Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 430 találat lapozás: 1-30 ... 331-360 | 361-390 | 391-420 | 421-430
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Mihai Viteazul (Mihály vajda)

2016. május 24.

Az ügyészség szerint gyilkoló erejű bombát lehetett volna gyártani a petárdákból
Az ügyészség szerint gyilkoló erejű bombát lehetett volna gyártani azokból a petárdákból, amelyeket a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) merényletkísérlettel vádolt székelyföldi vezetőinél találtak a nyomozók.
A romániai szervezett bűnözés és terrorizmus elleni ügyészség (DIICOT) múlt szerdán emelt vádat a decemberben letartóztatott Beke István, a HVIM kézdivásárhelyi és Szőcs Zoltán, a HVIM erdélyi szervezetének elnöke ellen. Beke Istvánt közösség elleni merényletkísérlettel, valamint a robbanóanyagokra vonatkozó szabályok megsértésének a kísérletével, Szőcs Zoltánt közösség elleni merényletre való felbujtással, a robbanóanyagokra vonatkozó szabályok megsértésére történő felbujtással vádolják.
A vádiratot a Maszol.ro portál kérte ki az ügyészségtől, és tette közzé hétfőn. A több mint hetvenoldalas dokumentumból kiderül, hogy a Kézdivásárhelyen tartott házkutatások során lefoglalt pirotechnikai eszközökkel az Országos Kriminalisztikai Intézet végzett kísérleteket. Az intézet megállapította, hogy a vásárolt petárdák összesen 1,546 kilogramm robbanóanyagot tartalmaztak, melynek tíz százaléka is egy MK2 kézigránátnak megfelelő robbanást okozhatott volna – állítja az ügyészség.
A vádiratban a DIICOT arra kéri az igazságszolgáltatást, hogy nyilvánítsa fasiszta, rasszista és xenofób szervezetté a Romániában jogi személyiséggel nem rendelkező Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmat (HVIM), valamint a Romániában is bejegyzett Szent László Serege Egyesületet, amelyek tevékenységei és jelképei tiltottak Románia területén.
A Maszol.ro megállapította: az ügyészek a közvélemény érzelmeire is jócskán hatni próbálnak azzal, hogy folyamatosan a vádlottak román- és Románia-ellenességét és Nagy-Magyarország visszaállításának a veszélyét hangoztatják. Ennek illusztrálására Vesszen Trianon! feliratokkal felvonuló fiatalokról vagy maszkos férfiak gyakorlatozásáról készült fotókat használnak. A dokumentumban olyan fotók is előfordulnak, amelyeknek az ügyhöz csak érintőlegesen van köze. Felbukkan például egy román zászlóval menetelő óvodás gyerek képe közvetlenül ott, ahol a petárdákból összeszerelhető robbanószerkezet erejét ecsetelik az ügyészek.
Szerintük Szőcs Zoltán és Beke István azzal a céllal terjesztett szélsőséges eszméket, hogy "megnehezítsék/megakadályozzák az államhatalom gyakorlását az úgynevezett Székelyföldön", akár "a román etnikumú közösségek és ezek javai elleni erőszakos cselekedetekkel".
Mint a vádiratban írják, a magyar szélsőségesek nyelvi leleményességgel játsszák ki a román jogszabályokat: nem felvonulást, hanem megemlékezéseket szerveznek, utóbbihoz pedig nincs szükség hatósági engedélyre. A vádirat szerint a szélsőséges szervezetek rendezvényeinek – ahova katalán, baszk, északír politikusokat hívnak meg – az a célja, hogy románellenes érzelmeket keltsenek a magyar közösségben. A DIICOT a vádirat illusztrálására a székely szabadság napjának a marosvásárhelyi rendezvényén készült fotókat is felhasznált.
A háttérből nem hiányoznak az 1990-es marosvásárhelyi események, de az 1984-es sepsiszentgyörgyi robbantás sem, amelynek célpontja a Mihály vajda lovas szobra, áldozata pedig egy magyar gyermek volt. A vádirat szerint utólag a tettes Magyarországra menekült, "a történelem pedig bebizonyította, hogy Magyarország védelmet biztosít a Romániában vád alá helyezett személyeknek".
Népújság (Marosvásárhely)

2016. május 31.

Magyarfenes: amatőr színészet felsőfokon
Tasnádi István Finito című drámáját vitte színre nemrég a Magyarfenesi Stúdiószínpad amatőr színtársulata, Marosán Csaba színművész rendezésében.
A színtársulat 2010-ben alakult, lelkes, magyarfenesi fiatalok közreműködésével. A csapatnak jelenleg 11 aktív tagja van, de a szervezőcsapat reméli, hogy ez a szám nőni fog. A színjátszás iránt érdeklődőknek eddig öt előadást sikerült megvalósítaniuk (Szőcs Géza – Kisbereki böszörmények; Görgey Gábor – Örömállam; Görgey Gábor – Komámasszony, hol a stukker; Csokonai Vitéz Mihály – Özvegy karnyóné és a két szeleburdiak; Sławomir Mrožek – Ház a határon), és nemrég bemutatták legfrissebb darabjukat, Tasnádi István drámáját. A Finito egy 44 éves, nős, gyermektelen, nagyábrándi lakosról, egykori húsüzemi dolgozóról szól, aki nehézségei miatt véget akar vetni életének.
Szabadság (Kolozsvár)

2016. június 4.

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (12.)
Az első világháború után, amikor az idegen felekezeti iskolák megmaradása került terítékre, Eliodor Constantinescu tanfelügyelő próbálta ezek veszélyességét bizonyítani, különösen a katolikusokét, megismételte véleményét, melyet már az oktatásügyi minisztériumnak 1916-ban beterjesztett hivatalos jelentésében is kifejtett. Megemlítette Kuczka A. Prelátus nevét, aki „impozáns palotát” építtetett, ahol rend és fegyelem uralkodott: „a konyhája tisztább volt, mint a hálók sok román iskolában”, és a nevelést „odaadóan és dicséretre méltó büszke makacssággal” folytatták az életüket „az egyháznak felajánló” nők.
A tanulók szigorú felügyelet alatt álltak, és hozzászoktatták őket a munkához, komolysághoz és kötelességtudathoz. Mégis ennek a nevelésnek, ahol a román nyelvet csak heti 3–4 órában tanítják, „semmi köze a román kultúrához és nyelvhez”, véli a tanfelügyelő, „nem fűti a nacionalizmus szent tüze”, és idegen a román szellemiségtől, márpedig a nevelés csak egyféle, román lehet. A magyarellenes megnyilvánulások véletlenszerűek is lehettek, de mindenképp a magyarellenes propaganda következményei voltak. Egy 1894-es levelében Bartalus lelkész beszámol egy incidensről, amely a majális alkalmából a zeneegylet és a színtársulat által szervezett bál után történt. Az egyik magyar résztvevő otthonába betörtek, és ellopták az egylet zászlóját, amelyet a konzul felesége adományozott neki; mi több, a zászlót el is égették Mihai Viteazul szobránál. A magyarok panasszal fordultak a prefektúrához, és kártérítést követeltek, amit meg is kaptak 700 frank értékben. A román–magyar kapcsolatok néhány esetben rendkívül feszültté váltak. Egy ilyen pillanat helyszíne volt a jubiláris Nemzeti Kiállítás a Carol parkban (nyitva 1906. június 6. és november 26. között), amelyet Károly király uralkodásának 40. éve és megkoronázásának 25. évfordulója alkalmából szerveztek. Két nappal a hivatalos megnyitó előtt Bukarestbe érkezett hivatalos látogatásra dr. Karl Lueger, Bécs polgármestere, a magyarok nyílt ellensége. Egy nappal korábban tüntetés volt a magyar képviselők ellen bécsi szállásuk előtt, ennek megszervezésében Luegernek is része volt. Magyarellenes magatartása miatti szimpátiájuk kifejezéseként Luegert nagy pompával fogadta Bukarestben egy egyetemi tanárokból, volt miniszterekből és Petre Grădişteanuból álló román bizottság, sokan hangot adtak azon reményüknek, hogy amennyiben fegyveres konfliktus törne ki, az osztrákok Romániával szövetkeznének a magyarok ellen, akárcsak 1848-ban. A brassói magyar lapok arra kérték a bukaresti magyarokat, hogy bojkottálják a kiállítást, rámutatva a bécsi polgármester látogatásának igazi jelentőségére: „a román kiállítást nagy szimpátiával fogadta a magyarság, abban a hiszemben, hogy a magyarok meghívása a barátság gesztusa a románok részéről... Most azonban, a Lueger romániai fogadtatását látva, megértették, hogy az egész csak egy magyarellenes demonstráció volt”. A Bukaresti Magyar Újság nem fűzött kommentárt Lueger látogatásához, és továbbra is Románia és Károly király iránti lojalitásának adott hangot. A romániai magyarok egy kis, tulipán alakú, 12 négyzetméteres pavilont építettek két bejárattal. Az épület homlokzatára ezt írták: ,,Légy hű honpolgára a hazádnak, de kérd Isten áldását arra a földre, ahol kenyeredet keresed”. A tulipánt azért választották, mert Magyarországon a nemzeti újjászületési mozgalom során ez volt a nemzeti termékek szimbóluma. A magyar pavilon Ţepeş tornya mellett állt, és Constantin Istrati miniszter – aki a király üzenetét tolmácsolta –, az osztrák–magyar követ és más budapesti hivatalosságok is meglátogatták. Délután az Újvári István esperes vezette magyar küldöttséget fogadta a király. Miután visszatért Bécsbe, Lueger azzal vádolta a bukaresti magyarokat, hogy meg akarták őt gyilkolni. Ezúttal Poliány röviden válaszolt a lapjában, úgy vélte, hogy Lueger túllépett szerepkörén bukaresti látogatása során, ugyanis nem Ausztria képviseletében érkezett ide, sem valamelyik párt vezetőjeként, hanem csak mint egy baráti ország egyik városának polgármestere. Lueger tiszteletére a Fântânei (Kút) utca a Dr. Lueger nevet kapta (a háború után Berthelot tábornok nevét viseli). Illik megjegyezni, hogy Lueger volt Hitler sovén és antiszemita politikájának ihletője. A királyi pár július 5-én látogatta meg a pavilont, ahol Poliány román nyelvű beszéddel fogadta őket; lapjában csak egy száraz és rövid beszámolóban említi a királyi látogatást. A kiállítás bezárásakor a szervezők bőkezűen osztogatták a diplomákat mindenkinek. Több kitüntetést kapott Poliány Zoltán is, a magyar pavilon szervezője, egy díszoklevelet és egy aranyérmet, a magyar iskolák is kaptak kitüntetéseket a kiállított kézimunkákra, de kilenc bukaresti egyletet, a piteşti-i kórust és a giurgiui nőegyletetet is kitüntették. A kiállításon a határon túli románok is részt vettek. Az osztrák–magyar birodalom románjai származási helyüket csak románul tüntették fel, ahogy azt Barabás Endre tanár megfigyelte. Őt az új román hatalom 1919-ben előbb letartóztatta, majd kitoloncolta Erdélyből. Az Apponyi-törvény 1907-es életbe léptetése újabb hullámokat vert, egyes román újságok ismét a magyarok kiűzését követelték. A romániai magyarok leghőbb kívánsága a kölcsönös támadások megszüntetése és a két nemzet közti súrlódásmentes kapcsolat maradt. Az 1907-es feszült hangulat miatt, amelyet a több ezer áldozatot követelő parasztlázadás is súlyosbított, a magyarság 1908 tavaszára halasztotta a Magyar Társaság megalakításának 50. évfordulójára tervezett ünnepségeket. Több mint 200, különféle bukaresti és vidéki társaság tagját hívták meg, és az osztrák–magyar követet. Magyarországi vendégek is érkeztek: Kossuth Ferenc, kereskedelmi és szállításügyi miniszter, Kossuth Lajos fia, valamint Molnár Viktor, a kultuszminisztérium államtitkára. A társaság zászlóját az osztrák–magyar konzul magyar felesége avatta fel. Ebből az alkalomból megjelent egy szépen illusztrált emlékalbum is 2000 példányban, amelyet Vizi Dénes katolikus kántor szerkesztett, de amelyet sajnos nem találtunk meg a gyűjteményekben. Ugyancsak 1908-ban a vásárhelyi származású szobrász, Horváth Géza megalkotta Vasile Lascăr egykori belügyminiszter szobrát, amely még ma is áll a Batiştei utca és a miniszter nevét viselő utca sarkán. A szobrot G. Horvath névvel szignálta. A Bukaresti Magyar Újság bár beszámol a szobor leleplezéséről, nem ad további részleteket a szoborrendelés körülményeiről, de megtudjuk, hogy a művész ugyancsak román rendelésre faragta meg a cotroceni-i palotában kiállított A kis dorobánc szobrát, illetve két szoborcsoportot a Bazilescu ortodox templom számára, ez utóbbiakat később ismeretlen körülmények között eltávolították. Ugyanez a szobrász az alkotója Gheorghe Panu író bronz mellszobrának is, amely a Cişmigiu parkban áll, G. Horvath, sculpteur aláírással. Egy másik, a Lueger látogatásához hasonló feszült helyzet állt elő 1909-ben, amikor Ferenc Ferdinánd főherceg, osztrák–magyar trónörökös érkezett látogatóba Bukarestbe. Elterjedt a pletyka, hogy a főherceg, aki a magyarok ellensége volt, a románok szövetségéért cserébe lemondott volna Erdélyről. Az erdélyi románság sorsa jobbra fordulásának minden reményét benne látták, ahogy azt a politikus frontember Alexandru Vaida-Voievod is nyilatkozta. A főherceget Sinaián több erdélyi románokból álló küldöttség, mintegy 400 fő fogadta, és a román egyetemisták szétszaggatták a főherceg ünneplésére érkező magyarok zászlóit. Az idegen iskolák működésére vonatkozó korlátozások és a magyarellenes támadások ellenére a XX. század első 16 éve a Kárpátokon kívüli romániai magyar közösség virágkorát jelentette. Történelmükben egyedülálló módon fejlődtek a magyar katolikus iskolák, és a megjelenő lapok lenyűgözőek tartalmuk gazdagságával, rendszeres megjelenésükkel és hosszú élettartamukkal. Két lap, a Bukaresti Magyar Újság és a Romániai Magyar Újság nagyjából 15 évig jelent meg (1901 decembere és 1916 augusztusa között). A Romániai Magyar Újságot Brozer Vilmos és dr. Székely Béla Albert alapította. Dr. Székely lett a lap főszerkesztője; 1914-től elvállalta a Magyar Társaság elnöki tisztét is két évre. Két további munkatársuk Szőcs Géza és Rejöd Alpár orvosok voltak. A magyarországi újságíró, Poliány Zoltán szerkesztette Romániai Magyarok Nagy Képes Naptára 12 éven át (1905–1916) jelent meg mintegy tízezer példányban, a lapokat kiegészítette a tanárok, papok, iskolai vagy templomépületek fényképeivel, valamint hosszú névsorokat is közölt róluk. Ezek a dokumentumértékű fotók sok esetben az egyetlen biztos források a ma még álló épületek beazonosításához. Habár sokan támadták román részről, még maga Spiru Haret is, a Naptár dicsérő hangnemben számol be a királyi házról és a románságról. A magyar iskolahálózat fejlesztésének kérdése egyre hangsúlyozottabban tér vissza a század elején, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a magyarok elmaradtak a sokkal kisebb számú, de virágzó iskolákat fenntartó külföldi közösségek, a németek és franciák mögött. A gazdag román állampolgárságú vagy külföldi diáklányok az Angolkisasszonyok Intézetébe jártak. A német evangélikus iskola ugyancsak jól szervezett volt, és minden szinten folyt a tanítás: iskola előtti, elemi, gimnazista vagy középiskolás szinten is, az érettségi vizsgát pedig elismerte a román állam. A német katolikus vagy a magyar református iskolákban csak az elemi oktatást ismerték el. Az Universulban 1902-ben megjelent hír szerint Bülow német kancellárnak szándékában állt mintegy 600 ezer márkára duplázni a romániai német iskoláknak nyújtott támogatást, hogy a tanárok fizetését növelhessék, és számukra nyugdíjat biztosíthassanak. A németeknek számos alapítványa is volt, de rendelkeztek más jövedelmi forrásokkal is, így biztosítani tudták a jólétet, 1885-ben egy öregotthont is nyithattak, amit a magyar közösség sohasem volt képes megvalósítani. A zsidóknál a tanulási kedv mindig is magas volt. A magániskolák jó része tulajdonképpen zsidó iskola volt. 1903-ban a zsidóknak 16 tanintézményük volt Bukarestben, a szegény diákok tandíjmentességet élveztek és ingyen ebédelhettek a menzán. Zsidók más magániskolákba is jártak, úgyhogy 1904-ben 3765 zsidó diák volt; az állami iskolákban további 1644 volt zsidó a 24 101 beírt diák közül. A magyarok szerették volna behozni lemaradásukat, de ez csak részben sikerült a magyar katolikus templom- és iskolahálózat gyors megteremtésével és fejlesztésével; ugyanakkor folyt, bár lassúbb ütemben a magyar kálvinista iskolahálózat fejlesztése is. (folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. június 14.

Kiállítások is lesznek, de kiáltások is
A nagyváradi Szent László Napokat megelőző keddi, utolsó sajtótájékoztatón főleg a rendezvénysorozaton belül megnyíló tárlatokról számoltak be a szervezők, de egyéb tudnivalókról is szó esett. A rendezvénysorozaton 10, 20 és 30 lejes támogatói karkötőket lehet majd vásárolni.
Zatykó Gyula főszervező köszöntötte az egybegyűlteket, s szólt az idén különösen időszerű Márton Áron szabadtéri kiállításról, melynek megnyitója június 20-án 17.30-tól lesz, a vár udvarán. 120 éve született mártírpüspökünk, s 2016 Márton Áron emlékév – ezért a magyarországi nemzetpolitikai titkárság úgy gondolta, Márton Áron életéről, munkásságáról, eszmerendszeréről szóló kiállítást mutat be a Kárpát-medencében. Erdély kiemelkedő püspökének életszakaszai nyolc, román és magyar felirattal ellátott maketten láthatók, a kiállítás egész héten megtekinthető lesz.
Átfogó tárlat
Retrospektív címmel a Nagyváradról elszármazott Munkácsy-díjas Molnár László József grafikusművész munkáiból nyílik kiállítás június 21-én 18 órától, a várban kialakított galériában. A részletekről Holló Barna képzőművész, egyetemi tanár, a kiállítás kurátora számolt be. Mint mondta, kolozsvári egyetemi éveik során találkoztak, s bár a grafikusművész a nyolcvanas években kiköltözött Magyarországra, szíve mindig hazavágyott. Őszinte művész, aki nem vágyik feltűnésre, s jellemző rá az alázatos odafigyelés, mellyel a művészethez viszonyul. A várban bemutatandó kiállítás során a korai, egyetemi évek alatti munkái éppúgy megtekinthetők lesznek, mint a néhány évvel ezelőttiek. Harminc-negyven alkotás tekinthető majd meg, a megnyitót követően a tárlatot június 23-ig 15-től 18 óráig, június 24 és 26 között pedig 11-től 18 óráig lehet látogatni.
Bár úgy volt, hogy Zórád Ernő, a híres magyarországi illusztrátor családtagjai is jelen lesznek a sajtótájékoztatón, végül betegség miatt nem jöttek el, s Zatykó Gyula szólt a június 19-én 18 órától megnyíló tárlatról. A képíró Zórád – Kiállítás a művész irodalmi illusztrációból című tárlat többek között a Krúdy Gyula, Mikszáth Kálmán és Móricz Zsigmond műveihez készített illusztrációkat mutatja be. A művészt a képregényt szeretőknek nem kell bemutatni, a „precíz bohém” egyszerre volt képregény készítő, festő, grafikus, illusztrátor és iparművész. Első képregényének – melyet amúgy nem tartott sokra – Winnetou volt a főszereplője és 1957-ben jelent meg, a hetvenes-nyolcvanas években megjelent képregényei a gyűjtők féltve őrzött kincsei – hangzott el. De a festészetnek sem fordított hátat, akvarelljeiből többször nyílt kiállítás Magyarországon és külföldön egyaránt. A tárlat megnyitóján Ramona Novicov műkritikus szól majd az alkotásokról.
Design-kiállítás
Balázs Zoltán, a Partiumi Keresztény Egyetem képzőművészeti tanszékének oktatója a Sepsiszentgyörgyben 2015-ben megszervezett Design-hetet bemutató, június 22-én 19 órától megnyíló tárlatról szólt. A képzőművészeti műhelyek mögötti kazamatában megszervezett tárlaton többek között az erdélyi designerek munkái, valamint a design-versenyen résztvevők munkái láthatók majd. A megnyitót követően kerekasztal beszélgetés lesz, melyen részt vesz majd Bogár Róbert budapesti belsőépítész is. Árgenerátor – művészet mint erőforrás 2 címmel, június 21-én 16 órától szintén a Szent László Napok keretén belül, a Partiumi Keresztény Egyetem Mihai Viteazul u. 3. sz. alatti pincegalériájában a képzőművészeti tanszék hallgatóinak munkáiból nyílik kiállítás, Antik Sándor professzor irányításával.
Kíméletlenül őszintén hozza felszínre a a családokat és fiatalokat érintő fontos kérdéseket a Kontrasztkiállítás, melyről Tussay Szilárd, az Erdélyi Református Egyházkerület ifjúségi referense számolt be. 2010-ben, kisvárdai református gyülekezetbe járó fiatalok álmodták meg a tárlatot, mely az egyház és a magyar rendőrség együttműködése nyomán született meg. A tárlat valójában „kiáltás, sikoly, mely felráz”, s hét témát – családon belüli erőszak, példaképek, válás, abortusz, függőségek, öngyilkosság, megváltás – ölel fel megdöbbentő képek, videók segítségével. Első sorban a családokat, valamint a tizennégy éven felüli fiatalokat szeretnék megszólítani. Fontos részlet, hogy a tárlat megtekintését követően a látottakat feldolgozását segítő kiscsoportos beszélgetések lesznek lelki gondozók, önkéntesek közreműködésével, de egyéni beszélgetéseken is részt lehet venni. Az önkéntesek és lelki gondozók a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Bihar megyei Egyesületének tagjai.
A sajtótájékoztató végén Zatykó Gyula köszönetet mondott legfőbb támogatóiknak.
Tudnivalók, érdekességek
A rendezvénysorozaton 10, 20 és 30 lejes támogatói karkötőket lehet majd vásárolni, melyekkel – értéküktől függően – kerékpárt, wellness-hétvégét, vagy a kolozsvári Untold fesztivál csütörtöki napjára kétszemélyes belépőt lehet nyerni. Újdonság, hogy a Szent László Napok programjai mobilalkalmazáson is elérhetők lesznek, az alkalmazás lehetővé teszi a szűrést, a navigációt az egyes helyszínekhez és értesítést is küld a bejelölt rendezvények időpontjáról, az esetleges változásokról.
Neumann Andrea
erdon.ro

2016. június 21.

Gyógytényezős seregszemlén (Borvizekről-mofettákról)
Ha a kutatóvállalatok levéltárainak mélyéről kellene összeszedni a Kovásznán és közvetlen környékén végzett borvíz- és mofettagáz-kutatások eredményeit, nehéz dolga lenne az arra vállalkozónak. Többnyire fővárosi és csíkszeredai cégek végezték a munkálatokat, egy részük megszűnt, másokat magánosítottak, de ki ne lenne ma kíváncsi olyan adatokra, hogy van-e egy-egy helyen ásványvíz vagy mofettagáz? Egykönnyen, olcsón ki sem keresik a levéltárak poros aktái-dossziéi közül.
Védeni a gyógykincset
Erről beszélgettünk a város leköszönő polgármesterével, Thiesz Jánossal és Gyila Sándorral, a Benedek Géza Szívkórház fizikusával, akinek írásait jól ismerik lapunk olvasói. Felmérhetetlen anyagiak rejlenek az elvégzett fúrások mögött, amelyeknek eredményeit, mint korabeli kutató, a város számára közkincsként megőriztük. Sejtve azt, hogy a leköszönő polgármester és a fungens fizikus a témakör érdekeltje marad továbbra is, közel félszáz furat eredményeit csomagoltuk. A nagyon hasznos szén-dioxidot tartalmazó ásványvíz három emeletben helyezkedik el a város mélystruktúrájában, s ezeket a gyógykincs jövőbeni értékesítése, felszínre hozatala szempontjából ismerni kell (képünk). Felbecsülhetetlen kincsről van szó, kiapadásától nem kell tartanunk, nem emberi életek hosszával mérik ezt az időtartamot, s bátran elmondhatjuk, hogy unokáink unokái is fürödhetnek és mofettázhatnak majd, s ha így nézzük a dolgokat, talán nem is annyira túlzás az a régi rendszer idejéből örökölt jelképes újságírói elnevezés, hogy Kovászna az „ezer borvizek városa”. – Városunk nemzetközi érdekeltségű fürdőváros – mondta Thiesz János. Az elmúlt évtizedekben ennek tudatában ügyeltünk arra, hogy a közművesítés alatt olyan szigeteléseket végezzen a kivitelező, hogy ne adjon helyet a szennyezett vizek mélyebb régiókba való beszivárgásának. Az utolsó évtized alatt nem történt olyan szennyeződés, amely a természetes gyógytényezőket negatív irányban befolyásolta, avagy károsította volna. Az Ásványvizek Nemzeti Tanácsának (SNAM) helyi képviselői követik a forrásvizek jellemzőit, de azok ihatósági szempontjából sem hangzott el semmilyen figyelmeztetés a megyei tiszti szolgálat részéről. Testvértelepülési szándéknyilatkozatot írtunk alá a Pruton túli Călărași városhoz tartozó Codru nevű gyógyfürdővel, ahol a Közép-Moldáv dombvidék szénsavmentes lúgos-kénes gyógyvizeit és gyógyiszapjait sokféle ivókúrás és fizioterápiás kezelésre használják. Minket férfiakul az is meglepett, hogy a kiváló hatású helybeli gyógyiszapokat a kezdődő prosztata-megnagyobbodás megelőzésére fizioterápiás módon alkalmazzák, amiről mi még nem hallottunk. Ez a kapcsolat arra is alkalmas lenne – folytatjuk a gondolatkört, hogy újra megismerkedjenek szakorvosaink a Kovásznán már iszappakolásokra a múltban alkalmazott Gelence– Ozsdola környéki igen jó minőségű tőzegiszapok fizioterápiás felhasználási lehetőségeivel, hatásával, ugyanis prosztatapanaszokkal mifelénk is eléggé sok közép- és időskorú férfi él. Ha a kovásznai mofettagázokban való fürdőzést „természetes viagraként” fogják fel, akkor a gyógyiszap annak az ellentétes kezelési módját képezné.
Borvíz- és mofetta-múzeumot Háromszéknek!
Kovászna őrzi a természetes gyógytényezők kihasználásának emlékeit, történetét. Csak ez a város lehetne alkalmas és méltó arra, hogy itt szülessen meg Háromszék első Borvízmúzeuma. Nem vagyunk még a 24. órában, még mindig lehetne sikere egy e célt szolgáló széles körű gyűjtésnek. Sejtjük, hogy sok család őrzi az egykori fürdőkultúra fényképes dokumentumait, borvizes üvegpalackokat, kupakokat, borvízcímkéket, a fürdőzéssel, ivókúrázással és az ipari palackozással kapcsolatos tárgyi emlékeket, kiadványokat, reklámokat. A szomszédos Hargita megyében három borvízmúzeum működik – Nagytusnádon, Székelyudvarhelyen és Borszéken –, amelyek megtekintése újabb ötletekkel is szolgálna.
– Ennek mi is tudatában voltunk-vagyunk – hangsúlyozta Thiesz János, nem egy alkalommal volt szó erről az értékmentésről a megyevezetők jelenlétében is. Egyetlen akadálya a megfelelő épület megtalálása, de akár új épület felépítésére is pályázni lehetne. Az elfekvő muzeális értékű anyag egy része elveszhet. Én merem hinni, hogy az új városvezetés nem zárkózik el ettől a hasznos elképzeléstől, és megkeresi a megvalósításához vezető alkalmas utat – emelte ki Thiesz János. Egy ilyen múzeum ipar- és orvostudomány-történeti múltunk hagyományait őrizhetné. Kovászna gyógyító vizeinek hatásáról már a régebbi korokból is maradtak fenn tanúskodó dokumentumok. Mihai Viteazul idejéből (1593–1600) származó jegyzőkönyvből tudjuk, hogy a fejedelem szándéka ellenére sem tudta kihallgatni a bánfihunyadi főispánt, mert az éppen Kovásznára ment fürdőre. Gyors egymásutánban jelentek meg a legkülönbözőbb kovásznai fürdőkalauzok, és a XIX. században megkezdték a helyi ásványvizek palackozását. 1882-ben a trieszti világkiállításon díjazták a Horgász-forrás vizét, mint egyik legrégebben ismert gyógyvizet. Érméket és okleveleket kaptak a kovásznai ásványvizek 1891-ben Temesváron, 1900-ban Marosvásárhelyen, 1907-ben Sepsiszentgyörgyön, Bukarestben 1929-ben. Ebben az időszakban kezdték meg a Galambok völgyében a Hankó-kút vizének palackozását, közelében kiépült a Sóstó-fürdő. Legtöbbet e sorok írójának borvízcímke-gyűjteménye árul el ezekről, amelyet készséggel bocsátanánk egy leendő borvízmúzeum rendelkezésére. Kovászna ásványvizeit és mofettáit több geológus és vegyész tanulmányozta, közülük most két jelességről emlékezünk meg: Hankó Vilmosról (1854–1923) és Miltiade Filipescuról (1901–1993). Hankó Erdélyből induló kémikus és ismeretterjesztő volt, a MTA levelezőtagja, az ásványvizek és a mofetták kiváló ismerője. Miltiade Filipescu geológus-akadémikus, korának neves román geológusa, temesvári és bukaresti egyetemi tanár, Kovászna gyógytényezőinek tanulmányozása idején, mert csendre vágyott, Csomakőrösön fogadott albérletet. Itt meséltek a helybeliek a falu jeles szülöttéről, Kőrösi Csoma Sándorról, de ő csak később jött rá, hogy az, akiről meséltek, nem lehet más, mint az a jeles Alexander Kőrösi de Csoma, a Kelet-kutató, akinek haláláról legelsőként éppen egy Jászvásárban megjelent román nyelvű újság adott hírt az akkori román tudósvilág számára. Így történt, hogy Filipescu tanulmányozni kezdte Kőrösi Csoma Sándor életét. Történt, hogy egyszer meghívást kapott egy Kalkuttában tartott nemzetközi geológiai kongresszusra. Mi sem volt természetesebb számára, hogy felkeresse a nagy magyar kutató dardzsilingi síremlékét. Van tehát bőven történeti emlék is, szakmai tanulmányok is, amelyek alátámaszthatják egy borvízmúzeum létesítéséhez szükséges pályázatot.
A kovásznai mofettagáz pótolhatatlan
– Számos külföldi kezelőintézetben mesterségesen kell biztosítani az ásványvíz radioaktivitását – részletezte Gyila Sándor –, nálunk ez természetes módon a szén-dioxid tulajdonságában rejlik, és olyan szerencsések vagyunk, hogy ezek a radioaktív ionok nem veszélyesek az emberre, a kúrázó fürdőzőre, az ivókúrát végzőre. Erre itt ügyelünk, a debreceni atomintézet szakembereivel ezt mértük, tisztáztuk. Más a helyzet például Magyarország egyetlen kiépített és rendezett mofettájában, Mátraderecskén, ahol bizony biztonsági intézkedésekre volt szükség, tehát sugárvédelmi gondok adódtak, ami főleg a kiszolgáló személyzetet veszélyezteti, ugyanis szigorúan vigyázni kell arra, hogy a mofettagázzal keveredett levegő ne juthasson a betegek tüdejébe. Nincs még egy olyan település vagy hely Kovászna megyében, ahol annyi mofetta működne egy csoportban, mint éppen itt – ebben értettünk egyet beszélgetőtársainkkal. Kovásznán jelenleg tizenegy a működő mofetták száma, nyolc a gyógyszállókban, három pedig magánmofetta. Vajnafalva városrészen a pincék zöme most is tele van a levegőnél nehezebb szén-dioxiddal, amit a helyi lakosság doh néven emleget. Ezzel a gázzal telik meg az udvari borvizes kutak vízszint fölötti ürege is. A lakosság kisebb kibélelt medencét épít a kutak mellé. Ezek feltelnek a kútból származó mofettagázzal, s mint egy-egy kis házi mofetta, működtek-működnek. A régi kovásznaiak a kút vedrébe helyezték a tartalékolt friss húst, mert a gázban nem szagosodott meg. Ott minimális az aerobakteriális tevékenység, és a levegő nyáron is sokkal hidegebb. A dohos pincék életveszélyesek, nem egy személy lelte azokban halálát, akarva, de akaratlanul is. Ehhez kapcsolódik egy ma is mosolyt derítő régi helyi mondás. Ha a család egyikének elviselhetetlennek tűnt a házas élet, így fenyegetőzött: ha sokat eszed az életemet, vigyázz, mert befekszem a pincébe!
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. június 21.

Húszezer átlagon felüli
A tehetséggondozás társadalmi összefogást igényel
Tévhit, hogy a tehetség utat tör magának, azt gondozni kell, méghozzá szakszerűen, mindehhez társadalmi összefogásra van szükség – erre próbálja felhívni a figyelmet a székelyföldi tehetségnap, amelyet harmadszor szerveztek meg. A vándorrendezvénynek Marosvásárhely és Csíkszereda után ezúttal Sepsiszentgyörgy adott otthont.
Egy közösség húsz százaléka átlagon felüli képességgel rendelkezik, egy százaléka pedig kiemelkedő tehetség. Régiónkra kivetítve ez húszezer átlagon felüli képességekkel rendelkező gyereket és fiatal tehetséget jelent, ezek kibontakozását szeretné támogatni a 2013-ban magyarországi mintára megalakult Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács.
Székelyföldön mindig volt hagyománya a tehetséggondozásnak, ennek konkrét példája, hogy közösségi összefogásból építettek iskolákat, mint ahogy a Székely Mikó Kollégiumot is. De nemcsak múltja, hanem jelene is van a társadalmi felelősségvállalásnak, hiszen tavaly Székelyföldi Tehetségalapot hoztak létre vállalkozók, közéleti személyiségek – hívta fel a figyelmet Bereczki Kinga, a Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács elnöke a tehetségnapon megtartott sajtótájékoztatón.
Schanda Tamás ifjúságpolitikáért és esélyteremtésért felelős helyettes államtitkár a Nemzeti Tehetség Program körül kialakult összefogást hangsúlyozta. Mint mondta, a Magyar Országgyűlés 2008-ban ötpárti konszenzussal támogatta a programot. Magyarországon évente 350 ezer fiatal tehetség kap segítséget, a program kibővítéseként, idéntől a határon túli tehetséggondozással foglalkozó civil szervezetek, köznevelési intézmények is jelentkezhetnek a kiírt pályázatok túlnyomó többségére, de egyénileg is lehet pályázni A Nemzet Fiatal Tehetségeiért Ösztöndíjra – hívta fel a figyelmet az államtitkár.
A civil, szakmai oldalt képviselve szólalt fel Bajor Péter, a Nemzeti Tehetségsegítő Tanács ügyvezető elnöke, aki elmondta, tehetséghálózatot hoztak létre, ma már 1400 tehetségpont van a Kárpát-medencében, ahol korszerű pszichológiai, pedagógiai módszertanon nyugvó tehetséggondozás zajlik. Ez a hálózatban működő tehetséggondozás példaértékű, amelyre Európában is kezdenek felfigyelni, tudtuk meg dr. Balogh László egyetemi tanártól, a Nemzeti Tehetségtanács elnökétől. A magyarországi előzményeket ismertetve elmondta, mindig is volt tehetséggondozás, de nem volt szisztematikus tehetségkeresés és egyéni fejlesztés. Megjegyezte, végre a gyermek került a tehetséggondozás középpontjába.
A harmadik székelyföldi tehetségnapon szakmai előadásokat és személyes életutakat hallgathattak meg a tehetséggondozásban részt vevő pedagógusok, mentorok, ugyanakkor székelyföldi tehetségek mutatkoztak be. Idén is átadták a Csutak Vilmos-díjakat, amely a tehetséggondozásban kiváló eredményeket felmutató székelyföldi szakemberek elismerése: életműdíjat kapott Gazda József kovásznai nyugalmazott magyartanár, író, valamint megosztott díjban részesült Szakács Ágnes, a Székely Mikó Kollégium tanítónője és Kakasi Zsolt, a Plugor Sándor Művészeti Líceum zenetanára.
Gy Turoczki Emese
---
Ízig-vérig székely volt
A 3. székelyföldi tehetségnap előfutáraként tartottak szoboravatót péntek délután a sepsiszentgyörgyi Eurocenter Amőba Oktatási Központ udvarán. Csutak Vilmos mellszobrát a budapesti alkotó, Túri Török Tibor ajándékozta a 20. születésnapját ünneplő oktatási központnak, a talapzatot a Puskás Tivadar Szakközépiskola készíttette el.
– Sokan feltették a kérdést, hogy miért kell még egy szobor Csutak Vilmosról, hiszen van már Sepsiszentgyörgyön, erre én azt válaszoltam, legyen minél több, hiszen minél több Csutak Vilmosra van szükség – emelte ki ünnepi beszédében Bereczki Kinga, az Eurocenter Amőba Oktatási Központ vezetője. – Nehéz időket élünk a romló oktatási helyzetben, gyermekeink, fiataljaink elmennek, nincsenek pozitív példák, amiből erőt meríthetnek.
Csutak Vilmos okosan gazdálkodó vezető volt: a Székely Mikó Kollégium legendás igazgatója, tanára, a múzeum őre, majd igazgatója, vezetése alatt épült a Székely Nemzeti Múzeum épülete és a leánygimnázium, azaz a mai Mihai Viteazul Főgimnázium.
– Ízig-vérig székely ember volt, Székelyföldért, nemzetéért élt és munkálkodott, olyan pedagógus, aki a legeldugottabb székely faluban nemcsak felkutatta a tehetséges gyermekeket, hanem sorsukat később is követte. Fontos volt számára a tehetség mint érték, de az is, hogy a tehetség azt a közösséget gazdagítsa, amelyik őt kitermelte, olyan példakép volt, akitől a mai tehetséggondozásban is tanulni lehet – hangzott el a szoboravatón.
Kisgyörgy Zoltán közíró neves mikós tanárokra emlékezett, beszédét anekdotákkal fűszerezve, de nem felejtve azt sem, hogy adósok vagyunk a híres tanáraink emlékének ápolásával. A mellszobrot az avatón jelen levő alkotó és Molnár György, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet hálózatfejlesztési igazgatója leplezte le, fellépett a Székely Mikó Kollégium két kisdiákja: Miklós Janka szavalt, Balázs Gergő énekelt.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2016. június 22.

Népszerű a városismereti vetélkedő
Több mint másfél száz diák és harmincnyolc pedagógus vett részt a Nemes Emil sepsiszentgyörgyi tanító által kezdeményezett és szervezett 17. Barangoló városismereti vetélkedőn.
A háromfős csapatok helyi utcanevekkel és madarakkal ismerkedtek, valóságos madárkatalógust rajzoltak, szavakat alkottak Sepsiszentgyörgy betűiből, helyesírási feladatokat oldottak meg, böngészték a várostérképet. A Barangoló városismereti vetélkedő nem tantervi alapokon megfogalmazott tananyagra épül, hanem olyan ismeretekre, amelyekkel a diákok naponta találkoznak, de nem biztos, hogy fontosnak tartják ezeket, a feladatok megoldása ellenben ráirányítja figyelmüket az őket körülvevő dolgokra, jelenségekre.
A legtöbb csapat, tizenhat a sepsiszentgyörgyi Váradi József Általános Iskolából jelentkezett a vetélkedőre, nyolc csoport vett részt a Gödri Ferenc Általános Iskolából, hat a Nicolae Colan Általános Iskolából, négy a Mikes Kelemen Elméleti Líceumból, kettő az uzoni Tatrangi Sándor Általános Iskolából, egy-egy csapat az Ady Endre Általános Iskolából, a Református Kollégiumból, a Plugor Sándor Művészeti Líceumból és két vegyes csapat a Székely Mikó Kollégium és a Mihai Viteazul Főgimnázium diákjainak összefogásából.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. június 23.

Muzsnay Árpádról egy kicsit másként
A 75 éves Muzsnay Árpád életének néhány olyan mozzanatáról beszél a vele készített interjúban, ami bizonyára sokak számára ismeretlen. Köszöntésére ma, a Mihai Viteazul utca 32. alatti Szatmár Megyei Hagyományőrző Forrásközpont dísztermében kerül sor, 17 órakor.
— Sokan kérdezik öntől, miért kötődik ennyire ahhoz a házhoz, amelyikben él.
— A válasz egyszerű. Nem volt párttitkár nagybátyám, nem volt sohasem nagy fizetésem — a nyugdíjamról ne is beszéljek —, és így nem volt lehetőségem jobbat szerezni. Számomra, és a lakók egy része számára — bár voltak, akik mindent megtettek és megtesznek, hogy elkorhadt gerendákkal körbevéve a város szégyeneként, romhalmaznak tűnjék az az épület, melyet az általuk egykor vezetett intézmény munkatársainak hanyagsága és gondatlansága megrokkantott — részben még mindig lakható. Persze áldatlan állapotok és körülmények között. Nekem szülőházam. De ami annál több: a Zárda épületével szemben lévő egykori Rácz-ház olyan történelmi emlék, amilyet Európa e térsége egyetlen városa sem tud felmutatni. Ha toleranciáról beszélünk, különösen Szatmárral kapcsolatosan, akkor ez az épület vitathatatlan bizonyíték. Hiszen az 1860-as években az épület régi részében működött Szatmárnémeti első zsidó leányiskolája. Máramarossziget, Nagyvárad vagy akár a térségünkben szintén komoly zsidó közösséget magáénak tudható Kisvárda nem tud felmutatni hasonló — még álló, rendbe tehető — épületet, pedig ezekben a városokban is működtek zsidó iskolák. Ez bizonyítja azt is, hogy a szatmáriak mindig adtak az oktatásra. Akkor senkit sem zavart, hogy épp a Zárdával szemben felépült egy másik felekezet vagy etnikum tanintézete. Én még gyerekkoromban az épület padlásán találtam héber könyveket. Csak később jöttem rá arra, hogy a szatmári zsidók tudatában voltak, hogy ez az épület valamikor az övék s kultúrájuk egy része volt, ezért jöttek oda előszeretettel lakni. A második világháborút megelőzően négy, azt követően pedig a múlt század hatvanas éveiig legkevesebb három zsidó család lakott ott. A deportálásból csak egy család jött vissza, gyerek nélkül, mert ő odaveszett. Felber Etelka néni későbbi sógornőjével kalandos úton érkezett haza Auschwitzból, a férje pedig szovjet hadifogságba került munkaszolgálatoskét menekült meg, és engedték haza 1947-ben. Ezzel a családdal szüleim és én nagyon jó viszonyt ápoltunk. Ortodox zsidók voltak, szombatonként én gyújtottam be a tüzet és segédkeztem olyan dolgokban, amit nekik azon a napon nem volt szabad. A nénit — valószínű — emlékeztettem az odaveszett, velem egy évben született Zoltán fiára. Sokszor mesélt Etelka néni nekem a szatmári magyar zsidókról a sógora kapcsán is, kit szintén Zoltánnak hívtak, Felber Zolinak — találkoztam is vele többször —, aki magyarságára sokat adó, magyar keresztnevére büszke, jó labdarúgója volt városunknak. Emlékszem, Etelka néni hívta fel a figyelmemet Markovits Rodionra, Zelk Zoltánra, akikről úgy beszélt mint egykori személyes ismerőseiről.
— Milyen volt a gyerekkora?
— Nekem a háborút követő nyomorúság, a ma már sokak által hallomásból sem ismert pontrendszer, az alapvető élelmiszerekért való — sokszor — félnapos sorban állások ellenére is, úgy érzem, szép gyerekkorom volt. Nem a rendszernek, hanem az engem körülvevő, velem kapcsolatba került kitűnő embereknek köszönhetően, akik meghatározták életemet, és mintha ma, háromnegyed századdal születésemet követően a kezemet fognák, bátorítanának. Az irodalom és a kultúra szeretetét elsősorban anyámtól örököltem. Ő mindig büszke volt arra, hogy református létére városunk legjobb iskolájának, a számtalan kiváló pedagógust foglalkoztató Zárdának volt tanulója. Az első világháborút követően például olyan magyar szakos tanárnője volt, aki diákjainak — a lányoknak — 1920-ban, a Zárdában Ady Endréről beszélt, a legnagyobb szeretettel és elismeréssel. Anyám irodalomkedvelő volt, talán a budapesti Veress Pálnéban „fertőződött” meg — hiszen, amíg a Petőfi Társaság tagja, de különben kiskereskedő nagyapám anyagi lehetősége megengedte, abba az iskolába járatta a lányát. Édesanyám szerette, sokszor idézte Ady Endrét, József Attilát, Mécs Lászlót, Reményik Sándort. Lényegében a könyv gyűjtésének szenvedélyét is tőle örökölhettem. Kistisztviselő apámmal a két világháború között megjelent s olcsón megvásárolható világ- és magyar irodalmi klasszikusok sorozatait gyűjtötte. Igaz, akkor lehetett vigécektől részletre könyvsorozatokat vásárolni. De könyvei között nem egy Nyírő József-, Tamási Áron-, Herczeg Ferenc-, Somogyvári Gyula- és Zilahy Lajos-kötet is volt — tükrözve a századelő szatmári magyar irodalmi ízlését. Jó néhány olyan könyv is akadt köztük, melyeket a népi demokrácia éveiben a padláson rejtegettünk lekvárosszilkékben — onnan keltek majd lábra, valószínű az ócskasorra, valamelyik jó szomszédnak köszönhetően. A könyv nálunk a legértékesebb ajándékok egyike volt — ma is féltve őrzöm a karácsonykor kapottakat.
Mindig mérvadónak tartottam édesanyám véleményét. Kezdő tanárként, mikor hazaérkeztem, az aznap megérkezett újságokkal várt. Ki volt készítve, mit érdemes — szerinte — feltétlenül s elsőként elolvasnom. Minden akkor megjelent romániai központi magyar nyelvű újságra, sőt, édesapámnak köszönhetőn, ki a postán, s ott egy ideig a sajtóterjesztésnél is dolgozott, néhány magyarországi lapra is előfizettünk — míg a cenzúra engedte. Sokat köszönhetek ugyanakkor egykori tanáraimnak is, akik a jelen és a jövő pedagógusainak mintaképei lehetnének. Az ő érdemük, hogy az államosítást követően a szatmári oktatás nem csupán megőrizte, de jelentősen növelte addigi színvonalát. Példamutatóan fátylat tudtak borítani a felekezeti és egyéb különbségekre, ellentétekre. Megszűntek Szatmárnémeti neves egyházi iskolái, de létrejött egy szellemiekben nagyon komoly, kiváló tanárokat foglalkoztató állami fiú- és leánylíceum, amelyekben a legjobb református és római katolikus tanárok oktattak. Ők — és ez igaz a reál érdeklődésű tanárainkra is — nagyon erős, irodalom és történelem iránti érdeklődést neveltek belénk.
— Ön nem tanárnak készült, de nem is újságírónak.
— Mint minden fiatal, én is sok minden szerettem volna lenni. Érdeklődtem például a színművészet iránt. Szerencsém volt, hogy nagyon fiatalon érettségiztem — még 16 éves sem voltam, s ezért egy évet itthon maradtam. Még a színháznál is dolgoztam Harag György igazgatása alatt. Segédkellékese voltam a ma klasszikusként emlegetett egykori társulatnak. Szerencsére már a marosvásárhelyi felvételi előtt rájöttem arra, hogy nem is vagyok én olyan nagy tehetség, mint amilyennek képzeltem magamat, és már akkor elkezdtem a felkészülést a bölcsészkarra. A sikertelen színi vizsgát követően azonnal a magyar nyelv és irodalom szakra jelentkeztem, és jutottam be az elsők közt. Bolyaisként kezdtük — az első évfolyam végén egyesítettek az egykori Babeş-sel. De ez a történet külön beszélgetés témája lehetne…
— Amikor kihelyezték Kiskolcsra, mennyire ismerte a falusi életet?
— Nem nagyon, bár szoros kapcsolat fűzött gyerekkoromban Árva Bethlen Kata szülőfalujához, a Küküllő menti Bonyhához. De ott lényegében mindig vendég voltam — kívülálló. Kiskolcsot azonban még annyira sem ismertem, mint Bonyhát, holott egyik osztálytársam, Csomai Miklós annak a falunak a szülötte volt. Egyszerűen az volt a helyzet, hogy tanulmányi eredményeim alapján harmadikként választottam helyet az egyetem elvégzése után. Lehetőségem lett volna Szászmedgyesre menni. Ez volt a legrangosabb hely a két kutatói státus mellett, amit az 1963-ban végzett magyar szakosoknak felkínáltak. Én haza akartam jönni Szatmárnémeti közelébe. Így választottam Kiskolcsot mint olyan települést, amelyiket abban az időben Szatmárnémetiből nap mint nap legkönnyebben meg lehetett közelíteni. Egyik kedves tanárom fel is rótta nekem, amiért nem Medgyest választottam. De úgy vélem, megértette válaszomat, érvelésemet. Nekem itt, a szülőföldemen még a kövek is mesélnek. Ismerem ennek a vidéknek a történelmét, itt érzem otthon magamat. Nem véletlen, hogy az elmúlt évtizedekben szűkebb pátriám lakosai mellett, amikor csak tehettem, mindenki figyelmét igyekeztem felhívni arra, hogy Szatmárnémeti és vidéke milyen sokat adott a magyar kultúrának. Anyanyelvünk, amit köz- vagy irodalmi nyelvként ismerünk, használunk és gyakorlunk. Károli Gáspárnak, valamint Kazinczy Ferencnek köszönhetően a szatmári nyelvjáráson alapszik. És ki kinek a nyelvén írta meg legszebb imánkat, az összmagyarság himnuszát?! De ne folytassuk ezt a témát. Erről köteteket lehetne mondani, írni.
— A ma embere, főként a fiatalok tudatában vannak ennek?
A Magyar Páneurópa Unió és a Konrad-Adenauer-Stiftung 2005-ben Eötvös-díjat adományoztt Muzsnay Árpádnak
— Hadd kérdezzek vissza: tudatosítjuk-e egyáltalán bennük? Sokan azzal mentegetőznek, hogy nincs benne a tananyagban. Véleményem szerint nem is muszáj s képtelenség is, hogy minden benne legyen a tananyagban. Régebben sem volt, de a tanáraink és a szüleink megtanították nekünk, felhívták, amire csak lehetett a figyelmünket. Holott nem csekély veszéllyel járt akkoron. Az iskolai és azon kívüli oktatásra és a nevelésre óriási felelősség hárul abban, hogy valaki tudatában legyen, tudatosuljon benne: honnan származik, s tudja azt, hogy mit köszönhet, mivel tartozik elődeinek, és adósa a jövő nemzedéknek, annak a szűkebb vagy tágabb közösségnek, melynek tagjai közé született és amelyhez tartozónak vallja magát. Valamilyen csodabogárként néztek egyszer rám, amikor felvetettem: miért ne lehetne például magyar irodalomból olyan érettségi dolgozatot íratni, amelyik az illető iskola egykori növendékéről, annak kultúránk terén végzett munkássága jelentőségéről szólna? Hogyan ismerjük meg és értékeljük kellően történelmünket és kultúránkat, ha közvetlen környezetünkkel kapcsolatos ismereteink hiányosak és felületesek? Móricz Zsigmond Sáraranya jut eszembe: észre sem vesszük, lábbal tapossuk a sárba értékeinket.
— Újságíróként is a szerencsésebbek közé tartozott. Ez hogy sikerült?
— A tanügyből 1973 elején helyi tudósítóként az Előre nevű napilaphoz szerződtem. Ma már áldott szerencsének tekintem, hogy egyik cikkem miatt alig másfél év után a Falvak Dolgozó Népéhez „passzolt át” az országos napilapunk teljhatalmú főszerkesztője. Olyan hetilaphoz kerültem, amelyiket a cenzúra nem piszkálgatott különösebben, s amelyik olyan egykori munkatársakkal büszkélkedhetett, mint Kacsó Sándor, Asztalos István vagy Sütő András, kollégája lehettem ugyanakkor Cseke Péternek, Zágoni Attilának, Ferenczes Istvánnak vagy a kiváló agronómus szak- és közíró Nagy Miklósnak, hogy csak néhányukat említsem. Abban az időben például mi nemegyszer közvetve, de írtunk a falurombolásról. Nem támadó jelleggel, hanem olyan megközelítésben, hogy milyen értékeket képvisel és mutathat fel egy-egy kis település. Máriás József, a Falvak Dolgozó Népének is írogató kiváló szatmári újságíró indította be lapunkban a Kicsi falvak nagy problémái című nagy sikerű riportsorozatunkat. Ezek az írások a kis települések, a kis közösségek megmentését voltak hivatottak szolgálni, szóltak a kis településeink tervezett oktalan felszámolása ellen. „Falvaknépésként” nekem főleg Szatmár, Máramaros, Szilágy és Maros megye volt a „vadászterületem”, ez utóbbiban a Kis-Küküllő menti falvakat jártam és azokról írtam. Elsősorban is a kulturális és társadalmi kérdéseket feszegettem, már amennyire ezt meg lehetett tenni abban az időben egy agrárlapnak tekintett sajtótermékben. Szerettem a terepjárást, mert lehetőségem volt elbeszélgetni az emberekkel, dokumentálódnom a helységek történetéről.
— Miben látja a magyarság jövőjét?
— Kisebbségben élő magyarságunk jövőjét az önálló intézményeink teljes körű létrehozásában látom. Ez például — Szatmár megyére vonatkoztatva — fontos lenne a színház vonatkozásában is. Ha visszagondolok arra, hogy amikor én középiskolás voltam, működött megyeszékhelyünkön egy nagyon erős önálló magyar fiúlíceum és egy nagyon erős lánylíceum, és ezekkel párhuzamosan létezett a Mihai Eminescu román fiúlíceum és a D-na Stanca román leánylíceum, az messzemenően hasznos volt a város és a megye alkotta mindkét nemzeti közösség számára. Egészséges és becsületes versenyre sarkallta őket: tanárokat, diákokat egyaránt. Valamilyen kis csíráját látni vélem most a Kölcsey és az Eminescu esetében, de ez még nem az igazi. Bántó és bénító a még mindig erős központosítási törekvés és annak kikényszerített gyakorlata. Szabad kezet kell adni a művelődési életnek s az oktatásnak egyaránt, és nem szabad spórolni sem az egészségügyön, sem a tanügyön, sem pedig a kultúrán. Mindhárom messzemenő támogatása egy olyan távlati befektetés, ami később kamatostól megtérül.
Egy közösség jövője tagjai mindegyikétől függ. A múlt, jelen és a várható jövő ismeretétől éppúgy, mint a létet garantáló egyéni hozzáállástól. Nem véletlen, hogy művelődéssel foglalkozóként tanácsolhatom: törekedjék mindenki szülőföldje és kultúrájának, családja történetének megismerésére. A család és a szülőföld története ugyanis kicsiben a nemzet, az ország története. Az én nemzedékemet népszolgálatra nevelték. Én hittem és ma is hiszek értelmében, és tiszta szívből ajánlom a nemes értelemben vett népszolgálat gyakorlását napjaink politikusainak is. Egykori egyetemi tanárom, Balogh Edgár igyekezett belénk nevelni, hogy azt, amit kaptunk: az ingyen tanulás lehetőségét s azt, hogy egy közösség értelmiségéhez tartozóaknak tudhatjuk magunkat, vissza kell adnunk. Ténykedésünket közösségünk érdekei, céljai kell hogy meghatározzák. Azokat kell szolgálnunk, akik szárnyra bocsátottak és lehetőséget teremtettek arra, hogy tanuljunk, hogy dolgozhassunk. „Ki a köznek él, annak élni érdemes!” — választotta jelmondatául az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az a művelődési szervezet, melynek tagjaként több száz rendezvényt szerveztem az elmúlt negyedszázadban. Az élet értékes ajándéka számomra, hogy a népszolgálat fontosságának hitében és gyakorlásában társként sokakat érezhettem mindig magam mellett. A jövő attól is függ, hogy az utánunk következők közösségben tudnak-e majd gondolkodni és cselekedni — jobban és eredményesebben, mint a mi nemzedékünk.
Elek György
frissujsag.ro

2016. június 28.

Mossa kezét a prefektus
A magyar nyelv használata nem kötelező
A magyar nyelv használata egy olyan felesleges nyűg a prefektusnak, amit csak akkor kell használni, ha a törvény szó szerint előírja. Ez derül ki abból a válaszlevélből, amit Sebastian Cucu küldött egy jelenleg Németországban élő, romániai magyar állampolgár panaszára.
A 2015/115-ös, helyi választásokra vonatkozó, és az ehhez csatlakozó törvények nem írják elő azt, hogy a lakosságot anyanyelvén kell tájékoztatni – szögezi le válaszlevelében a prefektus. Sebastian Cucu hozzáteszi: ennek ellenére, a 2016. június 5-i választások előtt Kovászna megyében 450 darab román és magyar, kétnyelvű füzetet nyomtattak, amelyek a választások menetét részletezik.
Garai Zoltán sepsiszentgyörgyi lakos arra kért választ a kormánymegbízottól, hogy miért nem használták a magyar nyelvet (is) a júniusi helyhatósági választások információs tábláin, és arról érdeklődött, hogy felelősségre vonják-e azokat, akik ez ügyben mulasztottak?
A jelenleg Németországban élő, romániai magyar állampolgár azt is firtatta, hogy „kaptak-e megfelelő kiképzést a szavazókörzetek elnökei abban a tekintetben, hogy munkavégzés közben ne adjanak hangot politikai meggyőződésüknek, és ne hangoztassanak nacionalista és xenofób nézeteket?”. A levélíró erre tényleges példát is felhozott: tudomása szerint a Mihai Viteazul Líceumban elhelyezett szavazókörzet elnöke „többször indított és fenntartott olyan beszélgetéseket, amelyekben a magyarok, illetve a Református Egyház irányában fogalmaztak meg sértő nyilatkozatokat (például: a református lelkészek »lopnak«, vagy a »magyar egyházak« ellopták és kizsákmányolják a román erdőket, stb.) a többi román párt képviselőjének hathatós támogatásával”.
Válaszában Sebastian Cucu kifejti: a szavazókörzeti elnököket kiképezték a választási törvény előírásaiból, különös tekintettel azon kitételre, hogy tilos politikai propagandát folytatni ,és arra biztatja a petíció beküldőjét, hogy amennyiben konkrét tények birtokában van, amelyek azt bizonyítják, hogy az illető választási körzetben megszegték a törvényt, forduljon az igazságszolgáltatáshoz.
Cucu elutasítja Garai Zoltán kérését, hogy magyarul kapjon választ. A prefektus szerint az anyanyelven adott válaszról a 2001/215-ös, a helyi közigazgatási egységek működését szabályozó törvény rendelkezik. A prefektusi hivatal azonban a 2004/340-es törvény első cikkelye szerint a kormány helyi képviselete, és mint ilyen, nem tartozik a helyi közintézmények közé, ezért rá nem vonatkozik ez az előírás.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2016. június 30.

Születésnapi beszélgetés a 75 éves Bágyoni Szabó István íróval, költővel
Felénk siető égi postások
– A magyar nyelv és irodalom szakos tanári diploma megszerzése után, 1964-ben első állomásod a Maros megyei nagysármási középiskola volt. Ha szüleim 1962-ben Pusztakamarásról nem Mócsra, hanem az egyazon távolságra lévő Sármásra adnak, hogy továbbra is magyarul tanuljak, tanárom lehettél volna… Hogyan emlékszel vissza erre a mezőségi nagyközségre, a század eleji, anyaországi telepesek utódaira, megmaradásukért, identitásmegőrzésükért való küzdelmükre?
– Kérdésedből sok mindent kiérzek. Példának okáért azt, hogy alaposan ismered Sütő Andris gyermekkori vidékét, a minden értelemben dimbes-dombos, tavas-tócsás Mezőséget. No meg azt is – és ennek örülök –, hogy ezek tudtában is bátorkodtál belelapozni A lovak estére hazaérnek című regényembe. Amely voltaképpen az általad is említett kérdéseket – magyar betelepítések, majd román „magyartalanítások”, iskoláink és egyházaink erkölcsi-anyagi leépítése stb. – próbálja feszegetni. Úgy tűnik, Sártelek – ez Nagysármás regénybeli neve – és környéke talán ilyen értelemben Erdély egészét, annak jövőbeni sorsát – és persze, annak kritikáját – sejthette volt a bukaresti „főolvasók” szemében, mert a kötet csak tízéves késéssel jelent meg – és persze, Budapesten. Ma is tisztelettel emlékszem Nagysármás és vidéke neves embereire, Hermán János tiszteletesre, aki dombról prédikálta szerte halotti búcsúztatóit, hogy öblös hangját az Úristenen kívül mi is hallhassuk, Páll András doktorra és segédjére, sógoromra, néhai Sarkadi Vilire, akik alatt nem pihent meg az egyfogatos kordély, valahányszor a telepeken élők egészségéről, mentésről volt szó. Meg Laci gyógyszerészre, a mesemondó Juliska nénire… És álljon itt még valami: Sármásra érkezésem talán első „felelős” megbízatása, a kollektív gazdaság kukoricafosztásán való részvételünk mellett, a népszámlálás helyi bizottságában való részvételünk… Hát részt is vettünk: de egyetlen magyar név után sem ceruzával jelöltük be a nemzetiségi hovatartozást. Ahogyan a központi „megbízott”, Sticlaru elvtárs követelte. Csak gyaníthatjuk, hogy az éj leple alatt hány nem román családból fabrikálhattak – radírozás után – román nemzetiségűt…
– Alig 3 év után léptél még egyet Kolozsvár felé. Pontosabban Tordára, ahol a középiskolai oktatáson kívül felruháztak aligazgatói teendőkkel is. Akkor kezdődött a nemzetiséget is romboló „aranykorszak”: az erdélyi magyarság elsorvasztásának „legtermékenyebb” időszaka… Mennyire lehetett követni és betartani, üllő és kalapács között, a sütői gondolatot: „úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk”?
– Torda előtt volt még egy megállóm: Harasztoson helyettes tanárkodtam egy éven át. Ezt a falut voltaképpen a Torda közeli lőtér és a Nagyenyed felé futó országút választja el szülőfalumtól, Bágyontól. Apósom – tudni kell, hogy voltaképpen a nősülésem lódított ki Nagysármásról Torda felé; feleségem ott dolgozott, lakásunk is ott várt rám… –, nos: apósom pöfögő kis Simsonjával furikázgattam naponta a tordai Jósika utca és a harasztosi iskola között. És nem kis veszélyek közepette – időnként bizony az épp lőgyakorlatot végző kiskatonák süvítő golyózáporai alatt… Most látom, ezzel a fejem fölött zajló kisded légi csatákkal sokat sejtető főpróbákat rendeztek számomra az égiek… Jó előre sejthettek volna valamit…? Vagy figyelmeztetni szerettek volna valamire? Gondolom, eddigi katedráim igen-igen változatos „összetétele” maga volt a figyelmeztető: Nagysármáson – a pályaválasztáskor behirdetett „középiskola” nem is volt középiskola, pontosabban a középfokon nem voltak magyar osztályok. Így óráim számát zeneoktatással, kórusvezetéssel pótolták; Harasztoson pedig csak a román V–VII. osztályokban „jutottam szóhoz” – tiszta magyar szakos végzettségem ellenére mateket, történelmet, ének-zenét kellett tanítanom… persze román nyelven. „Ne az égiekkel perlekedj, édes fiam! – nyugtatott édesanyám –, ezeket a tordai földieket kellene nagybátyádnak megkeresnie az érdekedben.” Tudni kell, hogy középiskolás koromtól én tordai nagybátyámnál, „Kicsi Pistánál”, a vidék híres csizmadiamesterénél voltam „kovártélyban” – mondhatni: szolgadiákként…, s csak nagy ritkán látogattam haza, Bágyonba. Kolozsvári egyetemi éveim alatt úgyszintén… Vásárhelyi Géza költőbarátom, falum körzeti orvosa egyik poharazgatásunk közben meg is jegyezte: „Maholnap én leszek az igazi bágyoni, kedves Bágyoni!” Visszatérve a kérdésedhez, a sütői gondolathoz: egyszer csak hagytam csapot-papot, a nem reám szabott katedrát, és munkahely után néztem Tordán. Így kerültem a város turisztikai hivatalához.
– Fontos volt, hogy néhai Lászlóffy Aladárral és Vásárhelyi Géza orvos-költővel Tordán 1970-ben beindítottátok a Jósika Miklós Közművelődési Kört, amely a kommunista diktatúra éveiben Aranyosszék talán legmeghatározóbb magyar szellemi műhelyévé vált…
– Igen, ma is úgy látom. Ezzel az akkor egyáltalán nem veszélytelen lépésünkkel bizony nem csupán a volt mészkői papköltő, Balázs Ferenc szellemi hagyatékát, a „magyar vidékfejlesztést”, mint mozgalmat élesztettük újjá, hanem – kissé nagyképűen fogalmazva – visszaadtuk annak az erdélyi városnak a hitét, amely város jó négy évszázaddal azelőtt a szabadság, a lelkiismereti szabadság gondolatát álmodta meg Erdély és Európa népei számára. Szabadon élni, lelki és szellemi szabadságban alkotni, magyarul is… Persze, föl kellett kutatnunk a város azon intézményeit, fórumait, neveket, akik a hajdani „magyar Torda” emblematikus figurái voltak – vagy lehettek. Hiszen 1970 körül sem helyi magyar színtársulat, sem tordai vagy Aranyos vidéki magyar lap már nem létezett… Hogy a régi református vagy unitárius gimnáziumokról ne is beszéljünk. És még valami: rendre haza kellett hívnunk – csalogatnunk? – azokat az irodalmi-közművelődési nagyságokat, akiket Torda és Aranyosszék szórt szét a világban: a két Lászlóffytól el egészen Székely Jánosig, Mikó Imrétől Létay Lajosig, Anavi Ádámtól el egészen a színész Miske Lászlóig, a szobrászművész Suba Lászlóig, az iparművész Egri Lászlóig… Nos, a Jósika Kör hatalmas helyi sikerei – és kiszállásai, hiszen ott voltunk mi a farkaslaki Tamási-emlékmű avatásán, ott a székelykeresztúri Petőfi-szobor avatásán; Kövenden és Torockón rendszerint felléptünk hol versműsorokkal, hol az épp aktuális Brassai Sámuel-emlékesteken – úgy látszik, mifelénk fordította a még létező magyar hivatalosság figyelmét. Történt ugyanis, hogy 1972-ben Nedelka Géza tanügyi inspektor meghívott, foglalnám el az ő rövidesen megüresedő posztját, a tordai Mihai Viteazul Líceum aligazgatói székét. Egykori tanárom ajánlatát elfogadtam, már azért is, mert tudtam: Géza Csíkszeredába készül, családot alapítani.
– 1974–89 között Kolozsváron kapsz állást, mégpedig az egyetlen írószövetségi hetilapnál, az Utunknál.
– Tovább kellett lépnem, bár nagyon szerettem tordai középiskolás tanítványaimmal dolgozni. Isten bizony, sokszor úgy éreztem magamat a katedrán, mintha a „jósikakörös” dolgaimat folytatnám. Katedrám összetételéről ne kérdezz! Magyar irodalomtörténetet az első évben nem taníthattam – lévén, hogy Imreh Lajos tanár úr, egykori középiskolai magyartanárom itt kollégám volt, és nem is akármilyen –, de tanítanom kellett filozófiát, politikai gazdaságtant és kutyafülét… Középiskolai időszakom második éve aztán megnyugtatóan kezdődött: Imreh tanár úr nyugdíjba vonult, én meg hozzáfoghattam elképzeléseim valóra váltásához. Végre, szakomat oktathattam! Igen ám, de történelmi ismeretek hiányában – már ami a Trianon utáni erdélyi históriát illeti – az elmélet csak üres szólam. Tettem a magam dolgát: kisded színpadi valamit írtam tanítványaim számára Egy nap az Erdélyi Helikon szerkesztőségében címmel, amelyben a vesztes magyarjaink közül felvonultattam a Kuncz-fiúktól Kós Károlyékig szinte mindenkit…, persze a nyertes Emil Isacot és Octavian Gogát is… Úgy tapasztaltam, hogy attól a „bemutatótól” számítva – mert külön „rendezvényen” mutattuk be – tanítványaim zömmel a maguk helyén tudták a történelmi változásainkat értelmezni. Hogy később aztán mi történhetett, nem tudhatom, de a téli vakáció első napjaiban jött a hír Kolozsvárról: tordai kinevezésemet a megyei főinspektor nem írta alá. Punktum. Hetekig feleségemmel együtt fásultan figyeltük sorsunk alakulását. És jött a megváltás! Életmentőnek bizonyult az Utunk főszerkesztőjének, Létay Lajosnak az üzenete – Mikó Ervin és Köntös-Szabó Zoltán hozták a hírt, személyesen –: van üresedés a lapnál, januártól szívesen fogadnak! Pillanatot sem gondolkoztam az ajánlaton. Mondtam is Köntös-Szabó Zolinak: „Mögénk álltak az égiek! Valaki nem felejtette el, hogy Létay apósa, a jó emlékezetű Lőrinczy Árpád tiszteletes úr bizony konfirmáltató papom volt Bágyonban…” Zoli fülembe súgta: „Ezt Létay bátyánk katonatársa, az a bizonyos Ceaușescu aztán meg ne neszelje!” És történt, hogy 15 éven keresztül „utunkos” lehettem.
– A kolozsvári évek teremtik meg a publikálási lehetőséget, s szinte két-három évente teszel le egy-egy kötetet az olvasók asztalára. Ezek közül egyik legjobb regényed a Kések ideje (1979), amelyben a múltat összekötöd a jelennel, s megszületik egy fájóan szép lírai vallomás szülőföldedről, az Aranyos mentéről, Bágyon vidékéről. Kritikusaid azon nyomban párhuzamot vonnak Sütő András korábban írt Anyám könnyű álmot ígér c. kötetével. Miről szól a kötet, hogyan fogadta a szakma?
– A könyv voltaképpen a mindenkori történelmi időknek kiszolgáltatott „collectáló” diákok életéről szól, akik hol európai peregrinációkon vesznek részt, hol önvédelemre alkalmas kések gyűjtését kénytelenek megszervezni… Mert másként elvesznének – akár a holland utcasarkokon, akár Aranyosszék mindig is veszélyeztetett kapualjaiban. A főhős Jeney Vaskóban álom és valóság kegyetlen kavarodása – olvasmányélmények és gyermekkori emlékek váltakozó valósága teremti meg azt a szülőföld-hangulatot, amely tovalendíti a témán netán eltöprengő olvasót. A szakma, örömömre mind Erdélyben – Kántor Lajos és Láng Gusztáv révén –, mind pedig Magyarországon – Fodor András által – megtisztelő elismeréssel fogadta prózámat, az időközben napvilágot látott versköteteimmel együtt. Aminek örülök, hiszen Budapesten kényesek ám a mi mondatainkra…
– Az 1989-es áttelepedés után következik néhány rövid-hosszabb időszak egyik-másik budapesti lapnál: az Uniónál, az Új Magyarországnál, a Pest Megyei Hírlapnál, a Szabad Földnél. Hogyan foglalnád össze ezt a periódust: valóban az anyaországi útkeresés és az önmegtalálás évei voltak ezek?
– Amennyiben újságírói mivoltomra gondolunk: ezek a lapok mindenképpen „az önmegtalálás” lehetőségei voltak. Anyagilag sem utolsók. Hiszen meg kellett ám kapaszkodnunk. Ráadásul: feleségem nem vállalhatott munkát, hiszen kisfiunk egyéves, karon ülő kis lurkó volt még… s az állampolgárságra is három évet kellett várnunk. Itt kell megemlítenem, hogy egyfajta szerencse is mellénk szegődött: az irodalmi lapok szerkesztői, versrovatvezetői – valamikor vendégeink is voltak kolozsvári lakásunkon – szinte hetente, havonta kérték írásaimat. Ma is őrzöm Bella Pista, Nagy Gazsi, Fodor Bandi, Masszi Péter, Turcsány Péter „sürgető” leveleit, Páskándi Géza pár soros „reagálásait”. Mindezek nem is elsősorban forintokat, hanem mellénk állást, emberbaráti biztatást jelentettek számunkra a világváros vállalt forgatagában… Persze magam sem tétlenkedtem. Az Unió s majd a PoLíSz is szinte mindenik lapszáma közölt erdélyi írást. Emlékszem, mekkora feltűnést keltettek Balázs Ferenc, aranyosszéki papköltőnk fotókkal kiegészített versei, naplórészletei – akárha a tordai Jósika Kör gerjesztette gondolatok így folytatódtak volna énbennem is. De fel-felszisszent az olvasó a Páskándi-írásokra is… Az Új Magyarország kolumnás írásomat hozta egykori kolozsvári lapom, az Utunk régi-új szerkesztőinek – Szilágyinak, Lászlóffynak, Királynak, Mózesnek, Sigmond Pistának – immáron helikonos elképzeléseiről, új lehetőségeiről. A PoLíSzt megjelentető Kráter Műhely Egyesület erdélyi témájú könyveit részben magam szerkeszthettem – örömömre. Végezetül hadd jegyezzem meg: a Pest Megyei Hírlap, s majd a Szabad Föld kulturális rovatvezetőjeként már-már napi kapcsolatban álltam például az akkor még Marosvásárhelyen élő és alkotó Sütő Andrással, de a kolozsvári Fodor Sándorral és a már Magyarországra költözött Huszár Sándorral is. Azt érezhettem, hogy az anyaországi lapok legalább annyira igényelték az erdélyi – főleg nagy öregjeink – írásait, mint mi az itteni „lehetőségeket”.
– Leltár című, Kós Károly halálára írt versedben írod: „kifogytak rajzos arcú, birsalma tekintetű aggastyánjaink”. Valóban megcsappant nagy öregjeink egykori népes hada?
– Fizikai valójukban sajnos meg… De hála az egeknek – no és az asztalunkra letett kézjegyeiknek –, szellemiségüket, nyelvben és nemzetben gondolkodó magatartásukat megtartotta az idő!
– Milyen kapcsolatot ápolsz az erdélyi írókkal, művészekkel, itteni olvasóiddal?
– Szerencsém van ezekkel az elektronikus kütyükkel – égi „postásokkal”, skype-pal. Amikor hiányoznak, mert hiányoznak, fogom magam és tárcsázok, vagy ezt-azt bepötyögöm a számítógépembe. Egyszóval: ilyenkor is az égiek sietnek segítségünkre. És amikor már nem tudok mit kezdeni ezzel a 75 éves embert meghaladó technikával, hívom Dávid fiunkat, és a dolgaink egyenesbe jönnek.
– Min dolgozol jelenleg?
– Ezekben a hetekben főleg megbicsaklott egészségi állapotom foglal le… De fáradt derékkal is ott kell lennem a budapesti könyvnapokon. Tavaly karácsonyra két kötetem is megjelent: esszékötetem Egy íróasztal vendégei címmel látott napvilágot Győrben, regénytrilógiámat pedig – Erdélyi hármasoltár címmel – a kolozsvári Kriterion jelentette meg.
Székely Ferenc
hargitanepe.eu

2016. július 7.

Brekegő politika
Európa vezetői, mivel lassan fogalmuk sincs arról, mire való az elődeik által elképzelt Európai Unió, próbálják a népakaratra visszahárítani a felelősséget.
Most, , hogy erre a csúnya, brekegő szóra, a Brexitre a britek többsége igennel szavazott, egész Európa találgatja a jövőt. Mintha Csokonai Vitéz Mihály Békaegérharcának kezdő jelenetét látnánk, ahogy az egérkirály Pszikharpaksz és a békakirály Fizignátus nyájas barátkozása az egerek és békák közti háborúba torkollik. Még nem tartunk ott persze, és remélem, nem is fogunk. Ám mindenképpen van valami groteszk, sőt tragikomikus abban, ahogy Európa vezetői, mivel lassan fogalmuk sincs arról, mire való az elődeik által elképzelt Európai Unió, próbálják a népakaratra visszahárítani a felelősséget. Azt a felelősséget, amelyet ugyanaz a nép már rájuk bízott egyszer, amikor megválasztotta őket. Legfeljebb eddig azt hittük, csak mifelénk ilyenek ma a politikusok, most meg kiderült, David Cameronék sem jobbak. Mit tehetnénk, latolgatjuk az esélyeket. Igaz, ezekben a napokban, érthető okokból, talán nagyobb szenvedéllyel tippeltünk a labdarúgó Európa Bajnokság továbbjutóira, mint az Európai Unió kiesőire.
De nekünk, erdélyieknek úgyis megadatott, hogy ugyanaz jusson az eszünkbe bármiről. Nem csupán a brekegő Brexit, hanem a televízió elsötétülő képernyője is ugyanazt a kérdést hívja elő belőlünk: beléptünk, de hova? Huszonvalahány éven át legfőbb álmunk volt megszabadulni végre kisebbségi mivoltunktól, és egyenjogú európaiakká lenni. Nem tagadom, a Ceaușescu-diktatúra, a szögesdrótok közé zárt ország szörnyű klausztrofóbiája tört rám ismét egy pillanatra, amikor meg akartam nézni a magyar-izlandi mérkőzést, és az M1-re kattintva, ennyi volt a képernyőn: „Szerzői jogi korlátozás miatt jelenlegi műsorunk kizárólag Magyarország területén látható.” Nem is tudtuk megnézni a meccset, rádión hallgattuk végig. Voltak természetesen szerencsésebbek, akik más kábelhálózatról veszik a műsorokat, és nem mindegyik kódolta Erdélyben az EB magyarországi közvetítéseit. A lenyűgöző magyar-portugált aztán már mi is láthattuk az M4-en. De azelőtt szívesen beültettem volna a kilencven percen át egyetlen mondatot sugárzó képernyő elé azokat, akiket irritál az Unió-pártiak által kitalált „több Európát” szlogen, és arról papolnak, hogy „kevesebb Európa” több lenne. Nem, a „kevesebb Európa”, tisztelt focirajongó magyar politikusok, így nézne ki minden szempontból: „...jelenlegi műsorunk kizárólag Magyarország területén látható”. Ki lehet találni egy másik brekegős vagy inkább cincogós szót, már olvastam is itt-ott, hogy: Hunxit, de hadd meséljem el, hogy ez milyen. Nemcsak nekem jutottak eszembe nyilván az 1989 előtti állapotok, hanem többeknek is Erdélyben, de én is felidézem, hiszen ismétlés a tudás anyja.
A nyolcvanas években Romániában már csak napi két órányi műsor volt a televízióban, és annak is a pártfőtitkár töltötte ki egy részét, másik részében rajzfilmeken nevethettünk, sok-sok Tom és Jerryt mutattak, néha pedig egy minden illetlenségtől megtisztított, majdnem felére vágott nyugati játékfilmet is. Érthető, hogy ki-ki próbált valahogy valamilyen külföldi látnivalóhoz hozzájutni. Szülővárosomban, Kézdivásárhelyen például házikészítésű antennákkal Kisinyovot, vagyis szovjet tévét lehetett fogni, futballmeccset is olykor. Tessék elképzelni, micsoda öröm volt, amikor az antenna felállítása után bejött a világ a szobába. Szovjet világ, de az is valami. Ebből, azt hiszem, bárki megsejtheti, milyen Romániában éltünk, és miért vágytunk – vágyunk még ma is – egy tényleg határok nélküli Európára, és miért kívánjuk az önmagukba zárkózó nemzetállamok végét. Egyébként az ország déli részén, Bukarestben a bolgár televíziót lehetett ugyancsak barkácsolt antennákkal nézni, hát az aztán maga volt a mennyország! Fogadott városomban, Marosvásárhelyen is suttogták, hogy egyesek nézik a magyar televíziót, de ez soha nem bizonyosodott be. A közelben, Náznánfalván, a hegyen állítólag lehetett fogni szintén a bolgárokat, Európa-bajnokságok és világbajnokságok idején sokan kimentek oda, kivitték az autó akkumulátorára kapcsolható kisméretű televíziót, meresztették a szemüket, bámulták a bolhás semmit, néha azért egy-egy elfutó árnyékot is, bekapcsolták a Kossuth-rádiót, azon legalább volt hang, itták a sört, és jól érezték magukat. Együtt voltak. A közös hiány végül is szolidaritást teremt. Közös sóvárgást, közös illúziót, közös haragot. A földrajzi különbségek mellesleg kulturális különbségekké konvertálódtak akkoriban. Kolozsváron például könnyebb volt, ott az Állomás-negyedi, emeleti tömbházlakásokban viszonylag jól bejöttek a magyarországi tévéadások. Az igazi futballrajongók még nyugatabbra mentek Marosvásárhelyről, Bánffyhunyad környékére, mert ott nemcsak a náznánfalvi szolidaritást lehetett megtapasztalni, hanem tényleg látni is lehetett a mérkőzéseket. Az én családomnak a Nagyváradi vakációzás volt a szabadság alfája és omegája: ott ültünk bent a lakásban délutántól késő estig, faltuk a magyar szót és képet, szinte teljesen mindegy volt, hogy mit. Voltak ezek szerint repedései a rendszernek, ki lehetett leskelődni néhol. De ennyi. A nyolcvanas évek végén aztán már érezni lehetett, hogy ernyed a vasmarok. Begyűlt valakihez egy-egy társaság, videolejátszón végignéztek egy erotikus filmet vagy valamilyen más bóvlit, egyfajta lázadás volt ez is. A lakónegyedi szocreál tömbházakban összeálltak a lakók, parabola-antennát szereltek a tetőre, valaki feketén beszerezte külföldről a szükséges műholdvevő szerkentyűt, az úgynevezett dekódert, és minden lakásba bevezették a kábelt. Így történt a mi tömbházunkban is. Viszont a csatornaváltó is nagy pénzbe került – meg aztán a szekuritáté valószínűleg mégis rajta tartotta ezen az egészen a kezét –, és csak egyetlenegy volt belőle, a hatóság bizalmát élvező lépcsőházfelelősnél, mindannyian azt néztük, amit ő. Ha váltott, nálunk is változott a műsor. Gyermekkoromban pionír (gyengébbek kedvéért: úttörő) táborban voltam a Fekete-tengeren, és hogy el ne égjünk, parancsszóra napoztunk. Kifeküdtünk mind a homokra, és a tornatanár vezényelt: most hátra, most hasra, most jobbra, most balra! Erről a tömbház-tévézésről máig ez a gyermekkori emlék jut eszembe. Néztünk mindenféle gügyeséget, hiszen a szabadság világából jött az egész, valamelyik nyugati adóról, sokszor a nyelvet sem értettük. De megint szolidárisak voltunk, végeérhetetlen lépcsőház-gyűléseket tartottunk, gyakran sörözéssel végződtek ezek is. A gyűlések arról szóltak, ki milyen műsorokat szeretne látni, és Bizalmi bácsi – a nevét tényleg elfelejtettem – miképpen egyeztesse össze ezeket az óhajokat. Egy alkalommal megkockáztattam én is egy javaslatot, ez már talán `89 őszén volt, hogy nem lehetne-e néha hírműsorokat is bekapcsolni. Döbbent csend támadt, Bizalmi bácsi is belesápadt, de talált gyorsan valami magyarázatot, vagy az is lehet, egyszerűen másra terelte a szót.
Aztán összeomlott a testi-lelki terror. Lettek tévéműsorok. Egész nap sugárzott már a román közszolgálati, majd megalakultak a kereskedelmi csatornák, próbáltuk mi is az újraindult közszolgálati magyar televíziózást bővíteni, sikerült is valamennyire Bukarestben, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Temesváron. És létrejött Budapesten a Duna TV, egyre könnyebben lehetett fogni Erdélyben ezt is, más magyarországi csatornákat is. Érezhettük, hogy végre legalább az éterben nincsen határ. Ma Székelyföldön egy-egy panzióban vagy szállodában, ha az ember bekapcsolja a televíziót, az első tíz-húsz csatorna már eleve magyar, csak utánuk következik néhány román. Látszólag minden rendben van. És mégsem. Példának okáért az EB-mérkőzések romániai közvetítésének jogát a német tulajdonú Telekom Románia vásárolta meg, amely jól felfogott üzleti érdekből próbálta megakadályozni, hogy pillanatnyi vagy távlati hasznát a magyarországi televíziós csatornák csorbíthassák. Csakhogy ebből számomra az derül ki, hogy az üzleti logika felülírja az európai vezetők retorikáját, sőt azokat az Európai Uniós szerződéseket is, amelyek nem tagadják ugyan az egységes Európa – az egykori Szén- és Acélközösség – gazdasági előnyeit, de folyton azt hangsúlyozzák, hogy a közös Európa alapjait a közös kultúra és hagyomány képezi, azok az emberjogi elvek és demokratikus eszmények, amelyek ennek a földrésznek minden nemzetére, minden etnikumára, minden helyi vagy regionális közösségére érvényesek. Nyilvánvalóan mi, kisebbségbe szorult magyarok is ilyen Európát szeretnénk, ilyen Európából van „többre” és nem „ kevesebbre” szükségünk: több toleranciára, a nyelvi, nemzeti, kulturális, vallási identitások tiszteletére. Egyelőre azt kell látnunk, sértetlenül élnek tovább az államhatárok, hiszen mit sem számít, hogy technikailag nincsen akadálya megnéznünk, ráadásul magyarul, a nekünk éppen fontos futballmérkőzést, mert ilyenkor derül ki, hogy még ma sem a nyelvek, etnikumok, régiók puzzle-je az Európai Unió, hanem a nemzetállamok piaci szempontok szerint működő mozaikja. „Sok” Európa a dokumentumokban, „kevés” a gyakorlatban. Ezen természetesen változtatni kell, ebben valószínűleg mindannyian egyetértünk, csak az a kérdés, mit értünk a változáson. Sötét jóslatok hangznak el arról, hogy a Brexit elindíthat egy kilépés-hullámot. Nem hiszem ezt, de ha megtörténne, gondoljunk bele: magyar meccset néznek majd a magyarországi magyarok, román meccset az erdélyi magyarok. És ez még mindig a legkisebb probléma abból a szellemi nyomorúságból, ami ily módon ránk szakadhat.
Markó Béla
Transindex.ro

2016. július 14.

Ami elveszett
Ballagásunk, kicsengetésünk harmincadik évfordulóját ünnepeltük. A régi osztálytársak – örökmozgó szervezőink – elintézték, hogy az osztályfőnöki órára az egykori 2. Számú Ipari Líceumban, a mai Mihai Viteazul Nemzeti Kollégiumban kerüljön sor. Sokan ott voltunk az ódon épület falai között. Akadt, aki igazoltan hiányzott, más lezárt fejezetnek gondolja élete iskolai szakaszát, azért nem tartott velünk.
Az osztálytársak a régiek mAradtak, az eltelt harminc év egyikünkön sem látszik. Az oszi is a régi, régi az örökösen kotnyeleskedő esperesünk, a kémiai elemek csempelapokra festett táblázata a „kicsi” kémialaborban. A felidézett emlékek is a régiek, még ha volt is némi zavar a kicsengetést követő illegális bulival kapcsolatos megtorlásokat illetően. De egyéb semmi nem a régi. Nem ismerős Vitéz Mihály mellszobra az iskola leaszfaltozott parkjában. Az uralkodó arcképe a szomszédos tűzfalon ugyancsak nincs az emlékek között. És nem emlékeztünk a főbejárat utáni előtérben a vitéz alakját megörökítő domborműre sem. Úgy egyáltalán: semmi emlékünk nincs a nagy férfiút illetően. Igaz, mikor mi ott koptattuk a padokat, a nemzeti kollégium felirat sem díszelgett az épület homlokzatán.
Nem ítélhetjük el azokat, akik iskolánkat saját ízlésük, nemzeti érzésük szerint alakították. De bajom, bajunk van azokkal, akik a kilencvenes évek elején politikai alku tárgyává tették régi iskolánkat – még akkor is, ha a tanodáról való lemondás ára az volt, hogy két magyar nyelvű líceum működhessen a városban. Tudjuk, látjuk: a könyves-gyertyás tüntetések óta is sok a hátrányos megkülönböztetés a magyar anyanyelvű oktatás kárára. Keményebben kellett volna alkudozni akkor, s azóta is. Folyamatosan. Az osztályfőnöki órán senki nem beszélt a szemet szúró változásról. Az oszi ugyan félszóval említette, hogy lenne, mit mondani az iskoláról, de bővebben nem fejtette ki véleményét. Mindannyian elsiklottunk a téma mellett. Pedig éreztük: ez az iskola nem az az iskola, hiába mAradtunk meg mi régieknek, az ügyben tehetetlenek vagyunk. Régi iskolánk számunkra – és utódaink számára – elveszett. Végleg.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. július 22.

Két tanterem, ahol viszály is terem
Ismét iskola-ügyben feszülnek egymásnak az indulatok Marosvásárhelyen. A katolikus egyház tulajdonába visszakerült épületben működő Unirea főgimnázium teremgondjait a restitúció teljes megkérdőjelezésével igyekeznek orvosolni, a katolikus líceummal hadakozva. Bögözi Attila írása.
Néhány hete látszólag a Római Katolikus Teológiai Líceum két osztályterme körül parázsló vita borzolja Marosvásárhelyen a kedélyeket, főleg a helyi román nyelvű sajtóban, ahol széles teret kapnak az Unirea Főgimázium vezetőségének nacionalista nyilatkozatai, melyek lényege, hogy a gimnáziumban zajló oktatási tevékenységre folyamatosan rossz hatással van az ugyanabban az épületben működő Teológiai Líceum. Azt sulykolja Andrea Năznean, az Unirea igazgatónője, hogy bennük, mármint a tantestületben, diákjaiban, s még a szülői közösségben is állandó a fenyegetettség érzése, mert a Teológiai Líceum létrejöttével már az elemi osztályokat is más tanintézetbe kellett költöztetni, s a katolikus iskola most két olyan osztályteremre is igényt tart, amely a várossal 2014-ben aláírt bérleti szerződés értelmében az Unirea-t illeti.
A torkon akadt galuska esete a restitúcióval
Az ügy előzményéhez tartózik, hogy a magyarellenes uszításokban jeleskedő román nacionalista köröknek mai napig elfogadhatatlan, torkukon akadt galuska az iskolaépület visszaszolgáltatása a katolikus egyháznak. Mindent megtesznek azért, hogy megkérdőjelezzék a tulajdonjog visszaállítását.
Ez a magatartás többnyire közös jellemzője a vegyes lakosságú erdélyi nagy- és kisvárosokban a rendszerváltás után életre hívott magyar (részben egyházi) középiskolák újkori történelmének, talán egyetlen kivétellel, Kolozsváron, ahol a történelmi magyar középiskolákba bekényszerített román osztályok kiköltöztetése körüli hisztériakeltés viszonylag hamar lecsengett. Persze, kivétel ott is volt, a Református Kollégium esetében 12 évet kellett várni az épületek egy részének birtokbavételére.
Ehhez képest az önálló magyar iskolák helyzete a legrosszabbul Marosvásárhelyen alakult, nem utolsó sorban azért, mert az 1990-es magyarellenes pogrom a magyarság érdekérvényesítését, a márciusi véres események „most vagy soha” türelmetlensége után sokkal visszafogottabbá tette még a Bolyai líceum esetében is, ahonnan alig néhány éve sikerült végleg kitelepíteni az utolsó román osztályokat.
„A római katolikus egyház egy 2004-es kormányhatározat révén kapta vissza a régi katolikus főgimnázium épületét, amelyben az Unirea működik – összegezte az Erdélyi Riportnak a visszaszolgáltatás legfontosabb mozzanatát Tamási Zsolt, a Római Katolikus Teológiai Líceum igazgatója. Emlékeztetett: a rendszerváltás után még fele-fele arányban magyar és román osztályokkal működő líceum az utóbbi két évtizedben szinte teljesen elrománosodott, a magyar osztályok száma évről-évre csökkent, s ezzel párhuzamosan az iskola falairól fokozatosan eltűntek a magyar feliratok is.
A szó elszáll, az írás is?
A restitúciót a román nacionalista körök képtelenek voltak elfogadni, élükön Dorin Florea polgármesterrel, aki – minő torz fintora a sorsnak, a város nevében (!) – azon nyomban, amint a tulajdonjogot visszaállító kormányrendelet a Hivatalos Közlönyben megjelent, bíróságon meg is támadta a restitúciót. A több évig elhúzódott per 2008-ban a Legfelsőbb Bíróságon ért véget, ahol jogerős határozatban mondták ki a városvezető keresetének megalapozatlanságát.
Még ilyen előzmények után is újabb hat évnek kellett eltelnie – mely idő alatt a város az immár egyházi tulajdonú ingatlanért rendszertelenül fizette a lakbért, a több hónapos kimAradásokért egy 2008-as szerződést 2012-ben hatálytalanítottak, majd 2014-ben kötötték újra – amíg tető alá lehetett hozni, nem utolsó sorban Victor Ponta korábbi miniszterelnök közbenjárásával, azt a hosszú távú bérleti szerződést, amely a katolikus oktatási intézmény számára kötött használati megállapodást is tartalmazza.
Ennek értelmében a Jakubinyi György érsek képviselte Gyulafehérvári katolikus érsekség húsz évre bérbe adta a Dorin Florea polgármester által képviselt bérlőnek, Marosvásárhely municípiumnak, a Mihai Viteazul utca 15. szám alatti 5.071 négyzetméter hasznos felületű ingatlant és a hozzá tartozó 10.028 négyzetméteres területet. A megállapított bérleti díj 24.990 lej lett havonta, ez az épületek esetében négyzetméterenként 2,12 lejt, a hozzá tartozó területre 1,42 lejt jelent, nem tartalmaz rezsiköltségeket és az infláció mértékével növelhető.
A szerződés rögzíti az ingatlan A, B és C épületszárnyainak használati módozatát is, tanévekre lebontva, kiemelve, a tulajdonos beleegyezik abba, hogy a bérlő az A főépületet tetőtérrel építése be, amivel a főgimnáziumi osztálytermek számát növelnék.
Holló László, az Erdélyi Római Katolikus Státus (egyházmegyei tanács) elnöke (képünkön), a sajtónak nyilatkozva hangsúlyozta, hogy a polgármesteri hivatal és a Státus között aláírt szerződés szavatolja, hogy a magyar osztályok átvétele révén az osztálytermek is a római katolikus teológiai líceumhoz kerülnek, mi több, az Unirea líceum igazgatósága is aláírt egy hasonló szerződést a teológiai líceum vezetőségével. „Mégis, a főgimnázium vezetősége úgy tesz, mintha nem volna tudomásuk, hogy van egy általuk is aláírt megegyezés arról, hogy a termek hogyan oszlanak el a két intézmény között” – állítja a Státus elnöke.
Más termek, más emeleten
Fellapozva a szerződést, az is pontosan olvasható benne, hogy a 2016/2017-es tanévtől a katolikus középiskola a B épületben további két első emeleti tanteremmel bővül, majd a 2018/2019-es tanévre, amennyiben az A főépület tetőterének beépítését befejezik, azt az Unirea diákjai, míg a B és C épületet teljes egészében a katolikus gimnázium tanulói népesítik majd be. Tiszta, világos fogalmazás.
Ezért érthetetlenek az Unirea igazgatónőjének zavaros nyilatkozatai a helyi román sajtóban. Tamási Zsolt, a katolikus teológiai líceum igazgatója (képünkön) az Erdélyi Riportnak elmondta, a román média által lassan egy hónapja napirenden tartott „teremháborúval” kapcsolatosan a román fél minden fórumon azt hangoztatja, hogy a 2014-es szerződést be kell tartani. „Nos, abban az szerepel, hogy a B szárny első emeleti termeit a nemrég lezárult 2015/16-os tanévben még használta az Unirea főgimnázium, viszont ősztől azok átkerülnek a teológiai líceum használatába. Ezért az a kérés, amit én írásban átadtam az Unireának, arról szól, hogy e termeket lehetőleg még a nyár folyamán ürítsék ki, hogy tudjuk elvégezni azok felújítását” – mondja az igazgató. „Ők viszont durva csúsztatással visszatértek egy korábbi állapothoz, amikor a szerződés szerint a 2016/17-es tanévtől a B szárny második emeletén két terem mAradt volna még az Unireánál. Ez két olyan osztályterem, melyben korábban a magyar tagozatos unireás diákok tanultak. Amikor a tavaly nyáron, miután az Unirea lemondott róluk, átvettük ezeket az osztályokat, újabb megegyezést írtunk alá a főgimnáziummal, hogy ezeket az osztályokat termekkel együtt vesszük át, amiről értesítettük a szerződő feleket is, vagyis az egyházat és a polgármesteri hivatalt. Amikor a most is zajló sajtóbotrányt az igazgatónő kirobbantotta, azt sulykolták, hogy a teológiai gimnázium, megszegve a szerződést, határidő előtt el akar venni tőlük két osztályt. Erről szó sincs, hiszen az, amit mi kértünk, az első emeleti termek, amit őszig szerződés szerint át kell adjanak, amiről viszont ők beszélnek, az két, második emeleti tanterem, amelyeket – a közös egyezség szerint – jelenleg is használunk. Mi több, a médiaőrjöngés ellenére, tőlünk írásban senki nem kérte, hogy mondjunk le két teremről, amit egy évvel ezelőtt már átadtak. Arról végképp nincs szó, hogy a kisépületben bármilyen román osztályt ki akarunk tenni, hiszen abban egyetlen román osztály sincsen” – fejtette ki Tamási Zsolt.
A DNA a jogerő felett?
Ha pedig szerződésszegésről kellene beszélni, a labda inkább a polgármesteri hivatal térfelén pattog, hiszen a már sokat emlegetett bérleti szerződésben szereplő főépületi manzárdosítás munkálatai még el sem kezdődtek. Igaz, ennek objektív oka is van, ám ez újabb szállal bonyolítja a katolikus gimnázium körüli, amúgy is szövevényes történetet. Mert több mint egy éve a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) Marosvásárhelyi irodája azt vizsgálja, jogszerűen szolgáltatta-e vissza az állam a római katolikus egyháznak az Unirea Főgimnázium által is használt iskolaépületet. A Méltóságért Európában Polgári Egyesület nevében egy Dan Tănase nevű fiatal blogger feljelentésében nem többet és nem kevesebbet állít, mint hogy az épületet úgy szolgáltatták vissza a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekségnek, hogy az soha nem volt az érsekség tulajdonában. „A 2015-ös évi 150-es számú bűnügyi dosszié kapcsán bűnvádi eljárást indítottunk hivatali visszaélés gyanújával, amelyet a módosított 2000-es évi 78-as számú törvény 13-as cikkelye szabályoz és büntet” – áll a DNA közleményében a feljelentés kapcsán.
Tamási Zsolt visszautasítja a minden történelmi alapot mellőző vádakat és elmondta, az iskolaépületet 1903 és 1905 között, a mellette álló diákotthont 1908-ban építtette az egyház, és az 1948-as államosításig a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium működött bennük, amiket hiteles okiratokkal bizonyítani is lehet. Ennek ellenére a DNA több mint egy éve szöszmötöl a bűnügyi dossziéval, anélkül, hogy az igazoló okiratok alapján megalapozatlannak nyilvánítaná a feljelentést.
Az igazgató szerint a DNA vizsgálódásában az a legsúlyosabb, hogy nemcsak a visszaszolgáltatási bizottság döntését kérdőjelezi meg, hanem a Legfelső Bíróságét is, hiszen Dorin Florea feljelentése nyomán az ügyben létezik már egy jogerős Legfelsőbb Bírósági határozat, amit még a DNA ügybuzgósága sem írhat felül.
Ha pedig mégis, akkor a törvényességnek végképp befellegzett Romániában.
Átpolitizált teremhiány
„A DNA-s dosszié, a tanterem-hisztéria, ahogy korábban Florea feljelentése, mind-mind ugyanazoknak a nacionalista köröknek az összehangolt támadása, amelyek nem tudják elfogadni a történelmi igazságtételt” – vélik azok a Marosvásárhelyiek, akik már torkig vannak a magyar oktatási intézmény körüli hisztériakeltéssel.
Mindezek ellenére az Unirea igazgatónője a tantestületet és a szülőket is bevonva, tovább gerjeszti a feszültséget. Legutóbb egy beadványban egyenesen Dacian Cioloş miniszterelnököt kérték, hogy hozzon létre szakbizottságot annak kivizsgálására, törvényes-e az, ami az iskolában történik, amióta az épület B szárnyában elkezdte működését a Római Katolikus Teológiai Líceum.
Hogy mit fog lépni erre a miniszterelnök, a tanfelügyelőség, vagy a minisztérium, ahova szintén panaszlevél ment, nem tudni. Azt viszont sikerült kiderítenünk, hogy a jelenlegi „teremháború” mögött az áll, hogy az Unirea főgimnázium 2014-től egy plusz líceumi osztályt indított el (addig volt négy, most öt párhuzamos osztálya van), és 2016 őszétől indít egy plusz gimnáziumi osztályt is. És itt van a kutya elásva, mert a főgimnázium a sokat emlegetett szerződésben rögzített teremelosztáson felül pluszban indított osztályok teremhiányát a Teológiai Líceum rovására szeretné érvényesíteni.
A katolikus álláspont határozott és egyértelmű: nem fog sikerülni.
https://erdelyiriport.ro

2016. augusztus 10.

Kettős beszédet folytat az udvarhelyi ortodox pópa?
Sok székely támogatásával sikerült minden, amit Udvarhelyen elért – véli Pavel Puiu, a Székelyudvarhelyi ortodox egyház papja. Nemrégiben egy interjút készített vele egy országos hetilap, amelyben egyebek közt az jelent meg, hogy az udvarhelyi ortodox egyházat Vitéz Mihály vajda alapította, hogy lánya kényszerből tanult meg magyarul, és feleségét is arra kényszerítették alkalmazásakor, hogy magyarul vizsgázzon az asszisztensnői állásra.
Romokban állt érkezésekor az egyház épülete, ám most már zsúfolásig megtelik románokkal és székelyekkel az udvarhelyi ortodox templom – nyilatkozta nemrégiben Pavel Puiu Székelyudvarhelyi ortodox pap a Formula AS országos hetilapban megjelent interjúban.
„Nem állunk jól egyáltalán” – válaszolja arra a kérdésre, hogy hány román van Udvarhelyen. „A város lakosságának két százalékát tesszük ki, de valójában kevesebben vagyunk. Amikor a feleségem megszülte a fiamat, körülbelül ezren voltunk románok, most legfeljebb 700–800-an. Köztük vannak azok, akik valóban részesei a román közösségnek és egyháznak, a nemzeti ünnepekkor tartott rendezvényekre, valamint a román közösség összejöveteleire eljönnek, és vannak azok, akiket nem érdekel semmi, sőt elmagyarosodtak. Utóbbiakat már nem is tartom románoknak, mert elszakadtak mindentől, ami román, még nevüket is megváltoztatták, hogy magyarosodjanak: Antonból Antál lett. Nem önmaguktól, hanem a feleség vagy férj kérésére tették.
Ezelőtt néhány évvel egy román férfit, aki katona volt, a feleség pedig udvarhelyi székely asszony, egy itteni faluban temettük, ahol csak a kántor meg én voltunk románok; úgy néztek ránk, mint a John Wayne-filmekben, senki sem tudta, mi történik, mert az ortodox temetési szertartás különleges. (…) Ilyen ritmusban Udvarhely valószínűleg az egyetlen százszázalékosan magyar város lesz Romániában. Tizenhét éve vagyok itt pap, de nagyon kevés román jött, viszont nagyon sokan mentek el” – nyilatkozta Pavel Puiu a hetilapnak.
„Van egy román iskolánk, amelyhez nagyon ragaszkodunk, mert bármikor megszűnhet. Most majdnem háromszáz diákunk van, de alig húsz százalékuk udvarhelyi, a többi más településről származik. Vannak román gyerekek, de magyarok is. Sok vállalkozó – akinek volt kis esze – arra gondolt, hogy román nyelv nélkül nincs jövője gyerekének, rájöttek, hogy a román iskola kiindulási pont lehet az életükben, ezért hozták hozzánk” – fogalmazott.
Most se értik, hogy a román a hivatalos nyelv
„Szegény románok, megszokták az itteni nehézségeket. Ide sodorta őket az élet, és kénytelenek voltak alkalmazkodni” – válaszolja arra a kérdésre, miként élnek a románok egy magyar közösségben. „Sokan kénytelenek voltak megtanulni magyarul. Amikor ide jöttem, még román nyelvű óvoda sem volt igazán. Egy román csoport volt, ahol a gyerekek nyolcvan százaléka magyar volt. A lányom erőszakkal tanult meg magyarul, nem volt más választása. Az összes gyerekem tud magyarul, ami nem rossz, de jobb lett volna, ha szívvel-lélekkel, nem kényszerből tanulnak meg magyarul. A feleségemet 2001-ben alkalmazták a kórházba, magyarul kellett vizsgáznia. Most ért magyarul, de az elején nagyon nehéz volt. Mindenki csodálkozott, hogy csak románul tud. Lehet, abban az időben nem tudták, hogy a hivatalos nyelv az országban a román. Még most se igazán értik ezt. Egyes székelyek, szegények, nem is akarják megérteni. Mi mást érezzek irántuk, mint szánalmat?” – olvasható a Formula AS-nak adott interjúban. „Igazi hátrány, hogy a székelyek nem tudnak románul. Egyesek makacsságból nem tanulnak meg románul, mások pedig képtelenek. Nehezen tudom ezt megérteni. (…) Nem kényszerít senki, hogy légy ortodox vagy a szíved fölött hordd a román trikolórt, de ameddig ennek az országnak a személyijével rendelkezel, ameddig édesanyád, nagymamád nyugdíja Bukarestből érkezik, addig nem káromolhatod, és képes kell lenned értekezni másokkal az ország nyelvén” – hangzik el Puiu véleménye a cikkben.
A leggyengébb láncszem az állam
„Nem a székelyek nehezítik az életünket, hanem vezető politikusaik vérében van a diverzió keltése” – mondta Pavel Puiu a román nyelvű lapnak. „Az egyszerű, hétköznapi magyar egészséges, normális ember. Ám a forradalom utáni 25 év alatt folyamatosan mérgezték őket olyan propagandával, amely mindig rossz fénybe helyezte a románokat, ami már zsigereikké vált. Ez a szélsőséges nacionalizmus nagy szegénységbe sodorta őket. Kilencventől mostanáig az RMDSZ kormányon vagy a kormány árnyékában volt, ezalatt Hargita és Kovászna megye lett a legszegényebb Erdélyben, és együtt alkotják a legszegényebb romániai térséget. (…) Ha ez a két megye határmenti lenne, akkor még azt is mondhatnám, hogy céljuk elszakadni Romániától, majd Magyarországhoz csatlakozni, de itt, az ország szívében képtelenek erre. Az úgynevezett székely autonómiával is csak szavazatokat nyertek. Szerintem a magyarok is ráébredtek időközben, hogy a rendszerváltás óta a szélsőséges nacionalizmust csaliként használták. Példa erre, hogy a helyi választásokon is csökkent az RMDSZ-voksok száma” – mondja.
„Nem tudom megmagyarázni semmiképp a Bukaresti hatóságok érdektelenségét. Traian Băsescu volt az egyetlen, aki a magyarok szemébe mondta, hogy addig nem kapnak autonómiát, amíg ő az elnök, de tett is ezért a térségért, amiért a magyarok szerették és támogatták. Ám a többi Bukaresti politikus csak a táj szépségeit nézte meg és vadászott. Egyik sem kopogott be hozzám vagy a román közösséghez. A magyarokat sem keresték meg, őket is és minket is átvertek a politikai vezetők. Hargita és Kovászna megyében a leggyengébb láncszem a román állam” – olvasható az interjúban.
A székely hívekre pénzügyileg is támaszkodtam
„Vasárnap a románok járnak istentiszteletre, de hétközben sok székely keres meg. Sokan faluról jönnek (…), többféle felekezetűek, hiszen sem a protestánsoknál, sem a katolikusoknál nem létezik lelket simogató, feloldozó ima” – nyilatkozta. „Ez is egy túlélési forma volt, pénzügyileg is, székely híveimre is támaszkodtam, hiszen fizetésem elég gyenge, még fele sem egy tanári fizetésnek; fele a parókiától van, fele pedig az államtól” – magyarázta, hozzátéve, hogy néhány éve még misszionárius papi fizetése volt, ám ma már nem. „Korábban duplán fizetett állami fizetésem volt, hiszen Székelyföld hátrányos helyzetű térség, de néhány éve visszavonták ezt az alapot” – tette hozzá.
Nem volt más választás, megtanultunk magyarul
Az Udvarhelyi Híradó megkeresésére, az udvarhelyi ortodox pap elmondta, úgy érzi, a vele készített interjúban gondolatait szélsőségesre fogalmazta át a hetilap munkatársa. „Az interjú készítője félreérthette, hogy Vitéz Mihály vajda alapította az udvarhelyi ortodox templomot, ugyanis valójában a vajda egyik kapitánya alapította a krónikák szerint” – reagált Pavel Puiu. Kérdésünkre elmondta, az első ortodox templomot 1600-ban alapították Udvarhelyen, ami az egykori Botos utcában lehetett. A lelkész pontosabb információkat is ígért az egyházalapításról a későbbiekben. Amikor mi kérdeztük arról, hogy lánya tényleg erőszakkal tanult-e meg magyarul, Puiu ismét azt válaszolta: félreérthette az interjú készítője a válaszát. „Amikor 1999-ben Székelyudvarhelyre jöttem, nem létezett román óvoda a városban. Nem erőszakkal kellett megtanulnia magyarul, hanem szükségből, hiszen nem volt más választása. Kénytelenek voltunk megtanulni magyarul. Ami nem rossz, nem is vagyok ellene” – mondta lapunknak. „Feleségemet először magyarul akarták vizsgáztatni, amikor a városi kórház egyik asszisztensnői állására pályázott, de amikor tisztázódott, hogy nem tud magyarul, románul vizsgázott” – folytatta.
„Több székely barátom van, mint román”
„Annyi ideje élek Udvarhelyen, hogy több székely barátom van, mint román. Sok székelyen segítettem, nem szeretem a szélsőséges nacionalizmust. Nem volt mindig rózsás a helyzet, olyan alkalom is volt, hogy elém állt két idősebb férfi, akik azt mondták, nincs mit keresnem itt, ez nem román város, távozzak. Ezek alapján viszont nem kéne általánosítani” – mondta lapunknak. „Sok székely támogatásával sikerült minden, amit Udvarhelyen tettem és elértem. Sok barátom van: Borbáth, Boros, Verestóy szenátor úr is sokat segített, utóbbival mai napig jól egyezek. Nagyon jó volt a kommunikáció a helyi önkormányzat és az ortodox egyház között, jó kapcsolatom volt Szász Jenővel, Bunta Leventével is. Olyan emberekkel vagyok barát, akik voltak a templomban, akik nem láttak bennem ellenséget, és én sem bennük.”
Hátrányos helyzetben a Székelyföldi ortodox templomok
„Nincs semmi bajom a székelyekkel, a román állam szomorít el. Hargita a sor végén kullog, itt vannak a legalacsonyabb fizetések, a legkevesebb befektetés az országban, ez a térség megérné, hogy gazdagabb legyen” – véli Puiu. Azt, hogy az ortodox egyház szent szinódusa miért tartja számon Hargita és Kovászna megyét hátrányos helyzetű területként, Pavel Puiu azzal magyarázta, hogy alacsonyabb az itteni ortodox hívek száma, mint más megyékben. „Míg például a buzău-i templomban vasárnaponként háromszázan vannak jelen, itt legfeljebb húsvétkor gyűlnek össze annyian a templomban.” Azt is elmondta, hogy ez a papi fizetésre is kihat. „Egy ortodox pap fizetése két részből áll: az egyik fele az államtól jön, amiből levonják az adókat is, a másik felét viszont saját forrásokból kell előteremteni. Utóbbi azon egyházi szolgáltatások eredménye, amelyeket a templomban végzünk: házasságkötések, keresztelők, temetések. Én évente egy temetést és két keresztelőt tartok, így saját forrásból nem igazán tudom fedezni a fizetésemet” – magyarázta.
Szerinte a különböző politikai doktrínák, az autonómiakövetelés befolyásolta negatívan az egyszerű nép felfogását. Mint elmondta, az udvarhelyi ortodox közösséget alkotó száz család közül sok a vegyes, akik békésen élnek. „Mindkét fél szélsőséges nacionalistái és sovinisztái fűtik az ellenségeskedést. Nem azért vagyok annyi éve Udvarhelyen, hogy háborút szítsak a magyarok és románok között” – hangsúlyozta.
Egyházalapítás a történészek szerint
Az ortodox egyház udvarhelyi megjelenésével kapcsolatban helyi történészt is megkérdeztünk, aki nem tud arról, hogy Vitéz Mihály vajda, netán kapitánya valaha is templomot alapított volna Udvarhelyen. Kápolnási Zsolt történész szerint az első román templomot Mihály vajda uralkodása után száz évvel építették Udvarhelyen, bizonyos Görög András kezdeményezésére, aki nem ortodox, hanem görög katolikus egyházat alapított. A történész állítja, Vitéz Mihály sosem járt Udvarhelyen, egyébként is csak negatív hatása volt Székelyudvarhelyre az uralkodása idején született, régiónkat érintő döntéseknek.
„A múlt századnak vége fele származott volt ide egy Görög András nevű görög vallású ember, aki a Botos utcában, az alsó végén jószágot szerezvén, arra a maga vallásának kedvéért egy kis templomot építtetett, és testamentumban a jószággal együtt ugyanazon valláson levő oláhoknak hagyta, ahova pap szállván bé, a város köről való oláhoknak itten kezdették megyéjéket tartani. Hanem 1759-dik esztendőben hitegető híres Sofroniusnak követjei ide is elérkezvén, arra vették az ezen megyéhez tartozó oláhokot, hogy az említett esztendőben nagy lármával a papot a házból kihányják” – írja Szeles János az 1898-ban megjelent Székely-Udvarhely története című munkában.
Veres Réka
Székelyhon.ro

2016. augusztus 20.

Kolozsvár kiváltságleveleiből nyílt kiállítás
MTI - Kolozsvár városi kiváltságleveleiből nyílt kiállítás a városban működő Erdélyi Történeti Múzeumban pénteken annak tiszteletére, hogy I. Károly király hétszáz évvel ezelőtt emelte városi rangra a települést.
A Cluj – Kolozsvár – Klausenburg 700 című kiállításon több tucat olyan dokumentum eredeti példányát vagy másolatát lehet megtekinteni, amelyekkel a magyar királyok biztosítottak kiváltságokat a város számára, illetve amelyeket a város tanácsa fogadott el.
A legrégebbi dokumentum 1336-ból származik, és Károly király kézjegyét és pecsétjének egy darabját is őrzi. Ez a dokumentum idézi az alapkiváltságokat biztosító – szintén Károly király által – 1316. augusztus 19-én kibocsátott kiváltságlevelet. Megtekinthetők azonban olyan kiváltságlevelek is, amelyeket Nagy Lajos, Luxemburgi Zsigmond, Hunyadi János, Mátyás király, vagy Mihály vajda állított ki a város számára. A legutolsó kiváltságlevél 1708-ból, I. József király uralkodása idejéből való.
Mitu Melinda, a múzeum aligazgatója nyitóbeszédében elmondta: ezek az iratok nemcsak a város, de Erdély, Magyarország, Románia és egész Közép-Európa történetének fontos dokumentumai. A kiállítást ezek mellett a város, és a város történetében fontos szerepet játszó magyar királyok megannyi ábrázolása, és különböző tárgyak is gazdagítják. Megtekinthető például a Kolozsvári hóhér pallosa és az egyik városkapu lakatja, kulcsa is.
Flóra Ágnes Kolozsvári levéltáros, a kiállítás egyik kurátora azt a Luxemburgi Zsigmond által 1405-ben kiadott kiváltságlevelet emelte ki, amely jogot biztosított a városfalak megépítésére. Kovács Sándor római katolikus főesperes a kiállításra kölcsönadott 1349-es avignoni pápai búcsúlevélről beszélt, amely felsorolja azokat a lehetőségeket, amelyek révén a Szent Mihály-templom látogatói bűnbocsánatot nyernek.
Megtekinthető a kiállításon a Kolozsvári tanácsnak az a határozata is, amely 1458-ban érvénybe léptette a paritásos városvezetési rendet. Eszerint a városi tisztségviselőket egyenlő számban választották a szász és a magyar városlakók soraiból, a bírói székben pedig évente váltották egymást a szászok és a magyarok választottjai.
A Kolozsvári Magyar Napok keretében a kiállítás mellett számos más rendezvényen is felidézik Kolozsvár 700 éves városi múltját. A Kolozsvári Magyar Opera este a Mátyás-szoborcsoport közelében felállított főtéri nagyszínpadon mutatja be Erkel Ferenc Hunyadi László című operáját. Ezt követően nézheti meg a közönség Bordos László Zsolt világhírű vizuális művész háromdimenziós épületvetítését a Szent Mihály-plébániatemplom falán.
Krónika (Kolozsvár)

2016. augusztus 27.

Magyarul népszerűsítette Alecsandrit, Creangăt, román nyelven tolmácsolta Széchenyit, Vörösmartyt
120 éve született dr. Bitay Árpád
Akkoriban, 1593-tól jó száz évig, a római katolikus plébániatemplom és főgimnázium az akkori váron kívül, attól nyugatra, a katonai temetővel csaknem szemben állt. Ott volt akkor a katolikusoknak kőkerítéssel körülvett temetője, s annak közepén állott az 1593 táján épült templom és iskola. Ott oktatta Buitul az erdélyi katolikus ifjúságot s abban a templomban prédikált a város akkori katolikus népének és a városban tartott erdélyi országgyűlésekre összegyűlt katolikus főuraknak is. Ezeket az épületeket a várnak a mai formájában való átépítésekor lebontották, és ugyanakkor került lebontásra a Mihai Viteazul-féle román templom is, amelynek az anyagából épült részben a Maieri-negyedbeli görögkatolikus templom.
Cikke befejező részében Bitay Árpád a Buitulra vonatkozó és kezéhez eljutott római és holland jezsuita levéltárakból megszerzett terjedelmes és értékes forrásanyagot méltatja, amelynek alapján 1935 nyarán Vălenii de Munte -n, a Iorga-Népiegyetemen is előadást tartott, most pedig városa, Gyulafehérvár közönségének hívta fel rá a figyelmét, „hogy a modern életharc tülekedésében egy pillanatra álljunk meg lélekben a rég letűnt időknek ezek előtt az érdekes és értékes alakjai előtt: a magyar Csíki István ferences és örökbe fogadott, népéből elsőként Rómaban tanult nevelt fia, a bánsági román Buitul Gheorghe előtt!”
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár)

2016. szeptember 1.

Pálmai Lenke emlékköve és -fái
Az Állami Magyar Tanítóképző Intézetet (a „képzőt”) 1910. október 11-én avatták fel ünnepélyes keretek között. A felirat a mai Mihai Viteazul Főgimnázium főépületének falán a második emeleti ablaksor alatt egy-egy csapóeső után olvasható volt mindaddig, míg a mostani intézményt nem adták át a román tannyelvű iskolának, és a renoválás leple alatt nem verték le tégláig a vakolatot. Így tűnt el egy történelmi emlék, melyről a fiatal nemzedék nem tud.
A főgimnáziummá vált román iskola névadó ünnepségére engem is meghívtak, hogy beszéljek az intézmény múltjáról. A bemutatásom végén megkérdeztek, mi az a nagy kő az épület előtti kertben, tart-e rá igényt a Mikes Kelemen Líceum. Persze, igennel válaszoltam, s elmondtam annak történetét. Az utókor okulására írom le az ezelőtt 105 évvel elhelyezett kő történetét. Ez összefonódik az intézmény létrehozója, megteremtője, igazgatója személyével, akinek irányítása alatt országos hírnévre tett szert a mai Mikes Kelemen Főgimnázium elődje.
Pálmai Lenkéről van szó, az ő szerény emlékét őrzi ez a kő. Emlékeink tárháza egyre szegényebbé válik, ha nem emlékezünk nagyjainkra, olyan kiváló elődökre, akik példamutató életük és a társadalom ügyét szolgáló tevékenységük révén egyek voltak népünkkel. Pálmai Lenke nem volt székely származású, de közöttünk szívvel-lélekkel székely lett, eggyé vált velünk. 1871. október 24-én született a Győr megyei Bönyön. A győri állami tanítóképzőben szerez tanítónői oklevelet, majd 1893-ban tanári diplomát mennyiségtan–természettudomány szakon. Időközben testnevelésből is oklevelet kap. Mint segédtanár nyer kihelyezést a hódmezővásárhelyi óvónőképzőbe. Egyévi tevékenység után, 1894. október 1-jétől rendes tanári minőségben kerül a Sepsiszentgyörgyi óvónőképzőbe, ahol két évet tanít. 1896 és 1903 között a győri állami tanítóképző jeles pedagógusa. 1903 őszétől tizenegy éven át, 1914-es Kolozsvárra történő távozásáig a Sepsiszentgyörgyi tanítóképző igazgatója.
Kolozsváron 1920-ban megszervezi a Polgári Iskolai Tanárképző Főiskolát, melynek vezetője lesz. Közben a református és unitárius teológián pedagógiát ad elő. Ez talán soknak tűnt a román hatóságok szemében, és 1922-ben kiutasítják az országból. Véglegesen Budapesten telepedik le. Itt a székely egyetemi és főiskolai hallgatók Bethlen Margit Leányotthonát és a Horthy Miklós Kollégium több mint 600 erdélyi főiskolásának a sorsát intézi. Ez irányú tevékenysége elismeréséül Horthy Miklós főigazgatói címet adományoz Pálmai Lenkének.
1930-ban a nőnevelésben elért színvonalas munkásságát Signum Laudis díjjal jutalmazza a magyar állam. Az átadó ünnepségen volt növendékei 36 szolgálati évét jelképező, 36 piros rózsából álló csokrot adtak át. A Pásztortűz 1930. évi 9-es számában Sipos Ernő cikkíró emlékezik meg az eseményről, többek közt arról, hogy Erdély is elküldte „üdvözlő szózatát”. Nem véletlen, mert a 36 évi szolgálatból huszonegyet Erdélyben, ebből tizenhármat Sepsiszentgyörgyön fejtett ki. Visszatekintve itteni munkásságára elmondhatjuk, hogy városunk egyik legjelesebb pedagógusa, iskolaépítő-vezető oktatója volt. Mint már említettük, az ő kezdeményezésére, irányításával épült fel 1908 és 1910 között Herczeg Zsigmond műépítész tervei alapján az új tanítóképző, az Állami Magyar Tanítóképző Intézet (a mai Mihai Viteazul Főgimnázium épülete). Az avatóünnepségen, 1910. december 4-én tartott ünnepi beszéde mély elhivatottságát, pedagógusi, erkölcsi hitvallását vetíti elénk: „Szent fogadást teszek, hogy ebben az épületben olyan tanítókat nevelünk, akik életük céljául egy, a nyelvében s érzületében magyar nemzedék nevelését tekintik, s ezért a magyar néptanító eszményképét beoltjuk a fogékony ifjú lelkekbe, (…) hogy e hajlék a szeretet, a békesség hajléka legyen.” Maga az ünnepség nemcsak Sepsiszentgyörgy ünnepe volt, hanem a magyar tanítóképzésé is. Az első tanév vége előtt, 1911. május 6-án, a fák és madarak napján felemelő ünnepségről szerzünk tudomást az intézet 11. értesítőjéből. Ez alkalommal Sághi Tamás tanár mond köszönetet az iskolaépítő igazgatónőnek, és meglepetésként három fát ültetnek Pálmai Lenke tiszteletére. Érdemeit a szónok ekképpen értékeli: „Engedd meg tehát, kedves igazgatónk, hogy az egyéni tevékenység érdemeit igazán értékelő megbecsülés szavával munkás életed útján egy futó percre megállítsalak, és megemlékezzem soha el nem múló jelentőségű sikeredről ez intézet létrehozását illetőleg, különösen csak azért, hogy majdan ezekre emlékeztessek akkor is, ha már közülünk senki sem lesz az élők sorában. Három fát ültet el a tanári kar szeretete és nagyrabecsülése a Te neved örök fennmAradására. Tölgy az egyik: a kezdeményezés, a mindent átölelő, vezérlő tudásnak a kifejezője. Szilfa a háromnak ketteje. A magyarnak a szilfa a nemzeti fája. Erős, kemény, szívós, viharokkal szembeszálló, akárcsak a magyar. Ezek a fák legyenek a Te nemes honleányi szívednek, haza- és emberszeretetednek soha el nem múló emlékjelei.”
Ezek az 1911-ben ültetett fák – melyek ma már nem léteznek – a Pálmai Lenke-emlékfák. Ennek az országos hírnévre szert tett intézménynek kellett megszűnnie 1919-ben, a román éra kezdetén. Pálmai Lenke Sepsiszentgyörgyhöz kötődő tevékenységének emléke még évtizedekig elevenen élt egykori tanítványai körében. Tiszteletére a Budapesti növendékekből Pálmai Lenke Társaság alakult, amely művészi díszzászlót készíttetett egykori intézetük számára. Amikor a Társaság tudomást szerzett arról, hogy a volt állami tanítóképző helyén az Erdélyi Református Egyházkerület Tanítóképzője nyílt meg, az elkészült zászlót ennek az intézetnek ajánlotta fel. A zászlót ünnepélyes keretek közt Budapesti bizottság adta át 1942. május 17-én az intézet igazgatójának, dr. Bartha Károly egyetemi magántanárnak.
Az átadási ünnepségen Pálmai Lenke gyengélkedése miatt nem vehetett részt, de pénzadományt küldött a szegény sorsú tanulók alkalmi megsegítésére.
A mellékelt képen látható 1911/1942-es évszámokat a két nagyszerű esemény emlékére vésték az emlékkőbe. A Székely Nép 1922. december 31-i száma összegzi, hogy ki volt Pálmai Lenke: „Új utat vágott: a legnagyobb szeretet, önmegtagadás és szigor útját. Ezzel tudott országszerte neves intézetet teremteni Sepsiszentgyörgyön.”
Jancsó Árpád
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. szeptember 6.

Hogyan lett „fejedelem” Mihály vajda?
„Pompával adta meg mintegy a végtisztességet a sírjába temetett Erdélynek”
Bizonyos körökben nem kis felháborodást keltett a Sepsiszentgyörgyi digitális turisztikai tájékoztatóban szereplő mondat, amit az egyik helyi román tanácsos „sérelemként” tálalt, miszerint Mihai Viteazul az akkori zűrzavaros időket kihasználva tette meg magát Erdély fejedelmének. Elismerjük, ez a megfogalmazás némileg elüt attól az idealisztikus képtől, amelyben Mihály vajda a három román ország (ebből egyik a 16. századi Erdély lenne) „egyesítőjeként” van megfestve, de sokkal közelebb áll az igazsághoz. Sőt.
Az említett tanácsos felszólalása olyan vihart kavart, hogy még Antal Árpád polgármestert is magyarázkodásra késztette, mondván, a vajdára vonatkozó információkat megvizsgálják, és ha hibásak, akkor kijavítják az infópont tartalmát. Némi módosítás valóban szükséges, mert Mihály vajda mindig és mindenütt azt hangoztatta, hogy 1600-ban ő Rudolf magyar király (a címet 1576 és 1608 között viselte) megbízásából tört be Erdélybe. A megfélemlített rendek is Rudolfnak, s neki csak mint helyettesének (locum tenens) tették le az esküt, aki ezután mint „Mihály havasalföldi vajda, ő császári és királyi fenségének tanácsosa, erdélyi helytartója, hadainak Erdélyben és a hozzákapcsolt részekben kapitánya” címeztette és nevezte magát.
Az első országegyesítő
„A oláh történetírók azt állítják, hogy Mihály Erdély fejedelme volt, s megkoronáztatta magát, azonban ez épp annyira mese, mint az, hogy egyesítette volna Erdélyt Havasalfölddel, s ezzel megalapította volna »Nagyromániát«. Mihálynak ilyen tervei nem voltak, s az erdélyi oláhsággal nem is törődött. Kétségtelen, hogy nagyvonalú ember volt, akit kalandorvére hajszolt arra, hogy minél többre vigye. De oláh nemzeti érzéke nem volt” – írja Asztalos Miklós A történeti Erdélyben (Bp., 1936) – és itt gyorsan megjegyezzük, hogy az oláh megnevezés helyett ma már a román használandó. Az más kérdés, hogy „ő azonban románul (helyesebben szláv nyelven) kibocsátott okleveleiben Havasalföld és Erdély fejedelmének címezte magát” – teszi hozzá Neagu Djuvara román (na jó, makedon) történész A románok rövid története című munkájában (Bukarest, 2008).
Mihály vajda 1600-ban már csak azért sem tekinthető Nagy-Románia megalapozójának, mert a korabeli Erdélyt erős túlzás lenne román fejedelemségnek venni. Nagyjából olyan, mintha a mai Franciaországot neveznénk muszlimnak. A három ország egyfajta politikai egységét Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem hozta tető alá, öt évvel korábban. „Mihály, Havasalföld »tekintetes és nagyságos vajdája« ekkor veti alá magát s országát Báthory Zsigmondnak, »Erdély, Havasalföld és Moldva fenséges fejedelmének«, letévén neki a hűbéresküt – olvashatjuk Szádeczky Kardoss Lajos Erdély és Mihály vajda története című munkájában (Temesvár, 1893). – Az 1595. május 25-én kötött szerződés szerint Oláhország vajdástól s összes népével örökös urukul s királyukul választják, és ismerik el Báthory Zsigmond erdélyi fejedelmet.
Ő erősíti meg ezután a havaselvi vajdát mint helytartóját kard-, buzogány- és dárdaküldés által, s a melléje főtanácsul adandó 12 bojárt. Kiváltságok az ő nevében adatnak; főbenjáró perek hozzá fellebbezendők; Havasalföld az erdélyi országgyűlésekre követeket küld; ezek adót szavaznak meg, miről a vajda számadással tartozik; fizetést a vajdának a fejedelem szab meg. A vajda címereiben nem használhatja a »Dei gratia« kifejezést, s csak családi pecsétjével él, míg az országét a fejedelem használja. A tisztviselők a fejedeleméi, nem a vajdáéi; külföldre követeket a vajda csak a fejedelem tudtával s engedelmével küldhet stb. Zsigmond ezek fejében Havasalföldnek teljes erőből való védelmezésére kötelezte magát. Hasonló szerződést kötött Báthory Zsigmond (1595. jún. 3.) az új moldovai vajdával, Rázván (Rézmán) Istvánnal is, kit az erdélyi sereg a törökhöz pártoló Áron vajda helyébe ültetett. Így e három keleti fejedelemség Erdély fönnhatósága alatt úgyszólván egy államtestté alakult.” De hogy ne csak magyar történészt idézzünk, gyorsan ideszúrunk egy mondatot újra Neagu Djuvara fentebb említett művéből: „Báthori Zsigmond egy személyben Erdély, Havasalföld és Moldva fejedelme lett, a két utóbbi vajdája pedig az ő vazallusa…”
Ezen hűségesküjét Mihály később, 1599. június 26-án Báthory András fejedelemnek is megerősítette, miközben hadaival már javában készült Erdély lerohanására. Mézes-mázas ígéreteivel, sűrű fogadkozásaival (az Isten őt oly nyomorúságba süllyessze, hogy eledele fia húsa, itala vére legyen, ha ő az erdélyieket megcsalná – hajtogatta több ízben Báthory követei előtt) azonban úgy el tudta „altatni” hűbérurát, hogy az majdnem elájult a meglepetéstől, amikor hírét vette a vajda beütésének. De nem csak a fejedelmet verte át: Kornis Gáspár, az erdélyi sereg későbbi főparancsnoka is kijelentette, bőrét engedi lenyúzatni, ha Mihály esküszegőnek és hűtlennek bizonyulna… Ma sem tudni, hogy tényleg bízott a vajdában, vagy csak a kezére játszott, de tény, hogy amikor a sellenberki csata elején „engedte elfogatni magát”, sokan árulónak tartották – hogy a következő évben mégis a vajda martalócai koncolják fel; de az már egy másik történet.
Mihály Bodzánál, a Tatárhavas-hágón tört be gyülevész hadaival Erdélybe, hogy tudja maga mellé állítani a Báthoryakat joggal utáló és velük szembe bosszúvágyat tápláló székelyeket. (Több mint 300 évvel később a román hadsereg ezt az útvonalat is használta, nagyjából hasonló „diplomáciai előkészítés” után – hogy finoman fogalmazzunk…) Követei révén sikerült is részben a maga oldalára állítani őket, ősi szabadságjogaik visszaállítását ígérvén, úgyhogy a továbbiakban seregének harmadát a székelyek tették ki.
Innen, a Béldiek mezejéről indult aztán Nagyszeben irányába, útközben végigrabolva a Barcaságot és Szászföldet, és Sellenberk mellett ütközött meg Báthory jóval kisebb seregével. Az erdélyiek még így is majdnem kicsikarták a győzelmet (csapatai már menekülésbe kezdtek, székely kapitányai vették rá a vajdát a folytatásra), ám a kozák zsoldosok átállása megpecsételte az Erdély Mohácsaként emlegetett csata kimenetelét.
Bolyongó egyiptomiak mögött
Miután kémei jelentették, semmiféle ellenállásra nem számíthat, a csatatérről bevonult Gyulafehérvárra. De adjuk át a szót a kortárs erdélyi krónikásnak, Szamosközi Istvánnak (1570–1612):
„Maga Mihály Gyulafehérvári bevonulása alkalmából nemes vérű, ragyogó, kékesfehér szőrű rác paripán lovagolt. Előtte kötőféken vezettek másik nyolcat, mindet drága arany- és ezüstszerszámmal felkantározva. Ő maga aranyszálakkal átszőtt, fehér selyempalástba és ugyanilyen anyagból készített ruhába volt öltözve. Palástjának szegélyén elöl széles csíkban, több sorban hímzett aranysólymok – családi címerének madarai –, amelyek mintha csőrükkel csipkedték volna egymást. Övén arannyal bevont és piros ékkövekkel kirakott kard függött. Magyar süveggel fedett fejét a baleári daru fekete bóbitájából készült, gazdag tollbokréta ékesítette. Bokáig vörösessárga kordovánbőrből, úgynevezett karmazsinból készült saru fedte a lábát, lába szárát egészen térdig borító sarukötője – ugyancsak sárga selyemből – sorban rávarrott gyöngyöktől csillogott. Ilyen büszke, még ünnepi játékokhoz vagy menyegzőhöz is túl díszes öltözetben lépdelt méltóságteljesen, ezzel a pompával adta meg mintegy a végtisztességet a sírjába temetett Erdélynek. Ezenkívül nyolc kürtös fújta törökösen hangzó melódiáit, amihez ugyanannyian ércdobokat verve szolgáltatták a kíséretet, valami barbár és fülsértő, hamis harmóniát. Ezek mögött síposok és furulyások tették még ünnepélyesebbé a zsarnok bevonulását.
Tíz citerás követte őket, abból a népségből, amelyet bolyongó egyiptomiaknak – köznyelven cigányoknak – neveznek; közvetlenül a vajda előtt ezek haladtak, a csupa barbársághoz képest nem is visszatetsző csoport: piszkosan, fedetlen fővel, úgy, hogy egész testi megjelenésükön és viselkedésükön látszott a szolgai meghunyászkodás és önérzet nélküli félénkség. A lovon ülő vajdát jobbról is, balról is nyolc-nyolc kengyelfutó szolga vette körül, férfihoz nem illő ruhában, futásra készen. Így vonult be kürtöknek, doboknak, mindenféle hangszernek a zengése közepette a György-kapun, és a fejedelmi palota felé tartott. Amerre haladt, bojárok és más hírneves nemesek lovagoltak a nyomában, katonák és fegyveresek hosszú sorától követve. A háború során zsákmányolt, a Báthoryak sárkányfogas címerével díszített fejedelmi zászlókat ott hordozták kibontva a vajda mögött. (…)
Mihály bevonulásából azonban, bármily nagyszerű pompával rendezték is meg, hiányzott valami, aminek elsősorban meg kellett volna lennie. Hiányzott az ország lakosságának szerencsekívánása, hiányzott a nép örvendező zúgása, a vidám ünnepi kiáltozás, üdvözlés. Senki sem lengette a karját, senki sem adott kegyes imával hálát az égi hatalmaknak. Nem futott össze a nép, mindenki otthonának falai közé rejtőzött, vagy csak a kapuk és ablakok rácsain keresztül nézte a barbár elhaladását. Gyászos csend borult az egész városra.”
Nos, ezt sokféleképpen lehet értelmezni, csak éppen szabad fejedelemválasztásként nem, tehát azt a megfogalmazást, hogy az akkori zűrzavaros időket kihasználva tette meg magát Erdély urává, meglehetősen diplomatikusnak érezzük. Persze, korántsem akarjuk ezzel azt sugallni, hogy a magyar történelem minden szereplője makulátlan lett volna, hiszen közöttük is szép számmal találunk hitszegőket, árulókat, becsvágyókat, gyilkosokat, zsarnokokat. Csak éppen nem szabad ennyire felkapni a vizet, ha netán az orrunk alá dörgölik.
Kocsis Károly
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2016. szeptember 9.

„Felszabadították” Sepsiszentgyörgyöt
Rendben zajlott a Sepsiszentgyörgy „horthysta-fasiszta uralom alóli felszabadításának“ emlékére tartott tegnapi ünnepség, ezúttal nem volt zászlócirkusz, ám az ügynek folytatása minden bizonnyal lesz: Sebastian Cucu prefektus azt kérte, a román trikolór mAradjon állandóan a városháza tornyán, Antal Árpád polgármester viszont már korábban bejelentette, csak az ünnepségre tűzhető ki a lobogó, másnap leveszik.
A piros-sárga-kék zászlót már tegnap reggel kitetette a polgármesteri hivatal az épület tornyára, így a déli harangszóra időzített rendezvény az előre megírt forgatókönyv szerint zajolhatott: a prefektus végigvonult a díszsorfalat álló katonák, csendőrök előtt, a Brassói katonai zenekar eljátszotta a román himnuszt, Ioan Cucu tábori pap ortodox misét celebrált, majd díszbeszédet tartott Sebastian Cucu prefektus. Felszólalásában méltatta az 1944. szeptember 8-án Sepsiszentgyörgy elfoglalásáért küzdő román hadsereget, kiemelve, a katonákat „a város négyévi horthysta-fasiszta uralom alóli felszabadításában” segítette a helyi román lakosság is. Szeptember 8-a azontúl, hogy „ezen a napon szabadítottuk fel az első román barázdát”, azért is jelentős, mert „ezzel a dátummal kezdődött az egységes román állam visszaállítása” – mondta a prefektus. Emlékeztetett, 72 éve Gheorghe Arămbaşă káplár tűzte ki a trikolórt a városházára a város birtokbavételének jeleként, és az ott is lobogott mindaddig, míg „a szovjetek által ránk erőszakolt Magyar Autonóm Tartomány” idején el nem távolították. 1990-ben kerülhetett újra fel, majd két éve, „a városháza felújításának indokával” ismét levették, tavaly pedig a városvezetés visszautasította újbóli kitűzését. „Ma ismét ott lobog a zászló, ahol a helye van, és remélem, nem veszik le újból, mint ahogy a kommunisták tették” – mondta Sebastian Cucu. Úgy vélte, ha a zászló a városháza tornyán mArad, az a normalitás jele lesz, és felszólította Antal Árpád polgármestert, ne keltsen ellenséges hangulatot, mert „a zászló elutasítását, a Mihai Viteazul szoborcsoport eltakarását hivatott szörnyű dombot vagy a nagy fejedelem Mihai Viteazulról terjesztett álhíreket románellenes, soviniszta megnyilvánulásoknak” tartják. A prefektus beszédét követően Ioachim Grigorescu tartalékos ezredes, a háborús veteránok szövetségének elnöke elevenítette fel a „Sepsiszentgyörgy visszafoglalásáért vívott ádáz harcokat”, majd a koszorúzást követően véget ért az alig félórás ceremónia első része, a folytatásban ugyanis Grigore Bălan tábornok árkosi keresztjénél, illetve Paiuş David hadnagy lőtéri emlékművénél koszorúztak még.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. szeptember 30.

Gazdatanfolyamok indulnak a pályázások segítéséért
Az RMGE-Maros szervezet újabb tanfolyamokat készül indítani saját gazdasággal rendelkező gazdálkodók részére, hogy ezzel segítse őket a saját vállalkozás indításában és abban, hogy eredménnyel pályázhassanak uniós és állami támogatások elnyeréséért.
A Romániai Magyar Gazdák Egyesülete Maros szervezetének elnöke, Csomós Attila elmondta – a jelenlegi időszakban még nem veszik annyira szigorúan a szakképesítést szubvenció-elnyerési feltételként, ám nagyon közel van az az idő, amikor már senki nem juthat pályázati pénzekhez, ha nem tudja igazolni, hogy van szakirányú végzettsége. Ahhoz, hogy valaki önálló mezőgazdasági vállalkozási formát indítson, máris szükséges, hogy az illető ágazatban legyen jártassága, amit bizonyítani is tud.
„Lehet, hogy sokan nem tudják, de a 2014-2020-as Országos Vidékfejlesztési Program (PNDR 2020) keretében még nagy összegek várnak gazdára – 317 millió euró –, s ezekért a Vidéki Beruházási Ügynökségnél (AFIR) lehet pályázni a legtöbb esetben a jövő hónap végéig” – mondta el az elnök. A következőkben röviden ismertetjük mire és meddig nyújthatók be még kérelmek gyümölcstermesztéssel, vagy mezőgazdasági és gyümölcstermékek feldolgozásával foglalkozó kis farmok, továbbá termelői csoportok létrehozása esetében.
A családi jellegű kis farmok beruházásai számára a 4.1-es tengely keretében október 31-ig igényelhető támogatás, továbbá kérhető gyümölcstermesztő farmok létrehozására (4.1a tengely) ugyaneddig az időpontig. A hegyvidéki övezeteben élő fiatal farmerek számára (6.1 tengely) a vállalkozás indításához nyújtanak anyagi segítséget, erre még 12,64 millió euró alap mAradt.
Az online formában való igénylés október 31-én délután 4 óráig juttatható el. Mezőgazdasági termékek feldolgozásának és marketingje elindításának támogatására és gyümölcstermesztési beruházásra és marketingre még van 71,53 + 7,37 millió euró (4.2 és 4.2a tengely). A kis farmok támogatására (6.3 tengely) még van 49,5 millió euró. Erre is október 31., délután 4 óra a benyújtási határidő.
Mezőgazdasági és gyümölcstermesztői termelői csoportok létrehozására és fejlesztésére is lehet pályázni a 9.1, 9.1a tengelyek szerint, az ilyen jellegű pályázatok leadási határideje október 11., délután 4 óra. Mezőgazdasági és gyümölcsészeti termékek feldolgozására szakosodott vállalkozások létrehozására és fejlesztésére a GBER és minimis változatok érhetők el (4.2, 4.2a) A pályázatok leadási határideje december 30., délután 4 óra. A vissza nem térítendő támogatásokért folyamodók a www.afir.info honlapon tájékozódhatnak a részletekről.
Az RMGE-Maros szervezet elnöke elmondta még: november 1. után farmerképző tanfolyamokat terveznek beindítani a következő szakmákban – állattenyésztő farmer, növénytermesztő farmer, zöldség- és gyümölcstermesztő farmer. A tanfolyamokra olyan gazdák jelentkezhetnek, akik rendelkeznek saját gazdasággal az említett ágazatokban. A tanfolyamok befejezése és a záróvizsga sikeres letétele után a résztvevők a munkaügyi és oktatási minisztériumok által is elismert szakmai oklevelet kapnak. Beiratkozni a szervezet Marosvásárhelyi székhelyén lehet a Csokonai Vitéz Mihály (Laposnya) utca 23. szám alatt, munkanapokon 10 és 14 óra között. A beiratkozáshoz születési bizonyítvány, személyi igazolvány másolatai, az utolsó iskolai végzettségről szóló igazolvány és a háziorvos által kitöltött alkalmassági igazolvány szükséges.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro

2016. október 1.

A hatóságok elszabotálták a transzilvanisták találkozóját Kolozsváron
Mihály vajda szobra helyett csak egy gyorsétterem előtti járdán demonstrálhattak volna.
A transzilvanisták harmadik találkozójának színhelye volt péntek délután a kolozsvári Széchenyi/Mihai Viteazul tér, amint arról korábban beszámoltunk – azaz csak lett volna.
A Főtér munkatársa a meghirdetett időpont előtt megjelent a helyszínen, de csak pár lézengő rendőrt (a hozzájuk tartozó rendőrautóval) és járókelőt talált ott.
Munkatársunk több mint félórányi kitartó várakozás után, a rendőrökkel együtt elhagyta a teret.
Később kiderült, hogy mi történt. Fancsali Ernő szervező a Facebookon közzétett bejegyzésében számolt be arról, hogy miután a rendőrség, csendőrség és az önkormányzat képviselőiből álló bizottság engedélyezte az eseményt, az utolsó pillanatban váratlanul mégis módosították az engedélyt, és „egy félreeső helyre” engedélyezték a találkozót.
Mint megtudtuk, ez a félreeső hely a tér másik felén lévő McDonald's gyorsétterem előtti járdát jelentette, amely a legjobb indulattal sem számít utcai rendezvények megtartására alkalmas helyszínnek.
Fancsali telefonon jelezte, hogy nem fogadja el a helyszínmódosítást. Az esemény előtt az utólag modosított helyszínre ment, egyeztetni a karhatalmi erőkkel, akiktől azt a választ kapta, hogy amennyiben a Széchenyi térre megy, megbüntetik, de még mielőtt odaérne, előállítják. Ezért azt javasolták, telefonon jelezze az érintettekkel a módosulást, amit ő részben meg is tett – többen viszont, akik az eredeti helyszínre érkeztek, hazamentek, mert senkit nem találtak ott. Az eseményt végül lefújták, és azokkal a résztvevőkkel, akiket sikerült összeszedniük, a demonstráció utánra betervezett zártkörű eseményre távoztak.
Arra a kérdésünkre, hogy milyen indoklással módosították az engedélyt, Fancsali elmondta: semmilyen indoklást nem kapott, a helyszínen lévő csendőrök és rendőrök sem tudtak magyarázatot adni a történtekre. „Sikerült széttrolkodniuk az egészet” – mondja.
Fancsali szerint utoljára történt meg, hogy a hatóságok korrektségében bízva ők is korrektül jártak el. „Ezután a saját játékszabályaink szerint játszunk. Kerül, amibe kerül” – szögezte le.
foter.ro

2016. október 4.

Nem vonják össze az iskolákat Nyárádszeredában – legalábbis idén
Felfüggesztette a Maros megyei törvényszék a tanfelügyelőség azon határozatát, amellyel összevonta volna a nyárádszeredai Deák Farkas Általános Iskolát és a Bocskai István Gimnáziumot. A döntésnek azonban nem örülnek túlságosan a városban: igazságot, és nem részrehajlást vártak volna.
A két szeredai iskola összevonásáról – több más Maros megyei tanintézettel egyetemben – januárban határozott a megyei tanfelügyelőség, amely szinte mindenütt „kiverte a biztosítékot”. Míg a marosvásárhelyi Tudor Vladimirescu és Mihai Viteazul, illetve a Romulus Guga és a George Coşbuc iskolák esetében a tanfelügyelőség politikai nyomásra hivatkozva augusztus elején visszalépett az eredeti szándékától, a radnóti, nagyernyei, nyárádszeredai iskolákat továbbra is összevonta volna.
Az új fejlemény kapcsán megkeresésünkre Tóth Sándor nyárádszeredai polgármester elmondta: ilyen kérdésekben mindig kikéri az érintettek véleményét, így már februárban találkozott az igazgatókkal, pedagógusokkal, szülőkkel. Akkor mindenki érzelmileg kezelte a kérdést, egy magyar iskola megszüntetését látta benne. Neki mint elöljárónak tudomásul kellett vennie, hogy a közösség szerint ezt nem szabad megengedni. Meg is tették a kellő lépéseket, a tanfelügyelőségi határozatot megtámadták a törvényszéken, egyik tárgyaláson ő maga is részt vett, de az ügyet vezető bírónő csak kétszeri halasztás után döntött. Így – legalábbis ebben a tanévben – a két szeredai iskolát nem fogják összevonni, mindkét intézmény igazgatója megkapta a folytatáshoz szükséges kinevezést.
A polgármester tudomásul vette a törvényszék döntését, de elégedetlenségét fejezte ki: többet várt ettől a pertől, a határozat megsemmisítését, amit azonban nem tett meg a bírónő. „Valószínűleg ugyanolyan problémával állunk szemben, mint amikor a szeredai főteret kellett védeni az ortodox egyházzal szemben” – vont párhuzamot a két eset között Tóth Sándor, akinek az is szembeötlő volt, hogy ezt az ügyet is ugyanaz a bírónő vezette, mint az ortodoxokkal való perüket. Szerinte a román igazságszolgáltatás megint „megbukott”, nem szakmai, hanem részrehajló döntést hozott. Minden érv a szeredaiak mellett szólt, a tanfelügyelőség számos hibát és törvénytelenséget követett el, nem alkalmazta a tanügyi törvény bizonyos cikkelyeit.
„Amatőr módon kezelték a törvényt, amelyet épp ők kellett volna alkalmazzanak. Ismét nullára vizsgáztak, de az igazságszolgáltatás kisegítette őket” – vonta le a keserű következtetést, amely csak megerősíti azt a romániai gyakorlatot, hogy „nem azt kapjuk, amit várunk, ami az igazság, és ami jó a közösségnek”.
A nyárádszeredai Bocskai István Gimnázium igazgatója szerint már csak szervezési szempontból is mindenképp megkönnyebbülést hozott a határozat felfüggesztése, így az intézménynek az eddigi megszokott feladatainak kell eleget tennie, míg egy esetleges összevonás „felborította volna az adminisztrációt”, rengeteg új kihívást jelentett volna – véli Fülöp László, aki a per lefolyásáról az önkormányzattól értesült, de nem tudja, hogy lesz-e folytatása, „ez már a tanfelügyelőségtől függ, hogy lép-e tovább”.
A Deák Farkas Általános Iskola vezetősége sem tudja, hogy lesz következő lépés vagy abbamarad a per, de örül a döntésnek. Trufán József igazgató azonban úgy véli, hogy a vásárhelyi példára ebben az esetben is visszavonni és nem felfüggeszteni kellett volna a tanfelügyelőségi határozatot. Kérdésünkre kifejtette, a tanévkezdés előtt mindenképp okozott bizonytalanságot az, hogy nem tudták, együtt vagy külön kezdi a tanévet a két iskola, de minden eshetőségre fel voltak készülve. Mivel augusztus végén értesítést kapott igazgatói kinevezése meghosszabbításáról, remélte, hogy szeptember közepén önállóan indulhatnak tovább. Szerinte továbbra is indokolatlan a két intézmény összevonása, hiszen az általános iskolában 860 diákjuk van – fejtette ki.
Gligor Róbert László Székelyhon.ro 

2017. január 19.

Két szakiskola összeolvad (Vihart kavart a beiskolázási terv)
Másfél órán keresztül vitatkoztak a sepsiszentgyörgyi tanács tagjai a következő (2017/2018-as) tanév beiskolázási tervéről, mielőtt – a román és az EMNP-s tanácstagok ellenszavazatával – elfogadták a tegnapra összehívott rendkívüli ülés napirendjén levő egyetlen határozatot. A legfontosabb módosítás az, hogy a Kós Károly Szakközépiskolát a Puskás Tivadar-szaklíceum szerkezetébe tagolják be (diákokkal, tanárokkal és az Európai Alapokból felújított Gyár utcai műhelyekkel és tantermekkel együtt); a második lépés a Székely Mikó Kollégium és a Mikes Kelemen Elméleti Líceum elemi osztályainak átköltöztetése a Kós Károly nevét viselő, általa tervezett iskolába, és fontolóra veszik a Constantin Brîncuşi Szakközépiskolának a Berde Áron-iskolához való csatolását is.
Ez azonban később lesz, egyelőre az első lépés is nemtetszést keltett. Bálint József EMNP-s, Rodica PârvanSZDP-s és Vasile ComăneciNLP-s tanácstag először azt tette szóvá, hogy a tervezetet – 88 oldalas mellékletével együtt – kedd este 10 után kapták meg, éjjel kellett áttanulmányozniuk, az ismerős szülők, pedagógusok véleményét kikérniük, hogy szerda reggel 10 órakor a szakbizottsági ülésen (amelyről Rodica Pârvant tíz perccel a megkezdése előtt értesítették) hozzá tudjanak szólni. Ez a kapkodás más esetben sem üdvös, de ilyen horderejű kérdés esetében különösen káros – vélekedtek. Válaszul Antal Árpád polgármester elmondta, hogy a soros tanácsülések minden hónap utolsó csütörtöki napján délben kettőkor kezdődnek, a rendkívülieket azonban a körülmények alakulása szerint hívják össze; a szakbizottsági ülések időpontjáról a bizottsági elnökök döntenek. A kései meghívás valóban mulasztás, ezért Sztakics Éva alpolgármester kért elnézést hivatali munkatársai nevében.
Átszervezés kis költözködéssel
Ugyancsak Sztakics Éva ismertette a beiskolázásra vonatkozó határozattervezetet is. Elmondta: a közoktatás megfelelő feltételeinek biztosítása az önkormányzat hatáskörébe tartozik, amelynek kötelessége észszerűen kihasználni a helyi adottságokat, és egyenlő feltételeket biztosítani minden iskolás gyermeknek. Jelenleg azonban az a helyzet, hogy a Kós Károly-iskolában sok az üres hely, miközben a Mikó és a Mikes elemistái szűk épületben, szűk termekben, szűk udvaron szoronganak, még a bentlakásban is osztályokat kellett kialakítani, ráadásul parkolni sem tudnak a gyermekeiket szállító szülők. Ezzel az állapottal az érintett szülők és pedagógusok is elégedetlenek, többségük egyet is értene azzal, hogy átköltözzenek a tágas és szépen felújított Kós Károly-iskolába, csak azt szeretnék, hogy a régi, neves középiskolákhoz tartozzanak továbbra is. Erről hétfőn széles körű megbeszélést is tartottak (erről Belvárosi iskolát alapítanának címmel lapunk keddi számában tudósított). A javaslat egyébként egy tavaly megrendelt, szakemberek által elkészített, átfogó tanulmányon alapszik, a cél a helyi oktatás minőségének javítása. Lényegében egy átszervezésről van szó, ami némi költözködéssel jár – magyarázta.
Nem ez a megoldás
A diáklétszám 25 év alatt felére csökkent, és ez mindent eldönt – vélekedett Bálint József, aki szerint ezt a problémát már öt éve seprik a szőnyeg alá a sepsiszentgyörgyi tanácsban, és most igen hirtelen akarják megoldani. Amikor a gyermekek fogyni kezdtek, az elméleti líceumok létszámát nem csökkentették, csak a szakiskolák ürültek ki sorra: tizenegy év alatt a hétből mindössze négy maradt, és ez meglehetősen fonák helyzetekhez vezetett: az elméleti osztályokban csökkent a színvonal, a szakiskolákba már alig jutott valamirevaló diák. Ez öt-hat éve változott meg, de bizonyos dolgok már elvesztek: például a középszintű mezőgazdasági képzés megszűnt, de most már van felsőfokú, és ugyanabban az épületben. Talán jobb lett volna mindent arányosan zsugorítani, vagy kisebb létszámú osztályokat indítani, ahol több idő jut egy-egy gyermekre. Most is inkább bővíteni kellene a szakmai képzések palettáját, nem szűkíteni, és főleg nem azért, hogy több száz gyermeket és szülőt sétáltassanak naponta a központba; lehet lakónegyedi iskolákban is tanulni – érvelt. Végül így összegezett: aki az oktatáson spórol, az a jövőt számolja fel.
A gyermekek érdekei
Az önkormányzat egy választ próbál megfogalmazni azokra a kérdésekre, amelyeket a mikós és mikeses szülők és pedagógusok tettek fel, tehát lényegében egy alulról jövő kezdeményezésre keres megoldást – válaszolta Antal Árpád, hangsúlyozva, hogy elsősorban a gyermekek érdekeit nézik, azt, hogy mindenkinek egyenlő, jó iskolai körülményeket biztosítsanak. Nem a városvezetés akar központi elemit, a szülők azok, akik minden kiskaput kihasználva, ideiglenes lakcímeket készíttetve oda akarják járatni gyermekeiket. A Kós Károly Szakközépiskola kényelmesen elfér a Puskás Tivadar épületeiben, a mikós és mikeses kisdiákok számára pedig „ötcsillagos” új iskolát lehet kialakítani az Erzsébet park fölött. Ez már csak azért is indokolt, mert mindkét líceumot fel fogják újítani, és a jelenlegi zsúfoltságukban ez nagyon nehézkes lenne. Ebben a két iskolában arra is van igény, hogy az ötödik osztályba iratkozókat megszűrjék, tehát a máshonnan jövő, tehetséges gyermekek is esélyt kapnának arra, hogy valamelyik neves belvárosi tanodába kerüljenek. Egy új elemi iskola alapításával lehetőség nyílik egy ugyanolyan nagy nevű intézmény kiépítésére – fejtette ki, és hangsúlyozta: az átköltözéssel az érintettek egyetértenek, csak jogilag kell még rendezni az egészet. A szakoktatásra is figyelnek, azt is tudják, hogy a Constantin Brâncuşi Szakközépiskola nem a helyi piacra képez munkaerőt, hanem más megyékbe exportálja diákjait.
Román tiltakozás
A Brâncuşi végzősei az itteni szegénység miatt vállalnak másutt munkát, de arról szó sem lehet, hogy a Berde Áron-iskolával összevonják, az átszervezéssel az etnikai tényezőt is figyelembe kell venni – jelentette ki Rodica Pârvan, aki szerint az összevonások miatt ürültek ki a sepsiszentgyörgyi iskolák. Elég fájdalmas, hogy egyiket a másik után számolják fel, de a románok ragaszkodnak ahhoz, hogy óvodájuk, elemi iskolájuk, elméleti és szaklíceumuk legyen, és ezért körömszakadtáig, „a miniszter ajtajáig” is harcolni fognak – szögezte le, hangsúlyozva, hogy őt ugyan semmiféle észszerűségi dumával nem fogják meggyőzni, tudja jól, hogy „ez nem Ialomiţa megye”. Ha két magyar iskolát egyesítenek, az összevonás, de ha egy román iskolát csatolnak egy magyar iskolához, az felszámolás – fejtette ki. Véleményéhez párttársa, Adrian Cochior és a liberális Vasile Comăneci is csatlakozott, utóbbi szerint a szülőkre kell bízni, hogy iskolát válasszanak gyermekeiknek, nem felülről kell dönteni.
Dönteni kell
Ha a helyi románok egyetértenek abban, hogy külön óvodát és iskolát akarnak Sepsiszentgyörgyön, az megvalósítható, de azt jelenti, hogy a lakónegyedi iskolák román tannyelvű osztályait felszámolják, már ahol vannak, mert a Csíki negyedben már évek óta megszűntek, a szülők a Mihai Viteazul Főgimnáziumba vitték gyermekeiket – felelte Antal Árpád, aki szerint jelenleg közel hat előkészítő osztályra való gyermeket kívánnak román osztályba beíratni. Ezek lehetnek egy iskolában, de a román közösség tanácsi képviselőinek kell dönteniük arról, hogy melyik marad meg – magyarázta. Javaslatát a román frakció elhárította, az RMDSZ frakcióvezetője, Miklós Zoltán pedig arra figyelmeztetett, hogy most csak a Kós Károly-iskolának a Puskás Tivadarhoz való csatolásáról kell dönteni. József Álmos hozzátette: nem kell félni attól, hogy leszűkül a szakoktatás, egy osztály keretében négy-öt szakma is tanulható, például a zeneiskolában is vannak közös órák és külön foglalkozások a hangszerek szerint. Bálint József ezek után is a Kós Károly Szakközépiskola önállósága mellett foglalt állást, Rodica Pârvan javasolta, hogy a szaklíceumi diákok szüleit is kérdezzék meg, Sztakics Éva pedig elmondta, hogy nem lehet elnapolni a szavazást, mert január 25-én le kell adni a minisztériumban a beiskolázási tervet, és addig még különböző formaságoknak is teljesülniük kell.A szavazás előtt Antal Árpád még elmondta: a gyermeklétszám csökkenése országos gond, a meglévő helyzetet kell kezelni a lehető legjobban. Minden változási javaslat ellenállást szül, nagyon sok empátiára, türelemre, egyeztetésre van szükség a megvalósításukhoz, de már sok olyan, kezdetben népszerűtlen döntést hozott a tanács, ami utólag jónak bizonyult. A Csipike Óvoda ügye sokkal hevesebb vitát váltott ki, de később a leghangosabb ellenzői is belátták, hogy a gyermekek jobban jártak, igaz, már nem a széles nyilvánosság előtt, hanem szűk körben. A főteret is sokan bírálták, de azóta belakták, megszerették az emberek, és meggyőződőse, hogy az új elemivel is ez fog történni, végül mindenki elhiszi, hogy nincs semmilyen hátsó szándék a döntés mögött, a gyermekek érdekeit nézik, a szülők és pedagógusok megkeresésére válaszolnak. Ideális megoldás nincs, de a világ változik, és ehhez időnként alkalmazkodni kell...A beiskolázási tervre vonatkozó határozatot végül tizenegy igenlő és hat ellenszavazattal fogadták el.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. január 30.

Nemcsak tolerálni, meg is érteni a másikat
Interjú Niculina Ţînţar sepsiszentgyörgyi kultúraszervezővel, a Háromszék kultúrájáért díj kitüntetettjével identitásról, románok és magyarok esélyéről.
– Vajon hányan mertek volna fogadni arra a nyolcvanas években, hogy a kihelyezése után a székelyföldi Ozsdolán marad, egy olyan faluban, ahol alig néhányan beszélnek románul?
– Az elején még én sem fogadtam volna magamra. Ugyanazzal a gondolattal indultam Ozsdolára, mint a Bukaresti Egyetem filozófia–történelem szakának mind a hét végzőse, akik arra eszméltünk, hogy székelyföldi településekre helyeztek ki: megjelenünk a munkahelyünkön, majd azonnal keresünk valami kiutat, hogy visszatérhessünk egyetemi éveink városába, mert valamennyien arról álmodtunk, hogy ott találjuk meg életünk értelmét.
Az ozsdolai általános iskolában a magyar kollégáim olyan fogadtatásban részesítettek, ami nemcsak meghatott, de teljesen le is fegyverzett: első naptól úgy vigyáztak rám, mint egy eltévedt gyermekre. Közel két évig maradtam Ozsdolán, és csodásan éreztem ott magam. 1991-ben kaptam egy állásajánlatot Bukarestben, de akkorára itt már gyökeret eresztettem, és eldöntöttem, maradok, mert úgy éreztem, itt szükség van rám, a fővárosi sajtóba pedig Sepsiszentgyörgyről is be tudtam dolgozni.
– Szociológus, kulturális rendezvényeket szervez, koordinál, művelődési lapokban közöl, drámákat ír, dramaturg. Honnan ez a szerteágazó érdeklődés, energia?
– Valójában nem vagyok szociológus, ám az egyetemen szociológiát is tanultam, 1989 előtt a szociológiát, a pszichológiát, a neveléstudományt ugyanazon a szakon tanultuk. Tehát a jelenlegi tevékenységi területeim mind rokonszakmák, és abban gyökereznek, hogy filozófiát végeztem, pszichológiára szakosodtam, esztétikából államvizsgáztam, Franz Kafka műveiből írtam a szakdolgozatomat. A Kovászna Megyei Művelődési Központba szociológusként és PR-szakértőként alkalmaztak, de az esztétika, valamint Ion Ianoşi tanárom a vétkes a vizuális művészetek iránti szenvedélyemért, különösképpen a színház és a filmművészet iránti elkötelezettségemért. Ezzel magyarázható, hogy a legsikeresebb projektjeim a színházhoz kötődnek, és a sepsiszentgyörgyi művelődési intézmények közül a legtöbbet az Andrei Mureşanu- és a Tamási Áron-színházakkal, néhány éve pedig az Osonó Független Társulattal dolgoztam együtt.
– Amikor január 15-én az Árkosi Kulturális Központban átadták Önnek a Háromszék kultúrájáért díjat, Szonda Szabolcs a Kovászna megyei művelődési élet szürke eminenciásának nevezte. Nem szeretne jobban reflektorfénybe kerülni, esetleg a román közösség véleményformálójaként?
– Nagyra értékelem Szonda Szabolcs könyvtárigazgatót, sokat dolgoztunk együtt. Már az első években, amikor kinevezték a Bod Péter Megyei Könyvtár élére, lenyűgözött, hogy milyen tisztelettel közelít a román kultúrához, mekkora figyelmet szentel a kortárs román irodalomnak, és mennyit foglalkozik azzal, hogy tartós kapcsolatokat építsen ki értékes román írókkal, akiket folyamatosan olvasótalálkozókra hív Sepsiszentgyörgyre. Néhány éve Szabolcs már csak a könyvtári csapatával szervez rendezvényeket, én pedig nem teszek mást, mint írok a sikereiről, mint például a Mircea Cărtărescu részvételével tartott közönségtalálkozóról, amit hibátlanul szervezett meg a Pulzart ifjú csapatával, és amivel nemcsak az én, de az író elismerését is kivívta.
Visszatérve arra a portréra, amit a díjátadón Szabolcs rólam rajzolt, talán túl szépre sikeredett, nem vagyok én épp a Kovászna megyei kulturális élet szürke eminenciása, a sepsiszentgyörgyi művelődési kínálat nagyon gazdag, és a rendezvények többségéhez nincs is közöm. És nem, nem szeretnék több reflektorfényt, nem az a célom, soha nem szerettem a nagy nyilvánosságot. Azt leginkább a forradalmi ifjúságom alatt vállaltam, a kilencvenes években, amikor gyűléseken szólaltam fel, és sok olyan művelődési rendezvényt szerveztem, ahol nekem is ki kellett állnom a közönség elé. 2008-ig elég aktívan részt vettem a Kovászna megyei kulturális életben, ám az utóbbi években már kerülöm a nyilvánosságot. Túl azon, hogy telik az idő, és már nehezebben viselem ezeket a szerepléseket, úgy vélem, most már a fiatalokon a sor, akiket a lehető legjobb tudásom szerint, diszkréten próbálok segíteni, bármikor, ha arra szükség van.
Nem akarok a román közösség véleményformálója lenni, minden alkalommal, amikor előrukkoltam egy beszéddel vagy írással, csakis a saját nevemben beszéltem. Soha nem állítottam, hogy az igazság letéteményese vagyok, én csak az épp aktuális problémák mentén fogalmaztam meg legtöbbször az elképedésemet. Legkedvesebb egyetemi tanáraim, Ion Ianoşi esztétikaprofesszor és Mircea Flonta ismeretelmélet-professzor arra tanítottak, hogy legyen meg bennem a saját vélemény büszkesége, ne fogadjam el gondolkodás nélkül más véleményét, és azt szeretném, ha minél több, a térségben élő románnak lenne bátorsága reagálni, ha valaki a nevében beszél, és ha úgy érzi, ezek a szavak hazugok, rágalmak, vagy épp nem őket képviselik.
Például szerettem volna, ha az én románjaim reagáltak volna egy félanalfabéta ortodox pap zavaros és sértő beszédére, amit december 1-jén mondott a sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazul-szoborcsoportnál. Elsősorban azokra a románokra gondolok, akik ott voltak a téren, részt vettek a parádén, úgy tettek, mintha a nemzeti ünnepet tisztelték volna meg, közben pedig hagyták azt a szánalmas papot, hogy csúfot űzzön a magyarok, de a románok történelméből is.
– 1990-ben, a marosvásárhelyi események után beszédet mondott a románok és a magyarok békés együttélésének védelmében. Hisz még ebben?
– Bevallom, már nem emlékszem pontosan, mit mondtam az első felszólalásomban, abban viszont biztos vagyok, hogy nem használtam nagy szavakat, soha nem játszottam ezekkel, függetlenül attól, hogy miről beszéltem vagy írtam. Addig én csak az iskolákban, a tárlatmegnyitókon szólaltam fel. Egy pillanatig sem gondoltam, hogy utcai tüntetéseken tartsak beszédet, hiszen fiatal voltam és türelmetlenül vártam, hogy élhessek a szenvedélyeimnek, örültem az alig visszanyert szabadságnak, amiért olyan sokan meghaltak.
A marosvásárhelyi márciusi események sokkoltak, az egész országban eluralkodott egy leírhatatlan magyarellenes hisztéria, amit az írott és elektronikus, az országos és helyi sajtó tovább szított. Minden hang, az újságírók, a politikusok, az utca embere egy muszáj-magyarellenes diskurzussal igazolta jó román voltát. Abban az ijesztő hangulatban hallottam meg Smaranda Enache asszony nyugodt, meleg hangját, úgy vélem, neki nagy szerepe volt abban, hogy a románok és a magyarok újra tudták kezdeni a párbeszédet. Csakhogy a magyarellenes hisztéria nem csillapodott, és egyszer már nem bírtam tovább, hogy a Vatra Românească különböző képviselői minden székelyföldi román, tehát az én nevemben is beszélnek.
Szégyelltem hallgatni. Rájöttem, hallgatásommal részese vagyok a magyarellenes kampánynak. Így írtam a Cuvîntul Nou című, akkor egyetlen román nyelvű helyi napilapba. Néhány sajtómegjelenés után azt hiszem, hogy Maria Movilă – akinek tanítottam a fiát – felkért, mondjak beszédet egy tüntetésen. Így kezdődött a forradalmi időszakom (nevet). Így tehát arra a kérdésre, hogy a román–magyar együttélés értékeit védtem, csak arra emlékszem, hogy én valójában barátaimat, a kollégáimat, a magyar embereket védtem, akiket a Vatra Românească a falhoz állított.
– Szintén a díjátadón fogalmazódott meg, hogy a hatékony és kiegyensúlyozott párbeszéd híve, nem ódzkodik a polémiától, ha az érdemleges, és hasznos következtetésekhez vezet, de akkor sem, ha úgy érzi, sértik az igazságérzetét, a valóságot szándékosan eltorzítják. Gyakran van szükség arra, hogy vitába szálljon, és ha igen, mi okból?
– Több polémiában részt vettem, elsősorban színházi, művelődési témakörben, az érvelő vita nagyon hasznos elmegyakorlat a mentálhigiéné miatt is. Amikor vitázol, valójában a saját meggyőződésedet tisztázod egy téma kapcsán, teszteled az érveid érvényességét egy másik véleménnyel ütköztetve. A vitapartnered megalapozott érvrendszerrel lephet meg, érvei segíthetnek, hogy továbbfejleszd, és megerősítsd az álláspontodat, vagy épp ellenkezőleg: rávehetnek, hogy beismerd, tévedtél, hogy téves meggyőződések csapdájában éltél, és fogalmad sem volt ezek határairól, törékenységéről vagy éppen mérgező voltáról.
A mód, ahogy reagálunk a jól dokumentált, alátámasztott ellenvéleményekre, sokat elmond emberi mivoltunkról. Ezért éri meg bátorítani a vitát bármilyen témában, tabuk nélkül. Mert amellett, hogy a párbeszéd még nem ölt meg senkit, ha konfrontálódunk, van esélyünk arra, hogy megtisztuljunk a különböző közhelyektől, előítéletektől, melyek parazitaként mérgezik és torzítják a belső világunkat.
– Hogy látja, megőrizhetik a románok kulturális identitásukat a Székelyföldön, Kovászna megyében?
– Az identitás kérdése, még a kulturális identitásé is, annyira bonyolult, hogy kísértést érzek arra, hogy megkerüljem a kérdést, hiszen azt sem tudom, honnan kezdjem. Talán azzal, hogy a világunk tragédiáinak egy része – régen és ma is – abban gyökerezik, hogy valakik agresszíven keresték és nyilvánították ki az identitásukat, legyen az nemzeti, helyi, regionális vagy kisebbségi identitás. Véleményem szerint bármely változatáról is beszélünk, ma az identitás-kérdéskör csak akkor nyer értelmet és igazolást, ha a különböző identitások tiszteletén alapuló európai diskurzus fogalomtárát használja. Elismert történészek, szociológusok szerint a 21. századi identitásdiskurzus már nemcsak a magát a múlttal igazoló identitásra épül, egyszerűen azért, mert az elődeink hőstettei nem a mi érdemeink, mint ahogy nem vagyunk felelősek a múltban elkövetett gyávaságokért és bűntettekért sem.
Ezt szeretném én a Székelyföldön élő románjaimtól: hogy hiteles történészektől, és ne propagandistáktól próbálják megismerni a múltat. Hogy megértsék, az identitásunk, mint ahogy a mellettünk élő székelyek identitása sincs kőbe vésve, hanem egy állandóan építkező folyamat, és hogy kik vagyunk ma, mivé leszünk holnap, az csak azon múlik, hogy ma mit teszünk azért, hogy jó legyen nekünk együtt. A románok egy része azt hiszi, hogy úgy tudja kifejezni az identitását, ha bebizonyítja, hogy az erdélyi magyarok nemzedékről nemzedékre vétkesnek születnek, ezért a jogaik és a szabadságuk kizárólag a mi, vagyis a románok jóindulatán, és a megbocsátásunkon múlik.
– Mennyire tart attól, hogy az erős decentralizáció, az autonómia elsorvasztaná a románok kultúráját a térségben?
– Jó lenne, ha az autonómia és a decentralizálás kérdéskörében a román társadalom – élen a politikusokkal – a szakértők kutatásaira hagyatkozna. Tudom, hogy vannak interdiszciplináris kutatócsoportok, melyekben román és magyar szociológusok, politológusok, történészek, közgazdászok vesznek részt, olyan szakemberek, akik jól ismerik a romániai valóságot és más országok regionális tapasztalatait. Remélem, hogy ezeket a kutatásokat veszik át és hasznosítják a politikusok, és megpróbálnak felépíteni egy helyi autonómiaprojektet, amely a székelységre is érvényes.
Én eddig azt láttam, hogy a magyarok abszolút demokratikus utakon próbálják megvalósítani az autonómiával vagy a regionalizációval kapcsolatos projektjeiket. Amíg a magyarok lépései békések és bármely demokráciában hozzáférhető mechanizmusokat mozgósítanak, nincs ok aggodalomra vagy hisztériára. A magyar barátaimmal folytatott beszélgetések során megértettem, ők is tudatában vannak annak, hogy az autonómiának csak akkor van esélye, ha közös regionális projektként fogják fel, vagyis megpróbálják meggyőzni az itt élő románokat, hogy az autonómia nem ellenük irányul, nemcsak a magyarok ügye, hanem közös ügy. De nehéz elfogadtatni a románokkal ezt a közös projektet, sokan még mindig úgy tekintenek az autonómiára, mint ami fenyegetést jelent számukra, a nemzeti egységre és a román államra.
– Vannak kapcsolatok a román és a magyar kulturális élet szereplői között Kovászna megyében? Mi lenne a megoldás, az út a nagyobb tolerancia, az intenzívebb együttműködés érdekében?
– Nem a több tolerancián múlik a románok és magyarok esélye arra, hogy a közös ügyek mentén találkozzanak, hogy felépítsenek együtt egy közös jelent és jövőt. A gond az, hogy a románok és a magyarok megtanulták tolerálni egymást anélkül, hogy megpróbálnák megérteni egymást, vagyis mímelik a kölcsönös tiszteletet, de a valóságban ki-ki a maga táborában megveti és kipletykálja a másikat. Éppen ezért – mert bár eltűrik egymást, de nem próbálunk egymás bőrébe bújni – mind a két részről vannak olyanok, akik könnyen a manipuláció áldozataivá válhatnak, mint ahogy megtörtént 1990-ben Marosvásárhelyen.
Ezért én azt hiszem, hogy a multikulturális terek léte, az együttélés az állandó empátiára való törekvésen múlik. Ha csak arra szorítkozunk, hogy toleráljuk a másikat, akkor felsőbbrendűnek gondoljuk magunkat annál, akit megtűrünk. Vagyis úrnak érezzük magukat, szánalomból vagy mert a törvény erre kényszerít, kinyújtjuk a kezünket a tőlünk különböző felé, eljátsszuk, hogy egyenrangú félnek tartjuk, egy asztalhoz ülünk vele, de nem mulasztjuk el a fülébe énekelni, még a nemzeti ünnepen is, hogy mi románok vagyunk, és itt örökké urak. Holott a románok és a magyarok közötti közeledés és az együttműködés akkor lesz autentikus és hosszú távú, ha megértjük, hogy egyenlők vagyunk a jogokban, a szabadságban, hogy a jelenünk és a jövőnk attól függ, miként tudunk együtt küzdeni a minket megillető jogokért és a szabadság védelmében.
Niculina Ţînţar
Egy dobrudzsai, Babadag melletti kis faluban született, 1985-ben végzett a Bukaresti Egyetem filozófia tanszékének pszichológia szakán. Egyetemi tanulmányai után kihelyezték a Kovászna megyei Ozsdolára, ahol két évig történelmet és földrajzot tanított. Jelenleg Kovászna Megye Művelődési Központjában referens.
Tíz színdarab szerzője, kulturális folyóiratoknak ír, és tevékenyen részt vesz a térség művelődési életében, a kilencvenes évek óta különböző helyi, országos és nemzetközi projektek, pályázatok lebonyolítását koordinálja, a magyar kulturális intézményeket is tevékenyen segíti. 
Idén megkapta a Háromszék kultúrájáért díjat, melyet a megyei önkormányzat által fenntartott Kovászna Megyei Művelődési Központ 2013-ban alapított.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

2017. február 9.

Kelemen József, aki minden szavával tanított (Régi iskolaigazgatók)
Életét három stáció: Barátos–Kolozsvár–Sepsiszentgyörgy között élte le. Kovászna felé utazva érintjük Barátost, ahol az úttesttől jobbra eső,  gyümölcsöstől takart házban látta meg a napvilágot 1930. január 9-én. A Kelemen család tősgyökeres barátosi, édesapja, József műbútorasztalos és gazdálkodó, édesanyja, Deák Ida cófalvi származású, Szebenben tanulta a szülésznői mesterséget.
Kelemen József szülőfalujában végezte a négy elemit, majd egy polgári után Sepsiszentgyörgyön iratkozott be a Székely Mikó Kollégiumba, ahol 1949-ben érettségizett. Következett Kolozsvár, a Bolyai-egyetemen történelem szakból szerzett tanári oklevelet 1953-ban. Tanárai felismerték kitűnő szellemi adottságait, nagyszerű felkészültségét, és visszatartották mint tanársegédet az egyetemen. Ő ezt nem vállalta el, visszatért Sepsiszentgyörgyre. A 2. számú Magyar Tannyelvű Leányiskola történelem katedrájára nevezték ki, ahol megszakítás nélkül, nyugdíjazásáig, 1990-ig tanított és igazgatott. 1953. szeptember 29-én nőül vette a szintén történelem szakos, kolozsvári születésű Sebe Margitot. Házasságukból született 1955-ben egyetlen gyermekük, Zsolt – ezúton köszönöm neki az adatszolgáltatást –, aki ma Bécsben él.
Szakmai tudását, igényességét elismerve a felsőbb szervek nagyon fiatalon – alig 25 évesen –, 1955-ben kinevezték az intézmény igazgatójának. Legénynek kellett lennie a talpán, aki a helyi pártszervek utasításai közepette is meg tudta őrizni az intézmény személyiségét. „A helyi pártszervek igen gyakran zavarták az igazgatóság mindennapi tevékenységét... beleszóltak olyan kérdések megoldásába, amelyek kimondottan az iskolára tartoztak” – írja az általa összeállított iskolamonográfiában.
Az iskola vezetésében Székely Margitot váltotta, aki további hat évig aligazgatóként segítette munkájában. Együtt vezették be a koedukációt, támogatta az esti oktatás meghonosítását, kezdeményezte a kultúrotthon és egyben ebédlő és könyvtár építését 1957-ben, amelyet 1959-ben avattak fel – ő akkor már csak tanárként vesz részt az avatóünnepségen. Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy ezen az ünnepségen mutatta be a líceumi tagozat színjátszó csoportja a Kiss-Seprődi Anna vezetésével színre vitt Görög Ilonát, valamint fellépett az Albert Ernő és Péter Albert vezette népi tánccsoport. Ki tudja, miért, 1958-ban leváltották, helyébe Albert Ernőt nevezték ki, akit kétévi igazgatás után, 1960-ban ismét ő váltott. Újra építő munkába kezdett. A mai hadkiegészítő központ (a volt zárda) épületét tette rendbe, új szárnnyal bővítette, az emeletre laboratóriumot létesített, az alagsorban (a politechnikai oktatás bevezetése igényeként) a fiúk számára lakatosműhelyt hozott létre. 1961-ben befejezte a sporttelep építését (a mai törvényszék erre épült), együtt dolgozott a diákokkal és a szülőkkel. További „építő” tevékenységét ebben az épületben nem tudta folytatni, mert az iskolát újabb megpróbáltatás elé állították a helyi pártszervek. A Fegyveres Erők Minisztériuma lemond a mai Mihai Viteazul Főgimnázium épületéről és telkéről, s ide költöztetik a „licit”. A leromlott épületet kellett nagyon gyorsan oktatási célra visszaalakítani, felújítani úgy, hogy az oktatás ne érezze kárát. Tanárok, tanulók, szülők összefogásával ez sikerült is, és 1961 szeptemberében már itt indult el a tanítás az első épületben. A hátsó, ún. B épületben bentlakást, étkezdét létesített. Gazdasági jellegű foglalatossága mellett tervezte az oktatás tartalmi színvonalának emelését, történelmet és latint tanított, órákat látogatott, tanácsokkal látta el kollégáit. Közben nagy érvágás érte az anyanyelvi oktatást az iskolában: 1962 őszén, ezúttal legfelsőbb utasításra, bevezették a líceumi tagozaton a román vonalat, ezzel az 1874-től csak magyar tannyelvű intézmény kétnyelvűvé vált.
Szintén 1962 őszétől az eddigi Textil Művek által patronált esti tagozat a líceum saját tagozatává vált. Újabb fejtörés, újabb nehézségek az iskola vezetése előtt. A higgadt, kiegyensúlyozott igazgató ezeket is megoldotta. Nem élvezhette sokáig munkája gyümölcsét, mert 1963 őszén ismét leváltották, de tapasztalatára szükség volt. Az esti tagozat aligazgatója lett, ezt a tisztséget 1970-ig töltötte be. Ezután nyugdíjazásáig történelmet és latint tanított a legnagyobb hozzáértéssel és szakmai szeretettel.
Tévedhetetlen memóriával volt megáldva. Nemcsak a történelmi eseményeket ismerte a legapróbb részletekig, hanem munkatársai életrajzi adatait is, nem beszélve iskolánk végzettjeiről, akiket igazi pedagógusként követett életpályájukon, évek múltán is tudta, ki hol van, él, mivé lett.
Ki volt számunkra Kelemen József? – tesszük fel a kérdést. Egy szóval: az ember, aki minden szavával tanított, okított és tanácsokkal látott el. Olyan igaz ember, akitől, ha úgy adatott, félni kellett, vagy akihez éppen a legnagyobb tisztelettel kellett fordulni. Egész lényében, a katedrán vagy a civil életben ízig-vérig pedagógus volt. Tőle tanultunk pontosságot, igazságérzetet, az elődök iránti tiszteletet, leküzdeni a kicsinyességet. Kelemen József sokrétű személyiség volt: pedagógus, iskolavezető, zenekedvelő és -művelő, egyházi és civil zenekari vezető, helytörténész. Iskolánkban 90 tagú leánykórust szervezett, 1972–1981 között megalapította az iskolai fúvószenekart, ő maga is játszott benne. Eredményességét igazolta, hogy 1975-ben a zenekar Năvodari-on első díjat nyert. Felpártolta az iskola művelődési életét, támogatta a kórust és a tánccsoportot: ő kezdeményezte az iskola kultúrcsoportjainak falujárását, ezzel is hozzájárulva az intézmény tekintélyének növeléséhez.
Közéleti szerepet is vállalt. Tagja volt a Textil Művek fúvószenekarának, 1970-től a barátosi fúvószenekar újjászervezésében vállalt oroszlánrészt, karmestere lett. Közben nem feledkezett meg az utánpótlás neveléséről sem, 1988-tól a gyermek-fúvószenekar létrehozásának egyik fő mozgatója. A zenekar teljesítményét országos szinten is elismerték: 1980-ban és 1982-ben nagyon jó, 1984-ben kitűnő elismerésben részesítették a Buziáson megtartott országos vetélkedőkön. 1991-ben felléptek a Székely Mikó Kollégium véndiákjainak II. világtalálkozóján. Három évtized után adta át a karmesteri pálcát. Nyugdíjba vonulása után a vártemplomban kántorizált, több helytörténeti jellegű előadást tartott. Ha igaz a mondás, miszerint az írás a lélek tükre, akkor ez százszorozva is igaz Kelemen Józsefre. Erről a legmeggyőzőbb gyöngybetűs írásával kinyomtatott két könyve: A sepsiszentgyörgyi községi felső leánytanodától a Mikes Kelemen Líceumig (1999) és Barátos monográfiája (2001). A Mikó Kollégium Évkönyve is nagyrészt az ő kutatásai alapján készült el. Életpályáját felelevenítve nem hagyhatom ki azt az iskolánk történetében meghatározó, korszakalkotó javaslatát, amely 1990. január 18-án hangzott el, miszerint intézményünk vegye fel a Mikes Kelemen nevet. A Mikes Kelemen Líceum vezetőtanácsa az iskoláért tett munkája elismerése jeléül a líceum örökös tiszteletbeli igazgatója címet adományozta.
Halála hirtelen következett be 2004. november 3-án. A háromszéki pedagógustársadalom nagy vesztesége volt. Fáradt teste a vártemplomi református temetőben nyugszik. 
Jancsó Árpád
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. február 11.

Bukarest vagy Budapest?
A tüntetéshullám nem a korrupció feletti győzelem, hanem az adósrabszolgaság szentesítése
Egészen érdekes gondolatmenetnek vagyunk szemtanúi, most éppen a bukaresti demokráciára vágynak Budapesten, különösen Bokros Lajos egykori levitézlett pénzügyminiszter. Lukács Csaba székely újságíró a Magyar Nemzetben megjelent vezércikkében egyenesen a román világot kívánta Budapestre exportálni az ottani úgynevezett korrupcióellenes tüntetések kapcsán.
„Most, hogy gyakorlatilag minden este hatalmas tüntetések vannak Románia nagyvárosaiban, nagyon érdekes gondolatkísérletre adódik alkalom, elmerengve a román és a magyar néplélek közti különbségeken. Miközben sok esetben lesajnáljuk a keleti szomszédot, úgy tűnik, arrafelé sokkal egészségesebb a lakosság igazságérzete.” Majd a szerző a Soros György-féle hiénaszervezet, a Transparency International legújabb kutatását hozza elő érvnek, hogy Magyarországon mennyire emelkedett a korrupció, az emberek pedig nem tesznek semmit, bezzeg a románok.
Az ellenzék szerint a baloldali kormány úgy módosította a Btk.-t, hogy csak a 14 millió forint értéknél nagyobb kárt okozó hivatali visszaélés esetében indítható bűnvádi eljárás, csökkentették a kiszabható büntetés mértékét, illetve az elévülési időt is. A kormány szerint szó sem volt erről, a módosító rendeletet tudatosan félreértelmezték, illetve félretájékoztatták a közvéleményt. A tüntetők viszont a nagy többséggel megválasztott baloldali kormány menesztését követelték, mire a kormány meghátrált.
Vajon mi állhat a bukarestiek új keletű demokráciafelfogása mögött, amit annyira irigyelnünk kellene?
Amikor Romániában a korrupció ellen tüntetnek, az olyan, mintha a nepáliak a Himalája látványa ellen tiltakoznának, az ellen, ami részben a megélhetésük forrása. Biztosan lehetne egy ilyen akcióra nepáliakat szervezni, de hogy nem lenne normális jelenség, az biztos. Romániában a korrupció annyira átszőtte az egész társadalmat, annyira a mindennapi élet része lett, hogy baksis nélkül senki nem tud elintézni semmit. Ott tényleg meghal a kórházban az, aki nem tud fizetni. Pénzért veszik az iskolai végzettségeket is. Lefizetnek valakit, ha jó munkahelyet akarnak. Jól meghatározott és megismert tarifák vannak, egy kiemelt ápolói hely ára például egy kisvárosi panellakás értéke. Romániában mindenkit le lehet fizetni, és le is kell, ha nem akar az ember hoppon maradni.
A helyi korrupciós rendszernek van ugyanakkor egy sajátossága. Most a főbűnösnek kikiáltott politikai elit ügyei mellett a globális vállalatok ezerszer nagyobb ütemben, porszívó üzemmódban szívják ki a profitot. Gondoljunk arra, hogy a titkosszolgálatok uralta Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) „mekkora fogást” tudott találni Viktor Ponta volt miniszterelnökön. A vádirat szerint 2007–2008-ban Ponta ténylegesen el nem végzett ügyvédi szolgálatokért vett fel havi két-háromezer eurós honoráriumot Dan Sova szenátor cégétől, az összeg igazolásául pedig 17 beszámolót hamisított más ügyvédek tevékenységi beszámolóját lemásolva. Vagyis a román miniszterelnök mintegy 13 millió forintnak megfelelő eurót kapott el nem végzett munkákért. 13 millió forint… Mekkora korrupciós fogás!
Románia Európa egyik legkiszolgáltatottabb gyarmata, a politikai pálya ott a lehető leginstabilabb. Nagyjából olyan gyorsan váltják egymást a különböző tisztségekben a politikusok, mint a fanarióta korszak behajtói, csak most nem a török szultánnak van érdekérvényesítő akarata, hanem a globális tőkének. A globális nagytőke sokkal erősebb Romániában, mint bármelyik kormány. Erősebb bármilyen népakaratnál és az igazságszolgáltatást is kézben tartja. Lásd, amikor összefog a Heineken multicég a román bírósággal a székelyföldi Igazi Csíki Sör ellen, és tönkreteszik a székely vállalkozást. Nincs kegyelem, a multi mindent visz.
A globális tőkének kiterjedt „civil” hálózatrendszere van, ezek vezető szerepet játszottak a mostani kormánybuktató törekvésekben. Az sem véletlen, hogy a Soros Györgyhöz köthető civil szervezetek ellenőrzését helyezte kilátásba Liviu Dragnea, a bukaresti kormány fő erejét képező baloldali Szociáldemokrata Párt elnöke. Szerinte rengeteg „tisztességes, becsületes” civil szervezet alakult Romániában, de elképzelhetőnek nevezte, hogy olyanok is vannak köztük, amelyek a törvényesség határán, a közhasznúság elveit megsértve működnek. Dragnea konkrétan Soros György és az általa finanszírozott szervezetek ellen emelt kifogást. „Ez az ember, aki talán már az 1990-es évektől kezdődően különféle szervezeteket hozott létre Romániában, csak a rosszat finanszírozta: az általa pénzelt akciók sosem váltak hasznára Romániának” – jelentette ki a vezető kormánypárt elnöke.
Adrian Tutuianu, a Román Hírszerző Szolgálatot (SRI) felügyelő parlamenti bizottság elnöke azt mondta: meg akarja vizsgálni, nem sérti-e a nemzetbiztonsági törvényt az, hogy a Romániában működő külföldi tőkéjű vállalatok támogatják a kormányellenes tüntetéseket. Több hírforrás is beszámolt arról, hogy egyes multik hamarabb elengedték alkalmazottaikat a munkából, vagy éppenséggel szabadnapot adtak nekik, hogy részt vehessenek a kormányellenes demonstrációkon, sőt egy prahovai újság Tutuianu szerint arról írt: egy külföldi cég egyenesen kötelezte alkalmazottait, hogy tüntessenek.
Van egy fontos információ is, amely elsikkadt. Az új bukaresti kormánynak két fontos intézkedése is van. Az egyik szerint a multinacionális cégeknek az eddigi öt helyett 16 százalékos adót kell befizetniük az államkasszába. A másik a titkosszolgálatok teljes lefejezése, a szervezet költségvetésének 15 százalékos csökkentése. Ráadásul jön még Soros civiljeinek az átvilágítása. A Btk. enyhítését célzó rendelet rossz kommunikálása magas labda volt azoknak, akiknek az érdekeit sértették ezek az intézkedések. A titkosszolgálatok által uralt DNA és a globális tőke összefogása, valamint az álcivilek közreműködése mind a kormány ellen dolgozott.
A tüntetéshullám korántsem a korrupció feletti győzelem jelképe, hanem a modern adósrabszolgaság szentesítése a tömegdemokrácia közreműködésével. A kifogásolt vezércikk így zárul: „Ami pedig minket illet: a magyar társadalomnak, civil világnak immár Bukaresttől is van mit tanulnia.” Van tehát tanulság, de pont fordítva, Budapest tanulhat abból, mi várható, ha a globális tőke gazdasági és civil hálózatrendszere együtt lép fel a demokrácia ellen. Nem ártana emlékezni sem. A székely ősök egyszer már megpróbálkoztak Mihai Viteazul román fejedelemmel összefogni. Annak sem lett jó vége.
Szakács Árpád
A szerző újságíró
Magyar Idők (Budapest)

2017. március 8.

Erről jut eszembe
Szobra áll, sírhelye jeltelen. Furcsa helyzet, különös utóélet. Aranka György, Marosvásárhely közmegbecsülést érdemlő jelese, a felvilágosodás eszméinek kitartó híve és mindenese 200 esztendeje, 1817. március 11-én hunyt el. Nyolcvan évvel korábban, 1737-ben született. Idén kettős évforduló is arra késztet tehát, hogy a vásárhelyiekben felfrissítsük az emlékezetét. A Nemzeti Színház épülete mögött, a járókelők és az ide látogató turisták szeme elől kissé eldugva, a főtérhez mégis közel, magához vonz cselekvést sugalló bronzmása, Gyarmathy János impozánsan is emberközeli, 2008-ban avatott, megnyerő alkotása. Az egykori fáradhatatlan művelődésszervező, író, történész, filozófus, a magyar akadémiát megelőző tudós testület, az Erdélyi Nyelvmívelő Társaság létrehozásának fő szorgalmazója egyik kezében könyv és fénysugárzó gyertya. Másikkal – igazi magvetőként – betűket szór maga köré. Kis dombocskán örökítette meg a szobrász, kemény kockakövek formázzák a halmot, a magyar ábécé véletlenszerűen szétszórt, bronzból mintázott betűit szorítják magukhoz a szikladarabok szerves összetartozásban. Aranka György jól elvan a kis parkban. Lábainál né- hány viharvert, őszi koszorú még a tavalyi drámanapi tisztelgést juttatja eszünkbe, karján vidáman lengeti a vékony piros-fehér-zöld szalagocskát a tavaszi szél. A református temetőben, ahova halála után két nappal temették, a nyughelyét hiába keresem. A sírkert ravatalozója, Erdély legrégebbi és legszebb cinterme oldalfalán márványtábla hirdeti, hogy Zágoni Aranka György, az EMNYT alapítója itt lelt örök nyugalmat. Halálával kapcsolatos információkban nem bővelkedünk, a krónikák többnyire beérik azzal, hogy jeltelen sírba temették. Hogy „Erdély Kazinczyja” miért nem kapta meg a kellő megbecsülést utódaitól, követőitől a távozása utáni években, évtizedekben, nehéz megmondani. Talán a nagy kortárs, a költő Csokonai Vitéz Mihály Marosvásárhelyi gondolatok című versében találunk rá magyarázatot? „Múzsák, most oly helyen elmélkedem, amely/a Világ abroszán legkritikusabb hely”... Vásárhely már akkor is olyan volt! Noha a szándék, hogy maradandó jel emlékeztessen az emberre és értékes életművére, időnként fel-felmerült. A Kemény Zsigmond Társaság például 1934-ben mozgalmat indított, hogy emlékművet állítsanak Aranka György jeltelen sírjára. Születésének 200. évforduló-ján is külön előadás foglalkozott a kérdéssel. De a reformátustemetőről megjelentetett tanulmányok, amelyekhez hozzáfértem, ilyen vonatkozásban konkrétumot nem tartalmaznak. Azt reméltem, ha nincs is kő, a temetőben mégiscsak rátalálok a sírra. Meddő próbálkozás. Az új gondnok igyekezett minden ide vonatkozó adatot előkeríteni, a régi is segített, ő talált rá végül is egy gépírásos dolgozatra, amelyben az áll, hogy az Erdélyi Kéziratkiadó Társaságot is létrehozó Arankát a sírkert I-es parcellájába, a mai 36-os sírba temették. Talán igen, talán nem. A megnevezett helyen gondozott, szép síremlék található. A sírkő mindkét oldalán nevek, az ott nyugvóké. Egyik sem utal Aranka Györgyre. Nyilván a leszármazottak, ha ők vették át a nyughelyet, minderről többet tudhatnak. Ha mások, akkor már csekély az esély, hogy valaha is tisztázódjanak a dolgok. De jó volna, ha egyszer mégis kiderülne, anyanyelvünk e megszállott pallérozóját hova helyezték végső nyugalomra. Nyomtatásban közzétett, illetve kéziratban maradt több mint félszáz munkája és műfordítása figyelemre méltó hagyaték. A tanulmánycímek közt tallózva ma az egyik kevésbé ismert külön is kiemelendő: „Hogy a’ nemzeti nyelvnek kipallérozása és kimívelése egy hazában igen hasznos és a’nnak minden jó hazafira ‘s léányira nézve érzékeny dolog légyen, azt az Europai Keresztény Nemzeteknek szembe tünö példái bizonyitják.” A helyesírás persze mára elavult, de a több mint két évszázad teltével megfogalmazott szándék, hogy az oktatásba, képzésbe a lányokat is vonják be, csakis dicséretet érdemel. Ennek alapján is bátran kijelenthetem, ha élne, Aranka György lelkesen köszöntené a szebbik nem képviselőit ma, a nőnapon. Én is ezt teszem. Hölgyeim, csakis a legjobbakat!
(N.M.K. )
Népújság (Marosvásárhely)

2017. március 13.

Így látnak bennünket ők – a székelyföldi román közösség hangadóit kérdeztük
Autonómia, szimbólumhasználat, etnikai párbeszéd – mind olyan fogalmak, amelyek meghatározták a rendszerváltás után a székelyföldi magyar politikusok diskurzusát. A térségben élő román közösség hangadóit faggattuk arról, hogy miként vélekednek ezekről a kérdésekről.
Portálunk Ioan Lăcătușut, a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fórumának elnökét, Sebastian Pârvut, a sepsiszentgyörgyi ortodox katedrális papját, Mădălin Guruianut, a Nemzeti Liberális Párt politikusát, Dumitru Manolăchescu újságírót és Sever Ioan Miu bloggert kérdezte a székelyföldi magyar és román közösség viszonyáról.
Mi okozza az intézményes párbeszéd hiányát?
Miközben a székelyföldi magyarok és románok között van együttműködés a kultúrában, sportban, ifjúsági kezdeményezésekben, születtek barátságok és vegyes házasságok, a két közösség vezetői nem folytatnak párbeszédet. Elsőként arról kérdeztük alanyaikat: mivel magyarázzák az intézményes dialógus hiányát?
Ioan Lăcătușu szerint a két közösség párhuzamos élete a rendszerváltás után, az iskolák, művelődési intézmények „etnikai alapú szétválasztásával” kezdődött el. „A románok és magyarok nem vesznek részt egymás kulturális, történelmi ünnepeiken. A magyaroknak megvan az az előnye, hogy többségük ismeri a román nyelvet. A románok közt viszont kevesen beszélnek magyarul, ezért nem is értesülhetnek egyes dolgokról. Így fordulhatott elő az a szerencsétlen eset, amikor a magyarok adventet ünnepelték december -én, és a románok azt hitték, hogy a nemzeti ünneppel szembeni ellenrendezvény zajlik” – magyarázta.
Ioan Lăcătusu - sepsiszentgyörgyi szociológus, levéltáros, a Kovászna megyei Állami Levéltár nyugalmazott igazgatója, a Kovászna és Hargita Megyei Európai Tanulmányok Központjának igazgatója és a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fórumának egyik vezetője. Ioan Lăcătusu az elmúlt évtizedekben számos könyvet és tanulmányt írt, amelyben a székelyföldi románság helyzetét vizsgálja. A Ioan Lăcătusu vezette sepsiszentgyörgyi központot az etnikumközi kapcsolatok monitorozása és a Székelyföldön élő románok identitásának megőrzése érdekében alapították.
Sebastian Pârvu szerint azért nincs párbeszéd, mert ha „megsértettél valakit, nem várhatod el, hogy könnyedén leüljön tárgyalni, és ez mindkét félre igaz”. Az ortodox pap úgy véli, a két közösségnek közös érdeke a térség fejlődése, a munkahelyek számának növelése, a megélhetés. Ezekhez az érdekekhez viszont szerinte hozzáadódnak más dolgok is, amelyekre „energiát pazarolnak”. Ilyen az autonómia kérdése is, amit a román közösség semmilyen körülmények között nem tud elfogadni. „A román közösség szerint a magyaroknak most is megvan minden olyan joga, ami az autonómiában is meglenne. A helyi közigazgatást a magyarok irányítják, ez a valóság, ami nem zavarhat senkit, hiszen a vezetőket demokratikusan választják. Vannak magyar iskolák, magyar oktatás, használhatják a magyar nyelvet az igazsgászolgáltatásban is” – részletezte.
Mădălin Guruianu – bevallása szerint – az elmúlt tíz évben folyamatosan azon dolgozott, hogy kiépítse a két közösséget összekötő kommunikációs hídat. Ez idő alatt azt tapasztalta, hogy a két közösség vezetőiben van egy természetes vonakodás a párbeszédtől, mert mindkét fél attól tart, hogy emiatt elveszíti szavazótáborát. „Pedig nem igaz, hogy összefogás projekttel nem lehetne választást nyerni, csak ezeket a szavazatokat nehéz megszerezni, mivel ez esetben kétnyelvű plakátokra van szükség, sokat kell két nyelven kommunikálni. Egy román párt számára ez kényes kérdés, mert ha elkezdene ebben gondolkodni a belső kemény magban lennének akik bírálnák, hogy miért kell magyar nyelven is kommunikálni” – fogalmazott a politikus. Szavai szerint ez történt a Nemzeti Liberális Párt Kovászna megyei szervezetében is. „Csakhogy elég sokan voltunk, akik normalitást szerettünk volna, és úgy döntöttünk, nem vesszük figyelembe az ellenvéleményeket. Nálunk vannak ésszerű politikusok az Nemzeti Liberális Pártban és az RMDSZ-ben, és ésszerűtlenek a Szociáldemokrata Pártban és az MPP-ben. Az jelenti a gondot, hogy nehéz megértetni egy párt szavazóbázisának kemény magjával, hogy miért van szükség nyitásra a másik fél irányába” – magyarázta. Guruianu elmondta, Antal Árpádot például egy rendkívül nyitott (elméjű) politikusnak tartja, akivel jól együtt tudtak működni, mégis a választási kampányokban voltak kilengései. „Például amikor azt mondta, hogy ha nem szavaznak a választók RMDSZ-es jelöltre, akkor egy román kerül a parlamentbe” – tette hozzá.
Mădălin Guruianu kilóg a sorból. „Nekem nagy szerencsém volt azzal, hogy úgy kerültem Sepsiszentgyörgyre, hogy egy magyar lányba voltam szerelmes, és családja és barátai révén ismerkedtem meg a magyar közösséggel és igényeivel” – mondta Mădălin Guruianu. Hozzátette, ebben a különbözik azoktól a Székelyföldre költöző románoktól, akik nem kerülnek kapcsolatba a magyar közösséggel. A politikus szerint az lenne nagyon fontos, hogy a két közösség politikai és civil vezetői döntéseik meghozatalakor a másik fejével is tudnának gondolkodni. „Engem sokat segítettek az akadémiai vitaestek (debate), amelyeket diákoknak szerveztünk, és ezek révén megtanultam a másik fél fejével gondolkodni. Amikor liberális párti politikusként nyilatkoztam valamit, mindig meggondoltam, hogy erről vajon mi lesz a magyar barátom véleménye, szégyenkezik miattam, vagy büszke lesz rám. Ez nagyon fontos dolog, ha mindannyian így járnánk el, kevesebb lenne a kisiklás” – jelentette ki Guruianu.
Dumitru Manolachescu szerint az intézményes párbeszéd hiányát a két közösség vezetői, elsősorban a politikusok tartják fenn. „Tudomásom szerint az elmúlt két évtizedben nem voltak olyan találkozók, amelyek hozzájárultak volna a két nemzet közti békés együttéléshez. Az az érzésem, hogy mindkét oldal jobban megél a konfliktusokból” – jelentette ki.
Kik lehetnek a magyar közösség tárgyalópartnerei?
Alanyainkat szembesítettük azzal, hogy a magyar közösség vezetői nem fogadják el partnerként a Maros, Hargita és Kovászna megyei Románok Civil Fórumának képviselőit, sőt a két közösség közeledésének akadályozóiként tekintenek rájuk, ezért inkább a román fiatalokkal, például Mădălin Guruianuval működnek együtt.
Felvetésünkre érthető módon a legvehemensebben Ioan Lăcătușu reagált. „Mădălin Guruianunak sincs erkölcsi alapja, hogy reprezentatívabbnak tekintsék, mint bennünket, öregeket. Igazságtalanság, ahogyan ránk tekintenek, a fórumunkat 33 bíróságon bejegyzett civil szervezet alkotja. 2010-ben ezer képviselővel szerveztünk és román polgármesterek is elfogadják, akkor miért ne lehetnénk reprezentatívak?” – érvelt a románok fórumának elnöke. Lăcătușu szerint a magyar polgármestereknek joguk van megválogatni a partnereket a párbeszédhez, de mivel egyetlen román szervezet, párt se vitatja a fórum reprezentativitását, ha valóban párbeszédet akar, még ha nehéz is, le kell ülniük egy asztalhoz, mert biztos találnak kiindulási pontot. „Minden elismerésem, ahogy a magyar közösség megszervezte magát, és három forrásból szerez finanszírozást a nemzeti identitása megőrzéséhez, így kap pénzt Bukarestből nemzeti kisebbségi szervezetként, az állami költségvetésből és Budapestről is. Nem akarunk privilégiumokat, hanem azt szeretnénk, hogy esélyt kapjunk a projektjeink finanszírozására” – panaszkodott a szervezet elnöke.
Mădălin Guruianu szerint csak a demokratikusan megválasztott román vezetők lehetnek a partnerei a román-magyar párbeszédnek. „A Románok Civil Fóruma soha nem jelentkezett egyetlen választáson sem, habár felszólítottuk, hogy ha a román közösség képviselői szeretnének lenni méretkezzenek meg a választásokon. Én úgy gondolom a román közösség egy része és a magyar sajtó is téved akkor, ha a Románok Civil Fórumát tekinti hangadónak” – vélekedett. Szerinte ha valaki arra vagy kíváncsi, hogyan élnek a románok Székelyföldön, akkor a közösség legitim képviselőit kell megkérdeznie, mert ellenkező esetben olyan irreális, a valóságtól elrugaszkodott válaszokat kap, mint amiket Dan Tanasă szokott adni. „Az elmúlt 12 évet vizsgálva kiderül, hogy az a jelölt akit Dan Tanasă támogatott nevetségesen alacsony számú szavazatot – 100-200 voksot – szerzett, ami azt mutatja, hogy nem képviseli az az itt élő emberek véleményét, mégis a román sajtó őt tartja a Székelyföldi románok hangjának” – mondta a politikus. Guruianu emiatt is sajnálatosnak tartja, hogy a sepsiszentgyörgyi magyar közösség vezetői a választások után visszautasították az alpolgármesteri tisztséget. „Itt nem Mădălin Guruiani személyéről volt szó, hanem arról, hogy együtt történelmet írhattunk volna azáltal, hogy erre a tisztségre egy jóindulatú román embert neveznek ki, aki az elmúlt években konkrét lépéseket tett a magyar-román viszony javítása érdekében” – jelentette ki.
Sebastian Pârvu szerint a román közösségnek is vannak vezetői, a probléma az, hogy nem sikerül kommunikálniuk a magyar vezetőkkel. „Nekem ortodox papként például nincs gondom a magyar lelkészekkel való kapcsolattartásban, rendszeresen találkozunk és tárgyalunk közös dolgainkról. Ugyanakkor el kell ismernünk, hogy a Kovászna és Hargita megyei románoknak valóban vannak képviseleti gondjaik, hiszen ha tíz vezető öt pártlistán indul, nem várhatjuk el, hogy képviselőink legyenek a tanácsokban” – mondta Pârvu.
Sebastian Pârvu – a sepsiszentgyörgyi ortodox katedrális lelkésze, a Kovászna és Hargita megyei Ortodox püspökség kulturális tanácsadója, a Kovászna, Hargita és Maros megyei Románok Fórumát alkotó Andrei Saguna Keresztény- Kulturális Liga elnöke, a Nicolae Colan Egyházi Dokumentációs Központ igazgatója. Sebastian Pârvu doktori dolgozatát a „volt székely székek román közösségének részvétele az 1848-as forradalomban” témában írta.
Dumitru Manolăchescu szerint teljesen természetes, hogy például Antal Árpád polgármester Mădălin Guruianut fogadja el tárgyalópartnerének, hiszen jól ismeri és „intézményesen” közelebb áll hozzá. „Nem fogok más személyeket nevesíteni, de közismert, hogy a román közösségnek is vannak még képviselői, akik nem konfliktusosak. A probléma a politikusokkal van, nem a civil társadalommal, amely már elkezdett együttműködni” – mondta az újságíró.
Sever Ioan Miu úgy véli: a Románok Civil Fóruma nem olyan radikális, mint amilyennek tűnik, de letagadhatatlan Mădălin Guruianu érdeme a két közösség egymáshoz való közeledésében. „Amennyire egy éves ittlétem alatt meg tudtam ismerni a román közösségünket, azt mondhatom, hogy jelenleg senki nincs, aki helyettesítené tudná őt” – jelentette ki a blogger.
Mi a román közösség legégetőbb problémája?
Alanyainkat arról is kérdeztük, hogy szerintük melyek lehetnek azok a témák, amelyekről a két közösség vezetőinek tárgyalniuk kellene, és mit tartanak a székelyföldi román közösség legégetőbb problémájának.
Ioan Lăcătușu szerint a térségben „az alsó szinteken” mindenki jól kijön egymással, léteznek jó szomszédságok, nincsenek viták, vannak vegyes házasságok, van párbeszéd. Gondot az okoz, hogy nincs olyan civil szervezet, amely egymás megismerését tűzte volna ki célul. „Ezen a téren a mi román szervezeteink sem tűnnek ki ezen a téren” – jegyezte meg. Szerinte a Kovászna Megyei Kulturális Központnak rengeteg kiadványa van a székelyek történelméről és hagyományairól, turisztikai látványosságairól, térképek a műemlékekről, de szinte semmi nem jelent meg a románokról, semmi a Keleti Kárpátok Nemzeti Múzeumáról, az első román iskoláról vagy az ortodox katedrálisról. „Tudom miként vélekednek ezekről, de léteznek, itt vannak, miért nem érdemlik meg, hogy megjelenjenek a kiadványokban?” – fogalmazott a románok fórumának elnöke.
Lăcătușu szerint a románok és a magyarok teljesen másként értelmezik a jelent és a múltat. Példaként a nemrég megjelent Székelyföld története című könyvet említette, amely szerinte úgy mutatja be a térséget, mint székelyek földjét, ahová a románok ki tudja honnan érkeztek, és nincsenek jogaik. „Kettős mércével mérnek, jövevényeknek néznek bennünket. Gyarmatosításnak tekintik, ha egy szebeni román költözik ide. Másként látjuk a 1918-at, 1940-et és más történelmi eseményeket. A forradalom után is bármit értünk el, intézményalapítás terén, azt erővel kellett kicsikarnunk, nem találtunk megértésre a magyar elit részéről” – panaszolta Lăcătușu, aki szerint senki nem akadályozza meg a magyarokat a nemzeti identitásuk megőrzésében.
Mădălin Guruianu szerint a térségben olyan témákat kellene kibeszélni és olyan kezdeményezéseket elindítani, amelyek mentén közös platformra helyezkedhet a két közösség. Ezek a nyilvános rendezvényeket azért tartja hasznosnak, mert ilyenkor valóban meg kell hallgatni a mások álláspontját, és azonnali választ kell adni rá. „Nagyon fontos lenne az empátiakészség és az, hogy mi itt helyben jól tudjuk kezelni a román-magyar viszonyt, és sok jó példát tudjunk felmutatni az együttműködésről. Most mindkét fél a másiktól várja a nyitást. Tényleg az a probléma, hogy ki teszi meg az első gesztust a másik irányába?” – fogalmazott a politikus. Magyarázata szerint a magyarok mindig Bukaresttől várják az első gesztust, a térségben élő románok pedig a polgármestertől vagy megyei tanács elnökétől, és sajnos egyik fontos szereplő se vállalja fel, hogy megtegye ezt a lépést.
Sebastian Pârvu a székelyföldi románok legnagyobb problémájának a demográfiai csökkenést nevezte. Kevés a gyermek, ürülnek ki az iskolák és templomok, a román fiatalok pedig a kilátástalanság miatt kivándorolnak a térségből – sorolta. „Ezt a jelenséget mi románok jobban érezzük, mint a magyarok, de a magyar közösség is ott lesz tíz év múlva, ahol mi ma tartunk” – vélekedett. Az ortodox pap az alulfinanszírozottságot is problémának tekinti. Szerint mindkét fél abban a tévhitben él, hogy a másik közösség tud más forrásból finanszírozást szerezni, és ezt kifogásként használják, hogy ne adjanak pénzt. „Például ha az egyháznak kérek, azt mondják, hogy nem adunk, mert kaptok Bukarestből, de fordítva is igaz, amikor azt mondják a magyaroknak, hogy úgyis kaptok pénzt Budapestről. Valójában azonban projektek életképessége alapján kellene megítélni egy egy kérést” – jelentette ki.
Pârvu problémának tartja a Székelyföld megnevezés használatát is. Ezzel szerinte az a gond, hogy a térségről készített népszerűsítő kiadványokban nem jelenik meg a román közösség, és azt sugalják, hogy mind a történelemben, mind a jelenben, ebben a térségben egyetlen közösség él. „Gond az, hogy ezeket a kiadványokat közpénzből finanszírozzák, és az lenne normális, ha ezekben helyt kapna a másik közösség is” – tette hozzá.
Dumitru Manolăchescu szerint a Kovászna megyei román közösségnek ugyanazok a problémái, mint a magyar közösségnek. A románok azt szeretnék, hogy saját országukban ne tekintsenek rájuk megtűrtként, és folyton ne emlegessék, hogy Székelyföld a magyaroké, és nem a kommunisták által Moldovából, Havasalföldről és Dobrudzsából behozott bevándorlóké. „A románok is otthon szeretnék érezni magukat Kovászna megyében, amely Románia része” – jegyezte meg.
„Ha azt kérdezné, hogy mi az én problémám románként, azt mondanám: nem szeretném többé a helyi közigazgatás mostohagyerekeként érezni magamat. Aláhúzom, hogy ezt románként mondom” – válaszolta kérdésünkre Sever Ioan Miu. Kijelentette: románként számára fontosak a nemzeti szimbólumai és ünnepei, ezért fáj neki az, ha Antal Árpád még január 24-én, Moldova és Havasalföld egyesülésének ünnepén sem lép a Mihai Viteazul szobor elé, ahol román politikusok és néhány magyar állami intézményvezető ünnepel. „Azt kérdezném a román és magyar elöljáróktól: vajon egy harmadik nemzetnek kell többséget alkotnia azért, hogy mi tiszteljük egymást?” – fogalmazott a blogger.
Van olyan jog, amit megvonna a magyar közösségtől?
Alanyainkat szembesítettük azzal, hogy a bukaresti döntéshozók szerint Románia minden jogot megadott és kisebbségeknek, és e tekintetben modell értékű Európában, ehhez képest az ország nem teljesíti maradéktalanul a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának ratifikálásakor vállalt kötelezettségeket sem. Ugyanakkor vannak olyan román politikusok, akik szerint a szükségesnél is több joga van a magyar közösségnek.
Ioan Lăcătușu azt tartja túlzottnak, hogy a magyar közösségnek joga van eldönteni: kihelyezik vagy sem országuk zászlaját, viseljék vagy ne viseljék a nemzeti színű vállszalagot, illetve „bármeddig káromolhatják a román államot”. Európában szerinte nincs még olyan sajtó, amely megengedi magának azt, amit a térségbeli magyar sajtó megtesz.
Mădălin Guruianu szerint Románia modellértékűsége függ attól, hogy hová irányítjuk a reflektorokat. Példaként említette, hogy egyetlen ország vagyunk, ahol a parlamentben hivatalból fenn vannak tartva helyek valamennyi nemzeti kisebbségnek. „Ez nagyon jó, ebben a tekintetben valóban mi vagyunk a jó példa. Ez azonban nem azt jelenti, hogy nincsenek más megoldatlan, szőnyeg alá söpört problémák. Egyes területen Románia jó példát mutat, más területeken pedig nem, és azokat ki kell javítani” – vélekedett a politikus.
Sebastian Pârvu nem hinné, hogy van olyan jog, amit meg kellene vonni a magyar közösségtől. „Azt viszont el tudom mondani, hogy rossz ötlet volt az iskolák nyelvi alapon való szétválasztása, mivel a fiatalok nem találkoznak, elvették tőlük az esélyt hogy találkozzanak, megismerkedjenek, barátkozzanak” – jelentette ki.
Dumitru Manolăchescu válaszában emlékeztetett: Székelyföldön a magyar nyelv minden területen szabadon használható. „Rosszul állunk viszont a nemzeti szimbólumok használata terén, mivel mindezt egymás elleni harcokra használjuk fel. Szerintem ez azért történik, mert a román közösségre utaló elemek – már amennyi létezik – teljes mértékben hiányoznak a helyi szimbólumból” – részletezte az újságíró.
Sever Ioan Miu a romániai magyar kisebbség jogait nem tartja túlzottaknak. Szerinte aki azt állítja, hogy a romániai kisebbségeinknek túl sok joguk van, az nem ismeri az olasz (Dél-Tirol) és a finn (Aland szigetek) modelleket. Aki pedig azt mondja, hogy az ország kisebbségeinknek nincsenek jogaik, az nem ismeri a görög vagy francia modelleket. Szerinte ugyanakkor a helyi közigazgatási törvényt lehetne úgy módosítani, kiegészíteni, hogy mindenki számára egyértelmű legyen: 20 százalék alatt is ki lehet tenni a kétnyelvű táblákat. A jelenlegi többnyelvű táblák kapcsán fontosnak tartja azt, hogy a hivatalos nyelv, a román, legyen a magyar felirat előtt (balról vagy fölötte). „Ami pedig a zászlókat illeti, szükség van egy törvényre, amely megengedi a nemzeti kisebbségek zászlójának, vagy regionális kisebbségek zászlójának, így a székely zászló használatát is. Bevallom, hogy az én szívemben a román zászló foglalja el a legtöbb helyet, és szeretném, ha így lenne a magyarok számára is, ugyanakkor megőrizve a magyar identitásukat. Ennek azonban természetes módon kell bekövetkeznie, nem pedig hatóságok által előírt módon. Erőszakkal nem lehet szeretetet elérni” – fogalmazott a blogger.
Mi a gond a kétnyelvűséggel és a szimbólumhasználattal?
Alanyainkat emlékeztettük arra, hogy a magyar közösség kéri a magyar nyelv használatának, köztéri feliratok, nemzeti és helyi szimbólumok használatának rendezését. Megkérdeztük tőlük: melyek azok a magyar igények, amelyek elfogadhatónak tartanak?
Ioan Lăcătusu szerint a székelyföldi román közösség az, amelynek szimbólumhasználatát akadályozzák. Példaként említette, hogy a Háromszék lakosságának 25 százalékát kitevő románok jelképei hiányoznak Kovászna megye címeréből. A székely zászlóról pedig úgy vélekedik: ez a szimbólum a jövendőbeli Székelyföld jelképeke szeretne lenni, „egy olyan közigazgatási egységé, ami nem létezik”. Szerinte ha nem létezne a térség etnikai autonómiájának igénye, a székely zászló bárhol lebeghetne. „Ismerem a más régiók zászlójára vonatkozó ellenérveket, de Barcaság vagy Vrancea nem akar autonómiát” – érvelt a románok fórumának elnöke.
Mădălin Guruianu szerint valóban vannak törvénykezési hiányosságok, amiket ki kell javítani. Az például szerinte nincs rendben, hogy Kolozsváron a polgármester azért utasítja vissza a kétnyelvű helységnévtáblák kihelyezését, mert a magyar közösség aránya 20 százalék alatt van. Szerinte a kétnyelvűség alkalmazásának teljesen természetesnek kellene lennie mindenhol. A politikus megoldást is javasol: a vegyes lakosságú településeken közös egyeztető bizottságokat kellene létrehozni, ahol a felek képviselői közösen döntenek egy adott ügyről. „Ez olyan, mint amikor két párt koalícióra lép és létrehoznak egy egyeztető bizottságot, amely segíti a közös munkát. Az egyeztető bizottságok kis bíróságokként működhetnének, ahol addig vitáznak a felek, amíg döntés születik egy vitás kérdésről. Ennek a mechanizmusnak működnie kellene országos és helyi szinteken is” – magyarázta.
Sebastian Pârvu szerint a gond az, hogy a román nyelv a magyarok számára nem azt jelenti, amit jelentenie kellene. „Gondolok itt arra, hogy egyes létesítményeket csak magyarul feliratoznak, például a sepsiszentgyörgyi Erzsébet parkban felállított huszár szobor előtti táblát. A törvényt be kell tartani, így ha a román nyelv az ország hivatalos nyelve, akkor azt használni kell. Néha azt érzem, hogy a magyar nyelvet a román ellenében használják, például a városnapokon nagyobb a magyar nyelvű szöveg, mint a román felirat. Az viszont abszurd lenne, hogy törvénybe kellene szabályozni, hogy milyen betűméretet és karaktert kell használni az ilyen kétnyelvű feliratoknál, de lehet ez a megoldás” – fejtegette.
Dumitru Manolăchescu szerint három joga hiányzik a magyar közösségnek: a jóléthez, a harmóniához, a békéhez való jog. „Ilyen időket élünk, és ezek a jogok hiányoznak a Kovászna megyei románok számára is, ezért kérem ezeket magunknak is” – jelentette ki.
Dumitru Manolăchescu - újságíró, a Kovászna megyei román sajtó közismert véleményformálója. Pályafutását évtizedekkel ezelőtt a Cuvântul Nou című román nyelvű napilapban kezdte, majd annak megszűnését követően egy ideig sajtó tanácsadóként dolgozott a Kovászna megyei prefektúrán, jelenleg az Observatorul de Covasna napilap véleményvezére. Írásaiban rendszerint taglalja a román-magyar együttélés témáját..
Sever Ioan Miu a magyar közösség egyetlen igényét sem tartja túlzónak. Hiányzik viszont szerinte az a jog, hogy a magyar kisebbség a közintézményekre is kitűzhesse a zászlóit, a román lobogó mellé.
Mi a gond az autonómiatörvénnyel?
Alanyainktól megkérdeztük: tanulmányozták-e az autonómiatervezetet, mi a kifogásuk Székelyföld autonómiája ellen, illetve találtak-e a tervezetben olyan elemet, amit elfogadhatónak és életbe ültethetőnek tartanak.
Ioan Lăcătușu szerint az autonómiát nem lehet etnikai alapon létrehozni, és tévedésnek tartja, hogy a román állam engedélyezte az etnikai alapon szerveződő pártok létrejöttét. Ugyanakkor úgy véli: az autonómia egy valami más fele vezető út kezdete. „Nem olvastam el az autonómiatervezetet. A jogszabályt nem tudtam érzelemmentesen, csak kutatóként vizsgálni, mivel nem szeretném, ha unokáim autonómiában élnének, és meg vagyok győződve arról, hogy az autonómia nem tenne jót a magyaroknak sem. Egyetlen román politikai vagy civil vezető sem fogad el az ország közepén egy etnikai enklávét” – szögezte le. Lăcătușu ugyanakkor nem lát semmilyen veszélyt a magyar közösség számára identitása megőrzése terén. „A székelyek annyira jól meg vannak szervezve, és olyan identitásmegőrző készséggel rendelkeznek, hogy nem fenyegeti az elrománosítás veszélye” – vélekedett a románok fórumának elnöke.
Mădălin Guruianu olvasta az autonómiatervezet több változatát is. Az autonómia hívének vallja magát, és abban hisz, hogy akik dolgoznak, megérdemlik, hogy többet kapjanak, és akik nem dolgoznak, nem érdemelnek többletjuttatásokat. „Hiszek az erős helyi autonómiában, és úgy gondolom, hogy ehhez gazdaságilag meg kell erősödnünk. Teljesen elfogadom Sabin Gherman és mások véleményét, hiszen ha Kolozsváron élnék, én is elfogadhatatlannak tartanám, hogy a pénzek csak 40 százaléka marad helyben, és 60 százaléka Bukarestbe megy” – fejtette ki a politikus. Felidézte: egy sepsiszentgyörgyi, autonómia témájú fórumon azt kérte a magyar féltől, mutassák meg a törvénytervezetnek azokat a pontjait, amelyek révén a románok megérthetik, milyen előnyük származik az autonómiából. „Ha nem létezik ilyen előny, és garancia arra, hogy nekünk jobb lehet, akkor nem várhatják el, hogy támogassuk a kezdeményezést. Egyébként legyen világos: hasonlóan vélekedem Románia alkotmányáról, amely nem vette figyelembe a magyar közösség igényeit” – szögezte le.
Sebastian Pârvu nem tanulmányoztam az autonómiatervezetet, annyit tud róla, ami a sajtón keresztül eljutott hozzá. „Beszéljünk nyíltan: ha valami egy olyan terv része, amelynek végeredménye nem elfogadható, akkor a terv megvalósításának minden szakaszát elutasítjuk, még akkor is, ha az adott szakasz elfogadhatónak tűnik, de az egészet nézve problémás. Így a magyar közösség egyes kéréseit nem értem és nem is tudom elfogadni” – fejtette ki az ortodox pap.
Dumitru Manolăchescu „átlósan olvasta” a Székelyföld autonómiának tervezetét, de ez szavai szerint elég volt ahhoz, hogy rosszul érezze magát. „Nem az autonómiától való félelem miatt, hanem a tervezetet fordítók román nyelvhasználatának minősége miatt. Ez egy újabb jele a román állam nyelvével szembeni tiszteletlenségnek, egy olyan dokumentumban, amely hivatalossá szeretnének tenni. Az autonómia projektben nem találtam semmit, ami visszaadná a bizalmamat a harmonikus román – magyar együttélésbe” – fogalmazott az újságíró.
Sever Ioan Miu tanulmányozta a tervezetet, de azt mondta, hogy nem szeretne állást foglalni ebben a kérdésben. „Szerintem a jelenlegi törvényes keretre kellene koncentrálni, be kell tartani a nemzeti szimbólumokra vonatkozó jogszabályokat” – szögezte le.
Sever Ioan Miu: blogger, újságíró - Olahus becenéven írt blogot az Adevărul napilap online oldalán, írásainak rendszeres témája a magyar-román együttélés. Később a Limba cailor nevű blogoldalon közölt írásokat a magyar közösségről. Sever Ioan Miu nemrég költözött Bukarestből Sepsiszentgyörgyre, újságíróként dolgozik, illetve alapítója és szerkesztője a MaghiaRomânia blognak, amelyet olyan magyar vagy román olvasóknak szánnak, akik „dobozon kívülre” is tudnak nézni, és akik érdeklődnek az interetnikus és kulturális kérdések iránt.
Mit üzen a magyaroknak az 1918-es egyesülés évfordulóján?
Arra is kíváncsiak voltunk, hogy mit üzennek alanyainak a romániai magyar közösségnek az 1918-as Nagy Egyesülés száz éves évfordulója közledtével.
Ioan Lăcătușu szerint a székelyföldi román közösség szeretné ezt a „nagyszerű” évfordulót méltóképpen megünnepelni. „A magyar közösség történelmi traumáját elismerem, de kívánom, hogy legyen erejük pragmatikusan tekinteni erre az eseményre, és fogadják el a mai valóságot. A történelem nem volt nagylelkű velünk, de Isten megáldott bennünket ezzel a térséggel, sok mindent kell még itt együtt tennünk” – fejtette ki.
Sebastian Pârvu arról biztosította a magyar közösséget, hogy az 1918-as egyesülés ünnepe nem ellenük szól. „Ezért azt kérem: gyertek, ünnepeljetek velünk!” – jelentette ki.
„Nélkületek ez az ország szegényebb és unalmasabb lenne” – fogalmazta meg üzenetét Dumitru Manolăchescu. Sever Ioan Miu pedig arra kérte portálunkat: ha érdekes lesz még a véleménye, tegyük fel a kérdést újra 2018-ban.
Kovács Zsolt
maszol.ro

2017. március 21.

Michelin Green Guide: háromcsillagos hülyeségek erdélyi műemlékekről
Erdély 1600-ban egyesült Romániával, az uniót a gyulafehérvári római-katolikus székesegyházban mondták ki. Sepsiszentgyörgy a Duna-deltában van, Szászfehéregyházát pedig a II.világháború után csatolták Romániához. Legalábbis a Michelin szerint.
A Michelin cég neve elsősorban gumiabroncsgyártóként közismert, valamint a Michelin Guide című étteremkalauz kiadójaként. A vállalat, Michelin Green Guide sorozatcímmel megjelenő útikönyvei szintén komoly presztízsnek örvendenek a szakmában és a turisták körében. A Michelin az éttermekhez hasonlóan minősíti az idegenforgalmi objektumokat is, a legérdekesebbeknek három csillag jár.
Csillagok, csillagok
Erdélyből ezidáig egyetlen vendéglő sem kapott Michelin csillagot, az idegenforgalom terén azonban lényegesen jobban állunk, közel 90 természeti- és kulturális látnivaló került fel a cég turisztikai portáljára ajánlott úticélként. Három csillagot 18 romániai objektum érdemelt ki, köztük négy erdélyi: a prázsmári erődtemplom, a szebeni Astra szabadtéri falumúzeum, Máramaros és a Transzfogaras műút. A válogatás már első látásra is kissé bizarrnak tűnik, hiszen nem szerencsés, objektív kritériumok alapján pedig egyenesen lehetetlen összehasonlítani tájegységeket épületekkel, a Duna-deltát vagy Bukovinát például a Fekete-templommal.
Az értékelés professzionalizmusát illető kételyek tovább mélyülhetnek olyan furcsaságok láttán, hogy míg a bukaresti Nemzeti Szépművészeti Múzeum, a Középkori Román Képzőművészeti Galéria és a Modern Román Képzőművészeti Galéria háromcsillagos, addig az Unesco Világörökséghez tartozó Segesvár eggyel kevesebbet érdemelt csak ki.
Fölöttébb kétséges, hogy a minősítéseket osztogató állítólagos szakemberek tudatában vannak-e azon ténynek, miszerint a két fentemlített galéria a Nemzeti Szépművészeti Múzeum részlegei, aminek fényében kérdés, mivel szerepel a listán ez utóbbi intézmény, ráadásul kiemelt minősítéssel: nemzetközi viszonylatban szerény európai gyűjteményével avagy a székhelyeként szolgáló egykori királyi rezidenciával, amit a 18 legrangosabb romániai műemlék közé sorolni nevetséges túlzás?
Alternatív történelem
Minden egyes minősített objektumnak van egy rövid angol nyelvű leírása, melyek tobzódnak a pontatlanságokban és ostobaságokban. A Michelin egy csillagot adott a nagyváradi Petőfi-parknak, annak elimeréseként, hogy állítólag ott áll a nemes egyszerűséggel „barokk katolikus templom”-nak titulált nagyváradi római-katolikus székesegyház. A valóságban a székesegyház nem a parkban áll, de legalább közel van hozzá.
Érthetetlen, hogy miért kapott a bazilika egyetlen csillagot a Michelintől, ha ugyanis készpénznek vesszük a hozzá mellékelt leírást, akkor a világ egyetlen olyan épülete, mely kétszer épült fel úgy, hogy közben sem le nem bontották, sem össze nem omlott: 1752-ben Giovanni Battista Ricca, 1780-ban pedig Franz Anton Hillebrandt tervei alapján.
A tényekkel nem sokat vesződtek a szerzők a szárhegyi Lázár-kastély esetében sem, melyet szerintük IV Lázár István fejedelem vagy herceg építtette. A Michelin munkatársainak lehet, hogy lelkiismeretfurdalásuk van Trianon miatt, s lehetőségeikhez mérten próbálják jóvátenni, ezért aztán nagyvonalúan úgy döntöttek, Szászfehéregyházát csak a II. világháború után csatolták Romániához. Apróságokkal általában nem törődnek, a Duna-deltában található Szentgyörgyhöz Sepsiszentgyörgy térképét csatolják, Ion Andreescut pedig megteszik Kolozsvár szülöttjének, bár Bukarestben látta meg a napvilágot.
Mindezek azonban apróságok a gyulafehérvári római-katolikus székesegyházhoz mellékelt kolosszális marhasághoz képest. „Itt került sor a nemzet történetének egyik nagy eseményére”, olvasható az ismertetőben. Odébb kiderül, hogy ez a nagy esemény Erdély és Románia egyesülése volt, amit Mihai Viteazul valósított meg. A Michelin szerint az 1600-as uniót a székesegyházban található Egyesülés Termében mondták ki. Ha a hülyeségeket is rangsorolnák, ezért kétség kívül minimum három csillag járna.
Az online bédekkerben azért vannak rokonszenves dolgok is. Az erdélyi települések hivatalos elnevezése mellett fel van tüntetve azok magyar és német neve is, hovatovább Szováta és Máramarossziget kizárólag magyarul szerepel.
Pengő Zoltán
maszol.ro

2017. március 21.

„Tavaszi szél vizet áraszt...” néptáncparádé negyedik alkalommal
Fehér megyében is mindenütt istentiszteletek és ünnepi műsorok keretében emlékeztek az 1848-as forradalomra. Az RMDSZ központi megemlékezésére Március 15-én a Bethlen Gábor Kollégiumban került sor, az iskolai és önkormányzati vezetők jelenlétében. Figyelemreméltó, hogy a városi tanács hivatalos közösségi oldalán magyar és román nyelven köszöntötte a lakosságot, először a város történetében. A megemlékezések sorozatából legnagyobb népszerűségnek azok a rendezvények örvendtek, amelyek középpontjában a gyerekek és a fiatalok álltak. Attól függetlenül, hogy ők szervezték-e azokat vagy csak főszereplői voltak az eseményeknek, a kezdeményezések tömegeket mozgattak meg.
A Fehér megyei RMDSZ és a Dr. Szász Pál Egyesület Csombordon szervezte meg szombaton, 2017 március 18-án a környék magyarságának egyik legkedveltebb ünnepségét.
A nap ökumenikus ünnepi istentisztelettel kezdődött, igét hirdetett Boros László helybeli református lelkipásztor illetve Szabó Dénes római- katolikus plébános és Sándor Botond unitárius lelkipásztor Nagyenyedről.
Ezt követően került sor kultúrotthonban a megye magyar gyermek- és ifjúsági néptánccsoportjainak parádéjára. Köszöntő beszédeikben Lőrincz Helga, Nagyenyed alpolgármestere és Benedek Zakariás parlamenti képviselő - aki felvállalta a Fehér megyei szórványmagyarság ügyének képviseletét is - a hagyományőrzés és ezen belül a néptánc közösségfejlesztő és identitástudat-ápoló szerepét hangsúlyozták.
A „Tavaszi szél vizet áraszt...” néptáncfesztivál konferálója a csombordi tiszteletes asszony, Boros Erzsébet volt, akit elsősorban mint kiváló népdalénekesként ismernek. A közelmúltban, 2017 január 22-én Csokonai Vitéz Mihály önálló alkotói díjban részesült, amelyet Budapesten a Pesti Vigadóban vett át. A magyar állam e rangos kitüntetését az Emberi Erőforrások Minisztériuma adja minden évben, a Magyar Kultúra Napja alkalmából a hosszabb ideje kimagasló művészeti munkát végző egyéni alkotóknak. Boros Erzsébet nem először vehetett át díszoklevelet, hiszen kétszer ítélték oda számára „Hajnal akar lenni” Kárpát-medencei Népdalverseny első díját és az Arany Páva-díjat illetve nagydíjat. Tudását példaértékűen adja át, sok gyerekkel, fiatallal szerettette meg a népzenét, a hagyományokat, elsősorban a népdaléneklést, tanítványai közül kikerültek Felszállott a páva, Hajnal akar lenni győztesek is.
A megyei néptáncfesztivál szellemiségében és szervezési formájában egyaránt kiválóan alkalmas Március 15 ünneplésére, hiszen a mintegy 200 magyar gyerek együtt, népviseletben pompázva, a magyar jövőbe vetett reménységünket jelképezi. Évről-évre megcsodálhatjuk kitartásukat, fejlődésüket, megérdemlik, hogy-a fellépésük sorrendjében- bemutassuk őket az olvasók számára is.
A 2009-ben alakult csombordi Pipacs Néptánccsoport ,annak kezdő- és haladó csoportja nyitotta illetve zárta az előadást. Fő céljuk megőrizni a csombordi táncot és népdalokat a jövő generációjának és emellett minél több erdélyi néptáncot megtanulni. A szülők és a Pipacs Egyesület támogatásával nagyon sok alkalommal szerepelt itthon és külföldön is. Minden évben fellépnek a csombordi Rózsanapon, a Nagyenyedi Nemzetközi Folklórfesztiválon, a Kalotaszentkirályi „Csipkebogyó” Fesztiválon. 2016-ban részük volt szerepelni a torockói Double Rise Fesztiválon és Sárváron a Nemzetközi Folklórfesztiválon. Vezetőjük Boros Erzsébet.
A torockói és torockószenytgyörgyi tagok alkotta Szilas Néptánccsoport, annak kezdő- és haladó csoportja összesen 36 tagot számlál, ez a legnépesebb néptánccsoport a megyében. 2013-ban alakultak, évente fellépnek a helyi és környékbeli magyar kulturális rendezvényeken továbbá a magyarországi testvértelepülések által szervezett falunapokon. Felkutatták és újratanulták a helyi néptáncokat is, a csombordi fellépés alkalmával a Kis-Szilas széki táncot és népi gyermekjátékokat,a Nagy-Szilas széki táncokat illetve négyest, sűrű tempót, csárdást valamint palatkai négyest, sűrű magyar legényest mutattak be. Vezetőjük Fogarasi Antónia.
Szabadság (Kolozsvár)



lapozás: 1-30 ... 331-360 | 361-390 | 391-420 | 421-430




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998