|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
| észrevételeim vannak ![]() | kinyomtatom ![]() | könyvjelzõzöm ![]() |
Névmutató: Kún Kocsárd 2008. április 17.Schreiber István, az EMKE Hunyad megyei szervezetének elnöke emlékeztetett: az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület alapító közgyűlése 1885. április 12-én Kolozsváron zajlott, a szervezet megalakulásának ötlete azonban a szórványvidéken alakult ki, nevezetesen Hunyad megyében, ahol gróf Kún Kocsárd, Szathmáry György, Sólyom Fekete Ferenc, felismerve a szórványmagyarság körében az asszimiláció veszélyét, erős művelődési, történelmi egyesület létesítését szorgalmazta. Ennek eredménye volt, hogy 1882-ben megalakult a Hunyad Megyei Történelmi és Régészeti Társaság, amely több évtizeden át fejtett ki jelentős tevékenységet. Az ötletből nőtt ki a Kolozsváron megalakuló EMKE, melynek tiszteletbeli elnöke lett gróf Kún Kocsárd, pár évvel később pedig a szintén Hunyad megyében tevékenykedő gróf Kuún Géza lett az egyesület országos alelnöke. Trianon az EMKE és általában a közművelődés halálát jelentette. 1989 után szembesültek azzal, hogy a XX. század traumái, de különösképpen a második világháború utáni időszak kiölte a cselekvőképességet, a kezdeményezőkészséget az erdélyi magyarságból. Az újraalakuló EMKE többek közt ezt próbálta feléleszteni. 1989 után korán felismerték a decentralizáció fontosságát. Az EMKE mindenütt, de a szórványban különösen arra törekedett, hogy bátorítsa az önálló kulturális civilszervezeteket. Például a Csernakeresztúri Hagyományőrző Egyesület a helyi EMKE-szervezetből nőtt ki, de számtalan példa van erre a nagyobb városokban Déván, Vajdahunyadon, a Zsil völgyében is. Kezdeményezői voltak a magyarház-láncolat kialakításának. Komoly gond a kisközösségek kérdése. Hunyad megyében ilyen például Brád és Hátszeg környéke, Piskitelep, Haró, ahol annak a maroknyi magyarnak nem sikerül közösséggé szerveződnie. Nincs ember, aki a közösségi életet megszervezné. /Gáspár-Barra Réka: Cselekvő közösségekre van szükség. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 17./2008. április 30.1885. április 12-én alakult meg Haller Károly vezetésével a kolozsvári Vigadó, a Redut nagytermében az EMKE, amit aztán 43 éves tetszhalálból 1991. április 20-án Brassóban támasztottak fel az újjáalakulás tényét rögzítő közgyűlésen, ahol megválasztották Dávid Gyulát elnöknek és Kötő Józsefet főtitkárnak. Az EMKE története megtalálható a Művelődés 1995. évi augusztus–szeptemberi összevont százlapos számában. Ma már dokumentumértékű ez a külön kötetként is megjelent összefoglalás, amely első ízben vette számba a 89-es decemberi fordulat után gomba módra megszaporodott romániai magyar egyesületeket is. 1992-től osztják ki az erdáélyi szellemi élet, közművelődés személyiségeinek nevét viselő EMKE-díjakat. A 2007. évi EMKE-díjak: Spectator-díj Szilágyi Aladárnak, az 1990 után kibontakozó kisebbségi önépítést segítő gazdag publicisztikai tevékenységéért, Kacsó András-díj a Háromszék Népi Együttes Zenekarának, az erdélyi népzene értékeinek itthoni és határon túli népszerűsítéséért, minőségi műveléséért, Bányai János-díj Bárth János néprajzkutatónak, az erdélyi népi kultúra értékeinek feltárása és közlése terén végzett kiemelkedő kutatói tevékenységéért, Kún Kocsárd-díj Széman Péternek, a versenyképes magyar közösség létrehozásáért végzett közművelői tevékenységéért, Nagy István-díj Öllerer Ágnesnek, kiváló zenepedagógiai, karnagyi és a kamarazenei mozgalom terén végzett munkásságáért, Bánffy Miklós-díj Székely Szabó Zoltánnak, fáradhatatlan szervezőmunkájáért, melynek eredményeképpen a Magyarország határain kívül működő magyar színtársulatok rendszeresen jelen vannak Bécsben és más ausztriai településeken, Kovács György-díj Balázs Attilának, korszerű és nagyhatású színészi munkásságáért, sokoldalú tehetségéért, mellyel a temesvári színpadot szolgálja és az erdélyi magyar, román és német színjátszás egymás felé fordulását segíti, Poór Lili-díj Balázs Évának, az anyanyelvi színpadi szó nemesítő erejébe vetett hitéért, mindig megújulásra kész emberábrázoló művészetéért, Szentgyörgyi István-díj Fazakas Mihálynak, színjátszásunk kiemelkedő hagyományának ápolásáért, a diákszínjátszásunk terén elért kiemelkedő érdemeiért, Szolnay Sándor-díj Soó Zöld Margitnak, utolérhetetlen művészi érdemeiért és az alkotói közösség érdekében kifejtett áldozatos tevékenységéért, Monoki István-díj Györfi Dénesnek, a nagyenyedi Bethlen Gábor Református Könyvtár állományának elkötelezett és szakszerű gondozásáért, Balázs Ferenc-díj a Calepinus Alapítványnak az 1990-ben létesített nyelviskola működtetéséért, biztosítva több ezer személynek az idegen nyelvek oktatását, nemzetközi nyelvvizsgára való felkészítését, gr. Mikó Imre-díj Irsay Miklósnak, értékteremtő, kultúrapártoló tevékenységéért. Életmű-díjban részesültek: Bálint Lajos, a míves könyvek erdélyi hagyományát folytató félévszázados munkásságáért, kultúrahordozó szép könyvek kivitelezéséért, Laskay Adrienn művészeti és oktatói tevékenységéért, az erdélyi Bartók- és Kodály-kultusz kiteljesítésében szerzett érdemeiért. /Szabó Zsolt: EMKE-díjak 2007. = Művelődés (Kolozsvár), 2008. április/2008. július 14.Hunyad megyében szinte egy kézen megszámlálható a még létező történelmi emlékművek száma. Még másfél évtizede sincs annak, hogy máig ismeretlen tettesek összetörték és széthordták a zajkányi buzogányos emlékművet. A Hunyadi János törökök feletti győzelmére emlékeztető buzogányt 1896. szeptember 6-án állíttatta Hunyad megye közössége a vaskapui csata emlékére. Talapzatán a következő felirat állt: „Hunyadi János tizenötezer vitézével az 1442-iki szeptember 6-án e szorosban verte szét Sehabeddin beglerbégnek Erdélybe nyomuló nyolcvanezer főnyi hadseregét. A dicső fegyvertény örök emlékéül állíttatta ez oszlopot Hunyadvármegye közönsége a honfoglalás ezredik évében. ” Az 1992 júniusában széttört emlékmű rongálóit valószínűleg a felirat utóbbi mondata késztette a durva cselekedetre. Akkoriban a Vatra Romaneascát gyanúsította a közvélemény, hogy ők állnának a dolog mögött – emlékezik vissza Schreiber István, Hunyad megyei EMKE-elnök, aki kétségbeesetten követte nyomon az ügy minden mozzanatát. A tettes mai napig nem került elő. Azt sem sikerült kiderítenie a rendőrségnek, hogy az első rongálást követően a rendőrőrs udvarába szállított emlékmű-maradványokat ki lopta el. Ma már csupán a hajdani talapzathoz vezető kőlépcső emlékeztet Hunyadi buzogányára. Visszaállítását többen is ígérték – politikusok és civilek. Azonban semmi nem történt. Vaskapui társánál jóval korábban esett a román túlbuzgóság áldozatául a vulkáni hágó alatt, a város akkori főterén szintén 1896-ban felállított buzogány. Ezt már 1918-ban lerombolták, de a szájhagyomány szerint egy magyar grófnőnek és magának az angol királynőnek a közbenjárására 1937-ben újraállították, román nyelvű, módosított felirattal. Az emlékmű zavarónak tűnt a Ceausescu 1986-os Zsil-völgyi látogatását szervezőknek, akik egyszerűen szétverették az emlékművet. Hasonlóan elrománosodva, de legalább megmaradt a szintén törökveréshez kötődő kenyérmezei csata emléke. Igaz, az eredeti, még Báthory által építtetett kápolnát már a 18. században lerombolták, helyén azonban 1818-ban Nagy Sándor szászvárosi lelkész emelt három öl magas emlékoszlopot. Ez csupán az 1848-as forradalomig maradt talpon. Az 1479-es csatában elhunyt 30 ezer török és 8 ezer keresztény sírhantját azonban Bencenc község (ma Aurel Vlaicu) területén az 1900-as évek elején br. Orbán Antal bekerítette és újra kápolnaszerű épületet emelt rá Kinizsit és Báthory dicsőítő felirattal. Ezt Trianon után rombolták szét, majd az ötvenes években a szomszédos Alkenyéren (ma Sibot) újabb emléket emeltek, ezúttal a „román hős, Paul Chinezu emlékére”. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc szellemét őrző emlékművek közül a legszerencsésebb a dicsőséges piski csatára emlékeztető obeliszk, melynek eredetijét ugyan összetörték a birodalomváltás nyomán, ma azonban, ha nem is a hajdani helyén, de új oszlop áll helyette – mondta Schreiber István EMKE-elnök. Az 1995-ben a helybeli római katolikus egyházközség, az EMKE és az RMDSZ összefogásával újraállított obeliszk amúgy az egyetlen olyan Hunyad megyei emlékmű, amit 1989 után állítottak helyre. Talán ide sorolhatnánk még gróf Kun Kocsárd és Kuún Géza mellszobrait, melyek szintén eredeti helyüktől eltérően, de mégiscsak látható helyen állnak. Az obeliszket erős vasráccsal kerítették körül, de a rongálóknak szétverték azt. Megmaradt darabjait kiegészítve, 1995-ben állították fel újra a piski római katolikus templom kertjében, ahol azóta is fő helyszínt biztosít a március 15-i ünnepségeknek. Ugyanezen alkalmakkor koszorúzzák meg a Hunyad megyében eltemetett hajdani honvédtisztek sírját. Azaz közülük kettőt, melyek a dévai református és római katolikus temetőben vannak. A két marosillyei síron csupán halottak napján gyúl ki egy-egy gyertya. Az 1848–49-es szabadságharchoz kötődő tragikus Hunyad megyei eseményeket ma már egyetlen sírkereszt sem jelzi. Az Avram Iancu nevével fémjelzett mócvidéki lázadás során ugyanis a felbőszített román lakosság végigdúlta a Maros bal partját, felégetve a magyar nemesi birtokokat, sok száz ártatlan családot gyilkolva le. Míg a szomszédos Fehér megyében több helyütt is emléket állítottak e szomorú eseménynek, Hunyad megyében már csak szóbeszéd szintjén él ezek emlékezete. Kőrösbánya bejáratánál volt egy emlékmű, a Brádi család 19 tagjának legyilkolására emlékeztetve. Ma már nyomára sem bukkanhatunk – mondja Schreiber István. Éppen a Brádiak által nevelt Avram Iancu emberei gyilkolták le a családot. A Brádiak viszont már korábban, a Horea, Closca és Crisan-féle 1784-es parasztlázadást is megszenvedték, amikor a megvadult nép szintén gyilkolni kezdett, pusztítva a közeli Kristyor és Brád magyar nemességét, hírmondó is alig menekülhetett a pusztulásból. November hónap folyamán felperzselték a Josikák branicskai kastélyát, Guraszáda, Marosillye, Zám, Marossolymos, Berekszó, Haró, Kéménd, Bánpatak, Gyertyámos, Arany, Rápolt, Bábolna, Folt, Algyógy, Homoród, Bokajalfalu nemesi udvarait, legyilkolva még a csecsemőket is, 101 nemesi családot irtva ki. Mindennek azonban még az emlékét is eltüntették. Akárcsak a mócok pusztítását, amely szintén Kőrösbányától egészen Algyógyig terjedt a megyében. Ez utóbbi településen 1906-ban gr. Kun Kocsárd kastélyának kútja mellett emlékművet állítottak a kútba gyilkolt algyógyi magyarság, köztük a lelkész és családja emlékére. A hajdani EMKE és a Magyar Királyi Földművelési Minisztérium által emelt gránitobeliszket azonban Trianon után azonnal szétverték. Trianonnak köszönhetően Hunyad megyében összesen két felirat őrzi e vidék magyar világháborús hőseinek emlékét. Egyik a dévai református temetőben 1995-ben felállított emlékoszlop felirata: „Az 1848–1849-es szabadságharc, az I. és II. világháború hőseinek és áldozatainak emlékére állította a református egyház 1995. márciusában. Az igaznak emlékezete áldott. ” Déván ez az obeliszk szolgál az utóbbi években a márciusi megemlékezések helyszínéül is. A világháborúkban elesettek emléke azonban elenyészett. Az egyetlen kimondottan háborús síremlék a római katolikus temetőben van, ahol borostyánnal benőtt kereszt hirdeti három nyelven: románul, magyarul és németül, hogy itt nyugszanak a II. világháborúban elesettek. A szinte földbe süllyedt sírlapon pedig még kibetűzhetők a hősök nevei... A feliratozás újravésése, vagy a szétvert emlékművek visszaállítása azonban egyelőre fel sem vetődik. /Gáspár-Barra Réka: Magyar honvédsírok. Emléküket is irtják. = Nyugati Jelen (Arad), júl. 14./2009. március 16.Hunyad megyében a kilencvenes évek elején, aki ünnepelni akart mind elfért a dévai vármegyeház dísztermében. Ma viszont a megye számos településén számos templom, gyülekezeti ház, sőt a dévai Téglás Gábor Iskola tágas aulája is szűknek bizonyult március 15-e ünnepléséhez. Az évek folyamán megerősödött apró magyar közösségek ugyanis ezúttal mind ünnepelni akartak. Egységesen, együtt ünnepelt a Hunyad megyei magyarság. A közel tucatnyi helyszín mindegyikén színvonalas, méltóságteljes ünneplés folyt. Winkler Gyula, EP-képviselő több helyszínen is hangsúlyozta az egység gondolatát. Végre megtörtént az új erdélyi magyar összefogás és egyénként, közösségként tagjaivá váltunk az Európai Uniónak, fogalmazott. Ferenczi István, megyei RMDSZ alelnök a piski csata emlékére állított obeliszknél hangsúlyozta: az áldozatvállalalást ma sem kerülheti el az, akinek fontos az itthonmaradás, a közösség, a szabadság. Szászvároson, ahol a híres Kun kollégium árnyékában ma alig tucatnyi gyermeket sikerül összetoborozni a magyar elemibe, most ékes magyar nyelven előadott műsorral léptek fel, majd a Szent Ferenc Alapítvány nagyszalontai otthonában nevelkedő gyermekek adták elő a 91 éves, Szászvároson élő Bíró Antal atya historiásénekét, melyet tavaly írt a gyulafehérvári püspökség 1000 éves fennállásának alkalmából. Végül megkoszorúzták gróf Kuún Kocsárd, forradalmi főispán mellszobrát, a református templom előterében. Vajdahunyadon szintén a református templomban zajlott a megemlékezés, illetve az előtte felállított Petőfi szobornál. A legszínesebb ünnepség ezúttal is Déván volt, a Melite református gyülekezeti házban Deák Piroska magyar szakos tanárnő felelevenítette a márciusi ifjak emlékét. Az ünneplők a hagyományhoz híven a temetőbe vonultak, a szabadság hőseinek emlékére emelt obeliszkhez. A rendezvénysor a Téglás Gábor Iskolacsoportban folytatódott. /Gáspár-Barra Réka: Hunyad. Ünneplés az összefogás jegyében. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 16./2009. június 30.EMKE-díjak Spectator-díj Székely Krisztának értékes újságírói munkájának és higgadt politikai elemzéseinek elismeréseként, Kacsó András-díj Mátéfi Csabának és Mátéfi Zitának az erdélyi magyar néptánckultúránk megőrzése és minőségi művelése érdekében előadói, oktatói, együttes-vezetői tevékenységükért, Bányai János-díj Zsigmond Győzőnek a romániai magyar egyetemi oktatás szervezéséért, magyar tudományosságunk külföldön való népszerűsítéséért és elismertetéséért, a romániai népi kultúránk kutatásában kifejtett tevékenységéért, Kún Kocsárd-díj Csirák Csabának közösségünket „kiművelt emberfőkké” tevő közművelő és helytörténészi tevékenységéért, Nagy István-díj Haáz Sándornak kiváló zenepedagógiai, karnagyi és művészetszervezői munkásságáért, Bánffy Miklós-díj a Csíki Játékszín társulatának tíz éves sikeres színházteremtő munkásságukért, Kovács György-díj Mátray Lászlónak a temesvári magyar színjátszás több évtizedes szolgálatáért, az erdélyi hagyományos közösségi színházi modell működtetésében vállalt szerepéért, Poór Lili-díj Kovács Évának a szatmári színjátszás hűséges szolgálatáért, változatos, hatásos színészetéért, beszédművelő munkásságáért, Szentgyörgyi István-díj Kubánda Olgának az amatőr színjátszásban és a Jádzó vezetőségében betöltött áldozatos tevékenységéért, Szolnay Sándor-díj Murádin Jenőnek az erdélyi magyar vizuális kultúra kiváló ismerőjének és ismertetőjének, több évtizedes művészettörténeti kutatómunkája és művészeti írói tevékenysége elismeréseként, Monoki István-díj Bende Katalinnak következetes és fáradhatatlan kultúrérték-mentésben, nemzedéknevelésben és művelődésszervezésben kifejtett munkájáért, Balázs Ferenc-díj a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátusnak a történelmi régiókban élő magyar közösségek versenyképességét elősegítő felnőttképzésben nyújtott támogatásáért, gr. Mikó Imre-díj Király Istvánnak az erdélyi magyar képzőművészetet pártoló tevékenységéért. /Művelődés (Kolozsvár), 2009. május-június/2009. augusztus 22.Páll Mária, az ozsdolai Kun Kocsárd Általános Iskola tanítónője fokozati vizsga-dolgozatot készített a kishilibi magyar anyanyelvű cigányság letelepedéséről, történetéről, a cigány gyerekek fokozatos beilleszkedésének lehetőségeiről, Inkluzív nevelés az ozsdolai iskola alsó tagozatán címmel. A kézdivásárhelyi tanítóképző után elvégezte a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem pszichológia és neveléstudományi karának kézdivásárhelyi hároméves kollégiumát. Kishilib Ozsdola község cigányság által lakott része, tehát községi cigánytelep, nem különálló település. Azóta már megszűnt a kishilibi cigány iskola, a roma gyerekek a magyar gyerekekkel vegyes, de magyar nyelvű osztályban tanulnak a központi iskolában. Ozsdolán megtették az első lépéseket az elképzelt integráció irányában. Páll Mária elmondta, PHARE-cigányprogramot pályáztak meg 2005-ben, amelynek alapján megszűnt a cigánytelepi iskola. /Kisgyörgy Zoltán: Ozsdolai cigánysoron (Lesz-e beilleszkedés). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 22./2009. október 10.A magyar személyiségek szerepét, jelentőségét évtizedekig tudatosan elhallgatták, róluk manapság is szándékosan megfeledkeznek tudományos ülésszakokon. Ujj János Arad megye neves szülötteiről írt hézagpótló kisenciklopédiájában /Arad megye neves szülöttei. Összeállította Ujj János. Alma Mater Alapítvány, Arad, 2007/ találóan jegyezte meg: legalább félezer olyan személyiség látta meg a napvilágot tájainkon, akinek nevét illene ismerni. Köztük van például Eckhardt Ferenc és Sándor, Lóczi Lajos, Asbóth Oszkár, Baász Imre, Jávor Pál, Kuncz Aladár, Réz Ádám és Pál, Simonyi Imre, Szentimrei Jenő, Tóth Árpád, Klebelsberg Kunó, Ormós Zsigmond és Cziffra Géza filmrendező, Bánság is adott értékeket, közöttük volt Temesvári Pelbárt, a középkori magyar irodalom ismert alakja, a nagyszentmiklósi születésű Révai Miklós nyelvész, az 1848-as idők három kiválósága Temesváron született, Fiala János, Kiss Ernő és Klapka György. Nagyjécsáról indult Abafi Lajos irodalomtörténész, Temesvár szülötte Kerényi Károly klasszikus-filológus, vallástörténész, Hauser Arnold és Kós Károly. Hunyad megyében kevés nyom őrzi a vidék nagy szülötteinek emlékét. A „legidősebb”, ma is számon tartott neves szülöttje a megyének a Szászváros közeli Romoszon 1422 körül született György Mester, Kis-Ázsia első magyar, sok szempontból első európai feltárója, akit az irodalomban a Szászsebesi Névtelen vagy Georgius de Hungaria néven emlegetnek. Művei már élete során, illetve közvetlenül azután 14 latin és kilenc német nyelvű kiadást értek meg. A megye másik nagy szülöttje, az 1500 körül Déván napvilágot látó Dévai Bíró Mátyás. 1580. november 15-én Marosillye várában született Bethlen Gábor fejedelem. Kevésbé ismerős viszont az a tény, hogy 1610-ben szintén Hunyad megyében született meg az 1658 és 1660 között Erdélyt török támogatással kormányzó Barcsay Ákos fejedelem. A felvilágosodás korából említésre méltó az 1793-ban Déván született Ponori Thewrewk József író, régiséggyűjtő, a nyelvújítás híve. Neki köszönhető, például, a honvéd, úrbér szavak használatának az elterjedése is. 1803-ban, a család algyógyi birtokán látott napvilágot az Erdélyi Közművelődési Egylet, az EMKE nagy alapítója, gróf Kún Kocsárd. Elvállalta a szászvárosi kollégium főgondnokságát, és hamarosan saját költségén megépítette a kollégium új épületét. Az EMKÉ-nek ajándékozta 1700 holdas algyógyi birtokát a 33 gazdasági épülettel. A XIX. század végének két nagy Hunyad megyei szülöttje báró Nopcsa Ferenc és Maderspach Viktor. A Hátszeg környéki dinoszaurusz-maradványokat Nopcsa Ferenc fedezte fel. Maderspach Viktor vadászati szakíró, katonatiszt 1875 februárjában született a Hátszeg közeli Vaspatakon. 1918-ban részt vett a Kratochvill Károly vezette Székely Hadosztály megszervezésében. 1921-ben menekülnie kellett Romániából. Maderspach Viktor 1941. október 3-án halt meg. /Puskel Péter, Szekernyés Irén, Gáspár-Barra Réka: Elszármazott nagyjaink I. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 10/2010. január 6.Szórványok szórványa: SzászvárosDél-Erdély egyik legrégibb települése Szászváros, amelyet II. András kiváltság- levele a Királyföld nyugati végpontjaként említ. A szászok betelepítése előtt és után is jelentős számban éltek magyarok a város- ban, főleg a XV. századtól kezdődően. Szászvárosnak a Kún Kocsárd főgondnok által létrehozott magyar református kollégiuma – a marosvásárhelyi és a nagyenyedi mellett – Erdély legtekintélyesebb szellemi műhelyei közé tartozott. A múlt század elején a város lakosságának több mint egyhar- mada volt magyar. Ma már a 21.000 lakosú településen alig 600 magyar él. Forrás: Erdély.ma 2010. április 8.125 éves az EMKEIdén 125 éves az EMKE: az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület. "Időszámítása – ahogyan Pákei Sándor József tiszteletbeli alelnök és főtitkár írta volt a negyedszázados évforduló alkalmából kiadott emlékkönyv bevezetőjében – voltaképpen a legelső értekezlet pillanatától, 1884. december 27-től, karácsonya napjától kezdődik". Mikor is Haller Károly kolozsvári polgármester hívó szavára gyűlt egybe a 40-50 lelkes ember, akik elhatározták egy magyar közművelődési egyesület megalakítását. Mégis, az EMKE "hivatalos" születésnapjának 1885. április 12-ét tekinthetjük: ekkor tartották Kolozsvárt az Unió utcai Vigadóban az alakuló közgyűlést, elfogadván azt az alapszabályt, melynek 2. paragrafusa kimondotta: "Az egyesület célja működési körében a hazafiság fejlesztése a nemzeti irányú művelődés által". Közel fél év múlva, 1885. augusztus 31-én, ugyancsak Kolozsvárt, összeült a "tisztválasztó, vagyis végleg szervezkedő közgyűlés". Ekkor az EMKE-nek már 6303 örökös, alapító, rendes és pártoló tagja és 452 476 korona vagyona volt. Elgondolói, létrehozói között ott találjuk a korszak jeles személyiségeit, politikusokat, írókat, egyházi méltóságokat. Kossuth Lajos a legelsők között volt, akik felismerték az EMKE-alapítás rendkívüli jelentőségét. Turinból ezt a sürgönyt küldte az alakuló közgyűlés résztvevőinek: "Erdély jobb keze hazánknak. Minden talpalatnyi térrel, amit ott a magyarság elveszít, hazánk ezeréves magyar állami jellegének biztonsága csorbul. Hazafiúi irányban ellensúlyozni a magyarellenes állambomlasztó bujtogatást, feltartani a magyarságot, visszaszerezni az elveszett tért, fejleszteni a magyar közművelődést, olyan önvédelem, melyet minden magyarnak támogatnia kellene. Levélben intézkedem, hogy alapító tagsági díjul 100 frt. a közművelődési egyesületnek befizettessék. Fogadják elnézéssel a hontalan magyar filléreit". De hamarosan megmozdult az egész ország társadalma: tehetős mágnások, birtokosok, jeles egyházi férfiak, áldozatkész értelmiségiek, kereskedők, iparosok, ügyvédek, gazdaemberek siettek fölajánlásaikkal, adományaikkal az EMKE nemes céljainak támogatására. Osdolai Kún Kocsárd gróf – az egyesület első tiszteletbeli elnöke – egy székely földműves iskola létesítésére 1889-ben az EMKE-re hagyta Alsó-Fehér megyében algyógyi birtokát: 2190 hold szántóföldet, kaszálót és legelőt, a hozzá tartozó épületekkel és felszerelésekkel. Lengyelfalvi Orbán Balázs báró, A Székelyföld leírása nagynevű szerzője tövisi birtokát hagyományozta az egyesületre. Dersi János marosvásárhelyi birtokos végrendeletileg 20 000 korona készpénzt hagyott az EMKE-re "munkásságával és takarékosságával szerzett vagyonából". Így jött össze fokozatosan a századforduló idejére az a jelentős EMKE-vagyon, mely lehetővé tette az egyesület sokirányú és hatékony működését. Elemi népiskolák egész sorát hozta létre az EMKE, és okkal fordított oly nagy gondot a magyar szórványok iskolaviszonyainak javítására. Néhány közeli példa: Mezőménes református felekezeti iskolájának termét az EMKE anyagi segítségével 1903-ban újjáépítették, de EMKE- hozzájárulással épült fel a radnóti, magyarózdi, uzdiszentpéteri iskola is. Az EMKE jelentős összegekkel segítette a tanítókat, a szegény sorsú gyermekeknek adományokat utalt ki, analfabétáknak tanfolyamokat szervezett stb. Szinte áttekinthetetlen a művelődés érdekében kifejtett EMKE-munka teljessége: népkönyvtárak százai, kórusok, különféle irodalmi és népművészeti megmozdulások, műemlékvédelmi tevékenységek sora. És a nép jólétét célzó gazdasági, iparfejlesztési törekvések, közérdekű építkezések, melyek mind az alapszabályzatban megfogalmazott nemzetmentő célkitűzések megvalósítására irányultak. Sajnos, csak az első világháború végéig tarthatott az EMKE virágzásának eseményekben és sikerekben gazdag korszaka. Ekkor a közadakozásból összegyűlt hatalmas vagyon elveszett. Működése nem szűnt meg egészen, de igen-igen beszűkült. Vezetője, irányító szelleme továbbra is az a Sándor József maradt, aki már az induláskor meghatározó szerepet játszott az egyesület életében. 1944 végén, amikor a főtitkári tisztet a jeles kolozsvári költő és szerkesztő, Kis Jenő vállalta el, ismét megélénkült az EMKE Észak-Erdélyben: könyveket adtak ki, támogatták a műkedvelő színjátszást és kórusmozgalmat, gondjaikba vették a könyvtárak és múzeumok ügyét. Rövid ideig tartó pezsgés után az EMKE 1946-ban kényszerűség folytán beolvadt az egykori Magyar Népi Szövetségbe, annak közművelődési osztályába, és átmeneti vergődés után megszűnt létezni. Négy nehéz évtizeden át említeni sem lehetett, hogy ezeken a tájakon volt egyszer egy EMKE… 1991 tavaszán, április 20-án Brassóban újjáalakult az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, változatlanul Kolozsvár központtal. Azóta eredményesen folyik országos hálózatának kiépítése és működtetése, persze, merőben más feltételek között, mint egykoron. Minden olyan erdélyi megyében, ahol jelentősebb számban él magyar lakosság, működik EMKE-szervezet, illetve hozzá csatlakozó közművelődési egyesület. Ennek a sokágú és eleven tevékenységnek a legjelentősebb keretei kétségtelenül a különböző helyi művelődési egyesületek, társaságok, egyletek. Erdély földjén messzi múltban gyökerező, gazdag hagyománya van a cselekvő művelődésnek, a sorskérdésekkel történő szembenézés iránti fogékonyságnak. Ez a mindenkori idő parancsa. Ilyen szellemben kíván eleget tenni hivatásának a 125 évvel ezelőtt megalakított EMKE is. Változott történelmi viszonyok között, jelenkori lehetőségekhez igazodva végzi munkáját az annak idején megfogalmazott célkitűzések magasztos alapelveihez igazodva. A megmaradás, megmaradásunk ügyét szolgálja hittel, hűséggel. Amíg és ahogy lehet. Zászlajára az alábbi jelszót tűzve: Ki a köznek él, annak élni érdemes. Dr. Ábrám Zoltán, országos területi alelnök, Maros megyei elnök Népújság (Marosvásárhely) 2010. április 19.EMKE-gála díjakkalTizenhárom erdélyi magyar szervezet, illetve magánszemély vehette át szombaton az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület által megalapított EMKE-díjat az egyik legrégebbinek számító erdélyi civil szervezet 125. születésnapján, Kolozsváron. „Nagyon örülök, hogy ma sikerült néhány, az erdélyi magyar kultúra megmaradásáért és annak színesítéséért dolgozó személyt kitüntetnünk, akik már régóta megérdemlik ezt az odafigyelést. Ugyanakkor ezzel az alkalommal világossá vált számunkra, hogy az EMKE az erdélyi magyarság nélkülözhetetlen fontosságú civil szervezete” – mondta lapunknak Dáné Tibor Kálmán. Az EMKE ügyvezető elnöke olyan megvalósításokat emelt ki, mint az EMKE-díjak, amelyek ma már rangos és elismert díjaknak számítanak a hazai magyar közösség körében. Elmondása szerint a Magyar Ház hálózatba való bekapcsolódás, a szórványban élőkre való odafigyelés is olyan része a szervezetük munkásságának, ami híven tükrözi a kezdeti törekvéseket. „Ami a hosszú távú célokat illeti, igyekszünk a kis közösségekben élő erdélyi magyarságot integrálni az erdélyi kulturális és művelődési életbe” – nyilatkozta Dáné Tibor Kálmán, aki lapunk kérdésére azt is elmondta, hogy jó kapcsolatot ápolnak a különböző történelmi régiók hasonló civil szervezeteivel, amelyekkel szoros együttműködésben az anyaországtól leszakadt régiók művelődési és kulturális életének fejlesztése érdekében tevékenykednek. Az egésznapos rendezvénysorozattal egybekötött közgyűlésen a Hargita és Kovászna megyei tanács szórványprogramjait mutatta be, valamint díszoklevelet adtak át Markó Bélának, az RMDSZ elnökének, amiért az általa vezetett szövetség 19 évvel ezelőtt újraalapította az EMKÉ-t. A délutáni órákban a közgyűlésen résztvevő EMKE-tagok a szervezetet megalapító Pákéi Sándor József házsongárdi sírját koszorúzták meg, ahol Gaál György helytörténész beszédében emlékezett meg az alapítóról. Az EMKE 2010-es díjazottai Az egyesület díjait idén is azok a magánszemélyek, illetve szervezetek kapták, akik valamilyen formában munkásságukkal hozzájárultak az erdélyi magyar kulturális szféra kibontakozásához. Így a fennállásának 125. évfordulóját ünneplő EMKE többek közt a Román Televízió bukaresti magyar nyelvű adását Spectator-díjban, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházat Bánffy Miklós-díjban, Gergely Istvánné Tőkés Erzsébetet Kővári László-díjban és Sipos Zoltánt Nagy István-díjban részesítette. Ivácson László Kacsó András-díjban, Olosz Katalin Bányai János-díjban, Dukrét Géza Kun Kocsárd-díjban, Csíky András Kovács György-díjban, Kézdi Imola Poór Lili-díjban, Molnár János Szentgyörgyi István-díjban, Tőzsér József és Kozma Mária Szolnay Sándor-díjban, Okos Rigó Ilona Monoki István-díjban, valamint Ambrus Ádám gróf Mikó Imre-díjban részesült. Sipos M. Zoltán Új Magyar Szó (Bukarest) 2010. április 21.EMKE-díj Dukrét GézánakNagyvárad – Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Kun Kocsárd-díjjal ismerte el Dukrét Géza, a PBMET elnökének a partiumi magyarság érdekében kifejtett közösségszervező és műemlékmentő munkásságát. A napokban a kolozsvári Állami Magyar Operában fennállásának 125. évfordulóját ünnepelte az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, mely egybeesett a szervezet éves közgyűlésével. Ez alkalomból díjazták mindazon személyiségek, EMKE-tagok tevékenységét, akik szakterületükön sokat tesznek az erdélyi magyar fennmaradásáért, értékeinek megőrzéséért. Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PBMET) elnöke az EMKE egyik alapítójáról elnevezett Kun Kocsárd-díjat vehetett át, a partiumi magyarság érdekében kifejtett közösségszervező és műemlékmentő munkásságáért. Laudáció Mint ahogyan a Szilágyi Aladár közíró által felolvasott laudációban is elhangzott, a földrajztanár az 1989-es fordulatot követően részt vett az Erdélyi Kárpát Egyesület újraalakuló gyűlésén. Az EKE alelnökeként, majd elnökeként tevékenykedett, tagja lett a Kriza János, illetve a Magyar Néprajzi Társaságnak, valamint az Erdélyi Múzeum Egyesületnek (EME) is. Közben 1993-ban megalapította a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottságot, később Társaságot, melyet a mai napig irányít. Négy év múltán elindította a Partiumi füzetek című sorozatot, melynek eddig 62 kiadványa jelent meg. A civil összefogással intézményesült, hét megyére kiterjedő értékkutatók és -mentők társasága megalakulása óta minden tavasszal megrendezi Nagyváradon a Partiumi Honismereti Találkozót, ősszel pedig vándorgyűlés formájában a Partiumi Honismereti Konferenciát. A mintegy 120 fős tagság az épített örökség felleltározása, a műemlékvédelem, emlékművek és emléktáblák állítása, a régió jeles szülötteinek népszerűsítése, a helytörténeti és néprajzi kutatásokon kivül az ifjúság számára honismereti táborokat szervez, melyeknek a honismeretre való nevelés mellett gyakorlati eredményei is vannak, hiszen minden alkalommal egy-egy közeli műemlék állagának megőrzése is szerepelt az eddig lezajlott tizenhárom tábor programjában. A legkedvesebb díj Dukrét Géza az erdon.ro-nak elmondta: bár számtalan elismeréssel és emlékplakettel jutalmazták már eddig is, melyek közül a magyarországiak talán rangosabbak a Kun Kocsárd-díjnál, mégis ennek örül a legjobban, ez a legkedvesebb számára, mert Erdélyhez, illetve a Partiumhoz kötödik. Azt bizonyítja, hogy a PBMET az egyik legjobban működő szervezet Romániában, amit különben a számtalan rendezvény is fémjelez. Fontos azonban, hogy a könyvkiadáson vagy táborszervezésen túl tanácsadás is szerepel a palettán, neki köszönhető például az, hogy sok templom vagy leromlott állagú műemlék felújításakor nem végeztek kontármunkát. Ciucur Losonczi Antonius erdon-ro 2010. június 23.Székelyföld mint „anyaország”Egyesülettel, kulturális programokkal próbál hozzájárulni a Kovászna és Hargita megyei önkormányzat a szórványban élő magyarság megmaradásához, identitásuk megőrzéséhez, valamint létszámapadásuk megállításához. „A székely megyék és a székelyföldi települések virágzó kapcsolatokat építettek ki magyarországi megyékkel és településekkel, miközben azt sem tudjuk, hogyan élnek a magyarok például Temes megyében” – jelentette ki Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke a Krónika kérdésére, hogyan született az ötlet, hogy a Kovászna Megyei Tanáccsal közösen felkarolják a szórványmagyarokat, különböző programokat szervezzenek egyebek mellett Beszterce-Naszód, Szilágy, Temes vagy Hunyad megyében. Mint részletezte, a Székelyföldnek mint egy belső anyaországnak kell működnie a szórványban élő magyarság számára. Borboly – mint elmondta – igazából azt szeretné, ha emberek közötti kapcsolatok jönnének létre, ha barátságok, illetve akár házasságok kötődnének a szórványban élő magyarok és a székelyek között. „Úgy lenne az igazi, ha egy idő után nem a megyei önkormányzat szervezne különféle programokat, hanem a települések, illetve főleg az itt élő emberek kezdenének járni egymáshoz látogatóba és szerveznének közös programokat” – hangoztatta Borboly, kifejtve, hogy megyei szinteken a művészetek, az oktatás, a közös történelem és a hagyományápolás terén igyekeznek kialakítani kapcsolatokat. Mint mondta, a Hargita Megyei Tanácsnál már idén pluszpontot ért a pályázatok elbírálásánál, ha egy civilszervezet vagy önkormányzat olyan programra kért támogatást, amelybe bevonta valamelyik, a szórványban élő magyar közösséget is. „A magyarországi testvér-települési kapcsolatokat is át szeretnénk alakítani hármas alapokon nyugvóra” – magyarázta Borboly, aki azt szeretné, ha valamennyi székelyföldi településnek a számos magyarországi testvér-települési kapcsolat mellett a szórványvidéken élő magyarsággal jó viszonyt ápolna. Megtudtuk, legközelebb a július első szombatján sorra kerülő Ezer Székely Leány Napjára várják a szórványból érkező magyar lányokat a vidéküknek megfelelő népviseletben, illetve a szárhegyi művésztáborba is várnak a szórványból művészeket. Ezenkívül továbbra is mennek tánccsoportok többek közt Mezőségre, hogy az ottani magyaroknak megtanítsák a vidékükön gyűjtött táncokat. Ugyanakkor a hét végén a Beszterce-Naszód megyei Magyardécse cseresznyefesztiváljának a szervezésébe is aktívan bekapcsolódott a Hargita megyei önkormányzat, illetve a megye kulturális központja. Megállítanák a magyarság apadását Borbolyhoz hasonlóan látja a szórványmagyarság felkarolásának fontosságát Tamás Sándor, a Kovászna megyei közgyűlés elnöke is. A Krónika kérdésére elmondta, a székely–szórvány testvérkapcsolat legfontosabb hozadéka az lenne, ha sikerülne megállítani, vagy éppen megfordítani a szórványban élő magyarok riasztó fogyását. Mint részletezte, Hunyad megyében tíz év alatt 25 százalékkal csökkent a magyarok száma, 1992-ben 36 ezren, 2002-ben már csak 25 ezren vallották magukat magyarnak. „A jövő esztendei népszámlálásra reméljük, a csökkenő tendencia megáll, néhány év után pedig megfordul” – fogalmazta meg a háromszéki elöljáró. Mint emlékeztetett, tavaly Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármesterrel és Winkler Gyula Hunyad megyei származású európai parlamenti képviselővel közösen kezdeményezték a Székelyföld–szórvány partnerséget, hogy az erdélyi magyar közösségen belül erősítsék a szolidaritást. Idén februárban írták alá a Kovászna–Hunyad-testvérmegyei szerződést. „Sokan kételkedtek az együttműködés sikerében, de azt néhány hónap alatt sikerült valós tartalommal megtölteni” – szögezte le Tamás Sándor. Mint tájékoztatott, a projektre a megyei önkormányzat idén 50 ezer lejt különített el, de valójában ennek kétszeresét fordítják a szórványban beütemezett programokra. Egyesület a szórványért Nemes Előd, az önkormányzat munkatársa, a program felelőse a Krónikának elmondta, legutóbb a Hunyad megyei magyar napokon vettek részt a háromszékiek, olyan falvakba jutott el például a gyereknéptánc-együttes, ahol már csupán néhány tucat magyar él, és ahol emberemlékezet óta nem volt magyar előadás. A nyáron közös táborok zajlanak, összesen hat székely–szórvány táborozásra kerül sor. Ugyanakkor megtudtuk, bejegyezték a székely–szórvány kapcsolatoknak alárendelt Kun Kocsárd Egyesületet. Az egyesület bejegyzéséről a bírósági végzést a napokban kapták kézhez az alapítók, a civil szervezet egy hónapon belül működőképes lehet, ezalatt kiváltják a számlatömböt, megrendelik a pecsétet. Kun Kocsárd Hunyad vármegyei főispánról, EMKE- és iskolaalapító grófról elnevezett egyesület a Háromszék–Hunyad megyei kapcsolatokat fogja szervezni, erősíteni, pályázatokkal finanszírozást szerez a közös programokra, rendezvényekre. Ez a civil szervezet lesz a biztosítéka annak, hogy a székely–szórvány együttműködés ne függjön a politikumtól. Nemes Előd elmondta, reményeik szerint jövőre Szeben megyével is sikerül kialakítani testvérkapcsolatokat. Kitekintő/Krónika Krónika (Kolozsvár); Erdély.ma 2010. június 30.A százhuszonöt éves EMKEAz Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület - rövidítve EMKE - 1885. április 12-én alakult Kolozsvár központtal az egykori alapszabálya szerint: „a hazafiság fejlesztése, az erdélyi magyarság közművelődési és közgazdasági megerősítése" céljából. Az első világháború előtti Magyarország legnagyobb közművelődési egyesületének emlékét - mely 1991-ben új életre kelt - idézzük fel a 125 éves évforduló alkalmával. Az 1867-es kiegyezést követően a magyar állam nem tudta felvállalni az erdélyi magyar művelődés terjesztésére és az oktatásra vonatkozó valamennyi feladatot. Az erdélyi peremvidékeken a magyarság helyzete egyre nehezebbé vált, az alacsony műveltségi szinthez társult a német vidékeken kisebbségbe került magyarság beolvasztása, az asszimiláció. A nemzetiségek az új eszmék - a germanizmus, dákoromanizmus - hatására szervezkedni kezdtek, egyesületekbe tömörültek: 1840-ben megalakult a szász Erdélyi Országismereti Egyesület (a Verein für Siebenbürgische Landeskunde), 1861-ben az Erdélyi Román Irodalmi és Népművelődési Társaság, az ASTRA (Asociatiunea Transilvana pentru Literatura Romana si Cultura Poparului Roman). Szükség volt tehát a magyarság önuddatának erősítésére is. Az EMKE előzménye az a hunyadmegyei mozgalom volt, amely az ottani végveszélybe jutott magyarságot próbálta megmenteni a beolvadástól. Ennek élén Kún Kocsárd gróf (1803—1895), az EMKE későbbi nagy mecénása állt. Ezt követően megindult az egész országra kiterjedő EMKE-szervezés, aminek eredményeképpen 1885 tavaszán megalakult a 21 fiókintézettel és 17 000 taggal rendelkező intézmény. Az indulás éveinek vezető alakjai Sándor József későbbi elnök, Kún Kocsárd gróf, Kún Géza gróf, Bethlen Gábor gróf az első elnök, Bartha Miklós az Ellenzék című napilap alapítója, alelnök, dr. Felméri Lajos egyetemi tanár, Szász Domokos erdélyi református püspök, Ferencz József unitárius püspök, Béldi Ákos gróf, Haller Károly, Kolozsvár polgármestere voltak. A legnagyobb feltűnést Kossuth Lajosnak Turinból küldött, a szervezkedést helyeslő távirata keltett, ő egyben 100 forinttal alapító tagul jelentkezett. Táviratának szavai a következőkről szóltak: „Fogadják elnézéssel a hontalan magyar filléreit. Erdély jobbkeze hazánknak, minden talpalatnyi térrel, amit ott a magyarság elveszít, hazánk ezeréves biztonsága csorbul. Hazafiúi irányban ellensúlyozni a magyarellenes állambomlasztó bújtogatást, fenntartani a magyarságot, visszaszerezni az elvesztett tért, fejleszteni a közművelődést - oly önvédelem, melyet minden magyarnak támogatni kell. " Az EMKE történetének legdinamikusabb szakasza - az aranykor - az első évtizedre esett. Az évenkénti közgyűléseket más és más városban tartották, s az esemény minden alkalommal az illető megye ünnepévé vált. 1886-ban Kolozsváron az Iparos-egylet palotájában gazdasági kiállítást rendeztek, amelyen több mint száz cég állította ki termékeit, 1888-ban a fővárosi Operaházban EMKE-bált rendeztek, amelyen megjelent a trónörökös főherceg feleségével. Ez nagy országos szenzáció volt, ami jelezte, hogy a legmagasabb körök is tudomásul vették, elismerték az EMKE létezését. A magyar társadalom az EMKE-t jelentős alapítványokkal támogatta: Kun Kocsárd gróf algyógyi (Hunyad vm.) kastélyát és 1800 holdas felszerelt birtokát 221.557 forint értékben adományozta az egyesületnek földműves iskola létesítésére (1889), Mohay Károlyné magyarkályáni birtokát 100.000 korona értékben ajánlta fel (1899), Miksa Zsuzsanna Nagyenyeden 160.000 koronát hagyott a kijelölt célok megvalósítására (1904). A legnagyobb alapítványokat számos kisebb adomány követte. 1891-ben az EMKE védnöksége alatt fiókegyesületként létrejött a honismeretet és természetjárást pártoló Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE), Kolozsváron felépült a kétemeletes, eklektikus EMKE-irodaház, amelynek homlokzatára az alapítás évét és a fiókokkal rendelkező vármegyék és városok címereit faragták, és kiadták az egyesület talán legsikeresebb kiadványát, a Sándor József szerkesztette EMKE úti-kalauz Magyarország erdélyi részében. A 1892. évi közgyűlést a budapesti Vigadóban rendezték. A színhelyet és a dátumot az magyarázza, hogy ekkor ünnepelték Ferenc József megkoronázásának negyedszázados évfordulóját. A társadalmi egyesületek nevében az EMKE vezetősége üdvözölte az uralkodót, a közgyűlésen részt vett Tisza Kálmán, Apponyi Albert és a koszorús költő, Jókai Mór, a díszelőadáson fellépett Blaha Lujza is. A következő időszak legjelentősebb eseménye az 1896 őszén Budapesten tartott EMKE rendezte millenniumi kongresszus és kiállítás volt, amelyen 34 egyesület és 7 irodalmi társaság vett részt, köztük a legnagyobb és leggazdagabb az erdélyi egyesület három millió korona vagyonával kiemelkedett. Az EMKE aranykorát az egyesület negyedszázados fennállásának megünneplése zárta le. 1911 őszén Kolozsváron tartott ünnepségen részt vett Jósika Samu, a főrendiház elnöke, Berzeviczy Albert, az alsóház elnöke, Apponyi Albert, Rákosi Jenő s még számos nobilitás. A Nemzeti Színház díszelőadásán Hettyey Aranka Rákosi Jenő Prológját szavalta, majd az együttes Herczeg Ferenc Déryné ifi-asszony című három felvonásos színművét mutatta be. Az évfordulót azonban nem a múló hatású ünnepség tette emlékezetessé, hanem az ennek kapcsán Sándor József összeállításában megjelent két díszkötet: Az EMKE megalapítása és negyedszázados működése 1885-1910. Sándor József beszámolt, hogy az EMKE közművelődési és közgazdasági célra összesen 10 millió koronát fordított, a gyámolító, perselyes és adományozó tagok százezrein kívül 20.000 örökös, alapító és rendes tagot szervezett. Büszkén felsorolta megvalósításaikat: a 163 népiskolát (az első világháborúig 268-at), 77 kisdedóvót, az algyógyi földművesiskolát, mely az országban a legnagyobb volt, 214 nép- és 24 katonai könyvtárat, 153 daloskört, 431 községben 12 ezer írástudatlant oktatott, 500 néptanítót jutalmazott, 118 községi lelkészt segélyezett, 80 honismertető, európai nyelveken is megjelenő kiadványa a magyarság védelmét is ellátta az igazságtalan támadásokkal szemben. Gazdasági téren Erdélyben elsőként az EMKE szervezett ipari, fogyasztási és hitelszövetkezeteket. A jubileummal lezárult korszak végén megállapítható volt, hogy az EMKE elérte azt a célt, amit alapításakor kitűzött: amennyire lehetett megerősítette a szórványban élő magyarságot, lelassította az asszimilálódást. Fontos eredménynek tekinthető, hogy sikerült az erdélyi magyarság helyzetére a magyar közvéleményt, a kormányszerveket is figyelmeztetni, s az 1890-es évek végére, különösen Bánffy Dezső miniszterelnöksége idején az EMKE célkitűzései a kormánypolitika szintjére emelkedtek. Az első világháborút követő közhatalom változás rendkívül tragikusan érintette az erdélyi magyarságot és természetesen az EMKE-t is. A támadások egymást érték: barbár kezek feldúlták az algyógyi földművesiskolát, megszentségtelenítették Kún Kocsárd sírját, az egyesület népiskoláinak, kisdedóvóinak jelentős részét lefoglalták, a népkönyvtárak többségét szétszórták, a dalosköröket feloszlatták. Az EMKE ez idő alatt az ostromállapot tilalma miatt nem tudott fellépni a törvénytelenségek ellen, nem szervezkedhetett, védekezhetett. A román sajtóban sorozatban jelentek meg az EMKE-t támadó írások, amelyek azzal vádolták az egyesületet, hogy csak színleg hirdetett kulturális célt, titkolt terve a románság magyarosítása volt, és Budapesttel összeköttetésben anarchikus akciókat készült szervezni. 1921. január 13-án a Bukaresti Hírlap közölte Jászi Oszkár támadó cikkét, mely szerint az EMKE „a grófok s egyéb deklamáló naplopók bankettező, hurázó, a faji gyűlölséget szító, dús szinekúrákat (munkával nem járó) nyújtó tápintézete." A változások utáni első közgyűlést 1921. július 3-án, Kolozsváron tartották, amelyre Sándor József főtitkár az EMKE életéről rövid összefoglaló jelentést állított össze. Adatai megdöbbentőek, felsorolja mindazokat az atrocitásokat, veszteségeket, amelyek az egyesületet és intézményeit, birtokait érték, később kiderült, hogy az EMKE vagyonának nagy része elveszett. Furcsa módon a külföldön élő Béldi Ákos grófot - az előbbi időszak vezetőjét - meghagyták az elnöki székben, az alelnökök között találjuk Benedek Eleket, Szabolcska Mihályt, Sárkány Lajost, az örökös főtitkár Sándor József maradt. A hatalom által igényelt módosított alapszabályzatot eljuttatták az illetékes román szervekhez, majd megkezdődött a 17 évig tartó szélmalomharc annak jóváhagyásáért. A hatóságok különböző jogi kifogásokkal rendre elutasították elfogadását. Pedig az EMKE többször is kijelentette: „Mi nem kérünk többet és mást a román társadalomtól és közhatalomtól, mint amennyit adott, és ahogyan viselkedett annak idején a magyar társadalom és magyar állam a román irodalmi és művelődési egyesülettel, az ASTRA-val szemben". Az évtizedes jogi huzavona nyílván az egyesület kifárasztását, elsorvadásának kivárását is célozta. Aztán 1935 elején, amikor már az egész EMKE elaludt, megszűntek vidéki szervezetei, a magyarság már napirendre tért elvesztése felett, a belügyminisztérium váratlanul elfogadta az ismételten módosított, többszörösen visszautasított alapszabályokat. Sajnos az egyesületnek ekkora már a magyar közönséggel való kapcsolata annyira megszűnt, hogy az újraszervezést elölről kellett kezdeni és így is csak lassú lépésben történhetett. 1938 tavaszán aztán Romániában bevezették az ostromállapotot és minden pártot, egyesületet, csoportosulást feloszlattak, az EMKE két világháború közötti korszaka véget ért. 1940 augusztusában a második bécsi döntés határozata következtében Észak-Erdély visszatért Magyarországhoz, magyar lakói felszabadultak a kisebbségi sors alól. Az EMKE első nagy ünnepségét 1941. március 15-én, Kolozsváron tartotta. Hosszú évtizedek után először lehetett az egész város ünnepévé tenni március idusát: a Mátyás szobor előtt a Főtéren, majd a Diákház nagytermében Bartók és Kodály dalaival köszöntötték a résztvevők a szabadság napját. A tisztviselői kar megújítására is sor került: Béldi Kálmán elnök mellett Szathmáry Lajos alelnök vezeti a testületet, a Közművelődési Szakosztályt László Dezső országgyűlési képviselő, a Társadalmi Szakosztályt Kovrig Béla egyetemi tanár irányította. Az ünnepi hangulatot rontotta a pénztári jelentés, amelyből kiderült, hogy a bécsi döntéskor az egyesület vagyonának 90%-a Dél-Erdélyben (Romániában) maradt. Az anyagi alapokat az új vezetőség elsősorban tagtoborzással igyekezett megteremteni, de az erdélyi városok és megyék közül számosan kisebb-nagyobb támogatással siettek az egyesület segítségére. A Hangya-szövetkezet 25 ezer pengős alapítványt tett az EMKE javára. Az EMKE megünnepelte 1941 őszén Széchenyi István, „a legnagyobb magyar" születésének 150. évfordulóját, 1942. március 15-ét, 1942 őszén pedig Kőrösi Csoma Sándor születésének 150. évfordulóját. Az 1940-es évek legjelentősebb EMKE-akcióit az ún. „meseautó" kiszállásai jelentették, amelyek igazi életet tudtak vinni az egyesület tevékenységébe. 1942-ben a magyar kultuszminiszter az EMKE-nek ajándékozott egy akkoriban korszerű audiovizuális eszközökkel felszerelt autóbuszt, mely hónapokon keresztül járta Erdély kisebb-nagyobb falvait, magával vitt néhány írót-költőt, akik műveikből olvastak fel, s ugyanakkor megismerkedtek a falusi élettel, művelődési szintjével. Több meghívott honismertető előadást tartott, rendszerint lemezhallgatás és filmvetítés zárta a falu ünnepévé emelkedő EMKE-napokat. A „meseautó" kiszállásait mindig Unghváry Sándor, a közművelődési titkár vezette, az írók elsősorban a Termés című folyóirat fiatal munkatársainak köréből kerültek ki. 1942 decemberében meglátogatták: Gyalu, Bonchida, Kötelend, Alsózsuk, Bánffyhunyad, Szászfenes stb. helyiségeit. A Termés munkatársain - Asztalos Istvánon, Bözödi Györgyön, Kiss Jenőn - kívül a kiszállások egy részén részt vett az erdélyi körúton lévő Veres Péter is. Bözödi György lelkesen összegzi élményeit: „Nem lehet eléggé méltányolni az EMKE-nek azt a lendületes munkáját, amit a népművelés érdekében megindított. A vetítőgéppel, filmekkel, villamos fejlesztő géppel és hangszóróba bekapcsolható nagy gramofonkészülékével és egész ládát kitevő néprajzi lemezekkel felszerelt szerelvénye szinte naponta útban van Kalotaszeg vagy Szolnok-Doboka irányában, és az EMKÉ-n kívül a népművelési munkába bekapcsolódtak a Termés írói, a Nemzeti Színház művészei is." A ,,meseautó" befejezésül rendszerint megajándékozta a helyi tagozatokat egy-egy százkötetes könyvtárral. A krónikások összesen 70 vidéki EMKE-napról tudósítottak. A második világháború végén a front átvonulásai Kolozsvár újabb „felszabadulása" után alig két hónappal az idős Sándor József - a Magyar Népi Szövetséggel (MNSZ) egyetértésben - hozzálátott az EMKE átmentéséhez. A közgyűlés Sándor Józsefet régi-új elnöknek választotta, alelnökök Tavaszy Sándor teológiai tanár és Nagy István író lettek. A vezetőségben az „új rend"-et Balogh Edgár, Szabédi László, Jordáky Lajos képviselték. Az EMKE ebben az időszakban könyvek kiadásával próbálta társadalmi súlyát növelni: Az Erdély szabadságharca 1848-49 a hivatalos iratok és hírlapok tükrében című kötetet Balogh Edgár és Bözödi György írta, megjelent Nagy István Özönvíz előtt című színműve és öt egyfelvonásos színdarab a műkedvelők számára. 1945 júniusában nagy veszteség érte az EMKÉ-t, elhunyt Sándor József elnök. Az erdélyi magyarság egyik legnagyobb személyiségét a kolozsvári Farkas utcai templomból nagy egyházi pompával temették, a magyar értelmiség szinte teljes létszámban kivonult, a beszédet Vásárhelyi János református püspök mondta, a házsongárdi sírnál Tavaszy Sándor és Balogh Edgár búcsúzott. Sándor József halálával az EMKE önálló személyisége is nagyrészt megszűnt, szerepét a MNSZ Közművelődési Bizottsága vette át. 1947 nyarán nyílt támadás indult az erdélyi magyar intézmények ellen, a Világosság című lapban Tamás Gáspár és Balogh Edgár kezdte a számonkérést. A legkeményebb vádakat az Igazság fogalmazta meg, azt bizonygatta, hogy az EMKE fő célja a „grófi nagybirtok" megmentése volt, a feudális Magyarországot képviselte. Az EMKÉ-nek nincs helye a demokratikus Romániában, zárult a megrendelt aláíratlan cikk. Ezekben a napokban már kibontakozott a kolozsvári törvényszéken Unghváry Sándor koncepciós pere, amelyben az EMKE közművelődési titkárát a „reakciós budapesti fasiszta kormány" részére történő kémkedéssel vádolták. Ezzel az EMKE megszűntnek volt tekinthető. Megjegyezzük, hogy az EMKE irattárát 1992-ben (!) Bukarestbe szállították, jelenleg nem kutatható. A kommunista diktatúra az EMKE-t negyvenhárom esztendeig „búvópataklétre" kényszerítette. Ennek a nemzedéknyi időszaknak az eseményei azonban bizonyítják, hogy az erdélyi magyarságban végig élt a közművelődés vágya és igénye, s még a saját szervezeti kereteket nélkülöző években, tőle teljesen idegen formákba kényszerítetten is, kifejezést tudott adni ennek a vágyának és igényének. Az 1989 decemberében történt fordulat teremtette új helyzetben az erdélyi magyarság nem csak politikai érdekképviseleti szervezetét, a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget hozta létre, hanem 1991. április 20-án a brassói közgyűlésen újraalakította 200 küldött szavazatával az EMKE-t is. Az alapító tagok az erdélyi művelődés kiemelkedő személyiségei, Dávid Gyula, Kötő József és Laskay Sándor voltak. 1995-ben már Románia 119 városában és falujában 403 egyesülete és közművelődési alapítványa működött, talán nem érdektelen ideiktatni a legfontosabbakat: az aradi Kölcsey Egyesületet, a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Egyesületet, a kolozsvári Erdélyi Múzeum Egyesületet, a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Egyesületet, a székelyudvarhelyi Orbán Balázs Egyesületet stb. 1992-től évente ünnepélyes külsőségek között adták át az EMKE-díjakat és diplomákat - Kemény János-díjat, Kun Kocsárd-díjat, Bánffy Miklós-díjat, Szentgyörgyi István-díjat stb. - azoknak a személyeknek, akik művészetükkel és munkájukkal maradandót alkottak az erdélyi magyar közművelődés terén. Sajnos, az anyagi gondok korlátok közé kényszerítik az EMKE tevékenységét, az 1948-ban államosított székházakat, könyvtárakat, a működést támogató birtokokat az 1989 utáni román törvénykezés nem juttatta vissza jogos tulajdonosának. Az erdélyi magyarság tehát arra kényszerült, hogy alapítványi forrásokból, hazai és határokon túli támogatásból, egyének áldozatkészségéből teremtse meg a közművelődési munka lehetőségét. Így születtek Kolozsváron az EMKE Mikó Imre Könyvtára és Heltai Gáspár Alapítványi Központ, Györkös Mányi Albert EMKE műteremlakás, zilahi, szilágysomlyói EMKE-házak, csernakeresztúri Magyar Tájház. 2008-ban az EMKE elnöksége úgy határozott, hogy az 1885. évi alapítás emlékére április 12-ét az Erdélyi Magyar Közművelődés Napjává nyilvánítja, amely alkalommal minden esztendőben országos ünnepséget rendez. Ezeknek az ünnepségeknek a fő célja a magyar identitás, az erdélyiség és az egyetemes kulturális értékek megőrzése. Az erdélyi magyarság munkájában pedig csak akkor lehet eredményes, ha szellemiségét az EMKE régi jelszava hatja át: „Ki a köznek él, annak élni érdemes!" Sebestyén Kálmán Honismeret, 2010/3, XXXVIII évf. Irodalom: Sándor József: Az EMKE megalapítása és negyedszázados működése 1885-1910. I—II. Kolozsvár 1911. - Unghváry Sándor (szerk.): EMKE naptár, 1943. Kolozsvár - Dávid Gyula-Nagy Pál (szerk.): EMKE 1885-1995. Kolozsvár 1995. - Balogh Edgár (szerk.): Romániai Magyar Irodalmi Lexikon. I. Bukarest 1981. emke.ro/sajtóvisszhang 2010. december 6.Székely támogatás ŐraljaboldogfalvánA Szórvány-Székelyföld kapcsolat éves vajdahunyadi értékelője után a Hunyad megyei magyar politikusok és a kovásznai vendégek a Hátszegi-medencében lévő Őraljaboldogfalvára látogattak. A XIII. századi román stílusú, de későbbi gótikus elemeket is őrző, műemléktemplom felújítása kiemelt célkitűzése a Székelyföld-Szórvány Partnerségnek. Első lépésben a református templom kerítésének újjáépítésére kerül sor, melyre a faanyagot Sepsiszentgyörgy önkormányzata biztosította, a Hunyad megyeiek, pedig a munkálatok kivitelezése hárul. A szombati évértékelő konferencián ugyanis a további tervek között az is megfogalmazódott, hogy a Hunyad megyei magyar épített örökség megőrzésében, felújításában is szerepet kell vállalnia a programnak. Demeter László, Kovászna megyei tanácsos a Kún Kocsárd Egyesület megalapításáról számolt be, amelynek célja új források bevonása a program finanszírozására. A Háromszéken és Hunyad megyében egyaránt működni tervezett egyesület első konkrét feladata az őraljaboldogfalvi templom és parókia felújítása. Az egyesület elnevezése nem véletlen: a XIX. században gróf Kún Kocsárd volt a Hunyad megyei magyarság apostola, egész életét, tevékenységét és vagyonát a magyarság felemelésére fordította – különösen iskola révén. Ősei azonban a háromszéki Ozsdoláról származtak, s gróf Kún Kocsárd nem feledkezett meg erről: míg az általa vezetett szászvárosi református kollégium a helyi magyar gyerekek beiskolázását szolgálta, addig az Algyógyon szintén általa épített mezőgazdasági szakiskola főleg székely és moldvai csángó gyerekeknek szólt. Chirmiciu András, Nyugati Jelen (Arad) 2011. január 17.Legyen november 15-e a Magyar Szórvány Napja!A kezdeményezésről Demeter László, a Kún Kocsárd Egyesület elnöke a Paprika Rádiónak elmondta, hogy 2010 során Kovászna Megye Tanácsa kezdeményezésére az Egyesület a Hunyad megyei szórványmagyarsággal kulturális kapcsolatba lépett, ami gyerektáborok, különböző kulturális rendezvények, kiállítások, kölcsönös látogatásokban merült ki. Ezeknek a látogatásoknak a során született meg az ötlet, hogy Bethlen Gábor születésnapját, november 15-ét a Magyar Szórvány Napjává kellene nyilvánítani. A kezdeményezés hosszútávú célja megerősíteni az összmagyar szolidaritást, enyhíteni a Szórvány helyzetét, megerősíteni a Szórványban élők identitását. A Magyar Szórvány Napja lenne az a nap, amikor előadások, híradások, rendezvények, konferenciák, közösségépítő programok révén a Szórványban élők jobban, kiemelten odafigyelhetnének egymásra. Paprika Rádió. Erdély.ma 2011. január 26.A Magyar Szórvány NapjaA 2010-es esztendő mérföldkőnek számít az erdélyi szórványmagyarság legalább egy része számára. A székelyföldi Kovászna és Hargita megye ugyanis nyitott a szórványmagyarság felé: a háromszékiek Hunyad megye, a Hargita megyeiek Beszterce-Naszód és Temes megye magyar közösségei felé. A nemzeti szolidaritás ezen formája új színt vitt az érintett megyék magyar közösségeinek életébe, és új lehetőségek tárultak fel a szórványmagyarság számára nemzeti önazonosságuk megőrzése, erősítése szempontjából. Ezúttal elsősorban a Háromszék—Hunyad megye kapcsolatról kívánunk részletesebben szólni. Több mint egy éve történt meg a hivatalos kapcsolatfelvétel, 2010 folyamán a két megye magyar közösségei, intézményei, egyházai, civil szervezetei között szépen formálódó kapcsolatrendszer épült ki, és több mint hetven közös program erősítette e köteléket. Sokan szívesen emlegetik e kapcsolatban Háromszéket a ,,nagyobbik testvérnek", én úgy gondolom, egyenlő felek együttműködéséről van szó, csak a háromszékiek tízannyian vannak, mint a Hunyad megyeiek, és nagyságrendekkel több az eszközük, intézményi hátterük e kapcsolat erősítésében. A székelyek ugyanakkor tapasztalatot, élményt szerezhetnek a Hunyad megyeiektől. Az erdélyi magyar múlt emlékeinek jelentős része található Hunyad és a szomszédos Fehér megyében: Vajdahunyad, Déva, Marosillye, Gyulafehérvár, Nagyenyed, Zalatna — hogy csak a legjelentősebbeket említsem. A székely embert elszomorítja az elnéptelenedő magyar egyházközségek, romosodó magyar templomok látványa, de erőt is meríthetünk a Hunyad megyei magyar közösségek élni, tenni akarásából. Példát is láthatunk a tekintetben, hogy mi lehet a székelyföldi magyar jövendő, amennyiben nem figyelünk oda közösségeinkre, és nem védelmezzük körömszakadtáig az ősöktől maradt örökségünket. Eddig inkább a nagyobb városok magyar közösségeire tekintettünk (Déva, Vajdahunyad, Petrozsény, Lupény), bár voltak közös rendezvények kisebb településeken is. Fontosnak tartjuk idén a kisebb közösségekre való jobb odafigyelést is. Olyan ötven-százfős magyar közösségek élnek, ahol talán évtizedek óta nem volt magyar közművelődési rendezvény, ahol már nagyon rég nincs magyar iskola, nincs helyben lakó lelkész. Fontos a megye magyar műemlékeinek karbantartása, állagának javítása is. Számos településen több száz éves templomaink közösség nélkül maradtak. Omladozik a piski fogadó, kastélyok, kúriák sora. Úgy vélem, nem az az erdélyi magyar jövendő, hogy egyre több helyről szorulunk ki, elromosodnak évszázados templomaink, kastélyaink, kúriáink, hanem van lehetőség arra, hogy ezeken a helyeken is új magyar élet sarjadjon. Fontosnak tartjuk, és egyben kezdeményezzük, hogy november 15-ét, Bethlen Gábor fejedelem születésének napját a Magyar Szórvány Napjává nyilvánítsuk. Legyen ez az a nap, amikor a magyar nemzet jobban odafigyel a szórványmagyarságra rendezvények, híradások, előadások, konferenciák, közösségépítő programok révén. Bethlen Gábor, Kún Kocsárd és még nagyon sok előttünk járó személyiség nyomdokain haladva esély van arra, hogy az összmagyar szolidaritás megteremtse a magyar nemzet pozitív jövőképét, megeddze a székelység jövőbe vetett hitét, erősítse a szórványmagyarság valós alapokon nyugvó optimizmusát. Ehhez járulhat hozzá a Magyar Szórvány Napja is. Demeter László, a Kún Kocsárd Egyesület elnöke. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. február 27.Határozat A Magyar Szórvány NapjárólA Szövetségi Állandó Tanács 2010. február 24-i ülésén határozatot fogadott el, és javaslatot tett a Romániai Magyar Demokrata Szövetség 10. Kongresszusának, hogy november 15-ét, Bethlen Gábor születésnapját, az Összefogás jegyében a Magyar Szórvány Napjává nyilvánítsa. A határozattervezet ezáltal csatlakozik ahhoz a felhíváshoz, amelyet a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Hunyad megyei és háromszéki szervezetének képviselői az alábbi nyilatkozatban fogalmaztak meg: Fontosnak tartjuk, és egyben kezdeményezzük, hogy november 15-ét, Bethlen Gábor fejedelem születésének napját a Magyar Szórvány Napjává nyilvánítsuk. Legyen ez az a nap, mikor a magyar nemzet jobban odafigyel a szórványmagyarságra rendezvények, híradások, előadások, konferenciák, közösségépítő programok révén. Bethlen Gábor, Kún Kocsárd és még nagyon sok előttünk járó személyiség nyomdokain haladva komoly esély van arra, hogy az összmagyar szolidaritás megteremtse a magyar nemzet pozitív jövőképét, megeddze a székelység jövőbe vetett hitét, erősítse a szórványmagyarság valós alapokon nyugvó optimizmusát. Ehhez járulhat hozzá a Magyar Szórvány Napja is. Csatlakozzon kezdeményezésünkhöz! A felhívást Demeter László megyei tanácsos, a Kún Kocsárd Egyesület elnöke, Babos Aranka, az RMDSZ vajdahunyadi elnöke, Nemes Előd szórványprogram-felelős, Kovászna Megye Tanácsa, Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, Antal Árpád András, Sepsiszentgyörgy polgármestere, Winkler Gyula, az RMDSZ Hunyad megyei elnöke látta el kézjegyével. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség 10. Kongresszusa november 15-ét, Bethlen Gábor születésnapját, az Összefogás jegyében a Magyar Szórvány Napjává nyilvánítja, beleértve a csángó magyar közösségeket is. erdon.ro 2011. október 4.Ötéves a kastélyfesztiválDél-erdélyi reneszánsz Ötödik alkalommal szervezte meg idén a Reneszánsz kastélyfesztivált a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság. A közel egyhetes, Fehér, Hunyad és Szeben megyéket felölelő program ezúttal is bő választékot nyújtott korabeli muzsikából, táncból, játékból és persze nem maradt el a hagyományos lakoma sem. A Codex nyitott Nagyenyeden Nyitó helyszínként, a nagyenyedi református vártemplom szolgált, ahol a csíkszeredai Codex régizene-együttes muzsikája indította a fesztivált. A Kájoni kodexből és Szentgyörgyi kéziratból felcsendülő, élettel telt középkori dallamok pillanatok alatt betöltötték a sok keserűséget, fájdalmat látott öreg templomot és a lelkes közönség szívét. Az öröm, lelkesedés igencsak elfért az ősi falak között, hiszen XIV. században épült templom, s vele együtt Nagyenyed városa számtalanszor elpusztult, de mindig sikerült újraépülnie. – Ezért találkozik oly sok építészeti stílus az újabb restaurálásra váró nagyenyedi vártemplomban – magyarázta templomismertető előadásában Pópa Tibor, nagyenyedi református lelkipásztor, kiemelve a műemléktemplom egyház- és kultúrtörténeti jelentőségét, hiszen itt választják meg Dávid Ferencet, Erdély első református püspökévé, számos országgyűlés és zsinat helyszíne a templom, néhány évig az Erdélyi egyházkerület püspöki székhelye is. Ide tér haza és sajnos itt ítélik el, kergetik halálba a nyomdász és bibliafordító Misztótfalusi Kis Miklóst, itt nevelkedik és szolgál évszázadokkal később Makkai Sándor és még hosszan sorolhatók a vártemplomhoz kötődő történelmi személyiségek, események sora. Ifjúsági régizene-találkozó Nem maradt el a tömör helytörténeti előadás a fesztivál következő helyszínén, Marosillyén sem. Itt, a Bethlen Gábor szülőházaként számon tartott Veresbástyában Kónya Mária, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium történelemtanára mesélt a nagy fejedelem Hunyad és Fehér megyei kötődéséről, nevelés-politikájáról és arról a gazdag szellemi örökségről, amely ma is belengi a kollégiumot. Kónya Mária tanárnő azonban nem egymagában érkezett a fejedelem szülőházába. Az utóbbi évben szépen gyarapodott Collegium Gabrielense együttes 22 táncosa is hamarosan színpadra lépett. Korabeli táncaik bemutatását pedig egy másik, szintén ifjakból álló, régizene-együttes, a baróti Gyöngyharmat előadása előzte meg. Közben egy rögtönzött bemutatóra is sor került, a baróti ifjú zenészek muzsikájára, a dévai Renaissance együttes gyermektáncosai járták a középkor francia táncait. – E három, vastapsot elnyerő előadás, a fesztivál keretében megrendezett, Ifjúsági régizene-találkozó keretében jöhetett létre – magyarázták a szervezők. – Az elmúlt évek során ugyanis több helyszínen találkoztunk olyan fiatalokkal, akik nagy örömmel zenélték, táncolták a középkori dallamokat, táncokat, s úgy gondoltuk, hogy fontos lenne számukra találkozni, megismerkedni egymással. Ezért, hagyományteremtő szándékkal rendeztük meg itt Marosillyén az ifjúsági régizene-találkozót, melyen ezúttal baróti, nagyenyedi és dévai diákok ismerkedhettek egymással. A fiatalok fellépését idén is hálaadó istentisztelet előzte meg, melyen Marton József, brádi plébános, a XVI. században élt Szalkai László, esztergomi érseket idézve, biztatta szívből való muzsikálásra a fiatalokat, olyanra, amely megnyitja, és Isten felé irányítja a hallgatóság lelkét is. Magyar ízek reneszánsza Nem maradt el persze a hagyományos marosillyei lakoma sem. Sőt, a szervezők idén „Magyar ízek reneszánsza” címen civilszervezeteket és kisközösséget kértek fel a magyaros étkek elkészítésére. Így a szokásos egy helyett, idén öt üstben rotyogtak a finomságok: babgulyás, pörkölt, halászlé. A főzőcskézésben részt vállaló Szent Ferenc Alapítvány, END családos mozgalom, 55. Kőműves Kelemen Cserkészcsapat, Segesvári Miklós Pál Egylet és a dévai Renaissance Együttes jóvoltából bőségesen jóllakott a népes vendégsereg. Ezután következhetett a játék. Hamarosan előkerültek az íjak, gólyalábak, de a komplex stratégiai játékokhoz szokott gyermektársaság legnagyobb örömét a tojástörő és almaevő versenyben lelte. Fedelta d’amore és Come again! A fesztivál következő állomásán, a dévai Bethlen-kastély (Magna Curia) előtt, a kolozsvári Passeggio együttes és a budapesti Musica Profana szórakoztatta nagy sikerrel a lelkes közönséget. – Ez az a helyszíne a fesztiválnak, ahol évről évre egyre népesebb a román közönségünk is és ilyenkor nagyszerű alkalom kínálkozik a Bethlen-kastély történetének ismertetésére. Idén dr. Gherghina Boda muzeológust kértük fel a történelmi előadásra, melyben Geszthi Ferenc, Széchy Mária, Bethlen Gábor, a Daniel család mind helyet kapott – nyugtázták a szervezők. A kolozsvári Passeggio együttes egy páros táncokat bemutató szerelmi történettel indította az estét, Juhász Csilla koreográfiájában. A budapesti Musica Profana zenészei Come again! címen Közép-Európa XVII–XVIII. századi muzsikáját szólaltatták meg csemballón, furulyán, térdhegedűn. A térre lopakodó esti félhomály ideális hangulatot teremtett, a szintén Juhász Csilla által koreografált fáklyás középkori táncmulatsághoz, amelyben még egy kis kocsmai verekedés is helyet kapott a népes közönség nagy derültségére. Nagyszeben, az újabb dél-erdélyi állomás A fesztivál, Nagyszebenben, a főtéri Habitus galériában zárult, a dévai Renaissance együttes, Bethlen Gábor udvarában című történelmi táncjátékával. Az épített örökségünk népszerűsítését, a dél-erdélyi művelődési élet felpezsdítését felvállaló Dél-Erdélyért Kulturális Társaság képviselői örömmel nyugtázták, hogy a sok éves Hunyad megyei tevékenység, a gazdagon gyümölcsöző Fehér megyei kapcsolat mellett idén a szebeni közösséggel is sikerült jó együttműködést kialakítani. A Nagyszebeni Magyar Kulturális Iroda képviselői lelkesen segítették a fesztivál helyi rendezvényét. Balázs Enikő, történelem tanárnő érdekfeszítő helytörténeti előadással gazdagította az estét, mely egyben a fesztivál záró mozzanata volt. Ez alkalommal mondtak köszönetet a szervezők mindazoknak, akik idén is támogatták a rendezvény létrejöttét, elsősorban a Bethlen Gábor Alapnak, Kovászna Megye Tanácsának és a Kún Kocsárd Egyesületnek valamint a Communitas Alapítványnak és mindazoknak a helyi kisközösségeknek, civilszervezeteknek illetve magánszemélyeknek, akik évről évre egyre lelkesebben kapcsolódnak be az értékőrző és -gyarapító munkába. Gáspár-Barra Réka Nyugati Jelen (Arad) 2012. január 9.Erősíteni az összetartozást (Szórványprogram)Az Összetartozunk programban rejlő lehetőségekre, más, román többségű megyékben élő magyarok iránti elkötelezettségre hívja fel a székelyföldiek figyelmét Demeter László szórványprogramért felelős megyei önkormányzati képviselő, hangsúlyozva, hogy a kínálkozó lehetőségek sora végtelen, mindannyiunkon múlik, hogy a szórványprogram tartalmasabbá váljék. Mint év eleji levelében írja, Háromszék immár több mint két éve hivatalosan is követi a Hunyad, Fehér és Szeben megyében élő magyarok sorsát, próbálják erősíteni a közösségek közti köteléket. “Szomorúan szemléltük és szemléljük Dél-Erdélyben pusztuló épített örökségünket, elnéptelenedett magyar egyházközségek néma tanúit, de örömmel tapasztaljuk sok lelkes ember közösségépítő munkáját, kik olykor a romokon is új életet voltak képesek építeni az elmúlt húsz évben.” Hangsúlyozza, folytatják az elkezdett munkát, a már bejáratott közös programokat, ugyanakkor arra bátorítja az érdeklődőket, ötleteiket, javaslataikat osszák meg a szórványprogramban dolgozókkal. Háromszéken egyre többen tartják fontosnak a közös célt, többen vállalnának önkéntes munkát is, több egyházközség, ifjúsági szervezet között már élő a kapcsolat, de szeretnék, ha még több egyházközség, egyesület, intézmény, önkormányzat létesítene testvérkapcsolatot a négy megye magyar közösségeivel. Továbbra is fontosnak tartják az ifjúság, a diákok nevelését, identitásuk erősítését olyan programok által, amelyekben háromszéki és dél-erdélyi fiatalok közösen vesznek részt. Elképzeléseik szerint idéntől szerepet vállalnának a dél-erdélyi magyar épített örökség megőrzésében, a szóványprogramban dolgozó Kún Kocsárd Egyesület huszonöt évre bérbe venné a Hátszeg melletti Őraljaboldogfalva romosodó református parókiáját, ezt a XIII. századi műemlék templom melletti évszázados épületet felújítanák, közösségi térré, kulturális központtá alakítanák. Mózes László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. január 27.A történelmi hűség megköveteli, hogy tisztán lássunk– „Nem érdemes, nem is szabad visszamutogatni a múltba, nem szabad aktuálpolitikai kérdésként kezelni a témát. De a történelmi hűség megköveteli, hogy tisztán lássuk az eseményeket, azok okait és következményeit” – vallja a két világháború közötti revíziós politika és a bécsi döntés Esztergomban dolgozó jeles szakértőjeként L. Balogh Béni levéltáros-történész, akivel Szilágyi Aladár beszélgetett - Tudom, hogy Temesváron született. Ejtsünk néhány szót a tanulóéveiről és arról, hogyan kezdte a pályáját? – Édesapám bánsági, édesanyám tordai származású. Mindketten pedagógusok voltak, az ő példájuk nyomán választottam a tanári pályát. A történelem és az olvasás szeretetét Édesapámtól tanultam meg. A temesvári magyar tannyelvű líceumban érettségiztem, egyetemi diplomámat pedig a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia karán szereztem 1984-ben. Olyan kiváló tanárok tanítottak, mint a történész Csetri Elek és Magyari András, vagy a szociológus Ion Aluas. A szászvárosi román tannyelvű Aurel Vlaicu líceumba helyeztek ki, ahol történelmet és filozófiát tanítottam. Az épületben − 1925-ös kényszerű megszűnéséig − az egykori Kún Kocsárd Református Gimnázium működött. Itt végzett például Petru Groza román miniszterelnök és Nagybaczoni Nagy Vilmos magyar honvédelmi miniszter. Amikor én odakerültem, a szászvárosi magyarság létszáma már jelentősen megcsappant, egy-egy osztályban legfeljebb két-három magyar tanuló, ha akadt. A tanítást nagyon szerettem, de hamarosan megelégeltem, hogy filozófia meg történelem címen többnyire Nicolae Ceausescu pártfőtitkárt dicsőítő propagandaszövegeket kellett leadnom. Ezért már egy-két év után elhatároztam, hogy a sokkal szabadabb légkörű Magyarországon telepedek le. A tervemet keresztülhúzta, hogy még turistaútlevelet sem kaptam, hiába kérvényeztem minden évben. Ekkor határoztam el, hogy a zöldhatáron keresztül hagyom el az országot. Erre 1989 áprilisában került sor. A Magyarországra érkezésem napja azért is emlékezetes számomra, mert április negyedike volt, és akkor ünnepelték utoljára ezt a „neves” dátumot… - Hová került a sikeres átkelés után? - Néhány hétig a budapesti Akadémiai Könyvtárban dolgoztam, majd Esztergomba, a megyei levéltárba kerültem, amely máig a munkahelyem. Közben az ELTE Bölcsészettudományi Karán elvégeztem a levéltár kiegészítő szakot. Egyetemi doktori címet, majd PhD-fokozatot szereztem, és a Limes című tudományos szemlét is szerkesztem. - Kérem, vázoljon fel egy összefoglalót tevékenysége színteréről, az esztergomi intézményről. - Ez a Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára, ahol a 13. századig visszamenőleg vannak okiratok. A legrégebbi és talán legértékesebb dokumentumokat az intézményünkben őrzött egyetlen családi gyűjtemény, az egykori Hont megyei kisbirtokos Palásthyak iratai képezik. Közel 250 darab latin nyelvű, Mohács előtti oklevélről van szó. A legrégebbi közülük 1256-os keltezésű, és a család két ága közötti birtokmegosztásról szól. A levéltár összesen több mint nyolcezer ötszáz iratfolyóméternyi (azaz nyolc és fél kilométernyi) anyagából külön említést érdemel Esztergom szabad királyi város 1708-ban elnyert díszes, bőrkötésű kiváltságlevele. A szintén a levéltár által őrzött történeti Esztergom vármegye iratanyagában találhatóak az igen értékes nemességi iratok, köztük a híres Petőfi-versből ismert Pathó Pál családjának nemességét igazoló oklevél. A fentieken kívül persze sok egyéb olyan irategyüttes található még a levéltárunkban, amely nem csak a történészek, hanem a múlt iránt érdeklődő nagyközönség kíváncsiságát is felkeltheti. - Ön a levéltáron belül melyik pászmával foglalkozik? - Az én kutatási területem a 20. század. A 20. századi közigazgatási iratokat, Esztergom város és Esztergom vármegye iratait rendezem. Kutatási témám a koalíciós korszakon belüli népmozgások, a ki- és betelepítések. Az 1940−1944 közötti korszakkal, a menekültkérdéssel, a dél-erdélyi magyarság történetével és a 20. századi magyar−román kapcsolatokkal is rendszeresen foglalkozom – ez mondható akár hobbinak is. Két könyvem jelent meg a második bécsi döntésről: az egyik 2002-ben magyarul, a másik – Romsics Ignác professzor jóvoltából – 2011-ben angolul. A Magyar Országos Levéltárba több mint 20 éve, a Bukaresti Nemzeti Levéltárba és a Román Külügyi Levéltárba pedig a kilencvenes évek közepe óta járok kutatni. - Gondolom, Magyarországon első pillanattól kezdve nem volt különösebb akadálya annak, hogy hozzájusson a dokumentumokhoz. És Romániában? - Az 1990-es évek közepén, amikor magyar állampolgárként elkezdtem kutatni Bukarestben, egy „zárt világba” csöppentem. Nagyon sok iratanyaghoz nem fértem hozzá. Arra hivatkoztak, hogy „rendezés alatt áll”. Amit nem akartak megmutatni, arra azt mondták, hogy emiatt kutathatatlan. De azóta azt tapasztaltam, hogy egyre több anyag hozzáférhető, köztük olyan iratok, amelyekről nem is álmodtam, hogy megvannak, mert hiszen fondjegyzéket korábban nem mutattak. Csak találgatni lehetett, hogy egyáltalán mi létezik, mi nem. Ehhez képest a 2000-es években már viszonylag nyitott és fogadókész intézmény lett a Román Nemzeti Levéltár épp úgy, mint a Külügyi. – Ez a „viszonylag” mit takar? - Az iratok jó része manapság már hozzáférhető, de teljesen elégedett persze sohasem lehet a kutató. És ez nem csak a román levéltárakra vonatkozik, hiszen a magyar levéltárak esetében is szembesülhetünk néha emberi gyarlósággal, hanyagsággal. - Javasolom, ezdjünk beszélgetésünk fő témája körül forgolódni. A második bécsi döntés előtti periódusban magyar részről mennyire volt remélhető, román részről félő, hogy mindez bekövetkezik? - Nem volt előre látható. A két világháború közötti magyar külpolitika legfőbb célkitűzése az igazságtalan trianoni békeszerződés megváltoztatása volt, de 1940 nyara előtt magyar-román viszonylatban nem volt reális esély a határrevízióra. Elsősorban azért nem, mivel Mussolini Olaszországán kívül egyetlen nagyhatalom sem támogatta azt. 1928-tól kezdve a Bethlen-kormány, majd az azt követőek is nyíltan hangoztatták, hogy békés határrevízióra törekszenek. Hogy ebből mennyi fog megvalósulni − ha egyáltalán sor kerül rá −, azt senki nem láthatta előre. A magyar vezetés hallgatólagosan azt vallotta, hogy minden elvesztett területet vissza kell ugyan szerezni, de mivel a revízióra újra és újra lehetőség lesz, a részleges megoldásokba is bele kell menni. Teleki Pál kormányfő több alkalommal is bizalmasan kifejtette: mint magánember mindent visszakövetelne, de mint államférfi hajlandó a kompromisszumra. A két világháború közötti magyar kormányok s a magyar sajtó a közvélemény számára azonban sohasem fogalmazta meg nyíltan és egyértelműen a területi kérdésekben való esetleges kompromisszum lehetőségét. Azt a tényt, hogy a történelmi Magyarország visszaállításánál reálisabb alternatíva a részleges revízió. A mából visszatekintve ez súlyos hiba volt. A nagyrevíziós célok lebegtetése, valamint a hiteles tájékoztatás és a realitásokkal való nyílt szembenézés elmulasztása igen káros hatást gyakorolt a korabeli közgondolkodásra, mert erősítette az irracionális „mindent vissza” jelszó rögzülését. Aki viszont valamennyire is tájékozott volt a nemzetközi porondon, láthatta: Olaszországon kívül nincs más nagyhatalmi támogatója Magyarországnak, még a 30-as évek végén sem. Hathatós külső segítség nélkül pedig még a részleges revíziót sem lehetett elérni, nemhogy Nagy-Magyarország helyreállítását. Igaz, az egyre erősödő náci Németország is revízióra törekedett, de egyedül Csehszlovákia viszonylatában támogatta a hasonló magyar törekvéseket. Az Erdélyért folytatott magyar-román „küzdelemben” inkább Románia oldalán állt. Tudjuk, miért: mert szüksége volt a román kőolajra, a román gabonára, és Románia stratégiailag is fontosabb szerepet töltött be a térségben, mint Magyarország. 1940 nyarára azonban radikális változás állt be a nagyhatalmi erőviszonyokban. Románia legfőbb támogatója, Franciaország fokozatosan gyengült az 1930-as években, 1940 májusában pedig kapitulált Németország előtt. Nagy-Britannia élet-halál küzdelmet folytatott Németországgal. A kisantant megszűnt, az európai status quo teljesen felborult. Románia így teljesen elszigetelődött nemzetközi téren. Magyarország mellett a Szovjetuniónak és Bulgáriának is voltak területi követelései Romániával szemben, amely így körül volt véve revizionista államokkal. A bukaresti vezetés számára ekkor már nem csak Erdély hovatartozása volt a tét, hanem az ország puszta léte is kockán forgott. - Kevesebb szó esik arról, hogy a Szovjetunió hogyan viszonyult ekkoriban a magyar igényekhez? - Változó módon. Végig fenntartotta Romániával szemben a saját revizionista törekvéseit, hiszen az első világháború végén elveszített Besszarábiát vissza akarta szerezni. De ez nem jelentette azt, hogy automatikusan támogatja a magyar igényeket Romániával szemben. 1940 júniusában Moszkva ultimátumban szólította fel a román vezetést, hogy sürgősen adja át Besszarábiát és Észak-Bukovinát. Bukarest eleget tett a felszólításnak, és ellenállás nélkül visszavonta hadseregét és közigazgatását a vitatott területről. Ez nagy presztízsveszteséggel járt Bukarestre nézve, és csökkentette az ország nemzetközi tekintélyét. Főleg Berlinben és Rómában, ahol addig az időpontig úgy számoltak Romániával, mint jelentős „szovjetellenes bástyával”, amely adott esetben meg tud állítani egy keletről jövő támadást. A kaotikus besszarábiai kivonulás után a német vezetés már inkább azt gondolta: Magyarország alkalmasabb e szerepre − s a korabeli magyar propaganda is ezt hangoztatta. Besszarábia és Észak-Bukovina bekebelezése után a Szovjetunió, diplomáciai úton, támogatásáról biztosította a magyar kormány Romániával szembeni revíziós politikáját. Ez a helyzet állt fenn 1941 nyaráig, addig, amíg Németország oldalán Magyarország hadba nem lépett a Szovjetunió ellen. Ezt követően Magyarország – akárcsak Románia – ellenséges államnak minősült. A második bécsi döntést ekkortól érvénytelennek tekintették Moszkvában. Mégis, 1944. augusztus 23-ig Erdély jövőbeli hovatartozása nyitott kérdésnek számított. A sikeres román átállás aztán jóval kedvezőbb helyzetbe hozta Romániát Magyarországnál. Bizonyossá vált, hogy Erdély, vagy annak nagyobb része visszakerül Romániához. Az új határokról azonban még ekkor sem született végleges döntés. A magyar esélyeket rontotta, hogy Horthynak 1944. október 15-én nem sikerült a kiugrási kísérlete. A magyar–román határkérdés a baloldali Petru Groza-kormány 1945. márciusi, erőszakos hatalomra juttatásával dőlt el végleg szovjet szempontból. Sztálin ekkor Észak-Erdély teljes visszaadásával „jutalmazta meg” a román baloldalt. - Térjünk vissza a kezdetekre. Ma már mennyire követhető nyomon a bécsi döntés minden egyes fázisa, ma már mindent lehet tudni, akár napokra is lebontva, hogy mikor, mi történt? - Igen, már régóta. Elsősorban a háború után publikált német és olasz diplomáciai okmánytáraknak, valamint a magyarországi forráskiadványoknak köszönhetően. Ráadásul a Magyar Országos Levéltár iratait már jóval a rendszerváltás előtt is szabadon lehetett kutatni, a román levéltárak dokumentumai pedig, amint említettem, a kilencvenes évektől „szabadultak fel” fokozatosan. Ma már senki nem hivatkozhat arra, hogy egyik vagy másik vitatott kérdést a források hiánya miatt nem lehet kellőképpen tisztázni. Ez azért különösen fontos, mert a román történészek többsége mind a mai napig nem ismeri el, hogy 1940 nyarán a román kormány kérte Berlintől a német beavatkozást. A rendelkezésünkre álló iratok viszont egyértelműen tanúsítják: bár a tengelyhatalmak képviselői határozták el a döntőbíráskodást, a gondolatot román részről vetették föl először az 1940. július 26-i, berchtesgadeni találkozón. Hitler akkor elutasította az ötletet. Berlini követe útján a román kormány néhány héttel később, augusztus 21-én Hitler döntőbírói közbelépését kérte, 27-én pedig közölte a tengelyhatalmak képviselőivel, hogy elfogadna egy „valódi döntőbíróságot”. A diplomáciai iratok tehát azt bizonyítják, hogy többször is elhangzott ilyen román kérés, amit azonban Berlin a legutolsó pillanatig visszautasított. Miért kérte Bukarest a döntőbíráskodást? Azért, mivel az utolsó pillanatig abban bízott, hogy a közvetlen német beavatkozás inkább az etnikai elven és a lakosságcserén alapuló román álláspontnak kedvez majd, mintsem a status quót gyökeresen megváltoztatni kívánó magyar revizionista elképzeléseknek. Tehát abban reménykedtek, hogy a körülményekhez képest − az ő szemszögükből − méltányos döntés születik majd. Arra egyáltalán nem gondoltak, ami végül bekövetkezett, hogy Erdély kétötödét Magyarországnak ítélik: mintegy 43 ezer négyzetkilométert, két és félmillió lakossal. A lakosság anyanyelv szerinti megoszlása mind a mai napig vitatott: az 1941-es magyar népszámlálás szerint abszolút magyar többség, az 1930-as román népszámlálás szerint viszont relatív román többség volt Észak-Erdélyben. Feltehető, hogy az 1941-es magyar népszámlálás idején valóban magyar többség volt már, hiszen a bécsi döntés kihirdetése utáni hónapokban több tízezer román menekült hagyta el Észak-Erdélyt, Dél-Erdélyből viszont – amely továbbra is Románia részét képezte – több tízezer magyar jött át Észak-Erdélybe. - Bizonyára nem egyik pillanatról a másikra született meg a döntés. Ennek az alkufolyamatnak is megvannak a dokumentumai? - Megvannak, és azok alapján nagyon izgalmas végigkövetni, hogy 1940 nyarán miként módosult fokozatosan a német álláspont. A leglényegesebb − a magyar fél szempontjából pozitív − változás július első felében következett be. Ekkor Hitler, megváltoztatva korábbi elutasító álláspontját, elismerte a Romániával szembeni magyar revíziós követelések jogosságát. Nyers hangon megüzente Bukarestnek, hogy kezdjen tárgyalásokat Magyarországgal és Bulgáriával a területi kérdésekről, és mutasson kompromisszumkészséget. Mi lehetett a változás oka? Az egyik legfontosabb tényező a Romániával szembeni fenyegető magyar fellépés volt a Besszarábia átadását követő napokban. A magyar vezérkari főnökség ugyanis a pillanatnyi, magyar szempontból kedvező katonapolitikai helyzet kihasználása mellett kardoskodott, és az erdélyi bevonulást sürgette. A józanabb politikai vezetés, köztük Teleki sem zárta ki teljesen a háború lehetőségét. Németország érdekeitől azonban mi sem állt távolabb, mint egy balkáni konfrontáció, amely szovjet beavatkozással és a román olajforrások megsemmisülésével járt volna. Berlin ezért úgy döntött, hogy a térség „pacifikálása” érdekében mielőbb rendezni kell a feszültséget gerjesztő területi vitákat. A döntőbírói szerepet ekkor azonban még következetesen elutasította. 1940. augusztus utolsó napjaiban következett be az újabb jelentős változás, amikor Hitler váratlanul mégis elszánta magát a döntőbíráskodásra. Az augusztusban lezajlott Turnu Severin-i magyar−román tárgyalások ugyanis sikertelenül végződtek. Egyik fél sem engedett eredeti álláspontjából: Budapest a területi, Bukarest az etnikai elvből. A magyar fél Erdély egy részének átadását követelte − a Maros vonalától északra eső területet −, míg a románok lakosságcserét szorgalmaztak, minimális területkiigazítással párosítva. A magyar minisztertanács közben úgy döntött: a tárgyalások sikertelensége esetén a fegyveres megoldást választja. A Románia elleni hadműveletek megindításának irányelveit augusztus 23-án adta ki a vezérkar főnöke, Werth Henrik. A budapesti vezetés − mivel tisztában volt a román katonai erőfölénnyel − titokban azért abban reménykedett, hogy a háború megelőzése végett Hitler beavatkozik, és nagyobb engedékenységre bírja Bukarestet. Számolt a döntőbíráskodás lehetőségével is, anélkül, hogy azt kérné, vagy akár csak felvetné Berlinben. Ami végül is bekövetkezett. Hitler tudniillik értesült a Románia ellen készülő magyar támadásról, valamint a román határ mentén végrehajtott komoly szovjet csapatösszevonásokról, és a balkáni krízis elkerülése végett gyors beavatkozásra szánta el magát. Közbelépése nyomán elmaradt a magyar támadás, a tengelyhatalmak jóvoltából pedig Magyarország visszakapta Észak-Erdélyt. A döntést augusztus 27-én személyesen Hitler hozta meg, erről azonban akkor még egyik félnek sem volt tudomása. Mindkét küldöttség abban a tudatban utazott 29-én Bécsbe, hogy ott kétoldalú tárgyalásokra kerül majd sor. Ehelyett másnap, augusztus 30-án, a Belvedere palota aranytermében, Ribbentrop német és Ciano olasz külügyminiszter ismertette a döntőbíráskodás eredményét, amelynek hallatán a jelenlévő Mihail Manoilescu román külügyminiszter ájultan esett össze. A magyarországi és az észak-erdélyi magyar közvélemény kitörő örömmel fogadta a döntés hírét. Azonban Teleki Pál, akárcsak a nagy tekintélyű korábbi miniszterelnök, a szintén erdélyi származású Bethlen István, szűk körben mélységes aggodalmának adott hangot a náci Németország újabb térnyerése miatt. Mindketten tudták, hogy Magyarországnak nagyon nagy árat kell majd fizetnie a Hitlertől kapott ajándékért. Erről nyíltan beszélni azonban nem volt módjuk. A revizionista jelszavaktól átitatott magyar közvélemény hazaárulásnak tekintette volna a felkínált terület visszautasítását. Összességében a második bécsi döntés, a korábbi titkos német és olasz határtervekkel összehasonlítva, kedvező volt magyar szempontból, és bizonyos mértékig etnikai szempontokat is követett. Mindenekelőtt azonban német stratégiai érdekeket szolgált: a román kőolajmezők és a Keleti-Kárpátok vonalának hatékonyabb védelmét. Hitler olyan megoldást talált, amely részben kielégítette a magyar igényeket, de Romániát sem gyengítette le túlságosan, hiszen a jövőt illetően hatékony szövetségesként számolt vele. - Megtörtént az aktus. Elkezdődött a bevonulás. Maga a hivatali apparátus, a hatóságok mennyire voltak felkészülve a magyar közigazgatás beindítására? - Akárcsak az első bécsi döntés nyomán 1938-ban visszatért felvidéki részen, majd a következő év tavaszán megszerzett Kárpátalján, „pacifikálás” végett Észak-Erdélyben is katonai közigazgatást léptettek életbe a bevonulással egyidejűleg. Erre már 1940 nyarán megtették az előkészületeket, amikor is felcsillant az erdélyi revízió lehetősége. Csak azt nem lehetett tudni, hogy mikor és mekkora terület tér vissza. A magyar vezetést ilyen szempontból tehát nem érte váratlanul a visszacsatolás. A miniszterelnök már augusztusban eligazítást tartott a katonai közigazgatás kijelölt tisztviselőinek. Arra figyelmeztette őket, hogy az erdélyi embereket, legyenek akár magyarok, akár románok, mindennél jobban becsüljék meg. Óva intett mindenkit attól, hogy az erdélyi románságban ellenséget lásson, fölényeskedjen vele, vagy kicsinyes bosszúra vetemedjen. Akárcsak az őt követő két miniszterelnök, különösen Kállay Miklós, az ún. Szent István-i, viszonylag türelmes nemzetiségpolitikát és az erdélyi népek megbékélésének szükségességét hirdette. Ez az elképzelése azonban nem valósult meg, mivel az 1940. november 26-ig fennálló katonai közigazgatás, élén Werth Henrikkel, teljesen alkalmatlannak bizonyult a nemzetiségi kérdés tapintatos kezelésére. A vezérkar a román lakossággal szembeni kemény fellépés híve volt, és nem tartotta időszerűnek Teleki nemzetiségpolitikai elveit. Így már a bevonulás során igen súlyos románellenes atrocitásokra került sor a Szilágy megyei Ipp és Ördögkút helységekben, továbbá Zilahon, Bánffyhunyadon, majd később a mezőségi Omboztelkén és Vasasszentgothárdon. Ezenkívül tömegesen internáltak embereket, köztük igen sok románt. Több száz román telepes családot kiutasítottak az országból, mivel csak 1918 után települtek be. A katonai közigazgatás a kapkodva meghozott, átgondolatlan intézkedéseivel jelentősen hozzájárult a magyar–román viszony elmérgesedéséhez. Maga Teleki is jóvátehetetlenül nagyot hibázott, amikor elveszítette türelmét és a retorzió eszközéhez nyúlt. 1940. október 4-én ugyanis, válaszként a Romániában maradt magyarok fokozódó üldözésére, úgy rendelkezett, hogy az észak-erdélyi városokból százával utasítsák ki a románokat, főleg az értelmiségieket. Ezzel kezdetét vette az ún. kölcsönösségi nemzetiségi politika, amely 1944 augusztusáig a két kormány nemzetiségpolitikájának legfőbb jellemzője maradt. Az érem másik oldala az, hogy a korabeli román propaganda mérhetetlenül felnagyította és eltúlozta a magyar atrocitásokat, a bukaresti kormány pedig a tengelyhatalmak fővárosaiban igyekezett politikai tőkét kovácsolni azokból. Az akkori román közbeszédben és a sajtóban uralkodó toposzok a magyarok „ázsiai barbárságáról”, a „horthysta bandák” által elkövetett „több ezer barbár tettről” szóltak. E tételeket aztán a nyolcvanas évek Romániájában is lépten-nyomon harsogta a propaganda, amely szerint az atrocitások összefüggő rendszert alkottak, egy jól átgondolt, a románok „kiirtását” célzó magyar terv részét képeztek. A román közvélemény, a publicisztika és a történetírás egy része mind a mai napig a román nép elleni szisztematikus, előre eltervezett „népirtásként” tekint a bevonulásra és az ezt követő mintegy négyéves magyar uralomra. - Egyáltalán: román és magyar történészek átbeszélték-e ezeket a dolgokat? - Az erről az időszakról szóló magyar és román történeti diskurzus a kilencvenes években, a romániai cenzúra és a felülről irányított propaganda megszűnésével sem került közelebb egymáshoz. A legtöbb román feldolgozás még ekkor is a nemzeti „martirológia” szempontjait részesítette előnyben az elfogulatlan, tudományos vizsgálattal szemben. Ma már azonban születnek új, friss hangvételű írások is, a korábbinál sokkal tárgyilagosabb szemlélettel. Ezeket olvasva úgy tűnik, van remény arra, hogy valós párbeszéd alakuljon ki a témában jártas magyar és román történészek között, és ténylegesen közeledjenek egymáshoz az álláspontok. - Melyek voltak a legsürgősebb feladatok a magyar hatóságok számára az átvétel után? - A reintegráció, tehát a visszaszerzett területek gazdasági, társadalmi, kulturális beillesztése az „anyaország” életébe. Mivel Észak-Erdély gazdaságilag jóval elmaradottabb volt a trianoni Magyarországnál, a budapesti kormányzat nagyszabású modernizációs programot hirdetett a visszacsatolt területen. Ez az infrastruktúra több százmillió pengős fejlesztése mellett az ipar és a mezőgazdaság nagyarányú modernizációját is magába foglalta. Becslések szerint az Észak-Erdélyre fordított összkiadások ebben az időszakban megközelítették Magyarország egyéves költségvetési kiadásait. Tekintetbe véve azt is, hogy az ország 1941 nyarától háborúban állt, ez szinte emberfeletti erőfeszítésnek mondható. A magyar kormányzat jelentős „örökséget” hagyott hátra Észak-Erdélyben: ma is használatos műutakat, vasútvonalakat, hidakat, épületeket. Az oktatás területén nagyszabású iskolamodernizációs program indult. Maradandó alkotás volt a népegészségügyi hálózat kiépítésére, az igen rossz egészségügyi viszonyok javítására tett kísérlet is. A rendelkezésre álló négy év azonban − ebből három háborús volt − kevésnek bizonyult a nagyszabású tervek befejezéséhez. - Atyáink elbeszéléséből tudom, hogy az anyaországiak közül sokan úgy viselkedtek, mint az elefánt a porcelánboltban… - Az észak-erdélyi nyilvánosság egyik állandó témája valóban a Magyarországról érkezett tisztviselők, az „ejtőernyősök” cím- és rangkórsága, lenéző, pökhendi modora, gyakori arroganciája volt. A helybeliek és az „anyaországiak” közötti feszültség azonban csak egyetlen, bár valóban fontos vetülete az észak-erdélyi társadalmi viszonyoknak. Ami kezdetben minden más érzést elnyomott, az a kitörő, euforikus lelkesedés volt, amivel a helybeli magyarok a döntés hírét, majd a bevonuló honvédeket fogadták. A visszacsatolást a 22 éves román uralom alóli felszabadulásként élték meg, ami azt jelentette számukra, hogy szabadon és félelem nélkül vállalhatták magyar identitásukat. Észak-Erdély magyarságának a „kicsi magyar világhoz” kapcsolódó kulturális emlékezete, egységes tudása ma is egyértelműen pozitív színezetű. Ezen alapjában véve az sem változtatott, hogy a honvédség bevonulása utáni négy évben az eufóriát nem egy esetben keserű kiábrándulás követte a kezdeti ellátási nehézségek, később a háború miatt szaporodó megélhetési gondok, a katonáskodás során tapasztalt kíméletlen bánásmód, vagy a már említett „ejtőernyős”-viselkedés miatt. Az eddigi közfelfogással szemben a legújabb kutatások arra mutatnak rá, hogy anyaországiakat jelentős, de nem túl nagy arányban neveztek ki közszolgálati állásokba. Legnagyobb arányban az egészségügyben és a közigazgatásban voltak jelen. Az utóbbi területen is csak 25%-ot képviseltek, mivel a kinevezettek túlnyomó többsége helybeli volt. Ami a kinevezett tisztviselők nemzetiségi összetételét illeti, szembetűnően alacsony volt a románok aránya, alig több mint hat százalék. Ennek okai egyrészt a velük szemben alkalmazott diszkriminatív politikában, másrészt abban keresendők, hogy a román kormány közvetlenül a második bécsi döntés után visszarendelte észak-erdélyi tisztviselőinek jelentős részét, sokan pedig önként elmenekültek. - A két kormány tartott-e rendszeres kapcsolatot egymással a további visszaéléseket elkerülendő? - Valódi párbeszédről nem volt szó. A kisebbségi kérdés elmérgesedése miatt az 1940. őszi, Budapesten folytatott ún. likvidációs tárgyalások megszakadtak. A román vezetés ezután fokozatosan arra a „felismerésre” jutott, hogy közvetlen tárgyalások útján nem tud megegyezni a magyarokkal, és csak a tengelyhatalmak beavatkozása járhat eredménnyel. Úgy gondolta, a tengelyhatalmak előtt rá kell mutatnia a bécsi „diktátum” abszurd következményeire. Innen már egyenes út vezetett a döntés érvénytelenségének kimondásához. Erre 1941. szeptember 15-én kerített sor, egy-egy Berlinnek és Rómának címzett jegyzék útján. Lépését azzal indokolta, hogy szerinte a magyar kormány az észak-erdélyi románok elleni erőszakos cselekedeteivel megszegte a döntőbírói határozatban vállalt kötelezettségeit, így Románia kénytelen megállapítani a határozat érvénytelenségét. A bejelentésnek nem lett közvetlen következménye (a magyar vezetés például nem is tudott róla 1943 júniusáig), a román diplomácia lehetőségeit mégis jócskán leszűkítette. Ezt követően ugyanis Bukarest − ha következetes akart maradni az álláspontjához − nem bocsátkozhatott sikeres tárgyalásokba a magyar kormánnyal a bécsi döntés alapján, és mindössze a határok megváltoztatásának a lehetősége érdekelhette. A második bécsi döntés nyomán felgyorsult a két ország 1940 nyarán elkezdődött versengése a náci Németország kegyeiért. Ion Antonescu úgy vélte: a Hitlerhez való feltétlen hűségét értékelve, Németország visszajuttatja majd Romániának Észak-Erdélyt. Ez azonban ugyanolyan illuzórikus elképzelésnek bizonyult, mint a magyar katonai és politikai elit számos képviselőjének meggyőződése, hogy az addigi revíziós eredmények megtartása, valamint Dél-Erdély megszerzése csak odaadó németbarátsággal érhető el. Homályos megjegyzéseivel, kétértelmű magatartásával Hitler mindkét ország vezetését manipulálta és kijátszotta egymás ellen. Így próbálta még inkább Németországhoz kötni őket. - Az utóbbi években kerültek-e elő újabb dokumentumok, amelyek esetleg módosították, finomították a rálátást az akkor történtekre? - Könyveimben nagy hangsúlyt fektettem annak bizonyítására, hogy a román vezetés valóban kérte Németország döntőbírói beavatkozását 1940 nyarán. Ennek persze mai szemmel nézve semmi relevanciája nincs. Nem érdemes, nem is szabad visszamutogatni a múltba, nem szabad aktuálpolitikai kérdésként kezelni a témát. De a történelmi hűség megköveteli, hogy tisztán lássuk az eseményeket, azok okait és következményeit. Erdélyi Riport (Nagyvárad) 2012. április 17.Kiosztották az EMKE-díjakatSzombaton osztották ki az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) idei díjait. Dáné Tibor Kálmán, az EMKE újraválasztott elnöke elmondta: idén tizenhárom díj, egy életműdíj és két tiszteletbeli tagságot igazoló oklevél kiosztásáról döntött a vezetőség. A Poór Lili-díjat Alber Júlia kolozsvári színésznő kapta. Az erdélyi magyar közművelődés napja apropóján szombaton osztották ki az EMKE (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület) idei díjait a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében. Dáné Tibor Kálmán, akit a díjátadót megelőző közgyűlésen ismét az EMKE országos elnökévé választottak, elmondta: idén tizenhárom díj, egy életműdíj és két tiszteletbeli tagságot igazoló oklevél kiosztásáról döntött a vezetőség. Az életműdíjat Marosi Ildikó irodalomtörténész kapta idén, akinek munkásságát Horváth Andor méltatta. Mint elmondta, Marosi Ildikó évtizedeken át gyűjtötte, rendszerezte a közelmúlt erdélyi magyar irodalmának termékeit, majd az utóbbi 22 évben szinte folyamatosan jelentek meg az irodalomtörténeti munkák az ő gondozásában. Lapunk vezető szerkesztője, Cseke Péter Tamás Spectator díjban részesült az erdélyi magyarság jövőjét szolgáló publicisztikai tevékenységéért. Kántor Lajos laudációját Kós Katalin, az EMKE szakreferense tolmácsolta. „Cseke Péter Tamás publicisztikáját a kiegyensúlyozottság, körültekintés, higgadtság jellemzi. Elemzései mértéktartóak, meghatározó szempontjai összehangzóak a romániai magyarság érdekeivel, egy reális jövő megépítésével” – írta méltatásában a Korunk szerkesztője. Kolozsvár talán legismertebb néptáncos házaspárja, Both Zsuzsa és Both József Kacsó András-díjat vett át az erdélyi magyar néptáncművészet minőségi műveléséért és a népművészet értékeinek széles körű megismertetéséért. „Amikor ők ketten táncra összekapaszkodnak, abban nemcsak szépség van, hanem a tánc iránti mélységes tisztelet és alázat is” – mondta a néptáncoktatással, néptánctalálkozók szervezésével foglalkozó Both házaspárról Dáné Tibor Kálmán. A Bányai János-díjjal kitüntetett Vajda András Sáromberkén élő néprajzkutató rendszeres terepkutatásaiért, módszeres forrásfeltáró és múzeumi intézményszervező munkásságáért kapta az elismerést. Winkler Gyula videoüzenetet küldött Brüsszelből, hogy a Kun Kocsárd-díjjal kitüntetett Fülöp Júlia közösségszervezői tevékenységét méltassa. A szászvárosi RMDSZ-elnök a Hunyad megyei szórványmagyar közösség felemeléséért végzett áldozatos munkájával érdemelte ki az EP-képviselő elismerő szavait. Három évtizedes kitartó szervező, irányító, hagyományápoló és kulturális értékmentő munkásságáért vehetett át Nagy István-díjat a sepsiszentgyörgyi Dulányi B. Aladár. Dukász Péter színész-rendező, aki a méltatás szerint „mindig megújulásra törekvő színészetével több mint három évtizede szolgálja a temesvári magyar színjátszást”, Bánffy Miklós-díjban részesült. Vastapsot kapott a Poór Lili-díjjal kitüntetett Albert Júlia. A kolozsvári színművészt Köllő Katalin, a Szabadság napilap szerkesztője méltatta. „Ő ugyanis tudja, hogy ha játszótársai felé nem fordul teljes lelkével, ha a színpad iránt nem érez lelki alázatot (is), akkor az általa megformált figura sem tud úgy megszületni, hogy aztán a közönség azt érezze: hiteles volt, amit látott” – mondta Köllő Katalin Albert Júliáról, aki gazdag színészi, előadóművészi és tanári munkásságáért kapta a díjat. Kovács György-díjat vett át a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház ígéretes fiatal tehetsége, Bányai Kelemen Barna színművész, Uray Péter rendezőt pedig a mozgásszínház erdélyi meghonosításáért, az M Studio társulatának megalapításáért Tompa Miklós-díjjal tüntették ki. A hagyományt a legkorszerűbb törekvésekkel ötvöző művészi tevékenységéért, egyedi művészi világának megteremtéséért Szolnay Sándor-díjban részesült a marosvásárhelyi képzőművésznő, Köllő Margit. A Hargita Megyei Könyvtár munkatársa, Kosz Orsolya több évtizedes szakmai tevékenységét Monoki István-díjjal jutalmazta az EMKE. A Kolozsváros. Milyen város? műemlék-pedagógiai sorozat szerkesztőbizottsága, élén Zsigmond Ilkával, Kőváry László-díjat érdemelt ki, a kincses város történelmi értékeinek újszerű ismertetéséért, a kolozsvári Bartha Bálint pedig Gróf Mikó Imre-díjban részesült, egyházi és kulturális értékmentő, valamint szociális intézményeket támogató tevékenységéért. Az EMKE tiszteletbeli tagjai közé emelte Hajnal Jenőt, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet igazgatóját és Kelemen Péter koncerttechnikust. Az EMKE-díjként átadott szobrocskák Venczel Árpád szobrászművész, restaurátor Parasztmadonna című alkotásának kisebbített másolatai, a díszes okleveleket pedig Venczel Attila képzőművész készítette. Tofán Koós Imola. Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. április 18.Kelemen Hunor: az erdélyi magyar közélet elképzelhetetlen az EMKE nélkülKözgyűlés, tisztújítás és díjátadás a közművelődési egyesületnél Évi közgyűlést, vezetőségválasztást és díjátadást szervezett szombaton az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében. A köszöntő beszédek után a jelenlévő EMKE-tagok elfogadták Dáné Tibor Kálmán elnök beszámolóját, a pénzügyi és a cenzori jelentést. Dávid Gyula tiszteletbeli elnök bonyolította le rendkívül gyorsan az új elnökség megválasztási eljárását. Kevés kivételtől eltekintve az eddigi EMKE-elnökség tagjainak szavazott bizalmat a közgyűlés. Kora délután kezdődött a már szokásos díjosztási ünnepség, amelynek keretében 13 díjat és díszokleveleket adtak át. Dáné Tibor Kálmán EMKE-elnök köszöntő szavai után Hegedüs Csilla, Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter tanácsosa a tárcavezető üzenetét olvasta fel. A miniszteri beszéd alapgondolata az erdélyi magyar értelmiségnek a közös jövő kialakításában játszott szerepe volt. Hangsúlyozta: az erdélyi magyar közélet mindennapjai elképzelhetetlenek az 1885-ben létesült EMKE nélkül. Répás Zsuzsanna helyettes államtitkár szavait Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja tolmácsolta. – Az EMKE alapítói 127 évvel ezelőtt az anyanyelvi oktatás és a műveltség, a magyar nyelv és öntudat erősítése, közös örökségünk iránti felelősség mellett tettek hitet. Ugyanezt valljuk ma is – hangzott az üzenet. A főkonzul arról is biztosította a jelenlevőket, hogy az EMKE, mint nemzeti jelentőségű intézmény, továbbra is számíthat a magyar kormány támogatására. Dáné Tibor beszámolt a kulturális autonómia-szigetként működő romániai Magyar Házak Hálózatának (MHH) kiépítéséről, amely 2009-ben kezdődött. A kezdeményezést mind az RMDSZ, mind a magyarországi Nemzeti Erőforrás Minisztériuma támogatta. Megtudtuk: Erdélyben az elmúlt években több mint harminc magyar házat hozott létre az EMKE. Példaként említette a Balázsfalva melletti Tűr településen a közeljövőben létesítendő Magyar Házat, amely Kémenes Lóránt plébános lelkiismeretes munkájának köszönhető. A romániai MHH kialakításában 2010 óta szakmai segítséget kapnak a sárospataki művelődési szakemberektől, Csatlósné Komáromi Katalintól és Bordás Istvántól, a Sárospataki Képtár vezetőjétől. Az EMKE-elnök beszámolt arról is, hogy új, a Magyar Házak állapotára vonatkozó felmérést kezdeményeznének. Idén, szeptember végén pedig Kolozsváron rendeznék meg a Magyar Házak második találkozóját. Dáné Tibor Kálmán beszámolt arról is, hogy EMKE-elnökként meghívták a Magyarországon a közelmúltban létesült Civil Egyeztető Tanács (CET) ülésére, amelynek keretében részt vett a kulturális és honismereti szekció programjának kidolgozásában. Zárszóként Dáné Tibor Kálmán megköszönte a bel- és külföldi támogatóknak az anyagi segítséget, a sajtónak – és ezen belül elsősorban lapunknak, a Szabadságnak – az EMKE-eseményeken való jelenlétet és érdeklődést. Ács Zsolt, az EMKE munkatársa a pénzügyi, míg László Edit a cenzori jelentést olvasta fel, amelyet a közgyűlés el is fogadott. Egyed Péter egyetemi oktató, filozófus az Erdélyi Magyar Filozófiai Társaság és az EMKE közötti harmonikus együttműködésről, Guttman Mihály elnökségi tag a zenei anyanyelv fontosságáról értekezett. Csatlósné Komáromi Katalin, a sárospataki Művelődési Ház igazgatója az EMKÉ-vel közös programok fontosságát ecsetelte. Hadnagy Jolán, a farkaslaki Tamási-ház helyzetéről számolt be. Tamási Áron lánytestvérének, Ágnes asszonynak a háza eredetileg az EMKE tulajdonát képezte, ám tavaly átkerült az önkormányzat tulajdonába, így elkezdődhettek a leromlott állagú ingatlan felújítási munkálatai Dávid Gyula tiszteletbeli elnök az elnökségi választás lebonyolítása előtt kifejtette: még ha a mostani romániai magyar politikai élet „szét is veri a magyarságot”, az új elnökségnek továbbra is a magyarság egységéért, a megmaradásért kell munkálkodnia. Az EMKE új vezetősége: Dáné Tibor Kálmán (elnök), Kötő József (főtanácsos). Régiós alelnökök: Matekovits Mária (Bánság), Széman Péter (Partium), Ábrám Zoltán (Közép-Erdély). Társadalmi kapcsolatokért felelős alelnök: Szép Gyula. További elnökségi tagok: Guttman Mihály (Kolozsvár), Muzsnay Árpád (Szatmárnémeti), Házy Bakó Eszter (Brassó), Beder Tibor (Csíkszereda), Ferencz Angéla (Hargita megye), Imreh-Marton István (Kovászna megye). A választásokat követően Bordás István, a sárospataki képtár vezetője, azaz az EMKE Észak-magyarországi Képviseletének vezetője elmondta: arra törekszik, hogy a magyarországi kulturális élet munkatársai közül minél többen megismerhessék az erdélyi kultúrát. Ezért kidolgozott egy továbbképzési programot, amely a magyar szaktárca által megtörtént akkreditálás után újabb lehetőséget biztosít a fentebbi célkitűzés eléréséhez. A további hozzászólók között volt Dumitriu Anna, aki az Aranyos-vidéki Népfőiskola tevékenységéről számolt be; Kerekes Hajnal, a nagyenyedi dr. Szász Pál Egyesület alelnökeként, illetve a Magyar Közösségi Ház vezetőjeként a Fehér megyei kulturális tevékenységeket ismertette. Ferencz Angéla a Hargita megyei, míg Imreh-Marton István a Kovászna megyei Kulturális Központ és az EMKE közötti lehetséges együttműködésről értekezett, megköszönve, hogy bekerültek az elnökség tagjai közé. Deák Gyula, a Romániai Magyar Néptánc Egyesület elnöke a közeljövőben a pedagógusok számára megszervezendő néptánctanfolyamra, Boldizsár Zeyk Imre, az RMDSZ tordaszentlászlói szervezetének elnöke pedig a június végi Szent László napi énektalálkozóra hívta fel a jelenlevők figyelmét. Délután 2 órakor kezdődött az EMKE-díjak és díszoklevelek átadása. A 13 szobor Venczel Árpád, a díszoklevelek pedig Venczel Attila alkotása. Életműdíjat kapott a marosvásárhelyi Marosi Ildikó irodalomtörténész, aki betegsége miatt nem lehetett jelen. Horváth Andor egyetemi oktató szerint Marosi Ildikó érdeme, hogy évtizedeken át gyűjtötte majdani köteteinek anyagát, hogy aztán az 1989-es rendszerváltás után megvalósíthassa álmait, és a „felkutatott kincsek jó gondozójává vált”. Spectator-díjban részesült Cseke Péter Tamás újságíró (Bukarest). Kós Katalin, a Györkös Mányi Albert Emlékház ügyvezetője olvasta fel Kántor Lajos laudációját, amelyben Cseke Péter Tamás publicisztikai tevékenységét kiegyensúlyozottnak, higgadtnak és körültekintőnek nevezte. Kacsó András-díjat kapott Both Zsuzsa és Both József (Kolozsvár). Dáné Tibor Kálmán méltatásában kiemelte: a Both-házaspár a népi kultúra áthagyományozását jelentős empátiával végzi. Bányai János-díjban részesült Vajda András (Marosvásárhely) néprajzkutató, akit a laudáló Keszeg Vilmos egyetemi oktató elkötelezett, bölcs, megfontolt kutatónak nevezett. Kun Kocsárd-díjat adományoztak Fülöp Júliának (Szászváros). Winkler Gyula európai parlamenti képviselő videóüzenetben laudálta a közösségszervezés aktív résztvevőjét, aki sokat tett a szászvárosi magyarságért. Fülöp Júlia megjegyezte: Kun Kocsárd emléke még mindig elevenen él a szászvárosi magyarok között. Nagy István-díjat kapott Dulányi B. Aladár (Sepsiszentgyörgy). László Attila karnagy laudációjában arra összpontosított, hogy a díjazott három évtizeden át kitartó szervezője, irányítója volt a város művelődési életének. Bánffy Miklós-díjban részesült Dukász Péter színész (Temesvár), aki egyéb elfoglaltsága miatt nem lehetett jelen az eseményen. Szekernyés János laudációja alapján gazdag színészi pálya bontakozott ki. A díjat Kövesdy István rendező vette át. Poór Lili-díjat kapott Albert Júlia színművész (Kolozsvár). Laudált Köllő Katalin színikritikus, szerkesztő, aki szerint a sikeres művészi és oktatói pálya mögött lélek, tehetség és kitartás lakozik. Kovács György-díjban részesült Bányai Kelemen Barna (Marosvásárhely). Kövesdy István a fiatal, sokoldalú színész ötéves pályafutását értékelte. Tompa Miklós-díjjal tüntették ki Uray Pétert. (Sepsiszentgyörgy–Budapest). Kötő József színháztörténész laudációját Vincze László, az EMKE munkatársa olvasta fel. Megtudtuk: Uray honosította meg Erdélyben a mozgásszínházat, de ezt megelőzően több művészi ágban (például a zenében) is bizonyított. Szolnay Sándor-díjat kapott Köllő Margit (Marosvásárhely), aki egészségügyi okok miatt nem lehetett jelen. Laudált Németh Júlia műkritikus, aki a művész kitűnő rajzkészségét, színérzékét méltatta. A díjat Wiesler Zsuzsa vette át. Monoki István-díjat adományoztak Kosz Orsolyának (Csíkszereda). Kopacz Katalin laudációjából lelkiismeretes, megalapozott szakmai tudással rendelkező több évtizedes könyvtárosi tevékenység rajzolódott ki. Kőváry László-díjban részesült Zsigmond Ilka középiskolai tanár és az általa irányított műemlékpedagógiai kiadványsorozat szerkesztőbizottsága. Vincze Zoltán nyugalmazott tanár laudációjában azt értékelte, hogy a fentebbi kiadványok épp a serdülő korosztály számára íródtak, akiktől „a Guttenberg-galaxis egyre jobban távolodik”. Gróf Mikó Imre-díjat adományoztak Bartha Bálint (Kolozsvár) vállalkozónak. Székely Tibor laudációjában a díjazott szerénységét és nagylelkűségét emelte ki. Tiszteletbeli taggá nevezték ki Hajnal Jenőt, a vajdasági Magyar Művelődési Intézet igazgatóját és a kolozsvári származású, ám évek óta Németországban élő Kelemen Péter koncerttechnikust. NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár) 2012. augusztus 31.Bod Péter nyomában a dél-erdélyi szórványbanKálnoki IKE-sek és presbiterek – a helybeli református egyházközség és a Dr. Bedő Albert Környezetvédelmi, Ifjúsági és Közművelődési Egyesület szervezésében – egy napon felkerekedtünk, és elindultunk, hogy utánanézzünk a Dél-Erdélyben élő magyarok sorsváltozásának, és annak, hogy a valamikori erős magyar közösségeket milyen történelmi-politikai forgószelek szórták szét, szívták ki az életnedvét, -kedvét. Eddig csak hallottunk a szászvárosi református kollégium kényszerű eladásáról, a fogarasi magyarság zsugorodásáról, az őraljaboldogfalvi református templom kulcsát őrző román tanítóról, a magyarigeni magyarság Avram Iancu által vezetett lemészárlásáról. Közelről akartuk érezni a történelem szelét, amelyik Dél-Erdélyben átformálta, szétszórta vagy éppen elpusztította az ott élő magyarokat. Az a kíváncsiság is élt bennünk, hogy vajon milyen erő tartja meg a dél-erdélyi szórványban szolgáló lelkipásztorok, orvosok, értelmiségiek küzdeni akarását, szolgálatkészségét, hűségét? Az erősebb, nagyobb dél-erdélyi magyar közösségek öröméből-küzdelméből is szerettünk volna tanulni. Meg Bod Péter is hívott: „Gyertek, lássátok meg, milyen sorsra jutottunk itt, Hegyalján, tanuljatok ebből, és vigyázzatok a nyelvetekre, iskoláitokra. Becsüljétek meg az értetek küzdőket és úgy ragaszkodjatok Istenhez, mint a szőlővessző a tőkéhez.” Idős Szegedi László, Bod Péter XX. századi utóda Magyarigenben, a kövek és emlékek lelkipásztora is biztatott: „Gyertek, mert itt, a szórványban, a bánat és szomorúság között megerősödhettek az Úr Istenbe vetett reménységben, és abban a hitben is, hogy a borús idők után jó idők is jönnek, a nyomorúság után öröm is fog jönni.” Engedtünk a hívásnak, és felkutattunk huszonöt dél-erdélyi települést: Lorántffy Zsuzsanna, Árva Bethlen Kata és Babits Mihály Fogarasát, az 1848-as vízaknai csaták helyét, az egy utcában négy templomot építő (szász evangélikus, román, magyar, német nyelvű római katolikus, református, görögkeleti), Orth István képzőművész által színezett Szebent, az elrabolt református kollégiumú, gr. Kun Kocsárd és gr. Kuun Géza által dédelgetett Szászvárost, az elrejtőzött Hátszeget, az értéksugárzó magányába húzódó, valamikor a Kendeffyek erejéből élő Őraljaboldogfalvát, a pusztulással, letűnt dicsőséggel, élni akarással keveredő levegőjű Vajdahunyadot, ahol a várban Zsargó János református lelkipásztor kalauzolt hozzáértéssel, az ősi székely rend szerint élő Rákosdot, a dél-erdélyi magyar szórvány lüktetését-értelmét biztosító Dévát, Piskit, ahol az egyetlen református konfirmándus sem tud magyarul, a történelem viharai ellenére mindig újrakezdésre képes, de a természet csapásaiba belefáradt és elnéptelenedett Alvincet, Erdély legyengült szívét, a fejedelmi Gyulafehérvárt, az 1848-as szabadságharcban Avram Iancu seregei által feldúlt és lemészárolt Sárdot, Boroskrakkót, Magyarigent, a Bod Péter szellemét ápoló zarándokhelyet, a felüdítő szórvány-oázist, az összetartó Vajasdot, az árván maradt, Jékely Zoltán által megsiratott Marosszentimrét, a történelem során ötször elpusztított és ötször talpra állt református fellegvárat, Nagyenyedet, a majdnem teljesen magyarlakta, életerőt, hitet sugárzó Magyarlapádot, a Bethlen grófok bölcsőjét, Bethlenszentmiklóst, a vendégszerető, hangulatos óvárosú Medgyest, a marasztaló, többnyelvű, ugyancsak élni akaró szász-székely határvárost, Segesvárt, a Petőfi-zarándokhelyet, Fehéregyházát, a szórvány diákokat átölelő, küzdelmes életű Kőhalmot és Árva Bethlen Kata lelki tusáinak, értékteremtő szolgálatának színhelyét, Olthévizet. Hullámzó érzéssel jártuk végig a tragédiák és újjászületések, a küzdelmek és reménységek színtereit, a dél-erdélyi magyar szórványokat. Szembesültünk az elvakult gyűlölet évszázadokra kiható pusztító erejével, a beolvadás egyre fenyegetőbb jelenlétével. Találkoztunk elnémult, csak az üres templomában és sírköveiben élő gyülekezetekkel, még magyarul imádkozókkal, a magyar szóra felcsillanó könnyes tekintetekkel. Beszélgettünk aggódó idősekkel, reménykedő, tanulni, itthon maradni akaró fiatalokkal. A szálláshelyeinken, Szebenben, Déván, Gyulafehérváron és Segesváron úgy éreztük: egy család vagyunk. Egy nagy család, amelyikben egymásra vagyunk utalva. Erőt, reménységet merítettünk a lelkipásztorok, presbiterek, templomukat javító utolsó őrállók, kétkezi munkások küzdelmeiből, mosolyából, kitartásából. Mi, tömbben élő székelyek, akik mindezt láttuk, megdöbbentünk, mert nem tudtuk elképzelni, hogy a szórvány magyar élet mennyivel jóval nehezebb, mint a miénk. Ott nem azon gondolkodnak a szülők, hogy milyen iskolát válasszanak a gyerekeiknek (az iskolaválasztás nagyon fontos!), hanem azon, hogy egyáltalán iskolát teremtsenek, vagy az egyetlen meglévőt miként tartsák fenn. Rádöbbentünk: még jobban kell ragaszkodnunk a mi Atyánkhoz, édes anyanyelvünkhöz, templomainkhoz, iskoláinkhoz, egymáshoz, minden lelki, nemzeti értékünkhöz. Figyelmeztetést is kaptunk: ha nem vigyázunk, mi is elszórványosodhatunk. Ha nem lesznek önfeláldozó, a nemzetükért küzdő, éles látású, tiszta erkölcsű, családjukat szerető vezetőink, akkor majd Székelyföld is szórványemlékhellyé válhat. Székelyföld etnikai összetétele felborulásának veszélyére Bedő Albert, a magyar erdészet atyja is felfigyelt. A XIX–XX. század fordulóján tömegek szegényedtek el és vándoroltak külföldre, főként Amerikába. A kivándorlás a székelyek körében is nagy méreteket öltött. 1899-ben Marosvásárhelyen megalakul a Székely Egyesület, melynek a Kálnokon nyugvó államtitkár, főerdőmester, Bedő Albert volt az elnöke. Az egyesület a következő célkitűzésekkel indult útnak: 1. tárják fel a bajok társadalmi- gazdasági gyökereit, orvosolják a gondokat, 2. a székelyeket tartsák helyben, 3. az ősi székely szálláshely etnikai jellegét őrizzék meg. Az ötnapos felmérő-tapasztalatszerző kirándulás mély nyomokat hagyott bennünk, kálnokiakban. Kívánjuk, minél több székelyföldi bátorkodjék bebarangolni ezeket a vidékeket. GÖDRI MIKLÓS SZABOLCS kálnoki református lelkipásztor Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. december 27.Jövőben is lesz szórványprogramJövőben is folytatnák a Székelyföld–Szórvány programot, melynek révén több tucat rendezvény valósult meg Hunyad, Fehér, Szeben és Kovászna megyékben. Demeter László Kovászna megyei tanácsos, az Összetartozunk Székelyföld–Szorvány című program háromszéki felelőse összefoglalta az elmúlt év eseményeit, melyek során több program is megvalósult mind a szórványban, mind pedig Székelyföldön. A háromszékiek részt vettek a Hunyad Megyei Magyar Napokon, a Szeben Megyei Magyar Napokon, valamint az Ars Hungarica Fesztiválon, de közösen rendezték meg a Bod Péter születésének 300. évfordulója alkalmával szervezett emlékévet is. „Sikernek könyveljük el, hogy a Bod Péter Emlékév alkalmával az összefogás eredményeképpen sikerült szobrot állítanunk a nagy tudós emlékére a magyarigeni református templom kertjében” – mondta Demeter László, aki a jövőre vonatkozóan hozzátette: a megkezdett és a jól bejártatott úton kívánnak továbbmenni. Erősíteni szeretnék a négy megye magyar közösségei között a szálakat, erősebbre kívánják fűzni a kötelékeket, továbbá szeretnék bevonni programukba a Brassó megyei magyar közösséget, és nem utolsósorban a magyarországi testvérmegyéket is. Emiatt kihívás is a 2013-as esztendő, de kihívás amiatt is, mert a székely–szórvány program erősítése céljából létrehozott Kún Kocsárd Egyesület bérbe vette 25 évre az őraljaboldogfalvi romosodó református parókiát azzal a céllal, hogy felújítása után magyar közösségi házzá és turisztikai ponttá alakíthassák át. Ezáltal megmenekülhet az enyészettől a műemléképület a mellette található nagy értékű műemléktemplommal együtt, és hasznos funkciót adnak az épületnek is. Bús Ildikó Székelyhon.ro 2012. december 28.Támogatott szórványA jövőben tovább erősítik a szórvány – Hunyad, Fehér és Szeben megye –, illetve Kovászna megye között a szálakat, sőt szeretnék bevonni a programba a Brassó megyei magyar közösséget és a magyarországi testvérmegyéket is – számolt be az elképzelésekről Demeter László Kovászna megyei tanácsos, az Összetartozunk Székelyföld–szórvány programjának háromszéki felelőse. A program erősítésére létrehozott Kún Kocsárd Egyesület bérbe vette 25 évre az őraljaboldogfalvi romos református parókiát, hogy a műemlék épületet és a mellette levő nagy értékű műemlék templomot megmentsék az enyészettől. A tervek szerint a felújítás után a parókiát magyar közösségi házzá és turisztikai ponttá alakítják. Demeter László szerint a jövő év kihívása, hogy erre előteremtsék a pénzt. A programfelelős beszámolója szerint az Összetartozunk program keretében idén több tucat közös kezdeményezés valósult meg. Többek között kivették a részüket a Hunyad, illetve Szeben Megyei Magyar Napok, az Ars Hungarica Fesztivál, a Bod Péter születésének 300. évfordulója alkalmával szervezett emlékév szervezéséből. A négy megyéből több ezren vettek részt a különböző rendezvényeken. A programfelelős sikerként könyveli el, hogy az emlékév alkalmából összefogással sikerült szobrot állítani Bod Péternek a magyarigeni református templom kertjében. Demeter László a baróti Erdővidék Múzeuma igazgatójaként több ízben hangsúlyozta, hogy a Székelyföldnek egyfajta belső anyaországként kell hozzájárulnia a szórványmagyarság identitástudatának megőrzéséhez. Bíró Blanka Krónika (Kolozsvár) 2013. január 7.Folytatódik a szórványprogramAz Összetartozunk Székelyföld – Szórvány-program részeként a megyei tanács több, Fehér, Hunyad és Szeben megyei magyar rendezvényt támogatott tavaly, idén folytatják a kezdeményezést, és bővíteni is szeretnék. 2012-ben a háromszékiek részt vettek többek között a Hunyad Megyei Magyar Napok, a Szeben Megyei Magyar Napok, a nagyszebeni Ars Hungarica kulturális fesztivál, a Bod Péter Emlékév rendezvénysorozatainak szervezésében. Sikernek könyvelik el Bod Péter mellszobrának felállítását a magyarigeni református templom kertjében. Demeter László, a szórványprogram háromszéki felelőse az idei tervekről elmondta, a megkezdett úton kívánnak haladni. Igyekeznek erősíteni az említett megyék magyar közösségei között a szálakat. A programba szeretnék bevonni a szomszédos Brassó megyei magyar közösséget és a magyarországi testvérmegyéket is. A közeljövő legnagyobb kihívásának az őraljaboldogfalvi tervet tekinti. A székely–szórvány-program erősítése céljából létrehozott Kún Kocsárd Egyesület a Hunyad megyei faluban 25 évre bérbe vette a romosodó református parókiát, ezt az épületet igyekeznek összefogással felújítani és magyar közösségi házzá alakítani. Ezáltal a szomszédos Árpád-kori templomot is igyekeznek megmenteni. Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2013. január 30.Új gazdára talált az őraljaboldogfalvi református parókiaÉlettel töltenék be a kihalt templomkertet Több évtizedes elhagyatottság után úgy tűnik, újra méltó gazdára talált az őraljaboldogfalvi református parókia. A közel 300 éves épület a helyi hívek számának apadása nyomán egyre rosszabb állapotba került. A fölötte gyámkodó, maroknyi hátszegi gyülekezet minden erejét a parókia mellett magasló műemléktemplom karbantartására kellett fordítsa. Tavaly azonban új fejezet nyílt a parókia történetében azzal, hogy a Székely–Szórvány partnerség mentén létrejött háromszéki Kún Kocsárd Egyesület 50 évre bérbe vette az ingatlant a hátszegi református egyházközségtől. – Egyrészt műemlékvédelmi, másrészt közösségépítő, -erősítő szándék vezérelt akkor, amikor ezt a lerobbant állapotban lévő ingatlant kiszemeltük, hogy itt egy turisztikai komplexumot alakítsunk ki. A Hátszegi-medence olyan természeti adottságokkal rendelkezik, melyek önmagukban vonzóak a turisták számára, hiszen Őraljaboldogfalváról könnyen megközelíthető a Retyezát-hegység, de akár a Zsil-völgyi üdülők is. Másrészt az egész vidék rendkívül gazdag történelmi emlékhelyekben. Maga a református parókia a 800 éves műemléktemplom tövében húzódik meg, vele szemközt ott a Kendeffy-kastély, 50 kilométeres körzetben pedig ott magaslik a Déva vára, a Hunyadiak kastélya – hogy csak a nagyon ismert célpontokat említsem. Úgy érzem, ilyen környezetbe ideálisan illeszkedne egy megfelelően kialakított turisztikai központ, melynek működtetésével nyilvánvalóan a helyi közösséget is fel szeretnénk karolni. Nem titkolt szándékunk, hogy itt idővel legalább egy-két magyar családnak megélhetést biztosítsunk. S hogy egyáltalán élet, mozgás legyen a régóta kihalt templomkertben – fogalmazott Demeter László, a Kún Kocsárd Egyesület elnöke, aki a napokban vette birtokba a parókia épületét. Tervei szerint már idén nyáron benépesedne a templomkert. Háromszéki fiatalok segítségével közmunkát szerveznének a telek rendbetételére. – Ez egyfajta táborozás lenne, részben munkával, részben kirándulással töltve ki az időt. A víz, áram be van vezetve a telekre, tehát elvileg már el lehet itt lakni. Sátortáborra mindenképp ideális hely, szép környezetű, elkerített telekről van szó, a Retyezát-hegység tövében. Én azt remélem, hogy a nyáron lesznek már olyan turisták is, akik itt kívánnak sátrat verni – mondja Demeter László. A hosszú távú terv persze nem csupán sátorozási lehetőségről szól. A külsőre jelentéktelennek és jellegtelennek tűnő parókia-épület valójában igényesen kiképzett belső tereket rejt. Ezekben készülnek kialakítani múltbeli hangulatot idéző szálláshelyeket, étkezdével, kultúr-rendezvényeknek teret biztosító helyiségekkel. – Mindez természetesen irdatlan sok pénzbe kerül. Sokan kérdik is tőlem, honnan lesz majd erre anyagi fedezet. De én úgy vélem: ha az ember nem fog neki megvalósítani az álmát, akkor soha nem fogja megtudni, honnan kaphatna hozzá segítséget. Természetesen pályázni fogunk és remélem, hogy különböző forrásokból, adakozásból, támogatásból összejön majd a szükséges pénz. A fejlesztési előtanulmányt elkészítettük, eszerint egy kétszintes, pincehelyiséggel rendelkező stílusos turisztikai, közösségi központot képzelünk itt el. Bízom benne, hogy sikerülni is fog – fogalmazott a Kún Kocsárd Egyesület elnöke. Gáspár-Barra Réka Nyugati Jelen (Arad), 2013. november 17.A Magyar Szórvány Napja VajdahunyadonVajdahunyadon a református műemléktemplomban ökumenikus istentisztelettel és kulturális műsorral ünnepelte vasárnap a magyar közösség a Magyar Szórvány Napját. Zsargó János református esperes igehirdetésében Erdély aranykoráról, Bethlen Gábor erdélyi református fejedelem életpályájáról emlékezett meg, kiemelve, hogy fontos felidézni a Tündérkert korát, de a mai időben is szükség van a feladatvállalásra, minden egyes magyar ember feladatvállalására, ha közösségi céljainkat meg akarjuk valósítani. Az istentiszteletet követően a Téglás Gábor Elméleti Líceum népdalcsoportja, Lengyel Izabella vezetésével mutatta be ünnepi műsorát. Kun Árpád nyugalmazott református lelkész beszédében a szórványban élő közösségek megpróbáltatásaira tért ki, arra ösztönözve a vajdahunyadiakat, hogy bátran használják anyanyelvűket, hiszen kivívott jogaink akkor élnek, ha az a mindennapokban tartalommal töltjük fel. ,,Mi, magyarok a Kárpát-medencében gazdag történelemmel, becses nemzeti értékekkel rendelkezünk, így számos ünnepnapunk is van. Senkinek nem kell eszébe juttatni, hogy mit ünneplünk március 15-én, Szent István napján, januárban a Magyar Kultúra Napján, de új ünnepeket is vezetünk be, a Magyar Szórvány Napját alig harmadik alkalommal ünnepeljük Erdélyben, első alkalommal kiterjesztve a Kárpát-medencére. Indokoltnak tartom, hogy a szórványban élő közösségekre is gondoljunk egy nap kiemelten, és ez a nap november 15-e, Bethlen Gábor erdélyi fejedelmünk születésének napja" – fogalmazott Winkler Gyula ünnepi beszédében. Az EP-képviselő felidézte a Magyar Szórvány Napjának történetét, amely Hunyad megyéből indult útnak a háromszéki és Hunyad megyei közösségek együttműködésének eredményeként. Az RMDSZ 2011-ben a nagyváradi kongresszusán hozott határozat, valamint a Magyar Állandó Értekezlet szórvány albizottságának idei döntése értelmében egész Kárpát-medencében együtt ünnepelnek a magyarok. ,,Legyen ez az a nap, mikor a magyar nemzet jobban odafigyel a szórványmagyarságra rendezvények, híradások, előadások, konferenciák, közösségépítő programok révén. Bethlen Gábor, Kún Kocsárd és még nagyon sok előttünk járó személyiség nyomdokain haladva komoly esély van arra, hogy az összmagyar szolidaritás megteremtse a magyar nemzet pozitív jövőképét, megeddze a székelység jövőbe vetett hitét, erősítse a szórványmagyarság valós alapokon nyugvó optimizmusát. Ehhez járulhat hozzá a Magyar Szórvány Napja is" – idézte fel az RMDSZ határozatát Winkler Gyula. Az EP-képviselő ismertette a nagyenyedi szórványkonferencia záródokumentumát, elmondta, hogy a konferencia legfontosabb napirendi pontja a szórványoktatás volt, amely Hunyad megyében is kulcskérdés. ,,Itt, Hunyad megyében is a legfontosabb célkitűzésünk az anyanyelvű oktatási hálózat fenntartása, és bizony, napi gondokkal is meg kell küzdeni. Most legutóbb például a kormány döntésének következtében drasztikusan csökken az ingázó diákok támogatása, ez a következő időszakban komoly gondokat okoz Erdély-szerte a szórványkollégiumok működtetésében. Igyekszünk alternatív támogatási rendszerekkel enyhíteni ezeket a gondokat, de világosan látszik, hogy az RMDSZ ellenzékben elveszít egy sor olyan eszközt, amelyek a közösség gondjait orvosolhatná. Ezért tartom fontosnak, hogy a választások alkalmával az erdélyi magyarok, éljenek a szórványban, interetnikus környezetben vagy tömbben, szolidárisan támogassák szövetségünket, biztosítva ezáltal, hogy nélkülünk ne születhessenek olyan döntések, amelyek befolyásolják közösségünk mindennapjait" – mondta Winkler Gyula. maszol/MTI/közlemény 2014. február 26.Dáné Tibor KálmánSZAKPOLITIKAI VITAINDÍTÓ A magyar házak szerepvállalása a magyar identitás megőrzésében és továbbadásában Az identitástudat erősítésében, a nemzeti hagyományok ápolásában vállalnak felbecsülhetetlen szerepet ezek az intézmények - szögezi le szakpolitikai vitaindítójában Dáné Tibor Kálmán. A Magyar Ház fogalma Magyar Háznak tekinthető az az épület, mely egy civil szervezetnek vagy valamelyik történelmi magyar egyháznak a tulajdonában van, s melyben kultúrát közvetítő tevékenység folyik magyar nyelven, a szakrális gyülekezeti közösségeknél szélesebb csoportokat is elérni szándékozó művelődési rendszerben. A Magyar Ház fogalom egyértelműen jelzi az intézmény magyar jellegét egy magyar szempontból etnikailag alulképviselt közegben. Ilyen intézmények Romániában ott jöttek létre, ahol magyar közösségünk kisebbségben vagy szórványban él. Az előbbi feltételeket kielégítő intézmény Magyar Háznak tekinthető még akkor is, ha ezt a hivatalos intézményi megnevezésében nem tünteti fel, vagy az épület a működése során nem került be ilyen elnevezéssel a közösségi tudatba. I.2. Történelmi háttér Az elmúlt közel huszonöt esztendőben az önerőből intézményesülő romániai magyar közösségünk egyik legjelentősebb megvalósítása a Magyar Házak intézményeinek a létrehozása volt. Ezek ma amolyan független magyar kulturális autonómia szigetek, hisz egyrészt a településbeli és a régióbeli magyar közösségek működtetik és tartják fenn, másrészt semmilyen szempontból nincsenek helyi vagy országos, azaz önkormányzati vagy állami, szerv(ek)nek alárendelve. Cselekvési szabadság, de korlátozott anyagi lehetőség jellemzi a hazai magyar házak működését. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) a megalakulásától kezdve cselekvési programjába iktatta és kiemelten kezelte a hazai magyar házak alapítását, és jelenleg is számtalan ilyen intézmény működéséhez szükséges anyagi források előteremtésében vállal szerepet. Az elmúlt negyed évszázadban ugyancsak jelentős szerepe volt a hazai Magyar Házak létrejöttében az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületnek (EMKE). A romániai Magyar Házak létrejöttének anyagi feltételeit a magyar állam (főleg az egykori Illyés Közalapítványon és a Szülőföld Alapon keresztül), az RMDSZ, a Kisebbségi Tanács pénzalapjaiból, valamint a történelmi egyházak és a helyi közösségek saját adományaikból teremtették elő. Fontos megjegyezni, hogy néhány ilyen intézmény a kommunista rendszer idején eltulajdonított (államosított) épületeknek, az egykor működött és az elmúlt időszakban újraalapított társadalmi szervezeteknek a jogfolytonosság révén visszaszolgáltatott ingatlanaként vált a közelmúltban újra magyar közösségi tulajdonná. A hazai Magyar Házak jelenleg meghatározó szerepet töltenek be egy-egy helyi vagy kistérségi romániai szórványmagyar közösség életében, mind kulturális, mind közösségszervező és fejlesztő, de akár vidékfejlesztő szempontból is. Az identitástudat erősítésében, a nemzeti hagyományok ápolásában vállalnak felbecsülhetetlen szerepet ezek az intézmények, hazai viszonylatban a több mint ötven százalékban szórványban vagy kisebbségben élő magyar közösségeink körében. Beszélhetünk tehát egy kiépült Magyar Ház láncolatról Romániában, de sajnos nem beszélhetünk ezeknek az intézményeknek a hálózatáról. Ugyanis ezen intézmények jelenleg egymástól függetlenül, elszigetelten tevékenykednek (nagyon kevés között jött létre valamilyen intézményi kapcsolat), s ennek okát egyértelműen nem a Magyar Házak közötti földrajzi távolságban kell keresni. Bár a Magyar Házak főleg az erdélyi szórványvidékek jellegzetes társadalomszervező intézményei, mégis romániai Magyar Házakról beszélünk a stratégia-tervezetben, hisz ehhez az intézmény rendszerhez hozzátartózik Moldovában a Bákó-megyei Pusztinán működő Közösségi Magyar Ház, valamint a bukaresti magyar közösség székháza, a Petőfi Ház is. II. A cél megfogalmazása A magyar identitás megőrzésében, ápolásában és továbbadásában a Magyar Házak szerepvállalása jelenleg főleg lokális, vagy kistérségi szintén működik. Ahhoz, hogy ezek a nemzetstratégia szempontból nagyon jelentős, de egyelőre egyedi feladatokat felvállaló intézményeink a hazai magyar közösség összkulturális értékeit is képviselhessék, szükséges a romániai Magyar Házak hálózatba szervezése. Ezzel egy olyan kapcsolati rendszert lehetne kiépíteni ezen intézmények között, mely lehetővé tenné az egyedi, a partikuláris tapasztalatok egymás közötti gyors átadását, a rugalmasan működő kulturális értékcserét. De ugyanakkor a közös cselekvések megtervezésére egy jó koordinációs és logisztikai rendszer felállítására és működtetésére is szükség lenne. egy közös érdekvédelem és érdekképviselet megteremtése. Vagyis az intézmények közötti hálózat leghatásosabb működtetését egy önálló jogi személyiséggel rendelkező Magyar Ház Szövetség (MaHáSz) tudná megvalósítani, mely a közös érdekvédelem és érdekképviselet feladatkörét is ellátná, s melynek kulturális stratégiájának a kidolgozásában és működtetésében az EMKE közel harmadfél évtizedes közösségi szolgálata is segíthet. III. Környezetelemzés III.1. Makrokörnyezet III.1.1. Politikai környezet Tudomásul kell venni, hogy ahol kisebbségi közösség él, ott a társadalomban politikai erőtér jön létre, amely gyakran nem feszültség mentes. Az eltelt közel huszonöt évben a hazai Magyar Házak létrejöttét is gyakran politikai tényezők idézték elő, nevezetesen: a szórványban vagy kisebbségben élő magyar közösségek kiszorultak a helybéli kulturális (például művelődési otthon), vagy adminisztratív (például polgármesteri hivatal) színterekről. Ez vagy annak köszönhetően alakult így, mert a többségi nemzet képviselői figyelmen kívül hagyták a magyar közösség sajátos társadalomszervező igényeit, vagy pedig - kulturális szempontból még azért is - mert a művelődési ház más, nem a helyi közösség kulturális életét támogató, rendeltetést kapott. Vagyis nem túl barátságos, gyakran feszültségektől sem mentes társadalmi hangulatban jöttek létre ezek az intézmények, melyek azóta a legtöbb településen ahol működnek, a szolid és kitartó közösségszervező tevékenységükkel, kivívták a többségi nemzet elismerését, sőt helyenként az együttműködő szimpátiáját is. A politikai érdekvédő egyesületünk, az RMDSZ, társadalomszervező programjában is szerepel a Magyar Házak támogatása, nem is beszélve arról, hogy számtalan ilyen intézményben a Szövetség helyi irodája is ott működik. Az elmúlt időszakban a mindenkori magyarországi kormányok támogató szándékkal viszonyultak a Magyar Házak intézményes hazai kiépítéséhez, hisz számtalan ilyen létesítmény az anyaország anyagi hozzájárulásával jött létre. Romániában a Magyar Házak láncolatát hungarikumnak lehet tekintetni. Ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy számszerűen a hazánkban létező Magyar Házak hozzávetőleg a világ magyar diaszpórájában működő ilyen intézmények számával közel azonos. III.1.2. Gazdasági környezet Romániában a szórvány és kisebbségben élő magyar közösségek általában az országos átlaghoz viszonyítva alacsonyabb gazdasági mutatókkal rendelkező környezetben élnek. Ez egyértelműen kihat a Magyar Házak működésére is. Az eddigi gyakorlat alapján, hazai viszonylatban, ezek az intézmények működésükhöz főleg a Romániai Nemzetiségek Kisebbségi Tanácsa pénzalapjaira számíthatnak, melynek hazai kezelője az RMDSZ, valamint különböző programjaikra még támogatást nyerhetnek a helyi tanácsok pénzalapjaiból is. Magyarországi viszonylatban - bár az utóbbi időben megszorító intézkedések léptek életbe az állami költségvetés szintjén - a határon kívüli régiókban élő magyar nemzeti közösségek identitás megőrző tevékenységére, a szülőföldön való boldogulásra elkülönített pénzalapok vannak. Jelenleg ebből részesülnek – a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. közvetítésével - az eddig is nemzeti értékeket hordozó hazai Magyar Házak intézményeinek egy csoportja, s reméljük, hogy a jövőbeni normatív támogatások figyelme további ilyen intézményre is kiterjed. Hisz egyértelmű, hogy a kifejezetten identitásmegőrző tevékenységet végző kulturális intézményeket – mint amilyenek a Magyar Házak is – csakis magyar illetve román állami költségvetésből lehet fenntartani. Mert az eddigi tapasztalat azt mutatja, hogy egy kisebbségi művelődési intézmény csakis multikulturális programokra kérhet és esetleg kaphat támogatást az EU pénzalapjaiból, mely programoktól egyértelműen nem kell elzárkóznia ezeknek az intézményeknek, de fő tevékenységi körükben, éppen sajátságos helyzetük miatt, nem az ilyen típusú programok kell, hogy domináljanak. III.1.3. Technológiai környezet A romániai Magyar Házak technológiai felszereltsége ugyancsak heterogén. Kitűnik ez az RMDSZ Társadalom Szervező Főosztálya és az EMKE által 2013-ban ezen intézményekről készített részletes felmérésből is.(Megjegyezzük, hogy még vannak olyan Magyar Házak, amelyek kimaradtak ebből a felmérésből, például a Tűri Magyar Ház Fehér-megyéből, a Tranzit Ház Kolozsvárról, a Petőfi Ház Bukarestből, stb, melyekkel tovább folytatva a felmérést még árnyaltabbá lehet tenni a hazai Magyar Házakról alkotott összképet.) A kiépített technológiai környezete, infrastruktúrája döntő módon befolyásolja egy Magyar Ház életét. Megjegyezzük, hogy azokban az intézményekben, amelyekben a művelődésszervezés és a különböző helyi magyar civil szervezetek tágabb értelemben vett társadalomszervezése közösen folyik, infrastrukturális szempontból sokkal jobban felszereltek, mint csak a kultúraközvetítéssel foglalkozó Magyar Házak. III.1.4. Társadalmi környezet 1989 karácsonya után a romániai magyar társadalomban gombamód kezdtek elszaporodni a civil szervezetek, országos, régiós, vagy helyi működési lefedettséggel. Ez természetes, hisz a kisebbségi létben, különösen a kultúra területén, a szakmai intézményesülés támogatását az állam vagy egyáltalán nem vállalta fel, vagy csak részben biztosított hozzá anyagi feltételeket, s így közösségünknek a belső energiáinak a mozgósításával magának kellett megoldania civil társadalmán keresztül ezeket a feladatokat. Ugyanakkor ezek a társadalmi szervezetek a demokrácia gyakorlásának az intézményei lettek, az önkormányzati eszme iskoláivá váltak. A hazai magyar civil szervezeteknek jelentős hányada, jóval több, mint a fele, kulturális profillal jöttek létre, ezen belül is számtalan olyan tevékenységi körökkel, amelyek a különböző magyar közösségek helyi és kollektív identitástudatának az ápolását és továbbadását mozdítják elő. Szórvány területen, ahol Magyar Házak működnek, egy-egy ilyen intézmény gyűjtő központja lett a régióban tevékenykedő társadalmi szervezeteknek, vagy éppen civil kezdeményezéseknek. Nem is beszélve arról, hogy ezek az intézmények helyenként hagyatéki könyvtárakat, képtárakat, levéltárakat gondoznak, néprajzi múzeumot működtetnek, vagy más jellegű tárgyi kulturális értékmegőrző tevékenységet folytatnak. Ily módon a civil szervezetek kollektív fellépése egy Magyar Ház életében, nemcsak a működéshez szükséges anyagi feltételek megteremtésében jelentenek előnyt és biztonságot, de nagyobb társadalmi elismertséget is hoznak az intézménynek, nem is beszélve a politikai védettségről. Ezzel ellentétben csak egy szűk helybéli elit, grémium által igazgatott ilyen intézmény nagyon sok támadásnak lehet kitéve, különösen a magukat kirekesztettnek érzett csoportok részéről. Továbbá számtalan hazai Magyar Ház társadalomszervező tevékenysége túllépett az intézménynek otthont adó település határain, hatáskörzete régiós szintre emelkedett, s ez hatalmas társadalmi tőkét jelent az intézmény részére. III.2. Mikrokörnyezet - Szervezeti kultúra elemzése III.2.1. Szervezés: Jelenleg a magyar házak működésének szervezése ugyancsak heterogén. Egyrészt személyfüggő, másrészt az épület jellegétől: méretétől, közművesítésétől, infrastrukturális felszereltségétől is függ. Azok a Magyar Házak működnek hatékonyan ahol a kulturális szolgáltatáson túl más jellegű társadalomszervező szolgáltatásokat is tudnak nyújtani. Ahol a magyar közösség tagjai nem csak szórakozni járnak, hanem az ügyes-bajos intézendő dolgaikra is megoldást találnak. Vagyis az intézmény partnere tud lenni a magyar közösség minden tagjának, vagy bárkinek, akinek a személyes problémáit, adminisztratív gondjait orvosolni tudják. Szervezés szempontjából minél szélesebb körű partneri kapcsolatot alakított ki a Magyar Ház személyekkel, civil szervezetekkel, helybéli intézményekkel, annál hatékonyabban tudja társadalomszervező feladatait betölteni a településen, vagy akár a régióban. Az eddigi tapasztalatok azt igazolják, hogy a szervezési hatékonysághoz nélkülözhetetlen az intézmény megválasztott tisztségviselőinek, irányítóinak a cselekvési szabadsága, de ugyanakkor fontos a vezetőség közösségi számonkérhetőségi fórumainak a megteremtése is. III.2.2. Menedzsment: Azok a Magyar Házak tudnak jelentős eredményeket felmutatni, ahol egyrészt a művelődés szervezésben jártas, másrészt a modern forrásteremtésben (pályázatírás, lebonyolítás, elszámolás) otthonosan mozgó, az információs rendszereket jól kihasználni tudó szakember gárda működik. Továbbá az intézeten belül van csapatmunka, olyan, ami nem vezetett az egyes munkakörök felelősségének, vagy az egyéni felelősségeknek a rovására. Egy-egy ház eredményes tevékenységéhez a hatékony belső kommunikáció is hozzájárul, olyan, amelyik lehetővé teszi az új eredmények egymás közötti gyors kicserélését és beépülését az intézet munkába. A rendszeresség, az eredményesség és a hatékonyság hármas kritériuma működik ezekben a Magyar Házakban. III.2.3. Adminisztráció, finanszírozás Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a Magyar Ház működtetéséhez mindenekelőtt legalább egy jó szervezőkészséggel megáldott, a településen köztiszteletben álló, munkabírással rendelkező személy kell hogy álljon, mint alkalmazott. Ugyanakkor azok a Magyar Házak tudnak a közösségszervezés terén jelentős eredményeket felmutatni, amelyek az alaptevékenységük ellátásához szükséges anyagiakkal valamilyen forrásból rendelkeznek. Mert a működéshez szükséges bizonytalan, pályázatfüggő pénzügyvitel elszívja az Intézet vezetőségének az energiáját az érdemi kulturális szervező munkától. Viszont nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy az intézeti munka hatékonyságának, a menedzsmentnek, az egyik fokmérője a pályázati úton szerzett pénzeknek a mennyisége és ésszerű elköltése. Ezen az úton azt is ellenőrizni lehet, hogy az állandóan változó gazdasági mozgástérhez milyen hatékonysággal tud alkalmazkodni a Magyar Ház. Ugyanakkor egy ilyen intézet elismertségét az egyes tevékenységekre mozgósítható önkéntesek száma is igazolja, különös tekintettel ha azok a fiatalok köréből kerülnek ki. III.2.4. Szolgáltatások Azok a Magyar Házak tudnak kielégítő szolgáltatást nyújtani az őket fenntartó közösségnek, amelyek megfelelő infrastruktúrával rendelkeznek. Mint arról már szó esett, legnagyobb elismertségnek azok az intézmények örvendenek, amelyek szolgáltatásai a kulturális programok megrendezésén túlmutatnak. A széles sávú internet használata például lehetővé teszi, hogy a számítógéppel nem rendelkező idős személyek is a Magyar Ház szolgáltatása révén kapcsolatba léphessenek a távolban élő családtagjaikkal. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy vannak intézmények, amelyekben a magyar közösség gazdasági életének a fellendítését szolgáló felnőttképző tevékenységek is folynak. Továbbá azok a Magyar Házak amelyek a fiataloktól kezdve a középgeneráción át az idősekig, vagyis korosztályok szerint is, képesek minőségi szolgáltatásokat nyújtani, tudják társadalomszervező feladatukat a leghatékonyabban ellátni. III.2.5. Személyzeti feltételek Jelenleg azok a Magyar Házak tudnak kimagasló teljesítmény nyújtani, ahol a különböző munkakörben önállóan cselekvő, döntéseit nem csak vállalni, de kivitelezni is tudó, munkatársak tevékenykednek. És ahol létezik legalább egy, teljes munkakörben dolgozó személy, aki összehangolja a ház sokrétű tevékenységét. Jelenleg a Magyar Házak tevékenysége elképzelhetetlen bedolgozói státusok nélkül (leggyakoribb a gazdasági felelős), de az intézmény igazi fenntartói az önkéntesek, akik szakmai tudásukkal, vagy fizikai munkájukkal végeznek el felbecsülhetetlen értékű feladatokat. Számtalan esetben az önkéntesek látják el a ház rendezvényei számára a PR feladatokat is, például plakátolás, vagy szórólapoknak az érdekeltekhez való eljuttatását, stb. Hisz ne feledjük, kis létszámú szórványközösségekről van szó, ahol hatékonyan lehet alkalmazni rendezvények szervezésekor meghívások esetében a személyes megszólítást. III.2.6. Tervezés: Amikor a Magyar Házak több mint húsz évvel ezelőtt kezdtek megjelenni, akkor az intézményesülés folyamatában egy addig ismeretlen, járatlan úton kellett elindulni, hisz ilyen jellegű intézmények addig még nem működtek Romániában. Az intézménytervezésben gyakran egyszerre kellett ötvözni a civil szervezeti adminisztrációt, az állami jellegűvel, és létrehozni a kettő között az optimális egyensúlyt. Hisz mindig meg kellett találni azt a jogi hátteret, amely biztonságosan tudta működtetni a Magyar Házat, különösen az állandóan változó, alakuló hazai jogrendszerben. Az elmúlt esztendőben azok a Magyar Házak tudtak a leghatékonyabban működni, amelyek önálló jogi személyiséget szereztek, vagy az épületet fenntartó, a tulajdonjogot gyakoroló civil szervezet házvásárláskor már rendelkezett ezzel a státussal. Egyértelmű, hogy egy nyugodt bel- és külpolitikai háttérrel ezen Intézetek tevékenységeinek a tervezése eredményesebben folyik, például a kapcsolattartás a hazai román és kisebbségi kulturális intézményekkel, civil szervezetekkel, nemzetközi téren együttműködés a magyarországi és az anyaországon kívüli régiók hasonló intézményeivel, valamint a világ magyar diaszpórájában tevékenykedő Magyar Házakkal. IV. Stratégiai elképzelések Romániai magyar nemzetstratégiában a szórványkérdés prioritást kell hogy élvezzen. Az elmúlt közel negyed évszázadban a szórványkollégiumok kiépítése mellett a Magyar Házak intézményeinek a megjelenése és fenntartása a hazai magyar közösségünk legnagyobb megvalósításai közé tartóznak. A szórványosodás problémáját nem csak nálunk, de a Kárpát-medence egész területén, csak úgy lehet csökkenteni, ha összmagyar kérdésként kezeljük. Nem elég nemzettudat erősítő programok kitalálása és levezetése a szórványközösségek számára (ezeknek inkább szimbolikus hatásaik vannak), hanem: egyrészt magyar (kulturális) intézményeket kell ezeken a területeken felállítani és a hosszútávú működésüket összmagyar összefogással biztosítani, másrészt az ezekben a közösségekben megjelenő magyar vállalkozó rétegnek a munkáját kell erősíteni és támogatni. Kultúra és gazdaság egyszerre történő felélesztése tud életképessé tenni egy közösséget, így a szórványban is pozitív demográfiai változást hozni. A szórványban az intézményesülés folyamatára számos mai hazai példát is hozhatunk, mint a Kallós Zoltán Alapítvány tevékenysége Válaszúton, a Téka Alapítvány munkája Szamosújváron, Böjte Csaba atya áldásos országos lefedettségű ügyködése a magyar hátrányos helyzetű gyerekek megmentése érdekében és még folytathatnánk a sort. Történeti visszatekintésben pedig ott van Kún Kocsárd gróf által az EMKE-nek adományozott és 1892-ben Algyógyon, (Hunyad Vármegyében) a nagyon elszórványosodott magyarság körében létrehozott Székely Mezőgazdasági Iskola. Ennek az intézménynek a megjelenése mint mezőgazdasági tanintézet abban az időben rövid időn belül jelentős pozitív demográfiai változást hozott az egész vármegye magyar közössége számára. Igaz, az iskola működtetésében és fenntartásában az EMKE mellett a Magyar Állam is jelentősen kivette a részét. A romániai Magyar Házak tevékenységének erősítése - főleg a magyar identitás megőrzésében és továbbadásában, mint célkitűzés - érdekében ezeket az intézményeket hálózatba kell szervezni. Véleményünk szerint az EMKE által 2009-ben elkezdett hálózatépítő folyamatot kell továbbépíteni. A hálózattal a hazai szórványon belül egy élő kulturális szövetet lehetne létrehozni, melynek minden egyede öntevékeny és önálló intézmény, együtt viszont a tömbmagyarság kulturális erejével bíró magyar entitássá válhat. A hálózat lehetővé teszi ezen intézmények közös fellépését a saját kultúrpolitikájuk megvalósítása érdekében, vagy adott esetben éppen a politikával szembeni érdekérvényesítést tudják így jobban képviselni. A hálózat működtetésére egy önálló jogi személyiséggel rendelkező intézményt kell létrehozni (a már említett Magyar Házak Szövetsége - MaHáSz), mely az EMKE égisze alatt működve, az ernyőszervezetnek az eddigi hálózatépítő tevékenységét használná ki. A MaHáSz hálózatépítő tevékenysége pedig a jövőben kiterjedhetne a Kárpát-medence Románián kívüli térségében működő Magyar Házaira, vagy akár a nyugati magyar diaszpóra ilyen intézményeire is. Az EMKE által elkezdett Magyar Házak hálózatépítő tevékenységének következő lépése a III. Romániai Magyar Házak találkozójának a megszervezése kell hogy legyen. Ennek a tanácskozásnak a programpontjai:1. Az EMKE –RMDSZ által 2013-ban elkészített felmérés bemutatása, kiértékelése az érdekeltekkel közösen a kiegészítése. 2. Újabb kulturális börze, a Magyar Házak, tapasztalatcsere az intézményvezetők között. 3. A Magyar Házak Szövetségének, a MaHáSz-nak a létrehozása (az alapszabály-tervezet bemutatása, a közös célkitűzések kidolgozása, a vezetőség megválasztása). A hálózatmenedzsernek vagy a MaHáSz működtetőnek lehetséges feladatkörei: - a hálózat működtetése a tagintézmények működési autonómiájának a tiszteletben tartásával - az intézmények problémáinak az állandó ismerete, közös megoldások keresése - a hazai Magyar Házak érdekképviseletének a felvállalása - kulturális értékcsere irányítása a hálózaton belül (például valamelyik intézmény jó programjának a tájolása a hálózaton belül) - közös programok menedzselése a hálózaton belül - a hálózati tevékenységhez források teremtése - állandó információcsere - MaHáSz honlap működtetése, a hálózat és tagjainak a világhálón történő megismertetése, az egyes intézményi honlapok autonómiájának a tiszteltben tartásával - kapcsolattartás (akár a hálózatba való bevonás) a Kárpát-medence és a nyugati diaszpóra Magyar Házaival - a közös problémákat érintő tanfolyamok megszervezése (például a fiatal magyar vállalkozói réteg képzése) - a tanuló társadalom fogalomkörének a megismertetése, felnőttképzés megszervezése - a Magyar Házak intézményeit a kulturális turizmus tevékenységi körébe bevonni (folytatni az EMKE és az EMKE Sárospatakon működő Észak-magyarországi képviselete által elindított programot). - a hálózati munka keretében segíteni és serkenti a kevésbé aktív magyar házak kultúra közvetítő munkáját. V. A hálózat (MaHáSz) SWOT analízise. Belső erőforrások és külső környezet viszonyának elemzése V.1. Erősségek - Már létező és működő magyar érdekeket képviselő vagyon kezelése (Magyar Házak épületei) - A magyar identitás megőrzésében és továbbadásában vállalt erős elkötelezettség. Motiváció a jó értelemben vett másság felmutatása a többségi nemzet fele. - A magyar kultúra iránti állandó igény, érdeklődés. - A közös alapértékek állandó keresése, amely a közösségi érzést is erősíti és nemzetmegtartó erővel bír. - A helyi szórványmagyar történelmi értékek felkutatása, megőrzése és közkinccsé tétele. Erdély történelmének legjelentősebb mozzanatai a szórványhoz kötődnek. - Intézményi sok lábon állás, az egyéni tapasztalok közkinccsé tétele. - Az EMKE eddig szerzett koordinációs tevékenységének a beépítése a hálózatépítő és fenntartó munkában. - A túlélésben szerzett kisebbségi rutin. A taktikai érzék kialakulása a többségi nemzettel való együttélésben. Kisebbségi képviseletben szerzett tapasztalatok az önkormányzatok különböző szintjén. - Multikulturális és interkulturális tapasztalatok. V.2. Gyengeségek - Viszonylag kevés intézmény rendelkezik a fenntartáshoz szükséges kellő szakmaisággal. - Kevés és esetleges a pénzügyi támogatás. Néhol az alapműködéshez szükséges anyagi feltételek sincsenek meg. - Anyagi támogatást csak az RMDSZ kisebbségi tanácsi alapjaitól és Magyarországtól várnak. Nincsenek kellő képen kialakulva a forrásteremtésnek más módozatai. - Nem egységes és végiggondolt a kommunikáció egyrészt a romániai magyarság fele, illetve az anyaország fele, a nyugati magyar diaszpóra fele még kevésbé. - Projektalapú gondolkodás hiánya. Hiányoznak a helyi hosszutávú stratégiák, amelyek hozzásegítenének hálózati közös tervek készítéséhez. - Sekélyesebb, csak érzelmeket keltő kulturális tevékenységek előnybe részesítése (látványosabb ezeknek a szervezése, hatékonysága nagy lehet, eredményessége annál gyengébb.) - Jelenleg a Magyar Házak jórészt még egymásról is keveset tudnak. A kommunikáció hiányában a tömbmagyar területek sem ismerik eléggé ezen intézmények munkáját. - Gyakori a zárványosodás jelensége, hiányzik a többségi nemzet fele való kellő nyitottság. V.3. Lehetőségek - Hálózatosodás megteremtése, fejlesztése. - Szakmaiság fejlesztése. - Közös képzések megszervezése. - Egységes kommunikáció megjelenése. - Egységes alapértékek, alapüzenetek megfogalmazása és közös képviselete. - Közös arculat kialakítása és felmutatása, az egység és egyediség összhangjának a megteremtésével. - Közös fellépés az anyagi alapok megteremtésében. - Az intézmények közötti kapcsolati tőke erősítése. A világhálón való közös megjelenés. - Közös tudásbázis megteremtése és kihasználása. V.4. Veszélyek - Kitettség a román és a magyar politikai élet széljárásainak. - Kitettség a szélsőségek megjelenésének (mind magyar, mind pedig román vonalon). - Romló gazdasági helyzet. - Értelmiség elvándorlása. - A közös érdekvédelem megszervezése, a koordináció hiánya. - A sekélyesebb magyar kulturális értékek terjedése. - Helytelen magyarországi megközelítés, a tömbmagyarság előnyben részesítése. - Új eszközök hiányában nem képesek megszólítani a fiatalokat. Dáné Tibor Kálmán A szöveg a Kulturális Autonómia Tanács (KAT) felkérésére készült, a kulturális autonómiát megalapozó szakpolitikai vitaindítók sorában. Transindex.ro, 2014. április 10.Szombaton adják át az EMKE-díjakat KolozsváronGazda Árpád, az MTI tudósítója jelenti: Éves közgyűlése keretében szombaton adja át Kolozsváron az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) 2014-es díjait az erdélyi magyar művelődési életben kiemelkedő munkát végző személyiségeknek. Az elismerésben részesülők listáját honlapján tette közzé az EMKE. Az erdélyi táncház-mozgalomban nyújtott tevékenységéért és a kalotaszegi magyar népdalkincs megőrzéséért, hű tolmácsolásáért Lengyel László népdalénekesnek adományoz Kacsó András-díjat az egyesület. A munkáskultúra kutatásában elért eredményeiért és szerkesztői tevékenységéért Ilyés Sándor kolozsvári néprajzkutatót részesíti Bányai János-díjban. A szórvány és a belső anyaország szerepét betöltő Székelyföld identitásőrző kulturális kapcsolatának intézményesített megteremtéséért Tamás Sándornak a Kovászna megyei önkormányzat elnökének adományozza a Kun Kocsárd-díjat. Az erdélyi magyar zenei életben kifejtett több évtizedes művészi, ismeretterjesztői és oktatói munkásságáért Benkő Judit Emese a kolozsvári rádió szerkesztője kaphatja a Nagy István-díjat. A közművelődés terjesztésének és a korszerű színházi formanyelv kimunkálásának szolgálatában szerzett érdemeikért, Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos nagyváradi színművészeknek adományozza a Bánffy Miklós-díjat a Kiss Stúdió Színház megalakítása huszadik évfordulóján. Sokoldalú, minőségteremtő, a régió színházi kultúráját kiteljesítő alkotó munkájáért Barabás Árpád a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház művésze veheti át a Kovács György-díjat. A korszerű színházi formanyelv kimunkálásában vállalt szerepéért, alakításainak műfaji változatosságáért Varga Csillát, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészét részesíti az egyesület Poór Lili-díjban. A képzőművészeknek szánt Szolnay Sándor-díjat több évtizedes művészi munkássága elismeréseképpen Nagy Enikőnek, a zománcművészet nemzetközi hírű kolozsvári mesterének, a rekeszzománc első erdélyi művelőjének adományozza az szervezet. Az EMKE a könyvtári és helytörténeti kutatás terén végzett eredményes munkásságáért, az 1848-49-es háromszéki vonatkozások feltárásában elért kiemelkedő teljesítményéért Demeter Lajost, a sepsiszentgyörgyi Bod Péter könyvtár könyvtárosát jutalmazza Monoki István-díjjal. A hitelességre és pontosságra törekvő történész-levéltárosi szakmai munkásságáért, önzetlen népművelői tevékenységéért, a Bányavidék múltjának megismertetéséért és népszerűsítéséért Balogh Béla nagybányai helytörténész veheti át a Kőváry László-díjat. Az ernyőszervezet a közvéleményt pozitívan alakító, a hagyományokat tisztelő és az újra érzékeny riportjaiért, interjúiért Ferencz Zsoltot, a kolozsvári Szabadság napilap riporterét tünteti ki Spectator-díjjal. A Mikó Imre-díjat Vita László kolozsvári vállalkozó kapja a gazdasági téren nyújtott kimagasló eredményeiért, és a közösséget segítő kitartó munkásságáért. A szombati ünnepségen az EMKE díszoklevelét kapja a lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, melyet a muravidéki magyarság szellemi életének fellendítéséért, az összmagyarság vérkeringésébe való újbóli bekapcsolásért, a hagyományok visszahonosításáért tart erre érdemesnek az erdélyi művelődés ernyőszervezete. Úgyszintén díszoklevéllel ismeri el az egyesület az idén hatvanéves Kolozsvári Rádió magyar szerkesztőségét a közösség hiteles tájékoztatásáért, a magyar kulturális, művészeti, társadalmi életének és törekvéseinek a szolgálatáért. MTI (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||