|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 323 találat | lapozás: 1-30 ... 271-300 | 301-323 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Nagy Miklós Kund 2017. január 23.Csíksomlyó és VadárvácskaTárlatnyitó a Bernády Házban A téli szünet után újra megnyitotta kapuit a nagyközönség előtt a Bernády Ház. A csütörtök délutáni telt házas esemény – immár hagyományosan – tárlatnyitó volt, a tavalyi, bucsini Vadárvácska alkotótáborban született művek kiállítása. A tárlatot házigazdaként Nagy Miklós Kund méltatta, aki elmondta, a rendezvény a Bernády Ház első idei képzőművészeti kiállítása. – Remélem, hogy az év folyamán sok hasonlóan érdekes, szívhez szóló tárlaton vehetünk majd részt. Ez az esemény hagyományos módon a magyar kultúra napját is köszönti. A tavalyi Vadárvácska-tárlat tematikus kiállítás volt, a termés albumban is megjelent, a mostani ismét különleges: 450 esztendeje volt az első zarándoklat Csíksomlyóra, Gál Mihály, a tábor működtetője és házigazdája a tavalyi évben ezt találta ki tematikaként, erre készítette fel a minden eddiginél nagyobb számban érkezett meghívottakat. A búcsú minden magyar ember számára vallási meggyőződéstől függetlenül nagyon fontos, és azok, akik a Bükkfőn lévő erdei táborban dolgoztak, megalkották a saját lelki képüket erről a zarándoklatról. Érdekes, amikor egy adott téma ennyi művészt megérint – arra voltunk kíváncsiak, hogy ki milyen módon, mit ragad ki az ünnepből, az eseményből. A változatosság a táborban született anyagban is jelentkezik – Balázs József festőművész, a tábor művészeti irányítója például kijelentette, hogy számára, aki évek óta a gyergyóalfalui kereszt vezetője, volt a legnehezebb ezt a témát megfogni és visszaadni: annyira közel áll hozzá az ünnep. Festmény, grafika, textil- és kerámiamunka egyaránt készült a táborban, a művészek nagy része visszatérő vendég. Ezek az alkalmak, tárlatok is hozzájárulnak ahhoz, hogy bizonyos művészi univerzumokra egyből ráismerjünk és a magunkénak valljuk őket – mondta a méltató. Gál Mihály hozzátette: 12 év eltelt, és újra itt vagyunk, a tavalyi Vadárvácska anyagával, és mindig, minden tárlatnyitó előtt készítek egy leltárt magamban arról, hogy kik voltak a tavaly, jöttek-e új ismerősök. Megérkeznek a Bernády Házba a művészek, a méltató, a közönség, és úgy érzem, hogy egy nagy család vagyunk, olyan család, amely egy nyelven szól. Saját földünket nekünk kell kultúrával feldíszítenünk. A Bernády Ház falait idén is feldíszítettük a művészet ajándékaival. Az utóbbi három-négy évben kemény témakörrel töltöttük meg a művészek lelkét – ilyen volt a gyergyóalfalui templom fennállásának 800. évfordulója, Balázs József 60. születésnapja és a Márton Áron- emlékév, amelynek alkotásaiból művészalbum is született. A tavalyi rendezvénysorozat a Vadárvácska alkotótábor történetének eddigi leggazdagabb kiadása: negyvenöt alkotás született, amelyekből egy újabb albumot adunk ki – ez körülbelül húsvétra jelenik meg. Az idei – nem kötelező – tematika pedig Sövér Elek emléke előtt tiszteleg. Én azt üzenem mindenkinek: tegyék azt, amiben hisznek és higgyenek abban, amit tesznek! Gál Mihály szavai után Baricz Lajos olvasta fel a Borzont végében és a Nincsen kies hely című, az alkotótábor által ihletett verseit, majd az esemény végén a marosszentgyörgyi Szent Cecília együttes két tagja adta elő a pap-költő megzenésített verseit. K. NAGY BOTOND Népújság (Marosvásárhely) 2017. február 4.Csak tiszta forrásbólTovábbra is onnan meríti témáit Kolozsvári Puskás Sándor. Az 1975-től Marosvásárhelyen élő szobrászművész idén júniusban tölti 89. esztendejét. Rendezvényeken már nemigen találkozhatunk vele, egészségi állapota akadályozza mozgását, szellemi frissessége, alkotókedve azonban töretlen. 2016-ban elsősorban ötvösművészete gyümölcsözött. A napokban tizenöt művészi reprodukciót juttatott el a Múzsa-szerkesztőnek, tavalyi keltezésű vörösréz és tombak (rézcink-ötvözet) dísztálak, domborítások. Az egyik közülük a Bartók ihlette Cantata profana. Ezt mellékletünkben is közzétesszük. Többségük a szobrász korábbi munkáinak felújított változata. A Menekülő csirke eredetije például 1960-ban készült. A régi Kolozsvári Puskás Sándor-alkotások közül különben a következő hónapokban biztos sokfelé népszerűsíti majd a média azt a szobrot, amelyet a művész 1957-ben mintázott. Arany János egész alakos gipszmása a költő nagyszalontai emléktárgyai közé került a Csonka toronyban levő múzeumba a nagy barát, Petőfi Sándor ugyancsak Puskás alkotta szobrával együtt. A 2016-os keltezésű vörösréz munkák közül a Szarvas, a Galambos, a Kakasos, a Bivalybikás, a Berbécses, a Muflonos, a Bivalyos dísztálat is megörökítette a fotó. Tombak mű a Baglyos, a Bivalyos dísztál és a Kukorékos, a kiskakas, illetve a Mátyás-holló, amely szintén jellegzetes motívum a Kolozsvári Puskás Sándor -életműben. Az ötvös 700 éves szülővárosának is szép vörösréz emléket állított. Az említett ötvösmunkák a fénykép tanúsága szerint mind ott sorakoznak a művész műterem-otthonának a falán és a heverőn. Előtérben a szobrász és szeretett kisunokája. Jó egészséget kívánunk nekik! Remélhetőleg hasonlóan beszédes felvételeket mutathatunk be róluk jövőre is, amikor Puskás Sándor megünnepli majd a 90. születésnapját is. Nagy Miklós Kund Népújság (Marosvásárhely) 2017. március 11.„Színekben élem álmaim”Félszáz éve, 1967-ben nyílt meg Kedei Zoltán első egyéni kiállítása a marosvásárhelyi Kultúrpalotában A következetes munka, a kitartás, az elhivatottság hajtóereje minden időben célhoz vezeti az alkotót. Nem volt ez másként Kedei Zoltán festőművész életében sem. A társadalmi nehézségek ellenére („Bolyongok vörös végzettel, mely megcsúfolta és lerombolta építendő Váramat”) a szemmagasságban lobogó célt („csak azért is festő leszek”) sosem téveszti szem elől. Lendület, törekvés a csúcsra, melynek elérése után újabb meghódítandó csúcs sejlik fel: mindez a mai napig jellemzi a művészt. Fiatal festőként Miklóssy Gábor barátságát élvezi, gyakran utazik fel Kolozsvárra, hogy ott órák hosszat hallgassa a Mestert. Közben dolgozik, egyre csak dolgozik. A napi nyolcórai kenyérkereseti, hivatalnoki robotmunka és a családi kötelezettségek mellett nem múlhat el egyetlen nap sem ecsethasználat nélkül. Késő éjszakába nyúlik az alkotás folyamata. Belülről égeti, hisz gyermekkora óta magában hordozza a festészet iránti szenvedélyt. Éli és érzi a színeket, kapcsolatot teremt velük, perel, segítségül hívja őket. „A vörös élénksége és mozgalmassága megfelel vérmérsékletemnek..., a kék nyugodt... transzcendentális ünnepi hangulatot áraszt..., a barna belső szépségével áraszt meleget...”, a krapplakk, a sárga, a fehér, a fekete... Valamennyit „megszólítja” Kedei Zoltán, kedves ismerősként beszél róluk. Egyetlen színt nem kedvel: „általában a szürkéket nem használom, kerülöm festészetemben, hamis a fényük... Szürke szamár minden kapualjban”. (Nem is csodálkozunk ezen, az adott politikai, totalitárius hatalmi kontextusra gondolva.) 1967 januárjában szembesülhetett először közönségével. A művész életében mérföldkőnek számító esemény kapcsán gyűltünk a minap össze a Vár-lak műteremben. Ismerős, rokon, barát érkezik tiszteletét tenni. Mindannyian örvendünk, hogy ötven év távlatából együtt eleveníthetjük fel a kiállítást. Kilyén Ilka színművésznő a művész lírai gondolatait tolmácsolja, Székely Szabó Zoltán a 2004-ben megjelent Kedei Zoltán-kismonográfia bemutatása és a Bernády Házban tartott születésnapi, kettős ünnepség kapcsán Nagy Mikós Kund írását eleveníti fel. A színekről a művész tollából származó gondolatokat magam tolmácsolom. Művészettörténeti vonatkozásban is módfelett értékes gondolatok, festőművészi ‘színvallás’. Nagy Miklós Kund, a monográfia szerzője, Kedei művészetének kiváló ismerője egy korábbi írását idézi: „Ömlik a fény a földre. Narancsba oldott vérvörös s égszínkék árad alá. Angyalt sejtet a magasban a festői látomás. Fehér a köntös, fehér a szárny is, óvón takaró a hópuha lepel. Nyugalmat terít a lentiekre: leljen már békét a zaklatott tömeg! Széles a triptichon, oldalról, fentről jön még több hírnök, bővül a nyugtató égi palást. Véget kell vetni tűzvésznek, áradatnak, csituljon végre az öldöklő szenvedély!... Kedei Zoltán várbeli műtermében pendít meg lírát, és sugall megszívlelendő üzenetet a festőállványon a hármas osztatú, új olajkompozíció. A festménynek nincs még végleges címe, de így is kihallani belőle a humánum szavát. A festő ezúttal is hű maradt önmagához, ars poeticáját a piktúra nyelvére átültetve, kedvenc színeit, kompozíciós megoldásait mutatja föl e frissen született, összegező jellegű munkáján is. Elgondolkodtató, lélekhez szóló művészi állásfoglalásából kiérezhető, hogy napjainkban is bízik az alkotás üzenethordozó erejében, hisz az alkotói igazságban”. Szól a művész is, köszönetet mond Bölöni Domokosnak, a vár-laki összejövetelek szervezőjének, a találkozó ötletgazdájának. „A művészet: kinek pénz, kinek szerelem. Az utóbbit választom... – vallja aztán. – Béklyószorításban festem a képet, mert későn érkeztem... Letörlöm orcámról a szégyen pírját... Vár-lakom ablakán beragyog a fény... Festeni, festeni, festeni... Fény!” Az 1967-es kiállításról fotók tanúskodnak. Mestere, Olariu György nyitotta meg, mellette a képen a város nagy festője, Bordi András. Mára anekdotikus színezetet kap az akkori durva ukáz: a tárlat plakátját csak akkor lehet kinyomtatni és használni, ha nincs zöld szín benne – kötötte ki a cenzúra. A művész grafolírával, az alkalomból született új grafikai kollázs alkotása sokszorosított példányaival ajándékozza meg a vendégeket, rajta két feldolgozott fotóval a kiállításról – egyiken Molter Károly író is látható –, és helyet kap ott az első olaj önarckép is. Tervei szerint ilyen grafolírai, grafikai kollázs alkotásokat készít tollforgató barátairól. Belőlük több is elkészült már, jelzésértékűek, „kopjafákként” világolnak . „Talán kötet lesz belőle” – mondja Kedei Zoltán. Jó hangulatú, méltó ünnepléssel, színek és formák bűvöletében tölthettünk el bő két órát a Vár-lakban. Doszlop Lídia Népújság (Marosvásárhely) 2017. április 4.EMKE-közgyűlés és díjkiosztó gála lesz szombatonAz idei díjazottak listája Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) éves közgyűlésére és díjkiosztó gálájára kerül sor április 8-án, szombaton délelőtt 11 órától, olvasható az egyesület szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményében. A szokásostól eltérően, az idei esemény helyszíne a Bánffy Palota Tonitza-terme lesz (Főtér 30. sz.), derül ki a közleményből, az eseményen közreműködik a Görög Sisters zongoraduó (Szabadka, Szerbia). A program délután 3 órától az EMKE díjak és díszoklevelek átadásával folytatódik. Közreműködik a Guttman Mihály Pedagóguskórus. Délután fél 6-tól: könyvbemutató . A Csodálatos tanúságtétel. Vizi E. Szilveszternek sok szeretettel Erdélyből című kötetet bemutatja a szerkesztő, Ábrám Zoltán, az ünnepelt jelenlétében. Társszervező az Erdélyi Múzeum-Egyesület. Este 7 órától a Görög Sisters zongoraduó hangversenye (Görög Enikő és Noémi). Helyszín: Gheorghe Dima Zeneakadémia Stúdióterme (Király / I. C. Brătianu u. 25. sz.). Műsoron: Franz Schubert: A-moll Allegro, ’Lebensstürme’ D.947 (négykezes); W. A. Mozart: C-dúr zongoraszonáta (négykezes), K. 521, I movement (Allegro); Franz Schubert: Andantino varie B-moll op.84, n° 1 (négykezes); Antonín Dvořák: Szláv tánc, E-moll (négykezes); Aleksandar Vujić: Szerb kóló (népi tánc két zongorára); Béla Bartók: 7 darab a Mikrokozmoszból BB120 (két zongorára); Maurice Ravel: La Valse (két zongorára). EMKE-díjak 2017 Balázs Ferenc-díj: Balázs Sándor unitárius lelkész részére – több évtizedes önzetlen közösségi szolgálatáért, a Romániai Falugondnokságok Szövetsége lélekmentő tevékenységének a megszervezéséért és működtetéséért. Bányai János-díj: Kinda István múzeumigazgató részére – rendszeres terepkutatásaiért, módszeres örökségfeltáró és múzeumszervező munkásságáért. Janovics Jenő-díj: Essig József fotóművész, szerkesztő-operatőr részére – a kultúra és civil kezdeményezések területén nyújtott szerteágazó tevékenységéért. Kacsó András-díj: Benedek Árpád néptáncoktató részére – a nagyváradi gyermek- és ifjúsági táncházmozgalom több mint tizenöt éve tartó lelkes szervezéséért, irányításáért . Kun Kocsárd-díj: Marius Tabacu részére – az erdélyi magyar kultúra minőségi román tolmácsolásáért, a széleskörű magyar-román kultúracsere elősegítésében vállalt kiemelkedő munkásságáért. Gr. Mikó Imre-díj: Nagy Péter részére – aki közügynek és szívügyének tekinti a nyomdászatot, a szakmai utánpótlást, múltunk és jelenünk dokumentálását. Monoki István-díj: Kopacz Katalin-Mária részére – a hazai magyar könyvtárügy szolgálatában kifejtett érdekképviseleti, közösségépítő és szervezői tevékenységéért. Nagy István-díj: Kállay Miklós Tünde zenetanár, karnagy részére – az erdélyi magyar kórusmozgalomban, a magyar közösség érdekében kifejtett több évtizedes, kiemelkedő művészi és kiváló, önzetlen oktatói tevékenységéért. Spectator-díj: Nagy Miklós Kund részére – a teljesítményt elismerő, a törekvést méltató mértéktartó, higgadt és bíztató szavaiért, a szellemi értékteremtés melletti évtizedes síkra szállásért. Szolnay Sándor-díj: Gergely Zoltán szobrászművész részére – az erdélyi magyar közösség érdekében kifejtett, a hagyományokat a legmodernebb művészi törekvésekkel ötvöző, kiváló alkotómunkája elismerése képpen. Tiszteletbeli tagság: Beder Tibor részére – a szervezet alelnökeként végzett odaadó közművelődési és a civil szerveződést elősegítő tevékenységéért és az erdélyi magyar – török történelmi kapcsolatok ápolásáért . Szabadság (Kolozsvár) 2017. április 8.Orth István kiállítása MarosvásárhelyenNagyszebeni vendég, Orth István mutatkozik be a marosvásárhelyi Bernády Ház következő kiállításán. A sokoldalú alkotó műveit sokan ismerik, kedvelik a városban, tárlatai mindig népes közönségnek örvendtek. Újabb egyéni kiállítása április 13-án, csütörtökön 18 órakor nyílik meg. Ezúttal olajfestményei képezik a nézők elé táruló anyag nagyját. A közelgő húsvét jegyében elsősorban a szentképeknek nevezett kompozíciói közül válogat a művész. Ezek még nem szerepeltek a vásárhelyi nyilvánosság előtt. Az itteni művészetkedvelők eddig főként Orth metszeteibe, rajzaiba, pasztelljeibe nyerhettek átfogóbb betekintést. A tárlaton a grafikus a kétszáz éve született nagy költő, Arany János emléke előtt is tiszteleg. A kiállító pályáját, munkásságát a tavaly ősszel megjelent album mutatja fel átfogóan. A monográfia a Pallas-Akadémia Könyvkiadó Élet-Jelek sorozatának legfrissebb darabja, szerzője Nagy Miklós Kund, művészeti író. A megnyitón ő méltatja Orth István művészetét, életművét. A helyszínen a kötet is megvásárolható. Népújság (Marosvásárhely) 2017. április 10.Továbbra is magyarságtudatot erősít az EMKE munkájaÉletműdíjat adományoztak Vizi E. Szilveszter volt MTA-elnöknek Rendhagyó helyszínen, a patinás Bánffy-palotában zajlott le szombaton Kolozsváron az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) közgyűlése. Azért ott, mert az erre a célra hagyományosan igénybe vett Protestáns Teológiai Intézet dísztermét a reformáció fennállásának 500. évfordulója alkalmával jelenleg nagyszabású felújításnak vetik alá. Az eseményt sok, a közművelődés terén ismert hazai és magyarországi tisztségviselő tisztelte meg jelenlétével, köszöntőjével, méltató beszédével, elhangzottak továbbá az ilyenkor elmaradhatatlan elnöki, pénzügyi és cenzori beszámolók, hozzászólások és tervek, mindezt pedig több zenei műsor színezte. Idén is óriási érdeklődés mellett délután kiosztották az „erdélyi Oscaroknak” is becézett hagyományos EMKE-díjakat, majd az Erdélyi Múzeum Egyesület társszervezésében bemutatták Ábrám Zoltán a Csodálatos tanúságtétel. Vizi E. Szilveszternek sok szeretettel Erdélyből című kötetét. Növekvő hazai és anyaországi támogatás Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) szombaton Kolozsváron megtartott közgyűlésén elhangzott köszöntőjében Székely István, az RMDSZ társadalomszervezésért felelős ügyvezető alelnöke köszönetét fejezte ki azok iránt, akik kis közösségi szinten reflektorfény nélkül teszik a dolgukat a közművelődés érdekében, és javasolta nekik, hogy társszervezői minőségben forduljanak az önkormányzatokhoz a pályázatok megszerzéséért. Magyarország kolozsvári főkonzulátusa részéről Csige Sándor konzul fejezte ki elismerését az EMKE százharminc évre visszatekintő munkájáért. Závogyán Magdolna, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős helyettes államtitkára részletesen taglalta a magyar kormány erőfeszítéseit a Kárpát-medencében magyarul beszélők és a magyar kultúra megmentése érdekében. Minden tájegységet más-más kihívás jellemez, ezért budapesti sablonok helyett a helyi igényeknek megfelelő lépéseket kell szorgalmazni. Összesen százkét millió forint pályázható meg az idei projektek révén, amelyek haszonélvezői színházak, könyvtárak, művészeti karavánok stb. Az EMKE fontos szerepet játszhat abban a tervben, amelynek keretében a Kárpát-medencében ötszáz járási népfőiskolát akarnak beindítani és felkarolni – fejtette ki. Megújulást sugall az EMKISZ Széman Péter EMKE-elnök beszámolójában, többek között, a 2016-os „sikerév” 49 önálló rendezvényére tért kit. A programok között olyanokat találni, mint például a VII. Kolozsvári Magyar Napokon való részvétel, a hagyományos EMKE-rendezvények, az országos és nemzetközi kitekintésű események stb. Legnagyobb sikernek Széman Péter ifjúsági szervezetük, az EMKISZ megalakulását tekinti, amely lelkes fiatalok bevonását, munkaterületük kiszélesítését jelentette. Ötven önkéntessel dolgozik, és újdonságként említette, hogy idén június 23-24-én megrendezik a Kulturális Ifjúsági Filmnapokat. A pénzügyi jelentés és a cenzori beszámoló elfogadása után a hozzászólások között Dáné Tibor Kálmán, a Művelődés folyóirat főszerkesztője köszönetét fejezte ki amiatt, hogy intézménye az EMKE-házban otthonra lelt. A Szatmár megyei szervezet elnöke, Muzsnai Árpád azt indítványozta, hogy az EMKE, az RMDSZ és az Emberi Erőforrások Minisztériuma egyeztessen az összmagyar rendezvények pályázati vonatkozásaiban. A délelőtti ülésen a szabadkai Görög Enikő és Noémi (Görög Sisters) zongoraduó színezte a hangulatot. Tíz EMKE-dij lelt gazdára Délután a díjkiosztó gálán a hagyománynak megfelelően tíz EMKE-díj talált gazdára: Balázs Ferenc-díj: Balázs Sándor unitárius lelkész (laudáció: Bálint Benczédi Ferenc); Bányai János-díj: Kinda István múzeumigazgató (laudáció: Pozsony Ferenc); Janovics Jenő-díj: Essig József fotóművész, szerkesztő-operatőr (laudáció: Katona Zs. József); Kacsó András-díj: Benedek Árpád néptáncoktató (laudáció: Pálfi József); Kun Kocsárd-díj: Marius Tabacu (laudáció: Mile Lajos); Gr. Mikó Imre-díj: Nagy Péter (laudáció: Papp-Szenttamási György); Monoki István-díj: Kopacz Katalin-Mária (laudáció: Kelemen Katalin); Nagy István-díj: Kállay Miklós Tünde zenetanár, karnagy (laudáció: Harbula Hajnal); Spectator-díj: Nagy Miklós Kund (laudáció: Gáspár Sándor); Szolnay Sándor-díj: Gergely Zoltán szobrászművész (laudáció: Dabóczi Géza). Tiszteletbeli tagságot adományoztak Beder Tibornak a közművelődést és civil szerveződést elősegítő tevékenységéért, aki viszont egészségügyi okokból nem lehetett jelen. Az ünnepségen fellépett a Guttmann Mihály Pedagóguskórus. Életműdíj Vizi E. Szilveszternek Rendkívüli módon, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) társszervezésében, első ízben nyújtottak át életműdíjat, Gergely Zoltán képzőművész tervezte EMKE-plakettel. A megtiszteltetés Vizi E. Szilveszternek, a nemzetközileg elismert orvosprofesszornak, farmakológusnak, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) 2002 és 2008 közötti elnökének jutott, aki nemcsak tudományos kutatómunkája miatt elismert, hanem sokoldalú identitásmegőrző tevékenységéért is. Laudációjában egykori tanítványa, Ábrám Zoltán – akinek szerkesztésében jelent meg félévvel ezelőtt a Csodálatos tanúságtétel. Vizi E. Szilveszternek sok szeretettel Erdélyből című kötet –vázolta az érdemeket. Sipos Gábor EME-elnök arra emlékeztetett, hogy egyesülete a Vizi professzor elnöksége alatt kötött együttműködési megállapodást az MTA-val, amely azóta is szoros anyaországi támogatást biztosít az erdélyi magyar tudományosság számára. Az ünnepelt – aki nemrég töltötte be nyolcvanadik születésnapját – elmondta: érdemes tanulni és tanítani, mert bebizonyosodott: a mi kis népünk többet adott a világörökségnek, mint amennyit számaránya szerint várni lehetne tőle. Mint fogalmazott, hálás nekünk azért, mert Erdélyben, Kolozsvártól Csíksomlyóig tanulta meg igazán, hogy mit is jelent magyarnak lenni és megmaradni. Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár) 2017. április 11.Siklódi Zsolt grafikusművész emlékére„Zsolt meghalt, csak ötven éves volt és meghalt... Meghalt az egyik legkedvesebb és legtehetségesebb tanítványom” – hallom Ioan Horvath-Bugnariu grafikusművész, nyugalmazott egyetemi tanár elcsukló hangját a telefonban, és elöntenek a még nagyon friss emlékek. Emlékek egy magabiztos, egyenestartású, különleges intelligenciájú fiatalemberről, akivel személyesen mindössze néhány hónapja ismerkedtem meg Sepsiszentgyörgyön, az immár negyedszerre megrendezett, általa megálmodott és főszervezett, világviszonylatban ismert, ötszázas tömeget megmozgató Székelyföldi Grafikai Biennálén, de akinek híre-neve már régóta közszájon forgott. Láttam munkáit Kolozsváron évekkel ezelőtt, de láthattam volna Budapesten, Londonban, Párizsban vagy Olaszországban is. És igaz, csak képernyőről, de láttam tavalyi marosvásárhelyi egyéni tárlatát, A csend arca címűt, amellyel, Nagy Miklós Kund biztatására, 50. születésnapja előestéjén, május 31-én lepte meg magát és művészete kedvelőit. Valami nagy-nagy nyugalmat sugároztak azok a sajátos hangvételű munkák: metszetek, fotók, fotógrafikák, szobrok. A nyugalmat, ami után, be nem vallottan, talán még vágyódhatott is olykor-olykor, de amit mozgalmas élete, alkotó és szervezőmunkája nem tett lehetővé. Csupán a természetből a művészetbe emelt nyugalom, a természet csendje, az a bizonyos sokarcú csend válhatott osztályrészéül. Ezt tükrözte Tavak sorozatának egy darabja is, amit ez év januárjában mutatott be Kolozsváron, a Barabás Miklós Céh országos tárlatán. Siklódi Zsolt ötvenegyedik születésnapját már nem érte meg, de félszáz év alatt annyit teljesített, mint sokan a duplája alatt sem. 1966. június elsején született, a művészeket oly gazdagon termő Sóvidéken, Szovátán. A Kolozsvári Képzőművészeti Egyetem elvégzése után Bukarestbe került, hogy aztán a Gyergyószárhegyi Művészeti és Kulturális Központ művészeti vezetőjeként léptesse életbe művészi, művészetszervezői elképzeléseit, amelyek a Székelyföldi Grafikai Biennálékon csúcsosodtak ki. 1994-ben Bukarestben országos grafikai díjjal jutalmazták művészi tevékenységét, 2006-ban elnyerte a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma művészetpedagógiai díját és a Nemzeti Kulturális Alapprogram alkotói ösztöndíjában is többször részesült. Tartalmas és mozgalmas élete tragikus hirtelenséggel ért véget. Kedves Zsolt, nyugodjál békében! A nyugalom, a csend, a sokarcú csend világa immár örökre a tied... Emlékedet megőrizzük. Németh Júlia Siklódi Zsolt /Szováta, 1966. máj. 31. – Szováta, 2017. ápr./ Szabadság (Kolozsvár) 2017. április 17.EMKE-díjazás MarosvásárhelyenLelkészi hivatás és népszolgálat A Marosvásárhelyi Evangélikus Lutheránus Egyházközség templomában április 12-én, szerdán ünnepélyes keretek között nyújtottak át az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezete részéről oklevelet négy lelkipásztornak népnevelő, hagyományőrző, közösségépítő tevékenységük elismeréseként. Oklevelet vehetett át Papp Noémi evangélikus, Kántor Attila református, Kecskés Csaba unitárius és Sebestyén Péter római katolikus lelkész. Amint Kilyén Ilka, az egyesület elnöke felvezetőjében kifejtette, ezúttal új helyszínen, a szépen felújított evangélikus templomban tartják a hagyományos EMKE-díjazást, és nem véletlenül, ugyanis az idei díjak átadása a lelkipásztorok munkája iránti megbecsülést jelzi. A reformáció ötszázadik évfordulójának is szerepe volt a díjazott lelkipásztorok kiválasztásában, ezáltal is hangsúlyozva az egyház identitás- és kultúramegőrző szerepét, az elismerés ugyanakkor a gyülekezeteknek is szól. Az okleveleket Kilyén Ilka színművésznő, az EMKE Maros megyei szervezetének elnöke és Ábrám Zoltán, a szervezet közép-erdélyi régiójának alelnöke nyújtotta át, aki elmondta, hogy szombaton Kolozsváron az EMKE országos elnöksége is okleveleket nyújtott át, melynek keretében Nagy Miklós Kund, lapunk munkatársa és volt főszerkesztője munkásságát Spectator díjjal jutalmazták. Amint az EMKE elnöke hangsúlyozta, nagy súly nehezedik a lelkészek vállára ébren tartani mindazt, amit a rendszerváltás eufóriájában elfelejtett a társadalom, a nemzeti öntudat ápolása és átadása főleg az ő térfelükön és általuk valósítható meg annak dacára is, hogy lassan úgy tűnik, a keresztény hit válságba került. A lelkészek munkáját a pisztrángok életéhez hasonlította, amelyek az árral szemben úszva, dacolva a nehézségekkel is, végül célba érnek. Papp Noémi evangélikus lelkipásztor méltatásában elhangzott, hogy háromgyermekes édesanyaként is jelen van a város fontos közművelődési eseményein, és szívvel-lélekkel helytáll ott, ahová az Isten rendelte őt. Kis létszámú, de élni akaró evangélikus közösségben szolgál, ahol első perctől a nemzeti öntudatra ébredést tartotta fontosnak. A lelkésznő az „Örömöt szerzett szívemnek az Úr” bibliai igével köszöntötte az egybegyűlteket. Kántor Attila református lelkipásztor méltatásában a lelkész házaspár népszolgálatát – a Harangvirág tábor, a Hit és Fény, a diakóniai szolgálat, hagyományápolás – emelte ki szolgatársa. Az oklevél átvételét követően a felsővárosi református lelkipásztor köszönetét fejezte ki, hangsúlyozva, hogy „a szolgálat lehetősége a legnagyobb bér”. Kecskés Csaba kövesdombi unitárius lelkipásztor méltatása során elhangzott az a nagyszülői és szülői örökség, az emberek iránti mély tisztelet és szeretet, lelkészi szolgálat és népszolgálat, amit útravalóként kapott családjától. Sebestyén Péter római katolikus lelkipásztor méltatásában szolgatársa hangsúlyozta, hogy a pap és székelymagyar ember nem választható külön a díjazott személyében, ugyanis egyszerre szolgálja Istent és a népét a tizenöt kötetes egyházi író. Méltatója feltette a kérdést, hogy befejezettnek tekinthető-e a reformáció? Amint okfejtésében elhangzott, sok még a tennivaló, ezért valójában nem tekinthető befejezettnek a hitújítás. Az eseményt Kilyén Ilka színmű- vésznő szavalata és a marosszentgyörgyi Szent Cecília együttes előadása tette hangulatossá, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezetének díjazási ünnepségét a Himnusz közös eléneklésével zárták Szer Pálosy Piroska / Népújság (Marosvásárhely) 2017. május 24.Mondom a magamét, mert mondhatomSzületésnapi beszélgetés a 70 éves Sebestyén Spielmann Mihály történésszel, íróval, ny. könyvtárossal – A múlttal kezdeném, a gyökerekkel… – Apám Spielmann József volt, orvos, ma lenne 100 éves (május 9-én készült az interjú – a szerk.). Egy mezőségi kis faluban született, Mezővelkéren, Rücs mellett. Ma, tudomásom szerint, egyetlen magyar sem él már abban a faluban. Nagyapám ott volt földbérlő az Ugron családnál. Ők Mezőméhesről származtak, ahol dédnagyapám szintén földbérlő volt ugyanannál az Ugron famíliánál. 1922-ben, a román földreform eredményeként, édesapám családja beköltözött Marosvásárhelyre. Innen deportálták őket 1944. május 3-án. Senki sem tért vissza nagyszüleim családjából. Anyám családja Parajdon élt, őket is deportálták. Szüleim 1945-ban házasodtak össze, övék volt az első zsidó esküvő a holokauszt után Vásárhelyen. Apám 1940-ben végezte a kolozsvári orvosi egyetemet, de ’45-ig gyakorlatilag munkanélküli volt. Hazatérte után Dóczy Pál professzor vette maga mellé a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem belgyógyászati klinikájára. Innen került át az Ideológiai Tanszékre, ahonnan ’53-ban kispolgári származása miatt kirúgták, és oda tették, ahová egész életében kívánkozott: az orvostörténeti katedrára. Itt dolgozott 1981-es nyugdíjazásáig. Az erdélyi magyar orvosi múlt érdekelte, a marosvásárhelyi orvoslás kezdetei, Mátyus István és körének a tevékenysége. De foglalkozott Semmelweis Ignác orvosi tevékenységével, a fertőző betegségek elleni küzdelemmel, közegészségtannal és szociológiával is. Éveken keresztül ő búcsúztatta a végzős orvostanhallgatókat. Anyám ’40-ben Kolozsváron végezte a tanítóképzőt, ’48-ig a vásárhelyi zsidó iskolában tanított. Közben tanítványaival együtt deportálták, de csak ő tért vissza, tanítványai nem. Egy Prága felé haladó gyalogos menetből szökött meg ’45 tavaszán, visszament a lipcsei lágerbe, ott szabadították fel az amerikaiak. ’48-tól magyar-történelem szakos tanárként a leánylíceumban tanított, miközben levelező tagozaton tanárképesítést szerzett a Bolyai Egyetemen. – Milyen volt a gyermekkora? – Az Albina téren laktunk. Egy szűk udvarra emlékszem, ahol kevés volt a mozgásterünk. Aztán ’53-ban felköltöztünk az orvosi egyetem melletti szolgálati lakásba. Felhőtlen, derűs gyermekkorom volt a város végén. – 1965-ben került a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem szakára, 1970-ben pedig a bukaresti televízióhoz. – Utolsó évesek voltunk, ’70-ben, amikor embereket kerestek a bukaresti televízió magyar adásához. Gáll Ernő, a Korunk főszerkesztője Rostás Zolit és engem javasolt. Jó volt ott, megismerkedtünk egy csomó emberrel, mindenki mindent csinált, mi a „szakmaiságot” képviseltük. Sokat lehetett tanulni Bartha Józseftől, Fischer Istvántól, Öllerer Józseftől. Együtt kezdtem a televíziózást Máthé Évával és Vári Attilával, ott dolgozott Birta József, Kabai Annamária, Aradics József, Tomcsányi Mária, Bisztricsányi Klára. Aki mindannyiunkat összefogott, az Bodor Pál főszerkesztő volt. Majtényi Erik nagy szalont működtetett, nagyszerű anekdotái és történetei voltak. Jóban voltam Szász Jancsival, Földes Lászlóval, Dankanits Ádámmal és Domokos Gézával. Bejártam A Héthez, a Petőfi Házba. 1972-ben Tonk Sándor a Teleki Tékából átment az Akadémiához, és engem hazahívtak. Azon év február elsején beléptem a Tékába, és onnan mentem nyugdíjba 2011. augusztus elsején. 40 évet töltöttem ott. A kéziratok és az okmányok feldolgozásánál kezdtem – így visszazökkentem a történelmi világba. – Mivel foglalkozott könyvtárosi évei során? – Régi könyvek feldolgozásával, katalógusok készítésével. Megjelent a XV. századi könyveink katalógusa, s most fejezték be kollégáim a XVIII. századit, ami 4-5000 tételt foglal magában. Óriási munka van benne! Ezenkívül több tanulmánykötetet adtunk ki, s részt vettünk ülésszakokon is. Kéréseket teljesítettünk, idegenvezetőt játszottunk, télen havat lapátoltunk, könyvet, folyóiratot cipeltünk ki és vissza tonnaszám. Végeztük a munkánkat, nem törődtünk a hatalommal. Igazi akadályokat senki sem gördített elénk. Az intézmény híre-neve kötelezett, még védett is. Ugyanakkor kellett a propagandamunka is, hogy ismerjék a könyvtárat, becsüljék, tudjanak róla. Leveleket váltottunk; nekem az angol nyelvű levelezés volt a feladatom, mindenki ismert egy-két világnyelvet. Fontos volt, hogy ennek a soknyelvű könyvtárnak a könyveit ki tudjuk aknázni, és információt szerezhessünk, adhassunk értékeinkről és -ből. – Ha már itt tartunk, hány nyelvet ismer? – A magyaron és a románon kívül a legjobban ismert nyelv az angol, utána a francia és a latin. Olvasásszinten a német, és ha nagyon muszáj, az olasznak is nekidurálom magamat. – Jiddisül nem beszél? – Már a szüleim sem beszéltek. A dédszüleim egymás közt jiddisül beszéltek, de magyar iskolába jártak. A nagyszüleim nemzedéke teljes egészében magyar iskolába járt, mert ők az Osztrák–Magyar Monarchiában szocializálódtak, városi környezetben éltek vagy ahhoz közel. A parajdi nagyapám az Országos Magyar Párt parajdi részlegének volt a tagja, asszimilált magyar zsidó, magyar könyvtárral, amit a csendőr csak úgy írt be, amikor nagyapámékat behozták a gettóba Vásárhelyre és vagyonzárlatot rendeltek el, hogy „valami könyvek”. Szinte látom, mérgesen nyálazta meg a tintaceruzáját. Sebestyén Áron nagyapám a magyar úri kaszinóba járt, s úgy viselkedett, úgy kártyázott, mint egy magyar úr – úgy is kártyázta el a vagyonát. Spielmann nagyapámnak olvastam a leveleit, az első szót vagy a címzést még héber betűkkel jiddisül írta, de már ő sem beszélt. Amikor a barátaim, a velem egykorúak kimentek Izraelbe, akkor mindenki alapszintről kezdte az újhéber tanulását. Meg kellett tanulni írni-olvasni. – Térjünk át az irodalomra. – Nagyon későn indultam, kortársaim már első kötetüket adták ki. Sosem készültem írói pályára. Kolozsvári egyetemista voltam, amikor az Echinoxban közöltem Sebestyén Mihály néven. Ez volt édesanyám leánykori neve, s azért vettem fel, hogy ne legyen az apámé, akiről azt mondták volna: biztos ő segítette be az irodalomba… A Gaál Gábor-körben Láng Gusztávtól tanultam rengeteget. Ezen a körön ismertem meg Király Lacit, Kenéz Ferit, gyakorlatilag a második Forrás-nemzedéket. Folyamatosan publikálni 1970-ben kezdtem, amikor a televízióhoz kerültem. A Hét főszerkesztője, Huszár Sándor megkért, hogy francia és angol lapokból szemlézzünk tudományos híreket, meg mindenféle szenzációt. Ez nagyon jó iskola volt, mert megtanultunk tömören fogalmazni, megtanultuk a közírást. A tévénél Bodor Pál tanított erre. Amikor hazakerültem, az Igaz Szó felkért, hogy frissen megjelent történelmi és irodalmi kiadványokat szemlézzek. Ezek mind jó ujjgyakorlatok voltak. – Mikor jelent meg első kötete? – 1981-ben a Kriterionnál, Bethlen Gábor levelei címmel. A Tékában találtam egy 1626-ból való, a székelykeresztúri Unitárius Gimnázium levéltárából származó, aláíratlan levélrészletet, amelyről sejteni kezdtem, hogy Bethlen Gábor kancelláriáján született. Elkezdtem nyomozni, végül feltevésem valósnak bizonyult. Akkor épp jó hátszelet kaptam: Bethlen Gábor születésének 400. évfordulóját az RKP itthon engedélyezte. A Kriterion jelentette meg. Salamon Anikó és Kiss András volt a szerkesztő, a szaklektor. – Milyen emlékei vannak még könyvtárosi éveiből? – Egy összejövetelen megismerkedtem egy Rothmann Liviu nevű fickóval, aki azt mondta, hogy a Bukaresti Nemzeti Könyvtárban dolgozik, de készül kivándorolni Izraelbe, s hagyna rám egy feladatot. Megmutatott egy könyvet, ami a romániai zsidók történeti okmánygyűjteménye II. kötetének készült. Mondta, hogy a középkorral kellene folytatnom. Néhány emberrel nekiálltunk és megcsináltuk. Román nyelven két kötetben jelent meg, ’84-ben és ’89-ben. Akkor ismerkedtem meg a főrabbival, Moses Rosennel, akinél ravaszabb politikussal aligha találkoztam életem során… – Miért mondja ezt? – Egyszer azt kérdeztem tőle: Excellenciás uram – mert így kommunikáltunk –, mit csináljak azokkal a dokumentumokkal, amelyekben a zsidók nem éppen a legpozitívabb színben tűnnek fel? Kérdően tekintett rám. Mondom, hogy Iorgának vannak olyan okmányközlései, amelyekben a zsidók váltót hamisítottak. Azt mondta: maga ne törődjön ezzel, fiatalember! Azt úgy kell beállítani, hogy a zsidók már akkor olyan jól tudtak írni, hogy váltót is hamisíthattak… – Több évig tanított egyetemen és főiskolán... – 1990 után többen felkértek, hogy tanítsak náluk. A Babeş–Bolyai egyetemen könyv- és írástörténetet, a színművészeti akadémián művelődéstörténetet, a Sapientián hasonló tantárgyat, az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen pedig apám örökében még orvostörténelmet is oktattam. Közben meséltem, valami mást adtam, mint a szokott lexikális tudásanyag. A jövendő értelmiségi munkához adtam módszertani bölcsességet. A visszajelzések szerint nem volt teljességgel haszontalan… – Kitől örökölte csodálatos humorérzékét? – Apámtól és anyámtól. Mesélő emberek voltak, és számos történetük volt, amelyek csattanóra végződtek. Nem utolsósorban, ha akarja, etnikai vonás is. Azt mondják: az olyan kisebbségek számára, amelyek mögött nem áll erő, ott van a humor. A verbális erőszak a hatalommal szembeni ellenállást bizonyítja. – Mennyire kell a humor a hétköznapi életben? – Nagyon! Fegyver, túlélési lehetőség, életkedvcsináló és a szociális kapcsolatokhoz elengedhetetlen segédeszköz. Fontos az írásban, a közírásban, túl komor a közélet. A humor velejárója az emberi nemnek, ugyanis az ember az egyedüli lény a földön, amely tud nevetni. Egy jó poén nagyon sokat lendít az élet minőségén. – Könyveit tekintve, az utolsó években a helytörténeti munkák vannak túlsúlyban. – 2007 óta intenzíven foglalkozom helytörténettel. Szeretném rendezni azt az eseménytömeget, ami az idők kezdetétől 1989-ig történt Vásárhelyen. A nyomtatásban megjelent adatokat gyűjtögetem, rostálom, méregetem, ezeket kellene időrendbe szedni, beosztani és az olvasók asztalára tenni. Ez egyfajta kronológiai segédkönyv lenne, ami csomó embernek megkönnyítené a munkáját. Gondolok a művészettörténészekre, helytörténészekre, építésztörténészekre, életmódkutatókra, művészekre. Fontos, hogy az ember mindent tudjon a szülővárosáról. És azért ’89-ig, mert akkor véget ért a 20. század. Tehát egy rövidített 20. századról van szó. – Hogy értsem? – Mert sűrítve megtörténik benne minden, ami megtörténhet, a két világháborún kívül el a szocializmus bukásáig. 1989. december 31-én beköszöntött egy más rendszer. Politikailag és kulturálisan is egy új világ kezdődött, az emberek elkezdtek másként gondolkodni, másképp beszélni. Egymásról is beszélhetünk félelmek nélkül, mert megszűnt, ha úgy tetszik, öt évszázad félelme. Jártatom a pörös számat, mert jártathatom, mondom a magamét, mert mondhatom, hathatok másokra, mert hatni tudok, ötleteket adhatok és kaphatok, szabadon informálódhatok, utazhatok, kinyílt előttem a világ. És a XXI. században a történések még csak most kezdődtek el. Ami ’89-ig történt, arról többé-kevésbé tudjuk, hogy milyen kifutása van. Kell a perspektíva, amiben az ember az eseményeket szemléli. – Ezt hogyan értelmezi Marosvásárhely esetében? – Vásárhelynek nincs várostörténete. Egy modern várostörténete van, amit Pál-Antal Sándor írt, de az 1848 előtt megáll. Utána annyi a történés, hogy PAS is azon gondolkodik, hogy 1918-ig vinné a kötetet, mert akkor is volt egy jelentős paradigmaváltás. Akkor kezdett el többségi létünk sorvadni, s ez a sorvadás a mai napig tart. De ezt meg kell írni! Az én Időtáram ebben segít(het), mert megadja az összes mérföldkövet. A várostörténet nemcsak a nagy eseményeket jegyzi, hanem a kicsiket is. 1903-ban pl. a Singer varrógép képviselője lejön Marosvásárhelyre, s az összes boltot ellenőrzi, nem árulnak-e hamis portékát boltjukban. Az apróságok is érdekelnek, a köztisztaságtól a köztudatig. Kész van hat kötet, meg is jelentek, most állítjuk össze segítőtársammal, Diamantstein Györggyel a hetediket. Eddig összesen több mint 6000 oldalról van szó. – Mi van a fiókban, mit szeretne megjelentetni? – Makkai Sándornak a Bethlen Gábor lelki arca c. kötetét, amely 1929-ben jelent meg az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában, és azóta sem. Erre be is adtam a pályázatot, remélem, támogatják. Egy emlékirat, amit Berzenczey László, a szabadságharc kormánybiztosa hagyott az utókorra, ennek első része 1867-ben jelent meg Vásárhelyen. Bözödi György kutatta fel az eredeti változatot, ott maradt a Kriterionnál, sohasem adták ki. Van még egy fordításom, 600 oldalról van szó, amit Sorin Mitu kolozsvári történész írt: Transilvania mea. És közben felfedeztünk egy kis könyvecskét, amit egy unitárius lelkész írt az 1843-44-es bukaresti és óromániai utazásáról. Ebben a bukaresti és a havasalföldi magyarok sorsáról ír. – A sok elfoglaltság mellett marad még idő a napi sajtóra is. Gondolok elsősorban a Csütörtöki kimenőre, amit szeretnek, várnak az olvasók. – 2001-ben Makkai János főszerkesztő és Nagy Miklós Kund kért fel, hogy töltsek meg egy állandó rovatot. Én akkor a csütörtöki napot választottam, mondván, hogy volt nekünk egy idős házvezető nénink, aki 1929-től ’82-ig szolgált nálunk. Ágnes nevelte apámat, engem és az öcsémet is. Ő mondta, hogy Vásárhelyen kétféle cselédlány van: a szerdai cselédlányok és a csütörtöki kimenőben a „nájlonmarik”. Emezek nem szeretnék, ha cselédlánynak néznék, s ezért nem a szerdai kimenőnapot kérik a naccságától, hanem a csütörtökit. És nem a cselédoldalon sétálnak, hanem a másikon. A cselédoldal a főtérnek az Apolló előtti része, ők a másik oldalon sétáltak, a rendőrség oldalán. Ebből kifolyólag úgy gondoltam, hogy az enyém legyen a csütörtöki kimenő… Így született meg és így él tizenhetedik éve, sosem maradt ki; nemrég New Yorkból küldtem át a heti penzumot, ott voltam a feleségemmel. – Egy fölöttébb aktuális téma: a migránsok érkezése és befogadása. Hogyan látja ezt történészként, európai magyarként? – Az európai népek nagy többsége, akár a germánokat veszem, akár a latinokat, így vagy úgy egyszer bevándorolt erre a földrészre. Az más kérdés, hogy 1000 év alatt kialakítottak egy összefüggő, működő kultúrát. Most jön egy olyan társaság, amelyik minden formában különbözik tőlunk. Az nem baj, hogy különbözik, az jó dolog, az a baj, hogy ezek az emberek nem hajlandók, nem is akarnak hallani arról, hogy megváltozzanak, illetve valamit is elfogadjanak abból, ami számunkra fontos. Márpedig nemkívánatos az ellenség ittléte. Ezek az emberek Kelet felé imádkoznak, de Nyugatra vágynak, ma még ellenségesen viszonyulnak hozzánk, látjuk: hosszú ideje asszimilált hitemberek, akik nem találják meg a helyüket, egyszerre és hirtelen felfedezik gyökereiket, a nem európai gyökereiket, és egyetlen ideológia nevében hajlandók-képesek gyilkolni és öngyilkosok lenni. Ez a fajta magatartás nem Európára vall! A migránsok csak akkor számíthatnak az európaiak jóindulatára, ha hajlandók a minimális befogadásra, arra, hogy elfogadjanak bennünket úgy, ahogy vagyunk. Én nem azt mondom, hogy mi vagyunk a létező világok legjobbika, de valószínű, ez a fajta demokrácia, amit kitaláltunk magunknak, európaiaknak, ez még mindig a legjobban működő modell. Az összes többi modell előbb vagy utóbb felrobban. Itt ez a modell működik! Én romániai magyarként azt mondom, hogy nekünk az jó, hogyha itt demokrácia van, s abban bízom, hogy hamarabb fogunk megegyezni a románokkal, mint teszem azt, a migránsokkal. – Díjak, elismerések... – Kaptam egy Mikes Kelemen-díjat a hollandiai Mikes-körtől, kitüntetett a megyei tanács, EMKE-díjat kaptam, három Látó-nívódíjat, és havonta kapom a… vízdíjat. – Most beszéltünk a humorról… Kedves Sebestyén-Spielman Mihály, Isten éltesse sokáig! Mit kérne a jó tündértől, ha találkozna vele Marosvásárhely utcáin? – Elsősorban azt kérném a jó tündértől, hogy hosszabbítsa meg az életemet addig, ameddig a feladatomat be és el tudom végezni. És ehhez adjon annyi szellemi frissességet, mint ami akkor volt, amikor 40 éves voltam. S nem utolsósorban azt kívánnám: ne lássam szenvedni szeretteimet, ne okozzak nekik szomorúságot. Lássam a kis unokáimat az érettségi előtt elballagni. Idehaza. Nem az Antillákon. – Úgy legyen! Székely Ferenc / Népújság (Marosvásárhely) 2017. május 31.Helikoni írók idézése a Marosvásárhelyi NapokonA vásárhelyi Helikon–Kemény János Alapítvány számára fontos, hogy a napok gazdag eseménysorozata keretében irodalmi megemlékezésre is sor kerüljön. Ebben az esztendőben a számos kerek évfordulós író és költő, Kemény János hajdani vécsi vendégei közül Hunyady Sándorra és Sipos Domokosra esett a választásunk. Hátha sikerül kedvet csinálni rég elfeledett műveik újraolvasásához. Múlt kedden délután a Bernády Házban gyűlt össze szépszámú irodalombarát. Az ünnepi hangulatot a Művészeti Líceum fuvolatriója teremtette meg játékával: Magdó Ráhel Anna, Pethő Rebeka és Simon Kerekes Eszter muzsikálása érzékeltette, hogy zene és irodalom lelkünkben kapcsolódik egymáshoz. A következő percekben Nagy Miklós Kund emlékezett Adamovits Sándorra, alapítványunk hajdani, tíz évig munkálkodó elnökére, aki a napokban töltötte volna 80. életévét. Hűséges munkatársa, felesége egy csokor virágot vehetett át, szemében pedig az emlékezés könnyei csillantak meg. Simon György magyartanár vállalta a nem könnyű feladatot, hogy a helikoni író életéről és életművéről tartson előadást Naplovag fia: Hunyady Sándor címmel. A kiváló tollú újságíró színes beszámolókat közölt a Vécsen töltött helikoni napokról, kisregényeiből és novelláiból pedig mintegy húszat megfilmesítettek, többnyire 75 éve bekövetkezett halála óta. Most, a Bernády Házban önéletrajzi írásából, a Családi albumból hallhattunk részleteket Ritziu Ilka Krisztina ihletett tolmácsolásában. Szombaton délután pedig az unitárius templom Dersi János termében került sor irodalmi megemlékezésre: 125 éve született és 90 éve hunyt el Sipos Domokos író, költő. Hangulatteremtőnk ismét a Művészeti Líceum diákja volt, ez alkalommal Bíró Beatrix, aki két művet játszott a hallgatóságnak klasszikus gitáron. Ezen a délutánon, Sipos Domokos élettörténetéből és írásaiból adódóan, a hangulat bizony nem lehetett derűs. Az előadás előtt mondta el Kilyén Ilka művésznő Tompa László versét: Halálba menők üdvözlete – Sipos Domokos emlékére. Következett a rendkívül alaposan dokumentált előadás az író munkásságáról, amelyet Nagy Olga magyar szakos tanárnőnek köszönhetünk. Egyik-másik novella bemutatása vagy meghallgatása közben könny szökött a hallgatók szemébe. Így hallgattuk a Karácsonyestén című elbeszélést Kilyén Ilka olvasatában. Sipos Domokos három versét mondták el a művésznők: a Két tűz között és a Nagyanyám címűt Ritziu Ilka Krisztina, az Ősz hajszál címűt pedig Kilyén Ilka. A megemlékezés közben az asztaltól Sipos Domokos tekintett a hallgatóságra, természetesen fényképről, amelyet Siposné Komáromi Graciána, egyik késői rokona hozott el erre az alkalomra. Külön köszönet a figyelmességért! A Helikon–Kemény János Alapítvány kuratóriuma mindkét előadónak, Simon Györgynek és Nagy Olgának köszönettel adózik, hiszen nem első alkalommal jöttek el kérésünkre, hogy előadásukkal gazdaggá, tartalmassá varázsolják megemlékezéseinket. És illesse köszönet és elismerés a közreműködő művészeket is! A támogatónk a polgármesteri hivatal volt. Kovács Emese kuratóriumi tag / Népújság (Marosvásárhely) 2017. június 10.„Szeretett Erdélyembe, magyar testvéreimhez”Jókai Anna (1932–2017) emlékére Jókai Annával 80. születésnapján, 2012-ben készítettem interjút, amikor postai úton elküldött szándéklevelemre – a Magyar Írószövetség korábban jelezte: Jókai Annának nincs e-mail-címe, nem használ számítógépet – szinte azonnal válaszolt, s kért, hogy postázzam a kérdéseket. Összesen 17 kérdést fogalmaztam meg, arra fókuszálva, hogy élete minden szeletét érintsem, ami fontos lehet gyermekkorából, irodalmi tevékenységéből, szerteágazó, gazdag kapcsolataiból. A 17 kérdésből 16-ra válaszolt, de ebben benne volt a 17. is. A válaszokat elektronikus írógépen készítette el, amit kézzel átjavított, sőt a levél vége felé kézzel beírt/betoldott mondatokkal is találkozunk, mintegy emlékeztetve: a 21. sz. elején is él még a szép magyar írás, a gyöngybetűknek ma is varázsuk van, személyesebbé, emberibbé teszi a kapcsolatokat. (A 90 éve született Sütő András jut eszembe, aki élete utolsó heteiben kezdte el tanulni az elektronikus írást, és ismerkedett a számítógép csodálatos előnyeivel.) A Mindenütt, de nem mindenkinél című interjú a Népújság Múzsa mellékletében jelent meg 2012. november 24-én, épp születése napján, mely lapszámot – már korábban jelezte, hogy föltétlenül küldjem el neki – postára tettem budapesti címére. Akkor még nem tudtam, hogy a beszélgetés bekerül egy későbbi interjúkötetbe, a Válaszoltam címűbe, amely a vele készült, 1973–2014 közötti válogatott interjúkat tartalmazza (Széphalom Könyvműhely, Bp, 2015). Ebből egy tiszteletpéldányt nekem is postázott a kiadó. Itthon 2014-ban jelent meg A szülőföld ölében című kötetben, olyan neves írók társaságában, mint Király László, Fodor Sándor, Csávossy György, Nagy Miklós Kund, Lőrincz György és mások. Jókai Anna rajongásig szerette Erdélyt, s fontosnak tartotta, hogy szavai, könyvei eljussanak Erdélybe, magyar testvéreihez. Íme e sorok írójának küldött levele 2012 októberéből. Kedves Székely Ferenc! Igyekszem szíves kérésének eleget tenni. A válaszokat a kérdések megismétlése nélkül adom meg, mert az életfeladatok úgy összesűrűsödtek, hogy percekre beosztott idővel élek. De számomra a legfontosabb, hogy szeretett Erdélyembe, magyar testvéreimhez eljussanak szavaim. Hiszen az erdélyi naplóregényemet, a „Szegény Sudár Anna” címűt is ezért írtam meg. 1989-ben jelent meg először, és azóta sok kiadásban. Magyar Örökség díjjal jutalmazták, remélem, eljutott Önökhöz is… Kérem, ha levelemet vette, jelezze, és a lapból (Népújság – szerk. megj.) feltétlenül küldjön majd egy példányt. Számítógépem nincs, postán várom. Telefonom: 36-1-357-2411. Szeretettel köszöntöm ismeretlen barátaimat is: Jókai Anna (s.k.) 2012. okt. 12. Kedves Jókai Anna, nyugodjon békében! SZÉKELY FERENC Népújság (Marosvásárhely) 2017. augusztus 16.Jubilált a makfalvi alkotótáborVasárnap díjak átadásával és az idei alkotások megtekintésével zárult a huszonötödik alkalommal megrendezett Nagy Pál-alkotótábor Makfalván. Az ünnepség istentisztelettel kezdődött a református templomban, igét hirdetett Szilágyi Tamás székelyabodi lelkész, Bányai Borbála, Bányai Orsolya (Makfalva) és Lengyel Károly (Szászrégen) pedig zenés összeállítással lépett fel. Ezt követően a kultúrotthonban folytatódott a rendezvény, ahol a résztvevők megtekinthették az idei táborban készült munkákat. Péterfi Levente helyi pedagógus, Vass Imre polgármester és Nagy Miklós Kund művészeti író méltató beszéde után Kusztos Endre-hűségdíjat adtak át azoknak a művészeknek, akik a leghosszabb ideje részt- vevői a tábornak: Kedei Zoltán, Bálint Zsigmond, Nagy Dalma (Marosvásárhely), Sz. Kovács Géza (Segesvár). Az idei alkotótáborban dolgozó 17 művész munkáját oklevéllel, emlékplakettel, emlékkönyvecskével díjazták, de a szellemi támogatók és szervezők is díjat vehettek át: Nagy Kemény Géza (Nagy Pál fia), Tar Mihály alpolgármester, Szilágyi Tamás lelkész, Tőkés Brigitta, a Wesselényi Művelődési Egylet elnöke, Péterfi Levente alelnök, Fülöp Irén tiszteletbeli tag, Vass Imre polgármester, Bányai Borbála, Bányai Orsolya, Lengyel Károly. Nagy Miklós Kundot a tábor szellemi támogatásáért és Kusztos Endre emlékére egy Kusztos-képpel jutalmazták meg. A kerek évfordulóra a szervezők egy kis emlékkönyvecskét is megjelentettek. A 25. alkalommal megrendezésre került képzőművészeti tábor története ennél sokkal hosszabb időre nyúlik vissza. Fülöp Dénes történelem-magyar szakos tanár kezdeményezésére már az 1960-as évektől képzőművészeti tárlatok nyíltak, amelyeket az Irodalmi Színpad tevékenységei egészítettek ki, és lassan megteremtették egy évről évre megszervezendő alkotótábor igényét. Az első tábornyitásra 1979. június 16-án került volna sor, de ezt csírájában fojtotta el a Makfalvára igyekvő Nagy Pál, Kemény Zsuzsa és D. Varga Katalin tragikus halála. Az 1980-as évek diktatúrájában már nem lehetett tábort szervezni, végül 1992-ben sikerült ott folytatni, ahol megálmodták azt még az 1970-es évek végén, Makfalván. 1992-től kisebb-nagyobb megszakításokkal működik a tábor. Ennek a kezdeményezésnek 1996-os haláláig szíve- lelke Fülöp Dénes volt, majd halálát követően felesége, Fülöp Irén tanárnő lépett a helyébe és vitte tovább a lángot. 1999-ben, halálának 20. évfordulója tiszteletére az alkotótábor felvette Nagy Pál nevét. Az idei, jubileumi tábor megszervezéséért minden- képp köszönet jár Tőkés Brigitta tanárnőnek, a Wesselényi Művelődési Egylet elnökének, aki a Bethlen Gábor Alapnál pályázott sikeresen, Tar Mihály alpolgármesternek a szervezési munkáért, valamint a makfalvi önkormányzatnak és Vass Imre polgármesternek a szellemi és anyagi segítségért. Kérdésünkre Vass Imre elmondta: az önkormányzat fontosnak tartja a tábor évenkénti megszervezését és fenntartását, hisz ma is a falu szellemi felemelkedését segíti, és öregbíti Makfalva hírnevét. Az önkormányzat mindig partnere volt ennek a kezdeményezésnek, a rendszerváltás előtt Kálmán Imre és Szőcs Pál néptanácselnökök, 1990 után Zsigmond Kálmán, Kutasi Zoltán, Zsigmond Vencel és Márton Zoltán polgármesterek. Fülöp Irén úgy véli, 1990 után tapasztalatok és anyagiak hiányában merész vállalkozásnak bizonyult az alkotótábor évenkénti megszervezése, mégis sikerült. A lakosság figyelmének, az értelmiségiek odaadásának, az elöljárók támogatásának megszületett a gyümölcse: ma már van Pincegaléria, Kusztos Endrének, Sándor Jánosnak és Suba Lászlónak állandó tárlata, ez utóbbi szobrai díszítik a köztereket is. A makfalvi és erdélyi magyarság erős és mélyreható gyökereket eresztett, hogy itthon maradhasson. Ebben a gyökér- és nemzettudat- formálásban, a szellemi örökség ápolásában és gyarapításában igazi társak voltak a művészek, akik megláttatták velük a szépet, a becsülendőt, az értéket. „Így erősödött bennünk a hit, az életigenlés, a szülőföld szeretete. Általuk elmélyült lelkünkben az itthon vagyok, az együvé tartozás semmihez sem hasonlít- ható, közösségmegtartó érzése” – fogalmazott a nyugalmazott pedagógus. Gligor Róbert László / Népújság (Marosvásárhely) 2017. augusztus 19.Bocz Borbála rajzai MarosvásárhelyenEgy mindössze tízegynéhány esztendőt átölelő életmű reprezentatív alkotásait mutatja be a marosvásárhelyi Bernády Házban jövő csütörtökön, augusztus 24-én 18 órakor nyíló kiállítás. A kulturális központ nyári szünet utáni első tárlatán egy nagy ígéret, az éle-tének 33. évében elhunyt sepsiszentgyörgyi Bocz Borbála grafikáival találkozhat a vásárhelyi közönség. A művésznő, aki hosszas, súlyos betegsége ellenére nagy odaadással és példás művészi igényességgel igyekezett kiteljesíteni tehetségét, pár nappal első és egyben utolsó egyéni kiállítása előtt, 1988-ban fejezte be földi pályafutását. Brassói tárlatának anyagát rövid ideig szülővárosában, Sepsiszentgyörgyön is bemutatták, majd a következő évben Kolozsváron és Marosvásárhelyen is láthatták az érdeklődők. Aztán már csak kevesen találkozhattak rendkívüli tudásra és érzékenységre valló rajzaival. Tavaly a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK) rendezett nagy sikerű emlékkiállítást Bocz Borbála hagyatékából. Az értékes grafikai gyűjtemény válogatott lapjaival ismerkedhetnek meg a vásárhelyi érdeklődők a Bernády Házban. A megnyitón Nagy Miklós Kund művészeti író ajánlja a nézők figyelmébe a tragikus sorsú alkotó munkásságát és lélekteli fekete-fehér műveit. Népújság (Marosvásárhely) 2017. szeptember 29.Kiapadhatatlan forrásként közöl Ráduly JánosLegutóbbi találkozásunkkor még száz alatt volt a kiadott munkáinak száma, a minap viszont már a száztizenharmadikat mutatta meg, nem kis büszkeséggel, a kibédi Ráduly János. Éppen azelőtt való nap hozta a nyomdából A kiapadhatatlan forrás című kiadványát. A címválasztásról elmondta: első néprajzi kötetei megjelenésekor Nagy Miklós Kund készített vele interjút, aminek ez volt a címe. Mivel ez az írás is szerepel a frissen megjelent kötetben, a címe a könyv borítójára került. Ráduly János már régebb elkezdte meglévő írásainak gyűjteményes kiadatását, de mivel egyrészt anyagi okokból is lehetetlen volna mindezt egyetlen óriási kötetben megjelentetni, a kiadóval közösen döntöttek a sorozat mellett. A 113. kötetben találjuk például az első, újság által is leközölt írását, ami 1959-ben látott nyomdafestéket, de olvashatunk mellette a következő húsz-harminc év írásaiból is, és tanúsítja Ráduly egyik érdeklődési területét, a publicisztikát. A sorozatos kiadást azért találja jónak a szerző, mert egyrészt megmenti a régi írásokat, másrészt igazolja, hogy az egykor kelt szövegek ma is megállják helyüket, hogy a jó fél évszázaddal ezelőtti írásoknak is volt értelme és értéke, és tükrözik akkori szellemi munkásságát és felkészültségét. Ráduly János közel 80 éves kora ellenére is folytatni szeretné a kiadatási munkát, és a közművelődési írások zárókötetét tervezi, ezután pedig az irodalomtörténet területére lépne át. Ugyanis dédnagyapjától kezdve nem kis értékű írásos hagyaték maradt rá, többek között Kovács György író részéről is, akinek levelezései halála után a csókfalvi fiókban maradtak, Ráduly nagyanyja őrizte, így maradhatott rá a patinás íróasztallal együtt, amelyen nagybátyja a regényeit írta – mesélte el a részleteket a tanár úr, megmutatva a szomszéd szobában az ablak előtt álló ritka bútordarabot. Ebben a hagyatékban az írónak számos más íróval, költővel folytatott levelezése is szerepel, de Rádulynak közismert személyekkel váltott levelei is megvannak még, példaként hadd említsük csak Szépréti Lilla nevét. Mivel irodalmi dokumentumokról van szó, ezek „összeseprése” következik majd – osztotta meg velünk terveit Ráduly, aki már az új kiadás címét is tudja: Irodalomtörténet – falun. Ráduly János 55 éve él Kibéden, 43 éves pedagógusi pályájának nagy részét itt töltötte – kivéve az Erdőszentgyörgyön ledolgozott hét évet –, így már kibédinek érzi magát, bár nem felejti el a csókfalvi származást. A néprajzkutatóként, műfordítóként, rovásírás-kutatóként és költőként is ismert nyugalmazott pedagógus munkásságát szobájában egy- polcnyi kötet jelzi, az első 1975-ben jelent meg Kibédi népballadák címmel, az azt követők sorába immár a száztizenharmadik is felkerülhetett. Író barátai élcelődnek is vele legutóbbi kötetei kapcsán, hogy ilyen vékony kiadványokkal könnyű ekkora „termésszámot” felmutatni, mire Ráduly János mindig azt feleli: van azon a polcon éppen elég kötet, amelynek mérete tisztességes. Ezek sorából a másodikra, A vízitündér leánya címet viselő, kibédi népmeséket összegyűjtő könyvre a legbüszkébb, annak dedikációja miatt – emelte ki az idén májusban értékteremtő munkásságáért EMKE-díjjal kitüntetett kibédi pedagógus. GLIGOR RÓBERT LÁSZLÓ / Népújság (Marosvásárhely) 2017. szeptember 30.Egy szép élet templom és iskola közöttAz igazi tanárember nevéhez hamar hozzátársul a bácsi, néni kifejezés. A valóban rátermett, közkedvelt, megbecsült pedagógusok érdemlik ki ezt a közvetlen, emberi közelséget sugalló megnevezést, amely eleinte talán furcsának és korán érkezettnek tűnhet számukra. Birtalan József is így lehetett vele, egész fiatalon vált Jóska bácsivá. Sok-sok éneklő gyermek, ifjú, majd újabb és újabb dalkedvelő nemzedékek Jóska bácsijává. De nem is akarta másképp, a szeretet, az elismerés, a tisztelet jelét látta benne, és joggal. Később aztán az életkora is odaért, hogy már nem volt meglepő a bácsizás. Megmaradt azonban számára az a mindenkori előny, amit a fiatalokkal végzett közös munka biztosít: az ifjakból áramló energia, a vidámság, az örök életigenlés, ami észrevétlenül átáramlik azokba is, akik hosszabb időt töltenek velük. Vajon ez is segítette a karnagy zeneszerzőt, hogy olyan hosszú, szép, példás és aktív életet tudhatott a magáénak? Minden bizonnyal. Ha valakire, mint egy kórusvezetőre, nap mint nap sok-sok rezzenéstelen szempár figyelme összpontosul, nem is tehet másként, csakis úgy viselkedhet, dolgozhat, hogy méltó legyen a követendő példa szerepre. Neki sikerült ezzel a nem könnyű elvárással azonosulnia. Hivatástudata is segítette ebben, mindig érezte, hogy feladata van, amiért valamit tennie kell. És alkotó nyugtalansága sem hagyta tétlenkedni. A napokban, amikor számos barátja, tisztelője, ismerőse búcsúzott tőle, ismét számtalanszor felsorolták élete kilenc évtizedének eredményeit. Nem mindent persze, csak a legfontosabbakat, amiket a szomorú alkalom lehetővé tesz. Magam, aki távoli rokonként, fiatalabb közeli barátként gyakran lehettem a társaságában, még mielőtt átköltöztek az anyaországba, most csak ennyit akartam emlékeztetni róla. A néhány búcsúsor mellé egy közel fél évszázada készült fotót csatolok. Az évekkel ezelőtt elhunyt fotóművésztől, Mihu Constantintól kaptam a portrét, amelyen a Mestert kottába mélyedve, gondolkodó pózban örökítette meg. Jellemző póz, némi megrendezettség is felfedezhető a képen. Bennünk viszont, akik jól ismertük Őt, elsősorban úgy él tovább Birtalan Jóska, mint az emberség és közvetlenség egyik legrokonszenvesebb megtestesítője. Kedves emlékét megőrizzük, hitben, vitalitásban, humánus elkötelezettségben és értékekben gazdag életművét igyekszünk továbbadni az utánunk jövőknek. Legyen békés a pihenése! Nagy Miklós Kund / Népújság (Marosvásárhely) 2017. október 14.Havazás előtt BorospatakánAz idén a szokásosnál egy héttel korábban nyitotta meg kapuit a művésztelep Borospatakán. Így a csíkszeredai Szász házaspár, István és Marika működtette népszerű skanzen alkotó vendégei még azelőtt hazautaztak, mielőtt a Gyimesekben lehullott volna az októberben szinte menetrendszerűen érkező első hó. Különleges látvány, amikor a völgy fölött a zöld meredeket befedi a fehér lepel, a festők, grafikusok, szobrászok, fotósok, díszítőművészek azonban nem hiányolták, a ragyogó ősz annyi egyéb ihlető élményt kínált, hogy azok közül is nehéz volt választani. Egy hét, tíz nap hamar eltelik, ezt a szobrászművészek tapasztalják meg a leginkább, mennyiségileg nem lehet akkora teljesítményt nyújtani, mint amennyit szeretnének. De aki nyomon követhette őket, láthatta, mindent megtettek, hogy az alkotói termés minél gazdagabb és a lehető legjobb legyen. Nem is lehetett hibát találni benne. Az október 3-i zárókiállításon a két méltatónak, Banner Zoltán művészettörténésznek és Nagy Miklós Kund művészeti írónak igazán bőven volt mit kiemelnie. Harminc művész állított ki legalább két munkát, a tábor két művészeti irányítója, a kiállítást megrendező Gaál András és Márton Árpád ismét remekelt, amikor a képeket, szobrokat, textíliákat, tűzzománcokat, fotókat elhelyezte, hiszen ha közös volt is az ihletforrás, minden résztvevő más-más stílusban dolgozó, öntörvényű, erős művészegyéniség, nem egyszerű a műveiket úgy összehangolni, hogy azok ne egymást zavarva, hanem kisugárzásukat megőrizve fokozzák az összhatást, erősítsék a műegyüttes üzenetét. A művésztelepnek megvan a törzsgárdája, ők nagyon ritkán hiányoznak a névsorból, de a házigazdák nem feledkeznek meg a fiatalításról sem. Az idősebb mesterek mellett most is dolgozott Borospatakán néhány újabb fiatal, az egyensúly ilyen tekintetben se billent meg. De az életkornak mintha nem is lenne jelentősége, olyan lendülettel kapcsolódnak be a munkába a korosabbak is. A közösségi szellem kihangsúlyozottan van jelen a művésztelepen. A köztudott gyimesi tenni akarás az alkotótáborra is jellemző, a teremtés szelleme élénken érzékelhető a művésztelepen, és kilenc év teltével nyugodtan elmondható, hogy a skanzenben összpontosult szellemi, művészeti pezsgés jótékonyan terjed át az egész tájegységre. A stílustörekvések, műfajok, témák sokaságából az idén talán a szakralitás került ki győztesen. A telepen épült kis kápolna mind szebb lesz általa. Bráda Tibor, Egri István pompás üvegfestményei, Kádár Tibor nagyszerű Stáció sorozata a kortárs művészet kis gyöngyszemévé alakítja a templomot. Szent István, Szent László, Szent András portréja, egyéb szakrális fogantatású alkotások mellett nyilván számos más jellegű munka hívta fel magára a figyelmet. A népélet, a vidék szépsége, megannyi helyi sajátosság ihlette a táborlakókat. Kitartás és erőpróba tekintetében a szobrász Ferencz Ernő vitte el a pálmát, egy hét alatt elkészült faragott fakompozíciója valóban csúcsteljesítmény. Szepessy Béla míves óriásmetszete, a Tükör által homályosan ugyancsak kiérdemelte az egyöntetű elismerést. Ezt hozta magával a nyíregyházi grafikus, a táborban ilyen grafikai megoldásokra egyelőre nincs lehetőség, a művész érdemei ettől nem csökkennek. Keményen, teljes odaadással, a legjobb színvonalukra hangolódva dolgoztak a művésztelep marosvásárhelyi vendégei, Bandi Kati, Csíky Szabó Ágnes, Hunyadi László és Bálint Zsigmond is. Mindannyian nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy erre az idei tárlatra is sokáig emlékezzen a közönség. Az elmélyült összbenyomást hatványozottan tetézte a záróeseményen a gyimesi férfikórus műsora. Rendkívüli élményt nyújtott. Egyben azt is előrevetítette, hogy máris lehet gondolkozni, mi lesz jövőre a tizedik, jubileumi táborozáson. Biztosak lehetünk, hogy Szászék, akik mindenre figyelve éltetik ezt az értékteremtő, fontos „intézményt”, idejében és teljes képességükkel felkészülnek rá. Nagy Miklós Kund / Népújság (Marosvásárhely) 2017. október 14.Bálint Zsigmond emberközelbenIgen, ez az emberközelség egyik fő jellemzője a 80 éves marosvásárhelyi fotóművésznek, Bálint Zsigmondnak. Ez a címe – Emberközelben – a Bernády Házban nyílt nagy sikerű jubileumi tárlatának és a Communitas Alapítvány támogatásával, a csíkszeredai Pro Print Kiadó gondozásában kiadott szép albumnak is. A kiállítás igen elismerő közönség- és sajtóvisszhangnak örvend, az ünnepelt könyve fotósként is jól ismert kollégája, Ádám Gyula gondos, ötletes műszaki „tálalásában” került az olvasók elé, egyelőre elég kis példányszámban. Rövidesen több is lesz belőle. A Bernády Galériában látható fotókról már többen írtak, lapunkban is jelent meg róluk méltatás. Ma a háromnyelvű, elegáns könyv előszavából közlünk részleteket. Az írás szerzője a Bálint Zsigmond munkásságát évtizedek óta nyomon követő Nagy Miklós Kund. „A kötet olyan képeket kínál a könyvbarátoknak, amelyek 2011 és 2017 között készültek. Nagyközségek, kis települések, a nagyvilág nyüzsgésétől távol eső, eldugott helyek, tanyák, erdők, mezők, szántóföldek, legelők lakói, éltetői, kisközösségei, családok és magukra maradottak, idősek és fiatalok, gyermekek és aggastyánok sorsa sejlik fel előttünk a kiadvány lapjain. Izgalmas, szép, drámai embermesék szólalnak meg bennünk, ha a fotókat szemlélve szabadjára engedjük a fantáziánkat. Hogy mondta József Attila Thomas Mann-nak? »mesélj arról, mi a szép, mi a baj,/ emelvén szívünk a gyásztól a vágyig». Olyan dolgokról regél, tudósít tehát, amik a Gyimesekben, a Csíki- vagy a Gyergyói-medencében, a Maros, a Nyárád, a Küküllők, a Homoród mentén, a Székely Mezőségen, Barcaságon, Kalotaszegen is évszázadok óta jelenvalók, ma is azok és remélhetőleg még sokáig ezután is nyomon követhetők. Az utóbbi hét esztendőben Bálint Zsigmond harminc táborban rögzítette a számára fontos látnivalót. Borospatakán, Makfalván, Zsobokon évente megfordult, a Hargita megyeiek szervezte fotótáborokban is vendégeskedett, Homoródalmáson, Homoródszentmártonban, Homoródkeményfalván, Gyergyóremetén, Csíkkarcfalván, Csíkszentgyörgyön, Székelyvarságon, Kőrispatakon. A Maros megyei Mezőbergenyét, a Brassó megyei Tatrangot is bejárta, körbegyalogolta kamerájával. Minden települést nem is tudunk felsorolni, az albumba válogatott fotók 38 helységben készültek. Azt viszont kijelenthetjük, hogy a képanyagból meggyőzően kiviláglik: a fotós programszerűen, tudatosan kötelezte el magát e terület mellett. Dokumentálni is akar. A mai magyar fotográfia egyik legjelentősebb alakja, a Kossuth- és Pulitzer-emlékdíjas Korniss Péter, a falusi lét, a népszokások autentikus ábrázolója szerint »a képen annak lenyomatát őrizzük – ami volt«. És tovább: »Idő és fényképezés elválaszthatatlanok. Az exponálás egy pillanatot búcsúztat. A jelenből a gombnyomás pillanatában múlt lesz«. Igen, kétségtelen, hogy ez így van. Bálint Zsigmond is tisztában van vele. De azzal is, hogy a pillanatot, a cselekvést megragadva, felmutatva, talán sikerül marasztalnia is azt, ami fontos, ami hasznos. Sok egyéni sorsot, magatartást, alapállást láttat meg, könyvéből azonban közösségi létállapot és közérzet, közös emberi vonások is kirajzolódnak. Azonos helytállás, egyazon méltóság, amit népünk generációkon keresztül adott tovább nekünk, jelenkoriaknak a múltból, s amit talán mi is hagyatékul hagyhatunk az utánunk jövőknek. A megmaradásnak ez is egyfajta záloga. A fotós, aki időről időre visszajár bizonyos helyekre, sok érdekesség tanúja lehet. Azt is észlelheti, hogy valami, amit megörökített, hamar eltűnik a múlt ködében, de azt is, hogy másvalami évek teltével is tetten érhető. Netán átalakul, más formát ölt. Bálint Zsigmond a »tett« színhelyére visszatérők csapatát erősíti. Az emberekhez, témákhoz, jelenségekhez való viszonyulásából is markánsan kiviláglik a hűsége. Az albumba emelt felvételek ezt is szemléltetik. Van például Borospatakán egy keményen dolgozó többgenerációs család, még az első művésztelepi ottlétekor ismerkedett meg velük. A rá következő őszi összejöveteleken mindig hozzájuk vezetett az első útja. Első alkalommal a kenyérsütést fotózta náluk. Ezt a szertartást utóbb is minduntalan lefényképezte. Az elkészült fotókat is eljuttatta nekik. De mind többet meg is tudott róluk. A nagymamákról, szülőkről, gyermekekről. A fiatalok iskoláztatásáról, sorsuk alakulásáról. Szinte mintha családtag lenne, annyi mindenről értesült. Ők is úgy tekintenek rá, mint valaki kedves, közeli hozzátartozójukra. Ez a viszonyulás másfelé is megteremtette azt a bizalmat az »idegen«, a kívülről érkezett iránt, ami ahhoz szükséges, hogy alanyai kinyíljanak, teljes őszinteséggel álljanak, üljenek a kamera elé, elfelejtsék, hogy pózolniuk illik a fényképezőgép előtt. Ennek köszönhető, hogy felvételei többségén kicsik és nagyok önmagukat felvállalva, zavar nélkül, bátran néznek szembe a fotóssal, s szemükből, arcukról személyiségük méltósága sugárzik. Az otthonos közeg, a ház, a porta, a megművelt föld, a jól kúrált állatok, a becsületes munka tudata, a megszokott környezet biztonsága is benne lehet ebben, és mindaz, amit elődeik a régi időkből rájuk testáltak, az érzelmi töltet azonban már egyénenként változó. Abban viszont, hogy ezt se akarják eltitkolni, ismét felfedezhetjük a fotós érdemeit is. Ha valaki nem ismerné az erdélyi magyar falut, ebből a fényképalbumból nagyon sok mindent megtudhat róla. A munkafolyamatokat az évszakok változásában, a dolgos hétköznapokat, férfi, nő szerepét a családban, a ház körül, a fontos és kevésbé nélkülözhetetlen dolgokat, tárgyakat, a kihalóban lévő mesterségeket, szokásokat, az élet fényeit és árnyékait, az életörömöket s az ünnepi alkalmakat, sok egyebet. A lelkieket is, a szeretet, a ragaszkodás megnyilatkozásait. A kötet legszebb képei talán éppen ezek: a kettős portrék, melyeken nagymama – unoka, anya – lánya, apa – lánya, dédnagyapa – dédunoka, férj – feleség párosa hirdeti szemérmesen az emberi érzelem melegét és annak felvállalását a kamera előtt. Annál szomorúbb, lehangolóbb a magány, amelynek képi kivetülése ugyancsak érzelmi hozzáállásra késztetheti a kötet lapozóit. Öregedik, néptelenedik a falu, mind több bennvaló marad üresen. A gyermekek, unokák elmentek, a nagyszülők, özvegyek egymagukban tengődnek. Kegyetlen állapot. Sok költő megverselte. A képek sugallta dráma ihletett lírai húrokat pendít. Hallgassunk csak bele Pilinszky Apokrifjába: »Ismeritek az évek vonulását,/ az évekét a gyűrött földeken?/ És értitek a múlandóság ráncát,/ ismeritek törődött kézfejem?/ És tudjátok nevét az árvaságnak?« A könyvben több kép is rímel ezekre a sorokra. A bánatot, a nosztalgiákat szerencsésen ellensúlyozzák a vitalitás, a vidámság, az életöröm jegyében született képek. Ahol gyerek van, ott ének, tánc, nevetés is jogot kér magának a faluban. Bálint Zsigmond erre is rátalált, ezt is kereste. Sőt a harsányabb humortól se riadt vissza. Ezt a tájainkon évtizedek óta felújított és általa is régóta nyomon követett farsangtemetés szolgáltatja. Alsósófalváról, Mezősámsondról, Kibédről tálalt hozzá pajkos jeleneteket.” Népújság (Marosvásárhely) 2017. október 14.Csíky Boldizsár – 80Születésnapi beszélgetés az Erkel- és Enescu-díjas marosvásárhelyi zeneszerzővel – Újabb kerek évforduló, újabb jelentős mű. Jótékonyak ezek a születésnapok a zeneszerző számára. Beszéljünk először az október 12-i ősbemutatóról. Obsessiones... Rögeszmére kell gondolnunk a cím olvastán? – Nem annyira rögeszmére, ebben a latin szóban sok minden van. A fogalomnak azt az értelmezését vállalnám, amelyben benne vannak a múlt árnyai, minden, ami szép, csúnya, nyomasztó, felszabadult, kicsi örömök, nagy feszültségek, ilyesmik. Nem akar lélektani programzene lenni. Bizonyos korokhoz kötődő emlékeim, akkor megírt zeneművek tükröződnek benne. Nem jellemző rám, hogy ha egy nagy élmény ér, azonnal rohanok haza, hogy írjak belőle egy darabot. Ez olyan romantikus dolog, persze van ilyen. Feltételezem, hogy egy-egy Chopin-prelűd például így született. De inkább úgy alakul ez az egész, hogy felgyűlnek a dolgok s egy ilyen diszpozíciót hoznak létre az emberben. Az aztán valamilyen módon kijön belőle. – Emlékszem, egy átfogó, régebbi interjúd élére címként azt a kijelentésedet ugrasztották ki, hogy irodalmi beállítottságú zeneszerző vagy. – Ó, ez nagyon rég volt. Talán 1968-ban írta rólam Erdélyi Laló azt a cikket. Akkoriban voltak olyan bemutatóim, amelyek az első nagyobb sikereket hozták. Szimfonikus zenekarra írt darab, amit több filharmónia is átvett. A zenekari muzsika irányába tett lépteim itt igazolódtak vissza. – A mostani Obsessionest megírhattad volna korábban is? – Vissza lehet hallani benne bizonyos régebbi műveimből apró, kicsi mozdulatokat, dallamtöredékeket. Ez nem evokatív szándék, visszatérő gondolatok. Tudom, az obszesszió inkább nyomasztó gondolatot jelent, és lehet, hogy a művet ez uralja, de vannak benne fényteli pillanatok is. Amikor profi muzikológusok nézik a műveimet, az tűnik fel nekik, hogy nagyon sűrített az egész. Ez abból adódik, hogy el szeretném kerülni az unalmas, semmitmondó pillanatokat. – Mindig történik benne valami. – Sőt, egy időben több minden. Ezt úgy kell érteni, hogy egy ilyen polifonizált felfogásban, amikor az egyik zenekari részleg játszik egyféle dallamot, egy másik részleg ennek az ellenpontját adja. Az is egy önálló anyag, egymásra tevődnek ilyen pillanatok. De talán ne mélyedjünk annyira bele, ezek stiláris problémák. – Amikor komponáltad, amikor dolgoztál rajta, figyelembe vetted, hogy milyen zenekar adja majd elő? A vásárhelyi szimfonikusokat nagyon jól ismered. – Ilyesmi is felmerül időnként az emberben. Ennek a darabnak a megírásával úgy voltam, hogy hol elszakadtam a valóságtól, és egy ideális zenekarra gondoltam, arra, ahogy annak az előadásában fog szólni a mű, hol pedig visszatértem a földre, és számoltam azzal, hogy mondjuk, egy romániai vidéki, netalán fővárosi zenekar mit fog ehhez szólni. A klarinétos például hogy fog fintorogni, amikor ki kell gyakorolni az éppen rá háruló részt, a karmesternek pedig hogy fog rángatózni a jobb válla a sűrű partitúra miatt. Általában ezt szokták kiemelni a munkáim kapcsán. Van Bukarestben egy zenetudós, aki azt kérdezte: vajon nem azért írok ilyen egytételes zenekari darabokat, mert félek, nehogy ráunjon a közönség?! Mondtam az előbb, van ebben valami igazság. Nagyon nagy szerzőnek kell lenned ahhoz, hogy egyórás darabodat a közönség kibírja. Én hálás vagyok, hogyha egy negyedórás, húszperces darabom után a hallgatóság azt mondja, mégiscsak érdemes volt végighallgatni, ezt a mai zenét is ki lehet bírni. – A vásárhelyi filharmónia közönsége eléggé felkészült, jól fogadja az úgynevezett „mai, nehéz műveket” is. – Nem a közönségnek nehéz, hanem a „végrehajtóknak”. A közönségben kell legyen egy olyan reverberáció, ami megmarad, hogy elmondhassa, na, mégiscsak éreztem valamit. – Nyolcvanéves lettél, fiatalos nyolcvanas, továbbra is tele vagy alkotó energiákkal, szűnni nem akaró feladatokkal. A zeneszerzőt mennyiben befolyásolja az életkora? Könnyíti a munkádat a felgyűlt tapasztalat? – Talán észrevetted, lehet, hogy nem, de történt valami a világgal. Az idő felgyorsult. Persze megeshet, hogy szubjektív, amit mondok, de én úgy érzem, hogy ami a hatvanas-hetvenes években normálisnak tűnt, azt ma egész másképp érzékeljük. Sokkal gyorsabban telnek a hetek. Az ember mindegyre felszisszen, hogy „Jézusom, már megint hétfő van!” Repül az idő, és ez a „nyolcvanas állapot” lehet jó, lehet rossz. Ha az embernek elkopnak a professzionális készségei, akkor rossz. Hogyha arra való ez a kor, hogy önmagadat élesebben el tudjad bírálni, akkor jó. Nyilvánvaló, hogy nem sorolhatom magam a nagy szerzők vonulatához, de a jelenkori kollégáim között is megtalálható mind a két jelenség. Ha uralod a kifejezési eszközöket, akkor kétségtelen, hogy a felgyülemlett tapasztalatok megkönnyítik, hogy melyik pillanatban mit írhatsz meg. Hogy fog az megszólalni. És nem csak egy elképzelés, egy elméleti dolog, amit valaha megtanultál, hanem visszahallottad száz esetben azt, hogy ami így van leírva, hogy szól, s ami úgy van leírva, az miképpen hangzik. Ez egy tapasztalati gazdagodás, aminek komoly haszna van, főleg ha azt nézed, hogy a gyakorlati kivitelezés, a valódi effektus milyen. Van, aki úgy születik, hogy azonnal tudja, hogyan fog megszólalni az, amit leír. Nekem nehezebben megy, nagyon sokáig emésztem azt, amit végül is le merek írni, és utána is többször visszatérek rá. Vannak olyan pillanatok, amik töprengésre késztetnek előző műveimben. Most például egy kórusműkötetet akarok összeállítani, van vagy hetven darab, amiből gondolom, harminc megállja a helyét. Nézem, s néha fel-felszisszenek: mi az ördög történt, hogy lehetett ezt leírni! Nem szól sehogy. Ha leadom a szakmai komissziónak, mint egy dolgozatot, nem találnak benne semmi kivetnivalót, de amit ki szeretnék hozni belőle, az nem úgy szól, ahogy elvárnám. Ilyenkor aztán csodálkozhatom, miképpen voltam képes ezt így leírni. Ez időnként előfordul, főleg szöveges zenével. A magyar nyelv rendkívül bonyolult prozódiáját bizonyos idő teltével természetes módon tudod visszaadni. Nem keresed kínosan a jó megoldást, nem érzékelhető a görcsös igyekezet, amellyel a hibákat próbálod elkerülni. Amikor természetessé válik ez a folyamat, megszabadulsz a fenyegető veszélytől, hogy elnézel valamilyen prozódiai problémát, és akkor már felszabadultabban tudsz írni. Ebben a kor segít. – Színdarabnál sűrűn előfordul, hogy átírják, átfésülik, modernizálják a szöveget. Egy ilyen zenei műbe utólag bele lehet nyúlni? – Nekem igen. Ha valaki más nyúlna bele, nagyon bántana. Sajnos ilyesmi megtörténik Wagner-operák, vagy akár Mozart-operák rendezésénél is, ahol az előadó megpróbál előtérbe nyomulni, vagy színház esetében a rendező próbál erőszakot tenni a darabon. Ha ellenébe megy az eredeti üzenetnek, talán jó is lehet a kontrasztos felfogás, főleg egy ismert mű esetében, de amikor az illető megpróbál más értelmet adni neki, aktualizálni, ami a leggyakoribb, akkor megváltoztatja a mű szellemét. Vagy még rosszabb, elmossa az egészet, nem ad semmit, megszünteti a lehetséges kontaktust a szerző és a közönség között. Eltűnik a szerzői szándék. Éppen az, ami a műben művészi, szuggesztív. – Gondolom, hogy a zenénél az is rendkívül fontos, hogy ki szólaltatja meg. Neked számos művedet kiváló egyéniségek, formációk tolmácsolták. Van kilátás arra, hogy ezt a mostani új szerzeményedet máshol is előadják? – Be kell vallanom, hogy stresszes állapotot okozott ez az egész helyzet, amibe kerültem. Egyrészt készültem arra, hogy októberre fejezzem be a művet, legyen olyan állapotban, hogy le lehessen másolni, meg lehessen tanulni, a karmester ne rohammunkában nézze át, szóval legyen minden rendben, ahogy kell. De amikor Budapest kérte ezt a darabot, még a fele se volt kész. Azt kellett volna mondanom, hogy még bizonytalan ez az egész, mégis azt válaszoltam, hogy oké, rendben van. Mondtam, hogy még dolgozom rajta, de azt válaszolták, kész lesz az idejében, bíznak bennem. Tulajdonképp kettős felkérést kaptam, egy kiváló együttes, a Concerto kérte, novemberben játsszák ezt a művemet, és egy másikat a Nemzeti Filharmónia tűzte műsorára. Májusra programálták, de máris sürgetnek a darabomért. Érthető, hiszen ők két-három évadra előre tudják, mit fognak csinálni, előadni. – Munka akad tehát ezután is. A Marosvásárhelyi Filharmónia két alkalmat is talált arra, hogy kellő súllyal emlékezzék meg a születésnapodról. A múlt vasárnap a Divertimento című szerzeményedet adták elő. Ez a mű mikor született? – Ennek a keletkezése talán újságíróilag is érdekes. Emlékezhetsz, hogy 1989-ben milyen hangulat uralkodott itt, Marosvásárhelyen, de máshol is az országban. Körülöttem is annyira megsűrűsödött a levegő, hogy ha ott maradok a filharmóniánál, óhatatlanul beszennyezem magam. Ideiglenes áthelyezéssel átmentem a bábszínházhoz, és soha olyan dolgom nem volt, mint ott, mert abból éltem, amit írtam. Házi zeneszerző lettem. Azelőtt mindig kettős életet kellett élnem, helyt kellett állnom a filharmónia vezetésében, másrészt pedig amikor lehetett, írtam. A megszakítások nem tesznek jót az alkotómunkának. De a kérdésedre válaszolva, 89-ben kaptam egy felkérést egy nagyszerű budapesti fúvósegyüttestől, a Berkes Kálmán vezette Budapest Wind Ensemble-től. Azt mondtam magamnak, hogy én azért se vetem magam alá az akkori általános, nyomott romániai hangulatnak, úgy döntöttem, hogy divertimentót írok, ez hagyományosan szórakoztató zene. Na, de milyen legyen? Eszembe jutott, hogy Mozartnak van egy Gran Partita műve, egy olyan együttesre írt darabja, amit nyolc fúvós és egy nagybőgő szólaltat meg. Mindig csodálkoztam, miért tette bele a nagybőgőt, aztán amikor elkezdtem írni az enyémet, megértettem. Nagyszerűen passzol hozzá. Bizonyos pillanatokban a hangulat ellentétét képviseli, máskor teljesen belesimul abba. Sokoldalú módon fel lehet használni ezt a hangszert. A nyolc fúvós és a nagybőgős lett tehát a választott együttes, ez Berkeséknek pont jó volt. Valami módon kiengedtek akkor a próbára, bár már nagyon nehéz volt külföldre menni. Megkéstem persze, vittem a partitúrát, felkészülve arra, hogy számos problémával szembesülök majd, a klarinétos nem fogja tartani a magas trillát, a fagottos bele fog bőgni a pianóba, nem uralja a hangerőt, és feljegyeztem még pár esetleges hibalehetőséget, hogy aztán az első próbán teljesen megnémuljak. Annyira jó volt, hogy alig volt mit mondanom. Ilyennek kellene lennie az előadó együttes és a szerző viszonyának. – A vásárhelyi előadóknak is komoly kihívás lehetett ez a mű. – Ennek a darabnak az a nagy problémája, hogy állandóan, szeszélyesen változtatja a dinamikáját és a tempóját is. Egy időben az egyik részleg crescendót produkál, a másik decrescendót, amihez a zenészek általában nincsenek hozzászokva. Az ilyen rafinált, kicsi mozdulatok megnehezítik az előadást, főleg a karmesterét. A dirigens Gheorghe Costint jól ismerem, nagyon jól olvas partitúrát, a fúvós együttesnek a próbáján az a vélemény alakult ki bennem, hogy ha ezt a stabil formációt megtartják, és évekig fognak így együtt dolgozni, nagyon sokra vihetik. Már most figyelemre méltó a Transylvanian Wind Ensemble teljesítménye. – Két ilyen mű bemutatása igazán méltó egy szép, kerek évfordulóra. De már hangsúlyoztam, a tevékenységed nem merül ki ennyiben. Igyekeztél ugyan egyik-másik tehertől megválni, már nincs akkora részed a művészeti egyetemen folyó zenei oktatásban, mint korábban, de a Kemény Zsigmond Társaság, amelynek elnöke vagy, továbbra is számos tennivaló elé állít. Éppen tegnap kezdődött el a KZST új évada. – Van abban igazság, hogy ha az ember hirtelen mindent abbahagy, nagyon hanyatlani kezd szellemileg. Én örvendek, hogy tovább tudok csinálni ezt-azt, kisebb fordulatszámmal, de csinálom. Persze amikor nyugdíjba mentem, arra gondoltam, hogy na, most aztán leülök, és írok rendületlenül. De gondolom, más is úgy van vele, amikor megnyílik előtte a lehetőség, ott áll és nézi a papírt: mit is írjak, hogy is írjam. Ez a mostani egy másfajta állapot, meg kell szokni. De amit csinálok, örömmel teszem. Az ilyesmi ébren tartja az embert. – Kívánom, hogy legyen minél hosszabb ez az alkotó ébrenléted. Isten éltessen sokáig erőben, jó egészségben! – Köszönöm szépen. Nagy Miklós Kund / Népújság (Marosvásárhely) 2017. október 18.Gyarmathy János bronzvilágaÚjra közönség elé áll a marosvásárhelyi szobrászművész. Bronzvilág című egyéni tárlatára a XX. Bernády Napok nyitórendezvényeként kerül sor október 23-án 17 órakor a Bernády Házban. A Kós Károly Akadémia Alapítvány és a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány szervezte kiállítás az alkotó új és régebbi plasztikáiból mutat be átfogó válogatást. Gyarmathy János művészetét kisfilmek is felvillantják. A megnyitóünnepségen Borbély László, a BGYKA elnöke és Nagy Miklós Kund művészeti író mond köszöntőt. A tárlatot Markó Béla, a KKAA elnöke nyitja meg. Közreműködik Bogdán Zsolt kolozsvári színművész. A kiállítást Szepessy László rendezte. Népújság (Marosvásárhely) 2017. október 24.Tolongtak a vásárhelyiek a Bernády Napokat megnyitó Gyarmathy-kiállításonBronzvilág a címe a marosvásárhelyi Bernády Házban megnyílt Gyarmathy János kisplasztikai kiállításának. Ezzel a rendezvénnyel kezdődtek el hétfő este a 20. alkalommal megszervezett Bernády Napok. Ahogy Borbély László, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány elnöke fogalmazott, a képzőművészet, irodalom, zene és költészet találkozott egymással a rendezvényen. Az üzenete pedig az, hogy „fogjuk meg egymás kezét, és őrizzük meg értékeinket” – hangsúlyozta. A tárlatnyitó rengeteg embert vonzott. A bejárat előtt is rengetegen álltak, hogy bemehessenek és megtekinthessék a nem mindennapi kiállítást. A megnyitón Bogdán Zsolt kolozsvári színművész szavalt, Nagy Miklós Kund és Markó Béla méltatta a marosvásárhelyi szobrászművészt és a kiállított műveit, majd a Márton László által az Erdélyi Magyar Televízió számára készített Gyarmathy Jánosról szóló kisfilmet is levetítették. A 25. egyéni tárlata ez Gyarmathynak – mutatott rá Nagy Miklós Kund, aki elmondta, gyakran látogat el a szobrász műtermébe, és mindig lát új munkát kikerülni a kezei közül. Látásmódja, egyéni stílusa annyira rá jellemző, hogy bárhol állít ki, mindehol felismerik a munkáit. Az anyag legyőzéséről, a határok átlépéséről, térről és időről beszélt Markó Béla költő, aki a kiállított szobrok által elmesélt, vagy elmesélhető történetekre hívta fel elsősorban a figyelmet. A tárgyak, mint például a harang, a pohár, a rács a mellkasban, mind olyan dolgok, amelyek gondolatokat, érzéseket fejeznek ki, szenvedésről, szeretetről szólnak, továbbgondolkodásra serkentenek. „Ha látni is megtanulunk, nem csak nézni, megtudhatjuk, hogy lezuhan-e a kardélen táncoló ember” – hozta fel a példát a költő, aki számára a leglenyűgözőbb alkotás a Szarvassá vált fiúk című alkotás, amelyben a múlt és a jövő is tetten érhető. A kemény bronz Gyarmathy János keze alatt finoman érzékelteti a mondanivalót – mondta Markó, aki Bartók Béla zenéjét, Salvador Dali festészetét említette a kiállított szobrok kapcsán. Ez várható a Bernády Napokon Az idén 25. évfordulóját ünnepli a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány és 20. évfordulójához érkezett a Bernády Napok is. Az eseménysorozat a fiatalok számára sportvetélkedővel kezdődött, hétfőn a Szász Adalbert Sportlíceumban az 5-8. osztályosok méretkeztek meg, kedden a 9-12. osztályosoké lesz a terep. Kedd este a G-caféban Slam poetry versenyt szerveznek. A műsorkínálat további részében Fülöp Gellért fotókiállítása nyílik meg csütörtök este 6 órától a Bernády Ház emeleti galériájában, pénteken este 6-tól Fodor János: Bernády György – Politikai életrajz című kötetét mutatják be. Szombaton megkoszorúzzák a Bernády sírját a református temetőben, majd köztéri szobrát. Szombat este 6 órakor kezdődik a Kultúrpalota nagytermében az ünnepi est, ahol átadják a Bernády-plakettet, majd a Ránki-család – Klukon Edit, Ránki Dezső és Ránki Fülöp – zongoraestje zárja az eseménysorozatot. Antal Erika / maszol.ro 2017. október 30.Gyarmathy János a kitüntetettÜnnep Bernády szellemében A városépítő polgármester nyughelyénél gyülekeztek szombat délelőtt a Bernády-örökség ápolói, éltetői. A marosvásárhelyi temetőben zajló emlékezés, koszorúzás a Bernády Napok hagyományos mozzanata, amelyet ezúttal is a rendezvénysorozat zárónapjára – a korábbi években péntekre – időzített a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriuma. Borbély László kuratóriumi elnök az idei év különlegességére, a 25 éves alapítvány és a 20 éves rendezvénysorozat jubileumára emlékeztette a jelenlevőket. – Ezen a helyen mindig elgondolkozom azon, mit jelent nekünk Bernády, és hogyan tudjuk ezt megjeleníteni. A Bernády Napok szervezésekor igyekszünk minden évben valami újat hozzátenni a Bernády-kultuszhoz, és mindig rájövök arra, hogy van még mit felmutatni – tette hozzá a kuratóriumi elnök, majd arra hívta fel a figyelmet, hogy jövőben lesz Bernády György halálának 80. évfordulója, és mivel a hajdani polgármester Marosvásárhely hitéletében is fontos szerepet töltött be, egyházi főgondnok volt, 2018-ban az egyházzal közösen szeretne erről megemlékezni az alapítvány. „Mintha az egész város...” Bernády sírjának megkoszorúzása után az együttlét a városépítő szobránál folytatódott. – Ha nem is vagyunk sokan, lélekben úgy vagyunk itt, mintha itt lenne az egész város – mondta a koszorúzás előtti percekben Nagy Miklós Kund, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumának alelnöke. Borbély László az 1994-es szoboravatót idézte fel, amikor akkora volt a tömeg, hogy a Sáros utcáról nem lehetett látni a végét. A rendkívüli eseményt Bálint Zsigmond fotóművész úgy örökítette meg, hogy fényképén a tizenötödik sorban állók is felismerhetők, az alkotás jelenleg is megtekinthető a Bernády Házban – hallhattuk az alapítvány kuratóriumi elnökétől, aki szerint Bernády öröksége iránt az évek során sem lanyhult az érdeklődés, ezt jelzi az is, hogy 1995-től – amióta a nyilvántartást vezetik – a Bernády Ház 2642 rendezvénynek adott otthont, és azok nagy része a hajdani polgármester alakjához kapcsolódott. – Bernádynak számomra ma is ugyanaz az üzenete, mint eddig bármikor: fogjunk össze mi, romániai magyarok, és tegyünk le valamit közösen az asztalra. Ha van ehhez hit és akarat, sok év múlva is fogunk itt találkozni – zárta beszédét Borbély László, végül azt is megjegyezte, nem baj, hogy a megemlékezés alatt a közelben éppen egy jegyespárnak muzsikáltak, ez is a város hangulatához tartozik, az viszont fontos, hogy a város igazi hangulatát ne hagyjuk megváltoztatni. Az elkövetkező percekben a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumi tagjai, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa nevében dr. Csige Sándor Zoltán vezető konzul, a megyei és városi RMDSZ képviselői, az RMDSZ marosvásárhelyi Nőszervezete, a MAG (Mai Generáció Ifjúsági Szervezet), illetve a Szovátai Bernády Közművelődési Egyesület illetékesei helyezték el koszorúikat a városépítő polgármester szobránál. Az ünnepi pillanat után rövid ideig még együtt maradtak az emlékezők. Bulyovszky Loránd, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumi titkára ekkor idézte fel a szobor születésének jelképerejű körülményeit, azt, hogy Bocskay Vince alkotása sok maroknyi bronzból, a marosvásárhelyiek által felajánlott kilincsekből, lakatokból, kulcsokból öltött testet 23 évvel ezelőtt. Alkotójához tért vissza az emlékplakett Délután a zsúfolásig telt Kultúrpalotában folytatódott az ünnepség. Borbély László az elmúlt negyedszázad megvalósításait körvonalazta: 262 képzőművészeti tárlatot, 15 fotókiállítást szervezett a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány a Bernády Házban, amelynek gyűjteménye 250 képzőművészeti alkotással és 150 fotóval gazdagodott az évek során, 26 kiadványt publikáltak a 25 év alatt, és az elmúlt három évben több mint kilencezren látogatták meg a volt Baross utcai Házat. Az alapítvány kuratóriumi elnöke az elmúlt idők Bernády Napjaira is visszatekintett. – Mindig fontosnak éreztük megszólítani a fiatal nemzedéket. Fantasztikus volt látni, ahogy versenyeznek, esszéírásban, filmezésben mérik össze tehetségüket a diákok. Két éve sportvetélkedőket szervezünk nekik, és ezekre a versenyekre sok román iskolai osztály is benevez. Minden résztvevő Bernády-emlékéremmel tér haza, így a román gyermekek, fiatalok is találkoznak a hajdani polgármester nevével, örökségével. Az idei rendezvénysorozatból Borbély László a slam poetryt is kiemelte, majd az egyik fiatal alkotásából idézve tette fel a költői kérdést hallgatóságának: – Eleget tettünk annak, hogy ez a hely jó legyen nekünk? Végezetül a kuratóriumi elnök köszönetet mondott a marosvásárhelyieknek az elmúlt 25 évért, a közönség támogatása, jelenléte nélkül ugyanis nem élte volna meg a negyedszázadot a városépítő nevét viselő rendezvénysorozat. A gálaműsor kiemelkedő pillanata a Bernády-emlékplakett, Gyarmathy János szobrászművész bronzplasztikájának átadása volt, amelyet idén tizenkilencedik alkalommal ítélt oda az alapítvány kuratóriuma. Az idei kitüntetett maga az emlékplakett alkotója volt. A szobrászművészt laudáló Nagy Miklós Kund beszéde elején Bernády György hitvallásnak is beillő szövegét idézte, amelyet a polgármester 1913-ban a Kultúrpalota felépülésekor tett közzé: „…Célomat elértem. A város közönsége egyetlen adófillérének igénybevétele nélkül (...) megépítettük Maros-Vásárhelyen a magyar közművelődés templomát, megteremtettük a legnemesebb értelemben vett népházat”. Ezt az „alkotó, teremtő vágyat, az emberség, az érték és szépség kiterjesztésének szándékát” vonatkoztatta a méltató Gyarmathy János életművére, a négy évtizede töretlenül felfelé ívelő alkotóművészetre és a művészpedagógusi tevékenységre egyaránt. – Művészete önmagáért beszél, lélekbe hatolva szólítja meg a szemlélőt, bravúros formai megoldásokkal ejti ámulatba a nézőt. Bronz kisplasztikái egy olyan sajátos világot képviselnek, amelyet joggal tekinthetünk gyarmathys köznapi mitológiának, groteszk misztériumnak. Térszobrai olyan eszmét megtestesítő személyiségeket, jelképeket hoznak elénk, akik mindannyiunknak nagyon sokat jelentenek: Kós Károly, Bartók Béla, Petőfi Sándor, Aranka György, Szent László, Árpád nagyfejedelem... Több kis szobra németországi városokban, Iserlohnban, Halternben, Ratingenben teljesedhetett ki monumentális méretűvé – hallhattuk a méltatótól, aki a továbbiakban a szobrászművész egyetemi mesteréről, Korondi Jenőről is említést tett, majd megbecsült alkotóvá vált tanítványai közül is felsorolt párat, végül kitüntetéseiről szólt. – A művészi munkáját díjazó elismerések mellett, amelyekből az elsőt még egyetemistaként 1980-ban érdemelte ki, majd két évtized teltével a Barabás Miklós Céh Nívódíját is magáénak tudhatja, pedagógusi tevékenységét is jelentős kitüntetések honorálják: az államelnöki érdemérem (1994), a kormányfőtől, majd az oktatási minisztériumtól kapott kiválósági oklevél 2004, 2005-ben. Laudációját a kuratóriumi alelnök Ernst Gombrich huszadik századi művészettörténész gondolatával zárta, amelyet a kitüntetett is magáénak vall: „A művészettel kell élnünk ahhoz, hogy emberségesek legyünk”. Gyarmathy János elárulta, furcsa helyzet, különös érzés számára, hogy ő vehette át azt az emlékplakettet, amelyet két évtizede készít. A kitüntetett örömét fejezte ki, amiért a marosvásárhelyiek szeretik a szobrait, majd azt is megjegyezte, külön öröm számára, hogy az a kis tér, ahol az általa alkotott Aranka György-szobor áll, a vásárhelyiek fontos gyülekezőhelyévé, a magyar dráma napjának ünnepi helyszínévé vált. A továbbiakban a gála egy izgalmas pillanata, Sz. Kovács Géza segesvári művész festményének kisorsolása következett. Az alkotást a helyjegyet igénylők valamelyike vihette haza, a szerencse a marosvásárhelyi Csáki Jolánnak kedvezett. Az estet Ránki Dezső, Klukon Edit és Ránki Fülöp világhírű művészek ünnepi zongorajátéka koronázta meg. Különleges koncertjével a művészcsalád Liszt Ferenc születésnapja és Kodály Zoltán halálának 50. évfordulója előtt tisztelgett. A rendkívüli zenei élményt vastapssal köszönték meg a marosvásárhelyiek. Nagy Székely Ildikó / Népújság (Marosvásárhely) 2017. november 15.A trianoni döntés következményeiKönyvtrilógia a Nagy Háborúról A Nagy Háború 100. évfordulóján mind Romániában, mind Magyarországon még mindig kényes témának számít az első világháború, hiszen ennek következményei ma is vitát váltanak ki a két ország történészei között, mi több, az évszázados távlatból se látszik, hogy valamiféle konszenzus születne ezen a téren. Mindezek ellenére Koszta István – nem történészként – újságíróként, bölcsészként, szociológusként felvállalta, hogy belenyúl a darázsfészekbe, és egy trilógiát ír az akkori eseményekről. A legutóbbi kötetben, amely az idei vásárhelyi könyvvásár idejére készült el, a szerző elkíséri az erdélyi seregeket a harctérre úgy, hogy közben folyamatosan visszanéz az itthon maradottakra és az erdélyiek életét alakító változásokra. A kötet címe is ezt sugallja: Erdély a Nagy Háborúban 1914–1916. – Miért vállalta Koszta István, hogy ilyen kényes témákhoz nyúl? – Mert nem találtam értelmezhető választ azokra az eseményekre, amelyek a családomat, szülőföldemet, Erdélyt megfosztották fél évezredes önálló életének természetes lehetőségeitől és örömétől. – Miről szól az utolsó kötet? – A jó válasz a kérdésre, hogy miről nem szól. Nos, könyvemnek nem tárgya a világháború első 24 hónapjának hadműveletei, kitérek azonban, helyenként részletesebben is, azoknak a harcszíntéri helyzeteknek és történéseknek a leírására, amelyeknek meghatározó, pontosabban általam meghatározónak vélt következményei voltak Erdélyben. Akkor és később. Ilyen volt, Berzeviczy Albertet, a Magyar Tudományos Akadémia elnökét idézve, az 1914. szeptember 11-én elrendelt „dicsőséges visszavonulásunk” mindenhol, és hogy eközben – október közepére, végére, decemberre – elfogytunk. Nyomunkban a kozák–orosz portyák szeptember végén már Sáros, Zemplén, Ung és Máramaros vármegyékben rekviráltak, október elején meg ideig-óráig bevonultak Máramarosszigetre, megfordultak a Visó völgyében, ami már Erdély határa. A Visó-völgyi portya Beszterce futását váltotta ki, és a tájékozottabbak útra csomagoltak Kolozsváron. Arról szól a könyv, hogy mi történt közben, hogy két év háborúja után csomagolni kényszerültek eleink Erdély keleti és déli megyéiben is. – Milyen forrásanyagok alapján állt össze az új kötet anyaga? – Veszprémben, 2008-ban, a helyi levéltár rendezvényén találkoztam először Csóti Csaba kaposvári levéltárossal, akit a Székelyföld csíkszeredai folyóiratban is megjelent – megítélésem szerint rendkívül lényeges – néhány írásából már ismertem. Be kell vallanom, hogy akkori beszélgetéseink és az erdélyi menekültek témájában készült tanulmányai – amiket kollegiális készséggel el is küldött nekem később – volt az egyik ösztönzője annak, hogy Huszárélet címmel abban az évben megjelent nagy monográfiám kutatásait továbbgondolva, Erdély háborújának megírásához kezdjek. A memoár és történeti irodalom, valamint a publicisztika tárgyban született írásaimnak kontextuális elemzése nem lehet feladata jelen közleménynek. Az egykori események távolságtartóbb értékelésével és feldolgozásával azonban óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy minek köszönhető a székelyföldi háború témáját érintő nagyszámú, gyakran kimondottan historizáló jellegű munka? Miért van az, hogy Betegh Miklós visszaemlékezését leszámítva az osztrák–magyar haderő és a civil lakosság közötti éles konfliktusról gyakorlatilag egyik szerző sem tesz említést? Pusztán a „hősi múlt” iránti igény vagy a magyar nemzeti mítoszokban kitüntetett szerepet betöltő Erdéllyel kapcsolatos érzelmi megközelítés zavarta/zavarja a források alapján történő higgadt mérlegelést? Miért van, hogy a partiumi vagy a szórványmagyarsággal kapcsolatban a két háború között alig látott napvilágot valami? Miért alakult úgy, hogy az 1990 után született, a magyar–román kapcsolatokat (is) vizsgáló történeti publikációk egy része „vitairat” jellegű, holott ez nem vagy kevésbé jellemző a többi utódállammal kapcsolatos történeti kérdéseket tárgyaló magyar munkákra? Ezek az igazi kérdések! – Tudunk-e ma tényszerűen szembesülni az akkori eseményekkel? – Lehet, hogy a Székelyföld néven emlegetett romániai magyar enkláve léte a XX. században éppúgy elfogadhatatlan volt a magyar közvélemény és a véleményformálók egy része számára, mint az azt megelőző évtizedekben a románoknak a Kárpátok általi »kettészakítottsága«? Ha igen, akkor az 1916. évi székelyföldi háború és menekülthullám elemző feltárása, az események forrásainak erős kritikai szemlélete, illetve a korábban erről született történeti munkák értékelése és értelmezése igencsak indokoltnak tűnik. Csak kellő türelem kell a források összevetéséből kibontakozó képpel való higgadt szembenézéshez. Sok történés részleteinek kell tehát utánanéznie az érdeklődőnek ahhoz, hogy valahogy új rendbe rakja a „dicsőséges visszavonulásunkkal” kezdődő, alaposan összekuszált történések eredőit, és nyilvánvalóan a következményeit. Erdély védelmének vagy inkább védtelenségének történetét is. Deklaratíve ugyan folyamatosan aggódott értünk mindenki, de seregeink távollétében katonai védtelenségünk nyilvánvaló volt. Aki kényszeredett helyzetünkben segített, az a maga érdekeit követte. Lényegében erről szól ez a könyv, és erről olyanok mesélnek, akik megélték, átélték az akkori történéseket, és az ő szemszögükből talán ma egyre kevesebbet beszélünk. Ez újdonságnak számít a szakirodalomban is. Legalábbis beszélnünk kell erről is. – A könyv a 2014-ben megjelent A sors kereke a végzetre forog? kötet tulajdonképpeni folytatása? – Igen, szerves folytatása. Előző könyvem ott fejeztem be, hogy a német hadüzenet belekényszerített bennünket szekundánsként, de aktív részvétellel a világháborúba úgy, hogy készületlenek voltunk a helyzetből fakadó, megosztott feladatra. Erőnk fölött vállalkoztunk, mint kiderült, még a falevelek lehullása előtt. A megosztott itt azt jelenti, hogy mellékhadszíntérként, hezitálva ugyan, módosított menetrenddel vállaltuk is, meg nem is a magunk háborúját Szerbia ellen, vagy a Balkánon, ha tetszik, és ez alaposan összekuszálta a keleti vagy orosz főhadszíntéren vállalt hadműveleti feladatainkat. Az igen is, meg nem is helyzetből elkerülhetetlenül az következett, hogy a valóságos, 1914 augusztusában bekövetkezett erőarány még jobban az orosz hadszíntér hátrányára tolódott el, a két egymásra következő mozgósítás okozta felvonulási súrlódások következtében, aztán a haditerv-módosításból és legfelsőbb beavatkozásból eredőleg. Ebben az elegánsan fogalmazott mondatban legkevesebb öt olyan titok van, ami kibontásra csábít. – Mikor lesz a könyv marosvásárhelyi bemutatója, hol vásárolhatják meg majd az érdeklődők? – A sors vagy a szerencse úgy hozta, hogy a csütörtökön megnyíló marosvásárhelyi könyvvásárra elkészült a kötet, és a szervezőktől lehetőséget kaptam a bemutatására. Már a megnyitás napján, azaz november 16-án, csütörtökön délután 2 órakor, a színházban rögtönzött Tamási teremben Nagy Miklós Kund ajánlja az érdeklődők figyelmébe. Ott majd megvásárolható az első kötettel együtt. Vajda György / Népújság (Marosvásárhely) 2017. december 16.Ihletadó évfordulók, ihletett műalkotások az EMME vásárhelyi tárlatánA számok bűvöletében alkottak a művészpedagógusok? Úgy is lehet mondani, hiszen Viszonylatok című kiállításuk a bűvös 3 (hármas) jegyében a záruló esztendő jelentős évfordulóihoz kapcsolódik: a reformáció 500., Arany János és Kodály Zoltán születésének 200., illetve 135. jubileumához. De pontosabb, találóbb, ha úgy fogalmazunk, hogy a három évforduló fémjelezte értékek azok, amik az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesületének (EMME) tagjait az utóbbi hónapokban alkotásra ösztönözték, festésre, rajzolásra, mintázásra, vizuális művek létrehozására ihlették. Ezek a képzőművészeti munkákba átlényegített lelki, hitbeli, szellemi fogódzók, színekbe, formákba, vonalakba öltöztetett metaforák és jelképek teremtenek ünnepi hangulatot, sugallnak lélekderítő harmóniát a marosvásárhelyi Bernády Házban, ahol az EMME legaktívabb csoportja, a Székely Géza irányította kolozsvári alakulat mutatkozik be újra. Kolozsvárit mondunk, de a most kiállító 55 művész között vásárhelyi, brassói, sepsiszentgyörgyi, szászrégeni, máramarosszigeti, zsoboki, felvinci, zilahi, szegedi, debreceni, kocséri, soproni, budapesti, miskolci, szabadkai, sőt még montreali alkotók is vannak, akik nem csak egyénileg vállalják időről időre a megmérettetést, a kincses városban élő társaikhoz csatlakozva, alkotó közösségként is meg akarják szólítani a művészetkedvelőket. Együttes üzenetük egyértelműen a humánum hangját hallatja, külön-külön mindenik igyekszik hű maradni saját művészi hitvallásához, egyéni elképzeléseihez, irányulásához. Nyilvánvaló, hogy ebből sokféle, műfajilag, stilisztikai szempontból is tarka, eklektikus anyag tárul a nézők elé, ez azonban nem valószínű, hogy bárkit is zavarna, a munkák elrendezése jól igazodik a művészi erőterekhez. A „kevesebb több lett volna” elv talán kissé jobban érvényesülhetett volna, de a lelkes kolozsvári rendező csapat, amely személyes jelenlétével is rangosította a december 6-i megnyitót, senkit, semmit nem akart kihagyni, és végül is jól tette. Ennek köszönhető, hogy minden nemzedék képviselteti magát a kiállításon, a nyolcvanon felüliek épp úgy, mint a húsz év körüliek. A rendezvény pedig meggyőzően tanúsítja, hogy a reformáció eszmevilága, az Arany János-i és kodályi szellemiség ma is termékenyítően képes hatni, életkortól, érdeklődési köröktől függetlenül. Természetes, hogy a közvetlen hangú, mégis emelkedetten ünnepi megnyitó is igazodott a kiállítás hármas jellegéhez, s – a szépszámú közönség örömére – hatásos összművészeti eseménnyé nőtte ki magát, amelyen Arany János halhatatlan költészetét Székely Géza tolmácsolásában A walesi bárdok elevenítette fel, a reformáció zsoltáros dallamait és a népi értékekből fogant kodályi muzsikát, énekszót pedig Madaras Ildikó és Ávéd Éva előadása közvetítette tartós élményként a jelenlevőknek. A különféle művek – olajfestmények, akvarellek, pasztellek, akrilképek, ceruzarajzok, linómetszetek, litográfiák, rézkarcok, szitanyomatok, kollográfiák, vegyes technikájú alkotások, digitális grafikák, nyomatok, fémszobor, kerámiák, terrakották, gipszmunkák, rakuművek, textíliák – bő választékából minden nézőnek juthat kedvenc. A nyitómozzanat olyan különlegességgel is szolgált, hogy miközben Kodály Zoltán Esti dalának mélyen átélt ének-zongora változatát hallgathattuk a két meghívott ihletett előadásában, szemünk ugyanannak a zeneműnek a vizuális variánsát, Starmüller Katalin Esti dal című vegyes technikájú alkotását is végigpásztázhatta. Ilyenszerű csemegék felfedezéséért is érdemes hosszasabban időzni a Bernády Galériában. Nagy Miklós Kund / Népújság (Marosvásárhely) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
