|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 458 találat | lapozás: 1-30 ... 331-360 | 361-390 | 391-420 ... 451-458 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Bölöni Domokos 2011. szeptember 30.Kultúra, abbahagyhatatlanulNagy Miklós Kund műkritikus, szerkesztő úgy véli, a művelődésszervezés terén hiányzik a megfelelő utánpótlás Beszélgetőtársunk elismert marosvásárhelyi művelődésszervező, képzőművészeti kismonográfiák szerzője, kiállításmegnyitók és könyvbemutatók házigazdája, több mint húsz éve szerkesztője a napokban ezredik lapszámához érkezett Múzsának, a három éve általa főszerkesztett Népújság napilap hétvégi kulturális mellékletének. A művelődéssel való aktív foglalatosságnak nincs határa, vallja interjúalanyunk. Ennek jegyében kérdeztük őt. Sokfelé elkötelezett, elfoglalt ember. Hogyan győzi egyszerre mindezt? – Egyfelől időbeosztás kérdése: az ember úgy tudja időzíteni és beosztani a feladatait, hogy erre is jut egy kevés, arra is jut egy kicsi, mint a kabaréban, de a helyzet tényleg az, hogy az újságírónak és szerkesztőnek már eleve be van táblázva az élete. Másfelől esetemben a hobbi, a szenvedély és az érdeklődési kör nagyjából azonos. Újságíróként, korábban rádiósként – még tévéztem is annyit, amennyit lehetett – elsősorban mindig a kulturális jelenségekkel, a művészetekkel, az irodalommal foglalkoztam. Ez tette lehetővé, hogy ugyanakkor bekapcsolódjak a kultúraszervezésbe is, s egy kicsit úgy érezzem magam, hogy hozzászólhatok a művészeti kérdésekhez is. Végtére is olyan ez, mint a mókuskerék, ha az ember egyszer belekerül, roppant nehéz kilépni belőle. Lehet, hogy nem is tud... Vagy nem is akar esetleg? – Nem is akarok. Persze, azért az embernek gondolnia kell arra is, hogy az idő telik, és már kellene könnyíteni valamilyen módon. Úgy tűnik, hogy ezt az egész elfoglaltságot, a közszereplést, a kiállításmegnyitókat és az irodalmi esteket lehet könnyedén, flottul csinálni, de azért az ember idegzetét észrevétlenül kikezdi a folyamatos határidőre való dolgozás, mindez tudat alatt növeli a stresszt. Másfelől pedig ezekre a kihívásokra fel is kell készülni. Én általában mindenütt szabadon szoktam beszélni, mert úgy képzelem, hogy akkor tudom leginkább megszólítani a közönséget, ha szembenézek velük. De nem lehet csak úgy kiállni: mindenből fel kell készülni, még akkor is, ha az embernek már elég nagy rutinja alakult ki az évtizedek folyamán. Miközben a művelődési eseményekhez hozzá kell olvasni, utána kell nézni, eközben én is gazdagodom valamivel. Már csak ezért sem mondok le általában egyetlen felkérést sem. A képzőművészettel is úgy voltam, hogy 1968-ban rádiósként kezdtem el foglalkozni ezzel, és azóta annyit olvastam a képzőművészetekről, annyi műteremben jártam, művet láttam, olyan sok művészemberrel és művészettörténésszel beszélgettem, hogy az az érzésem, mintha kijártam volna egy halom rangos főiskolát. Az ember folyamatosan gyarapodik valamivel, de ennek ára van: szinte naponta több órát áldozok adatgyűjtésre, eközben nem tudok, mondjuk, a családommal foglalkozni, egy olyan regényt elolvasni, amit nagyon szeretnék, nem sportolhatok, pedig vágyom rá, de közben úgy érzem, hasznomra, épülésemre, örömömre szolgál ez a munka. Mikor ír? – Valahogy úgy hozta a sors, hogy a 90-es évek végétől minden évben megjelent egy-két, volt olyan is, hogy három kötetem, ami nem magától készült el. Lehet, hogy szerencsés ember vagyok, elég nagy a munkabírásom. De azok a könyvek például, amelyeket a művészeti kismonográfia-sorozat számára készítek, nagyon megkínoznak. Ahhoz, hogy ezeket a tanulmányokat megírjam, kisebb barikádot halmozok fel az íróasztalomon. A feleségem aggodalommal nézi, hogy mind több és több tornyosul, és aztán borzasztóan örül, amikor látja, hogy a könyvek apadni kezdenek körülöttem. Az ön által szerkesztett irodalmi-művészeti melléklet, a Múzsa ezredik lapszámához érkezett. – Épp írni kezdtem a „vezércikkét”. Ez is egy olyan dolog, amit több mint húsz éve felvállaltunk. Minden lap foglalkozik kultúrával, de mi azt mondtuk, adjunk többet, külön mellékletet, szombatonként, amikor más újság nem jelenik meg. Illúzió lenne azt hinni, hogy minden olvasó kézbe veszi a Múzsát is. Nem, ez tulajdonképpen bizonyos rétegekhez szól, ugyanakkor olyan alkotók számára lehetőség, akik még erőt éreznek magukban arra, hogy ide is írjanak, nagyon kicsi honoráriumért. A kulturális élet az utóbbi húsz évben annyira gazdag lett és olyan változatos, hogy mindig van amiről beszámolni. Az ezredik számnál elégtételt jelent, hogy sok olyan ember van, aki az első számtól az ezredikig megőrizte a mellékletet és fontos számára. Ahhoz, hogy megjelentessük, a lap anyagi áldozatot hoz, és kérdés, hogy az ezredik után hány jöhet még. Lapunk az utóbbi két alkalommal kimaradt az anyaországi sajtótámogatásból, ami lényegében nagyon minimális, de már csak biztatásként is jól jönne. Ahonnan elismerést várunk, onnan nem jön, az olvasók viszont nagyon hálásak, megállítanak az utcán vagy telefonálnak, elégedettek a melléklettel. Tehát amíg lehet, folytatjuk. Ezer lapszámot könnyű vagy nehéz megszerkeszteni? – Tulajdonképpen a bőség zavarával kellett megküzdenünk. Tekintve, hogy erdélyi kitekintésű a Múzsa, és az anyaországra is figyelünk, a melléklet tartalmas, sosem szűkölködik témában. Vannak állandó munkatársaink, csak örülhetünk annak, ha olyan szerzőktől kapunk írást, mint Kovács András Ferenc, Nagy Attila, Markó Béla, Sebestyén Mihály vagy kollégám, Bölöni Domokos. Csak néhányat soroltam fel azok közül, akik tényleg színvonalas írásokkal vannak jelen a lapban. Amikor a magyarországiaktól válogatok, akkor is igyekszem a lehető legjobbat adni. A Bernády Alapítványnál is számos feladat jut önnek. – Alelnökként ténylegesen hozzá kell járulnom a rendezvényekhez és azok kigondolásához. Elég sok energiámat emészti fel, ugyanis két-három ember vesz részt a szervezésben, mert az elnök, Borbély László, elfoglaltsága miatt nagyon ritkán van itthon. A képző- és fotóművészeti kiállítások dolga hárul rám. Persze, azért ebben segítségeim is vannak, művészembereket kérünk fel arra, hogy részt vegyenek a programok megtervezésében. Amikor bejön harminc ajánlat, abból közösen válogatunk. És ott vannak az egyéb rendezvényeink, például a Bernády-napok, amit, mint mindig, októberben tartunk most is. Ennek is meg kell tervezni, szervezni a műsorrendjét, ez is részben rám hárul. Sokan mondták már, hagyd abba, öreg, elég. Én ebbe egykor belecsöppentem, és hogyan lépnék ki most, amikor tudom, hogy nincs, aki folytassa. Kevesen maradtunk, és azok a fiatalok, akik pótolhatnák a mi nemzedékünket, sőt, az utánunk következőket is, nem léptek még be vagy hiányoznak. Három éve főszerkesztője a Népújságnak. Gondolom, ez a legfontosabb. – Megrögzött újságíró és szerkesztő vagyok, még az a régi fajta zsurnaliszta, aki komolyan veszi a hivatását, és ragaszkodik ehhez. Számomra tehát az a legfontosabb, hogy amit a Népújságnál végzek, az jól menjen. A többit inkább csak úgy, mellékesen csinálom, ez az, ami energiáim nagyon nagy részét felemészti. Viszont ez az, amiből aztán nemsokára ki tudok lépni. Hisz a többit, a könyvírást, a tárlatbeszámolókat, az egyebeket nincs miért abbahagynom, legfeljebb megritkítom, de a lap élén, ahol a szerkesztés teljes embert követel, egyre nehezebb. Tudom, ennek a lapnak, ha nem is vezetőként, de újságíróként, szerkesztőként a továbbiakban is szüksége lesz rám, de lehet, hogy én azt már nem fogom tudni nyújtani ugyanolyan tetterővel. Ahogyan a válság mélyül vagy tartósan ugyanúgy érinti a sajtót, ez mindennapi küzdelmet jelent a fennmaradásunkért és azért, hogy érdekes és színvonalas lapot nyújtsunk az olvasóknak, hogy ne morzsolódjanak le. Miközben jól tudjuk, hogy az írott sajtó iránt világszerte egyre kisebb az érdeklődés... Bármilyen szenvedéllyel is végzi valaki a munkáját, néha csak elfárad, nem? – És jönnek a családi ultimátumok is, hogy most kész, abba kellene hagyni. Persze, hogy szükségem van pihenésre, vagy lenne. Ilyenkor, ha tehetem, elutazom valahová, messzire, ahol békén hagynak. Például nagyon jól érzem magam, ha elmehetek a lányomékhoz, az unokáimhoz Dániába. Nem ismerem a nyelvet, egy kisvárosban élnek, teljesen más az élet, lényegében bármivel foglalkozhatom, segítek nekik a ház közül, nyugodtan felülhetek a biciklire és körbekarikázhatom a várost. Egy évben egyszer. Ezenkívül nyaralni megyünk. Ennyire futja, ezért is mondom, hogy ideje lenne szép csendesen abbahagyni. Nagy Miklós Kund (1943, Nagyenyed) Román–magyar, majd magyar–francia szakon szerzett tanári diplomát Marosvásárhelyen, illetve Kolozsváron. A nyárádmenti Szentgericén tanított, majd 1968-tól 1985-ig a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa volt. 1990-től a marosvásárhelyi Népújság napilap főszerkesztő-helyettese, Múzsa című heti kulturális mellékletének szerkesztője, 2008-tól a lap főszerkesztője. A marosvásárhelyi Bernády Alapítvány alelnöke. Több tíz kötet (művészmonográfiák, interjúkötetek, albumok stb.) szerzője, társszerzője, elő- vagy utószóírója; legutóbbi munkái közül: Míg a magnó összekapcsolt (Csíkszereda, 2006), Szabó Duci (Kolozsvár, 2007), Bocskay Vince (Csíkszereda, 2008), Galéria a Bernády Házban (Marosvásárhely, 2009), Bandi Kati (Csíkszereda, 2010). Antal Erika. Új Magyar Szó (Bukarest) 2011. október 6.Múzsa az ezrediken– e címmel szervezett lapunk munkaközössége hangulatos, nívós irodalmi estet kedd délután a Bernády Házban. Múzsa az ezrediken – ezredik számához érkezett a Népújság irodalmi-művészeti melléklete: ez alkalomból az ünneplő közönség, a lap barátai telt házas publikumként vették birtokba a Baross Gábor utcai épületet, amelynek földszinti galériáiban Nagy Miklós Kund főszerkesztő és Múzsa-szerkesztő fogadta a megjelenteket, munkatársakat és vendégeket – Kovács András Ferenc, Nagy Attila, Markó Béla, Sebestyén Mihály és Bölöni Domokos meghívottakat, valamint Sebestyén Aba színművészt, aki méltó kezdésként Demény Péternek a Múzsához írott versét olvasta fel. Ezt Nagy Miklós Kund egy játékos limerickje követte, majd rövid beszélgetés vette kezdetét a megjelent írókkal, költőkkel. Nagy Attila elárulta, nemrég fejezte be új verseskötetét. – Ez a kilencedik kötetem, szerkesztőként KAF szenvedte meg. A Kriterion fogja kiadni és lesznek benne részletek a készülő, Csillagköz című, versekből álló "regényből", amelyben a gyerekkoromtól a katonaságig telő éveket, a régi Vásárhelyt mesélem el – mondta a költő, majd a Csillagköz egyik versét, valamint az új kötetben megjelenő, John Donne-sorokra írt költeményei közül párat olvasott fel. Sebestyén Mihály olyan szöveget hozott, amely korábban jelent meg a Múzsában, Kolbászverés című, vitrioltól sem mentes novellája kellőképpen felvidította a jelenlevőket, akiknek Markó Béla árulta el: egy pillanatig sem volt hűtlen a költészethez, csak ennek éppen nem volt látszata. – Egyszer már a politikát választottam, ezért jobban érzem magam itt, szépírók, irodalomkedvelők társaságában. Ami a választott, kötött formát illeti: vannak nagy elődeim, mint például KAF. Ő nem hagyta abba a költészetet, így az elődömmé vált. Amúgy 1980 körül történt az a furcsaság, hogy avantgárdot, szabadverset művelő poétaként porosnak tűnő formákat kezdtem használni. Ezeket kellett most is elővennem. Nagy kihívás, hiszen egy adott feltételrendszerben kell szabadnak lenni – hallottuk Markó Bélától, aki a De ki élte túl? című, a költészethez való visszatérésként jellemzett versét, illetve pár haikuját olvasta fel. Bölöni Domokosról, aki maga is Múzsa-szerkesztő, egyrészt megtudtuk, hogy hajnali internetező, másrészt megállapíthattuk, hogy humora továbbra is töretlen: A tyúkcenzor látogatása című írása korábban jelent meg, de a tegnapi lapszámban is olvasható, már kezdő sora is – "Egyik hervadás jön a másik után, mint szeptemberben a tanítók." – leplezetlen felröhejt váltott ki a szépszámú hallgatóságból. A Múzsa hagyományaihoz híven, emlékezvén a régi nagyokra, Sebestyén Aba idézte meg a helikoni, a két világháború közötti, illetve egykoron kortárs alkotók alakját: Székely János és Tavaszy Sándor verseit, valamint Wass Albert Marosvécs című írását olvasta fel, utóbbit az író 1992-ben küldte a Múzsának. Végül Kovács András Ferenc szólt, a költő, aki talán a legtöbb verset küldte a Múzsának. Ő az ezredik számban megjelent, Naked Soul című versét, valamint Lázáry René Sándor három, a húszas években írott költeményét olvasta fel. A svédasztalos agapé és koccintás előtt pedig Szabó Árpád, a Maros Megyei Tanács alelnöke a tanács nevében egy oklevelet adott át a Népújságnak és egyet a Múzsa kiötlőjének. Hűségpezsgőt kapott továbbá az "ezredes úr", azaz Nagy Miklós Kund és "századosa", Bölöni Domokos, aki majdnem százszor szerkesztette a mellékletet az elmúlt évek, évtizedek során. Nb. Népújság (Marosvásárhely) 2011. október 8.Az Erdélyi Toll nyári számaA Székelyudvarhelyen megjelenő irodalmi és művelődési folyóirat III. évfolyamának 2. számában olvashatjuk: Brauch Magda: A Székely Útkereső levelezésének felbecsülhetetlen értékű dokumentumai; Bertha Zoltán: "…meggyötörten is gyönyörű". Kányádi Sándor világa; Nagy Pál: Halhatatlan; Pomogáts Béla: Útkereső irodalomtudomány II.; Málnási Ferenc: Erdélyi anyanyelvoktatás – irodalmunk tükrében V.; 125 éve született – Tóth Árpád: Körúti hajnal; Málnási Ferenc: "A Végtelen Fény milliom karátja…"; "Félek a szótól" (Brauch Magda beszélgetése Böszörményi Zoltánnal); Csire Gabriella: Mondák és históriák; Bölöni Domokos: Csillagfogó; Csávossy György: Erdélyi ima; Jancsik Pál, Elekes Ferenc, Beke Sándor, Böszörményi Zoltán, Nagy Attila, P. Buzogány Árpád, Bencze Mihály, Fülöp Kálmán, Hadnagy József, Ráduly János, Mészely József, Nagy József Levente, Csatáné Bartha Irénke, Székely-Benczédi Endre versei * P. Buzogány Árpád: Hölgyválasz, Böszörményi Zoltán prózája; Eszteró István: Újszülött unokáknak; Elekes Ferenc prózája, Ötvös József: Jóska, a falu bolondja; Zsidó Ferenc: Laska Lajos hétköznapi kalandjai * Erdélyi történelmi népballadák II.; Barabás István: Magyar zene román lexikonban; Málnási Ferenc: Nagy Pál: Betűvetés mezején * Erdélyi Toll gyermekeknek: László László, Ráduly János, Csire Gabriella, Mészely József, Beke Sándor írásai. b.d. Népújság (Marosvásárhely), 2011. október 10.Húsz éve ragyog a GyöngykoszorúNyárádmenti táncmaraton Harminchárom együttes és néptánccsoport jelentkezett a hétvégi maratoni Gyöngykoszorú- találkozóra. A Maros és a Nyárádmente, a Kis-Küküllő, a székely Mezőség településeiről érkeztek a dalosok és táncosok a Nyárádszeredában megtartott jubileumi seregszemlére. Szervezői: a Bekecs táncegyüttes, a nyárádszeredai önkormányzat, az EMKE Maros megyei szervezete, valamint a Bocskai István Közművelődési Egyesület, támogatója a Művelődési Minisztérium. A rendezvény megnyitóján beszédet mondott Kelemen Hunor művelődési miniszter, az RMDSZ országos elnöke. Három adat: 1991. április 29.: A marosvásárhelyi Szabó György Pál és felesége, Éva, a tánc világnapján, Erdőcsinádon az első Gyöngykoszorú-találkozóval útjára indította a magyar népi táncok hagyományőrző mozgalmát. 2001. december 9.: Marosvásárhelyen ünnepi Gyöngykoszorú- találkozón búcsúztatták a mozgalom nyugalomba vonuló éltetőit: Szabó György Pált és feleségét, Évát. 2011. október 8–9.: Nyárádszeredában indult két évtizede, itt ünnepeltek hát a Maros megyei néptánccsoportok. Az ünnepet zavarta az eső, így a szabadtéri népviseleti parádé, a szokásos felvonulás elmaradt. A színpadi műsort a Ferencz Csaba zenetanár vezényelte Bocskai női dalkar nyitotta, majd Tóth Sándor, Nyárádszereda alpolgármestere üdvözölte a résztvevőket. A rendezvényt megtisztelte jelenlétével Kelemen Hunor művelődési miniszter, az RMDSZ országos elnöke, aki köszöntőjében ezt mondotta: "Nemzeti identitásunk egyik alapeleme az a népdal, az a néptánc, amely az elmúlt húsz esztendőben is úgy került előtérbe, hogy a legnemesebb értékeinket próbálta megőrizni, próbálta megerősíteni, és ezeken az értékeken keresztül próbáltuk alakítani az életünket. Amikor nemzeti identitásról beszélünk, amikor a magyar embereknek, a nyárádmenti embereknek, a székely embereknek, az erdélyi magyar embereknek az identitásáról beszélünk, akkor a nyelv mellett, a különböző kulturális értékek mellett kiemelkedő szerepet kap a néptánc, a néphagyomány, a népdal, a népmese, mindaz, amit örökségül kaptunk. Ezek nélkül nem is lehet elképzelni nemzeti identitást. Húsz esztendővel ezelőtt, amikor az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és néhány lelkes ember ezt a mozgalmat elindította, bizakodtak abban, hogy ismét föl lehet éleszteni a Nyárádmentén, Maros megyének ebben a szegeletében újjá lehet éleszteni, meg lehet erősíteni azt, amit évtizedeken keresztül megpróbáltak elnyomni, kiirtani, megszüntetni: a néphagyományt. Ezt a föltámasztó munkát sikerrel végezték. Köszönetet kell mondani mindazoknak, akik húsz éven keresztül kitartással, makacssággal, sokszor sok lemondással ezt a munkát végzik, és biztatni kell őket, biztatni kell minden egyes olyan embert, aki ebben a munkában szerepet vállal, hogy ne hagyják abba. Ne hagyjuk abba, mert enélkül a XXI. században, a globalizálódó világban sok minden újdonságot, érdekességet kaphatunk, de a néphagymány nélkül, a néptánc, a népdal nélkül, magyar nyelv, magyar kultúra nélkül sokkal szegényebbek leszünk. Akkor leszünk igazából erősek a XXI. század változó világában, ebben a globális versenyben akkor tudjuk állni a versenyt, hogyha jelenünket, jövőnket a múltra építjük. Az a jelen, az a jövő, amely hagyományos, szolíd értékekre épül, az biztos, hogy sikeres lesz. És nekünk itt, Erdélyben sikeresnek kell lennünk. És ahhoz, hogy sikeresek legyünk, kétszer annyit kell dolgoznunk, mint román honfitársainknak, kétszer annyit kell dolgoznunk, mint másoknak. Kétszer annyit kell bizonyítanunk. Erre képesek vagyunk. Képesek voltak az elődeink is, képeseknek kell lennünk nekünk is erre. A huszadik évfordulón, amikor már felnőttkorba érkezett a Gyöngykoszorú, engedjék meg, hogy ezért a tárca nevében – és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nevében is – köszönetet mondjak mindazoknak, akik ezt a munkát húsz éve végzik, sok sikert kívánjak, és még egyszer örömömet fejezzem ki, hogy a huszadik évfordulón a kulturális minisztérium a fő támogatója lehet, itt lehet önökkel; önökkel együtt szervezheti meg ezt a fontos rendezvényt, hiszen ez a húsz esztendő azt bizonyította, hogy igenis értékmentés, értékőrzés, értékteremtés történik. Maros megye tanácsának alelnöke, Szabó Árpád méltatásában elmondotta, hogy a beérkező kulturális pályázatoknak több mint felét a magyar csoportok, formációk küldik be. A tanács évente körülbelül 200 ezer lejes támogatással segíti a műkedvelő néptáncmozgalmat. – A Gyöngykoszorú már nem is seregszemle, hiszen mozgalommá nőtte ki magát. Olyan mozgalom, amely elengedhetetlen megmaradásunkhoz; mi itt, Erdélyben ezzel is bizonyítjuk, hogy itt nekünk történelmünk van és jövőnk is van. A Romániai Magyar Táncszövetség részéről Incze Tünde alelnök kívánt sikert a néptáncmozgalomhoz. Dr. Ábrám Zoltán, az EMKE megyei elnöke szerint nem véletlen az, hogy 1991. április 28-án első alkalommal éppen Nyárádszereda adott otthont a néptánc, népdal, népviselet és népzene találkozójának – ennek a térségnek a népe, az emberei mindig is dolgos, munka- és kultúraszerető, kultúrateremtő emberek voltak; és azok ma is. – Húsz esztendő alatt mozgalommá fejlődött a Gyöngykoszorú. Több mint száz rendezvényre került sor Maros megyében, évente öt olyanra, amely Gyöngykoszorú néven zajlik, emellett számos hasonló jellegű rendezvény van, amelyeket más névvel szerveznek. Vajon hány ezren, hány tízezren vettek/vesznek részt ezeken a találkozókon? Csak a mai alkalommal mintegy háromtucatnyi csoport lép fel, sok száz, az ezerhez közeledő fellépő, szintén ennyi a szervezők, a nézők száma –, tehát a húsz esztendő alatt tízezrekre tehető azok száma, akik részesei lehettek a mozgalomnak. Számos település, Erdőcsinád, Kibéd, Görgényüvegcsűr, Holtmaros, Marosfelfalu, Marosludas, Szászrégen és környéke, de Mezőpanit, Nyárádszereda is rendez Gyöngykoszorú-találkozókat. Továbbá Marosvásárhelyen is van egy évzáró rendezvény, gyermekek és felnőttek számára is. A magyar kultúra ápolásáért kifejtett áldozatos munkájáért dr. Ábrám Zoltán EMKE-plakettet nyújtott át Kelemen Hunor miniszternek, az RMDSZ országos elnökének. Köszönetképpen emléklapot kapott Suba Kádár Gyöngyvér, a helyi művelő- dési otthon igazgatója és Nyárádszereda közössége, melynek nevében a lapot Tóth Sándor alpolgármester vette át. A jelenlévők egyperces csenddel adózak azok emlékének, akik, mint a kezdeményező Szabó György Pál (1930. október 18 – 2005. január 9.) már nem lehetnek közöttünk. – Nagy boldogság, amikor az ember olyan feladatot kap, amit örömmel végez – fordult Szabó Évához Suba Gyöngyi. – Kedves Éva néni! Akkor, ‘91-ben Rügyfakasztó Gyöngykoszorú volt. Íme, a termés beérett: ma ugyanitt Szüreti Gyöngykoszorú van. Köszönjük szépen! Szabó Éva hatalmas taps közepette vette át az oklevelet. Életerejét, munkabírását mi sem bizonyítja jobban, mint az előcsarnok falain látható kiállítás, melyet gyöngyörű varrottasaiból állított össze. Az EMKE megyei elnökeként Szabó György Pál és munkatársai fáradtságot nem ismerve járták a vidéket, arra buzdítva a táncot éltető falvakat, hogy a világért abba ne hagyják! Folytassák a hagyományt. Ahol pedig halódott, biztatták, kérték, csodálatra méltó pedagógiai érzékkel meggyőzték a falut, a néptánccsoport megalakítására, a néptánc újratanulására. Gyuri bácsi már valahonnan fentről figyelheti, milyen terebélyes, mennyi falut felölelővé bokrosodott a mozgalom – idézte a Tanár úr emlékét a műsorvezető Tollas Gábor színművész. – Reményeink szerint örül és biztat is. A folytatásra biztat. "Az anyanyelv több, mint annak írott és beszélt formája – mondotta Szabó György Pál 1997-ben, a marosvásárhelyi Kultúrpalotában megtartott Gyöngykoszorú-találkozón. – Az anyanyelvet hordozza elválaszthatatlanul a néptánc, a népdal, a népzene, hiszen ezek mind-mind emberi lélek, érzés- és formavilág kifejezésmódjai és eszközei. Ki ezeket nem ismeri és nem gyakorolja, egyre hézagosabb és szegényebb lesz az anyanyelve. (…) Nemzeti értékeink egyik legnemesebb kincse a magyar tánc, amely tartásával, formáival, különös lelkületével kimagaslik más nemzetek táncai közül. Örömmel és szívesen táncoljuk táncainkat, megtanuljuk más nemzetek táncait is. Cserébe elvárnánk, hogy mások is ezt tegyék. Népviseletünk, népdal-, népzene- és néptánc-kincsünk a leggazdagabb nemzetek közé sorol minket, magyarokat. A népi kultúra szempontjából, divatos szóval élve: nagyhatalom vagyunk. Van okunk örvendezni. Vigadjunk együtt azokkal, akiktől tanultunk, eltanultuk a táncot, és azokkal, akikkel folytatni akarjuk a hagyományt. Egyszóval idős és fiatal, oktató és tanítvány." Céltudatosan cselekvő nagy csapat sorakozott fel Szabó György Pálék utódai mögé a két évtized folyamán. Intézményesített vagy intézményesülő keretek között oktatók és csoportszervezők, táncosok és dalosok viszik tovább a jó hagyományt. Az erdélyi néptánckultúra megőrzésében, megjelenítésében és magas szakmai színvonalú oktatásában végzett tevékenységéért köszönő oklevelet vehetett át Benő Barna-Zsolt, Duca Szabolcs Attila, Szász Péter, Fazakas János, Kásler Magda, Lengyel Ildikó, Veress Kálmán, Füzesi Albert, Varó Huba, Nagy Levente Lehel, Farkas Sándor-Csaba, Dósa Attila és Törzsök Zsuzsanna. A fiatal oktatók közül Kovács János, Füzesi Tímea-Gizella, Kiss Gellért, Rácz István, Móréh Boglárka, Deák Orsolya, Fazakas Emese, Tőkés Imola és Szabó Albert részesült elismerésben. A hagyományőrző csoportok korábbi és mai vezetői közül Madarasan Judit és Madarasan Dumitru, Mező Palkó István, Barabás Attila-Csaba, Kozma Ferenc, Deák János és Deák Juliánna, Böjthe Judit és Böjthe Zoltán, Barabás Levente és Barabás Gyöngyvér, Pethő Sándor, Kovács Hajnal, Lovász Zsuzsanna és Vásárhelyi Mónika munkáját jutalmazták elismeréssel a kétnapos, maratoni Gyöngykoszorú-találkozón. Bölöni Domokos Népújság (Marosvásárhely) 2011. október 14.Életre szóló irodalomBölöni Domokos író szerint borotvaélen táncol az, aki az alkotást a szerkesztői munkával egyezteti össze Beszélgetőtársunk a marosvásárhelyi Népújság napilap és kulturális melléklete, a Múzsa szerkesztője, írásaiban sokszor említi, hogy volt pedagógus, tanító és tanár, a falu világa pedig egy életre megihlette. Bölöni Domokos bárkivel szívesen beszélget, meghallgatja ismeretlen emberek történeteit, de interneten is nyomoz téma után, figyeli a világ alakulását és az emberek viszonyulását ehhez a világhoz. Írói, újságírói műhelyébe látogattunk el Mi vonzotta az újságíráshoz, miért váltott szakmát? – Tulajdonképpen nem váltottam, mert mindig is írni szerettem volna. Nyilván, mint mindenki, én is költő szerettem volna lenni. Verselgettem már gyermekkoromban, a középiskolában is. Dicsőszentmártonban, a középiskolában elég mostoha körülmények közé kerültünk, ugyanis a magyar tagozat egy-egy „felmenő osztályból” állott, és még az érettségi vizsgát sem Dicsőben tettük le, hanem összecsaptak a székelyudvarhelyi „repülő hadosztállyal”, a felnőttekkel, az estisekkel, és Erdőszentgyörgyön kellett érettségiznünk. Én más tantárgyat az irodalmon kívül nem is szerettem, de ott nem volt alkalmunk irodalmi körön részt venni, így eléggé lemaradtam a nemzedékemtől. Voltam magyar–történelem szakos főiskolai hallgató Marosvásárhelyen, de magyar helyett történelmet tanítottak, Románia ókorát, és a cucuteni-i kultúra sehogy sem ment a fejembe, a sok ócska cserép tudománya, úgyhogy onnan kikoptam. Aztán tanító bácsi lettem Szászcsáváson. Nem egy életre, de elég hosszú időre eljegyeztem magam a tanítással. Hosszas hányattatás után végül is 1973-ban szereztem tanári diplomát román–magyar szakon, és akkor kerültem Korondra, oda is azért, mert vasúton ez volt legközelebb a szülőfalumhoz. Tizenhét évet kibírtam, mint szegényember a gazdag faluban, családdal, három gyerekkel. Úgy lemaradtam az irodalomtól, a kortársaimtól, hogy csak 1974-ben jelent meg az első novellám az Utunkban, és azért is szinte meglincseltek, mert valaki magára ismert, és a piaci kocsmában a rendőr faggatott, hogy mit is írok én. Megkérdeztem tőle, hogy mi jót szokott magyarul olvasni? Aztán megittunk egy fröccsöt, és abbamaradt a veszekedés. De miért kellett még tizenhét évet várnia, hogy újságíró legyen? – Az újságírás más műfaj, de azért itt, Erdélyben a kettő, az újságírás és a szépirodalom némileg jegyben jár egymással. Marosvásárhely zárt város volt, én többször jöttem volna a Népújság elődjéhez, a Vörös Zászlóhoz, amelynek volt egy művelődési oldala, a Figyelő. Oláh Tibor szerkesztette, aztán később Nagy Miklós Kund, és én oda rendszeresen írtam. Írtam az Új Élet képes folyóiratnak, ott Nagy Pál volt a szerkesztő, ők szívesen vették volna, ha újságíróként állandó munkatársuk leszek. Azonkívül írogattam az Előrébe, az Ifjúmunkás magazinmellékletébe, ott a boldog emlékezetű Lázár László, „Lazics” pátyolgatott, biztatott, úgyhogy jöttem volna én szívesen korábban is, de hát nem lehetett. Csak 1990 márciusában, a marosvásárhelyi események után telefonált rám Nagy Miklós Kund, hogy itt mindenki kilép a szerkesztőségből, nem lenne kedvem belépni? Egy napi gondolkodási időt kértem, megbeszéltem a családommal, másnap azt mondtam neki, akármikor szívesen jövök. Az RMDSZ-t akkor már Korondon is megalakítottuk, annak vezetője voltam, aztán rájöttem, hogy Korondon nem kell védeni az érdekeinket, nem nagyon van szükség ilyesmire, hát nyugodt lelkiismerettel jöttem el. Tizenhét év alatt rosszat nem követtem el, a legjobb tudomásom szerint. 1990. május 3-tól már a Népújság munkatársa voltam. Szerencsére az egyik távozó újságíró hátrahagyott egy garzont, amit megörököltem, később azt elcseréltem egy háromszobásra, azt aztán sikerült megvennem, mai napig abban élek. Különben nem tudom, hogyan jutottam volna egyről a kettőre, mert ahhoz nagyon értek, hogy szegény ember maradjak. Bár úgy tűnik, ez a váltás mégsem múlt el nyomtanul, hiszen az elmúlt tizenhét év meg a korábbi tanítóskodás valószínűleg befolyásolták életét és írásait. – Elkísért engem egész életre szólóan az irodalom: hatodikos koromban tudatosult bennem az irodalom vonzása, amikor a Toldit és a János vitézt olvastam, mindkettőből sokáig tudtam kívülről egész énekeket, hosszú részleteket. Később taníthattam is ezeket. Főleg a magyar költészet, de a regény is, Jókai kiváltképp, aztán Mikszáth váltak kedvenceimmé. Tanítás közben is arra próbáltam figyelni, hogy a gyermekek élvezzék az irodalmat, ne legyen az csupán száraz tananyag, és ezt sikerült elérni. Bekapcsolódtam a művelődési életbe. Már Csáváson nemcsak tyúkszámláló biztos voltam, „tyúkcenzor”, hanem kórustag is. Bródy Sándor A tanítónőjében ifj. Nagy Istvánt alakítottam. Azok voltak a boldog békeidők! Korondon már az első esztendőben beléptem a műkedvelő színjátszók közé, aztán kórust alakítottunk. Működött az idő tájt a Firtos irodalmi kör, inkább csak a gyermekek részére, azt kibővítettük, és a parajdi kollégákkal közösen életre hívtunk egy kétévente megszervezett irodalmi találkozót a Hargita megyében élő vagy onnan elszármazott, illetve oda kötődő írókkal, költőkkel. Elég sokáig működött, ikertalálkozók voltak, egyik esztendőben Korondon tartottuk, a másik évben Parajdon, amíg be nem tiltották ezt is a 80-as évek elején. Egyben alkalmat adott arra, hogy személyesen is megismerkedjek írókkal. Meghívtuk, eljött oda Kányádi Sándor, Sütő András, Bajor Andor, akit ma is példaképemnek tekintek, és büszke vagyok, hogy egyik dedikációjában kollégájának nevezett. Ezek a személyes kapcsolatok szinte maguktól kínálták a lehetőséget, hogy az ott megforduló íróknak és szerkesztőknek kéziratot küldjek, és így sok türelemmel „bedolgoztam magam” az írásba, a közlésbe. Persze, nem mindennap közöltem, de legalább havonta, kéthavonta. Aztán Korond arra is módot adott, hogy egy ízben, midőn több időm akadt, írtam egy kisregényt is Dégi Gyurka pontozója címmel, amely az Igaz Szó hasábjain jött folytatásokban, később kiadták. Ez a mozgás eredményezhette azt is, hogy elsőnek az országban községi folyóiratot indítottunk Hazanéző címmel, ez a mai napig megjelenik. Párját ritkítja, mert hirtelen nem tudok olyan vidéki közösséget, ahol ilyen sokáig működött volna, pedig én ’90 óta ott bábáskodtam majdnem minden közművelődési szerveződés létrejötténél Maros megyében, tehát a Bernády Egyesületnél Szovátán, ott voltam Erdőszentgyörgyön, Szászrégenben, Dicsőszentmártonban a Sipos Domokos Egyesület háza táján. Eljártam mindenüvé, nyomon követtem a munkájukat, ha lehetett, tanácsot adtam, hiszen nekünk már megvolt Korondon a miénk, a Firtos Művelődési Egyesület. Sikerünkhöz, persze, az is hozzájárult, hogy Korond gazdag község, és ott még áldoznak az emberek a kultúrára. Újságírás és szerkesztés a napi munkája, hogyan sikerült elkerülnie azt, hogy kiégjen? – Borotvaélen táncol az, aki erre adja a fejét. Igyekeztem magamnak a kulturális pászmát kihasítani a napilapszerkesztésből és írásból, ami nekem a leginkább megfelel, művelődési eseményekre jártam, főleg hétvégeken. Igaz, hogy ez időt rabló, mert az ember hétvégén megírna egy novellát, de nem bántam meg, rengeteg élményanyag gyűlt így össze, és most a legfőbb gondom az, miképpen bánhatnék ezzel az anyaggal, hogy tudjam ezt úgy beszerkeszteni valamilyen irodalminak nevezett szövegbe, hogy az túlmutasson önmagán és az olvasóknak is mondjon valamit. Nem okozott különösebb gondot a lapszerkesztés. Talán az elején, a ’90-es években, amikor a lelkesedés erősebb volt, és az ember mindenbe belevágott, mindenhez hozzáfogott, mindent megírt... Politizáltam, glosszákat írtam, a tévé, a rádió is érdekelt, a táncmozgalom, aztán bizonyos fokig ezek letisztultak. A lapnál is tisztáztuk a munkaköröket, és most elég jó státusom van. Csak el nem kiabáljam, ugyanis Nagy Miklós Kund mellett a Múzsa szerkesztésébe segítek be, azonkívül kulturális, de bármilyen témát érinthetek, nem korlátoznak: kicsi dolgokat, például egy-egy tárcát, tévéjegyzetet vagy riportot is írok. Persze, az effélével az ember eléggé elaprózza magát. Azon kívül a család: három gyermeket neveltünk föl, mindhárom itt él Marosvásárhelyen, már három unokám is van. Én úgy is tudok írni, ha közben bejárok, úgy alakítottam ki a bioritmusomat is, hogy hajnalok hajnalán kipattan a szemem, és egészen hét óráig a számítógép előtt ülök, ha épp nem írok, akkor témákat gyűjtök. – Ma már az internetről sok mindent lehet összeszedni. Olyan helyeken fordulok meg a városban, ahol beszélgetni tudok egyszerű emberekkel is, rengeteg történet ragad rám, és akkor még ott van a gyermekkorom, a fiatalságom élményanyaga, a falusi élet, amit, ha megszorulok, bármikor felidézhetek. Vajon a mai falu egy mai fiatal számára ugyanilyen bőséges élményforrást jelenthet? – Másfajta élményt és talán ihletet jelenthet és jelent is. Olvasok egészen jó írásokat fiataloktól a mai faluról, természetesen más szemmel látják, és a hozzáállásuk is sokkal kritikusabb, ami nekem nagyon tetszik. Legyünk őszinték: mit írnak meg az írók? Nosztalgiáznak és hajlamosak elfelejteni azt, ami csöppet sem volt jó azokban az években. Engem is megkísért néha ez a fajta nosztalgiázás. Tudom, a falu elnéptelenedik, mert nincs munka, nincs munkaeszköz és már az sincs, aki dolgozzék. Elöregedtek mindenütt a falvak, katasztrófa előtt áll az erdélyi falu. Ezt íróként meg lehet jeleníteni, újságíróként el lehet kiabálni, de nem sokat segít. Olyanok vásárolják fel mindenhol a földeket, akiknek pénzük van, és ha a föld azé, aki megműveli, akkor bizony a mi embereink kiszorulnak, és a falunak annyi... Leveleket gyűjt, bárkiét, régieket-maiakat átvesz, elolvas, íróként hasznosítja, gondolom... – Szülőfalumban és a feleségem falujában is szerencsém volt néhány ilyen köteghez hozzájutni, el akarták hajítani, mondták, hogy papír, újságpapír kellene nekik. Behoztak néhány levelet a 1900-as évektől errefele, akkor íródtak, amikor a kivándorlási láz Amerikába űzött sok embert, és meglepetéssel olvastam olyan dolgokat, amelyek az ember képzeletét felgyújtják. Egyfajta írói kukkolás ez. Sok régi levelem van otthon. Ami érdekes, azt kiragadom, amit fel tudok használni, azt elteszem. Mondta, hogy a modern kor technikáját is alkalmazza, például az internetet. – Minket nem tanított meg senki az internethasználatra. A laptól tanfolyamra küldték a fiatalokat, tőlük kellett ellopnunk, mi, öregebbek, hogy mint kell csinálni, leírtam a műveletet és kénytelen voltam megtanulni. Ha adatokat kell keresni vagy gyűjteni, elfeledett íróktól, a művelődés jelentős alakjairól – ehhez kitűnő eszköz. A Nyugat például fent van a világhálón, csemegézek belőle! Az olvasóitól vannak visszajelzései? – Meghallgatom a szempontjaikat, ha megállítanak az utcán. Amikor íráshoz látok, a közönséget is érzem. Nagyjából sejtem, hogy kiknek írok. Enélkül nem is menne. Bölöni Domokos (1946, Dánya, Maros megye) Író, újságíró, szerkesztő. Dicsőszentmártonban érettségizett, majd román–magyar szakos tanári képesítéssel Korondon tanított 1973–1990 között. 1990-től Marosvásárhelyen él, a Népújság napilap újságírója, a lap Múzsa című kulturális mellékletének szerkesztője, a Súrlott Grádics irodalmi kör vezetője, az azonos nevű internetes portál szerkesztője. 1980-tól tíznél több kötete jelent meg, legutóbbi munkái: Elindult a hagymalé (2009, Marosvásárhely), Micsobur reinkarnációja (2010, Marosvásárhely), Küküllőmadár (2011, Székelyudvarhely), utóbbinak több darabját a Színkép közölte. Antal Erika Új Magyar Szó (Bukarest) 2011. október 19.Örömmadár a szívünkben– Olvasókönyv Pusztakamarásról, a pusztakamarási magyarokról, még pontosabban a pusztakamarási református magyar közösségről – hallottuk H. Szabó Gyulától, a Kriterion Könyvkiadó igazgatójától vasárnap a templomban. Amely nem akármilyen közösség lehetett /lehet, hiszen az egyszerű napszámostól a bárói családig egyenlő/egyenrangú tagjai voltak a gyülekezetnek. Nem akármilyen közösségé; amely örök nyugalmat kínált a 19. századi magyar irodalom óriásának, Kemény Zsigmondnak, és szülőföldje a 20. századi irodalmunk egyik legnagyobb alkotójának, Sütő Andrásnak, aki gyakran ragadta meg az alkalmat, hogy szóljon a szülőföldről, a Mezőségről. – Írásai úgy fogják össze a könyvet, mint a jó minőségű kötőanyag a templomot. Az effajta "olvasókönyv" minden közösségben elkelne. A kötet első része – Sziget a Holt-tengerben – tartalmazza Székely Ferenc Tájolás térben és időben és Interetnikus kapcsolatok Pusztakamaráson című írásait; Rabocskay László 2005-ös dolgozatát a Történelmi Magazinból: Pusztakamarás és a báró Kemény család, Székely Gergely intelmeit a vegyes házasságról ("Ezt a kutat betömi az idő"); Faragó József két tanulmányát, 1946-ból, illetve 1947-ből – A tánc a mezőségi Pusztakamaráson, Betlehemezők és kántálók Pusztakamaráson –; Sütő András 2005-ös írását a Népújságból (Bertalan-éj a lelkünkön); Szász István Tas családtörténetét – A Szövérdi Szász család Pusztakamaráson, kirajzásuk és szétszórattatásuk; Pusztakamarás református lelkészeinek rövid életrajzait; Páll Gyula lelkész, illetve Ferenczyné Bakos Anna-Mária tiszteletes asszony kamarási emlékezéseit. A második rész két író, Kemény Zsigmond és Sütő András munkássága, személyisége köré szerveződik, Papp Ferenc Báró Kemény Zsigmond című, 1922-ben megjelent monográfiájának részletével, Wass Albert, Kemény János, Nagy Pál, Sütő András, Csoóri Sándor, Márkus Béla írásaival. A harmadik rész Adatok tükre cím alatt tartalmazza Gudenus János Józseftől A Kemény család genealógiáját (A magyarországi főnemesség XX. századi genealógiája című, 1993-as munkából), Pusztakamarás helyneveit Bota Melindától, A kamarási eklézsia leltárát (az 1883-as Névkönyv alapján), Istók Sándor lelkész szövegét a templom felújításáról (eredetije a templomgömbben, 1908 óta), valamint A Pusztakamarás határában 1944 őszén legyilkolt zsidó közösség névsorát, végül pedig Sütő András levélváltását az őt gyermekkorában felkaroló Jenei Sándor egykori kamarási lelkésszel. Gazdag képanyag teszi teljessé az olvasói élményt. A pusztakamarási templomban vasárnap az ott 1973 és 1982 között szolgált Ferenczy Miklós hirdette az igét, a vendégeket a jelenlegi lelkész, Oroszhegyi Attila köszöntötte. Székely Árpád szívbemarkolóan szavalta el Wass Albert Üzenet haza című költeményét, majd ércesen zengő hangján elénekelte a Magyarok Világhimnuszát, a Halló, magyar! kezdetű dalt. Dr. Pozsony Ferenc egyetemi professzor, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke a Mezőség a néprajzban és az irodalomban témával tartott eszmefuttatásában kiemelte, hogy Pusztakamarás az idő során a Mezőség egyfajta jelképévé vált. Ez a könyv az itt élők önbecsülését is emeli. Nem elég azonban, ha időnként megjelenítik a közbeszédben, hanem konkrét támogatásra is szorul a mindössze 129 lelket számláló gyülekezet. A Kemény Zsigmond és Sütő András kultuszához kapcsolható kulturális turizmus minden bizonnyal jótékonyan befolyásolná a közösség életét is. Ferenczyné Bakos Annamária felolvasta emlékezését, bevezetőjében megjegyezve, hogy a könyv a jelenben íródott, a múltról beszél, de üzenete a jövőnek szól. Demeter József szászrégeni lelkész szerint a Sütő Andrástól hangoztatott sajátosság méltósága immár a megmaradottak önérzete kell hogy legyen, azok méltósága, akik ebben a holt- tengerben őrzik nyelvüket, magyarságukat. Máté István létai lelkész szeretettel beszélt itt töltött háromévi szolgálatáról. A gyülekezet történetét Oroszhegyi Attila foglalta össze. Dr. Szász István Tas családjára, édesapjára emlékezett, aki 56 éven át dolgozott a kamarási birtokon. Kemény Zsigmond sírfeliratát idézve – A fáklya másokért ég, s önmagát emészti el – kiemelte, hogy a Mezőség és Pusztakamarás fáklyája évszáza-dokon át lobogott a magyarságért, önmagát emésztette el; de soha el nem múló hatása ott él a nemzet jelenében, s ha képesek vagyunk hagyományainkat ápolni, akkor jövőjében is. A kötet válogatója, Székely Ferenc a Sütő Andrástól kölcsönzött metaforára, a címben található bánatmadárra utalva így zárta szavait: mindannyiunkban lakozik egy "madár". A bánatmadár romlásunkat siratva a templomra száll –, az örömmadárnak azonban ott a helye a szívünkben. (Templomra szállt bánatmadár – Pusztakamarási magyarok. Összeállította Székely Ferenc. Kriterion Könyvkiadó Kolozsvár, 2011) Bölöni Domokos Népújság (Marosvásárhely) 2011. október 24.Felnőni az áldozathozSzenvedő lélekkel áhítjuk, hogy a rontó harcok megszűnjenek; s kérjük az emberi bölcsesség szellemét, hogy e harcok küzdőit igazságtalan ítélet ne érje. Méltó életünkért szóban és cselekedetekben a történelemhez fohászkodunk. (Tamási Áron: Magyar fohász. Irodalmi Újság, 1956. november 2.) Romániában nem volt bűnmegvallás, az erkölcsi megtisztulás elmaradt. Akik átélték, azoknak erkölcsi kötelességük megírni, beszélni róla, mert a sok emlékezés egyszer csak összeáll valamilyen összképpé. Ez a törekvése a többi intézmény mellett a kolozsvári Polis Kiadónak, mondotta Dávid Gyula igazgató, maga is ötvenhatos elítélt. Az emlékezést kötetbemutatóval kötötték össze szombaton a Jókai utcai Bocskai-teremben. "Sok még a fehér vagy homályos folt. Sok még a mai napig is belügyi levéltárakban lapuló (természetesen koncepciózusan torzított, de torzítottságában is valós tényeket rögzítő) bírósági peranyag – írja az előszóban. – S akik még élünk az egykori erdélyi 56-osok közül, az évek múltával egyre jobban érezzük, mennyi még az adósságunk azokkal szemben, akik – vagy akiknek családja – legfeljebb emlékük megőrzése által részesülhet valamiféle ‘kárpótlás’-ban. Ilyen adósságtörlesztés ez a mostani könyv is, a forradalommal együtt érző és érette cselekvő erdélyi ezrek egyikének, a ma Marosvásárhelyt élő Veress Sándornak az önéletrajzi visszaemlékezése." Egykori elítéltek, volt munkatársak, a rokonság és az érdeklődők köre tisztelte meg az eseményt jelenlétével. – 1956 őszén, a magyar forradalom lázas heteiben, Magyarország határain kívül is milliók szíve dobbant meg ugyanarra az ütemre – áll a felvezetőben. – Az együttérzés és -gondolkodás nem ismert határokat: ugyanazt éreztük, ugyanabban reménykedtünk Kolozsvárt, Nagyváradon, Sepsiszentgyörgyön, Pozsonyban és Dunaszerdahelyen, Szabadkán és Újvidéken, Ungváron és Beregszászban vagy a nyugati világ bármely szögletében. Aztán a forradalom leverését követő megtorlás súlyát is együtt hordoztuk, vállalva azt, amit a forradalom napjaiban vallottunk. E vállalók és sorshordozók egyike ennek a könyvnek a szerzője, aki néhány társával, barátjával együtt egy erdélyi kisvárosból, Erdőszentgyörgyről küldözgette leveleit szerte az országba, magyar és román barátainak, cáfolva bennük azokat a rágalmakat, amelyeket a hivatalos propaganda terjesztett. Ő húsz év börtönt kapott érte, társai összesen 54 évet. Visszaemlékezéseiben felidézi az 56-os erdélyi ősz reményteljes napjait, majd letartóztatásuk, elítélésük eseményeit, a marosvásárhelyi, szamosújvári, jilavai börtönökben, a Duna-delta kényszermunkatáboraiban töltött éveiket. És emléket állít itthon maradt családjának: két kislányukat egyedül nevelő feleségének, aki a szenvedésben és a helytállásban is méltó társa maradt. Veress Sándor könyvének címe: Hét esztendő kálváriája (1957-1964). Visszaemlékezés. Dávid Gyula előszavával. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár 2011. 184 lap. Képekkel. Mit írtak a levélbe? Hogy "Magyarországon nem ellenforradalom, hanem forradalom, szabadságharc van. Lépjünk fel az elnyomó kommunista zsarnoksággal szemben és annak kiszolgálói ellen, mert ők a nép legnagyobb ellenségei. Menjenek haza az orosz csapatok! Sajtó- és szólásszabadságot! Demokratikus, titkos választásokat, többpárti rendszert! Bojkottáld a közelgő választásokat! (Az 1957-es választásokról van szó, sz. m.) A változásokban való reménykedéssel és meggyőződéssel vállalnunk kell a magyar forradalom–szabadságharc eszméinek terjesztését." Végül: "Ha mindezzel egyetértesz, akkor sokszorosítva másold le és megbízható személyeknek küldd tovább, ha nem, akkor semmisítsd meg!" Csakhogy a félelem nagy úr. Sokan provokációt sejtettek az aláíratlan levelekben. Az is bebizonyosodott, hogy egyes, megbízhatónak hitt személyek már rég besúgók voltak, vagy közben váltak azzá. (Erről egy adat: 1956-ban a kolozsvári egyetemnek mindössze két besúgója volt, esztendő múltán pedig már hatvankettő!) 1957. június 19-étől kezdve letartóztatták őket: dr. Németh Zoltán jogászt, Ravasz Győzőt, Veress Zoltánt (a szerző öccsét, aki kiszállásain vonaton vitte a leveleket Dicsőszentmártonba, Balázsfalvára, Szebenbe, s ott tette postára őket), Elekes Balázst, Szilveszter Sándort és Veress Sándort. De az akció tovább is működött. "1962-ben, írja Veress Sándor, Peripraván találkoztam egy berei elítélttel, ő mondta el, hogy egy ismerőse 1958-ban kapott egy általam elmondott tartalmú levelet." Dávid Gyula a bemutatón is nyomatékosította a gondolatot, amellyel a könyv előszavát is zárja: "Fontosnak érzem, hogy sorsunk emberi tanulságai valamiképpen beépüljenek a következő nemzedékek – az életbe már kilépett unokáink s most születő dédunokáink – tudatába. Hogy a világban soha senki ne legyen kiszolgáltatva semmiféle hatalomnak, s hogy az igazságért, az emberségért való kiállást soha sehol ne lehessen erőszakkal megtorolni. Nem vagyok naiv, tudom, hogy ma még messze állunk ettől. De hinni akarom, hogy 56 és az ötvenhatosok áldozata nem volt hiábavaló, s hogy az emberiség képes lesz felnőni ehhez az áldozathoz." Bölöni Domokos Népújság (Marosvásárhely) 2011. október 26.Sokrétegű falumonográfia PipérőlSzerencsés falu az olyan, amelyiket nemcsak tudóssá váló szülöttel ajándékoz meg a Teremtő, hanem olyan értelmiségiekkel is, akik képesek megörökíteni múltját, felmérni jelenét, alakítani jövőjét –, olyan szolgálattevőkkel, akik messze világló fénycsóvát hagynak maguk után, amely aztán az egymást követő nemzedékek útjának szikrázó szellemi szövétneke lehet. Ilyen emberrel, egy fiatal pappal áldotta meg az Isten egykor a Pipe nevű falut. Aki most – talán a Bibliához társítandó – íme, a falu könyvét helyezi a maradvák egyre zsugorodó családi asztalára. A rendkívüli, sajátos falumonográfiát fél évszázaddal pipei szolgálata után állította össze a minap kilencvenedik életévébe lépett Adorjáni Rudolf Károly unitárius lelkipásztor. A Székely Partium kis faluja Pipe (románul Pipea, németül Wepeschdorf, szászul Wepeschdref), Maros megyében, Segesvártól 12 km-re északra fekszik, Szásznádashoz tartozik. 1325-ben Pype néven említik először. 1910-ben 336, túlnyomórészt magyar lakosa volt. Egykori lakosainak jó része Szásznádasra költözött. A trianoni békeszerződésig Kis-Küküllő vármegye Erzsébetvárosi járásához tartozott. 1992-ben 105 lakosából 99 magyar, 5 cigány, 1 román volt, közülük 90 unitárius. A falu boráról és gyümölcséről volt híres. Híres szülötte Gyulai Zoltán (Pipe, 1887. december 16 – Budapest, 1968. július 13.) fizikus, egyetemi tanár, az MTA tagja. Az unitárius templomban márványtábla őrzi emlékét. Pipe rendtartó székely közösségén többször is eret vágott a történelem. A két világégés mellett főleg azért fogyatkozott drasztikusan a lakossága, mert a falu 1940-ben Dél- Erdélyben maradt, emiatt számosan hagyták el a szülőhelyet, Besztercén például utcányian telepedtek le. Még nagyobb kárt okozott az 1960-as évek erőszakos kollektivizálása, amikor Erdély-szerte, az őseiktől megszerzett földeken, saját munkaeszközeikkel kellett dolgozniuk megalázó bérmunkában, a szocialista tervgazdálkodásnak nevezett rémálom "direktívái" szerint. Az Udvarhelyszék, Kis-Küküllő megye, a Szászföld határán fekvő településen ma talán alig 44 lélek él. Amikor Adorjáni Rudolf Károly tiszteletes úr 1947-ben Pipébe került, éppen a második világháborús sebeket próbálta kiheverni a gyülekezet, és ez nem kis részben sikerült is. Egy évtized múltán, amikor szolgálati helyet változtatott, 368 lelkes, erős közösséget hagyott utódjára. Az ifjú lelkész, az énekvezéri munkakört is betöltő tanítónő feleségével úgy illeszkedett be a közösségbe, hogy annak hitéletét buzgón szervezve, összeforrottságát fokozva igazi szellemi vezetőjévé vált híveinek. Az egyházi anyakönyv és a pontosan, rigurózusan vezetett gyülekezeti naplója segítségével, minden háztartást rendszeresen látogatva olyan családi történettárat készített, ami párját ritkítja tájainkon. Benne nyolcvannégy család történetét lehet nyomon követni 1870-től 1990-ig, a kötet munkálatainak lezártáig. A szorgos közösségépítés, a helytörténeti kutatás nem maradt nyom nélkül. Nyomdafestéket látott Adorjáni Rudolf Károly: Pipe. Egy Kis-Küküllő menti falu száz éve című könyve, a Kriza János Néprajzi Társaság és az MTA Néprajzi Kutatóintézetének kiadásában, Budapest–Kolozsvár 2011 jelzettel. A kiadványt 2011. június 27-én mutatták be Kolozsvárott, azon az emlékkonferencián, amelyet a néprajzi gyűjtő, unitárius püspök, Kriza János születése kétszázadik évfordulója tiszteletére szerveztek. Majd szeptember utolsó napján, vagyis Szent Mihály napján kivitték a kötetet Pipébe is. Marosvásárhelyen október 20-án ismerkedtek vele az elszármazottak és az érdeklődők. Az eseményeken jelen volt a lelkész-kutató, Adorjáni Rudolf Károly. Az unitárius egyház Bolyai téri tanácstermében Nagy László főjegyző bevezetőjét követően dr. Barabás László néprajzkutató beszélt személyes kötődéséről Pipéhez, majd a szerző szorgos munkálkodásáról, nemcsak Pipében, hanem papsága következő állomáshelyein is, jelesen a Küküllő mente alsó folyásának néhány unitárius közösségében. A szerzőnek nem ez az egyetlen könyve. 2006-ban jelent meg a Lukács Sándor ravai búcsúztatói 1930–1938 között című kötet, a Kriza Könyvtár sorozatban. A halotti verses búcsúztató az unitáriusok lakta vidéken már a 17. századtól szokásban lehetett, és a többszöri egyházi tiltás ellenére néhol még ma is szokásban van. Lukács Sándor, a világjárt unitárius pap felvállalta a ravai temetkezési szokások e mozzanatának a felügyeletét, éltetését. A kötet 92 – többnyire nevesített – búcsúztatót tartalmaz, de bemutatja a teljes halottas szokásrendszer összetettségét, a búcsúztató helyét és funkcióit ebben a rendszerben. Megismerhető belőle Lukács Sándor kalandos életútja is, valamint a Kis-Küküllő egyik mellékvölgyében fekvő Rava település rövid története. A Pipéről szóló könyvben Adorjáni Rudolf Károly olyan világot örökített meg, amely már sosem jön vissza, vélekedett Nagy László, aki egykor az idős lelkész örökébe lépve Szőkefalván maga is "megfertőződött", és néprajzi gyűjtésbe fogott. Nem szokványos falukönyv, nem is a klasszikus értelemben vett monográfia ez, hanem voltaképp társadalom-néprajzi monográfia, de kis túlzással lehetne akár szőlészeti monográfiának is mondani, hangsúlyozta Barabás László. Közösségtörténet, családok sorsában elbeszélve, rengeteg érdekes konnotációval. A könyvet a Kriza János rokonságába tartozó fiatal Kriza Ildikó dolgozata vezeti be (Egy Küküllő menti unitárius falu száz éve), ezt követi a Pipei emlékek címet viselő, tízévi gyűjtés, amelyet íme, fél évszázad távolából bocsájt a Segesvárra, Marosvásárhelyre, az ország s világ más részeibe szóródott utódok rendelkezésére a népéhez ma is szívvel- lélekkel ragaszkodó, hűséges lelkipásztor. A további tartalom is változatos: életfordulókhoz kapcsolódó hagyományok leírása következik, születés, keresztelés, esketés, házasságkötés, a halottaskönyv üzenetei, majd Az év ünnepei Pipén –, melyből arra is választ kaphatunk, hogy a környező római katolikus és a szász evangélikus vallású közösségek szokásai miként hatottak az unitáriusok hagyományaira. A könyv második, Mellékletek cím alatt következő dolgozatai gazdagítják, kiegészítik és árnyalják a képet. Ezek: Orbán István: "…indulj hazafelé", Adorjáni Rudolf Károly: Úrvacsoraosztás és szüret püspöki segédlettel, Barabás László: Farsangi színjátékok Szásznádason és Pipén, Adorjáni Juliánna: Pipei hiedelmek, Adorjáni Rudolf Károly: Szőlőművelés Pipén 1947–1956 között, Fóris Géza: Adatok a pipei unitárius egyházközség történetéből, Burus János: Pipe helynevei. A kötetet bő fényképanyag zárja. A néphagyomány (Bálint Kicsi Lajos közlése) szerint a falu neve onnan ered, hogy lakott ott egy erdőpásztor, aki pipét lopott. Fiai elszaporodtak, falut alapítottak, de a lopott libáról Pipének mondták a helyet. Sokan köszörülték a nyelvüket emiatt a pipeieken. De azok sem maradtak adósak a csípős válasszal. Amikor például a szászok megkérdezték nagy gúnyosan, hogy hát mikor lesz már a Pipéből lúd, a székelyek azt felelték: – Az bizony csak akkor, amikor Hétúrból nyolc úr lesz! Bölöni Domokos Népújság (Marosvásárhely) 2011. november 7.Szülőföldem, kicsi város…"A dicsőszentmártoni művelődési házban író- olvasó találkozón mutatták be a marosvásárhelyi Súrlott Grádics irodalmi kör antológiáját. Az antológia válogatója, Bölöni Domokos beszélt a körről és a gyűjtemény tartalmáról, majd a város költőjeként ismert Hadnagy József munkásságát méltatta. Az előtérben nyílt fotókiállítás képei Kós Károly munkásságából nyújtanak ízelítőt. A vendégeket Szabó Albert kerületi RMDSZ-elnök üdvözölte, kiemelve a hasonló összejövetelek léleképítő erejét. Bölöni Domokos író, szerkesztő, lapunk munkatársa, irodalmi körök szervezője és éltetője az est méltó felvezetéseként arra kérte az egybegyűlteket, hogy a gyász napján, november negyedikén, az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírjai emlékének adózzanak lélekben egyperces csenddel. A Kriterion Könyvkiadó gondozásában megjelent kötet, Az eltérített felvonó című antológia egy híján harminc szerzőt vonultat fel, amire alig találni példát az erdélyi magyar könyvkiadásban. Bölöni az esten részt vevő diákokat írásra buzdította, és ízes humorával derítette jókedvre a jelenlévőket. Hadnagy Józsefet magáénak tudja a város. Legutóbbi, Labirintus című könyve mintegy foglalata eddigi útjának: a versciklusok tartalmazzák mindazokat a kérdéseket, amelyekre választ keres a költő. Ezek a gyökerekkel, a múlttal, a léttel függenek össze, de föllelhető bennük a kultúra, közélet, a politika, a mindennapi gondok számos, a ma emberét intenzíven foglalkoztató problémája is. Hadnagy József azokat a verseit válogatta erre az alkalomra, amelyek a hallgatóság érzés- és gondolatvilágához is közel állnak. Különösen a Dicső-sugarak címűt jutalmazta nagy tapssal a hallgatóság. Felismerték a benne rejlő valóságtartalmat: a karbidkáros kombinátot mint az egykori Dicső "dicsőségét", a tájvánt, a gyermekkor csatáit a cigánysor közelében, a kórház előtti gesztenyesort, a fűzfapartos Küküllőt, az üveggyár környékét… Érezték a jogos aggodalmat is, ami a hazalátogatót fogja el, amikor "emberek a nyelvi dűlőn keveredve, s külön-külön" várják a derengő Dicső napját a "sárból jósolt" jövőkép előtt. Tóth Pál kispesti építészmérnököt Gagyi Zoltán tanár, az ALKISZ elnöke mutatta be. A fotók készítője Kós Károly épített örökségének felkutatásán, képi megörökítésén munkálkodik. Arra a kérdésre, hogy járt-e valaha Kós Károly Dicsőszentmártonban, egyértelmű választ egyelőre nem sikerült találni, ám a városban általa tervezett, 1910-es évekbeli épületek közül fennmaradt az elemi iskola, igazgatói lakás és óvoda. Tóth Pál a budapesti Wekerle-telepen került kapcsolatba Kós Károly munkásságával, mert a tisztviselőtelep főterét – mely város a városban –, teljes egészében Kós Károly tervezte. Erdélyt barátai révén ismerte meg, és a nagy előd iránti tisztelet késztette arra, hogy felkutassa és megörökítse az általa tervezett épületeket. Ha történetesen nem költözik a Wekerle-telepre, akkor is foglalkozott volna Kós Károly épített örökségével? – kérdeztük. – Valószínűleg nem született volna meg ennek a tervnek az ötlete, ám a nagy építészek iránt mindig is érdeklődtem, tehát bizonyosan foglalkoztam volna, de nem ilyen behatóan. Én is terveztem házakat, de ilyen szépeket sosem. Ugyanakkor sok a közös vonás bennünk: Kós Károly szerette a természetet, lovaglást, mezőgazdaságot, hasonlóképpen én is. Bárhová mentem kis hazámban, Kós-épületekbe botlottam, a Wekerle-teleptől a budapesti állatkerti pavilonokig kézjegye mindenütt fellelhető. Amikor viszont elkezdtem Erdélybe járni, rájöttem, hogy munkásságának nyolcvan százaléka itt található. A könyvek dedikálásával záruló élményteli est a dicsőszentmártoni magyarságot talán némiképp kárpótolni tudta a hétköznapok megpróbáltatásaiért. A hűvösbe hajló estén a Kökényes néptánccsoport fiataljainak küküllőmenti forgatósát, vidámságát kaptuk útravalóul. Szabó Albert köszönő szavai visszatérő gondolatként visszhangoztak a személygépkocsi meleget árasztó légterében: "Kellenek nekünk az ilyen esték. Hogy együtt legyünk és érezzük: magyarságunkat bátran vállalhatjuk, büszkék lehetünk rá… Senki el nem hiszi nekünk, hogy mi itt, Dicsőben, mennyire szórványban érezzük magunkat. Ennek ellenére összetartunk és próbáljuk pótolni a pótolhatatlant." Szer Pálosy Piroska Népújság (Marosvásárhely) 2011. november 8.Novemberi fények DicsőszentmártonbanA késő ősz nemcsak a bor forrását, hanem a művelődési élet pezsdülését is jelenti a Kis-Küküllő mentén. November első hétvégéjén olyan "lágy" volt az idő, hogy az öregek kiülhettek a kapuk elé a padra, mint a régi időben, és kedvükre beszélgethették meg a falu és a nagyvilág dolgait. A fiatalabbja Szent Márton városában találhatott tartalmas szórakozást magának. A dicsőszentmártoni magyarok nem panaszkodhatnak: az elmúlt héten két olvasótalálkozó és egy "tömegrendezvénynek" számító sereglés, a Kiöntött a Kis-Küküllő elnevezésű táncos összejövetel mutatta, hogy az RMDSZ, az Alsó-Kis-Küküllő menti Magyar Ifjúság Szövetsége (ALKISZ), a Kis- Küküllő Alapítvány – ha nem is mindig egy irányban és egyszerre, de – ugyanazt a célt követve kínálnak változatos és színes programokat, gondoskodnak az ott élők nemes szórakoztatásáról is. Szakmai fórum, megmérettetés, az újratalálkozás öröme, értékőrzés és értékfelmutatás – ezek lehetnének az ötödik néptánctalálkozónak is kulcsszavai. Aminthogy a forgatókönyvön sem kellett változtatni: szombaton népviseleti parádéval kezdődött, a művelődési házban folytatódott a meghívott együttesek fellépésével, majd a vámosgálfalvi kultúrházban felszolgált közös vacsorával és táncházzal zárult az első nap; hogy a vasárnapi gálaműsoron a magyarországiak – a soproni Pendelyes, a győrújbaráti Csobolyó – és a helyiek: a Kökényes nagy- és középső csoportjai – mellett teret biztosítsanak a szászcsávási, haranglábi, küküllődombói, kisszentlászlói és szásznagy-vesszősi hagyományőrzők, adatközlők táncának is. A vasárnapi műsorrész csúcspontja számomra az a cigánytánc volt, amelynek koreográfiáját, betanítását Puczi Ernő Antal és Varó Huba neve jelzi, és amelyet a dicsői táncosok olyan virtusos ritmusdemonstrációval adtak elő, mintha csakugyan született roma legények volnának. Az ötödik találkozó kedves meglepetése volt a sepsiszentgyörgyi Heveder zenekar jelenléte, és végül habnak a tortára a Maros Művészegyüttes János vitéz előadása. Kiváló munkát végzett a Traian Állami Főgimnázium és a Kökényes együttes égisze alatt működő stáb, és valósak azok a számok is, amelyeket a rendezvény beharangozójaként múlt keddi lapszámunkban írtunk. A meghívottak mind eljöttek, és széles kedvvel ropták a táncot. Ezen a héten pedig folytatódik a művelődési napok sora, filmbemutatókkal, színházi előadással, könyvbemutatókkal. Azért is, hogy – mint azt a város egyik költője írta – az ott élő magyarok ne kerüljenek nyelvi dűlőre. Maradjanak talpon – és ne álljon kifelé a szekerük rúdja. Bölöni Domokos Népújság (Marosvásárhely) 2012. március 14.Körömfaladék1848-ban nem így volt… Ne gondolja, hogy mindössze pár nap választ el a századik születésnapomtól – láttam jobb időket is, uram. No, annyira népszerű azért nem voltam, hogy az MTA-n is autogramot kérjenek tőlem, de azért akadt egy-két színhely, ahol azonnal kikapcsolták a készüléket, ha beszélni kezdtem. Friss a kiflije? Istenem, milyen rég nem ettem friss kiflit. Köszönöm, de mint látja, kávéra sem jut már nekem. Ha megtisztelne. Maga igazi úriember, nem volt véletlenül ott 1990 nyarán Segesváron, amikor Gyalu, vagyis Gelu Pateanu azt mondta volt, hogy az ő egyetlen megbízója: a lelkiismerete?... Meglepődik? Talán nem is tudja, ki volt Gyalu? Mikes Leveleskönyvének románra fordítója? Ó, uram, elregélem. Az a lelkiismeret, amely arra késztette, hogy súlyos vádak terhe alatt merjen, akarjon és szeressen magyarbarát lenni. Miért éppen magyarbarát? Összerázta a sors a magyarokkal. Ez nem azt jelenti, hogy másnak nem ugyanolyan barátja. De ott izzik benne, hogy akit a legjobban ütöttek, amellé szeret állni. Néha rogyadozó térddel, de makacsul összeszorított fogakkal. Kívülről tudom, kedves uram: – Többször voltam itt, többször mertem szót emelni. Ma már nem ezt teszem, hanem vadul fogok üvölteni, mert olyan dolgokba is ütközöm, amelyeket nem lehet meg nem történtté tenni, nem lehet mindenféle szelíd mosolyokkal elkendőzni. És még azt is mondta, hogy Petőfi nemcsak a március 15-i szózattal lepte meg az emberiséget, hanem bevésett valamit a világ öntudatába: a világszabadságot! Gyalu ennek a gyönyörű elvnek a nevében kérte az embereket, hogy legyenek türelmesek, ameddig lehet és muszáj türelmesnek lenni. És aki a hídfő másik oldalán áll, az legyen megértő, és óvakodjék a szélsőséges gondolkodástól. Honnan tudom ezt, uram? Sokat tudok. Rendszerint megvernek érte. Ha arannyá válna minden pof, amit a tudásomért kaptam, a Rotschildok hozzám járnának kölcsönért. Kezdő tanár koromban egy falusi bodegában énekelni kezdtem, hogy ezernyolcszáznegyvennyolcban nem így volt. Azonnal rám csapott a milicista, hogy ácsi, a többit majd az őrsön. Kapatos állapotomban huzakodtam; ütve-rúgva terelgetett. Jegyzőkönyvet vett föl, hosszan pirkált, izzadt derekasan, látszott, nem kenyere az írás, jó órába telt, míg az elejét (ma úgy mondanók, a preambulumát, szép kis szitokszó, ugye) összehozta, végre jött a lényeg: ha 1848-ban nem úgy volt, akkor hát hogy is volt 1848-ban?! Na, ekkor kaptam csak igazán nagy ruhát. A bunkó majdnem az egész nótát leírta, mire tudatosodott valahogy a faggyúhájas kobakjában, amiről szól. Nem sokat koptattam a katedrát, kedves uram. Tudja, ki volt Ecsedi Kovács Gyula? Elmondom fejből magának. A segesvári síkon 1899. július 31-én a Petőfi Társaság nagyszabású ünnepet rendezett, a szabadságharcban ötven évvel azelőtt oly különös módon eltűnt nagy költő, Petőfi Sándor emlékére. A rendezőség fényes programot állított össze, amelyben az akkori Magyarország legjelentősebb nevei szerepeltek. Jókai Mór írta az egykori barát és költőtárs emlékét felidéző ünnepi köszöntést, amelynek előadását az ország legkitűnőbb drámai színészére, Ecsedi Kovács Gyulára, a Petőfi Társaság tagjára bízta a rendezőség. Belefogott a szárnyaló óda érzelmektől átfűtött szavalatába, teljes és valódi átéléssel tolmácsolta a jelen lévő Jókai gondolatait. Az óda felénél túl járva egyszer csak megcsuklott hangja, majd szava elállt, s mindenki legnagyobb megdöbbenésére a nagy színész hirtelen összeesett. Már haldokolt, amikor leemelték az ünnepi emelvényről, s percek múlva befejezte földi pályafutását. Egykori példaképéhez, Egressy Gáborhoz hasonlóan őt is előadás közben érte a halál, akárcsak Prohászka Ottokárt, a lánglelkű püspököt az egyetemi templom szószékén. Na, mit szól ehhez? A Köllő Miklós Petőfi-szobrához, amely ma Kiskunfélegyháza főterét díszíti? És a segesvári Ladea-szoborhoz? Elvitték, mert ledőlt előtte a várfal. (Kár, hogy nem ütötte agyon, akire gondolok.) Hát az utolsó vacsoráról Székelykeresztúron? Az öreg tanúról, Petőfi vén körtefájáról... Sírjáról a timafalvi temetőben? Hát a Zeyk Domokos emlékművét Héjjasfalván: ismeri? Az Ispánkút. Mond magának valamit? A turulmadaras emlékmű és a többi szobor a múzeumparkban? Haller Lujza neve? Netán ön is odavaló? Ó, bocsánat. Akkor nem erőltetem. Uram, tartozom egy őszinte vallomással. Ezek idekinn mind surmók, egytől egyig. Az itteni első verést ugyancsak március idusán inkasszáltam, mivel akkor még nem tudtam, mi hol van Budapesten. Megkínál egy cigarettával? Ja. Kösz. Na szóval. Elsütöm én a kedvenc poénomat: 1848-ban nem így volt. Ismeri a részleteket? Akkor még az öregisten legény volt, ja. Ettől gurult be annak idején a milicista is. Van még szó benne Szent Péterről, aki egy szál ingben s gatyában kísérgeti, na kit, ki nem mondom: a bálba. De én akkor, friss repatriáltként (mit csodálkozik, Páskándi Géza is így mondta!) nemcsak azt nem sejtettem, hol vagyok (tök berúgva, az sem mellékes mint szempont), de azt sem, hogy ennek a nótának miféle helyi konnotációi forognak a nép között, kedves uram... Hogy a gatya zöld-fehér, és a borzalmasan alpári nóta hirtelen átcsap a “Hallod-e, te kőrösi lány”-ba, csakhogy dózsás identitással, akit a huszárok helyett a fradisták tesznek boldoggá kilencszer is. Kedves uram, egy újpesti kocsmában ilyet dalolni (bár csak az első szakasz végéig jutottam el) – kész őrület. Szerencsére a kórteremben volt tévé, onnan néztem az ünneplést ország- és Erdély-szerte... A bordáim is valamelyest behegedtek, de mély lélegzetet azóta sem tudok venni. Itt, ebben a kis vecsési “székely lebujban” nem nagyon tudok mit mondani önnek, uram. Dsida Jenő írta: aki még nem volt magyar, nem tudja, mi a fájdalom. Hát én voltam már magyar, kedves uram. És azt is megértem, amit Ady a maga sajátos módján így fejez ki: aki egyszer a magyarba rúgott, szinte kedve támad újabb rúgásra... Istenem, valami rosszat találtam mondani? Kérem, ne nézzen ilyen komor szemekkel. És szóljon a barátainak, hogy ne bántsanak. Úgy ismerem a várost, mint a tenyeremet. Jó estét, uraim! Beszélek románul. Isten hozta önöket Budapesten, a végtelen lehetőségek városában! Bárhová szívesen elkalauzolom önöket, ügyintézést is vállalok, rendelkezzenek velem. Bună seara tuturor! Vorbesc româneste, domnilor. Va pot călăuzi oriunde doriţi dumneavoastră. Ofer consultanţă pentru orice domeniu. Bine aţi venit la Budapesta, oraşul tuturor posibilităţilor! Bölöni Domokos Népújság (Marosvásárhely) 2012. március 20.Lelkünk jóvoltáról…Mikor jó egészségünk vagyon, úgy élünk mintha Nyavallya sem volna e' Világon: ha le- betegszünk, sírunk-rívunk, fához fűhöz ragaszkodunk hogy meg-gyógyulhassunk: de ha meg-gyógyulhatunk, miből jött volt reánk a' nyavallya, és hogy lehetne azt másszor elkerülni arról olly módon senki nem is gondolkodik. (Kibédi Mátyus István) Kevés olyan település van Erdélyben, amely azzal dicsekedhet, hogy európai hírű tudósnak ringatta bölcsejét. A 2010. augusztus 27–28-án, szombaton és vasárnap megtartott Kibédi Napok kiemelkedő eseménye volt a 285 éve, 1725-ben született Kibédi Mátyus István orvostudor, Marosszék orvosenciklopédikusa, a híres Diaetetica I–II. és az Ó és Új Dieatetica I–VI. szerzője szellemiségének idézése azzal az orvostörténeti emlékgyűléssel, amelyet Kibéd község önkormányzata, a Magyar Elhízástudományi Társaság (MET) és az Erdélyi Múzeum-Egyesület szervezett. Először látogatott el Kibédre prof. dr. Halmy László belgyógyász, európai obezitológus, a Magyar Elhízástudományi Társaság elnöke, az MTA doktora és kedves felesége, dr. Halmy Lászlóné Eszter asszony, MSC-igazgató, egészségügyi szakmenedzser, az Euro-Obez Egyesület a Túlsúlyosakért elnöke. Ennek a konferenciának az anyagát veheti kezébe az érdeklődő olvasó. Sütő András nevezte égtartó embernek Szabó T. Attilát. Teljes joggal, hiszen hatalmas munkája, az Erdélyi szótörténeti tár “tető alá hozatala történelmi számvetéseinknél is sürgősebbnek mutatkozott. Szabó T. Attila egyszemélyes intézményként olyan ügynek szentelte magát, amely itteni és mai közösségi létünk legfőbb őrizője volt és maradt, amit ha elveszítünk, minden más ügyünket nyugodtan félretehetjük.” Ráduly János ugyanilyen égtartó embernek mondja Mátyus Istvánt: “A kibédi föld életereje / földobott téged / égtartó embernek. // Fölíveltetett gondjai fölé / regulákat teremtő / orvosdoktornak. // Tarsolyodat meggazdagítottad / »analizált« borvizekkel, / közhasznú könyvekkel, / féltéssel: / féltésével a templomnak, / féltésével az iskolának, / féltésével a test egészségének. // Ránk parancsoltad / – okulásul – / »a józan okosságnak / és cselekedetbéli történeteknek / világát.« // Örökségül / anyatejes, »megigazított« életet / adtál nekünk. // Most szülőfalud a mellére tűz / virágcsokornak. / Reményt időzít a virágkelyhekbe, / újabb évszázadokra. // Akaratunkat egybefogja / a magyar szó.” (Égtartó ember – Kibédi Mátyus István emlékének) A közösség ünnepére az elszármazottak és a számtalan belföldi vendég mellett eljöttek a testvértelepülések, Bakonyszombathely, Szatymaz és Zalalövő képviselői is. Emléktáblát avattak és megkoszorúzták Mátyus István kőkoporsóját a marosvásárhelyi református temető múzeumkertjében, majd a szülőfaluban is megkoszorúzták a Mátyus István-szimbólumokat, úgyszintén az első világháború áldozatainak emlékművét. Iskolaavató ünnepségre és a Mátyus István Általános Iskola emléktáblájának megkoszorúzására is sor került. 2002-ben nyerték a pályázatot. A munkálatok összege a megyei tanfelügyelőségen keresztül világbanki támogatásból és a helyi önkormányzat költségvetéséből került ki. Az új hajlékra nagy szükség volt, mivel az iskola négy régi épületben működött, amelyek 1848-ban épültek, eredeti rendeltetésük szerint kaszárnyának. 1873-tól használták iskolának. A mai korszerű tanintézmény nyolc tanteremmel, két laboratóriummal, könyvtárral, tanári szobával, titkársággal rendelkezik. “Én úgy hiszem, hogy egy új iskola építése jó beruházás, mivel fiataljainkat az életre itt készítjük fel, és ha ők jó körülmények között készülnek az életre, a társadalom mindenképpen fejlődni fog” – vélekedett Barabási Zsuzsanna igazgató. Átadták az 2010-es díszpolgári címeket, az egyik kitüntetett éppen dr. Mátyus András, nyugalmazott székelyudvarhelyi orvos, az orvostudor leszármazottja volt. A tudományos konferenciát Dósa Sándor polgármester nyitotta meg, majd dr. Halmy László mondott emlékbeszédet, és diplomákat, Mátyus István-emlékérmeket adott át a Dr. Mátyus István Alapítvány és a MET megbízásából. Tolmácsolta a magyar Egészségügyi Minisztérium államtitkárának a konferenciához intézett levelét, a Magyar Orvostörténeti Társaság köszöntőjét, ismertette a Magyar Elhízástudományi Társaság eddigi tevékenységét. A MET 1993 óta népszerűsíti Mátyus István szellemiségét és munkásságát. Orbán Izabella tanítónő felolvasta dr. Mátyus István laudációját. Dr. Szilágyi Marietta az Erdélyi Múzeum-Egyesület orvostörténeti szakcsoportja nevében köszöntötte az emlékezőket, és elmondta, hogy a szakcsoport Kibédi Mátyus István doktor nevét viseli. Kibéd nemrég nyerte vissza önálló községi státusát, azóta szemmel láthatóan megugrott a fejlődésben: bevezették a földgázt, elkészült a vízvezeték- hálózat, utakat aszfaltoztak, méltón emlékeznek a falu fiaira, Seprődi János (Kibéd, 1874–Kolozsvár, 1923) zenepedagógus, zenetörténész, folklórkutatóra, és Madaras Gábor (Nagyiklód, 1918. augusztus 22. – Marosvásárhely, 1980. szeptember 18.) népdalénekes, jogász, zenetanárra, az erdélyi népdal és nóta felejthetetlen dalosára. Halála 30. évfordulója tiszteletére tartott emlékműsort a nevét viselő egyesület a művelődési házban. A falunapok rendezvénysorozatába illesztett műsor szereplői a marosvásárhelyi Hajlik a Rózsafa magyarnóta-társulat énekesei voltak. Vasárnap a délelőtti istentiszteleten folytatódott az emlékezés. Szolgált a marosvásárhelyi Vártemplom Musica Humana női kamarakórusa Csíky Csaba karnagy vezényletével. Balladát adott elő Balázs Éva színművész. Ez a kiadvány olyan sorozat elindítója lehet, amelynek fő célja összecseng a Mátyus Istvánnak a munkás, józan életre nevelő, az élet minőségére figyelő, az egészséges életmódra oktató – ma így mondanók: – munkaprogramjával. Népünkre a XXI. században is igencsak ráfér az egészségügyi nevelés. Amikor kezünkbe vesszük ezt a könyvet, véssük elménkbe Mátyus Istvánnak ezt a gondolatát is: “Minden vétek aránt való gyanuság nélkül, a Természetnek minden gyönyörűségeivel, mértékletesen; tsak arra vigyázzunk, hogy ne talám, midőn testünköt keletinél bővebben gyönyörködtetjük, Lelkünk jóvoltáról el-ne felejtkezzünk.” (A 285 éve született Kibédi Mátyus István, Marosszék első orvostudósa és enciklopédikusa című kötet zárszava. A kötet a 2010. augusztus 27–28-án, a kibédi művelődési házban tartott üléssszakon elhangzott előadásokat tartalmazza. Összeállította dr. Mátyus András. Székelyudvarhely, 2011.) Bölöni Domokos Népújság (Marosvásárhely) 2012. május 29.Csak verskedvelőknekA Veres Péter irányította székelyudvarhelyi Litera-Veres Könyvkiadó gondozásában 2010-ben látott napvilágot először A VERS (főszerkesztő: P. Buzogány Árpád, munkatárs: Bölöni Domokos). Az immár 6. lapszámához érkezett kiadvány Beköszöntőjének tanúsága szerint „A folyóirat semmilyen politikai, társadalmi, kulturális, karitatív, egyházi szervezetet nem képvisel. Tartalma kimondottan csak versekből, versfordításokból, versekkel kapcsolatos rövid prózai írásokból és kritikákból áll. A VERS, a jó ízlés keretein belül, igyekszik teret biztosítani az arra érdemes lírai értékkel bíró alkotásoknak.” A 6. lapszámban többek között Albert-Lőrincz Márton, Ambrus Lajos, Ana Blandiana, Beke Sándor, Bölöni Domokos, Burján Emil, Dsida Jenő, Elekes Ferenc, Kiss-Székely Zoltán, Laczkó Vass Róbert, Nichita Stănescu, P. Buzogány Árpád, Pethő László, Ráduly János, Székely-Benczédi Endre, Szente B. Levente, Vasile Tarţa versei, valamint P. Buzogány Árpád Bartalis Jánosról írott tanulmánya olvasható. A folyóirat Kolozsváron a Phoenix Könyvesboltban kapható. A szerkesztőség e-mail címe: [email protected] (-n-) Szabadság (Kolozsvár) 2012. augusztus 7.Mesterek és barátokOlvastatókönyvnek nevezi Borcsa János új kötetét (Értékkeresők – értékalkotók. Kritikák, portrék, tanulmányok. Kriterion Könyvkiadó Kolozsvár, 2012.) Váry O. Péter a Háromszékben közölt recenziójában. (2012. június 30.) Borcsa könyve első ciklusának a beszédes Mesterek címet adta. Akikről könyveik kapcsán ír (a közlés rendjében): Beke György, Cs. Gyimesi Éva, Fábián Ernő, Jancsik Pál, Kántor Lajos, Murvai Olga, Király László, Láng Gusztáv, Méliusz József, Molter Károly, Pomogáts Béla. A második a szintén sokatmondó Barátok címet viseli, benne az idejekorán eltávozott Boér Géza mellett olyan kortárs szerzőket „olvastat” Borcsa tanár úr, mint (ugyancsak a közlés rendjében) Bogdán László, Bölöni Domokos, Cseke Péter, Egyed Emese, Fekete Vince, Ferenczes István, Kovács András Ferenc, Markó Béla, Nagy Attila, Tompa Andrea. Mazsolázzunk ezekből a szövegekből! Cs. Gyimesi Éva Szem a láncban. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába című könyve kapcsán ezt olvassuk: „Az állambiztonsági gépezetnek a működését, illetve a diktatúrának az egyes ember mindennapjaiban való jelenlétét szemléltetik a kötetben közölt állambiztonsági dokumentumok, s beilleszthetők azon történelmi források közé, amelyek a kommunizmus utolsó tíz-tizenöt évének társadalmi és nemzetiségi elnyomását, valamint az ellenállás különböző, egyéni és kollektív formáit tükrözik Romániában. A tudományt szolgálja ilyen tekintetben a Szem a láncban, de egyúttal erdélyi-romániai társadalmunk erkölcsi-szellemi megújulásához is hozzájárulhat, ahhoz a történelmi tisztánlátáshoz, amely esetleg megóvhat az új demokráciák és a globalizmus nem kevésbé súlyos provokációitól, mint amilyenek elé a letűnt totalitárius rendszerek állították az egyént és a közösségeket az utóbbi ötven-hatvan évben.” Fábián Ernőről megállapítja, hogy „már 1984-ben tisztázta a maga számára – amit nem sokkal később néhány neves írástudó társával meg is valósítanak –: a pártállami keretek és nyilvánosság helyett egy titkos, föld alatti fórumot és nyilvánosságot kell választania, hogy szabadon megnyilvánulhasson. Ez volt számára a Limes-kör 1985–1986-ban. ‘Egyszer s mindenkorra le kell számolni azzal az illúzióval – írta 1984-ben –, hogy egy monolitikus politikai rendszerben el lehet valamit érni érveléssel, a tények és a gondolkodás bizonyító erejével. Az utak elválnak egymástól. Választani kell az eszközlét és a szabad gondolkodás között. Ha valaki a szabad gondolkodást választja, ez a magatartásában, viselkedésében kell megnyilatkozzon, a példaadás erkölcsében.’ (78.) Egy tartalmas írástudói élet végső üzenetének is tekinthető az idézett naplóbejegyzés.” Ferenczes István költői szerepjátékáról ekként vélekedik a szerző: „…nemcsak Esteban Zazpi De Vascos Y Aitzgorri fiktív költő verseit alkotja meg, de hozzájuk egy életrajzot és szellemi portrét is felvázol a kötetet bevezető és záró részben (Prológus helyett, Epilógus helyett), valamint a versek egy részéhez kapcsolódó kommentárokban és lábjegyzetekben, s e létrehozott modell révén egy saját lehetséges pályaalakulást is meglebegtet, illetve szellemi kalandjait is szemlélteti, éppen kétszáz évvel korábbi időbe (1746 hősének feltételezett születési éve, ő maga pedig 1945-ben született) helyezve azt. Így, a koramodernségbe helyezett idegen és távoli költőben mutatja meg önmagát az utómodern kor egyik erdélyi magyar költője.” Király László írói munkásságát így mutatja be: „Az Akasztóhegy című kötet versei Király költői pályájának egy markáns vonulatát mutatják be, éspedig a tág értelemben vett szülőföld, azaz egy érzület, a hazával kapcsolatba hozható érzésvilág, valamint egy eszmekör ihlette és szülte versek sorozatán keresztül. Ez az érzület és eszmekör különben Király regényvilágában is jelen van, a Kék farkasok (1972) fiatal költő hőséből egy alkalommal például felkiáltásként szakad fel az érzés: ‘Uramisten, milyen nagy dolog, amikor otthon van az ember, vagy amikor hazatalál!’ Sőt, magának a helynek, az igazi otthonnak a részleteit is felvázolja a huszadik század közepére eső zaklatott gyermekkort felidéző hős: ‘Mert volt nekünk is rendes otthonunk – mondja –, távoli, messzeség vizén úszó otthon, nagy, tisztára sepert udvarral, diófás, szederbokros kerttel, szőlőleveles tornácú házzal, melynek tágas szobáiban egész esztendőn át árván, pókhálósan álltak a nehéz diófa bútorok. Volt otthonunk, ahova haza lehetett menni, de ahol két csodálatos öregember csak nyaranta örülhetett látogatásainknak. A nyár hazavitt, de az ősz elhozott mindig.’ A gyermekkornak ezek a helyszínei a tisztaságra és szépségre emlékeztetik a hőst, mivelhogy – elmélkedik – ‘ez a hely a legszebb, legzavartalanabb emlékek őrzője’, s újra találkozni azzal a hellyel kivételes alkalom a hős számára, hiszen a ‘legmélyebb nyomokat’ véste belé.” Markó Béla Tulajdonképpen minden című, 2009-es kötetének verseiről szólva a kritikus megállapítja, hogy azok nagy részének „nem eszmei az indítéka, hanem nagyon is konkrét-tapasztalati, érzelmi és élményszerű, viszont Markó ezekkel is általában az elvont gondolatiságot célozza meg. A látó szemnek vagy az értő értelemnek a kis dolgokban mutatkoznak meg a nagyok, az általános érvényűek, a konkrétból kiindulva könnyedén jut el az absztraktig, minthogy Markó elvonatkoztatás iránti érzéke és hajlama fokozott, de hasonlóképpen erénye az intenzív képi látásmód. Ugyanolyan könnyedén uralja a logikai ‘mutatványokat’ és konstrukciókat, mint az elemi dolgok és jelenségek plasztikus megragadását. Ennek is, annak is a szépségét érzékelteti a költő.” Figyelmet érdemlő, hogy jóllehet Borcsa János munkássága korántsem szorítkozik az erdélyi irodalomra, nevét jól ismerik, munkásságát becsülik az anyaországban, hiszen a különböző irodalmi fórumokon rendszeresen jelentkezik kritikáival, tanulmányaival, könyveit értékelően jegyzi a szakma, ő maga elsősorban mégis a szülőföld olvasótáborát siet tájékoztatni, nekünk segít eligazodni – a gazdasági gondok ellenére is meglehetősen gazdag – könyvkínálatban. Az értékfelmutatás nemes feladatát tehát egyetlen pillanatra sem téveszti szem elől. Ezt mutatja az is, hogy a kötet huszonnégy írásából tizenkettő a Székelyföld című folyóiratban látott napvilágot, öt a sepsiszentgyörgyi Háromszék című napilapban, kettő-kettő a Kortárs, illetve a Bárka, egy-egy pedig a Forrás, az Irodalmi Jelen és a Korunk hasábjain jelent meg első közlésként. Az sem érdektelen, hogy viszonylag friss terméséből válogatott a szerző: csak egy-egy szöveg való 2005-ből, illetve 2007-ből, kettő 2008-ból, kettő 2009-ből, viszont hét-hét 2010-ből és 2011-ből, kettő pedig 2012-es keltezésű. BÖLÖNI DOMOKOS Szabadság (Kolozsvár) 2012. október 27.Szép álmok a jövendőrőlBeszélgetés a 75 éves Ráduly János népköltészet- és rovásíráskutatóval, költővel, fordítóval – Kedves Ráduly János, 2012. október 27- én lesz 75 éves. Hogy érzi magát? – Az elmúlt 2011-es esztendő végén ilyen elgondolásom született: "De hiszen jövőben töltöm a 75. életévemet. Milyen jó lenne, ha 75 önálló kötettel ünnepelhetném." Akkor a könyveim száma 70 körül volt. A szerencsés véletlenek folytán már befutott a 81. kötetem. Felajzott lelkiállapotomnak háromsoros versben, a Hetvenöt című haikumban adtam hangot. Íme: Hetvenöt évem: / Visszapillantó tükör / Aranykeretben. – Kiszámítottam, hogy 1975-től, első kötete megjelenésétől a 37 év alatt megjelent 81 kötet több mint kétkötetes átlagtermést jelent évente. Persze, voltak "gazdagabb" és "szegényebb" évek is… – Úgy van, de ne feledjük: első cikkem a sajtóban 22 éves koromban jelent meg, és már 38 esztendős voltam, amikor az első, Kibédi népballadák című gyűjteményem napvilágot látott. A kötetkésésnek egyszerű a magyarázata: a kibédi balladakincs első bemutatására 1966-ban került sor, ugyanis akkor védtem meg a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen Kibéd népballada-költészete című államvizsga- dolgozatomat. Ezt aztán bővítettem, fejlesztettem, tökéletesítettem tovább, hogy végül a bevezető tanulmányomat így kezdhessem: "Ez a balladagyűjtemény (...) a Maros megyei Kibéd (Chibed) élő népballada-költészetének bemutatására vállalkozik..." Könyvem tehát műfajmonográfia volt, első kísérlet egy adott faluközösség balladatudásának a taglalására. Érdekes a "gazdagabb" meg "szegényebb" termésű évekre való utalás: 1981-1984 között nem jelent meg könyvem, 2008-ban viszont 13 önálló kötet "birtokosa" lettem. – Kérem, szíveskedjék megadni a 81 kötet műfaji besorolását. – Elsőként a néprajzi/népköltészeti kiadványokat említem, ezek száma 48. Zömében népmese- és mondakötetekről, népi tréfákról van szó, ezek mintegy 1200 népi epikumot tartalmaznak. De vannak népballadákat, találós kérdéseket, népi imákat, szolgavallomásokat tartalmazó könyvek is, valamint három tanulmánykötet. A székely (magyar) rovásírást taglaló művek száma 11. Újabban fölfedezett rovásemlékeket (is) bemutatnak, valamint számos, nyelvtörténetileg is igazolható olvasattal vagy olvasatpontosítással hozakodnak elő. A szépirodalmat 22 kötet képviseli, ebből a verseskönyvek, fordításkötetek száma tizenhárom. – Mint látjuk, a legtöbb néprajzi kiadvány, de nem elhanyagolandó a verseket, rovásírás-tanulmányokat és fordításokat tartalmazó kötetek száma sem. 1962-ben kezdte népköltészeti gyűjtéseit Kibéden, amiből aligha hiszem, hogy maradt volna még, ami nem került "ceruzavégre". Vagy mégis?... – Sok anyag van, ami Kibéden nem került "ceruzavégre". A néprajz mint fogalom roppant tág, gyűjtése mai és eljövendő nemzedékek hosszú sorának alapos kutatómunkáját igényli. A magam pászmáján maradva: nem foglalkoztam – például – a gazdag szokásvilággal, a szokásvilág költészetét is csak itt-ott említettem – érintőlegesen. A tárgyi néprajz kérdésköre úgyszólván a figyelmemen kívül maradt. Csak bizonyos szellemi műfajokra "specializáltam" magamat, de ott sem végeztem teljes értékű munkát. A lehetőségeim már behatárolódtak. Ez a tény többirányú érdeklődési köröm/köreim természetes következménye is. – Hol gyűjtött még Kibéden kívül? – Elsősorban Hármasfaluban, ahol nevelkedtem, majd Erdőszentgyörgyön, ahol 1955-ben hivatali munkámat megkezdtem. Említésre méltó, hogy Erdőszentgyörgyön állt össze A tulipános láda című személyi mesemonográfiám (1958–1961-es gyűjtés), amely közel ötven esztendős késéssel látott napvilágot. Kibéden és Hármasfalun kívül anyagokat közöltem még Nagykendről, Bözödújfaluból, Székelyvéckéről, Havadról, Havadtőről, Egrestőről, Ravából, Szovátáról stb. – Ismer-e olyan erdélyi magyar települést, ahol nem jártak még a "parlagtörők", azaz: találni mesét, balladát, lakodalmi búcsúztatót, sirató kesergőt vagy egyebet, ami még nincs lejegyezve? – Igen, az úgynevezett "fehér foltok" eltüntetésében nagy feladataink vannak. A főutaktól távolabb levő kis települések folklórkincse elevenebb, ezt Bartók és Kodály is hangsúlyozta a XX. század elején. Ma Romániában van magyar néprajzi képzés, az iskola, a pedagógusok egyik szép feladata – a hivatali munka mellett – a gyűjtőmunka megsokszorozása. Az előjelek biztatóak: egyre több cikk, tanulmány, sőt gyűjtemény lát napvilágot a főiskolát/egyetemet végzett pedagógusok tollából. De nyilvánvaló: mint ahogy írónak/költőnek születni kell, jó gyűjtőnek is születni kell. Ők akadályozhatják meg a néphagyomány "sírba-vitelét". – Amit eddig publikált, abból mi került tankönyvekbe, gyűjteményes válogatásokba, mit oktatnak a néprajzi egyetemen? – Számos antológia, kalendárium, évkönyv, tankönyv stb. közölte már eddig – a gyermekversek mellett – meséimet, mondáimat, találós kérdéseimet. Íme néhány adalék: 1982-ben jelent meg a Nyitva van az aranykapu. Versek, mesék, játékok óvodásoknak című összeállítás, a munkaközösség irányítója Péterfy Emília volt. Kibédi anyagok is helyet kaptak benne. Megemlítem a Nagyapó mesefája új sorozatának Az égbe nyúló fa című kiadványát (10. kötet, 2003), amelyben az összeállító egyáltalán nem említette a nevemet és gyűjteményeimet, holott a könyvnek vaskos fele kibédi népmese. A kötetcím is kibédi mesecím. Roppant beszédes a következő adalék: Varga Ferencné: 1111 találós kérdés című, több kiadásban megjelent gyűjteménye (1998) 304 kibédi találós kérdést tartalmaz, a forrás pompás megjelölésével. – Egyébként milyen a kapcsolata a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem néprajzi tanszékével? – Jók a kapcsolataim a tudományegyetem néprajzi munkaközösségével és más egyetemek megfelelő tanszékeivel. Itt két, munkásságomról szóló dolgozatot említek. Az első: "Van itt mese zsákszámra". Ráduly János és a kibédi népmese hatása. Készítette Jenei- Szenner Emőke-Szende (2008). Babes-Bolyai Tudományegyetem. Kolozsvár-Marosvásárhely (a mellékletekkel együtt 118 old.). A második: A Ráduly János gyűjtötte kibédi népmesék az oktató-nevelő munkában. Készítette: Bereczki Erzsébet (2008). Károli Gáspár Református Egyetem, Nagykőrös-Marosvásárhely (a mellékletekkel együtt 67 old.). – Gyűjtéseiből, verseiből bizonyára kazetták és CD-k is készültek... – Hát igen, íme néhány kazetta: Szép Magdolna. Kibédi népmesék. Előadják Albert Júlia és Katona Éva (1997), Tündérszép Mosolygó Ilona. Kibédi magyar népmesék Katona Éva előadásában. Kibédi népmesék Katona Éva előadásában (2006). Most CD-k következnek: Válogatás Ráduly János népmeséiből (Csobánka, 2010), Kis- Küküllő menti népmesék (Csobánka, 2012). Előadják Bagi Rea és Koncz Hédy. Három megzenésített gyermekversem szerepel az Álomjáró című kiadványban, a zenét szerezte Székely Réka és Orsolya János (2009). Két felnőtteknek szóló versem is található az Üzenet, másként című CD-n, megzenésítette és előadja a budapesti Németh Viktor (2012). Külön kell megemlítenem azt a svéd sztereó lemezt, amelynek anyagában három kibédi népballada is szerepel a pécsi Janus Pannonius Női Kórus előadásában. Conductor: Mátyás Ivasivka (1976). Három kibédi népmese dramatizált változatáról is szólok, a szerzők: Bölöni Domokos, Kolcsár Irén, Jenei-Szenner Emőke- Szende. Ezek nyomtatásban is megjelentek. – Régebbről tudom, hogy gyakran jönnek látogatói kibédi otthonába; ezek milyen "súlycsoportba" sorolandók? – Elsősorban a baráti körömhöz tartozó belföldiek/külföldiek "ütik be" magukat hozzám, de lám, 1994-ben a japán Bartók- kutató Susumu Kuroishi látogatott meg, 2007-ben pedig az ugyancsak japán Takashi Yamazaki volt a vendégem. Bartók és Kibéd kapcsolata érdekelte őket. Takashi – Bartók életművének japán népszerűsítéséért – megkapta a magyar Pro Cultura Hungarica díjat. Az idén pedig a mongóliai Ulánbátorból érkeztek egyetemi tanárok, a rovásírás kérdésköre érdekelte őket. Rögtönzött előadásomat több tévékamerával rögzítették, a tolmács dr. Obrusánszky Borbála (Barbi) volt. Megkérdeztem, miért a több tévékamera? "Mert más-más egyetemeken tanítunk, s meg akarjuk őrizni találkozásunk félóráját /óráját" – válaszolták. – Egy-egy székely rovásírásos emlék felkutatása akár több száz kilométeres út megtételét is megköveteli. Melyik volt a legtávolabbi pont Romániában, ahol ez ügyben megfordult? – Számomra a legtávolabbi romániai rovásemlék a moldvabányai (Baia) volt, amelyet Tánczos Vilmos egyetemi tanár fedezett föl. 2006. augusztus 18-án magával vitt a helyszínre, ahol "meg- tanulmányoztam" a feliratot. Még aznap haza is hozott Kibédre (hatalmas vállalkozás volt!), így nem kényszerültem arra, hogy magammal vigyem félpatikányi gyógyszereimet. Persze, vonattal, busszal, alkalmikkal más rovásemlékgócokat is megközelítettem, például Székelyzsombort (Nyirő szülőfaluját), Sepsikilyént, Csíksomlyót, Bonyhát. Át a hegyeken sokszor jártam Berekeresztúron, rendszerint gyalog tettem meg a huszonvalahány kilométeres utat. – Most min dolgozik? – Pillanatnyilag bibliográfiámat állítom össze, a mintegy kétezer publikációból a néprajz és rovásírás témakörébe vágó közléseimet lajstromozom. Különben is: fel-felváltva mindig több kéziraton dolgoztam, kb. húsz újabb könyvkéziratom van kész, fokozatosan számítógépbe viszem át őket. – Ha már "túlszárnyalta" a 75 kötetet, gondolt-e arra, hogy 75. születésnapja alkalmával egy többszáz oldalas válogatást tegyen le az olvasó asztalára, amelyben mindegyik Ön által művelt műfaj képviselve legyen? – Ilyen típusú könyvre nem vágyom, a műfajmonográfiák híve maradok ezután is. – Mit ajánl a most induló néprajzos(ok)nak? – Nincs bátorságom az ajánlásokhoz, végül is – ahogy a sláger mondja – "mindenki másképp csinálja". – Beszéltünk könyvekről, munkáiról, beszéljünk az életéről is. Hol született, s milyen volt a gyermekkora? – A Hargita megyei Korondon születtem 1937. október 27- én. Édesapám akkor pénzügyi tisztviselő volt, s mint ilyent, minden két, két és fél év elteltével tovább helyezte a hatalom. Apám 35 éves korában meghalt, s Gizella édesanyám visszaköltözött három gyermekével Hármasfaluba (Csokfalvára). Itt végeztem elemi iskolai tanulmányaimat. Akkoriban faluhelyen is nagy volt a szegénység, varrónő édesanyám éjt nappallá téve dolgozott érettünk. Ilyen körülmények között is szép, nagyon szép álmokat dédelgettem a jövendőről. – Korondon kívül Erdőszentgyörgy és Kibéd is fontos állomás az ön életében. Mit kapott a két helységtől? – 1955. október 1-jén lettem – frissen érettségizettként – az induló erdőszent- györgyi líceum egyszemélyes "titkársága" (kívül ez volt az ajtóra felírva). Tizennyolc éves voltam akkor, már gyűjtöttem a népköltészetet, és folytattam a még harmadik osztályosként elkezdett versírást. 1957 őszétől bentlakási nevelő (pedagógus) lettem. Épp akkor felvételiztem a mai Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakára, a levelező tagozatra. Erdő-szentgyörgyön váltam érett legénnyé. Kezdtem közölni a sajtóban, a marosvásárhelyi Vörös Zászló lap hozta első cikkeimet, riportjaimat. Az erdőszentgyörgyi helyi rádióstúdióban egyre gyakrabban jelentkeztem könyvrecenziókkal, Kádár Klári, a szerkesztő épp hármasfalusi volt. 1960-ban, 51 éves korában elhunyt édesanyám, így egyik napról a másikra családfenntartó lettem, két húgom eltartásáról is gondoskodnom kellett. Anyám mondogatta volt: "Fiam, mikor bajba kerülsz, nehézség támad, szorítsd össze a fogaidat, a lelkedet acélosítsad, az Isten megsegít". Úgy cselekedtem, ahogy anyám mondta. 1962-ben, huszonöt évesen kerültem Kibédre, ahol magyartanárként dolgoztam nyugdíjas koromig. A község akkor még elevenen őrizte az évszázados hagyományokat. Csodavilágba csöppentem, már könyvekben kezdtem gondolkodni, döntöttem: fokozatosan megörökítem Kibéd szellemi arculatát. Erőfeszítéseim nem voltak/lettek hiábavalóak, ezt megjelent könyveim zömével igazolom. Különben: Kibéd vezetősége, önkormányzata díszpolgári címet adományozott 2009-ben. – Gyerekei nem viszik tovább a néprajzkutatást, de mindannyian a tanári pályát választották… – Úgy igaz: Jutka lányunk magyartanár, Ani lányunk matematikát tanít, Zoltán fiunk történelemtanár, több írása jelent meg a kolozsvári Korunkban. – Milyen kapcsolatot ápol Koronddal, a Hazanéző folyóirattal és a "hazanéző" írókkal, művészekkel, a korondi táj szerelmeseivel? – Amikor első írásaim kezdtek megjelenni, a korondi értelmiségiek újólag fölvették velem a kapcsolatot. Neveket mondok: Ambrus Lajos, Páll Lajos, Tófalvi Zoltán, István Lajos. Ez utóbbi azon is ügyködött, hogy kiderítse: melyik házban születtem? A szülőházam ma is áll a városiasodó nagyközség régi központjában, a volt patika épülete mellett, István Mihály bácsi lakik benne. A Hazanéző folyóiratnak indulása pillanatától állandó munkatársa lettem, egyben szerkesztőbizottsági tagsággal is megtiszteltek. Föltétlenül meg kell említenem, hogy a Hazanéző Könyvek sorozatban három könyvem is napvilágot látott: egy kibédi meséket tartalmazó kötet (1993) és két rovásíráskötet (1995, 1998). Aztán 2007 novemberében a Firtos Művelődési Egylet vezetőtanácsa tiszteletbeli tag címet adományozott. Az együttműködés azóta sem lanyhult. Ragaszkodásomat Serlegén című haikuversemben örökítettem meg, íme: Korond álmai / Aranypénzként csengenek / Sorsom serlegén. – Köztudottan nem vállal nagy utazásokat, előadásokat, elég ritkán hagyja el a kibédi Belszeget. Ha mégis sikerülne, hová szeretne elmenni a nagyvilágban? – Külföldre először 1990-ben jutottam el, Budapest, Pécs, Bonyhád, Mohács voltak állomáshelyeim. 1991-ben Szegeden részt vettem a III. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson, ahol előadást is tartottam. A futó évekkel már nem bírom a versenyt, úgyszólván sehová sem utazom. Kolozsváron például jó 25 éve nem jártam. Ha kimerészkedem is a közelebbi városokba, betegen térek haza. Itthoni munkálkodásom teljesen leköt. A legelső kibédi tanítványaim már 63 évesek, tehát ők a legfőbb adatközlőim. Mert ma is gyűjtök népköltészetet. – Egyik régebbi könyvének ezt a címet adta: Siratóim lesznek az égi madarak. Ezt komolyan gondolta? – Az elmúlás gondolata már apró gyermekségem idején foglalkoztatott. A siratóim lesznek motívuma azóta kísért. Ezt időskori lírám is tanúsítja. Íme a Fokozatosan című haikum: Most önmagamnak / Leszek – fokozatosan – / Végállomása. Székely Ferenc Népújság (Marosvásárhely) 2012. november 20.Pethő László – irodalmi estA marosvásárhelyi Bartis Kör csütörtökön délután irodalmi estet rendez az unitárius egyház marosvásárhelyi székházának tanácstermében. Meghívott – Pethő László Árpád, akinek Bálban bál (Válogatott és új versek), Kinek kezében a lámpás? és Földreszálltan (Beszélgetések és önvallomások) című könyveit mutatják be. A találkozás házigazdája Nagy László lelkész. A költővel Bölöni Domokos beszélget. Ezt megelőzően, szerdán Erdőszentgyörgyön az Információs Központban délután négy órakor kerül sor ugyanerre a rendezvényre. Székelyhon.ro 2012. november 20.Pethő László Árpád költői estjeErdőszentgyörgyön az Információs Központban Pethő László Árpád költői estjére kerül sor a Bodor Péter Művelődési Egyesület és a marosvásárhelyi Bartis Kör szervezésében. A rendezvényre november 21.-én, szerdán 16 órakor kerül sor. A találkozás házigazdája Kovrig Magdolna tanárnő. A költővel beszélget Bölöni Domokos. Bemutatják Pethő László Árpád Bálban bál (Válogatott és új versek, Kusztos Endre illusztrációival Marosvasarhelyi-hirhatar.ro 2012. november 20.Pethő László – irodalmi estA marosvásárhelyi Bartis Kör november 22-én, csütörtökön délután irodalmi estet rendez az unitárius egyház marosvásárhelyi székházának tanácstermében. Meghívott – Pethő László Árpád, akinek Bálban bál (Válogatott és új versek), Kinek kezében a lámpás? és Földreszálltan (Beszélgetések és önvallomások) című könyveit mutatják be. A találkozás házigazdája Nagy László lelkész. A költővel Bölöni Domokos beszélget. Ezt megelőzően, szerdán Erdőszentgyörgyön az Információs Központban délután négy órakor kerül sor ugyanerre a rendezvényre. Székelyhon.ro 2012. november 26.Erdélyi költősors – a visszatérésBár Bartis Ferenc (1936–2006) író, költő Gyergyószárhegyen született, Marosvásárhely joggal tartja a saját fiának, hiszen itt tanult és dolgozott éveken át, innen települt át 1984-ben Magyarországra a sok zaklatás elől, amit részben 1956-os szereplése, részben pedig későbbi tevékenysége, magatartása váltott ki a román kommunista hatóságok részéről. Dénes László Az egykori székely főváros legfiatalabb irodalmi körének alapítója, Bölöni Domokos ki is fejezte ama szándékát, hogy ha már Bartis Ferencről nevezték el körüket, minden egyes összeüléskor valaki olvassa fel a névadó legendás versét, az Utószó (És mégis élünk...) címűt, amit amaz 1956. november elsején a kolozsvári Házsongárdi temetőben mint egyetemi hallgató elszavalt az erdélyi szellemi nagyok, Brassai Sámuel, Dsida Jenő és Kriza János sírjánál. Egyebek mellett ez a felolvasás adott ürügyet a magyarországi forradalommal és szabadságharccal rokonszenvező erdélyi fiatalok későbbi tömeges letartóztatására. Bartis hét évi szigorított börtönbüntetést kapott, de a román titkosrendőrség szabadulása után, évek múlva is vegzálta az Összmagyar Testület későbbi elnökét. Nem véletlenül emlegetjük az akkor történteket, ugyanis a Bartis Kör csütörtöki ülésén az a Pethő László Árpád volt az íróvendég, aki maga is megjárta – Bartisék nyomában szinte – a román nemzetállami diktatúra bugyrait. A Kolozsváron született költő Marosvásárhelyen érettségizett 1967-ben, folyóiratokban és antológiákban publikált először, Forrás-kötete jelent meg a Kriterionnál Pethő László név alatt (Visszatérés, 1983), igaz, majdnem egy évtizedig feküdt a kézirat a kiadónál, mert közben a „szocialista államrend felforgatásának” vádjával három év börtönre ítélték a „szubverzív írásokat” produkáló költőt, amiből hét hónapot le is töltött. Megbélyegzettként ő is Magyarországra települt 1987-ben, ahol vidéki újságíróként élt és dolgozott, s azóta több kötete jelent meg. Ezek közül most a Bálban bál című versválogatást, valamint a Kinek kezében a lámpás? és Földreszálltan című, interjúkat és önvallomásokat tartalmazó kötetecskéket hozta el az unitárius egyház Bolyai téri tanácstermébe. A jó kéttucatnyi érdeklődőnek a körvezető Bölöni Domokos ajánlotta be a szerzőt és műveit, ezek közönség általi fogadtatásáról, kritikai recepciójáról is faggatva Pethő László Árpádot, aki pedig nemcsak örömének adott hangot e futólagos „hazatérés” fölött, de félelmeinek, aggodalmainak is népünk, nemzetünk és saját sorsának alakulását illetően, mert a múlt fenyegető árnyai ma is a nyomunkban koslatnak. De hogy az összejövetel emelkedett hangulatban ért véget, az elsősorban Seprődi József dicsőszentmártoni borásznak köszönhető, aki a Küküllő-menti pincék idei nedűiből hozott el ínyenceket is kielégítő kóstolni valót, nem is egyet. Beszélt is róluk, nem mulasztva el rámutatni: az irodalom és a bor édes testvérek a magyar kultúrában. Krónika (Kolozsvár) 2012. december 12.Ember a Bolyai térenA magyarság érdekében hivatástudattal végzett munkásságáért kapott Julianus- díjat szombaton öt személyiség Csíkszeredában. Ahmet Aygün, a törökországi Rodostó (Tekirdag) polgármestere Beder Tibortól, a díjat adományozó Julianus Alapítvány elnökétől vette át az elismerést. A díjazottat a rodostói II. Rákóczi Ferenc múzeum igazgatója méltatta. Mint mondta, Aygün mandátuma alatt kopjafát, székely kaput emeltek a bujdosó fejedelem és kísérete emlékére, 2007 nyarán pedig szobrot állítottak a török nyomdászat megteremtője, a székelyföldi születésű Ibrahim Müteferrika tiszteletére. Farkas Árpád József Attila-díjas költő, a sepsiszentgyörgyi Háromszék napilap főszerkesztője, Farkas Ernő marosvásárhelyi nyugalmazott magyartanár, Papp Kincses Emese csíkszeredai író, egyetemi oktató, Papp Lajos pécsi szívsebész részesült még az elismerésben. A tizenötödik alkalommal kiosztott Julianus-díjat 1993-ban alapította a csíkszeredai Julianus Alapítvány. Az alapító szándéka szerint olyan személyiségek kapják az elismerést, akik a magyarság megmaradásáért tettek. Akikről azt hinnénk, a kisujjunkban vannak, kiderül, hogy alig tudunk érdemben írni. Édesanyánk minden bizonnyal több Nobel-díjat is érdemelne egyszerre, mégsem tudnók pár mondatban összefoglalni elévülhetetlen érdemeit, közöttük azt például, hogy életre hozott. Ha működne olyan pimasz grémium, amely a legtisztességesebb embernek járó díjat osztana, volna egy-két befutó tippem. Szerencsére a tisztesség nem jutalmazandó kategória. Vagy ha mégis, ritkán talál a zsűri célszemélyt. Ennek a kis fogalmazványnak két tengelye lehet. Az egyik így rázódna a mondatok göcögős útján: Farkas Ernő tanár úrnak köszönhetjük, hogy, a másik pedig emígy: mióta nem Farkas Ernő a magyartanfelügyelő Maros megyében Zárásképp jöhet aztán egy ilyesfajta trendi összegezés: magyartanárok körében végzett felmérés szerint a tanulók hon- és helyismerete a tízes skálán a helyre tehető. Ezt máris hanyagolom. Farkas Ernőnek valóban sok mindent köszönhet Maros megye magyarsága. Az a fajta ember, aki nem szövegel, hanem ahol csak teheti, tesz valamit. Amikor lehetetlen volt egy levegőt szívni a város elvtársaival, falura húzódott, mintha büntetné magát, és felfedeztette a magyarsággal Szabédi László névadó faluját a székely Mezőségen. Farkas Ernő „hozta divatba" több más irodalmi és történelmi kiránduló- s zarándokhellyel együtt Szabédot, Marosvécset, Nyárádgálfalvát, Bonyhát, Pusztakamarást, Farkaslakát – Erdélyt. Úgynevezett kiránduló népművelő volt, a nép gyakran szaktanárokból állt, akiket tanfelügyelő korában éppúgy kirándultatott, akár a diákjait, hogy rányissa szemüket a hazára. Lefüggönyözött történelmünkre. (Szomorúan tapasztaljuk, hogy az ún. szabadságban született nemzedék friss diplomásai még annyit sem tudnak saját dolgainkról, mint az "átkos éra" sokat gyalázott, megalázott, gyakran kompromittált, "tyúkszámláló" pedagógusai.) És persze, mióta nem Farkas Ernő a magyartanfelügyelő, ritkábban kirándulnak a magyartanárok, kevesebb a magyartanárok szervezte iskolai kirándulás. „Odaátra", testvértelepülésekre még csak-csak elbuszoznak a gyerekekkel – miközben épp a kistáj, a régió marad jobbára terra incognita. „Mert drága minden", és mert „olyan olcsón kirándulást szervezni, mint Farkas Ernő, ma már a mágusok sem tudnának." Meg minek is. Én magam neki köszönhetem életem egyik legemlékezetesebb napját, amikor a Református Kollégium dísztermében tartott előadásuk után elkísérhettem a Nyárád menti "Szentföldre" – Mikházára, Nyárádremetére – Nagy Gáspár költőt és dr. Görömbei András irodalomtörténész professzort. Nagy Gáspár azóta eltávozott az élők sorából, számomra kegy, hogy szót válthattam vele, és hazafelé még nótázhattunk is. Farkas Ernőről én csak elfogulatlan elfogultsággal tudok szólni. Ez úgy fordítható magyarra, hogy túl sok barátkozás nélkül volnánk barátok. Például nem tegeződünk. Ahhoz túlságosan tiszteljük egymást, illetve tisztelem Őt. Apró emberi „ügyeket" tudok róla, amelyekkel nem akárkit tisztel meg az ember. Csak vadidegennek vagy lelki barátnak mondjuk el legféltettebb titkainkat, mint amilyen az édesanyánk iránti szeretetünk, egy-egy meghatározó gyerekkori emlékünk, lelkünkben bujdokló, csontunkig sajgó, vagy fényben pompázó lét- és hitélményeink. De fogalmam sincs, hogy hány éves, és csak akkor érdekelne, ha valami kerek évforduló kapcsán annyit mondhatnék neki magam is, hogy az Isten éltesse. Háborgó lélek, az örökös borúlátás és kétkedés mindig morcos embere, aki bizonyára ekként leplezi gyermeki hitét az emberiségben, reményét a világ isteni voltában. Derűlátó szemét mindig lefödi tenyerével, nehogy azt higgyük: nevet. És ha már ide sétáltam a Tanár úrral a vizek fölött, hadd adjam tovább a nevével kapcsolatban keletkezett kis anekdotát is. Marosvásárhely, a Református Kollégium előtti spácium, Bolyaiak tere vagy csak Bolyai tér, az 1990- es évek elején. A két Bolyai szobra előtt magyarországi kirándulócsoport. Diákok és egy-két pedagógus. A vezetőjük dús keblű, vöröses hajú hölgy, roppant agilis, nagyon benne az erdélyi körszékelymagyarban, iscsó ráz és iscsó ráz, mindent (n)agyon-magyaráz. Mellette sörtehajú, vésett arcú ember, többet hallgat, mint beszél, mert amint elkezd valamit, a buzgómócsing tanci azonmód rálicitál, minden mondathoz hat lapát. Farkas Ernő persze udvariasan magába fojtja a szót. Ez itt a dupla szobor, a két Bolyai, apa és fia, mögöttük, hátul, fiam, hátul, és kissé balra, na Edinácska, sikerült neked is betájolnod?, a Brúzlit könnyebb volna, mi?, szóval az a patinás épület a – Keleti Téka. Farkas Ernő hallgat. A tanci zavartalanul folytatja. És akitől mindezt tudjuk, itt áll mellettem, tisztelettel köszöntöm, ő nem más, mint Bolyai Farkas Ernő, a két Bolyai ükunokája! Gyerekek, tapsoljuk meg Ernő bácsit! Majdnem biztos, hogy efféle sosem történt meg Marosvásárhelyen. Az viszont tiszta sor, hogy Farkas Ernő – az én sors-olvasatomban – ma is ott áll, a Keleti Téka és a Bolyaiak között, úgy is, mint tanítvány és úgy is, mint ük. Ezért is tiszteljük. Bölöni Domokos * Bölöni Domokos laudációját Kovács Júlia tanfelügyelő tolmácsolta a csíkszeredai díjátadási ünnepségen. Népújság (Marosvásárhely) 2013. január 8.A hely hatalmaHuszonöt, Korondhoz kötődő művésszel, ismert értelmiségivel készített interjút Székely Ferenc, a beszélgetések A megmentett hűség című kötetben jelentek meg a helyi Firtos Művelődési Egylet által kiadott Hazanéző Könyvek sorozatában. Interjúkötettel gyarapodott a korondi Firtos Művelődési Egylet Hazanéző című folyóirata köré szerveződött alkotóműhely fórumaként elindított Hazanéző Könyvek sorozata. Ambrus Lajos, az egylet elnöke Székely Ferenc Erdőszentgyörgyön élő szerkesztőt, néprajzkutatót kérte fel, hogy gyűjtse össze a Korondról elszármazott alkotókat és közismert értelmiségieket, beszélgessen el velük, és szerkessze kötetbe az interjúkat. Eredetileg az volt az egyesület elnökének az elképzelése, hogy mindenkitől közölnek egy-két saját alkotást – verset, tanulmányt, illetve a képzőművészek esetében reprodukciót – is, de a szerkesztési munka során kiderült, hogy a huszonöt interjú kitölti azt a kétszázhúsz oldalas keretet, amelyet A megmentett hűség címmel megjelent könyvnek szántak. A megszólaltatottak között akad olyan, aki Korondon született, de a későbbiekben nem élt a községben, sokan azonban máig ide kötődnek, majdnem teljes életük és munkásságuk korondi gyökerű és ihletettségű. A kötet ötletgazdája nagy szerencsének tartja, hogy a tavaly novemberben elhunyt Páll Lajos is benne lehet ebben a kiadványban. A Székely Ferencnek adott interjú egyike a jeles költő, képzőművész legutolsó megszólalásainak. A Kolozsváron élő Király László költő például sóvidéki gyökerei és családi kapcsolatai révén került a huszonöt megszólaltatott közé. Kádár-Dombi Péter pedagógusként dolgozott a községben, de annyira „megfertőződött” a sok helybélinek kenyeret adó palával, hogy jelenleg székelykeresztúri otthonában is agyagszobrokat készít. Benczédi Ilona képzőművész édesapja, Benczédi Sándor révén köthető Korondhoz. A Marosvásárhelyen élő Bölöni Domokos tanárként töltött itt mintegy két évtizedet, Korondon lett íróvá. Van is egy igen megható vallomása, amelyből kiderül, hogy annak idején éppen Páll Lajos hatására választotta Korondot, és az ő hatására vált a sajátos sóvidéki világ érző tollú novellistájává. „Sok ez a huszonöt név. Széles merítés, amely azt jelzi, hogy értékesebbek vagyunk a látszatnál. És még ennél is többen vagyunk” – mondta Ambrus Lajos utalva arra, hogy nem sikerült mindenkit fellelniük és megszólaltatniuk, akit akartak. Székely Ferenc nemcsak klaszszikus módon készítette az interjúkat, hanem az elektronikus csatornákat is használta. Így könnyebben utána tudott menni a riportalanyoknak, s azok nem tudtak elmenekülni, hiszen a kérdések ott sorakoztak postafiókjukban. Ennek a kitartásnak köszönhető, hogy a kötet körülbelül fél év alatt elkészülhetett. A Firtos Művelődési Egylet öszszegyűjtötte az emberekhez „illő” munkákat is, de az már egy következő könyvbe fog bekerülni. Nemsokára lesz ugyanis egy korondi irodalmi-képzőművészeti antológia is, és készül egy olyan dévédé, amelyen videokamera előtt vallanak magukról a korondi gyökerű alkotók és értelmiségiek. Simó Márton Krónika (Kolozsvár), 2013. június 15.A Toll védelmeÖtödik évfolyamához érkezett a székelyudvarhelyi folyóirat Kisiskoláskorom kedvenc tárgyai közé tartozott a háromszínű golyóstoll, amely egyetlen érintésre pirosban vagy zöldben folytatta a megszokott kék sorokat. A székelyudvarhelyi Erdélyi Toll ennél sokkal több árnyalattal lepi meg minden negyedévben olvasóit a legfiatalabb "Tollforgatóktól" a szépkorúakig. Az ötödik évfolyamához érkezett irodalmi, művelődési folyóirat az – idén huszonkettedik évébe lépett – udvarhelyi Erdélyi Gondolat Lap- és Könyvkiadó sajtóterméke különös szépségű, váratlan virágként született 2009-ben, akkor, amikor már a médiavilágban is érzékelhetővé váltak a gazdasági válság jelei, a meglévő irodalmi- művelődési lapok köré csoportosult szerzők és olvasók köre pedig rég körvonalazódott. Szükség, igény volt rá mégis. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogyaz elmúlt fél évtized alatt egyszer sem kellett megtorpannia, sem minőségében, sem terjedelmében nem érintették az anyagilag, eszmeileg egyaránt nehéz idők mellékhatásai. Ötödik évfolyamának első számában megtaláljuk az induláskor "megkóstoltatott," azóta egyszer sem nélkülözött rovatokat – Anyanyelvünk épségéért, Írók a szülőföldről, Irodalomtörténet, Sajtótörténet, Múzsa és Lant, Híres magyar múzsák, Filozófia, Élő néphagyományok, Hit és üzenet, Élő tudomány, Erdélyi Toll – gyermekeknek –, az első ötvenegynéhány oldalon, a szintén ismert és kedvelt Műhely rovatban pedig Az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó és szellemi műhely húszéves évfordulóján címmel Beke Sándor főszerkesztő 2012-ben kiadott interjúkötetének első fejezete olvasható. Mi módon befolyásolta az 1989 utáni romániai magyar sajtó az alkotói pályák alakulását, milyen emlékeket idéz a rendszerváltás után megjelent Székely útkereső, mi a jelentősége a 70-nél több magyar írót "egy közös erdélyi asztalhoz" ültető Erdélyi Tollnak? – jeles írók, költők, irodalomtörténészek, egyetemi tanárok, szerkesztők véleményét ismerhetik meg minderről a kötet, illetve a lap olvasói. Ezen gondolatokból válogattunk: "Szomorúság és életbizalom: ez jellemez ma minden szellemi igényt, mert nem lehet nem észrevenni etnikai sorvadásunk aggasztó tüneteit, ugyanakkor kötelességünk és felelősségünk a jövőteremtő munkálkodás. Ez a kötelességéthosz fűti az Erdélyi Toll működtetését is, színvonala, jellege, holdudvara pedig nyilván egyre feltűnőbb lesz az erdélyi és egységes Kárpát-hazai kulturális magyar ég-boltozat alatt." (Bertha Zoltán), "Megőrzésre, továbbadásra méltó szellemi táplálék gyermeknek, fiatalnak és idősnek egyaránt." (Sipos Erzsébet), "Nekem személy szerint a reményt jelenti, hogy Erdélyben (és persze, Székelyföldön) továbbra is szükség van az írott szóra, a nyelvre, az irodalmi alkotásra." (Demeter Attila). Sorozatban közölt prózaanyagával – Bölöni Domokos: Szélrózsa kankalin, Málnási Ferenc: Erdélyi anyanyelvoktatás – irodalmunk tükrében, Balázs Sándor: Köznapi filozófia, Bustya Dezső: Tűnődések – számomra a folytonosság ígéretét sugallja, egyfajta biztonságérzetet kelt az ötesztendős Erdélyi Toll. Olyan érzés ez, mint amikor valaki több hónapos távollét után hazatér, és mindent a helyén talál. (A tartalomból: Beke Sándor: Az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó és szellemi műhely húszéves évfordulóján (I.), Bölöni Domokos: Szélrózsa kankalin (VI.), Pomogáts Béla: A helikoni költészet, Bárd Oszkár: Kell lennie, Madách Imre: Isten keze, ember keze, Málnási Ferenc: "Mondottam, ember, küzdj és bízva bízzál", Nagy Pál: Volt akkor egy Művészet, Pomogáts Béla: Búcsú egy műhelytől, Kozma László: Szabó T. Attila, Málnási Ferenc: Erdélyi anyanyelvoktatás – irodalmunk tükrében (XII.), Brauch Magda: Nyelvi illem – régen és ma, Bertha Zoltán: Magyarság és emberség, Brauch Magda: Erzsébet asszony, Balázs Sándor: Köznapi filozófia (VI.), Ráduly János: Népies rabversek 1897-ből, Szőcs Katalin: Az élet virága (I.), Sebestyén Péter: Húsvét, az ünnepek ünnepe; Feltámadás; Látta és hitt, Bustya Dezső: Tűnődések (IV.), Zsigmond Enikő: Milyen gát a Bogát-dombja, küszöb-e a Gréces-tető? A Múzsa és Lant rovat szerzői: Albert–Lőrincz Márton, Barabás István, Beke Sándor, Bodó Márta, Csatáné Bartha Irénke, Csire Gabriella, Demeter Attila, Elekes Ferenc, Eszteró István, Ferenczi Enikő, Fülöp Kálmán, Gáspár Erika, Ilyés András Zsolt, Kamenitzky Antal, Kiss Lehel, Komán János, Kozma László, Molnos Ferenc, Mester Györgyi, Mészely József, Nagy Irén, P. Buzogány Árpád, Pálffy Tamás, Ráduly János, Tar Károly. Az Erdélyi Toll – gyermekeknek rovatban Barcsay Andrea-Krisztina, Csatáné Bartha Irénke, Csire Gabriella, Kiss Lehel, Kozma László, László László, Mester Györgyi, Mészely Adél, Mészely József, Nagy Székely Ildikó, P. Buzogány Árpád, Tar Károly írásai szerepelnek.). nszi Népújság (Marosvásárhely) 2013. június 29.Sápadt fényben gyertya égSzékely Ferenc újabb könyve kapta e sokat sejtető címet. Röviddel sikeres interjúkötete, A megmentett hűség megjelenése után naplójegyzetekkel jelentkezett az erdőszentgyörgyi néprajzi író, helytörténész, szerkesztő. Kiadványa alcímében tájékoztatja az olvasót, hogy Sütő András utolsó éveiről jegyzett le személyes, de a szélesebb közönség érdeklődésére is számot tartható dolgokat. A kötetet Bölöni Domokos szerkesztette, és gazdag képanyaggal is ellátták. A hátsó borítón az író fotóportréja látható, 75. születésnapján készült a pusztakamarási szülői ház tornácán. A felvétel alatt Sütő András szállóigévé vált pár sora: "A szülőföldnek sírhantjelöltjei vagyunk, őrzői és nevének fényesítői…, s amikor mindenütt elfelejtettek, a szülőföldnek még mindig akad mondandója rólunk". A naplójegyzetek ennek szellemében mindenekelőtt a család és a szűkebb pátria viszonylatában követik nyomon 2000. december 28- tól 2006. október 7-ig, az író temetésének napjáig, hogyan teltek Sütő életének megpróbáltatásokkal teli záróesztendei, mik határozták meg mindennapjait, miképpen küzdött meg betegségével, és igyekezett túllépni egyéni bajain, hogy annál hathatósabban szolgálhassa közösségét. Rég tisztában volt azzal, hogy "mindannyiunk háta mögött felgyűlt az idő: szép csendesen ereszkedünk alá, mint a harangóra súlya. Mind közelebb a földhöz, azután kopp! – megérkeztünk, s nincs kéz, amely az órát még egyszer fölhúzná". Ezt már 1970-ben megírta korszakos könyvében, az Anyám könnyű álmot ígér-ben, de mint a naplóból is egyértelműen kiderül, szinte utolsó pillanatig kitartott, harcát reménytelen helyzetben sem adta fel. E kötet szerzője számára külön elégtétel lehet, hogy munkáját az író székelyudvarhelyi szobrának avatásakor mutathatta be a közönségnek. Székely Ferenc Sütő András unokaöccse, annak a pusztakamarási Székely Gergelynek a fia, aki az író említett könyvében Gyümölcsoltó Gergely néven szerepel. Gyakran megfordult nagybátyjáék marosvásárhelyi otthonában, elég sűrűn találkoztak Pusztakamaráson is, családi összejövetelek alkalmával, olykor ügyes-bajos ügyekben, utaztatásokban is igyekezett hasznossá tenni magát. A nagy családi találkozások, a "Tártkarú Találkozó" szervezése is lehetővé tette, hogy Székely Ferenc mélyebben betekintsen Sütőék életébe. Amikor úgy látta, valami fontosnak nem szabad feledésbe mennie, naplójához fordult. Volt esemény, amit két- három sorban rögzített, másoknak ugyanennyi, vagy még több oldalt szentelt. A naplójegyzetek nem csupán színesítik az íróról kialakult korábbi képünket, azok is találhatnak benne érdekességeket, figyelemre méltó dolgokat, akik alaposabban, szakszerűbben foglalkoznak a sütői hagyatékkal. Sokatmondó például, hogy az író az idő teltével milyen fontosságot tulajdonított a rokoni kapcsolatok ápolásának. Idézzünk a szerzőnek címzett és a napló függelékében közölt levélből: "Személyes vágyam és rokonsági megbízatásom szerint fordulok hozzátok, a Székely- családnak szerteszóródott tagjaihoz, akik lélekben és egymás iránti ragaszkodásban mindig legyűrtétek az elidegenedés veszedelmeit. Így őseink kegyeletében is megmaradván magatok is láthatjátok, miként lépdel fölöttünk és rajtunk az Idő, és szól hozzánk figyelmeztetőleg: soha, semmilyen körülmények között ne tévesszük egymást szem elől. Teljesítsük ki a vérségi kapcsolat néhol szakadt hálózatát! Gyűljünk hát egybe minden eddiginél nagyobb sereglésben! Kényszerű mulasztások után, szülők, nagyszülők elmúltával, mikor az ő vigyázó szemeiket is oly nagyon hiányoljuk: szeretettel és reménnyel hívlak, hívunk benneteket apáink, a Székely-család nemzedékeinek forrástájékára. Pusztakamaráson, Marosvásárhelyen és Szászrégenben rendezzük meg mindannyiunk Tártkarú Találkozóját! Ajándékozzuk meg egymást a viszontlátás, az együttlét örömével!" A könyv függelékeként Székely Gergely és Dezméri Mária szerteágazó családfáját is megismerhetjük. A Sütő- levélből azonban, akárcsak a kötet egészéből, az is kirajzolódik az olvasók előtt, hogy az írót nemcsak a közvetlen közeliek és a tágas rokonság, hanem a sokkal kiterjedtebb nagy család sorsa is izgatta. Nemzetben gondolkozott, és a Szabó Dezső-i elvet vallotta ő is, miszerint "minden magyar felelős minden magyarért". Életének, életművének ez is megszívlelendő tanulsága. (nmk) A könyv beszerezhető a szerzőnél az erdőszentgyörgyi iskolai könyvtárban illetve Marosvásárhelyen, a Bernády Házban. Népújság (Marosvásárhely) 2013. július 16.Gondolatok az Erdélyi GondolatrólKözvetlenül a rendszerváltás után egy tehetséges brassói fiatalember, Beke Sándor Székelyudvarhelyre költözik, és elhatározza, hogy életét nem csupán a versírásnak, hanem a könyvkiadásnak is szenteli. Lírikus alkata ugyanis jól megfért különleges menedzseri képességeivel. És megszületett az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, amely fennállása óta mintegy 300 könyvet jelentetett meg, többek között a szépirodalom, a nyelv- és irodalomtudomány, az etnográfia, a folklór, a történelem, a filozófia, a szociográfia, a művészettörténet, a biológia tárgyköréből, de memoárok, publicisztikai és esszékötetek is napvilágot láttak az utóbbi két évtizedben. A Székely Útkereső című irodalmi művelődési lapot követően pedig, 2009-ben, immár több mint 200 oldalas terjedelemben megjelent az Erdélyi Toll című irodalmi művelődési folyóirat is. Dióhéjban ennyi az erdélyi könyvkiadás és sajtótörténet immár szerves részét képező Erdélyi Gondolat Könyvkiadó története. Az Erdélyi Gondolaté, amelynek születésénél ott bábáskodott a felejthetetlen emlékű neves néprajzkutató és író Nagy Olga, aki tudományos tekintélyét latba vetve, önzetlen segítőkészséggel állt Beke Sándor mellé, segített betörni a könyves szakma meglehetősen zárt világába. Úgy is, hogy számtalan kötetét ajánlotta föl kiadásra, de úgy is, hogy olyan jelentős szerzőket sikerült megnyernie az ügynek mint Fodor Sándor, Cseke Péter, Murádin László, Péntek János, Jancsik Pál, Benkő András és a többiek. A kiadó megalakulásának 20. évfordulóján a főszerkesztő, Beke Sándor a 21. századi erdélyi könyvkiadással, sajtókiadványokkal, irodalommal és könyvterjesztéssel kapcsolatos körkérdésekkel fordult az Erdélyi Gondolat munkatársaihoz, olvasóihoz, megszólaltatva neves írókat, irodalomtörténészeket, nyelvészeket, egyetemi tanárokat, szerkesztőket. Az Erdélyi Toll 2013/1 és 2013/2 számában napvilágot látott válaszok Albert-Lőrincz Márton, Balázs Sándor, Barabás István, Bertha Zoltán, Bölöni Domokos, Brauch Magda, Buksa Éva-Mária, Csire Gabriella, Demeter Attila, Jakobovits Miklós, Málnási Ferenc, P. Buzogány Árpád, Pomogáts Béla, Ráduly János és Sipos Erzsébet véleményét tartalmazzák. A ‘89 utáni erdélyi magyar sajtó hatását firtató kérdéssel kapcsolatban a válaszok sokaságából Pomogáts Béla egy gondolatát emelném ki: „A Székelyföld a maga különleges történelmi és kulturális, mondhatnám így is: „lelki” hagyományai révén a magyar kulturális közösség meghatározó tényezője. Mondhatnám, ahhoz, hogy a nemzeti kultúra teljes értékű örökösei és gazdái legyünk egy kicsit „székelyeknek” is kell lennünk – Budapesten, Szegeden, Debrecenben, Pécsen, sőt Szabadkán, Pozsonyban, és Kassán is. Vagyis vállalnunk kell a Székelyföld hagyományait és kultúráját, ismernünk kell ezt a kultúrát, birtokba kell vennünk egyetemes magyar értékeit, és el kell köteleznünk magunkat fennmaradásának és gazdagodásának, megismerésének és megismertetésének ügye mellett. Mindennek szolgálatában áll, mindezt elősegíti az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, a Székely Útkereső és az Erdélyi Toll.” S hogy milyen értékeket adott a magyar könyvbarátoknak az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó? Bertha Zoltán szerint „örök érvényű erdélyi sajátosságok tárházát, enciklopédikus tudástárát bővítette elévülhetetlen kincsekkel (s így elévülhetetlen érdemeket is szerezve, sőt halmozva) az utóbbi két évtizedben. A Sütő András által olyannyira messze sugárzó jelképiséggel feldúsított fogalom, a sajátosság méltósága, a genius loci kap általa is markáns, karakteres önkifejeződést. Elég végigtekinteni a számtalan kitűnő művelődéstörténeti, néprajzi-népismereti, helytörténeti, gyermekirodalmi és végtelenül sorolhatnánk, hogy még mi mindenféle műfajba sorolható könyvek seregén, hogy nyilvánvalóvá váljon mindenki előtt: a nemzeti önismeret szép- és szakirodalmának egyik megkerülhetetlenül fontos műhelyteremtő központja, rangos centruma és őrvára épült fel a kiadó által az elmúlt években. A sajátos szellemi értékek minden egyes könyvet külön jellemeznek, de együtt valóban lenyűgözően bizonyítják, hogy éppen olyan területeket is be tudtak világítani, amelyek olykor a figyelem peremére szorultak. A székely népi humor felderítésének például nincs másik olyan gazdája, mint ez a kiadó, ez a vállalkozás.” A két, egyenként 232 oldalas kiadvány tartalmazza többek között Pomogáts Bélának A helikoni költészet és A helikoni elbeszélő irodalom című tanulmányait, Bertha Zoltán Magyarság és emberség című esszéjét, Nagy Pál írását az egykori Művészetről. A 190 éve született Madách Imrére Málnási Ferenc, Sipos Domokosra Józsa Miklós emlékezik, a 100 éve született Jékely Zoltánról pedig Ráduly János készített tartalmas összeállítást. Köszönésről, megszólításról, nyelvi illemről értekezik Brauch Magda, és néhány nyelvi babonára, köznyelvi hibára is felhívja a figyelmet. Különleges irodalmi csemegének számít a Szélrózsa kankalin, Bölöni Domokos összetéveszthetetlenül eredeti, sajátosan kifejező, nyelvi, stílusbeli bravúrokban bővelkedő mondatfolyam-sorozata önmagáról, életéről, környezetéről. Mindkét kötet szerves részét képezi a szépirodalmi anyagot tartalmazó Múzsa és lant című rovat. Mellyel kapcsolatban csupán annyit: olykor a kevesebb több is lehet. A gyenge verseknek – elvétve bár, de ilyenek is akadnak – semmi keresnivalójuk egy igényes kiadványban. A minőség jegyében történő válogatás szigora a jóindulatú ösztönzés mellett sem elhanyagolható. Két sikeres évtizedet zárt nemrég az Erdélyi Gondolat, és minden bizonnyal további, még sikeresebb évtizedek várnak a sajátos arcélű, Székelyudvarhely határait rég átlépett könyvkiadóra. Németh Júlia Szabadság (Kolozsvár) 2013. szeptember 25.Elvágyódott, de mindig hazatért – Elekes Ferenc MarosvásárhelyenRendkívüli szerzői estnek adott helyet Marosvásárhelyen a kövesdombi unitárius egyház Bözödi György terme: Elekes Ferenc életpályájával, korábbi és új verseivel, prózai írásaival ismerkedhetett meg a közönség, valamint a frissen megjelent Útszéli szobraim című, három kisregényt tartalmazó kötetével. Elekes Ferenc 1935. március 4-én Siménfalván született, Szélykeresztúron az unitárius gimnáziumban tanult, ott, ahol „Szabó Gyula után nem lehetett könnyű jelesként mozogni” – fogalmazott Bölöni Domokos, aki arról faggatta többek közt a szerzőt, hogy jeles tanulóként, érdemoklevéllel miért nem jutott be a bukaresti egyetemre, miért járt a kolozsvári unitárius teológiára, mi történt vele 1956-ban, hogyan jutott ki Amerikába és miért jött onnan haza. „Mindannyiunk Fricije”, ahogy Bölöni nevezte, 15 kötetet tett eddig az olvasó asztalára, az Ifjúmunkás, az Új Élet, majd az Erdélyi Figyelő munkatársa volt, de még korábban Bözödön tanár, ahol „a magasugrást és a nagyszünetet” tanította. Innen úgy jött el Marosvásárhelyre újságírónak, hogy nem törölte ki lelkéből a falut, ahová mindig rossz út vezetett, de amelyre mindig szívesen emlékszik vissza. Elekes Ferenc, ahogy mondta, mindig elvágyódott onnan, ahol volt, de aztán mindig haza akart jönni. Ezért, bár többször is adódott lehetősége elmenni, mindig visszatért. Az ausztriai menekülttáborban, amikor kérte, hogy engedjék haza, a parancsnok – látva az útlevelében Marosvásárhely nevét – igazat adott neki, hogy visszatér a Teleki Téka, a Kultúrpalota városába. „Amikor a fiam megszületett, a feleségem megkérdezte, hogy nem írnék neki egy könyvet? Együltömben megírtam. Regényt is ilyen könnyen írok, amíg a feleségem elmegy a piacra, ha jó a piac, akkor addig én meg is vagyok a regénnyel.” – Elekes Ferenc elmesélt az életéből néhány olyan történetet, amely önmagában is regénybe illő: édesanyja malacairól, a miniszterrel való találkozásáról, Farkas Jenő, az egykori székelykeresztúri kitűnő francia tanár rendelésére írt és azóta „agyon olvasott” verséről, azokról az „apróságokról”, amelyek meghatározták az egész életét. „Kecskeméten ma este író-olvasó találkozót szerveztek nekem” – mesélte a történetét, amely szerint egyszer valaki, egy történelem tanár Kecskeméten elolvasta a Bözödről írt regényét és az annyira megragadta a tetszését, hogy azóta mindent elolvasnak tőle, figyelik, hogy hol jár, mit ír és kedden este egy virtuális találkozót tartottak az internet segítségével. Elekes Ferenc verseiből Kecskés Lajos nyugalmazott unitárius lelkész, Bölöni Domokos szerkesztő, Kecskés Csaba házigazda, lelkipásztor olvasott fel, az estet a Cantuale együttes fellépése tette még meghittebbé. A végén a szerző dedikálta műveit. Maszol.ro 2013. szeptember 29.Elment a vidám szívű emberIsmét szegényebbek lettünk egy kiváló személyiséggel. Gub Jenő 1929. márc. 5-én született, életének 84. évében hunyt el, szeptember 29-én. Az elemi iskolát Gegesen, a középiskolát a marosvásárhelyi református kollégiumban végezte. Biológia-földrajz szakos tanári képesítést szerzett a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen. 1964 óta Szovátán tanított. 1967 óta foglalkozott etnobotanikával (népi növényismerettel) és általában a népi természetismerettel. Több mint negyven Hargita és Maros megyei településnek gyűjtötte össze és dolgozta fel az etnobotanikáját, és 14 sóvidéki településnek a részletes népi természetismeretét. Közel száz dolgozata, ismeretterjesztő cikke jelent meg. Fontosabb munkái: Erdő-mező növényei a Sóvidéken 1996, Erdő-mező állatai a Sóvidéken 1996, Háziállataink dicsérete 1999, Kertek, mezők termesztett növényei a Sóvidéken (2001), A meleg égövön hideg van 2002, Természetismeret én néphagyomány a székely Sóvidéken 2003, Üres kalász fennhordja a fejét (2004), A könnyező egerek története (2004), Szováta turistakalauz (2005), Rapsónné rózsája (2005), Láttál cseresznyefán tököt? (2008). Gyűjteményes (közös kötetek): Erdélyi útikönyv, Erdélyi útikalauz, Növények a folklórban, A Tordai-hasadéktól Szent Anna taváig. Ő volt az egyik legszorgosabb néprajzkutató Maros megyében. Gub Jenő hétszer vett részt a Magyar Néprajzi Múzeum országos pályázatán, s vidéki tanárként négy első, két második és egy harmadik díjat nyert. A Magyar Néprajzi Múzeum javaslatára kötetben is megjelentek pályamunkái. Vasvártól Sopronig című munkája a marosvásárhelyi Csaba királyfi Honvéd Gyorsfegyvernemi Hadapródiskola életének egy rövid szakaszáról, a növendékek egyik csoportjának viszontagságairól, végül orosz fogságáról szól. Gub Jenő ugyanis hártyapapírra írt naplót vezetett, ennek alapján írta meg a szomorú történetet. Az etnobotanika fogalmát itt alig ismerték, míg meg nem jelentek az írásai. Az etnozoológia lényege pedig: megismerni az emberekkel együtt élő állatokat, a hozzájuk kapcsolódó hiedelmeket és a megtartásukért alkalmazott praktikákat. "A sóvidéki ember az állatait mindig különös gonddal nevelte, az állattartás, állatszeretet, gondosság sokszor jelentősebb, nagyobb érték volt, mint a családban a gyermek" – írta Gub Jenő, amikor közreadta három évtizedes gyűjtőmunkájának eredményét. "A népi természetismeret sajnos a néprajz mostohagyermeke, annak a perifériájára szorult, ami abból is adódhat, hogy az etnobiológia művelőjének legalább három tudományágban (növény- és állattan, etnológia, nyelvészet) kell jártasnak lennie". A népi gyógyászat adatai mellett összegyűjtötte a néprajzi szempontból értékes babonákat is. Egy másik kötetének már a címe is érdekes: A meleg égövön hideg van. – Fél évszázados gyakorló pedagógusi pályafutásom alatt gyűlt össze az e kötet nagyobb részét kitevő "vidám anyag" – jelzi a bevezetőben. Alcíme pedig: Vaklátás, nagyüzemi garázdálkodás, ricinussal kent képességek. Kisiskolások, diákok ki- és elszólásait, rögtönzésekből, pótvizsgai, felvételi és érettségi vizsgai dolgozatokból "kiemelt" aranymondásokat, aranyköpéseket, diákköltészeti "remekeket", dalokat, verseket, vicceket is tartalmaz ez a könyvecske. Igen nagy élvezettel olvastam. Tanári munkája mellett időt szentelt az idegenvezetésnek, hiszen a vidék egyik legtájékozottabb turistakalauza is volt, és annak a Kányádi Sándortól szentesített gondolatnak a jegyében, amely arra int, hogy be kell gyűjtenünk minden értékünket, semmi sem kerülte el a figyelmét, mindent szorgosan feljegyzett, megörökített. Gyűjteménye végén, a gyalogló tanár, a Sóvidék szerelmese, fáradhatatlan kutatója Alsósófalva, Atyha, Békástanya, Felsősófalva, Fenyőkút, Illyésmező, Kopactanya, Korond, Pálpataka, Parajd, Sóvárad, Szakadát, Szováta és Vadasmező településekről hatszáznál is több adatközlőt sorolt fel név szerint. A testi fáradalmak néha nem engedik beteljesíteni minden tervünket. De amit a tanár úr felmutatott széleskörű munkásságának gyümölcseiből, olyan rangot biztosít számára az emlékezetben, amelyre igen kevés ember számíthat éltében s holtában. Mardos a keserűség, hogy őt sem becsültük meg igazán, érdemei szerint. Könnyű volna eldicsekednem, hogy rajtam aztán semmi sem múlott, hiszen friss kiadványaival rendszeresen megajándékozott, és ezek mindenikéről, szerény képességeim szerint, apró jelzéseket jelentettem meg a lapban, amelynek a kenyerét ettem. De eszembe jut Márai Sándor intelme is: nem szabad megsértődni. Az idő mindent a helyére rak. Vidám szív a legjobb orvosság – idézte Gub Jenő a Példabeszédek könyvét a Bibliából. Maga is meg volt győződve arról, hogy a jókedv, a derű, a nevetés testi és lelki egészségünk egyik megtartója – ugyanakkor azonban azt tapasztaljuk, mondja, hogy éppen ebből a gyógyszerből jut a legkevesebb, és maholnap hiánycikk lesz. Vigasztalódásunkra álljon itt Gub Jenő egyik anekdotája A könnyező egerek története című kötetéből. Színhelye a korondi kerámiagyár, a sokoldalúnak becézett hazug szocializmus dicső éveiből. „A korondi kerámiagyárban dánfalvi mintára fekete színű edényeket kezdtek készíteni. Németországból tapasztalatcserére érkezett egy bizottság a gyártási módszereket vizsgálni. A vendégeket akkori szokás szerint, nagy éberséggel, a szekuritáté embere kísérte. A németeket az üzemen végig a gyár akkori mestere, a nagy tudású, jó humorú néprajzos, István Lajos bácsi vezette. Indulás előtt a szekus Lajos bácsit szigorúan figyelmeztette, hogy aztán pofa be, igazat semmiről sem szabad mondani! Így aztán hiába kérdezősködtek a vendégek, csak semmitmondó, lényegtelen válaszokat kaptak. A fekete edényekhez érve azonban különös kíváncsisággal érdeklődtek a németek, hogy azokat miféle technológiával készítik, mivel és hogyan színezik, satöbbi. Mivel ez kivételesen a szekust is érdekelte, egy diszkrét fejbólintással engedélyt adott Lajos bácsinak, hogy megválaszolja a kérdést. És Lajos bácsi elmondta: – Tudják, kérem, hogy mikor kész az agyag, bihalganét keverünk belé, s osztán éjjel, tiszta sötétbe’ égetjük, ettől lesznek az edények ilyen szép feketék. A németek nagyon érdekesnek találták, de legjobban a szekus csodálkozott ezen a végtelenül egyszerű eljáráson.” Jenő bácsi, drága tanár úr, én azzal a jókedvvel és lelki bőséggel gondolok mindig Magára, amelyről Kölcsey Ferenc a nemzeti imánkban beszél. Nyugodjék a jól végzett munka áldásos derűjének békéjében! Bölöni Domokos marosvasarhelyiradio.ro 2013. november 2.A biztos pontErdélyi Toll: ötödik évfolyam, negyedik szám Idén negyedszer öltötte magára jól ismert, mégis mindig újnak, ünnepinek látszó színeit az Erdélyi Toll. Az udvarhelyi Erdélyi Gondolat Lap- és Könyvkiadó gondozásában megjelenő ötéves irodalmi és művelődési folyóirat azzá a biztos ponttá vált az elmúlt fél évtizedben, amelyhez alkotó és – igényes, szellemi élményeit megválogató – olvasó könnyen és szívesen visszatalál. Értékrendjének állandóságát mi sem bizonyítja jobban, mint szerzőinek névsora, amely már az induláskor valós értéket ígért, az évek során pedig egyre gazdagodott. Míg a 2009-es első évfolyam legelső számában hat alkotó hangján szólalt meg a Múzsa és lant, az ötödik évfolyam utolsó számában a lírának és szépprózának szentelt rovatot 24 szerző – Albert-Lőrincz Márton, Beke Sándor, Bölöni Domokos, Böszörményi Zoltán, Brauch Magda, Csatáné Bartha Irénke, Csire Gabriella, Csontos Márta, Elekes Ferenc, Ferenczi Enikő, Fülöp Kálmán, Gáspár Erika, Kamenitzky Antal, Kiss Székely Zoltán, Komán János, Kozma László, Mester Györgyi, Mészely József, Molnos Ferenc, Nagy Irén, P. Buzogány Árpád, Ráduly János, Pálffy Tamás Szabolcs, Tar Károly – "lakja be" műfaji változatosságban (az árnyalatokban gazdag versanyag mellett félperces történetet, hosszabb prózai alkotást, sőt regényrészletet is találunk). A Múzsa és lant azonban nem az egyetlen ötödik évét "betöltött" rovat. Már az induláskor, a köszöntő sorok utáni első oldalakon ott találhattuk magunkat a szülőföldről valló alkotóknak szentelt térben – ezúttal Nagy Irén versei várják ebben a rovatban az olvasót –, alámerülhettünk az Anyanyelvünk épségéért című nyelvművelő rovat gondolatvilágában – a legújabb lapszámban Fülöp Lajos a nyelvi humorról, Brauch Magda a "szuk- szükölésről" ír, illetve Málnási Ferenc Erdélyi anyanyelvoktatás – irodalmunk tükrében című nagyszabású munkájának tizenötödik fejezete olvasható –, és híres magyar múzsákkal találkozhattunk – ezúttal Brauch Magda Szilágyi Domokos egykori szerelmét idézi meg. Mindemellett az Erdélyi Toll születésekor már felvillant a néphagyományokhoz és a hitvilághoz való kapcsolódás szükséglete – az Élő néphagyományok rovatban ezúttal Szőcs Katalin Fokos című munkájának második fejezetét olvashatjuk, a Hit és üzenet rovatban pedig Baricz Lajos versei és Pálffy Tamás Szabolcs prózája vár. Az évfordulókra való kitartó megemlékezés az Erdélyi Tollat idősíkokat találkoztató őrszemmé teszi. A legújabb lapszámban Málnási Ferenc a 75 éve elhunyt Dsida Jenő, illetve a 130 éve született Kós Károly alakját hozza újra olvasóközelbe. Kós Károly emléke az irodalomtörténetnek szentelt rovatban is felvillan Bertha Zoltán írásában, ugyanitt Pomogáts Béla Bánffy Miklósról és Erdélyi történet című regényéről ír. A könyvismertetés az indulástól az Erdélyi Toll egyik elmaradhatatlan színfoltja volt. Ezúttal Málnási Ferenc az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó 1994 és 2006 között megjelent nyelvművelő köteteit mutatja be. Az Erdélyi Toll ötödik évfolyamának negyedik számából a filozófia – Albert-Lőrincz Márton: A barátságról – és a művészettörténet – Burján Emil: Fülep Lajos műbölcseleti alapelvei (IV.) – sem hiányzik. A Maradandó művészet című rovatban Kedei Zoltán festőművész lírai szépségű alkotói vallomásai örvendeztetnek meg. A finálé pedig huszadszorra is a gyermekvilág önfeledtségét hozza. Talán ez a legkisebb befogadóknak szentelt tér az első számú biztosíték arra, hogy öt, tíz, tizenöt év múlva is kívánt, keresett lesz az udvarhelyi Erdélyi Toll. Nagy Székely Ildikó Népújság (Marosvásárhely) 2014. február 18.Irodalmi délután ErdőszentgyörgyönFebruár 20-án csütörtök délután 5 órától a művelődési házban, az Europe Direct Információs Központ termében farsangi irodalmi délutánra kerül sor, a humor jegyében. A Bodor Péter Művelődési Egyesület vendégei: Bölöni Domokos, P. Buzogány Árpád írók, Székely Szabó Zoltán színész, író és Székely Ferenc néprajzgyűjtő. Közreműködnek Antal Ágnes és Imre, valamint az egyesület tagjai. Házigazda Kovrig Magdolna tanár, az egyesület elnöke. Bemutatják P. Buzogány Árpád Ötven lóerős pálinka című anekdotagyűjteményét. A belépés díjtalan. Népújság (Marosvásárhely), 2014. március 29.Humorral fűszerezett könyvbemutatóA Bernády Házban szerdán este ismertették Székely Ferenc erdőszentgyörgyi szerző A szülőföld ölében című beszélgetőkötetét. Az est házigazdájaként Nagy Miklós Kund művészeti író, a Népújság volt főszerkesztője köszöntötte az egybegyűlteket és a szerző jelen lévő interjúalanyait. A sepsiszentgyörgyi Czegő Zoltán prózaíró, költő és a kibédi Ráduly János néprajzkutató, író, költő legfrissebb szellemi termékét is elhozta a marosvásárhelyi könyvbemutatóra. A magyarországi Üveghegy Kiadó gondozásában megjelent kötet ismertetőjében elhangzott, hogy a szerző tíz magyar írót szólaltatott meg kerek évfordulók, születésnapok alkalmából. A bemutatott vallomáskötetben életútjáról, pályájáról kendőzetlen őszinteséggel vall Czegő Zoltán, Csávossy György, Jókai Anna, Király László, Lőrincz György, Nagy Miklós Kund, Ráduly János, Szász István Tas, Szávai Géza és az élők sorából távozott Fodor Sándor. Nagy Miklós Kund, az est házigazdája röviden ismertette a kezdetben néprajzzal és helytörténettel foglalkozó Székely Ferenc munkásságát, aki az utóbbi időben "rákapott" az interjúra. Mint mondta, megérti a szerzőt, mivel számára is ez a legkedvesebb műfaj, amit ha megkedvel valaki, nehéz abbahagyni, főként ha olyan információk birtokába jut, amiket érdemes közzétenni. A kötet interjúinak egy része a Népújságban rövidített változatban megjelent. Szerinte az e-mail és Skype révén csökkennek a távolságok, adott a lehetőség, hogy bárkivel interjút lehessen készíteni, de a szemtől szemben való beszélgetést a világháló sem helyettesítheti. Székely Ferenc, az erdőszentgyörgyi középiskola könyvtárosa, az interjúkötet szerzője a beszélgetéseket megelőző kemény tájékozódó munkáról is említést tett. Vallomása szerint a bemutatott kötet tíz beszélgetése közül hét az internet útján készült, míg Fodor Sándorral, Jókai Annával és Csávossy Györggyel klasszikus levelezést folytatott, ezek felbecsülhetetlen szellemi értékére Bölöni Domokos író külön felhívta a figyelmét. A visszajelzések szerint a szerzőknek jólesik, ha születésnapjuk alkalmából megemlékeznek róluk és érdeklődnek munkásságukról, életükről, ezért megnyílnak, és részletekbe menően, készségesen mesélnek. A bemutatott kötetben a legidősebb beszélgetőpartner az Enyeden élő Csávossy György. Az élet prózai részét e kötetében is humorral fűszerező szerző ez idáig ötven interjút készített. A Sepsiszentgyörgyről érkezett egyik interjúalany, Czegő Zoltán két regényét és egy verseskötetét hozta el. Négy éve telepedett vissza Magyarországról, azóta öt könyvet írt. Első verse Marosvásárhelyen jelent meg. Mint mondta, ő az egyetlen olyan mai magyar író, akit a honvágy végleg visszahozott. Szerinte "a legnehezebb magyar költőnek lenni Magyarországon". A humorra kihegyezett könyvbemutatón Ráduly Jánost halk szavú emberként mutatta be a műsorvezető. A Korondon született, de ötvenkét éve Kibéden élő, ezért magát kibédinek valló nyolcvannyolc kötetes szerző munkái közül ötvenöt néprajzi, népköltészeti, tizenegy rovásíráskötet, huszonkettő szépirodalmi jellegű alkotás. Bemutatkozását félperces rövidprózák felolvasásával tette hangulatossá. A könyvbemutató házigazdája, Nagy Miklós Kund három derűs önarckép-limerick felolvasásával zárta az estet. Szer Pálosy Piroska Népújság (Marosvásárhely), 2014. május 17.Az idei első Erdélyi Toll színeiA székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolat Kiadó gondozásában negyedévente megszülető irodalmi- művelődési folyóirat, az Erdélyi Toll idei első számában is bőkezűen ajándékozza meg a szépirodalom kedvelőit. A Múzsa és lant rovatban ezúttal csaknem 30 alkotói világ villan fel, megjelenési sorrendben Buksa Éva- Mária, Kiss Székely Zoltán, Ferenczi Enikő, Tar Károly, Pálffy Tamás Szabolcs, Jancsik Pál, Balázs Tibor, Csontos Márta, Nagy József Levente, T. Ágoston László, Hadnagy József, Elekes Ferenc, Beke Sándor, P. Buzogány Árpád, Albert-Lőrincz Márton, Csávossy György, Komán János, Mester Györgyi, Csire Gabriella, Kiss Lehel verse, Benke Júlia, Fülöp Kálmán, Mészely József, Ráduly János, Bartus Rozi, Bodó Márta, Szente B. Levente, Kozma László, illetve Farkas Szabolcs hangján szólnak a múzsák. Amint az várható volt, folytatódnak az olvasót ismerős tájakra kísérő sorozatok. Az Írók a szülőföldről című rovatban Nagy Irén Nyikó mente című szonettkoszorúját találjuk, Mester-szonettjének sorai mintha az Erdélyi Toll szervezőelvére rímelnének:"Helyén van itt minden, mind, ami van,/ Ima vagy ének, mit dúdol a folyó". Az irodalomtörténeti fejezet színvonalát Pomogáts Béla a "továbbélő" erdélyiségről, Bertha Zoltán Lászlóffy Aladár írásművészetéről értekezve biztosítja, folytatódik Beke Sándornak a Székely Útkeresőt levelezés és dokumentumok tükrében bemutató sajtótörténeti munkája, illetve az Anyanyelvünk épségéért című rovat, amelyben Málnási Ferenc erdélyi anyanyelvoktatásról szóló műve a XVI. fejezethez érkezik. A megemlékezések a 185 éve született Orbán Balázshoz kötődnek, akinek szellemét Tompa László, Józan Miklós, Málnási Ferenc, Beke Sándor alkotása idézi meg. A filozófiáról szóló rovatban Balázs Sándor Köznapi filozófia című munkája folytatódik, ma is élő néphagyományokkal Ráduly János és Szőcs Katalin színesíti a Tollat. A Maradandó művészet rovatban Kedei Zoltán festőművész osztja meg tavaszt idéző műtermi gondolatait az olvasóval, a hit üzenetét T. Ágoston László és Kozma László tolmácsolja. Az idei első Erdélyi Toll izgalmas színfoltja a Kultúr-térkép rovat, amelyben Csontos Márta az erdélyi multikultúra fényében értekezik Octavian Goga románságtudatáról és irodalomszemléletéről. Ugyanitt Szilágyi Józsa Mária nyelvész édesapjára, Józsa Jánosra, a Bolyai Tudományegyetem néhai neves tanárára emlékezik, illetve az egykori tanár székelyekről szóló, 1934-ben az Új Cimborában megjelent írása is elolvasható, melynek zárómondata: "A székelyek az országnak legvallásosabb, legbecsületesebb és legmunkásabb népe". Az udvarhelyi lap az elmúlt fél évtized gyakorlatához híven utolsó oldalain a jövendő, illetve az egészen új olvasókhoz szól. A gyermekek Tollát a jól ismert szerzőcsapat, Beke Sándor, Bölöni Domokos, Csatáné Bartha Irénke, Kiss Lehel, Mészely József, Nagy Irén, Ráduly János és P. Buzogány Árpád teszi ezúttal is színessé és könnyű röptűvé. Nagy Székely Ildikó. Népújság (Marosvásárhely) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
