Németh László így látta: "Nincs ennek a forrongó világnak jellemzőbb lírikusa, mint Reményik. […] türelem, szeretet, minden csepp erő megbecsülése hatja át, s emberi emelkedése megérzik lírájában is". Az így megélt élet adja versei súlyát is. Bár betegségei miatt sok időt töltött szanatóriumokban, és népének, hazájának felmorzsolódása is elkerülhetetlennek tűnt, mégis az életet hirdette. A költészetének egészén végighúzódó elmúlásmotívum, a halál filozofikus, melankolikus sejtelme egyre inkább valóságossá vált, hogy aztán egyfajta szelíd megnyugvásban oldódjon fel: a halálhoz való viszonyát egy másfajta, ismeretlen lét birodalmába való átkelés képzete jellemezte. Számára a halálban nem az elmúlás félelme vagy döbbenete, hanem az élet tényének áhítatos csodálata fejeződött ki. A halál közelségében Reményik nem a mulandó dolgokat hajszolta, hanem az örök értékek fénye felé tekintett, költészetében a halál nem a tragikumnak, hanem a végtelenségnek, az élettel és a transzcendens értékekkel szembeni alázatnak és az ezek szolgálatával kivívható halhatatlanságba vetett hitnek a kifejezése. Ez a világnézeti meggyőződés a földi élethez való viszonyát is meghatározta. Reményik Sándort a személyes és történelmi szenvedésekben megtisztuló, példaértékű életéért, és az ebből az erőből kincsekként születő verseiért tisztelték kortársai, s ezért emlékezünk rá mi is. Formai szempontból voltak nála nagyobb mesterei is a verselésnek a magyar lírában, de kevesen voltak, akik ennyire természetes hangon tudtak volna annyi értékes gondolatot és nemes érzelmet közvetíteni, mint ő. A költészeten túl magatartást és mintát is jelent Reményik Sándor: megmutatja, hogy a költő a maga esendőségében is lehet lélekben harcos. Vallotta, hogy a nemzedékek reménytelennek tűnő sorsában is ott a remény: "mert változnak a csillagok felette". De a változások adta esélyhez olyan emberek kellenek, akik ezt felismerik és ki is tudják használni. A hűség, a kitartás, a nyelv és a lélek megőrzése ezért lehet minden lázas, forradalmi tevékenységnél messzebbre vivő, távlatosabb tett – írta több versében. Reményik Sándor a sorsát vállaló, minden viszontagság ellenére is az igazságot kereső és hirdető ember volt. Az 1941. október 24-én elhunyt költő sírfelirata hűen tolmácsolja életének egyetemes érvényű tanítását: "Egy lángot adok, ápold, add tovább…" Oravecz Péter (www.ujakropolisz.hu) Népújság (Marosvásárhely) 2015. október 30.A családregénytől a családfakutatásigKi gondolná, hogy a mai világban, amikor a családok létrehozása, összetartása olyan nehézkessé válik, sőt sokak számára közömbös dolog, sokszor nemcsak konfliktushelyzet, irigység, gyűlölködés választja szét és távolítja el őket egymástól, számos családregény is születik, családfakutatásba fognak sokan, őseik, rokonaik után kutatnak, ezért messzi földre is elutaznak. Ellentétes előjelű tények, de mindkét irányzat jelen van korunk társadalmában. A családfakutatás mindenképpen az összetartozás óhaja felé mutat, és már remélhetően nem a kivagyiságot, a minél rangosabb, híresebb ősök felmutatását ösztönzi, hanem inkább honismereti kérdéseket vet fel, nemzedékek törekvéseit, kitartását, hasznos munkásságát igazolja. – Vajon melyik ősömben ismerem fel magam, esetleg gyermekeim tulajdonságát, tehetségét, hol tévedtek, hova rendelte őket hivatásuk? A kérdésekre válaszolni főleg bizonyítékokkal lehet, a családfakutató, akárcsak egy zarándok, messzi utakat jár be, megszállottként keresi és fedezi fel a levéltárakban, anyakönyvi hivatalokban, falusi parókiák anyakönyveiben, megsárgult iratcsomókban családjának múltját. Mindez rengeteg időbe telik, felkészülésre, türelemre, anyagi háttérre van szüksége, és ha letért a célhoz vezető útról, ha tévedett, újból és újból vissza kell térnie a jelzett útra. Ha vannak "útjelző táblái", dokumentumok, feljegyzések, régi házakon kőbe vésett jelek, rég nem gondozott sírok feliratai, ki nem hagyhatja a szóbeli közléseket, legendáriumokat. A családfakutató esetünkben egy nagyvárossá, kétnyelvű várossá nőtt erdélyi kisváros megbecsült orvosa, aki hosszú idei praktizálása folytán az egyik legnagyobb iparvállalat dolgozóit kezelte, orvosolta, éjjelente ügyeletet, mentőszolgálatot biztosított. Nyugdíjas éveiből sokat szánt arra, hogy egy szerteágazó családfát a Felvidéktől Erdélyig, a történelmi Magyarországon és határain túl felidézzen, tudományos keretbe foglalva összeírjon. A kutató közben feltámasztja a régen porladó embereket, fényképekről, emlékezésekről rokoni szálakkal kapcsolja össze őket, nagy tisztelettel adózik munkájuknak, nem hagyja feledésbe merülni tetteiket. A kutató méltányos, jó emberismerő, egy cérnaszálat sem hagy elveszni abból, ami kötődést, összetartozást igazol. Számára minden adat megvilágítást, összeillesztést követel, egy hatalmas puzzle előtt állunk, hogy magunk is a megfejtés részesei legyünk az összerakásban. A kutató az ilyen jellegű munkának megfelelően összeállított, egyben mesélő könyvben teszi közzé munkáját: A GENERSICHEK és utódaik Szépréthy Lilla emlékének Dr. Zsigmond Károly 375 oldalon (Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2015) hófehér borítójú könyvében megmutatja, hogy mit jelent egy hatalmas családfa tagjainak lenni a történelmi Magyarországon, a Trianon szétszabdalta határok közt, a szocialista térséggé vált településeken vagy éppen az emigrációban. Kézen fogva vezeti elő a Felvidékről származó cipszer ősök sokaságát. Lőcséről, Késmárkról, Iglóról Brassóba, a szászok, románok és magyarok közé jönnek, a legjelesebbek bemutatása mellett megállapodik, például Kolozsváron, a Ferenc József Tudományegyetem kórbonctani tanszékén, a Brassói Főreáliskola katedráján, régi és új európai vagy tengerentúli egyetem kutatóközpontjában. Teszi ezt Marosvásárhelyről, és munkája olyan eredményes, hogy 2011-ben már láthatjuk mosolygós arcát, amint a Genersich Alapítvány különdíjával jutalmazzák a Semmelweis Egyetem Dies Academius ünnepségén. Munkásságát elismerték. 2015-ben megjelent könyve a pontos adatgyűjtés, a rendszerezés, a családfakutatás mintája marad. Olvasmánynak is kitűnő, de mindenképpen ismernie kell az olvasónak a Genersichek kutatásához vezető Szépréthyek életét is, mert ezzel kezdődik Zsigmond doktor kutatássá váló hobbijának említése. Szépréti Lilla: Család-regény Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1996 A regényt az 1978–1986 közötti években írja a vásárhelyi Új Élet szerkesztője, riportere, az pedig közel egy évtizeden át várja kéziratban, hogy megjelenhessen. Szépréti Lilla ezt nem érhette meg, 1992-ben autóbalesetben meghalt. A cipszer Szépréthyek története ez a családregény, ez indítja el a Genersichek családfájának kutatásában az írónő férjét, Zsigmond doktort. A regény az írónő gyermekéveit, a két világháború közti koronavárost, a szászok ősi, erdélyi fellegvárát, egyben az idetelepülő, meghonosodó felvidéki értelmiségi és itt honos magyar felemelkedő polgárság történetét szemlélteti három generáció során. A Szépréthy család férfiágon Lőcséről származik, a dédapa, Schönwisner Aba Otto Maldino a bécsi Császári és Királyi Mérnöki Akadémián tanult, földmérő mérnök lett, fia, Béla Gusztáv Brassóba kerül, tanára és igazgatója másfél évszázaddal ezelőtt a brassói magyar főreáliskolának, az ő fia pedig, az írónő apja, a grazi egyetemen szerez mérnöki diplomát, nevét Schönvisnerről már magyarosítva kapja dédapjától Szépréthyre. Cipszer eredetét, szepességi német, ún. ungar-deutsch és felvidéki rokonságát mindig számon tartja, gyermekeire örökíti. A történelmi Magyarországon a Szepesség – németül Zips – egy közepes nagyságú megye területe, ahonnan századokon át nagy személyiségek emelkednek ki – köztük a Genersich család, innen származik az írónő –, tudósok, neves kutatók, közéleti emberek vannak a sorban, immár A Genersichek és utódaik című könyvben érdekesebbnél érdekesebb életúttal, munkássággal felsorolva. A regény, amelyet vélhetően az erdélyi olvasók jól ismernek, egyik fejezetében előrevetíti a húsz évvel később megjelent munkát. A rokon rokont tapos az utakon c. fejezetből láthatóan már eldőlt, hogy dr. Zsigmond Károly messzemenő kutatásba kezd, immár nemcsak "kiszámolva", hanem felkutatva a rengeteg Genersich rokont, kitűnően összerakja a puzzle-t évszázadról évszázadra. A rokoni látogatásra Grazba utazó házaspár útitársáról kiderül, hogy volt valaha egy kolozsvári nagynénje, emlékszik arra is, hogy hol lakott, de többet már nem tud róla. Így vesznek el a rokonok az idő múlásával és messzire költözésükkel egymástól. Megtudjuk azonban egyszerű számítással, hogy "egyetlen embernek nyolc ükanyja, tizenhat szépanyja van és így tovább". Ez regényrészlet, de a családfakönyv szerint a számítások oda vezetnek, hogy "nem is tudjuk, hányféle ember génjeiből származunk". Tovább nem idézem az említett fejezet címének bizonyítását, nagy számok jönnek ki, számtalan rokoni kapcsolat jöhet létre néhány emberöltő alatt. A szerző mindent bebizonyít és mindent elmagyaráz. Ritkán történik meg, hogy egy tudományos munka ilyen olvasmányos legyen, hogy az olvasó többször visszatérjen egy-egy részletre, a roppant apró betűs nyomtatás ellenére. A másik érdekes vonulat, hogy a Szepességből miként kerültek Erdélybe vagy Magyarországra a Genersichek. Az életrajzok Genersich Melchiortól (1500-as évek) napjainkig, a ma élő Genersich utódokig terjednek. Ki-ki az érdeklődése szerint meríthet ezekből. Mivel alapítványa is van a családnak, Budapesten és Kolozsváron ünnepi ülésszakokat tartottak az utóbbi években, kitüntettjei is vannak. A leggazdagabb XX. századi Genersich-életműről meg kell jegyezni, hogy a magyar kórbonctani iskola nagy egyénisége a kolozsvári orvosi egyetem tanára, ahova Késmárkról, illetve Pestről kerül Lenhossek József tanítványaként. Minden tekintélyes klinikai várost végigjárt. Ausztriában és Németországban ösztöndíjakat megnyerve az orvostudomány sok területén, neves professzorok mellett folytat tanulmányi gyakorlatot. A király 1891-ben nemesi rangra emeli, és ettől fogva dr. Genersich Antal Károly Miksa Szilárd a szepesszombati előnév viselésére jogosult. 25 évig dolgozik Kolozsváron, "a tanítás művésze" volt az orvosi egyetemen. Ezután Budapesten rektori évei alatt is kutatási és gyakorlati eredményeit rögzítve, több mint nyolcvan dolgozatot közöl a patológia, a kórbonctan, illetve a közegészségügyi viszonyok, a cornea nedvkeringései és az inak nyirokkeringése kutatási területéről. Annyira közismert volt, hogy Füst Milán, Németh László és Szabó Dezső is említette műveiben. 1918-ban végakarata szerint a Házsongárdi temetőben temetik el. Dr. Zsigmond Károly adatai alapján 149 utódja volt, ezek közül 119 él. Az EME (Erdélyi Múzeum- Egyesület) székházában Kolozsváron felavatták mellszobrát. Az életrajzok anyaga sok száz adatot tartalmaz az ősökről és utódokról. A családfakönyv, dr. Zsigmond Károly könyve napjaink egyik genealógiai lexikonja lehetne, a Szepesség (Késmárk) és Erdély vidékeinek olykor irodalmi értékű leírásaival. Jellemzése, arcképcsarnoka régi leírások, életrajzok, kortársak emlékezései alapján kitűnő emberismeretét, leírókészségét dicséri, azon kívül, hogy 2006-ban hasonló témában német nyelvű könyve is megjelent. A családfákat, ősöket és utódokat rendszám szerint osztályozza, eszerint megállapítható, hogy valamely személy hányadik generációhoz tartozik. A tizedes osztályozási rendszám megmutatja, hogy egy utód a családfából milyen rokoni viszonyban van másokkal, például hányad fokon unokatestvér. Ez elég bonyolult képlet, de a genealógusnak ez is megoldható. A Szepességből indult Genersichek rendszerint tudományos pályát járnak be, küzdő, roppant nagy tudású emberek, a Monarchiában szétszóródtak. Az ősök kézművesek, iparosok, aztán bírók, tanácsosok. A nyomon követés egyik érdekes momentuma, amikor a kutató a Teleki Tékában talál rá egy Bécsben tanuló Genersich (Gnersich) diák nevére, vagy Lőcsén alkalma van olvasni az 1523-ból származó Genersich Melchior diáriumát. Ebbe jegyezte fel emlékezéseit a család régmúltbeli őse. Hogy és miként jut ezekhez a dokumentumokhoz Zsigmond dr., ez könyvének részletesen megírt fejezete. A szászok és a magyarok közé került felvidéki cipszerek gyökereiket a magyarok közösségében felemelkedésük során megmaradásukért erősítették, tehetségükkel, munkásságukkal ungar-deutschként szellemi nagyjaivá lehettek. A cipszereknek himnuszuk is volt, ezt is közli a Genersichek krónikája: "Wie schön bist du, oh Zipserland!" – az isteni vezérléstől, a Szepesség szépségeiről szól, az ősök építette székesegyházról, az Istennek adott háláról, aki hazájukat, honukat adta. Ne hagyjuk ki, hogy abból a "szeretett honból" a második világháború után kitoloncolták őket. A csehszlovák hatalom valahogy nem értette meg, nem akarta elismerni őshonosságukat, hogy ez megilleti őket. Az utódok nem felejtenek. Rózsa Mária Népújság (Marosvásárhely) 2015. november 12.Arany nyelvét ünneplik Erdély-szerteIdén több erdélyi és partiumi helyszínen is megünneplik a magyar nyelv napját. Miután október 13-án a képviselőház is rábólintott az RMDSZ képviselőházi és szenátusi frakciója által közösen kezdeményezett jogszabályra, idéntől Romániában is a magyar nyelv hivatalos napja november 13. A törvényt szerdán hirdette ki Klaus Johannis államfő. Magyarországon egyébként 2011 óta ünneplik hivatalosan november 13-án a magyar nyelv napját, 1844-ben ezen a napon fogadták el ugyanis a magyart államnyelvvé tevő törvényt. Új havilap Váradon Nagyváradon a Bihar megyei RMDSZ a Szacsvay Akadémiával közösen kétnapos rendezvénysorozattal készül. Csütörtökön a magyar nyelv használatáról tart előadást a kolozsvári székhelyű Nemzeti Kisebbségkutató Intézet igazgatója, Horváth István, rávilágítva, hogy a közéletben és a közigazgatásban miképpen állunk az anyanyelvhasználattal, milyen lehetőségeink és kötelességeink vannak azt illetően, hogy anyanyelvünkön kommunikálhassunk. Az előadó beszél majd néhány jól ismert kezdeményezésről is – például a kolozsvári Igen, tessék! egyesületről –, amelyeknek az a céljuk, hogy a többnyelvűséget, de kiváltképp a hivatalos román mellett a magyar nyelv használatát segítsék elő az üzleti szférában. Pénteken, a magyar nyelv napján a Tessék kérem, Nagyvárad! című kulturális-közéleti havilap próbaszámát ismertetik, amely a kolozsvári Igen, tessék! mozgalomhoz hasonló célokat tűzött maga elé. A készítők Nagyvárad épített öröksége, kulturális élete mellett érdekes és fontos személyiségeket is bemutatnak majd a lapban, amelyben teret kapnak azok a váradi vállalkozások is, amelyek kétnyelvű, román és magyar ügyfélszolgálatot működtetnek, vagy szolgáltatásaik elérhetők magyarul is. Ugyancsak pénteken este Benkő Péter, Mikó István és Rusz Milán magyarországi színművész előadásában tekinthető meg az a különleges előadás, amellyel a magyar filmvilág egyik csillagának, Jávor Pálnak állít emléket. A debreceni Mandala Dalszínház előadásának címe: Jávor Pali utolsó mulatása. Diákok az anyanyelvről Kolozsváron a Georgius Aranka Társaság szervezésében ünneplik a magyar nyelv napját. Az Apáczai Csere János Elméleti Gimnáziumban este hat órától Lőrincze Lajos nyelvészre emlékeznek, majd anyanyelvi játék kezdődik (kor)határok nélkül. Marosvásárhelyen csütörtökön 13 órától a helyi RMDSZ Nőszervezete és a Római Katolikus Gimnázium diákjai ünnepi előadásra hívják az érdeklődőket. „A magyar nyelv napját velünk együtt ünneplők a magyar nyelv eredetéről, anyanyelvünk szépségéről, nyelvünk költőiségéről hallhatnak, valamint egy rövid filmösszeállítást is megtekinthetnek arról, hogy mit olvasnak szívesen a mai fiatalok, milyen számukra a jó könyv. Előadóink gyerekszemmel, diákésszel közelítik meg mindazt, amit a felnőttek többnyire másként látnak. Az előadást versek és táncok is színesítik” – áll a meghívóban. Nagybányán, a veresvizi Krisztus Király-plébánia Don Bosco Termében pénteken 17 órától fellép a Németh László Elméleti Gimnázium kórusa, majd szabad beszélgetésre kerül sor az iskola igazgatójával, Váradi Izabellával a magyar nyelv jelenéről és jövőjéről. A Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ székhelyén pénteken 18 órától kerül sor a Képről szóra – szóról képre, avagy a művészetek nyelve című eseményre, melynek alkalmával a szárhegyi művészeti központ gyűjteménye által ihletett írások kiállítására és felolvasására kerül sor, rálátást nyújtva az irodalom és képzőművészet találkozására. Az eseményen a gyergyószentmiklósi Dr. Kercsó Attila Irodalmi Kör működik közre. Ünnep Tamási szülőfalujában A székelyudvarhelyi székhelyű Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont Farkaslakán ünnepel, lehetőséget teremtve a helyi és környékbeli fiatalok és iskoláskorú gyermekek számára, hogy ezen a napon meglátogassák Tamási Áron szülőházát, az író testvére, Ágnes néni udvarán felújított kultúrcsűrt, illetve a Tamási Áron Művelődési Házat. A résztvevők pénteken délben megkoszorúzzák az író sírját, majd meglátogatják a szülőházat Tamási Erzsébet fia, Sipos Mátyás kalauzolásával. Ezt követően Hadnagy Jolán, a Tamási Áron Művelődési Egyesület vezetője kalauzolja végig az érdeklődőket a Tamási Áron Alkotóházon, majd felolvasást tartanak irodalmi művekből a helyi művelődési házban. Krónika (Kolozsvár) 2016. január 31.Aniszi Kálmán: SzámvetésEzzel a beszélgetéssel köszöntjük Dr. Kozma Dezsőt, a kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékének nyugalmazott professzorát, ma is aktív irodalomtörténészt. Szerkesztőségünk jó egészséget, szellemiekben és lelkiekben is gazdag sok-sok alkotó esztendőt kíván – szeretettel! – Bizonyos életkoron túl elérkezik a számvetés, az összegzés ideje. Nemrég töltötted be 80. életévedet. Ez a körülmény egyszerre jelöli ki beszélgetésünk irányát, szabja meg keretét és tartalmát. Mondják: nem mindegy mikor és hova születünk. Te a Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén, az akkori Kolozs megyében láttad meg a napvilágot, ott teltek gyermekéveid, s csak ifjúkorban kerültél fel Kolozsvárra, belső Erdélybe, tanárként pedig rövid ideig Székelyföld levegőjét is szívtad. Ismered ezt a történelmi tájat is. Beszélj, kérlek bevezetésként gyermekkorodról! Zilah közelségében érződött-e Ady nagysága, varázsa az iskolákban, értelmiségi körökben? – Valóban nem mindegy, mikor és hova születünk. A gyermekkor színhelyei rendszerint személyiséget formálókká lesznek, búvópatakként elkísérnek egész életünkben. És miként egy költő vissza-visszatérő versmotívumai: az idő múlásával teljesebbé válnak. Egymással összefonódva élnek bennem is az egykori tapasztalataim, emlékeim – hol eleven valóságként, hol el-elmosódó hangulatként. Történelmi távlatból ítélkezve azonban nem lehet kétséges, hogy nemzedékünk változásoktól terhes, közösségi és egyéni sorsokat meghatározó korszakba született bele. Én egy dimbes-dombos, magyar-román lakosságú faluban, az egykor Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon, Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén láttam meg a napvilágot. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly sztánai „Varjúvárától”, a valamikor vásárairól híres Bánffyhunyad, Kolozsvár, a Wesselényi Miklós és Ady szellemét őrző Szilágyság vonzáskörében. Már amennyire szellemi utakról, azok vonzásköréről lehet beszélni egy olyan faluban, ahova nem jár vonat, ahol ritkán tűnt fel egy-egy autó, a Vlegyászáról érkező, az itteni asztalosokat (apám is az volt) deszkával ellátó szekér. Gyermekfővel ebben a környezetben próbáltam eligazodni a mindennapokban. Az első szellemi útravalót négyosztályos iskolánkban szerzett, palatáblán gyakorolt ismeretek, a református zsoltárok, a családja múltjára gyakran emlékező Édesanyám esti meséi jelentették. Egyfajta lelki ösztönzésnek éreztem azt is, amit az osztatlan iskola egyetlen tanítója értesítőmbe bevésett: „jeles”, „dicséretes”, „kitűnő”. A továbbtanulás vágya ott szunnyadt bennem a világháborút követő fordulat után is. Azonban egy ideig csak magántanulóként, egyedül egy szál tanítóval nyílt erre lehetőség a könyvekben egyébként sem bővelkedő szűk világomban. Tanév végén a kolozsvári „számonkérő” vizsgán mégse kellett szégyenkeznem, így aztán – Németh Lászlót parafrazálva – a szekerek velem is elindulhattak a következő szeptemberben Bánffyhunyadra. A „méltóságteljes” (Kós Károly szavai), Adytól is megcsodált Kalotaszeg központjának számító Hunyad (mi csak így mondtuk) némiképp más volt, mint gyermekkorom környezete. Még sok mindent megőrzött a hegykoszorús Kalotaszegnek abból a korszakából, amely a vidék író-nagyasszonyának, a világhírű varrottasokat újraélesztő írónő, Gyarmathy Zsigáné lírai hangvételű történeteiben oly gyakran feltámad – ünnepi pillanatokban és a hétköznapok helyzeteiben. Az „élelmes, ügyes nép” úgy megy a hunyadi gazdához, mint haza, s „ha nincsenek otthon a háziak, az nem baj: tudnivaló hol áll eresz alá dugva a szoba kulcsa. A leveles kapuszárnyak úgyis tárva-nyitva állnak napestig” – olvasom egyik könyvében. A közben sokat változó mezővárosban, szállásomra illett a „magán” kifejezés, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni (csakhogy megélhessen) kénytelen volt „magánbentlakást” berendezni otthonában a környező falvakból érkező tanulók számára. Itteni tanáraink nekem is, az akkor jó hírű kolozsvári kereskedelmi középiskola magyar nyelvű tagozatát ajánlották, ahova én magammal vittem Morvay Pál református lelkész hunyadi magyar óráinak köszönhető ismereteimet, elsősorban a pontos fogalmazás igényét. – Mikor kerültél Kolozsvárra? Mit jelentett számodra az új helyszín, Erdély szellemi központja? – 1949 őszén. (Beleolvasok a történelemkönyvekbe: az előző évi tanügyi reform következményeként államosítják a felekezeti tanintézeteket.) Nem sokkal azelőtt megpakolt bivalyszekérrel mentünk át a hunyadi hegyen, most a Kolozsvár külön színfoltjának számító hóstáti lovas-fiáker vágtatott velünk, szüleimmel új szállásom, a Kolozsvári Kereskedelmi Fiú-Középiskola diákotthona felé. S mert az itteni életformának megvolt az előírt rendje, mások voltak a napi tapasztalataink, mint a (jórészt) kolozsvári osztálytársainknak. A városba nem mehettünk ki akármikor, egy-egy színházi- vagy mozielőadás, focimeccs kivételes eseménynek számított, ezért mi, „bentlakók” a „külső világot” inkább heti „kimenőink” alkalmával kezdtük megismerni, magunkénak érezni. Számunkra nem egyik percről a másikra tárulkozott elénk az akkor még 118 000 lakosú „kincses” Kolozsvár, és ahogy ez gyakran lenni szokott: a városiak szemében falusiaknak tűnhettünk, a falunkban városiaknak. Lassan-lassan azonban kitágult körülöttem is a világ. Valahogy olyanképpen, ahogyan Reményik Sándor lírai képsoraiban megelevenedik: Benéz a havas kéken, Kolozsvárra. Öreg fején már megmozdult a hó, Tövében vadul árad a Szamos, A Szamos, ez az egyetlen folyó. A Szamos, ez a megfordított Léthe... Mondják, ki belekóstolt a vizébe, Az felejteni nem tud sohasem. Főterével, Mátyás király szobrával, iskoláival, templomaival, a patinás Farkas utcájával, a Házsongárdi temetővel nyitott könyv lett számomra a kőbe vésett város. És ebben nem kis része volt a magyar irodalmat és a német nyelvet igényes szigorral tanító tanárunknak, Kovács Endrének és az elmúlt korok eseményeit elevenné avató Pataki Józsefnek, a későbbi egyetemi tanárnak. A sűrű matematikai, kémiai, könyvviteli, statisztikai, áruismereti órák társaságában a magyaróra és a történelemóra útjelző ikerpárokká váltak számomra. Olyannyira, hogy a kolozsvári iskolák egyik magyar irodalmi versenyén díjaztak. Nemcsak bővült körülöttem a világ, hanem más is lett, egyre többet láttam belőle és másképpen kezdtem látni. Addigi múltamat magammal hozva a lehetetlent nem ismerők elszántságával próbáltam elképzelni jövőmet. – Érettségi után következett az egyetem. Voltak-e, ha igen, ki vagy kik voltak azok a mestereid, akikre szívesen, esetleg hálásan emlékezel? – Érettségi után úgy éreztem, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem előttem is kitárta kapuit. Középiskolai eredményeim alapján felvételi nélkül bejuthattam volna a közgazdaságira vagy a jogra, én mégis a felvételi vizsgát igénylő Bölcsészettudományi Kart választottam. Így lett 1953 és 1958 között szellemi otthonom az akkor nyolcéves magyar egyetem. Hogy ez a korszak a magyar nyelv és irodalom szakon mit kínált számunkra? Kiknek a segítségével? Kikre emlékszem hálásan? Valamilyen „értékskálára” azért sem vállalkozom, mert egykori tanáraimnak később egyetemi kollégája lettem, meg aztán azoknak is köszönettel tartozom, akik valamilyenképpen máig érvényes tudást közvetítettek. Tanáraim között voltak olyanok, akik több-kevesebb oktatói tapasztalattal és szakmabeli jártassággal rendelkeztek, és volt, aki akkor lépett katedrára. Egyébként is az utólagos „minősítések” gyakran lehetnek esetlegesek, későbbi élményekből is fakadóak. Ezért visszatekintve azt mondhatnám: engem inkább vonzottak irodalmunk, nyelvünk régebbi korszakai. A régi magyar irodalomnak, a reformáció és a reneszánsz művelődési teljesítményeinek a koreszmékre különösen érzékeny Szigeti József volt a gazdája; a felvilágosodás korszakának irodalmi-művelődési törekvéseit, színjátszásunk kezdeteit Jancsó Elemér filológiai részletességgel keltette életre; a XIX. században Antal Árpád kalauzolt el nagy művekhez illő átéléssel; a magyar stílustörténet titkainak Szabédi László avatott részeseivé, Csehi Gyula óráit a szerteágazó informáltság jellemezte; a Nyugat-hozta megújhodásban Pataki Bálint, az erdélyi (romániai) magyar irodalomban a szerkesztőségek világából épp akkor érkező Sőni Pál próbáltak eligazítani; a világirodalmat Szabó György és Székely Erzsébet adta elő; Szabó T. Attila régi szavaink felett őrködött; Gálffy Mózes szabatos fogalmazásnak volt a híve; tájszavaink lelkes gyűjtője, Márton Gyula arra ügyelt, hogy egyetlen nyelvjárásról se feledkezzünk meg; a népköltészet Faragó Józsefnek volt a birodalma; a finnugor nyelvrokonainkkal Vámszer Márta, a magyarság történetével Csetri Elek óráin ismerkedtünk meg; irodalmi szemináriumainkat fiatal doktoranduszok, Dávid Gyula és Varró János vezették. Ezzel a szellemi poggyásszal érkeztem Erdély egyik nagy múltú középiskolájába, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba. Életem újabb fordulópontjaként éltem meg az itteni fél évet, az első perctől éreztem, milyen megtisztelő egy ilyen iskolában az ismeretszerzésen túlmutató tantárgyat oktatni felsőbb osztályokban. És nyomban tegyem hozzá: a pályakezdők világot megváltani akarók lendületével. Lehet, hogy nem mindig a mai módszertani igények szerint. Például azzal, hogy az ismeretek ellenőrzéséhez „belépőként" hozzátartozott (ki sem merem mondani: kötelezően) egy vers vagy versrészlet könyv nélküli elmondása. Foglalkozás és hivatástudat mind közelebb került bennem egymáshoz. – Két nagy társadalmi konvulzió, esemény tanúja voltál. Elsőként az 56-os magyar forradalom és szabadságharcra gondolok, amelynek Erdélyben, Romániában is voltak drámai, sőt tragikus hullámverései is. Te hogy élted meg ezt az egyéni és közösségi traumát a mindennapokban? – Évtizedek távlatából 1956-os forradalmunkat és szabadságharcunkat bizonyos szempontból tisztábban, jobban látjuk, mint akkor, a múló idő azonban nem homályosította el, milyen felmérhetetlen szabadságvággyal, kételyeket legyűrő bizakodással szorongtunk a rádió mellett, váltunk érzelmileg részeseivé a világfordító eseményeknek. „Egységből csoda született” – emlékezett vissza az idei évfordulón az akkor fiatal tanárunk, Dávid Gyula, aki 1956. november 1-én azért vitte el hallgatóit a Házsongárdi temetőbe, hogy virágokat helyezzenek el íróink sírjára. Tisztelgésünk (én a jövendőbeli feleségemmel voltam) azonban a forradalom tragikus pillanataiban jelképes megmozdulássá vált. Dávid Gyula hét évi börtönnel szenvedett meg érte, kollégánk, az akkor már verseivel jelentkező Páskándi Géza csaknem ennyit kapott, amiért az oktatás átszervezését javasolta, többek között azt is, hogy a marxizmus mellett másfajta világfelfogást is tanítsanak az egyetemen. Folytathatnám az egykori eseményekkel, a kíméletet nem ismerő következményekkel. Nem tudnám ebben a szűk keretben hitelesen újrateremteni mindazt, amit akkor átéltünk. Egyébként is visszaemlékezések, történelmi munkák egész sora tárja elénk '56 kolozsvári történéseit, az egyetemeken és a főiskolákon is korán elkezdődő széleskörű megtorlási hullámokat. – Új és nagy kihívás volt felkerülni az egyetemre. Mostoha, sőt egyre mostohább társadalmi körülmények között kellett oktatói feladataidnak eleget tenned. Kiemelkedő szakmai teljesítményeket kellett felmutatni ahhoz, hogy az oktatói ranglétrán felfele buktassák az embert. Gondolom, Te se voltál kivételezett... Elmesélnéd röviden ilyetén élményeid egyikét-másikát? Hogyan lettél irodalomtörténész? – Alig egy félévnyi székelyföldi tanárkodásom után sokat ígérő lehetőség kínálkozott számomra is: az utolsó heteit élő kolozsvári magyar nyelvű Bolyai Egyetem egyszerre öt gyakornoki állást hirdetett meg a két magyar tanszékre. Az Irodalomtörténeti Tanszéken a versenyvizsga évfolyamtársamnak, Láng Gusztávnak és nekem kedvezett, három kollégánk (Kósa Ferenc, Zsemlyei János, Vöő István) a Magyar Nyelvészeti Tanszékre jutott be ugyancsak gyakornoknak. Az új helyzet a szó szoros értelmében „különös kihívást" jelentett. Afféle „mindenesként” irodalomtörténeti szemináriumok sokaságával bíztak meg, és volt időszak, amikor elméleti tárgyak, módszertani gyakorlatok is szerepeltek óráim között. Könnyű elképzelni, hogy ez a sokféleség, illetve a rendszeres könyvtárlátogatás mit jelentett egy pályakezdő (adminisztrációs teendőkkel is megterhelt) gyakornoknak, tanársegédnek. Azonban az sem kétséges, hogy ennek a sokféleségnek volt a „hozadéka”: különböző korszakok, műfajok, művek tüzetesebb megismerése az irodalomértésben és az irodalomoktatásban megkerülhetetlen összefüggések keresésére ösztönzött, késztetett. Későbbi irodalomtörténeti előadásaimnak, egyetemi kézikönyveimnek is javára vált ez a szerteágazó foglalatosság, és talán nem mertem volna vállalkozni három középiskolai tankönyv megírására sem a századokat átívelő irodalmi örökségünkről. Egyébként sem hiszek az időtől-tértől, történelmi körülményektől, az irodalmi, művelődési hagyományoktól, a nyelv változásaitól független szövegértés és irodalmi magyarázatok sikerében... „A művészi tetszés az ember lelkében nem olyan izolált és független jelenség, ahogyan sokan gondolják. Ellenkezőleg, nagyon sok mindentől függ, nagyon sok szálból tevődik össze, keletkezési feltételei vannak, mint mindennek a világon...” – kereste annak idején a műértés értelmét Reményik Sándor. Miként lettem irodalomtörténész? Talán nem tévedek, ha azt mondom: fokozatosan, „belső” és „külső” ösztönzéseknek köszönhetően. Mindig szerettem hallgatni régi történeteket, nézegetni megfakult fényképeket, megcsodálni régmúlt idők ránk maradt emlékeit, ritkaságait. (Talán ezért is bűvöl el Krúdy művészete.) Nem véletlenül felvételiztem a történelem szakra kiváló minősítéssel. S hogy mégis miért iratkoztam át alig néhány hét elteltével a magyar szakra? Nem nehéz elképzelni, miről szóltak (persze nem a tanárokon múlott) az 50-es évek elején az ilyen tantárgyat megalapozni kívánó „elméleti” bevezető órák. Elment a kedvem. Egyébként is a kor irodalmi, esztétikai elméleteihez nemigen juthattunk hozzá. A régebbi korok magyar irodalmának megismerése csak fokozta szellemi múltunk iránti kíváncsiságomat, vonzalmamat, hogy aztán a sok évi könyvtári, levéltári búvárkodás nyomán készülő doktori értekezésem (Irodalom a kolozsvári századvégen, 1970) már ennek az „elkötelezettségnek” a jegyében született meg. Ezzel párhuzamosan írtam a századforduló jeles erdélyi novellistájáról írott kismonográfiám. (Egy erdélyi novellista, Petelei István, 1969). Így lettem a 70-es évektől az 1849-et követő fél évszázad magyar irodalmának előadója. A klasszikusok – Arany, Madách, Jókai, Kemény, Tompa, Gárdonyi, Vajda, Mikszáth – „a bőség zavara” okán tűntek próbatételnek, a század fordulóján jelentkező íróknak, költőknek – Tolnai Lajos, Petelei István, Bródy Sándor, Tömörkény István, Ambrus Zoltán, Thury Zoltán, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Kiss József – újrafelfedezése jelentett nagyobb gondot. A megszokott kifejezéssel élve: eljegyeztem magam az irodalomtörténettel. Ekkor készültek el és láttak napvilágot addigi egyetemi előadásaimat összefoglaló munkáim. (Magyar irodalom a századfordulón, Kolozsvár, 1978, litografált egyetemi jegyzet; Magyar irodalom a XIX. század második felében 1849-1905. Didaktikai és Pedagógiai K. Bukarest, 1980. egyetemi kézikönyv.) – Beleszólt valaki abba, hogy mit és hogyan tanítsatok? Nekünk, a kívülállóknak úgy tűnt, hogy a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék a „béke szigete”. Valóban az volt? – Számunkra és a román kollégák számára is egyértelmű volt, hogy egy nemzeti irodalom (egyetemes emberi értékek hordozójaként, kölcsönhatásban más nemzetek irodalmával) elválaszthatatlanul kapcsolódik a nemzet történetéhez, annak változásaihoz, s hogy egyúttal az önismeret egyik forrása, a nemzet-tudat alakítója. Ezért természetesen az egyetem nem írta elő, hogy mit tanítsunk magyar irodalomból, annak történetéből. Ezt a mi belső ügyünknek tekintették, a Tanszék döntötte el a tantárgyak arányát is. A tanév elején én állítottam össze előadásaim tematikáját, továbbítottuk a karnak, amelynek vezetőségével általában harmonikus volt a viszonyunk. Viszont benne élve egy társadalmi közegben, ismertük a lehetőségeket, eleve igyekeztünk úgy beszélni egy íróról, egy műről, hogy az ne adjon okot a félremagyarázásokra sem. Különösképpen az ún. „kényes kérdések” értelmezésekor. Az sem volt titok, hogy egy nyomtatásra szánt egyetemi jegyzetet tanszéki jóváhagyás után (akárcsak a többi könyvet) más, egyetemen kívüli intézmény is elolvasott. Bennünket és hallgatóinkat főleg a gyakran változó általános tanügyi rendelkezések érintettek: főleg az időnkénti túlzó létszámcsökkentés, az előléptetések megnehezítése, végzős hallgatóink kihelyezési módja. Ugyanakkor néha nem hiányoztak a tanszékünkön belüli feszültségek sem, például az irodalomtörténeti, illetve az elméleti tantárgyak aránya körül kialakuló viták alkalmával. Volt eset, hogy úgy éreztem, inkább divattantárgyak miatt szűkül folyamatosan az irodalomtörténeti órák száma. – És '89-et, az első szabad lélegzetvételt hogyan élted meg? Bár az álmok sohasem válnak valóra a maguk szépségében, teljességében, de valami tán mégis kijegecesedett azóta? – Se vége, se hossza nem lenne az erről szóló beszélgetésnek, ezért irodalmárként nem szeretnék negyedszázad után erről filozofálgatni. A szakmánál maradva, inkább néhány – közhelynek tűnő – mondattal felelnék kérdésedre. Elsősorban az értelmezéseket és az arányokat gondoltam újra, és ennek megfelelően bővítettem a hallgatóknak szánt szakirodalmat. A saját kutatói munkámban és a tanárok továbbképzésében jobban érvényesülhetett az egyéni kezdeményezés, elérhetőbbé váltak az addig csak engedéllyel olvasható forrásmunkák, műhelyként kínálkoztak a magyarországi könyvtárak, levéltárak, illetve a nemzetközi tudományos ülésszakok. Személyesebbre fordítva a szót: 1994-ben neveztek ki professzornak, jóllehet már korábban „eleget tettem” az ehhez szükséges feltételeknek: még 1971-ben megszereztem a doktori (PhD) fokozatot, addig már 12 önálló kötetem, több mint kétszáz szakközleményem jelent meg. (Persze tudom, hogy abban az időben nem volt könnyű előrelépni azon a bizonyos „ranglétrán”, és a tanszékünk se siette el a felterjesztést – lehetséges, hogy csupán feledékenységből.) 1996-ban a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettese lettem, 1997-ben doktorátusi szakirányító, majd konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Ezt követően még tíz évig (2003-2013) a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen tanítottam magyar kultúrát és magyar irodalmat. Közben dékán is voltam. Valószínű nem véletlen, hogy szakmai díjazásokban 1990 után részesültem. 1990: az MTA Ady-pályázata, Debrecen; 1990: Dicsérő Oklevél, Sepsiszentgyörgy, Országos elnök, Magyar Nyelv- és Irodalom Verseny; 1998: Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 1999: Jubileumi Emlékplakett, a Kárpát-Medence Magyar Professzorainak 3. találkozója, Miskolc; 2000. Madách Imre Díj, Madách Irodalmi Társaság, Nógrád Megyei Önkormányzat; 2003: Oklevél, Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007: Fehér Dániel emlékérem, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007. Gróf Mikó Imre Emléklap, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület; 2010: Szilágy megye kiváló személyiségei, Zilah, Elismerő diploma; 2012: Mikszáth-óra, a Mikszáth Kálmán Társaság díja; 2014: Pro Universitate Partium Díj, Nagyvárad. A Magyar Tudományos Akadémia 2000-ben fogadott köztestületi tagjává, és ezekben az években vált rendszeressé jelenlétem más szakmai társaságokban, testületekben. – Sok tanulmányod, húsznál több önálló köteted jelent meg az évek, évtizedek alatt. A klasszikusok mellett sok időt és energiát áldoztál olyan erdélyi írók köztudatba vitelére, akiket méltánytalanul elfeledtek, valahogyan háttérbe szorultak. Nem gondoltál akár egy önálló tanulmánykötet megjelentetésére is? – A magyar klasszikusok előadásakor fontosnak tartottam nyomon követni egyik-másik életmű erdélyi utóéletét, közben megkíséreltem felkelteni az érdeklődést nemigen ismert (vagy elfeledett) erdélyi alkotók, „régi kolozsvári arcok” iránt. A róluk írott, mintegy félszáz rövid portré először a kolozsvári Szabadság című lapban látott napvilágot, majd ezek az írások Székelyudvarhelyen Erdélyi utakon (1997) címmel külön gyűjteményben is megjelentek. Nem mondtam le arról, hogy ezeket a szűkre szabott, inkább figyelemfelkeltőnek szánt portrékat kibővítsem, kiegészítsem a romániai magyar irodalomról megjelent írásaimmal. – Nyolcvanadik születésnapodra a szegedi Madách Irodalmi Társaság egy nagyon szép ajándékkal lepett meg. Egy igen vaskos kötetet adott ki válogatott írásaidból, Irodalmunk útjain – Erdélyben címmel. Kérlek, beszélj erről a reprezentatív kitűnő válogatásról, amely, a középiskolai magyar irodalomtanárok, a magyar irodalom szakos hallgatók kézikönyve, mindennapi olvasmánya kellene, hogy legyen. Még jobb lenne, ha szélesebb körben, az olvasóközönség is hozzáférhetne... – Most megjelent kötetem válogatás, fél évszázad alatt, változó körülmények között született írásaimból. Jórészt a XIX. század, illetve a századelő magyar irodalmából szeretnék ízelítőt nyújtani: klasszikusainkról, ritkábban emlegetett írókról, hírlapírókról, tudósokról, jeles oktatókról, közéleti személyiségekről, egykori erdélyi szellemi műhelyekről. A közlésmód is sokféle. Van köztük eddig fel nem tárt (vagy csak részben feltárt) területeket feltérképező tanulmány, esszé, műelemzés, irodalmi levelezés, alkalmi írás, szélesebb közönségnek szánt előadás. Mindezt – a lehetőségekhez mérten – tematikailag, helyenként egy alkotó több szempontú megközelítésével kíséreltem meg elérni. Az így kialakított témák egyfajta időrendjéről az összefoglaló fejezetek címei árulkodnak: I. Nagy idők vonzásában. A Petőfivel foglalkozó írásaim közül az örökség erdélyi kultuszának szenteltem nagyobb teret, az Arany-értelmezéseket hagyomány és megújhodás viszonyát vizsgáló tanulmány vezeti be, a Madách-fejezetek jórészt Madách főművének erdélyi értelmezéseire kívánják felhívni a figyelmet, az 1849-et követő évtized (Vörösmarty, Arany, Tompa, Vajda verseit) egy történelmi léthelyzet művészi megjelenítéseként idézem meg, Kemény és Jókai életműve a magyar próza útjának kétféle lehetőségeként kerül egymás mellé. Külön fejezetet szenteltem a kereszténység-élménynek mint művészi élményforrásnak, illetve a két Wesselényi irodalmi megjelenítésének a XIX. század magyar irodalmában. II. Korok fordulóján. A századforduló megújhodó magyar irodalmából a költészetét ekkor kiteljesítő Vajda János, a mesélést és megfigyelést új módon eggyé fonó Mikszáth és az erdélyi kisváros ellobbanó lelkeit felfedező novellista, Petelei István mellett az új nemzedék egész sora jelenik meg. III. Régi erdélyi arcok. Ebben a fejezetben jórészt elfeledett nevekkel ismerkedhetünk. IV. Új század küszöbén. A szellemi örökségünket vállaló Adyt és a költészete körüli erdélyi vitákat, Kosztolányi, Tóth Árpád versvilágát, Krúdy, Török Gyula, Szabó Dezső és Tamási Áron prózájának egy-egy szeletét kíséreltem meg életre kelteni. – Madách Imre, Az ember tragédiája méltatása kitüntetett szerepet kapott a kötetben. Közel áll hozzád a drámaíró gondolatvilága, a madáchi életszemlélet, létértelmezés? – Azt is mondhatnám, vissza-visszatérő olvasmányaim közé tartoznak az emberi lét értelmét, az emberiség jövőjét fürkésző, kereső irodalmi alkotások. Leegyszerűsítve fogalmazhatnék úgy is: az irodalom és a filozófia határmezsgyéjén született művek. Ezért is le-leveszem könyvespolcomról Vörösmarty, Vajda János, Kosztolányi létértelmező verseit, Madách emberiségkölteményét. Persze egyetemi előadásaim és a Madách Irodalmi Társaság ülésszakai is arra késztettek, ösztönöznek, hogy újra és újra megbirkózzam Madách életművével. – Az alkotó embernek mindig vannak tervei. Milyen feladatokkal, célokkal nézel a holnapok felé? – Most épp azt tervezem, hogy a Madách ülésszakokon megtartott előadásaimat kibővítsem, szintén kötetet szeretnék összeállítani alig ismert erdélyi írókról, és régóta tervezem, hogy könyvet írok a korán elhunyt – Ady, Márai és Krúdy által is méltatott – Török Gyula prózájáról. Remélem, sikerül másokat is meggyőzni arról, hogy regényei, novellái új színt jelentettek a XX. század elején megújuló magyar irodalomban, és hogy a ma olvasója számára is művészi értékeket kínálnak. KAPU (Budapest) 2016. február 6.Látjuk a csángó valóságot, vagy csak nézzük?Az ember egy módon használhat a világnak, ha rendbejön önmagával. Sok beszéd büntet, sok eszme fojtogat, holott semmiben különbet nem akarok, mint amit ők elvárnak, legfeljebb másként, hisz lelkem ismerője egyedül én vagyok, én pedig nem árulhatom el azt, amiben hiszek. Nem téveszthetem össze a külsőleg megvalósíthatót a belsőleg lehetségessel. Mert a legsúlyosabb és végső bukás mégiscsak a lélekbukás. S ha én el is bukom, a jó ügy, amelyhez hozzákötöttem magam, bosszút áll értem is. S tán még az is igaz, hogy a rokonszenv lába lassúbb, mint a gyűlöleté. Mégis, én is azt kívánom, hogy a gondolat ne csak tollam alatt váljék írássá, hanem a mozdulataimban; magam is egyedül az írt és tettírás egységében méltányolom az eszmét. Két dolog jár előttem: az a hűség, amellyel az élethez tapadok, s az a hűtlenség, amely az élet fölé kerekít. Az elvárások kísérteténél csak a nemzetiség elvitatása abszurdabb terror. Ki tüzek közé szorul, már nem számít a szeretetre. Tagjaiban egyedül az lüktet, vajon van-e, aki repülni merészel vele? Mert túl a történelmen s túl mindenen: az emberi méltóság legvégső határa az, hogy – még ha nem jön is a megváltás – minden pillanatban méltó akarok rá lenni. Bukarestben ismerik a csángó mesét, a virtuális fantom-sztorit. Vidám dolog egyesek számára az élettel, az igazsággal játszani. S hogy a hatalmasak száműznek a valóságból népeket, jogokat: szomorú dolog. A népek életében minden huszonnegyedik óra az első óra is egyben. Az emberi élet jellemzésére pedig egy Heltai Jenő-szállóigét tudok idézni: „az életben éppen az a szép, hogy mindenki a saját ízlése szerint rontja el”. Látjuk a csángó valóságot, vagy csak nézzük? Annak látjuk, ami, vagy saját díszeinkkel beborítva? Szelíd arcú öregapó állt mellettem a magyarfalusi Szent István-szoborszentelés alatt, idén, július 24-én. Bácsi Józsi, hogy érzi magát, kérdem tőle. „Fiam, mondja, én ötven esztendeig az oltáron szolgáltam (sekrestyés volt), csak az eget láttam, húsz esztendeje nem állak egyenes háttal, csak a földet látom. Én most úgy vagyok, mint a mesebeli király: egyik szemem sír, a másik nevet. Sem égen, sem földön ekkora vétket nem éltem. Az nem Szent Istán! Az Szent Istán magyar király! Én nem láttam, vak vagyok, de mondják, hogy amikor a falusi asszonyok elkezdték énekelni Szent Istán énekét, akkor elment a pap. Fáj a szívem. S azt immá’ begyógyítni csak a föld fogja. Van, akinek bűn megbocsátani!” Eszembe jutott Pilinszky. Józsi bácsi, mondok egy szépet – szólok hozzá –, egy magyar költő mondta: „Ti úgy gondolkoztok, hogy az életben problémák vannak, és megoldásokra van szükség. Én úgy gondolkozom, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.” Egyetértünk vele? Leguggoltam hozzá, nagyságát meglátni, vak szemébe nézni. Tél ült tekintetében, a szürkeségen szikrák törtek át. Fölöttünk elvonultak a népek, a harangszó elverte a délebédet. Egy láthatatlan vasárnap volt, melyet krónikák nem fognak védeni. Csak az igazságosság szent jelei törtek mintha át egy imádkozó virrasztást. Sem vigasz, sem elismerés nem építheti a lelkemet. Az író, mondja Németh László, csak akkor lehet társadalmi erő, ha vele egynemű társadalmi akarat sodorja. Egy olyan tanulságot, amelyben egész életemet, egész életünket elhibázottnak látom, vagy látjuk, sosem vonhatok, sosem vonhatunk le! Itt, a földön ember s ember közt a leghalkabb, de legértékesebb kapocs: egymás életének a csendes helyeslése. Iancu Laura. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. március 10.Tűzzománcok, kisplasztikák, kompozíciók a KultúrpalotábanEgy hétig látogatható még a marosvásárhelyi Kultúrpalota földszinti kiállítótermeiben a Határokon át című képzőművészeti kiállítás, ahol zömében tűzzománc-alkotások láthatók. A Romániai Képzőművészek Szövetségének marosvásárhelyi szervezete és a Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület közös rendezvényén Balla András, Balogh István Vilmos, Bessenyei Valéria, Czirok Ferenc, Czóbel Marianna, Elekes Gyula, Gergely Judit, Győrffy Sándor, Hagymás István, Hernádi Paula, Hollósy Katalin, Kovács Géza, Kőrösi Papp Kálmán, Morvay László, Németh László, Németh Márta, Papp Olívia, Rácz Gábor, Ruda Gábor, Selényi Károly István, Szabó László, Szily Géza, Végh Éva és Zsuffa Péter állított ki. Látható tűzzománc-alkotás és kisplasztika, fotómontázs, textília, olajfestmény, kompozíció. Elekes Gyula székelyudvarhelyi zománcművész 1980 óta műveli ezt a művészeti technikát, de még 36 év után is úgy érzi, van mit tanulnia. Egy kicsit az alkímiához hasonlítja a zománcolást a művész, aki Udvarhelyen oktatja is azt, gyerek- és felnőttcsoportoknak egyaránt. Elekes, ahogy elmondta, Lőrincz Vitustól, egy bukovinai székelytől tanulta, majd a 90-es években Hiltrud Blaich és Bernward Horn németországi tűzzománc-művészektől tanult, illetve Julia Ares spanyolországi művésztől az 1990-es és 2000-es években. Antal Erika. maszol.ro 2016. március 23.Lőrincz György: a díjak hitében erősítik meg az embertA Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozatával tüntette ki Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere március 15. alkalmából Lőrincz György székelyudvarhelyi írót, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány elnökét, az Udvarhelyi Híradó publicistáját. – Mit jelent önnek, hogy a Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozat kitüntetését vehette át? – Megköszönöm azoknak, akik javasoltak, illetve akik elfogadták a javaslatot és megtiszteltek vele. Röviden azt mondhatom, hogy nagy örömet jelentett. Szerénytelen lennék, ha nem ezt mondanám, hisz minden figyelem, ami a munkánkat övezi, örömet jelent. – Mit gondol a különböző díjakról, mit jelentenek ezek egy írónak? – A díjak hitében erősítik meg az embert, hogy amit tesz, arra mások is figyelnek. Hitet adnak. És ez fontos. Az írás egyszemélyes tett, viszont az értelmezése annyiféle, ahány ember olvassa. – Miért kezdett el írni, mi volt az, ami miatt tollat ragadott? – Talán egyrészt a belső indíttatás, másrészt a társadalom kihívásai. – Hogy talált időt az évek során az írásra? Másként ír valaki, aki nem „hivatásos” író? – Mindenki a tehetsége szerint ír. De én nagyon mélyről indultam. Nem irodalmi körök, nem a baráti társaságok „dobtak föl”, hanem amit vagy ahogy leírtam. Engem mindig ugyanaz a téma érdekelt, azt is mondhatnám, kis eltéréssel ugyanazt írom, amióta az eszemet tudom. Azt, ami a közösségünk gondja. – A rendszerváltás után, a szabadabb világban más volt írni? – Más. Több okból is. Egyrészt azért, mert nagyobb lett a hangzavar, másrészt már nem figyeltek annyira az emberek az írott szóra. Részben azért, mert a megélhetési gondok elterelték a figyelmet, másrészt versenyhelyzet teremtődött, s már nem az olvasás, az önmegvalósítás jelentett kihívást – a gazdagodás. Amit soha nem pejoratív értelemben használok. Én örvendek, hogy vannak gazdag emberek a közösségünkben is. Ráadásul megszaporodtak a médiumok, megszaporodott a választás lehetősége is. Ezt többféleképpen is értem. És ez így van jól. – Miként változott meg az irodalmi élet a rendszerváltás után? Más szerepet kapott az írás, az író? – Nincs irodalmi élet. Talán senkinek sincs, de számomra sosem volt. Úgy tűnik, mintha lenne, de csak hangzavar van. Nincs könyvterjesztés, ráadásul annyifajta mű zúdul rá az olvasóra, hogy ember legyen a talpán, aki eligazodik. És itt még csak nem is arra célzok, hogy aki a nevét le tudja írni, az már ír, könyvet jelentet meg. Nem a Twitter, a Facebook lehetőségeire gondolok. A magyar irodalom mindig is naprakész volt a különböző irodalmak fordításában. Az irodalmi műfajok sokszínűsége csak árnyalja ezt. Megjelentek a celebek és a könyveik. Mondjam tovább? Egy államilag ötven-hatvan milliós reklámmal támogatott íróval lehet versenyezni? Udvarhelyről?! Arról már nem is beszélek, hogy ahol Móricz Zsigmondot vagy Németh Lászlót, Illyés Gyulát el lehet hallgatni, ott milyen lehet a helyzet? – Miért volt szükség az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítványra? – Azt hittem, Székelyföld gazdasági ereje meghatározó lesz. Kiderült, hogy a régi központok sem akartak lemondani a hagyományos szerepről, és ez jó, de reméltem, sikerül egy újabb lehetőséget teremteni. S ha azt állítom, hogy nagyon sokan, akik ma az irodalmi életben a derékhadat képezik, itt kapták az első figyelmet mind díjakban, mind pályázati lehetőségben, akkor csak az igazat mondom. Gondoljon az olyan szerzőkre, mint például Szakáts István Péter, Zsidó Ferenc vagy Papp Sándor Zsigmond. Vagy a Debütdíjasokra, Máté Angira, Tompa Andreára, és sorolhatnám. – Mi az író szerepe most, miként hat a mai ember életére az irodalom? – Nagyon sok tehetséges fiatal van Udvarhelyen és a környéken, aminek nagyon örülök. Nekik kitartást kívánok, s azt, hogy ne csalódjanak a sorsválasztásban. De Udvarhely mindig is gazdag volt írástudókban, írókban. Már többen leírták, Csíkországot a festői tették híressé, Udvarhelyt az írói. De félreértés ne essék, itt nem a magam szerepéről beszélek. – Hogyan változtak az írásai az évek során? Mi az, ami motiválta korábban, és mi motiválja most? – Azt is mondhatnám, amióta élek, ugyanazt írom. Persze a műfaj korlátai vagy szabályai szerint. A kitüntetésben is, amit Áder János köztársasági elnök úr írt alá, egyebek között az áll: „a kortárs erdélyi és az egyetemes magyar irodalmat gazdagító, a magyarság sorskérdéseivel foglalkozó írásai elismeréseként”. – Van-e esetleg olyan téma, gondolat, történés, amit még nem írt meg, de szeretne? – Most egy újabb regénnyel próbálkozom: Bécs fölött a Hargitát címmel. Már több részlet is megjelent Magyarországon a Magyar Naplóban, a Hitelben, nemrég a Hargitában, s most utoljára a Kortárs márciusi számában. Ezt szeretném egyelőre befejezni. Meg akarom írni, hogy akik elmennek, sosem lesznek igazán boldogok. Nézze meg az emigráció magyar íróit! De az emigráció tagjait is. Ráadásul bárhogy is hitegetik magukat, gyermekeik, unokáik már nem lesznek magyarok. S lehet-e boldog valaki úgy, hogy gyermekei vagy unokái nem beszélik az ő nyelvét? – Milyen tervei vannak a jövőre nézve? – Az én koromban már nem nagyon tervez az ember. Él és reménykedik. Meg persze dolgozik. Veres Réka. Krónika (Kolozsvár) 2016. május 12.Székely mez a pápának – A Vatikánban nyert a Jakab-csapatSzékelyföld labdarúgó-válogatottja a héten a Vatikánban vett részt egy minifocitornán, ahol a csapat minden mérkőzését megnyerve első helyen végzett. A székelyföldi küldöttség Ferenc pápával is találkozott, Jakab Zoltán szövetségi kapitány egy mezt adományozott a katolikus egyházfőnek. Székelyföld labdarúgó-válogatottja a héten a Vatikánban vett részt egy minifocitornán, ahol a csapat minden mérkőzését megnyerve első helyen végzett. A székelyföldi küldöttség Ferenc pápával is találkozott, Jakab Zoltán szövetségi kapitány egy mezt adományozott a katolikus egyházfőnek. A minifocitornán a Székelyföld mellett a Magyar Cigányválogatott, a Magyar Koronaőrség és a pápa testőreinek együttese, a Svájci Gárda szerepelt. Tavaly nyáron Velencében is összemérte erejét a négy csapat, akkor a főleg Nyárád menti játékosokból álló székely válogatott első helyen végzett. Az idei vatikáni tornára a Székelyföld a Magyar Cigányválogatott menedzserén, Mezei Istvánon keresztül kapott meghívást. Az egynapos torna mérkőzéseit műfüves pályán, 7+1-es felállásban rendezték. Az udvarhelyszéki és Nyárád menti játékosokból álló Székelyföld mindhárom találkozóját magabiztosan nyerte meg, tizenhat gólt szerzett, és csupán egyet kapott. Szerdán reggel pápai meghallgatáson is részt vettek. „Nagyon szép és megható esemény volt. A téren több ezer ember várta a pápát. Mi nagyon közel kerültünk hozzá, pár lépcsőfokra voltunk tőle. A végén lejött közénk, pár emberrel kezet fogott, így alkalmam adódott rá, hogy átadjak neki egy Székelyföld mezt” – közölte Jakab Zoltán, a válogatott szakmai irányítója. Hozzátette, hogy mindezek megvalósulásában óriási szerepe volt Németh László pápai prelátusnak, a római Szent István Ház vezetőjének, aki egyben házigazdájuk és idegenvezetőjük is volt. A küldöttségnek egyebek közt lehetősége volt megtekinteni a Svájci Gárda laktanyáját és a pápai rezidenciát is. Jövőre a Székelyföldön szeretnék megrendezni a tornát, az időpont egyelőre nem ismert. A csapat vatikáni szereplésében nagy szerepet vállalt Karácsony Károly (Nyárádgálfalva polgármestere), Tóth Sándor ( Nyárádszereda polgármestere), Csíki Sándor (a Csíki Tours képviselője), illetve Wenczel Kristóf, a Székelyföldi Labdarúgó-egyesület elnöke. Zátyi Tibor Krónika (Kolozsvár) 2016. május 18.Hol van az életünk töréspontjaBöjte Csaba szerzetes celebrálta azt a szerda délelőtti misét, mely a Szent Erzsébet Otthon fennállásának második évfordulóját jelezte. Névadó szentjük ereklyéjét is elhozta az otthon lakóinak. Árpád-házi Szent Erzsébet ereklyéjét Böjte Csaba ferences-rendi szerzetes viszi körbe Erdélyben, az irgalmasságot, a szeretetet, a jóságot hirdetve. „Árpád-házi Szent Erzsébet életében is sokat segített az embereken, s hiszem, hogy most, nyolcszáz évvel halála után méginkább vágyik arra, hogy segítségünkre legyen” – mondta Böjte Csaba, a dévai Szent Ferenc alapítvány vezetője, majd röviden szólt a szent életéről, arról, hogy sosem zúgolódott sorsa ellen, hanem megmutatta, hogy milyen szépen élni és szeretni. Töréspont Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy életünk töréspontja az, hogy fiatalok vagyunk-e, vagy idősek, egészségesek, vagy betegek, sikeresek, népszerűek, vagy ismeretlenek – de Szent Erzsébettől megtanulhatjuk, hogy egyedül az számít igazán: szeretünk-e vagy sem. „A mi urunk Jézus Krisztus nem azt a parancsot adta, hogy legyünk sikeresek és egészségesek, hanem hogy szeressük egymást, ezt pedig bárhol, bármikor gyakorolhatjuk” – mondta a szerzetes. Szent Erzsébet rajongva szerette férjét, gyermekeit és azt akarta, hogy minden ember boldog legyen – s ez most, a XXI. században is példaértékű. Nem létezik olyan helyzet, hogy ne tudjunk szeretni, mindig eldönthetjük, hgoy rámordulunk, vagy rámosolygunk a mellettünk lévőkre – s ez képezi valójában az életünk nagy tengelyét. Elmosta az idő Sárospatakon immár semmi nem őrzi Szent Erzsébet emlékét, a történelem teljesen elmosta azt a Sárospatakot, ahol Szent Erzsébet született, semmi nem maradt ránk, „csak ez az ereklye, Szent Erzsébet maga”, azaz egyedül a szeretet, amelyet képviselt. Tanuljunk tőle, s az irgalmasság évében merjünk egymással és önmagunkkal is irgalmasak lenni. „Bár lett volna rá oka, ő nem panaszkodott, nem siralmai, hanem rózsái vannak, áldása van, és forró szeretete a Megváltó és embertársai iránt.” Később Böjte Csaba egy 98 éves atyáról szólt, aki, miután elmondta a Te Deum himnuszt, ismét felfedezte magában a bizalmat Isten egyszülött Fia iránt. „Ha a Megváltó, ránk, bűnös papokra tudja bízni magát, nekünk is mernünk kellene letennünk életünket az Ő kezébe” – jegyezte meg a ferences-rendi szerzetes. Zene A mise, melyet Kor Balázs atya, az otthon lelki vezetője, Egeli József atya, a Caritas aligazgatója, Vakon Zsolt püspökségi titkár, s Németh László, a Szent Márton otthon lelki vezetője koncelebrált, áldozással folytatódott, majd a hívek az ereklye elé járultak. A mise alatt és azt követően Perei Benita és Gulyás Mónika énekelt dicsőítő dalokat, s a budapesti Kegye János pánsípművész Szivacs Balog Jenő kíséretével lépett fel. Mint megtudtuk, utóbbiak az erdélyi körút során végig a biztosítják a zenei kíséretet. Neumann Andrea erdon.ro 2016. június 2.„Nyirő zseni volt” – A székelyek apostoláról tartott előadást Takaró MihályA székelyek apostolának, a székelyek Mikszáthjának is nevezett Nyirő Józsefről tartott előadást Takaró Mihály irodalomtörténész kedden délután a székelyudvarhelyi Tamási Áron-gimnáziumban. Az Orbán Balázs Akadémia előadás-sorozatának legújabb témája Nyirő József életpályája volt. Takaró Mihály irodalomtörténész a székelyek Mikszáthjának tartja az írót, mert szerinte amit a palócság köszönhetett Mikszáthnak – nevezetesen hogy a népcsoportot behozta a köztudatba írásai által –, azt köszönheti Nyirőnek a székelység. „A székelység mélylélektanát Tamási Áron és Wass Albert mellett Nyirő József mutatja meg” – véli az irodalomtörténész. Mint mondta, Nyirő zseni volt a maga korában, komoly író és irodalomtörténész soha nem kérdőjelezte meg munkásságát. Példaként Áprily Lajos, a nyolc nyelven beszélő és fordító Dsida Jenő, Németh László, a Nyugatban közlő Schöpflin Aladár, a Szép Szónak író Bóka László és Pomogáts Béla Nyirőről szóló kritikáit, tanulmányait hozta fel. Takaró számba vette az író életének legfontosabb momentumait és stílusjegyeit is. Amikor a második világháború idején Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz, nem tartottak választásokat, konszenzusos alapon a városok küldték képviselőiket az Országgyűlésbe. Nyirőt Székelyudvarhely delegálta, tehát nem a nyilaskeresztes párt képviselője volt, ahogy ezt sokan tévesen hiszik. Népszerűségén az sem ejt csorbát, hogy egy szerelem miatt letette a reverendát. Szabad emberként halt meg, pert sem indítottak ellene, soha nem szerepelt indexen egyetlen műve sem. Dávid Anna Júlia Krónika (Kolozsvár) 2016. június 25.Hencz Hilda : Magyar Bukarest 15. (Részletek)Túlélés kisebbségként egy nemzeti egységállamban A háború elvesztésével a magyar állam drámai változásokon ment keresztül. A legtöbb szenvedés az erdélyi magyaroknak jutott, de a következmények a Kárpátokon kívül élőkre is kihatottak. A regáti magyar közösséget évekig megfigyelték még a templomokban is, kezdetben elsősorban azért, hogy elfoghassák azokat, akik a háborúban románok ellen harcoltak. Azonosító irodákat nyitottak a román állampolgárok számára, az idegen állampolgárok vagyonát pedig elkobozták. A magyarokkal legyőzött ellenségként bántak, akikben nem bízhatsz, akiket keményen meg kell büntetni, és akiket továbbra is a román Siguranţa megfigyelése alatt kell tartani; ezt tanúsítja számtalan, a belügyminisztérium archívumában őrzött besúgói jelentés is. Megfigyelték a kulturális vagy vallásos szervezetek működését, de a szabadidős tevékenységeket is, például az Andronache-erdei majálisokat, és nem riadtak vissza a levéltitok megsértésétől sem. A magyar követség bukaresti jelenléte csak fokozta a hivatalos szervek éberségét, több papot, orvost, mérnököt, ügyvédet a követség ügynökeként és irredentaként tartottak számon; a jelentéstevő ügynökök által megfogalmazott irredentizmus vádját sohasem támasztották alá a megvádolt tetteivel vagy bizonyíthatóan elhangzott beszédével. A magyarok leghatásosabb büntetése az asszimiláció volt. A nyíltan magyarellenes és antiszemita Brătianu, akinek Erdély az erdélyiek nélkül kellett volna, ki is jelentette, hogy az egyetlen ,,európai megoldás a kisebbségek beolvasztása”. Az erőszakos románosítási politikát és a román kormányok visszaéléseit semleges elemzők is hangsúlyozták, például Hannah Pakula: „a románok, akik valaha a népesség elmagyarosítása miatt siránkoztak, most vadul románosítottak.... A liberálisok és szövetségeseik Averescu alatt a nacionalizmus és az agrár igazságszolgáltatás nevében kifosztották a magyarokat és a zsidókat...” A magyarok a román beolvasztásási politikát létük elleni támadásként élték meg. A hivatalos népszámlálások alapján megállapítható, hogy az egyesülés óta eltelt több mint 90 év alatt, de már a két világháború közötti időszakban is a „román állam jelentősen hatékonyabb volt, mint a Magyar Korona” a kisebbségek beolvasztása és a lakosság homogenizálása tekintetében, jegyzi meg Salat Levente. A várakozásokkal ellentétben a kor kiadványai nagyon kevés információval szolgálnak a bukaresti magyarság két világháború közötti életéről. Lehet, hogy nagy részük az asszimilációt nem is drámaként élte meg. Bukarestbe munkát keresni jöttek, és Románia fővárosa amúgy sem volt, és nem is lesz sohasem a magyar kultúra és identitás szempontjából reprezentatív. Mivel az identitás megőrzésének alapintézményei hiányoztak, a bukaresti letelepedés tulajdonképpen az asszimiláció felvállalását is jelentette. Korábbi korok fontos forrásai, az emlékiratok majdnem teljesen eltűntek ebből az időszakból. Csak Szemlér Ferenc nagyon szűkszavú feljegyzései és Nagy András orvos, Nagy Benedek egykori RMDSZ-képviselő édesapja jóval később közreadott, valamivel bőbeszédűbb emlékiratai maradtak fenn. Ezeket csak részben pótolják a két világháború közti idők tanúival készített in vivo interjúk, amelyek közül külön említésre méltóak a Rostás Zoltán által készített, és a nyolvanas évek során nagyrészt román nyelven publikált beszélgetések. Ugyancsak a világháborúk közötti időszakban készült három útleírás. Időrendi sorrendben az első Németh László 1935-ben megjelent Magyarok Romániában című könyve. Németh László három fiatal budapesti írót és szociológust kísért el háromhetes tanulmányútra Nagyromániába, a Giurgiu– Konstanca–Eforie–Bukarest útvonalon, majd meglátogattak néhány erdélyi várost is. Kapcsolatba kerültek Dimitrie Gusti csapatával is, román és magyar értelmiségiekkel beszélgetve próbálták felmérni a hangulatot. Németh útikönyve nagy port kavart a sajtóban: a románok rejtett irredentizmussal vádolták, míg a budapesti sajtó románbérencnek nevezte, amiért bírálta az erdélyi magyar értelmiség letargiáját, dicsérte Gustit, és lenyűgözte őt a románok vitalitása és optimizmusa. A következő útleírás a kovásznai születésű és Budapestre kitelepedett Ignácz Rózsa (1909–1979) tollából jelent meg, címe is jelképes: Keleti magyarok nyomában. 1938–1940 között a szerző újrajárta neves elődei, Ürmösy és Jerney útvonalát, sorra látogatta a bukovinai, moldvai és dobrudzsai településeket, a Duna menti kikötővárosokat és Bukarestet; arra a következtetésre jutott, hogy már lehetetelenség gyökeresen megváltoztatni és helyrehozni a Kárpátokon kívüli magyarság sorsát. Mikecs László második világháború küszöbén megjelent úti jegyzetei nagyon kevés hasznos információt tartalmaznak. Az ebben a korszakban (1921–1941) megjelenő igen nagy számú magyar lap – mintegy 80 cím – kiábrándítóan keveset mond a bukaresti magyarokról. Habár a kisebbségi újságíróknak saját szövetségük volt, ennek tevékenységéről alig tudunk valamit. Az állambiztonsági szervek két 1926-os jegyzetéből értesülünk arról, hogy a New York Times romániai tudósítója, dr. Kovács Jenő lemondott a kisebbségi újságírók szakszervezetének (?) elnöki posztjáról; a besúgó szerint az új büntető törvénykönyv sajtóvétségek elleni előírásai kapcsán folytatott románellenes kampányt. Az újságírókat az is nyugtalanította, hogy a kormány be akarta vonni a kisebbségiek vasúti utazási engedélyét. Az 1930-as években az újságíró szövetség vezetőtanácsában volt Kakassy Endre és Farkas Aladár. A közíró, költő és fordító Kakassy Endre tíz évet élt Bukarestben, és két rövid életű lap, a Magyar Kurír (1931) és utódja, a Bukaresti Magyar Kurír (1931. november – 1932. február) szerkesztője volt. Említésre méltó a korszak lapjainak változatossága: volt munkássajtó, megjelentek felekezeti lapok, a politikai pártok kiadványai, de napvilágot láttak szórakoztató- és sportlapok is. Néhány kiadvány külön a malom-, fém-, textilipari vállalkozókat és nagykereskedőket vagy a kiadókat és nyomdákat célozta meg. Ez a tartalmi változatosság az információbőség hamis érzetét keltheti. A romániai magyar sajtó számbéli gyarapodása növelte a románság aggodalmát. Ezt a nyugtalanságot kívánta eloszlatni Kovács Jenő a Politika című, részben kétnyelvű lapban 1934. április 25-én megjelent cikkében, azzal a kijelentésével, hogy „nem mind arany, ami fénylik”. Valóban, a több tucatnyi, Bukarestben megjelent címnek jó negyede tiszavirág-életűnek bizonyult, és további tucat lapot csak egy szűk magyar neoprotestáns körnek címeztek. Egy 1921-es sikertelen kísérlet után, 1930–1936 között megjelent egy napilap is, Bukaresti Lapok címmel, amely tulajdonképpen a Brassói Lapok bukaresti kiadása volt, és figyelme központjában nem a bukaresti magyarság állt. A leghosszabb életű lap a két világháború között a református Egyházi Újság, amely az 1929–1941-es időszakban folyamatosan megjelent. Értékét elsősorban Nagy Sándor a romániai magyar diaszpóráról írt, folytatásban több év során 91 részben megjelent tanulmánya adja. A munkáslapok, a szakszervezetek vagy neoprotestáns felekezetek lapjai bárhol megjelenhettek volna, s bár magyar nyelvűek voltak (habár lehettek két- vagy háromnyelvűek is), említést sem tettek a bukaresti magyarok életéről. A szerkesztőségek is vándoroltak Kolozsvár és Bukarest között. Például a Munkás, a Román Kommunista Párt lapja, mely 1923-tól jelent meg magyarul, Marx-, Engels-, Krupszkaja-, Henri Barbusse-cikkeket közölt, Gorkij műveit vagy Zinovjev felszólalásait, beszámolt a Szovjetunió kizsákmányolás alól felszabadult munkásainak életéről és a gyakori romániai sztrájkokról. A vasutasokról is alig tudunk meg valamit, habár ők alkották az egyik legfontosabb szakmai réteget, és nagyon sok magyar volt közöttük. Lapjukban, az 1930-ban csak néhány lapszámot megélt Vasutasok Lapjában, a Romániai Vasutas Szakszervezetek Országos Szövetségének kiadványában még csak meg sem említik a magyar vasutasok számára kötelező rendszeres nyelvvizsgákat. Csak egy lap tudósít 2000 magyar vasutas sikertelen románnyelv-vizsga miatti elbocsátásáról 1931-ben, közülük egyeseknek 20–25 év régisége is volt. A bukaresti neoprotestáns felekezetek (adventista, baptista, Jehova tanúi) nagyon gyorsan szerveződtek a háború után; az 1930-as népszámlálás szerint 576 adventista, 566 baptista stb. volt a fővárosban, a nemzetiséget azonban nem tüntetik fel. Az adventistáknak saját templomuk és nyomdájuk volt, a baptistáknak pedig hat imaházuk. Egy 1940-es lakcím-évkönyvben megjelenik egy magyar baptista imaház a Plevnei út 29. szám alatt. Habár ezeknél a felekezetnél nincs jelentősége a nemzeti hovatartozásnak, 1922-től magyar nyelvű istentiszteleteket is tartottak. A magyar sajtót szorosan felügyelte a cenzúra, gyakori volt egyes bekezdések törlése, lapszámok vagy akár lapok betiltása. Az állami levéltárban fennmaradt Áts József újságíró, a bukaresti A Róka című humoros képeslap szerkesztőjének megfigyelési dossziéja. A megfigyelés 1926-ban, pár hónappal a lap feltűnése után kezdődött, mivel „felforgató jellegű viccek jelennek meg az ország róvására”. Majdnem két év megfigyelés után egy Ştefan Miu nevű egyén egy jelentést állított össze, miszerint „állambiztonsági vagy az állam érdekei szempontjából jelentéktelen”. Mégis, mikor az 1928. február 5-i számban Áts megjelentette Mihály László Barna versét, a Búsul a székelyt: „Csíkországban nem dalolnak, sírnak a leányok. / Csíkországban elhervadtak mind a gyöngyvirágok. / Sír a lelkükbe’ a nóta, / Réges-rég volt a kikelet, hej mi lett azóta?” – az „elítélendő” vers fordítása is belekerül a jelentésbe. Nem tudjuk egyértelműen megállapítani, hogy az újságírót meghurcolták-e, de 1929. július 29-én a bukaresti szerkesztőség felfüggesztette tevékenységét, Áts pedig vállalkozásokba kezdett, több moziterem, köztük a Trianon mozi tulajdonosa lett. Ennek az „irredenta és rémhírkeltő elnémetesedett magyarnak” a hazafiságában nagyon kételkedtek a hatóságok, magyar származása és budapesti rokonaival levelezni merészelő magyar felesége miatt. Megtudhattuk, hogy a református parókia ideiglenes elnöke (azaz főgondnoka) lett az orvos Bakk távozása után, és „összedolgozik Hamar Béla pappal, az ismert irredentával, akit nemrég választottak meg a református közösség elnökévé”. Elrendelték megfigyelésüket. Olyan jelentés azonban, amely felróható cselekedetekről is szólna, nem került elő. Az utolsó, szigorúan titkos feljegyzés 1955-ből származik, pedig az újságírót már 1948-ban halottnak nyilvánították. (folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. július 2.Köszöntötték a 70 éves Lőrincz GyörgyötA Székelyudvarhelyen élő, kápolnási születésű író a kezdetektől fogva tagja a Székelyföld szerkesztőbizottságának, olyan “külső” szerkesztőségi munkatárs, aki amellett, hogy rendszeresen közöl a lapban, folyamatosan szerzőket és különböző műfajú írásokat ajánl a “belső” szerkesztők, az ötfős “kemény mag” figyelmébe, akik ezt a rendkívül színvonalas lapot immár két évtizede havi rendszerességgel – több kontinensen és a világhálón – az olvasók rendelkezésére bocsátják. Az íróval június 30-án, péntek délután, a Székelyföld szerkesztőségében találkozhattak az olvasók és a kollégák. Lőrincz Györggyel a júliusi lapszámban Zsidó Ferenc író interjút készített, úgyhogy sok-sok apró részletet megtudhatunk a pályaívről, az ötvenes években lezajlott gyermekkorról, az indulásról és a cseppet sem egyszerű kettős életről, hiszen a hetvenes-nyolcvanas években a szerző gyári dolgozóként vált az erdélyi magyar irodalom egyik meghatározó, sikeres és egyéni hangú írójává, sőt a rendszerváltozás után sem volt annyira egyszerű a helyzete, hiszen nem lett főállású szerkesztővé, nem lehetett szabadfoglalkozású alkotó, hiszen különböző megyei és városi beosztásokban kultúra- és közösségépítő munkát is végzett. Ahogy teltek az évek évtizedek a karcolatokkal, irodalmi igényi riportokkal jelentkező író, egyre nagyobb ívű munkákhoz látott, a novellák mellett, regényekkel és publicisztika-válogatásokkal örvendeztette meg olvasóit. Most is regényen dolgozik, amely lassan “íródik”, hiszen – saját bevallása szerint – több lehetőség is kínálkozik a befejezésre, s mivel egy disszidens életútjáról van szó, akit 1977-ben “szöktetett” át a határon, a történetnek, amely valóságos eseményeken alapszik, de azért az író világában szuverén és szubjektív minden, máig gyűrűző, ma is vannak olyan vonatkozásai, amelyek a politikai-gazdasági és a mi kisebbségi közösségi életünk eseményeitől függenek. Az írót a két oldalon ülő két fiatalabb szerkesztő- és író-kolléga faggatta. Lőrincz György elmondta, hogy az első karcolatok és novellák után a riport felé fordult a figyelme – 1980-ban megjelent Forrás-kötete is riportokat tartalmaz -, hiszen olyan fordulatot vett akkor az élete, hogy zetelaki helyettes tanári munkája és a családi kapcsolatok többnyire ezt a műfajt kínálták, biztatást is erre kapott több oldalról, de aztán ismét visszatért az elbeszélés műfajához, úgyhogy a nyolcvanas években megjelent két újabb kötetében a hatvanas évek végén mutatkozó markáns novellistát ismerhette meg az olvasó. A Forrás-kötet és az után következő másik két könyv is jelentős sikernek számított akkor Erdélyben. Bár Vári Attilával, Szávai Gézával, Csíki Lászlóval indult a pályája, soha nem tartozott generációs csoportosuláshoz. Élete amiatt is különleges volt, hogy a Székelyudvarhelyi Gábor Áron Rt. mezőgazdasági gépgyár szállítással foglalkozó osztályvezetőjeként, másodállásban lehetett író. KimAradt az irodalmi élet fősodrából, s ennek az volt a következménye, hogy az írt, s úgy, ahogy akart. Ha megkérdik – s most valóban megkérdezték – azt mondja, hogy ő elsősorban erdélyi író. Itt más témák vannak. Az általános emberi mellett speciális élethelyzetekben élünk, s arról szót kell ejteni. Bevallotta azt is, hogy kik voltak mesterei: elsősorban Móricz Zsigmond volt rá nagy hatással, aztán Németh László, Szabó Dezső, a nagy orosz írók, Tolsztoj, Dosztojevszkij, majd – a teljesség igénye nélkül – Hemingway, Csingiz Ajtmatov, Cseres Tibor, Tar Sándor… Azt mondja, hogy egyáltalán nem bánta meg. Ha most lenne kezdő, mindent hasonlóképpen tenne, bár sosem lehet ugyanabba a folyóba lépni. Ma másfajta valóságanyag van, de az erdélyi, a Székelyföldi magyar írónak most is különleges a helyzete, és a témái sem olyanok, mint egy Pesten vagy urbánus környezetben élő és szocializálódó alkotónak. Vannak még történetei. Ereje, kedve is hozzá. Azt mondja, hogy öt éve nyugdíjas, s immár főállású írónak tekintheti magát, azt írhat, s akkor, amikor szeretne. A kollégák erőt, egészséget kívántak Lőrincz Györgynek, kitartást. Nem a fényben való fennforgás fontos, hanem a köznapi munka. És biztos, hogy az író szeret dolgozni, hiszen a nagy prózai munkák mellett a történésekre is figyel folyamatosan, heti rendszerességgel jelennek meg a jelenből táplálkozó publicisztikái. Simó Márton eloszekelyfold.wordpress.com 2016. augusztus 6.Hencz Hilda: Magyar Bukarest 21.Az 1931-es választásokon a Magyar Párt tíz képviselői és két szenátori helyet szerzett a parlamentben, ez a korábbinál kevesebb volt. Mégis a magyarok Bitay Árpád személyében egy minisztertanácsosi álláshoz jutottak; a kisebbségekkel foglalkozó államtitkár a német Rudolf Brandsch lett. A magyarok egy része nem nézte jó szemmel, hogy a románbarát Bitay Árpád (1896–1937) 1931 és 1932 között Iorga miniszterelnök kisebbségügyi tanácsosaként a kormánycsapat tagja lett. A rendkívüli memóriájú, több nyelven beszélő (17 élő és holt nyelven tudott), berlini és lipcsei romanisztikai és szlavisztikai végzettségű Bitay energiáját és idejét az országszerte megtartott kulturális témájú előadásokra és különféle lapokban megjelenő fordításokra pazarolta; megmAradt mindvégig a Gyulafehérvári katolikus teológiai intézet román-, latin-, német- és történelemtanárának. Rossz csillagzat alatt született. Középiskola után besorozták, és az olasz fronton harcolt 30 hónapig; gázmérgezés miatt szívelégtelensége és magas vérnyomása lett, ez okozta korai halálát is. Az 1919-ben szerzett debreceni jogi diplomájának a megváltozott történelmi helyzetben nem sok hasznát vehette, így pályaváltoztatás mellett döntött. 1922-ben tanári diplomát szerzett a Kolozsvári egyetem román–történelem szakán. Még abban az évben kiadta a román irodalom történetéről szóló első magyar nyelvű könyvet, amelyet aztán magyar diákok generációi használtak; egy évre rá román nyelvtankönyvet jelentetett meg. Iorga is felfigyelt rá, akinek felesége nagyon jól tudott magyarul. Megkérte Bitayt, tartson pár előadást a magyar irodalomról Vălenii de Munte-i nyári egyetemén. Ugyancsak Iorga felkérésére részt vett a suceavai kulturális liga munkálataiban, és az ország több városában tartott előadást a magyarok és románok közötti kulturális kapcsolatokról. Rövid miniszteri tanácsossága alatt sikerült néhány konkrét kérdést megoldania a magyar iskolák ügyében: segített az Aradi katolikus iskolának megszerezni nyilvánossági jogát, illetve neki köszönhetően elismerték a külföldön szerzett orvosi és mérnöki diplomákat. Bukaresti tartózkodása alatt nem kapott fizetést, csak 500 lejes napidíjat, és elszámolták vasúti menetjegyeit. Iorga nagyra becsülte, úgy látta, megvan benne az abszolút lojalitás, amit elvárt minden magyartól. Magyar nyelv és irodalom katedrát kívánt létrehozni számára a Bukaresti egyetemen; erre a javaslatot már 1927-ben benyújtotta Sándor József képviselő, Bitay ugyanis a Magyar Párt tagja volt. A Iorga-kormány bukása után Maniu kormánya megszüntette a tanácsosi állást. Al. Lapedatu miniszter felkérésére 1934-ben lefordította Kristóf György Magyar irodalomtörténetét, amely a magyar irodalmat mutatja be a kezdetektől (1205) a jelenkorig, és amely azóta is az egyetlen ilyen jellegű, román nyelven is megjelent alkotás. A könyvben sokkoló a magyar keresztnevek románra fordítása. Erre magyarázat, hogy a magyar nevek kötelező románosítását előíró törvény már 1927-ben megjelent, és ahogy az a korabeli iratokból is kitűnik, a románoknál amúgy is bevett szokás volt az idegen nevek románosítása. Mivel Bitay keresztnevét nem tudták románosítani – az Árpád-ház megalapítója közismert volt –, keresztnevének csak kezdőbetűjét tüntették fel, és azt is ékezet nélkül. Szó volt arról is, hogy megírja román nyelven a magyar irodalomtörténet egy többkötetes változatát, ám erre nem került sor, és mind a mai napig nem akadt egyetlen magyar szakember sem, aki ezt megtegye. Bitayhoz hasonlóan, a román–magyar kulturális kapcsolatok kutatásának szentelte életét Iorga egyik másik munkatársa, a román Avram P. Todor is. Lefordította Petőfi összes versét (ami sajnos kéziratban mAradt), doktori dolgozatát pedig a magyar irodalom Eminescu-képéről írta. Ő is tartott előadásokat 1930–1939 között Vălenii de Muntében, az Antonescu-diktatúra alatt Tudor Vianu egyetemes irodalom kurzusának volt társtanára a Bukaresti egyetemen, ahol Madách művészetét mutatta be. 1950–1959 között börtönben ült hazaárulás vádjával. A kommunistákat sem a szocialisták, sem a többi párt nem szerette, 1924-ben a nemzeti kérdésben vallott álláspontja miatt be is tiltották. Beke György szerint a Román Kommunista Párt Budapesten született 1919-ben a Magyar Kommunista Párt egyik tagozataként. A párt 1921-es Bukaresti kongresszusán az erdélyi küldöttek többsége magyar és zsidó volt, nem is igazán tudtak románul, az Internacionálét két nyelven, románul és magyarul is elénekelték. A Bukaresti magyar kommunistákról elég keveset tudunk. Egyik meghatározó személyiségük Kun Endre (Ludovic Andrei Kun), Temesvári zsidó textilmérnök volt. Különlegesen értékesek azok az adatok, melyeket egy interjúban közölt, mivel 1935 és 1937 között részese volt a Bukaresti textilipar létrehozatalának. A román textiliparba az olasz és francia, illetve a zsidó és örmény tőke fektetett be; megépült a Román Pamutfonoda, a pantelimoni Román Pamutgyár és a chiajnai fonoda. A gépeket külföldről hozták, külföldi szakemberekkel szereltették föl, és Erdélyből is érkeztek mesterek, köztük több magyar. Sőt, még azt is mondták, hogy Pantelimonnak ebben a nyomorúságos negyedében, a gödrökkel teli poros vagy sáros utcákban, a csatornázás nélküli nádfedeles házakban lakott talán a legtöbb magyar Bukarestben. Tehát 1935 után vélhetően jelentősen megnőtt a textiliparban dolgozó magyarok száma (1930-ban 2317-en voltak). Nem véletlen az sem, hogy ezekben az években nyílt meg a református egyház Pantelimon úti irodája, később a Vatra luminoasă utcában imaház és iskola is épült. Párizsi tanulmányai után Kun Endre az Aradi textilüzemnél dolgozott, ahonnan elbocsátották, mert részt vett a munkások sztrájkjában. 1935-ben Bukarestbe költözött, felvették az olasz Dunărea fonoda építéséhez. Megismerkedett egy buhuşi-i zsidó vállalkozócsoporttal, akik egy pamutgyárba akartak befektetni Pantelimonban. Kunt nevezték ki műszaki vezetőnek. A gyártelep terveit Bécsben készítették, a Németországból hozatott gépek és berendezések felszerelése a németek dolga volt. Kun két mestert hozott Aradról, akiknek szállást, kosztot és jó fizetést biztosítottak, feladatuk volt a munkások betanítása. 1940-ben Kun elköltözött fonodai lakásából, mivel félt a szomszédos Malaxa gyár vasgárdistáitól. Rengeteg röpcédulát nyomtatott, és 1944-ben a bevonuló Vörös Hadsereget a Colentina úton üdvözölte, 1944 után a műszaki egyetemen oktatott. A kommunista hatalom a Gyapot, Len és Kender Hivatalának igazgatójává nevezte ki. Gyakorlatilag semmit sem tudtunk meg Bukaresti magyar kapcsolatairól, csak pártvonalon tárgyalt néhány magyar zsidóval, például Ambrus Bélával, akit közvetlenül a háború után (?) a pártbizottság kutatásokért felelős igazgatójává neveztek ki, feleségét pedig a Politikai Kiadó káderosztályának főnökévé. Más forrásból tudjuk, hogy 1935/36-ban megjelent a Steagul Roşu lap magyar változata Vörös Zászló címmel; az illegális lap szerkesztője a majdani román miniszterelnök apja, Valter Roman volt. Nagy veszteséget jelentett a Bukaresti magyarság számára, hogy az Erdélyből érkezett magyar zsidók nem vállaltak részt életükben. Mintegy 1200 család költözött Bukarestbe, és 1928-ban hitközösséget alapított. Kezdetben egyházi és kulturális tevékenységeik anyanyelvükön, magyarul folytak, később inkább a németet választották, magyarul csak a családban beszéltek. A magyar zsidók alapította Pax Klub alapszabályzatában még csak meg sem jelenik a magyar szó, bárki tag lehetett, nem foglalkoztak vallási, politikai vagy nemzetiségi kérdésekkel. Gyermekeiket sem küldték magyar iskolába, ezek színvonalát ugyanis túl alacsonynak találták. Csak akkor fordultak a keresztény magyarok felé, amikor már a zsidóellenes törvények fenyegették őket. Ezek miatt 1937 és 1941 között mintegy 300 Bukaresti család átkeresztelkedett reformátusnak; más családok a katolikus vallásra tértek át. A kommunista mozgalomhoz több magyar is csatlakozott, köztük a munkás Regdon Imre, aki az illegalitásban a Scânteia lapot nyomtatta, vagy a tatrangi Fóris István és családjának több tagja. Fóris (1892–1946) jómódú családból származott, szüleinek tégla- és cserépgyára volt. Elvégezte a Budapesti egyetem matematika szakát, 1921-től tagja volt a kommunista mozgalomnak. Bukarestben a Munkás lap munkatársa volt (1925-ben), és egyike a Scânteia alapítóinak. Más magyar kommunistákhoz hasonlóan, ő is raboskodott a Văcăreşti-i és a doftanai börtönben 1931–1935 között. Nagynénje, a gazdag Arsenovici Vilma, egy ékszerész felesége, a Victoria passzázsban lakott; étkezdét tartott fenn az Academiei utcában, ahol ingyenebéd járt a bebörtönözött illegalista harcosok gyermekeinek. Fóris Istvánt 1940-ben választották az illegális román kommunisták vezérévé, 1946-ban Gheorgiu-Dej kezdeményezésére meggyilkolták. Az egyesülés eufóriája után a románok hamarosan szembesültek „a honos román elem megsemmisítően alacsonyabb rendű helyzetével a kisebbségi elemekhez képest”, ahogy azt a Politica lap 1934. április 10-i száma írta Pamfil Şeicarunak a Curentulban zajló vizsgálódása margójára. Keresték a különböző megoldásokat a helyzet javítására. George Brătianu történész románokat védő protekcionista törvényeket javasolt, például az ingatlanok birtoklásával kapcsolatosan vagy a nagyvállalatok alkalmazási stratégiáját illetően, de felmerült a határon túli románok betelepítése is. Erdélyben már megjelentek a szélsőséges jobboldali mozgalmak, amelyek szerették volna elérni a magyarok elbocsátását az összes állami és magánvállalattól. 1935-ben Alexandru Vaida-Voievod javasolta a numerus valachicus bevezetését, amely védelmet nyújtott a nemzeti munkaerőnek és korlátozta a kisebbségiek alkalmazását. Bukaresti útja alkalmából Németh László egy magyar mérnöktől értesült arról, hogy milyen következményekkel járt a törvény alkalmazása az itteni magyarokra nézve: míg azelőtt nagyon sokan elhelyezkedhettek az építőiparban, most arányukat legtöbb 20 százalékra korlátozták, még akkor is, ha a vállalkozó maga is magyar volt. Fokozatosan eltávolították a magyar értelmiségieket, de a munkásokat is, így a magyarok számára csak a szolgáltatásokban mAradtak állások, és ez a társadalom perifériájára sodorta őket. A román társadalom frusztrációinak és kisebbségi komplexusának megszólaltatója Mircea Eliade, az egyik legnevesebb fiatal román értelmiségi, aki azokban az években egyetemi tanársegéd volt. Bár elismerte, hogy Erdélyben létezett két, a románokéhoz képest „egyértelműen felsőbbrendű kultúra”, vagyis a német és a magyar, mégis Magyarországot és a magyarokat „a bolgárok után a legidiótább népnek” tartotta. Pedig akkor a magyarok már három Nobel-díjassal büszkélkedhettek, és a negyedik, Szent-Györgyi Albert a következő évben kapta meg az orvosi Nobel-díjat. Az elkövetkező évtizedekben a díjat további kilenc magyar származású személyiségnek ítélték oda, köztük Gábor Dénesnek, a holográf elméleti megalkotójának, vagy a közgazdász Harsányi János Károlynak. Eliade a Földes Jolánnak Londonban egy nemzetközi regényíró versenyen megítélt díját is kétségbe vonta, annak ellenére, hogy a versenyre Románia még csak be sem nevezett. A díj nagy összegű, 13 millió lejes volt, több, mint ami a Nobel-díjjal járt. Eliade azzal vigasztalta magát, hogy „mi egy nagy történelmi nép vagyunk – ők egy középkori sziget, jövő és reménység nélkül”. A Magyarország és Románia jövőjéről szóló jóslatai azonban még háromnegyed évszázaddal később sem váltak be. Eliadet az is felháborította, hogy a románok „tudatlanságukban” megengedték, hogy a Bukaresti színházakban „a magyar vulgaritás előtti hódolatként” három magyar komédiát is játszanak egyszerre, ugyanakkor két olyan filmet is vetítettek, melyek Erdélyt magyar tartományként mutatták be: „hogy tűrhette a cenzúra, hogy ilyen filmet levetítsenek?”. A filozófus Eliade megoldást is vizionált: „varázslatos lett volna, ha egy diákcsapat szétzúzta volta a filmet és a berendezést”. (folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. augusztus 6.In Memoriam Németh László (†2016)Rég történt, de ma is elevenen él bennem a kép, ahogy többedmagával „villámlátogatást” tett nálam. Röviden üdvözölt és néhány udvariassági gesztus után, míg én a többiekkel csevegtem, ő a könyvespolcomat böngészte. Leemelt egy könyvet, majd magától értetődő természetességgel közölte, hogy neki az kell. S nehogy félreértés essék, hozzátette: te majd veszel magadnak másikat. Hajlandó vagyok sok mindenről lemondani, de a könyveimről nem! Mégsem tiltakoztam a furcsa „könyvkölcsönzés” ellen. Valami azt súgta, itt többről van szó. Noha egyértelműen látszott, hogy ismeri már, nem elolvasni akarja, egyszerűen csak maga mellett tudni, a közelében, karnyújtásnyira, hogy bármikor elérhesse, ha szükség lenne rá. Úgy szorította magához, mintha valaki el akarná venni tőle. Pascal Gondolatainak egyik kiadásáról volt szó és ekkoriban még nem tudtam, milyen sokat jelent ez számára. Évekkel később a Posticum padlásszobájában két alacsony fotelba süppedünk. Már betegeskedett. Örömmel vette, ha meglátogatták. Sokszor, sok mindenről beszélgettünk, sőt vitatkoztunk. Aktuális politikai helyzetről, az egyházról, filozófiai kérdésekről és nem utolsósorban könyvekről, épp aktuális olvasmányainkról. Sok kedvence volt, de valahogy mindig Pascalra terelődött a szó. Ilyenkor nagy nehezen felállt, odacsoszogott a könyvespolchoz és leemelt egy régi kötésű könyvet. Nem, nem azt, amelyet tőlem „kölcsönzött” (soha nem kérdeztem később, mi lett a könyv sorsa). Pascal gondolataiból összeállított szöveggyűjtemény volt. A lapjai sárgák, egy-egy oldalakon szinte minden sor ceruzával aláhúzva, lapozgatott és kereste a megfelelő idézetet. Noha szinte már kívülről tudta, mégis szerette pontosan idézni: „Mert végre is mi az ember a természetben? Semmi a végtelenséghez, minden a semmihez viszonyítva, közép a semmi és a minden között”. Tudtam, hogy ezúttal hosszabbra nyúlik a látogatás. Felolvasott egy-egy részt, elmerengett és sokáig hallgattunk, pedig szeretett beszélni. És az egyik kedvenc része: „Nádszál az ember…; de gondolkodó nádszál. Nem kell az egész világmindenségnek összefognia ellene, hogy összezúzza: egy kis pára, egyetlen csepp víz elegendő hozzá, hogy megölje. De még ha eltaposná a mindenség, akkor is nemesebb lenne, mint a gyilkosa, mert ő tudja, hogy meghal”. Nem beszélt róla, miért ennyire fontos neki ez a francia gondolkodó, de talán nem járunk messze az igazságtól, ha a közös „pascali” tapasztalatban keressük a választ. Ateistaként, az öngyilkosság gondolatát fontolgatta, amikor neki is hasonló megtérés-élményben volt része, mit Pascalnak 1654-ben. Ismerjük a híres szavakat: „Tűz. Ábrahám, Izsák és Jákob Istene nem a filozófusok és tudósok Istene. Bizonyosság. Bizonyosság. Tapasztalat. Öröm. Békesség. Jézus Krisztus Istene. Az én Istenem és a te Istened. A te Istened az én Istenem. Megfeledkezni a világról és mindenről, Istent kivéve.” Akár az ő megtérésének dokumentuma is lehetne, s ahogy Pascal e szöveget ruhájának bélésébe varrva hordta haláláig, ő Pascalt hordta magával, talán mert életének erre a fordulópontjára emlékeztette. Az ő alaptapasztalata is ugyanabban a meggyőződésből gyökerezett: „Minden ember szívében van egy Isten alkotta űr, amelyet semmilyen teremtett dolog nem képes betölteni…” Ehhez tartotta magát – olykor gyötrelmes kételyek és megszenvedett kétségek „sötét éjszakái” közepette is – élete végéig. Most megroppant a gondolkodó nádszál, s az Abszolút Igazság, amelyet fiatalkora óta olyan szenvedélyesen keresett és Jézus Krisztusban talált meg, fellebbenti a fátylat minden kétségéről. „Jézus haláltusája a világ végéig tart – hogyan alhatnánk alatta? ” – figyelmeztet Pascal. Igen, mi még nem aludhatunk, de te, kedves Laci, nyugodjál békében! Bruncsák István Magyar Kurír Elhunyt Németh László A Nagyváradi megyéspüspök és az egyházmegye papsága Isten akaratában megnyugodva, szomorú szívvel tudatja, hogy augusztus 4-én, csütörtökön Németh László tiszteletbeli kanonok, nyugalmazott plébános, életének 72., papságának 34. évében, szentségekkel ellátva elhunyt. Németh László 1944. november 19-én született Aradon. Jakab Antal püspök szentelte pappá 1983. június 19-én Gyulafehérváron. Segédlelkész volt Margittán, majd plébános Érkeserűben, Tasnádszántón, Hegyköztótteleken és Köröstarjánban. 2008-ban történt nyugdíjazását követően a Nagyváradi Posticumba vonult vissza, a Szent Erzsébet kápolnában és a Szent Márton Öregotthonban teljesítve lelkipásztori szolgálatot. Az utóbbi hónapokban, betegségére való tekintettel a Nagyváradi Szent Márton Öregotthonban ápolták. Németh László földi mAradványait augusztus 9-én 10.00 órakor ravatalozzák fel a Nagyvárad-újvárosi plébániatemplomban, 11.00 órakor szentmisét mutatnak be lelki üdvéért, majd a Nagyváradi Rulikowski temetőbe kísérik, és ott helyezik örök nyugalomra. Forrás: Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye erdon.ro 2016. augusztus 11.Az igazságot és Istent keresteKeresztény hívők sokasága, paptestvérei és családtagjai vettek végső búcsút tegnap délben Németh László atyától, aki a váradi magyar élet egyik ismert és népszerű papi alakja volt. Németh László augusztus 4-én, 72 éves korában adta vissza lelkét a Teremtőnek, a temetési szertartást a váradi Szent László templomban tartották, a gyászmisét Böcskei László római katolikus megyéspüspök celebrálta. Németh László 1944. november 19-én született Aradon. Dr. Jakab Antal püspök szentelte pappá 1983. június 19-én Gyulafehérváron. Segédlelkész volt Margittán, majd plébános Érkeserűben, Tasnádszántón, Hegyköztótteleken és Köröstarjánban. 2008-ban történt nyugdíjazását követően a Nagyváradi Posticumba vonult vissza, a Szent Erzsébet kápolnában és a Szent Márton Öregotthonban teljesítve lelkipásztori szolgálatot. Az utóbbi hónapokban, betegségére való tekintettel a Nagyváradi Szent Márton Öregotthonban ápolták. Harmincnégy esztendőn át szolgált papként, közvetlen, karizmatikus személyisége miatt nem csupán a katolikusok , de más felekezetek papjai és hívei is szívesen keresték társaságát. A gyászmisét celebráló főpásztor búcsúztatójában szólt az elhunyt lelkész közismert igazságkereséséről, rámutatva arra, hogy ez az igazságkeresés tulajdonképpen Isten állandó keresése, a hit folyamatos megélése volt Németh László atya életében. Papként élt és papként halt meg, végrendeletében meghagyta, milyen temetést szeretne saját magának, s kívánságait a püspök és a papi közösség megpróbálta mAradéktalanul betartani. Németh atya a végrendeletében nem mulasztotta el azt sem, hogy (mintegy az utolsó szó jogán) bocsánatot kérjen mindazoktól, akiket élete során, akarva vagy akaratlanul megbántott. Végakaratának megfelelően temetési szertartásán szót kapott a fokulista közösség képviselője is, a messiási zsidók váradi vezetője, és a felravatalozott koporsó mellett a Szent Pál Közösség is elénekelt néhány egyházi dalt, melyeket az elhunyt atya életében is szeretett hallgatni. A szertartás végén a zsúfolásig megtelt templomban hívek százai imádkoztak közösen az eltávozott atya lelki üdvéért, könnyes szemmel emlékezve annak papi, emberi ténykedéseire. Németh László atyát a Nagyváradi Rulikovszki temetőben, a Kapucinusok Sírkertjében helyezték végső nyugalomra tegnap délután. Szőke Mária Reggeli Újság (Nagyvárad) 2016. szeptember 13.Elhunyt Csoóri SándorÉletének 87. évében, hosszan tartó, súlyos betegség után elhunyt Csoóri Sándor kétszeres Kossuth-díjas költő, író, a Nemzet Művésze. Csoóri Sándor a Székesfehérvárhoz közeli Zámolyban, földműves családban született 1930. február 3-án. Az 1941-ben Hóman Bálint kultuszminisztersége idején felállított Országos Tehetségkutató Intéző Bizottság segítségével került Pápára középiskolába, 1950-ben érettségizett a Református Kollégiumban. 1951-ben felvették az Eötvös Loránd Tudományegyetem Orosz Intézetének (a későbbi Lenin Intézet) orosz–történelem–marxizmus és műfordítás szakára. Tanulmányait tüdőbetegsége miatt már az első évben félbe kellett szakítania, újságíróként kezdett dolgozni. Az irodalmi életbe 1953 augusztusában robbant be, amikor a Csillag és az Irodalmi Újság egyszerre tizennégy versét tette közzé, amelyeket a társadalmi problémák iránti érzékenység, a Rákosi-korszakot bíráló őszinte hangvétel jellemzett. 1954-ben jelent meg első kötete Felröppen a madár címmel, ugyanebben az évben József Attila-díjat kapott. A politikából egyre inkább kiábrándult, költészetében sajátos módon keveredtek a közéleti és személyes vallomások, kritizálta a diktatúra személyiség- és társadalomromboló hatásait. Az 1956-os forradalom után egy ideig nem talált munkát, majd tisztviselőként helyezkedett el, 1958-tól szabadfoglalkozású íróként, 1968-tól 1988-ig a MAFILM dramaturgjaként dolgozott. A hatvanas években megfigyelés alatt állt, évekig hallgatásra kényszerült. A szellemi és politikai ellenzék egyik vezetőjeként részt vett az 1985-ös monori és az 1987-es lakiteleki tanácskozás előkészítésében. 1987-ben egyike volt a Magyar Demokrata Fórum alapító tagjainak, 1992 óta a Hitel főszerkesztője volt. 1991–2000 között a Magyarok Világszövetségének elnökeként tevékenykedett, és meghatározó szerepet játszott abban, hogy létrehozzák „a mozaiknemzetet egyben láttató” Duna Televíziót, amely ápolja és segíti a szomszédos országokban élő magyarok nyelvének és kultúrájának megőrzését. Életművében jelentős helyet foglal el a szociográfia, esszéiben egyszerre alkalmazza a logikai-fogalmi és a metaforikus megközelítést, nem különíthető el bennük a személyesség és a magyarság sorskérdései iránt érzett felelősség. Összegyűjtött versei A jövő szökevénye címmel 2000-ben láttak napvilágot, 2004-ben válogatott verseinek legújabb gyűjteményét Elkártyázott köpeny címmel publikálta. Nyolcvanadik születésnapjára versei alapján Télvégi Tavaszváró címmel komponált oratorikus „látomást” Szokolay Sándor. József Attila-díjjal kétszer tüntették ki, 1954 után 1970-ben is. A Kossuth-díjat, amelyet ellenzéki magatartása miatt korábban nem ítéltek neki oda, 1990-ben kapta meg, 2012-ben pedig a Kossuth Nagydíjat vehette át. 1998-ban egyik alapító tagja volt a Digitális Irodalmi Akadémiának. 2000-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést vehetett át. Számos más elismerése mellett 2013-ban a Magyar Művészeti Akadémia nagydíjával, 2014-ben pedig a Nemzet Művésze díjjal jutalmazták. Csoóri Sándor a közösség iránt elkötelezett ember volt, gondolkodása középpontjában pedig a nemzet megmAradása állt – emlékezett az íróra, költőre, a Hitel folyóirat szellemi körének meghatározó személyiségére, főszerkesztőjére Papp Endre, a lap felelős szerkesztője. Felidézte: Csoóri Sándor a Németh László és Juhász Ferenc nevével fémjelzett irodalmi forradalom gyermekének vallotta magát, aki a maga alkotói eszközeivel szállt szembe az 1950-es évek sematizmusával, egyéni önfelszabadítását a nemzet emelkedésével kötve egybe. A magyar irodalom, a magyar költészet és a magyar sors sűrítményének nevezte Csoóri Sándor életművét Ferenczes István Csíkszeredai költő, a Székelyföld irodalmi folyóirat nyugalmazott főszerkesztője. Felidézte: Csoóri Sándor egyike volt azoknak a magyarországi költőknek, közéleti személyiségeknek, akik mindig odafigyeltek a határon túli magyar irodalomra és a magyarság sorskérdéseire. E törődés, odafigyelés példájaként említette, hogy amikor 1987-ben a kommunista politikai rendőrség, a Securitate Bukarestbe hurcolta, Csoóri Sándor tájékoztatta a történtekről egy előadás közönségét a Budapesti Petőfi Csarnokban. Ennek köszönhetően a Szabad Európa Rádió is foglalkozni kezdett az ügyével, és minden bizonnyal a nemzetközi figyelem is hozzájárult ahhoz, hogy nem bántották. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. január 14.Kolozsvári tanulságokErdély és az erdélyi magyar városok az 1918–1920-as, az 1940-es és az 1944–1947-es nagy átalakulások után egy újabb „metamorphosis Transilvaniae” korszakát élték meg az elmúlt húsz évben, és ez a változás radikálisan átalakította az erdélyi városok magyarságának helyzetét, amely amúgy ennél is radikálisabban alakult át az ötvenes évek közepén, a beinduló etnopolitikai „gőzhenger” következtében, amely egy évtized leforgása alatt nagyjából felszámolta az erdélyi városok hagyományosan magyar és kisebb mértékben német etnikai karakterét. A mögöttünk lévő közel két évtizedben, a romániai rendszerváltozás után, mondhatni, havi rendszerességgel fordultam meg Erdély városaiban: irodalmi és tudományos tanácskozásokon, könyvbemutatókon, kulturális és egyházi összejöveteleken. Nagyjából egy kerek esztendőt töltöttem (néhány napos adagokban) Erdélyben. Kolozsváron, Nagyváradon, Szatmárnémetiben, Aradon, Nagyenyeden, Brassóban, Marosvásárhelyen, a székely városokban. Igen sok tapasztalatot szereztem, vannak közöttük elkeserítők és felemelők, kiábrándítók és reményt adók. A magyarság fogyatkozása Az erdélyi magyarság etnikai ereje számottevően csökkent a mögöttünk lévő évtizedekben. A kivándorlás megnyíló lehetősége, a Magyarországra történő átköltözés, és kisebb mértékben a többségi nemzet asszimilációs törekvései több százezerrel csökkentették az erdélyi magyarság létszámát. A hivatalos népszámlálások tükrében ez a fogyatkozás nagyjából negyedmillió embert jelent, de ha arra gondolunk, hogy a nyolcvanas évek közepén a demográfusok különböző számításokra, mindenekelőtt az egyházi anyakönyvek adataira alapozva közel kétmillióra tették a romániai magyarság létszámát, akkor a veszteség, figyelembe véve a jelenlegi alig másfél milliós lélekszámot, még fájdalmasabbnak tetszik. A magyar etnikai erő hanyatlása mindenekelőtt a városokban érhető tetten, és ez nemcsak az erdélyi magyarság számára jelent igen szomorú, de reméljük, egyszersmind elgondolkoztató és ellenállásra mozgósító tapasztalatot, hanem a nemzet egésze, és így a magyarországi társadalom számára is. Az erdélyi magyar városok ugyanis a magyarság több mint ezeréves történelme során mindig is a nemzeti élet otthonai, műhelyei és erőközpontjai voltak, az erdélyi városok etnikai átalakulását, kulturális hagyományainak sérülését az egész magyarság veszteségének kell tekintenünk. Ezért az erdélyi városok magyarságának és történelmi tradícióinak védelmét abban a szellemi, illetve politikai térben kellene elhelyezni, amelyben a magyar nemzeti stratégia és nemzetpolitika alakításának kellene működnie. Voltak idők, nem is olyan régen, még a huszadik század elején, midőn a mértékadó hazai közvélemény a magyar és az erdélyi városokban látta a Kárpát-medencei magyar jövő zálogát, és a történelmi ország fennmaradásának ügyét olyan városokra kívánta bízni, mint Kolozsvár, Nagyvárad, Arad, Marosvásárhely, Szabadka, Kassa és Pozsony. Hadd idézzem itt fel Ady Endre 1911-es Városos Magyarország című írásának a jövő iránt érzett bizalomtól áthatott szavait: „Ma Magyarország a városok, a készek és a leendők, ők a kultúra, ők a magyarság, sőt a nemzetiségi kérdést is csak ők jogosultak és nobilisak megoldani. A városos Magyarország, talán utolsó lehetősége és kerete egy lehető Magyarországnak, ébredjen, eszméljen egy kicsit.[…] A magyar városok lássák meg, hogy ellenük nincs szervezhető mezei had, s már a legkulturálatlanabb, pópás nemzetiségi tömegekkel akarnak az ő fejlődésükre, életükre, szóval a lehetséges kultur-Magyarországra törni. A városos Magyarország döntse el, mert csak ő döntheti el, a demokrácia, a kultúra s – ha úgy tetszik – a magyarság sorsát.” Etnopolitikai erőszak A vesztes első világháború után ennek a „városos Magyarországnak” adott végzetes döfést a trianoni diktátum. Az elszakított területek magyar városainak etnikai aránya radikális módon megváltozott, ez a változás mindazonáltal, legalábbis a két világháború között, mi több, még a háborút követő egy-két évtizedben sem számolta fel igazán a hagyományosan magyar erdélyi városok etnikai karakterét. Az utolsó, 1910-es magyar (osztrák–magyar) és az első hivatalosnak és hitelesnek tekinthető, 1930-as román népszámlálás tanúsága szerint az Erdély területén városi státust élvező negyvenkilenc település lakosságának mérlege a következőképpen alakult: 1910-ben a városi lakosság 62,7 százaléka magyar, 18,9 százaléka román, 1930-ban ugyanennek a lakosságnak 39 százaléka magyar, 31,1 százaléka román volt. Mellettük erős volt a németek, 1920 után pedig a magyarságról rendeleti úton leválasztott zsidók arányszáma, ez utóbbiak különben döntő többségükben magyar anyanyelvűeknek tartották magukat, és a magyar kultúra körében fejezték ki identitásukat. Jóllehet a két világháború közötti korszakban a magyarság igen sokat veszített etnikai erejéből, és a mérleg másik serpenyőjében a románság számottevő gyarapodást könyvelhetett el, az erdélyi nagyvárosokban egészen az ötvenes évek végéig a magyarság etnikai fölénye érvényesült. Ezt az etnikai fölényt rombolta le az ötvenes évek közepén kibontakozó románosítási politika, amely igen alaposan végiggondolt és következetesen érvényesített nemzetpolitikai stratégia nyomán látott hozzá az erdélyi városok etnikai jellegének és szerkezetének átalakításához. Ennek a stratégiának több eszköze is volt. Először is nagyarányú betelepítésekkel, hatalmas tömbháztelepek építésével változtatta meg a városok etnikai szerkezetét, ennek keretében sok százezer, az adatok szerint több mint egymillió Kárpátokon túlról érkezett románt telepített le az erdélyi városokban. Másodszor, ezzel egyidejűleg, igyekezett felszámolni vagy legalább hatásuktól megfosztani az erdélyi városok magyar intézményeit; ez utóbbi politikai akaratnak esett áldozatául a kolozsvári magyar egyetem (és később a marosvásárhelyi magyar orvosi egyetem), veszítette el nemzeti (nemzetiségi) szerepét számos magyar kulturális intézmény, iskola, sajtótermék, és váltak kiszolgáltatottakká és üldözöttekké az erdélyi magyar egyházak, amelyek a történelem során mindig - és különösen Trianon óta - a magyar nemzeti identitás védelmezői voltak. Ki lehet jelenteni, hogy a kommunista diktatúra, amely különben mindenütt a közép-európai térségben lerombolta a nyugati mintákat követő polgárosulás értékeit és vívmányait, és erőszakosan felszámolta a térség társadalmainak nyugati karakterét, Romániában egyszersmind az erőszakos elnemzetlenítés és beolvasztás eszköze volt. Vagyis két irányból is támadta az erdélyi magyar városokat: egyrészt mint a polgárosulás kereteit és intézményeit, másrészt mint a magyar népesség településeit. Kolozsvár példája Csupán egyetlen népességstatisztikai adatsort idéznék fel itt: Kolozsvár etnikai szerkezetének arra az adatsorára gondolok, amelyet az erdélyi népességstatisztikai szakirodalom eddigi (és bizonyára ez utáni) legnagyobb korpusza, a Varga E. Árpád által összeállított Erdély etnikai és felekezeti statisztikája című munka 2001-ben közreadott negyedik kötete tartalmaz. Ezek szerint Kolozsvár összlakossága 1850-ben 19 612 volt, ebből magyar 12 317, román 4116, német 1587; 1910-ben 62 733, ebből magyar 51 192, román 8886, német 1678; 1920-ban 85 509, ebből magyar 42 168, román 29 644, német 2075, zsidó 10 638; 1941-ben 114 984, ebből magyar 100 172, román 11 523, német 1842, zsidó 832; 1956-ban 154 723, ebből magyar 74 155, román 74 033, német 990, zsidó 4530; 1992-ben 328 602, ebből magyar 74 871, román 258 572, német 1149, zsidó 344. Ezek a számsorok jól szemléltetik a város etnikai képének igen radikális átalakítását, és hasonló számsorokkal lehetne szemléltetni a többi erdélyi nagyváros etnikai átformálását is. Mindez valóban egy minden korábbinál hatalmasabb és végzetesebb „metamorphosis Transilvaniae” képét vetíti elénk, azt a képet, amely különben a második világháború után – gondoljunk a német Danzig (Gdansk) és Breslau (Wroclaw) vagy a lengyel Lwów (Lemberg) és Wilno (Vilnius) sorsára – korántsem volt ritkaság, és korántsem csupán a magyarság veszteségeit mutatta. Az erdélyi városok magyarságának számaránya, láthattuk, mindenütt igen kedvezőtlenül alakult, és a Trianon után még nagyjából négy évtizeden át tartó magyar számbeli fölény az ezt követő négy évtizedben radikálisan csökkent, néhány városban, például Aradon, Temesváron és Brassóban szinte összeomlott. A városlakó magyarság abszolút száma ugyan szinte mindenütt megmaradt, számaránya viszont a nagyarányú lakótelep-építkezés és a betelepítés következtében mégis a korábbiakhoz képest drámai módon megfogyatkozott. A fogyatkozás ma is tart: Kolozsváron, mindenekelőtt a szélsőségesen soviniszta és magyargyűlölő korábbi polgármester erőszakoskodása következtében, a magyarság igen nagy teret veszített, Marosvásárhelyen az etnikai arányok veszedelmes megváltozása – és persze az ottani magyar politikai tényezők hibás taktikája miatt – több alkalommal is román polgármestert választottak (részben a magyarok szavazataival). Van remény Mindez, amit idáig elmondtam a mérleg egyik serpenyőjében található, és a mára kialakult helyzet egyik „dimenzióját” világítja meg. Szerencsére azonban van a helyzetnek egy másik oldala, a mérlegnek egy másik serpenyője is. Az elmúlt másfél évtizedben egy budapesti irodalmár gyakorlatához képest igen sok időt töltöttem Erdélyben, éspedig éppen olyan összejöveteleken, amelyek némi biztatással szolgálnak az imént vázolt drámai fejleményekkel szemben, és az erdélyi városok egy másik, most kibontakozóban lévő magyar életét és arculatát mutatják fel. Azokra a reményt keltő szerveződésekre gondolok, amelyek azt ígérik, hogy az „erdélyi magyar város” történelmi képzetének a jelenben is van és a jövőben is lehet valóságos értelme. Egyetlen város, Kolozsvár példájával szeretném megvilágítani ezeket a biztató tapasztalataimat. A mögöttünk lévő nehéz évtizedek során talán a kolozsvári magyar közösség veszítette a legtöbbet: a kommunista diktatúra időszakában megfosztották intézményeinek egész sorától, közéletét és művelődését beolvasztották a zsarnokság mindent maga alá gyűrő rendszerébe, múltját meghamisították, etnikai jellegét megváltoztatták, történelmi épületeit, emlékeit kiszolgáltatták az enyészetnek, még hagyományos nevét, hagyományos román nevét is félig megváltoztatták. A rendszerváltozás után mindazonáltal lassanként magára talált, annak ellenére, hogy a rossz emlékű polgármester: Funar nevéhez fűződő korszak igencsak mostohán bánt a város magyarságával. A városi struktúra - az épületek, az útvonalak, a közlekedés - drámai módon bekövetkezett romlásával szemben nem adhattak kárpótlást a többnyire minden ízlés nélkül felhalmozott köztéri emlékművek, amelyek amúgy sem azért kerültek a helyükre, hogy gazdagítsák a város karakterét, hanem azért, hogy nagyromán soviniszta tömegérzelmeket keltsenek! Nos, a „magyar Kolozsvár” mindezek ellenére mintha magára talált volna: igen hamar új életre keltek a város hagyományos kulturális intézményei és szervezetei, közöttük az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és az Erdélyi Múzeum-Egyesület, színvonalas sajtótermékek jelennek meg, közöttük a Korunk, a Helikon, a Művelődés és a Szabadság, a kolozsvári magyarságnak mára értékes színházi és képzőművészeti kultúrája, televíziós stúdiója és rádiója van. Szabédi László egykori lakóházában ígéretes irodalmi múzeum létesült, tevékeny könyvkiadók szolgálják az egyetemes magyar kultúra ügyét, részben újjászületett a magyar iskolarendszer, tartalmas oktatómunka színhelye a kolozsvári egyetem, és főként mozgalmas kulturális élet, közélet ad szinte hetente több alkalommal is szellemi táplálékot nemcsak a kolozsváriaknak, hanem a más vidékekről, akár Magyarországról, Szlovákiából, Szerbiából és a nyugati világból érkező magyaroknak. Remélhetőleg a város magyar szellemiségének és hagyományainak teljesebb kibontakozását fogja hozni a néhány esztendeje (elsősorban Kántor Lajosnak, a Korunk korábbi főszerkesztőjének kezdeményezésére) létrejött Kolozsvár Társaság. Ennek éppen az lesz a küldetése, hogy a város magyarságának szervezőereje, egy kulturális „új honfoglalás” kezdeményezője legyen. Személyes felelősségvállalás Felidézhetném nagyváradi, szatmári, aradi, brassói és természetesen székelyföldi tapasztalataimat is. Mindenütt személyes áldozatokat vállaló, küldetést teljesítő magyar értelmiségiekkel: tanárokkal, újságírókkal, lelkészekkel, mérnökökkel találkoztam. A személyes vállalkozásról, felelősségről és kezdeményezésről beszélek, Erdélyben mindenütt azt tapasztaltam, hogy ez a személyes feladatvállalás lehet az erdélyi városok magyar jövőjének záloga. Minden városban és minden kisebb településen a nemzeti felelősségük tudatában, elkötelezetten tevékenykedő értelmiségiek - írók, szerkesztők, tanárok, tudósok, művészek, zenészek, lelkészek kezében van ez a jövő – sok esetben kellő pénzügyi támogatás és intézményes háttér nélkül. Ahogy ez a magyar történelemben nemegyszer volt tapasztalható, az emberi minőség tarthatja meg az erdélyi városok történelmi magyarságát. Erdélyben ma, hogy Németh László találó kifejezését vegyem kölcsön, valóban a „minőség forradalma” zajlik, és ennek a szellemi újrakezdésnek és mozgalmasságnak lehet az eredménye, hogy valami, minél több, megmaradjon abból a történelmi, művelődéstörténeti fogalomkörből, amelyet az erdélyi magyar városok hagyománya jelent. Ennek az áldozatos alkotó- és szervezőmunkának az eredményeként erősödhet meg az erdélyi magyarság belső demokráciája, mi több, a romániai demokrácia, gyorsulhat fel az erdélyi magyarság nemzeti integrációja az egyetemes magyarságon belül és európai integrációja az Európai Unión belül. Ahogy Ady Endre imént idézett vallomása mondotta volt közel egy évszázada, a „városos Magyarország”, azaz a mi esetünkben a „városos Erdély” döntheti el az erdélyi magyarság sorsát. Az erdélyi városok magyar életének, kultúrájának, intézményrendszerének védelmében és kiteljesítésében következésképp mindannyiunknak össze kell fognunk, éljünk Erdélyben vagy Magyarországon, Kolozsváron vagy Budapesten. Pomogáts Béla Népszava 2017. január 19.A múlt tükörcserepei – húsz esztendeje történt a balliberális támadás a Bolyai Egyetem ellenErdélyben a kozmopolita-libertariánus gondolkodás annak ellenére felülreprezentált a médiában, hogy a választóközönség igen csekély része vevő erre a szellemi perverzióra. Fő orgánumaik a Maszol, a csak pár hete szünetelő Erdélyi Riport és a valamivel mérsékeltebb, tárgyilagosabb, de azért érezhetően erre húzó Transindex. A politikai palettán a Szabadelvű Kör keretében jelent meg e világnézet elsősorban, ami nem jelenti azt, hogy e platformon belül mindenki nemzetellenes liberális lett volna. Markáns politikai akciójuk az elmúlt bő negyed évszázadban kettő volt. 1992 vége felé a Kolozsvári Nyilatkozat után nekitámadtak az RMDSZ autonomistáinak, szabályos sajtókampányt indítva a Tőkés–Szőcs-tábor ellen. Akkor talán ennek volt köszönhető, hogy két markáns képviselőjük is bekerült az új vezetésbe, Cs. Gyimesi Éva oktatási alelnök, Magyari Nándor László pedig önkormányzati alelnök lett. A második akció közel öt évvel később, 1997 januárjában pont e két egyetemi oktatóhoz kötődik, Magyari felesége, Magyari Vincze Enikő mellett. Ők voltak ugyanis azok, akik álérvekre alapozva nekitámadtak az eladdig össznemzetinek számító oktatásügyi követelésnek, mely az önálló Bolyai Egyetem megteremtésére irányult. A történetet részletesen ismertettem az 1989 és 2014 közötti negyed évszázad politikatörténetét összefoglaló munkámban, tanulságos kereken húsz esztendő elteltével ideemelni a vonatkozó részt. Sokan összefüggést látnak Törzsök Erikának, az SZDSZ kisebbségpolitikusának a Magyar Hírlapban megjelent „Ellenségkép nélkül” című írása és az azt követő Bolyai Egyetem elleni akció között. Törzsök elméleti kontextusba ágyazta az erdélyi balliberálisok akcióját, számos csúsztatással és nem kevés rágalmazással. Hadd rekonstruáljuk röviden néhány vonatkozó gondolatát. Törzsök szerint a XX. század végére elérkezett az etnikai Kánaán, a „nemzeti retorika” „kifulladóban”, és „nem csupán Magyarországon”, amikor nemcsak az ideológiailag az SZDSZ által dominált Horn–Kunczekormánynak nincs ellenségképe, de a környező népeknek sem: „A század utolsó éveiben végül itt állunk ellenségkép nélkül, csehek, románok, szerbek, szlovákok és magyarok.” Mintha más világban élt volna a szerző vagy végzetesen megzavarta volna valami a valóságot appercipiáló képességét. Ellenségkép nélküli szerbek, szlovákok és románok? Az ember, ismerve az elmúlt évszázad politikatörténetét, a Kisantant politikusainak megnyilvánulásait és a román többségi sajtót (illetve a szlovák és szerb sajtó magyarra fordított szövegeit), azt láthatja, hogy a Trianont megelőző évtizedektől máig kontinuus eme országokban a magyarellenesség, sőt, ahhoz képest a pillanatnyilag uralkodó politikai rendszer, a két világháború közötti predomináns, korlátozott pluralizmus, a királyi diktatúra, sztálini kemény elnyomás vagy fellazult kommunista diktatúra (bizony még ilyen is volt Ceauşescu alatt a hetvenes években) lehántható forma-meghatározottság, mely mögött ott él az alkotmányszinten tényként rögzített kőkemény program: a homogén egységes nemzetállam programja. Törzsök persze ezt explicit tagadja: „Nekünk, magyaroknak megszűnt a kisantant réme is, pedig szerettek ezzel ijesztgetni még a közelmúltban is a legkülönbözőbb oldalakról.” Törzsök Erika a kormányzati együttműködést úgy állítja be, mint a kisebbségbe szorult magyarság jogkövetelései megvalósításának leghatékonyabb eszközét, az anyaország-kisebbség viszonylatban pedig a partnerség szükségességét hangsúlyozza. Mondhatni, ez az egyetlen részben helyeselhető gondolat az írásában. „Agyelszívás” címszó alatt lényegében megágyaz a Szabadelvű Kör akciójának, és ismerve a közeli, jó kapcsolatot, mely a szerzőt az akció azóta elhunyt vezéralakjához, Cs. Gyimesi Évához fűzte, vélelmezhető, hogy volt is koncepcionális és taktikai egyeztetés köztük. Törzsök szerint „a közelmúltban bizonyos érdekek hivatkozási alappá, politikai szlogenné degradálódása általánossá vált. Autonómiát, Bolyai Egyetemet követelt nagy hangon boldog-boldogtalan”, miközben „nem lett átgondolva, nem lett feltéve a kérdés, hogy milyen egyetemet, kinek, miből, kikkel akarnak, akarunk”. Egy füst alatt jól be is olvas a szerző az autonomista tábornak, mely egyik oldalról „követelőzik”, folyamatosan olyan célokat fogalmaz meg, amelyek rövid távon irreálisak és elérhetetlenek, másik oldalról súlyos retorikus szónoklatokkal hirdeti, hogy „nincs remény”, és ezzel kivándorlásra biztatja honfitársait. (Ez utóbbi vád nem egyéb szemenszedett hazugságnál, pont ez az a retorika, mely soha nem jellemezte az erdélyi autonomistákat.) Az eszmefuttatásnak legdurvább hamisítása az, hogy a nemzeti oldalt a román hatalom kreatúrájának állítja be. Törzsök szerint „az a játék, melyben a többségi hatalom azért kreált kisebbségi „ellenállókat” (igen, jól látja az olvasó, az ellenállót idézőjelbe tette a szerző, ezzel is erősítve a mondanivalójának dehonesztáló jellegét), hogy folyamatos konfrontálódásukkal megosszák a kisebbségi közösségeket, Magyarországról a továbbiakban (…) nem kap támogatást”. Magyarán Duray Miklóst vagy Tőkés Lászlót a szlovák, illetőleg román hatalom kreálta a kisebbségi magyar közélet megosztásának céljából. Nehéz eldönteni, hogy sírjunk-e vagy nevessünk... Az Erdélyben lezajlott szabályos sajtóvihar elindítója 1997. január 31-én a Szabadelvű Kör egy vitaestje volt, melyen Cs. Gyimesi Éva, Magyari Vincze Enikő, Egyed Péter és Magyari Nándor László egyetemi oktatók tartottak előadást. A Bolyai Társaság elnöke, Horváth Andor levélben fejtette ki álláspontját. Horváth Anikó beszámolója szerint a bevezető előadások mondanivalója egybehangzóan az, hogy „a magyar nyelvű egyetemi oktatást főleg a hozzá nem értő jó szándékúak tették kizárólag politikai kérdéssé, e kérdés kezeléséből kiszorulni látszanak az illetékesek, a felsőoktatásbeli pedagógusok. Az önjelölt illetékesek, egyetemi tanári pályára hívatlanul törekvők nem képesek a felsőoktatás mindennapi és korszerűségi követelményeit felismerni, (…) a kezdeményezők egyöntetűen időszerűtlennek és gyakorlatiatlannak tartják egy különálló egyetemi infrastruktúra és közösség most kezdhető kiépítését.” Cs. Gyimesi Éva előadása megjelent később nyomtatásban is, lényeg az, hogy a szerző úgy érzi, hogy kötelessége élni a „tekintéllyel” és szólni, különben az egyetem ügye „az ál- és féltudományos elemekkel összekapcsolt politikai eltévelyedések területe lesz”. Értsd: netán megvalósul az önálló Bolyai Egyetem. A szerző egyetemes, nemzetközi presztízsnek örvendő tekintélyekre hivatkozva fejti ki azon álláspontját, hogy nem helyes az önálló felsőoktatáshoz való jogot a felsőfokú nemzetnevelő intézmény (egyfajta népfőiskola) igényére redukálni, mely a „nemzeti identitásvédelem, az anyanyelvápolás funkcióit tekinti fő feladatának”, hanem az egyetem egyben a tudományos kutatásnak is otthont kell adjon. A szerző „félelme”, hogy a posztgraduális tanulmányaikat külföldön folytatók netán azért nem jönnének vissza, mert az egyetemi oktatás Kolozsváron „nem ugyanazt fogja jelenteni, amit bárhol jelent a nagyvilágban, hanem egy szabadalmaztatott és bevált modellekkel nem törődő, helyi gyártmányú barkácsolt torzszülöttet, egyfajta szellemi gettót: bezárkózást a nyelvi-nemzeti sajátosságba”. Ehelyett a cél egy négynyelvű egyetemi oktatás megvalósítása, mely „nem csupán az erdélyi etnikumok szempontjából lenne megfelelő, hanem, a feszültségmentes európai integráció sajátos feltételeinek kialakítását is szolgálná.” Ugyanezt az álláspontot képviselte Magyari Vincze Enikő is, hadd idézzük az újságban megjelent szövegének konklúzióját: „Amikor (…) a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem közös keretében való intézményfejlesztés mellett érvelek, akkor mindenekelőtt ennek esélyében, egy új generáció tapasztalatain, egyezségein nyugvó, mentalitásváltást hozó együttműködésben bízom.” Magyari Nándor László egy, a diákok körében készített közvélemény-kutatást mutatott be, mely arról tanúskodott, hogy a hallgatók többsége megmaradna a Babes-Bolyai Tudományegyetem intézményi keretén belül, és nem kívánja az önálló Bolyai Egyetem életre hívását. Érdemes pontosan idézni Magyari sajátos hangulatú, tudományoskodó, SZDSZ-es ihletésű szövegelését, melyből süt az ellenszenv a Bolyai Társaság és a Bolyai Egyetemet helyreállítani igyekvő közéleti személyiségekkel és általában a hagyománytisztelő nemzeti gondolkodásmóddal szemben: „A magyar egyetem tradíciója része a ’múlt kisajátításáért folytatott küzdelemnek’, a nemzeti elkötelezettség felmutatásának eszköze, és ugyanakkor, mint a történelmi jóvátétel, a visszavétel retorikai igénye él magyar kultúrpolitikusok diszkurzusaiban, másfelől ’zavaros és ellentmondásos tradíció’.” (…) „Lezáratlan és megemészthetetlen az egész egyetem-tradíció: mítosz és szent tehén, jó esetben besorolási-kategorizáció: mérce; ki mennyire elkötelezettje/megszállottja, ki mennyire akarja, vagy nem akarja vállalni e feldolgozatlan, felemás hagyományt, annak függvényében lehet pl. megbecsült tagja a Bolyai Társaságnak stb., ami aztán felér a maga során a ’nemzeti korrektséggel’, hogy egy BT-elnöki beszéd színes fordulatát idézzem. Jellemző, hogy a Bolyai Társaság, mely eredetileg az egyetem ’újjáalakításáért’ jött létre, annyira hozzánőtt e feldolgozatlan, megemésztetlen tradícióhoz, hogy úgy képzeli, maga is osztozik immár az ’eredeti’ mítoszban, ha kell, még a tragikus hangvételt is folytonosan használja annak érdekében, hogy ’méltó követője’, ’örököse’ lehessen annak, amiről ugyan soha nem mondja ki, hogy mi is volt, milyen is volt valójában. Konkrét ténykedése aztán fel is szívódik a sűrű ködben, mely a volt Bolyai tragikus/heroikus Olimposzából száll alá.” A volt Bolyai Egyetem és oktatóinak sorsa az „önsajnálatra, kisebbségi ’marginalitás-mítoszok’ termelésére” alkalmas, s ennek eredménye, „hogy ’revansként’ vagy legalábbis „történelmi igazságtételként” fogjuk fel a magyar egyetem újraalakításának kérdését, ami „tipikusan sérelmi politizálást eredményez, és többé-kevésbé ’szembemegy’ a nyitási politikával, mely a mai politikai valóságot jellemzi.” Egy dologban csak egyetérteni lehet Magyari Nándor Lászlóval: a politikai alkuhelyzet csapdáit magunk állítjuk fel. Még pontosabban: ő és társai állították fel azokat. A fórumot követően a sajtóvitában a legsúlyosabb, legtekintélyesebb hozzászóló Kása Zoltán egyetemi tanár volt, aki első reakciójának fő csapásirányát sajnos a beszámoló szerzője felé orientálta. Ezzel együtt a mondanivalójának legfontosabb üzenete, hogy a Bolyai Egyetem ellen támadó oktatók jogtalanul beszéltek általában az egyetemi oktatók nevében, hiszen a Bolyai Társaság nagyságrenddel több egyetemi oktatót tömörít náluk, akik viszont az önálló Bolyai Egyetem megteremtését tartják elsőleges célnak, akkor, amikor erre végre politikai lehetőség mutatkozik. Kása Zoltán egy későbbi reflexiójában arra is rámutat, hogy az intézményszétválasztás demokratikusan egy kormányhatározat formájában megtehető, míg a magyar karok létrehozásához az egyetemi autonómiát semmibe vevő diktatórikus intézkedés szükségeltetik. Tizenhét év távlatából visszatekintve is megdöbbentő, hogy mindez lehetséges volt, hogy pont azok egy része fordult az önálló Bolyai Egyetem ellen, akik az első vonalában kellett volna harcoljanak érte! Akkor is megdöbbentő ez, ha tudjuk, hogy a balliberális kozmopolita gondolkodás nem áll meg a trianoni határoknál, és a határon túl is fertőz. A kibontakozott vitában az egyik lényeglátó hozzászóló arról is szólt, hogy miként volt ez lehetséges. Gagyi Balla István a kommunista korban felnőtt Magyari-féle oktatók szocializációjára is rámutat írásában: „a társadalomtudományok hallgatója nem ismerte – nem ismerhette meg könyvekből sem – azt az örökséget, amit a magyar tudományosság különösen a két világháború között kitermelt. Az egyetemi előadások keretében a második világháború előtti időszak magyar tudományos teljesítményei a legtöbb esetben kritika tárgyai voltak. Néhány példa – talán – érzékelteti a fentieket: Hóman Bálint és Szekfű Gyula például pozitivista történészek (a pozitivista minősítés itt a történészek tudományos értékét degradálja). Teleki Pál – irredenta. Féja Géza – fasiszta. Makkai (a püspök) – apolitikus, nacionalista. Reményik Sándor – soviniszta. Szabó Dezső... istenkáromló (aki őt olvassa). Németh László drámái (fenntartással) elfogadhatók, a Tanúban s a Kisebbségben leírtak ’magyar fajelmélet’. Az a szellemi közeg, amelyben a fenti minősítések megfogalmazódtak, semmiképpen nem volt alkalmas magyarságismeret – s ezzel együtt magyarságtudat – átadására. Az elmondottaknak ’köszönhető’, hogy a Bolyai végzettjeinek nagy többsége az – esetleg – otthonról hozott magyarságtudatától szublimált, marxista eszmék befogadására alkalmas értelmiségivé vált.” Összefoglalóan megállapítható, hogy a balliberálisok letették a garast a Babes-Bolyai TE fenntartása mellett. Igaz, hogy ők ezen belül autonóm magyar kart képzeltek el, legalábbis nyilatkozataik szerint, de akkor is világosan és egyértelműen megbontották a Bolyai Egyetem megteremtésére egységes magyar közakaratot. Tették mindezt úgy, hogy magukat állították be felsőfokú oktatók hangjának, szemben a politikummal, „megfeledkezve” arról, hogy a „politikum” álláspontját osztja nem kevés, sőt náluk nagyságrenddel több egyetemi oktató. A módszertan ugyanaz, mint 1992-ben. Akkor is ők kiáltották ki magukat szakértelmiségnek, akivel szemben a „voluntarista” politikai hatalom csak „monologizál”. Miközben mindkét esetben csak egy törpe kisebbséget képviseltek: mind az értelmiségen, mind a politikumon belül. 1997 elején a Bolyai Egyetem életre hívása, amit több RMDSZ-es vezető is koalíciós szakítópróbának nevezett, karnyújtásnyira volt. Nem véletlen, hogy ellentétben a 1992-es sajtóoffenzívával, melyre a megtámadottakon kívül nem sokan reagáltak, 1997-ban sikerült felkavarni a kedélyeket, s mondanom sem kell, hogy a megszólalók elsöprő többsége támogatta az önálló állami magyar egyetem megteremtését. Csak a Szabadság című kolozsvári napilap hasábjairól nem kevesebb, mint 93 írást gyűjtöttem ki e témakörben, nem egészen három hónap terméséből. Mint az közismert, a Bolyai Egyetemet azóta sem hozták létre. Ami nem elsősorban az össznemzeti politikai akaratot megtörni igyekvő balliberálisoknak róható fel, de annyi biztos, ők megtették a magukét, alkalmat adtak arra, hogy a román fél elmondhassa: mi, magyarok sem értünk egyet ebben a kérdésben. A felelősség kisebb része az övék, a nagyobbik értelemszerűen a kisstílű alkupolitikát folytató RMDSZ-vezetésé, mely a Bolyai Egyetem követelését lényegében feladta, beérte apró-cseprő engedményekkel, amelyek fejében segített a nyíltan magyarellenes román hatalomnak demokratikus, kisebbségbarát színben tetszelegni belföldön és külföldön. Borbély Zsolt Attila itthon.ma/szerintunk 2017. március 1.Új otthont kap a nagybányai magyar iskolaSzeptembertől az egykori nagybányai református iskola épületébe költözhetnek a megyeszékhely egyetlen magyar tannyelvű tanintézetének, a Németh László Elméleti Líceumnak az óvodai csoportjai és elemi osztályai. A református egyház belvárosi ingatlanja felújítás alatt áll, a munkálatokat a magyar állam 70 millió forinttal támogatta. Az M1 hírtelevízió tájékoztatása szerint az elmúlt időszakban statikailag megerősítették az épületet, és kiépítették a fűtésrendszert is, szintén magyar állami támogatásból. A kivitelező július végére ígérte a munkálatok befejezését. Váradi Izabella, a Németh László Elméleti Líceum igazgatója a közszolgálati televíziónak elmondta, az engedélyeztetési procedúrákkal párhuzamosan tájékoztató kampányt is indítottak annak érdekében, hogy minden nagybányai magyar szülőhöz eljusson a költözés híre. „Azt reméljük, hogy ha a minőségi oktatás mellett minőségi helyszínt is tudunk biztosítani, akkor növekedni fog az iskola vonzereje is, nagyobb lesz a diáklétszám az elkövetkező időszakban” – mondta az igazgató. A református iskola épületét 1860-ban építették, s az államosítás után egyáltalán nem végeztek felújítási munkálatokat rajta, ezért az állaga folyamatosan romlott. A visszaszolgáltatás után Nagybánya óvárosi református egyházkerülete önerőből látott hozzá az épület felújításához, azonban ez nem volt elegendő. A magyar kormány már tavaly 10 millió forinttal támogatta a fűtésrendszer kiépítését, idén pedig tovább segítette a felújítás befejezését. Kovács Richárd önkormányzati képviselő az M1-nek úgy fogalmazott: a helyi magyarság régi álma válik valóra azzal, hogy a közösségi összefogás révén a magyar iskola beköltözhet a belvárosba. Az ügyet a helyi Iskoláinkért – Gyermekeinkért Egyesület is támogatta, melynek tagjai vállalták, hogy segítenek az iskolának a beiskolázási kampányban és a pályázásban. A Németh László Elméleti Líceum jelenleg a város szélén, egy régi ipartelep egyik épületében működik, így a költözés által a tanintézetet könnyebben meg lehet majd közelíteni, és biztonságosabb körülmények közt fog működni. A város egyetlen magyar iskolájában jelenleg 350 diák tanul, ezenkívül egy vegyes tannyelvű iskolában is van magyar oktatás egészen nyolcadik osztályig. A legutóbbi népszámláláson a város lakosságának mintegy 10 százaléka – közel 14 ezer lakos – vallotta magát magyarnak. Gyergyai Csaba Krónika (Kolozsvár) 2017. március 17.Máriás József: Az írás: szolgálatMárcius 22-én, szerdán 17 órakor a Szatmári Református Egyházmegye Esperesi Hivatalának tanácstermében (a Szatmárnémeti Református Gimnázium épületében) mutatják be Máriás József Az írás: szolgálat című tanulmánykötetét. Az alábbiakban a szerzővel beszélgettünk avaly e címmel jelent meg Máriás József tanulmánykötete a miskolci Felsőmagyarország Kiadónál. Lapunk sok olvasója emlékezhet e névre, hisz a szerző 1968–2002 között a Szatmári Hírlap, illetve a Szatmári Friss Újság munkatársa volt. Már ez idő alatt is előszeretettel írt irodalomnépszerűsítő írásokat — recenziókat, tanulmányokat, évfordulós megemlékezéseket — az egyetemes magyar irodalom, különösen az erdélyi magyar literatúra jeles alkotóiról, műveikről a napilapokban, a Korunkban, a Művelődésben. Írásai olvashatók a budapesti Hitel és Magyar Napló, a nyíregyházi Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle és Pedagógiai Műhely, a sárospataki Zempléni Múzsa, a csíkszeredai Székelyföld, a zilahi Hepehupa és több más folyóirat hasábjain. A címben jelzett könyve nem egyedüli, hisz azt megelőzően hat kötete jelent meg az Országos Széchenyi Könyvtár által patronált Magyar Elektronikus Könyvtár immár közel húszezer kötetet számláló sorozatában. Szerzőjük tagja a Magyar Írószövetségnek. Máriás Józseffel a március 22-én, szedán 17 órakor az esperesi hivatal tanácstermében sorra kerülő szatmárnémeti bemutatója előtt készítettünk interjút irodalmi munkásságáról, az útról, amely idáig vezetett. — Nem mondható jellemzőnek, hogy megyei napilap újságírója az elvárások teljesítése mellett irodalommal foglalkozzék. Téged mi ösztönzött erre? — Egyfelől az, hogy pályakezdőként magyar irodalomtanár voltam. A katedrát elhagytam ugyan, de az irodalom szeretete továbbra is arra ösztönzött, hogy újságíróként tollal szolgáljam azt. Másfelől tanulmányaimból tudtam, hogy a XX. század egyik legnagyobb magyar írója — Németh László — Nagybányán született, akiről Erdélyben jó másfél évtizedig szinte semmit nem hallhattunk, olvashattunk. Az életműkiadás kötetei vezettek el hozzá, ahhoz, hogy írásaimmal én is hozzájárulhassak erdélyi, jelesen pedig nagybányai kultuszának ápolásához. Adott egy harmadik indíték is: a két világháború közötti magyar irodalom értékeinek az újrakiadása s az a szándék, hogy én is a népszerűsítők sorába álljak. Ugyancsak a hatvanas évek végéhez kötődik az erdélyi magyar irodalom felívelő szakaszának kezdete. Ebből Sütő András és Beke György munkássága hatott rám különösen, buzdított arra, hogy róluk, műveikről írjak. Az első recenzióm 1965-ben jelent meg, azt követően pedig kétszáznál is több a hazai napi- és hetilapokban. — A helyi napilapoktól hosszú út vezethet az irodalmi folyóiratokig… — Valóban, hisz tanulmányt írni igen időigényes feladat. De nem megvalósíthatatlan. A katalizátor Németh László életművének megismerése, a mind elmélyültebb bemutatásának belső igénye volt. Születése 90., halála 20. évfordulója, a születési centenárium nagybányai ünnepségei alkalmából írott, a hazai és magyarországi irodalmi folyóiratokban, antológiákban közölt tanulmányaim adtak önbizalmat és bátorítást újabb s újabb irodalmi „kalandra”. A személyes ambíciókon túl volt még valami: a külső buzdítás. Jeles irodalomtörténészek, kritikusok bátorítottak, ösztönöztek további munkára. A nyugdíjas éveknek ez ad igazi értelmet, értéket. — A lapokban „szétszórt” tanulmányok, recenziók miként szerveződtek kötetekké? — A Csíkszeredában élő Cseke Gábor hívta föl a figyelmem a Magyar Elektronikus Könyvtár kínálta lehetőségre. Az elmúlt évek során az ő szerkesztésében jelent meg mind a hat kötet. A világhálón terjesztett, olvasható írások mindenki előtt nyitva állnak. Elég a kívánt témát a keresőbe beírni, aztán csak egy kattintás, és előttünk a bibliográfiai kínálat: kik s mit írtak az illető témában… Csak egy példát említek: a 2011-ben megjelent, a Németh Lászlóról írott tanulmányaimból válogatott kötetet és a műveinek romániai visszhangja bibliográfiáját közreadó — A magyar vigyázó — kötetembe mostanáig 4390 érdeklődő „lapozott bele”. A tavaly közzétett, Az író — korának lelkiismerete című kötetbe immár négyszázan. - Bizonyára e kiadványoknak is szerepe volt abban, hogy az elmúlt évben a Felsőmagyarország Kiadó lehetőséget adjon az írott formában való megjelenésre, a most bemutatásra kerülő könyvre. — 2001. december óta Nyíregyházán élsz. Miként bontakozott ki ott az életed?— Áttelepedésemért meg is kaptam a magamét. Pár évvel ezelőtt jött egy e-mail: „Soha nem lehetséges távolba költözni, hogy elbújhass önmagad elől.” Volt kolléga írta, akit szakmailag igen nagyra becsültem. Igaza volt. Soha nem lehet. Én sem bújtam el önmagam elől, hanem éppenséggel beköltöztem abba a világba — az irodalomba —, amelyet mindig oly nagyon szerettem, amely, ha bántás ért, biztos szellemi/lelki menedék volt számomra. Ő nyilván arra gondolt, hogy hűtlen lettem a szülőföldhöz. Nem lettem az! Az azóta megjelent írásaim a bizonyítékok rá. A most bemutatandó kötet is jelzi: recenzióim, esszéim, tanulmányaim többsége erdélyi kötődésű szerzőkről/alkotásokról szól. A hat MEK-kötet mintegy százötven írása irodalomföldrajzi megosztottsága a szónál is beszédesebb: az egyetemes magyar irodalom és az erdélyi irodalom témaköre 1:2 arányban dől el a hazaiak javára. Az előbbiekben is van olyan — Ady Endre, Kaffka Margit, Németh László, Szabó Dezső… —, akire születése okán/jogán a magunkénak tekinthetünk. Bánffy Miklós, Reményik Sándor, Kós Károly, Fábián Ernő, Sütő András, Beke György életműve… mellett előszeretettel és nagyrabecsüléssel írtam a Szatmári Magyar Hírlap által kiadott kötetekről, az erdélyi irodalmi életről elkötelezett, avatott tollal író Pomogáts Béla, Bertha Zoltán köteteiről, a túrterebesi születésű dr. Cserháti Ferenc püspök könyveiről… Megannyi tanújel, tanúságtétel szellemi kötődésemről, szülőföldszeretetemről. — Az írás: szolgálat című köteted hamarosan Szatmárnémetiben is bemutatásra kerül. Általa mit üzensz az olvasóknak? Mitől érzed szolgálatnak az írást? — Minden emberi cselekedet legfőbb célja az élet jobbá, szebbé tétele. A költői, írói alkotásoké különösképpen az! Az irodalomtörténész, kritikus hivatása az, hogy segítsen az értékek felismerésében, hozzájáruljon az alkotói üzenet megismertetéséhez, megértéséhez, megszerettetéséhez, a művekbe kódolt szép, jó, igaz és szent eszmék szellemi kisugárzásának érvényesítéséhez, a nemzettudat elmélyítéséhez. Mélyen hiszek abban, hogy szellemi arculatunk, etikai és erkölcsi értékrendünk, esztétikai és ízlésvilágunk meghatározó eleme, döntő „eszköze”, közvetítője az irodalom. Sorsom különös ajándékának tartom, hogy a kapott talentumok révén, írásaimmal ennek a szolgálatára szegődhettem. Elek György frissujsag.ro 2017. március 21.Mikó Imre 1935-ös párizsi üzeneteÉlményélességgel őrzöm ma is emlékezetemben utolsó hosszasabb beszélgetésünket. A kilencvenhárom éves Kós Károlytól jött éppen, akinél az 1976 őszén megjelent arcképcsarnok-kötetével, az Akik előttem jártak cíművel tette tiszteletét. Amíg a Rákóczi úttól a Petőfi utcába értünk, nemcsak megírásra váró történelmi emlékei kerültek szóba (főként a negyvenes évek első feléből), hanem az előtte járók iránti adósságai(nk), meg az azok irántiak, akik nemzedékéből a halottak élén távoztak. Balázs Ferencről, Dsida Jenőről, Jancsó Béláról, László Dezsőről, Tamási Áronról őrzött emlékeiről beszélt. Azokról, akikről nem mondhatott el mindent „antimemoár”-nak nevezett kötetében. Akkor még nem tudtam, hogy mindenikük életművének a továbbörökítését testálta rám. Ami sikerült is annyiban, hogy mindenikről több tanulmányt írtam, köteteik újrakiadásával igyekeztem életművükre irányítani a figyelmet. Balázs Ferenc útitársa című szociográfiai riportomnak köszönhetem, hogy utolsó rádiós interjújában engem is a nyomába lépők sorában emlegetett. Alighanem pályakezdő műfaja, a szociográfia okán. Kevesen tudják ma már, hogy az Erdélyi Fiatalok műhelyében 1932-ben kiadott szerény „falufüzete” (Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés) egyben a magyar szociográfia egyik műfajteremtő munkája. Ezt követte Nagy Lajos Kiskunhalomja (1934) és Illyés Gyula Pusztulása (1936) – hogy aztán az 1937-es esztendőben a Sárközi György kezdeményezte Magyarország felfedezése-sorozat meghozza a műfaj „frontáttörését”. Örülök, hogy mindezt elmondhattam a Magyarország Felfedezése Alapítvány szervezésében március elején megtartott Kárpát-medencei konferencián. Mikó Imre 1977. március 21-én a kolozsvári Rákkutató Intézetben lezárult életpályája számos reflexiót váltott ki utókorában. Ezek számát magam is igyekeztem gyarapítani, kezdve az 1986-ban bezúzásra ítélt Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930—1940) című kötettel. Az már jóval később, a Jancsó Béla levelezés-kötetek sajtó alá rendezése során került látókörömbe, hogy 1935. március 22. és 25. között előadást tartott az első Debreceni Diétán. A rendezvény másnapján arról tájékoztatja Budapestről Jancsó Bélát, hogy „az új magyar ifjúság, mely a kivezető utat a Duna-völgyi konföderációs államformában látja, meg akarja ismerni az utódállamokat és az ottan élő kisebbségeket is. Egy ilyen élcsapat, köztük Németh Lászlóval, jönne július közepén Erdélybe is. A meghívást én ajánlottam fel, most már közös erővel lehetővé kellene tenni ezt az utazást. [...] E kirándulás biztosítását azért látom rendkívül fontosnak, mivel egyrészt megismernék Erdélyt igazán, mert ma egyáltalában nem ismerik, és ami a legfontosabb: megindulna a közeledés a kisebbségek segítségével a győző, illetve a legyőzött népek között. Elsősorban pedig a román és a magyar nép közt.” (Mikó Imre levele Jancsó Bélának. Budapest, 1935. márc. 26.) Németh László – aki záróbeszédében a konferencián elhangzottakat összegezte – 1935. április 17-ig még a Magyar Rádiónál dolgozik. Alighanem ő kérte fel Mikót, hogy ossza meg debreceni előadásának alapgondolatait a rádióhallgatókkal. A korabeli műsorfüzet szerint ez meg is történt augusztus 19-én (19.10 és 19.40 között) Erdély és a külföld címmel. A Párizsból küldött kéziratot Fazekas István olvasta fel. (Balázs Sándor: Mikó Imre élet- és pályaképe. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2003. 29.) Minthogy a Debreceni Diéta dokumentumai még feltárásra várnak, így csak azt valószínűsíthetjük, hogy a Budapesten átutazó Mikónak nem nagyon volt ideje mikrofon elé állni. De az is lehet, hogy maga igényelte mondandója árnyaltabb újragondolását, pontosabban: „erdélyi fülekhez” hangolását. Ezért telt el a debreceni és a budapesti megszólalás között csaknem öt hónap. Az 1935. augusztus 10-én Párizsban keltezett sorok ezt ugyan nem erősítik meg, de nem is hagynak kétséget azt illetően, hogy az európai „nagypolitikában” egyre nagyobb áttekintést szerző Mikó körültekintően és célirányosan fogalmazta meg „hazaszóló” üzenetét: „Magamról csak annyit, hogy e hó 19-én (hétfőn) 19 óra 10 perckor a Budapest I-es rádióállomáson fel fogják olvasni Erdély és a külföld c. előadásomat. Kérlek, hogy erről barátainkat és ismerőseinket, akivel találkoztok, értesíteni szíveskedjetek. Az előadást le akartam küldeni valamelyik lap számára, de a rádió fenntartja a szerzői jogot.” CSEKE PÉTER Szabadság (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
