|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 40 találat | lapozás: 1-30 | 31-40 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Murádin János Kristóf 2017. február 1.Ébren tartani a kollektív emlékezetetAz 1944–1945-ben a Szovjetunió kényszermunkatárboraiba hurcolt áldozatok emléke előtt tiszteleg a február 25-én záruló emlékév. Dr. Murádin János Kristóf történész a Krónikának elmondta, rendkívül fontos tudni az erdélyi civilek elhurcolásáról, szenvedéseiről, hiszen ha hagyjuk feledésbe merülni, akkor legalább annyira bűnösek vagyunk, mint azok, akik okozták, elkövették. A szovjet munkatáborokba hurcolt áldozatok emléke előtt tisztelgett és tiszteleg több, a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékévébe illeszkedő rendezvény(sorozat) Kolozsváron. Dr. Murádin János Kristóf történész, egyetemi adjunktus, a Sapientia EMTE kolozsvári karának kancellárja a Krónikának elmondta, történelmi adósságot törlesztenek azok, akik a 2015-ben kezdődött emlékév apropóján megemlékeznek a második világháború végén és azután a szovjet munkatáborokban fogságot szenvedőkről és az áldozatokról. Jól átgondolt, ördögi rendszer volt „Negyven éven keresztül nem lehetett beszélni a lágerek szörnyűségeiről és az elhurcolásokról, viszont az elmúlt 27 évben már lehetett volna, mégsem tettük meg kellő időben. Az elmúlt évtizedekben egyre fogyott és rohamosan fogy azoknak a száma, akik elszenvedői, tanúi voltak mindannak, ami a Szovjetunió lágereiben történt. Az 1990-es években kellett volna odafigyelni a túlélőkre, amikor még jóval többen éltek közülük” – fejtette ki Murádin János Kristóf. Mint mondta, a 2015-ben indított emlékév idén február 25-éig, a kommunizmus áldozatainak emléknapjáig tart. Az emlékévet a Miskolcon 2013 áprilisában megalakult „Málenkij robot” Emlékbizottság 2014–2015 kezdeményezésére Magyarország kormánya hirdette meg, hogy a Kárpát-medence településein megemlékezzenek az 1944–1945-ben a Szovjetunióba, kényszermunkára hurcolt magyar és német civilekről. „Rendkívül fontos tudni az elhurcolásokról, szenvedésekről, hiszen ha ezekről továbbra is hallgatunk, és hagyjuk feledésbe merülni, akkor legalább annyira bűnösek vagyunk, mint azok, akik elkövették. A fiatal generációknak is tudniuk kell arról, hogy csak Kolozsvárról 5000 magyar polgári lakost hurcoltak el a sztálini kényszermunkatáborokba, egész Erdélyből pedig legalább 20 ezer, de inkább 30 ezer magyart 1944 szeptember–októberében. Ez tehát nemcsak egy jelenség volt a sok közül, hanem egy jól átgondolt, megtervezett és következetesen végrehajtott, ördögi rendszer. Az első hullámban főként magyarokat vittek el, azután 1945 januárjában 70–90 ezer német származásúnak tekintett embert: erdélyi szászokat, bánsági és partiumi svábokat, köztük sok magyar identitású embert is. A foglyoknak legalább egyharmada életét veszítette a szovjet lágervilágban, több ezerre tehető az áldozatok száma” – fejtette ki a történész. Murádin János Kristóf 15 éve foglalkozik ezzel a korszakkal, nagyon sok túlélővel készített interjút, emléktárgyakat gyűjtött, számos tudományos konferencián mutatta be a történteket, és több tucat, a korszakról szóló tanulmány, szakcikk szerzője. A történész, aki behatóan ismeri az 1944–45-ben Erdélyből elhurcoltak történetét, úgy nyilatkozott, nemcsak a nácizmus bűneiről kell megemlékezni, hanem a másik oldal által elkövetett szörnyűségeket is meg kell őrizni a köztudatban, hiszen az is az erdélyi magyar történelem szerves része. „Csak akkor kerülhetnek helyükre a dolgok a kollektív emlékezetben, ha e két diktatorikus rendszer, a kommunizmus és a nácizmus ideológiája alapján végbement üldöztetések, deportálások, tömeggyilkosságok egyforma módon számon tartatnak. Ha elfelejtjük azokat, vagy nem veszünk tudomást róluk, esetleg csak az egyik fél tetteit tartjuk nyilván, csak azokra emlékezünk, a másik a jövőben félő, hogy bármikor megismétlődhet” – hívta fel a figyelmet a szakember. Erdélyi magyar foglyok emléktárgyai Az emlékév keretében számos rendezvényt szerveztek és szerveznek a kincses városban, ezek sorába illeszkedik az a képzőművészeti tárlat is, amely január 16-án nyílt meg és február 16-áig látogatható a kolozsvári magyar főkonzulátus rendezvénytermében: M. Lovász Noémi képzőművész alkotásai a Gulag-sorsokat idézik meg. A Sapientia egyetemen 2016 májusától többrészes előadássorozatot tartanak a korszakról magyarországi, erdélyi és kárpátaljai történészek közreműködésével. Az előadások idén is folytatódnak: február 2-án dr. Hámori Péter budapesti történész a Gulag női foglyainak sorsáról, február 16-án pedig Majorszki András miskolci történész a Tokaj-hegyalja vidéki elhurcolásokról tart előadást a Sapientia kolozsvári karának Tordai úti épületében. Mindemellett az egész országban egyedülálló, állandó kiállítás tekinthető meg a szovjet fogság emléktárgyaiból ugyanitt. A nagyszabású, több mint 450 darabos, múzeumi jellegű anyagból álló tárlat tavaly október 12-én, a kolozsvári elhurcolások kezdetének napra pontosan 72. évfordulóján nyílt meg. A Meghalni könnyebb, mint elválni – Erdélyi magyar civilek szovjet fogságban 1944–1949 című kiállítás hatalmas sikert aratott, látogatóinak száma még a tavalyi évben meghaladta az ezret – fejtette ki a történész. Az áldozatok fogságának emléket állító gyűjtemény a második világháborút követően végbement razziaszerű elhurcolásokat idézi fel, a fogságból hazaküldött leveleket és tábori használati tárgyak sorát vonultatja fel, különleges dokumentumokat mutat be, korabeli fotókkal érzékelteti a lágerek világát, ott készített egyedi szuvenírtárgyakat, valamint még ki nem adott visszaemlékezések eredeti kéziratait teszi közszemlére. Dokumentumfilm a túlélőkről Murádin János Kristóf elmondta, február 25-ére, a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapjára és egyben az emlékév zárónapjára időzítik szintén a Sapientia EMTE-n annak a két dokumentumfilmnek az ősbemutatóját, amelyeket 2016-ban forgattak a témában. Egyik a történészi, tudományos megközelítést mutatja be, a másik pedig a túlélők személyes történeteit dolgozza fel. „Számos interjút készítettünk túlélőkkel, tanúkkal, az ő vallomásaikat rögzítettük, ezt mutatja be a dokumentumfilm. A túlélők emlékezései nyilván sokkal személyesebbek és mélyebbek, mint az adatokra alapozó történészi szakmai megközelítések, így közel hozhatják a nézőhöz a szenvedésekkel teli korszakot. Tóth Orsolya és Farkas György filmrendezők, dr. Nagy Alpár Csaba, Benkő Levente, Papp Annamária történészek, Józsa István Lajos, a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnöke és jómagam készítettük a szovjet kényszermunkatáborokra emlékező és emlékeztető dokumentumfilmeket” – mondta el a történész. A február 25-én a Sapientia EMTE Tordai úti épületének Aula Magna termében délelőtt 11 órakor kezdődő filmvetítéseket követően a szovjet fogságot túlélők és történész kutatók részvételével kerekasztal-beszélgetésre kerül sor. A Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékévét ezzel a programmal, illetve a szovjet foglyul ejtések kolozsvári helyszíneire kalauzoló, különleges mobiltelefonos applikáció projektjének útjára indításával zárják a Sapientia kolozsvári karán. Kiss Judit Krónika (Kolozsvár) 2017. február 27.MÁTYÁS KIRÁLY SZÜLŐHÁZÁTÓL A HALÁLTÁBOROKIGÖtezer kolozsvári civilt kényszerítettek rabságba a szovjet és a román hatóságok A kolozsvári Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem vetítéssel egybekötött nagyszabású dokumentumfilm-bemutatóval és kötetlen beszélgetéssel zárta a Gulag-emlékévet. A rendezvény végén pedig egy egyszerre korszerű és a maga nemében páratlan idegenvezető eszközt mutattak be. „Mindenki vegye elő a mobiltelefonját!” – a jövőben ezzel, vagyis nem a megszokott, ellenkező utasítással kezdheti óráját az a történelemtanár, aki letölteti Farkas György és Pásztor Péter ötletgazdák-fejlesztők új alkalmazását. Ez az applikáció akár a Kolozsvárra személyesen ellátogatót, akár a világ másik szegletében a fotelban ülőt vezeti végig a kincses város azon helyszínein, ahol 1944 őszén összegyűjtötték, tartották, kínozták azt az ötezer helyi magyar férfit, akiket innen a Szovjetunió lágereibe hurcoltak. Minderről a Gulag-év zárónapján esett szó szombaton, amely ünnepi rendezvényen két, e témát feldolgozó dokumentumfilm (Farkas György: Székelyföldi terror és miért éppen Kolozsvár?, Tóth Orsolya: A szovjet fogság emlékeinek nyomában Kolozsváron) ősbemutatóját nézhettük meg, valamint egy olyan kerekasztal-beszélgetésen vehettünk részt, amelyre eljöttek a borzalmak egyes megélői is. Murádin János Kristóf egyetemi adjunktustól megtudtuk, hogy magyar civilek összegyűjtésére azért volt szükség, mert 1944 őszén a tordai csatában nem elég, hogy a szovjet erőket majdnem egy hónapig feltartották a magyar és német erők, ezzel megakadályozva a Vörös Hadsereget abban, hogy betörjön a magyar fennhatóság alatt lévő Észak-Erdélybe, de ráadásul képesek voltak szervezetten visszavonulni. Ennek köszönhetően Rogyion Malinovszkij parancsnok alig volt képes hadifoglyokat ejteni, ezért döntött úgy, hogy a hiányt főleg a kolozsvári civilekkel pótolja. A rabszolgamunkára kiválasztott ötezer férfi jelentős részét a román hatóságok ajánlása nyomán fogdosták össze, akik között ott találjuk a magyar szellemi élet színe-javát. Például a Farkas utcában lakó egyetemi tanárokat és diákokat is így gyűjtötték össze, akiknek a többsége nem élte túl az embertelen körülményeket, ma is jeltelen sírban nyugszanak valahol Szibériában. Itt jegyzendő meg, hogy az értelmiség megtizedelése olyan nagy szellemi veszteséget okozott a városnak, amelyet Erdély magyar közössége máig nem tudott kiheverni. Erről is beszél az említett mobilapplikáció, amelyet a rendezvény végén ki is próbáltunk: „Kolozsvár mindig iskolaváros volt. Erdély magyarságának szellemi központja, amelynek olyan szimbolikus szellemi terei vannak, mint például a Farkas utca. Csak a közelben álló református kollégiumból tíz tanárt és tizenhét diákot hurcoltak el, hogy azután Mátyás királyunk szülőháza előtti terecskén várakozzanak az embertelen kínokkal járó utazásra és fogságra.” A tartalmas szöveget részletes térképekkel támogatja és kiváló fényképekkel illusztrálja az alkalmazás, amely azonnal felismerte, hogy hol tartózkodtunk. A tudósok, filmesek, szoftverfejlesztők abban a reményben dolgoztak a magyar kormány által anyagilag és szellemileg támogatott Gulag-emlékévben, hogy a magyar társadalom minél többet tudjon meg történelmünk eddig kevéssé feltárt és máig nem oktatott múltjáról. Erdélyi Eszkimó Péter (Kolozsvár) Magyar Idők (Budapest) 2017. február 27.Emlékezni és emlékeztetni a GulagraDokumentumfilm-bemutatóval emlékeztek a második világháború után a szovjet kényszermunkatáborokba hurcolt kolozsváriakra. A Sapientia EMTE rendezvényét a kommunizmus áldozatainak emléknapján tartották a kincses városban. Ez a történet lassan feledésbe merülni látszik, még legalább 20–30 történész kutatómunkájára lenne szükség, hogy még több mártírt azonosítani tudjanak a második világháború utáni Gulag munkatáborok erdélyi áldozatai közül – fejtette ki Murádin János Kristóf történész, egyetemi adjunktus, a Sapientia EMTE kolozsvári karának kancellárja az egyetem filmbemutatóval egybekötött hétvégi megemlékező rendezvényén a kommunizmus áldozatainak emléknapján. Farkas György Székelyföldi terror és miért éppen Kolozsvár?, valamint Tóth Orsolya A szovjet fogság emlékeinek nyomában Kolozsváron című dokumentumfilmek bemutatója a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve keretében a felsőoktatási intézmény által szervezett rendezvények záróeseménye volt. A bemutatók iránt hatalmas volt az érdeklődés, zsúfolásig megtelt a Sapentia 160 ülőhelyes Auditorium Maximum terme. A vetítéseket követően a filmek alkotói történészekkel, illetve a Gulag kényszermuynkatáborok két túlélőjével, Bitay Lászlóval és Gergely Istvánnal beszélgettek. Farkas György kifejtette, valójában két különböző dokumentumfilmet fűzött össze kizárólag erre az alkalomra, ugyanis két történetről van szó, amelyeknek azonos a kezdetük. Mint részletezte, az volt a cél, hogy minél több diák láthassa, hiszen a Gulag története nem szerepel kielégítően a történelemkönyvekben. A filmet először a Duna TV sugározza, később kiadják DVD-n, és elérhető lesz a Gul.hu dokumentációs portálon. Benkő Levente történész úgy vélte, a mai fiatalok nem könyvmolyok, így ha képernyőn láthatják, az számukra is közelebb hozza a történelmet. Hozzáfűzte, Tóth Orsolya filmje, amelyben a túlélők maguk mesélik el, hogyan viselték el a fogságot, jóval bővebb nyersanyagból készült. Összesen 11 túlélő neve szerepelt a nyilvántartásukban, közülük hárommal semmilyen kapcsolatot nem tudtak teremteni, a maradék nyolccal is nagyon nehezen. „Ezeket a történeteket nem lehet a szőnyeg alá söpörni ” – szögezte le Benkő Levente. Nagy Alpár-Csaba történész úgy értékelte, a filmek méltóképpen tisztelegnek az áldozatok előtt. Murádin János Kristóf kifejtette, a filmek csak nagyon szűk keresztmetszetét adják a történetnek, a kutatást pedig már az ötvenes években el kellett volna kezdeni, de 1989-ig a túlélők nem mertek beszélni a Gulagról, szegényes a rendelkezésre álló forrásanyag. Mint részletezte, 745 fős a mártírlistája a Gulagon elhunyt kolozsváriaknak, de ez csak egy kis része a kincses városból elhurcolt 5000 embernek. Gergely István, a szovjetunióbeli munkatáborok egyik túlélője úgy vélte, lassan mesévé érlelődik a történelem, a filmeknek köszönhetően viszont az utókor is kapott belőle egy kis kóstolót. Bitay László elmondta, két lánya van, de a kommunista rezsim ideje alatt sosem mert beszélni nekik a fogságról, mert félt, hogy elszólják magukat. Farkas György ugyanakkor bemutatott egy „idegenvezetőként” működő mobilalkalmazást, amelynek segítségével felkereshetők Kolozsváron azok a helyszínek, ahol az orosz katonák összegyűjtötték a foglyokat. Előadás Váradon az ‘56-os forradalomról Az előző évekhez hasonlóan idén is megemlékezést szervezett Tőkés László európai parlamenti képviselő nagyváradi irodája és a bihari Magyar Polgári Egyesület a kommunizmus áldozatainak emléknapján. A rendezvény keretében Kiss Tamás Az 1956-os forradalom indító szikrája, a szegedi MEFESZ címmel tartott kevéssé ismert kép- és hanganyaggal kísért előadást. „Sosem az Én került előtérbe, hanem mindig a Mi” – fejtette ki a 83 éves Kiss Tamás. Visszaemlékezésében a múltbéli történések számos, kevésbé ismert részletét domborította ki, majd reagált a hallgatóság felvetéseire, végül közösen állapították meg: bár a magyar forradalom és szabadságharc kitöréséhez több szerencsés véletlen egybeesése is hozzájárult, ám a korabeli társadalmi-politikai helyzet nagyon is megérett rá. A szerencsétlen geopolitikai körülmények és a vörös terror miatt nem győzhetett, ám a kommunista világrendszeren súlyos sebet ejtett. Megfogalmazást nyert az is, hogy a megtorlás kegyetlen volt, de aztán a diktatúra puhulni kezdett Magyarországon, míg Romániában az 56-os eseményeket arra is felhasználta az önkényuralom, hogy az erdélyi magyar nemzeti közösséget megroppantsa, megfélemlítse. Kiss Előd-Gergely Krónika (Kolozsvár) 2017. február 27.Életigenléses tiszteletadás az erdélyi magyar áldozatoknakLezárult a Gulág-Gupvi emlékév, de az emlékezés örök marad A Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem Tordai úti épülete adott otthont szombaton annak a kolozsvári rendezvénynek, amellyel lezárult a Szovjetunió kényszermunkatáboraiba hurcolt hadifoglyok és civil internáltak emlékévének programsorozata. Népes közönség előtt Tonk Márton egyetem tanár, dékán köszöntője után Murádin János Kristóf történész, egyetemi adjunktus nyitotta meg a találkozót, amelyen három dokumentumfilmet mutattak be a második világháború befejező szakaszában a Szovjetunió fogolytáboraiba hurcolt, embertelen körülmények között fogva tartott és dolgoztatott erdélyi, ezen belül kolozsvári magyarok tragikus történeteiről. A vetítést kerekasztal-beszélgetés követte, amelyen történészek, filmrendezők és két túlélő vett részt, a közönség pedig kérdéseket tehetett fel a látottak-hallottak kapcsán. Végezetül bemutatták azt a mobiltelefonos applikációt, amely a hetvenhárom évvel ezelőtti kolozsvári gyűjtőpontok helyszínére kalauzolja az érdeklődőt. Köszöntőjében Tonk Márton dékán arra emlékeztetett, hogy az akkori Gulág-Gupvi-áldozatok kálváriája, egy szűk társadalmi réteget kivéve, az egész erdélyi magyarság szenvedését jelentette. A történtekről a mai fiataloknak nem lehet közvetlen tudomásuk, ezért meg kell ismertetni velük a történelemnek ezen sötét fejezetét. A Sapientia–EMTE a magyar kormány és parlament által meghirdetett, s a kommunizmus áldozatainak emléknapján, február 25-én lezárult Gulág-Gupvi emlékév keretében tizenegy előadással, huszonöt családi hagyatékból-gyűjteményből létrejött emléktárgy-kiállítással tisztelgett az áldozatok emléke előtt, és ebben oroszlánrészt vállalt magára Murádin János Kristóf és Benkő Levente történész. Az egyetem diákjai kutatómunkát végeztek, amelynek eredménye hamarosan hozzáférhetővé válik. A jelenlévők egyperces néma felállással adóztak az áldozatok emlékének. Ezt követően Murádin János Kristóf interjúira hivatkozva az életigenlés motívumának diadalát hangsúlyozta, és felidézte a legendás túlélő, Olafsson Károly, Placid atya által hirdetett négy szabályt: a szenvedést nem szabad dramatizálni, mert attól csak gyengébb lesz az ember; keresni kell az élet apró örömeit; különbek vagyunk rabtartóinknál; akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb elviselni a szenvedést. A filmvetítés Farkas György Székelyföldi terror és miért éppen Kolozsvár? című alkotásával kezdődött. A dokumentumfilmben a témát kutató történészek (Benkő Levente, Murádin János Kristóf és Nagy Alpár Csaba), valamint a kegyeletápolást felvállaló és szorgalmazó lelkészek (Józsa István Lajos és Ungvári Barna András) mutatják be a történteket. A filmben a Szovjetunióba hurcolt magyarok tragédiája is igazolja, hogy a nácizmus és a kommunizmus gaztettei azonosak, ráadásul az erdélyi elhurcolások (amelynek során a legtöbb embert, ötezret Kolozsvárról indítottak a szovjet kényszermunkatáborokba) a kárpátaljai korabeli intézkedésekhez hasonlóan a tervszerű etnikai tisztogatás fogalmát is kimerítik. Erről az embertelenségről, mint ahogyan a kevés pozitív példáról is (előfordult, hogy románok igyekeztek magyarokat megmenteni az elhurcolástól) beszélni kell, különben nem lehet szó igazi történelemírásról – összegzett a film. A második bemutatott alkotás Tóth Orsolya (Sapientia–EMTE) A szovjet fogság emlékeinek nyomában Kolozsváron című dokumentumfilmje volt. Ebben kolozsvári, Kolozsvár környéki, valamint székelyföldi (erdővidéki és kézdiszéki) túlélők mesélik el élményeiket az ártatlan emberek utcákról, munkahelyükről és saját házukból való elhurcolásától a szibériai lágerekig, a dombászi szénbányákig, a Kaukázusig – ahol embertelen feltételek között dolgoztatták őket, s naponta százával haltak meg a foglyok –, egészen a hazautazásig és az itthoni életbe való visszailleszkedésig. A zsúfolt marhavagonokban való szállításuk semmiben nem különbözött a zsidók náci haláltáborokba való elhurcolásától – derült ki az elhangzottakból. Meglepetésként a közönség egy harmadik felvételt is megtekinthetett, pontosabban Csibi László Édes Erdély, itt voltunkcímű filmje nyersanyagának egy rövid részletét, amelyben Kolozsi Gergely István túlélő Csibi László kamerája előtt meséli el a Szovjetunióban átélt fogolykálváriáját. A kerekasztal részvevői Murádin János Kristóf, Benkő Levente és Nagy Alpár Csaba történészek, Farkas György filmrendező, Pásztor Péter filmszerkesztő, Bitay László és Gergely István túlélők voltak. Farkas György elmondta: filmje tulajdonképpen kettőnek az ötvözete, közelebbről külön alkotásokként véglegesítik a székelyföldi terrorról és elhurcolásokról, illetve a kolozsvári deportálásról szóló filmeket. Az alkotók célja, hogy minél több fiatal megismerhesse a huszadik század ezen szomorú történetét. Ezt szolgálja az a mobiltelefonos applikáció is, amelynek segítségével megtalálhatók, illetve ismerteteket lehet szerezni azokról a kolozsvári helyekről, ahova 1944. október közepén ötezer magyar civil férfit gyűjtöttek össze, majd hurcoltak romániai lágereken keresztül a Szovjetunióba. A rendezvény zárszavaként Murádin János Kristóf elmondta: „Ez a mi történetünk, emlékét őrizni a mi felelősségünk, mert bennünk él. A kutatómunka sokkal eredményesebb lett volna ezelőtt fél évszázaddal, de hátha az emlékév lezárta mégis nyitva maradó kapukat jelent.” Ördög Béla Szabadság (Kolozsvár) 2017. március 5.Amikor a szovjet terror román besúgással társul – Gulág-tragédia KolozsváronKevesen tudják, hogy a Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdélyben még pusztítóbb volt a szovjet terror, mint a trianoni országrészben, ott ugyanis a szovjetek vérengzését tetézték a Vörös Hadsereg mellé csapódott román katonák kegyetlenkedései. Bár nem süthető bélyeg a teljes erdélyi románságra, mégis tény: Kolozsvárról és környékéről közel hatezer magyar férfit hajtottak el a Gulág-Gupvi táborokba, a román katonaság és a magyar-vagyonra ácsingózó helyi románok segítségével, egyharmaduk sosem tért vissza. Ugyanakkor voltak magyarokat bujtató román családok is. A Gulág Emlékév zárónapján Kolozsváron több kutató és túlélő is megszólalt, a borzalmas történetet a témát régóta kutató Erdélyi Eszkimó Péter írta meg a PestiSrácok.hu olvasóinak. A szovjet katonai vezetés jó előre gondolt a rommá tett Szovjetunió területeinek helyreállításra. Ehhez viszont rengeteg férfi munkaerőre és szakemberre volt szükségük, de az emberveszteségeik miatt erre nem állt rendelkezésre elegendő munkaerő. Ráadásul hadifoglyokból is kevesebbet ejtettek a tervezettnél, ezért találták ki a civilek számára a „málenkij robot” (kis munka) hazug intézményét, amelyet Kolozsvárt is alkalmaztak. Nem elég, hogy 1944 őszén Tordánál a magyar hadsereg és német bajtársaik majdnem egy hónapig feltartották a román szövetségesekkel megerősített szovjet erőket, ezzel megakadályozva a Vörös Hadsereget abban, hogy betörjön a magyar fennhatóság alatt lévő Észak-Erdélybe, de ráadásul szervezetten voltak képesek visszavonulni. Ennek köszönhetően Rogyion Malinovszkij parancsnok alig volt képes hadifoglyokat ejteni, ezért döntött úgy, hogy a hiányt főleg a kolozsvári civilekkel pótolja. Sztálin dühödten sürgette Malinovszkijt, aki ebben a helyzetben még a Moszkva által megkövetelt hadifogoly kvóta töredékét sem tudta teljesíteni. Tehetetlenségük miatt kimondhatatlan feszült hangulat uralkodott a szovjet főparancsnokságon éppen úgy, mint a közkatonák körében. Malinovszkij pedig hazudni kényszerült a rettegett generalisszimusznak, amikor a hadifoglyok létszámáról tett jelentést. A ROMÁN SZOMSZÉDOK ADTÁK A FÜLEST – A többhetes lángoló tordai pokolnak azonban október 7-én vége szakadt és a szovjet-román erők elkezdhették féktelen szabadrablásukat, erőszakoskodásukat Tordán, Kolozsvárt és a környező falvakban, amely borzalmakat a békés lakosság málenkij robotra való elhajtásával tetéztek – fogalmaz Murádin János Kristóf erdélyi történész. – Október 12-15 között – teljesen törvénytelenül – hétszáz 17 és 55 év közötti magyar fiút és férfit ejtettek foglyul Tordán és környékén, illetve ötezret Kolozsvárt, majd hurcolták el onnan a szerencsétlen embereket a Szibériai lágerekbe. A sorozatos razziaszerű fogolyszedések során előbb az utcáról, vagy a munkahelyeikről, később a lakásaikból szedték össze a magyar áldozatokat. Gyakran a szovjet katonákat a román hatóságok, vagy éppen a román szomszédok irányították azokhoz magyarokhoz, akikkel szemben ellenérzéssel viseltettek. – A Szentlélek utcában jártak először és szedték össze az embereket. Bejöttek utánunk az oroszok a házba. a pincéből hoztak ki apámmal (Kelemen Ferenc) és György Jakab Misivel, az egyik szomszédunkkal. Először a házak udvarára csalták ki az embereket, majd átvezettek egy műhelybe a Széchenyi tér közelében, ahol „átverifikáltak”, megnézték, milye volt az embernek és elvették tőle. Onnan egyenesen vittek a törvényszékre, a börtöncellába – mesélte a történészeknek Kelemen István, aki akkor 18 éves volt. Nagyon fontos szempontként szerepelt, hogy az emberek összeterelése gyorsan, pontosan és a lehetőségekhez mérten ellenállás nélkül menjen végbe. Ezért az oroszul tudó foglyok kérdéseire a szovjet katonák általában nem mondták meg az igazat. Legtöbbször azt mondták, hogy „málenkij robotra”, vagyis kis munkára, a háborús károk eltakarítására kell a munkaerő. Mindezeknek dacára, az elfogottakkal úgy bántak, mint valami bűnözőkkel, vagy legalábbis hadifoglyokkal. A kolozsvári utcák zengtek a „davaj, davaj!” (gyerünk, gyerünk), „bisztro!” (gyorsan) és a „pasli!” (indulás) parancsszavaktól. 16 ÉVES GYERMEK VOLTAM… – Az oroszok bevonulása után elszaladtam a műhelyünkbe, hogy megnézzem, nem törték-e fel a ruszkik? Nem volt feltörve. Indultam vissza, hogy vigyem meg a jó hírt, hogy a műhely sértetlen… Ahogy futottam visszafelé, a Széchenyi téren egy orosz katona meglátott, és rám kiáltott, hogy „davaj!”, „davaj!” – intve a géppisztolyával, hogy álljak be a sorba. Már vagy száz ember állhatott ott a sorban. Megijedtem. Nem akartam beállni, inkább futottam tovább. De az orosz figyelmeztetésül a lábam elé lőtt egy rövid sorozatot. Akkor láttam, hogy muszáj engedelmeskednem. Be kellett álljak a sorba. Még csak 16 éves gyermek voltam. Sírtam és vártam, hogy mi lesz – meséli Török Imre, aki túlélte a borzalmakat. A szovjet járőröket román civilek és katonák segítették a magyarok összegyűjtésében. Aki nyíltan vállalta magyarságát és fizikailag is megfelelt a nehéz fizikai munkára, azt azonnal bevágták a sorba. Vincze Sándor túlélő emígy emlékezik: – Jöttünk a város felé, s ahol most a Horeáék szobra áll, megpillantottuk a sorba terelt tömeget. Fegyveresek vették körül az egybeterelt civileket, Több volt a román katona, mint az orosz. Minket is bevágtak a testvéremmel együtt a sorba és faggatni kezdtek: „Ce esti roman sau ungur?” (Mi vagy, román, vagy magyar?). Mondtuk, hogy magyarok vagyunk. Na, akkor csak álljunk nyugodtan. Gyönyörű októberi nap volt, úgy is öltöztem kiskabátban, félcipőben. Azt mondták, hogy a felrobbantott hidakat kell felépítenünk – mondja könnyeivel küszködve Sándor, aki egyedül tért haza a három Vincze testvér közül. A törvényszékre kísért civileket a két-négy személyes fogdákba lökdösték, néha egyszerre húszat-harmincat zsúfolva össze. – A cellában álltunk, mint a gyufaszálak a gyufásdobozban. Nem is tudtunk lefeküdni. Éjszaka két-három óra körül adtak egy kis paszulylevest. Jó meleg volt. Jól is esett, mert nagyion ki voltunk éhezve. Mivel kanalat nem adtak, a csajkából kellett meginnunk – sorolja a körülményeket Török Imre egykori rab. – Engem október 12-én kaptak el. Elkísértek a Honvéd utcai börtönbe és ott bezártak bennünket a cellákba. Amikor aztán hajnalban lezavartak sorba állni, ott láttam apámat, sok ismerőssel együtt. Édesapám Bitay József később Magnyitogorszkba került, és ott meghalt. Elhurcolásakor negyvenhárom éves volt – közli szomorúan Bitay László, aki 1944-ben szinte még gyermek volt. NEM KELLETTEK SZEMTANÚK… Hogy ne keltsenek feltűnést, ne legyenek szemtanúk, akik pánikot kelthettek volna a városban, hajnalban kiterelték, majd gyalogosan elindították a magyar férfiakat Torda felé, a vasút ugyanis járhatatlan volt, mert a visszavonuló németek megrongálták. – Nagyon „dávájoztak” az oroszok – folytatja Török Imre. – Ijesztően sokan voltunk. Szuronyos oroszok járkáltak körülöttünk farkaskutyákkal. Valósággal elijesztettek bennünket még a szökés gondolatától is. Úgy meg voltunk félemlítve, hogy még félrenézni sem mertünk. CSAK ÚGY ROPOGTAK A MAGYAR CSONTOK A MUNKAGÉPEK ALATT Végül Tordán vasútra tették a magyarokat, persze marhavagonokba zsúfolva, ahol a padlóba vágott lyuk, vagy két konzervesdoboz szolgált latrinaként. A vonatok három napig mentek Foksányba, ahol megtörtént a férfiak ismételt átvizsgálása, majd innen az orosz földön használatos széles nyomtávú vasúton folytathatták halálútjukat a Szovjetunió valamelyik kényszermunkatáborába. Kölley Györgyöt például Karéliába szállították. Itt jegyezzük meg, hogy a flekktífuszban, vérhasban és egyéb betegségekben elhunytak holttesteit tömegsíírokba helyezték, majd a „felszabadulást” követően a tábor helyén munkáslakótelepet építettek. A szemtanúk szerint csakúgy ropogtak a magyar csontok a munkagépek alatt! – Körülbelül 1900 embert összekötözött kézzel indítottak el marhavagonokban. Ez volt életem legborzalmasabb utazása.A hőmérő állandóan mínusz tíz fok körül mozgott, borzasztóan fáztunk és szinte teljesen védtelenek voltunk. Egy-egy vagonba száznyolcvan személyt tereltek be, és amikor megérkeztünk útcélunkhoz, általában száz-százharminc volt még életeben – meséli elszorult hangon Kölley. Bien György a mérhetetlenül rossz ellátásra panaszkodott leginkább. – Az étkezés feketekenyérből és sós halból állt. Víz kevés volt, a szomjúság őrületig gyötört – mondta az idős túlélő. Gergely István is túlélte a lágert. A ma kilencvenes éveit taposó tősgyökeres kolozsvári öregúr meglepő részletességgel mesél negyvennégy őszéről. – Amikor esett az eső, a drótos ablakon kinyújtottuk a kanalunkat és az összegyűjtött pár csepp vizet a betegeknek adtuk. Legalább a kiszáradt ajkukat megnedvesítettük – mondja szomorúan. “AZ ÉN CÉDULÁMAT EGY RENDES ROMÁN LÁNY TALÁLTA MEG” Miközben utaztak, cédulákat dobtak ki, amelyekben családjainkat értesítettük arról, mi történik velünk. Érdekes módon ezek a papírfecnik legtöbbször célba is értek. – Az enyémet egy rendes román lány találta meg Medgyesen, ma is őrzöm – mosolyog Gergely. Több sikeres szökésre is sor került. A bátrabbak sejtették, hogy nincs veszteni valójuk meglógtak őrzőiktől. – Az egyik vagonból sikeresen megszöktek a foglyok. Volt a közöttük vasutas, tudta, hogyan állítják össze a marhavagonokat és felszedték a padozatot, majd lefeküdtek a vonat alá és megvárták, míg elmegy felettük a szerelvény. Ez valahol Brassó környékén lehetett. Másnap reggel, amikor kinyitotta az őrség a vagont, hogy adjon nekik vizet, csak egy kis sovány borbélyt találtak ott, aki nem mert megszökni. Erre őt jól megverték az orosz őrök, hogy miért nem lógott meg ő is – meséli nekem a katonás kiállású férfiú, aki végül lerobbant munkaképtelenként tért haza két, munkatáborban letöltött szörnyű esztendőt követően. Persze a holttesteket egyszerűen a sínek melletti árokba hajították, igaz, egy ideig nem jelentették őket, mert megkapták a fejadagjukat. Aki túlélte az embertelen utazást, azok is igen leromlott testi állapotban érkeztek meg a táborukba. – Amikor kiérkeztünk a Szovjetunió valamelyik munkatáborába, már ott volt egy csomó fogoly, akik a mi viszonyainkra azt mondták, hogy csak ne panaszkodjunk, most már pazar körülmények vannak a kezdetekhez képest – emlékezik Szőregi Béla egykori kolozsvári fogoly. A lágerélet viszonylag jól ismert a nagyközönség előtt, elég, ha Alekszandr Szolzsenyicinre író munkásságára gondolunk. Mindennek a tetejébe a lágerekből szabadultak szenvedései Kolozsváron tovább folytatódtak, hiszen a hatóságok előtt ismertek voltak a „bűneik”, amelyek miatt alapvető egzisztenciális gondokkal néztek szembe, a környezetük előtt pedig kénytelenek voltak minderről hallgatni. – A szovjet fogságot elszenvedő civilek kálváriája a kommunista Romániában tabu-téma volt, igaz kevesen is beszélhettek volna róla… Az elhurcolt ötezer magyar egyharmada, körülbelül ezerhatszáz-ezernyolcszáz fő elpusztult az úton, vagy a munkatáborban – teszi hozzá Murádin történész. VOLTAK MAGYAROKAT BUJTATÓ ROMÁNOK IS Murádin János Kristóf előadásában ugyanakkor kihangsúlyozta: ahogy a történelem általában, úgy a kolozsvári terror esete sem fekete-fehér. – Az erdélyi román lakosság egy része igenis segíteni próbált az elhurcoltatás előtt álló magyarokon. Volt több olyan eset is Kolozsváron, hogy a román szomszédok bújtatták saját lakásukban a magyar szomszédot egész családjával együtt, megmentve így a szovjet deportálástól. Általában ez olyan esetekben nyilvánult meg, amikor a magyar szomszéd korábban ő maga is segített román szomszédjának a magyar közhatalom négy éve alatt 1940 és 1944 között ügyes-bajos dolgaiban, hivatali ügyei intézésében, vagy kiállt mellette adott esetben, ha a magyar hatóságokkal valamilyen konfliktusa akadt – magyarázta el a történész. AZ ERKÖLCSI KÁRPÓTLÁS IS ELMARADT Az egyre nagyobb eredményekkel járó kutatások nehézségeire jellemző példa, hogy az ötezer férfi neve közül mindössze hétszázötvenét sikerült feltárni. És végül még egy fontos megjegyzés: sem a román, sem az orosz politikai vezetés még elvi szinten sem kárpótolta a túlélőket a szovjetunióbeli szenvedéseikért. Ráadásul sok felelős ember még ma is úgy gondolja, hogy a kolozsváriak kényszertáborokba való elszállítása, rabszolga munkára való kényszerítése jogos tett volt. „Mindenki vegye elő a mobiltelefonját!” – a jövőben ezzel, vagyis nem a megszokott, ellenkező utasítással kezdheti óráját az a történelem tanár, aki letölteti Farkas György és Pásztor Péter ötletgazdák-fejlesztők új alkalmazását. Ez az applikáció akár a Kolozsvárra személyesen ellátogatót, akár a világ másik szegletében a fotelban ülőt vezeti végig a kincses város azon helyszínein, ahol 1944 őszén összegyűjtötték, tartották, kínozták azt az ötezer helyi magyar férfit, akiket innen a Szovjetunió lágereibe hurcoltak – jogtalanul. Minderről a GULÁG-év zárónapján esett szó február 25-én, amely rendezvényen két, e témát feldolgozó dokumentumfilm ősbemutatóját nézhettünk meg (Farkas György: „Székelyföldi terror és miért éppen Kolozsvár?”, Tóth Orsolya: „A szovjet fogság emlékeinek nyomában Kolozsváron”) valamint egy olyan kerekasztal-beszélgetésben vehettünk részt, amelyre eljöttek a borzalmak egyes megélői is. Erdélyi Eszkimó Péter pestisracok.hu 2017. március 13.A minőségre helyezik a hangsúlyt – Beruházások a Sapientia kolozsvári karánÚj eszközöket vásároltak a Sapientia kolozsvári karának tanszékei számára, a felsőoktatási intézmény ugyanakkor ősztől doktori képzést indít. A felsőoktatási intézmény kolozsvári karán nemrég tartottak tisztújítást. Az eszközök, berendezések bővítését szolgáló beruházásba kezdett a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) kolozsvári kara: a projektre 480 ezer eurót szánnak, ennek 85 százalékát a magyar kormány állja, a többi 15 százalékot pedig a Magyar Nemzeti Bank Pallas Athéné Domus Concordiae Alapítvány pályázati kiírásán nyerték el. A kar vezetői pénteki sajtótájékoztatójukon elmondták: a kínálat bővítése helyett most a minőségi mutatók javítására, a tudományos munkára helyezik a hangsúlyt. Tonk Márton dékán rámutatott: a megvásárolt új eszközök elsősorban a kutatói tevékenységet segítik, ilyen például az a spektrométer, amely talaj- és vízminták elemzésére alkalmas. Beszereztek egy drónt is a terepmunkához, valamint videokamerával felszerelt kutatómikroszkópokat. A filmművészeti szak számára vásároltak ugyanakkor egy úgynevezett fahrtkocsit, amely síneken gurul, és a kamera mellett az operatőrt is szállítja. A tervek szerint a közeljövőben új videokamerákat is vásárolnak. Tonk Márton arról is beszámolt: idén ősztől a budapesti Nemzeti Közszolgálati Egyetemmel közösen képzést indítanak a közigazgatás-tudományi doktori iskola keretében. Szenkovics Dezső dékánhelyettes rámutatott: a nyolc féléves képzés eltér a romániai doktori iskolák rendszerétől. Az első négy félév az oktatásra összpontosít, aki pedig sikeresen levizsgázik, a következő négy félévben tudományos kutatással, a disszertációja megírásával foglalkozhat. A beiratkozás 9 ezer forintba (130 lej) kerül, a féléves tandíj 30 ezer forint (440 lej). A meghirdetett öt helyre március 27-éig lehet jelentkezni. Részletes információkat az egyetem honlapján találnak az érdeklődők. A Sapientia EMTE kolozsvári karán egyébként nemrég tartottak tisztújítást, amelynek nyomán Tonk Márton maradt a dékán, most először pedig – Szenkovics Dezső személyében – dékánhelyettese is van az intézménynek, korábban ugyanis az egyetem nem rendelkezett elég akkreditált képzéssel, hogy erre a tisztségre jogosult legyen. Az intézmény vezetősége a kancellári tisztséggel egészül ki, amelyet Murádin János Kristóf tölt be. A tanszékvezetőket is megválasztották: Pethő Ágnes a média, Veress Emőd a jogtudományok, Urák István a környezettudomány, Lupescu Radu pedig a nemzetközi kapcsolatok tanszéket irányítja. Kiss Előd-Gergely Krónika (Kolozsvár) 2017. június 19.„Nem sebeket feltépni, megbékélni kellene”A trianoni kérdéskörnek nem elszakító, hanem összekötő tényezőnek kellene lennie, hiszen ez ugyanúgy a magyarság, mint a románság története – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Murádin János Kristóf történész. A Sapientia adjunktusa szerint amíg a politikusok nem hagynak fel a feszültséggeneráló üzenetekkel, amíg nem alakul ki regionális, „tegyük tisztába a dolgainkat” típusú együttműködés a magyar, román, szlovák történészek között, nem szűnnek a száz éve tartó viták. Heves pengeváltás alakult ki az elmúlt időszakban magyar és román kormányzati illetékesek között a trianoni évforduló apropóján. Lázár János miniszterelnökséget vezető miniszter szerint itt az ideje, hogy Magyarország szomszédai, Európa vezetői kimondják, elismerjék, és politikájuk igazodási pontjává tegyék, hogy a magyar nemzet Trianonnak áldozata, nem pedig előidézője. A román külügyminisztérium provokációnak nevezte a kijelentést, Bukarest szerint a budapesti hivatalosságok megkérdőjelezik a világháborúk után Európában kialakult jogrendet. Történészként meglepte, hogy ilyen adok-kapok robban ki a két fél között? – Se történészként, se magánemberként nem lepett meg a dolog. Minden józanul gondolkodó ember előtt valamilyen szinten nyilvánvaló, hogy a centenárium közeledtével fokozottabb lesz a feszültség a térségben, de nemcsak magyar–román viszonylatban, hanem magyar–szlovák vonalon is. Számítani lehetett erre most, amikor az Európai Unió gyengélkedik, az államok bizonytalanok, valahogy eltünedezett a kilencvenes évek bizonyossága, miszerint a nyugati integráció mindent megold, és általánossá vált a létbizonytalanság. Ilyenkor erőteljesen előtérbe tudnak kerülni ezek a traumák, mint amilyen a trianoni is. Ráadásul még el sem érkeztünk a román egyesülés centenáriumát ünneplő 2018-hoz, amikor az egész évet betöltő megemlékezések közepette bizonyára fokozódik a feszültség. Mire számíthatunk e téren? – Igazság szerint a román egyesülés kapcsán a centenáriumot nem jó évfordulóhoz kötik, hiszen a trianoni békediktátumot – amelyet békeszerződésnek neveznek ugyan, de én békediktátumnak vallom, hiszen a magyar tárgyalófél érdemi szinten nem szólhatott bele a szerződés tartalmába – 1920. június 4-én írták alá. Jogerőre is csak jóval később, 1921. július 31-én emelkedett, amikor a magyar Országgyűlés elfogadta és törvénybe iktatta. Trianonról tehát igazából csak 1920-tól vagy 1921-től beszélhetünk. Az 1918-as év nem Trianonról szól, hanem az Osztrák–Magyar Monarchia állami összeomlását jelenti, Nagy-Románia létrejötte pedig egy egész folyamat volt, amelynek első lépcsője 1918, amit centenáriumként akarnak ünnepelni jövőre. Ekkor ugyanis a besszarábiai térségnek a bekebelezése, Romániához csatlakozása történt meg, és az is csak azért ilyen hamar, mert 1917-ben a cári orosz állam összeomlott, az új bolsevik vezetés pedig különbékét kötött a központi hatalmakkal, így Romániának lehetősége adódott arra, hogy megszerezze a Pruton túli területeket. De ez még távol áll Trianontól, a nagy román állam létrejöttétől. Tehát végül is hamis dátumon alapszik az egyesülés centenáriuma, amit most ünnepelni fognak, és amelynek bizonyára számos tudományos, népszerűsítő program is része lesz, no meg a politikában is rengeteg visszhangot fog kiváltani. Úgy vélem, felesleges konfliktusokat gerjesztő év lesz a 2018-as centenáriumé, amelyeket el kellene kerülni, az évfordulónak nem ez kellene hogy legyen az üzenete. Olvasva a sajtóban kibontakozott magyar és román külpolitikai vitát, ismét felötlött bennem a gondolat, hogy 1918–2018-nak éppen arról kellene szólnia, ne a régi sebeknek a feltépését, hanem a megbékélést keresse a két nép. Ha már egy százéves évfordulóhoz ragaszkodunk – ami, mint mondtam, igazából legfeljebb három év múlva állja meg a helyét –, végre itt lenne az alkalom, hogy egy pozitívabb, nem pedig egy feszültséggeneráló üzenetre használják fel a mai bizonytalan világban. – Van-e arra esély ön szerint, hogy a jövőben közeledjék magyaroknak és románoknak Trianonhoz, illetve a nagy román egyesüléshez, december elsejéhez való viszonyulása, ezeknek a történelmi momentumoknak a megítélése? – Igazság szerint ennek nagy realitása szerintem nincs. Nemigen lehet ezen változtatni, hiszen ez a két dátum mindkét nép esetében beleivódott a nemzeti öntudatba, Trianon kérdésköre magyar szempontból, illetve a nagy egyesülés témaköre román szempontból egyaránt az identitás részét alkotja. Azt viszont el lehet érni, hogy felesleges, apró szurkálódásokkal ne hergeljék egymást ebben az időszakban, illetőleg hogy a két fél között egyfajta kompromisszumos megállapodás szülessen arról, miszerint az évfordulót valahogy mind a két félnek a nemzeti érzékenységeit figyelembe véve üljék meg. Magyarország, a magyarság számára persze, hogy tragédia, ami történt, ugyanakkor a román fél nem tudja megérteni azt sem, hogy a magyar oldalnak mindenképpen rossz lett volna. Valójában állandóan az a magyar tragédiának a lényege, hogy vagy nagy államként megmarad a történelmi Magyarország, de akkor nem független, mert az osztrák fél vagy bármilyen más hatalmi tényező mellett lesz kénytelen élni, vagy független, de kis állammá válik, viszont nincs meg a nemzeti egysége. Tehát a magyarság számára semmiképpen sem származott kedvező kilépési lehetőség az első világháborúból. Másik negatívuma a román félnek, hogy a politikum gerjeszti ezeket a feszültségeket, holott az egyszerű román ember pontosan tudja, nem várható el a másiktól, a magyar féltől a nagy egyesülés megünneplése, amely mégiscsak az éppen bekövetkezett tragédiát jelenti számára. Minden logikusan gondolkodó, bizonyos kérdésekhez nem rosszindulattal viszonyuló ember belátja, hogy ezt nem lehet ünnepként felfogni magyar szempontból. Miként lehetne tekintettel lenni a másik nép érzékenységére? Hogyan oszlatható el a gyanakvás, amikor az egyik fél határrevíziós törekvéseket vél felfedezni, a másik pedig folyamatosan igyekszik cáfolni ezeket a vádakat? – A magyar félnek is tanulnia kéne abból, hogy a román érzékenységet nem kéne felesleges politikai nyilatkozatokkal sérteni, bántani. Nyitni kellene a románok felé, előtérbe helyezve a partneri kapcsolatokat, hosszú távon kellene gondolkodni. Ezek a nyilatkozatháborúk mindkét félnek csak rosszat tesznek. A december elsejei román nemzeti ünnepet – ami végül is az erdélyi románságnak volt az akaratnyilvánítása, hogy a román nemzethez tartozzék – , illetve a magyarság számára szomorú trianoni dátumot, az ezzel kapcsolatos érzékenységet egyformán tiszteletben kellene tartania mindkét félnek. Ha a politikum ezeket az érzékenységeket figyelembe véve próbálna regionális, közép-európai centenáriumi megemlékezéssorozatot – szándékosan nem mondtam ünnepséget – tartani, akkor hosszú távon közelíteni lehetne az álláspontokat, a történelemszemléletet. És el lehetne érni egy olyan minimum minimorumot, kompromisszumos megoldást, amelynek köszönhetően kialakulhatna egy békés egymás mellett élés. Mindkét oldalon nagy felelősség hárul a politikumra. A kis közép-európai országok különösen egymásra vannak utalva most, amikor az EU gyengélkedik, továbbá migránsválság, ukrán polgárháború, görög adósságválság és számos egyéb probléma felmerül. A trianoni kérdéskörnek nem elszakító, hanem összekötő tényezőnek kellene lennie, hiszen ez ugyanúgy a magyarság, mint a románság története. Az interpretációknak a közelítése nagyon fontos lenne a jövő szempontjából, és erre tökéletes alkalom lenne a 2018 és 2020 közötti többéves emlékév. Magyarországon éppen most járt le a Gulág-emlékév, a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások majdnem három évig tartó emlékéve, amelynek a programjai éppen a megbékélést, ennek a nehéz történeti kérdésnek a tisztázását szolgálták. Ezt lehetne a trianoni évforduló kapcsán is megtenni, ehhez azonban mindkét fél részéről politikai akaratra van szükség, mert nem a szakma, az értelmiség tud mozdulni, hanem a politikum. Apropó, szakma: a történészek körében zajlik-e előremutató vita, egyeztetés Trianon, a román egyesülés kérdésében? Különös tekintettel arra, hogy például évtizedek óta létezik magyar–román történész vegyes bizottság, ám eredményekről nemigen hallani. – Léteznek ilyenek, de az az igazság, hogy ezek látszatfórumok. Az a szomorú helyzet, hogy a szakmában sincs kompromisszum. A tudomány nyilvánvalóan nem képes közvetlenül az egész néphez szólni, mint a politika, de a tudománynak, a szakmának is nagyon fontos, hogy kiegyezzen a két fél egymással. Jelenleg nem ez történik, még mindig két párhuzamos történetírás zajlik kisebb-nagyobb kivételekkel: Lucian Boia román, Romsics Ignác, Ormos Mária és mások magyar oldalon, akik megpróbálják több szempontból megvizsgálni ezt a nagyon kényes kérdést. Igazán objektív történetírás nincs, mert az ember az írásába akarva-akaratlanul belecsempész valamelyest a szubjektivitásából, és abban a pillanatban támadási felületet nyújt a másik fél számára. Addig nem lehet összhangról beszélni, ameddig egymás műveiben azt keressük, kinek a politikai nézőpontjait próbálja érvényesíteni az illető történész, és amíg nem arra törekszünk, hogy közös, kompromisszumos történelemképet sikerüljön kialakítani. Pedig nagyon fontos volna, mert a jövő nemzedékei a történelem tekintetében az iskolapadban vagy az egyetemi padsorokban mégiscsak a történészektől, a szakmabeliektől sajátítják el a múlt ismeretét, és ha nem egy megalapozott, közös nézőpont szerint, egységesen oktatott történelemszemléletként veszik át, akkor ez a száz éve tartó vita tovább fog gyűrűzni az újabb történészgenerációk között magyar és román oldalon. – Viszont nem segít az összhang, a közös nézőpont kialakításán Ioan Aurel Popnak, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektorának minapi állítása, miszerint úgymond a budapesti kormány által létrehozott románellenes propaganda-főosztályként működik a Magyar Tudományos Akadémia „Lendület” Trianon 100 Kutatócsoportja. Mi a véleménye az amúgy neves történészként elkönyvelt rektor félig-meddig pontosított kijelentéséről? – Ez egy zsigerileg érkezett visszajelzés, ami szerintem onnan ered, hogy a románság számára például a második bécsi döntés olyan trauma volt, amelyet a mai napig nem tudott feldolgozni. Észak-Erdély Magyarországhoz való visszatérése mutatta meg, hogy van visszaút, van lehetőség arra, hogy a nagy román egyesülés visszarendeződjék. Ez a félelem a kommunista történetírásban oly mértékben megjelent és általánossá vált a második világháború után, hogy a dák–román nemzeti mítosz is a mostani határrendszernek a megőrzését szolgálta. A mostanihoz hasonló reakciókat vált ki bármilyen kihívás, impulzus, ami arra késztethet román történészeket, hogy egy esetleges visszarendeződés veszélyét lássák. Szerintem az amúgy híres, nagy kaliberű történésznek számító Ioan Aurel Pop sem gondolta át a mondandóját, hanem zsigerileg reagált, ami nyilván az ő szocializációs időszakából, történészi formálódási korából eredő reakciókból táplálkozott, később pedig helyesbített is. Látni kell azt is, hogy a román politikumnak olyan elvárásai vannak, miszerint az ilyen funkcióban lévő embereknek éreztetniük kell, hogy figyelik ezt a kérdést, a sértésnek vélt jelenségeket, és érzékenyen érinti őket a nemzeti tudat sértése. Ettől függetlenül nem kellett volna így reagálnia, hiszen nem kormányzati testületről van szó, a „Lendület” Trianon 100 Kutatócsoport eredeti célja éppen az, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba, hiszen még magyar oldalon sincs összhang. Ne feledjük, a magyar történészek között is kettős megítélése van a korszaknak. Egyik oldalon ott van a balos megítélés, miszerint a tanácsköztársaság bukása tulajdonképpen utat nyitott a Trianonhoz vezető ösvényen, a másik oldal pedig azt mondja, maga a tanácsköztársaság és annak a vezetői a felelősek azért, mert Trianon olyan lett, amilyen. Trianon: „kéne végre egy közös terv” A trianoni diktátum témája a magyar identitás egyik alapkérdését feszegeti – véli Ablonczy Balázs, az MTA Lendület Trianon 100 Kutatócsoport vezetője. A Lendület-csoportnak éppen az lenne a feladata, hogy egységes, letisztult, a történeti valósághoz minél inkább közelítő képet alkosson. Igen ám, de amint magyar történészek tudatosan, csoportba szerveződve kutatni kezdik Trianon kérdését, az a környező országokban – köztük Romániában - rögtön gyanakvást, félelmet vált ki, már csak a második bécsi döntés emléke miatt is. Pedig attól függetlenül, hogy százéves évfordulót ülünk-e vagy sem, igazából a magyar és a román oldal számára egyaránt időszerű a kérdés, hiszen a trianoni problematika lényegében a mai napig nincs letisztázva. A magyar állam, a magyarság számára három olyan történelmi trauma van a 20. században, amin nem tudta túltenni magát, és nem sikerült tisztáznia: a trianoni békediktátum, az újabb, 1947-es párizsi békediktátum (mondhatni a második Trianon), valamint az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc leverése. Ezek a történelmi pillanatok nemcsak a mai magyar államra vonatkoztak, hanem az egész régióra kihatottak, éppen ezért ameddig ezekben nincs letisztult álláspont, és nem alakul ki közös regionális, „tegyük tisztába a dolgainkat” típusú együttműködés a román, szlovák, szerb, ukrán történész kollégákkal, addig ezek az évfordulók csak problémákat fognak okozni. Murádin János Kristóf Történész, egyetemi oktató, Marosvásárhelyen született 1980. november elsején. A kolozsvári BBTE történelem szakán jelenkoros szakosodással végzett, ugyanott mesteri, majd 2010-ben a történelemtudományok terén doktori fokozatot szerzett. 2008-tól a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Természettudományi és Művészeti Kara jogtudományi és európai tanulmányok tanszékének főállású oktatója adjunktusi beosztásban, a kolozsvári kar kancellárja. Kutatási területei: erdélyi magyar civilek deportálása a Szovjetunióba 1944 őszén, az 1944-es frontátvonulás Kolozsváron, magyar kultúrintézmények Erdélyben 1944 és 1948 között, magyar–román kapcsolatok a 20. század első felében. Rostás Szabolcs Krónika (Kolozsvár) 2017. november 23.A nyolcvanéves Murádin Jenőnek, születésnapjáraNyolcvanadik életévét tölti be ma Murádin Jenő. Az Aranyosgyéres melletti Harasztoson született, 1937. november 23-án, ahol édesapja, Murádin Lukács tanító, édesanyja, Diószeghy Anna tisztviselő volt. Testvérbátyja, Murádin László, neves erdélyi nyelvész, a kolozsvári napilapunk nyelvművelési rovatának sok évtizedes, köztiszteletnek és -megbecsülésnek örvendő szerzője. Murádin Jenő művészettörténésznek készült a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen, azt követően azonban a szakmájában munkát nem talált, így 1966 és 1988 között, 22 esztendőn keresztül, a kolozsvári Igazság című, a Román Kommunista Párt tartományi, majd megyei bizottsága által kiadott napilap újságírójaként és szerkesztőjeként dolgozott. 1988 és 1990 között a Napsugár című gyermeklap főszerkesztője volt, 1991-től pedig a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola oktatója, egyetemi docensi minőségben. Munkásságának oroszlánrészét azonban nem szerkesztői és oktatói, hanem művészettörténészi tevékenysége jelentette. Műkritikái, tárlatnyitó beszédei, képzőművészeti cikkei, tanulmányai és e tárgykörben írt kötetei az erdélyi képzőművészeti szakirodalom és szakma megkerülhetetlen, rendkívül tájékozott és igen termékeny személyiségévé avatták. Amikor egyetemi tanulmányait követően a szerkesztői munkát volt kénytelen elfogadni, ez nem is a legrosszabb lehetőséget nyújtotta arra, hogy az ember a képzőművészettel közelebbi kapcsolatba kerülhessen, és arról néha írhasson is. Nehéz évek voltak, magyar értelmiséginek nem ajánlották fel naponta a jobbnál jobb kolozsvári ‒ egyetemi, múzeumi vagy kutatóintézeti ‒ stallumokat, hogy aztán ott a szaktudását kényelmes, kellemes és ráérős körülmények között megcsillogtathassa. Az embernek azzal kellett megelégednie, ami volt, amit egyáltalán felkínáltak és megengedtek, hiszen a láthatáron a kitörési pontok távolról sem hemzsegtek. A kihívás óriási volt. Aki tudja, hogy milyen megállíthatatlan és idegőrlő taposómalom a napilap, az rögtön megérti, hogy szakszerű, következetes, aprólékos, odafigyelő kutatómunkát bármilyen környezetben el lehet képzelni, de napilap szerkesztőségében, a szerkesztőségi őrült munkatempóban a legkevésbé. Pedig éppen ez volt az a közeg, amelyben Murádin Jenő nekifogott a képzőművészeti szakterület egyik legnagyobb horderejű és számára legégetőbbnek látszó feladatának az elvégzéséhez. Murádin ilyen körülmények között kezdte el ugyanis az erdélyi képzőművészet múltját kutatni, és ilyen ‒ barátságosnak és nyugodtnak egyáltalán nem mondható ‒ közegben kezdte lassan felküzdeni magát az erdélyi magyar képzőművészet-történeti kutatás élvonalába. Idejekorán rájött arra, hogy az erdélyi képzőművészet színterén korábban csupán egyik-másik művészről vagy művészcsoportról jelentek meg jó esetben kisebb tanulmányok, többnyire azonban csak újságokban vagy folyóiratokban közölt cikkek. Alkotóművészeti szakterületen következetes könyvtári vagy levéltári kutatást senki nem folytatott, és emiatt az erdélyi képzőművészeti kutatásnak sem voltak letéve azon alapjai, amelyekre biztonsággal és szakszerűen építeni lehetett volna. Addig senki nem mérte fel, hogy az idők folyamán az egyes művészekről, művészeti irányzatokról, iskolákról és csoportokról kik és mit írtak, hogyan rögzítették a korábbi nemzedékek mindazokat az információkat, amelyek a jelentősebb vagy akkoriban éppen jelentéktelenebbnek tetsző képzőművészeti eseményekről, kiállításokról, nagyobb lélegzetű munkák elkészültéről a közösségnek hírt adtak, és az egyes művészeti eseményeket rövid időre a közbeszéd tárgyává emelték. Murádin Jenő azt is hamar felismerte, hogy mindeközben naponta felbecsülhetetlen értékek és pótolhatatlan emlékek vesznek el ‒ végérvényesen. Jól jött neki, hogy a szerkesztőségtől ötperces sétára állt az egyetemi könyvtár, amelynek polcain ott sorakoztak azon sajtókiadványok kollekciói, amelyek lapjain minden szükséges információt meg tudott találni. És elkezdte ezeket olvasni, s amint olvasta a tömérdek adatot, megfogamzott benne a nagy kutatás gondolata: kivonatolni a releváns információkat valamennyi sajtótermékből, cédulákra, amelyeknek a rendszerezésével és visszakeresési szisztémába történő foglalásával majd egyszer a nagy perspektíva is megtekinthetővé válik. Ezekben az években Murádin Jenő szerkesztőségi íróasztalán csak az üres aktatáskája hevert, nyitott zárral, arra pedig a táska tulajdonosa szemüvegének a tokja volt hanyagul rádobva. Ha valaki kereste, láthatta, hogy e tárgyak gazdája ott van a szerkesztőségben, talán csak néhány percre lépett ki az íróasztala mögül, talán csak átugrott a szomszéd irodába, netán a kiadóhivatalba vagy a fotólaborba ment, esetleg a klubhelyiségben lehet, vagy éppen a tördelőtitkári szobában beszélget a másnapi lapról. Az is megeshet, hogy éppen csak jókat derül az ott dolgozó kollégák kifogyhatatlan történetein. Murádint azonban ezekben az órákban megtalálni a szerkesztőség egyetlen helyiségében sem lehetett, mert ő akkor már a könyvtárban ült, és ott folytatta a munkát, ahol azt előző napon abbahagyta. A kollégák pedig kedvesen-cinkosan falaztak neki, hiszen érezték, hogy fontos gyűjtést végez, bár arról, hogy mekkora fába vágta a fejszéjét, igazából egyiküknek sem volt sejtelme. Aztán Jenő délután előkerült, ellátta a soron következő szerkesztőségi feladatait, és ha nem volt éppen szolgálatos, hazament. A táskájában, persze, ott lapultak azok a cédulák is, amelyekre aznap kerültek rá az értékes információk. Kérvénylapok negyedének egyik és másik oldalára töltőtollal írt bibliográfiai adatok, tények, idézetek és érdekes részletek kerültek-gyűltek nap, mint nap a cédularendszerbe. Amely pedig végül, teljességre törekedve, felölelte az 1867‒1918 közötti erdélyi, illetve az 1918‒1989 közötti romániai magyar művészeti irodalomról nyomtatásban megjelent híreket, cikkeket, esszéket, tanulmányokat és más jellegű írásokat is. Ezek a cédulák képezték aztán az alapját azoknak a köteteknek, amelyeket 1977-től kezdődően, egy-két évenként Murádin Jenő letett az erdélyi magyar olvasó asztalára. Összesen hét ilyen képzőművészeti monográfiája hagyta el a nyomdát az 1989 decemberi rendszerváltásig, s ezek közül mindegyik egy-egy alkotó életét és munkásságát vette górcső alá: Klein József (1977), A Barabás Miklós Céh (1978), Gy. Szabó Béla (1980), A Ferenczy művészcsalád Erdélyben (1981), Nagy István (1984), Maticska Jenő (1985), A tél festője [valójában Gruzda János] (1989). Már ezekből a munkákból is jól látszott, hogy a szerző két nagy művészeti központ alkotóira összpontosít, Nagybányára és Kolozsvárra, s ezek történetéhez készít résztanulmányokat. Rájöhetett azonban erre a rejtett szándékra a hatalom is. Az utolsó kötetre már a művész nevét sem volt mód ráírni, mert az autokrata rendszer akkorra már odáig jutott, hogy a diktátor nevén kívül senki másét nem lehetett könyvcímként szerepeltetni. Aztán, amire a kötet nyomdába kerülhetett, az idők annyira elvadultak, hogy a kötetben szereplő valamennyi helységnevet is románra kellett változtatni, ami nem csupán a szerzőnek, hanem az olvasónak is mérhetetlen bosszúságot okozott. Sovány, de mégis vigasz volt, persze, hogy legalább a kötet tartalma megmenekült. A rendszerváltás, mint annyi más ember számára, Murádin Jenőnek is fellélegzést hozott. Feloldódtak a tiltások, kinyíltak a határok, tanulmányutakra adódtak lehetőségek és akadálymentes kapcsolattartásra az anyaországgal, az ottani kutatókkal és műhelyekkel, és ugyanakkor eljött a nagy összegezések ideje is. Murádin Jenő pedig nem vesztegette az időt, folyamatosan és kegyetlen tempóban vallatta a céduláit, és szinte évente tette le az asztalunkra a soron következő alkotói monográfiáját vagy pedig összegező kötetét. Csupán néhányat említenék meg az 1990 után megjelent legfontosabb képzőművészeti monográfiáiból: Nagy Oszkár (Kishonthy Zsolttal, 1993; 2. kiadás: 2008), Nagybánya ‒ a festőtelep művészei (1994), Dömötör Gizella ‒ Mund Hugó (Bajkay Évával, 1996), Nagybánya 100 éve (Szücs Györggyel, 1996), Thorma (Bay Miklóssal és Boros Judittal, 1997), Erdélyi festőiskolák (1997), Kovács Zoltán (1998), Fadrusz: két szobor száz éve (2002), Tóth Gyula (2002), Gyergyó művészeti topográfiája (2003), Szathmáry Pap Károly (2003), Az aradi Szabadság-szobor (2003), Katz Márton ‒ Agricola Lídia (2004), Kádár Géza. Offenbächer József emlékére (Vida Györggyel, 2005), A felsőbányai művésztelep (2006), Szopos Sándor (2006, ugyanabban az évben románul is), Izsák Márton (2007), A Mátyás-szobor és alkotója, Fadrusz János (2008), Pittner Olivér (Szücs Györggyel, 2009), Márton Ferenc (Sümegi Györggyel és Zombori Istvánnal, 2009), A szobrász Köllő Miklós, 1861‒1900 (2010), A szanki homokvilág Gy. Szabó Béla művészetében (Szakál Auréllal, 2010),Székelyföldi ösztöndíjasok, 1941‒1943 (2012), Udvardy Ignác (2013), Felvinczi Takács Zoltán erdélyi évei és kolozsvári tanári működése (Murádin János Kristóffal, 2014) és A szobrász Kolozsvári-Szeszák Ferenc, 1881‒1919 (2015). Sajtó alá rendezte és bevezető tanulmánnyal ellátva kiadta továbbá a Szervátiusz Jenő Életem, emlékeim című kötetet (2010). És persze, eljött az ideje az összegező műveknek is. Álljon itt ezek közül is három: Erdélyi magyar metszetművészet a 20. században (2004), A megsebzett szobor. Elpusztult vagy megsérült erdélyi magyar emlékművek repertóriuma (2008), illetve Fegyverek és múzsák. Erdély művészete az első világháború idején (2016). Továbbá az egyik legnagyobb lélegzetű és nagy horderejű munkája, amelyik kétségtelenül a Kolozsvár képzőművészete. Alkotói örökségünk a 19–20. századból című kötet (2011), amelynek súlyát és fontosságát, vallom teljes meggyőződéssel, majd a jövő művészettörténész nemzedékek fogják csak igazán érezni és értékelni, s amelyben Erdély fővárosa két legutóbbi évszázadának képzőművészete és képzőművészei elevenednek meg. Amikor ugyanitt, ennek a napilapnak a hasábjain, tíz évvel ezelőtt, a 70. születésnapján köszöntöttem, az írás megjelenését követő baráti beszélgetésünk során elmondtam neki, hogy szerény véleményem szerint milyen fő feladatai maradtak hátra: 1. Kiadni a műkritikáinak és képzőművészeti tanulmányainak a legjavából egy reprezentatív válogatást; 2. Kiadni az általa sok munkával összeszedett erdélyi/romániai magyar képzőművészeti bibliográfiát; 3. Leírni és kiadni az erdélyi képzőművészet alkotóinak és műhelyeinek humoros történeteit és anekdotakincsét. Komolyan vette azt, amit félig komolyan, félig viccelődve mondtam, s ezt nagy örömmel nyugtáztam. 2013-ban letette ugyanis az íróasztalomra a Függőhidak. Válogatott művészettörténeti írások több száz oldalas kötetet, amellyel az első pontban megfogalmazott vágyamnak tett eleget. Sokan és sokszor fogják haszonnal forgatni ezt a munkáját is. Aztán a tavaly megkaptam tőle azt a két kötetét, amelyekbe a könyvtárakban eltöltött fél életét és az annak során feltárt mintegy tizenötezer képzőművészeti írás bibliográfiai adatait sűrítette, a könyveinek a könyveit: Erdélyi magyar művészeti irodalom, 1867‒1918 (2016) és Romániai magyar művészeti irodalom, 1919‒1989 (2016). Nyilván, cseppet sem könnyű megmérni az olyan gazdag életműveket, mint amilyen a Murádin Jenőé, amelyekhez hasonlítható aligha van a szűkebb erdélyi hazánkban, de amilyennel szélesebb, kelet-közép-európai régiónkban sem gyakran találkozunk. Azt a szakmai pályát, amelyet művészettörténész barátunk végigjárt ‒ s itt talán jóval találóbb lenne a végiggürcölt ‒, azt a kihíváshalmazt, amellyel szembe kellett néznie, azt az alkotói munkát, amelyet kifejtett és az annak nyomán létrejött produkciót, szinte minden részletében a mi kelet-európai, folyamatosan a teljes bezártsággal és a kisebb nyitásokkal fémjelzett sorsunk határozta meg. Murádin Jenőnek még rengeteg feladata van, hiszen ezen az évfordulón újabbakat találtam, amelyeket majd neki személyesen fogok elmondani. Itt és most, nyilvánosan, miközben az előtte álló feladatokhoz neki sok erőt és egészséget, megelégedett és gondtalan életet kívánok, gyöngéden emlékeztetném arra, hogy az évtizeddel ezelőtti kívánságlistáról az anekdotakötettel továbbra is adósunk... Ismerem őt jól, van annyi humora, hogy ezt a ráolvasást elviselje. Sőt! Isten éltessen, Jenő! Szabadság (Kolozsvár) 2017. december 19.Kiegészítették a vezető testületetMAKOSZ-kongresszus December 15–17-én a Sapientia EMTE Kolozsvári Karán tartották meg a Romániai Magyar Középiskolások Szövetségének XXIV. kongresszusát. A rendezvényre 12 megyéből 83 küldött és mintegy 50 megfigyelő érkezett. A tanácskozás megnyitóján jelen volt Porcsalmi Bálint, az RMDSZ ügyvezető elnöke, László Attila szenátor, Csoma Botond parlamenti képviselő, Olteán Csongor, a Magyar Ifjúsági Értekezlet elnöke, Kovács Zoltán Zsolt, a Nemzeti Oktatási Minisztérium kisebbségi oktatásért felelős államtitkárságának államtitkári tanácsosa, Murádin János Kristóf, a Sapientia EMTE Kolozsvári Karának kari kancellárja és Lőrincz István, a Kolozsvári Magyar Diákszövetség elnöke, akik mindannyian köszöntötték a résztvevőket, és további támogatásukról biztosították a MAKOSZ-t. Az elnökség és a tagszervezetek beszámolói után a küldöttek módosították az alapszabályzatot, majd megválasztották az elnökség új tagjait: Józsa Kriszta kommunikációs, Bencze Erik Tamás belügyi referenseket, elnökségi tagok lettek: Domokos Ferenc, Horváth-Kovács Mátyás, Pánczél Orsolya, Szegedi Zsolt, cenzoroknak pedig Boga Balázst, Bokor Zalánt és Kovács Árpádot fogadta el a kongresszus – tájékoztatott Józsa Kriszta kommunikációs referens. Vajda György / Népújság (Marosvásárhely) 2017. december 19.Közép-Európa Kutatásáért Díjjal tüntették ki dr. Murádin János KristófotA Kolozsvári Kar főállású oktatója, dr. Murádin János Kristóf egyetemi adjunktus, kari kancellár a Közép-Európa Kutatásáért Díj Junior fokozatában (40 év alatti korosztály) részesült. A 20–21. századi közép-európai témákat kutató magyar történészeknek évente odaítélt szakmai díjat 2017. november 24-én a Szegedi Tudományegyetemen adta át dr. Gulyás László professzor ünnepélyes keretek között a VII. Újragondolt negyedszázad. Tudományos konferencia a Horthy-korszakról című rendezvényen. sapientia.ro lapozás: 1-30 | 31-40
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
