|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 538 találat | lapozás: 1-30 ... 271-300 | 301-330 | 331-360 ... 511-538 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Mikó Imre 2013. július 10.Budapestről is érkezett gyakornok HáromszékreBudapestről is érkezik önkéntes a háromszéki önkormányzathoz: összesen 16 fiatalt vettek fel az RMDSZ háromszéki területi szervezete által indított gyakornoki programba. A kezdeményezők tájékoztatása szerint a gyakornokok többsége háromszéki, de vannak közöttük Hargita és Maros megyeiek is. Jelentkezett ugyanakkor egy budapesti joghallgató fiú is, aki a közösségi hálón szerzett tudomást a felhívásról, eddig pedig még nem is járt Erdélyben, de a sajtóban folyamatosan követi a székelyföldi eseményeket. Sepsiszentgyörgyi tartózkodása alatt a megyei önkormányzat biztosít számára szállást. A program egyébként rotációs rendszerben működik, július elsejétől két fiatal egy hónapig gyakornokoskodik a megyei közgyűlésnél, a sepsiszentgyörgyi városházán, de dolgoznak a Mikó Imre jogvédő szolgálatnak és az RMDSZ háromszéki honatyáinak irodáinál is. A tervek szerint pedig egy napot Bukarestben tartózkodnak majd, ahol megismerkednek az RMDSZ parlamenti frakciójának tevékenységével. Az RMDSZ háromszéki területi szervezete – indoklásuk szerint – azért indított gyakornoki programot, hogy a tehetséges és a közélet iránt érdeklődő fiatalok számára lehetőséget nyújtson, hogy betekinthessenek a közintézmények tevékenységeibe. Tamás Sándor, a megyei közgyűlés és a területi szervezet elnöke úgy véli, a részvételi lehetőség megadásával tudják rábírni a fiatalokat, hogy ne forduljanak el a politikától és a közélettől, hanem lendületükkel és tudásukkal tegyék azt hatékonyabbá. Bíró Blanka Krónika (Kolozsvár) 2013. szeptember 9.ÖngólokA román és a magyar futballválogatott péntek esti mérkőzése nem igényel hosszabb kommentárt, a 3-0-ás végeredmény önmagáért beszél. Sportszakmai szempontból annyit mégis meg kell jegyezni, hogy a Bukarestben mutatott „játék" alapján a magyar nemzeti tizenegy egyszerűen nem érdemli meg, hogy kijusson a jövő évi brazíliai világbajnokságra, Budapesten pedig ideje új szövetségi kapitány után nézni. Sokkal több szót érdemel ellenben a magyarországi szurkolótábor botrányos bukaresti viselkedése. A pénteki fekete napként vonul be a magyar futballtörténelembe, de elsősorban nem Dzsudzsák Balázsék súlyos veresége, hanem az anyaországi drukkerhad randalírozása miatt. Ezen a napon minden tisztességes magyarnak sült a képén a bőr, látva, miként dúlják fel a román főváros központját, csapnak össze a csendőrökkel a pingpongasztalhátú, kopaszra nyírt „szurkolók", akik aztán hazafelé menet a vonatkocsikat is ízekre szedték. Akiknek a minősíthetetlen magatartása ráadásul nem magyarázható puszta románellenességgel, hiszen sepsiszentgyörgyi állomásozásuk során néhányan közülük nem átallottak kezet emelni egy helyi magyar képzőművészre is. Ilyen garázdákat nemhogy nemzetközi sporteseményre, de magyar bajnokira is életveszélyes beengedni. Éppen ezért felfoghatatlan, hogy a román rendvédelmi szervek miért engedték órákon keresztül iddogálni őket Bukarest történelmi központjában, karba tett kézzel várva, mikor szabadul el a pokol. „Ezek az emberek nyilvánvalóan nem szoktak Schopenhauert olvasni" – jelentette ki a pénteki „magyardúlás" mérlegét megvonva a román csendőrség országos parancsnoka. Akinek igazság szerint önként le kellene mondania, hiszen a magyar hatóságoktól megfelelő tájékoztatást kapott arról, hogy nem filozófusok, hanem balhéra elszánt bajkeverők kísérik Bukarestbe a válogatottat. Mindezek ismeretében az RMDSZ Mikó Imre Jogvédő Szolgálata jobban tette volna, ha úgy tesz, mint a magyar válogatott labdarúgók a vereség után: csöndben marad. A magyarországi rendbontók bukaresti „kiviselkedése" után feljelentést tenni a román szurkolók magyarokat szidalmazó rigmusaiért egyenesen nevetséges és kontraproduktív. De maradjunk a sportnyelvnél: öngól. Rostás Szabolcs Krónika (Kolozsvár) 2013. szeptember 20.Román világháborúPánikhangulat a stúdiókban, világháborút sejtető címszavak. Mintha atombombát dobtak volna Bukarestre. Pedig csak egy futballmérkőzésről volt szó szeptember 6-án a román és a magyar válogatott között. A román rendfenntartók a magyar szurkolók egy részét a belvárosba vezették, a magyar vonatot pedig az Északi pályaudvarra. Cornel Nistorescu újságíró szerint ez nagy hiba volt, hiszen feszültségekkel teli mérkőzés volt várható. Ezt aláhúzandó a magyar hivatalosságok időben felhívták román kollégáik figyelmét, hogy ne számítsanak alkoholmentes angyalokra Budapestről. Nistorescu a magyar rendfenntartók szervezését hozta fel példának. Évekkel ezelőtt a román szerelvényt Budapest határában megállították (a román szurkolók rengeteg füstbombát dobáltak mindenfelé), ahonnan autóbuszokkal szállították őket a stadionba. Nem a Váci utcára sétálni, de még a Keleti pályaudvarra sem. Egyenesen a stadionba, határozottan kizárva a kockázatokat, megelőzve minden konfliktust. Bukarestben viszont más szelek fújnak. Miután a vonat kétórás késéssel begördült az állomásra, hurrogók csapata fogadta a 15 órán át utazó magyar szurkolókat, akiket a rendőrsorfal mögül lehazátlanoztak, és rondaságokat kiabáltak feléjük. Jól kezdődött... Az alkoholdúsított magyarok csípőből riposztoztak, a rendőrök pedig támadtak. A magyar szurkolók szerint a rendőri reakció aránytalan volt. Ezt nehéz megerősíteni, mert a román média – amely a hazátlanozókat és a román randalírozókat kihagyta a képből – nem szolgáltatott teljes képet a konfliktusról. Inkább tíz centiméterről filmezték a füstöt és a szurkolókra támadó fekete sisakosokat, miközben világháborút sejtető címszavak alatt riadóztak a Bukarestet támadó „magyar állatokról”, akiknél a 2000 éve itt élő románok sokkal civilizáltabbak. A csatornákból ömlött az átpolitizált sovinizmus, a háttérben pedig újra és újra leforgatták a füstteli képsorokat és a fekete ruhás rendőri akciót. Mintha atombombát dobtak volna Bukarestre, vagy kitört volna a háború. Dan Marinescu úszító hatású túlzásnak minősítette, ahogy a román hírtelevíziók Háború, valamint Bukarest lángra lobbant címmel tudósítottak a magyar szurkolók randalírozásáról, amely szerinte távolról sem volt annyira szokatlan vagy apokaliptikus, mint ahogy azt beállították. Ez persze nem menti a magyar ultrák viselkedését. De ha a bukaresti szervezők magyar mintára cselekedtek volna, nem ült volna ünnepet a rosszindulat. Ezt a helyzetet kritizálta Nistorescu, és erről mondta a sporttévé riportere, hogy „jaj nekünk, ahogy meg vagyunk szervezve”. Ennél súlyosabb viszont az, ahogy a randalírozó magyarokat előszeretettel összemosták a magyar néppel. Hiába volt egy Grigore Cartianu vagy egy Sever Ioan Miu, akik óva intettek ettől – a józan hangok alig hallatszottak –, mégis ez történt szinte minden fronton. És ez a szomorú. „A magyarok barbárok, a románok civilizáltak” – hangzott az üzenet, mely beborította Romániát. A hangulatra jellemző volt Rare Mãnescunak, a kormányzó Nemzeti Liberális Párt (PNL) alelnökének, a közlekedési miniszter férjének a felkiáltása (később törölte a Facebook-oldaláról): „Magyarország legyőzve! Magyarország megtaposva! Magyarország porrá zúzva! Magyarország nem létezik! Életem legszebb napja!” – a szöveg alatti képen pedig a budapesti Hősök terén masírozó román katonák voltak láthatók. Vagy Bogdan Diaconu szociáldemokrata politikus írása, aki Magyarországot a térség fertőző gócának, a náci szélsőségesség hazájának nevezte, mely ellen szerinte a tétlen Európának sürgősen fel kell lépnie (mintha Traian Bãsescut hallanám). Kik ők? Civilizált románok? „A hiba a kapcsolásban van...” Akárcsak a Vlad Petreanuk vagy a Moise Guranok esetében, akik fenntartás nélkül dicsérték a román szurkolókat. A „remek” közönséget, mely egyhangúlag skandálta „Kifelé a magyarokkal az országból!”, kifütyülte Magyarország himnuszát és minden tájékoztatást, ami magyarul hangzott el a hangosbemondón. És nem néhány emberről van szó, hanem egy egész stadionról! Majd amikor ezek miatt a háromszéki Mikó Imre Jogvédő Szolgálat panaszt tett az UEFA-nál, a lépést az Adevãrul napilap a romániai magyarok „pofátlanságaként” értelmezte, amiért képesek voltak megsértődni. No comment. Mindeközben a magyarországi politikusok és véleményformálók csendben maradtak. Felelősségérzetre valló attitűd, hiszen civilizált ország nem használ fel erkölcstelen politikai célokból egy futballmérkőzést. És szép, hogy a magyarok széles körben felvállalták gyengeségeiket, egyértelműen elhatárolódva a randalírozó ultrák cselekedeteitől, az etnikai alapon való ítélkezőktől. Összességében tehát elmondható, hogy a magyarok a futballpályán veszítettek, de a hozzáállás pályáján – az erőszakos szurkolókat leszámítva – nyertek. És ez az igazi győzelem! Melyet nem képmutató cselezéssel vívnak ki, hanem felelős hozzáállással. Ezzel lehet elérni, hogy legközelebb kevesebb randalírozó buzdítsa a válogatottat. A leendő csapatot, melyben talán már játszani fog egy Öcsi is. A második Puskás Öcsi. Lőrinczi Lóránd Krónika (Kolozsvár) 2013. szeptember 28.Aki úgy ment el, hogy szívét mindig itthon hagytaBeszélgetés a 75 éves Szász István Tas orvos-íróval – Kezdjük a legrégebbi időkkel, az erdélyi szövérdi gyökerekkel. Kérem, meséljen erről. – Erdély zivataros múltjában a család útja már a „szövérdi gyökerekig” is hosszas volt. Visszatekintve, a férfiág vérvonala a XV. századig követhető. Izabella és Martinuzzi idejében keveredett egy minden valószínűség szerint vallon zsoldos Somosd környéki harci cselekményekbe, a mi szempontunkból bizonyára nem jó szándékkal, de feltehetően jó pénzért. Isten akaratából azonban, általa fel nem fogott bűnéért, eme – gondolom, nyalka – vitéz egy új székely család alapításával vezekelt. Súlyos sebesültként a község székelyei vették ápolásba, mégpedig egy helyileg jeles család, s főként annak szépséges leánya. A szerelmi történet elkerülhetetlen volt, s a derék „szabadfoglalkozású” zsoldosból a szép leány rabja lett. A házasság meg is köttetett, de amikor lustrába akarták venni, „kucifántos” neve és beszéde gondot okozott. Minthogy ama nyelvezet hasonlított némileg az erdélyi szászok beszédére, hát új nevet kapott, s lett belőle Szász. Egyébként a feljegyzések szerint hasonló sorsra jutott a különféle okokból a székelységbe vándorolt vagy szökött több erdélyi szász férfiú is. Ezért e név a székelységben nem számít ritkaságnak. Hősünk eredeti mesterségét nem hazudtolhatta meg, mert újabb vitézségéért hamarosan nemesi előnévhez jutott, mégpedig a somosdihoz. Somosdi Szász János, az alapító szépunokája veszi nőül a szövérdi Gál Máriát. A Gál család előneve Szövérdi. 1689-ben Apafi Mihály engedélyezi, hogy a közös utódok ezt az előnevet használják a somosdi helyett az ősi – kardra tűzött török fejes – „czímerük” alatt. A szövérdi generációk sorából aztán Szász József ükapám és testvérbátyja, István „rajzanak ki”, minthogy ükapám aranyosgyéresi református esperes, bátyja pedig Marosszék hites táblabírája lesz Tordán. Ez az a momentum, amikor a család szekerének rúdja egy új ág születése felé fordul. Esperes ükapám ugyanakkor a Nagyenyedi Református Kollégium egyik kurátora volt. Egyébként hatalmas ember lehetett, mert a „Nagy pap” néven emlegették, s fia, Ferenc dédapám is nevezetes volt termetéről és rendkívüli erejéről. – Ősei hogy kerültek a mezőségi Pusztakamarásra, Sütő András szülőfalujába, mivel foglalkoztak? – Az első szövérdi Szász, aki Pusztakamarásra került, a már említett nagy erejű dédapám, Szász Ferenc fia volt, aki enyedi diákként állt be Bem seregébe és járta véle a hadak útját, no és megkóstolta a bujdosók kenyerét is. Még a piski-hídi csatáról is voltak emlékei, de apja, a tántoríthatatlan radikális így sem bocsátotta meg a fegyverletételt. Nagyenyedi diáktörténet szerint a honvédek újratemetése alkalmával így prédikált: „Tisztelt csantak! A kik itt lenn nyugusztok, s tova túl a katallikusoknál, s a kik futattatok, ha futni kellett, s kuparagtatok Piskinél a híd alatt…stb.”. Dédapám erősen kötődött a szülőföldhöz, a honvágy hívta haza török és román földről. Álnéven lett molnárlegény a bogáti malomban. Történt azonban, hogy Londonba emigrált keresztapjának, Kemény Farkasnak a testvére, Gyula, aki a Nagyenyedi Kollégium mellett apjának kurátortársa volt, pusztakamarási birtokaira megfelelő vezetőt keresett. Ferenc dédapám átvette a kulcsokat, hogy aztán három év alatt felvirágoztassa az elhanyagolt gazdaságot. Isten akaratából Pusztakamarás csillaga ekkor ívelt felfelé. A tehetséges fiatalember eredményeit látva a báró és családja odaköltözött. Az udvarházból kastély lett, templom és iskola épült, s a falu ezáltal bekerült a kulturális vérkeringésbe. A palota helyén ma egy – egyébként igen barátságos – román gazda kaszál. Pusztakamarás, az alapító Szász Ferenc utódain keresztül, másfél évszázadon át – direkt vagy indirekt formában – jelen volt az erdélyi magyar tudományos, irodalmi, politikai és társadalmi élet palettáján. Ezekről az időkről számos történet él a családban. Részben fellelhetőek a Templomra szállt bánatmadár c. Kriterion-kötetben, illetve a Trianon sodrásában című család- és kortörténeti jellegű, két kiadást is megért könyvemben. – Kérem, vázolja a Hitel történetét, célját és küldetését, amely az Ön szülői házában, Kolozsváron, a család támogatását élvezve jelent meg. A sajtótörténet nagy Hitel-vacsorákról beszél, amit a Hitel nagyasszonya, az Ön édesanyja készített. Erre kisgyerekként emlékszik vissza vagy szüleitől hallotta a későbbiekben? – A Trianon utáni új, a Kárpátokat immáron akadálytalanul átlépő bizantin szellemű környezetben eszmélő magyarság első, ezt már jól megismerő, ebben szocializálódott generációja a harmincas évek közepén érkezik el oda, hogy a kisebbségi sorsban való túlélés technikáit szolgáló tudományos kutatásokra is felkészülten tekintsen a megmaradás akkor már tagadhatatlanul jelentkező kérdőjeleire. Makkai László püspök-író végzős fia és Venczel József hozzák létre a Hitel folyóiratot, de hat szám után a lap megszűnik, mert Makkai a „Nem lehet” kimondása után távozó édesapjával elhagyja Erdélyt. Venczel József azonban három hasonló gondolkodású barátjával: Albrecht Dezsővel, Vita Sándorral és Kéki Bélával létrehozzák az immáron sokkal igényesebb oktáv formátumú Hitelt, melyet utóbb a nagy Hitel néven emlegetnek. A lap támogatására szüleimet kérik fel, akik minden erejüket erre összpontosítva állanak a lap mellé. A családi ház lesz a Hitel otthona, anyám pedig a Hitel (együtt gondolkodó) háziasszonya. 1940-ig itt folyik a szerkesztők napi munkája, a szerkesztőségi ülések és a nagy Hitel-összejövetelek, melyeket anyám rendez, s melyek a szellemi élet akkor jeles eseményeiként maradtak fenn az emlékezetben. 1940 után a magyarországiakkal kibővült társaság számára az Erdélyi Kör leendő helyiségeit apám és Vita Sándor választják és bérelik ki, és anyám rendezi be azokat. A hely utóbb az Erdélyi Pártnak szintén otthont ad. A kemény mag továbbra is a Vulcan (akkor Cserei) utcai Szász villában dolgozik. Mindenre kiterjedő kutatásaim szerint a Hitel holdudvara a lap három korszaka alatt: 1935 (kis Hitel), 1935–1941 és 1941–1944 (nagy Hitel), összesen 220 értelmiségit tömörített maga körül Erdélyből és a magyar négy év alatt Magyarországról is. Tehát ez egy együttgondolkodó szellemi kör volt, melynek szellemi termékei a nemzetstratégiai kérdésekben a Hitel című nemzetpolitikai szemlében, illetve a társaság jelentős részét alkotó szépírók írásai a Hitellel munkamegosztásban dolgozó Helikonban és Pásztortűzben jelentek meg. Emlékeim kisebb részben gyermekkoriak, de kamasz- és ifjúkoromból, amikor már lap nem volt, de a hitelesek továbbra is oda jártak (vagy mi hozzájuk), meghatározóak. – Kik voltak a Hitel szellemszülei, és mi a véleménye, mért szűnt meg? – A négy főszerkesztő mellett legfontosabb munkatársai: Tamási Áron (a Vásárhelyi Találkozó megszervezése és lebonyolítása idején vezető szerepben), Kiss Jenő (1942–44 közt mint főszerkesztő-helyettes), Kós Károly, Szabó T. Attila, Dsida Jenő, Reményik Sándor, Jékely Zoltán, a komoly problémák tárgyalása alkalmából a mindenkori négy magyar püspök vagy helyettese: elsősorban Márton Áron és Tavaszi Sándor, Mikó Imre, Szabédi László, Szenczei László, a Szervátiusz, Debreceni, Gy. Szabó illusztrátortrió stb. voltak. Az utolsó két hiteles: Jakó Zsigmond és Lőrinczy László nemrégen hunyt el. Most sajnos nem sorolhatok fel 220 nevet, de a Beszédes hallgatás című Kriterion-kötetemben pontos adatok olvashatók erről. Meg kell említeni a sajtótörténetben kissé túldimenzionált presztízs- vagy generációs vitát az Erdélyi Fiatalokkal, de ez mondhatni természetes volt, hiszen az ott felnevelkedett fiatalok végzés után szétszéledtek, s legjobbjaik éppen a Hitelhez csatlakoztak. Végül az 1940-ben megszűnő lap vezéregyéniségei: László Dezső és Jancsó Elemér szintén ezt tették, sőt később a „legmakacsabb” Jancsó Bélával is barátsággá oldotta kapcsolataikat a történelem. A Hitel nagyjai az új körülmények közt példájukkal és tudásukkal szótlanul járultak hozzá az új erdélyi magyar értelmiségi generáció felneveléséhez. A lap elfeledtetésének okai közt – mint erre kutatásaim során rájöttem – első helyen nem a korabeli baloldal által rájuk szórt rágalmak (a ma is ismert besározásos módszerek) szerepelnek, hanem véleményem szerint éppen azoknak az érdemeknek a kisajátítása vagy szükségszerű feledésre ítélése, melyek ennek a nem csupán írásra szakosodott, de a napi politika kockázatait is vállaló közösségnek tulajdoníthatók. A már említett Vásárhelyi Találkozó megszervezése a Hitel csoport érdeme volt, az őket ekkoriban vezető Tamási kezdeményezésétől az aprómunkán át az utólagos népszerűsítésig. 1940-ben a Hitel asztalánál született a Teleki Pál által aztán jórészt betartott javaslatcsomag az Észak-Erdélyben szükséges nemzetiségi politikára (a román nyelv oktatása, a hivatalnokok nyelvismerete, intézmények létrehozása, az egyház támogatása stb.). De ők készítették el a negyvenek memorandumát, s Teleki Gézával küldték el a kormányzóhoz, és a Faragó-féle békedelegáció útját előkészítők közt s a békedelegációban úgyszintén ott voltak. És közülük kerültek ki a 60 politikai fogoly megmentői. Ezeket a Gestapo orra előtt szabadították ki Dálnoki hadtestparancsnok tudtával és beleegyezésével és ugyanezen az úton (Bánffy Miklóssal is közreműködve) érték el, hogy Kolozsvár nyílt város legyen. Mindezeket a „felszabadulás” után a kommunista párt számára nem volt előnyös hangoztatni. Akkor mindenben, ami a múlthoz kötődött, a reakció erőit kellett látni, s ki kellett találni a párt „igaz” történetét. A lap emléke tehát a süllyesztőbe került a reá sütött bélyegekkel és érdemeinek kisajátításával együtt. – Ön 1938. július 15-én született Kolozsváron, a háború előtti forrongásban. 1954-ben érettségizik, de az orvosi egyetemet csak 1962-ben fejezi be, objektív okok miatt. Mért kellett megszakítania egyetemi tanulmányait? – Életem tanulással töltött időszaka kettős hátrányban telt. Az iskolában osztályellenség, az otthoni szomszédságban kisebbségi voltam. Előbbit a hallgatás, ez utóbbit inkább az aktív tekintélyszerző igyekezet útján kezeltem. Egyetemi felvételem feltétele a vörös diploma elérése volt, s ezt az akkori 10 osztályos oktatási rendben megszerezni komoly teljesítménynek bizonyult. A magyar iskolák ugyanis komolyan vették, míg a románok fogódzóként adományozták e lehetőséget diákjaiknak. Már ebben is tudták használni a vörös lepel alatti ügyeskedéseket nemzeti céljaik elérésére. A Marosvásárhelyi Orvosi Egyetemen azonban még végzés előtt – 1959-ben – kifogtam az egyesítéssel járó bekeményítést. A félelemkeltéshez szükséges boszorkányüldözés szórásába kerültem több kiváló kollégámmal együtt, és minekutána nem tudtak minket felhasználni mások bűneinek bizonyítására, saját 56-os „bűnökre” hivatkozva rúgtak ki, megtoldva az „elvtelen szolidaritás” vádjával. Először egy borsabányai ólombányában, aztán építőmunkásként, illetve némi kiképzést követően mint ólomablak-keretező élmunkást vettek vissza. Két évvel a tervezett után így én is orvos lehettem. Hasznos évek voltak, nem törölném ezeket tapasztalataim értéktárából. A máramarosi hegyeket, alattuk a szocializmus építésének emlékműveivel, az ottani bányaromokkal és a kolozsvári magyar műemlék templomok ablakait, mikor alkalmam adódik rá, nosztalgiával nézegetem. Emlékezetes maradt Kolozsborsán Mazilu főorvos barátságos, csendőrpertus, négyszemközti vállveregetése: Kiváló fiú vagy, de egy dolgot meg kell értened. Ebben a városban nincs szükségünk magyarokra! – Mikor és miért telepedett ki Magyarországra, volt-e olyan pillanata az életében, amikor megbánta ezt? Sikerült átmentenie darabonként a Hitel kolozsvári relikviáit. Erről mit tud mondani? – Kértem a visszahonosítást. Az útlevelet több mint három év kísérletezést követően, a „Hitel ház” kvázi felajánlása után megadták. 1977-et írtunk. Nagy történeteim vannak ezekről az évekről, az akkori román és magyar állami hozzáállásról, és az akkori társadalom a maihoz még nem hasonlítható reakcióiról. A szívem örökké itthon maradt, de az áttelepülést racionálisan gondolkodva nem bántam meg. Itt sokkal több lehetőségem volt azt szolgálni, amit otthon lehetetlenné próbáltak tenni. Ez, tudom, nem általánosítható, de az én sorsom így alakult. Természetesen nehéz küzdelmek, munka, sikerek és csalódások árán. Tíz évig a Bakonyban készültem fel életem harmadik szakaszára. 1987-től a sorsomat tovább kísérő csodák egyike nyomán kerültem Leányfalura. A rendszerváltás éveiben sodródtam bele az egészségpolitika és a nemzetpolitika gyakorlati illetve publicisztikai jellegű sodrába. Áttelepülésem folyamán és utána azonnal elkezdtem a Hitel-emlékek átmentését. Az ezzel járó izgalmak minden alkalommal leírhatatlanok voltak. Aztán következett a restaurálás s végül az elhelyezés gondja. – 1994-től kezdődőleg több lapot indít Magyarországon. Melyek ezek a lapok? – A Hitel emlékeit több mint 15 év alatt hordoztam át a határon. Sorra restauráltattam minden darabot, s elkezdtem a rendszerező, majd a kutatómunkát. Mindezt el kellett helyezni valamilyen módon és felmutatni az utókornak, amely az 1930-as, '40-es éveknél is jobban rászorult ezekre az ismeretekre és példákra. Ezzel egy időben megszűnt szolgálati lakásom is. Lakás vagy ház kellett. És ekkor újabb csodák történtek. Csak néhányat említek meg. Barátom, Makovecz Imre ingyen megtervezte a kolozsvárihoz hasonló belvilágot idéző házat, és szinte mágikus szuggesztivitással biztatott a lehetetlenre – hiszen felépítéséhez csak nevetségesen kis forrásom volt. S ekkor – mint lassan már ismertté váló egészségpolitikai publicistát – a Phare program keretében felkértek, hogy pályázzak egy egészségpolitikai lap alapítására. Brüsszelben megnyertem a pályázatot, s ezt követően a helyi gazdasági szélhámosságokkal küzdve egyik lapot kellett létrehoznom a másik után. Én, mint szakmai főszerkesztő, a pénzügyekkel nem foglalkozhattam. Akik ezt tették, valamennyi sikeres lapból meggazdagodtak. Amint nőtt a tekintélyem, folyamatosan új meg új lapot sikerült alapítanom. Alapellátási hírlevél, Alapellátás, Orvosi Tükör, Szabaduló szakorvos. Közben a Látleletnek is főszerkesztője voltam. A főszerkesztői fix sem volt kicsi, és ebből épült fel fokról fokra a Hitel új otthona Leányfalun. Ezenközben az egészségpolitikában is sikerült eredményeket elérni és az Alapellátó Orvosok Országos Szövetségének elnöke lettem. Fontos megjegyeznem, hogy elveimhez szigorúan ragaszkodván az ötödik lapnál elvesztettem állásomat és soha többet nem volt ilyen „pénzforráshoz” szerencsém. Nem is kellett. A ház éppen ekkor készült el. Az anyagot sikerült gyönyörűen bemutatni. A gondviselés ennyit rendelt ki számomra és minden bizonnyal ezért. – Érdekes, hogy nagyon későn kezdett publikálni, de 2001-ben és 2002-ben nem kevesebb, mint hét könyve jelent meg. Ezek mind fiókban vagy valamelyik szerkesztőségben vártak kiadásra? – Első írásaim egészségpolitikai, alapellátás-szervezési írások voltak még itthon, de ezeket román kollégák nevén jelentették meg, ügyes húzásokat követően. Le is szoktam hamar az íródeákoskodásról. „Navétázás” közben a társaság gondjait orvoslandó vidám írásokat, bökverseket fabrikáltam. A magyarországi 10 év bakonyi „boldog száműzetés” és az engem körülvevő szeretet és megértés hangulatában, Pápakovácsiban köszöntött be a felismerés a Kádár-korszak gerincpuhító hatásainak veszedelméről. Ekkor kezdtem írogatni naplójegyzeteimet, verses kesergéseimet – az íróasztalnak. A Mozgó Világnak beküldött kéziratommal a „szervek” figyelmeztetését vívtam ki. Többet sehova sem küldtem. Ezután következett a Leányfalura költözés és a rendszerváltás forgataga. Azóta két végén égett életem jelképes gyertyája. Részben az Orvosi Kamara keretein belüli tisztségviselés és egészségpolitikai küzdelem, valamint publicisztika, másik oldalon a nemzetpolitikai publicisztikám töltötte ki minden szabadidőmet. Rovatom volt az Erdélyi Magyarság és az Átalvető (ez ma is él) oldalain, illetve közel 10 évig az Erdélyi Naplóban. Mára összesen több mint 80 lap és folyóirat közölte írásaimat, s ama 2001–2002-ben megjelenő hét kötet után az idén elérkeztem huszadik önálló kötetemhez. Közben számos antológiában és közösen megírt könyvben is megjelentek írásaim. A Magyar Írószövetség tagjai sorába emelt és beléptem az Irodalomtörténeti Társaságba. A Hitelről szóló kötetem hézagpótlónak bizonyult. Aztán megnyitottam Leányfalun a Hitel múzeumgalériát is. Nem hagyhatom ki azt sem, hogy 25 éve szervezem az országosan ismertté vált Erdélyi Művészek Leányfalun kiállítás-sorozatot, egy idő óta irodalmi estekkel egybekötve. Tavaly, támogatás nélkül, sikerült megszerveznem az Írószövetségben egy egynapos Hitel-konferenciát. Az erről szóló kötet és videóanyag sikeres pályázatra vár. Közben a kolozsvári Hitel és az örökséget felvállaló budapesti Hitel műhelyeit felterjesztettem Magyar Örökség Díjra és éppen a konferencián kaptuk meg a hírt Bakos Istvántól, hogy 2200 jelölt közül a Hitel elnyerte e magas kitüntetést. A díj ott függ a házi múzeum falán, Tamási, Kós és Márton Áron székei felett. Az idei könyvhétre jelent meg a Kairosz kiadónál huszadik kötetem. Ez is a Hitellel foglalkozik. – A Templomra szállt bánatmadár c. pusztakamarási helytörténeti kötetben igen alapos családtörténeti tanulmány szerepel. Ezt lehetne bővíteni még? – A családtörténet teljes feltárása hatalmas munka. Több száz oldalas anyag van a számítógépben írott, képes és táblázatos formában. A megtalált címerek száma száz feletti, a heraldikailag leírtak még ennyit tehetnek ki, de az említett két másik feladatra kellett koncentrálnom, s ennek folytatására csak akkor kerülhet sor, ha már úgy érzem, hogy a közösség számára fontos részt elvégeztem. Nyolc unokámat is szeretném ennek segítségével helytállásra, tartásra nevelni. Mert a cél soha nem a hivalkodás, hanem éppen az ellenkezője. Azt szoktam mondani, hogy ne feledjék: ezek az emberek, ha jött a hírhozó, olyan természetességel álltak fel a családi ebéd mellől és öltöttek kardot a haza védelmére, ahogyan ők elindulnak az éppen divatos bulizóhely meglátogatására. Csakhogy onnan igen gyakran nem volt hazatérés. – Élete folyamán szerzett díjak és elismerések? – Nem panaszkodhatok. Bár, mint mondják, a díjakat nem szerezzük, hanem azokat adják. A szakma tulajdonképpen majd minden ismert kitüntetését megkaptam. De ezek átvételekor minden esetben arról beszéltem a jelenlevőknek, hogy Erdélyből jöttem, s a küzdeni tudás képességét onnan hoztam magammal. Van többek között Hippokratész díjam (ma már a díjazó bizottság elnöke vagyok), megkaptam a millenniumkor a MOK média díját, háziorvosi életműdíjat, tiszteletbeli tagságokat és elnökségeket, címzetes főorvosságot, Leányfaluért emlékplakettet. De a Nemzeti Kötelék Kuratóriumától kapott Emléklap a hűségért, melyet 18 magyar értelmiséginek adományoztak a 2004. december 5. után végzett munkájáért, talán a legkedvesebb. – Kádár Tibor festőművész meg is festette a Hitel arcképcsarnokát. Kik vannak rajta és milyen volt az avató? – Az avató számomra felejthetetlen volt. Megpróbáltuk a kolozsvári fogadások hangulatát idézni. Az anyáméhoz valamennyire hasonlító büfét próbáltunk felállítani, s jelen voltak a magyar szellemi élet nemzetben gondolkodó vonulatának jelesei közül többen is. Szőcs Géza államtitkár nyitotta ki elsőnek a Kádár Tibor alkotta Triptichont. A képen a 220 hitelesből a legfontosabb 54 szerepel, a szerkesztők, az egyháziak, a főbb munkatársak, az illusztrátorok, a későbbi anyaországi csatlakozók, de az ellenfelekből is néhányan, s persze a gyökereket jelentő személyiségek, a ház, sőt még a családunk is. A múzeumot Istennek hála elég sűrűn látogató egyének és csoportok csodájára járnak. A „hitelesekre” vonatkozó anyagokat ma is folyamatosan gyűjtöm, szeretném kutathatóvá tenni az érdeklődők számára. – Ha az Úr is úgy akarja, mit szeretne még átadni az olvasónak? – 75 évesen az ember jól átgondolja, hogy az ismeretlen hosszúságú maradékot mire fordítsa, pontosabban mire kell fordítania, hogy megfeleljen saját elvárásának: annak, amire eddigi életét is szánta. Ezért következő legfontosabb feladatom a Hitel 10 évének aktualizáló, mának szóló feldolgozása lenne. Ennek bevezető, egy évet átfogó tesztkönyve a most – a Kairosz kiadó felkérésére – megjelent Palackposta Erdélyből című breviárium. Mellette a múzeum jövőjének garantálása, annak bővítése, s ha még marad erő és idő, apám hagyatékának közlése, illetve a családtörténet befejezése és az erdélyi családi sírkertjeink megmentése Nagyváradon, Kolozsváron és Pusztakamaráson. Na és még szeretnék néhányszor sízni a Hargitán a nyolc unokámmal. Már valamennyien megtanulták ezt a lelkeket felszabadító, természethez láncoló, önbizalmat építő sportot. S mindezt úgy és azért, hogy az unokák (és mindnyájunk unokái) ezáltal is könnyebben eljuthassanak arra a pontra, amikor az ember rájön, hogy mi dolga van ebben a világban. Székely Ferenc Népújság (Marosvásárhely) 2013. október 5.A kisebbségeknek joguk van anyanyelvük használatához!A kisebbségeknek joguk van az anyanyelvhasználathoz, hiszen a hatályos törvények biztosítják számunkra ezt a jogot, amelynek alkalmazása Marosvásárhelyen, tekintettel a nemzetiségi arányokra, kötelező! Ennek következtében a November 7. negyedi piacon történt incidens, melynek során Lakó Péterfi Tündét 1.500 lejjel bírságolták meg jogtalanul és indokolatlanul, valamint megakadályozták őt, hogy a kétnyelvű árufeliratokat odaajándékozza az erre igényt tartó árusoknak, törvénytelen. A kétnyelvűség büntetése nemcsak a 215/2001. számú helyi közigazgatásra vonatkozó törvény, valamint az ezt kiegészítő több törvénycikkelyt sérti (19. cikk, 76. cikk, Alkotmány 6. szakasz 2. cikk), hanem ellentmond a 282/2007. számú törvénynek is, mely az 1992. november 5-én Strasbourgban elfogadott regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartájának ratifikálására vonatkozik. Semmiképp sem fogadható el, hogy Marosvásárhelyen intézményvezetők nem értik a nyelvi jogok alkalmazásának szükségszerűségét, fontosságát és törvényességét, és hatáskörüket túllépve, valamint a törvényt megsértve nyelvi jogaikat gyakorló polgárokat büntetnek. Az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete határozottan fellép az ilyen jellegű megnyilvánulások ellen, és hasonlóképpen fog eljárni ezután is, valahányszor korlátozzák a magyar közösség nyelvhasználati jogait. Ennek szellemében minden törvényes eszközt és lehetőséget igénybe veszünk törvényes jogaink érvényesítésére és anyanyelvünk használata érdekében. 1. Elfogadhatatlan a piacigazgató diszkriminatív hozzáállása, emiatt kezdeményezzük munkajogi fegyelmi eljárás beindítását és felelősségre vonását. 2. A helyi rendőrség egyértelműen visszaélt hatalmával, és törvénytelenül járt el, ezért vezetőségétől kérjük az ügy kivizsgálását, és a szabálysértést megállapító rendőrök felelősségre vonását kezdeményezzük. 3. Felajánljuk Lakó Péterfi Tündének az RMDSZ által működtetett Mikó Imre- jogsegélyszolgálat ingyenes jogi képviseletét, amennyiben ezt ő is igényli. 4. Az ügyet érdemesnek tartjuk felterjeszteni az Országos Diszkriminációellenes Tanács elé is, hiszen kisebbségi nyelvhasználati jogát csorbították marosvásárhelyi magyar nemzetiségű polgároknak. 5. Kezdeményezzük a kétnyelvű feliratok kötelező szabványozását, valamint a kétnyelvűség biztosítását minden közintézmény, illetve alárendeltségben működő minden szervezet keretén belül, valamint a közterületeken. Mindezt csak együtt tehetjük, az RMDSZ mint érdekvédelmi szervezet, a civil szervezetek és a közösség összefogása révén szerezhetjük vissza a döntés jogát is Marosvásárhelyen. Peti András elnök Népújság (Marosvásárhely) 2013. október 7.A FIFA megbüntette a Román Labdarúgó SzövetségetPénzbírsággal sújtotta a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) fegyelmi bizottsága a Román Labdarúgó Szövetséget (FRF) a szeptember 6-án Magyarország ellen, illetve szeptember 10-én Törökország ellen Bukarestben lejátszott világbajnoki selejtezőkkel kapcsolatban – közölte hétfőn a FRF. A közlemény alapján a román-magyar mérkőzés kapcsán a FIFA 90 ezer svájci frankos bírságot szabott ki az etikai kódex 65. cikkelyének megsértése miatt. Az idézett cikkely a Mediafax hírügynökség szerint előírja, hogy a szervező szövetségnek fel kell mérnie a mérkőzéssel járó biztonsági kockázatokat és – a rendvédelmi hatóságokkal együttműködve – minden szükséges intézkedést meg kell hoznia a találkozó biztonságos lebonyolítása érdekében, gondoskodnia kell a törvényesség betartásáról a stadionban és annak környékén. A hírforrás felidézte: a román-magyar meccs előtt a magyar szurkolók egy csoportja Bukarest történelmi belvárosában összecsapott a csendőrökkel, majd később a bukaresti Északi pályaudvaron a szurkolói különvonaton érkezett drukkerek is dulakodtak a rendfenntartókkal. A mérkőzés előtt verekedés tört ki a bukaresti Nemzeti Aréna lelátóin is. A rohamrendőrök gumibotokkal, valamint könnygáz bevetésével szorították vissza a randalírozókat. A román-török meccsel kapcsolatban a hazai szurkolók viselkedése miatt 15 ezer svájci frankos bírsággal sújtotta a FIFA a román szövetséget. A fegyelmi bizottság mindkét mérkőzésnél súlyosabb intézkedéseket helyezett kilátásba a vétségek megismétlődése esetén. A ziare.com hírportál korábbi értesülései szerint Mike Foster, a 3-0-s hazai sikerrel zárult román-magyar találkozó angol megfigyelője jelentésében azt írta, a román szurkolók „idegengyűlölő" rigmusokat skandáltak a meccs alatt, továbbá kitért arra is, hogy a drukkerek között incidensek voltak. A román-magyar meccsen a hazai közönség többször skandálta, hogy „kifelé a magyarokkal az országból". A magyarellenes szurkolói megnyilvánulások miatt a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) által létrehozott háromszéki Mikó Imre Jogvédő Szolgálat is panaszt tett a FIFA-nál. Victor Pițurcă együttese pénteken Andorra vendégeként lép pályára, négy nappal később pedig az észteket fogadja világbajnoki selejtezőn: a jelenleg negyedik helyezett gárda versenyben van a pótselejtezőt érő második helyért a magyarokkal és a törökökkel. Nem ez az első alkalom, hogy a szurkolók viselkedése miatt a FIFA megbüntette Romániát a jövő évi, brazíliai vb selejtezősorozatában: márciusban, a Hollandia elleni, amszterdami találkozón magyarellenes feliratot függesztettek ki a drukkerek, s ezért 20 ezer svájci frankos bírságot kapott a román szövetség. MTI Erdély.ma 2013. október 7.Kétnyelvű terméktáblák: nem hagyják annyibanAz Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) elé terjeszti a kétnyelvű piaci terméknévtáblák ügyét az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) marosvásárhelyi szervezete, az EMNP ugyanakkor a marosvásárhelyi piacigazgatóság vezetőjének menesztését is követeli. Peti András, az RMDSZ helyi alakulatának vezetője hétvégén közleményben jelezte: indokolatlannak és jogtalannak tartják, hogy a rendőrség a kétnyelvű táblák odaajándékozása miatt bírságolta meg Lakó Péterfi Tündét. A szervezet a közeljövőben a kétnyelvű feliratok kötelező szabványozását fogja kezdeményezni, ugyanakkor követeli a kétnyelvűség biztosítását a közterületeken, a közintézményekben és az ezekhez tartozó szervezetek keretén belül. Peti szerint elfogadhatatlan, hogy „a marosvásárhelyi intézményvezetők nem értik a nyelvi jogok alkalmazásának szükségszerűségét, fontosságát és törvényességét, és hatáskörüket túllépve, valamint a törvényt megsértve nyelvi jogaikat gyakorló polgárokat büntetnek.” Az RMDSZ vásárhelyi szervezete felhívta a figyelmet, hogy a piacigazgató hozzáállása diszkriminatív volt, ezért munkajogi fegyelmi eljárás beindítását kezdeményezik. Az ügy kivizsgálását kérik a helyi rendőrség vezetőségétől is, meggyőződésük szerint ugyanis a hatóság visszaélt hatalmával, és törvénytelenül járt el. Az alakulat ugyanakkor a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat ingyenes jogi képviseletét is felajánlotta Lakó Péterfi Tündének. A piacigazgató leváltását kérik Jakab István, az EMNP vásárhelyi szervezetének elnöke pénteki sajtótájékoztatóján beszélt arról, hogy magánszemélyként csütörtökön ő is jelen volt, amikor Lakó Péterfi Tünde a November 7 lakónegyed piacán kétnyelvű terméknévtáblákat ajándékozott a piaci árusoknak. Jakab segített a táblák kiosztásában, majd ezek betiltása után személyesen beszélt Vasile Filimonnal, a piacigazgatóság vezetőjével. „Az igazgató azt állította, hogy a kétnyelvű táblák törvénytelenek, majd mutatott egy általa legálisnak vélt mintát. Beismerte azonban, hogy ezeket sehol nem használják. Ez a magatartás diszkriminációnak minősül, véleményünk szerint csak a magyar nyelv megjelenése zavarta az igazgatót. Filimon úgy beszélt a piacokról, mint a saját tulajdonáról, így egyértelmű, hogy nem ő a megfelelő vezető” – fogalmazott Jakab István. Hozzátette: túlkapás volt, hogy a rendőrség szórólapozás jogcímen 1500 lejes bírságot rótt ki Lakó Péterfi Tündére, ezért a szervezet minden támogatást megad, hogy az érintett törvényes úton elérje a büntetés semmissé nyilvánítását, ha pedig ez nem sikerül, átvállalják a szankció kifizetését. Kirsch Attila, a marosvásárhelyi demokráciaközpont irodavezetője azt is elmondta: a piacok a helyi tanács hatáskörébe tartoznak, a testület által jóváhagyott működési szabályzatban pedig nem szerepel, hogy a termékneveket nem szabad magyarul is kiírni. Vasile Filimon és Valentin Bretfelean, a helyi rendőrség vezetője ezzel szemben azt állítja: mindössze a törvény betartását kérték Lakó Péterfi Tündétől, az általa elkövetett kihágásért pedig 1500 lej a minimális bírság. A főkonzul is ellátogatott a piacra Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja eközben elismerését fejezte ki Lakó Péterfi Tünde kétnyelvűség érdekében végzett munkájáért. A főkonzul hétvégén felkereste a kezdeményezőt, és arra kérte, hogy közösen vásároljanak a November 7 lakónegyed piacán. Magyar és román árusoktól egyaránt vásároltak, Zsigmond Barna Pál pedig megköszönte a román nemzetiségű termelőknek, hogy használják a kétnyelvű táblákat. Lakó Péterfi Tünde szerint ez jelentős gesztus volt a marosvásárhelyi magyarság felé, és jó példa az ígéretek helyetti cselekvésre. Elmondása szerint az elmúlt napokban magánszemélyek, szervezetek és politikai pártok is támogatásukról biztosították, segítséget azonban kizárólag civilektől fogad el. „Rendkívül nagy esélyünk van arra ezekben a napokban, hetekben, hogy a magyarság pártállástól függetlenül összefogjon, és végre egy nemzetként követeljük, és talán meg is kapjuk a jogainkat” – indokolta döntését a kezdeményező. Mint ismeretes, csütörtökön 1500 lejre bírságolta a rendőrség engedély nélküli szórólap-osztogatás miatt Lakó Péterfi Tündét, aki a November 7 lakónegyed piacán kétnyelvű terméknévtáblákat ajándékozott a piaci árusoknak. Noha a termelők örömmel fogadták a táblákat, a Valentin Bretfelean úgy vélte: a kezdeményező tettével egymás ellen uszítja a megyeszékhely magyar és román közösségét. Az ügyben Szőke László, a Magyar Nemzet újságírója feljelentést tett az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál. Krónika (Kolozsvár) 2013. október 11.Továbbra is magyarul szólalnak fel a tanácsosok MarosvásárhelyenNem egyedi alkalom volt a magyar nyelv használata a keddi tanácsülésen az RMDSZ-frakció részéről – jelentette ki csütörtöki sajtótájékoztatóján Peti András marosvásárhelyi alpolgármester, az RMDSZ városi szervezetének elnöke és Haller Béla oktatásért felelős alelnök. Azt tervezik ugyanis, hogy a következőkben is magyarul szólalnak fel, majd lefordítják román nyelvre is a mondanivalójukat. Peti András elmondta, alkotmány biztosította jog az anyanyelvhasználat, amellyel a marosvásárhelyi önkormányzat hol élt, hol nem élt. Magyarázata szerint korábban azért nem használták anyanyelvüket az RMDSZ-frakció tagjai, hogy gördülékenyebben haladjanak a tanácsülések. „Néha egy-egy ülés négy-öt órát is tart, nem akartuk továbbnyújtani a fordításokkal is” – fogalmazott Peti. A politikus szerint van ugyan saját tolmácsgépe a polgármesteri hivatalnak, ám a tolmács nem fordít megfelelően magyarból románra, ezért a képviselők jobban bíznak abban, amit ők mondanak el mindkét nyelven. Haller Béla arról is beszámolt az újságíróknak, hogy szeptember 15-ig fel kellett volna kerülniük az oktatási intézményekre a kétnyelvű iskolanév-tábláknak. A költségvetésből erre a célra szántak pénzt, ám ez mégsem történt meg a mai napig sem, és magyarázat sem érkezett a hivataltól a késlekedés okairól. A két politikus kitért a Lakó Péterfi Tünde ügyére is. Kifejtették: rendőri túlkapás volt, hogy a civil aktivistát 1500 lejre bírságolták a kétnyelvű árcédulák miatt. Azok ugyanis nem reklámok és nem is propaganda jellegűek, csupán segítségnyújtás az árusoknak, pótolva azt, amit a hivatalnak kellett volna megtennie. Ezen kívül Lakó nem idegeneknek osztogatta az árcédulákat, hanem olyanoknak, akiket ismert, akikkel kapcsolatban állt – magyarázták. Az RMDSZ továbbra is kész segíteni a kétnyelvű megnevezéseket kezdeményező hölgynek, a Mikó Imre jogsegélyszolgálat rendelkezésére áll, amennyiben mégis elfogadná a támogatást – mondta Peti András. Antal Erika Maszol.ro 2013. október 12.Előzetes egy Mikó Imréről készülő dokumentumfilmhezTisztelt Stefano Bottoni úr! Tisztázni szeretnék valamit. Őszinte tisztelője vagyok, igen hasznosnak tartom a szekus kutatásait, nem kevésbé nagyra becsülöm Domokos János dokumentumfilmest, akinek remek alkotásait értékelem. Ezért megtiszteltetésnek tartottam, hogy felkértek: vegyek részt a Mikó Imréről készítendő dokumentumfilmben. Én visszautasítottam. Ezt ne vegyék sértésnek, megindokolom a döntésemet. Monográfiát írtam Mikóról, akkor, amikor a belügyes kapcsolatairól még nem tudtam. Ennek jegyében igen pozitív képet festettem róla. Ha most elvállalnám a szereplést a képernyőn, mit tehetnék? Rajzoljam át ezt az ábrát, írjam át az értekezésemet? Ezzel elvesztené a hitelességét az, amit annak idején őszintén megírtam. Ez az egyik oka annak, hogy lemondtam a szereplésemet. A sok ok közül a másik az, hogy amikor Ön közölte a Mikó-dosszié adatait, jelezte: ebből hamarosan dokumentumfilm lesz. Ez történik most, amikor elkészül a Domokos János irányította alkotás. Olvastam a pályázat címét: Túlélés vagy népszolgálat? Mikó Imre és a Securitate. Egyértelmű tehát, hogy az Ön irattári kutatásaira építkező opus előkészületei folynak. Én a könyvemben a népszolgálatos Mikót jelenítettem meg – „vagy” nélkül. Sőt: a túlélés nehézségeit leküzdő kisebbségpolitikust, közírót, meghurcolt közembert, s annyi mást. A fenti filmcím viszont azt sugallja, mintha ennek a jeles személynek – a „vagy” értelmében – választania kellett volna a népszolgálat és a túlélés között. Ez a Mikó igen távol áll tőlem. Még most is, miután megismertem az Ön irattári anyagát. Emiatt sem voltam hajlandó szerepet vállalni az akciójukban. Ha Mikó életútjáról készítenének dokumentumfilmet – amelyben nem tengelykérdésként szerepelhetne akár a CNSAS nem mindenben megbízható anyaga is –, akkor szívesen beszállnék ebbe. Igaz, gondom volna, hiszen a szakértekezésemben szinte mindent leírtam róla, önmagamat pedig nem illik plagizálni. Egy ilyen fiktív tévészereplésben inkább a saját, szigorúan szubjektív benyomásaimat mondtam volna el a kamera előtt. Ilyesmit: a Petőfi utcában cseperedtem fel, rosszalkodó kölyökként ott futballoztunk az utca közepén – ez a ma immár Avram Iancunak nevezett nagy forgalmú utcában szinte hihetetlen –, dühösek voltunk, amikor nagy ritkán jött egy autó, s fel kellett vennünk az úttestről a sapkánkat, amely a futballkaput jelölte. Zajongtunk is jócskán, bár a decibel fogalmát akkor még nem ismertük. Én azt sem tudtam, hogy az utca másik végében lakik valaki, aki majd könyvet ír A csendes Petőfi utca címmel. Ezt jóval később olvastam el. Mindenesetre örültem, hogy Mikó Imréék házáig akkoriban nem jutott el a mi lármánk. Egyébként a „csendes” aligha jellemezhette volna a mi utcánkat. Később sok mindent megtudtam az utcabelinkről. Olvastam is írásait. Az érettségi felé közeledő, a társadalomtudományok iránt érdeklődő diákként mély hatást keltett bennem Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés című tanulmánya. Egyebek között ennek a hatására is döntöttem úgy, hogy szociológus leszek. A Bolyai Egyetemen erre a szakra jelentkeztem. Történt ez 1948-ban, a romániai oktatási törvény bevezetésének évében. Pár nappal a felvételi előtt megjött a minisztériumi verdikt: a szociológia burzsoá áltudomány, ilyen szak nem működhet a romániai egyetemeken. Mit volt mit tennem, átiratkoztam a Mikó inspirálta szakról az ehhez legközelebb állóra, a filozófiára. Így lett belőlem filozófus. Történt ez anélkül, hogy Mikó Imrének egyáltalán tudomása lett volna arról, hogy beleszólt az életpályámba. Teltek az egyetemi éveim, elérkezett a diplomadolgozat ideje. Közben a Mikó-művek továbbra is igen intenzíven befolyásolták gondolkodásmódomat. Különösképpen a Huszonkét év című korszakos összefoglalója. Hadd jegyezzem meg: élmény volt számomra, hogy jóval később a róla írt életpályaképemben nyomára akadtam s közöltem: milyen körülmények között született meg ez a két világháború közötti romániai magyarság történetét összegező alapmű. Amelyet én, egykori végzős egyetemistaként valóságos kisebbségtörténeti bibliának tekintettem. Mikó akaratlanul, ismét beleszólt az életembe. A huszonkét éves dokumentációja arra serkentett, hogy diplomadolgozatomat arra élezzem ki, vajon miként lehetne megoldani a fekélyes erdélyi magyar kisebbségi kérdést. Erre adódott számomra egy lehetőség: a Román Kommunista Párt ötödik, a Szovjetunióban tartott kongresszusa elfogadta az elszakadásig menő nemzeti kisebbségi jog érvényesítését Romániában. Én balga erről írtam szakértekezést, mivel azt gondoltam, hogy ez a felpörgetett kisebbségi autonómia-gondolat a Mikónál oly kiélezetten megmutatkozó erdélyi interetnikus konfliktusok megoldására alkalmas. (Mármint az erdélyi magyarok elszakadásig menő önrendelkezése) A piros diplomát megkaptam, de nem sok időnek kellett eltelnie, hogy e maszlag-kongresszus lényege – nem véletlenül a Szovjetunióban tartották – megvilágosodjék bennem. Dehogyis volt szó Harkovban az erdélyi magyarság jövőjéről. Ennek a manipulációnak egyetlen célja volt: Besszarábiát leválasztani Romániáról és a Szovjetunióhoz csatolni. Ez meg is történt, igaz nem az itt élő nemzeti kisebbségek elszakadási jogának érvényesítésével, hanem a szovjet csapatok bevonulásával. Mikó Imre nem dőlt be annak, amibe én az ő ihletésére. Aligha várta el azt, hogy 22 év kisebbségi szenvedését egy pártkongresszus egyből megoldja. Az eddig csak spirituális, a művein keresztüli kapcsolatunkon egy véletlen alapvetően módosított. Személyes – igaz, csak egy irányban személyes, hiszen én tudtam, ki ő, ő azonban nem, hogy én ki vagyok – nos, ilyen kontaktus alakult ki köztünk. Az Egyetem utca 2. számú házában laktunk, az első emeleten. Alattunk amolyan kis üzlethelyiség volt. Meglepetéssel vettem tudomásul, hogy ebben az üzletben, amely nem csak egyetemi jegyzeteket, hanem írószereket is árult, egy délceg tartású, bajuszos úriember szolgál ki. Az akkor bennem már megszemélyesítetten is azonosított Mikó Imre volt, aki – bár nem tudhatta – közvetve filozófusi pályámat is egyengette. Néha vásároltam nála írógépszalagot – akkor még írógépen írtam –, no meg indigót. Egyetemi jegyzetet nem, hiszen ezek egyikét-másikát egyetemi oktatóként magam írtam. Meglepő volt méltóságteljes tartása, szolgálatkészsége, a megalázottságot büszkén tűrő, a sértettsége miatt nem a külsőségekben lázadó egyénisége. A madáchi falanszter-jelenet Michelangellójához hasonlított, aki a széklábakat is a saját művészi értékeinek tudatában formázza. Ha már az a rusnya társadalmi konjunktúra éppen ezt a megalázó feladatkört jelölte ki számára. A társadalmi érdekű és törvényes előírásokat szigorúan betartotta. Hajnalban, télen, amikor lefagyott a járda az üzlete előtt, nem kis zajjal feltörte a jeget. Nemegyszer erre ébredtünk mi, akiknek az ágya véletlenül éppen az üzlet felett volt. Nem bosszankodtunk emiatt, hanem inkább a jellemzéséhez csatoltuk a véleményünket: lám csak, milyen törvénytisztelő ez az alanti „kiszolgáló”, hiszen jól tudja: a milícia súlyosan megbünteti azokat, akik nem tesznek eleget a városrendészeti előírásoknak. (Következzék egy zárójel: ha csupán egy életútról kellene a kamerák előtt szólnom, mindezt így elmondhattam volna. De a szekus-iratokra építkező dokumentumfilmben ehhez hozzá kellene tennem: az üzletfelelősi állással félig-meddig rehabilitált személy annak köszönhette boltvezetői beosztását, hogy besúgói minőségében belügyes kollaboráns lett. Engedtessék meg, hogy én, aki egykor az Egyetem utca 2. számú épületében, az első emeleti lakrészben éltem, a kétes értékű CNSAS-os iratok fényében ne változtassam meg „Imrusról”– ezt a megszólítást csak a hozzá közel állók használták, elnézést, hogy kölcsön veszem – , szóval, módosítsam a róla kiformált boltvezetői benyomásaimat. Talán ez is indok amellett, miért nem akarok szerepelni abban a tévédokumentumban, amely (érzésem szerint) a rávetülő sötét árnyakat, foltokat próbálja súlypontozni. Maradjon meg nekem ő annak, akinek én láttam, még a „nagy leleplezés” előtt.) A könyvszerkesztővel csak később kerültem közvetlen kapcsolatba. A Kriterion Könyvkiadóban ő szerkesztette egy-két írásomat. A személyes kontaktusunkban furcsa érzések kavarogtak bennem: kerestem a megfelelő megszólítását. Abban az időben, amikor mindenki még a vadidegent is elvtársnak szólította, én Őt képtelen voltam „leelvtársozni”. Lehet, hogy bennem élt a négy év és egy hónapig tartó kolozsvári, kamaszkori beidegződés, a rangkórságos idők hatása, amikor megtanultam: a parlamenti képviselőt „méltóságos úrnak” illik szólítani. Márpedig a kézirataim pallérozójáról tudtam, hogy az Erdélyi Párt behívott képviselőjeként ott ült a magyar Országház patkójában. Igaz, később azt is olvastam, hogy amikor tanárként visszatérhetett az ősi Alma Materébe, a Brassai Líceumba, ő maga jelentette ki: „tanár úrként mentem el, tanár elvtársként jöttem vissza.” Jó, jó, de ezt amolyan üres protokolláris gesztusnak véltem. (Ide aztán igencsak beillik egy zárójel. Ha én a közölt iratok ismeretében így szólnék róla, akkor a fejemre olvashatnák: „szólíthattad volna nyugodtan elvtársnak, hiszen az elvtársak belügyes kiszolgálója volt”. Maradjon meg bennem az ő emberi profilja úgy, hogy az elvtárs megszólítást az időben indokoltan kerültem el.) Szerkesztőként megismertem mélységes demokratizmusát. Soha nem akarta a maga világlátását rákényszeríteni a szerzők nézeteire. Tőle származik a mondat: „Megszerkesztem Hajós materialistáit.” Hajós Józsefet igen tiszteltem. Az időben, amikor a haladó hagyományok bélyeget rá kellett ütni a mi nagy gondolkodóinkra, ő tárta fel sorra a nagy anyagelvű elődöket. Őket, akikről ma már csak annyit mondunk: „ilyen is volt”. Mikó, akiről jól tudtuk, hogy meggyőződéses unitárius, szakszerűen nyomdakésszé tette azokat a szövegeket is, amelyek mélységesen ellentmondtak a meggyőződésének. Ésszerű elővigyázatosságot tapasztaltam nála saját kézirataim olvasásakor is. Mindig vigyázott arra, hogy csak a „falig” menjenek el a vélemények, de ne ütközzenek bele a cenzúra korlátjaiba. (Ismét zárójel: ezt a benyomásomat most az esetleges tévészereplésemben módosítsam oly módon, hogy persze, a szerkesztő elvtárs a belügynek dolgozott, így jól tudta, mi a pártkövetelmény? Ezt sem tehetném meg, mert semmiféle belbiztonságos elkötelezettséget nem tapasztaltam nála. Ez ismét érv amellett, hogy nem veszek részt ebben a filmkészítésben, amely érzésem szerint az ilyen kötődéseket – a megfigyelt személy kötelességszerű önrehabilitációs vállalásait – igyekszik a fókuszba helyezni.) Egy alkalommal rendkívüli élményben volt részem: rövid ideig Mikó Imrének érezhettem magam. Az történt, hogy a kéziratos hagyatékának sajtó alá rendezésekor megtaláltam egy rövid feljegyzést. 1938. december 15-én előadást tartott Tordán a Unitárius Leányegyletben a falukutatásról. Szabadon beszélt, a szöveg nem jelent meg a sajtóban, viszont a hagyatékában megtaláltam expozéjának a vázlatát. Az az ötletem támadt, mi lenne, ha én magam rekonstruálnám az elhangzott mondandóját. Jól ismertem falukutatói koncepcióját, el tudtam képzelni, hogy a skicc rövid mondatai mögött milyen gondolatok húzódhattak meg. Ez a fiktív „Mikó-előadás” meg is jelent az erdélyi magyar gazdasági gondolkodás múltjáról szóló kötetben. Amolyan kakukktojásként, a többi kiváló transzszilván szakember egyáltalán nem csak feltételezett, hanem kifejtett közgazdasági nézeteit elemző tanulmányok között. (Ide is kívánkozik egy zárójel: én nem minden Mikó Imrének – mintha több volna belőle – a gondolkodásvilágába tudnám beleképzelni magamat, s illuzórikusan az ő szürkeállományával gondolkodni. A Balázs Ferenc-i eszmevilág szellemében vélekedő gazdaságpolitikust mertem, rokon érzelmeimmel, saját hangomon megszólaltatni. Azonban a „másik” Mikóról szóló – mármint arról, akiről a dossziés film készül – képtelen volnék őszinte beleéléssel nyilatkozni. Mindaddig, amíg a belügyes jelentéseket író személyről – akinek a falukutatásról szóló tordai előadásába mertem empatikusan belekontárkodni –, nos, amíg róla ki nem derítik, milyen kényszerítő hatásokra vállalta mindezt. Mit kérnek a dokumentumfilm készítői tőlem? Azt, hogy, amikor a Mikó lelkületét átható, a nyomásnak kitevő (biztos vagyok benne) kényszerű döntésének motivációját nem ismerem, őszinte átéléssel ugyanúgy szóljak róla, mint a tordai előadóról? Ezt nem tehetem. Ez is lehet egy másik oka annak, hogy a róla írt monográfia szerzője nem fog szerepelni egy minden bizonnyal hatást keltő dokumentumfilmben.) Tisztelt Bottoni és Domokos urak! Az önök kompetenciája – egyfelől a jelenkori tényfeltáró történelmi kutatásokban, másfelől a dokumentumfilm készítésében – megkérdőjelezhetetlen. Biztos vagyok benne, hogy kiváló filmet fognak készíteni. Ehhez sikert kívánok. Van azonban egy halvány köd, amelytől nem tudok szabadulni. Mikó egy alkalommal azt írta, hogy gyermekkorában postás szeretett volna lenni. Igen kedvelte a levélkihordói szolgálatot. Jól ismerjük a postásról keringő szólás-mondást, miszerint nem az a szenzáció, ha a postást megharapja a kutya, hanem az, ha a küldeményeket továbbító személy harapja meg a kutyát. Féltem önöket. Én a Mikót bemutató könyvemben azt ecseteltem, hogy őt – még ha nem is lett postás – igen sokan megharapták. Nehogy most önök, uram bocsá’, szenzációhajhászásból azt exponálják, hogy ez a postássá ugyan nem vált kiváló ember bizony beleharapott (besúgói jelentéseivel) egyesekbe. A postásról kialakított valós és teljes képhez az ilyen elrajzolás aligha járul hozzá. Nem leszek ott a képernyőn a Duna televízió adásában. Szeretném, ha a nézők-olvasók a főszereplőről elkészítetett életpálya-elemzésemet összevetnék azzal, amit önök visznek színre, s ők, a befogadók alakítanának ki magukban egy számukra valósághű Mikó-metszetet. Őszinte tisztelettel Balázs Sándor Szabadság (Kolozsvár) 2013. október 14.Tisztújítás, alapszabály-módosítás az EMNT KüldöttgyűlésénAz Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) 2013. október 12-én, szombaton Nagyváradon tartotta Országos Küldöttgyűlését, amelynek keretében az elnökség és a jelen lévő 129 küldött az elmúlt két év eredményeit összegezte, továbbá tisztújításra és az Alapszabály módosítására is sor került. A küldöttgyűlés Herman M. János igei köszöntőjével vette kezdetét, majd Török Sándor házigazdai minőségében köszöntötte a küldötteket és a meghívottakat. Az EMNT elnöke, Tőkés László a Nemzeti Tanácsok megalakulása óta eltelt elmúlt tíz év eredményeiről és kudarcairól szólva – a „külső elnyomás” és a „belső bomlasztás” körülményei között – a közös felelősség fontosságát hangsúlyozta. A tőle elvitatott Románia Csillaga érdemrend jelmondatát idézte: „hitben van a szabadulás”. Mint mondotta: „1989-ben ebben a hitben reméltünk és cselekedetünk, negyed század után azonban csőd lett a vége”. A napokban Zilahon megjelent magyarellenes falragaszokra utalva az EMNT elnöke fölvetette a kérdést: „Ez jelentené a többségi román nemzet jövőképet és demokratikus ideáját? A csillagtalan vak gyűlölet lenne a szabadságeszmény alternatívája?” A Kárpát-medencei magyarság helyzetének általános kiértékelője rendjén Tőkés László rámutatott azokra a negatív folyamatokra, amelyek Európa hallgatólagos hozzájárulásával a nemzet „leépüléséhez” vezetnek. Nincs időnk a halogatásra, stratégiaváltásra van szükség, és az EMNT jövőbeli szerepe ennek megvalósításában mutatkozik meg. A stratégia elemeit részletezve Tőkés László elmondta: nem erdélyi, felvidéki, kárpátaljai vagy délvidéki magyar ügy, hanem Kárpát-medencei ügy van, amelyet képviselni kell. Európa szintjén kisebbségi, és ezen belül pedig magyar kisebbségi stratégiára van szükség. Az EMNT elnöke teljes körű autonómia-rendszer kidolgozását, a jogsegélyszolgálat kiterjesztését, valamint a sok helyütt állampolitikai rangra emelkedett magyarellenesség tilalom alá helyezését szorgalmazta. Ugyanakkor megismételte a Tusnádfürdőn tett kijelentését, miszerint Magyarország, sőt Európa védhatalmi státuszt kellene vállaljon az erdélyi magyarok felett. Beszéde végén az európai parlamenti képviselő az erdélyi magyar összefogást sürgette, akár az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum, akár más intézményi keretek között. Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár köszöntő beszédében elmondta: küzdelmes és eseménydús évet tudhat maga mögött az erdélyi magyarság, gondoljunk csak a Székelyföldet kedvezőtlenül érintő regionalizációs tervekre, a verespataki bányaberuházásra, vagy a nemzeti szimbólumok szabad használata elleni törekvésekre. Az EMNT ebben a küzdelemben helyt tudott állani, mint amiképpen nagy a szerepet játszik abban, hogy az autonómia kérdése folyamatosan napirenden legyen a közvéleményben – vélekedett a helyettes államtitkár. Hozzátette: a magyar kormány támogatja a határon túli magyar közösségek autonómiatörekvéseit, de nem cselekedhet a külhoni magyarok helyett. Az erre irányuló stratégiákat a közösségeknek kell kidolgozniuk, ugyanakkor el kell oszlatni az autonómiával kapcsolatos félelmeket és tévhiteket – fogalmazott Répás Zsuzsanna. „A mi nagy közös ügyünk a honosítás” – utalt Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja arra, hogy az EMNT demokrácia-központjai segítenek a magyar állampolgárság megszerzéséhez szükséges dossziék összeállításában. Ez a hálózat sokat segített a magyar konzulátusoknak a könnyített honosításban, ezért köszönet illeti mindazokat, akik ebben a munkában részt vesznek – mondta a főkonzul. Hangsúlyozta: a honosításnak nincs határa, és a következő években is folytatódni fog, hiszen az eddigi adatok azt mutatják, hogy a kedvezményesen honosítottak száma nem érte el a lehetséges maximumot. Magdó új feladatként említette a magyarországi parlamenti választásokra történő regisztrációt, amelyben a konzulátusok segítenek, és ismét számítanak az EMNT segítségére, hiszen az erdélyi magyaroknak lehetőséget kell adni, hogy élhessenek szavazati jogukkal, hogy ezáltal véleményt nyilváníthassanak a jelenlegi magyar kormány teljesítményéről. Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke szerint az EMNT mögött két nehéz év áll, miután a legutóbbi Küldöttgyűlésen stratégiai jelentőségű döntéssel létrehozta a Néppártot abból a megfontolásból, hogy a civil politikai eszköztár nem elég gazdag így pártpolitikai eszközökkel kell dolgozni a kitűzött cél – az autonómia – eléréséért. Toró szerint a Néppárt felnőtt a feladathoz, hiszen két nehéz kampány és választás után is életben maradt, ebben pedig az EMNT-nek is nagy szerepe volt, például befogadta székházaiba a pártot. A politika szempontjából 2012 háborús év volt, és a kampányokban a civil mozgalmak háttérbe szorulnak, a pártoknak jut a főszerep. Ámde 2013 az autonómia éve, és az EMNT bebizonyította, hogy képes építkezni, és egy sor hasznos eseményt rendezett ennek jegyében – mondta a Néppárt elnöke. Toró elmondta, a 2014-magyarországi választások előtt a Néppárt és az EMNT szerepet vállal abban, hogy megkönnyítsék a magyar állampolgárságot szerzett erdélyiek részvételét. Az erdélyi magyarok számára újdonság a levélben szavazás, és a választásokat megelőző regisztráció, ezért a két szervezet segíteni fog – szögezte le. Azt is elmondta, hogy a Néppárt által a magyar közösség számára kedvező régiósítás érdekében indított aláírásgyűjtés folytatódni fog addig, ameddig a kellő számú ember megérti, hogy mi a tétje, hogy mi a különbség a fejlesztési, illetve a közigazgatási régió között. Ez egy alapos és hosszú folyamat, amelyben a Néppárt számít az EMNT segítségére is – tette hozzá Toró T. Tibor. Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke az elmúlt két év tevékenységét értékelte beszámolójában. Röviden összefoglalta a szervezet elnökségének, választmányának és szakbizottságainak munkáját. Említést tett az erdélyi magyar közösség gazdaságfejlesztési tervéről, a Mikó Imre tervről, szólt az EMNT külkapcsolatairól, a területi szervezetekkel való kapcsolattartásról, az EMNT rendezvényeiről, valamint az Erdélyi Magyar Néppárttal való viszonyról is. Nagy József Barna, Bardocz Csaba és Szabó László régióelnökök után Borbély Zsolt Attila, Boros Zoltán, Mátis Jenő és Szilágyi Ferenc alelnökök számoltak be eddigi munkájukról, majd Tiboldi László ismertette az EMNT-irodák honosításban vállalt tevékenységét. Szili Katalin magyar országgyűlési képviselő, a Szociális Unió elnökének üzenetét Kerényi György főtanácsadó tolmácsolta. *** A tisztújítás során a Küldöttgyűlés újabb kétéves elnöki mandátummal bízta meg Tőkés Lászlót, aki egyedüli jelölt volt az elnöki tisztségre. Megválasztása után Tőkés László Sándor Krisztinát javasolta az ügyvezető elnöki tisztségbe, a Küldöttgyűlés pedig szavazással jóváhagyta a jelölést. A három régióelnöki tisztségbe a Küldöttgyűlés Nagy József Barnát (Partium), Gergely Balázst (Közép-Erdély) és Nagy Pált (Székelyföld) választotta. Az Alapszabály egyik módosítása értelmében ötről háromra csökkent az EMNT alelnökeinek száma, a tisztségekbe Mátis Jenőt, Borbély Zsolt Attilát és Tiboldi Lászlót választották. Az ülés végén a küldöttek zárónyilatkozatot fogadtak el. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács sajtóirodája Nagyvárad Nyugati Jelen (Arad) 2013. október 18.Markó Attila: Románia nem tartja be a kisebbségvédelmi egyezményeket„Szó sincs arról, hogy Románia betartaná az európai egyezményekben vállalt kötelezettségeit” – jelentette ki Markó Attila sepsiszentgyörgyi parlamenti képviselő Titus Corlățean külügyminiszter kijelentésére reagálva, aki szerint azért nem kell autonómia a magyarságnak, mert az Európa Tanács jelentései azt mutatják, hogy Románia minden vállalását teljesítette. „A külügyminiszter vagy nem ismeri ezeket a jelentéseket, vagy csak azokat a részeket mutatták meg neki, amelyekben elismerően nyilatkoznak. Ugyanis mind a Kisebbségvédelmi Keretegyezmény, mind pedig a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Kartája alkalmazásáról szóló jelentésekben komoly gondokat kifogásolnak az európai intézmények: nem biztosítják teljes mértékben az anyanyelv használatát a közigazgatásban és az oktatásban, egyáltalán nincs kétnyelvűség az egészségügyben, az igazságügyben pedig csak papíron léteznek ezek a jogok” – hangsúlyozta Markó Attila. Az RMDSZ sepsiszentgyörgyi képviselője elmondta, hogy a dekoncentrált intézmények még a székelyföldi megyékben sem biztosítják a nyelvi jogokat, sőt, van olyan hely is, ahol megbüntetik azokat, akik a kétnyelvűséget szorgalmazzák. „Gondoljuk továbbá arra is, hogy szimbólumaink ellen hadjáratot indítottak, egyházaink javait vissza akarják államosítani! Ilyen körülmények között azt állítani, hogy minden rendben Romániában, egyszerűen valótlanság és elfogadhatatlan!” – fejtette ki Markó Attila. A képviselő felhívta a figyelmet arra, hogy az RMDSZ épp azért hozta létre a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálatot, hogy odafigyeljen a jogalkalmazás problémáira, segítséget nyújtson mindazoknak, akiket megakadályoznak törvényes jogaik gyakorlásában. „Ezért van szükség az autonómiára, ezért javasoltuk azt is, hogy a magyar nyelv legyen regionális hivatalos nyelv ott, ahol jelentős számban beszélik” – mutatott rá Sepsiszentgyörgy parlamenti képviselője. Markó Attila emlékeztetett arra is, hogy a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat háttérjelentést fog készíteni a nyelvi karta alkalmazásáról, melyet benyújtanak az Európa Tanácshoz. (RMDSZ) Nyugati Jelen (Arad) 2013. október 29.Bethlen-napok Nagyenyeden, Gyulafehérváron, AlvincenFehér megyei szórványmagyarságnak két felemelő ünnepnapja volt Bethlen Gábor fejedelemmé választásának négyszáz éves évfordulója alkalmából. A pénteki rendezvényeknek Nagyenyed adott otthont, a szombatra időzített eseményeket pedig Gyulafehérváron, és Alvincen tartották. „Fejedelem, a fundamentum áll!” Az enyedi pincegalériában került sor arra a képzőművészeti kiállításra, amelyet a nagyenyedi Inter-Art Alapítvány és a Bethlen Gábor Kollégium közösen szervezett. Huszonkét alkotó munkáit csodálhattuk meg, köztük Barabás Miklós, a kollégium egykori neves diákjának festményeit, Bethlen Gábor fejedelem és gróf Mikó Imre kollégiumi főgondnok portréit. A megnyitón többek között jelen volt M. Horaţiu Josan polgármester, Balog István az Inter-Art Alapítvány elnöke, Ioan Hădărig, a Liviu Rebreanu Művelődési Központ igazgatója. A kiállítást Tóth Tibor református lelkész mutatta be. „Rajtunk a sor, kései rendek, ünneplőbe öltözve jövünk jelentést tenni négyszer száz év tartalmával a szívünkben (…) és jelentjük a Fejedelemnek, igen, Fejedelem, a fundamentum áll!”, hangzott el beszédében. Szőcs Ildikó, a kollégium igazgatója mutatta be azt a kiadványt, amelyben a szerkesztők a fejedelem által alapított iskola néhány egykori diákjának és tanárának munkáit gyűjtötték össze, így kívánták emlékeztetni az olvasót arra, hogy a Bethlen Gábor alapította 391 esztendős kollégium milyen neves képzőművészeket adott az egyetemes magyar kultúrának. Bethlen Gábor nevét viselő iskolák találkozója A kiállításmegnyitót követően került sor a Bethlen-iskolák találkozójára, amelynek ötlete tizenegy évvel ezelőtt született meg. A díszterem zsúfolásig megtelt. Szőcs Ildikó igazgató felolvasta a volt enyedi diák, Brendus Réka, a magyar kormány nemzetpolitikában felelős államtitkársága főosztályvezető helyettesének a kormány nevében küldött üzenetét. Az eseményen jelen volt Szőcs Gyula, a kollégiumi keresztszülőprogram nagy támogatója, Kováts Krisztián megyei RMDSZ-elnök, Király Melinda, az EMNP alelnöke, Lőrincz Helga nemzetiségügyi tanfelügyelő, Lászlóffy Pál, az Romániai Magyar Pedagógusszövetség (RMPSZ) tiszteletbeli elnöke, a kollégium régi támogatója. Sorban bemutatkoztak a Bethlen Gábor nevét viselő iskolák. Elsőnek Debrecen, majd Gyomaendrőd, Hódmezővásárhely, Nyíregyháza, végül pedig Székelyudvarhely képviselői szólaltak fel. Valamennyien elmondták, miért is választották az illető iskolák a fejedelem nevét. Két magyarországi testvériskolából érkező diákcsoport is vendégeskedett a hétvégén a kollégiumban a budapesti Baár Madas református gimnáziumból Wrábelné Hatházi Judit vezetésével és a Lévay József Református Gimnázium diákjai, a találkozó alkalmával a vendégek is beszéltek iskolájukról, a nagyenyedi kapcsolatokról. Gazdag gyulafehérvári program A gyulafehérvári ünnepségek a református parókia udvarán kezdődtek, ahol felavatták az új haranglábat. Gudor Botond református esperes házigazdaként köszöntötte a vendégeket. Elmondta: a Háromszékről származó harangláb megalkotásában sokat segített a vargyasi Sütő család. A baróti Demeter László ismertette a harangláb történetét, majd egy adománylevelet és egy díszzászlót adott át az esperesnek, amit Szekeres Attila István mezőmadarasi származású sepsiszentgyörgyi heraldikus, a címertudomány doktora, valamint Puskás Bajkó Gábor hímző grafikus adományozott a gyulafehérvári egyházközségnek. A harang a Fehér megyei Marosszentimre gyülekezet nélkül maradt templomából származik – tudtuk meg. Az eseményen jelen voltak a Bethlen Gergely Hagyományőrző Egyesület tagjai is. A rendezvényt a Kovásznai Megyei Tanács, a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház, a Bethlen Kollégium és a Bod Péter Alapítvány támogatta. Emelte az ünnepi hangulatot Szilágyi Győri Hunor és Gligor Daria elemista tanulók szép hegedűjátéka. Ezt követően az Egyesülés Múzeumban Gy. Szabó Béla metszeteiből és festményeiből nyílt kiállítást tekinthették meg az érdeklődők. A múzeum részéről Gabriel Rustoiu igazgató mondott beszédet, ebben az alkotót az egyik legnagyobb „román” művésznek nevezte. Ferenczy Miklós esperes, Gy. Szabó Béla nevelt fia magyarul és románul mutatta be a művész életét és munkásságát. A második kiállítás a Római Katolikus Egyházművészeti Múzeumban tudományos értékű. A bemutatót Sipos Gábor egyházkerületi levéltáros tartotta. A tárlókban eredeti dokumentumokat láthattunk pl. Bethlen Gábor levelét az erdélyi református lelkipásztorok gyermekei számára.(1629. július 13.) vagy a partiumi református román papokat magyar kiváltságokban részesítő egykori másolatot (1614. február 14.) Egy másik iratban a református vallású szászoknak istentiszteleti hely gyanánt odaadja az óvári iskola (ma: ferences kolostor) végében levő „palatiumot.” (1629. május 14). A délelőtti ökumenikus istentiszteleten zsúfolásig megtelt a gyulafehérvári székesegyház. Jakubinyi György római katolikus érsek szólt az egybegyűltekhez Bethlen Gábor személyének jelentőségéről beszélve, majd Kató Béla református püspök Bethlen Gáborról, mint a magyarok Gedeonjáról emlékezett meg. Az ökumenikus istentisztelet zárómozzanata a székesegyházban található emléktábla megkoszorúzása volt. Fellépett a nagyenyedi egyházközség, valamint a kollégium leánykórusa Fórika Éva zenetanár-karnagy vezetésével. A kórustagok Erdély szinte valamennyi népviseletében pompáztak. Az istentiszteletet kulturális műsor és vásár követte a Vártéren. Itt különösen fontossá vált Turzai Melán kollégiumi aligazgató és Kónya Tibor iskolalelkész moderátori tevékenysége. A Vártéren felállított színpadon Kováts Krisztián Fehér megyei RMDSZ-elnök köszöntötték az ünneplő közönséget. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke arról beszélt, hogy a nagy fejedelem tizenhat éves uralkodása alatt megerősödött a transzszilvanizmus jelensége. Tudott csatába menni, de tudott szövetséget is kötni, ha arra szükség volt. Felszólalt többek között Sógor Csaba parlamenti képviselő és Hegedűs Csilla, az RMDSZ főtitkár-helyettese, a Communitas Alapítvány képviselője, az eseményen jelen volt Magdó János kolozsvári magyar főkonzul is. Fellépett a Collegium Gabrielense régizene- és táncegyüttes Tomai Gyöngyi és Kónya Mária vezetésével. Táncműsorukban a két fejedelem (Bethlen, és Báthori) párharcát elevenítették fel. Láthattuk, halhattuk a sepsiszentgyörgyi Codex és a budapesti Tabulatura együttesek műsorát is. A sok népi tánc (magyarlapádi, felvinci, miriszlói, csombordi, bethlenszentmiklósi, illetve a torockói citerazenekar) igazolták a szórvány érdeklődését a népi kultúra iránt. A Fehér megyei RMDSZ éppen ezeknek a kis közösségeknek a támogatásával – pl. a néptánccsoportok szervezésével és utaztatásával – vállalt fontos szerepet az ünnepen. Eközben a Vártéren kirakodóvásár zajlott sok szép magyar termékkel, a Böjte-ház udvarán pedig „huszárgulyás” főtt sajátos recept szerint. A műsort Antal Timi nagy sikerű, sok fiatalt odavonzó könnyűzene-koncertje zárta. Istentisztelet Alvincen Délután hálaadó istentiszteletre került sor a Gyulafehérvártól 11 km-re levő Alvinc nemrég felújított XIII. századi református templomában. Az istentiszteletet Ft. Kató Béla református püspök tartotta. A mindössze tíz református hívőből álló gyülekezetet Gudor Botond esperes látja el lelki szolgálattal. Népes közönség vett részt az istentiszteleten, jelen voltak a helyi ortodox és görögkeleti papok, valamint a polgármester. A vendégek között voltak azok az anyaországiak is, akik segítségével a felújítási munkálatok megvalósulhattak. Minderről Dioszegi László, a Teleki László Alapítvány képviselője beszélt. Fellépett a Tabulatura együttes és a nagyenyedi egyházközség református kórusa Fórika Éva vezetésével. Boros Erzsébet buzásbocsárdi énekes népdalokat adott elő. Szabadság (Kolozsvár) 2013. október 31.Aktív várakozástól a politikai cselekvésigSzázezres nagyságrendű részvételt ígér a Székelyföld autonómiájáért, a romániai régióátszervezés elleni tiltakozás céljából október 27-én szervezendő Székelyek Nagy Menetelése. Kántor Zoltán szociológus-politológussal, a budapesti Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatójával arról is beszéltünk, miért kell jelen lennie a partiumi magyarnak is a Kökös és Bereck közötti útszakaszon. – Mit üzen önnek a várhatóan magas létszámú részvétel: az erdélyi magyarok megtanulták az érdekérvényesítés, a véleménynyilvánításnak ezt a válfaját? Több mint két évtizednyi passzivitás után hogyan helyezhető be ez a tiltakozási forma az erdélyi közegbe? – Hosszú út végén van e tekintetben a székelyföldi magyarság. Miután csak a ’89-es forradalom alkalmával, illetve annak környékén találkozhatott tömegtüntetésekkel, a marosvásárhelyi fekete március alaposan el is vette a kedvét az utcai megmozdulásoktól. Azt követően a közelmúltig alig volt utcai megnyilvánulás, párhuzamban azzal, hogy a magyar közösségek számára szinte morálisan kötelező alapelv volt a békés úton való véleménynyilvánítás. Miközben több jel is azt igazolta, hogy mindezt nem honorálja a román többségi állam. És bár egyáltalán nem pártolom az észak-írországi vagy baszkföldi típusú erőszakos megnyilvánulásokat, azt mondom: ha ez a teljesen parlamenti tárgyalásos úton zajló politizálás nem vezetett a kívánt eredményekhez, akkor egy közösségnek az utcán is meg kell mutatnia magát. A közelmúlt hasonló megnyilvánulásai – a néhány évvel ezelőtti, a román hatalom által közvélemény-kutatásnak aláminősített népszavazás, vagy az idei, márciusi marosvásárhelyi tüntetés –, a küszöbön álló, minden korábbinál nagyobb tömegeket megmozgatni látszó nagy menetelés mellett több egyéb tiltakozási forma is elképzelhető, például egy tér hosszabb távú elfoglalása. Mert nem elég csak a magyar közvéleménynek üzenni, a román felé is egyszerre kell „ütősen” és békésen kommunikálni, valamint a nemzetközi közvélemény várhatóan jelen lévő képviselői felé is. – A politikai cselekvések hatékonyságát jelentős mértékben befolyásolja az időzítés pillanata. „Idő” van most? – Nagyon jónak tartom az időzítést. Nemrég volt ugyanis a katalóniai élőlánc, egy éve pedig a milliós léptékű barcelonai tüntetés, így a nyugati közvélemény is kötni tudja a székelyföldi menetelést ezekhez a nagy visszhangot kiváltó megnyilvánulásokhoz. Kommunikációs szempontból sokkal jelentősebb az átütőerő, ha egy nyugati modellre tudunk utalni, ellenkező esetben az ottani közvélemény hajlamos úgy tekinteni a székelyföldi közösségre, mint partikuláris, zavarkeltő érdekek csoportosulására. Amire a román államhatalom jó érzékkel rá is játszik. Újra és újra tudatosítani kell valamennyi szereplővel, hogy a szándék az autonómia, nem pedig az elszakadás – mindez a folyamatban lévő politikai-társadalmi átalakulás tükrében. Romániában zajlanak az alkotmánymódosítás, a régióátszervezések tárgyalásai, most aktuális hát a kérdés. Ha már megszületnek a döntések, sokkal nehezebbé válik az egész, nem beszélve arról az önvádról, hogy nem mentünk ki, amikor kellett. Ezt végig kell csinálni. A romániai magyarság már a falig hátrált a régióátalakítás ügyében, nincs tovább, most kell lépni. Egyértelművé kell tenni a román többség számára, hogy a jelenlegi tendenciák túlmennek a magyar közösség tűrőképességének a határán. – Az autonómia fogalmának tisztázása, eszközeinek-lehetőségeinek tudatosítása tekintetében továbbra is súlyos hiányosságok tapasztalhatók. Hogyan lehetne közelebb jutni az érdemi beszédhez? – Azt hiszem, leszögezhetjük: sokkal többen hiszik, hogy tisztában vannak, mi az autonómia, mint ahányan ténylegesen tudják is. Az egész annyira evidens, az emberek olyan mértékben szeretnék az önrendelkezést, annyira jelen van a közdiskurzusban, a politikai elit tagjain túl mégis csak kevesen tudnának válaszolni arra, hogy lényegében mi is az autonómia. A tudatosítás keretében nem csak a nagy célt kellene kommunikálni, hanem azt is, hogy mit jelent. Például a döntés felelősségét, azt, hogy egy-egy rossz döntés esetében már nem lehet Bukarestre mutogatni. Ez mind-mind a tanulási folyamat része. Fontos már most készülni a majdani állapotokra, közösségerősítő-összetartó cselekedetként számos, törvény által már ma is biztosított dolgot megvalósítani, életbe léptetni. Folyamatosan tenni kell azért, hogy az autonómiára való „aktív várakozás” közben ne gyengüljön le a társadalom. – Milyen „terápiát” tartana célravezetőnek? – Például a kisebbségi jogok jóval tudatosabb érvényesítését. A környező országokban sokkal több kisebbségi jog van érvényben – amelyek önmagukban természetesen nem elegendők a külhoni magyarság hosszútávú reprodukciójának biztosításához –, mint amennyivel valóban élnek is az érintett közösségek. Részben mert nem tudnak róla, vagy mert nem tartják fontosnak, legtöbb helyen a többségi állam is igyekszik elbátortalanítani ezeket a próbálkozásokat. Miközben amúgy sincs garancia, hogy nagyon gyorsan elterjednének. Kellenek hozzá azok a bátor emberek, akik vállalják, hogy jogérvényesítő erőfeszítéseik következményeként a saját ügyük megoldása akár két hónapot is késik, vagy hogy több illetékbélyeget kell vásárolniuk. Egészen addig, míg az egész be nem indul, nem válik mindennapi gyakorlattá. Örvendetes fejlemény, hogy Kárpát-medence szerte fiatalok kezdeményezik a hasonló ügyek képviseletét: Erdélyben az Igen, tessék! mozgalom, a CEMO Marosvásárhelyen vagy a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat, Felvidéken pedig a Kétnyelvű Dél-Szlovákiáért vagy a Pro Civis Egyesület. – A kedvező jelek ellenére az emberek között továbbra is makacsul tartja magát a kérdés: Székelyföld autonómiája miért lenne jó mondjuk a partiumi magyarnak? – A kérdés értelmezéséhez érdemes néhány dolgot leszögezni. Egyrészt azt, hogy az autonómia-törekvéseknek, magának az autonómiának is jóval nagyobb hagyománya van Székelyföldön, mint Partiumban, ahol a politika csak a legutóbbi időszakban fogalmazta meg egy esetleges autonómia célként való kitűzését. Másrészt az etnikai arányok és a két régió eltérő földrajzi helyzete is magyarázó ok: Partiumban a magyar és a román etnikum egymás mellett, kölcsönhatásban él, míg Székelyföldön markáns az elkülönülés a két etnikum között. Székelyföldön még most is egy esetleges területi autonómia nemzeti identitással kapcsolatos funkciói kerülnek előtérbe, a gazdasági és egyéb szakpolitikai funkciók taglalása egyelőre háttérbe szorul. A kérdés a közbeszédben is hasonló módon jelentkezik, ezért a partiumi magyarok számára kevésbé tűnik megvalósíthatónak a dolog, az így artikulált célokat pedig kevésbé érzik közelinek. Miközben a területi autonómiának csupán az egyik dimenziója szól a nemzeti identitásról, a nyelvhasználatról. Közelebb kell hozni az autonómia kínálta előnyöket. Egy kutatói előadás legfeljebb az egyetemistáknak hasznos, mindenki másnak azt is el kell mondani, hogy az autonómia saját döntési jogot jelent az oktatás, a nyelvhasználat, a helyi adók ügyében. A partiumi magyarság számára viszont inspiráló lehet a székelyföldi autonómia, és mobilizáló erejűek a jelenlegi autonómia-törekvések. A székelyföldi autonómia egyfajta hátország is lehet az Erdély egyéb vidékein élő magyarok számára. – A tömeges véleménynyilvánítás remélhetőleg agyonhallgathatatlan tényén túl milyen hozadéka lehet még a menetelésnek? – Meggyőződésem, hogy az élmény is roppant fontos lesz a jelenlévők számára. Amikor mi ’89-ben Temesváron skandáltuk, hogy „Le Ceauşescuval!” – vagy előtte 1989. december 15-én a néma kiállás Tőkés Lászlóért – bármikor lelőhettek volna, mégsem jutott eszünkbe félni, olyan védettséget kölcsönzött a közösség, hogy nem is fogtuk fel, milyen veszélyben forgunk. A menetelők számára ez a fajta közös élmény felbecsülhetetlen értéket jelent majd. Miroslav Hroch cseh történész szerint egy nemzetről attól a pillanattól beszélhetünk, amikor megvalósítja az első közös politikai cselekvést, mint közösségteremtő mozzanatot. Ez a menetelés azt a hitet is erősítheti, hogy igen, lehetséges, igen, képesek vagyunk összefogni. A tüntetés és a saját közösség mobilizálása azonban csak eszköz. Ezzel párhuzamosan a nemzetközi – politikai és tudományos – fórumokon megfelelő szakmai megalapozottsággal kell elmagyarázni a külhoni magyarok igényeit, és az adott állam többsége fele is érthető módon kell kommunikálni az igényeket. Kántor Zoltán Szociológus, politológus, 1968-ban született Temesváron. Szociológusi diplomáját a Temesvári Tudományegyetemen szerezte 1995-ben. Tanulmányait a Central European University Politikatudományi, majd a CEU Nacionalizmus Tanulmányok szakán folytatta. 2000-ben az ELTE Szociológia szakán MA fokozatot szerzett. Politikatudományi doktori fokozatát az ELTE-n szerezte. 1998-99-ben ösztöndíjas az Edinburgh-i Egyetemen. 1999-2006 között kutatóként dolgozott a Teleki László Intézet Közép-Európa Tanulmányok Központjában, 2006-2011 között a Magyar Külügyi Intézetben, jelenleg a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója. Korábban a Regio folyóirat szerkesztője, illetve az angol nyelven megjelenő Regio főszerkesztője; a Magyar Kisebbség című folyóirat szerkesztőbizottságának tagja, a Kisebbségkutatás folyóirat szerkesztője. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója. Kutatási területei: nemzeti kisebbségek, nacionalizmus, Románia, határon túli magyarok, státustörvény, állampolgárság, etnikai pártok. Csinta Samu Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2013. november 1.Pert nyerni a hatalommal és a feljelentőkkel szemben!Ehhez szakmailag jól felkészült és erkölcsileg feddhetetlen jogászokra, ügyvédekre lenne szükségünk. Olyan elkötelezett személyekre, akik egyértelműen az erdélyi magyar közösség meg- maradását és fejlődését tartják szem előtt. Akik nem adták és nem is adják el a lelküket az ördögnek, és nem alkalmazzák a kettős mércét a választókkal való megmérettetésben. Akik nem hangzatos sajtónyilatkozatokkal, hanem megnyert törvényszéki perekkel jeleskednek. Nem jár semmilyen haszonnal a problémáink folyamatos hangoztatása. Sokkal eredményesebb lenne a gyors és hatékony törvényszéki fellépés bármilyen diszkriminációval vagy nyelvi megtorlással szemben. Az államigazgatási szervekkel való folyamatos nézeteltérésekre való tekintettel, elsősorban ezen a szakterületen kellene kiképezniük magukat azok az ügyvédek és az ők munkájukat elősegítő jogászok, akik a számunkra elfogadhatatlan, törvénybe ütköző rendelkezések jogszerűségét kifogásolnák, és azok ügyét a román vagy az Európai Bíróság elé vinnék. Alkalmatlanok erre a szerepre az érintett alperesek – a hatalmukkal visszaélő intézményvezetők és magyar gyűlölő politikusok – kebelbarátai és koalíciós partnerei, akik a mindenkori hatalomnak vannak alárendelve. Más szóval ezt úgy is mondhatnánk, hogy az RMDSZ több évtizedes – és ma is fennálló – bukaresti behódolása, kétkulacsos politizálása miatt nem alapozhatjuk a jövőnket a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálatra, hiszen ők éppen a minket eltipró, jogainktól megfosztó, központi hatalmi szervekkel akarnak egységbe kelni. Ebből kifolyólag szükségünk lenne egy politikailag független, az erdélyi magyar közösség anyagi áldozata árán fenntartott, jól képzett szakembergárdára, amely ellentmondást nem tűrő határozottsággal, csapatmunkában és állandó foglalkozásként, kiállna az erdélyi magyarok mellett, a minket megillető gazdasági, adminisztratív, nyelvi és önrendelkezési jogok megvédése érdekében. A Bogdan Diaconu-féle, magyarellenes feljelentésekkel foglalkozó politikusok kereseteit jogilag megalapozatlannak, sőt, kisebbségellenesnek kellene nyilváníttatni, és a vétkeseket bocsánatkérésre és kártérítés kifizetésére ítéltetni. Ugyanúgy a Diszkriminációellenes Tanács által már meghozott döntések alapján a kétnyelvű feliratozásnak ellenszegülő (tan)intézmények vezetőit azonnal perbe kellene fogni, és jogerősen elítéltetni. Az árcímke helyett röpcédulákról hallucináló rendőrparancsnokot pedig hatalommal való visszaéléssel és idegengyűlölettel megvádolni (talán ezt egyesek már meg is tették), és az ügyet a végsőkig, vagyis az érintett személy hivatalból való eltávolításáig és megbüntetéséig vinni. Amennyiben ezek a perek a helyi bíróságokon elakadnának, egészen a legfelsőbb, európai fórumokig kellene folyamodni. Az ott meghozott példaértékű döntések szavatolhatnák a mindenkori román hatalomtól független, időtálló kisebbségi jogérvényesítést. Ferencz Zsombor Központ Erdély.ma 2013. november 2.Kálvin-szobor Sepsiszentgyörgynek2009 és 2014 is Kálvin-év: születésének 500., illetve halálának 450. évfordulója. Jövőben a földkerekség nyolcvanmillió reformátusa kálvinista évet tart, világszerte a reformátor életéről, életművéről szóló előadások hangzanak el, és a rendezvény záró istentisztelete Sepsiszentgyörgyön lesz július 10-én. Erre az alkalomra Kálvin-szoborral készül a háromszéki magyarság. Kálvin Jánosról sokan úgy tudják, magyar volt. Lehetett is volna, hiszen alkotott olyat, melyre minden magyar méltán büszke lehetne. De nem magyarnak született, viszont nemzetünk sorsának alakulásában nem kis szerepet játszott – miként Illyés Gyula megfogalmazta: „Hiszed, hogy volna olyan-amilyen / magyarság, ha nincs – Kálvin? / Nem hiszem.” A sepsiszentgyörgyi Kálvin-szobor állításának ötlete a Székely Mikó Kollégium Alapítványától származik, ennek elnöke, Incze Sándor nyugalmazott esperes a miértre egyszerű választ adott: Háromszék a kálvinista világ legkeletibb bástyája, viszont Erdély-szerte nincs szobra a reformátornak. És ha már Kálvin-tér is van a városban, magától értetődő: szobor kelletik oda. Az ötletet az Erdélyi Református Egyházkerület felkarolta, Kató Béla püspök védnökséget vállalt, támogatását ígérte a város önkormányzata és a megyei tanács is – kezdődhetett tehát a megvalósítás. Az alapítvány Bocskai Vince szovátai szobrászművészt kérte fel Kálvin alakjának megformálására. Azt a Bocskait, akinek Mikó Imre-szobra áll a belvárosban, s aki a figuratív szobrászat mércéjét igen magasra állította. És a Kálvin-szobor makettje elkészült. Alkotója több változat után a végtelenül leegyszerűsítettet tartotta megmutatásra érdemesnek: az arcot és a kezeket dolgozta ki csupán. A talárba öltöztetett alaknál így a szobrot néző tekintetét e két testrészhely vonzza magára. Az arc határozottságot sugall – itt vagyok, ez vagyok, görcsbe rándult két kezét meg jelezni szándékozzák: nem tehetek róla, Isten rendelte így. És a szobornak másik üzenete is van, mit a maihoz sokban hasonlatos korban, 1939-ben Áprily Lajos ekként fogalmazott meg: „Vergődve látja lázmeleg szemével, / igazság annyi hőse hogy zuhan. / S kitör a jajszó nyugtalan szívéből: / Meddig a próba, meddig még, Uram?” Gyönyörű szobor készül hát Sepsiszentgyörgynek, Kálvinhoz méltó, a városnak díszére váló. A kivitelezési költségeket adományokból szándékszanak állni, a világ reformátusainak segítségével, és bár hivatalosan még nem hirdették meg a gyűjtést, máris akadt – Incze Sándor szavaival – jókedvű adakozó. Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. november 7.Borboly: a kormány rég megoldhatta volna a székelyzászló-ügyet„A helyi szimbólumok, zászlók ügyét a kormány rendezhetné határozattal akármelyik heti ülésén, ha lenne erre bátorsága, ám inkább névtelen vagy nevüket vállaló feljelentők, provokáló megélhetési civilszervezetek, a prefektusok, igazságszolgáltatási szervek vagy a rendőrség mögé bújik” – jelentette ki csütörtökön Borboly Csaba. Hargita Megye Tanácsának elnöke a székely zászló ügyében tett feljelentések kapcsán tartott sajtótájékoztatót. A Csíkszeredai Bíróság aznapi döntését nem kommentálta, mint mondta, megvárja az ítélet indoklását. „ A gond az, hogy kormány nem elég bátor annak kimondására: az Európai Unióban használhatnak helyi szimbólumok, de Romániában nem! Felkérem, hozzon egyértelmű, világos rendeletet: vagy engedélyezze, vagy tiltsa be a helyi zászlók közintézményekben való használatát, ahhoz hasonlóan, mint ahogyan korábban sikerült rendezni törvénnyel a kétnyelvű feliratok kérdését is” – mondta Borboly Csaba, aki szerint a helyi szimbólumok betiltása nagyon rossz fényt vetne az országra, ráadásul precedenst teremtene olyan országok számára, amelyekben román ajkú kisebbség él. A helyzetet a megyeelnök szerint a kormánynak az RMDSZ-szel együttműködve kell megoldania. A politikus felháborítónak nevezte, hogy munkájukat tisztességesen végző embereket meghurcolnak. „Sokuknak ez az első büntetőügyük, ezek az emberek nem bűnözők, csak azt tették, amit Románia más megyéiben is tettek: kitették a helyi szimbólumot, , hiszen Románia más vidékein is használnak helyi szimbólumokat, így Gorj, Temes, Kolozs, Máramaros, Fehér megyében és Târgu Jiu városban” – fogalmazott Borboly. A sorozatos feljelentőről, Ilie Șandruról a megyeelnök közölte: nem tesz feljelentést a maroshévízi nyugalmazott tanár ellen hamis vádaskodásért, rágalmazásért, mert nem akarja, hogy a feljelentő és családja végigmenjen hasonló procedúrákon, mint ő. Az elöljáró szerint Ilie Șandru nincs tudatában annak, mekkora károkat okoz támadásaival: rontja a közhangulatot, és veszélyes precedenst teremt például a szerbiai vagy ukrajnai román kisebbség számára. „A romániai közvéleménynek meg kell értenie: a helyi szimbólumok használata európai gyakorlat, sőt Románia más megyéiben is használnak helyi szimbólumokat. Ráadásul egy 2013. márciusi felmérés szerint a Hargita megyei román ajkúak többségét nem zavarja a székely zászló, sőt több mint egyharmaduk jónak vagy elfogadhatónak tartja a székely zászló hivatalos megyezászlóvá tételét” – szögezte le. Borboly Csaba megköszönte az RMDSZ által létrehozott Mikó Imre Jogsegélyszolgálatnak, hogy felvállalta az ügyet, és biztosította a védőügyvédet. A megyeelnök végül kijelentette: Hargita megyében nyugalom van, nincsenek politikai cirkuszok, összefogás van minden szinten, a magyarok és románok között is, például idén a megyei tanács kezdeményezésére megalakult a Görgény–Kelemen Közösségi Fejlesztési Társulás, amely az északi térség településeinek fejlesztésének céljával hoztak létre, valamint magyar–román jó együttélési kódex készül. maszol/MTI 2013. november 13.Az RMDSZ elhatárolódik Édler rasszista kijelentéseitőlRMDSZ nevében elhatárolódott szerdán a szövetségi elnök Édler András György, a Kovászna megyei kereskedelmi- és iparkamara elnöke nagy nyilvánosság előtt tett romaellenes és homofób kijelentéseitől. Kelemen Hunor közleményében Gáspárik Attila és Magyari Nándor László aznapi nyílt levelére reagált. Ebben a marosvásárhelyi színházigazgató és a kolozsvári egyetemi oktató arra kérik a politikust, foglaljon állást Édler kijelentéseivel kapcsolatban. Emlékeztetnek arra, hogy a volt parlamenti képviselő többek között a diszkriminációellenes tanács által rasszizmusért megbírságolt és elmarasztalt nemzeti-liberális önkormányzati képviselővel, Rareş Bugleával vállalt szolidaritást. „A rasszizmus, a diszkrimináció az erdélyi magyar közösség számára rendkívüli veszélyt jelent, az ezzel szembeni fellépés elengedhetetlen egy érdekvédelmi szervezet esetében. Éppen ezért kérjük az RMDSZ tegyék egyértelművé: Édler András György rasszista, diszkriminatív álláspontja magán- vagy szövetségi szempontokat képvisel-e” – fogalmaznak a szövetségi elnökhöz és Tamás Sándor Kovászna megyei RMDSZ-elnökhöz címzett nyílt levél aláírói. Válaszában Kelemen Hunor emlékeztet arra, hogy az RMDSZ az elmúlt 24 évben számtalan alkalommal kiállt az egyetemes emberi jogok tiszteletben tartása mellett, számtalan alkalommal ítélt el nyilvánosan diszkriminatív megnyilvánulásokat, vagy indított bírósági eljárást akkor, amikor ez indokolt volt. Rámutatott: ilyen meggondolásból alapította meg az RMDSZ a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálatot, amelynek intézkedései nyomán konkrét eredmények születtek, például legutóbb a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség pénzbírsággal sújtotta a Román Labdarúgó Szövetséget a Hollandia - Románia mérkőzésen kifüggesztett, sértő tartalmú transzparens miatt. „A nyílt levélben nevesített Édler András György 2008 és 2012 között volt az RMDSZ háromszéki parlamenti képviselője, mandátuma lejárta után magánemberként folytatja tevékenységét, nem tagja az RMDSZ egyetlen országos vagy helyi struktúrájának sem. Értelemszerűen a különböző felületeken, fórumokon elhangzott véleménye nem tükrözi a Szövetség álláspontját. (Egyébként nem is értem, hogy a nyílt levél szerzői miből gondolták, hogy ez így lenne, hiszen az érintett sem állította soha sehol, hogy az RMDSZ véleményét tolmácsolja.)” – szögezi le az RMDSZ elnöke. Amint a maszol.ro elsőként beszámolt róla, az RMDSZ volt háromszéki képviselője a közösségi oldalra kiposztolta a fiatal liberális politikus megbüntetéséről szóló hírt, és ezt a megjegyzést fűzte hozzá: „Gyertek gyűjtsünk ennek az embernek, hogy ki tudja fizetni a büntetését”. Édler ezzel azt sugallta: az erdélyi magyar közösségnek ugyanúgy szolidaritást kell vállalnia Rareș Bugleával, mint a kétnyelvű árcédulák osztogatásáért megbírságolt Lakó Péterfi Tündével Cs. P. T. Maszol.ro 2013. november 22.Békés, tudományos hőstettekA Magyar Tudományos Akadémia 1997 óta minden november 3-án megemlékezik arról az addig példátlan, úttörő, békés hőstettről, amelynek révén 1825-ben gróf Széchenyi István birtokainak egy évi jövedelmét felajánlotta a Magyar Tudós Társaság megalapítására. Országgyűlési határozattal 2003 óta ez a nap hivatalos ünnep. A nagy előd gesztusa úttörőnek bizonyult: hasonlóképpen alakulhatott meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1859. november 23–26-án, amikor az Erdély Széchenyijének nevezett gróf Mikó Imre kolozsvári kertjét és kerti házát bocsátotta a közös ügy rendelkezésére. Az akkor elfogadott alapszabályzat hármas célt fogalmazott meg: a múzeum felállítását és fenntartását, a múzeumi anyag tudományos feldolgozását, a tudomány és kultúra magyar nyelven való művelését és terjesztését. Napjainkban az EME külön figyelmet fektet a hazai és anyaországi tudományos műhelyek részvételére és közös gondolkodására az egyetemes magyar tudományosság fejlesztéséről, továbbviteléről. Ilyen fórumnak számít a Magyar Tudomány Napja Erdélyben című rendezvény, amelyet 2002 óta mindig az Erdélyi Múzeum-Egyesület születésnapján, vagy a hozzá legközelebb eső napokon tartanak meg. Egyik fő célja e rendezvénynek, hogy az erdélyi magyar tudományosság fóruma legyen, de tükrözze a hazai eredmények s gondok mellett az összmagyar és nemzetközi tudományművelés irányait, lehetőség szerint a kiemelkedőbb megvalósításait. Széchenyi István és gr. Mikó Imre tettei bizonyítják, hogy nagylelkű egyéni áldozatokkal mennyire jelentős, tartós, közügyet szolgáló eredményeket lehet elérni. Sajnos, megváltozott mai világunkban ez az életszemlélet már meglehetősen fehér hollónak számít, hol vannak a kultúrára, tudományra önzetlenül áldozó, a kultúra és tudomány szerepét nagyra értékelő támogatók? Pedig helyük – és becsületük – lenne a Mikó Imre-féle mecénásoknak manapság is. A tudomány – az erdélyi magyar tudomány különösképpen – a következetesen alulfinanszírozott területek közé tartozik. Valamennyi 1989 utáni kormány mostohagyerekként kezelte és kezeli a tudományos kutatást, amelynek feltételei távolról sem adottak a szerény költségvetés mellett. Az erdélyi magyar tudományos intézetek nemhogy támogatást alig remélhetnek, de még saját vagyonuk, például a kommunisták által elkobzott EME-vagyon fölött sem rendelkezhetnek. Ezek továbbra is különböző egyetemi, múzeumi, levéltári vagy könyvtári tulajdonban találhatók, visszaszolgáltatásukra halvány a remény. „A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma” – mondta egykor Széchenyi István. Az erdélyi magyar közösség számára hatványozottan igaz ez: igazi hatalmunk teljesítményeinkben, tudásunkban, az európai színvonalhoz való felzárkózási képességünkben rejlik. ÖRDÖG I. BÉLA Szabadság (Kolozsvár) 2013. november 27.Írók és hatalom – mert azok az évek, évtizedek „sajnos nem múlnak el nyomtalanul”FOLYTATÁS LAPUNK NOVEMBER 26-I SZÁMÁBÓL – Erősen kapcsolódik édesapámhoz a szekusblog, de nem csak róla szól. Ugyanakkor van néhány érintkezési pont mindazzal, amit Stefano Bottoni végez, ezek közül az egyik a téma iránti elkötelezettség. Nagyon komolyan gondoljuk, hogy erről a korszakról minél többet kellene megtudni – hangsúlyozta Könczei Csilla, hozzáfűzve: bár nincs közvetlen kapcsolat az olasz származású történész és az ő munkája között, de valószínűsíthető, hogy tudatalatti szinten megerősítette őt abban, hogy érdemes ezzel foglalkozni. 2006-ban, amikor elindította a szekusblogot (https://konczeicsilla.egologo.transindex.ro/), nem gondolta, hogy az édesapja dossziéjának publikálásával és értelmezésével ilyen érzékeny pontokat érint. Megdöbbentett, amikor elkezdett kiderülni, hogy kik rejtőznek a fedőnevek mögött. Nagyon nehéz ezt feldolgozni, hiszen gyermekkoromban és azután sem tudtam volna elképzelni, hogy ennyire közeli és általam sokszor nagyra becsült emberek – így például Veress Zoltán, aki abban a ronda felnőtt társadalomban nagyon kedves ember volt velem és a testvéreimmel szemben is, nagyon szerettem őt – érintettek lehetnek. Semmiféle bosszúvágy vagy viszketegség nem munkálkodik bennem, sokkal inkább rosszul esnek nekem ezek a dolgok. Emiatt hézagos és egyre ritkásabb a blogom, nem könnyű az újabb felismeréseket feldolgozni, és eldönteni, hogy nyilvánosságra kell-e hozni őket vagy sem – magyarázta. Míg Bottoni a szakmájában dolgozik, amikor ezeket a kutatásokat végzi, Könczei Csilla egészen más területen vizsgálódik, civil projektnek nevezi a szekusblogos tevékenységét, ezzel függ össze, hogy ritmusában „szakadozott”. – Bár elverték rajtam, hogy nem elég szakmai, remélem, hogy becsületesen és megbízhatóan végzem ezt a munkát. A másik különbség az érintettség szintje: érzelmileg erőteljesen érinti a téma Stefanót is, én viszont a saját életemen, az édesapám és a családom életén keresztül, zsigerileg érzem át – jegyezte meg. Személyes dossziékkal dolgozva mozaikokat ismer fel, amelyeket összefüggésbe lehet hozni, ami által összeállhat egy nagyobb kép, „ez azonban nem édesapámról szól, hanem a mi világunkról is, mert ezek a dolgok sajnos nem múlnak el nyomtalanul”. Felmerül a kérdés: hogyan kell, hogyan lehet viszonyulni utólag azokhoz az emberekhez, akik a szakmájukban nagyot alkottak, közben viszont – valamilyen okból kifolyólag – együttműködtek a titkosszolgálattal. Orbán János Dénes szerint nagyon nehéz megfelelő választ adni azoknak a diákoknak, akik Halottak napja közeledtével megkérdezik, gyútsanak-e gyertyát például Szilágyi Domokos sírjánál. Stefano Bottoni kifejtette: Szilágyi vagy Sütő életét egészen másképp kell elemezni, értelmezni, mint a Mikó Imréét, aki politikus volt, ehhez azonban leginkább az irodalmárok közreműködésére lenne szükség, „akik ténylegesen értenek hozzá, és egy másik tudományág arzenáljával tudják felvonultatni, hogy egy metaforából mi következik, vagy, hogy mire utalnak a nyelvi finomságok”. Mint mondta, egyáltalán nem ördöngös dolog kikérni Szilágyi Domokos dossziéját, hogy aztán hozzá lehessen fogni a mélyreható kutatáshoz. A besúgók mellett a szekusok tetteiről is értesülhetnek mindazok, akik ilyen témában vizsgálódnak – róluk jóval kevesebbet beszélünk –, ennek kapcsán a történész Florian Oprea példáját említette: 1962-ben mindössze öt nap börtönre ítélte őt a munkáltatója, mert egy letartóztatott személyt, bizonyos Kádár Tibort olyan kihallgatás alá helyezett, amely után az illető öngyilkos lett a cellájában. – Nincs vizsgálat, nincs ügyészség, sem büntetés, sőt, folytatódhat tovább fényes karrierje, hogy aztán még fennebb emelkedjen. Szóval ilyen idők jártak akkortájt – összegezte Bottoni. Egy másik példát hozott fel Könczei Csilla: néhány napra börtönbe zárták az egyik tisztet, ugyanis amikor az informátorát kihallgatta, „figyelmetlen volt, és nem vette észre, hogy a másik kiugrott az ablakon”. – Magyarországon és Romániában elég sokat publikáltak a témában, véleményem szerint a „legvékonyabban” talán az erdélyi magyar kisebbség terén állunk. Nyilván, itt is vannak szakemberek, akik dolgoznak, nem akarom lebecsülni ezt, inkább mennyiségi tekintetben látom a hiányosságokat – állapította meg Könczei Csilla. Bottoni ennek kapcsán Jánosi Csongor nevét említette, aki elmondása szerint kitűnő tanulmányt közölt az elmúlt időszakban Ungváry József szekustisztről. Emellett legalább 4-5 jó tanulmánya van, amelyeket román nyelven jelentetett meg. A román szakemberek elismerik a munkáját, magyar viszonylatban viszont kevesen tudnak róla. – Nem tartozik a kolozsvári nagy magyar értelmiséghez, magyarul alig publikál. Itt doktorál ellenben Kolozsváron, a Protestáns Teológián, Buzogány Dezsőnél, állambiztonság és protestáns egyház a témája. Gyakorlatilag készen van már a dolgozata, a baj csak az, hogy nem engedik ledoktorálni, amiből hamarosan valószínűleg elege lesz, és elmegy külföldre – jegyezte meg Bottoni. Utalt arra is, hogy szász tekintetben is jóval intenzívebben beszélnek ezekről a dolgokról: németül és románul publikálnak, több folyóiratban, Németországban évente szerveznek egy konferenciát a szász (és nemcsak) kisebbségi, főleg irodalmi és értelmiségi besúgások témájában; „ők sokkal korábban megírták a Szőcs István-féle ügyeket, csak egyszerűen senki nem olvas németül, vagy nem figyelünk oda rájuk”, mint ahogyan a románok által Constantin Noicáról közölt elemzésre sem, amely a sokak által bálványként tisztelt személyiség életét értelmezi. A beszervezési életkor irányába terelte a beszélgetést Könczei Csilla, mondván: döbbenetes, hogy egy idő után borzasztó fiatalon vontak be személyeket a hálózatba, a diákokat már 11-12. osztályos korukban megcélozták, továbbá a katonaság és az egyetem idején, avagy épp a belépés volt a garancia arra, hogy valakit felvegyenek az egyetemre. A korábbi zsarolással, fizikai erőszak kilátásba helyezésével ellentétben a nyolcvanas években különféle ajánlatokkal keresték meg az embereket, befolyásolták, rábeszélték őket, „jó pszichológusként viselkedtek” a beszervezők. Bottoni egy fölöttébb meglepő esetet említett: 1989-ben Szebenben „megostromolták a szeku irattárát, és azt találták, mindenki döbbenetére, hogy a nyolcvanas évek második felében sok száz fiatalkorút szerveztek be, akik közül 12 éves volt a legfiatalabb”. Bizonyítja ez, hogy a korábbi évtizedekkel ellentétben már 5–8 osztályosokat is bevontak, a történész szerint kérdés viszont, hogy milyen információkhoz jutottak hozzá a gyerekek révén. Orbán János Dénes megjegyezte: nem tartja mentségnek a fiatalságot, hiszen már a tízévesek is megfelelő tudattal rendelkeznek azzal kapcsolatban, hogy mit szabad elmondani és mit nem. – Egy tehetséges 18-19 éves fiatal meg pláne tudja, hogy a szó kemény fegyver. Szilágyi Domokos jelentései miatt négy ember került börtönbe, egy közülük meg is halt. Ne felejtsük el, hogy közben még nagyon sokan jelentettek, vagy aláírtak jelentéseket, többen, mint gondolnánk, azok az anyagok viszont használhatatlanok voltak, egész egyszerűen úgy írták meg. Kicsivel később aztán kizárták ezeket az embereket, mert nem tudtak velük mit kezdeni – hangsúlyozta Orbán János Dénes, hozzáfűzve: Sütő András a Földes László életét tette tönkre azáltal, hogy a szekunak dolgozott, úgyhogy ilyen módon szerinte neki sincs mentsége. Úgy látja, „aki a saját szakmájában igazán professzionális, az nem vállal be ilyen alantas munkát, hogy a Szekuritáténak dolgozzon”. Ebben a gondolatmenetben az is elképzelhető szerinte, hogy Mikó Imre ellenben azért állt be, mert tudta, hogy így a legjobb – ha nem vállalja, kerül majd másvalaki –, a többiek esetében viszont nem így történt. Olyanok is voltak, akik bár lelkiismeretesen végezték a munkájukat, s rendre beszámoltak a látottakról-hallottakról, de legalább szóltak a körülöttük élőknek, hogy semmi olyant ne mondjanak, ami kellemetlen helyzetbe hozná őket a jelentésben, amit írniuk kell. Gyarmati Györgyöt, a magyarországi Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatóját idézte Bottoni a folytatásban: miért nem foglalkoznak a történészek a parasztokkal, a munkásokkal, az egyszerű emberekkel, s miért kizárólag néhány körülhatárolt értelmiségi csoportot vizsgálnak? Ilyen formában ugyanis a kutatások 80-90 százaléka a társadalom 0,3 százalékáról szól, de hol vannak a többiek? Az est folyamán rengeteg más észrevétel, utánajárásra és körültekintő elemzésre váró kérdés is megfogalmazódott: Könczei Csilla érdemesnek tartaná jobban megismerni az írók, költők (Szilágyi Domokos, Szabédi László stb.) halálának pontos körülményeit – barátok, ismerősök elmondásából ugyan kiderülnek dolgok, de az még nem a teljes igazság –, vagy jobban fókuszálni a titkosszolgálat titkosságára. – Egy főszerkesztő nagy valószínűséggel tudta, hogy a szerkesztőségben, ahol dolgozik, kik az együttműködők. Utóbbiak is sejthették ezt egymásról, viszont voltak olyanok, akik egyszerűen nem tudhattak ilyesmikről – magyarázta. Noha egyeseket besúgónak tituláltak – tudatosan „elhintették” a közvéleményben –, ehhez képest mostanra olyan emberekről derült ki, hogy együttműködtek, akikről nem is sejtették volna ’89 előtt. Beigazolódik tehát a felvetés, hogy általában nem az az ügynök, akiről gondolnánk. Kitartó munkára van tehát szükség, hogy az ismeretek birtokába jussunk. Ahogyan Stefano Bottoni fogalmazott: „ha az emberek nem akarnak beszélni, lehet, hogy el fogják mondani mások, ha viszont magukkal viszik a sírba, akkor nagyon sok mozzanatot nem fogunk megérteni”. FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár) 2013. november 28.Ragyogó irodalmárok sötét múltjaKényes témáról, az erdélyi irodalom nagy alakjainak besúgói múltjáról folyt az Írók és a hatalom című beszélgetés a kolozsvári Bulgakov Kávézóban, Stefano Bottoni történész és Könczei Csilla néprajzkutató-antropológus közreműködésével, akiket Orbán János Dénes kérdezett. Az író mindenkor eszköz volt a hatalom kezében, lehetett kényszeríteni, de meg is lehetett vásárolni. Gyönyörű példa rá Torquato Tasso, a nagy eposzíró, a Mediciek udvari költője. Kiszolgálta az uralkodó családot, ezért cserébe palotában lakhatott, hintóval járhatott Firenzében, és többek között ennek köszönhetően írhatta meg a ránk maradt csodálatos költeményeket – vezette be Orbán János Dénes a rendkívül izgalmas, több mint kétórás beszélgetést, amelynek azonban nem a világirodalom, hanem az erdélyi literatúra közismert alakjai voltak a főszereplői. Stefano Bottoni történész vállalta föl, hogy nyilvánosságra hozza a birtokába jutott, kényes információkat, a téma másik, személyesen is érintett kutatója pedig Könczei Csilla, aki a Transidexen Szekusblog néven 2006 óta publikál adatokat erdélyi írók és közismert személyiségek rendszerváltás előtti múltjáról. Elsőként a történészt hallgathattuk meg, aki elmondta, Olaszországban nőtt föl, és érdekelte az a generáció, amely a húszas évek második felében született, a második világháború után nőtt föl, és ’45–’46-ban lépett be a kommunista pártba. Sütő Andrással, Szilágyi Domokossal és főként Mikó Imrével foglalkozott behatóan, utóbbiról könyvet is készül írni. Olyan fiatal értelmiségiekről van szó, akik általában szegény, paraszti családból származtak, ezért kézenfekvő volt, hogy a kommunista utópia erdélyi szószólói legyenek. Irodalmi szempontból felejthető, dicsőítő műveket írtak az akkori rendszerről, például megénekelték a Magyar Autonóm Tartományt. Stefano Bottoni szerint ez kimondottan „mozgalmi irodalom” volt, amelyért ők nagyon sokat kaptak. Sütő András 1927-ben született, és huszonkét évesen már főszerkesztő. Később fölkerül Bukarestbe, olyan hatalmat kap a kezébe, amelyről kortársai nem is álmodhatnak. Forgatókönyvet ír, amelyből nem készül film, de munkáját 30 000 lejjel jutalmazzák, ami körülbelül 30 akkori fizetést jelent. A kommunizmusban csak az számított írónak, aki írószövetségi tag volt, így juthatott hozzá az Irodalmi Alap jelentős támogatásaihoz, publikálhatott könyveket. Sütő is él a lehetőséggel. Neki és a hozzá hasonló fiataloknak nincs olyan műveltségük, erkölcsi normarendszerük, amely visszatarthatná őket. Benne élnek a mozgalomban, amely sodorja őket – magyarázta Bottoni. Sütő nem a Securitaténak, hanem a pártnak, a legfelső vezetőknek írt jelentéseket, egyebek mellett a kolozsvári kritikusról, Földes Lászlóról is. 1969-ben a Központ Bizottság póttagja, ennek köszönthető, hogy ’79-ben megírhatja az Anyám könnyű álmot ígér című regényét, amely háromszázezer példányban jelenik meg. Az ötvenes évek falusi osztályharcáról írhat kritikus hangon, nem esik bántódása. Szilágyi Domokos esete kissé más, részben azért, mert költészetet nehezebb elemezni, mint prózát – mondta a történész, akinek nem kis fejtörést okozott, amikor először szembesült a költő kollaboráns múltjával. Néhány évet várt, kikérte a szakértők véleményét, irodalmárokat, hozzátartozókat keresett meg, s csak azután publikálta 2006-ban a Transindexen az erről szóló száraz, tényszerű közleményt. „Egyfajta stafétabot volt, amellyel tovább inkább irodalmároknak kellene érdemben foglalkozniuk, ám ez a mai napig sem történt meg”. Szilágyit az ötvenhatos forradalom után szervezték be először, megzsarolták, arra kényszerítették, hogy adatokat szolgáltasson barátairól. A költő a barátnőjét védve először szabadkozik, majd belemegy egy “nála sokkal nagyobb játékba”. Bottoni szerint, amikor a családdal, a kedveseddel zsarolnak, s a Duna-csatornát emlegetik, tán még érthető is valamilyen szinten mindez, ám később, a hatvanas években, amikor újból bevonják Szilágyit, jól látható Páskándi Géza, Páll Lajos dossziéjából, hogy ezt már nem kényszerből, hanem szinte hivatásszerűen műveli. Nemcsak irodalmi műveket elemez állambiztonsági szempontból „hasznosan”: Páll Lajos egyik festményéből például a kisebbségi lét sanyarú helyzetét olvassa ki. A hetvenes években sokat jár a marosvásárhelyi idegklinikára, komoly alkoholproblémái vannak, és öngyilkosságának oka is lehetett a lelkiismeret-furdalás. Érdemes lenne kikérni a dossziéját, de eddig senki sem tette meg, pedig abból sok mindenre fény derülne. Ötvenhat előtt nem volt kötelező besúgni, kollaborálni – folytatta Bottoni, de Majtényi Erik például az ötvenes években a Securitaténak dolgozik. A forradalom után a magyarok potenciális veszélyforrást jelentenek, megtorlások sorozata veszi kezdetét. Az olasz történész szerint érthető, ami ötvenhétben történik, de az már nem, hogy ezek az emberek akkor is folytatják, amikor már konszolidálódik a rendszer, enyhül a kényszer. Elgondolkodtató, hogy ugyanakkor sokan ellenállnak. Dávid Gyula például, miután szabadul a börtönből, ötször küldi el az őt beszervezni akarókat, de voltak olyan ötvenhatos elítéltek is, akiket szabadulásukkor sikerült megtörni, így Veress Zoltánt és még sok más, közismert személyiséget. Van a kollaborációnak egy másik fajtája is, amelyre Mikó Imre esete kiváló példa. Sütővel és Szilágyival ellenétben ő közismert unitárius család tagja, akik nem gazdagok, de értelmiségiek, sokan felnéznek rájuk. Mikó ’40–’44 között képviselő volt a magyar parlamentben, nagyon művelt ember, öt idegen nyelvet beszél, már egyetemista korában, 21 évesen megírja jelentős művét, az Erdélyi falu és a nemzetiségi kérdést. Negyvennégyben szovjet fogságba kerül, a lágerben megtanul oroszul, átképzi magát, rájön, hogy itt új világ következik. ’48-ban hazajön és az unitárius gimnáziumban orosztanár lesz, tíz évig azt a nyelvet tanítja, amelyet mindenki utál. Szovjet filozófiát fordít oroszról magyarra a kolozsvári értelmiségnek, Gaál Gáboréknak. Közvetít, miközben semmi köze az egész ideológiához. Három alkalommal próbálják beszervezni: először 1952-ben, amikor letartóztatják, a családjával és a Duna-csatornával fenyegetik, és addig nem engedik ki, amíg alá nem írja a beszervezési nyilatkozatot. Kelletlenül, de csinálja egy ideig, majd 1955-ben újra letartóztatják, egy háborús bűnt akarnak a nyakába varrni. Sikerül meggyőzniük... ’56 után ki akar szállni, mondván, hogy ő már tíz éve szolgálja a rendszert. Levelet ír az akkori kolozsvári tartótisztnek, ezzel dekonspirálja magát, ’58-ban kirúgják az állásból, sokáig könyveket árul. A hatvanas évektől közölhet a Korunkban meg más lapokban de csak álnéven, és nem a szakmájába vágó, nemzetiségi jogról. Sokat ír gyerekirodalomról, szovjet irodalomról, nyugati folyóiratokról, egyházi témákról. Ügynökök látogatják a könyvesboltban, de felismeri és kijátssza őket. Olyan válaszokat ad, amelyeket nem lehet rendszerellenesnek értelmezni. A hetvenes években kiengedik először Magyarországra, majd Németországba, végül Amerikába. Azzal a céllal, hogy megnyugtassa a nyugati emigránsokat: Romániában minden a legnagyobb rendben a magyarokat illetően. Míg Domokos Gézát, Hajdú Győzőt, Sütő Andrást – akik szintén jártak Amerikában – nem engedik be a New York-i Magyar Házba, mondván, hogy bizosan kommunisták, Mikó oda is bemehet, mert róla nem is sejtik, hogy együttműködik a rendszerrel. Mikó kapcsán Bottoni megemlítette Kolozsvár egyik legnagyobb „irodalmi krónikását”, Florian Oprea szekus tartótisztet, akivel Mikó jó kapcsolatot ápolt. Oprea mintegy harminc éven át követi figyelemmel az itteni történéseket, mindenről tud, ami lényeges, kitűnő elemző. Sok ember halála, tönkretett sorsa szárad a lelkén, de nem vonták felelősségre. Mikó, bár nemzetiségi kérdésekről nem publikálhat, az erdélyi magyar múltról annál inkább, ő szerkeszti a Kriterion Téka-sorozatának művelődéstörténeti kiadványait. Egy idő után megpróbálja kijátszani a rendszert, 1974–76 között tizenhatszor találkozik Vasile Ioanával, a Kolozs megyei állambiztonság képviselőjével. Ezekben a „baráti beszélgetésekben” megpróbálja felvetni a magyarság hátrányos helyzetét. A történész szerint Mikó valószínűleg látta, hogy a rendszerben nincs más politikai fórum, s burkoltan ugyan, de ily módon próbált segíteni saját közösségén. Orbán János Dénes az elmondottakra reagálva kifejtette: a hetvenes-nyolcvanas, sőt még a kilencvenes években is Magyarországon az erdélyi irodalmat sokan Sütő Andrással azonosították, egyfajta bálvány volt, ehhez képest nagyon is kétes múltja van. Ajánlja mindenki figyelmébe Kuszálik Péter Purgatórium című művét, ebben félelmetes tényfeltárást olvashatunk az íróról. OJD szerint nagyon sok embert kényszerítettek arra, hogy jelentsen, hogy működjön együtt, de voltak, akik úgy írtak írótársaikról, ismerőseikről, hogy nem ártottak, vagyis a rendszer szerint “használhatatlan” információkat szolgáltattak. Őket előbb-utóbb békén hagyták. A megfélemlítést meg lehet ugyan érteni, de olyanok is voltak, akik ennek ellenére sem jelentettek. A fiatalság nem mentség arra, amit Szilágyi Domokos vagy Sütő András tett. Szilágyi miatt négy ember került börtönbe, sok sorsot megnyomorított. Aki olyan elme volt, mint Szilágyi Domokos, olyan verseket tudott írni, s szellemesen megviccelni szerkesztőket, pontosan tudta, mit csinál, s úgy is jelenthetett volna, hogy ne ártson másnak. Mikó Imre OJD szerint szavakkal próbált manipulálni, sokkal okosabb volt, mint két előbb említett társa és a tartótisztek. Talán arra gondolt, ha nem ő jelent, megteszi más, aki sokkal többet árthat. OJD elmesélte, hogy diákkorában, az utolsó pártkongresszus idején ő is szembesült azzal, hogy osztálytársai között vannak besúgók, hiszen tanárnője kérdőre vonta a szünetben elhangzó politikai viccekért. Akkoriban is nagyon sokan nemet mondtak a csábításnak, de voltak, akiket meg lehetett vásárolni. Ha egy pártverset írt valaki, jóval több honoráriumot kapott érte – magyarázta, majd Könczei Csillát kérte meg, hogy beszéljen a Szekusblog történetéről. A blogot nem a bosszúvágy szülte – mondta Könczei –, s mikor elindította, álmában sem gondolta volna, hogy közismert emberekről, családi barátokról derülnek ki sötét dolgok, akiket ő gyerekként nagyon szeretett, s később is nagyra tartott. Ilyen volt többek között Veress Zoltán. Érzékeny témára tapintott, s nagyon nehéz volt feldolgoznia a birtokába jutott információkat. Hosszú ideig gondolkodik, mielőtt egy-egy bejegyzést közzétenne, dilemmákkal küzd, hogy nyilvánosságra hozza vagy inkább elhallgassa az igencsak súlyos tényeket. Bottoninak ez a szakmája, ő viszont személyes érintettség révén került kapcsolatba a témával, saját életén érzi át zsigerileg mindezt. Mozaikokat, mondatokat rak össze, amelyből egy egész világ kerekedik ki. “Nemcsak egy letűnt kor ez, a mi világunk is, hiszen azok az évek nem múlnak el nyomtalanul”. Varga Melinda irodalmijelen.hu/2013-nov-28-1720/ragyogo-irodalmarok-sotet-multja 2013. december 2.Velünk élő tudományKolozsváron A Magyar Tudomány Napja Erdélyben- rendezvénysorozat plenárisát a Protestáns Teológia dísztermében tartották. A rendezvény fővédnöke Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke. Sípos Gábor, az EME elnöke felvezető beszédében kiemelte, számba veszik az elmúlt év eredményeit és a több évre kiterjedő kutatási eredményeket is, melyeket főleg a szakosztályokba mutatnak be. A 2013-as évi Magyar Tudomány napjának jelmondata „Velünk élő tudomány”. E címszó alatt a magyar tudományosság egysége fejezhető ki- mondta Sípos Gábor. Kocsis Károly, a MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság elnöke kiemelte, hogy megvalósult az Akadémia határokon túli bővítése. Ennek a tisztelt társaságnak 1800 határon túli tagja van, melyből 18 akadémikus. Magdó János kolozsvári főkonzul gratulált a 12. alkalommal megtartott fórumnak. A tudomány területén megtörtént a nemzet egyesítése. Együttműködés valósult meg a tudomány és a felsőoktatás területén is. Az utóbbi időben sok magyarországi vendégtanárral volt alkalma találkozni, és jó lenne, ha ezek a vendégtanárok hosszabb időt tudnának maradni. Mert a tanár- diák kapcsolata így lehetne gyümölcsözőbb. Az is jó lenne, ha erdélyi tanároknak több lehetőséget biztosítanának, hogy vendégtanárként működjenek az anyaországban. Az is elképzelhető, kialakulhatna egy olyan réteg Erdélyben, amely ezt a szükségletet fedezni tudja. A magyar kormányzati támogatásról is beszélt, kiemelte például a Sapientia EMTE fejlesztését. Problémásnak tekinti a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem helyzetét. Miért nem sikerült ezt megoldani- fogalmazta meg a kérdést. A rendezvény előadásai Kocsis Károly, akadémikus, a MTA Földrajztudományi Intézetének igazgatója „Területi autonómiák múltja és jelene a Kárpát- medencében” című előadásában nyomon követi a XII. századtól a XX. századig a Kárpát- medencében, milyen autonómia típusok léteztek. Ez a helyzet a második világháború után, hogyan alakult. Hol jelentkeznek, az utóbbi időben, területi autonómia lehetőségek. Szerinte a területi autonómia megvalósítása lényegében a kisebbségvédelem legfőbb eszköze. A XIX. századi nemzetállamok építőinek ideálja az „egy állam – egy nemzet” elve az elmúlt évszázadban egyetlen európai államban sem valósult meg. Európa 703 millió lakója közül 85% az államalkotó nemzetnek tagja, a többi 10% etnikai kisebbséget alkot. 5% állampolgársággal nem rendelkező bevándorló. A második világháború után világszerte nőtt az etnikai konfliktusok száma és intenzitása. Az esetek többségében a konfliktus hátterében a kisebbségek jogainak merev elutasítása, megszorítása állt, melynek eredménye az elszakadási törekvés megerősödése. Egyes nyugati országokban a kormányok különböző intézkedéseket hoztak. A konfliktusok csökkentésére a decentralizációt vagy regionális önkormányzatiság felé való elmozdulást alkalmaztak. Kocsis Károly megkülönbözteti a területi, regionális autonómiát az etnikai jellegű autonómiától. „A területi autonómia földrajzilag meghatározott térség, amely az adott ország egyéb területi egységétől eltér”. Törvényhozó és közigazgatási hatalommal felruházott státussal rendelkezik. Úgy véli, hogy a területi autonómia a kisebbségvédelem legfejlettebb eszköze. Biztosítja a kisebbség számára az alapvető emberjogok közül az autonómiát, másrészt az illető ország területi integritásának megőrzését. Bemutatta, térképek alapján szemléltette, Magyarországon, illetve Európában, milyen autonómia-formák voltak. Milyen területi autonómiával rendelkezett például Szlavónia, Horvátország, Szepesség, a török hódoltság idején Székelyföld vagy Szászország. A második világháború után milyen önrendelkezést biztosítottak Jugoszláviában (Vajdaság) vagy Romániában a Maros Magyar Autonóm Tartomány formájában. Lényegében a középkor végétől, a nemzeti kisebbségek aránya a XVIII. század végére, Magyarországra vonatkozólag, jelentősen megváltozott. 1850-től a kisebbségek etnikai alapú területi autonómiát követeltek. Elmondta, hol valósítható meg az etnikai alapú autonómia: a litván- belorusz- lengyel határvidéken, a Kárpát-medencében, a Balkánon. Az etnikai területi autonómia megvalósításához a többségi akarat meggyőzése szükséges. Fodor Pál „A török hagyaték a magyar történelemben” című előadásában kifejtette, a magyar nép története, milyen változásokon ment keresztül, miután letelepszik a Kárpát- medencében, teljesen európaivá válik. Az oszmán-hódítás következtében változás következik be Európában. Ez kihat Magyarország életére is. A török hódítás mentalitástörést okozott Magyarország számára. Lerombolta a magyar politikai, kulturális elit önbizalmát. Egyfajta bűntudatot, önvádat okozott. Nem tudván maguknak megbocsátani, hogy elvesztették a birodalmat. A közép- kelet európai népeknél kialakult az egyedülvalóság gondolata. Ilyen körülmények között hogyan reagál a magyar gondolkodás? Elsősorban a dicső múlthoz menekül, illetve áldozat szerepben feszít. Kialakul egy bizonyos kisebbségi érzés a magyar elitben és köznépben is, melyet sokan nem is képesek megfelelő módon kezelni. A politikai életben felveti a fejét a kapkodás, következetlenség, ugyanakkor vallási megosztottság is. A XVIII. század végétől kettősség jellemezte a török hódoltság megítélését. Egyrészt az áldozat szerepében jelentek meg, melynek következtében számos, negatív gondolat fogalmazódott meg. Másrészt pedig a XIX. században kialakult egy bizonyos fajta törökökhöz való közeledés. A magyar nép keleti rokonságának az eszméje. Hangoztatták, a magyarság keleti eredetű. A XIX. század második felében előtérbe kerül a kultúrnemzet koncepció, mely egyre nagyobb teret hódít. Fontos szerepet kap a népi kultúra is, mely kíváncsisággal fordul Kelet fele. Az értelmiség felteszi a kérdést: Ki a magyar? Mi a magyar? Mi a török? Kelethez vagy Nyugathoz tartozunk? Ha megnézzük az irodalmat, a törökökkel való kapcsolatról Jókai Mór regényei vagy Gárdonyi Egri csillagok-című könyve alapján érdekes képet nyerhetünk. 1905-ben Ady Endre fogalmazta meg azt a gondolatot, hogy Magyarország Komp- ország. Ide- oda hányódik. Így írja az „Ismeretlen Korvin-kódex margójára” című publicisztikájában: „Komp- ország, Komp- ország, Komp- ország: legtisztességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől – Nyugatig, de szívesebben vissza.” Ezt a komp- ország gondolatot megtalálhatjuk Orhan Pamuk Nobel- díjas török író munkájában is, amelyben a komp- ország mentalitást, a két part közötti csónakázásban megmutatkozó identitás- zavart elemzi. A rendezvényen gróf Mikó Imre emlékplakettet adtak át Kocsis Károly akadémikusnak és Vincze Zoltán nyugalmazott történelem tanárnak, az EME támogatásának elismeréseként. A plenáris ülésen még 7 előadás hangzott el. Az EME munkálatait a szakosztályokban folytatta. Csomafáy Ferenc erdon.ro 2013. december 4.Magyar-román kulturális szótárMagyarország Kolozsvári Főkonzulátusán mutatták be a Magyar- román kulturális szótárt (Dicţionar cultural maghiar- român), melyet az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége adott ki. Szerkesztői Benő Attila és Péntek János, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem oktatói. A kötet a magyar kultúra, főleg a romániai magyar kultúra legreprezentatívabb értékeit mutatja be. Magdó János főkonzul, felvezető beszédében, nagyon jó kezdeményezésnek nevezte a kulturális szótár megjelentetését, mert hozzájárul egymás értékeinek kölcsönös megismeréséhez. Neves személyiségekről intézményeket neveztek el. Azonban a többségi társadalom nem sokat tud róluk. Hasonlóképpen nem ismeri a tudományos és művészeti alkotások szerzőit sem. A kulturális szótár jelentős eszközt jelent a magyar közösség értékeinek bemutatására. Kötő József hivatkozik Konrád György egyik tanulmányára, melyben megfogalmazta azt a gondolatot, két közösség egymásra találásának egyik legalkalmasabb eszköze a kultúra. A kötetben 358 szócikk jelenik meg, 260 személyiségre vonatkozó adatok olvashatóak. A két közösség szellemi értékeinek a kölcsönös megismerése a versenyképesség növeléséhez járul hozzá. Szerinte ebben az interkulturális térben fontos értékek: a tolerancia és az empátia. Felhívta a figyelmet, hogy ismerni kell olyan neves személyiségek által létrehozott szellemi értékeket, melyek az egyetemes kultúra részévé váltak. Példaként említette, többek közt, Bolyai János (nem-euklideszi geometria megalkotója) nevét. Gróf Mikó Imre olyan alapítványt hozott létre, melyet a közösség mai is használ. Janovics Jenőt a magyar filmgyártás megteremtőjeként tartják számon. A könyv olyan mozgást indíthat el a civil társadalomban, mely a kölcsönös megismerés alapját erősíti. Lucian Năstase, a BBTE tanára pozitíven értékelte a könyvet, mely gazdag tartalommal rendelkezik. Gyakran előfordul, vannak olyan magyar kifejezések, melyeknek nincs megfelelőjük a román nyelvben. Említette a borvíz fogalmát, amelyet a román nyelvben is használják. 1980-ig nem használták az „apă minerală” kifejezést. Benő Attila elmondta, hogy a kulturális szótár enciklopédikus jellege következtében különbözik a többi szótártól. Nem a szókincsre helyezi a hangsúlyt, hanem a kulturális élet, az intézmények megismertetésére egy másik közösség olvasóival. A modern technika eredményeit felhasználva, hamarosan az Interneten is olvasható lesz a kulturális szótár. Péntek János professzor a könyv megírásának indítékairól beszélt. Bemutatta a kötet tartalmi elemeit: A szótár használati útmutatója. Hogyan olvassák a magyar nyelven írott szavakat? Szócikkek (a magyar nyelv betűrendjének megfelelően). Tárgy és névmutatók. A Magyar-román kulturális szótárról A 2009-ben kiadott Román- magyar kulturális szótár a magyar anyanyelvűek számára mutatja be a román kultúra főbb érékeit. A 2013-ban szerkesztett, bemutatott kulturális szótár a román közösséghez szól. Olyan egyénekhez szól, akik nem vagy kevésbé ismerik a magyar nyelvet, és meg akarják ismerni a magyar kultúra értékeit. A kulturális szótár kollektív munka eredménye. A szerzők különböző szakterületeken dolgozó személyiségek: művészettörténet (Weisz Attila), magyar színháztörténet (Kötő József), magyar irodalomtörténet (Bartha Katalin Ágnes, Karácsony Zsolt), nyelvészet (Németh Boglárka, Máthé Dénes), kulturális hatások (Sárosi-Márdírosz Krisztina). A könyv borítólapja Ördög-Gyárfás Ágota munkája. Csomafáy Ferenc erdon.ro 2013. december 6.Mátis Jenő: Kelet-Európa Svájca lehet Erdély a Mikó Imre Terv megvalósításávalA nemrégiben megszervezett I. Nagyváradi Mezőgazdász Konferencia, valamint a Csíksomlyón A tej útja címmel megtartott szakmai konferencia bebizonyította, hogy sok kérdés és probléma foglalkoztatja az erdélyi magyar gazdákat, ezekre vonatkozóan pedig az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által kidolgozott Mikó Imre Terv jó válaszokat és megoldási javaslatokat tartalmaz – jelentette ki Mátis Jenő, az EMNT alelnöke csütörtökön Budapesten, a Vidékfejlesztési Minisztériumban rendezett II. Kárpát-medencei Összefogás Fórumon. A konferencia házigazdája Budai Gyula, a Vidékfejlesztési Minisztérium államtitkára volt, köszöntötte a résztvevőket Jakab István, a Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Országos Szövetségének elnöke. Tóth Katalin helyettes államtitkár, valamint Győrffy Balázs, a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara elnöke. A népes erdélyi küldöttség tagjaként részt vett a tanácskozáson Zatykó Gyula, az Erdélyi Magyar Néppárt Partiumért felelős alelnöke, Csomortányi István, az Érmelléki Gazdák Egyesületének ügyvezetője, Tiboldi László, a Csíkszéki Gazdák Egyesületének elnöke, Mátis Jenő EMNT-alelnök. Mátis Jenő felszólalásában elmondta, hogy EMNT 2011-ben kidolgozott Mikó Imre Terve egy egységes erdélyi magyar gazdaságfejlesztési terv. A dokumentumban megfogalmazott kitörési pontok közül négy mezőgazdasági és vidékfejlesztési témájú (mezőgazdaság és élelmiszeripar, erdő- és vadgazdálkodás, a tudatos fogyasztást ösztönző „helyben helyi terméket” elv, valamint a turizmus), mivel az erdélyi magyarság fele vidéken és a vidékből él. Mátis arról is beszélt, hogy az EMNT égisze alatt Erdélyben létrejött több mint húsz szakmai és gazdaegyesület, amelyek az erdélyi magyar gazdák igazi, hiteles érdekképviseletét vállalták fel. A Mikó Imre Terv megvalósítása annak reményében történik, hogy 10-15 éves távlatban Erdély Kelet-Európa Svájcává váljon – fogalmazott Mátis Jenő. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács sajtóirodája Erdély.ma 2013. december 7.Magyari TivadarAZ ÖNISMERET ÚTJÁN Tizenegy év börtön után Venczel József „megérte” saját utókorát Munkásságának lényegi része életének egy jól elhatárolható korszakát jelenti, ez a tanulóévektől kezdődött és nagyrészt addig tartott, ameddig Venczel mögött 1950-ben becsukódott a börtöncella ajtója. Venczel József, munkásságát nézve, kisebbségpolitikai szakíró volt, azon belül kiemelten agrárpolitikai szakíró, illetve közművelődés-politikai szakíró. A szerteágazó tevékenységének alapja pedig a társadalomkutatás, esetenként a levéltári kutatás. Ezen kívül intézményszervezői, folyóirat-szerkesztői tevékenysége is emlékezetes. Munkája a kortársai között úgy vált ismertté, később már-már legendássá, mint a nagyon pontos, konkrét szempontok alapján végzett munka. Lelkes munkacsoportoknak volt őmaga higgadt, részletekre figyelő, de az egész feladatot átlátó tagja. Amikor valaminek a jegyzékét kellett elkészíteni, valamiről nyilvántartást, katasztert akartak vezetni vagy legalábbis ennek a tervét kellett kidolgozni, a legtöbbször Venczelhez fordultak. Venczel Józsefet már csak ezért is minden munkahelyén szerették és tisztelték. Közepes termetű, idősebb korára vékony, csontos ember volt. Gondozottan járt, de szürke egyszerűség jellemezte az öltözetét. Élete nagy részében erősen cigarettázott. Hitét naponta gyakorló katolikus volt, ha tehette, a napot reggel szent misével kezdte. Szerény volt, csendes, de érdeklődésre szívesen mesélt, élénken, sokszor jókedvűen magyarázott. Munkásságának lényegi része életének egy jól elhatárolható korszakát jelenti, ez a tanulóévektől kezdődött és nagyrészt addig tartott, ameddig Venczel mögött 1950-ben becsukódott a börtöncella ajtója. Ez alig húsz év. Később, a tizenegy év börtön és a további, életéből hátralevő tizenkét szabadon töltött év során – azt lehet mondani – Venczel inkább saját korábbi munkásságának utóéletét érte meg: „megérte” a saját utókorát. Élete végén, már betegen, talán elégtételként is, még lehetőséget kapott két, korábbi munkásságához méltó tevékenységre: arra, hogy a társadalomkutatás, főleg a falukérdés témájában publikálhasson (néhány tanulmányt vagy cikket, elsősorban a Korunkban), és élete legvégén arra, hogy ismét a legendás pontossága, rendszerező látásmódja szerint dolgozzon: rábízták az akkor éppen tervezett Romániai Magyar Irodalmi Lexikon teljes címszó jegyzékének összeállítását. Származás és család. Tanulmányok Venczel József 1913. november 4-én születik és 59. évében hal meg, 1972. márciusában. Szüleinek első gyermeke, apja számtantanár. Csíkszeredában jön világra, ott nevelkedik és a Római Katolikus Főgimnázium tanulója, 1930-ban érettségizik. Abban az évben beiratkozik a kolozsvári tudományegyetem jogi karára. A jogi tanulmányok nem túl könnyűek, román nyelven folynak, ennek ellenére viszonylag jó eredménnyel halad, és miután 1935-ben végez, 1936-ban beiratkozik doktorátusra: a jogtudományi doktori címet pedig 1939-ben szerzi meg. Az 1935-36-os tanév második szemeszterét vendégdiákként a bukaresti tudományegyetemen tölti, Traian Herseni (nevezetes román társadalomkutató) maga hívja meg egy levélben, minthogy már tudott a falukutatás iránti érdeklődéséről. Az új nemzedék. Az Erdélyi Fiatalok. 1918 után, az új helyzetben az erdélyi magyarság közéletét és közérzetét hosszú ideig az a generáció határozza meg, amelyik még az első világháború előtt nőtt fel – röviden mondva: Kós Károly, Kuncz Aladár, Makkai Sándor nemzedéke. A húszas évek végére felnövekvő fiatal értelmiségiek új generációja viszont az apák korosztályát egyre erőteljesebben bírálja: képtelennek látja a pontos helyzetmeghatározásra az új, a kisebbségi állapotban, és, emiatt is, képtelennek látja valamiféle konkrét cselekvésprogram megalkotására. Ez a bírálat a transzilvanizmus akkori változatának a bírálata. Az új nemzedék nem magát a transzilvanizmust veti el, hanem annak a bizonyos formáját. A korábbi nemzedék a szépirodalmat, az esszéírást, a publicisztikát tartotta a fő kifejezési eszköznek, de a fő megismerési lehetőségnek is: irodalomközpontúság jellemezte. Az új nemzedék zsákutcásnak tartja ezt a viszonyulást, mely befelé fordulásra, múltba fordulásra – egy megfoghatatlan, elvont transzilvanizmusra alkalmas ugyan, de teljesen alkalmatlan a tényfeltáró ismeretre: ahogy ők fogalmaznak a nemzetiségi önismeretre. Ez a szó: „nemzetiségi önismeret” az új generáció kulcsszava lesz. Szerintük az önismeret a tudomány módszeres eszközeivel valósulna meg és nem a parttalan szemlélődés révén. Ez a transzilvanizmus – mondják a fiatalok – nem képes szembesülni azzal a realitással, hogy az erdélyi magyarság az új politikai helyzetben nem az egyik erdélyi nép, amely döntési helyzetben politizálhatna, hanem egy alávetett helyzetben levő romániai kisebbség. Az önismeretet és az ennek alapján való cselekvést a középosztály (tulajdonképpen az értelmiség) feladatának tekintik. Ugyanis ez a nemzedék a kisebbségi társadalom két alapvető csoportjának az értelmiséget, illetve a népet tekinti: utóbbi a falu világát jelenti – a lélekszám erejénél fogva is – az akkori magyar lakosság 72 százaléka falun él. Ebben a szellemiségben a kora-harmincas évek magyar egyetemistáinak figyelme a falukérdés, a falukutatás irányába fordul. 1930-ban egyetemista folyóiratot alapítanak Erdélyi Fiatalok címmel, és a lap tízéves élete során a legmaradandóbb, máig is a legemlékezetesebb szerepe valóban a falukutatás köréből való. A falu felé fordulás általános korjelenség. Számos egyesület, felekezeti ifjúsági szervezet próbálkozik falukutatással: népi hagyományok gyűjtése, helytörténet, szociográfia. Így az Erdélyi Fiatalok köre előtt több tanulságos példa is áll. Az Erdélyi Fiatalok falumunkája kapcsán két dolgot emelek ki: az egyik az Erdélyi Fiatalok Falu-füzetei sorozat – összesen négy jelent meg a harmincas évek elején; ezek közül talán a legtöbbet idézett: Mikó Imre Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés, 1932-ből. A másik, amit az Erdélyi Fiatalok kapcsán kiemelek, az a Faluszeminárium: Venczel Józsefet itt találjuk fontosabb szerepben, ő a szeminárium titkára, tulajdonképpen fő szervezője. Ezeken a szemináriumokon nem csak a fiatalok tartanak előadást – köztük nagyon sokat maga Venczel – de a régi nemzedék nagyjait is felkérik erre: például Kós Károlyt, Tamási Áront. A Dimitrie Gusti-féle falukutató iskola (Bukarest Iskola) világhíressé vált monografikus módszeréről (hely hiányában mibenlétét nem fejtjük ki, itt olvasható:, illetve itt). Ezzel a körrel való első erdélyi magyar kapcsolatokat még azok a magyar egyetemisták közvetítik, akik Bukarestben tanulnak, például a később fiatalon elhunyt Bakk Péter. A kolozsváriak közül Mikó Imre veszi fel először a kapcsolatot magával a professzorral, de első között volt szerepe volt a Gusti-féle falukutatások ismertetésében Demeter Bélának, Jancsó Bélának, később magának Venczelnek is. Az egyik első falukutató tábort, amely hasonló volt azokhoz, amit a Gusti-tanítványok is szervezni szoktak, 1936-ban az akkor fiatal Szabó T. Attila szervezte, Kós Károly és a református teológia támogatásával, Kalotaszeg alszegén: Bábonyban. A korra - és a gustiánus módszerre – jellemző módon a résztvevő 23 egyetemista nem csak a falu gazdasági, népesedési és lakásviszonyait mérte fel, térképeket is készítve, hanem dolgozott is: patakot szabályozott, utat javított. Az egyik legemlékezetesebb tábor pedig Bálványosváralján volt, több szakaszban, 1941 és 1943 között, az immár visszakerült Észak-Erdélyben, ahol viszont Venczel alkalmazhatta a – közben világhíressé lett – román módszert. Orvostanhallgatókból, közgazdászhallgatókból, jogászdiákokból és tanárképzősökből álló csapatot vezetett, több ízben is visszatértek, olykor hetekre, a helyszínre. Köztük van az a fiatalember, aki későbbi pályája során a leginkább bizonyul majd Venczel-tanítványnak: ő Imreh István történész – aki jóval később a venczeli szakmai hagyaték első gondozója is lesz. A Hitel. A venczeli pálya zenitje. Venczel József egyike azoknak, akik idővel elégedetlenek lesznek az Erdélyi Fiatalok folyóirat szerkesztési elveivel, kiválnak, és egy másik lapot indítanak: ez a Hitel. Venczel két nekifutással, először 1935-ben Makkay Lászlóval, aztán rá egy évre egyedül újra megalapítja a folyóiratot, ami 1944-ig létezik. Szerkesztőségének tagjai a jómódú Albrecht Dezső, politikus, újságíró, de ügyvéd és földbirtokos – hosszú ideig ő biztosítja majd a pénzt a kiadványhoz, – valamint Kéki Béla és Vita Sándor. Ezek a nevek ma már a részletekben tájékozott történész számára ismertek csak, ám a Hitel nem csak egy szerkesztőségi csapat, hanem egy több száz személyből álló értelmiségi holdudvar is, és bizonyos irányzatot követ. A szerkesztőség maga otthont kap (Szövérdi) Szász István mérnök családi házában, a kolozsvári Vulcan utcai házban, ahol nem csak szerkesztőségi munka folyik, hanem vitaestek vannak, úgynevezett Hitel-vacsorák, amin gyakori vendég Tamási Áron, Márton Áron vagy sok író, politikus, újságíró, művész, egyházi személy. Miért elégedetlenek Venczelék adott ponton az Erdélyi Fiatalokkal és miért akarnak újabb lapot alapítani? Az Erdélyi Fiatalok-csoport egy részének elégedetlenségét banális, munkaszervezési viták is okozzák. Egyesek szerették volna, ha a lap levetkőzné a már-már belterjes főiskolás-kiadvány jellegét, és az új nemzedék szélesebb megszólalási fóruma lenne. De ezeknél a vitáknál sokkal erőteljesebb ellentétet okoz az, hogy az Erdélyi Fiatalok egy, minden tekintetben fenntartandó, politikai világnézeti semlegességet hirdetett, hogy a nemzetiségi önismeret szolgálatában az egységet őrizhesse meg, és nehogy ideológiai, netán felekezeti törésvonalak valamelyik oldalán találja magát miközben a Venczelék csoportja egy jól meghatározott világnézetet tart szükségesnek: arcvonalasabb lapot szeretnének. A Hitelt ilyenek tervezik. Nem mellékes az sem, hogy a Venczel-féle csoport főleg katolikus fiatalokból áll. Alapvetően nem felekezeti ellentétről van szó, viszont tény, hogy abban a korban az ifjúság többnyire felekezeti alapon szerveződik. A gondolkodásmódjuk jobb megértéséhez – de az egész venczeli társadalomfelfogás lényegi ismeretéhez – tudnunk kell, hogy a fiatal (katolikus) értelmiségiek gondolkodását ekkor – nagymértékben Márton Áron révén – a Vatikán újabb keletű szociális enciklikája határozza meg. A szociológiai alapokat is felmutató 1931-es „Quadragesimo anno” enciklika a második szociális enciklika. Ezt negyven évvel azelőtt az első szociális enciklika, az 1891-es előzi meg. A „Quadragesimo anno” társadalomelméleti tézisei révén elutasítja mind a szabad versenyen alapuló társadalmi modellt, mind az osztálytagozódás marxista modelljét, kiváltképpen a bolsevista osztályharcos-proletárdiktatúrás megközelítést. Olyan társadalmi felépítést modellez, amiben nem gazdasági státus szerinti rétegek, társadalmi osztályok a lényegi szerkezeti elemek, hanem egymást kiegészítő, egymásra utalt és az érdekeket szervezett formában egyeztető entitások: a szakmai hivatások szerint felálló csoportok. Ebben a modellben – amiben, egyébként, a keresztényi felebaráti szeretet egyik kohéziós tényező – valósítható meg, szerintük, a szociális igazság. Ezt a társadalomelméleti megközelítést – amit a rövidség kedvéért kissé leegyszerűsítve foglalunk össze – nevezzük hivatásrendiségnek. A szemlélettel összefüggő ideológiát pedig: keresztényszocializmusnak nevezzük. Az Erdélyi Fiatalok folyóirat belső ellenzékét jelentő Venczel-csoport esetében egy másik hatás is közrejátszott annak a társadalomszemléletnek a megerősödésében, miszerint a társadalom tanultabb-tehetősebb elitje a társadalmi változás fő kezdeményezője: ez a Széchenyi-modell. Pontosabban, ami rájuk hatott, az a Szekfű Gyula történész által megrajzolt Széchenyi István-kép. Szekfű Gyula kortárs művei amúgy elég nagy hatással voltak annak a korszaknak a történelemszemléletére. A Szekfű-féle Széchenyi István annak az alapgondolatnak az atyja, miszerint a fejlődés az elittel kezdődik, a fejlődő, haladó elit hivatása a közösség önismerete, mely önismeret birtokában képes – korbeli kedvenc kifejezést használva – a „népvezetésre”. Széchenyi egyik meghatározó művének ez a címe: Hitel. Emiatt is választják az új folyóirat címének is a „Hitel” szót. A Hitel, és maga Venczel József 1937-ben egy fontos nemzetpolitikai egyeztetési kísérlet szereplője: ez a Vásárhelyi Találkozó néven ismert esemény. Rövid oktatói pálya. A „négy magyar év” és a Bolyai Egyetem 1940-ben magántanári állást ajánlanak neki a visszatérő kolozsvári magyar egyetemen, társadalomtudományi területen. Az állást végül nem foglalja el, mert tevékenységének és tudásának jobban megfelel az az oktatói státus, amit a Kolozsváron akkor éppen megalakuló Erdélyi Tudományos Intézet kínál fel neki. Ennek az intézetnek kezdetben tanára, majd ügyvezető igazgatója. Az intézet a humán tudományok érdekében alakult, és 1945 után pedig a majdan Bolyainak nevezett magyar egyetem egyik intézete lesz. Közben egy másik fontos állása is van: az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület statisztikai osztályának a vezetője – és itt ő dolgozza ki, a háború utánra, az egyesület földbirtokreform-tervezetét. Közben kötetben dolgozza fel a korábbi román földbirtok-reform történetét is. A háború után Venczel tagja lesz az új magyar egyetemet talpra állító munkabizottságnak, együtt a legjobb barátjával, Nagy Gézával, a művelődésszervezővel, aki akkora református, mint amekkora katolikus Venczel Jóska, és mindhalálig egyik legjobb barátja. A legkülönfélébb munkákat vállalják, rendszeresen elkísérik Csögőr Lajost bukaresti egyeztető útjaira, de az adományok gyűjtésével is foglalkoznak, felmérnek, terveket rajzolnak, tanári pályázati dossziékat fordítanak le románra: mindent Venczel által kitalált rendszer szerint. 1945 október 1-től a Bolyai Egyetemen (akkor még nem így hívják) a közgazdasági és jogi karán a statisztika és a szociológia professzorává nevezik ki. Két-három előadásnak lesz gazdája. Abban az időszakban kutatómunkára nem jut idő, mert az egyetem talpra állítása érdekében sokat kell utazni Kolozsvár, Vásárhely és Bukarest között, és az oktatói munka is mindössze három szemesztert tart, mert 1947 elején letartóztatják és internálják. (A szöveg annak az előadásnak a rövidített változata, amelyet a szerző a Venczel-emlékkonferencián tartott, november 8-án a Babeș-Bolyai Tudományegyetem magyar szociológia intézetében. Eredeti címe: 2013: Venczel József centenárium) Magyari Tivadar szociológus, 1991-ben diplomázott Kolozsváron, 2004-ben szerzett doktori címet. Egyetemi docens a BBTE Magyar Szociológia és Szociális Munka Intézetében. Kutatási területe életmód, média, oktatás, oktatáspolitika. 1997 és 2012 között az egyetem magyar tagozatának volt vezetője, rektorhelyettes. Transindex.ro 2013. december 10.Egynyelvű multikulturalizmusA Marosvásárhelyen működő 34 általános- és középiskolából mindössze egy magyar tannyelvű, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum, a többi vegyes. Csak az említett középiskola viseli magyar személyiség nevét, a többit román értelmiségiekről nevezték el. Az új tanévig valamennyi intézmény belső tereiben csak román nyelvű feliratok voltak láthatók, csak a román történelmet idéző képek jelennek meg a falakon, a gyerekeket sokszor éri inzultus, amiért helytelenül fejezik ki magukat a többség nyelvén. 24 évvel a márciusi véres események után Marosvásárhely magyarsága egyik csatát a másik után veszíti el, már szinte esély sincs arra, hogy magyar polgármester kerüljön a város élére, a megyei önkormányzat vezetői székében román politikus ül, a porig rombolt helyi RMDSZ pedig az újjászületés irányvonalát keresi. Míg 1990-ben Marosvásárhely lakóinak 53 százaléka magyar volt, a kivándorlás miatt a város egyik évről a másikra román többségűvé vált, a ma magyarság aránya 45 százalék alatt van. 2010-ben készült el az ország-jelentés arról, hogyan teljesítette Románia a Kisebbségi Nyelvek Chartájában vállalt kötelezettségeit. A jelentést az akkor Markó Attila vezette Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala készítette. A jelentés összességében pozitív képet festett a magyar kisebbség helyzetéről, ezzel pedig megerősítette a román kormány hivatalos álláspontját, miszerint Romániában minden rendben van a kisebbségek helyzetét illetően. Markó Attila szerint ezért született pozitív jelentés, mert nem voltak elegendő információik. Száva Enikő kérdésére, miszerint esetleg nem azért történt ez, mert akkor a kormányban volt az RMDSZ, Markó Attila azt nyilatkozta: „nem mondtunk igaztalant, csak nem mondtunk el mindent, mert nem volt információnk.” A Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) akkor árnyékjelentést készített. Az Európa Tanács szakértői bizottsága 2011-ben Romániába érkezett, hogy ellenőrizze a román kormány információinak hitelességét. A csoport több mint ezer jogalkalmazási problémát tárt fel, kifogásait egy 200 oldalas jelentésben foglalta össze. Jelenleg készül a második ország-jelentés és ebben már Bukarestnek pótolni kell a hiányzó adatokat. Markó Attila szerint pedig borítékolható, hogy ez a jelentés sem fogja tükrözni a valóságot, ezért a Mikó Imre Kisebbségvédelmi Jogszolgálat segítségével árnyékjelentést készít, szerinte nem jelent összeférhetetlenséget az irányítása alatt készült jelentés árnyékjelentésén dolgozni. A marosvásárhelyieket alig zavarja a kétnyelvűség hiánya, hozzászoktak ahhoz, hogy minden információhoz a többség nyelvén jutnak hozzá. Az „állóvizet” 2010-ben a Civil Elkötelezettség Mozgalom „kavarta fel”, a mozgalomban résztvevő szülők elérték, hogy a politikum is a kétnyelvűség használata mellé álljon. Így a több mint 30 iskolából mér két olyan intézmény van, ahol a kétnyelvűség a felíratok szintjén is megmutatkozik. A CEMO vezetője, Szigeti Enikő magyarázta miként vigyáznak arra az intézményvezetők, hogy minden egyes iskolának a vezetőségi tanácsában a román szavazatok legyenek többségben, és vezetőségi tanácsok döntenek a tanárok felvételéről, a tanárok szerződéseiről. 2004-ben történt a marosvásárhelyi iskolahálózat legnagyobb átalakítása. Az új szerkezet drasztikusan érintette a magyar tagozatokat, a legtöbb iskolában felborult az addig egyensúlyban levő etnikai arány, a magyar diákok és a magyar pedagógusok aránya alacsonyabb lett, mint a többségi nemzeté, és a vezetői tanácsokban is jellemzővé vált a román többség. Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke 1990 fekete márciusát okolja a Marosvásárhelyen kialakult helyzetért, szerinte a túlzott etnikai érzékenység miatt történt, hogy a 34 iskolából eddig csupán kettő viselte magyar személyiség nevét. Most viszont az iskolák nagyobb autonómiája lehetőséget biztosít a változásra – fejtette ki Borbély. Székely István, az RMDSZ főtitkárhelyettese korábban azt nyilatkozta, hogy Marosvásárhely politikailag egy gazdátlan város, mert a helyiek választottjai, a magyarság meghatározó politikusai országos politikai pályát választottak maguknak, és nem figyeltek városukra. Így történt meg az, hogy 2004-ben a tagozatok szétválasztásának lehetősége fel sem merült. Brassai Zsombor, a Maros megyei RMDSZ elnöke elismerte, hogy hibáztak, amikor az iskolák elnevezésénél nem figyeltek oda, viszont azzal elégedett, hogy a magyar oktatás nem szűnt meg. Szigeti Enikő szerint a román gyermekek semmit nem tudnak a magyar kultúráról, de amit tudnak is, azok is olyan hibás előítéletekre épülnek, hogy jobb lenne, ha nem is tudnák. Hozzátette: ezért kellett volna elindítani az iskolákban az interkulturális nevelést, amire Európában számos példa van. Felmerül a kérdés: nem kell-e szétválasztani a tagozatokat, nem kell-e önálló magyar iskolákat létrehozni? A Maros megyei RMDSZ elnöke korábban azt nyilatkozta nem a gettósítás a helyes magyar stratégia, vagyis nem az a cél, hogy önálló magyar iskolákba, különböző önálló kulturális intézményekbe gettósodjon a magyarság. Bár nem kapott sajtónyilvánosságot, de az Unirea kollégium régi igazgatónője letépte az első rögtönzött feliratokat. Az igazgatónő azóta az iskola éléről távozni kényszerült, de erre az esetre mind román, mind magyar részről igyekeznek fátylat borítani, miközben az új igazgató más szellemiséggel irányítja az intézményt. Vásárhely az a város, ahol minden pengeélen van, ahol a román polgármester tudja, hogy a feszültségre szükség van ahhoz, hogy nyerjen, mert demográfiailag, de hatalmilag, szimbolikusa nincs eldőlve, hogy melyik a domináns csoport – magyarázta Horváth István szociológus. Vitathatatlan, hogy a nemzetpolitika mindenkori kulcskérdése az oktatás, és nem kerülheti el a közösség figyelmét, hogy éppen ennek a gyökerei váltak bizonytalanná az utóbbi években. Az anyanyelvhasználat korlátai, a meglévő jogok gyakorlatának hiánya folyamatosan erősíti a marosvásárhelyi magyarság, elsősorban a fiatalok kisebbrendűségi érzését. Kérdés, hogy ezért a román többség tudatos térfoglalása, vagy a magyarság önkéntelen feladása, az érdekképviselet érdektelensége okolható. Kérdés az is, hogy a marosvásárhelyi magyarság szembetud-e menni a román többség térfoglalásával, vagy önkéntelen feladással beletörődik a térvesztésbe? dunastudio.ro Erdély.ma 2013. december 12.Nyelvi jogok: Maros megye a negatív példaMaros megye az iskolapéldája annak, hogy miként nem érvényesülnek a nyelvi jogok Romániában – fogalmazta meg csütörtöki sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatóján Markó Attila. Az RMDSZ-es képviselő és az általa vezetett Mikó Imre jogvédő szolgálat 150 oldalas dokumentumot állított össze a nyelvi jogok tiszteletben tartásáról. Az árnyékjelentést akkor véglegesítik, ha a román kormány hivatalos jelentése elkészül, hogy az abban foglaltakra is tudjanak reagálni. Mint beszámoltunk, Romániának októberig kellett volna benyújtania a második időszakos jelentést arról, hogy miként tett eleget az ET Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Chartájának ratifikálásában vállalt kötelezettségeinek, a kormány decemberig halasztást kért. Az árnyékjelentés szerint az igazságügyben vannak a legnagyobb hiányosságok, nem figyelnek oda, hogy a kisebbségiek használhassák anyanyelvüket, és azzal is sértik a chartát, hogy erről nem is gyűjtenek adatokat. Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere szerint az igazságügyben az emberek attól tartanak, ha kérik a jogaikat, másként viszonyulnak az ügyükhöz. „A nyelvi jogok érvényesítése terén hiányosságok vannak a helyi közigazgatásban azokon a településeken, ahol a kisebbség aránya 50 százalék alatt van. Az RMDSZ kezdeményezésére minden űrlapot lefordítottak, de egyetlen intézménynél sem sikerült ezeket elfogadtatni. Az egyetlen előrelépés, hogy idéntől a marosvásárhelyi közszolgálati rádió egész napos magyar adást sugároz” – mutatott rá Markó Attila. A képviselő úgy látja, a most készülő hivatalos jelentés realistább, mint az első, miután bejelentették, hogy árnyékjelentést készítenek, a külügyminisztérium figyel arra, hogy „ne hazudjon annyit, mint eddig”. A román állami jelentés után hat hónapig van lehetőség az árnyékjelentés benyújtására, az Európa Tanács szakértő bizottsága ezt követően mind a két dokumentumot elemzi, kérdéseket tesznek fel, amelyekre a román kormánynak válaszolnia kell, majd a bizottság tagjai Romániába látogatnak, a helyszínen vizsgálódnak, és megfogalmazzák az ajánlásokat. Markó Attila emlékeztetett, az országnak háromévente kell ilyen jelentést készítenie, legutóbb az ET hat ajánlást fogalmazott meg, többek között azt, hogy csökkentsék a 20 százalékos nyelvhasználati küszöböt. „Az RMDSZ ellenzékből nem meri benyújtani az erről szóló törvénykezdeményezést, mert a román pártok többsége ellenséges, és félő, hogy a csökkentés helyett végül 20 százalékról 30-ra emelik a küszöböt” – fejtette ki a politikus. Bíró Blanka Székelyhon.ro 2013. december 12.Autonómia: mítoszrombolás és ihletforrásAz autonómiáról szóló előadás zajlott le, valamint a témához kapcsolódó képzőművészeti kiállítás nyílt szerdán délután Nagyváradon a Partiumi Keresztény Egyetemen (PKE). A Partiumi Magyar Művelődési Céh (PMMC) által szervezett szerdai kettős eseményen Bakk Miklós politológus lett volna az egyik előadó, viszont a családjával történt sajnálatos baleset következtében nem tudott jelen lenni Nagyváradon. Így dr. Szilágyi Ferenc, a PKE egyetemi adjunktusa mellett Tolnay István a PKE Igazgatótanácsának elnöke tartott előadást. Szilágyi Ferenc az autonómiával kapcsolatos, Romániában elterjedt negatív mítoszokról beszélt. Az egyik ilyen mítosz az, hogy Romániában nem megvalósítható a területi autonómia, mert az alkotmány értelmében Románia oszthatatlan nemzetállam. Ebben a vonatkozásba Szilágyi Ferenc idézte Olaszország alkotmányát, mely ugyanúgy kimondja, hogy Olaszország oszthatatlan, mégis elismeri az autonómiákat, és ennek eredményeképpen az országban öt autonóm térség működik. A második közkeletű mítosz az, hogy az Európai Unió nem támogatja az autonómiákat. Ennek kapcsán Szilágyi Ferenc kiemelte, hogy az Unió valóban nem támogatja, ugyanakkor nem is tiltja az autonómiákat, ennek bizonyítéka az, hogy az Unió számos tagállamában működnek különböző autonómiaformák. A harmadik közkeletű mítosz értelmében az autonómia nem EU-konform jogi-politikai struktúra. Ennek kapcsán Szilágyi megjegyezte, hogy az Uniós fővárosának számító Brüsszelben teljes jogegyenlőség van a helyi vallon és flamand lakosság között, ami a nyelvhasználati jogban is megmutatkozik. „Ha az Unió fővárosában működik a teljes jogegyenlőség, akkor nem látom be, hogy nálunk miért ne működhetne” – fogalmazott az előadó. A negyedik mítosz szerint Románia mintaállam a kisebbségi jogok biztosítása tekintetében. Mint Szilágyi Ferenc elmondta, ez egy olyan mítosz, melynek kialakulásához sajnos az RMDSZ is hozzájárult azáltal, hogy a román hatalmat kiszolgálva nemzetközi fórumokon nem tette egyértelművé a romániai magyarság autonómiaigényét. És végül, de nem utolsósorban Romániában az autonómia fogalmához tapadó mítosznak tekinthető az az elképzelés is, mely szerint ugyanolyan autonómiára van szükség a Székelyföldön, mint Olténiában, Dobrudzsában, stb. Szilágyi elmondta, hogy ezt az érv elfogadható, ha a területi autonómiának a lehetőségét felajánlanák a különböző régióknak, amelyek aztán szabadon eldönthetnék, hogy élni kívánnak-e ezzel a lehetőséggel, viszont az nem megoldás, hogy a kormányzat a többi régióra hivatkozva akadályozza a székelyföldi, illetve a partiumi autonómiatörekvéseket. Végezetül kifejtette: ahhoz, hogy egy földrajzi térség régióként működjön, szükség van egy térszerkezeti kapcsolat-hálóra, vonzáskörzetek kialakulására, illetve saját identitásra. Míg az első két tényező egy régió egységét hivatott elősegíteni, addig a harmadik tényező az adott régiónak a többi régiótól való elkülönülésében játszik szerepet. A történelem szava Tolnay István előadásában az autonómiával kapcsolatos történelmi adatokat ismertette, kifejtve azt, hogy szükség van történelmi fogódzókra, mert ezek a politikában is segítenek minket. Hangsúlyozta, hogy az autonómia hiánya számos hátrányt jelent a kisebbségi oktatás számára, annál is inkább, mert a romániai kommunista rendszerben történt államosítás nyomán gyakorlatilag teljesen megszűntek az addig autonóm módon működő egyházi iskolák. Az egyházi iskolák államosításának volt egy nyilvánvalóan kisebbségellenes éle, hívta fel a figyelmet Tolnay, hiszen az 1948-as tanügyi törvény alapján államosított 1611 egyházi iskola közül csak 141 volt ortodox, és mindössze 17 görög katolikus iskola, ellenben 531 református, 481 római-katolikus, 266 evangélikus és 124 izraelita iskolát államosítottak, ugyanakkor 34 unitárius iskola sem kerülhette el végzetét. Ezek az adatok is jelzik, mennyire nehéz a rendszerváltás után ismét talpra állítani az egyházi iskolai hálózatot Romániában. Tárlat az autonómiáról Az előadások után a résztvevők a Bartók teremből átvonultak az egyetem emeleti előcsarnokába, ahol az autonómiához kapcsolódó alkotásokból nyílt kiállítás a PMMC, a Sepsiszéki EMNT, a Mikó Imre Egyesület és az Etna Alapítvány szervezésében. Az Autonómia Anatómiája – Elektronikus Küldeményművészeti Nemzetközi Kiállítás elnevezésű tárlatot dr. Ütő Gusztáv, a PKE adjunktusa, egyben a kiállítás kurátora nyitotta meg. Ütő Gusztáv a nagy számban megjelent egyetemi hallgatóság előtt többek között elmondta: mivel a munkák egy része emilen érkezett, ezért az az áldásos állapot állhatott elő, hogy a tárlatot egyszerre több helyszínen is ki lehet állítani, így a nagyváradival egy időben Budafok-Tétényben is kiállítják az anyagot, és a jövőben is több helyszínen kiállítják majd az alkotásokat. Ezt követően Ütő Gusztáv kifejtette: a tárlat megszervezésére két tény ösztönözte őt, egyrészt az, hogy Tőkés László Ep-képviselő, volt püspök 2013-at az autonómia évének kiáltotta ki, továbbá egy nyelvbotlás: valaki egyszer autonómia helyett anatómiát mondott. Ez az eset azt jelzi, hogy egyes emberek talán nem pontosan tudják, mit jelent ez a szavunk. A kurátor október 1-jén hirdette meg a tárlatot, melynek anyagában találhatók talált tárgyaknak a fotói, digitális grafikák, performance-ok fotói, de szerepelnek a tárlaton a tematikába illő festmények fényképfelvételei is. Hangsúlyozta, hogy a kiállítást „a hetes szám zsongja körül”, hiszen a Marosvásárhelyi műhely hét tagjának és a PKE hét művészének alkotásait állítják ki, ugyanakkor a munkák hét országból, Románia és Magyarország mellett, Kanadából, Skóciából, Angliából, Ausztriából és Szlovákiából érkeztek. A tárlat január végéig látható a PKE-n. Pap István erdon.ro 2013. december 15.Gálaesttel ünnepelte tízéves fennállását az Erdélyi Magyar Nemzeti TanácsAz EMNT fennállásának tízéves évfordulója alkalmából a kolozsvári Napoca-szállóban szervezett gálaünnepségén Tőkés László elnök az elmúlt tíz esztendő történéseit összegezte és irányt szabott az autonomista elveket valló szervezet további munkásságának. Azt, hogy miért volt szükség az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakítására, számos példával szemléltette, amelyek mind arról tanúskodnak, hogy szükség volt egy olyan érdekképviseleti szervezetre, mely „nem téveszti össze a célt az eszközzel”, és amely következetesen kiáll az autonómia ügye mellett. Az EMNT megalakításakor az alapítóknak azt kellett eldönteniük, hogy végképp beletörődnek-e az RMDSZ által erőltetett „kis lépések politikájába”, illetve a fokozatos önfeladásba, vagy pedig az uralkodó hatalom kedvére megalkuvó kisebbségi kormányzati politizálással ellentétben, továbbra is töretlenül kitartanak az autonómia-stratégia folytatása mellett – emlékezett vissza Tőkés László, aki újabb példákkal támasztotta alá, hogy az a típusú „realista, pragmatista” politika, amelyet az RMDSZ folytat – és amelynek vélt eredményeit a jelenlegi kétharmados román hatalom, egy szempillantás alatt a semmivé teszi egyenlővé – nem vezet eredményre. „Megérte lemondani az autonómiáról és a külpolitikáról, miközben a cserében kialkudott, olyan, amilyen szerzett jogaink annyit sem érnek, mint az a papír, amelyre a jogszabályokat kinyomtatták? Megérte kormányzati részvétellel vagy külső támogatással a többségi hatalmat legitimálni azért, hogy korábbi partnereink pár év elteltével még a puszta létünket is kétségbe vonják és nemzeti identitásunkat, szimbólumaink szabad használatához való természetes jogunkat is elvitassák?” – sorolta a kérdéseket az EMNT elnöke. Hozzátette: az erdélyi magyarság általános helyzetének számbavétele után az a legfőbb kérdés, hogy jelen sorskérdéseinkre mit válaszolunk, és mit cselekszünk. E „látlelet” alapján Tőkés László kijelentette: új rendszerváltozásra van szükség. „A társadalmi rendszerváltozás – élő temesvári örökségünk. A romániai demokratikus átalakulás részeként és fokmérője gyanánt pedig egyszerre eszmei kiindulópontunk és korszakos feladatunk: a nemzetiségi, nemzetpolitikai rendszerváltozás.” – hangzott el beszédében. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács előtt álló főbb célokat illetően Tőkés László megemlítette a honosításban végzett munka folytatását, a magyarországi választásokon való minél magasabb erdélyi részvétel biztosítását, a székely menetelésen megnyilvánult akcióegység folytatását az autonómia érdekében, az EP-választásokon való összpárti koalíció szorgalmazását, továbbá természeti kincseink megőrzésében vállalt szerepet. Kiemelte továbbá az autonómia gondolatának népszerűsítését az Erdélyi Közszolgálati Szabadegyetem előadássorozatai által, a Mikó Imre Terv gyakorlatba ültetését, egy Kárpát-medencei ifjúsági és sportstratégia, valamint egy magyar cigányprogram megalkotását. Tőkés László összegző és értékelő beszéde végén hangsúlyozta: „Az EMNT tíz éve azt bizonyítja, hogy végképp nem tévedtünk el, és nem veszítettük el magunkat. Büszkék lehetünk arra, hogy a nemzeti önrendelkezés eszméje mellett olyan, már-már lehetetlen időkben is kitartottunk, amikor árral szemben úszva, nemcsak a román főhatalom, hanem magyar véreink is megbélyegeztek miatta.” Elisabeth Nauclér, az Åland-szigetek finnországi parlamenti képviselője köszöntőjében a hazájában működő kisebbségvédelemről beszélt. Mint ismeretes, a finnországi Åland-szigetek svéd anyanyelvű lakóinak önrendelkezése a kisebbségi területi autonómia egyik mintapéldája az Európai Unióban. Elisabeth Nauclér hangsúlyozta: sokan megkérdőjelezik és kritizálják az ottani autonómiát, de a Baltikumban ez az egyetlen sziget, amelynek lakossága folyamatosan növekszik, ami igazolja azt, hogy az autonómia megoldást jelent a kisebbségek számára Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes-államtitkár kifejtette: miközben a temesvári rendszerváltozáskor hittünk annak őszinteségében és abban, hogy az erdélyi magyar közösség visszakapja mindazt, amit a diktatúra elvett, ma már azt látjuk nemzeti szimbólumaink szabad használatáért is mindennapi csatát kell vívnunk. „Valahol utat tévesztettünk” – mondta a fideszes politikus, hozzátéve: hatékonyabb érdekérvényesítésre van szükség. Véleménye szerint az EMNT elmúlt tíz éve nem volt hiábavaló, ugyanis munkájával nagyban hozzájárult az erdélyi magyar nemzeti közösség jogainak érvényesítéséhez, az autonómia népszerűsítéséhez, továbbá ahhoz, hogy minden magyar a maga teljességében élhesse meg magyarságát. Toró T. Tibor, az EMNT korábbi ügyvezető elnöke, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke beszédében kifejtette: tíz évvel ezelőtt, amikor az RMDSZ szatmárnémeti kongresszusán a szövetség megvonta a tiszteletbeli elnöki tisztséget Tőkés Lászlótól, kétfajta gondolkodásmód rajzolódott ki világosan az erdélyi magyar politikában. Miután száműzték az RMDSZ-ből azt az értékrendet, amit Tőkés László képviselt és képvisel azóta is, felálltak a frontvonalak, amelyek egyik oldalán a labanc, a másikon a kuruc gondolkodásmód feszül egymásnak – mondta Toró. A labanc és a kuruc gondolkodásmódot a bukaresti főhatalomhoz való viszony különbözteti meg egymástól: míg a labanc célja az, hogy beleépüljön a főhatalomba, kormányzatra kerüljön, paktumokat kössön, addig a kuruc irányvonal az autonómia ügyének a képviselete. A 2003-as szatmárnémeti RMDSZ-kongresszuson a labancok, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Tőkés László által összehívott rendkívüli ülésén, a Láncos-templomban pedig a kurucok gyülekeztek – fejtette ki a Néppárt elnöke. Toró szerint a két táborra oszlott erdélyi magyar politika nagy kérdése az, hogy lehet-e közös platformot kialakítani, van-e közös jövőképe a két oldalnak. A Néppárt elnöke szerint erre a kérdésre egyértelműen igen a válasz, fel lehet oldani az elvi ellentétet, mivel vannak közös célok, és lehetséges az akcióegység kialakítása. Ez úgy lehetséges, ha sikerül megteremteni a két oldal egyensúlyát. „Találjuk meg a két tábor együttműködése mentén a közös ügyet, mivel ha a két tábor kiegyensúlyozódik, akkor képesek leszünk nagyon jól együttműködni. Ez az előttünk álló feladat. Egyensúly, együttműködés a közös jövő érdekében – ez a jelszó a következő időszakra” – fogalmazott Toró T. Tibor. Az EMNT idén első alkalommal osztotta ki a Kós Károly-díj az autonómiáért elnevezésű kitüntetést. A díjjal – amelyet ezentúl évente kiosztanak majd – olyan személyiségeket tüntetnek ki, akik tevékenységükkel hozzájárultak ahhoz, hogy az autonómia ügye kiteljesedjen, vagy példaértékűen támogatták az autonómia ügyét. Kós Károly-díjat kapott idén Király Károly egykori háromszéki szenátor, aki a Szőcs Géza által mondott laudáció szerint az autonómiagondolat egyik első frontembereként az 1970-es évek Romániájában, „a csend és a sötét országában” az egyik első hang volt, aki dacolt a zsarnokkal, és elindította az erdélyi magyarság morális és intellektuális felébredését. Király Károly egészségi állapota miatt nem lehetett jelen az ünnepélyes díjátadón. Juhos Gábor Magyarországon élő, székelyhídi származású maratonfutó szintén Kós Károly-díjat kapott. A méltató Sánta Imre bikfalvi református lelkész elmondta, Juhos Gábor két hét alatt, naponta egy maratoni távot lefutva körbeszaladta a Székelyföldet az autonómiáért, céltudatosságával és kitartásával pedig, nem keresve kifogásokat, az akadályokkal megbirkózva megmutatta az önrendelkezés elérésének a módját. Kós Károly-díjjal tüntették ki Bakk Miklós politológust az autonómia ügyének képviseletéért, ez irányú tudományos munkásságáért. Amint Bodó Barna a laudációban elmondta, Bakk Miklós az autonómia hosszútávfutóinak egyike. A legigényesebb szakmaisággal kezdett foglalkozni az autonómia ügyével, és ha manapság az erdélyi egyetemi és tudományos világban az autonómiáról beszélnek, a Bakk Miklós neve megkerülhetetlen. A negyedik kitüntetett a néhai Birtalan Ákos háromszéki parlamenti képviselő. A méltató Toró T. Tibor szerint a 49 évesen elhunyt Birtalan mindig a közössége érdekében kamatoztatta kemény munkával megszerzett tudását, a parlamentben pedig az egyik első aláírója volt a benyújtott autonómiatervezetnek. A díjat Birtalan Ákos özvegye, Birtalan Csilla vette át. Ezt követően Borbély Zsolt Attila politológus, az EMNT alelnöke mutatta be Az autonómiaharc egy évtizede – az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács az erdélyi közéletben című kötetét, majd Sándor Krisztina felolvasta az EMNT Választmányának A mi igazságunk: a mi erőnk című nyilatkozatát. A pohárköszöntők után ünnepi vacsora következett, a gálaesten fellépett Sorbán Enikő, aki erdélyi népdalokat énekelt, valamint a háromszéki Transylmania együttes. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács sajtóirodája Erdély.ma 2013. december 17.Maros megyében minden területen sérülnek a nyelvi jogokMaros megye az egyetlen az országban, ahol az Európa Tanács Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Chartájának az összes cikkelye sérül – mondta az árnyékjelentést készítő csoport vezetője, Markó Attila. „Maros megye az iskolapéldája annak, hogy miként nem érvényesülnek a nyelvi jogok Romániában” – ismertette korábbi sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatóján Markó Attila, aki a Mikó Imre jogvédő szolgálat vezetőjeként 150 oldalas dokumentumot állított össze a nyelvi jogok tiszteletben tartásáról Romániában. A képviselő ezzel kapcsolatos megkeresésünkre kifejtette: a nyelvi charta cikkelyek szerint rögzíti a jogokat, és Maros megye kapcsán nincs olyan cikkely, amely ne sérülne. „A közigazgatás területén az önkormányzatokban különböző jelzőkkel illették a magyar nyelvű felszólalásokat, évek óta várat magára a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezése, és azt hiszem, az egyedüli megye, ahol visszalépés történt a kétnyelvű településtáblák ügyében, holott az etnikai arány nem változott. Az oktatás területén ott van az orvosi egyetem, amely a jogok be nem tartásának mintapéldája, a kultúra területén ott van a Forgatag, amelyet nem engedtek meg a főtéren megszervezni, a gazdasági élet területéről a piaci kétnyelvű termékcímkék esetét említhetném, az igazságügyben pedig sehol nem érvényesülnek a nyelvi jogok” – mondta Markó Attila. Hozzátette, ennek az oka a városvezetés, amely „másképp” értelmezi az interkulturalitást, a megyeközpont hangulata pedig kivetítődik az egész megyére. Arra a kérdésünkre, hogy a felmérés szerint akkor rosszabbul állunk, mint például a román többségű és vezetésű Arad vagy Szatmár megye, a válasz igen volt. „Ott is vannak gondok, sőt még Kolozsváron is, ahol a helyi önkormányzat támogatta a Kolozsvári Magyar Napokat, de nem ennyi, mint Marosvásárhelyen és Maros megyében” – fogalmazott Markó Attila. Romániának októberig kellett volna benyújtania a második időszakos jelentést arról, hogy miként tett eleget az ET Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Chartájának ratifikálásában vállalt kötelezettségeinek, a kormány decemberig halasztást kért. Az árnyékjelentés szerint országos szinten az igazságügyben vannak a legnagyobb hiányosságok, nem figyelnek oda, hogy a kisebbségiek használhassák anyanyelvüket, és azzal is sértik a chartát, hogy erről nem is gyűjtenek adatokat. Markó Attila úgy látja, a most készülő hivatalos jelentés realistább, mint az első, miután bejelentették, hogy árnyékjelentést készítenek, a külügyminisztérium figyel arra, hogy „ne hazudjon annyit, mint eddig”. A román állami jelentés után hat hónapig van lehetőség az árnyékjelentés benyújtására, az Európa Tanács szakértő bizottsága ezt követően mind a két dokumentumot elemzi, kérdéseket tesznek fel, amelyekre a román kormánynak válaszolnia kell, majd a bizottság tagjai Romániába látogatnak, a helyszínen vizsgálódnak, és megfogalmazzák az ajánlásokat. Gáspár Botond Székelyhon.ro 2013. december 20.Anyanyelvhasználat félárnyékbanBár a feltételek 2001 óta adottak, az anyanyelv-használati jog továbbra sem érvényesül maradéktalanul az állami intézményekben, még azokban a megyékben sem, ahol a lakosság magyar többségű, vagy magyar vezetésű intézmények működnek. A magyar nyelv használata továbbra is esetleges marad a különböző állami intézményekben, az intézményvezetők önként dönthetnek, hogy gyakorlatba ülteti-e vagy sem a jogi rendelkezéseket – hívta fel a figyelmet Szigeti Enikő, a marosvásárhelyi Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) ügyvezető igazgatója. Bár Romániának októberig kellett volna benyújtania második időszakos jelentését arról, hogy miként tett eleget az Európa Tanács Regionális és Kisebbségi Nyelvek Chartájának ratifikálásában vállalt kötelezettségeinek – melynek értelmében Romániának a hivatalos kapcsolattartás számtalan területén biztosítania kell a kisebbségi vagy regionális nyelvek használatát –, a kormány decemberig halasztást kért, és félő, hogy a dokumentum ezúttal sem fog tiszta képet nyújtani a jelenlegi helyzetről. A nyelvi jogérvényesítéssel foglalkozó szervezet igazgatója a Krónika érdeklődésére elmondta, ahhoz képest, hogy naponta szembesülünk hiányosságokkal az anyanyelvhasználat terén, az országos jelentés kicsengése általában pozitív szokott lenni, ezért a Civil Elkötelezettség Mozgalom úgynevezett árnyékjelentést készít, amelyben rávilágít a reális problémákra. „A három évvel ezelőtt készült hivatalos beszámolót – melyet Markó Attila, a kormány mellett működő Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának (EKH) akkori elnöke is aláírt – árnyékjelentéssel egészítettük ki, melyben konkrét esettanulmányokkal jeleztük, hogy a vegyes lakosságú területeken a hatóságok nem hajlandók magyarul levelezni, a közérdekű tájékoztatás is a legtöbb esetben román nyelvű, és sokhelyütt hiányzik a kétnyelvű feliratozás – magyarázta Szigeti Enikő. – Annak ellenére, hogy a jogi keret 2001 óta létezik, a mindennapi gyakorlat azt mutatja, hogy még a magyar közéleti szereplők, intézményvezetők sem tesznek konkrét lépéseket az anyanyelvi jogaink érvényesítése érdekében, még ott sem, ahol a magyar lakosság aránya elsöprő többségű.” „Az RMDSZ sem alkalmazza a nyelvi jogokat” Rámutatott: a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája – amelyet Románia 2008-ban írt alá – szavatolja, hogy a közösséggel kapcsolatban álló tisztviselők a regionális vagy kisebbségi nyelveket használják, ha a hozzájuk fordulók ezt igénylik, továbbá gondoskodjanak arról, hogy a regionális vagy kisebbségi nyelveket használók szóbeli és írásbeli kérelmeket ezeken a nyelveken nyújthassanak be, és választ is ezeken a nyelveken kapják meg. A 2001-ben elfogadott közigazgatási törvény kimondja: azokban a területi közigazgatási egységekben, amelyekben a lakosság több mint 20 százaléka valamely nemzeti kisebbséghez tartozik, az illető személyek – akár szóban, akár írásban – anyanyelvükön is a helyi közigazgatáshoz fordulhatnak. Szigeti Enikő továbbá elmondta, nem ért egyet Markó Attila háromszéki képviselővel, aki legutóbbi sajtótájékoztatóján úgy nyilatkozott, Maros megye az egyetlen az országban, ahol az Európa Tanács Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Chartájának az összes cikkelye sérül. „Nagyon veszélyes ilyesmit kijelenteni, mivel ez úgy is értelmezhető, hogy a magyar többségű Hargita és Kovászna megyében ilyen jellegű problémák nem merülnek fel. Nyilvánvaló, hogy ez nem így van. A CEMO által készített felmérések rámutatnak arra, hogy a magyar vezetésű intézményekben nem valamilyen felsőbb ellenállás működik, hanem az intézményvezetők maguk nem élnek a nyelvi jogokkal. A legfeltűnőbb hiányosság a közérdekű tájékoztatás, amely minden állami – RMDSZ vezetésű és nemcsak – intézményben az állam nyelvén történik Kovászna, Hargita és Maros megyében egyaránt, azzal a különbséggel, hogy a magyar intézményvezetők aránya Kovászna és Hargita megyében jóval magasabb” – érvelt a CEMO-igazgató. Diszkrimináció a Székelyföldön is Példaként említette, hogy a jogérvényesítéssel foglalkozó szervezet feljelentette a Maros megyei tanfelügyelőséget az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál (CNCD), mivel az intézmény homlokzatán csak románul szerepel az intézmény neve, az épületben kizárólag román nyelven teszik közzé a közérdekű információkat, és a tanfelügyelőség honlapja is egynyelvű. A diszkriminációellenes tanács elmarasztalta a tanfelügyelőséget, megállapítva, hogy az állami intézmény hátrányos helyzetbe hozta a magyar nemzetiségűeket. „Sajnos hasonló módon működik a Hargita és Kovászna megyei tanfelügyelőség is, azzal a különbséggel, hogy ezeket az oktatási intézményeket magyar vezetők vezetik” – jegyezte meg Szigeti Enikő. „Hatékonyabb politikai fellépésre van szükség” Kérdésünkre, hogy mi lett volna a szerepe az RMDSZ-nek a nyelvi jogok alkalmazása terén, Szigeti Enikő szerint semmiképp nem az, hogy saját árnyékjelentést készítsen a nyelvi charta érvényesülésének hiányosságairól. Amint arról beszámoltunk, Markó Attila a múlt héten jelentette be, hogy az RMDSZ égisze alatt működő Mikó Imre Jogvédő Szolgálat vezetőjeként önálló felmérést készít a jogérvényesítésről. „A politikai szervezeteknek nem az a dolguk, hogy ezt az eszközt használják, főleg akkor, ha tagjai részt vesznek a hatalomgyakorlásban, önkormányzati szinttől egészen a törvényhozásig. Felmerül a kérdés, hogy az RMDSZ készített-e felmérést valamennyi magyar vezetésű településen arról, hogy a nyelvi jogaink hogyan érvényesülnek. Tudomásunk szerint ez nem történt meg, és közben azt látjuk, hogy számos magyar többségű településen a hivatalnokok nem tudnak, vagy nem akarnak válaszolni egy magyar nyelvű beadványra, János bácsit pedig továbbra is hazaküldik, hogy kérvényét román nyelven fogalmazza meg, a közérdekű tájékoztatás pedig továbbra is román nyelvű” – mutatott rá a CEMO-igazgató. Szigeti Enikő furcsállja, hogy Markó Attila, az RMDSZ képviselője a három évvel ezelőtt elkészült országos jelentést ma túl rózsaszínűnek találja, hiányosságokat keres egy olyan dokumentumban, melyet a szövetség politikusaként ő maga is aláírt. „Úgy gondolom, hogy hatékonynak álcázott nyilatkozatok helyett eredményes politikai és érdekvédelmi eszközöket kell bevetni annak érdekében, hogy az anyanyelvhasználattal kapcsolatos jogainkat érvényesíteni tudjuk” – jegyezte meg a Szigeti Enikő. Gyergyai Csaba Krónika (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
