|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 458 találat | lapozás: 1-30 ... 301-330 | 331-360 | 361-390 ... 451-458 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Bölöni Domokos 2010. április 19.Gregorián a VártemplombanNem először jár Marosvásárhelyen a kolozsvári Schola Gregoriana Monostorinensis. Szombaton ismét találkozhatott a Jakabffy Tamás cantus magister vezette együttessel a közönség: Spiritus Domini címmel mutatták be a Vártemplomban középkori latin gregorián és magyar protestáns graduálénekekből álló műsorukat. A gregoriánról keveset tud a mai ember. Ismereteink pótlását, kiegészítését vallja céljának a kolozsmonostori katolikus egyházközség 12 éve alakult gregorián szkólája, amely az egykori bencés apátság helyén álló Kálvária-templom kulturális-szellemi légkörében ébresztgeti a gregorián korális szunnyadó hagyományát. * A szkóla: énekegyüttes és "kétlépcsős" műhely: egyik célja, hogy (újra) funkcionális liturgikus szolgálattá tegye a gregorián éneket, a másik pedig az, hogy a gregorián kultúrát megismertesse, testközelbe hozza azok számára, akik jobbára csak "múzeumi tárgyat", az egyháztörténet poros relikviáját látják benne. Az énekelt szövegek a kultusz szolgálatába szegődnek; amit hallunk: emberi hanggal élővé tett liturgikus tevékenység. * Sokan csak a mély színű férfikari hangzást, a "kolostori" hangulatot tartják a gregoriánhoz illőnek, hitelesnek. Ma már tudjuk, hogy a gregorián jellegzetes középkori előadására éppen a magas és mély hangok váltakozása vagy együtthangzása volt jellemző. A férfihangok rendszerint gyermekhangokkal kombinálódtak, a gyermekek talán többször énekeltek magukban, férfihang nélkül, mint amazok gyermekhang nélkül. * Nem énekeltek más zenét a középkor nagyszámú női közösségei sem: rájuk gondolva a női kari előadást is hitelesnek kell tartanunk. Sőt, adataink vannak férfi és női hangok kombinációjával énekelt középkori gregorián gyakorlatra is, a 20. századi koncertkörülmények közt pedig a tipikus vegyes kari hangzást – főképpen egyes nagyobb tételek előadásakor – nem nélkülözhetjük. A változó énekszerepekkel előadott középkori szertartást ugyanis mai körülmények közt alig idézhetjük föl másként, mint hogy a 15–20 perces cikluson belül kisebb és nagyobb együtteseket, mély és magas vagy kombinált hangzásokat, szólókat és összkart váltogatunk – nem tarka összevisszaságban, hanem jól átgondolt rend szerint, s az énekelt műfajoknak megfelelően. (Szendrei Janka – Dobszay László – Rajeczky Benjamin: Magyar Gregoriánum) * Jakabffy Tamás és énekes társai ismét jó szolgálatot tettek: Istennek, embernek, hitnek, kultúrának. A karnagy rövid bevezetővel és az egyes számok előtt közérthető magyarázatokkal is szolgált. A repertórium: Iubilate Deo misekezdő ének (introitus) húsvét III. hetén; Cognoverunt discipuli alleluja-ének húsvét III. hetén; Örülj és örvendezz húsvéti antifona, "melyet a graduálkönyvekben introitusnak neveznek". Spáczai-graduál; Lauda anima mea falajánlási ének (offertorium) húsvét III. hetén; Az egy bizony Istent Szentháromság-vasárnapi invitatórium. Eperjesi-graduál; Cantate Domino áldozási ének (communio) húsvét III. hetén; Spiritus Domini misekezdő ének (introitus) pünkösd vasárnapján; Sancti Spiritus adsit nobis gratia pünkösdvasárnapi szekvencia (Notker-Balbulus). * A hallgatóság áhítattal fogadta az ajándékműsort, és hálás tapssal jutalmazta a kolozsvári előadóművészeket. A kis társulat igényességére vall az is, hogy a szkólát magyarul és angolul bemutató fényképes és külön az esti műsort ismertető lapokkal kedveskedett közönségének, utóbbin található az eddig megjelent nyolc CD-jüket felsoroló diszkográfia. Hogy az élmény ne menjen feledésbe, a műsor után lemezt is vásárolhattunk. Aki behatóbban kíván érdeklődni e téma iránt, elérheti a www.hhrf.org/schola honlapon. Bölöni Domokos Népújság (Marosvásárhely) 2010. április 21.Ezek a gyerekek fantasztikusak!Kérdezett: Bölöni Domokos Mint jeleztük, a marosvásárhelyi kórusfesztivált követően vendégszereplésre indult a Nagy István Ifjúsági Vegyes Kar. Kovács András karnagyot megkértük, számoljon be a budapesti útról. – Szép és sikeres vendégszereplésen vett részt a Nagy István Ifjúsági Vegyes Kar a múlt hét végén. Együttesünket a XXXIV. Bárdos Lajos Zenei Hetek nyitóhangversenyére hívták meg a rendezők Budapestre. Péntek este érkeztünk a magyar fővárosba, itt az unitárius egyház vendégszeretetét élveztük, ők szállásoltak el bennünket. Szombaton délelőtt sétálhattunk, gyönyörködhettünk a főváros szépségében, hiszen az Isten is velünk tartott, csodás napsütéses tavaszi idővel ajándékozott meg. Este hat órai kezdettel vendéglátóink szép és jó akusztikájú kis templomában hangversenyt adtunk, az unitárius vallás nyitottságának köszönhetően egyházzenei és világi műsorral, melyből nem hiányoztak a humoros, vidám népdalfeldolgozások sem. Vasárnap reggel, miután elbúcsúztunk vendéglátóinktól, a várba mentünk, ahol a Mátyás-templomban a reggeli szentmisén szolgáltunk. Két magyarországi és egy bécsi kórus társaságában énekeltük Bárdos Missa Tertiáját, majd az áldozás ideje alatt kórusunk az alkalomhoz illő műveket adott elő. Mise után a Farkasréti temetőben a kórusok Bárdos Lajos családjának tagjai társaságában megkoszorúzták a zeneszerző sírját. Elzarándokoltunk Kodály Zoltán és Bartók Béla síremlékéhez is. Délután a Tudományos Akadémia dísztermében a Zenei Hetek nyitóhangversenyén énekeltünk, négy kórus társaságában. A Mezőkeresztesi Kórus (karvezetője Birtalan Judit), a bécsi Liszt Ferenc Kórus (Simon Márta), a Bátaszéki Pedagóguskórus (Maul Péter) és a budapesti Semmelweis Vegyes Kar (Oláh Márta) után zárókórusként lépett színpadra a Nagy István Ifjúsági Vegyes Kar. Műsorunknak nagy sikere volt, olyannyira, hogy a meg nem szűnő tapsot ráadásszámmal köszöntük meg. Ezek a gyerekek fantasztikusak! A hagyományos összkar Bárdos Lajos Tábortűznél című kórusművének vezénylését is rám bízták. Az ifjúsági kórusok hangzásának szépsége, frissessége magával ragadó, a baj csak az, hogy szinte évenként változik a kórus összetétele. Számomra külön öröm volt, hogy sikerült a tavaly őszi nagy "vérveszteség" után – hiszen sokan végeztek egyetemet, líceumot, és elhagyták a várost – aránylag rövid idő alatt "begyógyítani új emberekkel a sebeket", és a nagyobb részben új repertoárt megtanulni. Az ilyen sikerek, együttlétek fontosak a fiatalok számára is, hiszen igazolását láthatják annak, hogy jól dolgoztak, hogy az együtt eltöltött próbáknak, munkájuknak megvan az eredménye. A közönség soraiban pedig a magyar kórusélet személyiségei, zeneszerzők és karnagyok tapsoltak, ezért is volt nagy öröm számunkra az elismerés. Népújság (Marosvásárhely) 2010. április 30.RendezvényMa kezdődik a XII. FÜGGŐleges Ifjúsági Konferencia Határok nélküli világban élek, határtalanul habzsolhatom az életet. Szükségem van határokra? Érek valamit az erkölcsi, szellemi határokkal? Miért ne feszegessem őket? Eleged van a szabályokból, épp felrúgtad őket, de újabb határba ütköztél? Megszabhatja-e valaki, hogy meddig mehetünk el? Ha igen, vajon én vagyok az, vagy Isten? A határtalan Isten? "Nincs abszolút igazság" – ez igaz? S ha mégis létezik... miben áll, hol van? Ezekre a kérdésekre szeretnének választ adni az előadások, workshopok. Lesznek szabadidős programok, koncertek, 900-1000 résztvevőre számítanak. Célcsoport: 15-30 éves fiatalok. Helyszín: Vártemplom, Marosvásárhely, április 30 – május 2 között. www.fuggoleges.ro. Részvétel: 60 lej, ebéd nélkül 35 lej. Szervezők: Philothea Klub, CE Szövetség, Genezius Társaság. Könyv Gyarmathy Jánosról – bemutató a Bernády Házban Gyarmathy János szobrászművész munkásságát foglalja össze a Mentor Kiadó frissen megjelent kötete. A különleges kivitelezésű művészeti monográfia szerzője Nagy Miklós Kund. Az albumot, amelybe a vásárhelyi alkotó kisplasztikáiból Moldovan Gheorghe képzőművész készítette a reprodukciókat, kedden délután 6 órakor a Bernády Házban ajánlják az érdeklődők figyelmébe. A könyvről és a művészről a bemutatón Káli Király István, a kiadó vezetője és Sebestyén Mihály író, történész beszél. Lászlóffy Aladárra emlékeznek Egy évvel ezelőtt távozott körünkből Lászlóffy Aladár költő. A Marosvásárhelyi Örmény-Magyar Kulturális Egyesület szeretettel hív minden érdeklődőt kedden 18 órától kezdődő emlékünnepségére a Deus Providebit Házba, ahol Nagy Attila Lászlóffy életútjára, munkásságára emlékezik. Az ünnepségen a költő verseiből előad Kilyén Ilka színművésznő. És mégis magyarul éltem A Súrlott Grádics irodalmi kör vendége Ercsey Mária. Két frissen megjelent kötetét – Ne hagyd magad!, És mégis magyarul éltem (Marosvásárhely, 2010, Mentor) – mutatják be szerdán 16 órakor a Bernády Házban. Felolvas Tövisi Éva magyartanárnő, zongorán közreműködik Ávéd Éva zongoraművésznő, gordonkán Kecskés Ávéd Csilla, a Művészeti Líceum diákja. Műsorukon Kodály-darabok szerepelnek, a szerzővel beszélget Bölöni Domokos. Kezdődnek a Diáknapok Szerdán kezdődik és szombaton zárul a XIII. Marosvásárhelyi Diáknapok a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség szervezésében. Az idei téma: Asterix és Obelix az All-in-Pián. Népújság (Marosvásárhely) 2010. május 11.Le kell ráznunk bilincseinketAz ész és bűbáj erdélyi gyémántja "Ha más vidékre hív a szépség, / De rab-cellába zár a kényszer, / Celládat bár mérföldek mérjék, / A zárt falakkal megelégszel?" (Szabédi László) – Tiszta eszményeket kegyetlenül megcsúfoló idő ördögi kerekei között pusztult el az a Szabédi László, aki egykor innen, ezekről a szomorú szépségekben bővelkedő mezőségi tájakról indult el "világhódító, nagyszerű kalandra" a szellem birodalmának ösvényein. A számára oly szűkmarkúan megadatott esztendők során bejárta a gondolati líra tartományait, mívesen megmunkált novellákban kereste a válaszokat súlyos kérdésekre, kísérletezett a színpadi kifejezés lehetőségeivel, éles elméjű kritikai tartományokban, esszékben mondott máig érvényes véleményt a korabeli szépirodalom és művészet jelenségeiről – például Tamási prózájáról, Nagy Imre festményeiről –, szerkesztett folyóiratot hű pályatársakkal együtt, mindig a dolgok lényegét keresve-kutatva. Maradandót alkotott a magyar nyelvtudomány területén. Ész és bűbáj című, 1953-ban megjelent kötetének előszavában írta: "Soha nem akartam más helyett gondolkozni, mint ahogy azt is elképzelhetetlennek tartottam, hogy helyettem más gondolkozzék." (Nagy Pál: Tisztelgő főhajtással) A mártír sorsú unitárius íróra emlékeztek vasárnap Szabédon. Kecskés Csaba, Marosvásárhely-kövesdombi lelkész-esperes, aki boldog gyermekéveit ugyanott töltötte, szószéki beszédében bibliai és irodalmi példázatokkal vázolta az értelmes életet kereső ember vívódását "ész és bűbáj" varázsában, ama fénytartományt mutatva fel, melyben ha az élet célja a madáchi tanulság: a küzdés maga –, akkor csak az embert egyetemesen, a nemzetet sajátosan szolgáló, értelmes küzdésnek van jogosultsága. A vendégeket Jenei Sándor Levente helybeli lelkész köszöntötte. Megtisztelte jelenlétével az eseményt Dáné Tibor Kálmán, az EMKE országos elnöke, Egyed Péter író, a kolozsvári BBTE filozófia tanszékének tanára, Máthé Dénes, a BBTE tanára, az Erdélyi Unitárius Egyház főgondnoka, érdekvédelmi szervezetünk és az önkormányzatok képviselői, pedagógusok. A templomban Szabédi László verseit szavalták a nevét viselő iskola diákjai, közreműködött a Szabó Júlia énekvezér dirigálta helyi vegyes kar, a templom falán elhelyezett emlékplakett – Hunyadi László alkotása – alá kerültek az emlékezés virágai, és koszorút helyeztek a kultúrház épületében létesített Szabédi- emlékszoba falára is. – Szabédi László lélekbeli hovatartozását írói nevének megválasztásával juttatta kifejezésre – mondotta Nagy Pál irodalomtörténész, a költő nemes kultuszának leghűségesebb marosvásárhelyi híve. – Szabédi László 1907. május 7-én eredetileg Székelynek született a Maros menti Sáromberkén. Gyermekkorának egy részét töltötte itt, ebben a faluban, Szabédon, a mezőségi szelíd dombok és vadvirágos rétek világában, ahol anyai nagyapja, Abrudbányai Rédiger Géza: unitárius lelkész volt. Szabédon, a tiszteletes úr családjának fölnevelő közösségében szerzett emlékek és élmények mindvégig – 1959-ben bekövetkezett tragikus haláláig – meghatározó erővel voltak sorsa alakulásában, sokoldalú munkálkodásának hétköznapjaiban. "Ebben a faluban / nem születtem ugyan, / szülőfalum mégis ez; / ebben a faluban / semmim sincsen ugyan, / de itten lesz, amim lesz." Szabédi Lászlóról szólva soha nem feledkezhetünk meg a szabédi temetőben nyugvó papköltő- nagyapáról, Rédiger Gézáról – figyelmeztetett Nagy Pál. És arról sem, hogy Szabédi László édesapja, a hatgyermekes sáromberki vasutas ugyancsak rendelkezett költői talentummal: "írásos hagyatékában több verse maradt fenn, s ezeknek egy része meg is jelent 1944-ben, Pécsett, a Szabédról...levett kalappal című kötetben, amit Abrudbányai Ödön, Rédiger Géza tiszteletes úr legidősebb fia szerkesztett. Irodalomtörténeti tény tehát, hogy Szabédi Lászlónak, a huszadik századi magyar irodalom és tudományosság kiemelkedő egyéniségének annak idején ilyen elődei voltak azok, akiknek családi közösségéből elindult később a maga pályáján. Ezen a talajon Szabédi választott szülőfaluja vonzó és értékgerjesztő góca lehet ma is e vidék – a viharos történelmi múltra visszatekintő székely Mezőség – élni akaró, megmaradásra hivatott magyarságának. * A kérlelhetetlen, szókimondó közíró szólal meg Nagy Pál záró mondataiban: – Szabédi Lászlót a csalódások, megaláztatások végül is öngyilkosságba kergették, ez a küzdelmes életpálya mélyen összefügg az erdélyi magyar értelmiség közelmúltjának megpróbáltató eseményeivel, azokkal a drámai történésekkel, melyek több nemzedék életében kitörölhetetlen nyomokat hagytak. Elegendő talán a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem 1959 tavaszán történt "beolvasztására" – azaz: megszüntetésére – gondolni. Köztudott: Szabédi jó ideig kiváló tanára volt a Bolyainak; évfolyamok számára nyújtott maradandó élményt kitűnő előadásaival. Egykori tanítványai – közéjük tartozom én is – múlhatatlan szeretettel és sok köszönettel emlékeznek rá manapság. Nem titok: az önálló Bolyai megszüntetése súlyos jogsértés volt, s mint ilyen, az egykori román kommunista-nacionalista diktatúra asszimilációs politikájának "fegyver- tényeként" emlékeztet a korabeli állapotokra. Ennek a fondorlatos jogsértésnek lett áldozata – másokkal együtt – Szabédi László is: 1959 áprilisában Kolozsvár mellett vonat elé vetette magát. * Szabédi László neve értékjelző fogalom irodalmunk, kultúránk jelenkori történetében. Az Őt megillető elismerés jele az is, hogy szavainak hű meghallói hajdani ittlétének színhelyén – a választott szülőfaluban – tisztelgő főhajtással emlékeznek rá minden időkben. Bölöni Domokos Népújság (Marosvásárhely) 2010. május 15.A rövidpróza mestereBölöni Domokos szinte kizárólag csak rövidprózai műveket ír: novella, karcolat, tárca, glossza. Ez az ő igazi világa, könnyedén veti papírra műveit, kerek, rövid történetek, pillanatképek emberekről, helyzetekről. Legújabb kötete a Micsobur reinkarnációja (Juventus Kiadó, Mvhely, 2010, a fedőlap Donáth-Nagy György munkája, Kedei Zoltán rajzaival). A kötet alcíme: Mákföldi történetek, a helységnév kitalált, szinte mesebeli, maga a művekben megrajzolt falu nagyon is valóságos hely, mai emberekkel, mai történetekkel, valós gondokkal. Mindenik írásban ott bujkál a kérdés: hogyan tovább?, mi lesz ezután? Mi lesz az elöregedő, elnéptelenedő falvainkkal, ahol minden évben többet temetnek, mint ahányat keresztelnek? "Erdély is ilyen Mákföld. Kincseit konokul őrzi, álmodozóit rendre hanyatt vágja. Időnként lángba borul." A szerző is konok megszállottsággal mesél róla, kevés olyan művészünk, írónk van, akit ez a világ érdekel, aki ennyi szeretettel fordul az elhagyatott, elfelejtett emberek felé. Egy kissé a folklór is beköltözik a könyv lapjaira. A ragadványnevek, gúnynevek sokaságát találjuk itt, akárcsak a mindennapi életben. Micsobur, Tarfin bá, a Kapitány, Csurdé Pali, a Néma, Macsinika, Sami, Dzsumbuj Zsiga, Maszkura Gyuszi megannyi szereplő, antihős, hisz egyik sem akarja megváltani a világot. Néhány tollvonással is tökéletesen jellemzett személyek. Feltűnnek persze a vámszedők is, a kis- és nagystílű szélhámosok, pl. A Mester ázsiója című írásban, hol a festőművészt, aki régivágású úriember, s másról is ezt feltételezi, átlátszó trükkel próbálja átverni egy "vállalkozó". Persze a művész rávágja az ajtót s faképnél hagyja. De az emberek iránti bizalma bizony sebet kap. Van egy írás a kötetben – Két kuvik őrködik álmán –, megemlékezés az erdélyi magyar irodalom egyik érdekes alakjáról. A B. P. szignóban nem nehéz felismerni az utóbbi évtizedek egyik legtehetségesebb műfordítóját, a nyelvzsenit, kinek tehetsége sohasem tudott igazán kifutni. Sok száz mese tolmácsolója oroszból, litvánból, finnugor nyelvekből, Jeszenyin legavatottabb magyar fordítója volt. Bölöni Domokos könyvéből tudtam meg, hogy már nincs közöttünk. A látszólag könnyed, humoros írásokban ott lappang egy adag szomorúság és aggodalom mindazokért, akik a szerző által megrajzolt világban élnek. Az irónia és önirónia szinte állandóan jelen van ez írásokban. Bölöni Domokos munkabírását és munkakedvét ismerve, joggal várhatjuk az újabb köteteket. Gábor Attila Népújság (Marosvásárhely) 2010. május 17.Le a kalappal!A Folk Dancing and Musik Egyesület és a Maros Művészegyüttes szervezésében zajlott pénteken az V. Maros Népzene- és Néptánctalálkozó a kövesdombi székházban. Meghívottaik jó táncú, víg kedélyű, barátkozó természetű emberek, akik már megfordultak azért itt-ott: Feketelakról, Magyarpalatkáról, Petéről, Marokházáról, Visáról és Ördöngösfüzesről… A szakma tolvajnyelve hagyományőrzőknek mondja őket, amin már nem lepődnek meg, holott ők csak azt járják, amit tudnak. Talpalávalóról gondoskodik a méltán híres palatkai zenekar. A kitűnően ápolt kölcsönös kapcsolatok jegyében pedig a tájainkon egyre ismerősebb soproni Petőfi Sándor Általános Iskola Lippentős néptánccsoportja, a győrújbaráti Csobolyó néptánccsoport ropta. A vendégek ezúttal is: nemcsak táncukkal, hanem saját zenekarukkal remekeltek. Majd fellépett a megyeszékhelyi Napsugár Ifjúsági Néptáncegyüttes, és velük a házigazdák tánckara és zenekara. A gálaelőadás pompásan sikerült, azt pedig táncház követte. Muzsikált a Maros Művészegyüttes zenekara és a palatkai zenekar. Helyszűke miatt nem sorolhatjuk fel mindazokat, akiknek – a műsort nemes rutinnal vezető – Lengyel Ildikó az érdemokleveleket átnyújtotta, annyit azonban boldogan meg kell jegyeznünk, hogy a rendezvény évről évre mind nagyobb sikernek örvend, a közönség hálája pedig a telt házat mutató fergeteges tapsban jut kifejezésre. A virtuozitással felérő parázs táncvarázst láthattunk a színpadon. Az Együttes – nevét illik ezentúl csupa nagybetűvel írni! – olyan csúcsra ért, amely a profizmusban is meglehetősen ritka. Becsüljük meg minden tagját, fogadják szívbéli köszöntésünket! Bölöni Domokos Népújság (Marosvásárhely) 2010. június 7.A szentpáli Haller család 400 éveA szentpáli Hallerek nemzetsége tovább él Erdélyben, Magyarországon, Argentínában. Nincs birtok, nincskincstárnoki cím, nincs főispánság, de megvan a család, és a család virágzik. Haller István, Károlyi Klára, Daniel Zsófia, Haller György vére tovább csörgedezik az új nemzedék ereiben. A család tovább él, de csak addig, ameddig parókás, díszmagyaros, lelógó bajuszú őseiket fel tudják idézni, és…hozzátenni saját életüket. Csakis az új nemzedékkel lesz teljes a családfa. (Idézet a könyv borítójáról) Nemrég mutatták be a Deus Providebit Házban Harmath Ferenc Az emlékek megszólalnak című könyvét. Akkor már jelezte Harmath Ferenc, hogy nemsokára olvasható lesz az újabb kiadvány is. Markó Enikő rendezvényei egyre népesebb közönséget vonzanak, teljes joggal. Harmath Ferenc Marosvásárhely egyik legrokonszenvesebb személyisége. Pedig nem tett rendkívülit, csak tisztességgel s becsülettel élt –, és sosem tagadta meg hazáját s nemzetét. Úgy lehet szeretni őt és őáltala grófnő feleségét, Ilonát, aki legnagyobb fájdalmunkra nem jöhet el az ilyen alkalmakra, hogy az ember csupa selymesen simogató szavakat mondana. A bemutatón hallhattuk és láthattuk is a kötetbemutató mediátor László Márton levéltáros-történész vetítettképes előadásában a Haller család, sajátosan a szentpáli ág történetét. A szerzők és kérdezők- hozzászólók szavaiból a szeretet és a megbecsülés sugárzott. A könyv, mint azt Kálmán Attila külön is hangsúlyozza, "azoknak íródott, akik kegyelettel közelítenek a történelem és az arisztokrácia története felé. "Munkálataiban számosan vettek részt, nevük ott az előszóban, megérdemelnék a felsorolást, lapterünk akadályozza. Május 29-től kopjafa emlékezteti a Kerelőszentpálra zarándoklókat, hogy négyszáz éve telepedett meg a faluban a Haller család. A nyárádszeredai Bíró János faragóművész munkája és immár a második könyv is figyelmeztet: az erdélyi arisztokrácia legértékesebb embereit úgy illik nagyjaink között tisztelni, mintha ma is közöttünk élnének-járkálnának. Nem voltak sem szentek, sem elérhetetlen főurak. Nagyjából úgy gondolkodtak, mint a hétköznapi emberek, csak egy kicsit jobban. Harmath Ferenc–Kálmán Attila: A szentpáli Haller család 400 éve, 2010, kiadói jelzet nélkül, nyomtatta a Master Druck Kft. A kötet Gr. Haller Ilona és Harmath Ferenc támogatásával készült.) Bölöni Domokos Népújság (Marosvásárhely) 2010. július 6.Újjászületik a mezőmadarasi táncPénteken zárt a mezőmadarasi gyermektánctábor. A szervezőket az eredményekről kérdezem. Fazakas Ildikó, az EMKE Maros megyei szervezetének ügyvezető elnöke: – A rövid távú célunkat elértük: ízelítőt adtunk Mezőmadaras néptáncaiból mind a helyieknek, mind a Mezőmadarason megfordult vendégeknek, rendezvényünket ugyanis az anyaországi Mezőtúrról és a kalotaszegi Türéből érkezett vendégek is meglátogatták, ők a csittszentiváni fafaragó tábor lakói voltak. Ugyanakkor a résztvevők különböző kézműves-foglalkozásokkal ismerkedhettek, megtanulták a bútorfestés, gyöngyfűzés alapjait, valamint fonalakból készítettek különbőző tárgyakat, más-más technikával. Nem volt gondmentes a tábor, ezek Mezőmadaras infrastrukturális hiányosságaiból adódtak. Fazakas János néptáncos, táncoktató: – Minden intenzív mozgás fárasztó és izzasztó. De komolyra fordítva a szót, a napi kétszeri tanítással a résztvevők mozgáskészsége sokat javult, egyúttal pedig a saját táncos anyanyelvüket is sikerült pallérozni. Mára igencsak megritkultak a táncos alkalmak, és ez a hiány nemcsak Madarason, hanem minden más faluban is nehezíti, ellehetetleníti a tánctanulást. Hiányzik az a közeg, ahol az idősebbeket egyáltalán táncolni látják. Ezért hívtam meg egyik estére a falu messze híres tánckútfőit egy rövid bemutatóra. Legalább láthatták őket és rádöbbenhettek arra, hogy a táncuk is érték. Szabó Ibolya Izolda, a Pro Ruris Egyesület elnöke: – Röviden összefoglalva jó volt és hasznos. Már régóta szerettünk volna egy ilyen tábort, tervünk megvalósításában állt mellénk az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezete, az EMKE pályázta meg a tábor költségeinek egy részét a Corvinus Támogatásközvetítő Zrt.-től, és vállalta a tábor vezetését. Fazakas Ildikó: – Szerintem sikeres öt nap van a hátunk mögött. A felméréseink azt mutatják, hogy szükség van az ilyen rendezvényekre. Az utolsó napon a gyermekek megkérdezték, hogy a jövő héten is kell-e jönni. Válaszoltuk, hogy nem. Elkeseredve mondták: "Akkor mi mit fogunk csinálni?" Úgy terveztük, hogy naponta kétszer két órában lesz táncoktatás és egy-egy fél óra énektanítás. Végül akkora lett az igény, hogy módosítani kellett, délutánra még be kellett iktatni egy órát külön a kicsiknek (ovisok meg elsősök és másodikosok), mert délutánra megérkeztek a fiatalok is a faluból, akik különböző elfoglaltságaik miatt délelőtt nem tudtak ott lenni. Este a táncházba pedig jöttek szülők és a környező falvakból a fiatalok, akik szintén táncot szerettek volna tanulni. Fazakas János: – A siker közös és egyéni is egyben. Mindenki tanult, és nem keveset. A különböző korcsoportoknak differenciált nehézségi fokozatú tananyagot állítottam össze és tanítottam meg. Magabiztosabbak lettek, ezután bátran felállnak majd táncolni, ha alkalom adódik. És keresni fogják a táncos alkalmakat is. Személyesen is sok apró öröm ért a héten. Minden megtanított, már ösztönössé váló mozdulat az én sikerem is. A szabadtánc közben felismert és felszabadultan megszólaló, táborban tanult ének számomra a jól elvégzett munka egyik jele volt. Fazakas Ildikó: – Mindenképpen közösségformáló ereje van. Azon kívül, hogy jól érezzük magunkat és tanulunk az oktatóktól és egymástól, rájövünk arra, hogy a település és a kistérség érdekében együtt kell működnie a civil szférának, az önkormányzatnak és a vállalkozóknak egyaránt. Ez alkalommal is bebizonyosodott, hogy a szervezők, a mezőmadarasi gyerekek szüleinek, a református egyházközség tagjainak, egy lelkes tanító néninek és segítőkész vállalkozóknak az összefogásából sikeres rendezvény születik. Fazakas János: – A néptánc az közösségi kultúra. Kivételek persze vannak, mint ahogy szólóformák is kialakultak, pl. a legényesek. A páros táncot nem lehet egyedül táncolni. De ugyanakkor a régi falusi világban a táncnak is rendje volt. Szabályozva volt minden. Mostanra sajnos felbomlott a régi rend. És a gyerekek, fiatalok csak így, szervezett formában tanulhatják meg elődeik táncait. Aki kimaradt a tanításról, az a későbbiekben sokkal nehezebben tudja elsajátítani ezt a mozgásvilágot. Nem értik és nem is keresik a néptáncos alkalmakat. Marad nekik a diszkó és a kocsma világa. Fazakas Ildikó: – Hogyan tovább? Ismeretes, hogy a Székely-Mezőség öt települése létrehozta a Maros Mezőségi Művésztelepet, ahol fontos képzőművészeti tevékenység folyik minden nyár folyamán. Elérkezett az idő, hogy a kistérségben folytatott kulturális tevékenységek néptánc és népzenei rendezvényekkel is bővüljenek, a népművészettel kapcsolatosakat pedig fejlesszük. Tudomásom szerint az idén a csittszentiváni fafaragó- és kézművestáboron kívül ilyen jellegű rendezvény nincs és nem is kerül megszervezésre a kistérségben. Madarason pedig meg szeretnénk szervezni jövőre is, mert igény van rá, sőt a bővítése is a terveink között szerepel, mivel egy ilyen rendezvénynek nemcsak hagyományőrző, hanem gazdasági hatása is van a kistérségre, például a hagyományos gazdasági tevékenység erősödése, a szolgáltatások bővülése a kistérségben, ezek szerves következménye pedig a munkahelyek teremtése lenne. Csak ehhez még kellene javítani a település infrastruktúráján, gondolok itt az ivóvíz- és csatornahálózatra, korszerűbb telefon- és telekommunikációs hálózatra. A szervezők egyik hosszú távú célja, hogy a térség népi kultúráját, hagyományait, művészi és kulturális értékeit feltárják, megőrizzék és terjesszék a kulturális turizmus részeként különböző csatornákon keresztül a megye és országhatárokon innen és túl. Fontos a turisták számának növelése a kistérségben, ehhez szervesen hozzájárulna a tábor is, mivel a rendezvény ideje alatt szerzett ismeretek és a kellemes tapasztalatok a legjobb reklám. Szabó Ibolya Izolda: – Mivel a Pro Ruris Egyesület az idén szervezi a kilencedik képzőművészeti tábort, tapasztalatból tudom, hogy ha a művészek jól érezték magukat nálunk, visszajáró vendégekké válnak, sőt, tanácsukra minél többen fogadják el a szervezők meghívását. Ugyanígy, ha mindenki megtalálja egy hagyományőrző rendezvényen a számítását, szívesen jön vissza, és hoz másokat is magával. A Székely- Mezőségre látogató turisták számának növelését és a kistérség minél jobb megismerését fogja szolgálni az a turisztikai információs központ is, ami a közeljövőben épül fel Mezőmadarason az Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alapból, ennek keretében kulturális útvonalak kidolgozását és a hozzá szükséges infra- struktúra létrehozását tervezzük. Fazakas János: – A táborzárásra meghívtam a mezőpaniti fiatalok már öt éve működő Porka Színjátszó és Néptánccsoportját. A rendszeresen dolgozó csoport magas szinten mutatta be falujuk néptáncait. Ők nemcsak Mezőpanit táncait ismerik, hanem a vajdaszentiványi, nyárádmenti táncokat is. Jelenleg a mezőségi táncok koreográfiáját tanulják, amit műhelymunka alkalmával szemléltettek is. Az előadás és a tábori gálaműsor után a gyerekek szülei és a fiatalok is megkerestek, a továbbtanulás módozatairól beszélgettünk. Úgy néz ki, van igény a folytatásra. A falu szerintem megbírna még két különböző korosztályú tánccsoportot is. A Magyarországon is méltán híres mezőmadarasi tánc remélhetőleg újjászületik a faluban a gyerekek és a fiatalok lábán. Bölöni Domokos. Népújság (Marosvásárhely) 2010. július 10.Az erdélyi magyar irodalom hűséges krónikásaNagy Pál (Mezőkölpény, 1924. január 24.) nyolcvanhat évesen is egyike legmozgékonyabb irodalmárainknak, a szó valós és átvitt értelmében egyaránt. Konferenciákon vesz részt és szólal fel Budapesten, Debrecenben, Kecskeméten és másutt, irodalmi zarándokhelyeken jelenik meg és koszorúz, publicisztikája pedig jelentősen gazdagodott az 1989-es fordulat, a diktatúra bukása utáni esztendőkben. Önálló köteteinek száma elérte a tízet, ezek mind 1990 után jelentek meg, a tizedik éppen most kerülhet az olvasó asztalára (Betűvetés mezején. Írókról, írásokról. Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 2010). Jelentős a szerző szerkesztői, válogatói, elő- és utószóírói munkássága is, hiszen 1984- től kezdődően tizenegy antológiát állított össze, az utóbbi három kategóriában pedig hetvenhat kiadványon szerepel a neve. Ha csak a Wass Albert-sorozatot tekintjük, akkor is kalapot kell emelnünk Nagy Pál előtt: huszonhét Wass Albert-alkotást sorolhatunk fel, ami a kétkötetes művek okán harminchat könyvet jelent, amelyeket sajtó alá rendezett, és látott el szükség szerint elő- vagy utószóval. Új könyvében napi- és hetilapokban megjelent rövid recenzióit olvashatjuk, az alcím pontos, valóban írókról, könyveikről, olykor folyóiratokról, szerkesztőségi emlékekről van szó. A kötetbe fölvett szövegek szerzőit számba véve nagyjából kirajzolódik az irányulás is, amelynek mentén a szerző irodalmi ízlésének, az évek hosszú során át egyre gazdagodó, pallérozott műveltségének köszönhetően kritikusi hozzáállása és krédója fölfénylik, jelesen a népnemzeti irodalom nyomon követése és értékeinek fölmutatása. Ezt a hitvallását Nagy Pál sohasem adta fel, hanem dicséretes következetességgel emelte szemléletmódjának fókuszába, valahányszor pennához nyúlt. A Betűvetés mezején harmincnégy írást tartalmaz mintegy százhetven oldalon, abból hatvan 1989 előttről származik, százöt pedig immár a közlésszabadság józan kötelékében fogant. Tizenhat könyvről szólnak az 1989 előtt megjelent recenziók, szerzőik (a közlés rendjében): Molter Károly, Szenczei László, Horváth István, Szépréti Lilla, Fábián Ernő, Veress Dániel, Szemlér Ferenc, Fodor Sándor, Zágoni Attila, Mikó Imre-Kicsi Antal- Horváth Sz. István (a Balázs Ferenc-antológia szerzőhármasa, Mikó halála után Kicsi Antal írta tovább, az ő elhunyta után a fiatalabb szerző fejezte be a monográfiát), Szabó T. Attila, Tamási Áron, Sütő András, Kemény János, Gellért Sándor, Sipos Domokos, Bözödi György. Nem érzünk semmiféle törést a korábbi és későbbi szövegek között, sem szemléletben, sem stílusban. Kik az 1989 után keletkezett írások szereplői? Kacsó Sándor, Tamási Áron, (az akkor hatvanéves) Ráduly János, Bözödi György, Sütő András, Sipos Lajos (Tamási-monográfia szerzője), Nyirő József, Szász István Tas, (a nyolcvanéves) Fodor Sándor, Wass Albert, Beke György, (a hetvenéves) Páll Lajos, újfent Bözödi (a Termés kapcsán), és az utolsó két méltatás főszereplője ismét Sütő András. Néhány szöveg antológiákról, folyóiratokról, a hajdani Művészetről, illetve a kolozsvári Hitelről szól, egy pedig vitairat: Stefano Bottoni történész tévedéseit igazítja ki, és a marosvásárhelyi írók ötvenhatos szerepével kapcsolatosan tárja fel a tényeket, dokumentummal alátámasztva: Hajdu Győző 25 oldalas feljelentésének közlésével, melynek következtében eltávolították az Utunk hetilap éléről Földes Lászlót. Ezt az írást, benne a rágalmazó "csúcsmunkával" jó volna, ha a tisztességes irodalmi és közéleti portálok fölvennék és fölmutatnák, valahányszor Sütő Andrást és három (az aláírásukat visszavonó) társát mocskolnák azok, akik az Ő "létvégi hajrájában" s halálában sem röstelltek gyűlölettől csepegő szennyhadjáratot indítani ellene egy (azóta "elvérzett") bukaresti magyar hetilapban... Nagy Pál egész élete során hűséges közvetítője volt az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom maradandó értékeinek. Könyvismertetőiben mindig ott a távlat, a mű behelyezése ebbe a kettős mezőbe, és ha ízléspreferenciái, kedvencei vannak is, a személyesség sosem ütközik ki ezekből a párperces olvasásra, olvasói párbeszédre serkentő "monológokból" – inkább a megbecsülés, a tisztelet kristályosodik ki, a legnagyobbak és a kevésbé nagyok iránt is. Tamási a kedvence, Wass Albert a kedvence, Sütő András a kedvence. De hát kinek nem "jön be" az erdélyi magyar irodalomnak ez a pompás triója?! Róluk gyakrabban s bővebben ír – de hát ki tenne másként?! A könyv első írása – Molter Buborékharc című kötetéről – 1981-ből való, az utolsó 2009-ből: a szerkesztő, az ember Sütő Andrásról szól, ez idáig kevéssé ismert életrajzi elemekkel gazdagítva a róla kialakult képet. A két írás némileg marosvásárhelyi "keretet" is nyújt a köztük szövegtelérként meghúzódó gazdag tartalomnak. A könyv utolsó mondatát idézem: "Visszavonulása után nem sokkal – 1989 decemberében – megszűnt az Új Élet. (Rövid ideig Erdélyi Figyelő volt a folytatása.) Az író-főszerkesztő Sütő András öröksége, emléke azonban tovább él olvasóinak, tisztelőinek tudatában. Mert ő egész pályája során tisztességes magyar szavak, tisztességes magyar mondatok teremtését, terjesztését, megőrzését tekintette hivatásának. Így ismerik őt szerte a nagyvilágban mindenütt – mindenfajta határokon innen és túl." Kissé szomorkás hangulata támad az embernek, ha elgondolja, hogy a kötet csaknem valamennyi szerzője kortársa (volt) Nagy Pálnak, közülük azonban már csak néhányan élnek, írnak. Azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy az erdélyi irodalom tiszta vizű forrásai, bármennyire "bolygatták" is letűnt korok szájzáras politikai kurzusai, nem száradtak ki, apadtak el; olyan természetűek, hogy minél inkább bántják, annál erőteljesebben buzognak – mint azt az elmúlt két évtized fiatal írónemzedékeinek látványos előretörése is mutatja. És voltak, vannak, lesznek Nagy Pálok is, akik segítenek (a világhálós szemrontást előbb-utóbb elunó) olvasóknak a tájékozódásban, a jó művek keresésében, befogadásában és értékelésében. Bölöni Domokos. Népújság (Marosvásárhely) 2010. július 13.Jókedvűek seregléseDalár ünnep Nyárádszeredában A régies ’dalár’ szavunk a dalból vált főnévvé (mondatrészként a címben jelzővé), csakúgy, mint a dalárda; a dalár ünnep pedig a mai kórusfesztiválok őse volt hajdanán. A szót Arany János is "használja", önironikusan, a Vojtina ars poeticája című versében: "S mint hangjavesztett opera-dalár, Lettem éneklőből... énektanár". Nos, a nyárádszeredai "dalár ünnep" énekesei között volt ugyan sok énektanár is, de hangját senki sem "vesztette", annál nagyobb kedvvel dalolt. Vasárnap tizedik alkalommal tartották meg meg két anyaországi – a simontornyai és az etyeki – kórusok szereplésével nemzetközinek minősíthető találkozót. A Ferencz Csaba karnagy és a Bocskai Dalkör, az önkormányzat, a megyei tanács és az önzetlen helyi és környékbeli támogatók, cégek, vállalkozók, magánszemélyek összefogásával jól megszervezett kórusfesztivál rangot vívott ki magának: az erdélyi magyar kórusmozgalom egyik jelentős eseményévé nőtte ki magát. Idén a kétszázötven éve született dalszerző, költő, folklórgyűjtő, Pálóczi Horváth Ádám emléke előtt hajtott fejet a fellépő kórusok népes tagsága. Csokonai írta Pálócziról: "Ő az, aki magyar hangra tanította az erdőt." A Kömlődön 1760. május 11-én született, és Nagybajomban 1820. január 28-án elhunyt, református papi családból származó Horváth Ádám a debreceni kollégium diákja volt, Pápán mérnökként dolgozott, majd házassága után nejének balatonfüredi birtokán gazdálkodott. Megénekelte kies környezetét, ő nevezte elsőként magyar tengernek a Balatont. Azt írják a szakmunkák róla, hogy a köznemesség jellegzetes képviselője, aki összhangba tudta hozni a felvilágosodás eszméit a nemzeti múlt hagyományaival. 1817-ben ott van a Keszthelyi Helikon ünnepségein, egy évvel később már maga szervez hasonlót Göcsejben, ennek az alkotó írói főleg hölgyek. Hagyományőrző munkálkodásának máig becsült gyümölcse az 1813-ban összeállított Ó és új, mintegy ötödfélszáz énekek című kéziratos énekeskönyve: leírta a gyermekkorától hallott és ismert, feljegyzett régi dallamokat, köztük számos kuruckori éneket. Könyve "a régi magyar daltermés egy eléggé fel sem becsülhető részének legterjedelmesebb forrása." Föllelhetők benne az 1790-es, az 1800-as évek divatos, érzelmes dalszerzeményei, köztük több éppen a saját műve. Számos régi népi dallamot elsőként jegyezett fel, ekként Pálócziban a magyar zenei folklór legelső úttörőjét tisztelhetjük. A szünetekben Nagy Eszter két Pálóczi-dalt is "megtanított" a résztvevőknek. Azért írom idézőjelbe, mert az énekesek zöme otthonosan dalolta, például a Béborula, már elmúla... címűt, amelynek a refrénje sok-sok magyarnak ismerős: "Gyere be, rózsám, gyere be, csak magam vagyok ide be, Addig a házamból ki nem mégy, míg három szál gyertya el nem ég." (Fellapozva az Édesanyámtól 1960-ban, konfirmációmkor ajándékba kapott, 1955-ös évjelzetű Református egyházi énekeskönyvet, nem csodálkoztam azon, hogy Pálóczi Horváth Ádámtól három éneket is beválogattak a szerkesztők, a 29-es, 96-os és a 106-os számút, az viszont a kései felfedezés örömével járt, hogy szülőfalum lakóinak leggyakrabban énekelt karácsonyi dala, kedvencem, a Krisztus urunknak áldott születésén kezdetű is az Ő szerzeménye...) A találkozó a kórusok felvonulásával kezdődött, a Bocskai tér rendezett, takaros parkja mellett seregeltek ünnepiben, majd bevonultak a művelődési házba (melynek a lépcsői előtti terét nem ártana újraaszfaltozni). A műsort ezúttal is a kedves-mosolygós Kovács Ágnes vezette, szerre bemutatva a fellépő kórusokat. A házigazda Ferencz Csaba Bocskai Dalköre nyitott, furulyált Kovács Márta, gitáron játszott Váradi Imre. Három dalt is énekeltek Pálóczi énekes könyvéből, majd Gárdonyi Zoltán, Birtalan József és Kozma Mátyás feldolgozásaival tettek koronát a műsorukra. A Máté Imréné dirigálta simontornyai (Tolna megye) Krammer Ferenc kórus éppen tizenharmadszorra találkozott a bocskaisokkal, egyik évben ők jönnek, a másikban a szeredaiak látogatnak Simontornyára. Repertoárjuk változatos, egyházi és világi, magyar, olasz és angol dalokat egyaránt énekelnek. Zongorán kísért Dofkai Frigyes. Újonc volt a közeli Márkod református egyházközségének asszonykórusa. Dávid István lelkész irányítja a 2006-ban alakult, egyelőre kis létszámú dalkört. Értelemszerűen vallásos énekeket adtak elő. A marosvásárhelyi Szabadság úti református gyülekezet Szabadság vegyes kara, a fiatal házasok dalárdája Dénes Előd lelkész kivételes szervezőképességének, zeneszerzői- karvezetői tehetségének, és a billenytűs és húros hangszerek világában való jártasságának is köszönheti létét. Nevükhöz méltón, felszabadultan dalolnak, az egyházi énekek sorát egy pompás Bródy János-dallal toldva meg. Etyek 4211 ezer lakosú község Fehér megyében, Budapesttől mindössze 26 kilométernyire. 1991-ben alakult női kara, ’97-ben a férfiak is csatlakoztak, de továbbra is külön él a női kar, mint a vegyes kar női részlege. Etyek az egyetlen olyan falu Magyarországon, amelynek két minősített kórusa van, mindkettő a fesztiválkórus rang birtokosa. Kezdettől fogva mindkét kórust Magdó Ildikó vezeti. A Signum kórusban énekel az olimpiai aranyérmes Rigófütty énekegyüttes legtöbb tagja is. Veretes műsorukon Karai József, Kodály-, Bárdos-művek szerepelnek. Nagy tapsot aratva előadták Kozma Mátyás Három válaszúti népdal című feldolgozását is. (Magdó Ildikó tanárnőről hadd árulom el: nem idegen tájainkon, hiszen Erdőszentgyörgyhöz kapcsolja zsenge gyerekkora. Édesapja Budapestről jött a Kis- Küküllő- parti községbe. Dr. Pethő Istvánról nemrég derült ki, hogy a maga és családja életének, biztonságának kockáztatásával nyújtott menedéket a román titkosrendőrség, a hírhedt Sziguránca elől menekülő Bözödi György történész-írónak és a szobrászművész Szervátiusz Jenőnek, mégpedig akként, hogy a rendelő-lakás (később iskolaépület) dupla padlásos terében 2x3 méteres szobácskát alakítva ki, valósággal elfalazta őket. Nem is találták meg egyikőjüket sem a pribékek. Pethő Ildikó akkor öt-hat éves lehetett, a családot aztán kitelepítették. A tanárnő ma budapesti lakos, de második otthona és a szíve csücske természetesen Etyek.) Az 1972-ben alapított sepsiszentgyörgyi Vox Humana Kamarakórus Szilágyi Zsolt remekműve. Világjárt s -járó dalosok, magas művészi színvonalon szólaltatják meg színes, változatos repertoárjukat, köztük Birtalan József, Farkas Ferenc, Pászti Miklós alkotásait. Profi módon énekelnek, és ez a legkevesebb, ami elmondható róluk. Jelenlétük emelte a rendezvény színvonalát. A marosvásárhelyi Vártemplom Psalmus vegyes kara Birtalan Judit karnagy irányításával jött létre 1986-ban, jelenleg a vásárhelyi kórusfesztiválokat is szervező Kovács András "pásztorolja". A legnagyobb létszámú volt a fellépők között. Kiérlelt, tiszta csengésű harmónia, jellegéből fakadóan egyházi dallamokat mutat be, de az alkalomtól függően népdalfeldolgozásokat is. Gyakran jutalmazta vastapssal a telt ház közönsége a dalosokat, mégis, a népszerűségi díjat, ha lett volna ilyen, a marosvásárhelyi Cantuale férfi ötösfogata vitte volna el: percekig tartott az ujjongás műsoruk végén. Nyilas Szabolcsék röpke pár esztendő alatt bebizonyították, hogy csaknem mindent képesek magas művészi szinten előadni, sajátos színárnyalatokkal, hangulatosan, kedvesen, mély beleéléssel. És van "saját" zeneszerzőjük is, Márton Zsolt Barna személyében, akinek Fenyő a fűznek című alkotását Purcell, Kodály, Weber műveinek társaságában volt szerencsénk élvezni és megtapsolni. Záródalként ismerős szerző művét énekelte a színpad és a terem népe. Birtalan József szülőfaluja, Szilágybagos a lelőhelye a feldolgozásnak: Már Bagoson learatták az árpát. Nem maradtak el a díszoklevelek, virágok, ajándékok sem. Ferencz Csaba nemcsak a karvezetőket jutalmazta a népviseletbe öltözött kislányok és fiúcskák segítségével, hanem a társszervezőket, így Dászkel László polgármestert, Suba Gyöngyi házigazgatót és a támogatókat is. Jókedvűek találkozása volt, már-már családias légkörű, mégis tartásos, színvonalas, olykor emelkedett hangulatú a tizedik nyárádszeredai dalár ünnep. Bölöni Domokos. Népújság (Marosvásárhely) 2010. július 19.Szombat este de jó citerázni!A Marosszék Kulturális Egyesület, az erdőcsinádi református egyházközség és a Provincia Egyesület július 12–17. között citeratábort szervezett Erdőcsinádon. Naponta kétszer, délelőtt és délután tartották az elméleti és gyakorlati felkészítőket, valamint kézműves-foglalkozások is színesítették a tábor programját. A táborzárásra, július 17-ére, szombatra meghívták a híres mezősámsondi citerazenekart. A főszervező Fazakas Ildikó fáradozása nem volt hiábavaló. – A citeratábor ötletét akkor kezdtem kigondolni, amikor 2007-ben az EMKE megnyert egy pályázatot az oktatási és kulturális minisztériumtól Magyarországon, aminek az volt a neve, hogy Közkincs kerekasztal. Ennek keretében kellett elkészíteni valamely kistérség kulturális stratégiáját, és ez az első fázisban helyzetfeltárással indult. A Székely Mezőséget választottuk, akkoriban kezdett Fazakas János Mezőpanitban táncot tanítani, a mezőmadarasi tiszteletes asszonnyal akkor kezdtünk együttműködni, ugyanakkor Panitban és Csittszentivánon akkor vált intenzívvé a kézműves-táborozás. A helyzetfeltárás során jöttem rá, hogy hajdanán a térség közkedvelt népi hangszere volt a citera mind Csittszentivánban, mind Panitban. Mezőmadarason kevésbé. Megismertem a mezősámsondi magyarok citerazenekarát. Felidéztem, amit mentorom, Zsók Béla mondott egyszer: hogy a bukovinai székelyek is sokat citeráztak, ez igen ismert hangszer volt; sajnos, manapság Erdélyben nagyon kevés az olyan sereglés, amelyen használnák. Ebből fakadt az ötlet, hogy akkor egy citerás rendezvényt kellene szervezni, meg is pályáztam, egy kis összeget nyertem –, csak épp a célközönség nem volt rá vevő. 2008-ban, a marosvásárhelyi Gyöngykoszorú alkalmával próbáltam az első citerás jelenlétet megszervezni, eljöttek a sámsondiak, akkor bukkantunk a Backamadarasról érkezett Nám Vili bácsira és a vásárhelyi Sándor Vilmosra, aki nemcsak nagyon jó citerás (a népdaltól kezdve szinte mindent játszik) –, hanem citerákat is készít. Az új citerák, amelyeken ma játszottunk, az ő munkái. Megtanultam, hogy kis léptékkel induljunk, ezért az erdőcsinádi gyerekeknek szerveztem ezt a tábort. Öt gyerek és két felnőtt, köztük jómagam; a gyerekek közül egynek van zenei "előképzettsége", a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum hatodikos növendéke, de ez idáig ő sem citerázott. Az oktatónk, Bőr Hunyadi Gyula tanár úr azt mondta, hogy mivel a citera nem könnyű hangszer, főleg gyerekeknek nem az, ezért pihenésképp válasszuk a furulyázást. Így két hangszeren tanultak –, és amit ma citerán, furulyán és énekhanggal előadtak, az nagyon szép teljesítmény. A tábor résztvevői: Jenei Bíborka harmadikos, Jenei Emőke nyolcadikos, Füzesi Nándor hatodikos, Csegezi Orsolya hetedikes és Molnár Sámuel harmadikos tanulók. Egyelőre úgy tűnik, ez a tanulási forma még szokatlan Erdőcsinádon. Fazakas Ildikó a nagytiszteletű úr, Bálint Csaba lelkész segítségével három hónapon át hirdetgette, de a szülők (talán a rossz gazdasági helyzet miatt, vagy mert nem tartják igazi hangszernek a citerát) nem áldoznak ilyesmire. Igaz, hogy a tábor nem teljesen ingyenes, nem sikerült minden megpályázott összeget elnyerni, de az egyhetes táborozás önrésze így is minimális összegű volt. – Azt reméltem, hogy majd a padlásokról előkerülnek az ottfelejtett, pókháló födte egykori hangszerek, hogy a gyerkőcök elkunyerálják a nagyszülőktől a régi citerákat. (Hármat sikerült felfedezni Csinádról, a többit kölcsönbe kaptuk, de megvásárolhatják a gyerekek, és meg is fogják venni, mert nagyon megszerették.) Roppantul sajnálom, hiszen ismerünk olyan helybeli gyereket, aki citerázik, a nagytatája is citerás, három éve győzködöm, hogy egy kicsit játsszon nekünk, de ez idáig nem állt kötélnek. – Hátha ezek után fölhorgad bennük is a szereplés vágya… – Reméljük. De egyéb hozadéka is van az effajta zenei táboroknak. Amellett, hogy megtanulják a hangjegyeket és játszanak a hangszeren, a résztvevők megtanulnak egymásra figyelni. Közösségépítő szerepüket nem lehet eléggé hangsúlyozni. Az első citeratábor nem marad egyszeri esemény, ugyanis Fazakas Ildikó és a "csapat" november első hetében Mezőpanitban szervezi a gyermek citerások és más népi hangszeresek muzsikáló találkozóját. – Bőr Hunyadi Gyula tanár úr ott is tanított az idén egy hetet, és nagyon szeretik a gyermekek, mert nagyon türelmes. Nemcsak jó hangszeres, hanem kitűnő pedagógus is. A felújított művelődési hajlékban zajlott a "vizsgaműsor". Oldalt egy asztalon rögtönzött kiállításon mutatták be a kézimunkázás (fonalmunkák, bútorfestés, gyöngyfűzés) eredményét. A tárgyak "beszédesek": arról "árul-kodnak", mennyire hasznosan és szórakoztatóan lehet tölteni a vakációt, ha van hozzá kedv, akarat és szülői támogatás. Élő műsorban láthatták a gyermekek, milyen pompás az, ha együtt peng a citera és csendül fel az ember hangja. A Szász Mária tanárnő vezette mezősámsondi citeraegyüttes fellépése tett koronát a Fazakas Ildikóék fáradozására. Valóban kár, hogy a falu népe kevésbé "vevő" az ilyen autentikus népi muzsikára. (Helybeli lakos epés megjegyzése: "Bezzeg, mihelyt megdubogtatnak egy dobot s elnyivogja magát egy szintetizátor, hoppá-cuppá, rögvest összefut boldog-boldogtalan, mintha tűz ütött volna ki!) A mindig vidám, jó kedélyű férj, Fazakas János, a néptáncos világ közkedvelt Fazija sem rest beállni a gyerkőcök közé, velük tanulni a citerát és a furulyát. Csakhamar kiderül, ha valaki nem tudná, hogy "nem egészen százas", ugyanis épp 17-én, vagyis aznap rúgta el az ötvenet. Barátok, jó ismerősök köszöntik, köztük táncos-koreográfus kollégája, a csinádi gyökerű Füzesi Albert is. Műsor után együtt ünnepelhetik a kiváló táncoktatót, aki – felesége megjegyzése szerint – jobban tanít, mint táncol. De aki látta őt táncolni s tapsolhatott neki, tudja, hogy ez csak afféle szemenszedett szurkapiszka, szülinapra tartogatott "hitvesi kedveskedés". Bölöni Domokos. Népújság (Marosvásárhely) 2010. július 22.Ötéves a Súrlott GrádicsAugusztus 5-én, csütörtökön délután 6 órakor ünnepli a Súrlott Grádics Irodalmi Kör alakulásának 5. évfordulóját a marosszentgyörgyi katolikus plébánia tanácstermében. Az irodalmi kör Bölöni Domokos kezdeményezésére jött létre Maros megyei írók és irodalombarátok szabad társulásával. Az est folyamán bemutatják Baricz Lajos Merengések című verseskötetét. Közreműködik a Szent Cecília együttes, a Jubilate Deo ifjúsági kórus és a Kolping Család énekkara. Népújság (Marosvásárhely) 2010. július 31.Emlékezés egy tanítóraTeljes életet élt A jó pedagógust sokáig megőrzi jó emlékezetében a hálás emberi közösség. Egy székely-mezőségi falu magyarságának nevében idézi a nemrég örökre eltávozott tanító néni emlékét Fekete Gergely és Pánczél Csaba levele. – A sámsondi hegyoldalon elhervadt egy piros rózsa – ezzel a mottóval búcsúzott a Mezősámsondi Citera- és Dalcsoport Fekete Margittól 2009. augusztus 1-jén. Fekete Margit (1946. március 21. – 2009. augusztus 1.), falunk tanítónője, 37 éven át tanított a Mezősámsondi Általános Iskolában. Lelkes munkájára felfigyelve bízták rá a körzet módszertani körének vezetését. Tevékenysége nemcsak az iskola kapuin belül, de a közösségben is kibontakozott. Felnőtteknek és gyerekeknek tanított színdarabot. A felnőtt csoport előadásaival a környező falvakban is felléptek nagy sikerrel. Mindig törekedett az értékteremtésre, a színvonalas munkára, legyen az évzáró ünnepély vagy nagyobb előadás. Magánéletében olyan társra lelt, aki támogatta tevékenységét, elismerte tehetségét. Három lánynak adott életet és nevelte őket, közben fáradtságot nem ismerve tevékenykedett. Részt vett 1976-ban a citeracsoport létrehozásában. A megalakult csoportnak a tanító néni fontos pillére volt Fekete Gyula matematikatanár és Szász Mária zenetanárnő mellett. Fenntartás nélkül állt be az egyszerű falusi asszonyok csoportjába, tanította a tánclépéseket, felelt a koreográfiáért. A ’90-es változások után megfiatalodott a csoport, amely ’96-ban már a tanító néni zenei irányításával jutott el Bajára, a Kisebbségek Fesztiváljára. Az ő vezetésével szerepelt a csoport a Gyöngykoszorú-talál-kozókon, falunapokon. Hagyománnyá vált március 15-e megünneplése, amelyre a csoport színvonalas műsorokkal készült. Egy ilyen Gyöngykoszorú-találkozó után tudtuk meg, hogy a tanító néni beteg, súlyos beteg. Megdöbbenve fogadtuk a hírt, de meg voltunk győződve, hogy lesz ereje legyőzni ezt az akadályt. Ő sosem panaszkodott, betegen, a kezelések utóhatásaitól elgyengülve jött közénk, és lelkesen folyt a szervezés a jubileumra. 2007 nyarán került sor a mezősámsondi citerások 30 éves találkozójára, és örömmel gondoltuk, hogy íme, igazunk lett: hisz a tanító néni jól van. Énekel, mosolyog –, lám csak, nem tudta legyőzni a betegség!... Úgy éreztük, minden rendeződött, boldogan vettünk tudomást arról, hogy legjobb citerásainknak lehetősége nyílt képviselni a csoportot Franciaországban. 2009 volt viszont az az év, amikor a tanító nénit betegsége könyörtelenül elragadta tőlünk (a csoporttól), családjától, rokonaitól és mindazoktól, akik ismerték és szerették. Sírtunk és búcsúztunk, mindenki a maga módján, a citerások énekkel és citeraszóval. Eddig a levél. Gárdonyi tanítója lámpásnak mondta magát, aki világít a sötétben. Egy hasonló habitusú pedagógus, Szakály Dezső (1903–1979) néptanító, zenét is szerző költő, hagyományápoló, szőlész-borász versben fogalmazta meg szakmai hitvallását: "Tanító vagyok. Magyar tanító. / Másnak nem sokat mond ez a két szó, / de nekem mindent. Maga az élet. / Múlt, jelen, jövő. Biztos ígéret / arra, hogy népem mellett állhatok, / dolgozó Embert, azt formálhatok. / Embert, dolgozót, aki víg s szabad, / szenet fejt, tervez, szánt, vet és arat. / Országot épít, gyógyít, muzsikál, / mint a sasmadár fönn az égben száll. / Embert, ki Úr lett a Világ fölött / a Ember maradt az emberek között. / Tervem csak egy van. Állandó s örök: / – ha a nap süt rám, ha a menny dörög – / vetni magot, a gazt irtani, / az ifjú embert úgy tanítani / ege ha borul, vagy ha kiderül: / szeresse honát "rendületlenül"! / Ez az én tervem, vágyam, álmom is. / Esküt tettem rá, és azt tartom is. / Egy nemzedéknek fogom a kezét, / figyelem féltőn az ütőerét. / Egy nemzedéknek, mely mint szökőár, / magasra tör és emberségre vár. / Ha szíve dobban, aztis érzem én. / Ha könnye perdül, az is az enyém. / Örömét, búját osztva viselem.../ Így, csak így teljes az én életem. / Érettük élek, érettük halok, / mert magyar vagyok, tanító vagyok." Ezt a szemléletet vallotta Fekete Margit is. Ezért élt, és ezért tisztelik, becsülik ma is, amikor nem lehet már kedves muzsikáló-daloló sámsondi népe körében. Bölöni Domokos. Népújság (Marosvásárhely) 2010. augusztus 4.Sipos Domokos jézusi tanításaA Kis-Küküllő parti városka fogyatkozó magyarsága joggal lehet büszke kultúrájára, híres embereire, a két világháború között kibontakozott irodalmi életére, amikor nyolc lapot is indítottak ott, közülük a Kis-Küküllő, majd a Vármegyei Hírlap a jelentősebb. Gyárfás Elemér vitacikkei, Kemény János gyermekkori emlékezései. A nyomda Dosztál Kálmánja. Az Erzsébet Könyvnyomda Rt. igazgatója és a Kis-Küküllő lap főszerkesztője 1921-től: Sipos Domokos. Jórészt neki köszönhetően tett szert országos hírnévre az újság. Az 1940-ig eltelt szűk két évtizedben hatvannyolc könyvet és négy időszaki kiadványt állítottak elő, kiadták egyebek mellett (a centenáriumra) Petőfi összes költeményeit, Gyárfás Elemér publicisztikáit és Bethlen Miklós kancellárról írott könyvét, Szombati- Szabó István verseit, és az író egyetlen, életében megjelent könyvét, amely már címével is az égbe kiált: Istenem, hol vagy? Jó emlékezni sok egyéb mellett a Sipos Domokos centenáriumra. 1892. augusztus 4-én, „a neve napján” született, de csak október 3-án került sor az emlékezésre, amikor a költő földi maradványait a temető központi részében kialakított új sírban helyezték el, és felavatták síremlékét. Az akkori polgármester után Tófalvi Zoltán EMKE-alelnök, majd az újjáalakult Kemény Zsigmond Társaság elnökeként Oláh Tibor mondott beszédet, és koszorúzott (többek között) Kovács István, Sipos Domokos monográfusa, az SDME tiszteletbeli elnöke. Azóta maguk is találkozhattak az ünnepelt szellemével. Másnap az ökumenikus istentiszteletet követően felavatták az unitárius templom előtt Sipos Domokos mellszobrát, Bálint Károly marosvásárhelyi szobrászművész alkotását. Beszélt Dávid Gyula EMKE-elnök, Markó Béla, akkor RMDSZ- szenátor, Hunyadi László szobrászművész és a szobor alkotója. Puskás György, az SDME első elnöke vitte a szót. Húsz év, öt elnök: Puskás György, Szakács György eltávoztak. Seprődi József, Iszlai Géza, Szilágyi András. Sok emlékezetes rendezvény, kórustevékenység, az anyanyelv megőrzésének, ápolásának számos megnyilvánulása, vetélkedők, versenyek, képzőművészeti kiállítások, könyvbemutatók, műkedvelő színjátszás, a szakmai képzés, önművelés megannyi formája. Húsz évnyi lassú eszmélés, a szabadság eufóriája után a józan megvilágosodás. Apróbb viszályok is. Önös érdekek előtérbe nyomulása. Kicsinyes haragszomrádok, megosztottság, „átkos különszakadás”, „pártviszály”. Ma ott tartunk, hogy az egyik csapat mérkőzését nem nézi meg a másik közönsége, és viszont. Márpedig ez a húsz év arra int, főleg, amit a síremléken is olvashatunk, a Bárányka című vers szállóigévé nemesedett soraiban: „Ne engedelmeskedjetek csak a szeretetnek, csak a szeretetnek, csak a szeretetnek!” Bölöni Domokos. Népújság (Marosvásárhely) 2010. augusztus 30.Kibédi Napok – 2010"Mellére tűz – virágcsokornak" A kibédi föld életereje / földobott téged / égtartó embernek. // Fölíveltetett gondjai fölé / regulákat teremtő / orvosdoktornak. // Tarsolyodat meggazdagítottad / "analizált" borvizekkel, / közhasznú könyvekkel, / féltéssel: / féltésével a templomnak, / féltésével az iskolának, / féltésével a test egészségének. // Ránk parancsoltad / – okulásul – / "a józan okosságnak / és cselekedetbéli történeteknek / világát." // Örökségül / anyatejes, "megigazított" életet / adtál nekünk. // Most szülőfalud a mellére tűz / virágcsokornak. / Reményt időzít a virágkelyhekbe, / újabb évszázadokra. // Akaratunkat egybefogja / a magyar szó. (Ráduly János: Égtartó ember. Kibédi Mátyus István emlékének, 2002) A közösség ünnepére az elszármazottak és a számtalan belföldi vendég mellett eljöttek a testvértelepülések, Bakonyszombathely, Szatymaz és Zalalövő képviselői is. Pénteken emléktáblát avattak és megkoszorúzták Mátyus István kőkoporsóját a marosvásárhelyi református temető múzeumkertjében, majd a szülőfaluban is megkoszorúzták a Mátyus István-szimbólumokat, úgyszintén az első világháború áldozatainak emlékművét. Iskolaavató ünnepségre és a Mátyus István Általános Iskola emléktáblájának megkoszorúzására is sor került. 2002-ben nyerték a pályázatot. A munkálatok összege a megyei tanfelügyelőségen keresztül világbanki támogatásból és a helyi önkormányzat költségvetéséből került ki. Az új hajlékra nagy szükség volt, mivel az iskola négy régi épületben működött, amelyek 1848-ban épültek, eredeti rendeltetésük szerint kaszárnyának. 1873-tól használták iskolának. A mai korszerű tanintézmény nyolc tanteremmel, két laboratóriummal, könyvtárral, tanári szobával, titkársággal rendelkezik. "Én úgy hiszem, hogy egy új iskola építése jó beruházás, mivel fiataljainkat az életre itt készítjük fel, és ha ők jó körülmények között készülnek az életre, a társadalom mindenképpen fejlődni fog" – mondta Barabási Zsuzsanna igazgató. Átadták az idei díszpolgári címeket, az egyik kitüntetett éppen dr. Mátyus András, nyugalmazott székelyudvarhelyi orvos. Szombaton délelőtt a 285 éve, 1725-ben született Kibédi Mátyus István orvostudornak, Marosszék orvosenciklopédikusának, a híres Diaetetica I–II. és az Ó és Új Dieatetica I–VI. szerzőjének szellemiségét idézték azzal az orvostörténeti emlékgyűléssel, amelyet Kibéd község önkormányzata, a Magyar Elhízástudományi Társaság (MET) és az Erdélyi Múzeum-Egyesület szervezett. Először látogatott el Kibédre prof. dr. Halmy László belgyógyász, európai obezitológus, a Magyar Elhízástudományi Társaság elnöke, az MTA doktora és kedves felesége, dr. Halmy Lászlóné Eszter asszony, MSC-igazgató, egészségügyi szakmenedzser, az Euro-Obez Egyesület a Túlsúlyosakért elnöke. A konferenciát Dósa Sándor polgármester nyitotta meg, majd dr. Halmy László mondott emlékbeszédet, és diplomákat, Mátyus István-emlékérmeket adott át a Dr. Mátyus István Alapítvány és a MET megbízásából. Tolmácsolta a magyar Egészségügyi Minisztérium államtitkárának a konferenciához intézett levelét, a Magyar Orvostörténeti Társaság köszöntőjét, ismertette a Magyar Elhízástudományi Társaság eddigi tevékenységét. A MET 1993 óta népszerűsíti Mátyus István szellemiségét és munkásságát. Orbán Izabella tanítónő felolvasta dr. Mátyus István laudációját. Dr. Szilágyi Marietta az EME orvostörténeti szakcsoportja nevében köszöntötte az emlékezőket, és elmondta, hogy a szakcsoport a Kibédi Mátyus István doktor nevét viseli. Az elhangzott előadások: Dr. Mátyus István, a hit megtestesítője (Falka Zoltán helybeli református lelkész), Az égtartó ember (Ráduly János verse), Mátyus István első gyógyvízbontó útján (vetített képes előadás, Mátyus András dr.), Mátyus István disszertációi és orvossá avatása (Mátyus András dr.), Mátyus István nemessége (Dr. Pál-Antal Sándor akadémikus), Mátyus István, a nyelvművelő (Komoróczy György nyelvész), Mátyus István Diaeteticái az interneten (Róth András Lajos, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum igazgatója), Knöpfler Vilmos, a tudós marosvásárhelyi orvos (Zepeczáner Jenő nyug. múzeumigazgató, Székelyudvarhely), Az Ó és az Új Diaetetica a magyar gombászirodalomban (Málnási András, a Gombászegyesület elnöke), Anya-, csecsemő-, gyermekvédelem a II. Diaeteticában (Mátyus Gyula dr. sen.), Leánykérés az öreg Mátyus István doktortól (egy anekdota Fogarasi Sámuel nyomán, Mátyus András dr.). Záróbeszédében dr. Halmy László elmondta: amennyiben sikerül az anyagi alapokat előteremtenie, meghívja az elhangzott dolgozatok szerzőit a jövő nyáron Budapesten szervezendő Mátyus István- emlékkonferenciára. Délután a vidékfejlesztésről és a turizmusról értekeztek meghívott szakemberek a polgármesteri hivatal nagytermében. Emlékműsort tartott a Madaras Gábor Egyesület, a máig népszerű népdal- és nótaénekes halálának 30. évfordulója tiszteletére, a művelődési házban. A falunapok rendezvénysorozatába illesztett műsor szereplői a marosvásárhelyi Hajlik a Rózsafa magyar nótatársulat énekesei voltak – Szekeres Vigh Ágnes, Zsombori Róbert, Kádár Barna Zsolt, Bányai Márton, Miklós Szilvia, Szilágyi Sándor, Ábrám Tibor –, illetve a társulat meghívottja, az erdélyi magyar nóta nagyasszonya, Cseh Judit. Kísért Jakab Attila és zenekara. Vasárnap a délelőtti istentiszteleten folytatódott az emlékezés. Szolgált a marosvásárhelyi Vártemplom Musica Humana női kamarakórusa, Csíky Csaba karnagy vezényletével. Balladát adott elő Balázs Éva színművésznő. Az emlékidézés zárómozzanataként megkoszorúzták Madaras Gábor szobrát. Az időjárás függvényében szabadtéri rendezvényekre – bográcsgulyásfőzésre, szabadtéri játékokra – is gondoltak, és a könnyűzene is helyet kapott a programban. Fellépett a Wested, a Defender és az Edda művek legnagyobb slágereinek szerzője, Slamovics és zenekara. Bölöni Domokos. Népújság (Marosvásárhely) 2010. szeptember 12.Könyvbemutató MarosszentgyörgyönSzeptember 9-én, csütörtökön este 7 órakor a marosszentgyörgyi plébánia tanácstermében bemutatták Harai Pál nyugalmazott plébános Börtönévek papi emlékei című könyvét. A könyvet Bölöni Domokos méltatta. A könyvbemutatón közreműködött a Kolping család énekkara és a Szent Cecília együttes. A rendezvény házigazdája Baricz Lajos marosszentgyörgyi plébános volt. (Székely Imola) Vasárnap (Kolozsvár) 2010. szeptember 14.Nem szabad felejteniSokat gondolkoztam azon, vajon melyik volt erősebb papi életemben: a hivatásom iránti elkötelezettség, vagy a nemzetem iránti. Nehéz lenne elválasztani. Nem tudok dönteni ebben – vallotta egy beszélgetésben ft. Harai Pál tb. kanonok, ny. medgyesi plébános, akinek A börtönévek papi emlékei című, közel százötven oldalas kötetét csütörtökön Marosszentgyörgyön is bemutatták. Az előszóban msgr. dr. Czirják Árpád Ferenc pápai prelátus, a kolozsvári Szent Mihály-templom nyugalmazott plébánosa ezt írja: „Harai Pál atya a hosszú börtönévek alatt közelebb került Istenhez, önmagához és szenvedő embertársaihoz. Mesteréhez hasonlóan üldözést szenvedett az igazságért. Visszaemlékezéseiből mégsem a szomorú, hanem a boldog ember szól az olvasókhoz, és bátorítja, hogy a kudarcokban ne essenek kétségbe, az Istent szeretőknek minden a javukra szolgál.” A szerzőt nagy szeretettel fogadták Marosszentgyörgyön, hiszen a Kolping család tevékenysége összekapcsolja közösségüket a medgyesivel. A lelkész tizenkilenc éven át szolgálta a Nagy-Küküllő-parti egyházközséget, nevéhez kötődik, többek között, a Szent István király tiszteletére Medgyesen felépített templom, valamint a Kolping-központ és hétvégi pihenőház az ifjúság és rászorulók részére. Nyugdíjba vonulása után a Kolping-ház egyik kicsi szobájában húzódott meg. Harai Pál a háromszéki Szentkatolnán született 1928. január 25-én. 1947-ben érettségizett Brassóban, 1952-ben szentelték pappá Gyulafehérváron. Aradon, Sepsiszentgyörgyön és Csíkdánfalván szolgált. Négy éven át Székelykál papja is volt. Letartóztatásakor, 1958. augusztus 5-én Brassóban római katolikus lelkész. Az Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetében (EMISZ) való állítólagos részvétele miatt „társadalmi rend ellen szervezkedő csoport feljelentésének elmulasztása vádjával” állították bíróság elé. A 79 vádlott kirakatpere 1959. március 9–10-én zajlott Kolozsváron. Az ítélethirdetés március 19-én, Szent József napján történt. A 79 vádlott 1148, azaz ezeregyszáznegyvennyolc év börtönbüntetést és teljes vagyonelkobzást kapott. Harait tíz év börtönbüntetésre ítélték, amiből kemény öt évet a brailai Nagyszigeten, Salcián, illetve Luciu-Giurgeni-ben és Gradinán töltött. Salciáról szabadult 1964. augusztus 5-én az általános kegyelmi rendelet nyomán. – Nem hős vagyok, hanem áldozat. Ebben az egész kirakatperben csak egy szereplőcske... – Ma is fenntartja, hogy az igazságtalanul elítéltek ügyében nem történt meg a jóvátétel. – Mindvégig figyeltek, szabadulás után is, állandóan, s most is figyelnek. Akkor úgy mint papot, s magyart, most mint magyart. Tudatában voltunk: megbélyegzett személyek vagyunk. Így élte papi életét ez a karakán ember. Humorérzéke azonban sosem hagyta cserben. – Fogolytársaim közül én voltam a legidősebb, és hogy valamelyest felvidítsam őket, azt javasoltam: énekeljünk karban… Rázendítettünk a Megfogtam egy szúnyogot, nagyobb volt egy lónál… című népdalra. Én vezényeltem. Háttal álltam az ajtónak. Bár a folyosóőröknek védő volt a csizmáján, én éreztem, hogy ott áll mögöttem. De nem törődtem vele, s vezényeltem tovább, hisz már úgyis kimondták az ítéletet. Egy adott pillanatban a folyosóőr megszólal: Szunyog-mester, aztán holnap számolunk…! Gondoltam, betesznek a karcerbe, de végül megúsztam. Lehet, az őröknek is tetszett az előadásunk… Marosszentgyörgyön kedvelt dalait hallhatta Pali bácsi a kolpingosok dalcsoportjának és a Szent Cecília csoport előadásában. A könyvet Bölöni Domokos ismertette. – A húsz fejezetre tagolt emlékezés tárgyilagos, ítéletei egyértelműek, hangneme néhol gyanúsan kedélyes. Az emlékező nyilván kímélni akar bennünket, maiakat és későbbieket, ezért csomagolja ezüstpapírba a keserű orvosságot. Akár az öregbakák, inkább a vidámabb, kedvesebb dolgokról mesél. Pedig láncokban tartották őket: „Édesapám az ozsdolai erdőről hordta a fát. (...) Elég sok helyen lánccal kellett kereket kötni, hogy ne szaladjon meg a megterhelt szekér. Erre a célra nem felelt meg a vékony lánc, vastag kellett. A rabtartók is vastag láncot használtak, és nem is lakattal biztosították azt, hanem ‘nitolással’. Akiket halálra ítéltek, azokat a kivégzésükig ilyen bilincsekben tartották.” Harai Pál született elbeszélő. Számára valószínűleg az is egyike élete próbatételeinek, hogy az élet szépségei helyett gonoszságokról, szörnyűségekről kell emlékeznie, írnia. Persze ezt is derekasan kiállja, holott alapjában véve inkább mikszáthi alkat – mondta a recenzens. – A fájdalmas történéseken minduntalan átsüt a hitből fakadó derű: „A papi hivatást választottam és 57 éve élem. És még élek, de már nem lehet sok hátra. Római katolikus hitemet megőriztem. Magyar anyanyelvemet is hasonlóan, és másokat is erre tanítottam.” Külön figyelmet érdemel könyvének ez a passzusa: „Még a gyomor is megérzi, ha egy megszokott étrendet és táplálékot hirtelen meg kell változtatni. Hogyne érezné meg a lélek, a gondolat- és érzelemvilág, ha a megszokottból vagy kedvelt életprogramból erőszakkal kiszorítják. A terrorrendszerek áldozataihoz nemcsak azokat kell számítani, akik bent voltak, hanem azokat a szülőket is, akik gyermekeik sorsa miatt aggódtak, a gyermekeket, akik elhurcolt szüleiket siratták, az őszinte barátokat, szomszédokat és így tovább. Vajon lesznek-e írók, akik az utókor számára szakavatottan megörökítik a 20. század borzalmait, hogy a következő évszázadokban ne fordulhasson elő olyan sok szörnyűség, mint amennyi a mi évszázadunkban oly sok országban előfordult? Régi és bevált megállapítás: egy letűnt kor hibáit vagy borzalmait nem ismerve kitesszük magunkat annak, hogy megismétlődjenek. Isten őrizzen meg ettől!” Harai Pál elújságolta: nemcsak nagyon sokat olvas, hanem új könyvön is dolgozik, amelyben gyermekkorát, ifjúságát, életét meséli el. Hisszük, hogy benne a maga eredetiségében nyilvánulhat meg rokonszenves egyénisége, hamisítatlan székely humora. Damján B. Sándor. Népújság (Marosvásárhely) 2010. október 16.Gyergyó az irodalombanGyergyószentmiklós szellemi életét 1945 után a városi művelődési ház tevékenysége határozta meg. A szépirodalmi élet egy ideig önképzőköri tevékenységre korlátozódott, ott képződött alap a későbbi irodalmi kör számára. 1968 őszétől folyamatos és szervezett köri munka kezdődött Váli József, majd 1969-től Nyisztor Miklós, 1972–73-ban Csata Ambrus vezetésével. Átmeneti hanyatlás után az irodalmi kört 1976-ban Bajna György szervezte újjá; ez alkalommal veszi fel a város jeles költő szülöttje után a Salamon Ernő Irodalmi Kör nevet. Salamon Ernő a város szülötte, 1912. május 15-én jött a világra. Az 1915-ben átadott gimnáziumban érettségizett, 1937-től Marosvásárhelyen élt. 1942 májusában munkaszolgálatra hívták be, Ukrajnában tífuszt kapott, és 1943. február 27-én egy olasz (?) katona agyonlőtte. Iskolája 1968. február 25-én vette fel a Salamon Ernő nevet, akkor avatták fel Izsák Márton Salamon Ernő-szobrát is. Az irodalmi kör tevékenységét felélénkítette Györffi Kálmán és Szávai Géza jelenléte. Új alkotók kapcsolódtak a közösségbe, köztük Burján Gál Emil, Gál Éva Emese és Kercsó Attila. A kör élén sokáig Kercsó Attila állt. Rendszeressé vált az újonnan megjelenő könyvek szerzőinek előadói meghívása, beillesztve a kör működését az országos szellemi vérkeringésbe. Kiadták az irodalmi kör Találkozások antológiáit, az elsőt 2000-ben, a másodikat a várossá nyilvánítás centenáriumán, 2007-ben. "A nyolcvanas évek második felétől a kör vezetését a legaktívabb, leglelkesebb tagok látták el, mint Gálné Esztegár Ildikó, Gál Éva Emese és Bajna György. Taglétszámunk 20 és 40 között váltakozott. Gelu Pateanut és Szilveszter Lászlót a műfordítás titkairól faggattuk, de Rab János etnobotanikai előadására is szép számmal gyűltünk össze. A Garda Dezső vezette történelmi kör diákjainak dolgozatai mindnyájunk figyelmét lekötötték." (Az előszóból) Az antológia huszonkét szerző írásait ölelte fel. (András Szabolcs, Bajna György, Bábics István, Biró László, Bőjte Balázs, Burján Gál Enikő, Burján G. Emil, Cseke Péter, Czirják Edit, Csata Ambrus, Ferenczi Attila, Gál Éva Emese, Gálné Esztegár Ildikó, Gergely Edit, Kedves Tamás Gyopár, Kercsó Attila, Nap Katalin, Panigay Róbert, Papp Attila Zsolt, Raffy Lajos, T. Szabó Edit, Váli József.) Érdekes módon, az 1989-es fordulat után, amikor már nem kellett tartani a "hallgatózóktól", az irodalmi kör iránti érdeklődés alábbhagyott, jegyezte meg egy interjúban Kercsó Attila. Ennek ellenére kéthetenként üléseztek, és 2007 októberében megjelent a második gyűjtemény is, a Találkozások II. A körösök megadták a módját az ünneplésnek. Mintha lakodalom lett volna, úgy megtelt a Szilágyi vendéglő, írta tudósításában Balázs Katalin (Hargita Népe, 2007. október 30.). "A jelen lévő költők és prózaírók (András Szabolcs, Bajna György, Bákai Magdolna, Burján Emil, Burján Gál Enikő, Eperjessy Kinga, Ferenczi Attila, Gál Éva Emese, dr. Kercsó Attila, Bíró László, Györffi Kálmán és a kör tiszteletbeli tagja, a borszéki Kamenitzky Antal) a kötetben megjelent írásaikból olvastak fel, röviden szólva önmagukról is, melyből kiderült, különböző foglalkozású és látásmódú embereket köt össze Gyergyóban az irodalom, az irodalmi kör". A második gyűjtemény előszavában az alapítók egyike, Bajna György, aki Kercsó Attila halála (2008. március 20.) óta ismét körvezető, megjegyzi: "szerény gyűjteményes kötet ez mindössze, amellyel egy 1962 októbere óta, 45 éve hosszabb megszakítások nélkül működő önképzőkör tagjai próbálnak a 100 éves város előtt tisztelegni. Gyergyószentmiklósi születésű, illetve Gyergyószentmiklóson élő, helyiekké avult tollforgatók. Van ellenben olyan alkotó is, aki nem él városunkban, de a kötet szerkesztői úgy vélték, kimaradhatatlanok: Váli József mint a kör egykori elnöke, Bereczki Károly mint alapító tag, Csata Ernő, illetve Kamenitzky Antal és László Péter Sándor mint a kör tiszteletbeli tagjai". Idén október hetedikén a Súrlott Grádics irodalmi kör és a Baricz Lajos irányította Kolping Család vendégeiként találkozott az olvasókkal két régi "Salamon Ernő-s": Bajna György (1947) és Györffi Kálmán (1945). Számos gyergyói gyökerű olvasó, helybeliek, városiak várták érdeklődéssel őket. (Társaik, Gál Éva Emese, Burján Emil, Panigay Róbert, Bákai Magdolna kényszerű okok miatt nem jöhettek el.) Szó esett a húszezres városka irodalmáról, a kör történetéről. A Grádics vezetője Kercsó Attilára emlékezett, ízelítőt nyújtva költészetéből. Felolvasta a szerző 2005-ben megjelent, Gerlék a lármafán című könyvének kötetzáró Sírversét is: "Én csupán önzésből féltem a haláltól, / Azért nem bántottam, hogy senkit ne bántson, / és az elmúlást is addig dédelgettem, / Amíg bölcsőjébe ő fektetett engem." Ismertették röviden Panigay Róbert vadásztörténet-író és a képzőművész-költő házaspár, Burján Emil és Burján Gál Emese munkásságát. Gál Éva Emese verseiből Szabó Mária és Bölöni Domokos olvasott fel. Idézzük az Ima a Székelyföldért záró sorait: "Uram! Űzd ki magadból azt az árnyat, / ami gátat vet a székely hazának, / hogy otthonunk maradjon ez a föld, // s ne hatalmaskodjanak sarlatánok / itt, ahol menteni kell a világot, / hogy lelkünk örökzöldjét örököld!" Bajna György tekintettel volt a fiatal nemzedékre, gyermekverssel kezdett, majd szép karácsonyi költeményekkel előlegezte meg a szeretet ünnepét, és egyik karcolatát is felolvasta. Sokoldalú ember Bajna, nem hiába próbált ki féltucatnál is több foglalkozást, míg az újságírás lett a kenyere, mára pedig "ha újságíró lehet ilyen, akkor nyugdíjas vagyok". Szülővárosát úgy ismeri, mint a tenyerét, legújabb könyve egy kiskalauz, Utcáim – Gyergyószentmiklós utcáinak rövid története: tévés munkálkodásának csöppet sem mellékes "terméke"; megszületését a helyi tévében sugárzott sorozat iránti fokozott érdeklődés ösztönözte. Györffi Kálmánt vásárhelyiként ismerték olvasói és barátai, kevesebben tudják, hogy magyar szakos tanárként gyergyói iskolákban tanított, ott le is telepedett. 1980-tól újságíróskodott, míg el nem lehetetlenítették. Erről Szőcs István mesélt Karácsonyi Zsoltnak a Helikon 2008. augusztus 10-i számában megjelent interjújában: "Emlékszem, hogy nálunk, az Előre szerkesztőségében, amikor mindenki kis nyögdicséléssel intézte el azt, hogy a főnök, Szilágyi Dezső beleír a kéziratokba, Györffi felállt és felolvasott egy nyilatkozatot. Mondtam neki: – Kálmán, ülj le a seggedre! –, és húztuk vissza a székre. De ő felugrott és elolvasta a tiltakozást, aztán lemondott az állásáról, és elkezdett éhezni, amit azóta is folytat. Bár aztán az Előre még egy darabig visszavette azzal, hogy ne írjon semmit, csak vegye fel a fizetést és fogja be a száját." Györffi rövid magyarországi "kitérő" után visszaköltözött Gyergyóba, ismét tanár, eljárogat az irodalmi körre is, és a toll sem esett ki a kezéből. A közönség nagy élvezettel hallgatta a Székelyföld októberi számában megjelent, Az öreg pincér balladája című ironikus novelláját, hatalmas tapssal jutalmazva a felolvasást. A kolpingosok versmondói Muresán Kilyén Emma irányításával rövid összeállítással emlékeztek az aradi vértanúkra, a Simon Kinga vezette Szent Cecília együttes az őszhöz, szürethez illő énekeket adott elő, Szántó Árpád daltulajdonos pedig ezúttal sem hagyta ki az alkalmat, és általános derültség közepette elzengte a Súrlott Grádics kör (Nagy Miklós Kund szövegére komponált) "himnuszát". Damján B. Sándor, Népújság (Marosvásárhely) 2010. október 20.Nem (csak) Erdély volt a tétNem (csak) Erdély volt a tét. Kései tudósítás a párizsi konferenciáról – áll Koszta István filológus, történész legutóbbi kötetének címlapján, a könyvön, amely hiánypótló és amely szokatlan nézőpontból, Alexandru Vaida-Voevod levelei, az 1918–20-as, párizsi béketárgyalásokról hazaküldött szigorúan bizalmas, a könyv megjelenése előtt nem publikált rejtjeles üzenetei alapján, azokat idézve beszél a békekonferenciáról, történészi pontossággal. A Koszta István által közölt szövegek két részre oszthatók: Alexandru Vaida-Voevod Párizsból Iuliu Maniunak, illetve a kormányzótanácsnak írt levelei átfogják az úgynevezett békekonferencián tanulságosan és eredményesen tevékenykedő román delegáció első munkaévét (1919. január-november). A második rész: feljegyzései és emlékirat-töredékei az 1920. év első negyedévének történéseit és azok összefüggéseit tartalmazzák, a levelek eligazítják az olvasót a párizsi békekonferencia munkálataiban. A kötetet Marosvásárhelyen a Súrlott Grádics irodalmi kör legutóbbi estjén, teljes teltházas közönség előtt, a szerző jelenlétében mutatták be a Bernády Házban. Bölöni Domokos házigazda és körvezető nyitószavait követően a kiadványt Pál-Antal Sándor akadémikus, ny. főlevéltáros méltatta: – A könyv nagy sikert aratott Budapesten. 1918–19-re vonatkozó része elénk, erdélyi és magyarországi magyarok elé tár sok részletező kérdést a párizsi konferenciáról. A kötethez Raffay Ernő történész írt méltatást, amelyben a következők állnak: „Trianonról és következményeiről szóló, minden szempontból körültekintő elemzést adó történelmi mű még nem született meg, de talán nem is fog hosszú ideig... Íme egy könyv, amely arról szól, hogy korántsem vagyunk minden titkok birtokában, kilencven év után is lehet megdöbbentően újat mondani... Megérthető belőle nemcsak a Magyar Királyság tragédiája, de a különbség is a magyar és a román politikai elit (például gróf Tisza István és Alexandru Vaida-Voevod) szellemi és morális állapota, valamint érdekérvényesítő tehetsége között is.” A fülszöveg gondolatsora szerint „Vaida-Voevod levelei a párizsi békekonferenciáról, olykor beszámoló, összegező tájékoztatói azért fontosak, mert abban a békéről alig szóló, általános zűrzavarban eligazítanak arról, hogy ki, kivel, hányszor, hol és mikor, meg miért, vagy mennyiért...” Ezt Koszta Istvánnak köszönhetjük, de nem csak mi, hanem az erdélyi román történészek is, főleg a kolozsváriak. Köztük sokan jól tudnak magyarul, így kompetensen tudták értelmezni Koszta munkásságát. Meggyőződtem arról, hogy őket is mennyire érdekelte a kötet, amely számukra is újdonságot jelentett. Betekintést nyújt a trianoni eseményekbe és nem csak azok egyoldalú, magyar részről történő ismertetését, hanem a másik szemszög érzékeltetését is nyújtja. Ezek a békekonferenciák nem jelentettek kimondottan fontos ügyet. A nagyhatalmak már felosztották egymás között az érdekszférákat, ez nekik másodrendű kérdés volt. A magyar küldöttség például nem is volt a konferencia hivatalos meghívottja, mert a monarchia akkor bomlott fel, Magyarország pedig még nem létezett. Be sem jutottak a trianoni palotába. Ez olyan tragédia, amelyről kevesen tudunk. Nagyon jól dolgozott viszont a román küldöttség, megtalálták a kiskapukat, megszerezték támogatóiknak a meggyőzhető embereket. A kötet alaposan kitágítja a Trianonnal kapcsolatos szemléletünket, azt hogy hogyan tekintünk mi másokra, de azt is, hogy mások hogyan tekintettek ránk. Ehhez a kötet hozzásegített – hallottuk a méltatótól, majd a szerző beszélt a könyvet megelőző kutatómunkáról, az anyagszerzés szinte hihetetlen egybeesésekkel gazdagított történeteiről. Mint mondta, a legnagyobb próbatétel az volt, hogy kimondottan a forrásanyagra támaszkodjon és erre szorítkozóan megállja, hogy következtetéseket vonjon le. Ez a történészi kutatói fegyelem eredménye. Nagy Botond, Népújság (Marosvásárhely) 2010. december 4.A szálfaember dalaiFél évszázada, egy rózsafakasztó napon éppen kaszált az út mentén és dalolt az énekes madarakkal, amikor egy arra járó személygépkocsi fékezett a közelében. Marosvásárhelyre hívták énekelni. 1956. október 1-jén alakult meg az Állami Székely Népi Együttes. A 140 tagú, fegyelmezett előadói közösség az évek során eljutott a művészi érettségig. Országosan elismert, népszerű alkotókká váltak az együttessel induló karmesterek, koreográfusok és énekszólisták: Szalman Lóránt, Birtalan József és Birtalan Judit, Szarvady Gyula, Székely Dénes és Domokos István, Orbán Irma kosztümtervező Tóth Erzsébet és Széllyes Sándor, Maria Precup, Balogh Dénes, Kerestély László és sokan, nagyon sokan mások. Balogh Dénes (1933. március 15–2005. december 10.) a közönség egyik kedvence, a népdal és magyar nóta csodálatos hangú, kiváló tolmácsolója. Telt házak jutalmazták vastapssal népdalait, katonadalait, nótáit, csodálták szálfatermetű kiállását, érces zengésű orgánumát. Hangjától megelevenedtek a ringó búzamező, kinyíltak a mezei virágok, illatoztak üdezöld, tarka rétek. Vele zengett a magasság, napfelkeltétől napszentültéig. Dalos társa, jó barátja, Széllyes Sándor így emlékezett: Alsóboldogfalvi gyerek: posztónadrágban, csizmában, szép, nagydarab, derék férfiember; a lányok és az asszonyok haltak meg érte, a hangja is jó volt, benne volt a dal az alkatában, a székely vérében. Amint bejött a színpadra, az már fél siker volt, utána jött a többi, a szilaj dalok. Bombasikere volt, szerették az asszonyok, ő is szerette nőket meg a jó bort, nagyon jó barát volt, teljes életet élt. Le a kalappal!" Több száz helyszínen több száz dal csendült fel az ajkáról, s ezek mindenikében ott lüktetett szenvedélyes élet- és népszeretete, kiállása székely feleiért. Akik tapsolhattak neki, azok emlékezetében hangjához társul a betyáros kiállás, a fölszegett fej dacos büszkesége is, amellyel a világ kihívásait fogadta. Velünk van Ő: bajtárs a bajban, koma az örömben – vigasztal és fölvidít. Szívbéli erő sugároz. Bölöni Domokos, Népújság (Marosvásárhely) 2010. december 22.Nyárádszentbenedek 700 éveEgy kis falu szeretet-regénye Az 1332-es pápai tizedjegyzékben Sancto Benedicto mint adófizető, szentegyházas falu és plébániatemplom szerepel, Jakab nevű papjával. Egy huszonegyedik századi tanítónő, Nám Móréh M. (másutt: Mária) Emese fokos kötettel rukkolt elő /Nyárádszentbenedek 700 éve/, a hátlapon teljes joggal írják a szerkesztők, hogy (tanügyi) szakdolgozatát sikerült "falutörténetté bővítenie, emelnie, illetve közkinccsé tennie. Kutatta az állami és egyházi levéltárakban elfekvő korabeli okiratokat, összeírásokat, népszámlálásokat, egyházi anyakönyveket, de összegyűjtötte a faluban élők egyéni és közemlékezetét is, ha úgy vélte, helye van azoknak a falutörténetben." Ilyen kis falunak (a szerző és rokonai, barátai költségén megjelentetett!) ekkora könyve ritkaságszámba megy. A tisztelt Tanító Néni szó szerint vette Kányádi Sándor sorait, és akként is cselekedett: be kell gyűjteni mindent, az utolsó szavainkat is. Lelkünk csűrébe hordjuk megőrzésre minden drága hozományunkat. Ezek a csűrök a mi szeretettárlóink: ezekben is élünk tovább. A szentbenedeki könyv bemutatása, amelyhez a Nemes panzió járult hozzá, a Közép-Nyárádmente pompás ünnepe volt. Szakértők és hivatalosak méltatták, gyülekezetnyi nép ünnepelte. Lesznek bírálói is, lesz bővítése, kiegészítése, gyarapodása. Hiszen a fölgyűlt hatalmas tudás- és ismeretanyag újabb könyvekbe kívánkozik. Adná az Isten, hogy minden falunak lenne egy ilyen szorgos, szülőföld-szerető tanító nénije! Bölöni Domokos, Népújság (Marosvásárhely) 2011. január 11.Közművelődés ErdőszentgyörgyönKözreadja: Bölöni Domokos Avagy: 2010 – a Bodor Péter Művelődési Egyesületben. Kérésünkre Kovrig Magdolna ny. tanárnő, a Bodor Péter Művelődési Egyesület elnöke, az Erdőszentgyörgyi Figyelő című kiadvány főszerkesztője, a város művelődési életének egyik fő szervezője, a színjátszók helyi mentora vázolja fel az elmúlt esztendő fontosabb eseményeit Erdőszentgyörgyön. – A 2010-ben érzékelhető mindenféle válságok a művelődési életben is éreztették hatásukat. Az emberek kevesebbet tudtak áldozni a művelődésre, nehezebb volt közönséget toborozni a rendezvényekre. Egyesületünk a szerényebb lehetőségek ellenére sem mondott le fő feladatáról, próbálkozott a korábbi évek színvonalán munkálkodni a magyar közművelődés érdekében. A programok megtervezése mellett meg kellett teremteni a rendezvények anyagi hátterét. Az év első néhány hónapja pályázatok felkutatásával és megírásával telt el. Mintegy 12 pályázatot készítettünk, és ezek nagy többsége sikeresnek bizonyult, jóllehet nem kaptuk meg az igényelt – és szükséges – összegeket teljes egészében, de a sok pályázatból lassanként összejött annyi, hogy a legfontosabb, már hagyományosnak tekinthető tevékenységeinket megvalósíthassuk. Az elmúlt évben támogatóink voltak: Erdőszentgyörgy Városi Tanácsa, a Maros Megyei Tanács, a Hagyományos Kultúra és Művészeti Oktatás Maros Megyei Központja, az Europe Direct Központ, a Communitas Alapítvány, az Euro-Trans Alapítvány, illetve a magyarországi Nemzeti Kulturális Alap, a Corvinus Zrt, a Szülőföld Alap. Nem feledkezhetünk meg a bennünket támogató lakosok 2%-os adófelajánlásairól és adományairól sem. Külön ki kell emelnem a celldömölki Soltis Lajos Színházat, amely nemcsak a pályázataink magyarországi pénzügyi lebonyolítójának szerepét vállalta magára, de minden évben, így 2010-ben is, egyik turnéjának teljes bevételét egyesületünknek ajánlotta fel. Minden támogatónknak köszönjük a segítséget, amellyel lehetőséget teremtett arra, hogy a lakosság számára kulturális rendezvényeink elérhetők legyenek. A támogatásoknak köszönhetően rendezvényeink döntő többsége ingyenes volt és mindenki számára nyitott. Most pedig idézzük fel néhány mondatban az egyesület fontosabb, 2010-es rendezvényeit. Az esztendő a magyar kultúra napjának (január 22.) megemlékezésével indult. Hagyománnyá vált, hogy ezen a napon értékeljük a diákok számára meghirdetett fogalmazási és képzőművészeti pályázatot. Ebben az évben a népművészet volt a téma: Vadrózsák friss hajtásai címmel érkezett be mintegy 100 pályamunka. Február 24-én vendégünk volt a Súrlott Grádics Irodalmi Kör, valamint a Cantuale férfikórus. Februárban került sor a hagyományos farsangi bálra is, amelyet egyesületünk a helyi RMDSZ-szel közösen szervezett. Február 15-én az iskola dokumentációs központjában Székely Ferenc szervezésében Molnár Dénes ex libriseiből láthattak kiállítást az érdeklődők. A farsangot a Százfonat néptánccsoport nagy sikerű, hagyományőrző farsangbúcsúztatója zárta, szervezője Ambrus Emese. Március 8-án a Caritas idősek klubjában nőnapi műsort mutatott be a színkörünk ifjúsági csoportja Kovrig Ildikó irányításával. Március központi rendezvénye hagyományosan a 15-i ünnepség. Az ünnepi beszédeket követő műsort az egyesület ifjúsági színjátszó csoportjának előadása nyitotta meg Kovrig Ildikó vezetésével, majd Ambrus Emesének a nemzeti ünnepet méltató, nagyszabású verses, zenés, táncos összeállítása zárta. Március 27-én az iskolával közösen rendeztük meg az Anyám, fekete rózsa elnevezésű nemzetközi versmondó verseny székelyföldi előválogatóját. Az áprilisi tevékenységek a Szent György-napi rendezvények előkészületeinek jegyében zajlottak, amelynek főszereplői 2010-ben a diákok voltak. Májusban egyhetes turnét szerveztünk a celldömölki Soltis Lajos Színháznak. Mesejátékot mutattak be Arany János Rózsa és Ibolya című elbeszélő költeménye alapján, mintegy kilenc környékbeli településen. A celldömölki testvérváros színészei ez alkalommal a turné bevételét egyesületünknek ajánlották fel. Május 17-én láttuk vendégül Zsapka Attila szlovákiai előadóművészt Radnóti Miklósról szóló műsorával. Júniusban az iskola egyik osztályában tapsolhattunk egykori tanítványunk, Pál Hunor nagyváradi színész előadásának. Mifelénk szokatlan műfajjal, a Klamm háborúja című "osztályterem-színházi" előadással ajándékozta meg hallgatóságát. Június végén a Bodor Péter Színkör Magyarországon, Mezőkövesden a Mátyás király tiszteletére rendezett reneszánsz városnapokon vendégszerepelt a Mandragórával. Július végén örömmel gratulálhattunk a színkör egyik legrégebbi tagjának, Márton Emőkének, aki sikeresen felvételizett a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színművészeti karára. Sikere számunkra nemcsak öröm, de bizonyíték is, hogy munkánk nem hiábavaló. Júliust a nyári amatőr színésztábor előkészítése és a Küküllő-expó műsorának szervezése töltötte ki. Augusztus első hetének végén került sor a kiállításra. Erre az alkalomra hívtuk meg a mezőkövesdieket, akik egy vígjátékkal szórakoztatták Erdőszentgyörgy közönségét. Augusztus 8–15. között Kőrispatakon tartottuk a műkedvelő színjátszók nyári táborát. Mintegy 80 színjátszó vett részt az egyhetes szakmai képzésen. A táborozók között a hazaiak mellett ott voltak a celldömölki és mezőkövesdi színjátszók is. Októberben az iskola VIII. osztályosai Bereczki Klára tanárnő vezetésével nagy sikerű szüreti mulatságot szerveztek, felelevenítve a szürettel kapcsolatos néphagyományokat. Októbert a XVIII. amatőr színjátszó-találkozó előkészületei töltötték ki. A színkör ifjúsági csoportja Páskándi Géza Az egér farkincája című darabjának bemutatójára készült Kovrig Ildikó irányításával. November 14–19. között a Soltis Lajos Színház volt a vendégünk. Turnéjuk során Weöres Sándor Csalóka Péter című darabjával 11 előadást tartottak vidékünkön. A turnét követően ők is részt vettek november 19–21. között a Kis- Küküllő menti műkedvelő színjátszók XVIII. találkozóján. A fesztiválon 18 színjátszó csoport mutatkozott be, többségük igen színvonalas előadásokkal. December 9-én a színkör ifjúsági csapata fellépett a szászrégeni III. Kemény János Színjátszó Találkozón. Jelenleg a színkör készül a celldömölki Soltis Lajos Fesztiválra, az ifjúsági csoportot meghívták március végére a Celldömölki Mesefesztiválra. Az említetteken kívül meg kell említenem, hogy az iskola dokumentációs központjában rendszeresen kerítünk sort könyvbemutatókra, Székely Ferenc szervezésében. A népi tánc hagyományainak őrzését és továbbadását, legnagyobb örömünkre, felvállalta a Százfonat Egyesület, amelynek keretében rendszeres néptáncoktatás folyik. De a Bodor Péter Művelődési Egyesület is igyekszik támogatni a hagyományok átadását a táncházmozgalom keretében. 2010-ben a magyarországi Nemzeti Kulturális Alapnál pályáztunk, és 200.000 forintot nyertünk erre a célra. Igyekszünk lehetőségeinkhez mérten támogatni az iskolában az anyanyelven folyó szakoktatást is. Az év végén sikerült a Szülőföld Alapnál 2.500.000 forintos támogatást nyernünk egy ebédlő–kiszolgáló szakterem felszerelésére, amely lehetővé teszi majd, hogy a tanulók jobb körülmények között sajátítsák el a felszolgálás tudományát-gyakorlatát, hogy ezzel is versenyképesebbeké váljanak a hazai munkaerőpiacon. A felsoroltak mellett tovább szerkesztjük az Erdőszentgyörgyi Figyelő című helyi lapot, amely a Corvinus Zrt. támogatásának köszönhetően az elmúlt évben gazdasági melléklettel bővült. A lap szerkesztői, munkatársai szabadidejükben, önkéntesen és fizetség nélkül vállalják a munkát, ezért gyakran időhiánnyal küszködünk, emiatt jelentkezünk összevont lapszámokkal. A nyomdai költségek előteremtésében segítenek a pályázatok és adományok. A felvázolt tevékenységek korántsem ölelik fel a művelődési élet egészét. Továbbra is léteznek olyan természetű akadályok, amelyek leküzdésére egyesületünk nem vállalkozhat. Várjuk, hogy befejeződjön a Rhédey-kastély felújítása, valamint elkezdődjön a művelődési otthon felújítása, korszerűsítése. Akkor talán lesz a kultúrához illő, megfelelő helyiség a kiállítások, színházi előadások és egyéb igényesebb művelődési rendezvények számára. Népújság (Marosvásárhely) 2011. január 18.Optimista vagyokKözreadja: Bölöni Domokos Kovács András karnagy, a marosvásárhelyi Nagy István ifjúsági vegyes kar és a vártemplomi Psalmus kórus karnagya – az elmúlt esztendő eseményeiről. – Örvendetes tény, hogy az amatőr kórusok száma a múlt esztendőben is gyarapodott, ami a dalolási kedv mellett az együttesek nevelő, közösségszervező és erősítő szerepének felismerését is jelentheti. Még mindig az egyházak, a templomok gyülekezetei elsősorban a fenntartók. Az állami és gazdasági intézmények is felfedezhetnék e tevékenység jelentőségét. Örvendetes az is, hogy a régi, már bejáratott fesztiválok, találkozók mellett új együttesek próbálnak Erdély magyarok lakta régióiban ilyen ünnepi rendezvényeket meghonosítani. Ezekre nagy szükség van, hiszen a munkát motiválni, az eredményeket népszerűsíteni, a hibákat javítani kell. Az erdélyi magyar amatőr kórusmozgalom komoly, figyelemre méltó hagyománnyal rendelkezik. Ezt a hagyományt próbáljuk ápolni a rendszerváltozás után újraélesztett szervezeteink segítségével, a Romániai Magyar Dalosszövetséggel és a Seprődi János Dalosszövetséggel. A nemrég Kolozsváron megtartott 2010. évi közgyűlésén az RMD elnökének, Guttman Emesének a beszámolójából tudhattuk meg, hogy milyen gazdag kórus- és zenei tevékenység zajlik a tőlünk távolabbi tájakon, elsősorban Székelyföldön, de említhetném a Szilágyságot, a Partiumot is. A közgyűlésen minden évben díjazzák a különböző területeken: a kórusvezetésben, egyházzenében, hagyományőrzésben, népdaléneklésben, népdalgyűjtésben, népi zenekari és fúvószenekari tevékenységben figyelemre méltó eredményt elért személyeket. A nemrég elhunyt Nagy Ferenc által létrehozott Seprődi János Dalosszövetség pedig most már anyaországi vezetéssel próbálja összehangolni a Kárpát-medence magyar kóruséletét. Az általam vezetett két amatőr együttes eseményekben gazdag évadot mondhat magáénak. A Nagy István ifjúsági vegyes kar a tavaly áprilisban Budapesten vendégszerepelt egy önálló hangversennyel, és sikeresen lépett fel a budapesti Bárdos Lajos Zenei Hetek Alapítvány rendezvénysorozatának nyitóhangversenyén. Itthon megszervezte a XIX. Bárdos Lajos–Nagy István Kórusfesztivált, melynek hangversenyein tíz kórus énekelt. Ezenkívül sikerrel mutatkozott be a székelyudvarhelyi Bárdos Lajos–Balázs Ferenc Ifjúsági Kórusfesztiválon, majd idényzáró szereplésként a II. Szovátai Kórustalálkozón. Az új évadban, mely októberben kezdődött, fellépett a Bolyai Líceum Öregdiák Köre által szervezett Kozma Béla- emlékünnepélyen, majd decemberben a filharmónia által szervezett Musica Sacra rendezvénysorozat keretében a Vártemplomban, a Psalmus kórussal együtt adventi kórushangversenyen énekelt. A Vártemplom Psalmus kórusa, mely az idén ünnepli megalakulásának 25. évfordulóját, legfontosabb feladataként a templomi szolgálat ellátásának érdekében gazdagította tavaly is repertoárját. E szolgálatok mellett meg kell említenem a Szentháromság-napi református kórustalálkozót, melynek rendszeres résztvevői vagyunk. Örömünkre tavasszal megtisztelő hívást kaptunk a kolozsvári Szent Mihály-templomba a RMD által szervezett Zsizsmann Rezső-emlékhangversenyre. A helyi lapban megjelenő kritika kiemelte kórusunk színvonalas műsorát, a kórus tiszta intonációját, érthető szövegmondását. Társszervezőként a kórus sokat tett a XIX. Bárdos Lajos–Nagy István Kórusfesztivál lebonyolítása érdekében, melyen nagy sikerrel szerepelt, majd az etyeki Signum kórus hívására tavasszal Magyarországon énekelt. A kórus évadzáró szereplése a Nyárádszeredai Kórustalálkozón való részvétel volt, az új évadban pedig a már említett adventi hangversenyen mutatta be műsorát. Meg kell említenem a szászrégeni rendezvényeket: a már hagyományos Zengjen hálaének református kórustalálkozót, valamint az adventi gyermekkari kórustalálkozót, melyet a tavaly második alkalommal rendezett meg a református egyház. Tudunk még a marosszentgyörgyi kórustalálkozókról, a körtvélyfáji Reneszánsz kórustalálkozóról, a marosvásárhelyi Szabadság úti ifjúsági kórustalálkozókról, melyeket többnyire az egyház patronál. Befejezésként még csak annyit mondanék, hogy optimista vagyok, mert örömmel látom, hogy a fiatalok (köztük volt tanítványaim) kórusokat vezetnek, sikerült őket "meg-fertőznünk", és tovább éltetik, remélhetően jobban, mint mi, öregek, az együtténeklés ügyét. Népújság (Marosvásárhely) 2011. január 29.Nagy Pál vallomásos emlékkönyve"Valahogyan összefüggőnek, elválaszthatatlannak látom a tollal való munkálkodás valamennyi változatát. Erről tanúskodnak – érzésem szerint – az utóbbi években megjelent köteteim is. (...) Nemigen tudnék az irodalomról elvontan, életkörülményeinktől, örömeinktől – gondjainktól és reményeinktől, örömeinktől és bánatainktól – függetlenül beszélni. Bár az is igaz, egy idő óta – öregen és egyre fáradtabban – publicistaként már csak ritkán tudok szólni közösségi dolgainkról. Itt vannak a tehetséges fiatalok, tőlük várhatunk eligazító, felrázó szavakat..." Jól kezdődött az esztendő Nagy Pál számára: a tavaly megjelent Betűvetés mezején című könyve után, születésnapja (1924. január 30.) alkalmából máris olvasói asztalára teheti újabb kötetét. Beszédes a címe: Vallomásos emlékek (Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 2011), a korábban egyebütt már napvilágot látott szövegek voltaképpen egy dolgos irodalmár életének tükörcserepei, indulásától napjainkig. Olvashatunk benne a székely mezőségi szülőhelyről, Mezőkölpényről és környékéről – Falu a Korhány alatt, a világháborús élményekről – Hadifogságom rövid naplója, a diákévek színtereiről – Bolyaiak tere, Volt egyszer egy intézet; emlékezik az Igaz Szó folyóirat egykori, Dózsa György utcai szerkesztőségének gyakori látogatóira, kedves és kedvenc íróira – Amikor még együtt énekeltünk, Felejthetetlen találkozások Tamási Áronnal, Németh László Marosvásárhelyen, Látogatóban a költő emlékénél (Tompa Lászlóról), Tomcsa – lyukas ersernyővel, Tisztelgő főhajtással (Szabédi Lászlóról), Halhatatlan (Sütő Andrásról); beválogatott egy nyelvművelő célzatú kisesszét – "Az anyanyelv a legmélyebb sorsközösség" –, élménybeszámolót egy 2002-es budapesi konferenciáról – Szárszó szellemében, a sóvidéki művelődési életet méltató jegyzetet – Korondi képek; hogy a második szerkezeti egységben aztán Derűs pillanatok, villanatok cím alatt néhány kedves anakdotájával – Mi a helyzet?, Húzzuk az időt, Szemlér javít, Földesékkel utazunk, Kollokvium Jancsónál, Gellértsándorul, Szőcs Kálmán dedikál, Bözödi Bözödön, Bajor foltja – is megajándékozza olvasóit; végül hét rövid interjúval zárja könyvét, szint- úgy beszédes című valamennyi: Kifogyhatatlan a mondanivaló (kérdező: Lokodi Imre), Az út, két gyanakvó gondolat között (Bölöni Domokos), "Csak úgy tudok élni, hogyha dolgozom" (Bölöni Domokos), Nincs időm unatkozni (Szucher Ervin), Épülő szellemi szálláshely (a Sütő András Baráti Egyesület megalakulásáról, Bölöni Domokos), Határtalan hazában (Bölöni Domokos), Tollal, szóval – a szülőföld vonzásában (Zsidó Ferenc). Ez utóbbiból idézünk: "A vásárhelyi Református Kollégium diákjaként egy időben elnöke voltam a Mentovich Ferencről elnevezett önképzőkörnek. Egyetemi hallgatóként Kolozsvárt tagja voltam a Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesületnek és a Móricz Kollégiumnak. Vásárhelyt kétszer is titkára voltam az Írószövetség fiókjának. A múlt század hatvanas éveinek végén ugyanitt útjára indítottuk az Aranka György irodalmi kört, s egy ideig ennek is az elnöke voltam. Ugyanekkor elindítottam, szerkesztettem a helyi napilap Figyelő című irodalmi-művészeti mellékletét. Századunk kilencvenes éveinek kezdetén megalapítottuk Marosvásárhelyt a Kollégiumi Öregdiákok Baráti Körét, s ezt vezettem – elnökként – pár esztendeig. Voltam utána az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezetének alelnöke is. Tagja vagyok a Romániai Írók Szövetségének, a Magyar Írószövetségnek. Mindig szívesen mentem bárhová előadásokat tartani, író-olvasó találkozókon részt venni. Szoktam mondani: nincs időm unatkozni, semmit tenni. Még manapság sem..." Tizenegyedik önálló könyvéhez gratulálva jó egészséget, kiváló erőnlétet, töretlen munkakedvet kívánunk Nagy Pálnak – és várjuk újabb köteteit! Damján B. Sándor. Népújság (Marosvásárhely) 2011. április 20.Sütõ András világaNagy érdeklõdés kísérte a hétfõi könyvbemutatót a Bernády Házban. Az est vendége jeles személyiség, Gróf László térképtörténész, a Királyi Földrajzi Társaság (Oxford) tagja volt. Szombathelyen született tõsgyökeres vasi pedagóguscsaládból, õsei már a 17. század elején Sárvár mezõváros polgárai voltak. Iskoláit Sárváron, Szombathelyen és Budapesten végezte. Katonaéveit a honvéd térképészet kötelékében töltötte. 1956-ban került külföldre. Diplomáját summa cum laude szerezte meg az Oxfordi Egyetemen. Angliában él, nyugalmazott egyetemi professzor. Szenvedélyesen gyûjti a történelmi Magyarország 16-19. századi térképeit, amelybõl megalapította a Carta Hungarica térképgyûjteményt. Gróf László jó ideje járja Erdélyt, történelmi és néprajzi múltja után kutatva, erdélyi címerekrõl és térképekrõl tart elõadásokat. A Bernády Házban viszont Sütõ Andrásról beszélt, a budapesti Officina Kiadónál nemrég megjelent Sütõ András világa címû album marosvásárhelyi bemutatóján. A rendezvényt a Sütõ András Baráti Egyesület szervezte, az elõadót Nagy Pál elnök mutatta be: Sütõ Andrásnak régi kedves barátja, élemûvének egyik kiváló ismerõje ugyanakkor. Gyakran találkoztak, gyakran voltak együtt, ezek emlékezetes napok maradtak, olyannyira, hogy Gróf László azóta is gyakran eljön, ellátogat a sírhoz, elhelyezi a virágait, és az emlékezés elevenen él benne. A Sütõ-album ötlete is Gróf Lászlótól való. Nagy Pál aláhúzta, hogy az egyetemes magyar irodalom kiemelkedõ erdélyi képviselõje elõtt tisztelgõ kötet Sütõ András életútját, irodalmi pályafutását követi nyomon. Megismerjük a pusztakamarási szülõházban eltöltött gyermekkora, majd nagyenyedi tanulóévei eseményeit, a számos nehézség, akadályoztatás ellenére kibontakozó írói pálya állomásait. Mindez maga az író, Sütõ András mûveinek idézeteibõl, levelezésébõl áll össze hiteles életpályaképpé, melyet még közelebb hoz az olvasóhoz a könyvet kísérõ mintegy 150 archív fénykép. Szerkesztõje Karádi Ilona, elõszavát Cs. Nagy Ibolya debreceni irodalomtörténész, kritikus jegyzi. A szövegválogatás Ablonczy László budapesti irodalomtörténész érdeme. Sütõ Andráshoz baráti kapcsolatok fûztek, és elmondhatom, hogy jól ismerem a Mezõséget, azt a >sáros szegénységet<, ahonnan �? elindult. Az íróval az 1970-es években találkozott az Anyám könnyû álmot ígér címû könyvének olvasásakor. Rokonszenvük alapja a sok mindenben közös gyermekkori és tájélmény, a sorsvállalás, és persze a páratlan nyelvezet. Sütõ néhány magyar szóval a tarisznyájában indult, és hihetetlenül nagy talentummal. �?s eljutott a csúcsra. Az emlékezõt fõleg az ragadta meg, hogy a kollegista Sütõ nem felfelé akart törni hanem vissza, azok közé, ahonnan elindult. �?s errõl az �?desapám jutott eszembe, aki ugyancsak tanító, kántortanító volt, és az volt a vágya, hogy a magyar gyermekeket nevelje. Amikor aztán személyesen is találkoztak Marosvásárhelyen, életre szóló barátság szövõdött közöttük. Kedves közjátékként Kilyén Ilka színmûvésznõ olvasott fel Sütõ Andrástól származó részleteket, és Gali Teréz nagyszalontai énekes dalolt, gitárkísérettel; mintegy zárómomentumként pedig éppen egy Gróf Lászlótól származó balladai hangvételû szöveget adott elõ. Bölöni Domokos Népújság (Marosvásárhely) 2011. május 7.Történetek gyermekekrõl, felnõtteknekGyûjteményesnek is nevezhetõ Bölöni Domokos legújabb kötete (Küküllõmadár, Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, 2011), melyben régebb megjelent karcolatok is szerepelnek. Ami összeköti ezeket az írásokat, az a szereplõk személye: gyerekekrõl szólnak, gyerekeknek is, de inkább felnõtteknek. Nem válik itt külön - ahogy a valóságban sem - a gyermekek és felnõttek világa, a gondtalan gyermekkorba gyakran beleszól a nagybetûs élet szereplõi nemcsak tanúi, hanem elszenvedõi is a mindennapok drámai vagy tragikus eseményeinek. Nincs szó itt felhõtlen és boldog gyermekkorról, mégis - vagy talán pont ezért - jelen van a humor, és jelen van a történelem, mely gyakran beleszól a mindennapok életébe. A sajátos humor végigkíséri a szerzõ egész életmûvét. Az elpusztíthatatlan népi humor ott bujkál a sorok között, hol önfeledt, vidám, hol kesernyés, ironikus, éppenséggel csúfondáros. Szereplõi nem azért viccelnek, tréfálkoznak, mert olyan vidám az életük, inkább egyfajta védekezés ez a vigadva sírás, hogy megfordítsuk az ismert szójátékot. Tomcsa Sándor egyik hõsének az esernyõje jut eszembe, mely lyukas és becsurog rajta az esõ, de jó védelmet jelent a pergõtûzben. Ilyen pergõtüzekben gyakran volt része e táj emberének, szó szerintiben is, hisz végiggázolt itt két világháború, kisebbségi sors, kommunizmus, kollektivizálás, árvíz, aszály, betegségek és egyéni tragédiák. Hogy mindezt túléltük, abban szerepe van a mindennapi humorunknak is. Ezek a történelmi viharok szedték a maguk áldozatait, például a címadó karcolat alig tizenhét éves hõsét. Ez a legény - félig még gyerek - 1956 reményteljes októberében kitûzte a falu tornyára a magyar zászlót. Senkinek nem szólt, nem mondta, miért, nem szervezkedett, nem lázított. A megtorlás azonban nem késett, rövid bujkálás és szökési kísérlet után elfogják. Amikor hazakerül, zárkózott, komor lesz, epilepszia kínozza, falusfelei egyszerûen bolondnak nevezik. Nagyon életszerû történet ez: ugyanebben az idõben rokonságom egyik tagját egy Ludas melletti faluból vitték el, nyomorékká verték, egész életére megbetegítették. Bûne az volt, hogy saját búzáját saját udvarára vitte be, nem a szérûre. Rengeteg ilyen történetünk van, s bár történészeink és újságíróink sok mindent feldolgoztak - pl. Pál-Antal Sándor, Tófalvi Zoltán -, a fiatal nemzedékek keveset tudnak errõl a korszakról. Ezért a történelemoktatásunk is kárhoztatható, és a szépirodalom is ritkán nyúl ezekhez a témákhoz. Bölöni Domokos úgymond üdítõ kivétel e tekintetben, nemcsak az említett írásban és utóbbi kötetében, hanem az elõzõ munkáiban, könyveiben is gyakran fordul a közelmúlt történéseihez, szól arról, hogyan éli meg a kisember a nagy történelmi változásokat. Ezzel a gondolattal fogok hozzá újraolvasni szerzõnk elõzõ köteteit. A könyv borítóját Kedei Zoltán munkái díszítik, a borítót Beke Sándor-Olivér tervezte, akárcsak az elõzõ kötet, ez is külsõleg is szép, tetszetõs munka. Gábor Attila Népújság (Marosvásárhely) 2011. június 11.Bethlen Miklós és BethlenszentmiklósHíres emberek, jeles települések Bethlenszentmiklós (románul Sânmiclãuº, németül Betelsdorf) falu Fehér megyében. Közigazgatásilag Szépmezõhöz tartozik. Balázsfalvától 15 km-re északkeletre, a Kis-Küküllõ jobb partján fekszik. Szépmezõtõl 6 km-re északkeletre van. Szász település volt, és egykor a küküllõi vár birtokai közé tartozott. 1309-ben villa Sancti Nicolai néven említik elõször, papját pedig a tizedmegtagadó szász papok közt. 1332-ben Nicolay, Nycolai, 1390-ben Zenthmyklos, 1491-ben Zaz Zenthmyklos, Olah Zent Myklos néven írták. 1332-ben a németül Miklosdorf néven nevezett település már egyházas hely volt, papja a pápai tizedjegyzék szerint ekkor 40 dénár pápai tizedet fizetett. 1390-ben Zsigmond király Bethlen Gergelynek adományozta, és a Bethlen család birtokai közé tartozott a késõbbiekben is. A 16. században Bethlen Farkas várat emelt itt, amely ma már nem látható. Bethlen Miklós (1642-1716), a kiváló államférfi és emlékiratíró velencei emlékeinek hatására, de figyelembe véve a helyi népi építészeti hagyományokat is, itt reneszánsz stílusú kastélyt építtetett. A kastély 1668 és 1683 között épült, jellegzetes, szép alkotása az olasz hatású erdélyi reneszánsz építkezésnek. Bethlen Miklós Udvarhelyszék fõkapitányaként itt is élt. A kastélyt egykor védõfalak és sarokbástyák övezték. 1719-ben itt kötött házasságot Kemény Zsigmond Bethlen Ágnessel. Az 1760-as években tatarozták, és ekkor részben barokk stílusban átépítették. A falunak 1910-ben 1522, többségben magyar lakosa volt, jelentõs román kisebbséggel. A trianoni békeszerzõdésig Kis-Küküllõ vármegye Hosszúaszói járásához tartozott. Ma a falu lakosságának 70%-a magyar. Bethleni gróf Bethlen Miklós (Kisbún, 1642. szeptember 1 - Bécs, 1716. október 27.) Bethlen János kancellár fia, államférfi és emlékíró. Elsõ nevelõje Keresztúri Pál, majd Apáczai Csere János. Németalföldön, Hollandiában, Párizsban tanult. Hazatérve Zrínyi Miklós mellett akarta katonai nevelését tökéletesíteni, de csak keveset lehetett a nagy hõs környezetében annak halála miatt (melynek tanúja volt). Ezután Olaszországba utazott, nyelvet és építészetet tanult. Visszatérve Udvarhelyszék fõkapitányi tisztségét látta el. Az általa épített bethlenszentmiklósi kastély az erdélyi reneszánsz építészet egyik legszebb kastélya. Kemény János és Apafi bizalmi embere volt. Meggondolatlanul belekeveredett Béldi Pál összeesküvésébe, s 1676-ban Fogarason bebörtönözték. Szabadulása után Kõvár és Máramaros kapitánya lett. 1690-ben Bécsbe került, ahol közremûködött a Diploma Leopoldinum megalkotásában. Teleki Mihály, nagy politikai ellenfelének halála után, 1691-ben Erdély kancellárjává nevezték ki; 1691-1704 között volt ebben a funkcióban. Egy Hollandiában kiadott, Erdély szomorú sorsáról szóló könyve miatt Rabutin élete végéig bécsi fogságban tartotta. Rabságában alkotta élete fõmûvét (�?néletírásom), amelyet gyermekeinek írt okulásul, magyar nyelven. Elsõ felesége, Kun Ilona fiatalon elhunyt; második felesége Rhédey Júlia, aki templomoknak készített úrasztali terítõirõl lett híres. * Forrás: Wikipédia Bölöni Domokos Népújság (Marosvásárhely) 2011. augusztus 13.Bölöni Domokos – 65A hatvanöt nem igazán kerek évforduló, de szótlanul sem lehet elsiklani fölötte. Az író mögött ilyenkor már tetemes életmű áll, érdemes visszapillantania, eltűnődnie egy percre, de csak azért, hogy ismét megállapítsa: nem a születésnapok határozzák meg az alkotómunkát, nem ilyesmik befolyásolják az írásművészetet. Különben is ebben a korban a legtöbb tollforgató még alkotóereje, munkakedve, inventivitása teljében van, számíthat rá, hogy ezután következnek a legkiérleltebb, összegező művek. Akkor is, ha "civil" időszámítás szerint mifelénk férfiembernek ebben az életkorban kell nyugdíjba vonulni. Bölöni Domokos is eljutott erre a pontra, két napja töltötte a 65-öt. Számos kötete van, de élménytára kimeríthetetlen, ontja a bolond-bolond közelmúltba és a még bolondabb jelenbe ágyazott rövidprózákat, lapunkban a jellegzetes bölönis tárcákat, sok-sok könyvre telik még fantáziájából, mindabból a változatos életanyagból, amivel az eltelt évtizedek gazdagon feltarisznyálták, humora is kiapadhatatlan, széles olvasótábora méltán várhatja, hogy mindegyre újabb élvezetes, tanulságos írásokkal, olyan könyvekkel rukkol elő, amilyeneket csakis ő tud megírni. Mi, kollégái is hisszük, hogy írói népszerűsége tovább növekszik az elkövetkezendőkben, és tetézzük ezt jókívánságainkkal. Isten éltesse sokáig, őrizze meg töretlenül egészségét! N.M.K. Népújság (Marosvásárhely) 2011. augusztus 13.Az írók unalmas emberekSzületésnapi beszélgetés Bölöni Domokossal Bölöni Domokos (Dányán, 1946. augusztus 11.) romániai magyar író, a marosvásárhelyi Népujság művelődési rovatának szerkesztője. Maros megyében (volt Kis-Küküllő vármegye), a közigazgatásilag Bonyha községhez tartozó Dányán nevű faluban született. Dicsőszentmártonban járt középiskolába. 1973-ban román-magyar szakos oklevelet szerzett a marosvásárhelyi Tanárképző Főiskolán, majd 17 éven át a sóvidéki fazekasfaluban, Korondon tanított. Volt községi könyvtáros, iskolaigazgató, irodalmi kör szervezője stb. Nős, három gyermek édesapja és három unoka nagyapja. Első írása 1974-ben jelent meg a kolozsvári Utunk című irodalmi hetilapban. Kisprózái a bukaresti Ifjúmunkás és Előre, a marosvásárhelyi Új Élet és Igaz Szó, a csíkszeredai Hargita, valamint a Brassói Lapok című kiadványokban jelentek meg. Első kötete a bukaresti Kriterion Kiadó Forrás-sorozatában látott napvilágot Hullámok boldogsága címmel 1980-ban, Bajor Andor és Szilágyi István ajánlásával. 1985-ben Hét vége című novellájával elnyerte az Igaz Szó szépirodalmi folyóirat novellapályázatának első díját. (A történet eredeti címével – Parasztnovella – szerepel a szerző egyik kötetében.) 1986-ban szintén Bukarestben adták ki újabb novelláskötetét, A szárnyas embert. 1990 tavaszán visszatért Marosvásárhelyre; a Népujság című napilap munkatársa, a művelődési rovat szerkesztője. 1993-ban két írása elnyerte a Magyarok a Magyarokért Alapítvány pályázatának első díját próza kategóriában. 1998-ban szülőfalujáról írt munkáját nagydíjjal jutalmazta a budapesti Magyar Napló (A magyar társadalom önképe az ezredfordulón címmel meghirdetett pályázatán). A Népujság mellett létesült Impress Kiadó első köteteként adták ki 1992-ben Harangoznak Rossz Pistának című könyvét. További kötetei: Egek, harmatozzatok! (Válogatott novellák, 1995), Dégi Gyurka pontozója (Kisregény, 1998), Bot és fapénz (1999), A próféták elhallgattak (2002), A nevető gödör (2004), Jézus megcibálja Pricskili Dungónak a fülét (2006), Széles utcán jár a bánat (2007), Elindult a hagymalé (2009), Micsobur reinkarnációja (2010), Küküllőmadár (2011). Ír tévéjegyzetet, glosszát, tárcát, recenziót, karcolatot, novellát. Több száz oldalnyi krónika, riport, művelődési cikk és jegyzet jelent meg neve alatt a Népujságban és más erdélyi lapokban. 1990 óta tagja a Romániai Írók Szövetségének, 1999 óta pedig (ezredikként!) a Magyar Írószövetségnek. – Kezdjük a gyermekkorral, a szülőfölddel… Írásaiban gyakran tér vissza a dányáni és a Kis-Küküllő menti évekre, emlékekre... – A gyermekkor meghatározó az ember életében. Legerősebb emlékeim onnan érkeznek, ez a forrás, amelyből mindig meríthetek. Igaz, hogy a forrást mifelénk csorgónak mondják. Hát onnan csordulnak-cseppennek a meséim. Egyszer csak eszembe jut egy név, és a még elérhető személyeket vagy a temetői szellemeiket faggatom: ki volt az illető, miért kapta éppen azt a gúnynevet, amit sosem tudott lerázni magáról, kinek vétett, ha vétett, és mit nem vétett, ha nem vétett. Jaj, de ki nem vétett? Mi volt az erénye? Én magam is sok vétséget követtem el akármiféle életemben… Segítettem is, akin lehetett. A jóságot kevésbé tartja számon az utókor. – Ír verset is, prózát is… – A versről jót vagy Sékszpírt. Mindenki költő szeretne lenni. Félárván nőttem fel, apátlanul, és ez sérültségem fő forrása. Szüleim kétéves koromban váltak el. Asszonyok neveltek, ami nem baj. Érzékenyebbé tettek minden látható és láthatatlan dolog iránt. A család előbb gazdatisztet szeretett volna faragni belőlem, aztán belátták, hogy inkább valami "nadrágos" ember lehetnék, és nem fogtak be, mint társaimat a többi háztartásban, a nehéz fizikai munkára. Csúfoltak is emiatt gyerektársaim, mert "urasan" beszéltem. Az udvarházából kiakolbólított uraság könyvtárának egy része a mi félbemaradt házunk elkészítetlen szobájában kötött ki, arra anyámmal rendesen rájártunk, és mielőtt feljelentettek volna, egy piciny részét el is olvastuk… Aztán egy hajnalon ránk törtek, nagyapámat a szekér elé fogták, egymagában kellett vonszolnia az aranyozott bőrkötésű kötetekkel megpakolt szekeret a községházáig, ahonnan a szebbjét elvitette az akkor éppen grasszáló pisztolyos gazember (később kapusként pusztult el egy vegyigyárban, sav ölte ki a látását, van isten), a többit pedig, amint arról Sütő András is írt egy égbekiáltást: elégették – mint az osztályellenség mocskát. Verseimet csak az anyám ösmerte és szerette, halála után minden kézzel foghatót elvittek az üresen maradt lakásból, a Rád János készítette 1939- es "csícsős hegedűmet" is, füzetem a rossznál is rosszabb verseimmel valahol kallódik. Büszke lehetek rá, hogy Arany János és Petőfi Sándor, később Kányádi Sándor lehettek a "mestereim". A Toldiból egész énekeket tudok idézni, a János vitézt betéve tudtam valaha. Aki magyar pennás ember nem ismeri ezeket a remekműveket, vizet sem vihet irodalmunknak. Számomra a költészet az elsődleges, az a világmegismerő forma, amit magammal vinnék a galaktikán kívülre is. A próza is költészet, csak egy kicsit szabadabb, ezért néha nehezebb is. Korán beláttam, hogy nem lehetek költő, mert ahhoz a tehetség töményebb, sűrítettebb változata kelletik. Az ember ismerje meg és "lakja be" önnön korlátait. Nem könnyű "elkönyvelni", hogy nem sikerül, amit szeretnénk. Sokan bele is halnak, mások mindenáron túl akarnak lépni rajta, és fűzfapoétákként cégéreztetik magukat. Mióta irodalmi kört is vezetek, és ez nem ma kezdődött, hanem inasként a Nagy Pál és a Kicsi Antal vezette Aranka György irodalmi körben, utána Korondon, az Ambrus Lajos irányította Firtos körben, később a Hazanéző irodalmi találkozóin, 2005-től pedig a Súrlott Grádics irodalmi összejövetelein, számos élettel és sorssal szembesített az élet, többen mentek el úgy, hogy búcsút sem intettek a széles poétai mezőknek. Elsősorban a világ babrált ki velük, de valójában saját magukkal vívták a csatát, és a saját gégéjüket szorongatva maradtak alul. Alulírott is bűnös vagyok, mert néha, pohár ital mellett keresetlenül közöltem velük – hogy tehetségtelenek. Belátom: nagy baromság volt. Tehetségtelen ember nincsen. Csak kinek-kinek más-más vágányon kell tolatnia, míg a "siker" is megérkezik; volt már olyan, hogy egy fej saláta formájában, vagy egy tetvektől hemzsegő, eltévedt őzgidácska képében, amit az imádott nő hozott feléd az erdei tisztáson… – Élete fontos szakaszát képezik a Korondon töltött évek. Meséljen erről. – Korond jelentette számomra a visszatérést megszenvedett anyanyelvemhez. Az én kis falum, Dányán: többnyelvű, hogy finoman fejezzem ki magam. Ott bizony télidőben a macska dezserálódott a kerten, vagyis ráfagyott a kerítésre. Arany János és Petőfi mellett az én külön irodalmi szentem Tamási Áron volt. Még helyi kis színjátékot is írtam az ő modorában. (Tehetségről itt se essék szó.) Amikor 1973-ban kiderült, hogy Korondot választhatom pedagógiai működésem színhelyéül, onnan még Izsák József tanár úr sem tudott kibillenteni, pedig egyik szép tanítványa javára jó lélekkel cserélte volna el velem ezt a falut. Más kérdés, hogy egy üres zsebű csóró, még ha tanár is, mihez tud kezdeni a már akkor is dúsgazdag fazekasfaluban. Olyan kapitalizmust Marx sem ismer, ami akkor már ott virágzott! Hát én, balfék, kivittem a családomat is, nyomorogtunk eleget. Hat vagy hét albérletet is "meglaktunk". Kiderült: nem is rendes tanárként vagyok ott, hanem az igazgató ideiglenesen üres helyére libbentettek, mint egy pihepárnát. Feleségem tanítónőként egy kerek tanévig szintén a pálya szélén térdepelt. Egyik bajból a másikba tapsintottam, nem vagyok büszke magamra. Úgy utálom a diktatúrának azt a szakaszát, mint Ludas Matyi a pipefost. – Korond után Marosvásárhely következett, az erdélyi kultúra egyik fellegvára. Volt más lehetőség is? – Nem volt, mert nem lehetett, mert nem is kívántam. Mindig is Vásárhelyre vágytam vissza, ha megszámolom, életem kisdednyi első részét a falumban töltöttem, majd Vámosgálfalván és Dicsőszentmártonban, de közben mindvégig dányániként. Aztán Marosvásárhelyen a rettenet évei következtek: a Pedáról kétszer is kirúgattam magam, láttak-e már olyan hülyét, aki harmadszorra is ugyanoda felvételizik, megint bejut, előbb harmadiknak, aztán csak közepesnek, végül viszont: elsőnek – és el is végzi?! Akkor már megvolt a fiunk, Attila, és nem nagyon mertünk ugrándozni. Nem tudom, miért, de Vásárhelyre mindig hazavágytam. Sok Bölöni élt itt az idők során. Nekem ez a szerencsétlen város a szerencsém és a nyomorúságom egyben. Nem féltem soha tőle – amikor visszatértem kilencvenben, éppen sipircelt a gyengébb idegzetűek kisebb serege. Ma büszkén jönnek vissza nosztalgiázni kedves vendéglők exkluzív csöndességébe. Védett állatokként szeretik, ha az ünnepi szónoklat fölidézi azokat az időket, amikor "muszáj volt innen elpucolni" – csak mert éppen jól jött az eltakarodási lehetőség. (Idézet egy kötetből: "Az úribb társaság levegőt vett, ballonba ült és elspulnizott. Ímé, helló, megint vásárhelyiznek, miközben tudják magukról, hogy mekkora senkik és semmik.") Minden halott vásárhelyi nevében megsértődöm, ha mindenféle hazaugri menőmanók ugyabugyálják a mai vásárhelyi helyzetet, megmondóemberekként tanítanak semmire. Ezeknek a még mindig gyakor sznob vásárhelyiek körében kerül vevőjük, a libegő lelkűek mindég térdre hullanak a villogó szaremberek előtt. Sosem hallgattam a félelmeimre. Keveset élek. De azt intenzíven. Pedig az íróembert a félelmei is éltetik. A szorongásai és a rettegései. Nincsenek normális álmaim. Borzalmas az agyam éjszakai élete. Nem látok, nem hallok, nem érzékelek, csak valami homályos, csendben zajló, bicskás, csonka kaszás gyilkosságot, amely nem is olyan régen történt, hol is. Tudod, milyen egy csonka kasza? Mennyire vág el egy torkot például? Engem nem küldött senki sehová. Ha egy nem idevaló elküld valahová, azonnal kap tőlem egy kontraexpediálást. De ha ezt a kilencvenes, alkalom kínálta kitakarodott deckanépséget hallom, és egyre gyakrabban hallom, mert jövögetnek haza-haza, és elkezdik "visszavenni" a várost: gyászmisézni afölött, hogy ők milyen szerencsétlenek – akkor az égnél is magasabbra megy föl a pumpám. – Mit jelent(ett) egy megyei lapnál dolgozni a harmadik évezred fordulóján? – Megyei lap: megyei lap. Paperla-pap, mondaná Jókai, Mikszáth. Nekem csak bajt jelent, mert képtelen vagyok "belehelyezkedni" egy "megyei lap" lelki tünetegyüttesébe: micsodás megfeleltetési kényszereknek van kitéve a szétcincált, rendkívül heterogén közösség, mekkora nyomás nehezedik rá mindenféle, nálanál nehezebb "portfóliójú" intézmények és hintázmányok részéről – és mi lesz, ha egyszer ezek – egyöntetűleg vagy önegytetűen – úgy döntenek, hogy tovább már nem is leszünk?!... – Hogy lehet "összehozni" a napi zsurnalisztikát a szépirodalommal? – Nem lehet, és nem is kell. Amit zsurnalisztikának mondunk, az a cikkírás, nap mint nap. Ha valaki úgy tud a hétköznapok akár jelentéktelen eseményeiről is írni, hogy az, mondjuk, két évtized múltán is olvasható és élvezhető, már enyhén szólván irodalmat művel. Szépirodalom akkor lehet belőle, ha száz év után is beválogatják egy antológiába. Nekem annyi közöm volna mindehhez, hogy jól tudom: mikor valahonnan "tudósítok", például Fehéregyházáról, azt nem fogják szépirodalomként elkönyvelni sehol a kerek világon. Az: dokumentum, akkor is, ha nem mindenben követi a valóságot. Itt inkább a hitelesség a lényeges. Ha nem az a lány mondta el azt a Petőfi-verset, hanem egy másik, kit érdekel? De a Petőfi-vers és az eszmei üzenete: az legyen pontosan megjelölve. – Kikre büszke, akikkel találkozott élete folyamán, bár lehet, hogy már nincsenek is az élők sorában? Van-e személyes élménye vagy emléke, amit ezektől a szellemóriásoktól kapott, s féltve őrzött kincsként visz tovább? – Ó, hát hogyne. Gondolom, az Isten azért áldott meg valamiféle kínos fantáziával, hogy néha ragyogó lények is rám mosolyogjanak. Egyszer például Gandhi úr szinte rálépett a bal lábujjamra. Észrevette, bocsánatkérőn sétált tovább. Vannak ilyen kedves vízióim. De persze ismertem néhány hazai írót is, akikről már nem illik efféle lábtaposó anekdotákat mondani. Sütő András egyszer fél órán át káromolt, ízes nagypénteki delíriummal, a telefonban, míg nagy nehezen végül kiderült, hogy mégsem rólam van szó. És a végén azt mondta, hogy a kurvaistenit, te Domi, mért nem szóltál, hogy nem te vagy az. Milyen jó, ha az ember nem mindég az elején mondja be a tutit. Az írók unalmas emberek. Ami nekik fontos, az nekünk rettenetes. Ami nekünk fontos, arra ők rá se bagóznak. Magam sem tudom igazából: mikor vagyok olvasó és mikor író. Ez a legcsodálatosabb a dologban, a sok sületlenség mellett. Mert az, gondolom, senkinek sem diadalmenet, ha hajnali fél ötkor kipattan a szeme, mint a rugós bicska, és hiába szeretne visszaaludni, hiába próbálkozik a tévécsatornák valamelyikén vígan szökellő pornóval, hiába mondja el többször is az Úr imáját – nem és nem, nem és nem. Tessék föltápászkodni, halkan mosakodni-budizni, aztán a számítógéphez osonni. Ne tudja meg senki, hogy írni készülsz, te randa firkász. És akkor még! Vajon mi sül ki az egészből?!… Az írók szomorú emberek. Ha véletlenül egyiknek vagy a másiknak sikerül jó művet alkotnia, akkor kezdődik csak igazán a tragédiája. Az írók belehalnak abba, hogy nem egyebek. – Ha valamit másként "tehetne" leélt életéből, mi lenne az? – Nem lennék gyík egy napsütötte kövön. Szabó Lőrinc metaforája az örökkévalóság minden pillanatában érvényes – de például most én beszélek, és nem Szabó Lőrinc. Aki él és prózaíró, annak mindenféle helyzet ideális; szerencsétlenségemben én mindvégig leginkább adószedő lennék. (Egy pompás Mikszáth-elbeszélésben válaszolja a pedellus: – Semmi újság, kegyelmes uram. Szedik az adót mindenfelé. Ezzel szoktuk köszönteni egymást Nagy Pállal.) – Mi van a fiókban, mikorra várható új Bölöni-kötet? – Van és volna. De minek. Évente összeáll egy- egy kisprózai könyvecskének az anyaga. Kiadóm nincsen. A hülyekrízis beálltáig lapom részvénytársasági alapon adhatott némi jutalékot a tagoknak, azokból a szerény összegekből nyomattam ki gyenge munkáimat. Hát ennek is vége. Tértijegy az ablakon túlra című kötetem egy székelyudvarhelyi úrnál várja a rendes feltámadást. Meghalni percenként kész vagyok, de amúgy nem sietek. Kegyelmi állapot, ha sikerül valami kis akármit össze- ökörmölnöm, ha a rádióban kéthetente felolvashatok, ha… Ha, ha, ha. Há! Az írók szörnyetegek. Unalmas fantaszták. Minek kell interjút s mindenféle szamárcsikós semmiségeket közzétenni róluk? Hagyjátok békén őket! Kérdezett: Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely) 2011. szeptember 19.Kettős könyvbemutató GyergyószárhegyenKettős könyvbemutatót tartottak a hétvégén a gyergyószárhegyi alkotóközpontban. A néhány nappal korábban rendezett marosvásárhelyi premier után a Hargita megyei nagyközségben ismertette meg ötéves termésének antológiáját a Súrlott Grádics irodalmi kör. Bölöni Domokos által összeállított és Kedei Zoltán rajzaival illusztrált kötetben harminc, Vásárhelyhez kötődő szerző jegyez többnyire vidám verset, novellát, karcolatot, kisregényt. Az eltérített felvonó mindkét bemutatóján elhangzott: a negyvenesztendős múltra visszatekintő Kriterion Kiadónak ez a „legnagyobb” antológiája, ugyanis a harminc szerző közül haton a Nagy családnevet viselik. A Súrlott Grádics a tavaly ünnepelte ötödik születésnapját, a minap megjelent gyűjteménye pedig az első kiadványa. 150 év a Gutenberg-galaxison a címe Puskel Péter az erdélyi magyar újságírás egyik legtermékenyebb városának számító Arad sajtótörténetéről szóló munkájának. A komoly kutatómunkát végző szerző ablakot nyitott a partiumi település sajtómúltjára. Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
