|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 350 találat | lapozás: 1-30 ... 271-300 | 301-330 | 331-350 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Váry O. Péter 2016. szeptember 19.Alap, fal, szöveg (Pulzart)Kezdeményezésnek minden bizonnyal érdekes és határozottan előzmény nélküli: egy irodalomtörténész, -kritikus és egy építészetteoretikus közös irodalmi projektje, amelyben mindketten valamely szövegre reflektálnak szakmájuk szemszögéből. Hogy az eredmény milyen lett, azt vizsgálja meg, aki kíváncsi rá. Bazsányi Sándor irodalomtörténész, irodalomkritikus és Wesselényi-Garay Andor építészetteoretikus egy konferencián figyelt fel egymásra. „Andor virulensen beszélt az építészetről”, emlékezett a kezdetekre az irodalmár, „Sándor előadásától hevült állapotba kerültem”, replikázott az építész. Ettől fogva már természetesnek tűnt, hogy eldöntötték: közösen könyvet írnak. Kidolgozták a munkamódszert: az irodalmár az épp aktuális irodalmi kánonból választott szövegeket, azt mindketten saját szempontjukból elemezték, az így született szövegeket egyszerre elküldték egymásnak, aztán a másikét lábjegyzetelték – és máris kész volt egy fejezet. Némi nehézséget okozott az irodalomtudomány tolvajnyelvének, illetve az építész szaknyelvének „lefordítása”, azaz a minél szélesebb olvasói réteg számára érthetővé tolmácsolása, de végül – a mindkettejük számára rendkívül tanulságos és igen érdekes közös munka 13 hónapot tartott – megszületett a Kettős falazás című vaskos kötet. Nos, ennyi nagyjából, ami a szombat késő délutáni Sepsiszentgyörgyi közönségtalálkozón emészthetően elhangzott a közönség számára. A másfél órát még számos emelkedett eszmefuttatás töltötte ki, az olvasói recepcióhoz alapot adott a könyv, falat a Fám Erika film- és médiakutató irányította beszélgetés – a szöveg azonban, ami talán kedvcsinálóként, talán elrettentőként hathatott volna, a könyv két borítója közt mAradt. Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. szeptember 20.Gábor Áron újjáépített szellemi hajlékaÉpült 2016-ban a magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának támogatásával – régi szokás szerint a mestergerendába belevésik a ház építőjének nevét és az építés dátumát, ám ilyen tartalmú köszönőmondatot még egyetlen épület sem birtokol. A vasárnap délután Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár és Grezsa István miniszteri biztos jelenlétében felavatott berecki Gábor Áron Emlékház viszont büszkén viselheti e feliratot. A berecki Gábor Áron Alapítvány 1991. március 6-án jött létre azzal a céllal, hogy végre szobrot állíthassanak szülőhelyén a székely nemzet hősének. Az alapítvány felhívására a földkerekség magyarjai lelkesen válaszoltak, olyannyira, hogy még nagyobb összeg is összegyűlt, mint amekkorára a szoborállításhoz szükségük volt. Ekkor határozták el, hogy megvásárolják a Gábor Áron egykori szülőházának közelében levő faházat, amelyben az emlékházat kialakították – elevenítette fel megnyitóbeszédében Bodó Csaba, az alapítvány titkára. A régi épület azonban már nem sokáig bírta, faszerkezete egyre több javítást igényelt, ehhez kérték a tavaly Bereckbe látogató Potápi Árpád János és Grezsa István segítségét – az államtitkár azonban azt javasolta, ne csak toldozzanak-foldozzanak, hanem végezzenek teljes felújítást. Így születhetett újjá az emlékház, ami „felmérhetetlen megvalósítás: nemcsak az épület újult meg, hogy még sok ideig betölthesse régi szerepét, hanem kisarjadt egy gyökér a jövő számára”, mondta Bodó Csaba, a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának támogatása mellett megköszönve a Toro Kft. és dr. Pál Andor segítségét, aki „mindvégig dédelgette a közös ügyet”. Hogy miért javasolta Potápi Árpád János tavalyi látogatásakor, ne legyenek szerények a bereckiek, azt ünnepi beszédében fogalmazta meg: „Bereck olyan szimbolikus hely, amelyet minden magyarnak látnia kell, melyet még jobban be kell kapcsolni a magyar vérkeringésbe”. A felújított emlékházról elmondta, belépni olyan érzés, mintha a régibe jönne vissza a látogató, ami azt bizonyítja, a székely embernek jó szeme, jó keze van. A múlttal párhuzamot vonva, kiemelve Ojtoz történelmi szerepét – mint fogalmazott, nemcsak népek hadi útja vezetett át évszázadokon itt, hanem a szoros a népek közötti kapu szerepét is betöltötte – emlékeztetett, őseinknek oly sokszor kellett itt védeniük a hazát, és egyszer sem adták fel önként, harc nélkül e gyepűt, átengedve mindent a bejövőknek. „Úgy vélem, keresztény hitünknek nem mond ellent, ha elsősorban családunk, aztán településünk, majd nemzetünk védelmére gondolunk, és csak utána foglalkozunk a többiekkel”, utalt az államtitkár a kényszerbetelepítés ellen szervezett népszavazásra, hozzátéve, az erdélyi magyarság számára legalább annyira fontos a voksoláson részt venni, mint az anyaországban. Végezetül felhívással fordult a jelenlévőkhöz: „ha ezer évig kitartottak itt, még ezer évig tartsanak ki, csak fogalmazzák meg céljaikat, és mi ehhez minden segítséget megadunk, mert van még dolgunk ezen a tájon”. Az emlékház felújításához nyújtott támogatásért köszönetet mondott Dimény Zoltán polgármester is, kiemelve, nagy dolog ez Bereck számára, „egy alapköve a magyar nemzet együvé tartozásának”. Máté Róbert plébános áldását követően Sarány Kriszta szavalta el Magyari Lajos Nem a fenyők című versét, majd Kozma Bernadett énekelte el a Hazám, hazám, édes hazám kezdetű népdalt (mindketten a helybéli Comenius Általános Iskola diákjai), a Tibád Sándor nyugalmazott történelemtanár által konferált avatóünnepség a székely és a magyar himnusz közös eléneklésével zárult. Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. szeptember 20.Generációs látlelet (Pulzart)Meggyőződése, hogy egy nemzedéket nem az átlaggal, nem a többséggel lehet megjeleníteni, hanem egy szűk réteggel – nem csak vallja, de ezt is cselekszi Potozky László írásaiban. Vasárnap délután Éles című regényének erdélyi ősbemutatóján, a Sepsiszentgyörgyi Tein teraszán beszélt a fiatal író alkotásról, inspirációról, terveiről. A Csíkszeredai születésű, Budapesten élő Potozky Lászlónak csak jó véleménye van Sepsiszentgyörgyről, a városba megérkezni számára mindig inspiráció: a vasútállomásról kilépve olyan tájat látni, amely csak itt van, a kommunizmus ironikus tömbházai, a román katona szobra – „mindig volt bennem egy perverzió az elrontott tájak iránt”, válaszolta beszélgetőtársa, Részeg Imola egyetemi oktató kérdésére. Más szempontból is jó a véleménye Sepsiszentgyörgyről: „kárhoztatják Székelyföldet, hogy nem lehet előrelépni, és akkor itt van ez a pulzArt”. Potozky László nem az a fajta író, aki már az iskolai diáklapba is írt, viszonylag későn került kapcsolatba az irodalommal. Újságírói szakra járt Kolozsváron, azelőtt nem sokat bújta a könyveket, csak egyetemistaként kezdett tudatosan regényeket olvasni. Aztán egyszer csak leült, és megírt egyhuzamban egy tizenhatezer leütéses novellát, amit le is közölt a Látó – nem azért, mert olyan jó szöveg lett volna, hanem mert a folyóirat szerkesztője meglátta benne a tehetséget. Első két kötetében a novellák cselekménye részint gyűjtött történetekből, részint személyes élményekből adódott, stílusára nagy hatással volt Bodor Ádám, merészségére Bartis Attila. Éles című regényének alaptörténete és sok figurája is valós, önéletrajzi elemeket is bőven tartalmaz, „a sok élmény összegyűlt, amihez csak hozzá kellett tenni a fantáziát” – mondta. A regény arról a rétegről szól, amelyet ő látott, amely, mint a lakmuszpapír méri le, milyen egy generáció: „elég érzékenyek, hogy megértsék a szociális folyamatokat, de nem elég jól eleresztettek, hogy magasról tegyenek rá” – foglalta össze jellemzésüket. Ami a közeljövőt illeti: egyféle folytatása lesz az Élesnek a Mellettem fal című, már készülő regénye, amelynek cselekménye egy meg nem nevezett, ám jól felismerhető kelet-európai országban történő forradalom idején zajlik. Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. szeptember 24.Jó hírünk a világban (Székelyföldi Grafikai Biennálé)Nem csupán az ország legrangosabb ilyen jellegű rendezvényévé nőtte ki magát az idén 4. alkalommal sorra kerülő Székelyföldi Grafikai Biennálé, hanem szakmai körökben is jegyzik, és ha még nem is tolonganak, de már jelentkeznek díjak felajánlásával a szakmai szervezetek is. Jó hírének megfelelően, a grafikai biennáléra jelentkezők köre is bővült, a nevező képzőművészek száma meg éppenséggel megduplázódott. A Sepsiszentgyörgyi Lábas Házban még október 12-éig látogatható Plakatfest „vezeti fel” a grafikai biennálét: hogy végre egy jellemző keresztmetszete látható Sepsiszentgyörgyön a kortárs lengyel plakátoknak, az a biennálé lengyel zsűritagjának, dr. Kaja Renkas grafikusművésznek, a katowicei Sziléziai Egyetem Művészeti Intézete munkatársának köszönhető, mondta el a tegnapi sajtótájékoztatón Imreh-Marton István, a biennálé egyik főszervező intézményének, a Kovászna megyei Művelődési Központnak a vezetője. A lengyel plakátkiállítás amúgy régi álma nemcsak a biennálé, hanem a pulzArt Kortárs Összművészeti Fesztivál szervezőinek is, megvalósulásában sokat nyomott a latban, hogy a Székelyföldi Grafikai Biennálé olyan hírűvé vált, hogy a krakkói biennálé is feltette programjára. A Székelyföldi Grafikai Biennálé híre a képzőművészek körében is egyre terjed, míg az első kiadásra 11, a másodikra 28, a harmadikra 32 ország művészei jelentkeztek, idén már 41 országból küldtek be alkotásokat, most már az amerikai kontinens államai és a Távol-Kelet néhány újabb országa is felkerült a biennálé pályázóinak térképére, ismertette Imreh-Marton István. A két évvel ezelőttihez képest a résztvevők száma megduplázódott, 507 művész 1238 pályamunkával jelentkezett, ebből 312-t választott kiállításra a zsűri. A biennálé köré szervezett rendezvények is szaporodnak: október 6-án Szepessy Béla grafikusművész, a Nyíregyházi Egyetem Vizuális Kultúra Intézetének vezetője mutatja be Nyomódúc és/vagy számítógép című könyvét, másnap grafikai műhelyt is vezet, mely nemcsak a szakmának, hanem a laikus közönségnek is szól. A biennálé hagyományának megfelelően a megnyitó előtti napon az előző kiadás nyertese mutatkozhat be egyéni kiállítással, Szőke Erika grafikusművész Terítsd le a lepedőt! című tárlatának a Magma Kortárs Művészeti Kiállítótér ad otthont. A biennálé megnyitójára október 12-én kerül sor, a díjátadó gálán ezúttal is lesz zenei betét: egy rendkívül érdekes, tagjai közt Sepsiszentgyörgyi muzsikust is számláló együttes, a Jazzappella lép fel. A rendezvények sorát a biennálén korábban résztvevőként és zsűritagként is szerepet vállaló Ioan Horvath Bognariu grafikusművész LITHO című egyéni tárlatának megnyitója zárja október 13-án. Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. szeptember 30.Októberben indít a fiókintézetJövő hétfőtől alkalmazza a magyar külügyminisztérium, és valamikor október folyamán fogják kinevezni a Bukaresti Magyar Kulturális Központ Sepsiszentgyörgyi fiókintézete vezetőjévé – tudtuk meg Szebeni Zsuzsától. Mint arról a Háromszékben már beszámoltunk, Lakatos Mihály korábbi intézetvezető megbízatásának lejártával a Balassi Intézet vizsgát hirdetett, melyet Szebeni Zsuzsa nyert meg, kinevezésében azonban akadályt jelentett, hogy a Kolozsvári születésű, Budapesten élő színháztörténész román állampolgársággal is rendelkezett, a hatályos magyar jogszabályok értelmében viszont ilyen tisztséget kizárólag magyar állampolgársággal rendelkező személyek foglalhatnak el. Következésképp Szebeni Zsuzsának le kellett mondania román állampolgárságáról, de az ügyintézés igencsak lassan haladt. Végül e hónap első felében kapta meg a román külügytől az állampolgársága visszavonásáról szóló határozatot, melyet „érdekes módon” épp azon a napon postáztak számára, amelyen a Háromszékben megjelent a fiókintézet vezetője kinevezésének késéséről szóló írásunk. Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. október 1.Véletlen megemlékezésJó embernek kellett lennie Fazakas Mihálynak, ha egyetlen hívó szóra húsznál többen jelentek meg sírjánál egy szál virággal. És jó embernek kell lennie annak a húsz emlékezőnek is, akik Balázs Antal hívó szavának eleget téve, tegnap körülállták a sepsiszentgyörgyi közös temetőbeli sírt. A véletlen megemlékezés egy tíz évvel ezelőtti temetéssel kezdődött, Fazakas Mihályt 2006 januárjában búcsúztatták hozzátartozói, barátai, ismerősei. Balázs Antal már a temetésre megfaragott egy kis méretű kopjafát egykori Cantus Firmusbeli dalostársa emlékére, melyet aztán a sírkeret fejrészéhez erősített. Néhány nappal ezelőtt azonban a kopjafa eltűnt – hogy hogyan, milyen körülmények közt kél lába ilyesminek egy temetőben, arra most hadd ne térjünk ki. Anti bácsi tehát újat faragott, és miközben helyére szerelte, figyelt fel arra, hogy épp tíz esztendeje hunyt el Fazakas Mihály. És született is benne rögvest az ötlet: milyen szép lenne, ha a sír mellett összejönnének a dalárdások egykori társukra emlékezni, mert Fazakas Mihály, az egykori bardoci tanító megérdemli, hogy akik jó baráti viszonyban voltak vele, eljöjjenek hozzá egy szál virággal – ezt már a tegnapi megemlékezésen mondta Balázs Antal. És gyűltek is a virágok a fejfa két oldalán lévő vázákban, és szaporodtak az emlékezés virágai is, „még tudjátok, mikor mondta felesége, hogy na Mihály, mehetünk haza? Amikor Mihály a borospohár mellett rázendített arra, hogy Hazudnak a gyöngybetűk a hófehér papíron”, de mégsem ezt énekelték el a sír mellett az emlékezők, hanem a Tebenned bíztunk eleitől fogva kezdetű zsoltárt. Egy kis megemlékezés, a véletlenek tetőzéseként épp Mihály napján. Jó emberek idézték meg társukat, aztán csendesen szétoszoltak. Maradtak a virágok, és a fejfához rögzített kopjafa, rajta az a két szó, amely mindenkit megillet, akit nem felejtenek el: in memoriam. Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. január 14.Mindent az olvasásértEgyik szemem sír, a másik nevet – mondta Szonda Szabolcs igazgató, mikor a sepsiszentgyörgyiBod Péter Megyei Könyvtár múlt évi tevékenységéről kérdeztük. A sírást a teljesen leállt épületfelújítás okozza, a nevetést, hogy küldetését 2016-ban is jól teljesítette a könyvtár. Az egykori székház felújításához, könyvtári célnak megfelelő átalakításához még 2012-ben fogtak hozzá, az elképzelés szerint az épületet modulonként korszerűsítették volna olyképp, hogy az intézmény folyamatos működését biztosítani lehessen. A nagy munkálatból csak az egyik szárnyon nagyjából elvégzett módosításra futotta, a művelődési minisztériumnál ugyanis időközben elakadt a pénzforrás, és kilátás sincs arra, hogy egyhamar újrainduljon a finanszírozás – magyarázta Szonda Szabolcs. Ezt a fejezetet kellene lezárni, az épületrehabilitációt meg más módon folytatni – különben ez a szándéka az intézmény fenntartójának, a megyei tanácsnak is. Tevékenységét illetően jó évet zárt a Bod Péter Megyei Könyvtár: a beiratkozott olvasók száma növekvő tendenciát mutat, elérve a 9500-as számot, az aktív olvasóké 7500 körüli. Évente 75–80 ezer olvasót szolgálnak ki, a könyvtár 230 ezres állománya is folyamatosan bővül, az új kiadványok beszerzésekor igyekeznek figyelni minden területre, legalábbis egy bizonyos határig, hiszen közkönyvtárként nem a szakirodalom gyűjtése elsődleges feladatuk. Leginkább azokat a kiadványokat vásárolják meg, amelyekre az olvasói visszajelzések alapján érdeklődés mutatkozik: szépirodalmat, magyar és román nyelvű könyveket egyaránt. Adományok révén is gyarapszik a könyvtár, főképp az 1970-es, 80-as évek hazai könyvterméséből, amire viszont nagy szükségük lenne: gyermek és ifjúsági irodalom, abból is főképp a házi olvasmányok – jegyzi meg Szonda Szabolcs. Ezek a könyvek ugyanis a gyakori kölcsönzéstől eléggé megviselt állapotba kerültek, a kiadók meg ritkán nyomják újra. A Bod Péter Megyei Könyvtár nagy hangsúlyt fektet az olvasásra ösztönző programokra: a könyvkelengye – az újszülötteknek ajándékozott könyvcsomag – még nem elég az olvasói tábor utánpótlásának biztosításához (bár ha a szülők belenéznek a könyvekbe, már az is eredmény), de az óvodásokat, kisiskolásokat felkereső mozgó könyvtár, az elemistáknak szervezett vakációs olvasóklub, az V–VIII. osztályosok számára kiírt vetélkedők és olvasótáborok, nem beszélve az egyedi és nagyon sikeres Varázskuckóról már olyan kezdeményezések, amelyek hosszú távra biztosítják az olvasóközönséget – a Bod Péter Megyei Könyvtárnál ugyanis azt az elvet vallják, hogy az ifjonti kíváncsiságot a könyvek felé kell csatornázni.Alaptevékenysége a könyves közönségszolgálat ugyan, de a Bod Péter Megyei Könyvtár aktív szervezője a sepsiszentgyörgyi-háromszéki irodalmi életnek is. Tavaly közel félszáz saját rendezvényt szerveztek vagy fogadtak be az írott kultúra szűkebb-tágabb területéről, és ezt a tevékenységet idén is folytatni szándékoznak. Hogy kik lesznek jelen a közönségtalálkozókon, arról korai még beszélni, a szervezés sikere ugyanis nemcsak tervezésen, de nagyon az embereken és az állandó készenléten múlik. Olykor többéves távlatokban is kell gondolkodni, Nádas Péterrel például négy éve van kapcsolatban a könyvtár, és még nem tudtak időpontot egyeztetni – de érdemes türelemmel lenni, mondja Szonda Szabolcs. Megjegyzi, van valami ezzel a várossal, a meghívottak – akár jártak már itt korábban, akár nem – jól érzik itt magukat, szívesen visszajönnek később is. És ez az, amiért az egyre bonyolultabb adminisztráció közepette érdemes naphosszat dolgozni a szervezéssel. Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. január 23.Akiket elveszített a magyar irodalomKét fiatal költő, akik az irodalomkritikus szerint éppen a többnyelvűség okán nyereségei a kortárs román költészetnek. A két fiatal költő Brassóban született, az Áprily Lajos Főgimnáziumban érettségizett, magyarul kezdtek verset írni, román költőkké váltak. Andrei Dósa és Robert Elekes péntek délutáni teinbeli közönségtalálkozója nem vonzott nagy közönséget, holott az Adrian Lăcătuş irodalomkritikus és Szonda Szabolcs könyvtárigazgató kérdései nyomán feltáruló életútjuk – különösen költővé érésük története – igencsak tanulságos: a szórványsorsbeli identitásváltás tipikus példái. Andrei Dósa is, Robert Elekes is még iskolás korában kezdett verseket írni, anyanyelvén. Dósa hosszabb ideig próbálkozott a magyar nyelvvel, közölni is próbált, a Brassói Lapoknál azonban nem részesültek kedvező fogadtatásban versei. Elekes – aki már bonyolultabb etnikai múlttal rendelkezik: anyja román, apja félig német, félig magyar, gyerekkorában fele apă, fele víz alapon keverte a három nyelvet – viszonylag hamar abbahagyta a magyar és angol nyelvű versírást, a poétikát ellenben német nyelven folytatta – mint mondta, csupán pragmatikus meggondolásból, hiszen neki nem a nyelv és nem is az etnikum határozza meg hovatartozását. Német nyelven írott verseit közölni kezdték, aztán mégis azt ajánlották neki, inkább írjon románul.Irodalmi pályára állásukban fontos volt találkozásuk a néhai Alexandru Musina indította brassói költőiskolával: tulajdonképpen mindkettőjüket azért érdekelte ez az irodalmi csoportosulás, mert Brassóban nem volt más lehetőségük költészetről tanulni. Így hát román nyelven alkotnak és közölnek: Dósának három, Elekesnek egy verseskötete jelent meg ez idáig.Érdekes módon azonban egyikőjük sem szakított a magyar nyelvvel. Dósa fordít magyarból románra (és saját verseit magyarra), Elekes meg azt mondta, fog még magyar nyelven verset írni. Sőt – bár mindketten akcentussal beszélik –, ragaszkodnak is a magyar nyelvhez, Dósa meg kimondottan fájlalja, hogy amióta Bukarestben él, sokat felejtett anyanyelvéből. Kötődésüket a magyar nyelvhez a sepsiszentgyörgyi közönségtalálkozón is bizonyították: verseiket románul és – amelyikről volt – magyar fordításban is felolvasták. Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. február 20.HuszonötSzűk baráti körben, a Sugás vendéglőbeli törzsasztalnál mutatta be Czegő Zoltán legújabb – sorrendben huszonötödik – kötetét tegnap kora délután. A Tyúkisten gyermekei rövid elbeszélések gyűjteménye, melyekben nem kipanaszolja magát a szerző – hiszen, mint mondotta, nem vágyik a kipanaszolkodásra, mert míg van ereje, írni szeretne –, hanem sajátos világnézetének lenyomata. Ezt írtam, így láttam jónak, hogy összekomponáljam egy kévébe, csak azt tudom mondani, hogy aki elolvassa, azon legyen áldásom – bocsátotta útjára a kötetet Czegő Zoltán. Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. február 20.Sepsiszentgyörgyre költözött az Árkosi Kulturális KözpontAz Olt utcai Bástya vendéglő egy részében rendezkedett be a Szenkereszty-kastélyból kilakoltatott Árkosi Kulturális Központ: újabb rendezvényeit – zömmel hangversenyeket – már ott tartja. Az új székhely átmeneti jellegű, az intézmény vezetőjének, Kopacz Attilának hosszú távra más tervei vannak. Árkoson érdekes a helyzet, az egykori tulajdonos leszármazottainak a kastélyt, a kápolnát és a régi istállót adták vissza, a terület az egyéb felépítményekkel, létesítményekkel továbbra is az állam tulajdonában, az Árkosi Kulturális Központ vagyonkezelésében maradt. Ideális az lett volna, ha az intézmény kibéreli a kastélyt, tevékenységét Árkoson folytatva, de a visszaszolgáltatott Szentkereszty-kastély tulajdonosával nem tudtak megegyezni, a végrehajtó pedig kilakoltatást helyezett kilátásba, így inkább önszántukból költöztek ki – mondta el megkeresésünkre Kopacz Attila. A helyszínkeresésben több lehetőség is felmerült, legjobb választásnak az egykori Dózsa-klub bizonyult volna: igazi koncerttermet lehetett volna kialakítani, a Baász-hagyaték elhelyezésére állandó kiállítóteret lehetett volna kiképezni, s nem mellékesen a város egy sajátos épületét lehetett volna visszavonni a kulturális körforgásba – ám bonyolult jogi helyzete miatt „nem jött össze a dolog” – magyarázta Kopacz Attila. A volt dohánygyár adminisztratív épülete is felmerült a lehetséges helyszínek között, ott infrastrukturális gondok adódtak, azonkívül koncertteremmé átalakítható helyiséggel sem rendelkezik – az Árkosi Kulturális Központ számára viszont rendkívül fontosak a jól bejáratott hangversenyek, a zenészek is szívesen jönnek, és az évtizedek során kialakult közönség is igényli. Így hát kényszerűségből került sor a Bástya vendéglő egy részének kibérlésére: a környék egyetlen jó koncertzongorája ott megfelelő környezetben szólhat, a hangversenyek számára elegendő tér áll rendelkezésre. Ami az intézményt illeti, szűkösebb programkínálattal fog egyelőre működni, hiszen jelenlegi székhelye nem a legmegfelelőbb kiállítások szervezésére, a rezidensprogramok lebonyolítására meg végképp alkalmatlan. Hosszú távon mégis a Dózsa-klubba való berendezkedést tartaná a legjobb megoldásnak Kopacz Attila. Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. március 24.Székelyföldi városok polgármesterei találkoztakA székelyudvarhelyi kezdeményezésre indított székelyföldi magyar polgármesterek harmadik találkozójára került sor tegnap a sepsiszentgyörgyi városházán, a tizennégy városvezető közül tizenhárom részvételével. A megbeszélésen az elöljárók sajátos gondjaikról egyeztettek. Az elhangzottakról Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester adott szűkszavú tájékoztatást, elmondva: felmerült többek között a romakérdés, azt vitatták meg, hogyan lehet a székelyföldi magyar anyanyelvű romákat politikailag integrálni Székelyföldön, a témával kapcsolatban Kiss Tamás, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet szociológusa tartott előadást. Egyeztettek a székely kongresszus előkészületeiről, e témában Bakk Miklóssal és Kassay Jánossal, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem előadóival konzultáltak. Előadást tartott még a székelyföldi városok címereiről és zászlóiról Szekeres Attila István heraldikus – ezzel kapcsolatban Antal Árpád elmondta, Sepsiszentgyörgy zászlójának ügyében hétfőn történt meg a legújabb lépés, amikor iktatta a kérést a fejlesztési minisztériumnál. „Várom, hogy ne a kommentek jöjjenek, hanem a kormányhatározat jelenjen meg, mert a törvény által előírt minden lépést betartott a sepsiszentgyörgyi önkormányzat” – nyilatkozta a polgármester. A tanácskozás második felében „az olyan egyszerű mindennapi kérdésekről” egyeztettek, mint a számvevőszék működése vagy a Székelyföld-vízió. A Háromszék kérdésére, hogy az autonómia is szóba kerül-e, Antal Árpád azt válaszolta: „Nagyon sok minden szóba kerül még, van, amiről később fogunk nyilatkozatot adni.” A polgármester a törvénykezés összevisszaságát nevezte a legsúlyosabb problémának, amivel minden önkormányzati vezető szembesül. „Van egy csomó dolog, ami ugyanúgy foglalkoztatja a székelyföldi polgármestereket, mint a regátiakat, de nyilván nem véletlen, hogy itt most Székelyföldön a magyar polgármesterek gyűlnek össze, s azokról az ügyekről beszélünk, amelyek minket nagyobb mértékben érintenek” – összegzett Antal Árpád. Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. április 1.Akit elbűvölt a fény (Bartha Árpád-emlékkiállítás)Mindig azt mondta, március 15-én született. Az anyakönyvbe azonban március 20-át írtak. Szülőfalujában, Lécfalván, 1941-ben. Most, ha megérte volna, immár 81. éves lenne. Bartha Árpád azonban fájdalmasan korán, mindössze 43 évesen távozott erről az árnyékvilágról. Jókor született, s ha jó helyen is – világhírű fotográfus lehetett volna belőle. A 2004-es első emlékkiállítása után második, életműösszegző tárlata nyílt meg tegnap az Árkosi Művelődési Központ Bástya-házbeli termeiben. Bartha Árpádot, a szenvedélyes fényképészt és az embert idézték meg a tegnapi kiállításmegnyitón pályatársai, tisztelői. Damokos Csaba, a Romániai Képzőművészek Szövetsége megyei szervezetének elnöke villogó szemű, lobogó zakójú, mindig siető, de mindenre figyelő, kereső-kutató emberként jellemezte, akiben a dokumentarista és a művészeti fotográfus párhuzamosan élt. Kiemelte, olyan kortársai, mint Plugor Sándor, Baász Imre, hatással voltak alkotására, művészetének alakulására. Beliczay László, az MTI fotográfusa és képszerkesztője szakmai szempontból értékelve életművét megállapította, Bartha Árpád a fényképezést soha nem tekintette csak munkának, az alkotás napi látásmódja volt. Természetfotói, a paraszti életet bemutató felvételei szerkesztésükben, emotív hatásukban a két világháború közötti „magyaros fotózásra” emlékeztetnek, alkotásaira jellemzőek a fény-árnyék hatások, a nehéz kompozíciós elemeket rendkívül ügyesen használta – méltatta a szakember. Felhívta a figyelmet Bartha stílusváltására, amikor elkezdett a képzőművészet felé fordulni, ebből a korszakából való alkotásain Moholy-Nagy, Kepes hatása érződik. Bartha ugyanakkor szenvedélyes sötétkamra-kísérletező is volt, nagy újítását azonban, a vakok számára kifejlesztett domborfotóit „elsüllyesztették” akkoriban. Bartha Árpád remélhetőleg megtalálja méltó helyét a magyar fotóművészetben – zárta beszédét Beliczay László. Az örökmozgó, mindenütt fotótémát találó Bartha Árpádról egykori munkatársai, a Cuvântul Nou napilap volt újságírói, Dumitru Manolăchescu és Ioan Drăgan emlékeztek meg, utóbbi elmesélve: Bartha már brassói fémipari munkás korában szenvedélyes fotós volt, s hogy több ideje maradjon a fényképezésre, a nagyvárosban albérlet után nézett. Talált is – egy használaton kívül helyezett halottaskocsit... Nem közvetlen munkatársa, de barátja volt az akkori „társlapnál”, a Megyei Tükörnél dolgozó Czegő Zoltán és Bogdán László – előbbi arról beszélt, könnyű Bartha Árpádra emlékezni, hiszen ő állandóan emlékeztet, utóbbi pedig a Bartha Árpádhoz írott versét olvasta fel. „Összehúzott szemmel néz bennünket a fotográfus, / ahogyan ismert blende pillantásával is nézett esztendőkön át, / és bűvös kameráján keresztül is csak nézett. / Tudta, ha odanézünk: sikerül a valóság!” – emlékidézés helyett találóbb a költő jellemzése. A mostani emlékkiállításra reprezentatív Bartha-fotóalbum is megjelent. Kopacz Attila felidézte: a 2004-es kiállításkor csak egy vékony, 48 oldalas kiadványra futotta, és akkor úgy érezte, „mi végeztük ki” Bartha Árpádot. Azóta motoszkált benne, hogy el kellene valamikor készíteni a Bartha életművéhez méltó albumot, és ennek most jött el az ideje. Eleinte 150–180 oldalas kiadványt tervezett, ebből végül 450 oldalas lett, „de el lehetett volna menni még egyszer ekkoráig” – tette hozzá. Ismertette azt is, pár hónapon belül elkészül az album román és angol nyelvű fordítása is, „mert az egész világon be kell mutatni Bartha Árpádot, hiszen olyan művész, aki megérdemli”. Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. április 3.Unicum és unikumJónás Tamás magyar nyelven alkotó roma (nemrég még cigány) származású költő, író, programozó és Kürti László (születési nevén Kovács) költő, szerkesztő, tanár legújabb köteteinek bemutatója (kellett volna hogy legyen). A Teinben, azaz a Tein teraszán, merthogy e váratlan jött szombat délutáni nyári igézetben mindenki kikívánkozik. Nem igényelvén moderátort, a két költő maguk kitalálta forgatókönyv szerint („mert megegyeztünk, ez nem Budapest”) kívánta lerendezni az előadást. Jópofának szánt (egymás szavába vágó, egymást túlbeszélő, egymásra – már amennyire kivenni lehetett a szókavalkádban – rálicitáló) indítással. Kevéske vallomással is (Jónás: „ha steril az életünk, hiába éltünk és hiába halunk meg”, Kürti: „aki normális, az baromi unalmas”), csak úgy, mellékesen. Némi felolvasással (ki nem tudta, annak számára – majdnem – kiderült, hogy Jónás költészete unikum, a Kürtié pedig – wikipédiásan fogalmazva – „alanyi vallomásos líra”), mert azért mégis. Aztán egy kicsit a lejtőn. Aztán még jobban a lejtőn. A sokadik Unicum után már ellenőrizetlenül a lejtőn. Míg végül kocsmaasztali bohózat. Ebben azonban semmi különleges. Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. április 6.Nevünkről az ékezetPersze, most azt fogják mondani az illetékes hivatalnál, hogy már megint. Pedig nem. Nem megint, hanem egyfolytában, mindig és mindenhol. Mindaddig, amíg úgy lesz, ahogy lennie kell. Mert ha valamit, hát ezt nem szabad hagynunk. Nyilván, még sok mindent, ami kisebbségi létünkből fakadóan szükséges, de ezt soha, semmilyen körülmények között. Marosvásárhelyen újfent előfordul, hogy a személyazonosságiba nem írják be az á-t, az é-t, s ha nem elég erőszakos a kérvényező, neve ékezetek nélkül marad – hiába, az előretolt helyőrségekben mindig is kőkemény a fegyelem, és nincs helye az ellentmondásnak. Nálunk még működnek az 1968-as megyésítés idejéből megmaradt reflexek, az akkor kirakatmegyének szánt Háromszéket ma is ékes példájaként lehet mutogatni a kisebbségi kérdés megoldásának. Nálunk a személyazonosságiba is, a hajtási jogosítványba is beírják (legalábbis még) a hosszú í-t, a hosszú ő-t, épp csak a helyi rendőrségnél nem ismerik a magyar nyelv ékezetes betűit. Pedig nincs olyan sok belőlük, egy gyorstalpaló kurzuson még a félanalfabéta is könnyűszerrel megtanulja használatukat, hát még a tizenkét osztályt kijárt „érettek”. Amilyeneknek lenniük kell a fekete egyenruhára aspirálóknak. Az eset a Kós Károly úton történt, annak is a belvároshoz legközelebb eső, nem szabványos útkereszteződésében. Azon a részen, amelyet még nem túrtak szét, de már csak idő kérdése. Az unitárius templom oldalánál levő szakaszt addig is parkolóként használják sokan. Akik ott hagyják el autójukat, olyan nagyon nem zavarják a forgalmat. Valakinek azonban szúrta a szemét az ingyenparkolási lehetőség – nosza rajta, jó katonák, büntessetek, adatott ki a parancs. A jó helyi rendőrök meg cetlit az ablaktörlő alá. Hogy a bűnös jelentkezzék székhelyükön azonosítás végett. Mert tilosban parkolt a Kos Karoly úton. Ami, ha betűje szerint nézzük a törvényt, úgy is van. Épp csak Kos Karoly út nincs a városban. Ha már nem szentgyörgyi és nem magyar az a büntetési cetlit szétosztogatni kiküldött városi alkalmazott, hát legalább másolja le helyesen az utcanevet az utcanévtábláról. Ne a sárga színűről, amely az ideiglenes forgalmi eligazítás végett díszeleg az utcasarkon, mert az is hibás. És ebben a polgármester a hibás. Hiszen még tavaly ősszel felhívta figyelmét egyik városi képviselőnk, hogy a sárga táblákon Kós Károly nevéről hiányzanak az ékezetek. A polgármester akkor azt válaszolta: nem a város készíttette a táblákat, hanem az utcafelújítást végző cég, az tehát a vétkes, de intézkedik, hogy kijavítsák a mulasztást. Na, hát itt az intézkedés eredménye. Apróság, mondhatják sokan, megint én vagyok a hibás, mondhatja a polgármester. Nem apróság bizony, és a világért sem hibáztatom én oktalan a polgármestert. Csak nagyon nem kívánom, hogy oda jussunk, mint az első román világban, majd később, a néhányak által még mindig visszasírt kommunizmusban, amikor a magyar sajtóban a helyneveket csak románul szabadott leírni. Hogy elmúlt az az idő, és vissza sem jön már többé soha? A fennebb említett marosvásárhelyi példa nem erre enged következtetni, a Székelyföld egykori fővárosában dívó „honosítási eljárást” pedig nem lenne jó hagyni Sepsiszentgyörgyön meggyökerezni. Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. április 8.Egy letűnt kor értékeiKeresztszemes, gobelin, kelim, úrihímzés, paraszthímzés – a mai fiatalok közül sokan talán sejtik még, ezek valamiféle kézimunka-szakkifejezések, de hogy mi a különbség köztük, és hogyan készülnek, azt már igen kevesen tudják. Holott nagyszüleik korában a mindennapok foglalatossága volt a kézimunkázás, nemcsak használati tárgyaknak, hanem dísznek is szánták – vagy, miként a Kónya Ádám Művelődési Házban tegnap megnyílt kiállításán Gábor Éva fogalmazott: a szépet mindig világra hozták. A sepsiszentgyörgyi Fürge ujjak kézimunkaklub vezetőjének ez második egyéni kiállítása, a Fél életem munkássága címet kapott tárlat ízelítőt ad egy letűnt kor értékeiből, de példa arra is, hogyan lehet a feledésre ítélt háromszéki mintakincset feléleszteni, illetve átmenteni a jövendő számára. Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. április 8.Hat évtized a művészet szolgálatábanIgyekeztem hatvan év alatt jól kidolgozni magamat – mondotta Murádin Jenő művészettörténész négy új kötetének tegnapi sepsiszentgyörgyi bemutatóján. Murádin Jenő azon kevesek közé tartozik, akik egész életükben azzal foglalkozhattak, amit szeretnek – nem csoda hát termékenysége. Azt vallja, a művészettörténésznek nem elég csak a művekkel foglalkoznia, meg kell ismernie azt a kort, annak a kornak a társadalmi viszonyait is, amelyben a művek születtek, de az alkotót is, ezért élete felét könyvtárakban, levéltárakban keresve-kutatva töltötte el – és eközben rá kellett jönnie, az erdélyi képzőművészetnek nincs meg az az alapja, amelyre ráépülhet az egész. Munkássága jó részét ennek az űrnek a kitöltésére szánta, így írta meg Kós Károly az erdélyi képzőművészet szolgálatában című, a nyomdából épp tegnap kijött legfrissebb kötetét is. Kóssal rengetegen foglalkoztak, szinte nincs is életművének fel nem dolgozott szelete. Murádin Jenő a Trianon után magához tért erdélyi képzőművészeti életet megszervező Kós Károlyról írt, aki – felismerve, a kisebbségi sors nem elsorvasztja, épp ellenkezőleg: kigyöngyözi a művészetet – a Barabás Miklós Céh alapításával, a kolozsvári Műcsarnok létesítésével ennek a folyamatnak a szolgálatába állt. Kolozsvári Szeszák Ferencről írott monográfiája igazi kihívásnak számított, hiszen a tragikus sorsú, fiatalon elhunyt szobrászművészről nem létezett használható bibliográfia. Életének, munkásságának felkutatását viszont fontosnak tartotta, Szeszák ugyanis kevésbé ismert, de annál jelentősebb művésze volt a 19. század végének, a 20. század elejének, ő készítette többek között a nagyszalontai Arany János-szobrot, számtalan kolozsvári alkotása közül kevés maradt meg, jó részüket lerombolták az első világháború után Erdélyt kézhez vevő románok. Sok síremlékszobrot készített a kolozsvári temetőbe, ahol – jeltelen sírban – ő maga is nyugszik. Az 1867–1918 közötti erdélyi, illetve az 1918–1989 közötti romániai magyar művészeti irodalomról készült bibliográfiáját beszélgetőtársa, Bogdán László felbecsülhetetlen értékű köteteknek nevezte. Az említett időszakokban Erdélyben nem lévén művészeti folyóiratok, Murádin Jenőnek minden ez idő alatt megjelent újságot, napilapot át kellett néznie, hogy a 15 ezer címet tartalmazó bibliográfiát elkészíthesse, és ez több évtizedes, kitartó kutatás eredménye – a két kötet viszont alapmunka a művészettörténészek számára. Váry O. Péter Murádin Jenő: A szobrász Kolozsvári-Szeszák Ferenc : 1881-1919 /ARTprinter, Sepsiszentgyörgy, 2015/ Murádin Jenő: Erdélyi magyar művészeti irodalom 1867–1918 /Tinta Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2016/ Murádin Jenő: Romániai magyar művészeti irodalom 1918–1989 /Tinta Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2016 Murádin Jenő: Kós Károly az erdélyi képzőművészetek szolgálatában /ARTprinter, Sepsiszentgyörgy, 2017/ Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. április 12....olyan nem jó emlékezni ezekre…Minden vagyonukat elvették, házukból elűzték; iskolába nem vették fel, édesapját koncepciós perben elítélték; élete első fele, a fiatalkora nélkülözéssel, megaláztatással telt – és mégsem lett megkeseredett ember. Incze – született Balázsy – Ilona túl a nyolcvanadik évén derűs nyugalommal szemléli az életet. Csak amikor emlékezni kell, akkor futja el szemét a könny. A Balázsy család utolsó két generációjának sorsát a kommunista rendszer visszaélései határozták meg. Balázsy Károly Pál (Ica néni édesapja) a partiumi Érszentkirályon született 1912-ben, legkisebb fiúgyermekként ő maradt a családi házban. Nagy birtokon gazdálkodott, talán ez lehetett az oka, hogy teológiára és földrajz–történelem szakra is csak két-két évet járt. Annak ellenére, hogy egyetemet nem végzett, a vidéki értelmiséghez tartozott, szülőfaluja és még két szomszédos település jegyzője volt a tasnádi járásban. Legnagyobb lánya, Ilona születésekor a saját öröksége és a felesége hozományaként kapott mellé vásárolt még ötven hold földet – bizonyítékaként annak, hogy hosszú távra tervez. A sors azonban nem úgy akarta. Előbb a Groza-kormány agrárreformjának esett áldozatul birtoka java, majd 1949-ben, március 3-án éjszaka megjelentek az elvtársak lakásán… A Balázsy család vergődését, olykor kétségbeesett harcát a túlélésért annak a vészterhes kornak még élő tanúja, Ica néni meséli el. Édesanyám csak jajgatott – Nem tudom, hány száz hold földünk volt, édesapámnak is, édesanyámnak is sok volt. 1947-ben nagy részét elvették, csak 64 hektárt hagytak meg, ennyit tudtunk igazolni 1990 után, mikor visszaigényeltük a házat és a földet. Aztán 1949-ben azt is elvették. Éjjel mentek – mi, a nagyobbik húgommal akkor nem voltunk otthon –, tizenkét óra után, több ember körbevette a házat, hogy nehogy megszökjenek, felzörgették édesapámékat, és felszólították, vagy a vagyonáról, vagy az életéről mondjon le. Édesapámmal íratták meg a saját kilakoltatási kérésüket, mert az elvtársak nem nagyon értettek a betűvetéshez. Szüleim nem tudtak csomagolni sem, a helybeli emberekből, aki jobbindulatú volt, az pakolt fel ezt-azt. Az egyik a tiszti csizmát rakta egy zsákba, édesapám rászólt, ne tedd bele, mert tönkreteszed a szárát, hát az volt a szerencse, hogy nem hallgatott édesapámra, felcsomagolta a csizmát. Édesanyám csak jajgatott, jajgatott. Mikor vitték el édesapámékat, a lovak nem akartak elindulni. Az egyik az a ló volt, amelyiket még csikókorában az anyjával elvittek a németek a háborúba, de visszajött, mert még kicsi korában megszoktatta a kocsis, reggelente kockacukrot tett a tornácra, minden nap ott ropogtatta, mi gyermekként nagyon élveztük. Ez a csikó közben nagy ló lett, ezt fogta be Victor bácsi – román ember volt – a futószekér elé, mert volt kocsink is, ilyen sárga, de annak ott kellett maradnia. Valamelyik elvtárs akarta kivezetni a szekeret, de a ló nem mozdult. Akkor édesapám átvette a gyeplőt, úgy mentek el Tasnádra, mert oda tartoztunk járásilag. És amikor oda elvitték, azt mondták, hogy minél messzebb, legalább kétszáz kilométerre menjenek a falutól. Nekünk minden rokonságunk a környéken élt és Budapesten, de már akkor le volt zárva a határ, édesapámék nem mehettek Magyarország felé. Nagyapát börtönbe tették, mert nem tudta fizetni a kvótát, amivel ők meg voltak róva, sőt, édesapámnak a testvérét is, és a másikat is, mind börtönbe zárták, mivel nem tudták teljesíteni a beszolgáltatást, elvették tőlük is a házat, aztán később visszaadták üresen. És akkor édesapámék ide jöttek, Háromszékre, mert a lelkészünk, Dénes Dezső idevaló volt, az édesapja, Dénes János bácsi Illyefalván volt lelkész. Szerencse, hogy a másik fia, az orvos, otthon volt, édesanyám és a kisebbik húgom – három éves volt akkor – nagybetegek voltak, mert nyitott vagonban kellett utazniuk, és hideg volt akkor, március 3-án, 1949-ben. Mindenki félt tőlünk Édesapám, bár jegyző volt, semmit sem sejtett arról, hogy mi fog velük történni. Mikor kezdtek jönni ezek az elvtársak, őt már mellőzték. Mi, a nagyobbik húgommal iskolában voltunk Királydarócon, egy özvegyasszonynál laktunk egy nagy szobában egy tanárnővel, ő már tudta. Hogy honnan? Csak mondta a néninek, és mi is hallottuk, na, éjjel elviszik Kaisleréket, Szúnyogékat, de Balázsyt nem említette. Reggel a cselédleányunk kihívott engem, s mondta, hogy a tekintetes úrékat elvitték az éjjel. Én egyet ordítottam, mert nagyon anyás voltam. Na és akkor minket elbújtattak egy faluban, hogy minket is ne vigyenek el, de persze aztán mi is idejöttünk, mert tizenkét évesen mihez kezdtem volna? Olyan nem jó… Nem nagyon szoktam emberek előtt beszélni, ha kérdeznek, egy tőmondatban valamit… Olyan nem jó emlékezni ezekre… Illyefalván nagyon jó volt Dénes János bácsinál, a papnál, a falubeliek is sokat segítettek. De onnan is el kellett menni. Szentgyörgyön egy kamrában laktunk a Kossuth Lajos utcában évekig (a házat, melynek udvarán állott az a kamra, az 1980-as évek elején lebontották, helyére tömbházat építettek – szerk. megj.), egy ágy volt benne, egy kicsi asztal és egy vaskályha. Mikor a kabátot fel akartuk venni, kimentünk az ajtó elé. A házinéni megengedte, hogy mi, gyermekek, ott aludjunk náluk. Este bementünk, reggel megint vissza a kamrába. Előbb minden éjjel, aztán hetenként kétszer édesanyámékat felzörgették a milicisták, hogy ott vannak-e, nem hagyták-e el a várost. A buletinjukban (személyazonossági igazolvány – szerk. megj.) benne volt a D. O. (domiciliu obligatoriu – kényszerlakhely). Mi, gyermekek, szabadon járhattunk, de szüleinknek minden reggel kellett jelentkezniük hét órakor a milícián, és ott nem is kell mondjam, hogy beszéltek velük. Sok nyomorúság és megaláztatás ért minket. Mindenki félt tőlünk, még köszönni is, a templomban is úgy húzódtak el tőlünk. Benne voltam az iskola tánccsoportjában, abból is kirúgtak, mert az voltam, aki. Az Úristen mindig kirendelte Volt olyan nap, hogy azt kérdezte édesanyám: mit főzzek, mivel mosom ki a ruhátokat? Nem volt semmink, mert nem engedték dolgozni őket, csak napszámba. És akkor jött a postás, és hozta a szelvényt. Azok az egyszerű falusi román és magyar emberek küldték a csomagot otthonról, azokból a falvakból, lisztet, a lisztbe beletéve a tojást, szalonnát, házi szappant. Az Úristen mindig úgy kirendelte, hogy épp akkor jött a csomag, amikor legnagyobb szükség volt rá, és nem egyszer. Volt, hogy egy hétig csak krumplit ettünk, de akármilyen nyomorúságban is volt részünk, édesanyám soha senkitől kölcsön nem kért. Foltozott cipőben jártunk, szombaton a kartonruhánkat megmostuk, reggel kivasaltuk, tizenegy órakor úgy mentünk a templomba. De soha ezért mi nem zúgolódtunk, nem békételenkedtünk, nem irigyeltük azt sem, hogy az elvtársnőnek a leánya szép selyemruhában meg mindenben járt. Csak a kisebbik húgom nem értette, ő nagyon jó tanuló, osztályelső volt, akkor avatták a pionírokat, és őt nem vették fel. Úgy el volt keseredve, annyit sírt az a gyermek! Akkor aztán kezdték magyarázni édesanyámék, hogy miért nem kapott piros nyakkendőt. Én tudtam is, értettem is, hiszen innen is, onnan is kitettek, kultúrműsorból, tánccsoportból, mindenből, de Editke olyan kicsike volt még, nem tudta megérteni és nem tudta elfogadni, hogy ő ilyen. Aztán megengedték két vagy három év után, hogy hazamehessünk, meglátogassuk nagymamát, édesanyámnak az édesanyját, de arról jobb nem is beszélni. Sok a jóérzésű ember, de volt olyan is, aki… Édesapámnak nem lévén fiúgyermeke, azt akarta, hogy a nagyobbik húgommal együtt gyógyszerészek legyünk, és akkor felírhattuk volna: Balázsy gyógyszertár, hogy a név maradjon meg. Sikerült a felvételink, de mikor meglátták a papírjainkat, azt mondták, hogy sajnálják. Végül aztán elmentünk Nagykárolyba, az állategészségügyi technikumba, mert először azt hittük, hogy tanítónők leszünk, de hát azonnal kirúgtak a képzőből is, az állategészségügyi volt az utolsó, azt mondta ott egy nagyon kedves titkárnő, drága gyermekeim, ti ezzel a papírral ne menjetek sehova felvételizni, mert titeket nem vesznek fel sehova sem. Ami úgy is volt. Végül elvégeztem a nővérképző iskolát, volt egy illyefalvi kislány, azt kitették, engem megsajnáltak, meghagytak. Az Úristen mindig megsegített, mindenben. Az internátusban volt egy angyalosi lány, az mondta, a kulákoknak még csak az ivadékának is ki kell csavarni a nyakát – a két kezével mutatta, hogyan – és összetaposni. Egy másik lány, Irmuska, azt mondja, te, nem szégyelled magad, jól tudod, hogy Balázsy Ica kicsoda, és te így beszélsz. Aztán elhallgatott. Csűry István – akinek a fia most püspök Nagyváradon –, ő udvarolt nekem, de én azt mondtam, nem megyek paphoz férjhez, mert a családban elég pap van, és én városon akarok élni. A húgom meg azt mondta, ő falura szeretne kerülni. Na, ő került városra, én pedig falura, jó messzire, Szolokmába. Mert mégiscsak paphoz mentem férjhez, s hál’ Istennek, jól. (folytatjuk) Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. április 13....olyan nem jó emlékezni ezekre… (2)A szocialista rend felforgatója Incze – született Balázsy – Ilona folytatja visszaemlékezését: – Édesapámat 1959-ben politikailag elítélték kilenc évre, Marosvásárhelyen volt a tárgyalás. Hogy milyen indokkal? Azt mondták, szimpatizált az 1956-os magyarországi eseményekkel, az „ellenforradalommal”, ahogyan a vádiratban fogalmaztak. Azt is felrótták neki, hogy azt mondta, persze kacagva, menjünk utcaseprőnek, ott legalább diplomás emberek lesznek. Hát ilyen bűnei voltak, és ezeket komolyan gondolták! Míg a vizsgálati fogságban volt, az ismerősök azt tanácsolták, hogy mondjon le a kisebbik húgomról, mert sem engem, sem a nagyobbik húgomat, Borcsit nem vették fel sehová, és legalább Editke tudjon továbbtanulni. Nem tudtunk beszélni édesapámmal, hogy ezt miért kell megtennie, de ő tudta, miről van szó, és akkor a börtönben megírta a lemondást, románul, mert perfekt beszélt románul. Nagymama akarta, hogy két évet román gimnáziumba járjon, egyébként Zilahon a Wesselényi Kollégiumban érettségizett. Editkét édesapámnak a nővére adoptálta, Sári néném is el volt zárva azelőtt, de nekik nem volt annyi földjük, hogy kiemeljék őket. Nevet adtak neki, de soha, egy percet sem lakott náluk, viszont így tudott érettségizni a Mikóban, majd sikerült elvégeznie Brassóban a hároméves építészeti technikumot. Mind a hárman arra törekedtünk, minél hamarabb legyen valami végzettségünk, hogy dolgozhassunk, mert nagy szegénységben éltünk. Édesanyám az akkor még pirosban álló központi ortodox templom pincéjébe járt almát válogatni, akkor ott volt az aprozár raktárja. Édesapám is csak napszámban dolgozhatott, ő és más kiemeltek, Kaisler Anti bácsi – akivel úgy szólították egymást, hogy kiskomám, jó barátok voltak, eltemetve is egymás mellett vannak a szemerjai temetőben – gazdákhoz járt el kaszálni, de kellett fogadniuk egy embert, mert a kaszát egyikük sem tudta megverni. Olyankor adtak kosztot is nekik, de gyengét, édesapám azt mondta, ha én a napszámosaimnak ilyen kosztot adtam volna, otthagytak volna. Akkor nagyon nehéz idők voltak. A marosvásárhelyi tárgyalásról tömegesen jöttünk ki a törvényszékről, s az egyik egyenruhás tiszt diszkréten mellém jött, és mondta: hölgyem, fellebbezzék meg, hát ez milyen vád? Meg is fellebbeztük, de annyit értünk vele. (A kolozsvári katonai törvényszék Marosvásárhelyre kihelyezett ülésén 1959. június 24-én hozott 261-es számú ítélet tipikus példája a koncepciós perekben született döntéseknek. Balázsy Károlynak valójában semmi bűne nem volt, ha beszélt is arról munkatársainak – időközben ugyanis tisztviselő lehetett az Autoexpediția állami vállalatnál –, hogyan intézte birtokát, míg el nem kobozták tőle, nem a „szocialista rend felforgatása” érdekében tette: a kommunista hatalom a magyarországi forradalom romániai utórezgéseinek felszámolását követő megtorláskor kihasználta az alkalmat, hogy végleg leszámoljon a kulákoknak nyilvánított, földönfutóvá tett, de még élő egykori nagygazdákkal is. Hogy Balázsy Károly esetét milyen gondosan „előkészítették”, az is bizonyítja, hogy 1958 szeptemberében elbocsátották munkahelyéről, és felvetették az egyházhoz titkárnak – így nem egy munkás, hanem egy „reakciós elem” került a törvényszék elé. Az ítélet egyébként teljes vagyonelkobzásról, valamint ötszáz lejes perköltség megtérítéséről is határoz. Amikor letartóztatták, Balázsy Károly összes vagyona húsz lej volt…) Borítékban küldünk haza Peripraván töltötte börtönéveit, olyan rabtársakkal, mint Csiha Kálmán, a későbbi püspök, meg még sokan. Felette az emeletes ágyban egy bukaresti román orvos volt, az mondta: Károly bácsi, ha kiengednek, nehogy zabáljál, mert nagyon sokan meghalnak, amikor hazamennek és jól étkeznek. Hát édesapám nyolcvanöt kilós volt, amikor elvitték, és pár év múlva, amikor Bukarestből kiszállt egy bizottság, negyvennyolc kiló volt. Nagyon sokan meghaltak ott, Peripraván, a Duna-deltánál, mindig azt mondták nekik, „cu plic [te] trimitem acasă” (borítékban küldünk haza, vagyis csak a halálhíre jut haza a rabnak). Egy bizonyos idő után megengedték, hogy csomagot küldjünk, aztán mikor ez a bukaresti bizottság kiszállt, kicsit jobb kosztot kezdtek adni a börtönben nekik. (Közel három éve raboskodott már Peripraván Balázsy Károly, amikor felesége kegyelmet vagy amnesztiát kérő levelet írt személyesen Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtársnak, a Román Népköztársaság államtanácsa elnökének, melyben felvázolja nehéz családi helyzetüket – az akkor 52 éves Balázsy Károlynénak beteg édesanyjáról és három lányáról kellett gondoskodnia, dolgozni nem engedték, csupán a jóindulatú emberek adományából tengődtek –, „ünnepélyes” ígéretet téve, hogy férje többé nem követ el „hasonló megbocsáthatatlan tévedést”, sőt, „tisztességes, hűséges állampolgár lesz”, aki „drága hazánk, Románia Népköztársaság felvirágoztatásáért fog dolgozni”. Az aláírás fölött a kötelező üzenetek: „Éljen a Román Munkáspárt!”, „Éljen a békeharc!” A levelet az akkor kötelező formában írta meg a kétségbeesett asszony – de hiába reménykedett, beadványa hatás nélkül maradt.) 1964. június 22-én engedték ki a börtönből édesapámat, még annyi útiköltséget sem adtak neki, hogy hazáig utazhasson. Brassóban nem volt, amivel jegyet váltania, odament az állomáson a taxisofőrökhöz, s az édesanyám által küldött csomagból próbálta eladni nekik a cukrot, s ami még volt megmaradva. Kérdezték, honnan jön maga, mondja, hogy Peripraváról, hát azok nemhogy elvették volna a cukrot, hanem még több pénzt is adtak, úgyhogy még a többi társának is adott édesapám pénzt, hogy tudjanak továbbutazni. Amikor a börtönből kikerült, ment a munkaelosztóhoz, ott egy elvtársnő azt mondta neki, magát sehova nem fogják felvenni, esetleg kocsimosónak. Egy darabig ott dolgozott, abban a hidegben, akkor még a kocsimosás nem ilyen elegáns volt, mint most, és édesapám nagyon legyengült a börtönben. Azután nem tudom, melyik elvtárs jóvoltából meg kedvességéből, mert köztük is voltak rendes emberek, sikerült elhelyezkednie a szállítási vállalatnál, papírmunkát végzett és ellenőrizte, hogy felrakták-e vagy lepakolták-e az árut. Epilógus Érszentkirályon a szülői ház? A kommunizmus idején óvoda, tejcsarnok működött ott, egy időben kollektívszékház volt, és raktár. A csűrben tárolták a dohányt, azt aztán teljesen lebontották. Négy hektár volt a kert, gyümölcsfákkal, dísznövényekkel, azt is tönkretették, mind kivágták és eltüzelték, talán csak pár szilvafa maradt meg. Ahhoz a néhány évhez, amire visszaemlékszem gyermekkoromból, nagyon kedves emlékek fűznek, az szép volt, de aztán a leánykorunk, az szomorú és borzasztó, nem kívánom senkinek. A házat aztán visszaadták, és valamennyit a földből is. Van egy olyan földrész a határban, amelyet a régebbi románok Tagu lui domnu Palco, a magyarok Palkó úr tagjának neveztek, édesapámat szólították így a faluban. Persze, a visszaszolgáltatáskor ezt a jó földet nem nekünk adták vissza, kiosztották idegeneknek. A házat egy német bárónő vette meg. Azt mondta, amikor felújítják, meghívnak majd. De nem tudták felújítani, a kollektív idejében olyan vegyszereket tettek be, hogy nem tudták semmivel sem semlegesíteni, a macska megdöglött odabenn. Úgyhogy le kellett bontaniuk. Az Úristen megáldott bennünket, a húgomékat is, és édesapámékat is, még a börtönről is olyan jól mesélt, amikor megrúgták, hogy menjen gyorsabban a talicskával, édesapám azt is úgy adta elő, hogy a húgom azt mondta, édesapám, aki téged meghallgat, azt mondja, neked jó dolgod volt a börtönben. Dacára annak a sok hercehurcának, megaláztatásnak, érdekes módon mégsem voltunk elkeseredve. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy belül nem fájt, de azért… Az Úristen megsegített, én mindig csak ezt mondom. Mert én nagyon jól tudom, mit jelent az, hogy nincs és nem lehet. Most, életem alkonyán gyakran eszembe jut a Bibliából József története: „Ti gonoszt gondoltatok én ellenem, de Isten azt jóra gondolta fordítani…” (I. Móz. 50:20) Így gondolok a múltra és a jövendőre egyaránt. Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. április 26.Családi történetbe ágyazott történelem (Bemutatták Puskás Attila könyvét)Visszafogott családi történet, de egyben kor- és kórrajz is Puskás Attila Utak és ösvények című, a Háromszékben részletekben megjelent önéletrajzi írásainak kibővített, kiegészített gyűjteményes kötete, amelyet a szerző és Ferencz Csaba, a könyv szerkesztője tegnap délután mutatott be a Bod Péter Megyei Könyvtárban. A 20. század nehéz körülményeket teremtett a megélhetéshez, főként az olyan polgári értéket valló és képviselő családok számára, mint a Puskás család, mely az értelmiség valós szerepét vállalta – holott a két világégés, majd a kommunista rendszer nem kedvezett a közösségi szerepvállalásnak. Az átélt borzalmak ellenére mégis visszafogott családi történet a Puskás Attiláé, de visszafogott olyan szempontból is, hogy emlékezéseiben saját kálváriáját a szerző nem akarta előtérbe helyezni – mondta felvezetőjében Ferencz Csaba. Az évek során a lapunkban megjelent írásainak személyes hangvételét sokan kifogásolták, reagált Puskás Attila, de véleménye szerint ha valaki környezetéről ír, azt csakis őszintén tegye – vagy egyáltalán. Könyvének első része kolozsvári gyerek- és fiatalkorát mutatja be, a „csendes Petőfi utcát”, amely most nagyon forgalmas és Avram Iancunak hívják, ez az előzmény szükséges volt annak megértéséhez, miért nem tudta a kommunista politikai rendőrség megtörni azt a családot, amelynek négy tagját üldözte – mondta Puskás Attila. „A szeku tevékenysége kipukkadt lufi volt, olyan embereket tartottak félelemben, akik a rendszer ellen nem tettek semmit. Mi és még sok százezer ember azt a szerepet töltöttük be, hogy a többi milliók befogják szájukat, látva meghurcoltatásunkat, vakon engedelmeskedjenek, és ne is próbáljanak lázadni”, osztotta meg következtetését Puskás Attila, akit 1959-ben a csíkszeredai tanár-diák koncepciós per fővádlottjaként húsz év kényszermunkára ítéltek. Akik politikai börtönökből szabadultak, értékes emberei voltak a Securitaténak, megpróbálták beszervezni őket – aki ellenállt, mint Puskás Attila is, azt a rendszer összeomlásáig megfigyelték. „Homályos sejtés mindenkiben volt arról, hogy minden lépését követik, körbe voltunk véve besúgókkal, volt köztük olyan ostoba is, akiről tudtuk, hogy a szekunak dolgozik, de a valóságot az egykori megfigyelési dossziéink megismerése fedte fel” – mondta. Kérdésre válaszolva úgy nyilatkozott, megbocsátani csak annak lehet, aki bocsánatot kér – ő egyetlen ilyen emberrel találkozott. „Pedig az egykori besúgók, szekus tisztek itt élnek közöttünk, nem is törődnek azzal, hogy megbocsátunk-e vagy sem, holott ezek az emberek nagy kárt okoztak a társadalomban, nekik nagyon sokan »köszönhetik«, hogy börtönbe kerültek” – jegyezte meg. Puskás Attila Utak és ösvények című könyve többek közt ezek miatt a részletek miatt is hiánypótló, hiszen kevesen vállalkoztak ez idáig arra, hogy feldolgozzák saját, illetve családjuk megfigyelési dossziéját – összegzett Ferencz Csaba. Az „utolsó szó jogán” pedig a szerző arra biztatott, mindenkit írja meg önéletrajzát, hiszen „saját életünk is történelem lesz”, mondta, hozzátéve: ő maga is ezzel a szándékkal írta meg könyvét. Váry O. Péter Puskás Attila: Utak és ösvények – Erdélyi magyar sors, Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 2017 Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. május 20.Balázs Antal műhelyébenAnti bácsi 81 évesen is nyughatatlan. Felekorányi férfiembereket megszégyenítő életerővel bír, munkakedve töretlen. A nyárba kívánkozó tavasz épp nem esős napjait használja ki, úgy belemerül a faragásba, hogy észre sem veszi a közeledő látogatót. Kalapács koppan, forgács repül – az egykori épületgerenda keze nyomán kopjafává alakul. Anti bácsi okkal dolgozik reggeltől késő délutánig: várják a jelfákat szerte a Kárpát-medencében mindenütt, ahol magyarok élnek. Vagy csak éltek, de emléküknek maradniuk kell. Néhány kopjafa kifaragva, lepácolva útra készen. A legfurább mind között az, amelyiknek oldalából egy gömb nő ki. Közelebbről nézve kiderül, a kerek formájú fadaganat kosárlabdát mintáz. A kopjafa felirata: Balogh Imsi 1947. Ismeretlen számomra a név, hát rákérdezek. Ő alapította a kosárlabdasportot Hódmezővásárhelyen, 1947-ben játszták az első mérkőzést, annak emlékére készült – mondja Anti bácsi. S a kosárlabdának azért kellett a kopjafa oldalára kerülnie, mert „mikor Albert Flórián, az egyedüli magyar aranylabdás kopjafáját megfaragtam, csúcsát focilabdában végezve be, egy jó barátom megrótt, hogy az nem illeszkedik a hagyományos mintakincsbe. Hát a székely ember találékony, kitaláltam én is, hogyan lehet megoldani, hogy a kopjafa motívumai eredetiek legyenek, de a kosárlabda is rajta legyen”. Hiába, Anti bácsi nemcsak faragni, de igazáról az embereket is meg tudja győzni. Hatalmas és furcsa mintázatú a Balázs Ferenc nevét, születésének és halálának évét viselő kopjafa. Ez az eredeti kopjafa mása, magyarázza Anti bácsi, annak megmaradt darabját az érdi Magyar Földrajzi Múzeumba menekítették, ott mértem le, és szerencsére Kakas Zolinak van fényképe az egykor a mészkői temetőben állított kopjafáról, a kettő alapján tudtam megfaragni. A világjáró unitárius pap, író, költő emlékére korábban, halálának 75. évfordulójára faragott már egy kopjafát Anti bácsi, mely a sepsiszentgyörgyi unitárius templom udvarában áll. Balázs Ferenccel nem csak a névrokonság és az egy tőről fakadás – a néhai unitárius pap édesapja is Csehétfalván született, akárcsak Anti bácsi – köti össze: munkásságuk célja mindkettejüknek a tanítás, a székely nép fellendítése. Balázs Ferenc mészkői sírjához Anti bácsi egy százévesnél öregebb tölgyfagerendát választott, az eredeti kopjafától csak hátoldala különbözteti meg: ott nem faragott bele mintát, hanem meghagyta olyannak, amilyenre annak idején az ácsok kézzel kifaragták. Ez is a múlt – múltunk – egy darabja, indokolja meg döntését. Budai Nagy Antal 1437 a felirata a harmadik kopjafának. Bodonkútra kerül ez a jelfa, a falu neve egykoron Nagybuda volt, a nemesi származású parasztvezér családja innen származott, előnévként Nagy Antal is használta. Bodonkút mindig is román többségű település volt, szórványmagyarság ma is él ott – Budai Nagy Antal kopjafája mégsem kerülhet közterületre, csak a református templom cintermébe. Hiszen Kolozsvárról is „kitiltották” Budai Nagy Antalt, a nevét viselő utcát még 1988-ban átkeresztelve Dorobanţilor névre. A bodonkúti románok most is tiltakoztak a kopjafaállítás miatt. Faragok én egyet nekik is, de aztán nem érdekel, a román történelemben hogy írták át a nevét, mert én azt vésem bele, hogy Antal Nagy de Buda, hadd legyen tisztában mindenki, ki volt a bábolnai felkelés vezére – mondja Anti bácsi. A negyedik kopjafáról már csak az évszám hiányzik. Ezt a Bács-Kiskun megyei Szank település rendelte, és az eresztevényi Emlékezés erdejébe, Gábor Áron síremléke mellé kerül. A szankiaknak Anti bácsi faragott már 56 kis méretű kopjafát, melyek az ottani Bátorságpont – az 1956-os forradalom és szabadságharc kis emlékmúzeuma – különlegességét alkotják, hát amolyan viszonzásképpen ők is emléket állítanak a székely nemzet hősének. Ennek a kopjafának (és még néhány háromszéki település emlékjelének) az avatására július 31-én kerül sor, Gábor Áron síremléke felavatásának 125. évfordulóján. Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. május 27.PropagandaAz első világháború idején az Osztrák–Magyar Monarchia által – ha a 20. századi értelemben véve még csak nagyon amatőr módon is – folytatott propaganda befelé sikerre volt ítélve; hogy a nagy háborút mégis elveszítette a monarchia, abban viszont nagy szerepe volt a kifelé folytatott, nagyon is gyenge propagandának – többek közt ezt a következtetést vonta le Boka László irodalomtörténész, az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) tudományos igazgatója Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtárban szervezett TÉT-estek szerdai rendezvényén. A centenáriumi évfordulón az Országos Széchényi Könyvtár a meggyőzés módszerei és folyamata köré építette megemlékező rendezvényeit, a kiállítás és a tudományos konferencia anyagából két könyv született: a tárlat kétnyelvű katalógusa bőséges illusztrációs anyaggal és az előadások szerkesztett változatát bemutató kötet. Hogy az OSZK miért a propaganda témáját választotta, annak magyarázata, hogy már az első világháború kitörésekor a nemzeti könyvtár feladatául kapta minden, a háborúra vonatkozó kiadvány gyűjtését, az anyagot az idők során szétosztották ugyan, de összegyűjtésük nem okozott nagy nehézséget. Az első világháborúban kibontakozott propaganda komplex projekt volt, a szórólapok, plakátok, irodalmi és képzőművészeti alkotások hűen tükrözik a monarchia hátországában a lelkesedéstől a kiábrándulásig bejárt utat – mondta Boka László. A villámháborúnak indult, kezdetben nagy társadalmi fenntartású háborút a lakosság támogatta, és ebben nagy szerepe volt a különféle reklámozási módszereknek: gyűrűiket, mozsaraikat cserélték be vasból készültekre az emberek, hogy a háborús gépezet működhessen, előszeretettel fektettek hadikölcsönökbe, a Kossuth-nótát is átírva, Ferencz József azt üzente kezdettel énekelték. A háború azonban elhúzódott, a kiábrándulás pedig egyre nőtt. Ilyen körülmények között a propaganda kiemelt szerepet kapott, ekkor bontakozott ki a mai értelemben vett politikai, ideológiai propaganda – ennek a folyamatnak bemutatásáról szól az OSZK két, tavaly megjelent kötete. Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. június 15.Dicstelen túsztörténetZűrzavaros időkben sokminden megtörténik, de amit 1944 tavaszán-nyarán elkövetett a román hadsereg, arra a háború sem mentség. Hiszen a háborúnak is vannak szabályai, és a túszszedés nem tartozik azok közé – kiskorú túszok szedése meg különösképp nem. Hogy ez mégis megtörténhetett, arra észszerű magyarázat nem létezik, és valószínűleg a kor katonai dokumentumai közt sem maradt nyoma. De az élő emlékezet megőrizte. Gyerekként ezeket a történeteket hallgattam, számomra sokkal érdekesebbek voltak minden mesénél, pedig akkor még nem tudtam, mennyire ismeretlen, eltitkolt epizódja ez történelmünknek. Aztán felnőttként biztattam édesanyámat, hogy írja le, de ő félt. Félt, hogy fiának bajt okozhat, még nem érkezett el az ideje, mondta. Míg végül, a 90. évéhez közeledve már ő sürgetett, hogy el akarja mondani – vezette fel a Kiskorúak halállistán című könyv szombati, a sepsiszentgyörgyi unitárius templomban tartott bemutatóját Kovács István tiszteletes. A történet rögzítéséhez – ismerve dokumentarista újságírói múltját – B. Kovács Andrást kérte fel. 1940–44 között a kölcsönös retorziók rendszere működött – az amúgy szövetséges – Magyarország és Románia között, azaz az egyik fél „ellenséges” lépését a másik hasonlóval torolta meg. Kovács Gyuláné Szén Lenke meghurcoltatása azonban nem illeszthető ide, nem véletlen, hogy hétpecsétes titok volt mind ez ideig – vezette fel a történetet B. Kovács András. Hogy mi történt? 1944 tavaszán a román hadsereg összegyűjtött a határ menti településekről 68 dél-erdélyi, 14–17 év közötti fiatalt, többnyire tehetős családok gyerekeit vagy egykéket, „hogy jobban fájjon”, őket a segesvári Siguranţa központjában összegyűjtve, a besszarábiai frontra hurcolták. Itt derült ki, hogy mi okból: egy ezredes, akivel azt az információt közölték felettesei, hogy Magyarországon összegyűjtötték az erdélyi román ifjúságot, elmondta: „Ha ők lelövik a mieinket, mi is kivégezzük az övéiket. Ha hazaengedik őket, mi is hazaengedjük ezeket.” Hogy végül a hatvannyolc fiatal – ötven fiú, tizennyolc lány – sértetlenül hazakerült, az a háború alakulásának köszönhető, ha lelőtték volna a túszul tartott gyerekeket, valószínűleg a szovjet hadseregre fogták volna halálukat – vélte a történetet leíró B. Kovács András. A semmilyen körülmények között senki dicsőségére nem váló történetnek furcsa végkifejlete, hogy Kovács Gyuláné Szén Lenke ma háborús veterán, akit 90. születésnapján felköszöntött a román hadsereg helyi vezetősége... A könyv egy majdani datki monográfia alapját is képezheti, ugyanis az interjúalany a túsztörténet mellett számos, szülőfalujában megesett történetet is elmesélt a riporternek gyerekkorából, illetve a függelék jónéhány, Székelyföld peremvidékén található falu múltjával kapcsolatos dokumentumot is tartalmaz. Váry O. Péter B. Kovács András: Kiskorúak halállistán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. június 24.Regényt kellett írniA Hargita Kiadó Székely Könyvtár sorozatának legújabb, 55. köteteként jelent meg Czegő Zoltán költő, író, publicista Katonabogár című regénye, a második kiadást megért könyv az 1990 után az erdélyi magyar irodalomban mellőzött téma, a falusi élet feldolgozása okán kapott helyet a sorozatban – hangzott el a csütörtök délutáni, a Bod Péter Megyei Könyvtárban zajlott könyvbemutatón. Az először 2011-ben a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadónál megjelent Katonabogár egyik értéke hiteles székely nyelvezete: a regény jó példája annak, hogy nemcsak vicces történeteket lehet „székelyül” elmesélni, hanem szomorú dolgokat is – mondta bevezetőjében Molnár Vilmos író, a kötet szerkesztője. A regény cselekménye egy képzeletbeli faluban, Szenesen zajlik, de akár Szemerja – ahol a szerkesztő gyerekkora nyarait töltötte – is lehetett volna Szenes mintája, a nyelvi fordulatok, a szóhasználat annyira jellemző – tette hozzá Molnár Vilmos. Lövétei Lázár László költő, műfordító a könyv erényének témaválasztását tartotta, mint megjegyezte, az erdélyi magyar prózairodalom 1990 után megfeledkezett a faluról, Czegő Zoltán regénye ilyen szempontból hiánypótlónak is nevezhető. Nem talált ki új székely nyelvet, hanem úgy írt, ahogy gyerekkorában megtanulta „abban a hétszentséges faluban”, Bordoson, válaszolta a felvetésre a szerző. Ami meg a hiánypótlást illeti, egy percig sem gondolt arra, inkább az vezette, hogy „ez idáig nem merte senki megírni az igazat a traktoristából lett néptanácselnökökről, akik dirigáltak egy egész falunak, pedig annyi osztályuk sincs, mint a vonatnak”. Meglátása szerint a helyzet most olyan drámai, mint amikor falvakat ítéltek a kísérleti nyúl szerepére, regénye egyfajta figyelmeztető tehát. A témát azonban versben, de még poémában sem lehetett megközelíteni, ezért kellett regényt írnia. „Három hét alatt írtam meg, napról napra bonyolódott a cselekmény, és ez lett belőle” – ajánlotta az olvasók figyelmébe a kötetet a szerző. Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. június 26.Élettér AtyhábólAtyha, a kicsiny sóvidéki falucska neve időnként a figyelem középpontjába kerül. Legutóbb tavaly szeptemberben, amikor egy villámcsapás következtében leégett a maroknyi település katolikus temploma. És a figyelem középpontjába kerül évente a nyári napforduló tájékán is: ekkor nyílik a Vinczeffy-porta magángalériájában a Kárpát-medence egyik legsajátságosabb képzőművészeti kiállítása. A Munkácsy-díjas Vinczeffy László a maga lehetőségei és módja szerint igyekszik visszahelyezni szülőfaluját, Atyhát a térképre: a galériává átalakított csűrben immár negyedik éve rendez kiállítást, konok kitartással végezve a szervezőmunkától a meszelésen át az alkotásig mindent. Nem egyedül, mert a Sóvidéken élő képzőművészek mindannyian önzetlenül segítenek neki, hiszen céljuk közös: megismertetni a nagyvilággal Atyhát, a régiót – és a képzőművészetet. És talán nem is hiábavaló fáradozásuk, hiszen míg néhány évvel ezelőtt csak terepjáróval lehetett feldöcögni Korond után az országútról leágazó kátyús földúton Atyhába, idén már aszfaltozásra előkészített szerpentin, a faluban meg egy darab leaszfaltozott útszakasz várta a látogatókat. A Kakasülő Galériában szombaton nyílott tárlatra Vinczeffy László az Élet/Tér témát ajánlotta művésztársainak. E sajátos kezdeményezés rítusához híven a kiállítók a hét alapítóból és meghívottjaikból kerülnek ki, az idei kiállításra rányomta bélyegét az egyik alapító, Siklódi Zsolt szovátai grafikusművész korai halála: ő már csak műveivel és az emlékekben lehetett jelen. Gyászkeretbe helyezett fényképéről utolsó mosolyát hagyta a látogatókra, az emlékére meggyújtott gyertya szálegyenes lángja azonban azt üzente, ne adjátok fel, nélkülem is folytatnotok kell. Újabb kiállítótérrel is bővült idén a Vinczeffy-porta, a csűrrel egybeépített pajtában, a Homloktörő Galéria nevet kapott térben Vinczeffy László egyik unokája, a mindössze 14 éves Csáki Apor mutathatta meg kibontakozó tehetségét, melyet – mint a megnyitón a házigazda elmondta – sem pátyolgatással, sem mederbe tereléssel nem befolyásolt, „hagytam, hogy csináljon, amit a szíve és az agya kívánt”. A szív és az agy pedig a szürrealista és a szecesszió keverékéből született munkákat eredményezett, méltán kapva helyet egyik bogárvirág-rajz a kiállítás katalógusában, a nagyok alkotásai mellett. A kiállítást Szücs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese méltatta a megnyitón, a végtelen tér és a véges egyéni élettér elemzését vetítve ki a bemutatott művekre. Az idei tárlatra Bocskay Vince szobrászművész (Szováta) Jakabos-Olsefszky Imola keramikusművészt (Brassó), Kuti Dénes festőművész (Szováta) Kolozsi Tibor szobrászművészt (Kolozsvár), Kuti Botond festőművész (Szováta) Berze Imre szobrászművészt (Székelyudvarhely), Sánta Csaba szobrászművész (Szováta) Zsombori Béla szobrászművészt (Székelyudvarhely), Siklódi Zsolt grafikusművész (Szováta) Madaras Péter szobrászművészt (Zalán), Vargha Mihály szobrászművészt (Sepsiszentgyörgy) Éltes Barna szobrászművészt (Feldoboly) és Vinczeffy László festőművészt (Sepsiszentgyörgy – Atyha) Bartos Jenő festőművészt (Jászvásár) hívta meg, a kiállításmegnyitóra Sepsiszentgyörgytől Marosvásárhelyen át Budapestig mindenhonnan érkezett nagyszámú közönséget Samu Imola és zenekara világzenei előadása szórakoztatta. Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. június 28.Terror SzékelyföldönMedvét gázolt el a vonat Sepsibodokon. Két medve garázdálkodik Ozsdolán. A sepsibodoki volt kaszárnya udvarán medvecsalád él. Bálványoson a szálloda bejárata előtt kószált egy medve. Ozsdolán egy ház küszöbéről nézte a medve a bent rekedt lakókat. Erdővidéken szarvasmarhát ölt a medve. Zabolán egy hét alatt kétszer támadt, disznókat marcangolt meg, a riasztására kisietett gazdát ő űzte el. Már Sepsiszentgyörgy határában is megjelentek a medvék. Ezek nem egészen egy hónap medvés híradásai Háromszékről, de ha kitekintünk a megyehatáron, értesülünk számos más esetről. Csíkdánfalván juhpásztorra, másnap két napszámosra támadt a medve. Tusnádfürdőn számon sem tudják tartani, hány állat jár be a városba. Bögöz határát éjszakánként síppal-dobbal őrzik, így próbálva elriasztani a településre bejáró bocsos anyamedvét. És a sor szinte a végtelenségig folytatható lenne. Érdemes megfigyelni, hogy ha minden medvetámadásos hír helyszínét egymás mellé helyezzük a térképen, mily szépen kirajzolódik Székelyföld körvonala. Amiben végső soron semmi különös nincs, hiszen a Kárpátok-beli barnamedvék élettere jórészt egybeesik Székelyfölddel. Élettere? De hát épp ez a baj. Nem kell szakértőnek lenni a témában, csupán több-kevesebb figyelemmel követni az elmúlt negyven-ötven év történéseit: a nagyvadak mesterséges túlszaporítását az egykori fővadász követelésére; a fás területek fogyatkozását a pénzhajhász erdőkivágások miatt; és ezekhez hozzácsatolni az unió átgondolatlan nagyragadozó-kilövési tilalmát. Hogy mennyi medve él jelenleg Románia területén, arra még nagyjából pontos választ sem lehet adni. Egymásnak ellentmondó becslésekről szólnak a híradások, más adatot mondanak a vadászok, mint az állatvédők, és ismét mást a vadgazdák. Egyetlen dolog, amiben mindannyian egyetértenek, hogy a medvék módfelett elszaporodtak, egyre több kárt okoznak, és a jelenséget kezelni kellene. Amit minden tábor a maga elképzelése szerint valósítana meg – mely elképzelések még véletlenül sem találkoznak, derül ki a nemrég egy miniszteri szintű megbeszélésen elhangzottakról szóló tájékoztatásból. És itt érünk a dolog lényegéhez. Mert mindennek alfája és ómegája a politikum, sirathatja a kárvallott gazda elhurcolt malacát, riogathat a vadásztató társaság a csődbe jutás veszélyével, panaszkodhat a vadgazda a kiesett bevétel miatt, ha a döntéshozásban egyedül illetékes politikus csak ül bársonyszékében. És most nemcsak a miniszterekre gondolunk (láthatjuk-tapasztalhatjuk, mifelénk egy mégoly erős politikai támogatással felkent kabinet sem marad helyén egy évig), hanem a választott képviselőkre Bukarestben és Brüsszelben egyaránt. Nemcsak kisebbségi jogaink érvényesítésében várjuk el tőlük a cirádás felszólalásokat, nemcsak a fizetésemelések (köztük sajátjuk) érdekében benyújtott törvényjavaslataikért szavaztunk rájuk, nemcsak azt kérjük tőlük, aszfaltot és befektetőket hozzanak Székelyföldre, hanem biztonságunk biztosítását is. Mert jelenleg az igazi fenyegetettséget mifelénk nem a nap-holdas zászlónkat eltávolíttató prefektus, nem a spanyolhonból a községháza szó ellen hadakozó szolgálatos feljelentő, nem a magyar gyerekeknek szervezett táborban a csak magyar nyelven kiírt menü miatt bírságoló főfogyasztóvédő jelenti, hanem a lépten-nyomon bekövetkezhető és a gombás-málnás szezon eljöttével egyre nagyobb eséllyel bekövetkező végzetes medvetámadás. A kóborkutya-jelenség sok évig húzott-halasztott törvényi megoldása súlyos áldozatot követelt. A medvekérdés kezelésében talán nem kellene megvárni, míg embert marcangol szét a vad. Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. július 12.Carola, a különlegesEgy egészen különleges egyéniség, Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola életét bemutató kiállítás nyílt hétfő délután Sepsiszentgyörgyön a Lábas Ház alagsori kiállítótermeiben, a pannók és tárgyi emlékek révén azonban nem csupán egy tragédiákkal átszőtt életút, hanem a századforduló kolozsvári művészeti, társadalmi és hitéletének egy szelete is megelevenedik. Szilvássy Carola báróné (1876–1948) Kolozsvár emblematikus személyisége, az első világháború sebészeti különítményének ápolónője, aktív közéleti tevékenységet folytató hölgy volt, a Kolozsvári Nőszövetség elnöke, a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság tagja, az Erdélyi Színpártoló Társaság alelnöknője, az Erdélyi Helikon védasszonya, az Óvári Szalon mozgatórugója, az Erzsébet Rend kitüntetettje, a diakonissza mozgalom első számú támogatója. Édesapja Szilvássy Béla földbirtokos, édesanyja báró Wass Antónia. Carola báró Bornemissza Elemérnek lett a felesége. Egyetlen gyermekük korai halála után különváltak. Hetvenkét éves korában halt meg Kolozsváron – tájékoztatja a látogatót a Szilvássy Carola életútját bemutató pannó. A Magyarország Kulturális Központjának sepsiszentgyörgyi fiókintézete által szervezett tárlat megnyitóján Czimbalmos-Kozma Csaba városgondnok köszöntötte a jelenlévőket, beszédében a női emancipáció szükségességét, a nők kiemelt szerepét hangsúlyozta. Flender Gyöngyi, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja Szilvássy Carolát méltatva elmondta, vállalkozó szellemű, a kor társadalmi normáival szembemenő, intelligens asszony volt, de a sors kegyetlen volt hozzá, soha nem tudta feldolgozni egyetlen gyereke halálát, és művészi kibontakozását is megakadályozta beszédhibája. Hozzátette, Székelyföldön még él az emberekben a nők tardicionális szerepéről való felfogás, a Szilvássy Carola életútját bemutató kiállítás egyik hozadéka ennek változtatása kellene hogy legyen. Szebeni Zsuzsa, a fiókintézet igazgatója, a kiállítás kurátora elmondta, Szilvássy Carolával Nyáry Krisztián Így szerettek ők című magyar irodalmi szerelmes könyvében találkozott, a szerző azonban csupán Bánffy Miklós múzsájaként tüntette fel, holott Carola több volt ennyinél, ezért tartotta szükségesnek felkutatni, majd kiállítást készíteni életútjából. Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. július 15.Beárnyékolt kegyeletA hódmezővásárhelyiek alapította Nemzeti Ivó Kupa – Ezer Nemzetség Baráti Társaság több évtizede szervezi már hon- és önismereti táborait, melyek során kisebb-nagyobb társaságuk Erdélyt felfedező útra kel nyaranta, gyalogszerrel, szekérrel bejárva egy-egy vidéket, mindenütt felkeresve emlékhelyeinket, eleink tiszteletének adózva. Idei kegyeleti túrájukat Csíkszentmártonban kezdték, egerszéki éjszakázás után Úz-völgyét járták be, megkoszorúzták az ottani emlékhelyeket. Másnap Kászonaltíz szerepelt programjukban, tegnapelőtt Kézdiszentléleken a háborús emlékművet, Kézdivásárhelyen Kratochwill Károly szobrát koszorúzták meg, tegnap pedig a brassói 24-es honvéd gyalogezred hőseinek emlékére állított rétyi katonaszoborhoz, majd a sepsiszentgyörgyi közös temetőben levő, a két világháború hőseinek tiszteletére állított emlékműhöz látogattak el. Csakhogy a kegyeletet beárnyékolta egy rendőri közbelépés. A Nemzeti Ivó Kupának saját zászlaja van, piros-fehér-zöld alapra a szervezet jelképét és nevét hímezték bele, szép és sajátjuk, hát hordják is magukkal mindenhová, ahol megfordulnak. Amúgy méltán is lehetnek büszkék zászlajukra, hiszen erdélyi útjaik nem csupán öncélúak, jöttükben-mentükben számos helyen segítséget is nyújtanak – legjobb példa erre a kiöregedett, ám sok értéket hordozó kicsiny település, Csehétfalva falumentő programjának felkarolása. A tegnapi bonyodalmat viszont épp ez a zászló okozta. A történteket a túrázókat elkísérő Incze Zsolt esperes mesélte el. A társaság reggeliről a szálláshelyre visszatérőben, békésen, csendesen ment át Sepsiszentgyörgy főterén, egyik fiatalember a vállán vitte a zászlót. Ekkor egy civil ruhát viselő, cigarettázó férfi megszólította őket román nyelven, számon kérve, kifélék, mifélék. Az esperes közbelépésére rendőri igazolványt mutatott fel. Szóváltás következett, Incze Zsolt azt kérdezte, miért szólítja meg őket, hiszen nem tettek semmi törvénytelent, de nem is tisztázhatták a dolgot, mert ekkorra ott termett az egyirányú utcában a forgalommal szemben szirénázva száguldó rendőrautó. „Egy gyilkosság helyszínére nem érnek oda olyan gyorsan, mint ezek a rendőrök a színház sarkához” – idézi fel Incze Zsolt. Ismét szóváltás következett, az autóból kipattanó egyenruhások névsort akartak írni, végül igazoltatták az esperest és nejét, valamiféle papirost írtak, és útjára engedték a társaságot. Békés járókelőket, akik nem is lobogtatva, csupán magukkal víve egy civil szervezet zászlaját, zaklatni fényes nappal Sepsiszentgyörgy főterén, több mint furcsa. Talán csak nem a szervezet tagjainak nemzetiségére utaló piros-fehér-zöld színek zavarták a román rendőrséget? Nicoleta Marin rendőrségi szóvivő érdeklődésünkre elmondta: rutinellenőrzésről volt szó, amelyet kollégái hivatali kötelezettségeik teljesítése részeként végeztek. Az igazoltatottaknál semmilyen rendellenességet nem tapasztaltak – tette hozzá. (ndi) Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. július 15.Felvidéki jelállítókHallották hírét az eresztevényi Gábor Áron-síremlék melletti kopjafaerdőnek, s ők, bár a nemzettől elszakíttattak, határral elválasztattak, de hű és jó magyarok maradtak, ezért hát kötelességüknek érezték jelt állítani. Két felvidéki település civil szervezete, a csatai székhelyű Sólyom Gyermekei Polgári Társulás és a nádszegi Mátyusföld Magyar Összefogás Polgári Társulás az első Góbé tábort szervezve, busznyi gyerekkel indult Erdélyt felfedező és a még itt nem jártakkal megszerettető körútra, jártukban-keltükben útba ejtették Eresztevényt is, ahol az Emlékezés erdejében a már előre felállított, a sepsiszentgyörgyi Sánta Barna által faragott kopjafát avatták fel. A kis, bensőséges ünnepre a felvidékiek is dallal-szavalattal készültek, de háromszéki barátaik is meglepték őket: a Kelemen Alpár vezette szentivánlaborfalvi Székely István Dalkör katonanóta-csokorral fogadta, Kovács Attila és baráti társasága étellel-itallal látta el a hosszú útról érkezetteket. A Góbé tábor szervezői amúgy rendszeres Erdély-járók, a Sólyom Gyermekei társulás elnöke, Okos Csaba nemrég a Garam és a Duna mentén széles körű gyűjtést hirdetett meg, az adományokat Böjte Csaba gyermekotthonaiba juttatták el. Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. július 15.Zene mindenkinekValójában leginkább ezzel a közhelyes címmel lehet ajánlani az érdeklődők figyelmébe a Sepsiszentgyörgyön hétvégén kezdődő Dzsessz és Improvizációs Zenei Tábort, hiszen a képzés több mint hangszeres vagy vokális tudásszerzés: a zenei gondolkodás kialakításának, fejlesztésének lehetőségét ajánlja műfaji megkötés nélkül. Az immár tizenegyedik alkalommal sorra kerülő tábort az a felismerés hívta életre, hogy Romániában nincs dzsesszoktatás intézményes szinten, folytatását meg az indokolja, hogy nagymértékben a táboroknak és az évközi műhelygyakorlatoknak köszönhető a környéken nagyon is zajló, élénk, változatos, jó zenei élet – mondja Lázár-Prezsmer Endre, a dzsessztáborok megálmodója és működtetője. Ennek az alapképzésnek köszönhetően jelenleg nyolc erdélyi diák tanul dzsesszt Budapesten különböző felsőfokú tanintézményekben, hárman pedig már végeztek, ők zenei pályán érvényesülnek. A tábor a már jól bejáratott szerkezete szerint működik, délelőttönként egyéni vagy kiscsoportos hangszeres oktatás, délutánonként közös elméleti képzés és zenekari gyakorlatok a Plugor Sándor Művészeti Líceumban, esténként pedig örömzene, jam sessionok a Teinben, a nyilvános szereplés gyakorlásáért. Ugyancsak a szokásnak megfelelően két nyilvános előadás is szerepel a tábor programjában, a tanári koncertnek és a diákok zárókoncertjének egyaránt a múzeumkert ad otthont. Az oktatók java része visszajáró, nemzetközileg elismert zenei szaktekintély, idén Márkus Tibor, a tábor művészeti vezetője tartja a dzsesszelmélet-órákat és a zongoraképzést, Kovács Linda és Munkácsy Eszter az ének-, cantoórákat, Juhász Gábor a gitár-, Tóth Viktor a fúvós hangszeres, Oláh Zoltán a nagybőgő- és basszusgitár-, Jeszenszky György az ütőhangszeres képzést. A Kónya Ádám Művelődési Ház és a MUKK Kulturális és Ifjúsági Egyesület által szervezett táborra mintegy harmincan jelentkeztek már, de létszámkorlátozás nincs, az érdeklődők az [email protected] villámpostacímen vagy a 0742 769 628 telefonszámon kérhetnek tájékoztatást. Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. július 17.A színházi ember (Sylvester Lajos-emléknap)A csernátoni községi könyvtárban a névadó Sylvester Lajosra (1934–2012) emlékeztek tegnap. Az író, drámaíró, újságíró, művelődésszervező, volt színházigazgató, a Háromszék főmunkatársa nevét 2013-ban vette fel a szülőfalu könyvtára Haszmann Pál muzeológus javaslatára. A zsúfolásig telt központi teremben Ágoston János könyvtáros köszöntötte a közönséget, kiemelve, Sylvester Lajos annyi terhet vett vállára, amennyit három-négy ember nem bírt volna el, mindenütt ott volt. Váry O. Péter újságíró, író, Sylevester Lajos veje, hagyatékának gondozója felelevenítette, a névadás után igény mutatkozott arra, hogy évente emlékezzenek Sylvester Lajosra. 2014-ben a szobor- és emlékműállító, utána a historizáló Sylvester Lajosra emlékeztek, tavaly objektív okokból szüneteltek, idén a színházi ember került előtérbe. Éppen ezért – az előadások mellett – az épület alagsorában a témához illő kiállítást, állandó tárlatot rendeztek be. Váry O. Péter kurátor elmondta, annak első része a csernátoni népi színjátszást mutatja be, a második Sylvester Lajos színházigazgatói tevékenységét eleveníti fel. Fülöp Margit nyugalmazott tanítónő a csernátoni népszínjátszás korszakát elevenítette fel, hiszen Sylvester Lajos 1957–1958-ban ott tanított, és az iskola oktatóiból álló színjátszó csoport tagja volt. Bródy Sándor A tanítónő című darabjában szerepelt, mégpedig kiválóan, mondotta az előadó, hozzátéve, Sylvester párja későbbi felesége, Kacsó Teodóra volt. László Károly színművész, mindenki Puki bácsija a színházigazgató Sylvester Lajosra emlékezett. Ugyanis a szoborállító megyei kultúrbizottsági vezetőt, aki kényelmetlen volt az akkori rendszer számára, fölfelé buktatták, meglehet azért, hogy civilként a színházi világ kikészítse. De nem ez történt. Sylvester Lajos 1973 és 1985 között állt a színház élén, addig, amíg ténylegesen kihúzták a talajt a lába alól. László Károly személyes élményekről számolt be, verseket dalolt Sylvester Lajos emlékére. Mint fogalmazott, Sylvester rendetlenség helyett viselkedésbeni mértéktartást hozott, mellébeszélés helyett őszinte szót, hatalmas kultúrát, kitekintése volt a hazai és a világirodalomra, belelátott az ember lelkébe, megbecsülte azt az embert is, aki őt nem szerette, ez nagyon fontos, hangsúlyozta Puki bácsi, kiemelve, nem volt megalkuvó, de bölcs humorral és toleranciakészséggel a székely virtust úgy tudta fékezni, hogy minden közegben megtalálta a megfelelő hangot ahhoz, hogy célját elérje. Nemzetiségi színházi kollokviumot szervezett, ennek harmadik kiadását már nem engedték megtartani. Ő nyitotta meg a színház számára a kaput Európába – hangsúlyozta László Károly. Nagy B. Sándor dramaturg, a Háromszék munkatársa a sepsiszentgyörgyi színház történetét elevenítette fel, Sylvester Lajos igazgatóságának idejére fókuszálva. Kiemelte szervezőkészségét, társulatépítő szerepét, műsorpolitikáját, mely az identitásmegőrzésen alapult. A nemzetiségi színházi kollokviumok fontosságát ecsetelve ezeket a mai Reflex színházi fesztivál előképeként jellemezte. Nagy B. Sándor szólt a külföldi előadásokról, a veszprémi színházzal ápolt testvéri kapcsolatról. Kiemelte a színház által játszott Tamási-ciklust – talán ezért is nevezték el Tamási Áronról a színházat, tette hozzá. Szólt még Sylvester Lajos művészi alkotómunkájáról, a drámaírásról is. Az előadások végeztével, a kiállítás megtekintése előtt megkoszorúzták a könyvtár utcai homlokzatán elhelyezett Sylvester Lajos-emléktáblát, Vargha Mihály alkotását. Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
