|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
| észrevételeim vannak ![]() | kinyomtatom ![]() | könyvjelzõzöm ![]() |
Névmutató: Domokos Géza 2011. február 13.Módosított javaslatok – Alapszabály-módosításokról szavazott az utóbbi évek legfontosabb SZTK-jaAz SZKT a szövetségi elnökről szóló fejezet kibővítésével is egyetértett, az új cikkely a volt elnökök jogait szabályozza. Az SZKT meghirdetett kezdési időpontjában barátságos, csevegős hangulat fogad a marosvásárhelyi Kultúrpalota előterében: az elnökjelöltek, politikusok és a háttéremberek kihasználják, hogy találkozhatnak egymással, sok a mosolygós arc. Az ülés több mint félórás késéssel kezdődik, de ehhez már hozzászoktunk. Napirendi pontok Az SZKT-t megelőző egyeztető kerekasztal által javasolt napirendi pontok ismertetésével kezdődik az ülés. Biró Rozália közölte: a javaslat szerint napirendre kerül a szövetségi elnök politikai beszámolója, az Olt megyei RMDSZ-szervezet megalakítása illetve a kongresszus előkészítése, beleértve az alapszabályzat- és programmódosító javaslatok megvitatását. Eckstein-Kovács Péter kérte Kovács Péter kongresszusi biztosi tisztségének megvonásáról szóló határozat megszavazásának napirendre tűzését, az SZKT látható többsége elutasította ezt a kérést, amelyet Eckstein és Olosz Gergely közösen fogalmazott meg. Azt is kérte, hogy a kongresszusi szavazás tisztaságának érdekében rögzítsék pontosan a szavazás mikéntjét, ennek napirendre tűzését megszavazták. Markó politikai tájékoztatója 20 évvel ezelőtt, szinte napra pontosan, február 10-én százezres gyertyás tüntetés volt Marosvásárhelyen – kezdte Markó Béla politikai tájékoztatóját, rámutatva: az akkor felmutatott szolidaritás ma is szükséges a romániai magyarság számára, és parancs az RMDSZ-nek. Az oktatási törvény elfogadása az RMDSZ és az erdélyi magyarság számára az elmúlt két évtized jogküzdelmének egyik legfontosabb mérföldköve, mert ezáltal sikerült kiteljesíteni a kisebbségi anyanyelvhasználatot: a jogszabály ugyanakkor átvezet egy olyan új küzdelembe, amely a kollektív jogokért, a döntési jogokért folyik, hiszen ez tartalmazza már a kulturális autonómia bizonyos elemeit – jelentette ki Markó. A miniszterelnök-helyettes a Szövetség nagy feladatának nevezte, hogy megteremtse az oktatási törvény helyes és minél gyorsabb alkalmazásának feltételeit, és ide sorolta az azt a célt is, hogy ősztől magyar nyelvű történelem és földrajz tankönyveket adjanak a magyar gyerekek kezébe, de elkészüljön a román nyelv oktatását célzó sajátos tanterv és tankönyv is. Közölte: az RMDSZ kitart kormányzati partnere mellett, és hamarosan koalíciós megállapodást köt a PDL-vel, amelyben olyan további fontos prioritások szerepelnek majd, mint a kisebbségi törvény elfogadása, az önkormányzati és parlamenti választási törvények módosítása, a gazdasági fejlesztési régiók átalakítása, vagy egy gazdaság-ösztönző intézkedés-csomag gyakorlatba ültetése. Mint mondta, a kisebbségi törvény képviselőházi szakbizottsági vitáját már a következő napokban-hetekben újraindítják, és esély van arra, hogy a jogszabályt még ebben a parlamenti ülésszakban elfogadják. A magyarság számára fontosnak nevezte a választási törvények módosítását is, amelyek a tervezett változtatások által a jelenleginél méltányosabb és arányosabb képviseletet biztosítanának a magyar közösség számára. A szövetségi elnök leszögezte: az RMDSZ nem esküdött és nem esküszik „örök hűséget” egyetlen román pártnak sem, csupán a magyarságnak, de betartja a kötött megállapodásait, és mindezt annak érdekében, hogy a magyar közösség céljait megvalósíthassa. Az ellenzéki pártokkal kapcsolatos viszonyt értékelve kifejtette: azt várja az ellenzéktől, hogy tisztázza az oktatási törvénnyel kapcsolatos álláspontját. A közösségen és az RMDSZ-en belüli szolidaritás fontosságáról szólva felidézte a huszonegy évvel ezelőtt, február 1o-én lezajlott százezres marosvásárhelyi könyves-gyertyás tüntetést, amely álláspontja szerint az elmúlt két évtized legfontosabb szolidaritás-példája. - Ma keveset beszélünk erről a fontos eseményről, azonban az akkor felmutatott szolidaritás ma is élő parancs: vitázhatunk, konfrontálódhatunk, de az RMDSZ-nek ma is az a felelőssége, hogy ezt a szolidaritást megőrizze – mutatott rá Markó Béla. A Magyarországgal való kapcsolatokat értékelve az RMDSZ elnöke ellentmondásosnak nevezte a magyar államvezetés viszonyulását az RMDSZ-hez. Mint fogalmazott: míg egyik vezető magyar politikus egyfajta „szentistváni intelemként”, de nagyon logikus gondolatmenetet követve, arra figyelmeztette a Szövetséget, hogy ne bontsa fel a román-magyar kapcsolatok és a magyar nemzeti érdek szempontjából fontos romániai kormánykoalíciót, és felismeri, hogy a két ország viszonyának alakulásában meghatározó az RMDSZ politikája és kormányzati részvétele, odáig már nem jut el a következtetéssel, hogy akkor talán nem jó politika, „ha az RMDSZ-t ütjük, csépeljük, és szét akarjuk verni”. Közölte: nem csak most, hanem az elmúlt húsz évben nagyon sokszor az RMDSZ-en múlt a két ország jó viszonya, akkor viszont most nem kellene úgynevezett demokrácia-központok segítségével szétverni az erdélyi magyar politika egységét. Úgy fogalmazott: amennyiben igaz az, hogy a demokrácia-központokat valójában pártalapítási céllal hozták létre, akkor ez nem más, mint - egy magyar mondás szerint – „pénzzel betegséget venni”. – Ha ez tényleg így van, és igaz, hogy erre valaki pénzt ad, akkor betegséget vesznek nekünk, de betegséget vesznek maguknak is, hiszen Magyarországnak is nagy „betegsége” lenne, ha az RMDSZ általuk is fontosnak tartott parlamenti képviselete megszűnne – figyelmeztetett az RMDSZ elnöke. Az RMDSZ négy platformja (Szabadelvű kör, Kereszténydemokrata Platform, Szociáldemokrata Platform és Nők a Nőkét Platform) kezdeményezésére az SZKT elfogadta az elnökválasztás lebonyolítására vonatkozó határozatot, amelynek pontjai: • Az RMDSz X. Kongresszusán az elnök-jelöltekre való szavazás zárt fülkében történjék, annak lehetőségét kizárva, hogy a leadott szavazatot bárki ellenőrizhesse, bárkinek be lehessen mutatni. • A fülkében, vagy annak környékén, beleértve a szavazóurnát, megfigyelők jelenléte tilos, sem személyek sem más (videokamerák, kamerás telefonok vagy bármi hasonló) nem zavarhatják a szavazás titkos jellegét. • A megválasztandó Szavazatszámláló Bizottságba válasszák be, kötelező módon, a három jelölt legalább egy-egy képviselőjét. Hozzászólások A hozzászólások során Borbély László kijelentette: ne adjon senki leckét nekünk demokráciából! „Az igaz, hogy mindig van egy többség és egy kisebbség, de a kisebbségnek el kell fogadnia a többség álláspontját, a többségnek pedig védelmeznie kell a kisebbséget. Magyarországon most azzal jönnek, hogy Magyarország a magyaroké, de akkor itt mit kellene, mondani, hogy Románia a románoké? Nem, Románia mindenkié, és huszonegy év ezt bizonyítjuk” – mondta a környezetvédelmi miniszter. Borbély a marosvásárhelyi TKT-ülés kiszivárgott jegyzőkönyve kapcsán elmondta: a felvétel azt bizonyítja, hogy "végig felelősen beszéltünk, titkosan szavaztunk; még szivárogtatásból is példát adhatnánk". A magyar kormánytól egyet kérünk: hogy partnerek legyünk; minden magyar kormánytól ezt kérjük, és azt várjuk el, hogy ők is partnerként tekintsenek az RMDSZ-re - mondta. László Attila, a Kolozs megyei RMDSZ elnöke a Mátyás szobor újraavatása körüli huzavona kapcsán megjegyezte: nem a román fél miatt húzódik ez az ügy. Winkler Gyula az Európai Néppárt 2012-es kongresszusának előkészületeiről számolt be, kiemelve, mennyire fontos a párt kisebbségekkel szembeni viszonyulásának szabályozása. Bodor László Miért-elnök a további fiatalításra helyezte a hangsúlyt, Édler András pedig az egyenlő távolság elvét kritizálta a magyarországi pártokkal kapcsolatban, arra figyelmeztetve, hogy hosszú idő óta a magyar kormány először próbál választ találni a határon túli magyarok problémáira, és hiba lenne nem elfogadni a kinyújtott kezet. Hozzátette: nem lehet egyenlő távolságot tartani, együttműködni egy Gyurcsány-típusú kormánnyal. Katona Ádám hozzászólásának legérdekesebb mozzanata az volt, hogy azt állította: 1990 márciusában Domokos Géza akkori RMDSZ-elnök már egy héttel a pogrom előtt tudott róla, hogy jönnek a hodákiak, de a fiókba süllyesztette az iratot. Eckstein-Kovács Péter az elnökválasztási folyamat leszabályozásának hiányára figyelmeztetett ismételten, ugyanakkor azt az észrevételét is megosztotta, hogy az emberek igénylik a vitát, a megmérettetést, tehát a kampánynak felhajtó ereje is van. Olosz Gergelynek korábban nem volt alkalma az SZKT előtt bejelenteni indulását a szövetség elnöki tisztségért, ezért ezt most tette meg. A korábbi, magyar kormányhoz fűződő viszonyról szóló vitához hozzátette: a mindenkori magyar kormány az lesz, amely megteremtette a nemzeti összetartozást. Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy az RMDSZ az elmúlt 21 évben azért volt sikeres, mert Erdélyre figyelt. “Elsősorban ott kell jelen lennünk, ahol a magyar emberek élnek. Kétségkívül, nagyobb hangsúlyt kell fektetnünk az erdélyi jelenlétre. Az erdélyi magyarokra figyeltünk akkor is, ha ellenzékben voltunk, akkor is, ha kormányon. Akkor, amikor nyelvi, közösségi jogainkról döntöttünk a parlamentben, és akkor is, amikor az oktatási törvényt kiharcoltuk. Ez a mi erősségünk, ezt kell figyelemmel követnünk az elkövetkezőkben is, és akkor elmondhatjuk, hogy az RMDSZ jó úton halad” - jelentette ki Kelemen Hunor. A közelgő kongresszus kapcsán megállapította, hogy az előkészületek, a három jelölt jelenléte nagyon sok mindent a felszínre hozott. Kelemen szerint ez nem baj, az viszont lényeges, hogy a kongresszus után, a végeredménytől függetlenül „egymás szemébe tudjunk nézni, együtt tudjunk továbbmenni úgy, hogy az erdélyi magyar közösség legyen továbbra is az elsődleges szövetségesünk.” Kelemen Hunor megismételte azon meggyőződését, hogy a Szövetség megújulása, megváltozása belülről kell megtörténjen, erre a változásra kell összpontosítani, nem a máshonnan érkező javaslatokra. „Kiszámítható, ésszerű változásokat javasolok, amelyeket közösen megbeszélünk, és együtt végrehajtunk. Meggyőződésem, hogy szövetségünket meg kell újítanunk, de ennek az újításnak, változásnak belülről kell jönnie. Mi magunk tudjuk csak megváltoztatni az RMDSZ-t, nem kívülről és nem másoktól kell ezt várnunk. Én ezt a változást képviselem” – ismertette terveit Kelemen Hunor. Markó Béla a hozzászólásokra válaszolva közölte: ő soha nem mondta azt, hogy egyforma távolságot kell tartani a magyarországi pártoktól, hanem azt, hogy egyforma közelségben kell lennünk. És ezt az MSZP nyolcéves kormányzása alatt mondtam el sokszor, ebből levonhatják a következtetéseket – tette hozzá. Markó felszólalását többször is megszakította bekiabálásaival az első sorban ülő Katona Ádám, aki, miután Biró Rozália megpróbálta rendre utasítani, felállt, és azt kiabálva, hogy „Gyalázzák Tőkés Lászlót!”, és hogy „Ezekkel nem áll szóba Orbán Viktor!”, kivonult a teremből, általános derültség közepette. Ezt Markó így kommentálta: ezért kell tudni, mikor kell abbahagyni. Alapszabályzat-módosítás Kovács Péter kongresszusi biztos beszámolt a február 26-27-i nagyváradi kongresszus előkészületeiről, majd Takács Csaba ügyvezető elnök beszélt az alapszabályzat-módosító bizottság előkészítő munkájáról. Az SZKT arról dönt, hogy az alapszabályzat-módosító javaslatok milyen formában kerülnek a kongresszus elé, ahol majd cikkelyenként megvitatják a módosításokat. Ezt követően következett az Alapszabályzat-módosítások fejezetenkénti vitája és megszavazása. Mint várható volt, az SZKT-küldöttek közül sokan távoztak az ülésnek erről a részéről: a legkényesebb módosító javaslatokról szóló szavazáson már csak mintegy félszázan vettek részt, miközben az ülés elején még 116 küldött volt jelen. Az SZKT elfogadta a politikai alelnöki tisztség létrehozására vonatkozó fejezetet, Eckstein-Kovács Péter javaslatát a fejezet törléséről 16-an támogatták, és 34-en szavaztak ellene. XIV. POLITIKAI ALELNÖK 1) A politikai alelnököt az SZKT választja meg négy éves időtartamra, a szövetségi elnök javaslata alapján, a szövetségi képviselők több mint fele szavazatával. Tagja az SZKT-nak, a SZÁT-nak és a SZE-nek. (2) A politikai alelnök tevékenységét egy alelnöki iroda segíti. (3) A politikai alelnök hatásköre: a) felel a kormányzati kapcsolattartásért; b) összehangolja és felügyeli a központi és dekoncentrált kormányzati tisztségviselők munkáját; c) koordinálja a szövetség külpolitikáját a szövetségi elnök megbízása alapján; d) a szövetségi elnök akadályoztatása esetén összehívja a Szövetségi Elnökséget; e) a szövetségi elnök akadályoztatása esetén összehívja a Szövetségi Állandó Tanácsot. (4) A politikai alelnököt az SZKT hívhatja vissza, a szövetségi elnök vagy a képviselők 1/3-nak javaslatára, az SZKT összképviselőinek több mint fele szavazatával. Hasonló eredményt hozott az Ügyvezető Elnökség főtitkársággá való alakításáról szóló fejezet vitája is. Az SZKT az alapszabályzat szövetségi elnökről szóló fejezetének kibővítésével is egyetértett, az új cikkely a volt szövetségi elnökök jogait szabályozza. Két szövetségi elnöki mandátumot betöltött személyek tagjai az SZKT-nak, SZÁT-nak és a Szövetségi Elnökségnek. Amennyiben jelöltetik magukat a parlamenti választásokon, a Szövetség befutó helyet biztosít számukra. A volt szövetségi elnök munkáját egy iroda segíti. Program Az RMDSZ Programmódosító javaslatait Kelemen Hunor ismertette, az SZKT két apró módosító javaslat elfogadása után látható többséggel megszavazta a programot, így a hosszúra nyúlt alapszabályzat-módosító vita után a program vitája keveebb mint tíz percet tartott, Biró Rozália 16:33-kor lezárta az ülést. Transindex.ro 2011. február 14.Melegítés a kongresszusra (Marosvásárhelyen ülésezett az SZKT)A két hét múlva esedékes tisztújító kongresszust megelőző kampány rányomta bélyegét a hét végén Marosvásárhelyen lezajlott Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) ülésére. Szinte tapintható feszültség, bekiabálások, burkolt vagy nyílt, gúnyos vagy éppen cinikus támadások, stílusparódia, teremből való kitessékelés, magasba nyújtott piros lapok jellemezték az alapszabály-módosítás miatt hosszúra nyúlt tanácskozást, amelynek legfőbb témája az anyaországgal való kapcsolat, illetve az RMDSZ koalíciós politikája volt. Hat-háromra játszik az aranycsapat Már az ülés kezdetén éles vita bontakozott ki, Eckstein-Kovács Péter kérte, hogy tűzzék napirendre az Olosz Gergellyel közösen kezdeményezett határozattervezetet, melynek értelmében menesztették volna Kovács Péter kongresszusi biztost arra hivatkozva, hogy tevékenysége során nem bizonyult pártatlannak. A plénum elutasította a javaslatot, elfogadták ellenben a kongresszusi szavazás titkosságát biztosító tervezet napirendre tűzését. Frunda Györgynél az alapszabály-módosítás ütötte ki a biztosítékot, kifogásolta, hogy későn kapták meg a tervezetet, és szerinte amúgy sem az SZKT-nak, hanem a kongresszusnak kellene döntenie arról. Katona Ádám, az Erdélyi Magyar Kezdeményezés platform vezetője elfogadhatatlannak minősítette, hogy egy demokratikus szövetségben az alapszabály-módosítást két nappal az SZKT előtt küldték el, bírálta az RMDSZ csúcsvezetését, az "aranycsapatot", akikkel Orbán Viktor nem áll szóba, és akik "hat-háromra játszanak", azaz a valamikor hatszázalékos támogatottságot olyannyira leépítették, hogy most a háromszázalékos eredmény is kérdéses. Pénzzel betegséget Ez volt az utolsó SZKT, amelyen Markó szövetségi elnökként szólalt fel, talán ezért is kezdte nosztalgikus hangnemben beszédét, utalva az 1990-es években lezajlott ülések zamatos vitáira vagy a Marosvásárhelyen lezajlott százezres tüntetésre. Az RMDSZ koalíciós politikájának elemzése kapcsán mérföldkőnek, korszakhatárnak minősítette az oktatási törvény elfogadását, melyet egyúttal kötelező házi olvasmányként ajánlott a szövetség politikusainak, rosszallóan jegyezve meg, hogy némelyek nem is ismerik a jogszabályt. Bár örök hűséget nem esküszik egy román pártnak sem, az RMDSZ betartja koalíciós megállapodásait, főleg, amíg kölcsönös ez, az ellenzéktől pedig várja, tisztázza álláspontját a tanügyi törvény kapcsán, majd gúnyosan jegyezte meg: az RMDSZ-elnökválasztási kampányban is témává vált, ki mennyire szerelmes egyik vagy másik román pártba. Leszögezte, a koalíció prioritási listáján szerepel a kisebbségi törvény. Kitért a magyar kormánnyal való kapcsolatra is, utalt Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes legutóbbi nyilatkozatára, melyben azt sugallta, az RMDSZ-nek ki kellene tartania jelenlegi kormányzati partnerei mellett. Csakhogy eme Szent István-i intelem mellett azt is fel kellene ismerni, hogy nem jó, ha az RMDSZ-t ütik, vágják, szét akarják verni — vélekedett Markó, aki szerint pénzzel betegséget vesz a magyar kormány, ha a Demokrácia Központokat pártalapításra használja, veszélybe sodorhatja a romániai magyarság parlamenti képviseletét. Lecke demokráciából A felszólalások során Lakatos Péter és Szabó Ödön viccel, pamflettel próbálta oldani a hangulatot, ez utóbbi megjegyezte: a magyar kormánynak Magyarországon van szüksége a határon túli magyarokra. Borbély László leszögezte: demokráciából senki ne adjon leckét az RMDSZ-nek, majd büszkén ecsetelte, a marosvásárhelyi zárt ülésről kiszivárgott anyag is azt bizonyítja, felelősségteljesen beszéltek a gyűlés résztvevői. László Attila a Mátyás-szobor avatása körüli bonyodalmakról, Winkler Gyula az Európai Néppárt programjának módosításáról beszélt, Lakatos András Markó Bélát méltatta, Édler András pedig kifejtette: hiba lenne a magyar kormány kéznyújtását elutasítani, kár egy szűk csoport egyéni érdekeiért feláldozni a romániai magyar közösséget, az RMDSZ-nek inkább saját háza táján kellene körülnéznie, biztosítania az esélyegyenlőséget a három elnökjelölt számára, valamint megnéznie, miként térhetnének vissza a választókhoz. Katona Ádám keserűen konstatálta, hogy most is az "aranycsapat bebetonozásán" dolgoznak, két oldalról súgnának Kelemen Hunornak, ha ő kerülne az RMDSZ elnöki tisztségébe. Mint mondta, 1990 márciusában Domokos Géza akkori RMDSZ-elnök már egy héttel a véres március előtt tudomást szerzett arról, hogy jönnek a hodákiak, de a fiókba süllyesztette az iratot. "Szégyen, gyalázat" — kiáltotta, amikor Bíró Rozália SZKT-elnök felszólította, hogy fejezze be beszédét, mert túllépte az időkeretet. Eckstein-Kovács Péter a kampánytapasztalatait összegezte, sérelmezte, hogy a választás szabályozását kérő levelét válaszra sem méltatta a csúcsvezetés, majd megjegyezte: észlelte a kampány felhajtóerejét is. Olosz Gergely RMDSZ-elnökjelölt az SZKT előtt is bejelentette, hogy versenybe száll, mint mondta, összefogást, jólétet akar, a magyar—magyar viszonyban az egyenlő távolságtartás helyett szövetséget, és azt szeretné, ha február 27-e után nem az RMDSZ vezetné a közösséget, hanem a közösség az RMDSZ-t. Kelemen Hunor megjegyezte: sok szó esett Budapestről, de kevés Erdélyről, márpedig az RMDSZ erőssége az Erdélyre figyelés, és ezt kell követni a továbbiakban is. Szerinte a változásnak belülről kell fakadnia. A felszólalásokra válaszolva Markó leszögezte: ő maga nem elnökjelölt, majd az előtte felszólalók némelyikének "nyersmagyar" megfogalmazásait kigúnyolva értetlenségét fejezte ki, hogy miért baj, ha az általa megszerzett tapasztalatot, "aztat a tapasztalatot" megpróbálja átadni. Cinikusan reagált Katona Ádám felvetéseire is, aki azonban az első sorból válaszolt igen hevesen, sérelmezve, hogy Tőkés Lászlót gyalázzák, végül felszólították, hagyja el a termet. Menjenek a fenébe, aljas gazemberek! felkiáltással ki is vonult a teremből a résztvevők kacagása közepette. (Utóbb visszajött, és elnézést kért kirohanásáért.) Markó Béla közben az egyenlő távolságtartás elvét bírálóknak próbálta elmagyarázni, hogy ő ilyent soha nem mondott, mindig az egyenlő közelség elvéről beszélt. Eckstein-Kovács Péter kétkedően csóválta fejét, Markó meg is szólította, de az RMDSZ-elnökjelölt csak annyit válaszolt: "Fáj a nyakam." Személyre szabott alapszabály Az SZKT által javasolt formában az RMDSZ alapszabályzata rendelkezne többek között a politikai alelnöki tisztség létrehozásáról, arról, hogy az ügyvezető elnökséget főtitkársággá alakítanák, lehetővé tennék a regionális területi szervezetek megalakítását, és létrejön a szövetségi elnökség. A politikai alelnököt az SZKT választja meg, ő felel többek között a kormányzati kapcsolattartásért, a szövetség külpolitikájáért. Az új alapszabály előírja, hogy a volt szövetségi elnökök számára (február 27-e után Markó Béla kerül ebbe a helyzetbe) létrehoznak egy irodát, és biztosan befutó helyet kapnának a parlamenti választásokon. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. február 24.Az újságíró ritkán dicsérPolitikai vezetőként Markó Bélának az erénye éppen az volt, hogy nem hagyta, mások diktáljanak neki. A sajtó, az újságíró szerepe a politika, a politikus kritikája. Nem csupán a közössége, hanem a politikus érdekében is az, így teremti meg a kétirányú információáramlást lehetővé tevő bizalom hídjának épülését a vezetők és szavazók közt. Ezért húsz éves újságírói munkám során ritkán, ha memóriám nem csal, soha nem méltattam politikust. Most mégis megteszem, akkor is, ha tudom, néhányan sokatmondóan néznek majd rám, és azt kiáltják: Leleplezted magad, bértollnok! A romániai magyar sajtóban is járja az a módi, hogy azokat a politikusokat érdemes dicsérni, akiknek egyre magasabban áll a csillaguk, s belerúgni azokba kell, mert lehet, akik veszítenek hatalmukból. Én maradok azok között az újságírók között, akik ennek a gyakorlatnak az ellenkezőjét cselekszik. Markó Bélát akkor méltatom nyilvánosan először, amikor politikai karrierje csúcsán lemond az RMDSZ elnöki tisztségéről. A még ellenségei által is Markó-korszaknak nevezett tizennyolc év ugyanis a romániai magyarság történetének legjobb időszaka volt. Akkor is, ha nem sikerült elérni az autonómiát, akkor is, ha nincs önálló magyar állami egyetemünk. Azzal a szükséges megjegyzéssel, hogy a kisebbségi jogi érdekérvényesítés nem csupán Markó Bélának és az RMDSZ-nek, hanem elsősorban az érdekvédelmi szervezet által hangoztatott társadalmi összefogásnak, az erdélyi magyar közösség józanságának köszönhető. Markó Bélát, a politikust van, aki szereti, van, aki kétségbe vonja tevékenységét. Egy valami azonban kétségbevonhatatlan: elnöksége alatt, tizennyolc éven át az RMDSZ egyetlen választást sem vesztett el. Magyar vidéken megnyerte a helyhatósági választásokat, bejutott a parlamentbe, és 1996 óta támogatja a kormányzó pártot vagy éppen a kormánykoalíció tagja. Az európai parlamenti választásokon pedig a romániai magyarság számarányán felüli létszámban juttatott képviselőket Brüsszelbe. Markó Bélát 1993-ban, az RMDSZ harmadik kongresszusán választották elnökké. „Hogy jó vagy rossz döntés volt az én megválasztásom, az majd később kiderül. Bízzuk az utókorra, hogy eldöntse, ki volt államférfi és ki nem” – mondta 1996-ban, amikor így emlékezett a brassói kongresszuson született döntésre: „Az volt a szándék, hogy olyasvalaki kerüljön a szövetség élére, aki egyensúlyt tud teremteni. Egyébként engem sokszor idegesített, hogy az én alkatomhoz ez társul, mert én tulajdonképpen gyűlölöm a langyosságot, hiszen a langyosokat kiköpi az Úr, márpedig aki itt se áll, ott se áll, az langyos. Én nem vagyok igazán pártpolitikus. Az elmúlt években jó néhányszor kifogásolta egy-két román politikus, hogy nem eléggé markánsak az álláspontjaim. Ők jól érzékelték, hogy én nem voltam hajlandó teljes erővel ide vagy oda állni, előrerohanni, annyira elkötelezni magam, hogy mögöttem felégessem a hidakat. Ez nem mindenkinek rokonszenves...” Az RMDSZ elnöke megvallotta, sokra tart bizonyos baloldali, és sokra tart jobboldali értékeket is, ő ezt megteheti, mert nem kényszerítette rá a helyzet arra, hogy egyik vagy másik oldalra álljon. Elismerte, hogy ezt egyesek amolyan se hús, se hal állapotnak tartják, ám szerinte ez az erdélyi magyar politika, amely más, mint a magyarországi magyar politika, mert az erdélyi magyarság is más helyzetben van, mint a magyarországi magyarság. Hogy mi lesz a sokszínű erdélyi egységnek a sorsa? Nos, az erdélyi magyar társadalom jövőjét kétségtelenül befolyásolja Markó Béla visszavonulása. Kérdés, hogy az elnökválasztás után a vesztesek el tudják-e fogadni vereségüket. Kérdés, hogy az új elnök milyen viszonyt alakít ki Tőkés Lászlóval és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal, a FIDESZ-szel, a román pártokkal. Mennyire lesz befolyásolható? Politikai vezetőként Markó Bélának az erénye éppen az volt, hogy nem hagyta, mások diktáljanak neki. Az erdélyi magyarságnak hasonló vezető(k)re van szüksége. Hogy megtaláljuk-e? A kérdés a brassói kongresszus előtt is hasonló volt, hiszen egy – ma már legtöbben elismerik – nagy kaliberű politikus, Domokos Géza helyére kerestünk alkalmas vezetőt. A válasz egy-másfél évtized múlva talán hasonlóan igenlő lesz... Ambrus Attila , Új Magyar Szó (Bukarest) 2011. február 25.Sorsdöntő kongresszusra készül az RMDSZ NagyváradonSorsdöntő lehet az RMDSZ 10., váradi kongresszusa: tizenkét év után először fordul elő, hogy több jelölt pályázza meg a szervezet vezetői tisztségét, az elnökválasztás nyertese a szövetséget 18 évig irányító Markó Bélától veszi át a stafétabotot. A fórumon – melynek keretében a szövetség alapszabályának módosítása is terítékre kerül – az 555 küldöttön kívül a parlamenti pártok vezetői is részt vesznek. A szombaton és vasárnap a nagyváradi Szakszervezetek Művelődési Házában zajló 10. RMDSZ-kongresszuson az 555 küldött három jelölt közül választhat. A papírforma szerint a legnagyobb eséllyel a területi szervezetek zöme és a leköszönő elnök által támogatott Kelemen Hunor művelődési miniszter, a szövetség korábbi ügyvezető elnöke indul. A tisztségre ugyanakkor a kolozsvári Eckstein-Kovács Péter, az államelnöki hivatal kisebbségügyi tanácsosa és a háromszéki Olosz Gergely parlamenti képviselő pályázik még. Huszonegy éves története során az érdekvédelmi szövetséget mindössze két elnök vezette. Az RMDSZ legfőbb vezetőtestületének első tanácskozása alkalmával – mely szintén Nagyváradon, 1990 áprilisában zajlott – Domokos Géza író, műfordító nyerte az elnökválasztást a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége támogatásával induló Szőcs Géza költő ellenében. Három évvel később, a Brassóban megszervezett RMDSZ-kongresszus alkalmával Domokos Géza önként visszalépett, Markó Béla pedig fölényes győzelmet aratott egyetlen kihívójával, Mina Lászlóval, a Brassó megyei szervezet elnökével szemben. Újabb elnökválasztásra 1995 májusában Kolozsváron került sor, Markó kihívói – Borbély Imre elnökségi tag és Kónya-Hamar Sándor kolozsvári parlamenti képviselő – azonban alulmaradtak. Két évvel később Marosvásárhelyen a tisztújítás nem szerepelt a napirenden, az 1999-es, csíkszeredai fórumon pedig az RMDSZ belső ellenzéke által támogatott Kincses Előd ügyvéd csupán a voksok egyharmadát tudta összegyűjteni Markó Bélával szemben. A 2003-as szatmárnémeti kongresszuson – mely főként azért emlékezetes, mert ekkor fosztották meg tiszteletbeli elnöki tisztségétől Tőkés Lászlót – nem volt kihívója Markó Bélának, s mint ismert, egyedüli jelöltként kapott újabb négyéves megbízatást a 2005-ös aradi ülésen is. A legutóbbi RMDSZ-kongresszust 2009-ben Kolozsváron tartották. Zsúfolt kongresszusi program A Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) február 12-én Marosvásárhelyen lezajlott ülésén született döntések értelmében a kongresszus napirendjén az RMDSZ alapszabályának 127 cikkelye közül 87 paragrafus módosítása is szerepel. A szombaton várható elnökválasztási szavazás lebonyolításáról szóló határozat értelmében a kongresszuson a szavazás zárt fülkében történik, kizárva annak lehetőségét, hogy a leadott szavazatot bárki ellenőrizhesse, és bárkinek be lehessen mutatni. Tiltja a határozat a megfigyelők és más személyek, illetve képrögzítő készülékek jelenlététa szavazófülkében, illetve a fülke és a szavazóurna környékén. A határozat harmadik pontja kimondja, hogy a megválasztandó Szavazatszámláló Bizottságban kötelező módon a három elnökjelölt legalább egy-egy képviselője is jelen van. Fellendül a váradi turizmus A Körös-parti város öt nagy hoteljében biztosan telt ház lesz a hétvégén, itt szállnak meg a kongresszusi küldöttek, valamint a meghívottak (közel százan), míg az eseményre akkreditált 250 sajtós további négy-öt kisebb panzióban kap helyet, tudtuk meg Szabó József kongresszusi biztostól. A jeles meghívottak között biztosan ott lesz Emil Boc miniszterelnök, Crin Antonescu, a Nemzeti Liberális Párt (PNL), Victor Ponta, a Szociáldemokrata Párt (PSD), illetve Daniel Constantin, a Konzervatív Párt elnöke is. A kongresszust négy tévécsatorna közvetíti élőben. A hatalmas rendezvény lebonyolításában a szövetség kolozsvári központjából mintegy hatvanan segédkeznek, Nagyváradról és Bihar megyéből pedig mintegy kétszáz önkéntes vesz részt a szervezésben – ide nemcsak a kongresszuson sürgő-forgó fiatalok tartoznak, hanem például a biztonsági őrök, a virágdekorációk készítői, a parkolóőrök, illetve a parkolók jelzéseit felfestő munkások is. A váradi szervezők között tíz olyan önkéntes is dolgozik, akik már az első, szintén a bihari megyeszékhelyen tartott RMDSZ-kongresszus lebonyolításában is részt vettek, tudtuk meg Szabó Józseftől. Nem kis feladat a vendégek étkeztetése sem: a legtöbben a hotelekben fognak reggelizni és vacsorázni, az ebédet pedig a helyszínen kapják: szombaton egy szendvicset ehetnek, vasárnap pedig svédasztalt terítenek nekik. A kongresszusi biztos megjegyezte: fontos például arra is odafigyelni, hogy a szendvicsben ne legyen sok mustár vagy ketchup, mert azzal a küldöttek lecsöpögtethetik magukat. Lényeges az időjárás is, ezért a szervezők folyamatos kapcsolatban vannak a meteorológiai szolgálattal, hiszen a hóesés megnehezíti a küldöttek Váradra vezető utazását. Nem tiltakozhatnak a szakszervezetisek Csütörtökön kiderült, a nagyváradi városi önkormányzat nem engedélyezte azt a tüntetést, amelyet a szakszervezetek terveztek szombatra, az RMDSZ kongresszusának helyszínéül szolgáló szakszervezeti művelődési ház előtti térre. „A törvényes előírások értelmében nem lehet ugyanazon a helyszínen, ugyanabban az időben két rendezvényt tartani, attól függetlenül, hogy milyen jellegű rendezvényekről van szó” – magyarázta a szakszervezetek kérelmét elutasító döntést Ionel Vila, a nagyváradi városi önkormányzat jegyzője. A szakszervezetek azért akarnak tiltakozni, mert a kormány felelősségvállalással, parlamenti vita nélkül kívánja elfogadtatni a munkatörvénykönyvet. Kelemen Hunor kulturális miniszter, szövetségi elnökjelölt kérte a nagyváradi polgármestert, ne engedélyezze a megmozdulást, mivel az RMDSZ-kongresszusnak „semmi köze a szakszervezetek kéréseihez”. Időközben a Frăţia szakszervezeti tömb Maros megyei vezetősége bejelentette: nem kívánnak elállni szándékuktól, és küldöttségük tiltakozni fog a rendezvény helyszínén. „Abszurdum, hogy az önkormányzattól kell engedélyt kérnünk, hogy elmenjünk a Szakszervezetek Művelődési Házába” – nyilatkozta csütörtökön Călin Orlando Cociş, a Frăţia marosvásárhelyi képviselője. Eckstein: nemcsak az elnökválasztás a tét A hétvégi kongresszuson az új elnök megválasztásán kívül a vezetőtestületnek arról is döntenie kell, hogy a szervezet hogyan, milyen programmal készül fel a 2012-es parlamenti választásokra – jelentette ki csütörtökön Eckstein-Kovács Péter elnökjelölt. A politikus szerint az is eldől Nagyváradon, hogy marad-e a két magyar párt Erdélyben, vagy létrejön a harmadik is. „Nem az a jelölt tudja a tagság által elvárt változást meghozni, akit ugyanazok fognak vezetni, akik eddig is vezették a szövetséget, a volt elnök és a politikai alelnök. A változást csakis egy független, egyedül dönteni képes jelölt hozhatja el, aki tud tárgyalni az erdélyi magyar szervezetekkel, aki nem kívánja sem a bukaresti, sem a budapesti pártokhoz kötni az RMDSZ szekerét” – fogalmazott Eckstein. Az elnökjelölt ugyanakkor cáfolta Szász Jenő korábbi nyilatkozatát, leszögezte: nem kíván visszalépni Olosz Gergely javára. Abszurd volna, ha visszalépnék azzal a támogatottsággal, amivel rendelkezem. Győzni megyek Nagyváradra” – mondta az elnökjelölt. Létrejöhetnek a regionális szervezetek Antal Árpád, a szövetség sepsiszentgyörgyi és Tamás Sándor, Kovászna megyei elnöke a Székelyföld hangsúlyosabb megjelenítését szorgalmazzák az RMDSZ-en belül. A két háromszéki politikus közölte: részt vettek a szabályzat és programmódosító bizottság munkálataiban, a plénum elé kerülő tervezetbe két javaslatuk került be. A jelenleg működő Országos Önkormányzati Tanács helyett három regionális –székelyföldi, dél-erdélyi és partiumi – tanács létrehozását szorgalmazzák, ezek vezetői alkotnák az országos tanácsot, mondta Tamás Sándor. A politikus szerint az országos tanács nem működik, mert túlméretezett. A székelyföldi RMDSZ létrehozására az a szabályzatmódosítás teremt lehetőséget, miszerint két vagy több megyei szervezet regionális szervezetet hozhat létre. A székelyföldi szervezet biztosan megalakul, de több ilyen regionális szervezet is működhetne, ha mások is támogatják a kezdeményezést, fejtette ki Antal Árpád. Bíró Blanka, Gyergyai Csaba, Kiss Előd-Gergely, Nagy Orsolya Krónika (Kolozsvár 2011. február 25.A Markó-doktrína aktualitásaNem szeretnék leltárt készíteni, akinek kedve van, felüti az internetet, és rájön arra, hogy a Google-ben Markó Bélának a neve különböző nyelveken több mint száztízezerszer jelenik meg, és közben találkozik valamennyi könyvének a címével is. Verseskötetekkel ugyanúgy, mint irodalmi vonatkozású esszékkel vagy politikai publicisztikával, készítettek vele interjúkötetet, és megjelent a még mindig kevéssé ismert közös szerző, a Szekuritáté által készített lehallgatási dossziéja is. A címszavak java részében vagy úgy szerepel Markó Béla, mint költő, író, szerkesztő, vagy úgy, mint politikus. Az első három megnevezés voltaképpen alkotói munkát és értelmiségi létet takar, az utóbbi pedig – hadd nevezzük így – közéleti tevékenységet. A kettő között igen lényeges különbség van. Az alkotó ember egy sorompóit felemelő társadalomban voltaképpen szabad, úgy gondolkodik és azt teszi, amit akar. Hogyha mondjuk ír vagy beszél, akkor olyan szavakat és kifejezéseket, olyan mondatszerkezetet használ és olyan gondolatvitellel építkezik, aminővel a kedve tartja. A közéleti személyiségnek is nevezett politikus ugyanezt nem teheti meg. Ő ugyanis az intézményi és jogi korlátokon túl sem feledheti, hogy rendszerint nem azonos jellemzőjű, hanem különbözőképpen rétegződött, kisebb-nagyobb közösségekhez szól, és mindannyiuk számára meg kell találnia az őket összefűző szálakat. Ezért a politikusok, még ha szeretnék, sem tudnák elkerülni a közhelyeket, a költők számára viszont belső parancs az eredetiség, a gondolati tömörség, a választékos nyelv. És a dolgok természeténél fogva létezik még egy igen nagy különbség: miközben a költő rendszerint az egyénnel, az emberrel, annak belső világával foglalkozik, addig a politikus, minél gyakrabban emlegeti az embereket, óhatatlanul annál arctalanabbá válik számára az a tömeg, amelyhez intézi szavait. Nem látszólagos, nem felszínes, hanem nagyon is valós ellentmondások ezek, és nekem, akár lírai, akár prózai, akár publicisztikai, akár nemzeti-nemzetiségi vagy történelmi vonatkozású szövegeit olvasom Markó Bélának, netán a politikai beszédein töprengek el, mindig eszembe jut ez a kettősség. Alighanem az ember egyazon időben nem lehet költő és politikus is, kötve hiszem, hogy Markó Béla a Szövetségi Képviselők Tanácsa vagy a román kormány ülései alatt, amikor nem éppen ő beszél, verseket vagy irodalmi esszéket írna, mint ahogyan az sem valószínű, hogy egy szonett két sora között következő beszédének az indításán gondolkodna. Ezért az egyesek számára oly egyszerűnek tűnő, több százszor leírt, költő-politikus, vagy politikus-költő fogalma számomra sem egybeírva, sem kötőjellel nem értelmezhető összevontan, hanem csupán így: Markó Béla életének adott óráiban, napjaiban költő és esszéíró, más órákban és más napokon pedig politikus. Nem a költő politizál és nem a politikus ír verset, hanem ugyanaz a gondolkodó személyiség, ugyanaz az erdélyi magyar értelmiségi áll mindkét önálló cselekvés hátterében. Megértve ezt a különbséget, egy újra kiadott és egy új Markó-kötetről szeretnék beszélni. Az Erdélyi macska című könyv Szép-literatúrai utazások alcímmel zömében a klasszikus, valamint a jelenkori magyar irodalom több alkotójával, alkotásával kapcsolatos esszéket tartalmaz. Meggyőződésem, hogy nem csupán a magyartanárok, hanem általában az értelmiségiek számára hasznos lehet a Markó Béla tolla irányította újrafelfedezés, amely olykor csupán egy-egy idézetet használ ürügyként ahhoz, hogy – amint azt az 1990 előtti írásokban megszoktuk – a sorok között közösségi üzenetet is hordozzon. A kötet utolsó fejezete pedig már önálló, különálló egység, itt főként a Markó Bélával készített interjúk már ahhoz a politikushoz vezetnek el, aki a Kié itt a tér című összeállítás cikkeit, beszédeit, tanulmányait írta. Bevallom, én ezt az utóbbi kötetet kimondottan azzal a céllal olvastam el, hogy találjam meg a Markó-doktrínát. Ugyanis miután Markó Béla bejelentette, hogy tizennyolc esztendő után nem óhajt indulni az RMDSZ elnöki tisztségéért, politikai ellenfelei közül nagyon sokan kezdték emlegetni ezt a fogalmat. Miszerint, ha Markó majd nem is vezet, de a Markó-doktrína tovább fog élni, az RMDSZ-ben nem lesz szemléletváltás, mert a Markó-doktrína mélyen meggyökerezett a szervezetben, évek kellenek, amíg a Markó-doktrína szellemét lehántják a megcsontosodott, a doktrínába betokosodott RMDSZ-ről és így tovább. De voltaképpen mi is ez a Markó-doktrína? Néhányan azzal vádolják a szövetségi elnököt, hogy megszilárdította a központi vezetést, a döntéseket egy szűk kör kezébe helyezte – és ez a Markó-doktrína. Mások szerint a Markó-doktrína azt jelenti: Erdélyben nem lehet élet az RMDSZ-en kívül, azaz a romániai magyarságnak politikai egységben kell maradnia és mindig úgy kell táncolnia, hogyan az RMDSZ vezetősége fütyül. Minden más, többpárti kísérlet csökkenti a romániai magyarság politikai és más érdekérvényesítési esélyeit. Megint mások szerint a Markó-doktrína valamiféle kötéltánc a román hatalom közelében, és arra szolgál, mindegy, hogy mikor, mindegy, hogy kivel, de az RMDSZ mindig ott legyen a romániai hatalomban. Azután léteznek olyan politikai-ideológiai ellenfelek, vagy a holdudvaraikban éldegélők, akik darabokból próbálják összeállítani a Markó-doktrínát. Például: nincs szükség területi autonómiára, jó helyette a regionalizmus. Vagy: nem önrendelkezési, hanem kisebbségi törvényre van szükség. Léteznek más megközelítések is. Például: a Markó-doktrína elveti a gyökeres megoldásokat, és a kis lépések híve. Vagy: a Markó-doktrína nem eléggé népi és nem eléggé nemzeti, Magyarországon csak a szocialisták és a liberálisok támogatását élvezi. Tehát mi is a Markó-doktrína? Nos, én ebből a könyvből, az utóbbi két évtizedben megírt tanulmányok, előadások, hazai és magyarországi lapokban megjelent közéleti írások gyűjteményéből a következő támpontokat derítettem ki, amelyeket – saját értelmezésemben – akár Markó-axiómáknak, azaz Markó Béla politikai sarkigazságainak is nevezhetünk. Az első: a romániai németektől és zsidóktól eltérően a romániai magyarok történelmi távlatokban is meg akarnak maradni szülőföldjükön. Nagyobb tömegben sem Magyarországra, sem távolabbra nem óhajtanak kitelepedni, ezért itt kell megtalálniuk a saját egyéni és közösségi létük jobbításához nélkülözhetetlen társadalmi-gazdasági-jogi kereteket. A második: bár nem is egyszer átemelték feje fölött a határokat, a romániai magyarság nem a jelenlegi Magyarország Erdélybe kivándorolt magyar kisebbsége, hanem egyenrangú összetevője a magyar nemzetnek. Következésképpen kettőjük között bármilyen viszonyrendszer nem alárendelt, hanem csak mellérendelt lehet. A harmadik: akár tetszik ez nekünk, akár nem, a romániai magyarság jelene és jövője szorosan összefügg Románia jelenével és jövőjével, hiszen a romániai magyarok ennek az országnak a valóságában élik mindennapjaikat. A negyedik: a romániai magyarság jelenére és jövőjére vonatkozó elképzeléseket nem a harsogó kinyilatkoztatások szintjen, hanem helyi, regionális, országos és nemzetközi szintén végzett következetes munkával lehet véghezvinni. Az ötödik: a valóban működő és működtethető közösségi autonómiát ezekkel az eszközökkel, a nyitott társadalom biztosította céltudatos és alulról történő intézményépítéssel lehet elérni. Úgy gondolom, a Markó-doktrína nem más, mint a fenti megfontolásokhoz csatlakoztatott politikai eszközöknek a mindenkori hatékonyság függvényében rugalmasan bővíthető vagy szűkíthető tárháza. A kulcsszó az előző mondatban pedig a hatékonyság. Markó következetes kiállása a romániai magyarság politikai képviseletének és érdekvédelmének egysége mellett voltaképpen nem más, mint folyamatos küzdelem a hatékonyság és eredményesség megőrzéséért. A politikus Markó a váradi kongresszuson nagy vonalakban a következőképpen vehetné számba a tizennyolc év eredményességet: szabad anyanyelvhasználat a közigazgatásban és a bíróságokon, kétnyelvű törvényes feliratozás, anyanyelvű oktatás óvodától az egyetem utáni képzésig, önálló és egyre inkább általunk irányított iskolai hálózat, a romániai magyarságra szabott és kiemelt költségvetési támogatásokkal egybekötött tanterv. Kiterjedt föld-, erdő- és ingatlanvagyonok visszaszolgáltatása, erdélyi magyar közösségek intézményépítése, iskolák, templomok, közösségi házak, emlékművek ezreinek felújítása és meglendülő infrastruktúra-fejlesztés az egyre önállóbb döntési jogkörökhöz jutó helyhatóságok irányítása alatt. Olyan magyar művelődési élet, amelyet csak az ötlettelenség, a kezdeményezőkészség és az anyagiak hiánya korlátozhat. Összeségében pedig a romániai magyarság olyan politikai-társadalmi tényezővé való válása, amelyre mindeddig, Románia történelmében még soha nem volt példa. Persze, tisztában vagyok azzal is, hogy van az éremnek az ország általános helyzetéhez és még el nem ért vágyainkhoz kapcsolódó másik oldala is. Nem feledhetjük ugyanis, hogy még a lehető legszürkébb erdélyi macska is csak addig marad ugyanannál a háznál, amíg megélhetése van, máskülönben önálló és gazdától független. Ezért úgy gondolom, az első könyvcím markói metafórája nem véletlen. A házimacska nem annyira látványos, mint a mifelénk csupán állatkerti ketrecekben vagy cirkuszi porondokon felbődülő más macskafélék, de szabad, szívós, kitartó – túlélő. És ez nem a Macskák című zenés játék. Ez a valóság. Domokos Géza (Brassó, 1928. május 18. – Marosvásárhely, 2007. június 27.) Az elemi iskolát Zágonban, a középiskolát Sepsiszentgyörgyön végezte. A kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen kezdte a bölcsészeti tanulmányait, majd egy év után Moszkvában a Makszim Gorkij Irodalmi Intézetben Pausztovszkij tanítványa lett. Visszatérve Romániába, az Előre, a Pionír és az Ifjúmunkás szerkesztőségében dolgozott. 1961-től a bukaresti Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi részlegének főszerkesztője, 1970-től a Kriterion Könyvkiadó igazgatója lett. Az Irodalmi Könyvkiadónál töltött évek alatt indultak el a Romániai Magyar Írók, a Horizont, és a Forrás könyvsorozatok. A diktatúra bukása után a születő Romániai Magyar Demokrata Szövetség alapítója és első elnöke lett. Meghatározó szerepet játszott a szervezet országos intézményeinek felépítésében, a román politikai pártokkal folytatott párbeszéd elindításában, az RMDSZ külföldi megismertetésében, a romániai magyar közösség parlamenti politikájának kialakításában. 1993-tól kezdve visszavonultan élt. Markó Béla Domokos Gézáról: „Írni is úgy írt, ahogy a régi erdélyiek: dísztelenül, szikáran, pontosan, tisztán, érthetően. (...) Míg mások szép színes metaforái rövid idő alatt romlandónak bizonyultak, az ő munkáinak súlya mintha növekedne, mintha érvényesebb lenne az is, amit a napi politika dilemmáiról papírra vetett. Ellenfeleit bírálja, de nem mocskolja, ellenségeit próbálja megérteni.” Markó Béla (Kézdivásárhely, 1951. szept. 8. 1958–1970 között a kézdivásárhelyi líceum diákja, itt érettségizett, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán magyar-francia szakon tanult. 1974-ben szerezte meg tanári diplomáját. 1974–1976 között Marosszentannán általános iskolában francia nyelvet tanított. 1976–1989 között Marosvásárhelyen az Igaz Szó irodalmi folyóirat szerkesztője volt. 1989-től főszerkesztője a Marosvásárhelyen kiadott Látó című irodalmi folyóiratnak. Az 1989-es változások után kezdett el politikával aktívan foglalkozni. A Maros Megyei Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) alapító tagja és alelnöke. 1990-ben Maros megyei szenátor, 1990-1991-ben az RMDSZ Országos Elnökségének tagja volt. 1990–1992 között a Szenátus Művelődési Bizottságának és Oktatási Bizottságának tagja, a Román Parlament IPU-küldöttségének tagja. 1991–1992-ben az RMDSZ szenátusi frakciójának elnöke, majd 1996-ig a Szenátus Külügyi Bizottságának és Oktatási Bizottságának tagja volt. 1993 óta a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke és 1996 óta a Szenátus Külügyi Bizottságának tagja. 2004-2007 között a román kormány művelődési, oktatási és az európai integrációs tevékenységeket felügyelő miniszterelnök-helyettese. 2009 decemberétől ismét a román kormány miniszterelnök-helyettese. Székedi Ferenc, Új Magyar Szó (Bukarest) 2011. február 28.Markó Béla: az RMDSZ közös szellemi vagyonunkA kongresszuson az 555 igazolt mandátumú küldött közül 533 jelent meg, ami 97 százalékos részvételi arányt jelent. A napirend elfogadása után Markó Béla leköszönő elnök tartott beszámolót, amelyben hangsúlyozta: a politikai egység önmagában is érték egy kisebbségi helyzetben lévő közösség esetében, mert azt mutatja, hogy abban a közösségben erősebb az összetartozás szándéka, mint a széthúzás, erősebbek a közös érdekek, mint a véleménykülönbségek. Markó emlékeztetett: a szervezet partneri viszonyt alakított ki a különböző demokratikus pártokkal, ma már közigazgatáshoz, kormányzáshoz értő, felkészült politikusi gárdája van. A pártelnök emlékeztetett a szövetség a kilencvenes évek elején megfogalmazott programjára, a menet közben elfogadott cselekvési programokra, az 1993-ban az Európa Tanácsnak benyújtott Memorandumra. Azoknak a dokumentumoknak a legtöbb pontja megvalósult, egyedül az akkor még csak általánosságban emlegetett területi autonómia maradt beváltatlan követelés, hiszen ahhoz mélyreható államszervezési, közigazgatási reformra van továbbra is szükség – mondta a szónok. A kulturális autonómia bizonyos feltételei viszont már ott vannak a most elfogadott oktatási törvényben – fűzte hozzá. A romániai magyarság egységének gondolata alkotta a leköszönő elnök beszédének gerincét. Felidézte, hogy az alapvető szembenállás az elmúlt két évtizedben a „mérsékeltek és radikálisok” között volt tapasztalható. „Azok, akik a román parlamentben vagy később kormánykoalícióban próbáltak eredményt elérni, joggal nevezhetők mérsékelteknek azokhoz képest, akik akkor még hevesen tagadták a románokkal való politikai párbeszéd, netán együttműködés értelmét” – emlékeztetett. A tizennyolc év legnagyobb belső politikai változása éppen az – vélte a szónok –, hogy ma már ilyen értelemben mérsékeltek vitáznak mérsékeltekkel. „Elégtétellel látom, hogy aki leghangosabban támadott minket azért, hogy bízunk a parlamenti politikában, most ott van az Európai Parlamentben, pártot alapít, és minden bizonnyal román parlamenti jelenlétről, esetleg kormányzásról álmodik... a mi igazunkat ma már azok is vallják, akik egyébként bíráltak minket” – állapította meg az elnök. „Az RMDSZ közös szellemi-politikai vagyonunk. Még azoké is, akik úgy tudják magukról, hogy nem szeretik ezt a szövetséget” – mondta Markó. A szervezet két évtized során elért vívmányai között említette, hogy a magyar nyelv ma Erdélyben számos helyzetben hivatalos erővel bír, ma a magyarok nemzeti ünnepét az államelnök és miniszterelnök köszönti, szimbólumaik használatát kormányhatározat szavatolja, köztéren áll az aradi Szabadság-szobor, az oktatás területén sikerült a magyar közösség számára kedvezőbb jogszabályokat elfogadtatni. Felidézte, hogy az RMDSZ az elmúlt négy évben kiállta az ellenzékiség próbáját, majd az egészségügyi reform elindításával és az oktatási törvény elfogadásával minden gazdasági nehézség és elkerülhetetlen népszerűségvesztés ellenére kiállta a „reformkormányzás” próbáját is. Markó beszélt az önálló erdélyi magyar politika eszméjéről, hangsúlyozva: szerinte nem volt ellentmondás az önálló erdélyi magyar politika Kós Károly és kortársai által vallott eszméje és az egész magyar nemzet ügye iránti erős elkötelezettség között. „Mindennapos dilemmánk – mondta –, hogy miképpen integrálódhatunk egyrészt a magyar nemzet egészébe, másrészt a romániai társadalomba úgy, hogy közben önállóak is vagyunk, és alapjában véve a fontos döntéseket mi hozzuk meg”. Markó megállapította: Magyarországon is sokak haragját magára vonta amiatt, hogy makacsul kitartott az egyenjogú, partneri viszony elvénél. Takács Csaba köszönetet mondott Markó Béla szövetségi elnöknek a 18 éves elnöksége alatt kifejtett munkájáért. Az RMDSZ megbízott ügyvezető elnöke könnyekig meghatottan fejtette ki: Markó Béla a közelmúltban bejelentette, hogy nem kíván indulni még egy elnöki mandátumért. Ezért az RMDSZ X. kongresszusa nem csak négy évet értékel és zár le, ennél sokkal többre hivatott: egy korszakra, pontosabban 18 évre tekint vissza. Leszögezte: ez a 18 év nem volt más, mint egy örökös küzdelem az erdélyi magyarság felemelkedéséért. „Ha a visszatekintést az elmúlt 18, vagy az RMDSZ 21 éves múltjára irányítjuk, elmondhatjuk azt, hogy ebben a történetben nincs semmi újszerűség. Hiszen a szülőföldön való megmaradás ezeréves dilemmáját éltük át újra Erdélyben, miszerint mindent vagy semmit, mindent, amit lehet, avagy valamit valamiért elv határozza meg a magyarság fennmaradásáért folytatott küzdelmet a honfoglalástól napjainkig” – mondta. Takács szerint ami húsz évvel ezelőtt elkezdődött, az egy álom, amit mindannyian RMDSZ-nek hívtunk. Minden magyart átölelt ez a szervezet, védett, bátorított, büszkeséget, dacot és konokságot, elismerést és megbecsülést, időnként csalódást, de mindig biztonságot talált benne az erdélyi magyar. „Nem csak talpra álltunk általa, hanem emelt fővel tehetjük azt magyarként Romániában” – mondta. Hozzátette: az elmúlt 18 évben ezen az úton vezette Markó Béla, az RMDSZ elnökeként a szövetséget olyan politikusként, aki tudott választani az elmúlt századok történelmi tapasztalataiból. Takács Csaba beszédét követően a színpadra hívta Markó Bélát, és köszönetképpen Bethlen Gábor erdélyi fejedelmet ábrázoló domborművet adott át nagy taps közepette a leköszönő elnöknek. A szövetségi elnök beszámolójának értékelése késő délutánig elhúzódott, a hozzászólások után Markó Béla megköszönte az elhangzott méltatásokat, azokét is, akik az elmúlt években inkább kritikusai voltak. Visszautalt azokra a személyekre, akikkel a szövetségben együtt dolgozott, de akik azóta eltávoztak az élők sorából, s a kapott köszönetek egy részét rájuk hárította: elsősorban Domokos Gézára, Sütő Andrásra, Demény Lajosra, Szabó Károlyra, Pálfalvi Attilára, Csiha Kálmánra, Szabó Árpádra és másokra emlékezett. A többi köszönetet az RMDSZ-ben jelenleg is dolgozó személyeknek adta tovább, akik minden nyűg és baj dacára szolidárisan dolgoznak a közösség érdekében. „Nem a jó elnök teszi a jó szövetséget, hanem a jó szövetség teszi a jó elnököt” – mondta. Hozzátette: arra bíztatja a következő elnököt, hogy szeresse a szövetséget. A küldöttek a szövetségi elnök beszámolóját egyhangúlag elfogadták Szabadság (Kolozsvár) 2011. április 11.Történelmi jelentõséggel bír az EMKE a magyarság életében�?jraalapításának 20. évfordulóját ünnepelte az egyesület Társszervezeteit, a 120 évvel ezelõtt alapított Erdélyi Kárpát-Egyesületet (EKE) és a 90 esztendeje létrehozott Romániai Magyar Dalosszövetséget is köszöntötte idei közgyûlésén az Erdélyi Magyar Közmûvelõdési Egyesület (EMKE). A kolozsvári Bethlen Kata Diakóniai Központban szombaton tartott rendezvényen egyúttal az EMKE 1991-es újraalakításáról is megemlékeztek. Kelemen Hunor mûvelõdési miniszter, az RMDSZ elnöke a román Mûvelõdési és �?rökségvédelmi Minisztérium közmûvelõdéssel kapcsolatos stratégiájáról, Lakatos Mihály, a magyarországi Nemzeti Erõforrás Minisztérium (NEFMI) Határon Túli Magyarok Kulturális Osztályának vezetõje pedig a NEFMI Kárpát-medencei közmûvelõdésre vonatkozó elképzeléseirõl tartott elõadást. A közgyûlést követõen, a délutáni órákban adták át az erdélyi Oscarként is emlegetett EMKE-díjakat, valamint a tiszteletbeli és a posztumusz tiszteletbeli tagoknak járó okleveleket. - Együtt ünnepelni és másokat is megünnepelni, ez a mostani, rendhagyó közgyûlés lényege - összegezte köszöntõjében Dáné Tibor Kálmán, az Erdélyi Magyar Közmûvelõdési Egyesület (EMKE) elnöke. Utalt arra, hogy az egyesület megalapításának 125. évfordulóján, tavaly áprilisban szervezett nagyszabású program után idén valamivel visszafogottabban, ám mindenképpen ünnepélyes hangulatban emlékeznek: elsõsorban arra, hogy 1991. április 20-án Brassóban újraalakult az EMKE. Tisztelegni kívánnak azon személyiségek emléke elõtt - Domokos Géza, Balogh Ferenc, Laskay Sándor, Sárkány Ferenc -, akik az elmúlt húsz évben jelentõsen hozzájárultak az EMKE hírnevének öregbítéséhez, ma viszont már nem lehetnek közöttünk, egyszersmind együtt ünnepelni társszervezeteikkel, a 120 éves Erdélyi Kárpát-Egyesülettel és a 90 esztendõs Romániai Magyar Dalosszövetséggel. Egyed Ákos akadémikus, az EMKE tiszteletbeli tagja kiemelte: a húsz évvel ezelõtt újraalakult egyesület sikeresen átmentette és megtartotta mindazokat az értékeket, amelyek 1885-ben életre hívták. Ugyanakkor az új történelmi kor elvárásainak megfelelõ programokat sikerült megalkotnia a szervezetnek az elmúlt években. - �?nmagában véve is történelmi jelentõségû, ami az erdélyi magyarság körében a rendszerváltás után történt, hogy a kommunista diktatúra idején betiltott, vagyonuktól megfosztott intézményeinket - EMKE, EKE, EME, EGE stb. - újra életre tudtuk kelteni. 1885-ben és 1991-ben egyaránt szükségünk volt egy olyan intézményre, amely vállalja a közmûvelõdés hatalmas munkáját, ezáltal védelmébe veszi a közösségeket, s ha úgy adódik, új közösségek alkotására is vállalkozik - mondta Egyed Ákos. Hozzátette: ahogyan 126 évvel és 20 évvel ezelõtt, ma is különösen fontos a közgondolkodás alakítása, a párbeszédet és a tapasztalatcserét elõtérbe állító közös kultúra alapjainak fejlesztése. - Az EMKE tevékenysége valamilyen szinten megnyilvánul a legtöbb kulturális rendezvényen: jelen van a kórustalálkozókon, a népfõiskolák mûködésében, mûemlékeink védelmében, az emlékházakban, a könyvtárakban, kisebb és nagyobb régiókban. Korunk bonyolult, ellentmondásokkal teli változásai sem teszik, nem tehetik lehetetlenné az egyesület közösségi munkájának eredményességét, továbbra is erõs összekötõ kapocs marad. Történelmi jelentõségû szolgálatot tehet és tesz az erdélyi magyarságnak, az összmagyar nemzetnek - mondta az akadémikus. Dávid Gyula, az EMKE tiszteletbeli elnöke megjegyezte: amiként az alapítók 1885-ben felismerték, hogy magyarnak megmaradni Erdélyben csakis a kultúrára, az egyházra és az iskolára hangsúlyt fektetve lehet, a rendszerváltás után pedig az RMDSZ is belátta az EMKE létjogosultságát, úgy ma is szükség van a további támogatásra. - A közösségteremtés a lényege ennek a munkának és szervezõdésnek, hiszen kisközösségeket kellett teremtenünk, felébresztve bennük a kultúra iránti igényt és a kultúra ápolásának fontosságát. Remélem, az RMDSZ azon az úton, amelyen most elindult, még nagyobb érdeklõdést fog tanúsítani a kultúra iránt, annak a szervezõdésnek, erõnek a támogatásával, amit a civil szervezetek mûködése jelent - tette hozzá Dávid Gyula. Közmûvelõdés támogatása román és magyar alapokból Kelemen Hunor mûvelõdési miniszter, az RMDSZ elnöke hangsúlyozta: mindaz, ami a rendszerváltás óta kultúraszervezés terén végbement az erdélyi magyar társadalomban, szorosan összefügg az EMKE mûködésével. - A romániai magyar társadalom megszervezése, kulturális és civil szervezõdések, egyesületek újraindítása és segítése révén az EMKE bebizonyította: hiánypótló intézménye az erdélyi magyar kulturális életnek - mondta a miniszter, majd köszönetet mondott mindazoknak, akik ebbe a munkába nap mint nap bekapcsolódnak. A Mûvelõdési és �?rökségvédelmi Minisztérium közmûvelõdéssel kapcsolatos stratégiájával kapcsolatban kiemelte: a 2000-tõl 2009-ig tartó idõszakkal ellentétben, amikor a román állam a kulturális örökség védelmére szánt összegeknek mindössze a 0,9 százalékát fordította magyar vonatkozású épített örökség felújítására, 2011-re sikerült elérni, hogy ez az arány 20 százalékra emelkedjen. Az elmúlt közel másfél évben, amióta Kelemen áll a tárca élén, igyekeztek csökkenteni a mûvészeti intézményeket - Kolozsvári Állami Magyar Színház, Kolozsvári Magyar Opera, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós és Liviu Rebreanu társulata - érintõ hátrányos anyagi megkülönböztetést, a közmûvelõdés különbözõ területein kiírt pályázatok esetében pedig olyan rendszert építettek ki, amely lehetõvé teszi a magyar kultúrát mûvelõ szervezetek anyagi támogatását. Kulturális napok, alkotótáborok, színházi- és filmfesztiválok, valamint egyéb nagyszabású események megszervezését támogatta ez idõ alatt saját alapokból az RMDSZ, több mint félmillió lej értékben. Mint mondta, a magyar nyelvû folyóiratok normatív támogatása mellett a könyvtári állományok állami támogatással való bõvítése is a célok között szerepel (ez utóbbi keretében, várhatóan május-júniusban közel hárommillió lej értékben kapnak könyveket a könyvtárak). - Emellett pedig továbbra is azon munkálkodunk, hogy a kulturális autonómia intézményi formáit még ebben a kormányzati ciklusban megteremtsük - tette hozzá Kelemen. Az elmúlt húsz év megvalósításaihoz hasonlóan további sikereket kívánt az EMK�?-nek, és megígérte: a normatív támogatások révén az RMDSZ továbbra is igyekszik hozzájárulni az egyesület mûködéséhez. Lakatos Mihály, a magyarországi Nemzeti Erõforrás Minisztérium (NEFMI) Határon Túli Magyarok Kulturális Osztályának vezetõje beszélt többek között a Márai-programról, amelynek célja az irodalmi mûvek könyvtárakba való eljuttatása. A program keretében a magyar állam egymilliárd forint értékben vásárol könyveket, amelyeket aztán 640 könyvtár között oszt szét (ebbõl 48 határon túli, amibõl 24 erdélyi könyvtár részesül). Véleménye szerint a Szülõföld Alap általános jogutódjaként mûködõ Bethlen Gábor Alap jelentõs segítséget nyújthat a határon túli közmûvelõdés támogatásában. A tavaly lebonyolított irodalmi és filmes karaván mintájára a NEFMI továbbra is fontosnak tartja a Kárpát-medence különbözõ térségeiben élõ magyar mûvészek kapcsolatteremtését és együttmûködését. Lakatos szerint a kultúra ápolása ügyében - a jól képzett szakemberek és a szakmai irányítás mellett - továbbra is nagy szükség van az amatõrök üdeségére és frissességre. Középpontban az EKE és a dalosszövetség A világ más tájain élõkhöz hasonlóan az erdélyiek is felismerték a 19. században, hogy a legújabb technikai vívmányok és a modern politikai berendezkedések nem pótolhatják a természet nyújtotta örömöket magyarázta Dezsõ László, az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) elnöke. 1890-ben ennek jegyében küldte az EMKE akkori vezetõsége egyhónapos tanulmányútra a Magas-Tátrába Sándor József fõtitkárt, a Magyarországi Kárpát-Egyesület létesítményeinek és szervezeti kérdéseinek tanulmányozására. - Nem volt menedékház, üdülõtelep, turistaösvény, pihenõhely vagy kilátótorony, amelyet az erdélyi küldött ne látogatott volna meg. A látottak alapján, valamint a turistalétesítmények szervezésének és mûködtetésének egyedi jellege miatt Sándor József arra a meggyõzõdésre juto 2011. augusztus 27.Az erdélyi magyarság (1918–2011)1948 és 1968 között Miután a kommunisták átvették az ország irányítását – 1948 és 1952 között –, börtönbe vetették a Magyar Népi Szövetség vezetőit és a magyar kultúra jeles személyiségeit. Az MNSZ 1953-ban feloszlatta önmagát, javait a Román Munkáspárt vette át. Az államosításkor (1948) felszámolták az önálló magyar intézményrendszert, az egyházi iskolákat állami tulajdonba vették. Megszűntnek nyilvánították az Erdélyi Múzeum Egyesületet és az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesületet is. A színházak, a múzeumok, a könyvkiadás, a folyóiratok a román állam hatáskörébe kerültek. Állami magyar színházi társulatok működtek Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Nagyváradon, Szatmárnémetiben és Sepsiszentgyörgyön. Kolozsváron opera és bábszínház is volt. 1948-ban a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben beindult a magyar színészképzés. Néhány évtizeddel később a magyar színházak keretében – azok korlátozására és ellenőrzésére –, román tagozatok alakultak. Az ’56-os magyar forradalommal való szimpátiáért, illetve a helyi szervezkedések miatt három-négyezer magyar nemzetiségűt tartóztattak le. Elég volt Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versének lemásolása, szavalása, hogy bárkit tíz évi börtönre lehessen ítélni. 1959-ben felszámolták a Bolyai Egyetemet, beolvasztották a Babeş Egyetembe. Hozzáfogtak a magyar tannyelvű középiskolák román iskolákkal való összevonásához. Fokozatosan háttérbe szorult a magyar nyelvű szakképzés. A magyarokat, az értelmiséget a Securitate ellenőrzése alá helyezték. A román államnacionalizmus előretörését mutatja az, hogy 1959-ben a "nemzeti kisebbség" fogalma helyett bevezették a "román nép és az együttélő nemzetiség" megnevezést. Az egyház és az állam kapcsolatát az 1948-as kultusztörvény szabályozta. Mivel a katolikus egyház nem mondott le a Vatikánnal való kapcsolatairól, és nem vállalta a román állammal szembeni alárendeltséget, püspökei és papjai fokozott üldöztetésben részesültek. Márton Áron püspököt börtönbe zárták. Börtön, száműzetés lett a sorsa az 1948 és 1964 között letartóztatott 130 római katolikus papnak is. Felszámolták a görög katolikus egyházat és a szerzetesrendeket. A protestáns egyházakat a román államnak rendelték alá, ezért papjaik letartóztatási aránya kisebb. Az 1921-es, az 1945-ös földreform, a Casbi-törvény kisajátításai után, a magyarság gazdasági erejét az 1948-as államosítással igyekeztek megtörni. Felszámolták az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületet. A magyar tulajdonban lévő nagyipart, bányákat, szállítóvállalatokat, a Csíki Magánjavakat államosították. 1949 és 1953 között megkezdődött az erőszakos kollektivizálás, amelyet 1962 áprilisára fejeztek be. Már a kezdeti években 170 ezer gazdálkodót deportáltak, közülük sokan a Duna-csatornához kerültek. A terményekre hatalmas beszolgáltatási kvótát róttak ki, hogy arra kényszerítsék a gazdálkodókat, földjeiket, felszerelésüket, állatállományukat átadják az államnak, vagy belépjenek a téeszbe. Diktatúrában (1968–1989) 1968-ban, a megyék újjászervezése idején, kulturális intézmények alakultak. Magyar szempontból nagy jelentőségű a Domokos Géza irányításával létesült nemzetiségi könyvkiadó, a Kriterion. Beindult a pár órás magyar nyelvű televízióadás. Kiadták A Hét című kulturális folyóiratot, országos és megyei napilapok indultak. Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár a nemzetiségi kérdést már 1968-ban véglegesen megoldottnak nyilvánította. Erre hivatkozva tartotta fölöslegesnek az új "magyar statútum" kiadását, helyette létrehozta a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsát, amelynek formális szerepet szánt. A liberalizmust 1971 után a nyílt diszkrimináció váltotta fel. Ennek egyik ékes példája a beiskolázás, a gyermeklétszám meghatározása volt. Az 1973. május 13-i 273-as számú törvényrendelet előírta azt, hogy a nemzetiségi iskolákban az ötödik osztályt 25, a kilencediket 36 fős létszámmal lehet indítani, miközben a román tagozatokon ezt nem kötötték létszámhoz. A nemzetiségek által lakott községekben, ahol oktatás folyt, kötelezővé tették a román tagozatok szervezését, akár egy tanulóval is. A frissen végzett magyar szakemberek többségét a Kárpátokon túlra helyezték. A nemzetikommunizmus az "együttélő nemzetiség" fogalmát "magyar származású román dolgozók"-ra változtatta. A beolvasztási politika 1984-től kezdve teljesen nyílttá vált. 1988-tól a helyneveket, a településneveket, akárcsak 1937 után, nem lehetett magyarul leírni. Magyarellenes, szélsőséges uszító könyvek megjelenését engedélyezték. Mivel szólás- és sajtószabadság nem létezett, az erdélyi magyarság elnyomásáról a nemzetközi közvéleményt csak szamizdat (Ellenpontok) formában lehetett tájékoztatni. Az 1968-as megyésítéssel felszámolták a Maros Magyar Autonóm Tartományt. Székelyföld területét három megyébe – Kovászna, Hargita és Maros – tagolták. A "hivatalos" román népszámlás adatai szerint 1977-ben Hargita megye lakosságának 85 százaléka volt magyar, míg Kovászna megyében 78,4 százalék. Maros megye székely székeit, a történeti Marosszéket és Nyárád mentét több román többségű régióval bővítették ki, így a székelység számaránya 44,3 százalékra esett vissza. Az erdélyi magyarok száma az 1980-as évekig emelkedett, a szaporodási mérleg pozitív volt, a székely régióé 2000-ig, bár 1977 és 1992 között az erdélyi magyarság lélekszáma százezer fővel csökkent. Hivatalosan 63 ezren hagyták el az országot, de az illegális kivándorlók lélekszáma elérte a 30 ezer főt. A legújabb felmérések szerint, 1989 után 21 év alatt újabb 300 ezer erdélyi magyar hagyta el az országot. A hivatalos román népszámlálás szerint Erdélyben 1956-ban 1,61, 1966-ban 1,71, 1977-ben pedig 1,87 millió magyarul beszélő élt. 2002-re már csupán 1,41 millió, bár romániai szinten a magyarság száma 1,5 millióra tehető. A szocialista iparosítás és a termelőerők ésszerű elosztása ürügyén megváltoztatták az erdélyi városok etnikai arányait. Moldvából 800 ezer románt telepítettek Erdélybe, de Havaselvéről is sokan érkeztek. Az egykori magyar és német nagyvárosokban – Nagybányán, Nagyváradon, Kolozsvárt, Szatmárnémetiben – a románság került többségbe. Megnőtt a vegyes házasságok száma, és nőtt az asszimiláció aránya is. A tervszerű betelepítés Székelyföld városait sem kímélte. Ennek első áldozata Marosvásárhely. Az erdélyi városokban az 1910-es népszámlás adatai szerint a románok számaránya csak 19 százalék volt, ez néhány évtized alatt megváltozott. Magyar többségüket csak Székelyföld városai és néhány kisebb partiumi város őrizte meg. Székelyföld románosítása a megyeközpontok betelepítésével kezdődött, de a tömbmagyar térség etnikai fellazítására már nem került sor. A fejetlen gazdaságpolitika miatt eladósodott ország az 1980-as években rákényszerült a külföldi kölcsönök megadására. Ceauşescu és klikkje a lakosság kiéheztetése árán fogott az adósságtörlesztéshez. A lelassult iparosítással párhuzamosan csökkent Székelyföld betelepítésének üteme is, ezért az iskolák elrománosítása újabb lendületet nyert. A székely megyeközpontokat a nyolcvanas években zárt városokká nyilvánították, ahová csak államalkotó telepedhetett. 1988-ban dolgozták ki a falurombolási tervet. Ennek esett áldozatul a 180 házból álló székely település, Bözödújfalu, amelyet 1988-ban vízzel árasztottak el. E Maros megyei település a falurombolás szimbólumává vált. A diktatúra az egész ország népét panellakóvá, ellenőrizhetőbbé, kiszolgáltatottabbá akarta tenni, és egy kalap alatt örökre szerette volna megoldani a nemzetiségi kérdést is. E borzalmas terv megbukott, mert a kommunista termelőmód, amelyet a diktatúra kíméletlensége tartott fenn, már nem volt működőképes. Az 1989-es fordulat Tőkés László református lelkész nevéhez kapcsolódik. A Temesváron 1989 decemberében kirobbant "forradalom" után, Romániában az ország irányítását jórészt a "másodvonalbeli" kommunisták vették át. Hatalomváltás után A Nemzeti Megmentési Front 1989. december 24-én hirdette meg a teljes nemzeti egyenlőséget. Természetesen, a román nacionalizmus nem hagyta magát. Ennek ellenére a magyarság hozzálátott saját intézményeinek újjászervezéséhez, amely a magyar többségű régiókban sikerrel járt. Amikor a magyar iskolák és állami egyetem visszaállítását követelő 1990. február 10-i könyves-gyertyás tüntetésekben több százezer magyar vett részt, ennek mérete megrémítette a szélsőséges nacionalistákat, akik március 19-én nemzetiségi konfliktust robbantottak ki. Tették egy olyan városban, mint Marosvásárhely, ahol 1941-ben a románok aránya alig 3,9 százalék volt. Egy ilyen etnikai múltú, akkor még magyar többségű településen egy gyógyszertár magyar nyelvű felirata már elég volt ahhoz, hogy a román falvakból fejszékkel felfegyverzett parasztok ezreit csődítsék a városba, és ostrom alá vegyék az RMDSZ Maros megyei székházát. A szélsőségesen magyarellenes pogrom eredménye azonban nemcsak hat magyar ember halála volt, hanem több ezer magyar kivándorlása és az ezt követő diszkriminatív törvényszéki ítéletek. A véres etnikai konfliktus másik eredménye a Román Hírszerző Szolgálat (SRI), az 1989. december 30-án feloszlatott Securitate jogutódjának a megszervezése lett. Tény, hogy amit a magyarság a fordulat hónapjaiban megteremtett, nagyjából azzal is maradt. Még a 2010/2011-es tanévben is román nyelven oktatják a Románok történelmét, Románia földrajzát. A szakoktatás szintén román nyelvű. Állami magyar egyetem Romániában még ma sem működhet. E sorok írása idején a marosvásárhelyi orvosi egyetemen épp a magyar oktatás diszkriminálása folyik. A "forradalom" utáni napokban alakult meg az RMDSZ, amely az első választásoktól kezdve részt vesz a parlamenti munkában. Állandóan védekező pozícióba kényszerül, az úgynevezett kis lépések politikáját kénytelen követni. A választásokon rendszerint azzal a román párttal lép koalícióra, amely ígéretet tesz a magyarság jogainak bővítésére. Általában felemás megoldások, részleges eredmények születnek. Hiába hoznak törvényt, mert ha kisebbségi jogérvényesítésről van szó, akkor az a gyakorlatban hosszú évek elmúltával és részben valósul meg. Ilyen volt például a 2002-ben kiadott törvény az elkobzott ingatlanok, az egyházak ingatlanjainak visszaadásról. Bár az RMDSZ részt vállal a kormányzásban is, befolyása kevés, mert még a kisebbségi törvény elismerését sem tudja kiharcolni. A helyi önkormányzatok munkáját a kormányt képviselő prefektusok akadályozzák. Az 1991-ben elfogadott új alkotmány Romániát nemzetállammá nyilvánítja. A magyarságot erre hivatkozva fosztják meg a legelemibb kollektív jogoktól. Romániában csupán egyéni jogok érvényesülhetnek, így biztosított az identitáshoz és az anyanyelvű oktatáshoz való jog. Az anyanyelv használata a közigazgatásban a 20 százaléknál magasabb arányban lakott magyar településeken lehetőség, de még mindig nem működik. * A politika és a történelem határvonalán, a publicisztika eszközeivel készült sorozatunk nem szakdolgozat. Vázolni szerettük volna a román fennhatóság alá került magyarság jogfosztottságát, diszkriminálását. Tudatosítani akartam, hogy nemcsak Erdélynek, de Székelyföldnek sincs jövője, mert a román nacionalizmus nem akar lemondani a homogén nemzetállam megteremtéséről. Ebből következik, hogy az erdélyi magyar politikában nincs helye a széthúzásnak. Az autonómiáért folytatott harcban egységes fellépésre van szükség és az 1990-es tüntetésekhez hasonló méretű tiltakozásokra is. Hisszük, hogy a belső önkormányzat Románián belül is megteremthető! Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. augusztus 29.Borbély László: Verespatakkal csak óvatosanA Zágoni Napok egyik kiemelkedő eseményén, Domokos Géza, a Kriterion Könyvkiadó egykori vezetője, az RMDSZ első szövetségi elnöke szobrának avatásán Borbély László környezetvédelmi és erdészeti miniszter is részt vett. Ebből az alkalomból néhány kérdést intézett a Székely Hírmondó a szaktárca-vezetőhöz, aki egyben az RMDSZ politikai alelnöki tisztségét is betölti. – A verespataki beruházás környezetvédelmi engedélyezése jelen pillanatban is több vitát szül. Mi a szaktárca álláspontja ebben a kérdésben, illetve mi a helyzet jelenleg? – Fenntartom ugyanazt az álláspontomat, amit a minisztérium átvételekor megfogalmaztam, azaz nem fogunk javasolni semmilyen jellegű kormányhatározatot a kabinetnek ebben az ügyben, amíg nem győződtünk meg arról, hogy a készülő beruházás egyáltalán nem károsítja a környezetet. A magyar kormány elküldte a maga sommás véleményét, hogy nem értenek egyet vele, ami megegyezik a 2005–2007 között történt meghallgatások során bemutatott hatástanulmányban szereplőkkel. Mi tudomásul vettük a magyar fél véleményét, de a procedúra folytatódik a nemzetközi egyezményekben előírtak szerint. Kértem a beruházótól, hogy tovább csökkentse a felhasználandó ciánmennyiséget, hiszen ez érdekel mindenkit, hogy amikor a zagytározóba kerül a cián, ha Isten őrizz, valami történik, mint például 2000-ben, az a víz ne legyen ártalmas a környező folyókra. Ezt a garanciát kérem azoktól is, akik most ezt vizsgálják a technikai bizottságban. Egyébként az Egyesült Államokban a ciánkoncentráció maximális értéke 50 egység lehet, az EU-ban 10, míg a beruházó 5-öt javasolt, és én kértem, hogy ezt is csökkentsék. Ez még a jövő zenéje, meggyőződésem, hogy még hónapokig el fog tartani a vizsgálat, a hatástanulmány elkészülte. Ennek függvényében meglátjuk, hogy megvalósul-e majd a beruházás. – Egy másik égető politikai kérdés Marosvásárhely magyar polgármesterjelöltjének ügye. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Vass Levente orvost, Cseke Attila volt egészségügyi miniszter tanácsosát jelölte. Mi az RMDSZ álláspontja? – Eddig is láttam, hogy egyértelmű az igény a közös jelöltre, és meggyőződésem, hogy ezt meg is tudjuk valósítani. Persze vannak bizonyos procedúrák a városi szervezetnél, amelyeken végig kell menni, ezeket várhatóan az eljövendő két hétben lebonyolítjuk. Ezt követően egy megfelelő üzenetet kell megfogalmazni a marosvásárhelyi magyarság számára, hogy igenis van egy közös jelölt. És itt nem csak a városról beszélünk, hanem a megyei tanácselnöki tisztségről is, hiszen utóbbi személyéről is konszenzust akarunk kialakítani. Elmondhatom, hogy Vass Levente támogatása is elfogadható számunkra, míg a megyei testület esetében a jelenlegi elnök, Lokodi Edit Emőke személyével kapcsolatosan szeretnénk megegyezésre jutni a többi magyar képviseleti szervezettel. – Hogyan látja, mekkora eséllyel indulhat egy magyar jelölt a polgármesteri tisztségért Marosvásárhelyen? – Nem könnyű feladat, hiszen, mint láttuk 2008-ban is, a jelenlegi polgármester minden eszközt felhasznál egészen addig terjedően, hogy meggyőződésem szerint nem volt tisztességes az akkori választás. Nagyon oda kell figyelnünk, de remélem, hogy a marosvásárhelyiek 12 év alatt rájöttek, hogy ez a polgármester nem képes méltóan képviselni sem a románság, sem a magyarság érdekeit. Nagy Demeter István Székely Hírmondó. Erdély.ma 2011. augusztus 29.Szobrot állítottak Domokos Gézának (Zágon ünnepe)Domokos Géza (1928–2007) író, szerkesztő, politikus szobrát avatták augusztus 27-én, szombaton a zágoni Mikes–Szentkereszty-udvarház immár szoborparknak nevezhető kertjében a Zágoni Napok nyitányaként. A folytatásban a száz évvel ezelőtt született, gyermekéveit Zágonban töltő Kiss Manyi (1911–1971) színésznőre emlékeztek. Barabás Tünde, a Mikes Kelemen Művelődési Központ vezetőjének köszöntője után Kis József polgármester megnyitóbeszédében elmondta, még éltében megígérte Domokos Gézának, hogy szobrot állít emlékére, s lám, teljesítette azt. Borbély László környezetvédelmi és erdészeti miniszter, az RMDSZ politikai alelnöke ünnepi beszédében elmondta, 1990-ben együtt indultak a politikai pályán, akkor a parlamentben magyarellenes hangulat uralkodott, ám Domokos Géza bölcsességével, tapasztalatával, türelmével arra intette őket, forróbb fejű fiatalokat, felelős embereknek szóba kell állniuk, tárgyalniuk kell a hatalommal, de nem kell megalkudniuk, és azt, amit lelkünkben hordozunk, lépésről lépésre érvényesítenünk kell. Mindig az első vonalban volt, nem állt félre soha, még akkor sem, amikor kevesen maradtak mellette, mondta a politikus, hozzátéve, Domokos Géza olyan erkölcsi értékeket adott át, amelyekről nem szabad lemondanunk. Tamás Sándor, a megyei tanács és a háromszéki RMDSZ elnöke hangoztatta, Domokos Géza, a Kriterion Könyvkiadó alapító igazgatója, az RMDSZ alapítója, első elnöke írástudóként, politikusként mindvégig az értelmes lét lehetőségét kereste, azt, hogy miként lehet hatékonyan cselekedni a magyarságért, társadalomért, hogyan lehet a történelem csapdáiban a közösség számára előnyöket formálni. Olyan ember volt, aki építeni tudott, legfőbb hagyatéka, hogy építenünk kell, intézményeket, emlékhelyeket, múzeumokat, szellemi műhelyeket kell létrehoznunk. Az elnök idézte II. Rákóczi Ferencet: "a lecke ennyi, a magam személye elé helyezem a közügyet", s ezt érvényesnek mondotta Domokos Gézára is, aki, bár nem fogalmazta meg így, de ennek szellemében dolgozott egész életében. A szobrot a polgármester és a tanácselnök közösen leplezte le, megáldotta Balázs Imre római katolikus plébános, nt. Incze Sándor ny. református esperes és Nicolae Hagiu ortodox lelkész. Balázs Imre a Kriterion Könyvkiadót alapító Domokos Gézát méltatta. Incze Sándor arra a Domokos Gézára emlékezett, aki 66 évvel ezelőtt fogadta őket a Székely Mikó Kollégiumban, akinek szeméből a szeretet sugárzott, továbbá hangsúlyozta, Domokos Géza hívő keresztény ember volt, a bentlakásban sokszor ő tartotta a kisebb diákoknak a bibliaórát. Varga Gábor dombóvári szobrász alkotásának megkoszorúzása után Szebeni Zsuzsa, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet munkatársa megnyitotta a Székely Nemzeti Múzeummal közösen létrehozott In memoriam Kiss Manyi kiállítást, melyet a kúriában berendezett Kiss Manyi-emlékszobában helyeztek el. Elmondta, Zágon és a család mindennél fontosabb volt Kiss Manyi számára: nyaranként vissza-visszatért a székelyföldi faluba, művészete is ebből a talajból gyökerezett. Bár a tárgyak, képek csak halvány lenyomatai lehetnek egy ember életének, egy művész pályája szempontjából mégis konkrét fogódzót jelentenek az emlékek megőrzéséhez. Segíthetnek abban, hogy mind a falu, mind az ide látogató emlékezetében a színésznő, a 20. századi magyar színjátszás egyik legnagyobb tehetsége méltó módon fennmaradjon. A megnyitón közreműködött Zorkóczy Zenóbia előadóművész. Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. november 26.Bemutatkozott Sepsiszentgyörgyön a Domokos Géza EgyesületDomokos Géza íróról, művelődésszervezőről, az RMDSZ első elnökéről elnevezett civil szervezetet alapított fia, Domokos Péter a politikus barátainak, tisztelőinek támogatásával. Az egyesület a névadó szellemi hagyatékának megőrzésével, bemutatásával, a humanizmus, a különböző kultúrák közti párbeszéd értékének népszerűsítésével, tehetséges fiatalok felkarolásával, előadások, műhelyek szervezésével kíván foglalkozni. Domokos Géza szellemében a rugalmasság, nyitottság, empátia, társadalmi érzékenység elvei szerint kívánnak a közösség javára tenni – mondta el Domokos Péter november 25-én, pénteken, a Kovászna Megyei Tanács dísztermében szervezett bemutatkozó sajtótájékoztatón. Tamás Sándor megyei tanácselnök felolvasta Kelemen Hunor szövetségi elnök üzenetét a jelenlévő értelmiségieknek, újságíróknak, politikusoknak. Domokos Géza mindig hangsúlyozta a romániai magyarság intézményei létrehozásának, megtartásának és működtetésének fontosságát – idézte fel Kelemen. A róla elnevezett egyesület egy új intézménynek tekinthető, ennél méltóbban nem is lehetne őrizni Domokos Géza emlékét, „ehhez kívánok sok sikert és sok cselekedetet” – zárult az üzenet. Egyed Péter író, filozófus, Domokos Géza barátja a Székelyföld folyóirat számára írt szellemi portréból olvasott fel részleteket. Felidézte, Domokos Géza „pályaképének elővonalait” egy végül soha el nem készült portréinterjú helyett írta. Domokos életében meghatározóak voltak a Székely Mikó Kollégiumban töltött évek, a kolozsvári egyetemi évek, valamint a moszkvai tanulás időszaka. Az 1965-ben „majdnem-Nobel-díjas” Pausztovszkij volt rá nagy hatással. A Maxim Gorkij Irodalmi Intézetben mai megnevezéssel „kreatív írást” tanultak, modellül legtöbbször Csehov írásai szolgáltak. Itt, a szovjet metropoliszban, ahol színházba és koncertre lehetett járni, mélyítette el az erdélyi fiatalember a minőség iránti érzékét, innen ered kiadói irodalompolitikájának magva. 1989-ben már kész politikus volt, aki kilépett a művelődéspolitika mezejéről. A kilencvenes évek közepétől, visszavonulása után megírt könyvei nélkülözhetetlenek a romániai magyar társadalomban zajló folyamatok megértéséhez – méltatta Domokost Egyed Péter. Lakatos Mihály író, a sepsiszentgyörgyi Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központjának igazgatója a Domokos Géza vezette Kriterion könyvkiadó felbecsülhetetlen művelődéspolitikai jelentőségét méltatta. A kiadó könyvei csemegék voltak a könyvre éhes fiataloknak, és létfontosságú szellemi táplálékot jelentettek, a mentális egészség megőrzésének voltak garanciái. A Kriterion világítótorony volt a sötét évtizedekben, Domokos Gézának és kiváló szerkesztőinek köszönhetően, és ez a szellemi hagyaték mindig vállalható – szögezte le Lakatos. A Kriterionnal a világirodalom friss levegője áramlott be a Kárpát-medencébe, a magyarországiak számára is mértékadó kiadó volt. Dávid Gyula irodalomtörténész beszédét László Károly színművész tolmácsolta. Dávid felidézte, politikai elítéltként 1968-ban került szerkesztőként a Kriterionhoz, amelynek igazgatója, az ő egykori kolozsvári szobatársa, olyan ember volt, hogy ha valamit ő nem tudott elintézni, azt nem is lehetett. A moszkvai tanulmányai során szerzett, az uralkodó ideológia műveinek, érvrendszerének ismeretei, hatalmas műveltsége, határozott személyisége olyan tárgyalópartnerré tették, akinek érvei előtt gyakran kénytelen volt meghátrálni a hatalom. Sokat is tanakodtak a pártszolgák és személyes ellenségei, vajon ki állhat mögötte, hogy ennyire nyíltan mer néha szembeszegülni vagy kritikát megfogalmazni egy-egy felülről jövő utasítással szemben. Domokost kiváló román írok védőhálója óvta – idézte fel Dávid Gyula Az igazgató emberközelből című írása -, sajnos a 80-as években egyre vékonyult ez a háló, és 1989 után teljesen megváltozott minden; néha pont régi bajtársaival kerül szemben immár a kisebbségi politikus perspektívájából. (tudósítónktól) Transindex 2011. november 29.A Domokos Géza Egyesület megalakulásáraPéntek délután a Kovászna megyei önkormányzat üléstermében ünnepélyes külsőségek között alakult meg a Domokos Géza Egyesület. Egyed Péter filozófus – aki az áldatlan nyolcvanas években a Kriterion Kiadónál a néhai Domokos Géza közeli munkatársa volt – a Székelyföld folyóirat decemberi számában megjelenő esszéjéből olvasott fel figyelemre méltó részleteket, megvilágítandó az életút kényes kérdéseit. Az elemző esszé, amint címe is beígéri, a művelődéspolitikusról és az országos politikusról szól, érdekes adalékokkal járulva hozzá az ünnepelt szellemi portréjához. Az írópolitikus fia, Domokos Péter jelentette be az egyesület megalakulását. Kijelentette, hogy "A Domokos Géza Egyesület vállalt célkitűzése elsősorban a névadó szellemi hagyatékának, értékrendszerének és elveinek ismertetése, fejlesztése, illetve ápolása, a kulturális és humanista értékek ösztönzése, a művelődési sokszínűség, a nemzeti önazonosság megőrzése és ápolása mellett a nemzetiségek, nemzetek közötti párbeszéd, a különböző kultúrák párbeszédének, egymás gazdagításának, kölcsönhatásának támogatása és bátorítása. Kiemelt szerepet tulajdonít az egyesület a tehetséges fiataloknak..." Mindezen nemes célkitűzésekhez csak gratulálni lehet. Egyelőre konkrét programokról, arról, hogy a valóban a Névadó szellemiségéhez méltó elképzeléseket, programokat az egyesület hogyan, milyen formában szeretné megvalósítani, nem esett szó. De ami késik, vélhetőleg nem múlik. Bogdán László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. január 7.Kép/tárLáttam, olvastam „Kettős kötődés – kettős felelősség”. Hosszan kell ma már magyarázni a fiatalabbaknak, hogyan válthatta ki 1968-ban a román pártvezetés haragját a budapesti írók állásfoglalása, mely szerint a határon túli magyar irodalmak sorsának alakulása őket is érinti, sőt, felelősséget éreznek érte. Mi lett volna, ha Bukarestben felkarolják ezt a gondolatot? Ha megköszönik az érdeklődést és helyeslik a tartalmasabb együttműködés, a kölcsönös irodalmi cserék gondolatát? Ez akkor egyszerűen lehetetlen volt, mert azt jelentette volna, hogy az írók szabadon járnak-kelnek, eszmét cserélnek, s közben mindenféle szentségtörő nézetet ültetnek el egymás fejében. Bármennyire is a kisebbségi (az akkori szóhasználattal: nemzetiségi) irodalom helyzete váltotta ki az ellentétet, lényegét tekintve az közvetlenül az emberi szabadságjogokról szólt: a szólás, a mozgás, az alkotás szabadságáról. Dávid Gyula szakszerű alapossággal eleveníti fel e történet Domokos Gézára vonatkozó részleteit (olvasható a Látó tavalyi 5. számában). A tényekről annyit: több más erdélyi magyar íróval együtt őt is felszólították, hogy válaszoljon a budapesti állásfoglalásra és utasítsa el a benne foglalt gondolatot. D. G. két cikket közölt az Előre című bukaresti napilapban. Az első nem volt elég kemény, ezért kellett megírnia a másodikat, amelynek hangneme határozottabb. Hagyatékának irataiból (melyek tanulmányozhatók a kolozsvári Szabédi-házban) kiderül, hogy volt egy harmadik változat is, amely nem jelent meg. Az 1989-es decemberi fordulat után Debrecenben került sor arra a találkozóra, ahol Domokos Gézától egyik ifjabb pályatársa nyíltan számon kérte akkori megszólalását. Válasza több szempontból is figyelmet érdemel. Elismerte: már akkor tudatában volt annak, hogy súlyos erkölcsi terhet vállal magára a válaszcikk megírásával. Indoklásként emlékeztetett arra, hogy attól tartott: a román pártvezetés annyira „bekeményít”, hogy annak az egész (kisebbségi) közösség kárát látja. Ez a cselekvő ember klasszikus erkölcsi dilemmája. Kényszer hatására azt teszi, amit maga is helytelenít és elítél. De nem az a mentsége, hogy kényszer hatására teszi – ne feledjük: 1968-ban a kérés megtagadása már nem járt életveszéllyel –, hanem az, hogy az adott játszmában ez elkerülhetetlen. Idézem Debrecenben mondott szavait: „[...] Meg voltam győződve, hogy akkor olyan helyzetben éltünk, oly sok felé voltak nyitottak a hatalom útjai – emlékezzünk: két hónap múlva Románia látványosan visszautasítja, hogy részt vegyen Csehszlovákia lerohanásában, ősztől sorra születnek meg a tévé magyar nyelvű műsorai, a Kriterion Könyvkiadó, A Hét című hetilap, de már ott leselkedik az 1971-ben, kínai mintára bekövetkezett »mini kulturális forradalom« agressziója is – tisztában voltam vele, hogy ezt az ódiumot, ezt a rettenetet vállalnom kell. A morgó, vicsorgó vadat meg kell nyugtatni. Sosem szűnt meg bennem a gyanú, hogy egy év múlva, 1969 decemberében azért neveztek ki a Kriterion igazgatójává, mert azt a cikket megírtam. Azon még gondolkodnunk kell sokunknak, elsősorban nekem: megérte-e? Erkölcsileg bizonyára nem érte meg. Politikailag tévedés volt – hallottuk ma. Ami két évtizedes kiadói munkámat illeti, az az önzetlen erőfeszítés – a tisztító, szabadító kockázatvállalás lehetőségét és nemegyszer örömét idézem fel – számomra megérte. Amikor most és a jövőben megméretik a romániai magyar író sorsa, aligha lesz bölcs és célravezető lemondani, nem, nem a megbocsátó, de a történelmi megközelítésről. Más szóval: abból a valóságból kiindulva kell megvizsgálni életünket, tetteinket, tévedéseinket, amiben azok megtörténtek. Kérlelhetetlenül, de igazságosan.” D. G. nem azért tette, hogy kiadó-igazgató legyen. Igazgatóként viszont azt tette, a tisztséggel járó – ellenőrzött – szabadság körülményei között, amit valódi feladatának érzett. Hogy milyen sikerrel, arra nézve már a Kriterion története és a húsz év termése a koronatanú. Erről közöl szép tanulmányt a Székelyföld 2011 decemberi számában Egyed Péter. * Karácsony este Ungvári Tamás beszélgetett Németh Sándorral az ATV esti műsorában. (Jómagam csak a második részt láttam.) Nem találtam különösen inspiráltnak sem a nagy műveltségű egyetemi tanárt, sem a hit kérdéseiben szakembernek számító partnerét, de lehet, hogy az én készülékemben van a hiba. Lapos kérdésekre felszínes, közhelyes válaszokat hallottunk. Jézus: szupermen, aki az élet minden területére hatást gyakorolt, történelmi személyiség, noha mindmáig kérdés, hogy próféta volt-e, Messiás vagy Isten Fia. U. T. arról beszélt, hogy van „isteni terv”, s az emberi civilizáció, amely spiritualizálja a történelmet, ebbe próbál beilleszkedni, elérni az eljövendő „aranykort” (?). Elhangzik egy csakugyan nagy súlyú kérdés: integrálhatók-e a világvallások? A válasz sommásan az, hogy nem, mivel eltérnek egymástól „az alapviszonyok”, ami úgy értendő, hogy míg az egyik vallás elfogadja a vitát, addig a másik fatalista. Előkerül Jézus „nemzeti identitása”, akit Pál egyetemesnek hirdetett ugyan, de aki „elkötelezett a zsidóság iránt”. N. S. szerint újabban meg is nőtt az érdeklődés iránta Izraelben, ahol úgy érzik, hogy alakját „elpogányosították”. N. S. a Szentírást idézi: Vigyázzatok! Legyetek készen! Baljóslatú események várnak az emberiségre. Karácsony este. Talán rossz volt az időzítés. HORVÁTH ANDOR Szabadság (Kolozsvár) 2012. február 11.TalálkozásokA találkozó tétje – feltételesen – egy kimondottan erdélyi írószervezet megtervezése, megalapítása volt. Ezzel kapcsolatban mondták el a véleményüket az írók. (…) Egyesek amellett érveltek, hogy elégséges az akkor létező régebbi és újabb írószervezetek (Romániai Magyar Írók Szövetsége, Magyar Írószövetség, Romániai Írók Szövetsége, Szépírók Társasága, Fiatal Írók Szövetsége, Fiatal Írók József Attila Köre) illetve az azokhoz tartozás lefedi az erdélyi írók érdekvédelmét. Mások – főleg a középnemzedék – arra hajlottak, hogy az Erdélyben már meglévő íróintézmények köré (Erdélyi Magyar P. E. N. Club, Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány), vagy azok profiljának részleges átalakításával hozzanak létre egy írószervezetet. Végül – főleg az Előretolt Helyőrség írói csoportosulás tagjainak kezdeményezésére – a találkozót követően, de nem az ott jelen levő írók döntése nyomán –, 2002. február 9-én Kolozsváron megalakult az Erdélyi Magyar Írók Ligája. Az írók ilyen generációk közötti felállásban és az erdélyi közéletiség vagy szerepvállalás opciójával többé nem találkoztak. Az erdélyi nyilvánosság szerkezete meg is változott, a közéletiség kizárólagosan a politika és a profi újságírás monopóliuma lett, az írók pedig az új évezredben szinte kizárólagosan az irodalomnak, az irodalom intézményeiben éltek tovább. * Úgy tűnt, hogy a gyergyószárhegyi írótalálkozóknak sem lesz folytatása. Azonban mégsem így történt. A hargitafürdői Ózon Szálló utolsó összejövetelén e sorok íróját választották amolyan ügyvivővé (Domokos Géza és Szilágyi István javaslatára). Teltek az évek, és elég sok megkeresés ért el, a tekintetben, hogy mégis fel kellene újítani a gyergyószárhegyi írótalálkozót, és azt az összes erdélyi írók fórumává, találkozóhelyévé kell tenni – ahol például azok is részt vehetnek, akik amúgy egyetlen szervezetbe, körbe, csoportosulásba sem tartoznak bele. Ennek nyomán elkezdődött a szervező munka, amelyben kialakult az a struktúra, amely aztán végig működött és mind a mai napig életben van, és amelyet az ismét a gyergyószárhegyi ferences kolostor tanácskozótermében rendeztek meg 2006. szeptember 21–23-án. Ez alkalommal döntés született egy informális szervező testület létrehozásáról, amelynek a tagjai Egyed Péter és Fekete Vince (a Székelyföld szerkesztőségének a megbízottjaként) mint szakmai vezetők, valamint Kassay Péter, a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ igazgatója mint adminisztratív vezető. Az írótábort mindvégig támogatta Hargita Megye Tanácsa, valamint a Communitas Alapítvány. * A rendezvények profilja is kialakult, állandósult. Az első tanácskozási napon – mindig jeles magyarországi és hazai meghívottak felvezetésében – a magyar irodalom legutóbbi két évének az eseményeivel, jelenségeivel, könyveivel, alkotóival és vitáival foglalkoztunk, egy olyan körkép megrajzolásának a szándékával, amely az írók viszonyítási rendszereit, értékeléseit segítheti. De folyt beszélgetés tisztán érdekvédelmi kérdésekről, az olvasókkal való kapcsolatról és természetesen folytak az ilyenkor mindig legfontosabb, kötetlen folyosói és fehér asztal melletti beszélgetések mindenről, ami az írókat érdekelni szokta. (…) Értékelésről beszéltünk mindig, ámde meg kell állapítanunk, hogy ez egyre komplexebb, nehezen megragadható és nagy feladattá vált. Egyrészt létezik egy működő kánon vagy kánonok, amelynek az alakításában a legnagyobb szerepe kétségkívül a magyar irodalom budapesti központjának van. Kialakításában maguk az írók – teljesítményük révén –, a díjak intézménye, kuratóriumok, lapok, társaságok, és nyilván a vezető irodalomtörténészek működnek közre. Ámde értékképző – az előbbivel nemegyszer ellentétesen – a piac is, a különböző gazdasági lobbik, nagy kiadók, könyvesházak és terjesztőrendszerek – amelyek nemegyszer és egyszerűen eltüntetik az érdekeltségeikbe nem vágó kis példányszámban megjelenő alkotásokat is. (Amelyeknek a megjelentetéséért azért a megfelelő pályázati juttatásokat felveszik.) Valamennyi szerepe a kritikának még megmaradt, ha nem más, a kánonoknak a képviselete, egyáltalán az írói jelenlét biztosítása. * Fontosnak tartjuk, hogy sikerült létrehoznunk azt a keretet, amelyben az irodalom és a társművészetek problematikája is megjelenhetett (2008-ban irodalom és képzőművészet, 2010-ben zene és irodalom volt a téma.) Nyilván, nem hiányozhattak az irodalmi művészeti események sem: Erdélyi költőnők felolvasóestje, az Éneklő Borz estje, Murányi Tóni dal- valamint Könczey Árpád zeneszerzői-előadóestje fontos eseményei voltak találkozóinknak, amelyeknek az átlaglétszáma 35 és 45 között állapodott meg, és ebben a mozgásban a legjelentősebb az volt, hogy kialakult a törzsközönsége, a hűségeseké, akik végül is fontosnak érezték azt, hogy találkozzanak, továbbra is bíztak a baráti szó erejében. Nem kis dolog ez a társadalmak, közösségek posztmodern fragmentációjának idejében, amely alól az írók, írói közösségek sem jelentenek kivételt. Ezért tartottuk érdemesnek a szervezés néha megpróbáltató munkáját (fund rising, oh!), s ezért tarjuk érdemesnek a folytatást. * Minden alkalommal megemlékeztünk azokról is, akik már nem lehettek közöttünk: Anavi Ádám (2009. febr. 23.), Bán Péter (2006), Csiki László (2008. okt. 3.), Domokos Géza (2007. jún. 27.), Géczi A. János (2008. május), Jancsó Noémi (2010. júl. 26.), Jánky Béla (2009. okt. 29.), Lászlóffy Aladár (2009. ápr. 20), Létay Lajos (2007. szept. 26.), Sütő András (2006. szept. 30), de akiknek emlékét és hagyatékát ápoljuk az alapítványok, emlékházak, gyűjtemények, rendezvények és tematikus megemlékezések, de legfőképpen műveik újrakiadása révén. * Találkozóink 2008-tól a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ épületében zajlottak. 2006-ban e sorok írója, 2008-ban Dávid Gyula kapta meg a Zöld Lajos által létesített Szárhegyi Patkó, Dávid Gyula pedig az életműdíjat is, 2010-ben pedig első ízben sikerült létrehoznunk és odaítélnünk a Hargita Megye Tanácsának a támogatásával létesített, jelentős pénzügyi javadalmazással járó Csiki László-díjat. (A kuratórium pontszavazásos döntése értelmében a díjat Karácsonyi Zsolt kapta meg.) * Sok minden köti a fórumot a színhelyhez: az a kis plató a ferences kolostor felett, a kápolna – ahol az újrakezdést Zöld Lajos és Domokos Géza kifundálták, továbbhaladva pedig a festői Güdüc alighanem a medence és az egész Erdély egyik legihletőbb helye. (Egyed Péter: Bevezető szavak a Szekértábor a Szármány hegyén. Gyergyószárhegyi írótalálkozók 1980-1990-2000 című kötethez – részletek. Székelyföld, 2012. január) b.d. Népújság (Marosvásárhely) 2012. március 27.Képes könyv-jelző ErdélybőlNoblesse oblige, azaz a nemesség kötelez – ötlött föl bennem a Kántor Lajos szerkesztésében a kolozsvári Korunk Komp-Press kiadónál 2011-ben megjelent Könyv, grafika – Könyvművészet Erdélyben (1919–2011) című kötetet lapozgatva. Nem kis merészség szükségeltetik ugyanis ahhoz, hogy ilyen tartalmi, formai, tér és időbeni mélységet sejtető, átfogó címhez igazodó kötet kerülhessen az olvasó asztalára. Hogy a külcsín megfeleljen a belbecsnek. Merthogy ez a mindenkori szép könyv és jó könyv ismérve. A külcsín első szempillantásra vételezhető is: a kötet visszafogottan, nemesen elegáns külalakjával, tipográfiájával a nagy elődök nyomdokaiba lépett, de természetesen a modern kor követelményeivel, technikai lehetőségeivel is számoló Könczey Elemér hozzáértését, ízlését, ötletességét dicséri. Ami pedig a belbecset illeti, a szerkesztő mindjárt a bevezetőben tisztázza: a kötet Korunk és Kriterion központú, tehát elsősorban a folyóirat és a könyvkiadó vonzáskörzetére helyezi a hangsúlyt, a két szerkesztőség holdudvarához tartozó könyves embereket, grafikusokat, írókat, műkritikusokat helyezi előtérbe. „Grafikus életművek, egykori Tóth Samu-tanítványoké, kerülnek a figyelem középpontjába”. A múlt század eleji eseményekre, többek között a Kós Károly-féle, Sztánához kötődő manufakturális, darabonkénti „könyvtermelésre”, valamint a könyvtervezés és illusztráció két világháború közti látványos fellendülését elősegítő művészgárda tagjainak tevékenységére Murádin Jenő utal történelmi visszatekintőjében. És az Előzmények fejezethez tartozik Székely Sebestyén György színes helyzetképe is arról, miként estek a hozzá nem értés és politikai dogmák áldozatául Incze János Dénes meseillusztrációi. Majd a Kriterion műhelyébe nyerünk bepillantást Domokos Géza, Dávid Gyula, Árkossy István, Kántor Lajos és Csapodi Miklós Deák Ferencet, Cseh Gusztávot, Paulovics Lászlót, Tóth Lászlót, Árkossy Istvánt, Bardócz Lajost és Kancsura Istvánt bemutató méltatásai révén. Az írottak igazolásául szolgálnak a főként Kriterion munkatársak által készített színes könyvborítók. A Korunk-közelben fejezet az 1960–2002 közötti Korunk számok könyvről, tervezésről, grafikusokról szóló anyagaiból nyújt ízelítőt, Kántor Lajos pedig a folyóirat arculatváltozásait és képanyagát elemzi: „...sorozatok, rovatok tördelésében, lapszámok vizuális tervezésében – mondhatni könyvgrafikai ötletek megvalósításában – sietett segítségünkre mindenekelőtt Deák Ferenc, mellette Cseh Gusztáv, Paulovics László, Árkossy István, Unipán Helga. A Korunk Galéria működése (1973 márciusától) erősítette ezeket a kapcsolatokat, a «honorálás» így válhatott jelentőssé.” A könyvművészet és képzőművészet szimbiózisáról Deák Ferenc fejti ki nézeteit. Majd a Korunkban napvilágot látott illusztrációk (Árkossy István, Balázs Péter, Bencsik János, Cseh Gusztáv, Deák Ferenc, Kopacz Mária, Paulovics László, Simon Sándor, Sipos László, Soó Zöld Margit, Surány Erzsébet, Tóth László, Unipán Helga munkái) kaptak helyet a kötetben, valamint többek között Gy. Szabó Béla, Szervátiusz Tibor, Plugor Sándor, Damó István, Unipán Helga, Buday György, Bencsik György, Sipos László könyvgrafikáiról szóló írások olvashatók Banner Zoltán, Bölöni Sándor, Farkas Árpád, Mezei József, Józsa István és ismételten Kántor Lajos tollából. Aki nem csak szerkesztette, hanem írásaival jelentős mértékben gazdagította is a kötetet. A Korunk értékteremtő és -közvetítő szerepének többrendbeli kidomborítása – részéről – egyfajta szolgálat. Aminthogy szolgálat a fiatal tehetségek istápolása is, akik írásaikkal, grafikáikkal szintén helyet kaptak az antológiában. Az erdélyi könyvművészet, grafika folytonosságáról Könczey Elemér, Damokos Csaba, Keszeg Ágnes, Részegh Botond, Csillag István, Hajdú Áron kezeskedik. Mint minden összegzésre törekvő kötet, természetszerűleg, a Könyv, grafika sem lehet mentes némi szubjektivitástól. Tény viszont, hogy nagy mértékben éppen a Korunk és a Kriterion teremtett leginkább lehetőséget a képzőművészek számára grafikusi, illusztrátori erényeik megcsillogtatására. Némi hiányérzet azonban csak maradt bennem a kötet olvasását követően. Meglehet, ez már az én szubjektivitásom számlájára írható: a családi kedvencünknek, Fodor Sándor Csipikéjének konkrét alakot teremtő, kiváló illusztrátor és festő, Rusz Lívia nevét ugyanis hiába kerestem. Igaz ő főként a Napsugár jegyében alkotott, de ahogyan elvétve más műhelyek munkatársai is szerepeltek a kötetben, úgy neki is juthatott volna bár említésnyi hely. Ahogyan – többek között – például Andrásy Zoltánnak, Venczel Jánosnak is. Egyébiránt a Napsugár gyermeklap köré csoportosult kiváló grafikusi alkotóműhely – a régi és a jelenlegi – megérdemelne egy antológiát. Jelen kötet szereplőinek zöme „napsugaras” is volt, akikről Bálint Tibor találóan jegyezte meg, hogy „a szín és vonal bűvészeinek és bűvészinasainak egész serege fogott össze, hogy a lap homlokzatáról sugárzó fehér fényt felbontsa, mozgásba hozza, alkalmassá tegye tündérjátékokra, a képzelet röpítésére, vágyak és ébredő álmok beteljesítésére, múlt, jelen és jövő megelevenítésére.” . Jó grafikusokról, szép könyvekről szépen szól a Könyv és grafika. NÉMETH JÚLIA Szabadság (Kolozsvár) 2012. április 23.„Nem jósolok napfényes jövőt a könyvnek” – beszélgetés H. Szabó Gyulával1951. január 17-én született Kolozsváron, az első tíz osztályt az akkori 11-es líceumban (ma Báthory Gimnázium) végezte, majd a 3-as líceumban (a mai Apáczai Csere János Gimnázium) érettségizett. 1974-ben végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem orosz–magyar szakán, 1974–1977 között a siménfalvi általános iskola orosz és magyar tanára. 1977 szeptemberétől a Kriterion Kiadó alkalmazottja, 1985-ig szerkesztő, majd megbízott főszerkesztő, 1990. augusztus 1-jétől a kiadó igazgatója, 1999-től társtulajdonosa. Túl bármiféle metaforán: H. Szabó Gyula könyvek közé született, hiszen anyai nagyapja, Szentimrei Jenő időben-minőségben egyaránt a Trianon után alakuló erdélyi irodalom első vonalának jeles képviselője volt, szülei mindketten tanáremberek, irodalmár, illetve néprajztudós. Mennyiben határozta ez meg későbbi érdeklődési körét, illetve a pályaválasztását? – Biztosan nem kismértékben befolyásolt az, hogy kiről-miről hogyan vélekedtek körülöttem, de például nagyapám „jeles képviselőségét” csak nagyon áttételesen érzékeltem. Mindenekelőtt abból, hogy nem is egyszer fordultak meg nálunk Nagy Imre és Popp Aurel festők vagy Jancsó Béla, György Dénes, Lám Béla és más „jeles bácsik”. De én nagyapámat elsősorban nagyapai minőségében kedveltem nagyon, talán azért is, mert nekem, a legkisebb, vele egy fedél alatt lakó unokának sok minden volt szabad. Nemcsak az ölében ülhettem folyton, de mehettem a szobájába akkor is, amikor dolgozott. Hétéves voltam, amikor meghalt, úgyhogy inkább az érzelmi életemben játszott szerepet, nem a szellemi tájékozódásomban. Később, az évek során viszont többször is „felfedeztem” magamnak. Fiatalkorom színház iránti érdeklődésében azoknak a gyerekműsoroknak lehetett szerepe, amelyeket nagyanyám és anyám rendeztek a testvéreim osztálytársaival a tágas ház két egybenyitott szobájában. Kis jeleneteket, népdalokat, szavalatokat adtak elő, meghívták a gyerekek szüleit, barátait is. S hogy könyvek közé születtem, az is minden szempontból igaz, hiszen végeredményben két család – nagyapámék és mi – laktuk a négyszobás házat, vagyis két könyvtár volt szinte mindenütt a szemem előtt. Később mi, a négy fiútestvér is elkezdtük alakítgatni a magunk könyvtárát: nem ritkán négy példányban került a házba egy-egy könyv, s innen vittük szerteszét, ki merre került. – Bölcsésznek lenni természetesen feltételezi a könyvek szeretetét, de még semmiképpen sem jelenti azt, hogy a filológus egész életét a könyvkiadásnak szentelje. Hogyan kezdődött könyvkiadói munkája? – Véletlenül. Kezdjem azzal, hogy már a bölcsészetre való jelentkezésem is egyfajta kitérő volt, hiszen a színház bűvöletében eltelt ifjúkoromban „teátrális álmokat” dédelgettem: színészi adottságaim egyáltalán nem lévén, rendező szerettem volna lenni. De akkortájt, 1970 körül a marosvásárhelyi színiakadémián nem volt rendezői szak, ezért tanácsolta Szabó Lajos rektor (ő is nagyapai „örökség”), hogy végezzek el egy egyetemet, majd posztgraduális képzéssel próbálkozzam. Így kerültem a bölcsészetre: orosz–magyar szakra jelentkeztem, mivel nyolc évig tanultam oroszul, és gondoltam, ott kevesebb lesz a felvételin a tolongás. Diplomázás után egy kedves Keresztúr fiúszéki faluba, Siménfalvára neveztek ki, ott töltöttem ki az akkoriban kötelező hároméves szakgyakorlatot. Közben megnősültem, feleségem, Simonffy Kati a bukaresti televízió nemzetiségi szerkesztőségében dolgozott már, úgyhogy számomra is Bukarest lett az irány. Előbb a Művelődés folyóiratot udvaroltam körül, az akkori főszerkesztője, Kovács János fel is vett volna, ha lett volna szabad státusa, de üresedés a Kriterion Kiadónál adódott. Feleségem főszerkesztője, Bodor Pál beajánlott Domokos Gézának, aki 1977. szeptember 16-ai hatállyal fel is vett. Minden különösebb ceremónia nélkül kiadói szerkesztővé ütött, én lettem a kiadó magyar szerkesztőségének 12. tagja (nyolcan Bukarestben, négyen Kolozsvárt dolgoztak), a képzőművészeti és zenei tárgyú könyvek „felelőse”. Persze foglalkoztam más könyvekkel is… És azóta tanulgatom ezt a mesterséget. – Körülbelül két évtizeden át a Kriterion Kiadó mondhatni összenőtt Domokos Géza nevével: kívülről hősies időszaknak tűnt a 80-as évek elejéig tartó majdnem másfél évtized, nagyon sok – nemcsak jó, de akkor nagyon merésznek számító – kiadvánnyal. Belsősként hogyan élte meg azokat az emberpróbáló időket, milyen volt a szerkesztői közösség, és hogyan vezette Domokos a kiadót? – Egy már nagyon jól működő csapatba kerültem, ugyanis már hét éve működött a Kriterion, ám indulásakor is valójában az Állami Irodalmi Kiadó nemzetiségi osztályának az embereire épült. Feladata volt a nemzetiségi irodalom – magyar, német, szerbhorvát (akkor így kellett mondani), ukrán, jiddis – kiadása, illetve 1971-től indult a Biblioteca Kriterion sorozat, a magyar, német, ukrán nyelvű irodalom román fordításainak sorozata. Kitűnő, mondhatni legendás volt a fordítói gárda: Gelu Păteanu, Paul Drumaru, Gheorghe Olaru, németből Gabriel Gafiţa fordított, de jelentek meg szlovákból, török–tatárból fordítások. Sőt Domokos szeretett volna cigány nyelvű könyvet is megjelentetni, de ezt az elvtársak szigorúan letiltották, akkoriban ugyanis tilos volt arról beszélni, hogy nálunk vannak roma nemzetiségűek. A lényeg az, hogy minden szerkesztőnek megvolt a maga területe, azért is mehetett olajozottan a munka. Az én szempontból egy másik külön „érdekesség”, hogy a kiadóhoz kerülésemmel mondhatni egy időben, 1977 nyarán hivatalosan megszűnt a Sajtóigazgatóság néven működő cenzúrahivatal, az intézmények vezetőinek egyéni felelősségvállalására építve a további tevékenységet. A legtöbb kiadóigazgató megrémült ettől a felelősségtől (nem ok nélkül), de Domokos Géza nem tartozott közéjük. Épp ellenkezőleg: 1977-től 1982-ig a kor viszonyai között nagyon is kockázatos könyvek sora jelent meg. Arról például egyetlen szót sem lehetett ejteni, hogy Trianon után egész Erdélyben sorra tűntek el a magyar történelmi vonatkozású szobrok. Károly Sándor önéletírásának 1979-es kiadásában viszont némi anekdotikus éllel olyasmit ír le, hogyan verte a „fütykös szél” az aradi Kossuth-szobrot. De „életveszélyesnek” volt mondható a Székely Oklevéltár új sorozata, a Moldvai csángó népművészet és még sok hasonló kiadvány. A lényeg az, hogy Domokos Géza jól ki tudta használni a kedvező szelet. Olyan vezető volt, aki mindig dicsérte a kollégákat, és az esetleges hibákból sokat magára vállalt. Derűs, nyugodt egyéniségével sikerült nyugodt légkört teremtenie a kiadóban is. A 80-as évek elején aztán, ha jól emlékszem, egy 1982-es pártplénum után újraszervezték a cenzúrát. Amilyen nagy garral hírelték ’77-ben a megszűntét, annyira fű alatt intézték az újraindítást. A mi cenzorunk Pezderka Sándor elvtárs volt, aki az égvilágon mindent figyelmesen elolvasott. A kiadói terveket is. Rövidesen már nemcsak kitanácsolt címeket a tervből, de „be is segített” jobbnál jobb címekkel. Néha azért ezt a nagy „éberséget” is sikerült kijátszani, hisz a kiadóban csak Dulea-sorozatnak becézett könyvek egyikében közzétettük az 1918-as gyulafehérvári határozatokat, amiről egyébként tilos volt beszélni-írni. A kéziratot nyomdába kísérő referátumon lehetett bármennyi aláírás, ha nem „szerénykedett” ott a sarokban a Pezderkáé is, nem lett belőle könyv. 1985-ben aztán ránk jött a Dulea-bizottság. Ez a hírhedett brigád felmérte, majd elemezte a kiadó tevékenységét. Lényegében megfélemlítés volt a szándékuk, úgy távoztak, hogy nem tudtuk igazán, mi lesz velünk. Úgy tűnik, hogy az elvtársak végül az elszigetelés mellett döntöttek, nem akarván áldozatot kreálni sem Domokosból, sem a kiadóból. 1985-től kezdtek ránk erőltetni könyveket, vagyis nemcsak kivettek címeket az éves tervből, hanem betétettek újakat. – Melyek azok a korabeli képzőművészeti-zenei kiadványok, amelyekre a legszívesebben, legbüszkébben emlékszik vissza? – Mindenekelőtt a képzőművészeti kismonográfiákra. Maga a sorozat már elindult azelőtt, hogy én odakerültem a kiadóhoz, az én első szerkesztésem Murádin Jenőnek a Barabás Miklós Céhről szóló kismonográfiája volt. Murádin tulajdonképpen rögzítette a kötetek szerkezetét, vagyis a monográfiát nagyon pontos és gazdag adattár és könyvészet egészítette ki. 1988-ban viszont az egész sorozat kikerül a tervből, éppen Duleának „köszönhetően”, aki azt mondta, hogy „csak egy román valóság van, azt nem lehet románul vagy magyarul festeni, vagyis nincs külön képzőművészet, s így külön sorozat sem lehet”. Nem is olyan nagyon ismeretlen szöveg, ugye?! Másik könyv, amire büszke vagyok, Jordáky Lajos Az erdélyi némafilmgyártás történetéről (1981) szóló kötete, amit a szerző sajnálatosan korai halála után sikerült előásnom, és nemcsak nagy közönségsikere lett, de szakmai körökben is nagyra értékelték. Hasonló siker volt a 80-as évek elején megjelent Erdélyi Lajos-könyv, A zsidó temetők művészete (1980). A zenetudományi írások szerkesztése rendjén László Ferenctől tanultam rengeteget. Az 1980-ban megjelent Bartók Béla Tanulmányok és tanúságok című, rendkívül fontos munkája és az általa gondozott Bartók-dolgozatok (1981) és A 101. esztendő (Bartók, Kodály, Enescu) című zenei publicisztikakötete megbeszélései mind megannyi tartalmas továbbképzést jelentettek számomra. – A nyolcvanas évek második feléről már érintőlegesen beszéltünk, arról, hogy a könyvkiadás is nagyon megsínylette ezeket az ordas időket. Térjünk még vissza egy kicsit arra, hogyan élte meg, élte túl a Kriterion? – Nem volt leányálom. Időnként kezembe akadnak azok az előjegyzési naptáraim, melyekbe Pezderka elvtárs intelmeit, „javaslatait” írtam. Talán nem lenne érdektelen egyszer közzétenni. Gyanús volt már akkoriban minden: a világirodalom csakúgy, mint a hazai szépirodalom, nem is beszélve az önismereti tematikákról. Ha megnézzük azoknak az éveknek a „termését”, azonnal látni, mennyire csökkentek az irodalmi értékek. A Sütő-könyvek például egyszerűen „kihaltak”, de a verseskötetek kiadása is kínszenvedés lett. Lászlóffy Csabának az egyik kötetét például nemhogy soronként, de szinte szavanként szálazta át Pezderka, nem volt tekintettel semmire. Szegény költő kétségbeesetten kérdezte telefonon, hogy érdemes-e egyáltalán kiadni a kötetet. A népi kultúrával kapcsolatban sem lehetett semmit becsempészni. Rémálom volt, amikor 1988-ban bevezették a helységnevek kizárólagosan román használatát. Megjelentek a körülírások, a kicifrázott utalásos megnevezések, de abba is belekötöttek. – 1990-től változás: új idők, új gondok. Bukarestből Kolozsvárra – szerkesztőből igazgatóvá. De lassan már ezek a „kezdeti” botladozások is történelemmé lesznek. Hogy lehetne jellemezni most, 2012-ben a Kriterion utóbbi két évtizedes tevékenységét? – A 90-es választások nyomán Domokos Géza parlamenti képviselő lett, és ő kérte az akkori kulturális minisztert, Andrei Pleşut, hogy engem nevezzen ki a kiadó élére. Nem volt könnyű, ugyanis a nagy keresletet alig-alig tudtuk kielégíteni. A nyomdák inkább újságokat nyomtak, ’95-ig semmilyen állami szubvenciót nem kaptunk, a magyarországi támogatások életmentőek voltak, beindult a privatizáció, megjelentek újabb és újabb kiadók, illetve a decentralizáció következményeként széthullt az addig jól megszervezett könyvterjesztés. Sorra szűntek meg a könyvüzletek, egyik városból a másikba nem igazán jutnak el a kiadványok... A kiadásokra kapott magyarországi, illetve a Communitas Alapítványtól kapott támogatás menti meg a céget. Ennek is köszönhetően a 90-es évek végére valamennyire stabilizálódott a helyzet. Javult az olvasók anyagi helyzete, a könyvek kivitelezése is sokat javult a 90-es évek első feléhez képest. Az internet térnyerése aztán fokozatos apadást idézett elő. Eközben a hajdani majdnem monopolhelyzetben lévő kiadónk nagyon visszaszorult. Csak egyetlen példa: 1977-ben én voltam a cég negyvenedik alkalmazottja, most hárman-négyen vagyunk összesen. A 90-es évektől sokan elmentek sajtóba, egyetemre, politikába. Persze ez természetes, hiszen manapság 10–12 kiadói műhely végzi azt, amit annak idején két kiadó – mi és a Dacia – végzett. – A kiadó híres volt különböző sorozatairól. Egyeseket újraélesztettek – mint például a Tékát –, mások egy-két próbálkozás után elhaltak. Indultak viszont újak. Hogy látja ezek jövőjét? – A híres Forrás sorozatot például átadtuk a Mentor Kiadónak, de azóta már kimúlt, s nem is mutatkozik igény az újraindításra. A híres világirodalmi sorozatunk is, a Horizont két próbálkozás – egy Balzac- és egy Mérimée-kötet – után „meghalt”. A Tékát sikerült viszont feltámasztani, mindenekelőtt fiatal kutatók bevonásának köszönhetően. De mintha az újabb nemzedékekből hiányozna az a filológiai igényesség és kitartás, ami szerencsére életre segítette Dávid Gyula titáni munkáját, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon sorozatát. Ma már a közbeszédet nem igazán érdekli egy-egy megjelenés, illetve általában a könyvkiadás. De a Romániai Magyar Írók sorozatában kiadott, illetve újrakiadott műveink iránt még nagy kereslet mutatkozik, hasonlóan a Történelmi regények sorozat darabjaihoz. És vannak új sorozataink is, mindenekelőtt a Gordiuszra vagyok büszke, ez elsősorban esszéisztikus írásokat tartalmaz, a megjelent szerzők közt pedig hirtelenében olyan neveket tudok említeni, mint Bibó István, Lucian Boia, Miskolczy Ambrus, Balázs Sándor vagy Cseke Péter. És új a különböző városokról vagy vidékekről, illetve egy-egy közkedvelt témakörről összeállított verskötetsorozatunk, ezeket a könyveket is kedveli a közönség. – Illetlenségnek tűnhet könyvkiadótól megkérdezni, mégse vegye zokon, ha arról érdeklődöm, hogyan látja a csupa nagybetűs, nyomtatott KÖNYV jövőjét? A technikai váltás, a hangos könyvek, e-könyvek megjelenése és gyors terjedése mennyiben köthető össze az olvasási kedvvel és vággyal? És – végső soron – hogyan fogja ez meghatározni a Kriterion elkövetkező éveit? – Zokon egyáltalán nem veszem, de túlságosan napfényes jövőt sem tudok körvonalazni. Szerencsére nálam fiatalabb kollégák jobban bíznak a nyomtatott könyv jövőjében. Én nem hiszem, hogy egy nemzedéknél tovább fog élni, bárhogy is nézzen ki, a táblagépen tárolható hatalmas könyvtár bőségesen kárpótolni fogja-e a jövő olvasóit. Olvashatnak verset, prózát, tudományos irodalmat, bárki hozzáférhet eddigi rejtett-féltett könyvritkaságokhoz. Igaz, nem lesz nyomdafestékillata. Némi kajánsággal mondom: egész jól elvagyunk a kódexeket másoló szerzetesek gyertyaillata nélkül is. Maradtunk viszont egy szólásmondással: „körmünkre ég a gyertya”. Nekem más a gondom: a nap ugyanis továbbra is 24 órából áll majd, és a rengeteg információs anyagból vajon lesz-e lehetőség kiválogatni az éppen olvasásra érdemes címet? A kiadó eddig egyfajta szűrőszerepet is játszott, de ennek a mai technikával gyakorlatilag vége: bárki elő tud állítani könyvet. Ám hogy ne zárjuk túl borúlátóan a beszélgetést, elmondanám, hogy hiszek abban: egyszer majd csak meglesz az „első olvasást” helyettesítő segítségféle, a jelenleg uralkodó helyesírási káosz is feltehetőleg egyenesbe fog ismét jönni. Vagyis még kb. tíz–tizenöt évig számítunk a gondosan szerkesztett, nyomtatott könyvre igényt tartó keresletre, igyekszünk az elvárásokat ki is szolgálni, de – bármennyire fájón is hangzik – már készülődünk a zárásra. Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár) 2012. április 26.A gyergyószárhegyi alkotótábor 40 évének legjava KolozsváronA gyergyószárhegyi képzőművészeti alkotótáborban az elmúlt 40 évben született alkotásokat bemutató kiállítás nyílt kedden Magyarország kolozsvári főkonzulátusán, az eseményen a szintén Gyergyószárhegyen zajló írótalálkozó törzstagjai is felolvastak műveikből. Szilágyi Mátyás főkonzul a Gyergyószárhegyi kisugárzás című rendezvényen elmondta, a képzőművészeti és irodalmi alkotótáborok az évek során nemzeti kinccsé váltak, amelyek összefűzik a magyar alkotóenergiát. Kassay Péter, a gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ igazgatója hangsúlyozta, az intézmény, illetve a táborok elsődleges célja a lokális művészet helyének megkeresése globális szinten, ennek egyik fontos lépése a kincses városban szervezett kiállítás. „Úgy gondolom, hogy a székelyföldi település az a hely, ahol egy megfelelően hosszú rúddal akár a világot is ki lehet mozdítani helyéről. Az intézmény és annak feladatköre fokozatosan bővült, jelenleg évente több képzőművészeti, népművészeti alkotótábort, írótalálkozót, kiállításokat és más kulturális rendezvényeket szervezünk Szárhegyen” – magyarázta Kassay Péter. A képzőművészeti alkotótábor történetét Márton Árpád festőművész ismertette, aki elmondta: a rendezvény Nagy Imre ötletének köszönhetően született meg, az első táborok pedig Csíkzsögödön zajlottak. „A második világháború miatt sajnos abbamaradt a szervezés, 1974-ben azonban Zöld Lajos újságíró, Gaál András festőművész és jómagam kezdeményezésére újraindult az egy hónapon át zajló tábor. Szerettük volna a nagybányai művésztelep szellemiségét, hagyományait folytatni, ehhez elsősorban a szárhegyi kastély és a kolostor rendbehozására volt szükség, amelyet szintén mi végeztünk” – fejtette ki a csíkszeredai művész. Mint mondta, a tábor időközben nemzetközivé nőtte ki magát, ahová a világ minden tájáról érkeznek alkotók, a kincses városban nyílt kiállítás pedig elsősorban kolozsvári művészek munkáit mutatja be. Az irodalmi alkotótáborokat Egyed Péter író, egyetemi oktató, a szárhegyi írótalálkozók szakmai vezetője mutatta be. Mint hangsúlyozta, a település különös vonzással, varázzsal rendelkezik, elsősorban történelmének köszönhetően. „A rendezvény 1980-ban Domokos Géza író-politikus, a Kriterion kiadó igazgatójának kezdeményezésére indult, a résztvevők eredetileg a román–magyar fordításokat középpontba állító szakmai műhelyt terveztek. Az első tábor politikai katasztrófa volt, így a második kísérletig tíz évet kellett várni, 1990-ben Gyergyószentmiklóson került sor a találkozóra. A harmadik tábort már a 2000-es évek elején szerveztük meg, ezt követően alakult meg egyébként az Erdélyi Magyar Írók Ligája, az E-MIL” – idézte fel Egyed Péter. Mint mondta, a további táborokra 2006-ban, 2008-ban és 2010-ben került sor, ezek elsődleges érdeme pedig, hogy a résztvevőknek könyvkiadási, illetve – értékelési problémákkal kapcsolatban is szerveztek beszélgetéseket. „Az intézményesülés irányába hat, hogy időközben sikerült egy díjat is létrehoznunk, amelyet Csiki Lászlóról neveztünk el – ezt először 2010-ben Karácsonyi Zsolt érdemelte ki –, ebben a Hargita megyei tanácsnak is nagy szerepe volt” – tette hozzá Egyed. A rendezvényen egyébként Szilágyi István író, Karácsonyi Zsolt költő és Király Zoltán költő, a gyergyószárhegyi írótalálkozó törzstagjai olvastak fel műveikből. A kiállítás május 2-áig munkanapokon, előzetes egyeztetés alapján látogatható. Kőrössy Andrea. Krónika (Kolozsvár) 2012. május 31.A város reneszánsza? Vagy valami (egészen) más?Kolozsvár reneszánszáról természetesen többféleképpen lehet – vagy nem lehet – beszélni. Művészettörténészeink néhány éve (újabb) választ adtak a históriai kérdésre, kutatásaik eredményét a Kolozsvár Társaság kis könyvben jelentette meg (magyarul és román fordításban). Hogy ez lett volna, mármint az európai reneszánsz Erdélybe, Kolozsvárra is eljutott irányzata építéstörténetileg, művelődéstörténetileg városunk nagy korszaka? Ezt a legelfogultabb lokálpatrióták sem igen állítják. De akkor hol keressük Kolozsvár nagy korszakát? A napokban hozta el nekem a posta a Kaposvárt megjelenő, Somogy című folyóirat idei első (január-márciusi) számát, benne találok egy tanulmányt, pontosabban esszét, ezzel a címmel: Kolozsvár nagy korszaka. Hát persze, most már felidézem a körülményeket is, a felkérést, az alkalmat, amely létrehozta. Ugyanis a szöveget (és a címet), jóval korábban, én követtem el, a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság ünnepi rendezvényére készült. A bevezetőt Pomogáts Béla tartotta (Városos Magyarország), és olyan mai meg hajdani magyar (vagy részben magyar) városokról hangzottak el előadások, mint Pécs, Debrecen, Budapest, Pozsony – és Kolozsvár. Én egy közelmúltbeli, már irodalomtörténetinek mondható (?) szakaszt választottam: a 20. század hatvanas éveinek végén, a hetvenesekben itt született, itt megjelent verses és szépprózai alkotások, drámák sorát, no meg akkoriban elég élénk irodalmi életünket vettem számba (lapjainkkal, az Utunkkal, Korunkkal, Echinoxszal, a Fellegvár oldalt megjelentető Igazsággal, a Kriterion Könyvkiadóval, annak kolozsvári fiókszerkesztőségével és persze a Pezsgő-díjjal), Szilágyi Domokos Búcsú a trópusoktól című verskötetétől, Bodor Ádám novelláitól Páskándi Géza történelmi drámáiig s a Bretter-tanítványok antologikus fellépéséig (Szövegek és körülmények) sorjáztatva érveimet. És hogy ez reneszánsz volt-e? Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy nem akármilyen megújulás – ezt 2012 májusának legvégén is merem állítani, amikor különféle újjászületések reményében, ígéretének ízlelgetésében várjuk a nyár első hónapját. Irodalomról is szó van meg más művészetekről és nyilván politikáról, várospolitikáról. Térfoglalás – könyvekkel A városi (és országos?) térfoglalásnak természetesen nem elsődleges eszköze, lehetősége az irodalom. Korántsem elsődleges eszköz – és ez természetes – , noha lehet, hogy tartósabb jelet adhat, mint sok más kísérlet. Mindenesetre a kolozsvári tér(vissza)foglalásnak örvendetes mozzanata az, ami Mátyás király szülőháza előtt történik, és aminek újabb érdemleges eseményére készülünk júniusban. A tavaly sikerrel elindított, idén – hetven évvel egy emlékezetes májusi-júniusi kolozsvári irodalmi-művészeti ünnepségsorozat után, amelyen Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Márai Sándor és Cs. Szabó László is jelen volt (és hetveneggyel az 1941-es kolozsvári könyvnapot követően, melynek vendége Móricz Zsigmond!) –, szóval a 2012-ben újra sorra kerülő Kolozsvári Magyar Könyvnapokon alkalom kínálkozik sok mindenen elgondolkodni. (Csak zárójelben egy igényes emlékeztetőről: Poszler György akadémikus, Kolozsvár szülötte a 42-es Művészeti Hetekről írt tanulságos esszét, Eufóriahullámon túl – illúzióvesztésen innen címmel. Megtalálható a KOMP-PRESS kiadta kötetben, A „másik” városban.) Nem úgy általában kell elmélkednünk, siránkoznunk vagy örvendeznünk, hanem új kiadványokkal a kezünkben, nem utolsósorban az elmúlt napok tapasztalataival gazdagabban. (Még egy rövid zárójel a 2012. májusi Szabédi Napok és a kolozsvári Hitel folyóiratra emlékező budapesti konferencia alkalmából: Szabédi László a Hitelben méltatva az 1942-es könyvnapokat, a magyar önvizsgálat fontosságára hívta fel a figyelmet.) A visszhangos, erdélyi megjelenésű (önvizsgáló) könyvek közül most csupán kettőt emelnék ki. A második kiadásban hozzáférhető, 639 oldalas összefoglalását az erdélyi történelmi családok kastélyainak („Isten segedelmével udvaromat megépítettem...”) A csíkszeredai fiatal Gutenberg Kiadónak köszönhető óriásalbumnak van kolozsvári vonatkozása, például a Bánffyak, különösen pedig a Házsongárd (sírjai) révén. A másik, hangsúlyosan Kolozsvárhoz kötődő kiadvány, a Könyv, grafika, könyvművészet Erdélyben (1919-2011) – a Korunk jelentette meg – látványos szakmai siker, az idei budapesti Könyvnapokon adják át a szép könyvek versenyében elnyert oklevelet az alkotóknak. Van hát mire büszkének lenni, már azért is, mert helybeli és más erdélyi városok kiadóival, friss címeivel gazdagíthatnánk a felsorolást, népszerűbb, illetve szaktudományos darabokkal, sorozatokkal (így az Erdélyi Múzeum-Egyesület Tudományos Füzeteivel, amelyekben fiatal kutatók juthatnak, az idősebbek mellett, megjelenéshez). A Kincses Kolozsvár Kalendáriuma 2012-t azért sorolnám ide, mert ahogy épp a Szabadság ismertetőjében olvasom, a külvárosokban élő magyarsághoz kíván szólni, márpedig pontosan ezt a réteget nehéz megszólítani (könyvvel, illetve egyéb, ott bizonyára sokkal hatásosabb utakon). Szeretnék hinni H. Szabó Gyulának, a Kriterion igazgatójának, aki szerint a kalendárium azt bizonyítja, hogy be tudjuk lakni ezt a várost. Térfoglalás – a nagyváros terében Helyhatósági választások előtt ennek az igénynek, az igény okos hangoztatásának különös súlya van. Érthető, hogy ez áll a kampány(ok) fókuszában. A jelenlegi (PDL-es) városvezetés, bizonyára nem függetlenül a 2012.júniusi megmérettetéstől jó ideje nekikezdett a Sétatér átrendezésének – a fák alapos megnyirbálásával, a belső utak kövezésével-aszfaltozásával, a padok kicserélésével (nem funari módra!), a hosszú időn át parlagon hagyott Kaszinó épületének restaurálásával (a tó jobb hasznosítása további terv) – és ami hetek óta a járműveken közlekedők és a gyalogosok (meg a környéken lakók) bosszantására igencsak alkalmas: a villamossínek kicserélése van folyamatban, az úttesti mély alapozással, ez pedig útelzárásokkal jár, a fő útvonalakon. Egyelőre tehát a városi közlekedés teljes felborulása az eredmény. Nemsokára megtudhatjuk, ha befejeződnek a nagymértékű munkálatok, hogy az újraindult villamossal jobb, könnyebb lesz-e a város élete, vagy jobb lett volna trolibuszokra költeni a pénzt. Bízzunk benne, mégis jobb lesz. (Útelzárás nélkül biztosan.) A Karolina teret az autók kitiltása után birtokba vehették a fiatalok (a kávézók és sörözők melegedő időben kiköltöztek szabadtérre – ahogy ez a Deák Ferenc utca Főtértől számított bal oldalán is történik). Természetesen van még birtokba, használatba veendő épület a belvárosban. „Visszaadom a New York Szállót!” – ígéri Eckstein-Kovács Péter a legutóbbi tulajdonostól elhagyott, lezüllött Continental előtt állva. És rokonszenves polgármesterjelöltünk szellemes ötlettel megnyitotta a Szent Mihály templom bejáratával szemben az „Eckstein-patikát” (egy üresen állt üzlethelyiségben), gyógyírt kínálva panaszainkra. A kolozsvári kertek programját ígéri választóinak, magyaroknak, románoknak egyformán. EMNP-s ellenjelöltje a Kétágú református templom mögötti telken nyilatkozik, és a Hójában ifjúsági-kulturális teret alakítana. Gergely Balázs és megméretkezésre készülő pártja eleve a fiatalításra hivatkozik – jóllehet a (város)politikában a tapasztalat sem árt, ebből viszont az RMDSZ-jelölt Eckstein-Kovács Péternek összehasonlíthatatlanul több van. Ami pedig a térfoglalást illeti, emlékeztetnék a Bolyai Egyetem egykori központi épületéhez közeli, a Kolozsvár Társaság által kezdeményezett és felállított 1956-os emlékműre. Ehhez a végül (tanácsosaink által támogatott) sikeres akcióhoz kapcsolódtak az októberi, úttörést jelentő Kolozsvári Napok (amiről Gergely Balázs folyamatosan elfeledkezik). Noha eltartott egy ideig a szoborállítás engedélyeztetése – akár a Márton Áron szoboré a Főtéren, a templom parkjában –, mégis az összefogásnak sikerült legyőznie a polgármesteri huzavonát. Végül is az utóbb kezdődött Kolozsvári Magyar Napok ugyancsak így bizonyultak sikereseknek. Térfoglalásilag még két, egyértelműen a művelődési élethez kapcsolódó példát említenék. A napokban már esedékes 11. TIFF, a kolozsvári tereket ugyancsak bekapcsoló Erdélyi Nemzetközi Filmfesztivál román rendező kezdeménye, de az egész város dicsősége – terv szerint Törőcsik Mari, Geraldine Chaplin és Claude Lelouch lesz a 2012-es TIFF-életműdíjas. Nem ér hát minket eleve diszkrimináció, mint ahogy a Jókai utcában (hivatalos nevén ugyan a Napocában) két fontos közösségi tér (az Erdélyi Múzeum-Egyesület tanácsterme mellett) szintén nem „ellenünkre” nyitott – éppen ellenkezőleg. A Quadro Galéria kiállításai, legújabban pedig a Minerva Alapítvány emeleti (a Kós Károly Akadémiának is otthont adó) és alagsori termében tartott tárlatmegnyitók, könyvbemutatók, különböző érdeklődésű embereket vonzó találkozók igazolni látszanak H. Szabó megjegyzését: valóban kezdjük belakni (újra!) ezt a várost, még ha számbelileg fogytunk is. Csak ne csökkentsük – hiúságból, hatalomvágyból – itt-ott (netán a polgármester-választáson is?) jelentkező esélyeinket... Nyirő József és a végakarat Ez persze nem kolozsvári, nem elsősorban kolozsvári ügy, de tanulságaiban természetesen ránk tartozik. Minden erdélyire, minden magyarra. És nem csupán magyarra. Aki végigkövette 2012. május 27-ig, 28-ig az eseményeket, a Duna TV adásait is beszámítva, az egyrészt felháborodhat, másrészt alaposan elgondolkodhat az (elmaradt, illetve ökumenikus emlékezéssel behelyettesített) újratemetési histórián. Felmondani az egészet fölösleges, közvetítésekből és kommentárokból bőven lehetett részünk. A Ponta-kormány a MOGYE magyar (magyar-angol) fakultásának megtorpedózásával már kimutatta foga fehérét, legutóbbi, a Nyirő-újratemetést ellenző irányított (külügyes és prefektusi) intézkedésével, majd újabb nyilatkozatával sikerült ismét nacionalista bizonyítványt kiállítania magáról. Választások előtt vagyunk, ugye, országos parlamenti választások előtt is. No meg Szász Jenő és pártja közvetlenül a helyi választás előtt... Emlékezzünk azért arra is – ezt ugyanis a május 27-i szónokok nem említették –, hogy Nyirő József végakaratában első helyen Kolozsvár szerepel, az itteni temetés, ha pedig ez nem lehetséges, Székelyudvarhelyen legyen a végső nyughelye. Kolozsvárral senki nem próbálkozott, pedig igazán méltó írói helye lehetett volna (vagyis nem politikusként) a házsongárdi panteonban, Bánffy Miklós hamvai, Reményik Sándor, a Benedek Elek „székely fiai” közül Szentimrei Jenő, Kacsó Sándor vagy a transzszilvanizmus fő képviselője, Kós Károly sírja közelében. A magyarországi és a romániai írószövetség összefogásával – politikamentesen – talán meg is valósulhatott volna a házsongárdi temetés. (Egy ilyen írószövetségi lebonyolítás feltételezését Kelemen Hunortól olvashattuk.) A székelyföldi újratemetést természetesen senkinek nincs joga kifogásolni – a „második szándék” (mármint a Nyirőé) akár elsőnek vehető, székely elkötelezettségű életműve ismeretében. A szónokokat, kommentátorokat hallgatva, egy apró kiegészítést még szükségesnek vélek Nyirő József 1990 előtti erdélyi recepcióját, állítólagos teljes elhallgatását illetően. Kétségtelenül igaz, hogy évtizedeken át Nyirő a kitagadottak közé számított, például Reményik Sándorral együtt. 1969-ben azonban Marosi Péter Utunk-szerkesztő (a pesti tévésként most szerepeltetett Marosi Péter nagybátyja) felkért mint ifjú kritikust, hogy írjak a lapba a három székely prózaíró, Tamási Áron, Nyirő József és Kacsó Sándor novelláiról. Népiség – mítosz – novella címmel elkészült egy hosszabb, méltató és kritikai tanulmány, az Utunk vállalkozott a közlésre, és a Kriterion első kiadói évében, 1970-ben bekerülhetett Alapozás című kötetembe. Ennél fontosabb, beszédesebb egy 1980-as évekből származó emlék. Domokos Gézával, a Kriterion alapító-igazgatójával éppen székelyudvarhelyi író-olvasó találkozón jártunk, kevéssel Az építész fia című Reményik-kötet megjelenése (1983) után. Domokos ott mondta el, hogy nemsokára lesz a Kriterionnak Nyirő-kötete (engem már felkért, Reményik-kötetünk sikeres, bár csonkított kiadását követően, hogy válogassam és előszavazzam a Nyirő-novellákat). A tervet keresztülhúzta a cenzúra – a Ceauşescu-diktatúra már éberebbnek bizonyult. Politikusoktól nem – irodalomtörténésztől a múlt teljesebb ismeretét várná el az ember. Röviden a bakui fesztiválról Csak azért keverem ide a „könnyű” műfajt, mert a nemzeti önismerettel kapcsolatba hozható. Hosszú versenysorozat előzte meg a 2012-es Eurovíziós Dalfesztivál bakui döntőjének világközvetítését. Bevallva a tökéletes kívülállást adott témában – ami nem zárja ki nemzeti elkötelezettségemet, az egészségesnek vélt szurkolást a „mieinknek” –, a Compact Disco magyar képviselőként történt kiválasztását éppúgy furcsálltam, mint a korábbi küldött (hölgy) előzetes magyar feldicsérését. Nyilván elavult az én könnyűzenei ízlésem, próbáltam elkönyvelni az idei (magyar) döntést. Aztán Bakuban, a második fordulóban a 26 továbbjutott közül sikerült az együttesnek megszereznie a kiváló 24. helyet. Valószínűleg a zsűri ízlése is elavult és természetesen más országokban a tévés szavazóké. (Nemzeti szabadságharc volna ez is? Compact Disco?) Valamivel jobban járt, ám ugyanúgy csalódott a Romániát képviselő Maninga. Pár órával korábban a román közszolgálati tévében még azt hallottam, hogy az első ötbe, de akár az első helyre is esélyes a román csapat (kubaival megspékelve). Végül a 12. helyen végeztek. (Mínusz 14 – a 26-hoz mérve.) A nemzeti önismeret a könnyű műfajban is könnyűnek bizonyul? Vagy Baku ugyanolyan messze van tőlünk, a Kárpátok övezetétől, mint Svédország? KÁNTOR LAJOS. Szabadság (Kolozsvár) 2012. június 26.Öt éve hunyt el Domokos GézaÖt éve, 2007-ben hunyt el Domokos Géza erdélyi magyar író, politikus, műfordító. Szellemi hagyatékát a nevét viselő Domokos Géza Egyesület tevékenysége őrzi, melyet az író fia, Domokos Péter vezet. 2007-ben, öt éve hunyt el Domokos Géza erdélyi magyar író, politikus, műfordító. Nemrég az író, intézményalapító, politikus szellemi hagyatékát ápoló egyesület alakult Háromszéken. A neves közéleti személyiség fia, Domokos Péter által létrehozott egyesület célkitűzése a névadó szellemi hagyatékának, értékrendszerének és elveinek ismertetése, ápolása, a kulturális, humanista értékek ösztönzése, a nemzeti önazonosság megőrzése. Domokos Péter a Székelyhon.ro-nak elmondta: az édesapja nevét viselő egyesület kiemelt szerepet tulajdonít a tehetséges fiataloknak, felkarolja őket érvényesülésükben a közjó érdekében, hiszen – mint minden korban – ez a korosztály igazságtalanul periférikus helyzetben találja magát életének, karrierjének küszöbén. Kiemelt helyszínhez jutnak hozzá a tehetséges fiatalok, az előadások, műhelygyakorlatok a kelet-háromszéki Papolc faluban található parasztház – Domokos Géza és felesége, D. Harasztosi Éva egykori vidéki nyaralója – vendégszeretetében. Inspiráló környezet ez, hiszen itt születtek meg az egyesület névadójának művelődési és politikai, életrajzi kötetei. A névadótól jegyzett könyvek újrakiadása szintén szerepel a tervekben, ahogyan az életét, személyiségét, korabeli történelmi-kulturális-politikai mozgáslehetőségét kutató szakdolgozatok létrejötte is. A könyvkiadás része a Domokos Géza elhunytának ötödik évfordulója alkalmából szervezett rendezvénysorozatnak. A sorozat első részét képezte az Ellenőrzött kiadók – Könyvvilág a hetvenes-nyolcvanas években Romániában és Magyarországon elnevezésű nyílt előadás. Ezt követik a csíkszeredai és zágoni megemlékezések július folyamán. A megemelékező tevékenység augusztusban a papolci javításokkal folytatódik, a térségre egykor jellemző kalákarendszerben. Szeptemberben az egyesület folytatja a megemlékezések és könyvbemutatók megszervezését erdélyi városokban. Továbbá októberben fölveszi Domokos Géza nevét a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium új könyvtára. A novemberi budapesti megemlékezés és könyvbemutató záróakkordja kíván lenni a júniusban indult sorozatnak – tájékoztatott Domokos Péter, az egyesület vezetője. „Domokos Gézát nem csupán a következetesség, elvszerűség, szakmai igényesség, tájékozottság jellemezte, hanem egyben a kísérletező kedv, kulturális rugalmasság és empátia, a nyitottság mindazzal szemben, ami új, szép, nemes és hasznos a közösségnek, egyénnek egyaránt” – méltatta édesapja életét Domokos Péter. Bús Ildikó. Székelyhon.ro 2012. június 29.A csodaA hírben, amely felröppentette, hogy az Új Magyar Szó nyomtatott változata megszűnik, a Magyar Távirata Iroda egyszerűen intézett el több mint fél évszázadot: az egykori kommunista pártlap, az Előre, annak rendszerváltozás utáni utóda, a Romániai Magyar Szó, majd követője, az ÚMSZ, az RMDSZ közeli magyar napilap július elsejétől nem jelenik meg többé. Úgy hangzott, mint valamiféle rutinszerű közhelyekből összefércelt gyászjelentés, amely fölött elsiklik a szem, amely nem okozhat különösebb megrázkódtatást, hiszen a már aggastyánnak mondható X.Y. a különböző korokban már éppen eleget élt ahhoz, hogy engedelmeskedjen a természet törvényeinek és végső nyugalomra hajtsa a fejét. De vajon ilyen egyszerű ez? Vajon nem a romániai magyarság életének egy darabja porlik szét mindörökké egy több évtizedes napilap halálával? Vagy ezeket a szavakat éppen most, a sírba roskadásnál leírva, túlságosan szenvelgő és dagályos lennék, valamiféle olyan, könnyzacskókat kicsordító fickó, akinek a kézfogását egész életemben és minden szavammal szerettem volna elkerülni? Az Előre, az egykori kommunista pártlap. Szász János, Méliusz József, Halász Anna, Bodor Pál, Domokos Géza és mások írásai jutnak eszembe, akik világra szomjas egész nemzedékem számára bontottak legalább réseket azon a falon, amelyet olyan magasra szerettek volna rakni, hogy még a madár röpte se tűnjön öntörvényűnek, hanem irányítottnak és kiszámíthatónak. Az utód, a Romániai Magyar Szó, amely a rendszerváltás utáni években Gyarmath János, Cseke Gábor és mások hihetetlenül nehéz, a nappal és éjszaka választóvonalait nem ismerő munkájával alakította át önmagát és próbált valódi tartalmat társítani mindazokhoz a fogalmakhoz, amelyeknek felszíni formáit már ugyanazon és szinte megkülönbözhetetlen alakzattá koptatták az előző évtizedek. Valamikor ekkor, a múlt század kilencvenes éveinek elején csapódtam én hozzájuk, és szinte el sem hiszem: immár két évtizede, hogy hetente közöltem legalább egy, olykor pedig két szöveget, publicisztikát, amint a szakmában mondani szokás, hogy milyen a Csíkszeredához tartozó Zsögödből a világ. De vajon hogyan, milyen sikerrel? Ilyenkor szokták azt mondani, hogy rá kell bízni az olvasóra. De ilyenkor érdemes elmondani azt is, hogy milyen eszmerendszerre támaszkodott az a közíró, aki nem csupán végigkövette az eseményeket-jelenségeket, hanem a maga felelősségteljesnek vélt, a magyar nyelv gazdagságához és az emberi értelemhez mért szavaival meg is próbálta értelmezni és befolyásolni azokat. Azt hiszem, amióta leütöttem a nyilvánosság számára a legelső betűket, mindvégig európai értékeket, európai gondolkodásmódot szerettem volna meghonosítani szűkebb és tágabb hazámban, mert valóban hittem abban, hogy ez közelebb hozza egymáshoz az embereket. Mint ahogyan abban bíztam: az értelem szava képes úrrá lenni a butításon, az ámításon, a nagy szavakkal való öncélú dobálózáson. Mint ahogyan abban hittem: az önállóságot a romániai magyarság számára úgy kell kialakítanunk, hogy az nyitottsághoz, ne bezárkózáshoz, korszerű és másokkal mindig összemérhető jövőhöz, ne pedig réveteg múltba forduláshoz vezessen. Mint ahogyan úgy véltem: olyan helyi társadalmakat kellene építenünk, amelyeket nem kiskirályok vezetnek, hanem a közösség képes demokratikus eszközökkel – köztük önálló médiával! – érvényesíteni akaratát, ez pedig nem csupán egy szűk kisebbség, hanem a többség élhetőbb életéhez vezet, és ilyképpen a szülőföldön való maradás a lét természetes állapota, nem pedig holmi délibábos nemzeti parancsszó. Négy évtizednyi újságírás és közéleti munka után, a nacionalizmusok újabb fellángolását, a politikai populizmusok egyre gazdagodó eszköztárát látva, egyre kevésbé bízom abban, hogy ez sikerült. Mi teszi önt boldoggá? – kérdezett meg egyszer az egyik erdélyi hírportál szerkesztője, és akkor azt válaszoltam: számomra mindörökre csoda marad, hogy az íróasztalnál megfogalmazott gondolatok tíz, több száz vagy éppen több ezer kilométernyi távolságra a mások fejében visszhangzanak. Soha ne feledjük: az ÚMSZ-nek, véleményoldalainak, sok köze volt ehhez a csodához. Székedi Ferenc. Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. június 29.Összeállításainkat lapelődünk, a Romániai Magyar Szó vezércikkeiből, vezető publicisztikai írásaiból, illetve utolsó számához érkezett lapunk, az Új Magyar Szó vezércikkeiből készítettük. Így írtunk mi – amíg lapjaink megjelenhettek.Romániai Magyar Szó • Új esztendő, új lap. Úristen, újra merjük kezdeni az életet? Újra lehet nagy lélegzetet venni, telefonon nyíltan beszélni, levelet írni, politizálni, érvelni, ellentmondani, meghallgatni az ellenfelet, újra lehet ellenzékinek lenni, gyakorolni a türelmet, a toleranciát vagy félreállni éppen, meggyőződésünk szerint... (Marosi Barna, 1989. december 31.) • Most zsibong a villamos. Mindenki beszél mindenkivel, ismeretlenek ismeretlenekkel. Mindenkinek pereg a nyelve, mindenki szapora szavú, sőt, szószátyár. Mindenki cseveg vagy csattog, kifejt vagy beolvas. Mindenkinek véleménye van. Miről beszél a halottaiból föltámadt utazóközönség? Ha lenne túlvilág és a nép legszeretettebb fia hallaná ezeket a hűségnyilatkozatokat... Egy asszony sír. Zokog. Egyetlen szót motyog maga elé. „Ellopták, ellopták...” Kérdik tőle, mit loptak el magától, jóasszony? De ő nem válaszol. Sír tovább. Én - tudom, mit loptak tőle a tolvajok. 25 esztendőt az életéből. (Szász János, 1990. január 16.) • A matracokon csupán a lepedő van. Párna, pokróc sehol. A kaparásra várakozó nőkön viszontlátom azt a toldott-foldott, elnyűtt, gombok, pántlikák helyett madzaggal ellátott, télen-nyáron használatos, flanellanyagból készült szerelést, amelyet gyermekeim születésekor nekem is alkalmam volt hordani. De nemcsak a ruhák, hanem a műtétre használt felszerelés is régi... Az ágyakon hárman, négyen ülnek, kuporognak, mert lefeküdni lehetetlenség. Egyesek a. folyosókon sétálnak le-fel, mások a WC-helyiségben cigarettáznak, ahol vágni lehet á füstöt... A jelenlevők között egyetlen lány van. Legtöbbje két-három gyerekes fiatalasszony... Terherbeesésről, családi helyzetről folyik a nyomott hangulatú társalgás... Senki sem nevet. A férfiakat szidják: amióta szabad és olcsó a kaparás, nem vigyáznak úgy, mint eddig. (Guther M. Ilona, 1990. augusztus 19.) • Domokos Géza: - Igaztalanok lennénk, ha nem köszönnénk meg az RMSZ-nek azt, hogy bár független lap, kezdettől fogva támogatta az RMDSZ-t. Közölte a dokumentumait, segítette szándékait, a választások után képviselőit. Persze, sok mindenről írhatott volna, jobban, elmélyültebben, érdekesebben. De nem hiszem, hogy szakmai tanácsokat kell adnunk a szerkesztőknek. Fontos, hogy tőlünk minél több információt kapjanak, és éppen mert független lap, ennek a jegyében próbálja olykor alaposabban mérlegelni állásfoglalását ... (1991. január 4.) • A kolozsvári Nu kérdéseire válaszolva Tőkés László püspök elismerte: tulajdonképpen kissé többet beszél a kelleténél; s annyi megnyilatkozása van, hogy azt lehet hinni: propagandát folytat. De nem ő kezdeményezi ezeket, nem tehet róla, mert állandóan kérdésekkel bombázzák. „Ez az én sorsom, s nagyon sokszor bánt, mert kevesebbet kellene beszélnem és felkészültebben, megfontoltabban!” (Távirati stílusban, 1991. április 3.) • Aki Nagylakon át készül kilépni az országból, jó, ha fölszereli magát vízzel, szalonnával, pokróccal, no meg hordozható vécével vagy bilivel. A kocsisor ugyanis általában a városka közepéig nyúlik, a várakozási idő 8-12 óra. Újabban mindenki egyetlen sorba kell hogy beálljon, akár hétvégi bevásároló turista, akár átutazó külföldi, s az sem mérvadó, hogy kikapcsolódni, rokonlátogatásra vagy éppen temetésre igyekszik. Az út mindkét oldalát bokáig ellepő civilizációs hulladékban, tűző napsütésben békésen olvasó, kártyázó, sörözgető emberek láttán támadt egy ötletem: mi lenne, ha egy bátor magánvállalkozó nemzetközi pikniktábort nyitna a határszélen? (Péterszabó Ilona, 1991. augusztus 14.) • Persze, Mihail Szergejevicsnek igaza van: nem babra megy a játék. Véres csatákat jósol és joggal retteg, hogy elszabadulhat a pokol. A Nyugat szorongása sem oktalan, hiszen a több részre hulló birodalomban oszlik a fegyver, a bizalmatlanság és a veszély is... Hogy mire ébredünk holnap, azt nem tudni, ám jó lenne remélni, hogy a most valóban „szabaddá lett népek” nemcsak saját érdekükben, hanem egy világ javára képesek lesznek felelősen, emberien sáfárkodni szabadságukkal. Hogy a világ megkönnyebbülve, s ne gyászolva búcsúzhasson a Szovjetuniótól. (Kiss Zsuzsa, 1991. december 11.) • A Kovászna megyei román napilapban megjelent egy egyetlen kérdésből és rövid válaszból álló interjú Petre Roman pártelnökkel. Az újságírónak arra a kérésére, hogy üzenjen valamit a Kovászna megyei románoknak, a pártelnök azt felelte: „Hamarosan gondolkodni fogunk azon; hogy konkrét módon a segítségére siessünk Hargita és Kovászna megye románságának.” Erre mondja az erdélyi ember, hogy most már nem tudjuk, féljünk-e vagy megijedjünk. (B. Kovács András, 1992. április 2.) • Az eltelt kilenc év távlatából elsősorban az a jelentős, hogy ez a Szövetség létrejött, de ennél is fontosabb, hogy ma is él; sőt, országos és nemzetközi elismerésnek örvend... emlékidézésen túl mi magunk is feltehetjük a kérdést: mit köszönhetünk egyáltalán a kilenc éve létező Szövetségnek? Ment-e általa a világ elébb? Ha a konkrét eseményeket nézzük, akkor azt kell mondanunk: nem igazán. De ha a világot veszszük szemügyre, akkor legyünk őszinték: mégis, mégis… (Cseke Gábor, 1998. december 24.) • Egyetlen népet sem dolgoztattak olyan kitartóan és kilátástalanul a rendszerváltás előtt itt, keleten (és sehol), mint a románt. És persze, az együttélő nemzetiségeket – ez most nem a politikai szólam sztereotípiája, ez a legvadabb valóság. Csatornaépítő nép ez, és közben számolatlan hordatták el a hegyeket, fúratták az alagutakat, vágattak völgyet. Tavakat szárítottak ki csak azért, hogy nagyjából ugyanazzal az értelmetlen célszerűséggel néhány kilométerrel arrébb megássák a tó új medrét. Ezzel csak azt mondom, jobb sorsot érdemelne a honpolgár Romániában, legalább olyat, ahogyan a többi él a körülöttünk levő elérhetetlen Európában. (Oláh István, 1999. január 14.) • Mindeddig mondhatnám zokszó nélkül görgettük a lejtőn felfelé magunk előtt a követ. Volt, aki kidőlt, volt, aki azt mondta, hogy ennyiért minek, s volt olyan is, aki azt hitte, másfelé könnyebben boldogul. De mindig maradtunk annyian, hogy a lap elkészüljön, útnak induljon az olvasó felé. Hogy akik maradtak, miért maradtak? Biztosan nem a pénzért, de a dicsőségért sem. Mert abból jutott ki talán a legkevesebb. Változott a világ, s ha más területeken nem igazán, sajtóvidéken hamar kialakult a „piacgazdaság”, ami minden magánvállalkozásnak, tehát nekünk is azt jelentette, hogy van avagy nincs miből, de az adókat fizesd, a lakosság mindegyre csappanó jövedelmeit vedd figyelembe, ne kérj annyit, amibe a lap kerül, csak amennyit az olvasók valahogy ki tudnak szorítani... újságra is. Jöttek aztán az olyanszerű kihívások (igények?), hogy hagyjuk már a politikát, tekintsünk el a rossz hírektől, inkább adjunk valami színeset, valami izgalmas gyilkosságot, napi szenzációt. Nem így tettünk. Folytattuk úgy, ahogy a lelkiismeretünk diktálta. Olvasóink majd megítélik, hogy amit kaptak, tájékoztatás volt-e avagy propaganda... (Gyarmath János, 1999. március 12.) • 1989 előtt egy „jobb” állami, azaz kisajátított lakást csak „bizonyos” emberek kaphattak meg. Ezek a bizonyos emberek pedig most mint becsületes, némely esetben „jó magyar” adófizető polgárként tetszelegnek. És talán el is hiszik nekik azok, akik nem ismerték őket azelőttről. Néha épp újságírók... És az olvasók még sajnálják is őket: szegény emberek! Most jön a csúnya külföldre távozott tulaj, aki amúgy is már jól megszedte magát külföldön, és még van képe visszakövetelni a tulajdonát! Szerencsétlen, becsületes embert pedig volna szíve az utcára tenni? Aki azóta már annyit költött a régi, düledező házra (1989 előtt többnyire állami pénzeket)? (Debreczeni Éva, 1999. július 21.) • Ha tömören meg kéne fogalmaznom a Sabin Gherman által mondottak üzenetét, arra gondolhatnék, amit talán legfrappánsabban Molnár Gusztáv körültekintő vizsgálódása közvetít számunkra: nagy változások vannak készülőben, köztük a (nemzet)állam fogalmának kiüresedése, helyettesítődése. Velünk és általunk, miközben holnapunk nem lesz látványosabban más, mint tegnapunk. Felötlik előttem, hogy gimnazista koromban, egyik fizikaóra után felírtam füzetem hátlapjára, emlékeztetőül, az épp hallottakat: 1999. augusztus 11-én teljes napfogyatkozás. Beleborzongtam, hogy addig még tizenegynéhány év van, aztán ki is ment a fejemből, de ott volt a tudatomban. És íme, ez is lecsengett, mert ez a dolgok rendje. Valami ilyenszerű eszközre gondolok, ha nem tűnik ellentmondásosnak: aktív türelem. (Szonda Szabolcs, 1999. augusztus 15.) • Bevallom: néha zavart mostanáig a „zöldek” agresszív hangoskodása, de rá kell jönnünk: nekik van igazuk. Addig kell a hatóságok képébe üvölteni, amíg nem késő. Amíg még nő a fűszál, a tölgy, a fenyő, és hal van a vizekben. Mert íme: ott, a Szamos és a Tisza egyes magyarországi szakaszain már nincs hal. Nincs semmi. Csak üres, kihalt víz, és gyűlölet azok iránt, akik miatt ez megtörtént. Persze ha eltekintünk a katasztrófa hatásától, akkor azt is mondhatjuk: jó, hogy bekövetkezett a szennyezés. Ez nem cinizmus, csak a dolgok reális értékelése. Hiszen mi más, ha nem egy természeti katasztrófa ébresztheti rá térségünk országait, népeit az egymásrautaltságra, az összetartozásra, arra a felismerésre, hogy egymás nélkül semmire sem mehetünk, és hogy egymásnak mennyit árthatunk. (Máthé Éva, 2000. február 11.) • Az RMDSZ-nek nem szabad engednie, hogy belső életét megfertőzze az általa oly szokszor megbélyegzett ún. balkáni politizálási stílus. Az egyet ígérés és a mást csinálás. A ki- és beszámíthatatlanság. A csalás, a hazugság. Épp arról az értékéről mondana le, amit mások annyira irigyelnek. Amiért sokszor megfojtanák egy kanál vízben. Most sem különben. Választási évben vagyunk. Jogaink érdekében: el kell mennünk szavazni. Vitákon innen és túl. S el is fogunk menni. (Cseke Gábor, 2000. május 12.) • Igen, a valóság lehangoló és szomorú mostanában mifelénk. De a bajokat nem orvosolhatjuk, ha állandóan ezeket ismételjük, mindenből csak a negatívumot emeljük ki... tessék már egy kicsit mosolyogni, egy piciny oka biztosan mindenkinek van rá. Még azoknak is, akik el akarják velünk hitetni, hogy a világ csak rossz. (Sike Lajos, 2000. augusztus 1.) • Utakat az államfő látogatása előtt is javítottak. Most erre csak rövid szakaszon volt szükség. Igaz, jellemző módon erre is ott került sor, ahol a miniszterelnök és csapata járt. Csíkszeredában a Coşbuc utca régen feltört szakaszára most egyből jutott pénz. Nem rossz ez most sem, csak azt nem érteni, hogyan juthatott most és korábban egyáltalán? Ha nem lenne ez az egybeesés, dicsérném a megoldás ötletgazdáját. (Daczó Dénes, 2001. szeptember 20.) olitikai vagy egy diplomáciai szakértő, egy szakújságíró, egy (esetleg magyar származású) szenátor vagy képviselő. Ne adj’ isten, maga az elnök. Azaz: valamelyik bunkó jenki. Aki szeret sommásan, leegyszerűsítve fogalmazni. Mint a vadnyugati filmjeikben: valaki vagy jó vagy rossz. Szép vagy csúf. Hófehér vagy éjfekete. Ha az árnyalatokat el is hanyagolják, általában nem tévednek nagyot... Alaptalan feltételezések, származást firtató sandaságok helyett inkább arra kellene összpontosítanunk szellemi és politikai energiáinkat, hogy legközelebb ne mondhassanak kedvezőtlent rólunk. (Siklósi Nándor, 2002. november 20.) • A rendszerváltás óta tettük a magunkét, igyekeztünk tudásunk és tehetségünk szerint a legjobb lappal szolgálni, átfogóan tájékoztatni olvasóinkat. Közben nap mint nap harcot folytattunk az újabban már arab kézen levő fő lapterjesztővel, futottunk – bár nem ez lenne a feladatunk – a reklámokért, hirdetésekért. Éveken át sikerrel, még akkor is, amikor a hatalom szemében vörös posztó voltunk. Érdekes módon pontosan akkor fuccsolunk be, amikor érdekvédelmi szervezetünk kormányra került... Reméltük: az új helyzetben másképpen viszonyul majd a magyar nyelvű sajtóhoz, a Romániai Magyar Szóhoz. Erre ígéret is elhangzott, méghozzá a legmagasabb szinten… Azzal maradtunk, a romániai magyarság pedig egy lappal kevesebbel. 2012. július 25.Az RMDSZ-hadműveletAz erdélyi magyar érdekérvényesítés következetes akadályozására, késleltetésére magyarázat lehet, hogy kiderült, a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget a román hadsereg tisztjei irányítják. Nem mindennapi szenzációval rukkolt elő nemrég az Eventimentul Zilei. A román napilap kiderítette, hogy számos más párt politikusai mellett a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) emblematikus vezetői egy ideje magas rangot viselnek a román hadseregben. A szövetség elnöke, Kelemen Hunor tavaly óta például ezredesi rendfokozattal büszkélkedhet, ugyanilyen váll-lapot tudhat magáénak két esztendeje a szenátori (román felsőházi parlamenti) székből kirobbanthatatlan Verestóy Attila, akivel egyébként az 1989-es temesvári sortűz elrendeléséért a jilavai fegyintézetben büntetését töltő Victor Stanculescu tábornok egy, a világhálón ma is látható-hallható börtöninterjúban elhangzott állítása szerint véletlenül összefutott a Román Nemzeti Nagypáholy egyik szabadkőműves összejövetelén, s aki a bukaresti amerikai nagykövetség egy 2007-es, később a WikiLeaks portál által kiszivárogtatott, Pénz és politika – valójában kié Románia? című távirata szerint a legjelentősebb romániai kiskirályok közé tartozik. Mihai Razvan Ungureanu áprilisban megbukott kormányának volt egészségügyi minisztere, Cseke Attila szenátor négy éve alezredes, a frontvonalból hátrébb húzódott Markó Béla és az ugyancsak örökös szenátornak tűnő Frunda György (róla később még lesz szó) pedig hadnagyi rangig vitte. Mint kiderült, voltaképp a romániai politikai osztály, valamint az állam egész első vonala tele van tiszti rendfokozatot viselő személyekkel, akiknek rendkívüli helyzetben, mozgósítás esetén kötelességük villámgyorsan bevonulni és Románia érdekében fegyvert fogni. Ez a román közszereplők esetében akár példaértékűnek is nevezhető, a nemzeti kisebbségek kirakat-politikusai viszont feloldhatatlan ellentmondásba kerülnek ezáltal mindazzal, amit – legalábbis a nyilvánosság előtt – képviselnek, avagy képviselniük kellene. A Trianonban elszakított országrészek magyar érdekvédelmi és politikai szerveződéseinek ugyanis szükségszerűen azzal kell szembenézniük, hogy az utódállamok evidens érdeke kimondva-kimondatlanul az adott terület magyarságának eltüntetése. Lehet, de fölösleges ezt szépíteni, az utódállamok életérdeke ezt diktálja. Ha pedig így van, akkor csakis azon szerveződés tudja hitelesen és valóban eredményesen képviselni a magyar érdeket, mely az ellenérdekelt félnek semmilyen formában sem lekötelezettje. Ez természetesen a mindenkori utódállami kormányokban történő szerepvállalásra is vonatkozik, hiszen egy miniszter szükségképpen esküt tesz az államérdek képviseletére, ekkor viszont azonnal törvényszerűen szembekerül a magyar érdekkel. Ha tehát nagyon leegyszerűsítjük a dolgot, akkor tényszerűen kijelenthetjük, hogy az RMDSZ első embere a román hadsereg ezredese, s több vezetőtársa ugyancsak az utódállami ármádia tisztje. Ez pedig nyilvánvalóan homlokegyenest ellentmond bármiféle erdélyi magyar nemzetstratégiának. Pontosan látja ezt az ismert magyar televíziós személyiség, Boros Zoltán, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alelnöke is, aki az ügy kipattanása után nyílt levélben az alábbiakat írta az RMDSZ elnökének: „Tisztelt Kelemen Hunor ezredes úr, Stimate domnule colonel Hunor Chelemen! Ezt a rosszízű, abszurd, transzközép avagy balkánközép játékot, a te kinevezésedet valamely eddig nem bevallott román fegyveres testület ezredesévé, csak akkor lehetne tisztán látni, ha nyilvánosságra hozod legalább a következőket: 1. Milyen különleges katonai cselekedetekkel érdemelted ki ezt a több rangfokozatot átugró rendkívüli előléptetést? Az Afganisztánban meggyilkolt katonák post mortem egyetlen fokozatot kapnak. Ők az életüket áldozták. Te, kedves Kelemen Hunor, mit áldoztál, ami többet ér egy ember életénél? Csak azt ne mondd, hogy semmit se tettél, semmit se ígértél, s csak hozott egy levelet a posta, hogy ezredes lett belőled. 2. Milyen meggondolásból fogadtad el azt a helyzetet, hogy az RMDSZ elnöke egy román fegyveres testület tartalékos ezredese legyen, aki a honvédelmi miniszternek vagy ki tudja melyik parancsnokságnak van békében és háborúban alárendelve és esetleges vétségeiért akár a katonai törvényszék elé is kerülhet? 3. (…) Valaki kiszámította, hogy az utóbbi 20 évben minden napra 7 katonatiszt elbocsátása vagy tartalékba helyezése jutott. Miért volt mégis a ti szolgálatotokra (tartalékosként a készenlétetekre) akkora szükség, hogy különleges előléptetésekben részesülhettetek és növelhettétek a tisztek számát? 4. Ki javasolta, hogy az RMDSZ-ből kit léptessenek elő? Markó Béla? Történhetett- e volna ez az ő tudta és beleegyezése nélkül? Ha érdekel az erdélyi magyar közélet tisztasága, ha szeretnéd, hogy a valódi tevékenységed alapján ítéljenek meg az emberek, ezeket a kérdéseket tisztáznod kell.” Nos, a tisztázás azóta is várat magára, az erdélyi magyar közösség nem tudja, milyen hőstettekkel érdemelte ki Kelemen és a többi RMDSZ-vezér a román tiszti rangot. A párt csúcsvezetésének közel huszonhárom esztendős politikájára azonban töretlenül jellemző a stratégiai fontosságú magyar érdekek érvényesítésének szabotálása, késleltetése, akadályozása, adott esetben hiteltelenítése nemzetközi színtéren. Ebben sajnálatosan következetes a szervezet, melyet egyébként már létrejöttekor eltérítettek akkori vezetői. Az RMDSZ az őszinte népfelkelést legitimációs díszletnek használó 1989-es katonai államcsíny napjaiban született meg, életre hívója Ion Iliescu közeli személyes barátja, a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának póttagja, a Kriterion Könyvkiadó élén egyébként a kommunista diktatúrában fontos nemzeti érdemeket szerzett Domokos Géza író volt. A szervezet elnevezése magában hordozta, hogy a szövetség elfogadja a román nemzetállami gondolatot, s attól nem kíván elszakadni az erdélyiség hangsúlyozásával. Ez azt is jelentette, hogy Domokos az első perctől ellenezte az autonómia gondolatát, s ezzel mindjárt a kezdetekkor kialakult egy máig létező, áthidalhatatlan törésvonal az RMDSZ-en belül. További probléma, hogy a szövetség eredendően minden jelentkező politikai, világnézeti áramlatot magában foglaló érdekvédelmi közösségnek, voltaképp az erdélyi magyarság belső parlamentjének indult, ám végül a román politikai élet versenypárti logika alapján működő alakulata lett, semmibe véve az 1992-es Kolozsvári Nyilatkozatot és az azt megerősítő Szent Mihály-templom-béli esküt, melybe a szövetség akkor még erős és befolyásos nemzeti szárnyának sikerült beerőltetni stratégiai célként az autonómiát. Mindmáig teljesítetlen az erdélyi magyar nemzeti kataszter megalkotása is, melyet pedig 1993-ban szabott a Domokos Gézát váltó akkori új elnök, Markó Béla feladatául az RMDSZ küldöttgyűlése. A magyar belső választásokból sem lett semmi, sőt, ezt a szövetség mindmáig nem csekély arroganciával elutasítja, pedig a Magyar Polgári Párt, majd az Erdélyi Magyar Néppárt későbbi színre lépése minimális nemzeti felelősség esetén élettörvénnyé teszi az előzetes magyar–magyar megmérettetést. A nemzeti érdek követése helyett tehát az RMDSZ következetesen megkerülte azt, mi több, leginkább szembement vele. A jeles politológus-közíró, az autonomista mozgalomban is tevékeny szerepet vállaló Borbély Zsolt Attila által az erdélyi közbeszédben meghonosított kifejezéssel élve jól kiszámíthatóan a Neptun-logika érvényesül az RMDSZ politikájában. E fogalom 1993-ban született meg, midőn a hasonló nevű Fekete-tengeri üdülőhelyen a párt három tisztségviselője, Borbély László, Tokay György és Frunda György 1993 júniusában bármiféle felhatalmazás nélkül tárgyalásba bocsátkozott a román államhatalommal és beleegyeztek abba, hogy semmiféle akadályt nem gördítenek Románia Európa Tanácsba történő felvétele elé, vagyis a magyar érdek szempontjából tudatosan kihasználatlanul hagytak egy fontos külpolitikai lehetőséget. A találkozót egyébként formálisan egy amerikai civil szervezet kezdeményezte. A résztvevők személye nem épp érdektelen: Borbély László az a személy, akinek az 1990 márciusában Marosvásárhelyen lezajlott, végül a román támadók elkergetésével végződő magyarellenes pogrom után az atrocitásokat szervező Vatra Romaneasca szervezet lefoglalt dokumentumait helyi magyar fiatalok átadták. Az igazság feltárásához, az esetleges büntetőjogi felelősségre vonáshoz szükséges iratokat Borbély kiszolgáltatta a román hatóságoknak, s mindmáig egyetlen románt sem vontak felelősségre a több ember halálát követelő durva magyarellenes provokációért. Borbély később egészen a környezetvédelmi miniszterségig vitte, ám ez év áprilisában lemondott, miután az Országos Korrupció-ellenes Ügyosztály befolyással való üzérkedéssel és vagyonnyilatkozata többrendbeli meghamisításával gyanúsította meg, mely vádakat az érintett visszautasította. Tokay György a Vörös Lobogó című aradi magyar nyelvű kommunista pártlap publicistája volt 1968 és 1975 között, cikkeiben többek között Pol Pot kambodzsai terrorját magasztalta a korabeli irányelveknek megfelelően. Frunda György pedig az RMDSZ afféle szürke eminenciása, kezdetektől tagja a vezetésnek, noha a román parlamentbe először azon Független Magyar Párt színeiben került be, melyet sokan Securitate-kreatúrának tartottak, s amelyből később a Romániai Magyar Szabaddemokrata Párt létrejött (e pártról is ejtünk még szót a későbbiekben.) Kincses Előd, Tőkés László 1989-es ügyvédje, az 1990-es marosvásárhelyi konfliktus egyik becsületesen helytálló és ezért később a román hatalom által meghurcolt, az RMDSZ-vezetés által pedig ellehetetlenített magyar szereplője a 2006-ban róla készült Balkán-bajnok című portréfilmben egyenesen azt állította, hogy a kommunista diktatúra idején Frunda György volt ráállítva megfigyelőként. A szenátor tagadta a vádat, kijelentve, hogy hajlandó alávetni magát „egy kompetens személy” vizsgálatának, kiderítendő, létezik-e bármely dossziéban ilyen jelentés. E vizsgálatból aztán nem lett semmi, Frunda pedig azóta is az RMDSZ egyik legbefolyásosabb politikusa, és Székelyföld területi autonómiájának következetes aláaknázója. Jellemző, hogy az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésében a román küldöttség vezetőjeként harcosan képviselte a román nemzetállami érdekeket a Székely Nemzeti Tanács kétszázezernél is több támogató aláírással hitelesített törekvésével szemben, később pedig állást foglalt a magyar állampolgárság intézményének kiterjesztése ellen. Vagyis elmondható, hogy Frunda György is következetesen szemben áll mindennel, ami a magyarság újraegyesítését és az elszakított országrészekben közösségként való megmaradását célozza. Az RMDSZ romlottságának, csúcsvezetősége nemzetáruló magatartásának legfelháborítóbb példája Marosvásárhely feladása. A valaha Székelyföld fővárosának tekintett városban az ezredfordulón került minimális többségbe a románság, nem kis részben az 1990-es pogrom utáni jelentős magyar kivándorlás miatt, ám mivel a polgármesteri székért hagyományosan több román jelölt indult egy magyar aspiránssal szemben, Marosvásárhely első embere egészen 2000-ig magyar volt. Ezen esztendőben azonban (miután a parlamenti választási kampány hajrájában a később, mint említettük, hadnaggyá kinevezett Markó Béla az RMDSZ alapszabályát felrúgva önkényesen leváltotta Kincses Elődöt a párt Maros megyei elnöki tisztségéből, mert a pártvezetés által összeállított választási lista helyett a korábbi előválasztáson sok ezer választó által legitimált lajstromot adta le a román választási hatóságoknak) még egy magyar induló, az említett Romániai Magyar Szabaddemokrata Párt elnöke, Kiss Kálmán is ringbe szállt a városvezetői tisztségért, aminek eredményeként Fodor Imre, az addigi elöljáró néhány száz szavazattal alulmaradt a Marosvásárhelyt azóta irányító Dorin Floreával szemben. Kiss Kálmán 2004-ben megalapította a Romániai Székelyek Szövetségét, harsányan ellenezve az autonómia-törekvéseket, azt állítva, hogy a székelyek nem magyarok, hanem teljesen más nemzetiségűek. E szervezet 2004 őszén együttműködési megállapodást írt alá a Nagy Románia Párttal, s így Kiss az éppen időszerű választásokon a soviniszta, magyarellenes alakulat Maros megyei szenátori listájának második helyén indulhatott. Hogy milyen indíttatásból cselekedett Kiss Kálmán, azt ki-ki végiggondolhatja. Annyi bizonyos, hogy Marosvásárhely elvesztése nyomán nem eresztették túlzottan búnak a fejüket az RMDSZ csúcsvezetői, s az sem szegte kedvüket, hogy ezután minden helyhatósági választáson újra és újra elbuktak a szövetség jelöltjei. 2004-ben például a hírhedtté vált Kempinski-béli 2002. december 1-jei koccintás egyik résztvevőjét, Kelemen Attilát indították polgármesterjelöltként, s a Marosvásárhelyen rendkívül népszerűtlen politikus veszített. 2008-ban a Magyar Polgári Párt kezdeményezte, hogy a város világhírű szülötte, a Steaua Bukarest csapatával 1986-ban Bajnokcsapatok Európa Kupáját nyert és így román szavazatokra is alappal számító Bölöni László induljon pártok fölötti közös magyar jelöltként. A korábbi labdarúgó azzal a feltétellel vállalta volna a felkérést, hogy az MPP és az RMDSZ egyaránt támogassa, utóbbi párt azonban újfent fittyet hányt a nyilvánvaló magyar érdekre, és az emblematikus neptunistát, a már említett Borbély Lászlót indította, aki ugyancsak elbukott Dorin Floreával szemben. Ugyanígy járt el az RMDSZ az idei helyhatósági választáson, ahol az MPP és az Erdélyi Magyar Néppárt is közös jelölt állítását szorgalmazta. E személy Vass Levente lett volna, ám az RMDSZ ragaszkodott hozzá, hogy a marosvásárhelyi fogorvos a párt tulipános jelképe alatt, ne pedig koalíciós jelöltként szálljon versenybe, így az MPP kihátrált mögüle, az egységes támogatás híján pedig maga Vass Levente lépett vissza. Az új helyzetben pedig az RMDSZ Frunda Györgyöt indította el, aki minden idők legkevesebb magyar szavazatát szerezte csak meg, még úgy is, hogy az MPP színeiben versenybe szálló Benedek Imre és az Erdélyi Magyar Néppárt által támogatott Smaranda Enache együtt is csak a voksok 4,3 százalékát gyűjtötte be, így Dorin Florea immár negyedik polgármesteri ciklusába vághatott bele. Marosvásárhely etnikai szempontból frontváros, ezért a gyakorlati szempontokon túl erőteljes jelképi, lélektani jelentősége is van annak, hogy ki a város elöljárója. Az RMDSZ ide vonatkozó politikája az elmúlt három választás során egyértelműen Dorin Floreának kedvezett – hogy a szövetség stratégái „csupán” ostobák, vagy ennél is nagyobb a baj, azt megint csak döntse el az Olvasó! Egy biztos: a Román Kommunista Pártba visszanyúló gyökerekből sarjadt a Neptun-logika, aminek pedig már-már természetes következménye a román hadseregben viselt tiszti rang. Mindezek következtében az erdélyi magyarság lélekszáma mintegy negyedmillióval csökkent az elmúlt huszonhárom évben. Ez háborús nagyságrendű emberveszteség. A román hadsereg fegyverrel sem lehetett volna eredményesebb… Ágoston Balázs Magyar Demokrata (Budapest) 2012. augusztus 29.Merénylet a kultúra ellen!Ciprian Dobre megszüntetné a Vatrát és a Látót A megyei tanács elnöke, Ciprian Dobre, anélkül, hogy konzultált volna az érintettekkel vagy a tanács alelnökeivel, elhatározta, "összevonja" Marosvásárhely két nagynevű kulturális folyóiratát, a Vatrát és a Látót, és a megyei könyvtár egyfajta függelékeként működtetné. Ami magyarán a két lap halálát jelentené. A határozattervezet a megyei tanács holnapi ülésének napirendjén szerepel. A megyei tanács kultúráért felelős alelnökét, Lokodi Editet, a Látó főszerkesztőjét, Kovács András Ferencet kérdeztük az ügyről. Dan Culcer író, a Vatra alapító tagja írásban küldte el véleményét. Lokodi Edit Emőke: Több sebből vérző, elfuserált határozatról van szó – Ciprian Dobre elnök egy olyan tanácsi határozatot készített elő, aminek a célja az lenne, hogy két jogi személyiséggel rendelkező kulturális intézmény, ahol kiadói munka folyt – egyfelől a Vatra kulturális folyóirat szerkesztősége, másfelől a Látó irodalmi folyóirat szerkesztősége – megszűnjön. Ha ez a két szerkesztőség megszűnne, azzal természetesen munkahelyek is megszűnnének. A Vatrának a főszerkesztővel és helyettesével együtt eddig tizenegy alkalmazottja volt, a Látónak ugyancsak főszerkesztővel és a helyettesével együtt tíz. Az elnök úr úgy képzeli, hogy a megyei könyvtár létrehozna egy kiadói szolgálatot, ahol egyetlen főszerkesztői irányítás alatt történne a két kulturális folyóirat kiadása, mert – legalábbis az első fázisban – megtartaná a folyóiratokat, de teljesen átalakítaná a vezetőséget, egy főszerkesztőnek alárendelt két részleggel, öt-öt alkalmazottal – ami teljesen tönkretenné mind a két kulturális lapot, nyilatkozta lapunknak Lokodi Edit Emőke, a megyei tanács alelnöke. Az ügy hátterében a rossz nyelvek szerint sok minden húzódik: egyfelől a két jogi személyiséggel rendelkező intézmény által elfoglalt felületek felszabadítása, másfelől pedig teljesen új személyzettel képzeli el, de igazán nem lehet előre látni, mi az elnök igazi szándéka. – Tény, hogy a legsötétebb kommunista rendszerben sem szüntették meg a Látó (akkori nevén Igaz Szó) magyar irodalmi folyóiratot, amire, amikor Szovátán jártam líceumba, előfizettünk, és olvastuk a magyar írók, költők műveit. Soha senki nem mert hozzányúlni, tette hozzá Lokodi Edit. Mint kiderült, Ciprian Dobre, anélkül, hogy konzultált volna a két intézmény vezetőségével vagy azzal az alelnökkel, akinek a hatáskörébe adta a kulturális intézmények irányítását, ezzel a határozattal állt elő. – Mi áll az indoklásban? – Egyszerűen nem értem, mert nincs gazdasági szempontból megalapozott indoklás arról, hogy mennyit spórolna meg a megyei tanács abban az esetben, ha munkahelyeket szabadítana fel. A leírás szerint úgy néz ki, hogy tíz állás szabadulna fel, az egyik intézményben hat, a másikban öt alkalmazottat hagyna meg. A leírásban mégis az jelenik meg, hogy egy része a posztoknak átmenne a könyvtárba, más részét tanári funkciókká alakítaná a népművészeti iskolánál, amely eddig is csak úgy működött, hogy a megyei tanács hozzájárult a fenntartásához, és a gyerekek fizetnek a tanításért, tehát költségtérítéses az oktatás. Az iskola által kiadott diplomát Maros megyében, esetleg az országban is elismerik, de külföldön nem. Tehát két poszt oda menne át, de arra vonatkozóan, hogy ez pénzértékben mit jelent, semmiféle indoklás nincs. Sőt, adott pillanatban azt írják: ahhoz, hogy a két folyóirat továbbra is megmaradjon, egy nyomdagépet vásárolna a megyei tanács, és mindenféle kiadványát itt nyomtatná ki. Arra nincs semmiféle utalás, hogy mennyibe kerül egy nyomdagép. Amire nincs is szükség az internet világában, az emberek megszokták, hogy ha egy közérdekű információra van szükségük, megtalálják az intézmény honlapján, senki sem fog a megyei tanácshoz szaladgálni, hogy megszerezzen egy tanácsi határozatot. Az indoklás több sebből vérzik, véleményem szerint egy elfuserált határozatról van szó, amely két nemzetközileg is elismert folyóiratot szüntetne meg. Kulturális szempontból nem lehet őket egy kalap alá seperni: két külön világ, két külön irodalom, két külön tendencia, két külön célközönség. Hogy tegyük egy vezető kezébe a két folyóiratot? Mit akarunk tenni? Egyetlen magyarázatot találok: Dobre célja a teljes lefejezés, tönkretenni a magyar kultúrát. Harcolni fogok, hogy ez a határozat csütörtökön ne szülessen meg. Természetesen az RMDSZ testületileg tiltakozni fog ellene. Kovács András Ferenc: A legrosszabb ceausescui időket juttatja eszembe – Az ember abszurd helyzetből abszurd helyzetbe csöppen. De az abszurdum magasiskolája, amikor a mindenkori hatalom szervei, akiknek fogalmuk sincs, hogy egyes, általuk részben finanszírozott vagy fenntartott szépirodalmi szerkesztőségen belül milyen a munka, mi a fontossága ennek az egésznek, beleszólnak a dologba. Ami a határozattervezetet, illetve az indoklást illeti, az egy nagyon gyermeteg, nagyon abszurd és ugyanakkor helyenként nagyon perfid szöveg. Tulajdonképpen annyira antikulturális, és antiintellektuális, hogy még a nagyon helyi tradicionális helyi populizmus jegyeit is magán viseli. Egyszerűen felháborító az is, hogy megkérdezésünk és minden előzetes egyeztetés nélkül, nemcsak velünk, de akár az írószövetséggel, ilyen, szinte orwelli rémtörténetbe illő meséket találnak ki. Az, hogy a kultúrával nem nagyon foglalkoznak vagy csak így tudnak foglalkozni, eléggé rossz fényt vet a mindenkori hatalom szellemiségének a természetére is. Továbbá arról van szó, hogy ha a jogi státusunkat megnyirbálják, beolvasztanak – mert erről van szó – a megyei könyvtár kebelébe, akkor nyilvánvaló, hogy ezzel megszüntetik az illető lapokat. Tehát annyira ellehetetlenítik, hogy megszűnnek. Nem tudnám megmondani, hogy kik vagy milyen elképzelés állhat mögötte, nem tudom azt sem, hogy a megyei könyvtár igazgatója mit szól ehhez, egyáltalán mennyire implikált ennek a döntésnek a meghozatalában. Annyit azonban kijelenthetek: biztos, hogy a Látó és a Vatra folyóirat végét jelenti. A haláltánc kezdetét vagy a végét. Ráadásul az időzítése, augusztus 23. és 30. között úgy hirtelen, hamarjában, és szeptember 1-jétől már érvénybe lép, nagyon puccsszerű. Kétségtelenül antidemokratikus, alkotmányellenes és végső soron itt nemcsak az író szólásszabadságáról van szó, hanem magáról a szabadságról: újabb támadás a szó szabadsága ellen Romániában, most éppen Marosvásárhelyen. A szólás szabadsága, a szellem szabadsága és az egyén szabadsága ellen. A legrosszabb ceausescui időket juttatja eszembe maga a módszer is. Lehet, hogy nemcsak megyei szinten élnek ezekkel a módszerekkel, úgyhogy nagyon kell vigyázni a demokráciára – mondta Kovács András Ferenc,. a Látó főszerkesztője. Dan Culcer: A két folyóirat nem két fuzionáló "pelenkagyár" Racionális átszervezés vagy puccs? Mit akar Ciprian Dobre? Dan Culcer író, a Vatra alapító tagja (1971), az Association des Journalistes Roumains-Ouest elnöke a fenti címmel Elancourtból reagált a hírre. Véleménye szerint a két folyóirat "nem csomagolópapírnak használt cetli, hanem kulturális szimbólum". Culcer mindenekelőtt azt nehezményezi, hogy az úgynevezett indoklást egyetlen mondattal intézi el a "szerző": "a két intézmény tevékenységét felmérő beható elemzés során kiderült, hogy a működtetésük nagyon sokba kerül", de konkrétumokat nem tartalmaz. A két folyóirat nem két fuzionáló "pelenkagyár", amelynek nincs szüksége két igazgatóra. Itt kulturális értékekről kell beszélni, jelenti ki az író, aki szerint az átszervezés megengedhetetlen, a terv átgondolatlan, a módszer pedig egyenesen elfogadhatatlan. "Dobre elvtárs módszere ördögi, azt hiszi, tehet, amit akar s amit az intelligenciája megenged". Emlékeztette Dobrét, hogy a régi pártaktivisták használtak hasonló autokrata módszereket, mint amikor létrehozták a Vatrát, s Domokos Gézával együttműködési szerződést kötött, mert csak így állhattak ellen a pártaktivisták támadásainak. Véleménye szerint most is ez lenne a megoldás, hiszen a két folyóirat ikerpár, amely kölcsönösen segíti s kiegészíti egymást. "Ciprian Dobrénak és a támogatóinak meg kell tanulniuk, hogy az intellektuális szolidaritás etnikumok fölött áll, hiszen a kultúra több figyelmet érdemel, mint amennyire ennek az adminisztratív »különlegességnek« a szerzője képes" – olvasható egyebek mellett Dan Culcer Franciaországban élő író levelében. Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely) 2012. szeptember 6.Domokos Géza művei adománybaDomokos Géza Éveim, útjaim, arcaim című memoárkötetéből álló adományt adott át a Bod Péter Megyei Könyvtárnak a Domokos Géza Egyesület vezetője. Az öt éve elhunyt író emlékére több rendezvényt is szervez idén az egyesület, a napokban pedig Domokos Géza Éveim, útjaim, arcaim című memoárkötetéből álló adományt kapott a Bod Péter Megyei Könyvtár – tájékoztatott Domokos Péter, az egyesület elnöke. Az egytucatnyi könyvből álló adományt az író fia személyesen adta át Szonda Szabolcs könyvtárigazgatónak. Az adományozás része a Domokos Géza író, művelődésszervező, a Kriterion Könyvkiadó alapító igazgatója, az RMDSZ első elnöke halálának ötödik évfordulója alkalmából szervezett megemlékezés-sorozatnak. Júniusban második kiadására került az Éveim, útjaim, arcaim /Domokos Géza: Éveim, útjaim, arcaim, Pro Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2012/, valamint a rendszerváltás előtti könyvkiadói cenzúra témakörében rendeztek előadást az egyesület kezdeményezésére. Októberben Csíkszeredában kerül sor előadásos megemlékezésre, várhatóan decemberben pedig konferencia keretében idézik föl Domokos Géza emlékét Budapesten. Domokos Péter a Székelyhon.ronak azt is elmondta, hogy a mostani adományozás mellett 2007 novemberében egy háromezer kötetből álló könyvtárat adott át a Székely Mikó Kollégiumnak, apja óhajának megfelelően. Bús Ildikó Székelyföld.ro 2012. október 19.1956 októberére emlékezveTöbb mint fél évszázadból visszatekintve 1956 októberére már nem emlékszem az események időbeliségére, a napok és hetek történései egybefolynak, csak egy-egy felvillanó kép vagy képsor él még tovább bennem, és az a felemelő bizonyosság, hogy a történelem általam ismert forradalmai közül ez volt a legigazibb és erkölcsileg a legmagasztosabb. De jól emlékszem viszont arra a temesvári írószövetségi gyűlésre, ahol egyedüli felszólalóként elhamarkodottnak (hotărâre pripită) minősítettem azt a párthatározatot, amely a magyar forradalmat ellenforradalomnak bélyegezte. A románul elmondott beszédemben, mert jelen voltak a román, német és szerb írók is, azt próbáltam bizonyítani, hogy ha a kommunista pártok egyazon marxista történelemszemlélet kritériumai alapján ítélnek meg egy társadalmi eseményt, akkor hogyan lehetséges, hogy egyes pártok népfelkelésnek, a tömegek jogos fegyveres harcának vagy éppen forradalomnak vélik a magyarországi eseményeket. Amikor leültem, Anavi Ádám csak annyit mondott: „a szívemből beszéltél!”. Ezt az epizódot különben a kilencvenes évek elején részletesen és irodalmilag feltupírozva megírta. Felszólalásom utáni másnapon Bukarestből megérkezett Domokos Géza, az Előre főszerkesztő-helyettese (én Forrai néven a fővárosi lap bánáti tudósítója voltam) és hosszasan tárgyalt a helyi döntéshozókkal, majd közölte, hogy szerencsére megúsztam egy írószövetségi kizárással, ami néhány nappal később meg is történt. De egy hét múlva az Előrétől is megérkezett az elbocsátó szép üzenet, a romániai sajtóban az első és az utolsó újságírói felmondás 56 okán. Hónapokig munka nélkül tengtem-lengtem, majd visszaköltöztem Kolozsvárra, a szüleimhez. 1957 kora tavaszán, amikor Domokos Géza az újrainduló Ifjúmunkás szerkesztőit verbuválta, Páskándi Gézának és nekem félnormás tudósítói állást ajánlott. Első megbízatásom az volt, hogy írjak Dávid Gyuláék tárgyalásáról. Úgy látszik, hogy felsőbb ukázra meg akarták szellőztetni a pert, mert a zárt tárgyaláson jelen volt Asztalos István, az Utunk megbízásából, Zimán József az Igazság, és Korda István az Előre részéről. És mintha összebeszéltünk volna, egyikünk sem írt egy sort sem. A tárgyalóteremben karnyújtásnyira ültem az előttem álló Dávid Gyulától, és nem az ügyész vádpontjait és nem a magyar nevű törvényszéki bíró ügybuzgó beszédét hallgattam, hanem volt bolyais egyetemista kollégám keményvonalú és egy darabból kifaragott arcát néztem-figyeltem. És figyeltem a tekintetét, mert már annak előtte olvastam arról, amit a bölcsek évezredek óta tudtak, a tudósok pedig kísérletek alapján bizonyítottak: a tekintet adott helyzetben híven tükrözi az ember érzelmi állapotát, a szeretettől el egészen a halált megvető bátorságig. Ámulva és csodálkozva láttam, hogy szemrebbenés nélkül hallgatta végig az ügyész súlyosnál súlyosabb vádpontjait. Ennél súlyosabbakat talán még a bibliai filiszteusok sem mondtak az általuk megvakított nagy erejű Sámson fejére, akinek tragikus sorsát a szellem óriásai, Miltontól Németh Lászlóig, színpadra álmodták, Händel és Saint-Saëns zenébe szőtték, a reneszánsz legnagyobbjai pedig arcát szoborba faragták, vászonra festették. És Dávid Gyula tekintete rezzenetlen maradt még a nehéz börtönévekkel teletűzdelt ítélethirdetéskor is. Ezt az arcot és ezt a tekintetet azóta sem tudtam elfelejteni. Németh László írja, hogy amikor drámáját írta a nagy erejű bibliai Sámsonról, a hamvaiból önmagát megújítani képes tragikus hősről, az általa csupán elképzelt sámsoni arc és tekintet egész életében elkísérte. Nekem akkor úgy tűnt, hogy tekintetében ő mondott ítéletet a kolozsvári katonai törvényszék bírái felett, akik azért ítélték hosszú évekig tartó börtönbüntetésre, mert diákjaival a Házsongárdi temetőben gyertyát gyújtott a forradalom mártírjainak emlékére. Komor idők sötét tárgyalása, még sötétebb ítélettel! Kolozsvár szívében, ha néha találkozom Dávid Gyulával és köszöntjük egymást, külön öröm számomra, hogy láthatok még itt, fehérek közt egy európait. ANTAL JÓZSEF Szabadság (Kolozsvár) 2012. október 25.Kolozsvári Nyilatkozat: a húszéves autonómiaadósságMiután az RMDSZ Küldöttek Országos Tanácsának ülésén 1992. október 25-én elfogadták a Nyilatkozat a nemzeti kérdésről című dokumentumot, a szövetség képviselői és szenátorai ünnepélyes keretek között a Szent Mihály-templomban esküdtek fel a Kolozsvári Nyilatkozatra. Az erdélyi magyar autonómiatörekvések motorjaként elfogadott dokumentumra napjainkban ki-ki a maga módján emlékezik. A nyilatkozat megalkotói már nincsenek az RMDSZ soraiban, a szövetség politikusai szerint ugyanakkor minden a tervek szerint alakult. Borbély Imre, a nyilatkozat kezdeményezője A Kolozsvári Nyilatkozat elfogadása, valamint az azt követő eskü a Szent Mihály-templomban az eszmék, elvek, politikai értékek és célkitűzések síkján zajló másfél éves belső küzdelem eredménye volt, eredettörténete a Marosvásárhelyen tartott második RMDSZ-kongresszusig nyúlik vissza. E kongresszuson kiosztott tanulmányomban és felszólalásomban politikai célként az autonómia legmagasabb szintjét, a belga modellnek megfelelő társnemzeti státuszt neveztem meg, s ennek meghatározása – az erdélyi magyarság „politikai alanyként államalkotó tényező, s mint ilyen, a román nemzet egyenjogú társa” – bekerült a programba, majd a Kolozsvári Nyilatkozatba is. A társnemzeti gondolat sikere minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy a kongresszus politikai-ideológiai kérdésekkel megbízott elnökségi tagnak választott. Az a körülmény, hogy az akkor létrejött testület, az Országos Elnökség valamennyi tagját a kongresszus választotta közvetlenül, és ennek megfelelően a következő kongresszusig eltávolíthatatlan volt, kulcsfontosságúnak bizonyult a továbbiakban. Az elnökség egyfajta mikroparlamentként működött, melyben az autonómiaellenes elnök, Domokos Géza csak primus inter pares volt, így válhatott a testület az autonómia gondolatát kihordó politikai műhellyé. Az elnökségi testület soraiban két jövőkép ütközött: a többségi hatalomtól alkalmi kegyeket várók, kisebbségpolitikai eredményeként a másodrangúság állandósulását szorgalmazók szemlélete állt szemben az emberi jogok, valamint a népek önrendelkezési jogának elvi alapján álló nemzeti emancipáció jövőképével. A szembenállás már az első elnökségi gyűlésen megmutatkozott, amikor az autonómia tervének megtárgyalását indítványoztam. Domokos Géza felszisszent: „Arról szó sem lehet soha, éppen ezzel vádolnak minket a románok!” Szőcs Géza, Kolumbán Gábor, Patrubány Miklós és Toró T. Tibor mellém álltak, az ellentábort Domokos Géza, Tokay György és Béres András képviselte. A többi elnökségi tag – Tőkés László, Csapó József, Beder Tibor, Takács Csaba – hozzáállása akkor még nem volt egyértelmű. Többórás ügyrendi vita után elfogadtuk az elvi polémia jogosultságát, de azt elnapoltuk. Barátaimmal, szövetségeseimmel sikerült minden elnökségi gyűlésen – majd a két parlamenti frakcióval bővített vezetőtestületi tanácskozásokon is – napirenden tartanunk az ügyet. Több interjúban és újságcikkben, valamint a Küldöttek Országos Tanácsának (KOT) ülésén kiosztott és bemutatott Keresztény és Nemzeti-Liberális Egységkeret című tanulmánnyal igyekeztem közös, minden érintett számára elfogadható elvi alapot létrehozni az autonómiaelvű önépítkezés megvalósítására. Az autonómiát pártoló tábor egyre nőtt. A harc a kolozsvári KOT-gyűlésen dőlt el, ahol meghatározó szerepe volt Tőkés Lászlónak. Az 1992-es jelöltállítás során a Verestóy Attila, Domokos Géza, illetve Takács Csaba nevével fémjelezhető klikk által levezényelt Hargita megyei listahamisítás kapcsán megbizonyosodhatott a kollaboránsok gátlástalanságáról, s így a két tábor közötti kiegyensúlyozó szerepének tarthatatlanságáról. Ezt felismerve Tőkés László teljes mellszélességgel állt ki az autonómia célkitűzését első ízben megfogalmazó nyilatkozat elfogadása mellett. A vita során – amikor a „mérsékeltek” tábora Nagy Benedektől Domokos Gézán át Tokay Györgyig igyekezett hisztérikus hangulatot kelteni, az autonomisták pedig módszeresen zúzták szét az ellenérveket – sikerült eljutni oda, hogy a nyilatkozat valamennyi ellenzője nemzetárulónak érezze magát. A KOT bővített ülése egyetlen tartózkodástól eltekintve egyöntetűen elfogadta a nyilatkozatot. Két hónappal később, a brassói kongresszuson a szövetség az – erdélyi magyarság katasztere alapján általános, titkos és közvetlen választások útján létrehozott – erdélyi magyar parlament megteremtését foglalta programjába, az RMDSZ belső felépítését pedig a nemzeti önkormányzat elve mentén szabták át. Az autonómia tervének belső fejlődését Markó Béla másodszori elnökké választása gátolta meg: a kongresszus úgy adott Markónak újabb mandátumot 1995-ben Kolozsváron, hogy a pártvezér nem teljesítette az autonomista önépítkezés azon feladatait, amelyek nem ütköznek a román jogi szabályozásba, s amelyeknek a kongresszus által megszabott határideje a választás pillanatában már több hónapja lejárt. Bodó Barna, a nyilatkozat megszövegezője Az alakuló romániai magyar politikai szféra számára 1992 a nagy megrázkódtatások éve volt. Az aradi KOT-gyűlésen világossá vált, hogy a Domokos Géza fémjelezte régi vezetőség ellenében az autonómia nyílt követelői teret nyertek, s ez a folyamat az akkori Brassai Sámuel Gimnázium dísztermében tartott kolozsvári küldöttgyűlésig vezetett. Ez utóbbi esemény a Kolozsvári Nyilatkozat elfogadásával vált történelmi jelentőségűvé. A kolozsvári küldöttgyűlésen két RMDSZ-tömörülés feszült egymásnak. A Domokos Géza mögött felsorakozók álláspontját legegyértelműbben talán Tokay György képviselő fogalmazta meg, amikor a román alkotmány füzetecskéjét a pulpitushoz csapkodva azt hangoztatta: ha – akár egy nyilatkozatban is – nyíltan autonómiát követelünk, az olyan reakciókat válthat ki a többségi nemzetből, melyeknek következtében akár vér is folyhat. A Szőcs Géza mellé tömörülő autonomisták álláspontja egyértelmű volt: világosan meg kell fogalmazni, mi az, amit a magyarság érdekében nem csak elvárunk, de követelünk. Ez az autonómia. Létezett egy harmadik pólus is: az RMDSZ kezdeti éveiben Tőkés László volt az a személyiség, aki fel tudta oldani a feszültségeket, gyakran egymást tagadó álláspontokat békített össze. Ő is az autonómia pártján állt, ám a két tábor tusakodásába közvetlen módon nem avatkozott be. Amikor a KOT késő este úgy határozott, hogy lesz nyilatkozat, a három meghatározó személyiség egy-egy személyt jelölt a nyilatkozatot megszövegezendő bizottságba. Domokos Géza jelöltje Tokay György volt, Szőcs Gézáé Borbély Imre, Tőkés László pedig engem kért fel. Másnap reggelre szöveget kellett előterjeszteni, ezért abban állapodtunk meg, hogy a gyűlés végeztével találkozunk, és azonnal nekifogunk a munkának. Borbély Imrével kettesben vonultunk félre egy osztályterembe, Tokay György nem jött el nyilatkozatot írni. Imrével átbeszéltük az elvi kérdéseket – melyek a lényeges elemek, milyen hivatkozásokra van szükség, milyen hosszú legyen, miként fogalmazzunk –, s mivel Tokay még mindig nem érkezett meg, nélküle kezdtük el a szövegezést. Az első két vagy három bekezdést közösen írtuk meg, utána Borbély megkérdezte, tudom-e folytatni, mert nincs értelme ketten szövegezni azt, amiben lényegében egyetértünk. A szövegezést egyedül fejeztem be valamikor éjfél után. Kora reggel juttattuk el a szövegjavaslatot Tőkés Lászlónak, Domokos Gézának és Szőcs Gézának. Emlékezetem szerint szinte javítás nélkül fogadták el a szöveget. Tokay György egy élesebb félmondat kihúzását kérte, amit Tőkés Lászlóval való egyeztetés nyomán elfogadtunk. Ekkor jött számomra a meglepetés. Még a nyilatkozat elfogadása előtt valaki a sajtó elé állt a tervezettel: nem más, mint Tokay György, aki a szövegező bizottság tagjaként nyilatkozott. Ugyan vitathatatlanul tagja volt a bizottságnak, de a mai napig nem tudom elfogadni, hogy a szöveget épp ő terjesztette a sajtó elé, aki semmivel sem járult hozzá a megírásához. Két évtized elteltével talán már nem illő a nyilatkozat jelentőségéről értekeznem. A tízéves évfordulón értékelő-helyzetfelmérő tanácskozás keretében már kifejtettem véleményemet a helyzetről és a nyilatkozatról, mint politikai tettről. Most elérkezettnek láttam az időt, hogy arról is szóljak, ami kimaradt a nyilatkozat megszületését tárgyaló krónikákból, hiszen ez is fontos része annak, amit erdélyi magyar politikának nevezünk. Tokay György, a nyilatkozat ellenzője Téves a feltételezés, hogy húsz évvel ezelőtt nem értettem egyet a Kolozsvári Nyilatkozat mondandójával, üzenetével. Aki ismer, jól tudja: hűséges pártkatona voltam, az RMDSZ-testületek közös döntéseit mindig támogattam. Nem a nyilatkozat üzenetével volt gondom, azt a tényt kifogásoltam, hogy szinte minden elnökségi ülés után nyilatkozatokat fogadtunk el, miközben az aktív politizálás híveként én a cselekvés útját szerettem volna járni. Az autonómiatörekvések megítélésében véleményem egyezik az RMDSZ álláspontjával. Az RMDSZ rendszerváltást követő megalakulása óta a szövetség képviselői, szenátorai és egyéb tisztségviselői mindig az autonómia elkötelezettjei voltak. Azért dolgoztak, hogy mindennapjainkban megélhessük az autonómiatörekvések tucatnyi részeredményét. Az autonómia építése hosszú folyamat, amely apró eredményekből áll össze. Székelyföld területi autonómiáját leszámítva minden területen jelentős előrelépéseket értünk el – elsősorban az oktatás és az anyanyelvhasználat terén. Hogy miért nem sikerült előrelépni Székelyföld autonómiájának ügyében? Egyszerű: csak akkor lesz áttörés, amikor a román politikusok, illetve a többségi román társadalom elfogadja ennek fontosságát és szükségszerűségét. Az RMDSZ a parlamentáris demokrácia eszközeivel harcol az erdélyi magyarság jogainak érvényesítéséért. Amit a román parlamentben és szenátusban elérhettünk az utóbbi két évtizedben, el is értük. Az eredményeket nem tartom csekélynek, sok területen látványos az áttörés. Nem az RMDSZ-politika vereségét érdemes keresni abban, hogy a rendelkezésre álló igen rövid idő alatt Székelyföld területi autonómiájának ügyében nem jártunk sikerrel. Ez hosszú út, sok munkát és kitartást igényel. Meggyőződésem, hogy az RMDSZ-politikusokban megvan a kellő elszántság és tisztánlátás ahhoz, hogy kitűzött céljaikat sikerre vigyék. Kelemen Hunor: a Kolozsvári Nyilatkozat szellemében Kelemen Hunor szerint az RMDSZ-t ma is kötelezi a húsz évvel ezelőtt elfogadott Kolozsvári Nyilatkozat szelleme. A szövetségi elnök úgy véli, hogy a nyilatkozatba foglalt célok jó része megvalósult, a szövetség áttörést ért el a kisebbségi érdekek alkotmányos és jogi kereteinek megteremtésében, és sikerült jelentősen visszaszorítania az elvándorlás mértékét. Az RMDSZ a romániai magyar közösségekkel karöltve „sikerekben gazdag és nehézségekkel teli” utat tett meg, melyet folytatni kell. Az önálló erdélyi politizálás kialakítása, a legnagyobb európai jobboldali pártszövetséghez való tartozás, az önkormányzati, parlamenti és kormányzati szintű felelősségvállalás egyetlen céllal történik: a Kolozsvári Nyilatkozatban megfogalmazott belső önrendelkezés, az autonómia elérése céljával – fogalmaz Kelemen, aki szerint a szövetség parlamenti képviselői és szenátorai számára mindenkor kötelező érvényű a Kolozsvári Nyilatkozat szellemiségének és betűjének képviselete. Toró T. Tibor: a megalkotókat kilökte magából az RMDSZ Akkori egyetlen politikai érdekvédelmi ernyőszervezetünk, az RMDSZ belső fórumain húsz esztendővel ezelőtt hihetetlen intenzitással folyt a vita az útkeresésről. Sokszor személyeskedésbe torkolló, alapjában véve azonban termékeny elvi vita zajlott a szövetség stratégiai céljairól, saját szervezeti megújulásáról, a belső demokráciáról, a román politikumhoz való viszonyáról, illetve minden aktuálpolitikai kérdésről. 1992 őszén már elillant a gyors román–magyar megbékélés illúziója, az erdélyi magyarság pedig a békés eszközökkel vívott, ám tartós nemzeti szabadságharcra készült berendezkedni. Ehhez kereste az akkori politikai-közéleti elit a legalkalmasabb stratégiát és szervezeti keretet. A belső törésvonalak már világosan kirajzolódtak, bár még mindenki egységes szervezetben tervezte a jövőt. Az egyik oldalon a kisebbségi-nyelvi jogokban gondolkodó, román politikumba beépülni készülő „mérsékelt” tábor állt, a másik oldalon pedig az önrendelkezési jog, a társnemzeti státus, a párhuzamos erdélyi magyar társadalom fogalmaiban gondolkodó „radikálisok” sorakoztak fel. A „mérsékelt” és „radikális” címkéket a korabeli román politikai sajtó nyilvánvalóan nyelvpolitikai megfontolásokból használta, ám e kifejezések – sajnálatos módon – átkerültek a magyar közbeszédbe is. A tisztújítás előtt álló szövetségben 1992 októberében a „Gézák háborúja” dúlt. A visszavonulni készülő Domokos Géza hívei a trónkövetelő politikai alelnök, Szőcs Géza lejáratásával voltak elfoglalva, akinek személye körül a „radikális” oldal képviselői sorakoztak fel. Közben nem figyeltek eléggé a Tőkés László tiszteletbeli elnök körül gyűrűző csapatra, akik stratégiai áttörést készítettek elő. Elképzelésük az volt, hogy bárki is legyen később a szövetség elnöke, olyan programdokumentumra van szükség, amely meghatározza az erdélyi magyar politika irányelveit. Így született meg a Kolozsvári Nyilatkozat a nemzeti kérdésről, benne a mindmáig egyetlen működőképesnek tartott politikai jövőkép, cél és eszköz: a belső önrendelkezés elvén alapuló közösségi autonómiák közjogi rendszere. A Küldöttek Országos Tanácsa, a KOT, a mai SZKT jogelődje 1992. október 25-i ülésén a Tőkés-tábor – soraikban a MISZSZ fiatal politikuscsapatával – kiütéses győzelmet aratott, hiszen ellenszavazat nélkül tudta elfogadtatni a mindmáig referenciaként számon tartott manifesztumot. A folytatás azonban nem alakult ilyen jól. Az 1993 januárjában tartott vízválasztó brassói kongresszuson a két tábor még ki tudott egyezni: a Domokos Géza által kiszemelt utód, Markó Béla támogatása fejében az autonomisták elérték, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat szelleme és betűje határozza meg a háromszintű autonómiát is magába foglaló programot, illetve a közösségi önkormányzati modell alapján végrehajtott szervezeti reformot. Cserébe viszont lemondtak Tőkés László jelöléséről – ő maga jelentette be, hogy csupán tiszteletbeli elnök kíván maradni –, így a szerkezetében, illetve hosszú távú céljait tekintve egyaránt megújult szövetség vezetése a „mérsékeltek” kezébe került. E kompromisszum végzetes tévedésnek bizonyult. Azóta ugyanis bebizonyosodott, hogy bármely demokratikus szerkezet önmaga karikatúrájába fordítható – ez történt az egykor erdélyi magyar miniparlamentként működő Szövetségi Képviselők Tanácsával –, és bármely nemes program (például autonómiaprogramunk) üres demagógiává fajulhat, ha nem a közösség ügyét hivatott szolgálni, hanem obskúrus pártérdekeket. A Kolozsvári Nyilatkozat megalkotóit rég kilökte soraiból a parlamenti képviselet monopóliumát máig birtokló szövetség: húsz évvel a dokumentum megjelenése után az autonómiastatútumok törvénytervezeteinek kimunkálói közül senki sincs a román parlamentben. Nem csoda hát, hogy amikor az napirendre kerül, az ott ülők a magyarság nevében gyáván hallgatnak, vagy taktikusan távoznak. Frunda György: megkérdőjelezhetetlen területi autonómia A Kolozsvári Nyilatkozat szellemében 1992-ben tett eskü számomra ma is aktuális, akár az orvosnak a hippokratészi eskü vagy jogászesküm, miszerint mindig segítek a rászorultakon. A nyilatkozat nem csak az én pályámat kísérte végig, hanem számos kollégámét is. Húsz év alatt az RMDSZ sok autonómiaépítő törvényt fogadtatott el a román parlamentben, kezdve az anyanyelvhasználatra vonatkozóktól a tanügyi jogszabályokig, de az egyházi és közbirtokossági javak visszaszolgáltatásának ügyét is jelentősen előremozdította. Az autonómia olyan folyamat, amelyet csak kitartó munkával lehet szolgálni. Naivitás azt feltételezni, hogy az autonómiát ki lehet kiáltani, vagy rövid időn belül el lehet fogadtatni. Ahhoz, hogy az autonómiát építeni tudjuk, ott kell lennünk a bukaresti parlamentben. Vitába szállnék azzal a nézettel, miszerint nem sikerült kiharcolnunk a területi autonómiát. A területi autonómia tudniillik arról szól, hogy az önkormányzatok dönthetnek a saját hatáskörükbe tartozó kérdésekben, amelyek mindennapi életünket befolyásolják. Azokban a térségekben, ahol a magyarok többségben vannak, önkormányzataink révén megkérdőjelezhetetlen területi autonómiát élvezünk. Nem értünk el eredményeket e jogkörök törvénybe foglalása terén, ám a kisebbségi törvényben tételesen szerepel a kulturális és a területi autonómia. Ezt Románia parlamentje még nem fogadta el, de ne feledjük, a román törvényhozásban csak hét százalékos arányban vagyunk jelen! Ennek ellenére a gyakorlatban már élhetünk a területi autonómia előnyeivel, az önkormányzati testületek ülésein magyarul beszélhetünk. De a területi autonómia vetületeként tekintendő az is, hogy visszakaptuk tulajdonjogainkat: erdők, házak, iskolák, kórházak kerültek vissza jogos tulajdonosaikhoz. Ahhoz, hogy a területi autonómia jogi kereteit is szabályozó kisebbségi törvény megszülessen, az RMDSZ-nek mindenekelőtt a parlamentbe, és ha lehetséges, kormánypozícióba kell kerülnie. Kisebbségi jogokat akkor sikerült elfogadtatnunk, amikor kormánykoalícióban voltunk, vagy a parlamentből támogattunk egy kormányt. Az RMDSZ számára a hatalom nem cél, hanem eszköz. Fontos a külföldi lobbi is. Az általam javasolt európai emberjogi mellékletben – amelyet az Európa Tanács közgyűlése elfogadott – a kontinens hagyományaira, illetve modellértékű megvalósításaira alapozva tételesen szerepel a kulturális és a területi autonómia. Ha ezt az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága is elfogadja, kötelező jogi eszközzé válik. Fontos tehát, hogy kollégáink, Winkler Gyula és Sógor Csaba továbbra is ott legyenek az unió intézményeiben, hiszen ők sokat tettek közös ügyeink érdekében. Nyilatkozat a nemzeti kérdésről „Igényeljük a romániai magyarság önkormányzatát, amelyhez való jogunkat az erdélyi románságnak saját elhatározásában született Gyulafehérvári Határozataira alapítjuk.” Tamási Áron: Hitvallás, Vásárhelyi Találkozó, 1937. október „...Az új román állam megalakításának alapelveiként, a Nemzetgyűlés kinyilvánítja a következőket: 1. A teljes nemzeti szabadság az összes együttélő népek számára. Minden nép saját kebeléből való egyének által, saját nyelvén fog élni a közoktatással, közigazgatással és igazságszolgáltatással. Minden nép a hozzátartozó egyének számarányában képviseleti jogot fog kapni a törvényhozásban és az ország kormányzásában. 2. Egyenlő jogosultságot és teljes felekezeti szabadságot az ország összes felekezeteinek.” (III. 1-2) Gyulafehérvár, 1918. december 1. Románia politikai életének egyik legsúlyosabb megoldásra váró politikai-társadalmi problémája a nemzeti kérdés. Keserves tapasztalataink, a tragikus események arról győztek meg bennünket, a romániai magyarságot és annak legitim képviselőjét, a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget, hogy mind a mai napig sem a politikai akarat, sem a politikai gyakorlat nem kínál elfogadható megoldást számunkra. Vállalva nemzeti entitásunkat nem akarunk sem elszakadni, sem elvándorolni, szülőföldünket otthonunknak valljuk. De a román nemzetbe beolvadni sem akarunk. A romániai magyarság politikai alanyként államalkotó tényező, s mint ilyen, a román nemzet egyenjogú társa. Épp olyan felelősséggel tartozunk jövőjéért, mint bármely más állampolgár, s mikor látnunk kell a magyarság körében eluralkodó kiábrándultságot, az ennek okán jelentkező elvándorlást, kötelességünk cselekedni. Kötelességünk felmutatni azt a megoldást, amely számunkra és az ország számára is kiút ebből a válságból. Az etnikai, vallási közösségek autonómiája Erdély múltjának szerves része, idéznénk a szász közösségek közel nyolcszáz éves önkormányzati gyakorlatát, és ugyanez fogalmazódott meg az 1918-as Gyulafehérvári Kiáltványban. Állítjuk, hogy ez az út a belső önrendelkezés útja. A belső önrendelkezési elv ugyanakkor egyetemlegesen is előre mutat, hiszen számos, már létrejött vagy most alakuló közösségi önkormányzat utal arra: Európa működő demokráciáiban ez a gyakorlat sikeres. A romániai magyarság közösségként való betagolódása a hazai társadalomba része az ország európai közösségekbe való integrációjának. Tudatában vagyunk annak, hogy a nemzetiségi kérdés az emberjogi vonatkozásokon túlmenően új dimenziókat nyert, és ma már az európai biztonság és stabilitás fontos tényezője. Meggyőződésünk, hogy a közösségek önkormányzata hozzájárul a jogállam és a civil társadalmi struktúrák megerősödéséhez és ugyanakkor szerves része a demokratizálódás folyamatának. A nemzeti kérdés megoldása általános érdek, számítunk az ország demokratikus erőinek a közreműködésére abban a fáradságos munkában, amely megteremti e megoldás alkotmányos és jogi kereteit. Kolozsvár, 1992. október 25. Makkay József Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2012. október 25.A Kolozsvári Nyilatkozat húsz esztendeje és a decemberi választások valódi tétjeHúsz esztendő telt el azóta, hogy az akkor még egységes RMDSZ Küldöttek Országos Tanácsa, valamint a parlamenti frakciók együttes ülése Kolozsváron nagy médianyilvánosság előtt, letagadhatatlanul megfogalmazta az erdélyi magyarság autonómiaigényét. Nevezhetjük történelmi pillanatnak is, hiszen ha a román polgártársak és politikusok, vagy akár az RMDSZ szavazói, illetve politikusai közül bárkit megkérdeznénk, hogy mikor került be az RMDSZ programjába a kulturális autonómia, a válaszadóknak talán egy százaléka szolgálna helyes válasszal. A kulturális autonómia igényét tudniillik programszinten 1991-ben kodifikálta az RMDSZ, ám a program elfogadása után olyan határozottan, elkötelezetten és sikeresen küzdött e célért a Domokos Géza nevével fémjelzett akkori vezetés, hogy még e jogos célkitűzés programba vétele sem vált tényértékűvé a politikai környezet számára. E kulcsfontosságú politikai programpontot egyszerűen jegelték, tudatosan kerülték az arról szóló kommunikációt. A Kolozsvári Nyilatkozat vonatkozásában már nem lehetett így eljárni, hiszen a nyilatkozat ellenszavazat nélküli elfogadását a képviselők és szenátorok Szent Mihály-templomban tett ünnepélyes esküje követte. A Kolozsvári Nyilatkozat elvi téziseit az 1993. január közepén megrendezett brassói kongresszus fordította le az alapszabályzat és a program nyelvére. Megindult az államelvű önépítkezés. 1994 decemberéig – amikor Nagy Benedek Tőkés László ellen irányuló rágalomfüzére súlyos konfliktusig vezetett – volt a szervezetnek közel két válságmentes esztendeje. Ekkor még a politika alapvető irányvonala egybeesett a hivatalos dokumentumok szellemével és betűjével. Néhány érzékeny kérdés (az SZKT első elnökválasztása, az etnikai tisztogatás vitája, a Neptun-ügy) kapcsán időnként ugyan egymásnak feszült a két tábor – a kollaboránsok, illetve az önálló, magyar érdekek mentén politizálók csoportja –, de ezeket a feszültségeket sikerült kezelni. Nagy Benedek rágalomhadjárata, illetve ahogyan az RMDSZ-vezetés arra reagált, bebizonyította, hogy a „Neptun-csoport” és Markó Béla arra játszanak – nemzetellenes klikkérdek által vezérelve –, hogy tönkretegyék az autonomista oldal első számú politikusa, Tőkés László társadalmi-politikai presztízsét. Az 1995 májusában összehívott kongresszus úgy szavazott meg Markó Bélának egy újabb mandátumot, hogy az autonomista önépítkezés két évvel korábbi, határidős feladataiból (nemzeti kataszter összeállítása, belső választás megtartása, autonómia-statútumok elfogadtatása) a politikus semmit nem teljesített. Az 1996-os kormányzati szerepvállalás bebizonyította azt, amit már 1994 végén sejteni lehetett: Markó Béla – feladva a Kolozsvári Nyilatkozatba foglaltakat és a brassói programot – a továbbiakban a korábban általa is elítélt „Neptun-irányzatra” támaszkodott. A kormányzati szerepvállalás minden szinten paradigmaváltást jelentett. Az államelvű önépítkezést, a nemzeti önkormányzati logikát felváltotta a pártosodás, a civil társadalommal, illetve az egyházakkal kialakított viszony puszta eszközzé silányodott. A magyar nemzetstratégiai érdekek szolgálatát, valamint az önálló külpolitikát felváltotta Románia nemzetközi imázsának ápolása, a politikai sokszínűség helyét pedig egyre inkább az egynemű pártegység kialakítására való törekvés vette át. A folyamatot a 2003-as kongresszus tetőzte be, ahol a kétségbevonhatatlan legitimitású erdélyi magyar parlament létrejöttét ígérő, általános és közvetlen belső választást kiváltották egy részleges, közvetett játékokat megengedő, szervezeten belüli tisztújítással. A Szatmárnémetiben tartott kongresszus Tőkést is megkímélte egy nehéz döntéstől: mintegy leszámolva az 1989-es, demokratikusnak indult, de ki nem teljesedett rendszerváltás gondolati-politikai hagyományával az RMDSZ megszüntette a tiszteletbeli elnöki státust. Ezzel ismét lezárult egy korszak az erdélyi magyarság történetében. Végigtekintve ugyanis az 1989 óta eltelt több mint két évtizeden, a korszakolás önmagát adja. Az első három év az autonómiagondolat programba vételének korszaka volt, amikor elindult a szervezet az önrendelkezés és az autonómiagondolat megfogalmazásának útján. 1992. október 25. és 1996. november 28. közé – ekkor feltételek nélküli szabad utat adott az SZKT a kormányzati szerepvállalásról szóló tárgyalásoknak – tehetjük a Janus-arcú korszakot, amikor a belső torzsalkodások dacára konkrét lépések is történtek az autonómiaelvű nemzeti önépítkezés terén. A meghasonlottság időszaka 1996-tól 2003-ig tartott : a „belső ellenzék” arra próbálta rászorítani a szervezet vezetését, hogy vállalja fel saját, hivatalos, autonómiaközpontú programját. A 2003-as kongresszusi döntések ezt a továbbiakban lehetetlenné tették, lépéskényszerbe hozva a Kolozsvári Nyilatkozat következetes híveit. Az RMDSZ-en belül maradni önáltatás lett volna, s a közösség becsapása. A Markó-féle vezetés belső választásnak titulálta a megyei nómenklatúra önújraválasztását lehetővé tevő, az elektoros játékokat megengedő részleges tisztújítást, s ezzel leszámolt a tíz évvel korábbi program lényegi gondolatával. Az RMDSZ azóta nem fogadott el autonómiastatútumokat, és a nemzeti kataszter ügyében sem lépett előre. A folytatást ismerjük: megalakult az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács, majd a Magyar Polgári Szövetség, amit abszurd formai okokra hivatkozva a bukaresti hatalom az RMDSZ igényének megfelelően nem engedett indulni az önkormányzati választásokon. 2008-ban bejegyezték a Magyar Polgári Pártot, amely saját elnökének foglyává vált, a belső demokrácia lábbal tiprásában az RMDSZ-en is túltett. Szükségszerűvé vált az Erdélyi Magyar Néppárt megalakítása. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy Szász Jenő a Nemzetstratégiai Intézet megalakításával és vezetésével való megbízása új helyzetet teremt és elhárul az akadály a Kolozsvári Nyilatkozat gondolati hagyományát felvállaló két politikai szervezet, az EMNP és az MPP kiegyezése elől. Úgy tűnik azonban, hogy Szász Jenő az MPP-n belül továbbra is érvényesíteni tudja konfrontatív stratégiáját, így az MPP-EMNP kiegyezésre még várni kell. Holott nemzetpolitikai imperatívusz lenne, hogy kellő politikai bölcsességgel és önkorlátozási hajlandósággal a két nemzeti párt közös választási stratégiát alakítson ki, s a többit a választókra bízza. Akár megegyezik a két autonomista párt, akár nem, a valódi tét az, hogy lesz-e a magyar érdekek mentén politizáló parlamenti érdekképviseletünk vagy folytatódik a magyar célokat a román fél vélt tűrőképességéhez mérő, pozícióorientált, klikkérdekű álképviselet regnálása. Borbély Zsolt Attila Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2012. november 8.Szavazatrablás és magyarellenes pokolAz érvelés soha nem volt az RMDSZ-fősodor erőssége. Az egykoron egységes és sokszínű RMDSZ-ben a Markó-éra alatt – főleg Frunda György SZKT elnökségének idején – gyakran megtörtént, hogy a megtámadottnak nem adtak lehetőséget a válaszra. Markó Béla rendszeresen elbeszélt az őt bírálók feje fölött. Sok esetben kikerülték a nyílt vitát, akárcsak a minap, amikor Kovács Péter RMDSZ-főtitkár nem vállalta, hogy Szilágyi Zsolttal, az EMNP alelnökével nyilvánosan ütköztessék az erdélyi magyarság jövőjével kapcsolatos meglátásaikat. A vita elkerülésének van egy másik módszere is, amelyet a jeles szociológus, Pokol Béla „nyelvpolitikaként” határoz meg. Bő másfél évtizede megfogalmazott Ideológia és nyelvpolitika című írásában a következőképpen körvonalazta a nyelvpolitika mibenlétét: „E küzdelem lényege, hogy ellentétes politikai erő törekvése ellen nem érveléssel lépnek fel, nem céljainak káros jellegét, esetleg hibás elvi megalapozását mutatják be történelemből vett példákkal illusztrálva. A törekvésre olyan kifejezést ragasztanak, amely ellenszenves (nevetséges, amorális stb.) a tömegek számára, és ezt terjesztik el a közvéleményben.” Pokol Béla írásaiból egyértelműen kiderül az is, hogy a tudatalatti manipulálására építő kommunikációs eljárások betörése a politikai szférába nem magyar sajátosság, hanem 20. századi jelenség: „Igazán jelentős áttörés a politikai harcokban akkor mehet végbe, ha a mélyebb nyelvi rétegekben húzzák ki a politikai ellenerők kulcsszavai, distinkciói alól a talajt, és új kifejezéseket, új distinkciókat tudnak elterjeszteni helyettük. A konkrét választási küzdelmek ekkor már csak a részleteken változtathatnak. A nyelvpolitikában sikertelen pártot megverik, mielőtt a pástra léphetne.” A nyelvpolitika különösen akkor igen erős fegyver egy párt kezében, ha az teljes vagy közel teljes médiakontrollal rendelkezik, ha ellenőrzi az elektronikus médiát és a sajtó nagy részét. Magyarországon hosszú ideig erre csak a balliberális oldal volt képes, élt is a lehetőséggel. A nemzeti gondolkodásmódot összemosta a sovinizmussal, rasszizmussal, etnicizmussal, szélsőségességgel, antiszemitizmussal, nácizmussal, fasizmussal. Számtalan példát idézhetnénk, ám a legszemléletesebb Tamás Gáspár Miklós publicisztikája, aki lényegében képtelen volt a nemzetben gondolkodókról akár egy sort is úgy leírni, hogy az előbbi jelzők közül kettőt-hármat – minden alap nélkül – rájuk ne ragasszon. De számos olyan eljárás említhető meg, amikor a vitázó felek nem érvekre támaszkodnak, hanem asszociációkra építve neveznek meg jelenségeket, bélyegeznek meg politikusokat. Erdélyben sem ismeretlenek ezek a kommunikációs eljárások. Kelemen Hunorék nemrég „szavazatrablással” vádolták meg az EMNP-t. Nyílt színen, érvütköztetés mellett egy ilyen kifejezés használata közröhejbe fulladhatna. Mit ért a demokráciából, a plurális politikai versenyből az, aki a másik pártot „szavazatrablással” vádolja? A szavazat netán nem a szavazóé? El lehet azt egyáltalán rabolni? Hasonlóan vitaképtelen, abszurd szöveg az is, amikor egy magát érdek-képviseleti szövetségnek valló, ám pártként viselkedő szervezet önmagát a képviselt közösséggel azonosítja. Az RMDSZ vezetői mindig is hajlamosak voltak erre, legdurvább megnyilvánulásuk az volt, amikor Frunda György 2007-ben azzal vádolta Tőkés Lászlót, hogy a magyarság ellen indul választási harcba. Apropó Frunda György: a sztárszenátor legutóbb azzal a sajátos jogértelmezéssel állt a választók elé, hogy a 6 : 3-as küszöb a kisebbségek esetén csak egy pártra vonatkozhat. Talány, hogy miként akarta eladni a választóknak ezt a jogi abszurdumot. Miközben a törvény szabatosan megfogalmazza: az alternatív küszöb valamennyi választáson induló szervezetre vonatkozik. Fontosabb lett a megtévesztés, mint a saját szakmai presztízs? Attól, hogy a jogi szövegek megfogalmazása több esetben eltérő értelmezésekre ad alkalmat, elhitethető az emberekkel egy egyértelmű törvény nem létező homályossága? De a jobbak között is akad, aki alaptalan állításokra ragadtatja magát. Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere azt állítja, hogy aki városában az EMNP-re szavaz, román jelöltre adja a voksát. Olcsó dolog lenne visszalőni azzal, hogy ennek a fordítottja épp ennyire igaz. Maradjunk annyiban, hogy önmagát komolyan vevő politikus ilyen abszurdumot nem jelenthet ki. Mint ahogy Antal Árpádnak az a kijelentése sem állja meg a helyét, hogy „elszabadul a magyarellenes pokol, ha december 9-e után nem vagyunk erősek”. Efféle riogatást Domokos Gézától, Nagy Benedektől, Tokay Györgytől hallottunk, később mások is üzérkedtek vele, sosem hittem volna, hogy a közéleti kérdésekben alapvetően tisztán látó Antal Árpád is hasonlókhoz folyamodik. Ő ne vette volna észre, hogy a magyarellenesség nem függ a magyar képviselet erősségétől? Ő ne tudná, hogy 1990-ben, amikor a legerősebb képviseletünk volt minden szempontból, akkor dúlt a legnagyobb magyarellenesség az országban? Soha annyi szavazatot nem kapott az RMDSZ, mint abban az évben, egységes volt a magyarság, a szövetséget támogatták az egyházak, a civil társadalom és a sajtó, mégis akkoriban bujtogatták fel leginkább ellenünk a románságot. A magyarellenesség intenzitását a román politikum boszorkánykonyháján határozzák meg. Ha a háttérben tevékenykedő döntéshozók szükségét érzik, előrántják a magyarellenesség kártyáját. Ha pedig attól remélnek stratégiai sikert, hogy engedékenynek mutatkoznak, akkor nem. Visszatérve a nyelvpolitikára: a kampány még meg sem kezdődött, de már lőnek a szövetség kommunikációs ágyúi, ahogy a csövön kifér. Nagy kérdés, hogy mindez miként csapódik majd le a választók körében. Egy hónap múlva megtudjuk. Borbély Zsolt Attila Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2012. november 29.A leghitelesebb mezőségi Interjú Kallós Zoltán néprajzkutatóvalA Kossuth-díjas néprajztudós 86 esztendősen is aktívan kutat, az emlékezetében őrzött hatalmas adat- és élménymennyiségbe bepillantást is nehéz nyújtani. Kallós Zoltánnal Válaszúton beszélgettünk, ahol a nevét viselő alapítvány szórványkollégiumot működtet, és múzeumot tart fenn. – Hogyan lett önből éppen néprajzkutató? – Református kollégista voltam, és abban az időben a felekezeti iskolákban nagy divatja volt a falujárásnak. Óriási szerencsém volt kiváló magyartanárommal, Nagy Gézával, ugyanakkor mindig bántotta az önérzetemet, hogy Mezőséget sohasem említették, ha magyar népművészetről esett szó. Csak Kalotaszeg, Székelyföld vagy más tájegység jöhetett számításba. Ám amikor egy debreceni cserkészcsapat kívánságára elsőéves gimnazistaként népdalt énekeltem, azt kellett látnom, hogy amit én tudok, azt más nem is ismeri. Azt a feladatot kaptam tanáromtól, hogy írjam össze a falu dalait. Nem volt nehéz, mert itteni szokás szerint minden fiatalnak volt egy füzete, amibe lejegyezte a számára kedves szövegeket. Közben Szabó T. Attila nyelvészeti kutatást végzett a környéken, így Válaszúton is. Nálunk lakott, és ő hívta fel a figyelmem a varrottasokra. Az Ifjú Erdély című református ifjúsági lap pályázatának megnyerése aztán igazán nagy ösztönzést adott, így egyre tudatosabban kezdtem gyűjteni nem csak a szellemi, hanem a tárgyi emlékeket is. – Magyar nyelvterületen ön végezte a legtöbb néprajzi gyűjtést. Nagyjából mennyit is jelent ez? – Az akadémián sem tudják pontosan, hány dallamfelvételem van, de számuk körülbelül tizennégyezerre tehető. Le kellene mindet jegyezni, majd rendszerezni azokat. Nekünk is megvan az összes digitalizálva, és körülbelül hatezer fotót is őrzünk: háromezer színes diát, a többi fekete-fehér. Szeretnénk nyitni egy könyvtárat is, mert rengeteg néprajzi jellegű kiadványunk van. – Már a kommunizmus idején rengeteg folklóranyagot felhalmozott. Hogyan lehetett egyáltalán kutatni és gyűjteni az elnyomó rendszer körülményei között? – Csakis ismerősök, baráti kör és rokonság révén. Mezőségen a rokonság nagyon kiterjedt, és a mezőségi tartja is a rokonságot. A csángóknál az ismerősök segítettek. Segítségemmel a magyarországi kutatók is az én rokonaimhoz és ismerőseimhez fordultak. Andrásfalvi Bertalan néprajzkutató, volt művelődési és közoktatási miniszter is hozzám jött, amikor Lészpeden voltam. Mindeközben Mezőség ismeretlen világ volt számukra. Elkerülték a román nemzetiségi túlsúly miatt. Nem ismerték eléggé dalaikat, illetve táncaikat sem. A lassúakasztóst, a nemzetségek táncát a legkevésbé. Martin György szerint a mezőségi lassú akasztós a legrégebbi magyar páros tánc. Itt nem is a mozgáson van a hangsúly, hanem az éneken. Egy közösségen belül ennél a tánctípusnál egy bizonyos dallamra azt mondják, hogy ez a Kissek tánca vagy – mondjuk – a Ballák tánca. Mezőségen a temetőben is nemzetségenként temetkeznek, a templomban is aszerint ülnek. Összehoztak Kodállyal is, tőle kaptam egy magnót ajándékba, amellyel már minőségi felvételeket lehetett készíteni. Előfordult persze, hogy a kerteken jártunk, mert rendőr volt a faluban. – Balladák könyve című kötete annak idején hatalmas visszhangot keltett, százezresnél is nagyobb példányszámban jelent meg. Lesz folytatása? – Eddig öt kiadást ért meg, kettőt itthon, hármat Magyarországon. Ki szeretnénk viszont adni a Balladák új könyvét CD-vel, anno nyolc kazettával jelent meg. A balladákról sokáig úgy tartották, hogy csak Székelyföldön és a hegyvidéken léteznek. Pedig a mezőségi Visában még most is tudnak Kőműves Kelement énekelni. Jagamas János zenekutató sem hitte, hogy ennyire gazdag a mezőségi anyag, aztán találtunk gyönyörű katonakísérőket és halottkísérőket is. Sőt, Szováton kalákahajtó dallam is élt. Kaláka idején elkezdtek muzsikálni a falu végén, s mentek csujjogtatva: „Ki nem jön a kalákába, / Feküdjön a beteg ágyba!” Érdekes világ a mezőségi. A halottkísérő itt és Gyimesen maradt meg leginkább, csak a gyimesi nem szöveges. A nőtlen legény és hajadon leány menyegzőjét pedig a temetésén ülték meg. Buzában például ilyen szöveg van: „Fehér galamb szállt a házra, / Édesanyám Isten áldja, / Köszönöm, hogy felneveltél, / Most a halálnak engedtél. / Jaj de szépen megyünk mi, / Szép menyasszonyt viszünk mi, / Nem visszük, hogy virágozzék, / De visszük, hogy hervadozzék”. Zeneszóval és csengettyűs ökrökkel kísérték a menetet. De Visán például nemcsak fejfát, hanem lábfát is tesznek. Állítólag ez a régies. – A válaszúti múzeum hatalmas, több mint kétezer darabot számláló gyűjteménnyel büszkélkedhet. Hogyan állt össze ez a hatalmas kincs? – Gyermekkori vágyam volt egy múzeum létrehozása, már a Ceausescu-rendszerben meg akartuk nyitni. A kántori lak épületét választottuk helyszínül, de a szekusok megtudták, és megfenyegették a papot, hogy csakis vallásos témájú tárgyakat állíthat ki. Hozzám pedig a kolozsvári múzeumtól jöttek ki, holott egyébként sehová sem jártak leltárazni. Kijöttek, és mindent felírtak. Megmondtam nekik, hogy inkább meggyújtom, minthogy odaadjam. A csángó anyagot a padlásra rejtettem előlük. – Soha nem sikerült eltántorítania önt a küldetésétől a Szekuritáténak vagy egyéb hatóságoknak? – Soha. Egyszer Bákóban például Domokos Gézával volt szerencsém: kötöttem egy szerződést a Kriterion kiadóval, amelynek értelmében új kötetre gyűjtöttem anyagot, s ezt minden évben megújították. Ez többször jó mentségnek bizonyult. Egy alkalommal Kalagorba mentem. Persze figyeltek. Csütörtöki nap lévén, gondoltam, bemegyek a bákói piacra, mert a csángó asszonyok szőtteseket árultak. Amikor le akartam szállni a buszról, a rendőr az ajtóban állt. Bevitt a buszállomásra, majd a Szekuritátéra. Arra akart rávenni, hogy menjek vissza gyűjteni, mert kíváncsiak voltak, kikkel vannak kapcsolataim. De Feketelakon is keresett a rendőr annak idején, pedig oda rokonokhoz mentem. Buzán eljárást is indítottak ellenem, mert vásároltam valami ikonokat, és azt állították, hogy csaltam, és olcsóbban vettem a valódi áránál. Désen volt a tárgyalás, két asszonyt hamis tanúzásra akartak rábírni, de nem sikerült nekik. Elkobozták az ikonokat, s elküldték a kolozsvári múzeumba felértékelésre: negyed annyi volt az értékük, mint amennyiért vásároltam. Ezt persze nem hozták nyilvánosságra, de én megtudtam. Végül nem is született az ügyben ítélet. De volt olyan, hogy elindultam Válaszútról este, hajnalban beértem Vásárhelyre, ott felszálltam a vonatra, s megérkeztem Gyimesre. Ott este felültem a vonatra, hajnalban megérkeztem a bãlcescui állomásra. Éjjel 3-4-re értem Bogdánfalvára. Kicsit lepihentem, reggel elkészítettem a felvételeket, és utána le is léptem. Vagy voltunk úgy Korniss Péterrel fotózni, hogy mire hírt kapott a rendőr, mi már Gyimesen jártunk. Sok cirkusz volt, nem is jó visszaemlékezni rá. – Mezőség mellett másik szívügye a csángók. Hogyan alakult ki a kötődés? – Ez is kollégista koromra nyúlik vissza, akkor olvastam ugyanis Domokos Pál Péter Moldvai magyarság című kötetét. Ennek ösztönzésére kezdtem olvasni a témában. A katonaságot Románvásárban töltöttem. Tudatosan választottam a települést az északi csángók miatt, rengeteg emberrel ismerkedhettem meg. Minden reggelünk politikai órával kezdődött, ám egyszer megbökött hátulról egy katona, mondván: „Mü es magyarok vagyunk”. Egyikük újfalusi volt, a másik pedig lábnyiki. Miután kizártak az akadémiáról, önként mentem Moldvába tanítani. Akkor még sok magyar iskola volt, hetven alsó tagozatos és két felsős. A magyarországi forradalom után azon a vidéken egyik napról a másikra számolták fel a magyar oktatást, sírva jöttek el a tanítók Moldvából. – Úgy tűnik, a legutóbbi népszámlálás sem szolgál értékelhető eredményekkel a csángókról. Milyennek látja a csángók jövőjét? – Ebben a kérdésben leginkább az RMDSZ-t hibáztatom: közvetlenül a forradalom után kellett volna lépniük, de semmit sem tettek. A legelső szavazáskor Szabófalván még nyolcszázan szavaztak az RMDSZ-re, legutóbb senki. Sokáig tizenkét első osztály indult a Neamt megyéhez tartozó nagyközségben, legutóbb csak kettő. Elmentek a fiatalok külföldre, elvitték magukkal a gyerekeket. A rengeteg pénz, amit a magyar állam a csángóprogramra áldoz, nem hoz eredményt, mert minden a papokon múlik. Azokon a papokon, akik azt prédikálják, hogy halálos vétek a gyerek kezébe magyar ábécét adni. Sajnos az a helyzet, hogy a moldvai csángó, ha tud is magyarul, nem vállalja magyarságát, mert fél. Ezzel szemben az erdélyi, mezőségi magyar akkor is vállalja nemzetiségét, ha nem tud magyarul. Ezért a szórványra kellene összpontosítani, mert itt még van remény. Válaszút másik híres szülötte Wass Albert. Ön hogyan vélekedik a vitatott íróról? – Wass Albert helye az irodalomban szerintem ugyanott van, mint Nyírő Józsefé, aki egyébként a közeli Kidében látott el papi szolgálatot, és jelen volt a keresztelőmön. De van még egy híres válaszúti történelmi személyiség, akiről nem nagyon tudnak. Ezt a vidéket János Zsigmond idejében unitáriusok lakták, egy bizonyos Válaszúti György nevű unitárius prédikátor pedig olyan elismert volt, hogy Dunántúlon is tevékenykedett, Pécsen is volt hitvitája. – Napjainkban a mezőségi táncrendek a táncházak elmaradhatatlan elemei, amiért ugyancsak sokat tett... – Egy közös tanulmányban Bartók és Kodály a magyarok és a szomszéd népek zenéjéről írnak. A mezőségi román népzenéről is értekeznek, hiszen az éppen katonáskodó románoktól gyűjtöttek. Következtetésként megállapítják, hogy a mezőségi román népzenében jelentős a székely hatás. Pedig nem székely, hanem magyar hatásról beszélhetünk, mert a mezőségi magyarokkal érintkeztek. De ahogy már mondtam, a kutatók sokáig elkerülték ezt a vegyes nemzetiségű területet. A negyvenes évektől fogva azonban kezdtek érdeklődni a tájegység iránt, manapság pedig a táncházmozgalom révén minden táncházban az utolsó rend mezőségi. Hogy miért? Mert abban tudják a legjobban kitáncolni magukat. Kallós Zoltán 1926. március 26-án született a Kolozsvárhoz közeli mezőségi Válaszúton. Kossuth-díjas néprajzkutató és népzenegyűjtő. Tanítói oklevelének megszerzése után felvételt nyert a kolozsvári Zeneművészeti Főiskolára. Tanítóként dolgozott a kalotaszegi Magyarvistán, a moldvai Lészpeden és a Gyimes völgyében. Mezőségen, Kalotaszegen, Moldvában és Gyimesben gyűjtötte a folklór szinte minden műfaját, különösen az énekes és hangszeres zenét, a népszokásokat és a szokásköltészetet. Népművészeti gyűjtőmunkája is jelentős, a táncházmozgalom egyik életre hívója. Kötetei, írásai és hangzó anyagai mellett jelentős közéleti szerepvállalása is: 1992-ben hozta létre a Kallós Zoltán Alapítványt, mely számos hagyományőrző és közművelődési tevékenység szervezője, szórványkollégiumot is működtető oktatási központ fenntartója, valamint gazdag múzeum és archívum kezelője. Dénes Ida Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2012. december 11.Kántor Lajosé a Kriterion KoszorúA csíkszeredai székhelyű Kriterion Alapítvány kuratóriuma legutóbbi ülésén úgy döntött, hogy idén Kántor Lajos irodalomtörténésznek, szerkesztőnek, publicistának, neves romániai magyar közéleti személyiségnek adományozza a Domokos Géza alapította Kriterion Koszorút. A testület a kitüntetettnek azt az európai nyitottságú, több évtizedes irodalomtörténeti, irodalomkritikai, publicisztikai, szerkesztői, műkritikusi és művészetszervezői munkásságát értékelte, amellyel az erdélyi magyarság szellemi értékeit gazdagító könyvek, lexikonok, monográfiák, publicisztikai kötetek és tanulmányok egész sorát jelentette meg, ugyanakkor kitartó és eredményes tevékenységet folytat a Korunk folyóirat és a körülötte kialakított szellemi alkotóműhelyek fenntartásában, gazdagításában. A 2012. évi Kriterion Koszorút december 14-én, pénteken délután 6 órakor adják át Csíkszeredában, a Petőfi utcai Kriterion Házban. Kántor Lajos munkásságát Markó Béla méltatja az ünnepség keretében. Szabadság (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||