|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 458 találat | lapozás: 1-30 ... 361-390 | 391-420 | 421-450 | 451-458 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Bölöni Domokos 2014. június 28.Elekes Ferenc két könyvéről2013 jó év volt, mondaná a gazdaember, ha valóban jó volt a termés. Az íróember sem fukarkodhat ezt megállapítani, ha két könyve jelenik meg ugyanabban az évben. Nem semmi. A 80-hoz közeledő marosvásárhelyi Elekes Ferencnek (sz. 1935, Siménfalva) sikeres éve volt a 2013-as, először az Útszéli szobraim című kisprózakötete, utána a Mediterrán sóhajtások verses kötete került olvasólámpa alá. Mindkettőt Bölöni Domokos szerkesztette, mindkettő saját kiadás, ami jól illusztrálja, hogy az állami paternalizmus jórészt megszűnt a kultúrában. A támogatható írások kiadási költségeit a szerzőnek kellett kigazdálkodnia, előteremtenie. Kibogozhatatlan, kiismerhetetlen lett az ilyen-olyan szubjektív ítészség tárgyilagosra beállított kiadói támogatás-szimpátia hínárzó útja, amelybe bárki belegabalyodhat, ha könyve kiadására adja a fejét, így az egyszerű alkotónak, a kapcsolati tőkehiátus elszenvedőjének, általánosabban fogalmazva a "közönséges" kultúracsinálónak, jelen esetben a "közönséges" tollforgatónak nem marad más hátra, mint felismerni a piac csínját- bínját, és egye fene, kiéhezi a megmutatkozást. Ezeket a gondolatokat nyilván Elekes könyvei élesztették fel bennem, oxigén a hamu alatti parázsnak. 2013-ban tehát, Elekes Ferenc íróasztaláról, saját költségen, összesen 435 oldal élvezhető olvasnivaló került kiadásra. Miért élvezhető az, amit Elekes Ferenc csinál? Mert őszinte, célratörő, olvasható, és mindemellett vigyáz az olvasóra, hogy mértékkel fogyassza. Nem jár úgy az olvasó, mint ama prédikáló mollah Peseschkian egyik történetében, ahol a mollah, belépvén a terembe, hogy megtartsa beszédét, mindössze egyetlen istállómestert talált. A dilemmája az volt, hogy megtartsa-e a beszédét, vagy ne. Az istállómestertől kért igazítást. Az istállómester így szólt: ő bizony ha bemegy egy istállóba, és látja, hogy az összes ló elszökött, egy kivételével, bizony azt is megeteti-megitatja. A mollah elhatározta, hogy megtartja a beszédet. Az előadás végén elégedetten kérdezte az istállómestert az előadásról. A válasz így hangzott: "Mondtam már, hogy én egy egyszerű ember vagyok, aki az ilyesmihez nem sokat értek. És ha bemegyek az istállóba, és azt látom, hogy az összes ló elszökött, egyet kivéve, azt az egyet is meg fogom etetni. De azért az összes zabot, ami valamennyi lónak járt volna, nem adom oda neki." Elekes mértékkel merítkezik, és töprengésre, emlékezésre késztet. Olyan irodalmat művel, amit szeretni lehet és utálni is, mert igaz. Nem akar túljárni az olvasó eszén, mert az olvasóhoz szól, a lefele csúszó középréteghez, olykor a lecsúszotthoz is. Egyszerűen beszél, de jár az esze kereke. Magával ragadnak ízes nyelvezetű karcolatai, amelyeket úgy fűz egybe, mintha egy hosszú novellát írna, de azért, hogy a rohanó idővel szembemenjen, kiszabja az olvasónak a két buszmegálló között elolvasható terjedelmet, ne kelljen szamárfüleket tűrni a lapokon. Prózakötete két ilyen novellakoszorút tartalmaz, az egyik bözödi tanárkodásának humoros emlékezete, a másik a mamával folytatott "beszélgetésben" kibontakozó életfilozófiája. Verseskötete tartalmilag ez utóbbinak a meghosszabbodása, a novellaírás feszültségében földuzzadó eszmélkedések kicsapódásai, a poézis formanyelvén. Sallangmentes versbeszéde nem mellőzi a hagyományos költői eszközöket, helyenként szép pentaton sorokat rögzít, rímei természetességét az alig észrevehetőség jellemzi, nem a hivalkodás. "Aki barátom, / ha bánt se bánom./ Ki nem barátom, /s útjában állok, / annak kő vagyok,/ betörhet vélem / minden ablakot." (A barátságról). Szatirikus-humora Sziveri Jánosra emlékeztet, vele teszi rokonná. Nem ágál verstani tudományával, sok helyütt nyoma sincs, de sok helyütt rábukkansz akaratlan. Nem is firtatom. Nem az a fontos számára, hogy a tanult kollégák kritikája hol szúrja szíven azért, mert műfajilag nehezen kanonizálható (a prózakötet) és verstanilag a verseskötet. Számára az olvasható és érthető irodalomcsinálás fontosabb, mint az akadémikus ködvárcizellálás. Nem modernkedik, de nagyon is mai. "Stollwerk-verseket ír a modern költő,/ azt hiszi, minden sora jó falat,/ míg kihámoznád, mit akar mondani,/ fölgyűl a papír a körmöd alatt." (Modern). Végtére is az olvasó teszi íróvá az embert (ez áll a Kaláka című online szépirodalmi folyóirat logójában), és nem a kritika. Elekesnek vannak olvasói. Amit ő képvisel az erdélyi irodalom piacán, az az, hogy a publicisztika erényeit, azaz a jó publicisztika igazságát irodalmi ruhába bújtatja. Azért fogalmazok így, mert történeteiben csontig lerágja a húst, verseiből kidobja a régi divatú költői eszközöket, egyenesen beszél, a szemedbe néz. És van őszinte humor, és van népi elköteleződés, és úgy szereti Marosvásárhelyt, hogy el nem feledheti Siménfalvát vagy Bözödöt (Mikest parafrazálva), és úgy politizál, hogy nem politizál, de láthatóvá teszi, hogy fáj az ostobaság, a szegénység, a kiszolgáltatottság. Vegyétek és egyétek, ezek vagyunk mi. Elekes Ferencre tulajdonképpen akkor kezdtem figyelni, amikor közös fórumokon jelentünk meg verseinkkel. Abból az időből, amikor az Ifjúmunkást olvastam, csak a neve foszlányaira emlékszem. Írásaira nem. Valószínűleg azért, mert az újságírói műfajok sohasem vonzottak. Cseke Gábor azonban azt írja, hogy "írói tapasztalata következetesen két forrásból táplálkozott: szülőfaluja éltető erkölcsi hagyományaiból, illetve ország- és világjárásai tanulságaiból." Így van, ezt lehet érezni Elekest olvasván. Nos, ami ebben a két könyvecskében benne van, az már az újságíróvénában kifejlődött szépírói megmutatkozás. Árnyékban meglépett-lépkedett munkásság áll mögötte, de újfent a fényre kívánkozott. "Az égvilágon a minden,/ s a semmi az égvilágon/ ott fönn és itt lenn,/ rokonok valamilyen ágon./ Mit hoz a szél s mit visz el,/ marad-e lábnyom?/ Piciny pecsétet csak visel,/ amit az idő rányom ..." (Filozófia). Így legyen! 1 Marosvásárhely, 2013, a magánkiadást a költő felesége, Szentpétery Piroska támogatta 2 Marosvásárhely, 2013, KorkéP könyvek, a magánkiadás a FERIFORMA blog kedvelőinek egy csoportja támogatta 3 Peseschkian: A tudós meg a tevehajcsár, Helikon Kiadó, Budapest, 1991, 207. oldal 4 Cseke Gábor: Néhány szó a szerzőről és az ő könyvéről. In. Elekes Ferenc: Útszéli szobraim, 309. oldal. Albert-Lőrincz Márton. Népújság (Marosvásárhely) 2014. augusztus 30.25. éve jelenik meg a folyóiratHazanézőben Korondon A Hazanéző című, hungarológiai folyóiratként meghatározott kiadvány huszonötödik évfolyamának ünnepe csütörtök délután a korondi unitárius templomban kezdődött. A negyedszázados évfordulón a szerzőkkel negyven budapesti egyetemista ünnepelt együtt. A Firtos Művelődési Egylet egyike a legelső székelyföldi civil szervezeteknek (1990. április 11-én jegyezték be). A családias összejövetelen Lázár Levente unitárius lelkész elsősorban a 14. században épült, katolikus kápolnából átalakított templom történetét mutatta röviden az egybegyűlteknek, majd felesége, Demeter Erika lelkész Király László Hazabeszélő című versét olvasta fel. A magyarországi Bolyai Önképző Műhely kórusa néhány dalt énekelt, majd Ráduly János, a lap munkatársa a Júlia szép leány című népballadát olvasta fel, végül Ambrus Lajos főszerkesztő köszöntötte a jelenlévőket. A templomi ünnepség után a vendégek átvonultak az imaházba, ahol borral, ordás buktával kínálták meg őket. Ezt követően megtekintették a tájházat, illetve a képtárat, utóbbi anyagát Józsa János keramikus adományozta a községnek. A találkozó közös vacsorával zárult. Hűek maradtak a laphoz Korond már a hatvanas-hetvenes években érdekes hely volt irodalmi és kulturális szempontból. Talán éppen a fazekasság és a piacozás révén voltak nyitottabbak és tájékozottabbak az átlagnál. A helyben létrejött líceum fennállásának rövid ideje alatt (1962–1973) igen jó képességű fiatal tanárok kerültek az intézményhez: Czegő Zoltán, Beder Tibor, Tófalvi Zoltán, Pászka Imre, Ambrus Lajos, Bölöni Domokos. Mellettük a helyben élő, szociográfiával, néprajzzal és irodalommal foglalkozók – István Lajos, Szőcs Lajos, Páll Lajos – is meghatározó szerepet játszottak. Az a tény, hogy Molnos Lajos is korondi illetőségű, hogy a sóváradi, de Korondhoz is kötődő Király László gyakran fordult meg a községben, magával vonzotta a második Forrás-nemzedék többi tagját, akik a hetvenes években több alkalommal is bemutatkoztak az itteni olvasóközönség előtt: Magyari Lajos, Farkas Árpád, Szávai Géza, Tömöry Péter lehetett azokban az években a korondiak vendége. A nyolcvanas évek elején Bölöni Domokos, a körzeti iskola igazgatója gondoskodott arról, hogy irodalom, könyv iránt ne csak az iskolai tevékenység keretében érdeklődjenek a korondi gyermekek. A felnőttek számára irodalmi esteket, humoristatalálkozókat szerveztek. Annak ellenére, hogy akkortájt eléggé beszűkítette a rendszer a kereteket, a korondi kezdeményezés kiválóan működött, egészen a rendszerváltásig. Többek között Bajor Andor, Zágoni Attila, Gelu Păteanu, Csifó János, Ráduly János neve bukkan fel azokból a sötét nyolcvanas évekből. Bölöni Domokos 1990 tavaszán visszaköltözött ugyan ifjúkora kedves városába, Marosvásárhelyre, ahol két évtizeden át volt a Népújság munkatársa, de soha nem szűnt meg benne a „korondiság”, továbbra is sóvidéki írónak számított, hiszen alkotói indulása a Kalonda alatt zajlott, olyannyira, hogy a témái még ma sem költöztek teljesen át Vásárhelyre. A Hazanéző negyedszázados létét Ambrus Lajos határozta meg, ő az a főszerkesztő, aki azóta is töretlen lendülettel ír, szerkeszt, szervez. Elmondható, hogy a felsorolt szerzők, akik életük egy szakaszában itt éltek, illetve innen származtak el, a lap munkatársai maradtak, szívesen közöltek és közölnek a kiadványban. Páll Lajos képzőművészeti munkái, páratlan stílusa ma is meghatározza a lap küllemét. Ráduly János néprajzi dolgozatokkal és verssel állandó munkatárs, de igen meghatározó személyiségek a holdudvarban Deák-Sárosi László költő, nyelvész, Majla Sándor költő, szerkesztő, Tófalvi Zoltán történész, Lőrincz György író, Simó Márton író, P. Buzogány Árpád költő, illetve Józsa Judit szobrászművész, Józsa János műgyűjtő és keramikus, Józsa László keramikus, Vinczeffy László képzőművész. „Az írás hőskora lezajlott” „Már 1973-ban szerettem volna egy kiadványt megjelentetni, de akkor még nem lehetett. Ki is nevettek, amikor előálltam az ötlettel” – emlékszik vissza a hetvenes évekre Ambrus Lajos főszerkesztő. – Már akkor sok kéziratot összegyűjtöttünk, ami ott lapult az asztalfiókban. Eljött a változás ideje, s rátaláltam a régi kéziratokra. Elsőként hoztuk létre ’90-ben a kulturális egyesületet, s úgy terveztük, hogy negyedévenként jelenjen meg a Hazanéző című lap. Végül félévente adtuk ki, 1993-tól pedig minden két lap között egy Hazanéző könyv is napvilágot látott. Korondon könnyű volt lapot szerkeszteni, hiszen a világon nincs még egy olyan hely, ahol ilyen sok a költő, író. Mindenki lelkesen írt, és idővel csatlakoztak a lap szerzőgárdájához olyanok is, akik nem korondiak. A kezdetekkor ötezer példányban jelentünk meg, ami szabadeladásban el is fogyott. Most ötszáz példányszámú a lap-, és többnyire barátok terjesztik. Külföldi és hazai barátok támogatták a kiadvány megjelenését, de idővel a megyei, illetve a helyi tanács is mellénk állt. Szerencsénk volt, hiszen olyan baráti hálózatot sikerült kiépítenünk magunk körül, akik mindig mellettünk álltak.” Ambrus Lajos szerint az írás hőskora lezajlott. – Amikor mi fiatalok voltunk, aki meg akart nyilatkozni, írt. Jót, kevésbé jót, de írt. Emlékszem, amikor megjelent az első kötetem, a faluban úgy mentek el mellettem az emberek, mintha valakivel találkoztak volna. Ma már nem adják meg az alkotó embernek ezt a tiszteletet. Közlési lehetőséget biztosított a lap Ráduly János neve már az első lapszámban megjelent, jelenleg is tagja a szerkesztőbizottságnak. „Amikor a rendszerváltás után létrehozták a lapot, nagy hiányok voltak irodalmi folyóiratok és könyvkiadók terén. A Kriterion Könyvkiadó bukdácsolni kezdett, a Dacia és a Ion Creangă megszűnt. Azért említem ezeket, mert itt jelentek meg első meséskönyveim. Tehát nem volt közlési lehetőség az alkotó ember számára. Éppen akkor jött létre a székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolat Könyvkiadó és a Hazanéző, mindkettőhöz hűséges maradtam mindvégig. A Hazanéző Könyvek sorozatban három kötetem jelent meg, minden anyagomat lehozták a lapban. Ennél nagyobb megbecsülést nem kívánhatnék” – fogalmazott a korondi születésű Ráduly János. Szakmai tanulmányúton a budapesti diákok Deák-Sárosi László tanítványai nem először járnak a fazekasság szülőfalujában. „Egy éve tanítok a Bolyai Önképző Műhelyben, és fontosnak tartottam elhozni ide a fiatalokat, hogy lássák, milyen a népi kultúra, személyes kapcsolatokon, találkozásokon keresztül hitelesítsük mindazt, ami a könyvekből nem jön át. A Bolyai Műhely Alapítványt a Magyar Tudományos Akadémia támogatja, és tehetséges, kiemelkedő teljesítményű fiatalokat gyűjt össze, akiknek hároméves humán képzést biztosít ingyenesen. Örülök, hogy négy év után én hozhattam el a csapatot erre a szakmai tanulmányútra. Ambrus Lajos volt olyan kedves, és úgy időzítette az ünnepség időpontját, hogy mi is részt vehessünk” – mondta Deák, aki szintén a Hazanéző szerkesztőbizottságának tagja, ’92 óta szerzője a lapnak. Ő volt az, aki két, nagyon fontos antológia létrehozásában vett részt társszerkesztőként, az első hangos, megzenésített versgyűjtemény a húszéves évfordulóra jelent meg, két éve pedig az Üzenet másképp címűt szintén hanglemezzel együtt adták ki. Az udvarhelyi szerzők közül P. Buzogány Árpád a Hazanéző által meghirdetett verspályázat révén került a lap alkotói közé, majd idővel részt vállalt a könyvek szerkesztésében is, közös rendezvények szervezésében. Simó Márton író, újságíró, szerkesztő versekkel kezdte a Hazanézőben való jelenlétét, még az 1990-es hőskorban. Bár később bő másfél évtizedig nem Erdélyben élt, majdhogynem rendszeresen küldött kéziratokat Ambrusnak. A vers valahogy kimaradt, de jöttek helyette a „komolyabb” műfajok, a széppróza és a tanulmányok. Több Hazanéző-kötetnek szerkesztője, szerepelt az egylet által kiadott vers-, próza- és interjúantológiákban is. Kedei Zoltán marosvásárhelyi képzőművész egyetlen évet lakott Korondon, mégis ide kötődik a legjobban. „Amikor Ambrus Lajos felkért, hogy rajzoljam meg a Hazanéző tollforgatóit, azt hittem, megőrült. Végül elvállaltam a huszonhat szerző portréjának elkészítését, amely múlt év végén jelent meg egy antológiában” – mondta. Ez a negyedszázados fennállás ma már az erdélyi magyar kultúrtörténet része, egy jól körvonalazódó folyamat, amely – hála az egylet körül működő civileknek és alkotóknak – akár útmutató, példaértékű is lehet ebben az elanyagiasodott világban. Nagyálmos Ildikó, Népújság (Marosvásárhely) 2014. szeptember 27.Kézzel írt történelem – Jókaitól a… jókedvigSzületésnapi beszélgetés a 75 éves Pál-Antal Sándor levéltáros-történésszel – Kezdjük egy pontosítással: ön rendes tagja vagy külső tagja a Magyar Tudományos Akadémiának? – Az MTA-nak a külföldön élő magyar tudósok csak külső tagjai lehetnek, a rendes tagok Magyarországon élő magyar állampolgárok. Az Akadémiába a határon túli tudósokat is választják, akárcsak a rendes és levelező tagokat. Sokan összetévesztik a köztestületi tagokat a külső tagokkal, és azt hiszik, hogy azok is akadémikusok. Köztestületi tag lehet bárki, aki doktori fokozattal rendelkezik, a magyar tudományosságot műveli, és hivatalosan kéri a köztestületbe való felvételét. Elméletileg minden tudományos doktori fokozattal rendelkező magyar az MTA köztestületi tagja lehet, de akadémikus csak megválasztott. Erdélyben jelenleg 17 akadémiai külső tag él, köztestületi mintegy 800, ha nem több. – És ki lehet levelezőtag? – Csak magyarországi tudós. – Karcfalván született, mégis Nagybányán és Csíkszeredában járt középiskolába. – Elég hányatott gyermekkorom volt. Hadiárvaként nőttem fel. Miután anyám újból férjhez ment egy színesfémérc-kutató bányamérnökhöz, elég sűrűn változtattuk lakhelyünket, oda költöztünk, ahova a munkája szólította. Elemibe Csíkmadarason és Karcfalván jártam, az V-VIII. osztályt már a Nagyvárad melletti Élesden végeztem. A középiskolát Nagybányán kezdtem a műszaki-vegyészeti középiskolában, amit nem fejeztem be. Mivel azt 1955 elején átalakították inasiskolává, és közben nevelőapám is meghalt, otthagytam, és visszaköltöztünk Csíkmadarasra, ahol gazdálkodásból éltünk. Így még gyerekfejjel gazdálkodó lettem. A középiskolát magánúton folytattam a mostani Márton Áron Líceumban, amely akkor tízosztályos volt. – Milyen volt a nagy múltú alma mater szellemisége, milyen emlékei vannak az akkori Csíkszeredáról? – Mivel az utolsó év második felében engedélyezték a magántanulók óralátogatását, anélkül, hogy feleltettek volna, kerékpárral bejárogattam Csíkszeredába, ahol egy befogadó osztályra találtam (megjegyzem, nem voltam egyedüli magántanuló). Mint magántanuló, eléggé szegényes tarsollyal ballagtam, úgyhogy volt, amit az egyetemen bepótoljak. Mégis szeredai gimnazistává váltam, és a rövid ideig tartó és rendellenes gimnazista státusom ellenére az iskola neveltjének éreztem magam. Azóta is rendszerint részt veszek az érettségi találkozókon. Csíkszereda kisváros volt nagy múltú iskolával, ma már virágzó város, ahová otthonosan térek vissza, elég sűrűn, hiszen az egyik lányom is ott él. – Következtek az egyetemi évek; miért választotta pont a történelmet? – Gyermekkoromban rengeteg Jókai-könyvet olvastam, otthon megvolt a százkötetes "Jókai összes". Élvezettel faltam a történelmi regényeit. Bizonyosan neki is köszönhetem az erős vonzódást a történelem iránt. A sors mégis úgy hozta, hogy az egyetemre nem a történelemre, hanem a közgazdasági szakra felvételiztem, ahol az első évet el is végeztem, de a másodévet már a történelmen folytattam. – ’63-ban végzett, s első, de mondhatom azt is, hogy utolsó munkahely-állomása a marosvásárhelyi levéltár volt… – Talán azzal kezdeném, hogy már másodéven ismeretséget kötöttem az oklevelekkel, és jó paleográfusnak (régiírás-kiolvasónak) bizonyultam. Harmadév után a nyári praktika idején a brassói levéltárban egyedüli diák voltam, aki régi iratokat elolvasott és cédulázott. Úgyhogy már akkor megbarátkoztam a levéltárral. Ötödév végén a bukaresti Állami Levéltár fiatal levéltárosokat verbuvált a történelem, jog és román nyelv szakot végzők soraiból. Ekkor többet is kiválasztottak a jelentkezők közül, majd jött a háttérkivizsgálás, és mivel a levéltár a Belügyminisztériumhoz tartozott, elég alapos átvilágításon estünk át. Nagyon megrostálták a jelentkezőket. A jelölt nem lehetett a volt kizsákmányoló osztályok sarja, nem lehetett külföldön élő vagy büntetett előéletű rokona, szülei nem lehettek volt történelmi pártok tagjai stb. Nekem nagy szerencsém volt, mivel a szülőfalumban lefolytatott helyszíni kutakodás során a káderes tolmácsa, a marosvásárhelyi levéltárban dolgozó egyik leendő kolléganő a védelmemre kelt. (Mikor azt mondták, hogy kizsákmányolók voltak a szüleim, ő kizsákmányoltakat közvetített, pedig akkor még nem is ismert. Az illető hölgy később átment a tanügybe, ma is Marosvásárhelyen él.) – Egyedüli magyarként került a levéltárhoz? – Az évfolyamunkról ketten lettünk levéltárosok, Molnár János a gyulafehérvári levéltárba került, én Marosvásárhelyre. A kollégám és akkor végzős román társaink többsége egypár év múlva otthagyta a levéltárat. Nagyon kevesen tudtak ebbe a szakmába beilleszkedni. – Mi a véleménye, miért vettek fel akkor két magyar fiatalt a levéltárhoz? – Ez országos szinten nem sok. Szükség volt a nagy mennyiségű magyar nyelvű levéltári anyagot feldolgozni tudó szakemberekre. Kézzelfogható, hogy erre a legmegfelelőbbek az iratok nyelvét ismerő magyar anyanyelvűek voltak. Amikor végeztem, éppen akkor nyitott Bukarest e téren. Később, a ’70-es években változott a káderpolitika, egy idő után már csak magyarul tudó vagy vegyes családból származókat vettek fel. Így az ezredfordulóra a levéltárakból "kifogytak" a magyar levéltárosok. Én voltam az utolsó. (Erről cikkezett is annak idején Bölöni Domokos.) A változás után, 2006–2008-tól egypár erdélyi levéltárban ismét dolgozik egy-egy magyar levéltáros. – A ’89-es változás után egymás után jelentek meg az Ön művei. Ez azt jelenti, hogy a "nyersanyagot" már korábban kibányászta, csak a megfelelő pillanatra várt, amikor ez megjelenhet nyomtatásban? – Nem mondom, hogy nem gyűjtögettem. Volt egypár témám, amihez anyagot jegyzetelgettem, hogy majd nyugdíjas koromban felhasználom kedvenc témáim megírásához, de az nem jelentett anyaghalmozást. Miután ’90-ben, 50 éves koromban elhárultak a szellemi kibontakozás előtti akadályok, ki is használtam a kínálkozó lehetőségeket. Addig is publikálgattam román nyelven (magyarul inkább rövid történelmi cikkeket közöltem a napilapokban, főként a Vörös Zászlóban), most viszont megadatott az anyanyelven való publikálás lehetősége, ami nagy könnyebbséget jelentett. De a lényeg nem az volt, hogy volt-e előre kijegyzetelt anyagom, hogy tele volt-e a fiókom? Hanem az, hogy tudtam, mit és hol keressek. Ezt a tapasztalatot kamatoztattam más levéltárakban is. Aki nem tudja, hogy a számára szükséges forrás hol található, az rengeteg időt elpazarol, amíg megtalálja. Mondjam úgy: én ezt az időt megspóroltam. És ez sokat segített abban, hogy többet szenteljek az írásra. – Első kötete, ami megjelent ’90 után, Backamadaras falutörténete volt. Azelőtt nem nézték jó szemmel, ha ősi székely falvainkról, 600-700 éves településekről közöltek helytörténeti anyagot? – Valójában nem ez volt az első terjedelmesebb írásom, hiszen a Politikai Könyvkiadó Testamentum sorozatában 1984-ben már kiadás előtt állt egy székely történelemmel kapcsolatos, Szabó Miklóssal közösen írt munkánk, de azt cenzúrai jóváhagyás után a nyomdából visszavonták. Úgy járt a mi munkánk is, mint az Erdélyi szótörténeti tár, a Romániai magyar irodalmi lexikon, a Népismereti dolgozatok és más magyar kiadványok. A Backamadaras ’92-ben jelent meg; egy gyorsmunkáról van szó, amely fél év alatt készült el a község okleveles említésének 650. évfordulójára. Egy lelkes munkacsoport munkája volt, amelyet én vezettem, a kötetet szerkesztettem, és a történelmi részt is én írtam. Falutörténetről lévén szó, adatokat elsősorban a helyszínen kellett összegyűjteni, amit a helyi szerzőtársak végeztek. A történeti részt viszont, amelyhez levéltári kutatás kellett, rám hárult. És hogy feleljek a kérdés második felére is, ’90 előtt nem az volt a gond, hogy az ilyen témájú írásokat nem nézték jó szemmel, hanem kicenzúrázták azokat, nem adtak kiadási engedélyt rájuk. – 1997-ben jelent meg a Mentornál A marosvásárhelyi utcák, közök és terek történeti névtára, amit Vigh Károllyal közösen írtak. – Tévedés, ezt egyedül írtam. Vigh Károly marosvásárhelyi származású kolozsvári könyvtároshoz annyiban kapcsolódik a kérdés, hogy én fejeztem be és adattam ki a Marosvásárhely helyneveit tartalmazó, még 1939-ben készült kéziratát, amelynek a kiegészítéséhez halála előtt hozzáfogott, de befejezni már nem tudta. Ezt a kiegészítést Marosvásárhelyen kezdte, és Svédországban, az egyik leányánál folytatta. Halála után a félbeszakadt munka az Országos Széchényi Könyvtárba került. Én, ismerve a fiát, megkérdeztem, tudja-e, hogy édesapja utolsó óhaja a kézirat véglegesítése és alkalomadtán való kiadása volt? Erre ő felkért a munka befejezésére, vállalva a kiadási költségeket. Ezután széles körű levéltári kutatást végeztem, és kiegészítettem a kéziratot, a kötet Csíkszeredában jelent meg. Ez alkalommal összegyűjtöttem Marosvásárhely régi utcaneveit is, és kiegészítve a 20. századi utcanévadatokkal, megszületett az önálló utcanév-történeti munka. Úgy érzem, hogy ezzel kielégítettem egy valós szükségletet, hiszen ma is kapok visszajelzéseket annak hasznosságáról. – És a Kádár Zsomborral írt közös kötet?… – Kádár Zsombor erdőmérnök jó barátom volt, tizenvalahány könyve jelent meg, inkább szótárakkal foglalkozott. Egyszer elhozott hozzám egy 1100 oldalas erdészettörténeti kéziratot. Hónapokig olvastam, észrevételeztem. Abban a formában nem tudta kiadni, s akkor ajánlottam én is, más is, hogy bontsa bizonyos témákra. Lett is abból három kötet, de egy része még mindig értékesítetlen maradt. Amikor 75 éves volt, felkeresett, s azt mondta: te, Sanyi, én már letettem a plajbászt, megkérlek, ebből fabrikálj egy könyvet. Kivettem az egészből a még használható részeket, és kiegészítettem levéltári adatokkal. Így lett belőle a közös erdészettörténeti kronológia. – 1995-ben új beosztást kap: levéltári szakértő. Mit jelent ez? – Magas képzettségű levéltárost. Azelőtt főlevéltáros voltam. – Nyilván régóta ismeri a VI-VII. osztályban használatos A romániai magyar nemzeti kisebbség történelme és hagyományai c. tankönyvet. Mi a véleménye, fontos az, ha már a gimnáziumban elkezdődik a magyarság múltjának ismerete és oktatása? – Ismerem mind a két szerzőt. Rátermettségüket nem vonom kétségbe. Tankönyvükre nagy szükség volt, de úgy vagyunk vele, mint általában minden újdonsággal. Rendkívül jó, fontos, de nem szabad ezen a szinten megállni. Ezt jobbítani lehet, és kell! Közben, ugye, megjelent A székelység története. Ezt sikerültebbnek tartom. Nekünk, kisebbségieknek, akik szervezett körülmények között eddig nem tanultuk múltunk történetét, most már van lehetőség erre, és rendkívül nagy szükség is van, hiszen ha nem ismerjük múltunkat, gyökértelenekké válunk. Az ilyen tankönyvek ne csak az iskolásoknak készüljenek, hanem a szülőknek is. Hiszen ismerethiány-pótlóak. A múltismeret tanulását pedig minél korábban meg kell kezdeni. A kisebb iskolásoknál főként az eseményekre összpontosítva, mert arra fogékonyabbak, a nagyobbaknak, a középiskolásoknak már magyarázó szöveggel is ellátva. Fontos, hogy megértsük, mi miért történt. Ha nem ismered fel a hátteret, a kiváltó okokat, a levegőben tapogatózol. Ezért is szükséges a jó tankönyv. – Lát-e esélyt arra, hogy egyszer a román és a magyar történészek leülnek egy asztalhoz, s ŐSZINTÉN, a tények tudatában írják meg Erdély történelmét, s azt tanítják majd mind a magyar, mind a román osztályokban? – Jelen pillanatban erre nincs esély! Túl szerény és vékony az a román történészréteg, amely hajlandó lenne a múltra vonatkozólag, a magyar történészekkel karöltve, egy pártatlan Erdély-történetet írni. Például Kolozsváron és Bukarestben is van néhány történész, akik jól ismerik az erdélyi múltat, de az ő tevékenységük még nem hozott áttörést. Ehhez a politikum szemléletváltozása szükséges. De a kérdés megoldása azért is nehéz, mert mindenik népcsoportnak – egymás mellett élve is – megvan a maga történelme, amelynek a megírását szinte lehetetlen úgy összehangolni, hogy azzal mindkét fél elégedett legyen. Gondolok itt elsősorban a kontinuitáselméletre, az 1848-as forradalomra és egyéb eseményekre. Ebben a kérdésben valamelyes előrehaladást a közös kerekasztal-megbeszélések hozhatnak. – Egy fiatal, jól képzett, aktív levéltárosnak, László Mártonnak adta át a széket, akinek külön erénye, hogy sokat publikál, kutatási területe a közelmúlt. Mire kellene fókuszáljon a következő időszakban, hogy apadjanak a "fehér foltok"? – A levéltárost a kutatók a szó jóhiszemű értelmezésében szolgának tekintik. És valóban, egyik feladata a forrásanyaghoz való hozzáférés elősegítése. Ez azonban nem lehet azonos a kutató munkájának az elvégzésével, még a szükséges dokumentáció kikeresésével sem. A levéltáros feladata a levéltári anyagok rendezése, nyilvántartásba vétele, és – ha szükséges – a nyilvántartások használatához való tájékoztatás nyújtása. De a levéltáros ne elégedjen meg a hivatali feladatok elvégzésével, hanem legyen kutató is, ahogy teszi azt a fentebb említett utódom, és számos kollégája, Berekméri Róbert és Barabás Kisanna marosvásárhelyi egyházi levéltárosok, Bicsok Zoltán csíkszeredai kolléga és mások. Nagy szükség van a kutatómunkába való bekapcsolódásukra, hiszen rengeteg a feltárnivaló. Bármelyik korszakot vesszük, sok a fehér folt. És a levéltáros ott él a forrás tövében. Ajánlom, merítsen minél többet belőle. – Min dolgozik jelenleg? – Nemcsak kutatok, nemcsak írok, más teendőim is vannak. És ezek olyan vállalások, kötelezettségek, amelyeket nem illik visszautasítani. Jelenleg egy nagy kézirat lektorálását végzem, amelyet már egy hónapja nyaggatok, mert nehéz anyagnak bizonyult. – Miről van szó? – Benkő József 1778-ban kiadott Transilvania Generalisa, Erdély leírása. A latinul írt többkötetes mű fordítása már régebb elkészült, kiadását pedig a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum vállalta. Az ottani munkatársak alapos szerkesztői munkát végeztek, nagyon sok magyarázó szöveggel, és felkértek annak történelmi szempontból való lektorálására. Nem könnyű munka, mert a mai olvasó számára is jól érthetővé kell tenni. – És mi következik ezután? – Év végére be kell fejezzem a Magyar Országos Levéltár "fondjegyzéknek" hívott nyilvántartása román nyelvre fordítását. Ez egy kétkötetes munka, a román–magyar levéltári egyezmény része, s mivel kevés a két nyelvet egyaránt jól ismerő szakember, engem kértek fel erre. Nem utasíthattam vissza, hiszen eddig is jól együttműködtünk. Ugyancsak év végéig kell összeállítanom a Bernády György életéről és tevékenységéről szóló kéziratot, amelynek a szerkesztését elvállaltam. Ezután jönne – jövő tavaszra – a Bodor Péter életéről régebb beígért kötetem. A Román Televízió bukaresti magyar adásában Miholcsa Gyuláék egy 80 perces filmet készítettek róla, amelyhez a dokumentációt én nyújtottam. Miután nagyon sok időt áldoztam a székely ezermester életére vonatkozó, nehezen hozzáférhető, szétszórt források összegyűjtésére, ideje befejeznem ezt a témát. Végül – igaz, hogy ez már nem a jövőre vonatkozik, hanem a jelenre – most már biztosan közölhetem, hogy szeptember 26-án lesz a legújabb könyvem bemutatója a Bernády Házban (tegnap volt – sz.m.). Címe: Történelmi szimbólumaink. Székelyföldi pecsétek. A Mentor Kiadó adta ki, a nyomdai munkákat a csíkszeredai Gutenberg nyomda végezte. – Mit tartalmaz a kötet? – Amint a címből is kiderül, a székely történelmi szimbólumok egyik nagy családjának a történetét. A székelyföldi pecséthasználat történetét, a használt címerek és egyéb jelképek leírását, valamint egy nagy albumot színes fotókkal. Nagyon nehéz munka volt, az anyag összegyűjtése rengeteg időmbe került. De megérte. Egy évek óta tartó kutatómunka összefoglalója, egy átfogó szintézis. – Nyilván ezt a nagy munkát el sem lehetne képzelni számítógép nélkül… – 20 éve használom a számítógépet, enélkül nem tudnék élni. Úgy vágtam neki, hogy nem jártam kurzusra, hanem vettem egy oktatófüzetet, ennek segítségével összeállítottam a Vígh-féle kötetet. Rengeteget bosszankodtam, mert az elején sokat bakiztam, de sikerült "megszelídítenem" ezt a csodálatos találmányt. Nem egyedül, hanem harmadik osztályos unokám s egy ötödikes barátja segítségével. Azóta nélkülözhetetlen munkaeszközöm. – Igaz az, hogy humor nélkül nem tudnánk legyőzni az élet szomorú oldalát? – Ha magadra mosolyt erőltetsz, megváltozik a közérzeted. Légy jókedvű, ha nehezedre esik is, és mosolyogj! Könnyebben felvidulsz, tapasztalatból tudom. Rájöttem, hogy összejöveteleken, előadás közben a könnyed hangvétel feloldja a hangulatot. Egy könnyed bevezető után a hallgatóság is jobban odafigyel. – Díjak, elismerések? Kérem, említsen meg néhányat! – A kapott díjak két csoportra oszlanak, a levéltári szakmával kapcsolatosakra, és a tudományos munkámat méltatókra. A levéltárosi tevékenységemre vonatkozóak közül kiemelném a Pauler Gyula-díjat és a Széchényi Ferenc-díjat, a történészi munkásságomra vonatkozóak közül az akadémiai Arany János Érmet, de fontos számomra a Gr. Mikó Imre-emléklap és a Gábor Áron- díj is. Székely Ferenc, Népújság (Marosvásárhely) 2014. október 4.Lélekbeszédek(Barátok találkozása Dicsőszentmártonban) Szeptember 26-án a barátok délutánja volt városunkban: költő, prózaíró, festő, színművész és borász találkozott a közönséggel a művészet ernyője alatt, a barátság jegyében. A találkozót házigazdaként Nagy Endre unitárius lelkész nyitotta meg. Köszöntötte a meghívottakat és a közönséget, hangsúlyozván, hogy igazából könyvbarátok találkozóján veszünk részt, amelyet borbarátok találkozója követ. Bemutatta Kedei Zoltán festőművészt, aki ezúttal íróként is jelentkezik, Hadnagy József költőt, aki gyermekkorát és líceumi éveit Dicsőszentmártonban töltötte, és most hazahozta legújabb verseskötetét rokonainak és barátainak; Bölöni Domokost, az írót és szerkesztőt, aki fél évszázada Dicsőszentmártonban végezte a középiskolát, és a borlovag Seprődi Józsefet, a találkozó egyik főszervezőjét. Székely Szabó Zoltánt, a beszélgetés moderátorát is megismerhettük, megtudtuk, hogy a Marosvásárhelyi Szíművészeti Főiskola végzettje (1976), majd a sepsiszentgyörgyi színház tagja volt (1986-ig). Külföldre emigrált, Bécsben taxizásból tartotta fenn magát, de a színészi hivatásról sem mondott le. Erdélyi és magyarországi előadókat, sőt társulatokat fogadott, és biztosított számukra fellépési lehetőséget, a bécsi magyarok örömére. Több munkája jelent meg nyomtatásban, legutóbbi könyvét (Végtelen farsang… és egyéb politikai szatírák) nemsokára megismerheti a közönség, hiszen a szerző véglegesen hazatelepedik, mégpedig Marosvásárhelyre. Székely Szabó Zoltán elsőnek Kedei Zoltán festőművészt hozta emberközelbe. Nagy Rozália tiszteletes asszony a festőművész Megtépázott álmodozás című kötetének a fülszövegét olvasta fel, amelyben ez áll: "Kedei Zoltánnak a ceruza és ecset mellé tollat is adott a kezébe az Úr. Vigaszként talán a felhőtlen gyermekkor elveszett édenéért, az ősi tulajdonból kiakolbólított és a lét peremére taszított család kálváriájának enyhítésére, a tehetség és szorgalom szerinti tisztes boldogulás hiányának pótlására. Adta az ecsethez a látomásos lebegést, a színek szeretetét, a formák kedves gyülekezetét, és adta a tollhoz az emlékezés szabadságát, a lélek üvegharangjának csendüléseit, a művészi szép keresésének izzását. Tálentomaival aztán szerény lehetőségei szerint gazdálkodott a művész. Ideje hajlatán része a betakarításnak az is, amit alkotás közben vagy a munka szüneteiben gondol vagy álmodik. Ezek itt egy élet apró villanásai, lélegző gyöngyszemek. Napnyugtakor nem keveredhetnek el a föld porával. A lélek szentjánosbogarai, esti vagy éjszakai halk reflexiók. Kép és szöveg harmonikus együttese: fények és jelek izgalmas muzsikája. Szivárványos ajándék". Nem véletlen, hogy ezt a szép ajánlást az éppen jelen levő Bölöni Domokos írta, hiszen a festőművészt évtizedek óta atyai barátjaként tiszteli. A műsorvezető felolvasta a könyv Curriculum vitae című szövegét, majd elbeszélgetett a művésszel. A név ugyan Kede helynévhez kapcsolható, de a művész Ravában született, és ide köti gyermekkora, melyet a kommunizmus idején megszakítottak, hisz családját kilakoltatták. A szenvedésekre nem szívesen emlékezik: "Marosvásárhely befogadott, ott éltünk, ott raktam később fészket, és festettem képeimet". A műsorvezető a gyönyörű kötet láttán – színes képeihez kapcsolt reflexiók – rákérdezett: festőember miért ragad tollat? A felelet: "Én alkotó vagyok, nem szabad másolni azt, amit Isten megvalósított, hozzunk létre új alkotást – én ezt próbálom létrehozni… Az élet csodálatos, a test mellett a lelkünk karbantartását is biztosítani kell… Kisegítőként használom az írást, különben az írásban is, a festészetben is inkább az érzelmeimet próbálom elmondani, lírai hangulatban írok, írásaim »a vágyhoz«, a helyzethez való »hozzáállások«". Bölöni Domokos így összegezte: "A lelked vallatása az írás". A továbbiakban Hadnagy József került előtérbe. Az ő pályáján is kettősség tapasztalható. Kolozsváron szerzett mérnöki diplomát, 1989 őszén átszökött Magyarországra, jelenleg Debrecenben él családjával együtt, de szívében mindig ott dobog Dicső és környéke, a gyermek- és ifjúkor szépsége. A műsorvezető neki is felteszi a kérdést: hogyan fér meg egymás mellett a mérnök és a költő? A válasz: – Reál és humán jellegű hajlamaim vannak, előbb humán szakra indultam, de apám közgazdasági-mérnöki pályára irányított. Az írás nálam "kedv" kérdése, lehetek szomorú vagy vidám, a fontos, hogy kedvem támadjon írni. A kedv nálam valami titokszerű dolog. Ezután felolvasott Kő és tükör között című új kötetéből. Sokunknak nagyon tetszett a nemrég írt Otthon, Dicsőszentmártonban című verse, melynek alcíme: Zsóka húgomnak, Norvégiába. Összegező, pulzust emelő versnek nevezném, hiszen a költő átéltet-éreztet velünk egy szívbéli sétát a gyermekkortól a temetőig. Bölöni Domokos szerint a Kő és tükör között "gyűjtőfókusza mindannak, amit a költő eddig írt és megvalósított. Nemcsak jó, de szép is. A fedőlapja is gyönyörű, hiszen Bartha Béla dicsői festőművész Tündérmese című festményének borítóképpé alakított változata (Pereszlényi Helga munkája). Bölöni Domokos a tizennegyedik könyvét hozta el, ez is karcolatokat, novellákat tartalmaz, címe: Mosolygó kis pöttyös, szovátai pisztráng. Nagy Endre lelkész felolvasta a kötetből a Sánta bolhák farsangja című szatírát. Az írást és az előadót a közönség nagy tapssal jutalmazta. A moderátornak itt köszönöm meg a műsorvezetést, mely olykor humoros jelenettel társult, mindnyájunk örömére. A baráti találkozás befejező részét Seprődi József borász, borlovag uralta. Előbb komoly, majd egyre barátibb lett a hangulat, amit tartalmas és hasznos tanácsok mellett a humor is fűszerezett. Úgy gondolom, nem ártana ezeket a "borleckéket" is egyszer összegyűjtve, kötetben látni. A találkozó végső kicsengéseként hadd idézzem Hadnagy József Csipkebokorláng című versének sorait: "Siker, kudarc el ne feledtesse velem,/ hol születtem, honnan indultam,/ ne felejtsem el, gazdag vagyok, s az maradok, amíg a sejtjeimben/ szülőföldem ege ragyog". Szlovácsek Ida Népújság (Marosvásárhely) 2014. október 11.Mosolygó kis pöttyös…Bölöni Domokos új könyvéről Az emlékezés-felejtés játékában emberi kiváltság fölmutatni valamit, bár egy összeeszkábált kutyaólat, egy lakóhelyet, egy gyermeket, egy verset, egy könyvet. El kell fogadnunk, és el is fogadjuk, hogy játékát űzze velünk az emlékezés-felejtés, mert hiszen az maga az idő, így illúzió lenne azt gondolni, hogy mi játszunk vele. Az idő fogsága tulajdonképpen sodrás: a szerelem sűrűje felé menetelve megritkítja a gyermekkor emlékezetét, aztán visszakopog, kifelé menet. Közben történik az élet. Sebaj, ha múlik, csak markold meg gyér sörényét! Láthatóan ezt teszi Bölöni Domokos, és teszi ezt, amióta ír. Láthatóan virágzó alkotókedvében van: ír, publikál, szerkeszt és szervez, hol Dicsőben, Nyárádszeredában, Erdőszentgyörgyön, Szovátán, Korondon, Farkaslakán tűnik fel irodalmi esteken, hol köteteket szerkeszt és igazítja útjukat a kiadó felé, hol az immáron irodalmi termék-referenciának számító Súrlott Grádics on-line szépirodalmi lapba visz be lelket, vagy éppen munkára, írásra, publikálásra biztat... és barátságokat ápol, emberi szavakkal szól, nem rejtőzik el Parnasszus fenséges kiváltságködében. Nem mindennapi irodalomszervező BD. De mit ír? Elég egyetlen szélrebbenés a fenyők susogásában, elég egyetlen szarkavisítás a törökbúza zörgésében, elég a 180 centire méretezett kölpényi tájházam surgyéjának szemmel érintése, hogy észrevegyem, Bölöni Domokos világot láttat. Nem teremt, nem ítélkezik, csak megmosolyogtat, és szükség is van a jó kedélyre ebben az összeráncolt homlokú világban. Új rövidprózakötetében, a Mosolygó kis pöttyös, szovátai pisztrángban a 180 oldalnyi karcolat és novellafüzér rövid emléknyomokat bányász ki a porosodó, futó időből és tesz időtlenné. Előjönnek a marosmenti és a küküllőmenti kisemberek történéseikkel, bajaikkal és humorukkal együtt, bekopognak az idő ajtóján hozzánk, felismerjük őket, és szívesen beengedjük. A mi régiónk a mi világunk, szereplői is mi magunk vagyunk. A kötetindító Surgyé című karcolat messze időkig viszi el az embert, ameddig élményszerű emléke van önmagáról, és közeli tájakig, Marosvásárhely peremvidékére, amelynek realisztikus profilja leüti a hangszeren az alaphangot: szerző a helyi színt (couleur local) akarja-fogja irodalmi értékké szelídíteni a székely tájnyelvi allűr (nyelvhasználat), már-már rétegnyelv segédletével. Ki érti ma már az ilyen nyelvjárást tájaink emberén kívül, ha nem született bele, vagy nem járt errefelé, és főleg akkoriban, amikor még a hátizsákos és autóstoppos turizmust gyakorolták a kíváncsi, bátor és elkötelezett-elhivatott turisták, könyvekkel az iszákban, jó emberek vendégszeretetében. A Surgyé hangleütése két irányt kínál az ezután fölsorjázó 52 rövidprózának: vagy a gyermekkor emlékfoszlányai kapaszkodnak egybe és építik föl az író zsenge gyermekvilágát, vagy az élet eseményei kérezkednek kötetbe. Bölöni ez utóbbit valósítja meg. Én mindenképpen értékmentésnek tekintem, egy letűnőfélben levő világ múzeumba helyezésének, hogy megmaradjon, őrt álljon, amint Móricz világa, amint Mikszáth világa. Mert féltenivalónk az van. És megyünk tovább Bölöni karcolatainak, novelláinak mankójára támaszkodva, meg- megállunk egy-egy cúgosabb helyen (iskolakezdés legénykedő kamaszokkal, betonoszlopos büntetéses villanyhódolat, özvegy rádióval, lopásos parasztverés finánccal és főmérnökkel, a kockázatos Szabad Európa Rádió-hallgatás besúgóval a kopogtató forradalom előestéjén, "vérfavesszős" csúf szájú "nanyával", pincehomály pálinkás balladával, helyzetek nagymellényűekkel, szélhámosokkal, esetenként bikatempójú gyermekcsinálóval, író- olvasó találkozó félművelt emberekkel), közben észre sem vesszük a saját metamorfózisunkat, ahogy felgyorsul az idő, átalakul a globálfertőzött nyelv, és mi magunk is, cipcérré, nájlonlevesevővé, netfüggővé. Szereplői karikírozott, csúfondáros, beszélő neveket viselnek, úgy viselkednek, amint beszélnek, és kívülről tapasztalják meg a körülöttük tomboló hétköznapokat. Nincs beljebb lépés, lelkizés, lélekelemzés, csak szemlélődés és szemléltetés. A történetek ilyenek. Ilyen a kisemberek világa. A történések mindenhol megeshettek, ott is, ahol nehezen értik archaizáló nyelvezetét, mindenhol, ahol a falu találkozik a várossal, a hivatal a kiszolgáltatottal, a gyenge az erőssel, a generációk egymással, a hitványság a tisztességgel. Nem affektál, láthatóan utálja a piperkőc modernkedést, pillanatra sem engedi meg az olvasónak, hogy ne érezze: ez itt az író, akinek családja népe. Van saját népe, s lenne jó barátja a társnemzetben is. Nem rajta, nem rajtunk múlik. Kultúrák találkozásában ez így nincs rendjén. Ezt írja meg "maiul", amikor a kultúrák egymás mellé helyeztetnek kies városunkban. Nem inter, csak multi. Igen, Bölöni ezt sem rejti véka alá, olajat önt a tűzre. Illó olajat az olvasnivaló végére. Elillanunk, vagy elillan közülünk a napi fóbikus etnomítosz? Maradjon nyitva a kérdés. (A kötet írásait válogatta, szerkesztette és a szöveget gondozta: a szerző. A borítót Siklodi Zsolt készítette. Bölöni Domokos: Mosolygó kis pöttyös, szovátai pisztráng, KorkéP könyvek, 2014) Albert-Lőrincz Márton Népújság (Marosvásárhely) 2014. november 15.Tető a bánatonA Szélrózsa kankalin alig sorolható a megszokott irodalmi műfajok közé. Első része a szerzőről szólna, de mégsem csak róla, hiszen az erdélyi szűkebb pátriát, a néprajzban a két Küküllő közén Vízmelléknek mondott tájegység, kistáj népének létét elevenítené meg, miközben közvetlen beszédmódjával az erdélyi falvak sajátos problematikáját vetíti az olvasó elé. Mint mikor valaki csembalón ad elő igencsak mai darabot: eredeti minden, autentikus. Mégis, hej, bíráló élű, pattogó ritmusú, játékosan metsző, olykor a szatíráig vágó stílusban. Mindazáltal mindvégig élvezhető, közérthető, olvasmányos hangon. A történet tragikumát ekként próbálja oldani a szerző, és persze: miért is sikerülne neki. Arról szól a jajgatás, hogy ha nem veszik is el, akkor is magunk adjuk oda, csaknem ingyért, a földünket. Nincs értelme a harsány szólamoknak, a senyvedés csontvázai suttogva is elkótyavetyélik a világot. Akik semmiért sem dolgoztak meg, soha. Rabló ölébe hullott préda, sosem állt ki az útszélre; ügyvédek hordozzák a szaporaságot. Mindenki szeretne mihamarabb szabadulni a történelem terhétől. Ezek a régiek új suttyói. Aztán mindenki megvenné a terhelt történelmet. Ők az újak főurai. Középen mindig kifárad, kinyuhad, meghal, elpusztul az is, aki végül nyerővé nyekkentődik. De persze nem erről szól a könyv. A második szövegrész többnyire önkényes válogatás eredménye. A publicisztikai szövegsátor kiegészíteni kívánja, amit a szerző az elején mintegy mottóként így foglal keretbe: Mondatok az életemből. Bölöni Domokosnak az "élete": gyermekkora (kevésbé "mioritikus", mégis örök emlékek vitráljaiba villogó) tájai és a felnőtté válás olykor nevetséges, máskor géppuskásan pergő pofonokkal járó, egy életre képen sirítő falélményei között zajlik; nem is zajlik, hanem csak bukdácsol, mint erdős-bokros legelőn az elveszett jószágát hasztalan szólongató tarisznyás legényke kányádis riadalma, erős vadriasztó álkáromkodásai… És a felnőttek: ők a Medve. Nincs műfaja ennek a könyvnek, mégis rögtön azonosítható. Ez az ember itt is, akárcsak a nevével összekapcsolható rövid műfajban, puszta önmagát adja. Olykor vázlatosan, máskor türelmesebben. Nem szereti a hosszas dumát. De a miatyánkos imádságig szereti a nagy elődök pompás vallomásait, lelki telitalálatait, ókori lélekkel gyönyörködik bennük, ezért is illeszti a szebbnél szebb tükördarabokat a kötet csillogó csempéi közé. Humora az érdes tető, amelyet a bánat köré húztak az ácsok, hogy a világ fölött is maradjon szivárvány a szívünkről. (Bölöni Domokos: Szélrózsa kankalin, Kriterion Kiadó, 2014) Damján B. Sándor Népújság (Marosvásárhely) 2014. november 23.Könyvbemutató négy alkotással MarosszentgyörgyönNégy alkotást mutattak be a marosszentgyörgyi római katolikus plébánia tanácstermében. A találkozón Kedei Zoltán: Megtépázott álmodozás – rajzok és vallomások, Bölöni Domokos: Mosolygó kis pöttyös, szovátai pisztráng – karcolatok, novellák, Szélrózsa kankalin – mondatok az életemről, és Székely Szabó Zoltán: Végtelen farsang...és egyéb politikai szatírák (1989–2014) című, újonnan megjelent könyveit mutatták be, a szerzők közreműködésével. A különleges csütörtöki könyvbemutatót az est házigazdájaként Baricz Lajos plébános-költő nyitotta meg, üdvözölve a megjelent közönséget és a szerzőket, majd közös éneklésre és imádságra került sor. „Ilyen este még nem volt. Zsúfolódik a műveltség Marosszentgyörgyön” – mondta a plébános, utalva arra, hogy a délután folyamán a kultúrotthonban került sor Szilágyi Csíki Andrea marosszentgyörgyi tanárnő Rímes, hímes gondolatok című gyermekverses kötetének bemutatására. Ezt követően a házigazda ismertette Kedei Zoltán festőművész-író életrajzát. Élményből születő munkák A 85. születésnapját nemsokára ünneplő festőművész a tanácsterem falait díszítő kollázsait és a könyvében megjelent írásait mutatta be az érdeklődő közönségnek. Minden alkotásnak, legyen az festett vagy írott, története van. „Minden képzőművészeti munka élményből születik” – fejtette ki Kedei Zoltán. Bölöni Domokos Lélegző gyöngyszemek című írását Szántó Edit olvasta fel. „Kedei Zoltánnak a ceruza és ecset mellé tollat is adott a kezében az Úr. Vigaszként talán a felhőtlen gyermekkor elveszett édenéért, az ősi tulajdonból kiakolbólított és a lét peremére taszított család kálváriájának enyhítésére, a tehetség és szorgalom szerinti tisztes boldogulás hiányának pótlására” – hangzott el a felolvasásban. Egy „taxínész” vallomásai Az est következő mozzanataként Székely Szabó Zoltán színész, újságíró, író, humorista ismertette életpályáját igen egyedi módon, teletűzdelve azt érdekes történetekkel, viccekkel, írásaiból idézett humoros szövegekkel. Székely Szabó Zoltán a mezőségi Rücsön született 1949. augusztus 26-án. Gyermekkorának emlékei azonban a nyárádmenti Szentgericéhez fűzik, ahol a szülei pedagógusok voltak. 1976-ban diplomázott a marosvásárhelyi színművészeti főiskolán, majd 1986-ig a sepsiszentgyörgyi színház tagja volt. 1986-ban Bécsbe távozott, és a közelmúltig ott élt, mint találóan mondja mesterségéről: „taxínészként”. Megélhetését a taxizásból biztosította, de egy pillanatra sem mondott le hivatásáról: erdélyi és anyaországi előadókat, néha egész társulatokat hívott meg, fogadott és látott el néhány lelkes társával, szervezett számukra előadásokat a bécsi magyarok szórakoztatására. Közben szorgosan írta könyveit. „Szerencsés évem volt” Bölöni Domokos író, újságíró, szerkesztő szerencsésnek nevezte az elmúlóban levő 2014-es évet, hiszen két könyve is napvilágot látott. A két új könyv karcolatokat, elbeszéléseket, jegyzeteket, riportokat tartalmaz. Bölöni Domokos egyik olyan köztetszést arató írását olvasta fel, amely valamilyen okból kifolyólag nem került be a két nyomdafestékszagú könyvébe:„Bindász rontja a tempert!” Az eseményt Vass Lajos citerajátéka és a Szent György-kórus éneke tette hangulatosabbá. Záróakkordként szeretetvendégségre került sor, a közönség tagjai a frissen vásárolt könyveket dedikáltatták a szerzőkkel. Nemes Gyula Székelyhon.ro 2014. december 13.Végtelen farsang… Székely Szabó ZoltánnalDecember 9-én a marosvásárhelyi Spectrum Színházban került sor Székely Szabó Zoltán színművész- író könyvbemutatójára. A sikeres esten a szerző dedikálta Végtelen farsang és egyéb politikai szatírák című új könyvét, valamint a korábban megjelent köteteit. Anekdotázva beszélt pályájáról, írásaiból adott elő néhányat. Egykori egyetemi tanára, Kovács Levente rendező közvetlen, humoros laudációt mondott róla. Közreműködött két színészkollégája, Kárp György és Szélyes Ferenc. Bölöni Domokos összeállítását szólaltatták meg, Székely Szabó Zoltánról írt szövegeket olvastak föl. Az est hangulatát emelve, fellépett a Cantuale énekegyüttes. Az alábbiakban részleteket közlünk a szerzőt méltató összeállításból. Az élet – körben, mindenütt (Tutuka hazatért) Konok székely kivagyokságom keményen ráfizetéses, lyukas zsebű luxus, de legalább e tekintetben mindig frissen mosott a lelkiismeretem. Voltam első- és utolsószülött a Mezőségen, anyuci tajdagra tutujgatott Tutukája, majd bávatag, balek büszkesége a Nyárád mentén, méla kamasz a 2. számú középiskolában (Bolyai líceum) Marosvásárhelyen, notórius egyetemista (kilenc évig) Marosvásárhelyen és Kolozsváron, tanár (másfél hónapig) Kézdikőváron, kultúr-szakirányító (két hétig) Kézdivásárhelyen, színész (tíz éven át) és firkász (hat évet) Sepsiszentgyörgyön; kényszer-szalmaözvegy, Krisztus- és angyalmázoló, díszletmunkás, házmester, színpadmester szexipari kombinátban, könyvkötő, szállodai portás, üzleti raktáros, kő- és szőlőműves (az utóbbi Tatán), szervező, szerkesztő, újság- és könyvírogató, szerető férj és szerető, apátlan-anyátlan- testvértelen-gyer-mektelen feleségtemető Bécsben. Én nem beilleszkedni akartam a más hazájába – nem vagyok "hegyen túli" –, hanem kiilleszkedni kényszerültem a sajátomból. Tulajdonképpen nem is szándékoztam kinn maradni, de ’86-ot írtunk, s a béna agyam mellé állt a lábam, megmeredt visszakullogni abba a skizofrén börtönbe, amelyből szabadulási kegyet mímeltek nekem, csak húzzam el a pörös pofámat. Vagyok színházzal áldott és vert, betűvel ölelt és sújtott, hontalan kesergő, helyét nem lelő taxisofőr – ugyancsak Bécsben. Az egészben az a trükk, hogy nem értek semmihez. Mai napig megesik, hogy a taxióra helyett a rádiót kapcsolom be, mert az eszem minduntalan máshol mászkál: hol otthon, hol két jelző között. (Népújság, Múzsa, 2009. augusztus 29.) "Inkább vagyok Bécsben taxis az első sorban, mint könyörületstatiszta valamelyik magyarhoni vidéki színházban a nyolcadik sorban. Nekem éppenséggel jól jön a taxizás, mert rengeteget olvashatok, írhatok, szervezhetek munkaidőben, és még a könyveim kiadására is futja a borravalóból" – nyilatkozta Szucher Ervinnek adott interjújában (Krónika, 2013. január 25.) – Nem elírás, ezzel a mondattal kezdődik a Tutuka: – Én már megittam a kenyerem javát – kezdi recenzióját Gergely Tamás a "taxínész" Székely Szabó Zoltán: Tutuka avagy az utolsó Szabó című, 2009-ben, Bécsben, magánkiadásban megjelent könyvéről (Megitta már a kenyere javát). – És ez a haldoklót is megkacagtató humor megy az utolsó mondatig, mindössze a fajtája változik. Mint ahogyan a lappoknak száz szavuk van a hóra, mert százféle állapota van magának a hónak, a diktatúra szülte kínkeserves helyzeteknek nincs se szeri, se száma. A szójátékot sem veti meg, a kabaré sem áll távol szerzőnktől, a magánélet simogató anekdotái egyre gyakrabban adják át a helyüket az iróniának, a szatirikus hangnak. Ahogy Ceausescu személyes hatalma erősödik, indul be gyomoridegünk. Heherészünk, miközben halántékunkon kidagad az ér. Még csak a lemondás kínos mosolya az ilyen mondat: "Amikor Velence helyett ismételten Lisznyót választottuk üdülőhelyül". Azon is csak nevetünk kínunkban, hogy: "A korabeli divat szerint a román szekusok magyar nőt viseltek". Viszont már a szívbe markol a kérdés: "Hogy miért éppen Viskyvel üzentek nekünk félelmet?" Visky Árpádról van szó, arról a színészről, akiről már sosem tudjuk meg, hogy öngyilkos lett vagy felakasztották: "A tetemrehívás a mai napig elmaradt, marad tehát a kérdés: fel is akasztották, vagy csak le?" Hát szabad mindennel viccelni? Úgy tűnik, igen, ha ízléssel csinálják, s ha önmagát is célpontul választja az emlékező. Márpedig "nyílt színen" vesézi Tutukát, vagyis önmagát, a hozzá legközelebb állók megrökönyödésére. Hitvallását így fogalmazza meg a könyvben: "Komoly ember vagyok, heccben nem ismerek tréfát". (Megitta már a kenyere javát – Székely Szabó Zoltán kötetéről) Legújabb könyve a szerző szatirikus vénáját mutatja, mint azt a címe is tükrözi: Végtelen farsang… és egyéb politikai szatírák (1989–2014 között). A beszédes kötetcím után még beszédesebb címek alatt sorjáznak az 1989-től napjainkig terjedő időszak terméséből válogatott, többnyire rövid, csattanósra hegyezett írások, ilyenek például: Kergekóros évszázadom, avagy Nincs Erdély elveszve – csak nem a mienk; Mi mindig tapsoltunk; A bukaresti utólogika, avagy a dák szupermodell; Vátra arc! Betelt a cujkáspohár; Európa-házunk: Nagy-Románia; Ki a király Kolozsváron?; Neoszocreál; Házasság roman módra; Vátrapillantó tükör; Vízum a családfára; Bekerített paradicsom; Oltyán imázs. Kedvence, éppen közvetlensége miatt, a párbeszédes vagy megszólításos (levél)forma, a szövegek igen jelentős részét jelenet formájában írta meg, ami természetes is, hiszen előadó, színész az alkotójuk. Ilyen a címadó írás is, amelyben találhatók egyebek mellett az alábbi hasznos tanácsok külföldre utazóknak: 1. Bármerre jár a kontinensen, legyen rá büszke, hogy az új pénznem felerészt a mi nevünket viseli: EU, azaz Európa+RO, azaz Románia = EURÓ. 2. kivinni nincs mit, behozni Svájcot kellene. A diktatúra és az átkos korszak korlátlan ura iránti ellenszenv nem ritkán leplezetlen gyűlöletbe és szókimondó gúnyolódásba csap át, ehhez azonban a hazai állapotok pontos ismeretére volt szüksége, s egyből kiderül, hogy a bécsi taxis voltaképpen mindvégig itt élt, Erdélyben, Romániában –, vigyázó szemét egy percig sem vette le szülőföldjéről, hazájáról. Látás- és gondolkodásmódja csaknem hajszálra egyezik a mindvégig idehaza, Marosvásárhelyen élő, a diktatúra bukása után is élesen támadott, állásából felfüggesztett, pereskedni kénytelen képzőművész-tanár, grafikus, a karikaturistaként Démol néven közismert, sajnálatosan rövid életű alkotó Molnár Dénesével (Vadasd, 1947. július 22 – Marosvásárhely, 2000. február 19.). A ’89 után ismét leplezetlenül feltörő nacionál-sovinizmus őt is kikezdte, megpróbálták ellehetetleníteni. Ugyanis nyíltsága, szókimondása, őszintesége bántóan szúrt szemet; elkergetik katedrájáról, emberségében mélyen megalázzák. Az újabb diktátorok ellen születtek 1989 utáni karikatúrái Démolnak, és Székely Szabó Zoltán szerencsés ráérzéssel kér kölcsön egyet a kötetborítóra és több másikat a könyvbe, szatirikus szövegeinek nyomatékosítása végett. És hogy mennyire időszerűek ezek a szövegek ma is, arra nézvést hadd álljon itt egy rövid idézet: "– Másutt is folyik a reprivatizáció, de merőben más logika szerint… – Minket nem érdekel mások logikája. Mi a sajátosság elvét valljuk. Mindenki abban gondolkodik, amije van. A magyaroknak Mátrájuk, A szlovákoknak Tátrájuk, A románoknak Vátrájuk." Ha itthon ír vala ilyesmiket, Székely Szabóért sem állhatott volna senki jót. Vallomásos ember, bukolikus természet, kissé melankolikus. Öt városnak is udvaroltam, mégis Bécset vonatjegyeztem el, sóhajtja rezignáltan. A román nagynemzeti színjáték megértésében a boldog emlékezetű Bajor Andor segített neki, mondja a kötet fülszövegében: "…a komédiázás akkor igazi – idézi a nagy elődöt –, ha van a mélyén tragikum." És ennyit tehet hozzá: – Huszonöt éve írom róla a "színibírálataimat". Szatírába mártott golyóstollal. Szatírok. Székely-Szabó Zoltán néven. Fájdalmas-vidáman ajánlom e nevet, Hisz az ember olykor kínjában is nevet. Hát itthon vagy, Tutuka. Itt van még majdnem mindenki, aki ismer és becsül téged. Itt, Erdélyben. Körben – baráti körben is: majdnem mindenütt! Bölöni Domokos Népújság (Marosvásárhely) 2014. december 16.Adventi vásár VámosgálfalvánA Kis-Küküllő menti Vámosgálfalván szombaton nagy volt a sürgés-forgás. A Szász Hordója étterem-panzió – a hajdani Dániel- kúria – udvarán hat faházikó várta a vásárlókat az első vámosgálfalvi adventi vásár délutáni megnyitóján. Az étterem tulajdonosai, Jikeli Erich úr és felesége, Ane Marie asszony Némethonban hagyományos mintára szervezték meg és adtak otthont az adventi sokadalomnak. A kínálat jellegében különbözőn, de tematikájában egységesen az ünnepre való felkészülést, az ajándékkeresést, - találást hivatott szolgálni. Jó volt látni, hogy a szombat délelőtt vidám hangulatában miként telítődnek színnel és élettel a "kuckók". Az étterem-panzió házikójában helyben készült lekvárok, szörpök várták a vásárlókat. A dicsőszentmártoni Catharsis nonprofit egyesület a mozgássérült gyerekekkel és felnőttekkel közösen készített karácsonyi díszeket, adventi koszorúkat kínálta. A vámosgálfalvi Szálteleki Márta gyönyörű gobelinmunkáiban, de a magyarsárosi Bandi Arabella kalocsai varrottasaiban is gyönyörködhettek a látogatók. A negyedik házikóban Szabó Márta gyékény- és csuhédíszei, apró lakberendezési tárgyai vonták magukra a figyelmet. A kézművestermékekkel díszített házikójának kínálata igencsak gazdag volt: a nőszövetség lelkes tagjai és a gyermekek kézimunkái, agyagdíszek, természetes anyagokból készült karácsonyi díszek, adventi koszorúk, ajtódíszek. A hatodik házikó a népies Kultúrkuckó. A kuckó gazdája igazi értékeket szeretne közvetíteni az emberek felé, ezért ötvözte az élelmiszerkínálatot a szellemi táplálékkal: az irodalommal és művészettel. Meghívására Bölöni Domokos író és Kedei Zoltán festőművész a Kultúrkuckóban dedikálták frissen megjelent könyveiket az érdeklődő közönségnek. A szellemi értékek mellett a kuckóban hagyományos, rézüstben készült szilvaíz, többféle lekvár, sütőkemencében aszalt gyümölcs, házi jellegű gyógynövény teakeverék, régmúlt karácsonyok hangulatát idéző díszek vonzották a látogatókat. A vásár megnyitója az Ozsváth Ilona tanárnő által vezetett helyi, 8 – 12 éves gyermekek furulyacsoportjának előadásával kezdődött, majd a vámosgálfalvi református hittanórás gyermekek csengő hangja töltötte be a teret Szabó István János református lelkész és Szabó Gyula kántor vezetésével. A vámosgálfalvi Fogarasi Sámuel Általános Iskola gimnáziumi, magyar–román diákkórusa karácsonyi repertoárja Ugron Noémi karvezetésével és Birtalan Ilona Réka angoltanárnő közreműködésével hangzott el. A református egyház Magvető felnőttkórusa Szabó Gyula karmester vezetésével örvendeztette meg a résztvevőket színvonalas szereplésével. Doszlop Lídia magyarul, románul és német nyelven köszöntötte az adventi vásáron részt vevő vendégeket. Elmondta, hogy szeretteinket értékeljük, tiszteljük, amikor szellemi ajándékkal is meglepjük őket karácsonykor. Ez azért is felemelő, mert az adventi időszakban a mindennapok gondjai mellett lélekben is készülhetünk a karácsonyi isteni ajándék méltó fogadására. A vásár a teljes adventi időszakban nyitva tart: péntektől vasárnapig 14 – 20 óra között. Szeretettel várják az érdeklődőket, vásárlókat, a jó hangulat biztosítva, nem hiányzik a forralt bor, tea, puncs. Imre Naómi Népújság (Marosvásárhely) 2014. december 20.A széljárás irányai, avagy merről fúj a szél(Bölöni Domokos Szélrózsa kankalin című könyvéről) Kevés olyan gondolkodó elmét kanonizált az utókor, akiket töredékszövegeiknek köszönhetően tartottak érdemesnek arra, hogy ne merüljenek alá a felejtés süllyesztőjébe. Dilemma persze mindig volt, főleg amikor még kevesen forgattak tollat, és inkább csak okos hallgatóikat tanítgatták erre meg arra, beszélgettek, "meg- szavasították", amit a világról gondoltak. Így maradt fenn Herakleitosz híres szövegtöredéke is, mely szerint "a természet szeret rejtekezni". Az ő korában a természetfilozófiának volt becsülete, így a fenti torzószöveg sem vonatkoztatható az emberi természetre. Nem úgy, mint Bölöni Domokosnál, aki még le is írja, amit és ahogy elgondol, igaz, nyúlfarknyi szövegekben. Rövidprózáját én a nagyprózát előkészítő "töredékeként" fogom föl nagy bátorsággal, aminek tehát a nagyobb lélegzetű prózaművek előkészítésében lehet föltétlen szerepe. Kivéve talán a novellát. És ez biztatás is. Ám egyre valószínűbbnek tűnik, hogy rövid textusokból akarja fölépíteni írói világát, amely nem más, mint a személyes élettérben megszólaló ember a maga nyelvi és tárgyi kultúrájával. Amit Bölöni papírra vet, az emberről szól, az emberi természetről, amely, amint a "zokogó filozófus" mondotta, szintén szeret "rejtekezni". Ezt a "rejtekezést", rejtőzködést akarják föltárni azok a – viszonylag egymásba kapcsolódó – szövegek is, amelyek a vásárhelyi könyvvásáron bemutatott Szélrózsa kankalin1-ban alkotnak kötetet. Ebben a kis prózakötetben, amelyben ezúttal nem szűkebb pátriája érdekes figurái jutnak szóhoz, amint megszoktuk Bölöni ízes-humoros nyelvezetű novelláiban, karcolataiban. Itt, ebben a könyvben a saját életéről elmesélt "mondatokban" – ahogy mondja – ő, a saját családja, közelebbi-távolabbi vérei, az emlékezetében élő falusfelei a maguk hétköznapjaival, törekvéseivel, kapzsiságaikkal és nagyvonalúságaikkal elevenednek meg a történetekben, úgy visszafelé kétszáz évre megközelítve. Ezúttal maga az író tárulkozik fel olvasói előtt, a saját családja történéseinek kontextusában. Bölöni szóban forgó prózakötete a Szélrózsa kankalin címet kapta (korábban már olvashattuk az Erdélyi Toll hasábjain is). A kötet címe szokatlanságával ragadja meg az olvasó figyelmét, ugyanakkor beindítja fantáziáját, kíváncsiságát. Mit rejthet magában a könyv, amely ily bizarr címet kapott? Ha a fedőlap hátán nem lenne némi eligazítás a címről, nem is tudnánk értelmezni a fura szókombinációt. Bölöni is megérezhette az olvasói dilemmát, talán épp emiatt, a címet megmagyarázva, igyekszik a könyv logikáját érthetővé tenni mindjárt annak kézbevétele, mustrálgatása során: az író itt és most, mint korábban is bármikor, az emberi érzékenységek és gonoszságok, vagyis a balgák erkölcsének szembesítését tematizálja. Nekem nem a navigációs irányjelző, a széljárásról informáló műszer jut az eszembe, hanem egy távoli vidék világtájoló irányjelzője – szélrózsa?! –, valahol Európában, ahol még akár Herakleitosz is töprenghetett volna a világ dolgairól, vagy bárhol máshol, ahol fontosnak tartják megjelölni a távolságokat kilométerekben vagy időben. Bölöninél a megrajzolt figurák lélektáv-szélrózsát állítanak föl, amelyben az irányok mindig ugyanabból a kelet-európai küküllőmenti kis faluból szaladnak szerteszét, és amelyek a történelem fogatában akár a földrajzi szétrajzások sokirányúságát is jelezhetik. Bölöni szélrózsája abban igazít el, hogy egy kistérségből kifele és befele irányuló vektorok hogyan rajzolják át az erdélyi falu valóságát: rasszizmus és nacionalizmus, szegénység és harácsolás, a hogyan tovább dilemmájának terhe, a csodavárások reménye, a világítótorony hiánya, ilyenek kerülnek föl a szélrózsára, emberi játszmák, a lélek csapkodó hullámverései, a történelem malomjárása mentén. Bölöni nem lelkizik, csak ábrázol, csak történéseket mumifikál. Ezúttal a családszociológia és a falumonográfia határterületén. Bölöni mesélő író. Ebben a kis könyvecskében nem vállalkozik többre, mint az életmű továbbírására, "néhány kóbor történet" elmesélésére a szűkebb pátriáról, a "gyermekkor csorgójából", mert, ahogy maga jelzi, "innen csordulnak-cseppennek a meséim". De, hogy bizonyossá váljék a történetek hitelessége, célszerűnek tartja, már a kötetecske elején, a 2. szövegben, a locus, a szűkebb pátria, a Kis- Küküllő mente tudós bemutatását, amely, mint egy mákföld – egész Erdélyre kiterjeszthetően – "kincsét konokul őrzi, álmodozóit (viszont) rendre hanyatt vágja", és amely " időnként lángba borul". Bölöni könyvének olvasásához a tőle megszokott hangulatért, a genius lociért fogok. A első szövegben visszaköszön az író ismert fanyar- bánatos humora, viccelődik, de nem parodizál, mert ami fájóan érint, az nem gúnyolható ki. A kötetindító hangulat viszonylag hamar, már a 2. szövegben elkomorodik, itt ugyanis valamiféle faluszociometriai ténykedést vélek felfedezni, ami nem nélkülözi a hely szellemének megidézését, ugyanakkor érezteti, hogy illik ismerni, érteni és érezni azt a valóságos, ám múlékony világot, amely az ezután következő jó száz oldalon feltárulkozik. A jobbágyos-béres-agrárproletár-kisgazda arbor genealogiae, megspékelve a századforduló (úgy látszik, 100-évenként kényszerdivatba jövő) Kárpát-medencei exodusának szomorúságával, meg az értelmiségi sors küllemeivel-kellemeivel-felelősségével, ilyenszerű olvasói érzéseket előlegez meg. Aztán már ebben a szövegben kitisztul a kép: a családelbeszélésen keresztül egy szubjektív falumonográfiát vagy faluszociográfiát készülődik asztalra tenni az író. Törlesztés a faluval szemben, ahonnan gyökerei erőre kaptak. Ez történik az első majdnem hatvan oldalon. A szülőfalu (Dányán) és a szülőföld (Erdély) szeretete, imádata itatja át minden betűjét, gondolatát, gondolattöredékét, akkor is, amikor az elzüllött férfiakról szól, akik "nem találnak magyar lányt maguknak", amikor a kultúrafeladást előrevetítő nyelvcserére-nyelvváltásra tereli a szót, amikor a szászok elhagyják a magyar szót és románra váltanak, amikor a "pisztolyos" kommunista jegyző túlkapásaiért neheztel, amikor a román-magyar barátkozásról-együttélésről- versengésről beszél, vagy a "cigánypogromról", vagy a parasztgazdálkodással járó szokásokról, gyermekkori emlékekről, vagy az örök építkezőkről, akik "gyűjtik a pénzt a gázra" és fürdőszobáról álmodoznak, vagy amikor a pusztuló családi ház látványa nyugtalanítja. A falu sorsáról ír, az erdélyi szórványmagyar falu sorsáról ír, a történelem hatalmi hullámverésében ide-oda csapódó falu sorsáról ír, az elfogyó erdélyi magyar falu sorsáról ír, a Székely-Maros-vásárhelytől karnyújtásra levő haldokló falu sorsáról ír, és azokról az esendő emberekről, akik benépesítik. A 6. elbeszélés egy szoborállítás paródiája, amelynek az a szerepe, hogy az eddigi komoly tényleírásból átvezesse az olvasót egy oldottabb, bölönis humoros világba, a falu világából a város világába, amelyet Bölöni Domokos bejárt/bejár. A faluról nosztalgikus tisztelettel és szeretettel, a városról parodikus szenvedélyességgel ír. Ellentéte egyik a másiknak. Két élettér, a mérleg két serpenyőjében. Azt nem tudtam meg, hogy a Szélrózsa kankalin címválasztás mennyire tudatos szójáték, de Bölöni Domokos tudatos író, aki elkötelezte magát a szülőföldjének, és akiről joggal feltételezhető, hogy figyeli a széljárást: merről is fúj a szél, és vajon merre sodor? És aki már látott kankalint, azt is tudja, hogy viruló szirmai kocsányában asznak el. 1 Bölöni Domokos: Szélrózsa kankalin. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2014 Albert-Lőrincz Márton Népújság (Marosvásárhely) 2015. január 10.Szép és igaz könyv – életünk legnagyobb eseményéről"Ha pedig a helyeket nézem, az erdélyi településeket: akkor nemcsak Harasztosnak volna oka ünnepelni Murádin Lászlót, mivel ott született; és nem is csak Kolozsvárnak, ahol él; és nem csupán iskolái színhelyének: Gyulafehérvárnak, Marosvásárhelynek; és nem csak Csíkszépvíznek, felesége falujának, ahol nyaranta otthon van, gondolom, most mint egyetlen örmény származású lakosa a hajdani örmény fészeknek. De otthon volt és otthon van abban a száznál jóval több erdélyi és moldvai magyar faluban is, ahol nagy munkájának, A romániai magyar nyelvjárások atlaszának anyagát gyűjtötte. A magyar dialektológusok közül vitathatatlanul Ő végezte a méreteiben legnagyobb és minőségében leghitelesebb adatgyűjtést, Ő szerkesztette és szerkeszti a legnagyobb magyar nyelvi régió nyelvatlaszát: több mint háromezer térképlap, 11 kötet, ebből öt már megjelent a Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadásában. Kevesebbet beszélünk erről a kitűnő munkáról, noha értéke és nagysága méltó párjává teszi az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárnak. És ez nem a múlt, vagy még nem a múlt, hanem az erdélyi jelen élő nyelvi gazdagsága." (Péntek János: Murádin László köszöntése. Részlet a tudós 70. születésnapjára, a Nyelvőrzés Díjának átadásakor, 2000. december 1-jén elhangzott köszöntésből) Az újságíró kolléganő, Németh Júlia a kolozsvári napilap 2010. november 30-i számában így beszél a nyolcvanéves Murádin Lászlóról: "Húsz éve élünk Murádin Lászlóval összezártan, de békés egymásmellettiségben egy szabadságos újságoldalon, aminek a neve Művelődés. Igaz, oldalszerkesztőként, nyelvművelő rovatostól együtt én csak átörököltem őt hajdani jeles film- és színikritikus kollégámtól, Krizsán Zoltántól. Murádin László ugyanis a legrégibb és leghűségesebb munkatársa az egykori Igazságból kinőtt Szabadságnak. Népszerű, jó fél évszázados Nyelvművelése pedig sikerrel túlélt mindenféle és fajta belső és külső rendszer- és hatalomváltást. S ha volt is változás, merthogy mozgó világban élünk, az ki is merült abban, hogy a kettőnk anyagait tartalmazó, a nyelvészet és a művészet időszerű kérdéseit taglaló »nyelv-művészet« szombatról átkerült szerdára, legújabban pedig keddre." Kosztolányi Dezső szerint: Mi a nyelvünket, melyet ükapáinktól örököltünk, úgy beszéljük, mint a kisgyermek. Sok mindenre nem emlékszünk. De a nyelv, rejtetten, mindenre emlékszik. Ezeknek a nyelvi rejtelmeknek a nyomába eredt jó fél évszázaddal ezelőtt Murádin László, s erről az útról mai napig sem tért le… Ahelyett, hogy a nagyvilágot járta volna, Batsányival ellentétben azt hangoztatta: vigyázó szemetek előbb szűkebb környezetetekre vessétek… De ennél többről is árulkodik a szerző hazai tájakhoz és emberekhez való szoros kötődése: a tudós, a nyelvész és az erdélyi ember kisebbségi helyzetben lévő sorstársai iránti felelősségérzetéről, a magyar nyelv ápolásának, az azt megakadályozó tényezők kiküszöbölésének szükségességéről. E célból születtek az erdélyi és partiumi magyar helységneveket, azok eredetét és román fordításainak történetét taglaló, rendkívül hasznos és hiánypótló kötetei is. A honfoglalás kori magyar helységnevek román változatait, amelyek csak hangalakilag különböztek az eredetitől, az 1918-as főhatalomváltozás nyomán javarészt megváltoztatták. A magyar eredet végleges eltüntetése végett ezek a települések új nevet kaptak – hangsúlyozza. A friss nyelvművelő kiadvány, a Hókuszpókusz*, "a legújabb bűvészmutatvány", melyet elénk tár 452 oldalon Murádin László, a nyelvbűvész. Méghozzá azon a fülünknek oly kellemes "hangszeren", amelyet magyar nyelvnek, anyanyelvünknek nevezünk. Az igényes kivitelezésű, tetszetős könyv Murádin László 253, tudományos alaposságról és közírói, újságírói gyakorlatról árulkodó, ötletes, színes nyelvművelő írását tartalmazza. A színesség a tematikára és a sajátos fordulatokban bővelkedő nyelvi megjelenítésre egyaránt vonatkozik. "Aki szépen beszél magyarul, az tiszteletben tartja a magyar nyelv nyelvtani, szerkezeti szabályait, a hangképzést, a hangsúly és hanglejtés sajátosságait, szókincse és stílusa a beszédhelyzetnek megfelelő. Arra törekszik, hogy nyelvhasználata az irodalmi nyelv képviselte nyelvi eszményt minél inkább megközelítse – olvassuk az Előszóban. "A nyelvművelés célja az, hogy a nyelvi közösség tagjait ennek az egységes, nyelvi eszményként számon tartott nyelvváltozatnak, az irodalmi nyelv szabályainak elsajátítására, helyes használatára buzdítsa. A nyelvművelés tehát nemcsak nyelvvédelem, elsősorban nem a nyelvi hibák, vétségek kimutatása, tiltó szabályok felállítása, hanem az anyanyelvi műveltség emelése, az anyanyelvi öntudat ébren tartása. A hangsúly az anyanyelv szellemének az elsajátításán van. A nyelvileg művelt ember nem csupán így vagy úgy, jól-rosszul megérteti magát, hanem a nyelvet gondolatokat, érzéseket, hangulatokat híven tolmácsoló hangszernek tekinti." A nyelvművelés nem a nyelvészek, a nyelvtanárok "kizárólagos ügye", hanem társadalmi kérdés, különösen itthoni tájainkon az. "Beletartozik az anyanyelvű iskolai oktatás, a köz- és művelődési élet lehetősége és gyakorlása, a magyar nyelvű napisajtó, a rádió és televízió, az irodalom hatékonysága, egyszóval azoknak a forrásoknak az irányítása, ahonnan a társadalom tagjai anyanyelvi ismereteiket merítik. Egy-egy tudománynépszerűsítő, a nyelv lehetőségeit felvillantó, a hibákra figyelő nyelvművelő rovat valamely napilapban csak parányi része a nyelvművelés összetett kérdéskörének. Az erdélyi magyar nyelvművelés ma már küzdelem: küzdelem nyelvünk fokozatos elrománosodása, elrománosítása ellen, küzdelem a magyar nyelvért, a magyar nyelv megőrzéséért. Egyik oldalon ott áll a magyar közösség, mely természetes módon küzd mind nemzeti öntudatának, mind anyanyelvének megtartásáért, a másik oldalon ott áll a hatalom, amely mindent megtett és megtesz az egységes nemzeti állameszmény érdekében a nemzetiségek, elsősorban a jelentős magyar kisebbség elsorvasztásáért, elrománosításáért. S szomorúan be kell vallanunk: az elmúlt csaknem száz esztendő alatt újabb és újabb hadállásokat vesztettünk. Igaz, e tekintetben ma még óriási különbség van az egy tömbben élő magyarság, például a székelység, a bihari és a Szatmár vidéki magyarság és a szórványmagyarság nyelvállapota között; nagy a különbség az ugyan még nyelvjárást beszélő, de zártabb falusi közösség és a románsággal keverten élő városi lakosság nyelvállapota között." Az elszórványosodás, a nyelvromlás elleni tudatos fellépés értelmiségünk egészének halaszthatatlan, állandó feladata. A lapok, folyóiratok hasábjain megjelenő írások csak a legjobb esetben – ilyen a kolozsvári tudós "esete" – jutnak el szélesebb közönséghez, válnak népszerűekké. A magukra hagyott nyelvművelők voltaképpen egy valódi szélmalomharc magányos lovagjai, sokak szerint a hiábavalóság donkijotéi. Tudatosítanunk kell mindenkiben, hogy önazonosságunk egyik fontos, talán legfontosabb ismérve a nyelv – figyelmeztet a jelenkori magyar nyelvészet doyenje. "Az a tény – idézi Kosztolányit –, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Fontosabb annál is, hogy magas vagyok-e vagy alacsony, erős-e vagy gyönge. Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatok meg igazán. Naponta gondolok erre. Éppen annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok." Nyelvművelő cikkeim felsorakoztatásával – mondja Murádin László – az olvasóban a fenti érzést szándékozom, kívánom erősíteni. * Europrint Könyvkiadó, Nagyvárad, 2014 Bölöni Domokos Népújság (Marosvásárhely) 2015. január 30.Újságírókat köszöntött a MÚRE Maros megyei szervezeteA Magyar Újságírók Romániai Egyesületének Maros megyei fiókszervezete három „veterán” munkatársát ünnepelte a csütörtök esti sajtóklubban. Nagy Pál irodalomtöténész és -kritikus 91 évet töltött, az őt méltató szöveget, amelyet Bölöni Domokos írt, Gáspár Sándor, a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa olvasta fel. Nagy Pál 1924. január 30-án Mezőkölpényben született, a marosvásárhelyi Református Kollégiumban tanult, majd Kolozsváron a Bolyai Tudományegyetemen diplomázott. Pályáját az egyetemen tanársegédként kezdte, majd középiskolai tanár Kolozsváron (1949-55); Marosvásárhelyen az Igaz Szó (1955-70), A Hét (1970-73), az Új Élet (1974-84) szerkesztője, több kötet szerzője. Az ünnepelt 91 évesen arról beszélt, hogy már ritkán mozdul ki otthonából, ahol magányosan él, két unokája van. Csifó János rádiós újságíró a 80-ik születésnapját ünnepelte. Nagy Miklós Kund, a Népújság volt főszerkesztője, nyugalmazott újságíró vidám rigmusokba szedett írásával köszöntötte az ünnepeltet. Csifó a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztő-riportere volt évtizedeken keresztül, számos műsor fűződik a nevéhez. A legemlékezetesebbek közt a Megy a magnó című rovat, amelyben 421 erdélyi magyar értelmiségit kerestek fel a rádió munkatársai. Portréinterjú készült 1976-1985 között Domokos Gézával, Harag Györggyel, Kós Károllyal, Olosz Lajossal, Ruha Istvánnal, Spielmann Józseffel, Szabó T. Attilával, Székely Jánossal, Szilágyi Domokossal, Tompa Miklóssal. Bögözi Attila, aki jelenleg a vasarhely.ro munkatársa, 60 évet töltött. Az ünnepeltnek Bakó Zoltán, a Vásárhelyi Hírlap újságírója kedveskedett egy közös élményeket felelevenítő humoros írással. Bögözi Attila az egykori Előre című napilapnál kezdte újságírói pályafutását, a rendszerváltást követően a lap utódjánál, a Romániai Magyar Szónál, majd az Új Magyar Szónál folytatta, ahonnan a Vásárhelyi Hírlaphoz igazolt. Jelenleg a vasarhely.ro munkatársa. Rendszeresen közöl irodalmi lapokban. Antal Erika maszol.ro 2015. február 7.A szülőföld szerelmeseA 91 éves Nagy Pál laudációja A Korhány alatti kis faluból indult, Kölpény vezér szállásáról, melynek neve háromszor is előfordul Anonymus krónikájában. A Bolyaiak városa, majd a kincses Kolozsvár: iskolai és egyetemi éveinek színtere, hogy aztán ifjú tollforgatóként, érett írástudóként hosszú és tartalmas éveken át Marosvásárhely örökös lakójaként rója az utcákat, lakása és a szerkesztőségek, a kiadók és a nyomdák, az iskolák és a színház között. "Ez a város – Marosvásárhely – messze tovatűnt ifjúságom szellemi kalandozásainak tágas színtere: itt lehettem nyolc esztendőn át a Bolyaiak ősi kollégiumának növendéke; itt találkozhattam a nyomtatott betű birodalmának mindennapi csodáival; itt bámulhattam meg a Teleki Téka páratlan kincseit, a Vártemplom körüli bástyákat, a Művelődési Palota tükörtermének színes üvegfestményeit, s a régi házat, hol Petőfi volt szállóvendég egykoron; itt sétálhatok (múltakra emlékező merengéssel) a Köteles Sámuel utca árnyas fái alatt és a Somostető ösvényein; itt láthattam először igazi színházat s eleven íróembert (nem akármilyent, egy Móricz Zsigmondot, egy Kós Károlyt, egy Tamási Áront – például); itt voltam rajongó szerelmes, merészen álmodozó ifjú, aztán nem ritkán kudarcok, csalódások, kitörölhetetlen fájdalmak szenvedő alanya s néhány tűnékeny óra boldog birtokosa. Ez a város számomra: sors adta ajándék. Sem élni, sem meghalni másutt nem szeretnék" – írta 1998- ban megjelent, Bolyaiak tere című kötetében. És a kis szerelmes földrajz lírai vallomása így folytatódik: "Tartozom annak bevallásával, hogy szívem szerint szeretem ezt a várost értékeivel- erényeivel, hívogató tereivel, illatos virágaival, patinás palotáival, düledező viskóival, elszabadult forgalmával, hajdani és jelenkori kalamitásaival, furcsaságaival egyetemben." Amikor az egyik legszebb életkort megért irodalmárunkat köszöntjük, az irodalomtörténész, a kritikus, a művelődési jegyzetek írója, a közéleti ember mellett kiemelten köszöntjük a lokálpatrióta Nagy Pált, aki számos székelyföldi kor- és sorstársához hasonlóan sosem vágyott más tájakra, úgy szerette s szereti a szülőföldet, amilyennek azt az Isten megteremtette, minden szépségével, jóságával, és minden mostohaságával, komorságával, sanyarúságával együtt. És köszöntjük személyében az eligazító írástudót. Nem tartozik a reményt vesztő, siránkozó emberek közé. Minden jegyzetének, emlékezésének, kritikájának fő vonása a jó szándék, az építés – sosem a megszégyenítés, a legorombítás, az eltanácsolás, sosem a rombolás. "Meg kell vallanom – olvassuk Visszanéző című, 1997-es könyvének előszavában –: világéletemben sok mindennél jobban érdekelt (érdekel ma is) az író, a szellem emberének természetrajza, beleértve a legapróbb részleteket is. Azt meg különösképp fontos tényezőnek tartottam mindig, hogy a szép és okos szavak mestere honnan indult, mit hozott magával otthonról, a szülői házból, az őt útjára bocsátó közösség élményvilágából, tapasztalataiból. Hogy írásaiban s tartásában milyen szálakkal kötődik szülőföldjéhez, népéhez, övéihez? Úgy érzem, kisebbségi léthelyzetünkben éppenséggel meghatározó jelentősége van minden ilyen körülménynek." Ilyképpen aztán természetszerűleg szélesedik, tágul a kép, Marosvásárhely szerelmeséről az évek során kiderül, hogy Erdély és történelmünk egyik leghűségesebb szerelmese is – például amikor halhatatlan erdélyi arcok, pályák, pillanatok kaleidoszkópját mutatja föl – jegyzi meg Sütő András, majd így folytatja: "Kultúrhistóriai tény, hogy nem csupán az anyag, hanem a szellem megmaradásának elve is bizonyítható. (…) Fontos a személyes ismeretség közvetlenségével szólni Kós Károlyról, Bánffy Miklósról és szellemtársaikról. Életművük sorsának alakulását a könyörtelen Időben az erdélyi sorsot viselő utónemzedék írástudói is meghatározhatják. Fontos, hogy a drámai csöndben, amely alkotójuk halála után jelentős életműveket is elborít időlegesen: újból és újból megszólaljon a kortárs; hogy az árván maradt szellemgyerekek önállóságukban megerősödjenek. A legfőbb ítésznek nevezett utókorral szembeszállni nem lehet. Segíteni viszont az eligazodásban: az írástudók mindenkori kötelezettsége." Kedves Pali Bátyánk, az Isten éltessen! Elhangzott 2015. január 29-én az író marosvásárhelyi születésnapi köszöntésén. Bölöni Domokos Népújság (Marosvásárhely) 2015. február 8.Nyolc plusz egy irodalmár a korondi huszonötbőlSzombaton este bensőséges hangulatú irodalmi estre került sor a marosvásárhelyi unitárius egyház Dersi János-termében. A korondi Hazanéző folyóirat antológiája huszonöt szerzőjéből 8+1-en jöttek el, hogy a vásárhelyi művészetkedvelő közönséggel találkozzanak. A házigazda Nagy László unitárius lelkész köszöntötte A föld szerelme című antológia (kiadta a korondi Firtos Művelődési Egylet 25 éves Hazanéző folyóirata) Vásárhelyre látogató szerzőit, de mint később kiderült, jó néhányan közülük itthonról jöttek haza. Jelen volt Kedei Zoltán képzőművész, aki – már mondani sem kell – szintén marosvásárhelyiként rajzolta meg a huszonöt szerző portréját. Így legalább valamennyien „helyben” lehettek a találkozón. Ambrus Lajos főszerkesztő a kötetcímről mondta el, hogy mit is takar. Itt egy éjszaka többet ér, mint más helyt sok jó év – idézett egy Korondról elszármazottat, s ha még így sem hinné valaki, hát megtoldotta egy korondi-amerikás magyar vélelmével, aki miután hosszú évek múlva hazajött, imigyen fakadt ki: ha tudtam volna, hogy ilyen sokáig tart, már Parajdon leszálltam volna a vonatról. Ha valakinek ezek után még magyarázni kell, hogy mit jelent a szülőföld szeretete, az kérdezze orvosát, gyógyszerészét – tette hozzá. Mindjárt utána az amúgy Kibéden élő, de korondi születésű Ráduly János olvasott fel hatot a legutóbbi félperceseiből. Előtte azonban elmondta: a nyáron lesz a bolyais hatvan éves érettségi találkozójuk, ami újfent bizonyítja: minden út innen vezet valahova, vagy Korondra, vagy a világba, de mindenképpen haza. Az ugyancsak Korond szülötte Tófalvi Zoltán sajnálatos módon nem lehetett jelen a találkozón, de Nagy László lelkésszel üzent, aki felolvasta az antológiában szereplő, özvegységére városi szolgálatba szegődő hatgyerekes asszonyról szóló elbeszélésének egy részletét. Józsa Jánost fazekasként mutatta be a főszerkesztő, minthogy az is a mestersége a keramikusnak. De hogy nem ragadt le az agyag bűvöleténél bizonyította az is, hogy helyretette a fogalmakat – a Hazanéző a Mórickővel (itteni menedékül szolgáló oltáros-pados barlang) és a Szállással szembeni földrajzi hely, ahonnan haza néztek a Korondról vészek elől elmenekült, s épp hazatérőben lévő székelyek. S csak úgy mellékesen megtudtuk róla azt is, hogy olyan képtárat adományozott Korondnak, amire nem egy város lenne büszke. A ravai születésű Kedei Zoltán képzőművész főszerkesztői nógatásra rajzolta meg a kötet számára a huszonöt szerző portréját, aztán további különösebb nógatásra már nem is volt szükség ahhoz, hogy újrarajzolja az egészet a korondi képtár számára. A szerző-kiállítás portréi még két hétig láthatók a Bolyai téri unitárius templom termében. A korondi unitárius lelkész, Demeter Erika amolyan „noviciája” az antológiának, de minden esélye megvan, hogy nagyobb formátumú képpel bevonuljon a korondi művész-képtárába (itt még csak egy kisebb formátumú, a kötet számára készült portréja látható), ugyanis az általa felolvasott novella predesztinálja erre. Molnos Ferenc is Korond szülötte, de most épp Szovátán él. A felolvasott rodostói történetével arra szándékozott fényt deríteni, hogy egy rodostói török kecskecsiszár szemében hány kecskét ér egy enyhén gömbölyödő székely asszony. A Korondon csak iskola-igazgatóskodott, amúgy dányáni születésű, Vásárhelyen élő Bölöni Domokos szokásához híven elkápráztatott sajátságos humorával. Ezúttal azt hallgatta el előlünk, hogy miként rontotta Bindász a tempert. Azóta sem tudja senki, de ettől függetlenül harsányan nevettek a groteszk történeten. A felolvasások után szeretetvendégségen beszélgettek tovább a szerzők a hallgatókkal. Bebizonyosodott: minden út Korondról vezet Vásárhelyen keresztül Korondra, esetleg kisebb kibédi, ravai, dányáni, szovátai kitérőkkel. Nos, ez a szép és jó ebben a kis erdélyországi Tündérkertben – mi mindenhol otthon vagyunk benne – hangzott el az eseményen. Bakó Zoltán Székelyhon.ro 2015. február 10.Aprócska feltámadásokFebruár 7-én, szombaton tartották a korondi Firtos művelődési egylet Hazanéző című folyóiratának újabb bemutató estjét Marosvásárhelyen. Az eseménynek az Unitárius Egyház Dersi Jánosról, az egyház nagy jótevőjéről elnevezett, Bolyai téri tanácsterme kínált otthont, a házigazda, Nagy László lelkész önzetlen közreműködésével. A rendszerváltozás hozta szabad szellemi légkörben számos új kiadvány született, a művelődési egyesületek, körök, alapítványok örökérvényűnek szánt névjegyeiként. Az elektronika "győzelmével" a nyomtatott sajtó legkorábban ezekben a körökben múlt ki, és jobbára elenyésztek a működtető szerveződések, és a kiadókra is rájár a rúd. A korondi Hazanéző dacol az idővel. Ambrus Lajosnak és helyi hazafi társainak köszönhetően fölveti a fejét, mint Tompa László magányos fenyője, és történjék bármi is: megjelenik! Olvasótábora széles, Budapestig, Vancouverig, Melbourne- ig, sőt Fenyőkútig és Pálpatakáig terjed: tudnak róla, emlegetik, idézik, és nem ritkán a széles világba jelle-gült korondiak büszkén párosítják a portéka mellé, mert van annyira mutatós, mint a pompás népi kerámia. Jól teszik hát, akik szólnak, hogy jó hazafelé tekinteni, legyen bárhol az otthonod. Boldog az elme és a szív, mikor azt lükteti s dobogja: szülőföldem, szerelmem. A lap fennállásának negyedszázados évfordulója alkalmából antológia jelent meg a köréje gyülekező szerzők műveiből. Így éppen huszonöt írás kapott helyet A szülőföld szerelme című gyűjteményben, melyet Ambrus Lajos főszerkesztő ismertetett felvezetőjében. Kedei Zoltán festőművész elkészítette a szerzők portréit, ezeket két hétig tekinthetik meg az érdeklődők a színhelyen. Az antológiát több székelyföldi településen is bemutatták, ezúttal a következő szerzők szólhattak a népes közönséghez: Ráduly János író, néprajzi gyűjtő, Kedei Zoltán festőművész, Demeter Erika korondi unitárius lelkész, író, Józsa János keramikus művész (aki értékes képzőművészeti gyűjteményét adományozta a korondi galériának), Molnos Ferenc korondi születésű szovátai író, festő, újság- és tévészerkesztő, Bölöni Domokos marosvásárhelyi író, szerkesztő, aki 1973-tól tizenhét éven át működött pedagógusként a híres sóvidéki településen. A mindvégig oldott, kedves hangulatú találkozás jó alkalmat kínált azok számára is, akik egykor elkerültek otthonról, akik hosszú évek óta nem találkozhattak földijeikkel. Hogy csak két kitűnő korondit említsek: öröm volt látni Orzánné Ambrus Erzsébetet, a Székely Népi Együttes egykori táncosát, aki százat tudott fordulni hajdanán; Domokos István koreográfust, táncmestert, aki három évtizedig vezette a tánckart, ő a Bolyai Tudományegyetemet cserélte föl a táncegyüttessel. Múlnak az idők, de a szülőföld szeretete ott lebeg az emlékezet fölött. Páll Lajos nélkül nincs Korond. Ha mégis, akkor nem az. Mint valami szigorú patrónus, figyelte a falról népének ezt a küsded gyülekezetét az ecset és a szó nagy sóvidéki művésze. Végre nem ő alkotta, hanem őt alkották oda fel, a falra. Persze, kissé mindig féljük őt, mint régente, ha szemvillatásával ezért-azért meg- megfeddett. Damján B. Sándor Népújság (Marosvásárhely) 2015. március 7.Emlékek otthona: tegnapi színházMottó: Ez az élet nem is olyan rossz, csak már nagyon rossz a híre. (Tomcsa Sándor: Műtét) Nagy Pál Emlékek otthona: tegnapi színház* című kötete az 1960-as évek végétől 2010-ig írt színházi tárgyú cikkek válogatott gyűjteménye – olvassuk a kiadó tájékoztatójában. – A kötet első része a szocialista kultúrpolitika rossz emlékű körülményei között megfogant színházi (műsorpolitikai, rendezői, színészi) csúcsteljesítmények, illetőleg színházéleti "fordulópontok" szemléje. A második rész kifejezetten a marosvásárhelyi színházra koncentrál, a legemlékezetesebb színházi produkciókra reflektáló, napi- és hetilapok keretei közé beférő beszámolók, értékelések, kritikák. A harmadik rész a különböző sajtótermékekben nyomdafestéket látott interjúkat öleli fel. Az Előszóban így emlékezik a szerző: "Hogyan kezdődött a színikritika ingoványos- bozótos, ugyanakkor vonzó területén való kalandozásom? Azokban a messze tovatűnt időkben, amikor a Székely Színház fénykorát élte Marosvásárhelyen, nemigen hiányoztam a sűrűn sorra kerülő premierekről, sőt egy-egy próbára is bemerészkedtem a Kultúrpalotába, ahol Tompa Miklós szakszerű irányításával készült az előadás. Így találkozhattam a színpadi művészet születésének változatos csodáival – és műhelytitkaival is. Akkoriban valódi élmények bő forrása volt számunkra a jeles művészekben bővelkedő vásárhelyi magyar színház. Ami vele és körülötte történt, mindennapi beszédtémaként keringett a legszélesebb társadalmi körökben, a vendéglői asztalok mellett éppúgy, mint a szerkesztőségekben. Ebben a légkörben jómagam is ösztönzést éreztem, hogy véleményt formáljak a látottakról-hallottakról, s ezt a sajtónyilvánosság elé tárjam. A vállalkozás kockázataival kezdetben nemigen törődtem. Az ide vonatkozó családi aggodalmakat sem vettem komolyan. Történt ugyanis egy alkalommal – még a kezdetek idején –, hogy édesanyám, miután épp egy ilyen cikkecskét olvashatott a helyi napilapban, megjegyezte: – Jaj, édes fiam, hagyd abba az ilyesmivel való foglalkozást, mert tönkretesznek a színészek! Mit mondjak? A színésznők, akiket cikkeimben később is gyakran emlegettem, nem okoztak nekem soha különösebb bajokat. Legfennebb megüzenték olykor, ha nem csak dicsérő jelzőkkel szóltam valamelyik alakításukról, szerintük hova is menjek... Mindez azonban vele járt a mesterséggel. Észrevehetően Vásárhely-centrikus ez a könyvecske; az itteni magyar színházat ismertem leginkább, ennek a nézőterén érezhettem magamat valóban otthon. Persze, ellátogattam másfelé is egy-egy bemutatóra, megnéztem a vendégjátékokat is – amennyire a körülmények megengedték. Meg kell azonban vallanom: emlékezetemben igazi színházként mindmáig a vásárhelyi él legelevenebben..." A Szó és látvány című első rész mintegy három évtizedes (1965 és 1996 közötti) korszakot fog át: rövid jegyzetek, színházpolitikai, repertóriumi reflexiók sorjáznak. Nagy Pál Marosvásárhely szerelmese, érthető, hogy a város színháza is a szíve csücske. Ezt mondja róla: "Semmiképpen sem túlzás: Marosvásárhely, ez a sok tekintetben híres-nevezetes erdélyi város az egyetemes magyar színházi kultúra jelentős centruma. Volt itt annak idején, nem is olyan régen, egy rangos Székely Színház – míg ennek a nevét és szellemiségét el nem tüntette a fokozatosan és fondorlatosan felerősödő nacionalista türelmetlenség, a másság tagadásában fogant manipuláció. A Bernády György által építtetett Kultúrpalota színpadán, ezek között a "lekaparhatatlan" emlékeket őrző falak között Kemény Jánosék, Tompa Miklósék vezetésével indult el útjára s hódított magának lelkes közönséget mindjárt a második világháború után az a felejthetetlen művészgárda, amelynek kiemelkedő egyéniségei – Kovács György, Kőszegi Margit, Szabó Ernő, Delly Ferenc, Andrási Márton, hogy csak néhány nevet említsek az élvonalból – ma már színháztörténetünk legszebb lapjain foglalnak helyet. És a nagy nemzedék nyomában – voltaképp velük együtt – lépett színre aztán a kiemelkedően tehetséges Lohinszky Loránd, Csorba András, Tanai Bella, Erdős Irma, Tarr László, Szamossy Kornélia és társaik csapata, akiket új és újabb nemzedékek követtek a Köteles Sámuel utcai, Szentgyörgyi Istvánról elnevezett főiskola kifutópályájáról. Mindez már történelem. Továbbépíthető hagyomány. Gazdag örökség, amit joggal nevezhetünk a magunkénak." (Hallgatni: önámítás, 1990) A Vásárhelyi színpad című második részben (1962 és 1998 között keletkezett) különböző színházi bemutatókat méltató kritikák, elemzések kaptak helyet, többek között Tolsztoj, Csehov, Bertolt Brecht, Madách Imre, Csiky Gergely, Molnár Ferenc, Örkény István, Tamási Áron, Szabó Lajos, Tomcsa Sándor, Sütő András, Méhes György, Kocsis István műveinek előadásairól. Utóbbi kapcsán ezt olvassuk: "Leginkább azzal mérhető az alakítás értéke, hogy e sokrétűen dúsított vallomás közvetítése rendjén mit és mennyit tudunk meg magunkról, illetve: milyen intenzitással jut kifejezésre – a színész színpadi verziójában – Kocsis szenvedélyes etikai eszménykereső nyugtalansága. A Bolyai János estéje voltaképpen egyetlen kérdés köré épített, változataiban szerteágazó és folytonosan egymást metsző, néhány csomóponton összekuszálódó, majd ismét szétbomló válaszhálózat felfeszítése: mi ezen a földön az értékes élet kritériuma? Azaz: hogyan valósíthatja meg önmagát az ember maradéktalanul – anélkül hogy engedményeket tenne egyik vagy másik irányban? Azaz: lehetséges-e a tiszta eszmény szolgálata? Kocsis Bolyai Jánosa hol az apjához, hol a Gausshoz, hol az Asszonyhoz való viszony tükrében néz szembe újból meg újból önmagával, életútja fordulataival, s egyéniségének lényegét nem annyira a megtalálásban, mint inkább a keresésében véljük teljesnek, jelkép értékűnek. Kereső-töprengő, vívódó-lobogó humántelítettsége révén válik kortársunkká, szellemi partnerünkké. Pontosabban: ilyenné válását teheti érzékelhetővé estéről estére az előadó, aki megformálására vállalkozott." (Kocsis István: Bolyai János estéje, 1971) A vásárhelyi színjátszás nagyasszonyát ekképp méltatja: "Amikor Kőszegi Margitnak tapsolt a marosvásárhelyi közönség, úgy érzem, egyben a nagybetűvel írandó színháznak tapsolt – nosztalgiákon, emlékkeresésen túli beleéléssel. Ama színművészeti hivatástudat előtt hajtott fejet, amelyet nálunk – többek között – Kőszegi Margit testesít meg, kortársak és utódok számára követendő példaként. A ’szavak megszólaltatóját’ köszöntötte Sütő András hozzá intézett meleg hangú soraiban, művészetét ’mécsesszolgálatnak’ nevezve. Aligha volna lehetséges ennél pontosabban megfogalmazni: mit jelent Kőszegi Margit – s mit jelent a színház – az értelem és az érzelem kincseit kereső, az igaz és szép emberi eszmények iránt lelkesedő mai ember életében. (Kőszegi Margit előadóestje, 1975) A Beszélgetések zárja a válogatást, ebben szólal meg Csorba András ("Csakis a realista örökségre építhetünk", 1970), Tompa Miklós ("A színházat választottam", 1975 és 1995), Szabó Lajos ("A jövő sokoldalú színészt kíván", 1976), Sinka Károly ("A vígjáték az én igazi világom", 1980), Kovács Ferenc ("Kortárs dráma nélkül elképzelhetetlen a kortárs színjátszás, 1980), Székely János ("A dráma: valamely felismert igazság metaforája", 1982). Tompa Miklós ars poeticája ma is megszívlelhető: "Én azt vallom, hogy a művészet – szolgálat. Színésznek, rendezőnek, tanárnak, igazgatónak, kritikusnak egyaránt fel kell tennie a kérdést: kit szolgálok mindennapi munkámmal?... Nem tudom soha elfogadni a dekadens, idegbajos irodalmat, a túlzottan patologikus, egyedi, nem általánosítható esetek színpadi ábrázolását, sem az olyan irodalmi, művészeti törekvéseket, amelyek a pesszimizmus, a kétségbeesés, a reménytelenség hirdetői voltak..." Szabó Lajos szavait is illik újra és újra átgondolnia, akinek szívügye a színház: "A színészoktatás világviszonylatban olyan művész kialakítására törekszik, aki művésze a szónak, tökéletes beszédtechnikával, képzett hanggal és fejlett testkultúrával rendelkezik. Ebben a tekintetben világviszonylatban egységes a színészképzés célja. De – úgy véljük – a legárnyaltabb formanyelv is csak a tiszta eszmei mondanivaló hordozásával válhat tökéletessé. S mi elsősorban ennek a ’sajátosságnak’ az érvényesítését tekintjük feladatunknak." Szűkszavú Székely János-interjú zárja a kis könyvet. Ebben is találunk érvényes megjegyezni valót: "Sok sikeres drámai művet ismerek, amelyekben a szerzői világkép csak közvetve érvényesül: csak a cselekményben működő (azt mozgató-kormányzó) törvények hordozzák. Én arra törekszem, hogy drámába foglalt történeteimnek ezen fölül még külön értelme, metaforikus jelentése is legyen. A dráma: valamely felismert igazság metaforája. A drámaíró legfontosabb képessége eszerint az, hogy már magában a valóságban (a történelemben) meg tudja látni a metaforikus érvényű, jelentéses drámai helyzeteket. Akinek ez a képesség nem adatott meg, az legfeljebb dialogizált esszéket, sztorikat írhat, nem pedig drámát. A valóság kínálta drámai szituáció tapasztalatom szerint annyira megkönnyíti az író munkáját, hogy szinte semmi egyébbel nem kell törődnie. Egyszerűen hagynia kell, hogy a helyzet beszéljen magáért (kibeszélje magát), s ebből automatikusan kialakulnak például a jellemek is." A 93. évét taposó Jánosházy György költő, műfordító, szerkesztő nemrégi sajnálatos távoztával a folyóirat- és könyvszerkesztő, irodalomtörténész, kritikus, a "csak 91 éves" Nagy Pál az erdélyi irodalmárok doyenjenje. Munkájának termését jobbára begyűjtötte, az utóbbi két évtizedben folyamatosan jelentek meg az általa szerkesztett- gondozott és a saját könyvei. A színházas kötet kéziratával bizony előszobázni is kényszerült. A Kriterion érdeme, hogy felkarolta, és végre az olvasó asztalára helyezte ezt a dokumentumértékű válogatást. *Kriterion könyvkiadó – Kolozsvár, 2014. Szerkesztette Jakabffy Tamás, a borítót Matei László tervezte Bölöni Domokos Népújság (Marosvásárhely) 2015. március 20.Bölöni és Kedei UdvarhelyenA két szerző Bölöni Domokos és Kedei Zoltán életének korábbi korszakai a sóvidéki Korondhoz köthetők. Az írói és a képzőművészi pályakezdés minden alkotó számára meghatározó, kedves a hely, ahol ez a nagykorúsítási folyamat lezajlik. Bölöni majd' két évtizedig, Kedei csak két esztendőn át dolgozott Korondon, de az utóbbi években mindketten egyre gyakrabban bukkannak fel ismét ifjúságuk helyszínein, többek között azokon a rendezvényeken is, amelyeket a Firtos Közművelődési Egylet szervez, és úgyszintén jelen vannak az Ambrus Lajos által szerkesztett antológiákban is. Kedei Zoltán két évvel ezelőtt egy sóvidéki antológia számára megrajzolta az ott publikálók arcképeit, s túl a kötetben való megjelenésen ez az "anyag" olyannyira tárgyiasult, hogy immár, állandó tárlatként tölti meg az új korondi művelődési ház előcsarnokának falait. Hadd lássák a népek, hogy milyen sokan indultak az írói pályára a Sóvidékről. A székelyudvarhelyi Városi Könyvtárban ez alkalommal még inkább hazahívják a két alkotót, hiszen ritkán és keveset járnak mostanában ebben az általuk is kedvelt városban. Bölöni Domokos Mosolygó kis pöttyös, szovátai pisztráng és Szélrózsa kankalin című prózaköteteit, illetve Kedei Zoltán Megtépázott álmodozás című, lírai jegyzeteit tartalmazó képes könyvét mutatják be. A kettős író-olvasó találkozóra 2015. március 26-án, csütörtökön, délután 6 órától kerül sor a Látvány- és Hangzóanyagtárban. * * * Nem történt tévedés, amikor Kedeit is íróemberként emlegetjük, hiszen a képzőművész ír is! A képeiről? Vagy csak úgy mellékesen? Ezt a jó barát, Bölöni (aki a kötet szerkesztője is) jobban tudja. Nem véletlenül adta a Lélegző gyöngyszemek címet rövid, értelmező írásának: "Kedei Zoltánnak a ceruza és ecset mellé tollat is adott a kezébe az Úr. Vigaszként talán a felhőtlen gyermekkor elveszett édenéért, az ősi tulajdonból kiakolbólított és a lét peremére taszított család kálváriájának enyhítésére, a tehetség és szorgalom szerinti tisztes boldogulás hiányának pótlására. Adta az ecsethez a látomásos lebegést, a színek szeretetét, a formák kedves gyülekezetét, és adta a tollhoz az emlékezés szabadságát, a lélek üvegharangjának csendüléseit, a művészi szép keresésének izzását. Tálentomaival aztán szerény lehetőségei szerint gazdálkodott a művész. Ideje hajlatán része a betakarításnak az is, amit alkotás közben vagy a munka szüneteiben gondol vagy álmodik. Ezek itt egy élet apró villanásai, lélegző gyöngyszemek. Napnyugtakor nem keveredhetnek el a föld porával. A lélek szentjánosbogarai, esti vagy éjszakai halk reflexiók. Kép és szöveg harmonikus együttese: fények és jelek izgalmas muzsikája. Szivárványos ajándék." Hogy Bölöni munkássága iránt is felkeltsük az érdeklődést, hadd ajánljuk pár szóban őt is az érdeklődők figyelmébe. A recenzens nem más, mint a rendezvény szervezője. (sm) Kinek és miért kell a mi földünk Bölöni Domokos múlt évben kiadott egyik könyve (Szélrózsa kankalin. Kriterion könyvkiadó, Kolozsvár, 2014) nem csupán pipacsos borítójával hívja fel magára a figyelmet az üzletek polcain, hanem – főleg a szerzőt ismerő és közléseit figyelemmel kísérő olvasó szemében – azzal a lehetőséggel is, hogy újabb írásait könyvvé szerkesztve vehetjük kézbe. A kiadvány könyvként tetszetős, csaknem másfélszáz oldalas. A Matei László szerkesztette kemény borító színével melegséget sugall, tapintása is kellemes. Amikor először végigforgatjuk, feltűnik: a szerző szülőfalujáról, Dányánról és a családjáról találunk benne néhány fotográfiát. Színesek a frissebbek, fehér-feketék az évtizedesek. Ez már olyan jelzés, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni. Hogy nem a szerzőtől eddig megszokott hangvételű és stílusú novellák gyűjteménye a kötet, a két nagy fejezet címe is alátámasztja. Az első, Mondatok az életemről címmel kereken a századik oldalig tart. Egyetlen téma köré csoportosíthatók az ide sorolt írások: milyen az erdélyi magyar falu? Bölöni ezt nem csupán íróként látta és láttatta eddig, hanem újságíróként is. 1990-től nemrég történt nyugalomba vonulásáig a marosvásárhelyi Népújság munkatársa volt, akit nem riasztottak el a poros utak, a lehangoló mindennapok. A falu szolgálatában tevékenykedett, sűrűn megfordulva a marosszéki kisebb településeken is. Saját falujáról, Dányánról így fogalmaz: „Egy kicsiny, eldugott faluból jövök, de az a pár év, amit születésemtől ötödik elemista koromig ott töltöttem, meghatározó volt életemben” (A szűkebb pátriáról). Milyenek voltak régebb a falvak, kinek kell ma a föld, hogyan változtak meg a régről ismert települések? – teszi fel a kérdést, és hol lírai emlékezések, hol pedig szigorúbb szemű riporteri beszámolók adják meg a választ. Szó esik sárról és hitről, kollektivizálásról meg temetőkről, tejről és szalonnáról. Egyik írás a Mézvirágillat címet kapta. A másik fejezet (Arany a tűzben) rezignált hangú alcímet visel: Őszi búcsú a huszadik századtól. Mindjárt az első írás az ismert orosz lírikus, Szergej Jeszenyin egyik sokat idézett versének első sorát idézi, Rab Zsuzsa fordításában: Bokraink közt már az ősz barangol. A fejezet emlékezéseiben, vallomásaiban líraivá szelídül néhol a kesernyésség is, közösségi eseményeket, fontos történéseket idéz fel. Felhasználja jól ismert szerzőink egy-egy sorát, kifejezését (Ady, Árpily, Bözödi, Csokonai, Dsida, József Attila, Kosztolányi, Petőfi stb.) Mintha csak annak okán tenné a szerző, hogy már elbúcsúztunk a múlt századtól, azzal együtt egy ezredévtől is. De lássuk csak, milyen lelkülettel csúszunk, csúsztunk át a következő évezredbe? P. Buzogány Árpád Székelyhon.ro 2015. április 17.A távolságtartó költő – Marosvásárhelyen lépett fel Lövétei Lázár LászlóVersírásról, fordításról, személyes élményekről esett szó Lövétei Lázár László költő, műfordító, a Székelyföld című csíkszeredai folyóirat főszerkesztőjének marosvásárhelyi szerzői estjén szerdán a Bernády-házban. A meghívottal Nagy Attila költő beszélgetett. Nagy Attila a meghívottról elmondta, hogy 1972-ben született Lövétén, innen a Lövétei előnév. A „keresztapa” Bölöni Domokos író volt, aki javasolta a fiatal költőnek, hogy vegye fel szülőfaluja nevét is – idézte fel a névadás történetét a meghívott, akit akkoriban az adminisztráció gyakran összetévesztette „Laziccsal”, vagyis Lázár Lászlóval, az Ifjúmunkás egykori szerkesztőjével. Lövétei a kolozsvári Műszaki Egyetem gépészmérnöki szakára iratkozott be, ahol három szemesztert ki is járt, majd magyar–román szakot végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán. 1998 óta szerkesztője a Székelyföldnek. A fordításokról szólva a vendég elmondta, jelenleg egy moldovai fiatal szerző szövegén dolgozik, akinek nagyon erős nyelvezetét remélhetőleg sikerül magyarra fordítva is visszaadnia. „Nem elég, hogy moldáv, de kábítószerezik és rajong az irodalomért” – mondta a főhősről a fordító, aki szerint az írásban benne van az egész kelet-európaiság. Irodalmi cizelláltság nélküli, nagyon érdekes és nyers szöveg – tette hozzá. Lövétei Lázár László elmondta magáról azt is, hogy nehezen barátkozik, nem szívesen nyílik meg az emberek előtt. Ez a távolságtartás erős jellemzője, a verseit sem szívesen olvassa fel közönség előtt. Az asztalon ott sorakoztak a könyvek: a legelső, A névadás öröme (1997) című, az azt követő Távolságtartás (2000), a Két szék között (2005), az Arany versek. Széljegyzetek Arany Jánoshoz (2009), az Árkádia-féle (2009), a Zöld (2011) című kötetek. A versekről, a kötetcímekről beszélgetve a hallgatóság megtudhatott egyet s mást a szerzőről: például azt, hogy kedvenc költője Arany János, akinek versei mindig ott lapulnak a zsebében, utazáskor azokat olvasgatja, valamint Pilinszky János, akinek összes verseit miniatűr, kézírással átírt kis füzetkében hordja magánál. A Két szék közt című kötet tulajdonképpen kibeszélése volt egy súlyos betegségnek, az abból adódó lelki állapotnak. „Terápia volt kiírni a rossz élményt” – mondta a szerző, aki nagyon sok halálélményhez közeli verset olvasott abban az időszakban a világ- és magyar irodalomból. Nagy Attila elmondta, még orvosként is „mellbe vágta” a kötet. A költő fel is olvasott verseiből, az estet Csiha Emese hárfajátéka zárta, majd a szerző dedikált. Lövétei Lázár László számos díjat, elismerést kapott, többek közt a Romániai Írók Szövetségének Debüt-díját, a Faludy-díjat, a Tehetséges Magyarországért Alapítvány díját, Látó Nívódíjat, Nizzai kavics-díjat, Radnóti-díjat. Antal Erika Krónika (Kolozsvár) 2015. április 18.A visszaút színeLövétei Lázár László a Bernády Házban Távolságtartásról, névadásról, csendről, klasszikus formákról és költői megújulásokról esett szó egyebek mellett Lövétei Lázár László szerzői estjén szerda délután a marosvásárhelyi Bernády Házban. A származását nevében őrző költővel, műfordítóval, a Székelyföld irodalmi lap főszerkesztőjével Nagy Attila költő beszélgetett. A kérdezz-felelek játék életrajzi mozzanat felidézésével indult, Nagy Attila a kolozsvári műszaki egyetemen töltött időről faggatta a vendéget. – 1990-ben érettségiztem, és akkoriban az a szlogen járta, hogy nem kell káplánnak menni, jobb az egyetemista élet. Nem voltam matekzseni, de meg tudtam tanulni az orrom elé tett anyagot. Három szemesztert végeztem el azon az egyetemen – mondta Lövétei Lázár László, aki végül magyar–román szakon diplomázott a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem bölcsészkarán. A továbbiakban a meghívott arra hívta fel a figyelmet, hogy a közönség soraiban ül "keresztapja", Bölöni Domokos. Mivel gyakran összetévesztették Laziccsal, azaz Lázár László szerkesztővel, az ő javaslatára vette fel a szülőfalujára utaló előnevet, amelyet azóta is féltve őriz. A Romániai Írók Szövetségének debütdíjával jutalmazott, 1997-ben megjelent első kötete is A névadás öröme címet viseli. – Számodra mi a névadás és mi az öröm? – tudakolta a beszélgetőtárs a kötet címe kapcsán. – Nem kell ezt túlmagyarázni. A kötet egyfajta költői ismerkedés volt a világgal. A címnek nincs különösebb filozófiája. Valahogy be kellett köszönni – válaszolta Lövétei, aki azt sem titkolta, hogy távolságtartó, nehezen barátkozó embernek tartja magát. A 2000-ben publikált második kötetben, a Távolságtartásban a debütálásakor díjakkal és kedvező kritikákkal "elkényeztetett" alkotó szabadulni akart a korábbi beszédmódtól, amelyről "mindenki azt mondta, hogy nem lehet kitartani, unalmas lesz." A harmadik, 2005- ös megjelenésű könyv, a Két szék között egy súlyos betegség kibeszélése, egyfajta terápia volt. – Úgy gondolom, hogy Lövétei Lázár László, a költő ennél a kötetnél kezdődik. Itt jön be az ókori antik hősies viselkedés mellé az, ami Senecánál is megjelenik, illetve az irgalmasság, az irgalom. Olyat tettél le az asztalra, amire mindenki felfigyelt – mondta Nagy Attila. – Úgy érzem, hogy egy kicsit átvertem a népet azzal, hogy nem haltam meg – jegyezte meg sajátos öniróniával a költő. – Rengeteg halálverset olvastam akkoriban. Az egyik kritikus úgy vélte, hogy annyira konzervatív ez a kötet, hogy már modernnek számít. Ennek a kötetnek a beszédmódjától is nehéz volt szabadulni, ezért volt nagy szünet közte és a következő könyv között. A továbbiakban az Arany versek. Széljegyzetek Arany Jánoshoz, az Árkádia-féle, illetve a legújabb, 2011-es megjelenésű Zöldcímű kötetekre terelődött a figyelem. Ekkor derült ki, hogy Lövétei Lázár László kedvenc költője Arany János, utazáskor tőle olvasgat, illetve a miniatűrben, kézírással átírt összes Pilinszky-verset tartalmazó füzetet forgatja. A klasszikus, antik formákban született Zöld kapcsán Lövétei Lázár László elmesélte, hogy amikor otthagyta a műszaki egyetemet, hazament, és míg édesapja külföldön feketemunkásként biztosította az anyagiakat, ő a tanulás mellett gazdálkodott. – Én falusi gyerek voltam. Úgy gondoltam, hogy ha ismerem ezt az életformát, ha a rokonságomban van egy pásztor, ezeket szintén meg kellene írni. És ha igen, miért ne eklogában. De tényleg nem volt bennem semmilyen filozofikus izé. Ott volt előttem az egész világirodalom, és én kipróbáltam, hogy tudok- e hexametert írni. Meglepően könnyen ment. – A kötetből süt a földközeliség, ugyanakkor azt érzékelteti, hogy az úton, amit megtettél, visszajutottál önmagadhoz. Azt, hogy te valamit legyűrtél, magadra találtál. A csend számodra mit jelent? Szereted? – fűzte tovább a kérdések sorát Nagy Attila. – Szeretném. Van egy szobám, viszont mindenki ott szeret lakni. A három gyerekem ott néz rajzfilmet, a feleségem ott Skype-ozik. Én vándor életmódot folytatok. Lehet, hogy a csend minőségi kategória, egyesek számára viszont elérhetetlen. A beszélgetés után, némi kérlelést, töprengést követően a Lövétei- alkotások is megszólaltak, végül Nagy Emese hárfajátéka zárta az estet. n. sz. i. Népújság (Marosvásárhely) 2015. április 28.Jókedv, nevetés ErdőszentgyörgyönCsütörtökön, április 23-án délután csapot-papot hagyva irodámban (pedig elborít a munka, negyedéves adóbevallási időszak lévén), Erdőszentgyörgyre utaztam. A könyv világnapján, a Szent György-napi rendezvények keretében az esemény szívélyes házigazdája, Kovrig Magdolna tanárnő meghívására gyűltünk össze a helyi művelődési ház klubtermében – humordélutánra. Székely Szabó Zoltán színművész volt a műsorvezető, beszélgetőtársai Kedei Zoltán és Bölöni Domokos. A hallgatóság mindig hálás a kölcsönadott jókedvért. Kedei Zoltán festőművész Füst és sör című írása kapcsán elmélkedhettünk az élet dolgain. Amely pedig rövid, minek töprengeni hát kicsinyes dolgokon! A versírással későn kacérkodó Márton Károly a Kedei Zoltán műtermében című négysorossal váltott ki derűt: "Ecsetnyomok a vásznon./ Kirajzolódnak félkész fejek./ S a mellettem levőről/ magamra ismerek". Ugyanő a Számadás címűben öniróniáját is megcsillantja: "Írtam néhány sort/ egy újság szélére,/ de tűzgyújtó lett/ belőle – év végére". Székely Szabó Zoltán ízes anekdotáival harsány kacagást váltott ki a közönségből. Bölöni Domokos kortárs tollforgatók vidám sírverseiből és régi síremlékek humoros felirataiból hozott jókora csokornyit. Ha már úgyis meg kell halnunk, legalább a sírversünk legyen vidám. Osztatlan sikert aratott a múltnak ez a fajta szemlélete, amely nem nélkülözi a népi szürrealizmust sem. Például ebben: "Itt nyugoszik Balog Döme,/ Ráesett a malom köve./ Mire észrevette vóna,/ Hóttan mászott ki alóla". Vagy ebben: "Itt nyugszik egy kéményseprő,/ Akit megölt a borseprő,/ Mert berúgott keményen,/ S kiugrott a kéményen". Hát még ebben: "Tegnapelőtt péntek reggel,/Szűcs Józsi arra ébredt fel,/ hogy halva hever az ágyon,/ S nincsen többé a világon!" A találkozót Pál Imola maturandus tréfás népdalcsokra tette még élvezetesebbé. Miért fontosak az ilyen jellegű találkozók? Mert ismerősök, barátok társaságában tölthetünk néhány oldott hangulatú órát, egymásra figyelve, és közben szellemi értékekkel is gazdagodunk. Székely Szabó Zoltán vitriolos írásai pedig arról győztek meg, hogy az ember úgy is szeretheti hazáját, ha (akár idegen földről is) szót emel a méltánytalanságok miatt. Aki pedig, mint ő, hazajön, és nem a művelt Nyugat gondtalan életét választja, hanem nyugdíjasan is képes újrakezdeni az életet, és közben sorra jelenteti meg a könyveit, nos, az ilyen írástudó minden tiszteletet megérdemel. Doszlop Imre Lídia Naómi A Föld napja kapcsán A Föld napja alkalom kellene legyen arra, hogy mindenki felfigyeljen a Föld és környezetünk tisztaságának megőrzésére. Ennek érdekében tennie is kellene valamit az utca emberének, akár csak annyit, hogy ne dobja el uzsonnájának csomagolását, söröspalackját és egyéb hulladékát. Sajnos, nálunk ez évben a természetre való odafigyelés helyett annak fordítottja, a rombolása történt a városi hatóságok "jóvoltából". Gondolok a Hősök parkjában történt "eseményekre". Nemcsak a hősökhöz méltatlan az amúgy is gondozatlan, szemetes park, de a környéken lakó idősek és kisgyermekes szülők kedvenc sétálóhelyének sem a legmegfelelőbb, hiszen már csak két romos pad díszeleg a téren. Kinek vagy minek ártottak a 25-30 évvel ezelőtt ültetett tujacserjék, melyek napjainkra megnőttek, körülvették a park sétányait. Inkább több padot kellene elhelyezni, egy-egy szemétkosár sem ártana, de az ellopott csatornafedők pótlása lenne a legsürgősebb, mielőtt komoly baleset történik. A levágott faágak szanaszét hevernek, nemcsak a látvány rettenetes, az ösvényeken való sétálást is akadályozzák. De már kezdtük megszokni, hogy a városvezetést csak a központ szépítése érdekli, a külső területek elhanyagoltságának megszüntetése érdekében nem sokat tesz, erre nem jut pénz a városlakók adójából. Felháborodásomnak az adott okot, hogy a minap, délutáni sétánkon a Hősök terén megdöbbenéssel vettük észre, hogy a sétány két oldalát szegélyező tujákat, fenyőket derékban "lefejezték". Kérdem, kinek az utasítására? Azt már mindenki tudja, hogy a város főembere faellenes, ahol csak lehet, kivágatja a díszfákat, ha kell, ha nem. Amint látszik, utasításait nem szakemberekre bízza. Városunkban van a Sapientia egyetemnek kertészeti és tájépítészeti szaka. Ott szakemberek tanítják a hallgatókat környezetünk szépségének biztosítására, megőrzésére. Miért nem fordulnak hozzájuk tanácsért? Forduljanak a szakértőkhöz! Hiszen az ezen a téren tevékenykedő jelenlegi ügyvezető rossz, meggondolatlan, pusztítást okozó tanácsokat ad a városvezetésnek. Remélve, hogy a városvezetés előbb-utóbb beszünteti favágási akcióit, figyelmükbe ajánlom városunk kevés zöldövezetének megőrzését, ápolását. Péter Mária Népújság (Marosvásárhely) 2015. május 4.Életünk szorításábanSzékely Ferenc újabb beszélgetőkönyvéről Úgy tűnik, Székely Ferenc rátalált pennás jellegű hivatására. Jó pár esztendeje beszélgetőkönyveket ad közre, többnyire születési évfordulójukat ünneplő jeles személyiségeket szólaltat meg. Ez az egyetlen "szervező elv". Mint a többiben, ez utóbbi kötetében is az irodalmárok "vezetnek", alanyai között szinte fehér hollónak számít a néprajzkutató, a történész, a fafaragó vagy a festőművész, aki a tollforgatáshoz is ért. Íme a névsor: Albert Ernő, Balla Zsófia, Ana Blandiana, Csire Gabriella, Éltető József, Kedei Zoltán, Kenéz Ferenc, Komoróczy György, Lászlóffy Csaba (alighanem ez az utolsó vele készült beszélgetés), Oláh István, Pál-Antal Sándor, Pethő László Árpád, Pomogáts Béla, Sándor János, Tófalvi Zoltán. Az effajta internetes interjúk kísértő átka a sietség miatti felületesség, ezért a válaszolók aggályosabbja nem is bízza a kérdezőre, hanem mint hajdan Kós Károly, maga olvassa újra és újra, javítgatja, cizellálja válaszait. Sajnos, a terjedelmi korlát miatt mégsem lehet igazán elmélyülni a beszélgetésben. Az interjúalanyok egyike-másika sajnálatosan kiszorult az erdélyi látómezőből, némileg kisétált a nyilvánosságból, vagy a kánon kegyetlensége, a kultúrdivat szeszélye szorította pályaszélre. Kántor Lajos Együtt címmel derűlátó előszót írt a könyvhöz. A címre utalva mondja: "A harangszó messzire hallatszik, és mindenkihez szól. Nincsenek nyelvi határai, csupán földrajziak (távolságok, kilométerekben mérve) – bár a kifinomult fül meghallja, hogy a saját harangjának (a maga szűkebb közösségének) a hangját hozta el a szél, vagy tőle távolabbról harangoznak". Bár különböző világokat képviselnek, alkotó emberekként: a saját világukat – az mégsem idegen a másikétól, hiszen egyazon kultúra körén belül léteznek, teremtenek, kommunikálnak, és ebben helye van a jeles román költő Ana Blandianának, hiszen költészete nem véletlenül szólal meg időről időre magyar fordításban is. (Az interjúk, öt korábbi kivételével, 2014-ben készültek, és megjelentek a romániai magyar lapokban, legtöbbjük a marosvásárhelyi Népújság Múzsa irodalmi-művészeti mellékletében.) Ízlelgetés kedvéért három idézet a kötetből: "…látom, hogy az erdélyi kultúra – Reményik Sándor nagyszerű képével – mint Atlantisz hever a mélyben. Az öntudatos magyar fiatal nemzedék jó részének fogalma sincs, kik éltek itt előtte, és miket alkottak. Pedig a nemzetiségi létezés egyetlen esélye a kultúra minden hajszálgyökerének a számon tartása." (Balla Zsófia) "Egykori pálya- és egyéb társaim emlékezetéből rendkívül hamar eltűntem. Ha az emlékezők lajstromokat (régi szerkesztői szlengben: telefonkönyveket) írnak, én azokból régóta kimaradok. Néha eltűnődöm: voltam én egyáltalán?" (Éltető József) "A művész sehonnan sem tud 'kiszabadulni'. Bármely időben, korban végül is élete szorításában él. Írásbeli értelemben egy cseppet sem érzem magam szabadabbnak most, mint a diktatúra idején, bármily furcsán hangzik is ez. Láttuk, tudjuk: éppúgy megszületnek a diktatúra remekművei, mint ahogy a szabadság fércművei. A gond mindig éppen annak a megírhatatlannak a szorítása, amelyben élünk. De hát nem azért születünk, hogy minél több és több regényt vagy verseskönyvet jelentessünk meg, hanem hogy elmondjuk azt, amiért megszülettünk." (Kenéz Ferenc) (Székely Ferenc: Harangszó a szélben. Születésnapi beszélgetések. Megjelent a Véghelyzet Kft. Üveghegy Kiadójának gondozásában, 2015-ben) Bölöni Domokos Népújság (Marosvásárhely) 2015. május 30.Átimádkozott elmélkedések– "Publicistaként", népszerűen fogalmazni, kivinni a templomból és közhírré tenni az evangéliumot, egyre nehezebb. Ám az első keresztény zsurnalisztáknak, az apostoloknak sem volt könnyű… – bátorítja magát az 1968-ban Csíkszentmihályon született Sebestyén Péter, akit 1992-ben szenteltek pappá, és állomáshelyein (káplánként Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Gyergyóremetén, plébánosként 2006-ig Erdőszentgyörgyön, és azóta Marosvásárhelyen) különös szorgalommal és kitartással igyekszik tollával is szolgálni az Urat: rádiós katekéziseiből, a különböző erdélyi lapokban megjelenő vallási és biblikus témájú jegyzeteiből, kisesszéiből, prédikációiból nem kevesebb, mint tizennégy könyv került ez ideig az olvasók elé. "Erős életigenlés olvasható ki Sebestyén Péter írásaiból: pártolja a családot, a gyermekvállalást, a hit, a hagyományok megtartását, és elutasítja a deviánst, a természetellenest, az önzést, a fogyasztói világot, a gyökértelenséget és hitetlenséget – írja Zsidó Ferenc az Ajánlásban. – Meggyőző erővel mondja, hogy az előbbiek erőt adnak és kijelölik az ember helyét a világban, míg utóbbiak kezdetben a parttalan szabadság érzetével kecsegtetnek, hosszú távon azonban elidegenítnek, magányossá és céltalanná tesznek. (…) Sebestyén Péter jó érzékkel mozog azon a mezsgyén, amit múlt századi egyházi írók kijelöltek, de nyelvezete, ábrázolt problémahelyzetei jellegzetesen 21. századiak. A mai emberi lét alapdilemmáit boncolgatja: feloldani az ellentmondást siker és család, egyéni szabadság és közösségi összetartozás, kétely és hit között. Sok kihívás éri a ma emberét, és Sebestyén Péter szerint jól tájékozódni csak egyféle iránytűvel lehet: mely Istenre mutat. Az istenhit az ő értelmezése szerint nem valami statikus, kegyelmi állapot, nem is valami ósdi, fölösleges kacat, hanem nap mint nap megharcolt, kivívott életerő. Sebestyén Péter egyszerű, hétköznapi nyelven beszél, és szelíden: még akkor is, amikor a kritika hangján szólal meg, amikor a posztmodern társadalom rákfenéiről és az "ok-leveles keresztényekről" beszél. És nemcsak elmarasztal: folyamatosan mutat fel értékeket is. Ezek többsége (...) a vidéki élet, a haza- és földszeretet, a hagyományos értékek fogalomkörébe tartozik, de igyekszik megszólítani a hitetleneket is – amint erről a kötet címadó írása tanúskodik –, arra int, hogy a jólét fokozódásával ne forduljunk el Istentől, amint ezt a dekadenciára mindinkább hajló nyugati társadalmakban láthatjuk. Írásai olykor áttételesek, parabolisztikusak, máskor direktek, a problémát néven nevezők. A stílus ugyanakkor végig személyes marad, gyakoriak az emlékekre, élményekre való utalások, ezek bensőségessé, átélhetővé, hitelessé teszik Sebestyén Péter írásait. Arról ír, amit megtapasztalt, s azokhoz az emberekhez beszél, akiket jól ismer, kiknek problémái az ő problémái is. Nem prédikál, nem próbálja mindig kimondani az üdvözítő igazságot, viszont rávezet arra az útra, melyen aztán – remélhetőleg – megtaláljuk mi magunk." "Minél egyértelműbben szeretném papírra vetni lelkem rezdüléseit" – ez a vallomás már-már ars poeticaként hangzik. Olyan olvasmányélményeket kíván nyújtani, amelyek megdöbbentenek, szembesítenek, felszabadítanak, elgondolkoztatnak, térdre kényszerítenek, ún. aha- élménnyel, egzisztenciális felismerésekkel szólítják meg a lelkeket. "Át-imádkozott elmélkedései" a szerzőt magát is újra meg újra önreflexióra késztetik. Írás közben tapasztalja meg, "hogy az evangéliumnak milyen átütő ereje van. Értékadó, személyiségformáló, gyógyító." A kötet javát a Kisesszék, tárcák című, huszonöt írást tartalmazó rész képezi, a második egységben recenziók, beszámolók kapnak helyet. Csaknem minden esetben igyekszik beszédes címet választani, ilyeneket: Boldogság? Az mi?, Kifelé az iskolából!, Giccs, ami nincs, Lélekfuvallat, Melyik farkast eteted?, Szösszenet a székelyekről... Az olvasás örömét az is fokozza, hogy mivel ezeket az eszmefutamokat a közrádióban is fel szokta olvasni, igyekszik minél érzékletesebben és pontosabban fogalmazni. Ezt mondja: "Miután a nyersanyagot papírra vetettem, utána elkezdem nyírni, fésülni, faragni, csinosítani, hogy a mondanivaló átütő erejét egyre jobban kisajtolhassam. Az esszé amúgy is kegyetlen műfaj. Nem szereti a szószátyárokat. A világos vonalvezetés, a szikár tőmondatok, a mellbevágó igazságok és a gondolati mélység egyaránt jellemzik." Az ihletről pedig ezt tudja: "Ha az ember megnyílik előtte, a Szentlélek közbelép és irányítja pennádat. A Lélek inspirál, ihletet ad. Ő szüli benned a gondolatokat, nyitja fel lelki szemeidet új felismerésekre, mondat ki veled addig rejtett összefüggéseket. Lázba hoz, nyugtalanít, sodor, ösztökél és indít. Elemi erővel, félreérthetetlenül áthat, átjár és felpörgeti küldetéstudatodat. A Szentírás betűi, szövegei megelevenednek, személyesen neked szólnak… A Lélek munkája nyomán író is, olvasó is munkatárssá, partnerré válik. Belső kényszert érez, hogy tolmáccsá alakuljon..." Sebestyén Péter: A jólét délibábja? (Esszék), Státus Kiadó Csíkszereda, 2015. A kötet írásai elérhetők a szerző 2014-ben készült honlapján is: www.peterpater.com Bölöni Domokos Népújság (Marosvásárhely) 2015. június 5.Az utolsó versMagyari Lajos emlékére Szép volt, Uram, köszönöm. De most már álmodni sem szabad. / Fa-rémet rajzol néhány összegubancolódott torz ág. / Fázom. Megáll fölöttem egy felhő, alvadt vér-rongycafat: / Átölel, mint édesanyám, mint a szétszaggatott ország. Új hazát én már nem keresnék Nehéz és fölösleges lenne szerteterelgetni Magyari Lajos immár gyűjteményes könyvében az úgynevezett közéleti verseket a szülőföld-versek mellett. Erdélyben magyar – tisztességes magyar – költő számára mindkettő ugyanazt jelenti. Éhező embertől ne kérdezd se odakinn, se a zárkában, rántott húst enne-e vagy töltött káposztát. Mintha azonosak lennének az álmai is Magyarinak odafenn, Kommandón, a Gyimesekben, vagy éppen a márciusi magyar nemzeti ünnepen. Életre vágyik minden, mi eltiport, a Szabadság nem fér semmi paragrafusba. Amikor az egykori, törvényen kívüli kommunista Lázár Mihály föltételezett hitvallását idézi, ismét az erdélyi rabság, a magyarság jelenik meg előtte és az olvasó előtt. Magyari odaáll a pesti ’56-os, kommunistaellenes forradalmárok mellé fenntartás nélkül. A nemzet kenyere című versben, versből: Ha a kenyeret megeszik, imádság közben, és szétosztják sok-sok millióra, hatalmas tölggyé egyesül az ősi rögben a széttépett erdő milljom fája-bokra. Tőlünk, földünktől idegen költő, olvasó, politikus mindig megjegyzi, érdekesnek találja, hogy nálunk a szerelmi líra is átitatva politikummal, rög-tapasszal, a szabadság vágyakozásával. Monoton? – kérdezem. – Mert maga a rabság ilyen, nem a poétikánk. Magyari Lajosnak főműve nincs. Fontos, és mindent átható a szülő-, a Székelyföld elemi erejű szeretete. Mégis fölemeljük magunk és az olvasók előtt a Csoma Sándor naplója című nagy elégiáját. A fiatal költő nagy vállalkozása és teljesítménye. Önmarcangolás – a nemzet dolgaiban. Itt nyoma sincs egyéni vívódásnak, villogásnak. Érzem, mert érezhető, ahogy rázza életre az alvót, noszogatja a vonakodót útra, felfedezésre. Akit feldob magából a nép, az nevében akarjon nagyot. (kit érdekelne különben Bokharában, hogy székely–magyar vagyok.) Üzent utánam az otthoni világ, vérembe lopta áramát. Kereshetjük a hűséget ott, amott, hol amaz hiánnyal jelentkezik. Magyari Lajosnál, és majdnem általában az úgynevezett második Forrás-nemzedék költőinél ez a magatartás hiánytalan. Magyari költészetének alapállása és szórása. Ha felhők szállnak Nyugatra innét, az ihleti, és megindítja százegyszer is a költőt. Mert fél. Mert aggódik, s aggódott egy egész nemzet és ama szülőföld nevében. Alkalmi verseknek nevezhetjük megidézett nagyjaink elevenítését, Bölöni Farkastól Liszt Ferencig – és mindig ugyanaz a szándék. Napi istenfélő fohászában is ott vagyon a nemzetféltés: ne bocsáss meg az ellenünk vétkezőknek. Könnyű ez? Teher? Ifjú asszonyka így viseli magában a boldog terhet. Elbúvik sírni, hogy ne szánják… Nem a témaszűke – annak is lehet kínja írónál –, az elkötelezettség maga, ami nyomasztó akkor is, ha fönn a Nyerges-tetőn emlékezik virágra, leányra és a 48-as hős honvédekre. Ennyire szabadon csak rab nép vergődő fia tud égbe kiáltani. Legnagyobb bajunk az, és ismét csak hazabeszélek, hogy a mai és fiatal(-abb) költőink, íróink nem veszik vállukra azt, amit Magyari Lajos is, annyi társa és kortársa mellett, immár letett óvatosan a maga válláról. Első kötetéből – mindössze négy volt – idézem: Egy karcsú lány a vizek fölött színes ruhákat bontogat – fénybe pendült íves teste hajlékony, mint a gondolat. A víz öleli, átalfogja, szivárványt szór, gyönyörködjék, – a partról, szomjas füvek közül elnézem a ruhák röptét. A napjaim is így szállnak, suhogva zúgó vízhez érnek – vakítóan tiszta lesz mind, vétkeim is mind fehérek. (Cia) Nem megszállottság, de igenis egész embert átfogó, egész életutat és pályát átölelő írói-költői magatartás ez, benne értve és láttatva a magánéletet is, amelyben minden „Cia szemére emlékeztet”. Egy kritikus megszámlálta, hányszor szerepel első kötetében a tűz és szinonimái. Volt, amit számlálnia, szent igaz. Ám volt és van, ami ki nem aluvék mindmáig. Sokáig sem. Sajnos-e az, hogy a középszer dönt, díjaz, ítél elevenek és holtak fölött? Az érték megmarad. A sok senki írdogáló sosem lehet mérce. Magyari Lajos 1992-től egy cikluson át volt szenátor. Október 6-án egy alkalommal szót kért, kapott, aztán szigorúan és röviden kérte a Szenátust, fölállva emlékezzenek az 1849-es aradi 13 vértanúra, a világszabadság lobogójára. És az urak fölálltak! És a román urak percek múltán döbbentek rá, mi előtt, Kossuth, Petőfi, a magyar forradalom előtt tisztelegtek. Egy nép szószólói egy másik nép elnyomásában. Az a nép, melynek soha egyetlen forradalma nem volt. Rettenetes és dühös kirohanások, az átverés, a maszlag bevétele… Holott minden más, tisztességes háznál ez levett kalappal történt volna. A kommunista ántivilágban – ez se jobb – Magyari Lajos hunyorított a diktatúrára. Ezt úgy vehetjük, mint székely kenderszőttes alsóban a trikolór gatyamadzagot. Világítson csak Magyari felől, annyi más verse között a legutóbbi, amit nemrég vetett papírra. Köszöntő Új hazát én már nem keresnék, Ha a régi földemet ki is kezdték hívatlan vendégek, ordas eszmék, diktátumok és árulások, szemet vetettek rá senki-mások, azért az mindig az enyém lesz, nem vesz erőt rajta veszejtő enyészet, mert földjében tavaszok és nyarak laknak, hazát ad embernek, vadnak, madaraknak, búcsúzó őszöknek, fémkemény teleknek, de leginkább hazája a kikeletnek, minek eljön mégis a sors diadalja, akkor is, ha testünket már hant takarja, mi leszünk e földnek sója, suttogása, ő pedig lészen a mi omló arcunk mása, szent kötésünk örök tanúsága. Új hazát én már nem keresnék, telét elviselem, várom kikeletjét. (2015) Czegő Zoltán --- Cum Deo Czegő Zoltán fájdalmasan tömör nekrológjából értesültünk Magyari Lajos haláláról. (Székely Hírmondó, 2015., június 3.) Akik tudjuk, mit jelentett embernek maradni akkor is, amikor vizafogóban kellett taposni a semmi vizeit, értékelhetjük érdemben a makacs és nem is mindig néma ellenállás Magyar Mezőin mégis Bem apósan „tévelygő” erdélyi nemzedékek kikezdhetetlen tisztaságát. Ma, amikor már a jövőnk is korrodálódik, ez a konok tudat a mi rozsdamentes pengéjű bicskánk. Sajnos, többnyire egymást szurkáljuk vele. Halottaink azonban mindég új feladatot rónak szívünkre, alkalmi zászlainkra. Ez a mostani, a Lajosé, századokra utal vissza. Felirata le- és elmázolt formájában is százszorosan rákóczis. Istennel a hazáért és a szabadságért. Hazahozta Kőrösi Csoma Sándort, és azóta már többször is visszajárunk rokonainkhoz, akiket Csoma jobban tudott, mint mi ma, mégsem ismerhetett meg soha. Pentaton rokonaink sem szabadok. Ezért érvényes minden nagy fejedelmünk jelszava. Lényege a világ működési elvét foglalja szavakba. Cum Deo. Mindenki szabadságáért. Akkor vagyunk szabadok, ha testvéreink sem rabok. Lobogtatja a mulandóság szele lelkünk lobogóit. Valaki élő, valaki nem élő, de élőbb, mint mikor még hús-vér vala, tartja igazán magasra szerelmetes székely-magyar jelképeinket. Mindenkik vagyunk, és mindig csak magunk. Életedet, magyarságodat végigszenvedő Magyari Lajos, nyugodj békében! Bölöni Domokos író, Marosvásárhely --- Márciusi parafrázis Bálint Gábor emlékének és a szentkatolnaiaknak Igen, valahol valóban „kell lenni egy őshazának”, s ha nézed kifosztott, meggyalázott házad, magadat már csak ezzel vigasztalhatod, s míg vesztett hazában siratod édes otthonod, legendái ugornak, türknek, mongolnak, onogurnak forró szívünkben rendre megmagyarulnak. Így vigasztaljon minket e furcsa parafrázis, mert sem őshaza, sem újhaza nem lehet soha frázis, hanem maga az éltető reménység, hogy „megfogyva bár…” a nemzet él még, s ha keletről egy-egy csillag újra felkél, olyan, mintha a régen múltakról beszélnél. Elhangzott a költő előadásában 2004. március 14-én Szentkatolnán, a Bálint Gábor orientalista nyelvtudós születése 160. évfordulójának szentelt emlékünnepségen. --- Egy „alkalmi” vers Magyari Lajos írói műhelyéből Hogy alkalom szülte a Márciusi parafrázis című verset, magam tanúsíthatom, de hogy nem alkalmi a szó megszokott értelmében, hanem ihletett vers, arról az Olvasó bizonnyal meggyőződik, ha társául szegődik a minap elhunyt Magyari Lajos eme költeményének. S ezzel mintegy igazolást is nyer, hogy – mint minden műalkotás – a vers is túléli alkotóját, ha befogadóra talál. Évtizedekben mérhető kapcsolatunkra ezúttal nem térnék ki, csak annyit tartok fontosnak elmondani, hogy Magyari Lajos szeretettel látott vendég volt a szentkatolnai Bálint Gábor-emlékünnepségeken. Az egyik évfordulóra aztán nemcsak ünnepi beszéddel készült, hanem – az utolsó pillanatig titokban tartotta! – új, nyomtatásban sehol meg nem jelent verset is hozott, amit a falu templomában összegyűlt közönség előtt ő maga mondott el, „alkalmi” verse kéziratával pedig engem ajándékozott meg. Aki a magyarság, illetve a székelység annyi nagy történelmi személyiségét idézte meg versben, a nyelvzseniről és kiváló székely-magyar férfiról, Bálint Gáborról is figyelmet érdemlő, ihletett versben emlékezett meg mintegy évtizeddel ezelőtt, s külön tekintettel volt a tudós szülőfalujának lakóira, a szentkatolnaiakra, akiknek ajánlotta ezt a versét. Borcsa János Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2015. július 11.Egy nyolcvanhatos menekült vidám emlékezéseA taxínész "foglalkozást" követően a Székely Szabó névjegyén komédiázó kedvű jellemzőként írva vagyon: "’86-os erdélyi menekült". Kérdezem is, mire jó ez a jelzés? Nevet: "Itt mindenki ’56-os, és mindenki ott volt a Corvin közben. Jelezni kell, hogy mi, erdélyiek is vagyunk. (Sylvester Lajos) A nyolcvanhatos menekült azóta hazatért Bécsből, állandó és tartós otthonra lelt Marosvásárhelyen. Ismét játszik, de főleg ír; kereken tizenkét kötetre került fel ez idáig a neve. A mostani hátlapján ekként igazítja el olvasóját: "Eredetileg színész vagyok. Tanár csupán kényszerből voltam. Akárcsak kubikos, giccspingáló és képkeretező, sztriptízbári függönyhúzó, házmester és recepciós, raktáros és díszletmunkás, könyvkötő és taxisofőr – Bécsben. Mindeközben is "színházasságban" éltem – miként e humoros-pajzán kötetecske tanúsítja. Az utóbbi időben mindinkább csalom a Színházat az Irodalommal. Mert ő megértőbb: félárnyékban, félszegen, félrészegen, félálomban is enged írni. Ha véletlenül elakadok a szöveggel, én alszom rá egyet, nem a közönség. De ha a színpadon ágálásomat lehunyt szemmel nézik a nézők, magamban szívet tépő fájdalommal tépem a diplomámat. Viszont ha remekművemet egy barbár (nem)olvasó kiveti az ablakon, még van esélyem rábukkanni az ócskapiacon. Mint nemrégen egy író barátoméra. Pajtás, a könyved nagy örömet szerzett. Pedig meg se vettem!" Jól teszi, hogy annyi hányattatás után végre "kiírja magát"; olyan ez, mint a jó buli, melyet nem komorít másnaposság. Nemcsak nevében székely; több mint bizonyos, hogy humoros kedélye őrizte meg az alámerüléstől a színészt, aki 1986-ban elhagyta kedves sepsiszentgyörgyi színházát; távozását követően nemsokára szerre mindenkit elveszített, akihez szíve-lelke kötötte: drága szüleit, kedves anyósát-apósát, végül szeretett feleségét, sőt azt a barátot is, akihez feltétlenül ragaszkodott. Gyermekkel nem áldhatta meg őket Isten, a kegyetlen magány elől pedig sosem tud igazából elmenekülni az ember. Indulatait és fájdalmait mégsem a személyi tragédia vonalán vezeti le, hanem fokozottan a felelősen gondolkodó közösségi ember széles látómezején felbukkanó gondok és ellentétek szatirikus felmutatása, sőt kifejezetten a diktatúra és a kommunista önkényuralom bukása utáni állapotok fonákságainak kipellengérezése foglalkoztatja. Bécsből maga is úgy szereti Erdélyt, mint Mikes Rodostóból Zágont. Örömszerzésként éli meg a "színházasdit", az anyaországi és erdélyi társulatok, előadók szerepeltetését az osztrák fővárosban, az effajta vendéglátás minden gondjával-bajával; majd miután életének ez a szakasza lezárult, úgy érzi, el kell mondania róla azt is, ami kívülről, a nézőtérről nem látszik. "...hadd meséljem el tízévi tapasztalat jogán, hogyan nem tanácsos magyar színielőadásokat szervezni a császárvárosban." (Bécsi magyar színházasdim) No, és miként érzi magát végre itthon, az olyannyira áhított szabadságban? A posztkommunista érában? Ezt mondja: "A jobb világ valóság. Amikor lötyögök Velencében, nyaralok Mallorcán, amikor meg sem állok a határátkelőkön – szabad vagyok. Amikor nem érdekel, hogy melyik politikus mit blöfföl, amikor azt mondom és írom, amit akarok – szabad vagyok. Amikor azt eszem és iszom, amire kedvem szottyan, azzal állok szóba, akivel tetszik, és olyan nyelven, amilyenen épp méltóztatom – szabad vagyok. Igaz, amikor az otthonra, szüleimre, a színpadra gondolok – szakadok meg. Én mindenképpen átmentettem magam, az öngyilkosság legéletképesebb formáját választva. Az idegeim hozzávetőlegesen rendbe jöttek, szédüléses rosszulléteim kimaradtak. Bal szememből a foltok eltűntek, (enyhe) üldözési mániám odalett, ostoba indulataim szelídültek, állandó görcsös éhségérzetem feloldódott... Az őrület az, hogy a múlt egyre szépül, az ember mindinkább csak arra emlékszik, ami kellemes volt, néha már olyasmiken nosztalgiázik, amikért valaha káromkodott, sziszegett. Rózsaszínesedik az egész otthoni (fiatalkori) életünk, olykor már- már a nyomorra, a fájdalomra, a rabságra is vágyunk, mert az legalább a mienk volt... Meglehet, hogy e tekintetben érzékenyebb vagyok másoknál, mert vén fejjel nem értek semmihez (amuzikális a kezem), tanulni pedig… Így aztán olyan alkatrésznek érzem magam, melyet már nem lehet átszerelni egy másik motorba, mert hozzákopott-formálódott a régi szerkezethez." (Gergely Tamás 1994-es interjújából; újraközölte a Háromszék 2013. június 29-i száma) "Nápolyt látni és meghalni. / Várdára menni s berúgni." Ilyen mottó után enyhén szólva fokozott érdeklődéssel lapozza az ember a 103. oldalon induló emlékezést a kisvárdai "Határon Túli Magyar Színházak Feszti(gy)váljáról" –, amelyen tizenhétszer vett részt a szerző. A keresetlen humor pohármélyén ott az alattomosan lerakódott keserűség: "Benn-fentesek suttogják: a 20. rendezvényen megkapom a (N)ivó-díjat. Meg is érdemlem, mert én kísérleteztem ki a kisvárdai napéjegyenlőséget: éjt nappallá téve züllöttem. Könnyen tehettem, mert rég nem lévén gyakorló színész, engem nem fenyeget a veszély, hogy mire összeiszom magamnak egy markáns arcot, addigra már nem tudok szöveget tanulni." De aztán ismét az öniróniába csomagolt vidámkodás tolul előtérbe: "A választást illetően talán az sem mellékes, hogy mint minden valamirevaló fesztiválon, a kisvárdain is le lehet tes(z)telni, mennyit veszített az emberfia egy év alatt férfiúi csáberejéből. Csak vigyáznia kell, nehogy úgy járjon, mint a barátom, aki hazainduláskor mámoros ájultságában így búcsúzott a még maradni kényszerült feleségétől: Jövőre veled ugyanitt!" A vicc az egyik legdemokratikusabb műfaj. Székely Szabó maga is nagy kedvvel műveli, így aztán jól elszórakozunk a Szín-viccek csattanóin, és ha egyik- másik olvastán gyanút fognánk is, nem nagyon firtatjuk az ötletek eredetiségét. (Munka volna mindenikhez odabiggyeszteni, merre csörgedez a forrása!...) Van közöttük láttam-olvastam formájú is, de nem azért húzódtunk félre a könyvvel, hogy majd utólag kekeckedjünk. Itt van mindjárt ez: "Premier után a primadonna mérgesen rohan az öltözőjébe. – Mi bajod? –kérdezi egy kollégája. Öt virágkosarat is kaptál. – De hetet fizettem ki a virágüzletben!" Vagy ez: "Dicsekszik a színész a társalgóban: – Óriási sikerem volt, tízszer kellett kimennem egymás után. – Nem kellett volna annyi sört inni!" A fesztiválon azért is érzik jól magukat az erdélyi férfiszínészek, mert "immár nem unjuk, nem utáljuk, nem fúrjuk, nem akarjuk lejátszani egymást. Pályafutásom alatt sok kollégával összehozott a sors, a főiskola történetében pedig nekem volt a legtöbb diáktársam, mert én három évfolyamra is jártam. Persze, nem szimultán. Elmondhatom hát, hogy mellőlem került ki a legtöbb tehetséges fiatal. Várdán aztán össze is jövünk annak rendje-módja szerint, olyankor vége-hossza nincs a csipkelődésnek, viccelődésnak, tréfálkozásnak, ugratásnak, sztorizásnak..." Az ott hallott történetekből és saját sztorizásból áll a találó című Az semmi! fejezet, a "vendégszövegek" az elbűvölően anekdotázó Kárp Györgytől kölcsönöztettek (a "szereplők": Nagy József, Ferenczy István, Réthy Árpád, Makra Lajos, Lohinszky Loránd, Györffy András, Zalányi Gyula); illetve Seprődi Kiss Attilától idéz egyet-kettőt. Az Én szerénységem cím alattiak közül kiemelkedik a Krizsovánszky Szidónia és férje, Márkó Imre életéből ellesett két kis mulatságos történet. Íme az egyik: "Valahányszor Székelyudvarhelyen időzött a (sepsiszentgyörgyi, sz. m.) társulat (olykor egy hetet is), Márkó Imrét otthoni magányában elővette a szívsajgás. Egyik alkalommal olyannyira, hogy éjféltájt kapatosan kocsiba ült a zuhogó esőben, hátha a feleségét félrefekvésen kapja a szállodában. Ott viszont, szobáinkat végigdúlva sehogysem akadt az asszonykára. Szerencsére valamelyikünknek derengeni kezdett, hogy egyik kolléganőnk a társaság számára szimpatikusabb tagjait bulira hívta a szülői házba. Nosza, bele a gázpedálba! Hősünket diszkrét félhomály, tömény füst, sejtelmes zenére imbolygó figurák fogadták. – Hol a feleségem? – förmedt a kába társaságra. – Az előbb még itt volt, biztosan lefeküdt. – De kivel? – bömbölte a vad férj, azzal felrántotta a szobaajtót, és az ágyhoz ugrott, melyben drága asszonykája nyújtózkodott mosolyogva. De nicsak, mellette még lapul valaki a pokróc alatt! A sebzett bika felrántotta a takarót, és remegve bömbölte: – Maga ki? – Én vagyok a korondi nagymama." A könyv végére hagyott "aranypökések" még lazábbá teszik az olvasmányt: a tréfás kiszólások, epés vagy pikírt, gyakran a szójátékra hegyezett mondások, szatirikus maximák szenvedélyes termelője tesz rá még egy lapáttal... A mottó kifacsartan karinthys: "Én már csak a léhaságot veszem komolyan". Egyet hadd idézzek (a többit nem ildomos lelőnöm): "Milyenek a román utak? A repülőgép is kirázza az emberből a lelket." A zárómondat pedig így hangzik: "Én vagyok az egyetlen ember, aki jóban-rosszban velem van." Ettől a recenzensnek, aki a szerző régi jó barátja, kissé elszorul a torka. (Székely Szabó Zoltán: Színházasság. Juventus, Marosvásárhely, 2015. Szerkesztette Szucher Ervin. A kötet szerkezete: Bécsi magyar színházasdim – benne: Székely Szabó Zoltán 2008-ban kelt laudációja az EMKE-díjhoz Szélyes Ferenc színművész tollából, valamint szemelvények Sylvester Lajos: Egy erdélyi taxínész szerepvállalásai című, 2004-es írásából; Szín-viccek; Az semmi!; Aranypökéseim. A borítót a szerző ötlete alapján Donáth- Nagy György készítette. A kötetben tizennégy színes emlékfotót, továbbá jól eltalált karikatúrákat is találunk: Tarr László és Lohinszky Loránd profilját Gyárfás Miklós, Györffy András és Kárp György arcképét Csizmadia Imola, Seprődi Kiss Attila, a szerző portréját Plugor Sándor örökítette meg.) Bölöni Domokos Népújság (Marosvásárhely) 2015. július 16.Versírásra ihlet a kertben a meggyfa, vagy akár az egresbokor is”– Beszélgetés Székely-Benczédi Endre nyugalmazott matematika tanárral, költővel – Székely-Benczédi Endre nyugalmazott matematika tanár, hivatalos elfoglaltsága mellett a magyar költészet művelésével is foglalkozott élete során. Ezt a tevékenységét nyugdíjba vonulása után is folytatja. Versei jelentek meg különböző lapokban, két antológiában és egy saját kötetben, de internetes oldalakon is olvashatók. Székely-Benczédi Endrét nyárádszentmártoni otthonában kerestük fel és kérdeztük költői pályájáról, munkásságáról. –Kérem, beszéljen először iskolai éveiről. – 1949. február 2-án születtem Csókfalván, de hároméves koromtól már Makfalván éltünk. Ott jártam az I-VI. osztályt, majd a hetediket Karácsonfalván. Középiskolai tanulmányaimat Szovátán végeztem, ott érettségiztem 1967-ben. Ezt követően a Marosvásárhelyi Tanárképző Főiskola matematika szakát végeztem el és kerültem1971-ben Csíkfalvára tanítani. Innen jöttem nyugdíjba 2011-ben. „Ösztönző ereje volt ennek a tevékenységnek" – Mikor kezdett el verselni? Hol jelentek meg első költeményei? –Verset írni már középiskolás koromban elkezdtem, első versem 1968-ban, a Vörös Zászló Szőcs Kálmán által szerkesztett mellékletében, a Figyelőben jelent meg, Kicsi Antal közvetítésével. Ettől kezdve aztán Kicsi Antalt tartottam mentoromnak, ő egyengette azután, a költői kibontakozásom. A Figyelőben pedig folyamatosan jelentek meg a verseim 1974-ig.Ezen kívül a főiskolának volt egy Atheneum című lapja, ebben is rendszeresen közöltem. 1969-ben megalakult a Szakszervezetek Házában az Aranka György Irodalmi Kör, Nagy Pál szervezésében, ennek is tagja voltam. A kör felolvasóesteket tartott, amelynek során lehetőséget adott egy-egy alkotócsoportnak a kibontakozásra. Ösztönző ereje volt ennek a tevékenységnek, mozgatórugóként hatotta fiatal tollforgatókra. Sok embert ismertem ott meg, akik aztán később ismerttéváltak.1970-ben egy vers-, prózaíró pályázaton is részt vettem, I. díj nem volt, a második díjon Nászta Katalinnal osztoztam. Ez a nyeremény, amelyhez még 700lej tiszteletdíj is társult, nagyon feldobott, nagyot lendített rajtam. Ebben a periódusban, még főiskolásként a kolozsvári Gaál Gábor Kör is meghívott egy felolvasóestre. Ezen Mózes Attilával ketten vettünk részt. Az ön költői tevékenysége három időszakra tagolható. Mi volt az oka annak, hogy egy időre letette a tollat? – 1971-ben már nősemberként kerültem Csíkfalvára tanítani, eleinte albérletben laktunk szerény körülmények közt. Nem sokkal ezt követően megkerestek a Securitate emberei, hogy beszervezzenek, de engem nem vonzott a lehetőség, ezért kutakodni kezdtek utánam. Bekérték a kézirataimat, elvették a kedvem az írástól, így 1974-től nem írtam semmit egészen 1985-ig. „Felgyűlt bennem egy csomó mondanivaló” –Ez volt tehát az első alkotói korszaka. Hogyan alakult tovább a pályafutása? – 1985-ben újra írni kezdtem, eleinte csak úgy magamnak, az íróasztal fiókjának. Abban az időben történt aztán megint valami, ami kedvet adott. Az Igaz Szó szerkesztői vidékre jártak népszerűsíteni a lapot, itt jártukkor engem is megkerestek ez ügyben. Megragadtam az alkalmat és átadtam Székely Jánosnak néhány versem. Később közölték is, sőt Székely János bíztatott, bátorított, hogy írjak és aztán rendszeresen megjelentek a verseim az Igaz Szóban. Még a legutolsó számába is írtam, ami ugyan még annak indult, de közben a rendszerváltás hajnalán átalakult Látóvá. Időközben küldtem verseket az Ifjúmunkásnak és az Utunknak is, ami aztán szintén átalakult Helikonná. 1993-ban aztán megint letettem a tollat egyidőre. –Mikor kezdett el újra írni és mi késztette erre? – 2004-ben kezdtem el ismét írni, egyszerűen csak azért, mert rám jött az írhatnék, felgyűlt bennem egy csomó mondanivaló. Ezek közül küldtem néhányat Bölöni Domokosnak, amiket aztán a Népújság általa szerkesztett Múzsa mellékletében közölt. 2005-ben alakította meg a Súrlott Grádics Irodalmi Kört, amelynek első estjén én mutatkozhattam be. – Hol jelentek még meg versei? Van-e önálló kötete? – Költeményeim ezt követően jelentek meg a Versben és az Erdélyi Tollban is. Egyetlen önálló verseskötetem látott nyomdafestéket Kökényvár a senkiföldjén címmel, 2007-ben. De közöltek a verseimből két 2011-ben megjelent antológiában, Az eltérített felvonóban és a Közös útonban. „Most magamnak írok, a magambúját-baját írom” –A magyar költők közül kiket szeret olvasni? – A jelenlegiek közül Elekes Ferenc írásai tetszenek nagyon. A múlt hónapban a feleségem vásárolt egy Radnóti Miklós kötetet, hát ez nagyon megragadott. Olyan verseket olvastam, amelyekről nem is hittem volna, hogy ő írta. De sokat olvastam és olvasom Farkas Árpád, Molnos Lajos, Magyari Lajos, Király László verseit is. – Mi az, ami mostanában, nyugdíjasként versírásra ösztönzi? Van-e kötete előkészületben? – 1977-től lakunk saját lakásban itt, Nyárádszentmártonban, hát ez a környezet az én inspirációs területem. Ha hajnalban kimegyek a kertbe, látom a Bekecs mögül felkelő Nap első sugarait, hallom a közeli Nyárád csobogását, de versírásra ihlet a kertben a meggyfa, vagy akár az egresbokor is. Múlt, jelen és jövendő mind versírásra ösztönöz, legtöbb költeményem kissé filozofikus, vagy afelé hajlik. Mostanában meg haikukat is írok, lenne is belőlük már egy kötetre való, de egyelőre nem gondolkodom a kiadásukon. A könyvkiadás nem olcsó mulatság, megvannak és kész, ez az én örömöm. Már több mintegy éve nem küldtem sehova verseimből közlésre. Szóval most magamnak írok, a magam búját-baját vetem papírra. Nemes Gyula kozpont.ro 2015. szeptember 8.Segített az eligazodásban (Búcsú Nagy Páltól)Diákként láthatta Móricz Zsigmondot a református kollégiumban, személyes ismerőse volt Tamási Áronnak, ismerősének, barátjának tudhatta a huszadik századi kortárs (és azon belül az erdélyi) magyar irodalom jeleseit és napszámosait, életkorban is előkelő helyezést ért el: Anavi Ádám, Kós Károly, Jánosházy György után következik a sorban. A kilenc évtized mérlege most, napnyugtakor mutatja, hogy voltaképpen szerencsés ember volt Mezőkölpényi Nagy Pál: irigylésre méltó szerkesztői múlttal a háta mögött, nyugdíjas irodalmárként, csaknem élete végéig folyamatosan dolgozott. Éveivel vetekedik a válogatás, szerkesztés, elő- és utószó kategóriákba sorolható kötetek száma. Közülük a leglátványosabb a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál megjelent Wass Albert-életműsorozat (27 cím, 36 kötet) szerkesztése. „A közös szülőföld, a Mezőség szomorú szépségekben bővelkedő világának vonzásában ébredt fel bennem annak idején, s szilárdult meg ez a láthatatlan szálakból szövődött kötődés.” Dolgos élete során Nagy Pál hűséges közvetítője volt az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom maradandó értékeinek. Összefüggőnek, elválaszthatatlannak tartotta a tollal való munkálkodás valamennyi változatát. Emlékezéseiben, könyvismertetőiben, színibírálataiban mindig ott a távlat, a mű behelyezése ebbe a kettős mezőbe; és ha ízléspreferenciái, kedvencei vannak is, miközben elutasítja a talmit, az értéktelen, cifra portékát, továbbgondolásra, párbeszédre serkentő recenzióiban nincs helye személyeskedő indulatnak, inkább a megértés, a megbecsülés, a tisztelet kristályosodik ki, a legnagyobbak és a kevésbé nagyok iránt is. Érdeklődési körének két fontos témája a nyelvi szórványosodás és az anyanyelv romlása. A Székely Mezőség egy kis falujában, Mezőkölpényben született. Szórványnak lenni Erdélyben, szórványnak lenni a Mezőségen, de nemcsak ott, hanem Dél-Erdélyben, Déva, Fogaras környékén, akárhol: történelmi kihívás. Célkitűzésétől nem tért el soha: „szabaduljunk meg végre a viszálygerjesztő gyanakvások, kihívások rögeszméitől, a gyűlölködés koloncaitól, a mellveregető kivagyiság szólamaitól, s nézzünk szembe bátran, ki-ki a maga háza táján: milyen gennyes gócokat kell eltakarítani az útból. És cselekedjünk felelősséggel, határozottan. Valóban rendezzük végre közös dolgainkat.” Töretlen volt az a törekvése, hogy a gondokkal való szembenézést a (sajnos) változatlanul érvényesülő, sőt gyakran sokasodó jogsértések, többségi szélsőséges nacionalista, magyarellenes megnyilatkozások számbavételét a kiútkereső reménykedés jeleivel együtt tárja fel. Ekként sikerült – feltehetően – a szóban forgó időszak itthoni történéseiről, az erdélyi magyarság társadalmi, szellemi életének alakulásáról egyet-mást megörökítenie a nyomtatott betűk mezején. Kötetekben sorjáznak jegyzetei, recenziói, kritikái, emlékezései, méltatásai s két válogatás gazdag levelezéséből. Utolsó, nagyon vágyott könyve 2014-ben került ki a nyomdából Emlékek otthona: tegnapi színház címmel. A kötet immár színháztörténeti jelentőségű. Munkálkodását méltatva írta Sütő András: „A legfőbb ítésznek nevezett utókorral szembeszállni nem lehet. Segíteni viszont az eligazodásban: az írástudók mindenkori kötelezettsége.” Nos, az „eligazító” írástudó, Nagy Pál távoztával egy letűnt nemzedék után zárul a kapu. Azt a fajta irodalmat már nemigen művelik; az érthető, egyenes, tiszta beszéd valahogy nem „trendi”. Őróla legalább annyi bizonyosan megmarad, hogy egyik legönérzetesebb, leghasznosabb munkása volt az erdélyi irodalomnak; és bár életében néhány valóban értékes oklevelet, díjat kivéve igazi szakmai elismerésben alig volt része, kortársai tisztelték tudását, adtak a véleményére. Nemcsak tanítványai, hanem a szerkesztői támogatását igénylő s élvező fiatalabb korosztályok is nagyra becsülték. Pali bácsi a jól végzett munka örömével térhet barátai körébe, Urához – hiszen a rá bízott tálentumokkal jól sáfárkodott. Béke Vele! Bölöni Domokos Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. október 3.Az otthonosság gyökereiA kötet borítóján olvassuk: "Füttyögtetés és asszonyszínház, jávorfából muzsika és lakodalom, gúzsszekér és székely harisnya, eklézsiakövetés és királynékereső, pünkösdi virágozás és csutakhúzás, farsangtemetés és betlehemes játék – megannyi szép és jó szokás, mely mind-mind az otthont jelenti. A földet, amelybe belegyökereztünk. Akarjuk vagy nem, érezzük és mindenüvé magunkkal visszük azt a különös nedvet, amely e gyökereken keresztül átszivárogva életet ad. Olyant, ami más, mint a többi élet. Mert a miénk. Ezt tudja és tárja fel Barabás László mindazok épülésére, akiket még érdekel". Így válik közérthetővé az új könyv címének metaforája. Dr. Barabás László címzetes főiskolai tanár, néprajzkutató 1947-ben született Parajdon. Szovátán érettségizett 1965-ben. 1970-ben szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. 1976-ig tanárként, majd 1991-ig újságíróként, szerkesztőként dolgozott. 1991-től a marosvásárhelyi Kántor- Tanítóképző Főiskola tanára, 1993–2014 között annak igazgatója, a Károli Gáspár Református Egyetem tanára. Gazdagon feltarisznyálva indult a tudásszerzés rögös útjára. Már egyetemista korától érdekelték szülővidéke és a tágabb erdélyi tájak népszokásai, azóta gyűjti, dokumentálja és értelmezi a szokásvilágot. Később fotósokkal, filmesekkel szövetkezve rögzítette az erdélyi magyarság gazdag, színes hagyományait. Első népszokás- monográfiája már az 1980-as évek elején elkészült, de csak a változások után, 1998-ban jelenhetett meg Forog az esztendő kereke – sóvidéki népszokások címmel, ezt a hazai és nemzetközi szakma az utóbbi évtizedek egyik legjobb néprajzos könyveként értékelte. Követték: az Aranycsitkók, maszkurák, királynék – erdélyi magyar dramatikus népszokások és a Kapun belül, kapun kívül című kötetek 2000-ben, majd 2009-ben a ’nagy könyv’: Akiket fog a figura – farsangi dramatikus szokások, népi színjátékok Marosszéken. Barabás László a nyelvjárás, a helyi identitástudat, a csűrök és házak, a székely kapu, a székely harisnya, a húsvéti fenyőágállítás szokásának elterjedése és több más jellemző alapján megállapította, hogy létezik egy közép- erdélyi kulturális régió, amely átmenetet képez a belső székelység és a mezőségi magyarság kultúrája között, ennek két övezete van: a mezőségi és székelyes alrégió – így tehát Mezősámsondtól Korondig, Magyarótól Nagykendig tág sávban vizsgálódott. Összesen 125 településen gyűjtött, 915 népszokás hiteles leírását és társadalmi-kulturális és identitásbeli összefüggésekbe helyezett elemzését végezte el. "Akiket fog a figura, azoknak még felnőtt korukban is van kedvük játszani, szeretnek, akarnak és tudnak játszani. Egyszer-egyszer ünnepélyesen, szertartásosan, halálos komolyan – ha kell, még a halállal is – , máskor bohóckodva ’űzik az eszüket’, komédiáznak. Valami nagy-nagy baj lehet, amikor az embereket nem fogja a figura, nem tudunk vagy nem merünk játszani, elveszítjük homo ludensi minőségünket." Aki így ír, száz gyökérrel kapaszkodik szívósan az erdélyi tájba, a székely-magyar falu világába. Parajd szülötte így emlékezik gyermekkorára: "A hátsó udvarban apám ezermesterkedő ’műhelye’, az árnyékalja körül nemcsak forgácsot és kérget, hanem fakígyókat, fasárkányokat, hadvezéri bogbuzogányokat szedhettem össze, és az egyik szerszámnyélben, amit félig készülten a kézvonópadon hagyott apám, ráismertem Kinizsi Pál kardjára. A pajták előtt nemcsak a tehénlepényeket és lócitromokat szedegettem lapátra, hanem bebújtam a rönkök és deszkahalmok közé, a méterfarakások mögé, megmásztam terméskőhegyeket, és mindig találtam faricskálni való érdekes deszkadarabot, fényes patkószöget vagy rozsdás, de szerencsét hozó lópatkót, kőpásztort és fenyőtoboz-juhokat. A minden heti sepregetéssel, takarítással a kapun belüli világ lassanként az enyém is lett, otthonosan mozoghattam benne". Az új kötet értelemszerűen a szülőföldről szóló fejezettel indul, a szerző szépírói vénája az emlékezésben, riporteri és filmes beleérzése pedig abban mutatkozik meg, ahogyan maga is "cselekvő részesévé" válik az éppen rögzített szokásnak. Az eseményt: a számba vett s leírt, megjelenített és elemzett szokást nem a tudós kutató hűvös távolságtartásával szemléli, hanem itthoniként, aki maga is hajnalozott annak idején, vagy közvetlenül értesülhetett szüleitől, nagyszüleitől, az öregektől olyan szokásokról, amelyek azóta kihaltak. És ezeket egyik-másik falu hajlamos embereivel mintegy feltámasztják, ismét életre hívják. Úgy, ahogyan régen volt, amiként az emlékezet még őrzi. Dr. Keszeg Vilmost idézzük: "A szokások Barabás László általi megjelenítésében egyszerre látjuk az eseményt s az esemény ’gyűjtését’ mint eseményt. A szerző, a szokás résztvevőjeként és kutatójaként, a szokáspárhuzamok és a szakirodalom ismerőjeként minden nehézség nélkül tud beszélni a hagyományról, a hagyományt megélőkről és a hagyományra összpontosító tudományról. (…) A cselekvők, a résztvevők perspektíváját követve, a szerzőnek új szokáselemeket új megvilágításban sikerült megjeleníteni. A szokásleírásokra jellemző személytelenség, szenvtelenség itt felszámolódik. Középpontban az alkalom áll, nem az eseményről elvonatkoztatott, absztrahált szokásmodell, hanem az ember. Barabás Lászlónak sikerült tetten érnie a kommunikáló, a virtuskodó, a játszó, a hagyomány nyújtotta biztonságban élő-mozgó embert". Barabás László a marosvásárhelyi és a nagykőrösi főiskola tanára, néprajzi, művelődéstörténeti és ezekkel összefüggő tantárgypedagógiai szakdolgozatok (több mint 200) témavezetője, 1993 óta szervez egyházszolgálati és népismereti nyári táborokat Erdély különböző vidékein főiskolák hallgatói részére. A főiskolai oktatói munka mellett végzett néprajzi gyűjtő- és kutatómunkájának eredménye hat kötet, 50 tanulmány, 110 néprajzi írás, kisebb közlés, 20 néprajzi kisfilm. Ezekre a munkákra több mint 110 publikáció hivatkozik. Emlékezéseit, riportjait, tanulmányait szaklapokban, - kiadványokban, évkönyvekben, de napi- és hetilapok hasábjain is szívesen tette közzé a szerző. A kötet szerkezetét azért is hasznos ismertetni, mert ezzel a szerzői művet minden oldalról felmutató kaleidoszkóp jellege mellett az egymást követő nemzedékek pontos tájékozódását, szakmai eligazítását is szolgálhatjuk (zárójelben a fejezet írásainak címe és a megjelenés éve): Szülőföldön, Sóvidéken (A kapuban 1998, Füttyögtess, András! 1988, Asszonyszínház Alsósófalván 1987, Siklódi, Jávorfa muzsika 1987, Pálpataki lakodalom 1998, A gúzsszekér. Sóvidéki leányok cselédsorsa 1984, A sóvidéki székely harisnyáról – Miben is jártam? 1985, Harisnyaszabók mestersége 1987, Búcsú a székely harisnyától? 1992), Eklézsiakövetés a székely "protestáns Szentföldön" 1992, Szomszédolás néprajzi tájakon (Murokország belső térképe 1991, Magyarok és cigányok Karácsonyfalván 1997, Királynékeresőben a Bucsin-tetőn innen és túl 1999, Pünkösi virágozás a marosszéki Mezőségen 1988–1999, Marosszék – néprajzi táj és kulturális régió 2008, A Mezőség néprajzi körvonalai és belső tagolódásának kérdései 2007) Népszokások életvilágában (Farsangi életszínjáték Szásznádason és Pipében 1994, Három nap maszkuravilág Ditróban 1993, Csutakhúzás a Nyárádmentén 1995, Farsangtemetés a Sóvidéken 1982–1992, Kalendáris szokások Siklódon 1993, Egy székely betlehemes játék halála és feltámadása 1993, Állandó és változó a marosszéki húsvéti szokásokban 1980–2007) Elődök nyomában (A költészet szentegyházában. Petőfi az erdélyi népi kultúrában 2010, A kalendáriumi népszokások gyűjtésének és kutatásának kezdetei Székelyföldön – A néprajzkutató Kriza János 2014, A farsangi dramatikus szokások, népi színjátékok kutatása a magyar folklórban 2007). A könyvet gazdag képanyag dokumentálja. Az V. tábla fekete-fehér képei archív felvételek, a VI. táblán Elekes János fotója, a többi (színes) felvételt a szerző készítette. Barabás László: Az otthonosság gyökerei. Népismereti írások, néprajzi tanulmányok. Mentor Könyvek, 2015 A Kapun belül, kapun kívül c. kötetről Bölöni Domokos Népújság (Marosvásárhely) 2015. október 31.A szóra bírt PinokkióFélszáz oldalnyi, tetszetős kis könyv hozta gyermekközelbe, szólaltatta meg újra a világszerte ismert, közkedvelt mesehőst. Vásárhelyi szerzőpáros – Kedei Zoltán és Bölöni Domokos – víziója kelti életre ismét úgy, ahogy elképzeltük a hazugságon mindig rajtavesztő kedves figurát, és úgy is, ahogy a festőművész évtizedekkel ezelőtt készült rajzaiból emlékezhetünk az esetlenségében is szerethető, rokonszenves alakra. Kedei Zoltánt a nyolcvanas években ihlette meg kisunokája, Virág kedvenc játéka, barátja, a hosszú orrú rongybábu. Huszonkét napon át ugyanannyi rajzban "hozta helyzetbe" Pinokkiót, általa próbálva pótolni a három hétig távol levő kislány hiányát. Füzetbe gyűjtve őrizte meg a színes grafikákat, amelyeket később az azonos témára alkotott tucatnyi olajképpel együtt ki is állított az egykori Új Élet Galériában. Most újra lehetőségünk van találkozni velük a Szivárvány kapujában. A művész, aki pár héttel a 86. születésnapja előtt is képes lenyűgözni irigylésre méltó vitalitásával, a korábbinál lényegesen jobb nyomdatechnikai minőségben emelte kötetbe a játékszerből főhőssé előlépő, hangulatemberré avanzsáló játszótársat. Meg is szólal Pinokkió. Ez a prózaíró Bölöni Domokosnak köszönhető, aki játékos kedvében gyermeki örömmel szellemesen versel, és azonosul a Kedei- grafikákon 22 alakban, megannyi hangulatban ugráló, hajladozó, sziporkázó bohócocskával. Nem csodálkoznék, ha ez a derűt keltő kiadvány rövidesen bekerülne a kisgyerekek és szüleik, nagyszüleik leggyakrabban lapozgatott könyvei közé. Íme egy bekezdés a tollforgató képzőművész kötetajánló bevezetőjéből: "A bohócvilág öntisztító folyamatában meghívlak egy érzelmes menetelésre. Induljunk el a fénypikkelyekkel kirakott úton. Közben-közben horgonyozzunk le a mesefa tövéhez, hol megszelídülnek gondolataink, magukra ölthetik a nyárnak sárgáját, a tél ezüst színeit. Újból Kis Hercegnek fogjuk érezni magunkat, s a szürke homályban a sárga korona pehelysúlyúvá válik fejünkön, miközben a fénysugarak besurrannak hétköznapjainkba s pillanataink reménnyel töltődnek fel". Ha netán Kedei Zoltán festészetébe szeretnének mélyebben betekinteni, olajkompozíciói világához közelebb kerülni, erre ismét jó lehetőséget nyújt a műteremlátogatás. Egyesek már tudják, mások talán ebből az írásból értesülnek arról, hogy a megújuló marosvásárhelyi várban, ahol éveken át hangulatos műtermében találkozhattak a festővel, pár hete megint elérhető a Vár-lak, Kedei teljesen megújult, korszerű és kényelmes alkotótere. Biztos ugyanolyan vendégváró hajlékká válik nemsokára, mint amilyen hosszú időn át a korábbiakban volt. Kedei Zoltán: Szivárvány kapuja. Pinokkió-rajzok. Juventus Kiadó, Marosvásárhely, 2015. A versek szerzője Bölöni Domokos. A fedőlapot Donáth Nagy György készítette a szerző grafikájának és Kiss Gellért Győző ötletének felhasználásával. (N.M.K.) Népújság (Marosvásárhely) 2015. november 6.Káfé Főnix irodalmi és fotóművészeti magazinRendes feltámadásunkról és a szívünk örökkévalóságáról November 5-én, csütörtökön a marosvásárhelyi Bernády Házban mutatták be dr. Barabás László Az otthonosság gyökerei című, népismereti írásokat, néprajzi tanulmányokat tartalmazó, a Mentor Könyvek Kiadónál megjelent kötetét. A néprajztudós munkásságát Bölöni Domokos író méltatta, majd Káli Király István, a kötet szerkesztője beszélgetett a szerzővel. Közreműködtek a marosvásárhelyi Maros Művészegyüttes zenészei és táncosai, marosszéki és mezőségi népdalokat énekelt Kásler Magda. Alább olvasható Bölöni Domokos baráti köszöntője. Az ember a szíve mélyén örökké oda való, ahol született, írja Tamási Áron. Ő mondja azt is, hogy a madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége. Amikor aztán az egyetlen szülőföldjét is elvitatják tőle, olyanná válhat, mint a szárnyaszegett madár, elveszti istenadta szabadságát. Az erdélyi magyarság életének kétségkívül jelentős korszakaként jegyzi majd az utókor az utóbbi negyed évszázadot. A diktatúra megszűntével nemzetrészünk élete a feltápászkodás, az öneszmélés, a gazdasági, társadalmi, kulturális újjáépülés, az önszerveződés, a közösségépítés és a jövőtervezés jegyében zajlott, miközben politikai téren állandó nyílt küzdelmet és bozótharcot is kellett folytatni visszakapott és kivívott, illetve a vissza sem kapott, folyton újra és újra megkérdőjelezett és elvitatott jogaink, történelmi jussunk érvényesítése érdekében. A rendszerváltozás eufóriája és traumái egyaránt megmutatkoztak, mégis, a tények és történések, az okok és okozatok ismeretében kimondható, hogy az erdélyi magyarság rendes feltámadása indult meg, és tart mindmáig. Intézményrendszerünk, szervezési struktúráink kiépítése és megerősítése, érdekérvényesítő tevékenységünk folyamatos. Nekirugaszkodásokkal és megtorpanásokkal, sikerekkel és buktatókkal is –, de az összefogás és a közös cél, megmaradásunk és önfeladás nélküli boldogulásunk érdekében felülír minden egyéb érdeket. Veszteségeink felmérése nem ért véget, hiszen az a kultúra, amely évszázadok alatt épült erős várrá Erdélyországban, igencsak megrongálódott a közeli és távolabbi múltban. Tárgyi és szellemi örökségünk elorzása és elperlése máig nem szűnt meg, a folyamatos leltárkészítés és az állandó készenlét még sokáig tartozik majd legfontosabb feladataink közé. Nagy költőnk metaforáját idézve be kell hordanunk minden értékünket, egyetlen igekötő, de egyetlen faragott bot és egyetlen árva furulya sem veszhet kárba. Ez a törekvés a kellő időben hívta életre az új művelődési szerveződéseket, egyesületeket, az írott és az elektronikus sajtó megújult, felpezsdült a lap- és könyvkiadás, elfeledettnek hitt, lebecsült, lenézett egykori népszokásokat keltettek életre falun és városon a hivatástudat önkéntesei, pedagógusok és lelkészek, hívek és szülők, ifjak és diákok, akik nem hagyták el a templomot, sem az iskolát; olyan intézmények támadtak fel vagy jöttek létre, mint az Erdélyrészi Művelődési Egyesület (EMKE), a Kemény Zsigmond Társaság, a Romániai Magyar Dalosszövetség, a Kriza János Néprajzi Társaság, a Marosvásárhelyi Református Kántor-Tanítóképző Intézet, a Sapientia Egyetem – hogy hirtelenjében csak néhányat soroljak. A zenei nevelés, a szépművészeti oktatás fellendülőben, a néprajzi gyűjtést tantárgyként tanulhatják, szakszerűen művelhetik az érdeklődők, és a szaporodó, már-már divattá váló falutalálkozók alkalmával szinte kötelező módon mutatják be, a helység névjegykártyájaként, az ünnepét ülő település falukönyvét, amely a később elkészülő szakmonográfia alapjául szolgálhat. A dalkultúra, a közös éneklés világi és vallási változata általánossá vált, igen gyakran a világinak mondott kórusok is, nemcsak helyi és országos vagy külföldi fesztiválokon, város- és falunapokon szerepelnek, hanem egyházi ünnepeken, istentiszteletek, misék alkalmával énekben dicsőítve szolgálják az Urat. A néptáncoktatás sosem látott lendületet nyert, a nemzedékek egymásnak adják át a tudást, a hivatásos táncegyüttesek, táncszínházak köré szerveződött oktatás formájában, gyermek- és ifjúsági együtteseket hozva létre. Dal- és táncfesztiválok vonzzák a közönséget néprajzi tájegységeink színpadjai elé. A siker túllépi a földrajzi határokat, a fiatalok előadó körutakon viszik jó hírünket szerte a világba. A magas művészetek, a dalszínház, a hivatásos színházak és társulatok felívelése közben a műkedvelő színjátszás is új korszakát éli, csakúgy, mint a képzőművészet profi és amatőr ága, vagy a népszerűsége csúcsára jutott fotóművészet. A színvonalas előadások, az alkotótáborok, a közös és egyéni tárlatok sosem tapasztalt bőségben kínálják a látnivalót az igényes közönségnek. Megnövekedett a minőségi értékek iránti igény, és ez annak ellenére kitapintható, hogy a nagy „műfaji demokráciában” szabadon tenyészhet a giccs is. Nem lehet nem érzékelni és értékelni a hosszú böjthöz, több évtizedes szellemi éhkopphoz szoktatott embert zavarba hozó kultúrdömpinget, és nem lehet eléggé örülni például az irodalmi élet sokrétűségének, a rangos folyóiratoknak, a felolvasásoknak, vitáknak, az egymást érő könyvbemutatóknak, a nemzetközi jellegűvé váló könyvvásároknak. A rengeteg megnyilvánulásnak, amelyek révén izgalmasan sokszínűvé válnak mindennapjaink. Kissé talán kissé rózsás a kép –, miközben a média folyamatosan sokkoló hírekkel, politikai hercehurcák tálalásával, csoportérdekeket ütköztető csörtékkel, kisstílű csatározások lufijait pukkasztgatva rombolja amúgyis feldúlt idegrendszerünket. De nem élhetünk folyamatos zaklatottságban, nem élhetünk életszerűtlenül. Nem engedhetjük meg magunknak a borúlátás fényűzését, mert a munkának még nagyonis az elején vagyunk. Akinek pedig nem okoz örömöt az elmúlt negyedszázad kicsiny erdélyi magyar története, minden bajával-bánatával, apró-cseprő bosszúságaival, kisebb-nagyobb elégtételeivel, bármily szerény sikereivel, az nem érdemli meg a nemzethez tartozás semmi mással össze nem hasonlítható örömét, üdvét, boldogságát. * Vannak istenáldotta emberek, akik idejében ismerik fel hivatásukat, és konok kitartással, makacs elkötelezettséggel be is teljesítik azt. Ilyen ember Barabás László. Akit – máiglan – fog a figura. A neves népszokáskutató szűkebb pátriájában, a sóvidéki Alsósófalván úgy tartják, hogy akiket fog a figura, azoknak még felnőtt korukra is marad bő kedvük: szeretnek, akarnak, és tudnak játszani. Egyszer-egyszer ünnepélyesen, szertartásosan, halálos komolyan – ha kell, még a halállal is –, máskor bohóckodva „űzik az eszüket”, komédiáznak. Valami nagy-nagy baj lehet, jegyzi meg a szerző, amikor az embereket nem fogja a figura, amikor nem tudunk, vagy nem merünk játszani. Ha elveszítjük homo ludensi minőségünket. Aki így vall önmagáról, azt sok száz gyökér kapcsolja az erdélyi talajhoz, a székely falu világához. Parajd szülötte így emlékezik gyermekkorára: „A hátsó udvarban apám ezermesterkedő ’műhelye’, az árnyékalja körül nem csak forgácsot és kérget, hanem fakígyókat, fasárkányokat, hadvezéri bogbuzogányokat szedhettem össze, és az egyik szerszámnyélben, amit félig készülten a kézvonópadon hagyott apám, ráismertem Kinizsi Pál kardjára. A pajták előtt nem csak a tehénlepényeket és lócitromokat szedegettem lapátra, hanem bebújtam a rönkök és deszkahalmok közé, a méterfarakások mögé, megmásztam terméskőhegyeket és mindig találtam faricskálni való érdekes deszkadarabot, fényes patkószöget vagy rozsdás, de szerencsét hozó lópatkót, kőpásztort és fenyőtoboz-juhokat. A minden heti sepregetéssel, takarítással a kapun belüli világ lassanként az enyém is lett, otthonosan mozoghattam benne.” Új kötete* borítóján olvassuk: „Füttyögtetés és asszonyszínház, jávorfából muzsika és lakodalom, gúzsszekér és székely harisnya, eklézsiakövetés és királynékereső, pünkösdi virágozás és csutakhúzás, farsangtemetés és bethlemes játék – megannyi szép és jó szokás, mely mind-mind az otthont jelenti. A földet, amelybe belegyökereztünk. Akarjuk vagy nem, érezzük és mindenüvé magunkkal visszük azt a különös nedvet, amely e gyökereken keresztül átszivárogva életet ad. Olyant, ami más, mint a többi élet. Mert a miénk. Ezt tudja és tárja fel Barabás László mindazok épülésére, akiket még érdekel.” Így válik közérthetővé az új könyv címe: Az otthon gyökerei. Dr. Barabás László címzetes főiskolai tanár, néprajzkutató 1947-ben született Parajdon. Szovátán érettségizett 1965-ben. 1970-ben szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. 1976-ig tanárként, majd 1991-ig újságíróként, szerkesztőként dolgozott. 1991-től a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskola tanára, 1993–2014 között annak igazgatója, a Károli Gáspár református Egyetem tanára. Gazdagon feltarisznyálva indult a tudásszerzés rögös útjára. Már egyetemista korától érdekelték szülővidéke és a tágabb erdélyi tájak népszokásai, azóta gyűjti, dokumentálja és értelmezi a szokásvilágot. Később fotósokkal, filmesekkel szövetkezve rögzítette az erdélyi magyarság gazdag, színes hagyományait. Első népszokás-monográfiája az 1980-as évek elején elkészült, de csak a változások után, 1998-ban jelenhetett meg Forog az esztendő kereke – sóvidéki népszokások címmel, melyet a hazai és nemzetközi szakma az utóbbi évtizedek egyik legjobb néprajzos könyveként értékelte. Ezt követte az Aranycsitkók, maszkurák, királynék – erdélyi magyar dramatikus népszokások és a Kapun belül, kapun kívül című kötet 2000-ben, majd 2009-ben a ’nagy könyv’: Akiket fog a figura – farsangi dramatikus szokások, népi színjátékok Marosszéken. Barabás László a nyelvjárás, a helyi identitástudat, a csűrök és házak, a székelykapu, a székely harisnya, a húsvéti fenyőág állítás szokásának elterjedése és több más jellemző alapján megállapította, hogy létezik egy közép-erdélyi kulturális régió, amely átmenetet képez a belső székelység és a mezőségi magyarság kultúrája között, ennek két övezete van: a mezőségi és székelyes alrégió – így tehát legutóbb Mezősámsondtól Korondig, Magyarótól Nagykendig vizsgálódott. Összesen 125 településen gyűjtött, 915 népszokás hiteles leírását és társadalmi-kulturális és identitásbeli összefüggésekbe helyezett elemzését végezte el. Az új kötet értelemszerűen a szülőföldről szóló fejezettel indul, a szerző szépírói vénája az emlékezésben, riporteri és filmes beleérzése pedig abban mutatkozik meg, ahogyan maga is „cselekvő részesévé” válik az éppen rögzített szokásnak. Az eseményt: a számbavett s leírt, megjelenített és elemzett szokást nem a tudós kutató hűvös távolságtartásával szemléli, hanem itthoniként, aki maga is hajnalozott annak idején, vagy közvetlenül értesülhetett szüleitől, nagyszüleitől, az öregektől olyan szokásokról, amelyek azóta kihaltak. És ezeket egyik-másik falu hajlamos embereivel mintegy feltámasztják, ismét életre hívják. Úgy, ahogyan régen volt, amiként az emlékezet még őrzi. Dr. Keszeg Vilmost idézzük: „A szokások Barabás László általi megjelenítésében egyszerre látjuk az eseményt s az esemény ’gyűjtését’ mint eseményt. A szerző, a szokás résztvevőjeként és kutatójaként, a szokáspárhuzamok és a szakirodalom ismerőjeként minden nehézség nélkül tud beszélni a hagyományról, a hagyományt megélőkről és a hagyományra összpontosító tudományról. (…) A cselekvők, a résztvevők perspektíváját követve, a szerzőnek új szokáselemeket új megvilágításban sikerült megjeleníteni. A szokásleírásokra jellemző személytelenség, szenvtelenség itt felszámolódik. Középpontban az alkalom áll, nem az eseményről elvonatkoztatott, absztrahált szokásmodell, hanem az ember. Barabás Lászlónak sikerült tetten érnie a kommunikáló, a virtuskodó, a játszó, a hagyomány nyújtotta biztonságban élő-mozgó embert.” Barabás László a marosvásárhelyi és a nagykőrösi főiskolán néprajzi, művelődéstörténeti és ezekkel összefüggő tantárgypedagógiai szakdolgozatok (mintegy 150) témavezetője, 1993 óta szervez egyházszolgálati és népismereti nyári táborokat Erdély különböző vidékein főiskolák hallgatói részére. A főiskolai oktató munka mellett végzett néprajzi gyűjtő- és kutatómunkájának eredménye 6 kötet, 50 tanulmány, 110 néprajzi írás, kisebb közlés, 20 néprajzi kisfilm. Ezekre a munkákra több mint 110 publikáció hivatkozik. Emlékezéseit, riportjait, tanulmányait szaklapokban, -kiadványokban, évkönyvekben, de napi- és hetilapok hasábjain is szívesen tette közzé a szerző. Könyvének szakszerű elemzését elvégzik majd az arra hivatottak. Én csak egy baráti kézfogás és ölelés kapcsán írtam le és olvastam fel ezeket, hogy ne maradjon szó nélkül a találkozásunk. A Tanár úr boldog lehet, mert bár az élet nem kímélte túlságosan, mégis: meghagyta a szárnyait – és az ég felé tágította drága szabadságát. Tamási Áronnal kezdtem, az ő szavaival végzem. „Minden ember legnemesebb öröme, ha valami olyant cselekedhetik, amelynek tisztaságában nem kételkedik. Sem a cselekedet idején, sem a cselekedet után.” Tiszta munka ez a kötet, kedves László. Egy tiszta ember tiszta beszédű könyve. Adjon hozzá az Isten sok értelmes és hálás olvasót! Bölöni Domokos Az otthonosság gyökerei. Népismereti írások, néprajzi tanulmányok. Mentor Könyvek, 2015 Elhangzott 2015. november 4-én a marosvásárhelyi Bernády Házban, a kötet bemutatóján https://kafe.hhrf.org 2015. november 7.A székely írástudás kutatójaRáduly János (1937. október 27.) töretlen kitartással, irigylésre méltó szorgalommal írja és jelenteti meg rovásíráskutatói munkásságának újabb és újabb eredményeit. Cikkeinek mennyisége bizonyosan három számjegyű; önálló kiadványként megjelent rováskötetei a húszhoz közelítenek immár. Őstörténet és rovásírás (Editura Garabontzia Kiadó Marosvásárhely, 2015) című munkája könyvismertetéseket, recenziókat tartalmaz. "Olyan könyvek bemutatására vállalkoztam – olvassuk az Utószóban –, amelyeknek szerzői tudományos tartással nyúltak a feldolgozandó témákhoz – mértékadó magatartásukat tehát követésre méltó példákként kezeltem." Egykori tanára, Szabó T. Attila nyelvészprofesszor 1968-béli írását idézve saját szakmai hitvallását is erősíti, amikor elhatárolódik a "merőben képzetlen, kritikátlan vagy legfeljebb nagyon csekély felkészültségű, gyenge ítélőképességű nyelvészkedő műkedvelők" csoportjaitól, akik "az évszázadok folyamán már hatvan- egynéhány nyelvvel rokonítgatták Közép- Európában társtalanul árva nyelvünket". Az anyanyelvünket valamiféle ősnyelvfélének tartó szövegelők nem a józanság hűvös ellenérveivel, hanem a megszállottság rögeszmés kitöréseivel válaszolnak azoknak, akik kételkednek fellegjáró elméleteikben, és ezzel sok zavart keltenek az átlagolvasók körében. (Elég, ha barangolni próbálunk e témában a világháló szövegrengetegében...) Örömmel tölti el a kutatót, jelzi Ráduly, hogy felfigyelt a magyar rovásírásra a Nemzetközi Szabványosító Bizottság, és ekként írásrendszerünk felkerült a különféle rovásírástípusokat tartalmazó listára. "A lényeg: a nemzetközi elismertségnek örvendő kutatók zöme úgy látja, hogy nem lehet kétségbe vonni a székely (magyar) rovásírás belső-ázsiai és délkelet-európai (Dél-Urál, Észak- Kaukázus, Etelköz) stb. kapcsolatait. Az arámi ábécéhez való kötődésünk elfogadott tény. Tehát nem beszélhetünk több mint tízezer éves Kárpát-medencei magyar (székely) rovásírásról." A kötet szövegei (Trilógia a rovásírásról, Magyar őstörténeti minilexikon, A sztyeppei civilizáció, Könyv Kazáriáról, Magyar nyelvű mondat Észak- Kaukázusban, Sorok a Rovásatlasz kötetről, Rovásírásunk első említése, Régi rovásszámainkról) a Népújság Színes Világ című hétvégi mellékletében jelentek meg. (Azért jelezzük ezt, mert a címek alapján a lap internetes archívumában azok is megtalálhatják e méltatásokat, akik a kiadványhoz, kis példányszáma miatt, nem juthatnak hozzá.) A két legfrissebb "termék": Homoródkarácsonyfalva két rovásfelirata, illetve A vargyasi rovásemlék ugyanannál a Garabontzia Kiadónál jelent meg idén, 2015-ben. A homoródkarácsonyfalvi rovásfelirat, mondja a szerző, minden kétséget kizáróan az 1200-as években keletkezett, tehát 13. századi nyelvemlékünk. (Ez az anyag korábban a Beszélő rovásemlékek c. kötetben is megjelent, önálló kiadványként most juthat el az érdeklődőkhöz.) A másik könyvecskéről ízelítőnek álljon itt ez a részlet: "a székely (magyar) rovásírás egyik legkorábbi nyelvemléke bukkant elő Vargyason. A mondat, amelyet az ’írott’ kő őriz, mindenképpen az úgynevezett nyelvemlékes korban keletkezett. Jelentősége tehát fölmérhetetlen. A székely írástudás, a székely rovásírás régi-régi voltát igazolja." Bölöni Domokos Népújság (Marosvásárhely) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
