|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 475 találat | lapozás: 1-30 ... 361-390 | 391-420 | 421-450 | 451-475 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Illyés Gyula 2015. szeptember 29.Hatszáz éves a templomÜnnepre hívta a harang vasárnap délután a Szalárdi Református Egyházközség tagjait és vendégeit, akik templomuk hatszáz éves fennállásáról emlékeztek meg. Az ünnepi alkalommal a gyülekezet nőszövetsége felvette Igaz Mária nevét, azét a tiszteletesnéét, aki 1825-ben megmentette a templom máig használt úrvacsoraosztási eszközeit. Az ünnepi alkalommal Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke hirdette az igét, aki mondhatni hazatért a szalárdi gyülekezetbe, melynek ő is volt lelkipásztora, Borzási Gyula parókus lelkész pedig a templom történetéről is beszélt. „A halk, szelíd szót keresd, mert ott van az Isten” – szólt Csűry István püspök igehirdetése. Ha megvizsgáljuk, hogyan zajlott a szalárdi gyülekezet hatszáz éve, elmondhatjuk, hogy jöttek szélviharok, földrengések és volt tűzkár, de Isten megóvta a gyülekezetet és a templomot. Ameddig a halk, szelíd szót nem találjuk meg, addig nem látjuk Isten hatalmát és Isten szeretetét. „Ebben a halk, szelíd szóval való találkozásban ott van a te életednek a megfordulása” – emlékeztetett a püspök, aki azzal zárta prédikációját: nagyon nehéz helyzetekből, szorongattatásokból menekültek meg „a mieink”. A templomot a Csáki-család építette, működésének kezdetét 1415-re teszik, mondta Borzási Gyula lelkipásztor, aki az istenházáról készült ismertetőt is az egybegyűltek figyelmébe ajánlotta (ezt távozáskor mindenki megkaphatta), és köszönetet mondott azoknak, akik az istenháza felújításában, szépítésében segédkeztek, Füstös Istvánnak és cégének, a Bihar megyei tanácsnak és Szabó Ödön képviselőnek, Nagy Miklós polgármesternek, Tököli Annának a fehérhímzések készítéséért, Sipos Bélának a faragott életfáért és a gyülekezet hollandiai, dordrechti segítőinek. A nőszövetségi zászló avatása előtt Borzási tiszteletes elmondta, Tordai Illyés Gyula lelkipásztor felesége, Igaz Mária volt az, aki az 1825-ös haramiatámadáskor nem árulta el, hol vannak a templom 1772-ben készített, máig használatos kegyszerei, őt pedig ezért megölték a támadók. A gyülekezet Igaz Mária Nőszövetségének zászlaját Borzási Enikő zászlóanya és Sabău Julianna nőszövetségi elnök mutatta be, azt Földessy Márta Katalin erdőgyaraki lelkész, a Bihari Református Egyházmegye Nőszövetségének elnöke áldotta meg. Szerefi-Sass Emőke kántor vezetésével a kórus és a gyermekek szolgálatát is hallhatták az egybegyűltek, az ünnepség nemzeti imánk, a Himnusz közös eléneklésével zárult. Fried Noémi Lujza Reggeli Újság (Nagyvárad) 2015. október 3.Beszélgetés a 80 éves Tar Károly íróvalErdélyi svéd "szerelem" – A minap újból beleolvastam a Viselkedjünk című, 1988-ban megjelent illemtankönyvébe. Annyira fontos ez a könyv – nemcsak fiatalok körében –, hogy most, a harmadik évezred elején tanítani kellene Európa magyar iskoláiban. – Azt hiszem, az e kis könyv nyomán született Illemszótár című könyvemben megfogalmazott ajánlás maradandó megállapítása az érdekes: "Ez a könyv nem kívánja a szájbarágós pedagógia gyakorlata szerint szabályokba szorítani a helyes viselkedés mikéntjét. Különben is ezeket a szabályokat az eddigiekből okulva mindenkinek saját magának kell kialakítania. Az illemben csak a jól viselkedni kész egyén jóérzése az állandó. Jóérzésből pedig mindenkor a megfelelő viselkedési szabályok is kialakíthatók. A szótár ehhez nyújt segítséget, támpontot, példát és sok hasznos ismeretet. A kényelmeseknek és a megcsontosodott illeműeknek nem ajánljuk ezt a könyvet. Hiábavalóan ne költsék erre a pénzüket. A változó időben a változtatás egyben jobbítás. A viselkedéskultúrának is új alapokról indulva kell javítania nem éppen dicséretes emberi kapcsolatainkon". – Első kötete, amire felfigyelt a szakma és egyöntetű sikert aratott az olvasók körében, a Köszönöm, jó vagyok volt, 1969-ben jelent meg a Forrás sorozatban. Miről szól a kisregény? – Már akkor sem volt titok, hogy kisregényemmel a proletárburzsoáziáról rángattam le a vörös bársony leplet. Volt egy rövid fél esztendő, a kurblivassal élre került és biciklitolvaj csicskása uralkodásának váltása idején, amikor a vásárhelyi Igaz Szó, majd Kacsó Sándor jóváhagyásával a Forrás sorozat könyveinek máig legnagyobb példányszámával megjelenhetett. A könyvet az egykori illegálisok elégették, az előszót író Bálint Tibort veréssel fenyegették meg, engem kilenc évig eltiltottak a közléstől. Később sem engedték meg, hogy a Forrás-nemzedék valamelyik csoportjához soroljanak. Nálunk figyelmen kívül hagyták. Megelégedtem Ruffy Péter és Illyés Gyula dicséretével. Legutóbb Kántor Lajos méltatása jelentett némi elégtételt művem elhallgattatásáért. – Kolozsváron, Európa egyik legszebb városában született a két világégés között, 1935-ben. Meséljen gyermekéveiről, háborús emlékeiről! – Megtettem ezt készülő pentalógiám első kötetében, amely a Magyar Elektronikus Könyvtárban olvasható. SUMMA – A Boldog utcán innen. Máig érő bajom, hogy apám Károlynak nevezett, a születési bizonyítványomba Carolt írtak. A hivatalon kívül soha senki nem használta ezt a nevet. Most, amikor gondoskodtam, hogy "nevemet hibátlanul írják fölébem, ha eltemet, ki eltemet" és a svédek az ékezetet is kiteszik keresztnevemre, otthon nem kaphatok igazolványt és útlevelet sem, mert a hivatal szerint nem is létezem. Négyesztendős koromban csak románul tudtam, egy öregasszony vigyázott rám. Apámmal lakva akkor laktam jól, amikor elettem előle az egy tál ebédet. Mostohaapámnál élveztem a külvárosi életet, jó voltam mézeskalácsos inasnak, a Református Kollégiumban pedig szobrásztehetségnek hittek. Aztán úgy is volt, hogy négy kolozsvári szülőm között, mert mostoha volt a sors, internátusban kellett laknom. Későn érő gyerek voltam, de a sok iskolareform miatt 17 évesen már technikusi diplomám volt, és a magam lábára állva kezdtem felnőtteknek való életet, jó messze szülővárosomtól, amely, ha ragaszkodom is hozzá, mindig kiebrudal. Konstancán, a tengeri csatornánál vezettem elektromos exkavátort és a tervezőirodán műszaki rajzolóként fénymásolási újításomért pénzt is adtak. – 1958–68 között az Igazság című Kolozs megyei tartományi lap munkatársa, s tíz év után otthagyja a lapot, hogy fél évig a Helyiipari Vállalatnál keresse kenyerét, technikusként. Miért hozta ezt a döntést? – Miután kisregényemet a főszerkesztő kulcsregénynek minősítve lapunkban elhallgatta, egy vajdrágító kormányintézkedést bíráló vitám nyomán letettem újságíró-igazolványomat a titkárnő asztalára, és távoztam a szerkesztőségből. Az akkoriban elrendelt személyzetleépítéssel úsztam meg a dolgot, és kaptam technikusi állást a Helyiipari Vállalatnál. – És eközben elvégzi a bukaresti újságírói főiskolát és a magyar–román szakot a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán… – Az újságírást második szakmámnak tartva, az 1960-as évek elején végeztem főiskolát. A magyar nyelv és irodalom szeretete és romántanárom biztatására, aki román nyelven írt karcolataimért biztatott, iratkoztam be a Pedagógiai Főiskola román–magyar nyelv és irodalom szakára. Később, amikor már az Ifjúmunkás publicistája voltam, hároméves mesteri tanfolyamon sajtóvezetői képesítést nyertem. – Mint Kolozs megye utolsó magyar nemzetiségű közművelődési felügyelője, két éven át, az újonnan átszervezett adminisztratív-földrajzi tájegység magyar művelődési életét igazgatta – a lehetőségekhez mérten. Mennyire adtak "szabad kezet" akkor az élet minden területét behálózó cenzorkorifeusok? – Napilapnál művelődési rovatot is vezettem. Innen bizonyos tájékozottságom a közművelődésben. Elégtételt az adott, hogy sikerült két Kolozsvár környéki énekkar évfordulójának ünnepléséhez kormánykitüntetéseket szereznem, és munkakörömön kívül, saját felméréseim alapján a kalotaszegi falvak magyar könyvállományát fővárosi könyvraktárban porosodó kötetekkel gyarapítanom. Ezt a Megyei Könyvtár elrománosító törekvései ellenében, a falusi könyvtárak címére küldött könyvekkel értem el. A megyei néptanács értünk felelő alelnöke jelzésére, miszerint igen sokat dolgozom, szívesen vállaltam Cseke Gábor felkérésére munkát az Ifjúmunkásnál. – 1970-től közel két évtizeden át meghatározó egyénisége a Bukarestben megjelenő erdélyi magyar ifjúsági lapnak, az Ifjúmunkásnak. Ezután új megbízatást kapott, s el kellett vállalnia a Napsugár és a Haza Sólymai főszerkesztését, hogy az apró magyarok is részesüljenek a "szeretett nagyvezérünk" iránti éljenzésből, de ugyanakkor – kellő zsurnalisztikai rátermettséggel – a valós értékeket, a gyermekeknek szánt, politikamentes irodalmat, képzőművészeti alkotásokat is be kellett vinni a laptestbe… – Cseke Gábor felfelé buktatása után a magát a diktátor fia barátjának feltüntető főszerkesztőm ellehetetlenítette munkámat. Azt terjesztette a szerkesztőségben, hogy magyarkodom, nincs olyan írásom, amibe ne csempészném be a nemzetiségek ügyét. Évek óta, már mint a nevelési rovat vezetője, elhallgatott történelmünkről is írtam riportjaimban, elemző írásaimban és jegyzeteimben. Ezer kilométer a Dunán, Ezer kilométer a Kárpátokban, Keskenyvágányon, Regények színhelyén, Tanítók nyomában, Váraink, Szerelmes történelem és más sorozataimban Erdély történelméről igyekeztem a lehető legtöbbet írni. A Szülőföldtől távol című riportsorozatomra a Központi Bizottság is felfigyelt. Csak az mentett meg, hogy Cseke Gábor saját pártkönyvem mellé tette a sajátját. Az aktivista főszerkesztő fegyelmi eljárással fenyegetve távozásra akart bírni, végül a felfelé buktatás kényelmesebb változatát választva, javasolta áthelyezésemet a két gyermekirodalmi laphoz. – Kik voltak azok a jeles romániai költők, írók, képzőművészek, akikkel dolgozott, s ma is szép emléket őriz róluk? – Tamás Gáspár pelenkázott, a napilap szerkesztőségében engem nevezett meg írástudóként, Papp Ferenc és Kemény János biztatott regényírásra, Kacsó Sándor bátorságra tanított. Nem tartoztam egyik írói csoportosuláshoz sem. Szőcs Géza támogatására keltem a Fellegvár védelmére. Balogh Edgárral és Gaál Ernővel egy székelyföldi körutazáson kerültem ismeretségbe. Edgár később, amikor a Donát negyedbe költöztem, tanítványául fogadott. A Napsugárnál, ha kellett, Kányádi két kis verséből harmadikat csináltam, hogy kieszközölt külföldi távollétében fizetését biztosítsam. Bálint Tibor dicsérete jólesett, Fodor Sándor barátsága még a Bajor-féle katolikus lap szerkesztőségben való fogadásom után is tartott. Jó esztendeig dolgoztam Szőcs Gézának az Erdélyi Szépmíves Céh újraindításában. Egyetlen korombeli íróbarátom a nemrég elhunyt Lászlóffy Csaba volt. Varró János két regény megírására ösztönzött, nem sejtettem, hogy a szekuritátét is szolgálnia kellett. Nem tudok megbocsátani a besúgóknak. A csoport (klikkek), ahova tartoztak, ma is védi őket. Györkös Mányi Alberthez is közel álltam. Soó Zöld Margit mellett Deák Ferenc értette lapújító terveimet, neki köszönhető a Napsugár máig használatos címlapja. – Hogyan emlékszik a ’85-ben beindult megszorításokra, amikor nemcsak a sajtóban, de az élet minden területén "húztak egyet" a csavaron, a legrafináltabb módszereket vetették be, hogy biztosítva legyen szeretett hazánk "felvirágoztatása"? Egyik elokvens példa Huszár Sándor eltávolítása A Héttől, azzal az ürüggyel, hogy egy kép fejjel lefelé jelent meg nyomtatásban. Nyilván, nem ez volt az első, sem az utolsó "kitaláció"… – A nyolcvanas évek végéhez közeledve csak a vak nem látta, hogy a rendszerváltás küszöbén állunk. Főszerkesztőséget tudatosan, a szerkesztőség kérésére vállaltam. Akkoriban majd minden magyar lap élére pártaktivistát neveztek ki. Feladatuk a lapok elsorvasztása volt. Aki valamiért nem felelt meg ennek a feladatnak, a Huszár sorsára került. De ezt a módszert már előbb sikerrel használta Kovács Andor főszerkesztőm. Mezei Jocót, mert tisztafejként nem láthatta, hogy a spalton lévő fekete folt tótágast álló cinklemez eredménye, sietve menesztette. Az igazi ok az volt, hogy Jocó szemébe mondta a főnöknek: nem ért a képzőművészethez. – A ’89-es változást követően, önkéntes újraszervezője, törvényes beiktatója, majd intézője is az Erdélyi Szépmíves Céhnek, ami manapság keveset hallat magáról. Mi volna ma a legfontosabb feladata a Céhnek? – A Céh újraindítását mostanában is említettem Szőcs Gézának. Hiszem, hogy eljön az ideje ennek is. Mert az ESZC olyan, Kós Károly által reánk hagyományozott kincse az erdélyi magyarságnak, amit kár nem folytatnunk. Távozásom után az erdélyi magyarság vezetői közötti torzsalkodás légkörében sajnálatosan ellehetetlenült ez a művelődési egyesület, amelynek 27 fiókját terveztem, és félszáznál több külön könyvtárat létesítve beindítottam. Mert sablonos módon, a közérdek követelését semmibe véve, a személyes érdekek kerültek előtérbe. Azt hirdettem, hogy a Céh nem valakié, hanem az erdélyi magyaroké, így sikerült 2600 fizető támogatót toboroznom. Kós Károlyt követve, hiába adtam nyomdába az első sorozat hat kötetét, a nyomtatásra szükséges pénzt a sokféle, rosszindulatú akadályoztatás miatt nem sikerült biztosítani. – 1995 végén, fia, szülei és felesége halála után Svédországba költözik, svéd-magyar unokái nevelése végett, de végül ebből hosszabb "svéd szerelem" következik. Miért hozta azt a döntést, hogy élete hátralévő éveit Európa északi felében, egy erős, nyelvét és gyökereit szerető- ápoló magyar kolóniában tölti le? – Engem szüleim példája szolgálatra nevelt. Fiam, szüleim és feleségem halálát követően, ha megkésve is, de szilárd elhatározással családom szolgálatára szántam el magam. Családegyesítés nyomán, nyugdíjasként kerültem Svédországba, fél magyar unokáim nevelésére. Azóta minden vasárnap magyarórára várom három unokámat. Közszolgálatomnak is helye van itt: megalapítottam és szerkesztem a Magyar Liget családi lapot és az Ághegy című, skandináviai magyar irodalmi és művészeti folyóiratot. Némi rádiós tapasztalattal egy ideig vezettem az egyetlen svédországi magyar rádióadást, és főszerkesztésem alatt jelent meg a bevándorlók svéd nyelvű lapja, az Över Gränsen (Határokon át). Tanári képesítésemnek hasznát vettem. Minden karácsonyfánk alatt unokáim saját verssel vagy svéd-magyar fordításokkal szerepelnek. Nagyobbik unokám tavaly nyáron kitűnően vizsgázott a Balassi Intézetben, és a nemzetközileg elismert diplomája még inkább feljogosítja arra, hogy a svédországi fiatal fordítók közösségének ismert tagja legyen. – Aki svédországi éveit és munkásságát követi, annak az a véleménye, hogy csöppet sem vett vissza a kolozsvári-bukaresti életritmusból, sőt, igenis, belekapcsolt… Készítene egy kisebb leltárt az elmúlt 20 évről? – Lassan befejezem önkéntes küldetésem. Az Ághegy (https://aghegy.hhrf.org) egyféle, 50 lapszámát tíz vaskos kötetbe foglalt antológia is, amelybe összegyűjtöttem a Skandináviában élő magyar alkotókat. Éppen most fejezem be utolsó számát. Az egyetlen, csaknem minden támogatás nélkül megjelenő magyar folyóirat a világon. Nyolcvanévesen, társadalmi segélyből élve, anyagilag sem bírom tovább. Tizenhárom könyvem vár kiadóra, az elmúlt két évtizedben Erdélyben mindössze az Irodalmi Jelen regénypályázatán különdíjas regényemet jelentették meg. Okáról az egyik kiadó igazgatója azt mondta, hogy ez azért van, mert valaki olyanhoz tartozónak számítanak, akit nem kedvelnek az erdélyi magyar politikusok. Átadom a Magyar Liget (https://magyarliget.hhrf.org) szerkesztését egyik munkatársamnak, az Ághegyet pedig, mert nem találtam olyan embert, aki szerkesztését és szervezését ellenszolgáltatás nélkül végezné, visszahelyezem eredeti helyére, mellékletként fog megjelenni. – Több írószövetségnek s a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának választmányi tagja. Mi a véleménye, hol kellene jobban odafigyelnünk, hogy anyanyelvünk ne sérüljön, gazdagodjon, úgy adjuk át utódainknak, ahogyan kaptuk? – Magyarságunk jövője a magyar családokban dől el. Éppen úgy, ahogyan a magyar egyesületekben is, nem az emeleteken ütköződő pózolók, hanem a földszinten élő ezrek a fontosak. Az RMDSZ alapításából is kivettem részem, a kolozsvári huszonhét tagú szervezőbizottságot vezettem, amíg a saját pecsenyéjüket vigyázók meg nem rágalmaztak. A magyar szervezkedés alapjait, az "alagsorokkal" kezdődően, a régi magyar tízes szervezetek hagyományának folytatásában látom. Ilyen irányú javaslataimat szervezeti szabályzatban azok nem hagyták, akiknek a közösség csak arra kellett, hogy karrierjüket építhessék. – Több verseskötete jelent meg kérem, sorolja fel ezeket. Várhatunk-e újabb Tar Károly- versválogatást? – Remélem, hogy az Est című versgyűjteményem mielőbb megjelenik. Baráti biztatást Pomogáts Bélától és Kalász Mártontól kaptam, kiadót ezután kell keresnem. Kis példányszámban kiadtam néhány könyvemet: SUMMA – A Boldog utcán innen, Saját lábon, Ezer kilométerekkel – 1, Ezer kilométerekkel – 2, Erdélyi Szépmíves Céh (emlékkönyv), Pánik (regény), Hajnalban vadnyuszik ablakom alatt (regény), Tar Károly Titoktára (publicisztika), Kedves könyveim könyve (könyvismertetők, esszék, regények színhelyén), Itt és ott (versek és képek), Száraz oázis (négy színjáték), Ami eszembe jut (kisprózai írások), Est (versek). – Ha holnap kérnék/sugallnák, hogy térjen vissza Erdélybe, megtenné? – Már javasoltam az Erdélyi Szépmíves Céh újraindítását, amennyi eszem és jóindulatom még akad, a feladatot a következő évtizedben is vállalnám. Székely Ferenc Népújság (Marosvásárhely) 2015. október 6.Kisebbségi témák a színházbanVasárnap este ért véget Gyergyószentmiklóson a 11. Nemzetiségi Színházi Kollokvium – az utolsó napon két előadást tekinthettek meg a legkitartóbb fesztiválozók. Az első előadás a kolozsvári Váróterem Projekt, független színházi társulat Zéró című produkciója volt, majd a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház előadása, a Koldusopera zárta a seregszemlét. Egyfajta színházi seregszemlét láthattunk, ahogy Fodor Györgyi, a szervező Figura Stúdió Színház irodalmi titkára fogalmazott. „Az egyik legnagyobb múltú hazai színházi eseménynek számít a fesztivál – és nemcsak színházi berkekben. A kollokvium hozzátartozik Gyergyószentmiklóshoz – tíz napra Gyergyó a hazai színházi élet központjává válik, így van ez évek óta” – fogalmazott. Az előző kiadáshoz képest másfajta koncepciója volt a fesztiválnak: a szervezők igyekeztek úgy összeválogatni az előadásokat, hogy tematikájukban is érintsék a nemzetiségi, kisebbségi kérdéseket. Így került be a programba többek között a Giuvlipen elnevezésű roma feminista színházi társulat, a sepsiszentgyörgyi Andrei Mureşanu Színház, vagy a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház román és magyar társulatának koprodukciója. A nemzetiségi-kisebbségi tematika miatt idén először külföldi társulat, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház is fellépett Gyergyóban. A Figura igazgatója, Czegő Csongor elmondta, az idei fesztivállal azt szerették volna elérni, hogy a rendezvény műsora többet beszéljen kisebbségi kérdésekről. „Állami színházak előadás-ajánlatai mellé így olyan független vagy nem kisebbségi társulatban készült előadásokat is meghívtunk, amelyekről úgy éreztük, a fesztivál témájához kapcsolódni tudnak. Nagyon jó, hogy a kisebbségi helyzet, a mellettünk élő másikkal való együttélés problematikája sok színház repertoárjában megjelenik. Úgy érzem, ettől tud a kollokvium is Románia-szerte egyedi rendezvénnyé válni” – fogalmazott Czegő. Hozzátette, a fesztiválon a fősodron kívüli színházi társulatok jelenléte kapott nagy hangsúlyt, az hogy megjelenjenek a független társulatok és kezdeményezések is. Idén nagyrészt a nemzetiségek jelenlétének bővítése, kétnyelvű előadások bemutatása volt a cél. „A jövőre nézve is érdemes ebbe az irányba keresgélni – szögezte le Czegő. – Azt, hogy két év múlva mi lesz műsoron Erdély színházaiban, milyen értelemben tud téma maradni a kisebbségi létezés, nem tudom. A következő program nagyban függ azoktól a majdani összefüggésektől, amelyeket a fesztivál előkészítése során próbálunk megsejteni.” Szabó Janka Krónika (Kolozsvár) 2015. október 6.Kiértékelték a Nemzetiségi Színházi Kollokviumot„Egyfajta színházi seregszemlét láthattunk” – így fogalmazott Fodor Györgyi, a szervező Figura Stúdió Színház irodalmi titkára a vasárnap végetért XI. Nemzetiségi Színházi Kollokviumról. „Az egyik legnagyobb múltú hazai színházi eseménynek számít a fesztivál – és nemcsak a színházi berkekben. A kollokvium hozzátartozik Gyergyószentmiklóshoz – tíz napra Gyergyó a hazai színházi élet központjává válik, így van ez évek óta. Az előző kiadáshoz képest leginkább az változott, hogy most először másfajta koncepciója volt a fesztiválnak: a szervezők igyekeztek úgy összeválogatni az előadásokat, hogy tematikájukban is érintsék a nemzetiségi, kisebbségi kérdéseket. Így került be a programba többek között a Giuvlipen Színházi Társulat, amely egy roma feminista színházi társulat, a sepsiszentgyörgyi Andrei Mureşanu Színház, vagy a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház román és magyar társulatának koprodukciója. A nemzetiségi-kisebbségi tematika miatt volt jelentős újítás az is, hogy a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház is jelen volt, legelőször a fesztivál történetében” – fejtette ki Fodor Gyöngyi. A Figura igazgatója, Czegő Csongor elmondta, az idei fesztivállal azt szerették volna elérni, hogy a rendezvény műsora többet beszéljen kisebbségi kérdésekről. „Állami színházak előadás-ajánlatai mellé így olyan független vagy nem kisebbségi társulatnál készült előadásokat is meghívtunk, amelyekről úgy éreztük, a fesztivál témájához kapcsolódni tudnak. Nagyon pozitívnak gondolom, hogy a kisebbségi helyzet, a mellettünk élő Másikkal való foglalkozás felbukkan a színházi repertoárban. Úgy érzem, ettől tud a kollokvium Románia-szerte egyedi rendezvénnyé válni” – fogalmazott Czegő. Hozzátette, a fesztiválon a mainstreamen kívüli színházi társulatok jelenléte kapott nagy hangsúlyt, az, hogy legalább egy műhelybemutató erejéig megjelenjenek a fesztiválon azok a független társulatok és kezdeményezések is, amelyek kőszínházainkon kívül bukkantak fel. Idén nagyrészt a nemzetiségi jelenlét bővítése, kétnyelvű előadások bemutatása volt a cél. „Úgy gondolom, hogy a jövőre nézve is érdemes ebbe az irányba keresgélni” – szögezte le Czegő Csongor. A kollokvium következő kiadásával kapcsolatban úgy fogalmazott: „azt, hogy két év múlva mi lesz műsoron Erdély színházaiban, milyen értelemben tud téma maradni a kisebbségi létezés, nem tudom megjósolni. Ez nagyban függ a színházak majdani repertoárjától, azoktól az összefüggésektől, amelyeket a fesztivál előkészítése kapcsán megpróbálunk megsejteni.” Szabó Janka Székelyhon.ro 2015. október 14.Balliberális felsereglés lesz NagyváradonA magyarországi szocialista és liberális politikai oldalhoz kötődő, illetve az RMDSZ révén ehhez a szellemi-ideológiai táborhoz becsatlakozott és becsatlakoztatott erdélyi értelmiségiek adnak egymásnak találkozót a hét második felében a Körös-parti városban, közönségérdeklődésre is számítva. Október 15-17. között az úgynevezett Nagyváradi Könyvmaratont rendezik meg immár hetedik alkalommal az RMDSZ kultúrpolitikusai a párt által felügyelt intézményekben. Csütörtökön az Illyés Gyula Könyvesboltban – amelyet a Királyhágómelléki Református Egyházkerület nemrég játszott át a pártnak – tartják a megnyitót, három kötetbemutatóval. Pénteken a színház új stúdiójában – amit egy romos bérpalotában rendeztek be – 17 órától tartanak tárlatnyitót és könyvbemutató, 19 órától pedig Spiró György a „sztárvendége” a Törzsasztal nevű sorozatnak, a Szépírók Társasága és a Várad folyóirat közös rendezvényének. Szombaton 10.30-tól purpárlé lesz a Silent nevű kávézóban néhány vendégíróval, ezzel párhuzamosan az Illyés-könyvesvoltban gyermekverskötetet mutatnak be 11 órától. Délután öttől ismét a stúdióban ajánlanak az érdeklődőknek néhány riportkötetet és helytörténeti munkát (pl. három brassói könyvújdonságot), de lesz felolvasószínház is 20 órától: Demény Péter Párizs című művét „adják elő” a Szigligeti Társulat tagjai. Ugyancsak Nagyváradon tartja a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete október 16-18. között a Holnap sajtója, a sajtó holnapja című szakmai tanácskozását. (Az eredetileg civil szervezetnek indult egyesület ma már az RMDSZ közvetlen felügyelete alatt és támogatásával működik, vezetői és hangadói a párt volt kormányhivatalnokai, illetve a Communitas pártalapítvány által támogatott sajtóorgánumok emberei.) „A találkozón szó esik a nagyváradi Holnaposok hagyományairól éppúgy, mint a holnap médiájáról, annak lehetőségeiről. Az előadások és kerekasztal-beszélgetések érintik a gyűlöletbeszéd és a szólásszabadság viszonyát, a kisebbségek és a kisebbségi sajtó helyzetét, valamint megpróbálnak trendeket azonosítani a hazai magyar médiában” – áll a tagoknak kiküldött meghívóban. A részvevőknek RMDSZ-politikusok és -propagandisták tartanak előadásokat: Laczikó Enikő (Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala), Asztalos Csaba (Országos Diszkriminációellenes Tanács), Turos Lóránd (Országos Audiovizuális Tanács), Szász Attila (Marosvásárhelyi Rádió), Balázsi-Pál Előd (Transindex), Rácz Éva (Kolozsvári Rádió). itthon.ma 2015. október 24.A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (2.)Kolozsváron a Bolyai Egyetemet ítélték el A megállapítás a Bolyai-per fővádlottjától, dr. Várhegyi Istvántól, a saarland-i Európa Intézet politológiai tanszékének vezetőjétől származik, akit a román büntető törvénykönyv hírhedt 327-es paragrafusa alapján rendszerellenes nyilvános felbujtás és agitáció vádjával ítélt hét évi börtönre a kolozsvári 3. számú katonai törvényszék büntető bírósága. Visszaemlékezése pontos és világos összegezése mindannak, ami 1956 őszén a Bolyai Tudományegyetemen történt: „Azon a forró őszön Kolozsváron a magyar ifjúság célkitűzése a Bolyai Egyetem szabadsága: a magyar nyelv, a magyar tudományosság ápolása, az egyetemi önkormányzat megvalósítása volt. Nem sikerült, sőt, az erdélyi magyar értelmiség fellegvárának számító Bolyai Egyetemet is felszámolták. A korabeli hivatalos román álláspont szerint a magyar ellenforradalom nemcsak a szocializmus ellen irányult, hanem Erdély erőszakos visszaszerzését is célul tűzte ki, tehát a román állam integritását is veszélyeztette. A Bolyai Egyetemen jelentkező önrendelkezési törekvés, a magyarországi események iránti szolidaritás ugyancsak ellenforradalmi, irredenta, szeparatista mozgalomnak, az intézmény pedig az állam érdekeit mélyen sértő és veszélyeztető gócpontnak minősült. Az akkori mentalitásból annyi maradt, hogy a Bolyai Egyetem ma is mélyen inkriminált, szeparatista intézmény, vörös posztó a félrevezetett román tömegek szemében.” A román legfelső párt- és államvezetés kezdetektől fogva igen veszélyesnek minősítette a magyar forradalommal és szabadságharccal való szolidaritás nyomán kialakult helyzetet. A Bolyai Tudományegyetem már 1955-től különféle támadások célpontja volt. Az oktatásügyi minisztériumban azt a képtelenséget terjesztették, hogy az egyetem végzettjeit nincs hová elhelyezni, mert a Bolyain túltermelés van. Ekkor Nagy Lajos prorektor javaslatára az egyetem szűk körű vezetősége tanárokat küldött vidékre, akik felméréseik alapján bebizonyították, hogy a túltermelésről szóló híresztelés alaptalan, a tényleges szükséglet biztosítja a magyar nyelvű egyetemi oktatás folytonosságát. Az 1955 októberében a Bolyai Tudományegyetemet meglátogató Leonte Răutu, a Román Munkáspárt Végrehajtó Bizottságának tagja, és Miron Constantinescu oktatásügyi miniszter (aki a napvilágra került dokumentumok szerint Iosif Chisinevschivel Gheorghiu-Dej félreállítására szövetkezett, sikertelenül) arról érdeklődött: milyen elhelyezkedési lehetőségeik vannak a végzetteknek, nem kellene-e csökkenteni a hallgatók létszámát, s nemcsak az egyetem működésének szükségességét kérdőjelezte meg. Nehezményezte a magyar irodalom egészének tanítását, s a kiszivárogtatott hírek szerint a Bolyai Tudományegyetem valamilyen átszervezésének legfőbb szorgalmazója volt. 1956 nyarán megpróbálták felszámolni a történelem kart, majd koholt vádak alapján a társadalomtudományi tanszékről elbocsátották Saszet Géza lektort, Keszi-Harmat Editet és férjét, Keszi-Harmat Sándort. A magyarországi forradalmi események időszakában a kolozsvári egyetemi hallgatók körében a Szabad Európa Rádió, az Amerika Hangja adásainak hallgatásán és rendszeres kommentálásán kívül más akcióra alig került sor. A román kommunista hatalom a jól bevált fegyverhez, a nacionalista uszításhoz folyamodott. Hamarosan terjeszteni kezdték a diákság körében is Erdély elrablásának rémképét. Visszaemlékezések szerint ebben a Babeş Tudományegyetem akkori rektora, Raluca Ripan akadémikusnő járt az élen. A magyar egyetemi hallgatók körében elterjedt az a hír, hogy a két egyetem diákjainak közös felvonulására és a magyar forradalom melletti tüntetésre szóló felhívás tulajdonképpen provokáció, hiszen a javaslat, mely szerint „a magyar egyetem diákjai menjenek a menet élén”, valójában a szekuritáté mesterlövészeinek szolgáltatta volna ki az egyetemi ifjúságot. Az egyetlen, s később sokat emlegetett „megmozdulásra” 1956. november elsején, halottak napján a Házsongárdi temetőben került sor. Ennek előzményei 1956 nyaráig nyúlnak vissza, s valójában teljesen véletlen a magyarországi forradalmi harcokkal való egybeesés. 1956 júniusában a Bolyai Tudományegyetem akkori vezetősége részt vett a magyar tanszék tanévzáró ülésén, ott vetették fel, hogy az egyes tanszékek gondoskodjanak a szellemi nagyságok sírjainak rendbetételéről. Ott, helyben Dávid Gyula, Varró János és Lakó Elemér aspiránsokra ki is osztották a feladatokat. Varró János például Szenczi Molnár Albert, Misztótfalusi Kis Miklós és Dsida Jenő sírjának gondozását kapta hivatalos megbízásként, jegyzőkönyvbe iktatva. A másik kettő Brassai Sámuel, Aletta van der Maet, Bölöni Farkas Sándor, Kriza János, Reményik Sándor sírját gondozta a halottak napi megemlékezésre. Mindhárom aspiráns 1956 nyarát, illetve őszét Magyarországon tudományos kutatással töltötte. Amikor hazajöttek, hozzáfogtak a sírok rendbetételéhez. 1956. október 23-án Magyarországon kitört a forradalom. Kétnapi mély hallgatás után Bukarest az internacionalista proletár szolidaritás jegyében élelmiszert és gyógyszert küldött Budapestre. A magyarországi események megítélésében nagyfokú bizonytalanság uralkodott. Visszaemlékezések szerint: a Bolyai Tudományegyetem pártvezetősége elhatározta, hogy táviratot küld Budapestre, amelyben „mélységes felháborodással elítéli az ellenforradalmi eseményeket” – mondja Várhegyi István. „Mint diákszövetségi titkárt engem is felkértek a távirat aláírására. Ezért Balogh Edgárral heves vitám volt. A professzor nyomós érvként hozta fel, hogy ezzel a távirattal bizonyítjuk hűségünket a Román Kommunista Párt iránt, ez lenne a próbaköve a romániai magyarság lojalitásának. Arra kértem Balogh Edgárt, hogy ne ismételjük meg azt az egységfronti, magyar népi szövetségi politikát, amely sok keserű áldozatába került a romániai magyarságnak.” Fazekas János, aki a Magyar Autonóm Tartomány teljhatalmú megbízottja volt, meglátogatta a Bolyai Tudományegyetemet, s azt ígérte, hogy az akkori épületeinek háromszorosát kapja, ha megszövegezik Budapestre a táviratot, bizonyítják a Román Munkáspárt iránti hűségüket. Várhegyi arra kérte Balogh Edgárt, hogy hívják össze a diákgyűlést, s ott olvassák fel a távirat szövegét. Az 1956. október 29-re összehívott diákgyűlésen felháborodva utasították vissza a távirat szövegét. Később a tárgyaláson Várhegyit a távirat elküldésének megakadályozásával vádolták. A forradalmi események erdélyi átszivárgásától alaposan megijedt Bányai László rektor 1956. október 31-én estére gyűlést hívott össze a bölcsészkar dísztermébe. Szigorúan megtiltotta, hogy a diákok kimenjenek a Házsongárdi temetőbe. Lakó Elemér és Varró János tanársegéd jelen volt a gyűlésen, így ők a halottak napi megemlékezésen nem vettek részt. Dávid Gyula semmit nem tudott a gyűlésről, így csoportjával kivonult a temetőbe. A magyar irodalom és szellemi élet nagyjai – Jósika Miklós, Brassai Sámuel, Bölöni Farkas Sándor, Apáczai Csere János és felesége, Aletta van der Maet, Dsida Jenő, Kriza János, Reményik Sándor – sírján elhelyezték a kegyelet virágait és égő gyertyáit. Reményik Sándor sírjánál Bartis Ferenc első éves magyar szakos hallgató egy alkalmi versét mondta el, majd elszavalta az Eredj, ha tudsz című Reményik-verset. A magyar forradalommal való együttérzés jeleként nagyon sok egyetemi hallgató a kabáthajtókára nemzeti színű kokárdát és gyászszalagot tűzött ki. A visszaemlékezések szerint a himnuszt is elénekelték. A Házsongárdi temetőben beszédet mondott Gazda József, Kicsi Antal, és állítólag Székely László. A Securitate és a belügy emberei ott vizslattak, fényképeztek a megemlékezők és gyászolók között. A fényképek alapján az azonosítás már gyerekjáték volt. A meghurcoltatástól csak azok menekültek meg, akik éppen a Házsongárdi temető felsőbb részén tartózkodtak, őket nem fényképezték le. Negyvenkét év távlatából is egyértelműen megállapítható: a magyar forradalom és szabadságharc egész életre szóló felejthetetlen emlékként él a kortársak tudatában. Az egyetemi kollégiumokban, a lakásokban éjjel-nappal szólt a rádió, lélegzetvisszafojtva hallgatták a Magyarországról, Budapestről, a forradalmi harcokról és változásokról szóló tudósításokat. Páll Lajos képzőművész-hallgató révén eljutott az Irodalmi Újságnak az a száma, amely Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét, valamint Benjámin László forradalmi versét közölte. Péterffy Irén első éves magyar szakos hallgató ki is vágta ezeket a verseket. A forradalmi események versírásra ihlették a még középiskolás Burchád Mártát is. Mivel a versesfüzet körbejárt a református teológusok körében, könnyű volt a rendszerellenességet és a „nacionalizmust” bizonyítani. Nemcsak Burchád Mártát tartóztatták le s állították bíróság elé, hanem mindazokat a teológusokat, akik tudtak a versesfüzetről, valamint a magyar irodalomtanárt, Imre Magdát, amiért tanítványát nem jelentette fel a Securitatén. Az 1956-os magyar forradalommal való együttérzés illusztrálására két visszaemlékezést idézek: „Mivel nagyon féltem a veréstől, elhatároztam, hogy nem hazudok. Így bevallottam, hogy együttéreztem a forradalmi szellemű magyar néppel, hogy sajnálatomat fejeztem ki a Nagy Imre kivégzése alkalmával, de tagadtam a rendszerellenességet.” (Imre Magda) „A vád ellenem a következő volt: dicsőítettem az 1956-os magyarországi forradalmat, elítéltem a szovjet csapatok beavatkozását, vártam, hogy ez a forradalom átterjedjen hazánkba is, reménykedve a népi demokrácia bukásában. Több kollégával együtt megtagadtuk a Teológián, hogy részt vegyünk azon a gyűlésen, ahol elítélték a magyarországi forradalmat, a résztvevőket árulóknak minősítettük. Propagandát fejtettem ki Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása érdekében, azzal vádoltam a Romániában hatalmon lévőket, hogy nem tartják tiszteletben az alkotmányban előírt magyar és más kisebbségek jogait. Ezek csak papíron léteznek. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy ezek a vádak sok túlzást tartalmaznak, egy viszont tény: én is gyászoltam az elesett magyarokat, szolidaritást vállaltam mindazokkal, akik elítélték a szovjet csapatok mészárlásait.” (Gödri Oláh János akkori evangélikus teológus) (folytatjuk) Tófalvi Zoltán Szabadság (Kolozsvár) 2015. október 26.Életük példaképül kell szolgáljonAz ’56-os eseményekre és Sass Kálmán mártír lelkipásztorra emlékezve az érmihályfalvi református egyházközség pénteken és vasárnap is tartott megemlékezéseket. Október 23-án, pénteken este Sass Kálmán mártír lelkipásztornak a református ravatalozó mellett tavaly emelt obeliszkje mellett gyűltek egybe az emlékezők. A mai estének akkor van értelme, ha nem csak a múltba, de “Isten szemüvegén keresztül” a jövőbe is tekintünk, kezdte beszédét Balázsné Kiss Csilla lelkipásztor. Kifejtette: Sass Kálmán lelkipásztor élete egy “felkiáltójel” volt: csak úgy érdemes élni és meghalni, ha hazádhoz és egyházadhoz hű maradsz minden megpróbáltatás közepette, miközben némelyek arról akarnak meggyőzni, hogy ne is legyenek meggyőződéseid. A lelkésznő éles szavakkal bírálta a helyi (egyébként jelen volt) városvezetőket a Zelk Zoltán Általános Iskola step by step osztályainak és két napközis csoportjának a református egyház épületeiből történt elköltöztetése miatt, azt az egész református közösség elleni merényletnek minősítve. A továbbiakban Kovács Zoltán főgondnok Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról című versét adta elő, Balázs Eszter és Balázs Máté Sass Kálmán kátéjából, Balázsné Kiss Csilla pedig Ravasz László néhai püspök gondolataiból olvasott fel. Jelképül szolgáljanak A megemlékezés zárásaként előbb a lelkészi család, utánuk a Sass család képviselői, a városvezetők, majd szervezetek képviselői és magánemberek járultak az obeliszkhez egy-egy szál virággal. A vasárnap déli istentisztelet után Sass Kálmánnak a református templom külső falán lévő emléktáblájánál tartottak megemlékezést, ahol újra a lelkésznő elevenítette fel azok emlékét, akik “példaképül kell szolgáljanak a hitvalló keresztényeknek és magyaroknak”. Emlékező szavakat mondott még Kovács Zoltán is, majd elénekelték néhai Sass Kálmán kedvenc dalát: Karsznahorka büszke vára… A továbbiakban az ’56-os emlékjelre és Veronika nővér (Földesi Ilona, Sass Kálmán munkatársa) emléktáblájára is koszorú került, utóbbinál a családtagok is fejet hajtottak. erdon.ro 2015. november 2.Irodalomtörténeti pillanat 1956-banHa a magyar líra történetében kívánjuk nyomon követni az 1956-os forradalmat, akkor minden bizonnyal elsőnek Illyés Gyula remekművét, az Egy mondat a zsarnokságról címűt kell kiemelnünk, ha viszont a publicisztikában, illetve esszéirodalomban akarjuk ugyanezt tenni, akkor talán jó, ha Tamási Áron írását, a Magyar fohász címűt választjuk, amelyet október 26-án olvasott fel a szabad magyar rádióban, nyomtatásban pedig a magyar írók lapjában, az Irodalmi Újság nevezetes, november 2-i számában jelent meg, ugyanabban a lapszámban, amelyben az Illyés-vers is. Utóbbi ugyan jóval korábban, még 1950-ben keletkezett, és az éppen akkor kezdődő magyarországi kommunista rémuralomról, sőt általában a totális diktatúrák természetéről és működéséről ad hiteles és pontos költői látleletet, előbbi pedig, Tamási írása a forradalom napjaiban fogalmazódott, ám mégis szerzője távlatos szemléletéről és történelmi tisztánlátásáról tanúskodik. Az adott új helyzet meghatározásával és egy történelmi emlékeztetővel indítja fohászát Tamási, hogy aztán egy tételmondattal az akkori napok alakítóinak kötelességére figyelmeztessen: „Az idők gyógyító lázában él a magyar. Történelmünk ezer évén át lobog az emberi Géniusz üzenete, mely nemzeti hőseink példáit emeli elénk, és költőink fénylő szavait idézi. Nincs módunk kitérni a hűség elől.” Ezt követően kezd bele a maga veretes, esetenként biblikus nyelvezetén a háború utáni időszak („az enyhület”) elmulasztott pozitív lehetőségeinek, valamint a nemzettől idegen ideológia („a hazugság itala”) és egy erőszakra épülő politikai rendszer kiépülésének felvázolásába („zavaros veszély”), ezekben az egyéni és a nemzeti létet egyaránt fenyegető, gúzsba kötő folyamatokban jelölve ki a forradalom kitörésének okait. Ugyanakkor van elképzelése a megoldást illetően is, amelyet a demokráciában és a nemzeti függetlenségben jelöl ki, nem hallgatva el azt sem, hogy ennek elérésében valamiféle szerepet a nagyvilágnak, a nagyhatalmaknak is vállalniuk kell. „A hatalmak, melyek a maguk rendszerében élni jónak és helyesnek látják, adják meg nekünk a lehetőséget, hogy mi is a magunk emberi és nemzeti formánkban élhessünk – írta. – Ez a forma nem más, és nem is lesz más, mint a társadalmi demokrácia és a nemzeti függetlenség formája. Ezt a formát, kormányzás dolgában, egy nemzeti kormány tudná a nép akaratával megtölteni; a művelődés szellemével pedig a magyar léleknek azok a mesterei, akik az elmúlt évtized alatt is a nép hűségében éltek.” Az író által kijelölt és kívánt történelmi alternatíva bekövetkeztére évtizedeket kellett várni, egészen a rendszerváltozásig, de hogy még ma is van rajta kiigazítanivaló, az nyilvánvaló. Ama fohász befejezéseként megfogalmazott óhajról pedig („szenvedő lélekkel áhítjuk”) nem vett tudomást akkor az önkényuralom igazság (?!) szolgáltatása, azaz nem a „bölcsesség szelleme” érvényesült a forradalomban részt vevők esetében hozott ítéletekben, mint ahogy a magyarságon belüli „rontó harcok” sem szűntek meg, talán máig sem… Borcsa János Székely Hírmondó (Kézdivásárhely 2015. november 14.Szisz mosolya (Emlékezés egy régi novemberre)1958 őszén kezdtem a negyedévet a kolozsvári, akkor még magyar Bolyai Egyetemen. Az ötvenhatos ősz hallatlan feszültsége, diáktársaink elítélésének emléke már elhalványult, az ember valahogy akkor is feltételezi, hogy a rossz csak időszakos, csak tévedés, amikor ennek semmi alapja nincs, de valószínű, hogy ez a lelkiállapot segít a túlélésben. Évfolyamtársammal, Szilágyi Domokossal már több mint két éve egy igen szerény albérletben laktunk, a Marianummal szemben, a Cloșca utca 1. szám alatt, Koles néninél. A fűtés a szobánk melletti konyhából szivárgott át, a fürdőszobát egy rozsdás lavór jelképezte, de a tizenkét személyes bentlakási hálónál mégis jobb volt. Nem sokkal a tanítás megkezdése után sikerült találnunk egy alig drágább, de sokkal jobb szállást a szomszédos Einstein utca 16. szám alatt, Váncsa néninél. Gázfűtés, kényelmes ágyak, fürdőszoba. Maga volt a paradicsom, és oda már a kedveseink is eljöhettek. Az egyetemen Szigeti József irodalomtörténet tanárunk tényszerű, adatszerű előadásai után már Jancsó Elemér óráit hallgattuk, aki a 18. századi magyar írókról úgy mesélt, mintha személyes ismerősei lettek volna, köréjük rajzolva az akkori politikai, társadalmi, sőt, társasági életet. Vámszer Mártától a finn nyelvet kezdtük tanulni. ‘Kala uiskele’ = a hal úszik. Ugye, milyen hasonlóan hangzik? Csehi Gyula óráin a szocialista realizmus esztétikai érdemeivel ismerkedtünk. Reggelenként besétáltunk az előadásokra, szünetben kiugrottunk egy szánát és egy brióst uzsonnázni a szembeni tejüzletbe, egy jogász barátommal meg vadásztuk a szombat esti bulikat, ahol ő dobon, én zongorán megkerestük a színházra, kantinpótlásra meg akár egy féldeci rumra is a rávalót. Szisz hallgatag volt, mint mindig, kivéve, mikor költészetről vitatkozhatott, főleg barátjával, a szintén költő képzőművész-hallgatóval, Páll Lajossal. Néha engem is toleráltak mint hallgatót. Emlékszem, hogy egy talponállóban, féldeci „állás rummal” mellett hosszan mesélte a Csodaszarvas című versének felépítését Lajinak, aki mindig felnézett rá, és (talán ezért is) elfogadott barátja volt a saját értékét, tehetségét jól ismerő Szisznek. Az egyetemen volt valami lappangó feszültség. Ahogy beállt az október, ismét a két évvel korábbi események körül folyt a folyosói beszélgetés. Az ötvenhat őszi oldódás után, amikor az első és egyetlen szabad IMSZ-választáson éppen Szilágyi Domokost választottuk meg kari titkárnak, ötvennyolcra ismét formálissá és felülről diktálttá vált a szervezeti élet. Egyszer csak kihirdették, hogy filológia kari gyűlés lesz a sétatér elején levő egyetemi aulában. Az ott történtek tették emlékezetessé számomra a következő novembert. Diktatórikus gyűlésvezetés, előre kiszemelt diákokat hívtak a színpadra, és vallaniuk kellett: mit is gondolnak ötvenhatról? Forradalom volt vagy ellenforradalom? Mi lett volna, ha az oroszok nem vonulnak be? Péterfy Irén harmadéves magyar szakos diák hiába magyarázta, hogy tragikus esemény volt, sok fiatal vesztette életét stb., képtelen volt kimondani a kötelező minősítést: „ellenforradalom”. A húszéves lányt később tíz év börtönre ítélték ezért és egyéb „súlyos” bűneiért: 56-ban kint volt a temetőben halottak napján (mind ott voltunk), és gyertyát helyezett el magyar írók sírjára, többek között a betiltott Dsida Jenőére; lemásolta kézzel Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét; találtak nála becsempészett Irodalmi Újságot; beszélgetett arról diáktársaival, hogy fekete szalagot kellene viselni az elesett pesti fiatalok emlékére. A gyűlésvezető Farkas Zoltán ismétlődő provokáló kérdései miatt zajongani kezdett a diákság, füttyök is elhangzottak. Aztán november 4-én a szintén az aulában megrendezett kari gyűlésen hetünket „exmatrikuláltak”, kizártak az egyetemről. A pontos névsor: Baranyi László, Csőgör Enikő, László Annamária, Lázár Erzsébet, Metz Katalin, Simon Mária és jómagam. Fontosnak tartom leírni ezt a névsort, mert még mindig sok a téves információ azokról az időkről. A két gyűlés közötti időszak is gyakran jár az eszemben. Szisz, Váradi Emese, László Baby és én együtt élveztük a kontrollálatlan együttlétet Váncsa néninél. Folytak a kihallgatások, valami volt a levegőben, de Szisz arcán gyakran megjelent egy – nála ritkának számító – mosolyszerűség, amikor arról volt szó, hogy mi történhet velünk, hisz én például valóban be is kiabáltam néha az erkélyről, amikor a gyűlésvezető szövege sértően provokálóvá vált. Alig jártunk órákra, inkább az egyetemi könyvtárba. Ott olvastam egy verset, amit később sokszor mormoltam magamban a két szomorú novemberre emlékezve. „A végtelen vad réteken ... a vad novemberi szél ...„ Több évtized után jelent meg lelki szemeim előtt ismét Szisz mosolya. Feleségem, B. Nagy Veronika dokumentumfilmet akart készíteni Péterfy Irén volt elítélt diáklányról, és tanulmányozta az ötvenhatos-ötvennyolcas perek anyagait, szekusdossziéit. Péterfy Irén perében a legsúlyosabb vádakat egy Balogh Ferenc nevű ügynök jelentései alapján fogalmazták meg szinte szó szerint. Beleolvastam a vaskos dossziékba, és ismerősnek tűnt B. F. kézírása. Egy tartótiszt azt írta róla, hogy nagyon megbízható, és hogy ötvenhatban a filológián volt IMSZ-titkár. Egy világ omlott össze bennem. Ez indította el aztán Szisz ügynökmúltjáról a lavinát. Veronka végül is nem Péterfy Irénről, hanem Szilágyi Domokosról készített filmet Szemből, halál címmel, belefoglalva a döbbenetes felfedezést, amit kérésünkre Stefano Bottoni történész is ellenőrzött. Péterfy Irén épp Szisz akkori legjobb barátjának, Páll Lajosnak volt a szerelme, akit szintén bezártak 58 őszén. A peranyagból az is kiderül, hogy Váradi Emese, Szisz kedvese is ugyanolyan kategóriában szerepelt vádlottként a kihallgatások idején, mint Irénke. Aztán később eltűnt a neve, elejtették a vádat. Vajon annak idején erre utalt Szisz mosolya? Valamit valamiért? Sosem fog kiderülni. Azóta Péterfy Irén, Páll Lajos és a többiek szenvedéseire, Szisz tragikus kettős életére gondolva a novemberek gyakran felidézik bennem Emil Verhaeren versének kissé romantikus, de bennem időt és eseményt idéző hangulatát. „A végtelen vad réteken Üvölt a tél, Süvölt a szél, A vad novemberi szél.” Boros Zoltán A Háromszék 2015. november 7-ei számában Tófalvi Zoltán A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (4.) című írásában a kilencvenes években készült interjúm szövegében tévesen említettem Horváth Annát, és kihagytam Simon Máriát. A többi felsorolt név viszont nem tőlem származik. Az eseményről dokumentumfilmet készítettem A 7EK címmel, a hétből hatan találkoztunk, és összeillesztettük emlékeinket. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. november 28.KönyvbemutatóSzerda délután Ars brevis vita idem című válogatott verseiből összeállított kötetét dedikálta a nagyváradi Illyés Gyula Könyvesboltban a nagyszalontai születésű Fábián Sándor. A Nagyváradon érettségizett költő 1961-ben Marosvásárhelyen szerzett orvosi diplomát, és ugyanebben az évtizedben jelentkezett első verseivel is. Reggeli Újság (Nagyvárad) 2015. december 3.Lehallgatott és megfigyelt magyarságA hetvenes és nyolcvanas évek nagy ellenállójának, Király Károlynak és családjának szekuritátés megfigyeléséről és meghurcolásáról szeptemberi 24. lapszámunkban írtunk. Testvérének, Király Istvánnak a szekuritátés dossziéja alapján írt történetével az erdélyi magyar sajtóban először az Erdélyi Napló hasábjain ismerkedhet meg az olvasó. Király István Az 1980-as év nem kezdődött jól a Király család számára. Februárban agyvérzésben elhunyt édesanyánk. A marosvásárhelyi református temetőben Csiha Kálmán, a vártemplom lelkésze – későbbi református püspök – búcsúztatta. A temetés egyben hatalmas, néma szimpátia-megnyilvánulás és szolidaritás volt Király Károlynak a rendszer valódi arcát leleplező akciói mellett. A Nyílt kártyákkal – Önéletírás és naplójegyzetek című 1995-ben megjelent könyvében bátyám, Király Károly beszámol arról, hogy 1978 februárja óta – amikor karánsebesi száműzetése idején néhány nyugati újságírónak sikerült kijátszani a Szekuritáté éberségét – hosszú ideig nem tudott kapcsolatot teremteni a nyugati sajtóval. Bruno Kreisky osztrák szövetségi kancellár romániai látogatása alkalmával egy újságírócsoport engedélyt kapott arra, hogy találkozzon vele, de őt hirtelen Calafatra rendelték „egy nagyon fontos gyűlésre” , amelyre végül nem került sor. Az osztrák újságíróknak be kellett érniük Szotyori Ernő, a Maros Megyei Néptanács első alelnöke és Hajdú Győző, a Maros Megyei Magyar Nemzetiségi Tanács elnökének tájékoztatásával, akik szerint „minden nagyon jó és minden nagyon szép” Romániában. 1980 áprilisában is hasonló módon akarták kijátszani az Amerikai Kongresszus háromfős szakértői csoportját, amely a nemzetiségi kérdés romániai helyzetéről próbált tájékozódni, és programjába iktatta a Királlyal való találkozást. Az amerikai küldöttség érkezésének napjára Râmnicu Vâlceára szervezett a minisztérium „halaszthatatlan” értekezletet. Károlynak kapóra jött, hogy április 21-én Galócáson temetik Burján Józsefet, a párt Központi Bizottságának instruktorát. Bejelentette, hogy beteg és nem tud elmenni Râmnicu Vâlceára. Burján József 1965–66 között a Gyergyó rajonban volt bátyám munkatársa. A megyésítés után ő lett a Hargita Megyei Szakszervezeti Tanács elnöke, majd megyei pártitkári tisztséget töltött be. Később felvitték Bukarestbe a Központi Bizottság területi instruktorának. Jómagam is ismertem. A Hargita megyei pártbizottság is buszokat indított Galócásra, a temetésre. De sokan jöttek Gyergyóból, Csíkszeredából, Marosvásárhelyről, sőt néhányan Bukarestből is. A Szekuritáté jelentős erőket mozgósított, elsősorban bátyám megfigyelésére, de engem sem mellőztek, mert 1975-től belügyminisztériumi alárendeltségű intézménynél, az Állami Levéltárak Megyei Fiókja vezetőjeként dolgoztam. Szekuritátés dossziém tanúsága szerint április 21-én három lehallgatott munkahelyi telefonbeszélgetésem szerepel. Ezekből egy kapcsolódik a temetéshez: Fábián András, a városi pártbizottság első titkára hívott, hogy három busz indul 11 órakor Galócásra és fenntartottak egy helyet. Eltérő írással később valaki melléírt egy megjegyzést: „Galócáson találkozott a CĂLĂTORUL-lal, akitől pénzt vagy valami papírt vett át” ( bátyámat tartották nyilván, megfigyelt személyként ezzel a fedőnévvel). Ha jól emlékszem, egy cetlit adott át, amelyben közölte: lehet, néhány napon belül egy amerikai küldöttséggel találkozik. A temetésen valóban végig együtt voltunk. A gyászoló gyülekezet hemzsegett a Szekutól A megfigyelési dossziém sok érdekes feljegyzést tartalmaz a temetés kapcsán. 1980. április 26-án Gál Gyula alezredes (Gal Iuliu aláírással), a gyergyószentmiklósi Szekuritáté parancsnoka jelentést küld feletteseinek Csíkszeredába, hogy a galócási temetésen Király Carol kapcsolatba lépett több gyergyószentmiklósi ismerősével. Volt, akit csak üdvözölt, de többekkel ölelkezett. Jelenléte és viselkedése „sok gyergyószentmiklósi és csíkszeredai résztvevő csodálatát váltotta ki és a nap szenzációjaként kezelték és kommentálták sokan jelenlétét.” Király üdvözölte Török Istvánt, a városi néptanács alelnökét, aki bemutatta neki Gál Ferencet, a városi pártbizottság titkárát, de Király csak felületesen nyújtott kezet neki. Gál Gyula jelentette, hogy Király Károly utólag szóba állt Török Istvánnal, akivel a temetési szertartás végeztével is találkozott. Ekkor vele volt István öccse is. Király Károly megkérdezte tőle: „Téged felelősségre vontak a múltkori találkozásunk miatt?” Török kérdéssel felelt: „miért vontak volna felelősségre? Mire Király: „ Azért kérdem, mert Májai Albertet igen.” Itt egy kis kitérő. Májai Albertet még gyergyó-rajoni volt párt- és állami vezetőként (1965–1966) ismerte bátyám. Általános iskolai tanárként ebben az időszakban a Hargita Megyei Pártbizottság Politikai Kabinetjének volt a vezetője. Ezek az intézmények biztosították a pártapparátus és párttagok politikai és ideológiai nevelését. Midőn 1979-ben romániai kampányt indítottak Illyés Gyula lejáratására, a Magyar Dolgozók Hargita Megyei Tanácsát is felhasználták a célra. Májait ebben az időben helyezték a tanács élére és beiktatásakor hithű pártkatonaként vállalta a tisztességtelen szerepet. Beszédét a központi- és megyeipártsajtó közölte, de szerepelt a tv-híradókban is. Bátyám akkoriban összefutott vele és Török Istvánnal Gyergyószentmiklós főterén. Gál Gyula alezredes – informátorai alapján – ezt jelenti a találkozóról: „Király Károly bírálta Májai Albert beszédét anélkül, hogy utalt volna rá, melyik beszédére gondolt (vélhetően arra, amelyet Májai a Hargita Megyei Magyar Dolgozó Tanácsa elnökévé választásán mondott). Azt állította, hogy ezzel kompromittálta magát. Olyan állításokat is tett, hogy az ő feladata lenne, hogy megvédje a magyar népesség érdekeit. Májai Albert erre visszaszólt: tudja, hogy dobbal nem lehet verebet fogni. Mire Király: igen, dobbal nem lehet verebet fogni, de el lehet ijeszteni őket”. Konzervgyári találkozó az amerikaiakkal Mivel a szokásos megvezetés csődöt mondott, Ceauşescuék kénytelenek voltak engedélyezni az amerikai Kongresszus küldöttjeinek találkozását Király Károllyal. A temetés végén Walter Józsefen keresztül – aki a Hargitai Megyei Pártbizottság propaganda- és ideológia tevékenységéért felelős titkár volt – megüzenték, hogy bármilyen későn is érkezik Marosvásárhelyre, menjen be Nicolae Vereşhez, a Maros megyei pátbizottság első titkárához, mert várja. A kérésnek eleget tett. Veres megkérdezte, akar-e az amerikai „újságírókkal” találkozni? Nem titkolta, hogy az amerikaiak körútja Erdélyben összefügg a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény meghosszabbításával. Némi huzavona után végül megegyeztek abban, hogy április 24-én bátyám a munkahelyén, a Medgyesfalvi Konzervgyárban fogadja az amerikaiakat. Bátyám nem emelt kifogást az ellen, hogy mások is – akiket a megyei pártbizottság kijelöl – részt vegyenek a találkozón. Az amerikai törvényhozás alsóháza küldte a szakértőket Romániába, hogy a helyszínen tájékozódjanak a romániai magyarság helyzetéről. A nemzetközi közvélemény számos dologról értesült, ami negatívan hatott a Ceauşescu-rezsim megítélésére. Akkor már a világ tudott Paul Goma bátor ellenállásáról, majd kiebrudalásáról az országból, a Zsil-völgyi szénbányászok 1977-es lázadásáról, illetve a résztvevők későbbi üldöztetéséről. Pacepa tábornok is ebben az időszakban menekült el az országból, majd a Vörös horizontok című könyve hatalmas feltűnést keltett külföldön. De a világ tudott bátyám, Király Károly 1977 májusától kezdődő sorozatos akcióiról is, amelyek a magyarság fokozódó elnyomatására és az erőszakos elrománosításra hívták fel a nemzetközi közvélemény figyelmét. A marosvásárhelyi konzervgyári találkozón az amerikai Kongresszus három szakértője vett rész, akiket Patt Hamilton, a bukaresti amerikai nagykövetség titkára kísért el. A román külügyminisztériumot egy Răceanu nevű elvtárs, a megyei pártbizottságot pedig Hossu Cornel képviselte. Ez utóbbi és Dungaciu Vilareta, a konzervgyár műszaki aligazgatója vezette a beszélgetést rögzítő jegyzőkönyvet. Ebből csak egyetlen kérdést és az arra adott választ idézem: „Kongresszusi képviselő: A művelődési és művészetek területén mi a helyzet? Király Károly: „A kultúra és a művészetek területén a legsiralmasabb a helyzet: Miután felszámolták a magyar nyelvű főiskolai oktatást, beszűkültek a lehetőségei annak, hogy magas képzettségű értelmiségi réteg nevelődjön ki, csökkent az esélye a tudós- és művészképzésnek. Nincs zeneakadémiánk, nincs, aki feldolgozza és művelje a népzenét, aki betanítaná és vezetné az anyanyelvi kórusokat, együtteseket. Lassan az elnemzetietlenítő, erőszakos asszimilációs politika nemcsak a közösség tagjait, hanem magát a közösséget fojtja meg. A romániai nemzetiségek szellemi élete egyre alacsonyabb, a román szellemi élet szintje alá süllyedt. Hosszabb távon ez a sors vár kétmillió emberre, ami végzetes veszteség.” A magánbeszélgetés során Patt Hamilton állítólag többször beszélt bátyám feleségével, Helgával telefonon, és a szekuslehallgatások szerint azt is megtudta, hogy kislányuk nemrég influenzás volt. Estére a küldöttség egy vacsorára is meghívta bátyámat a Maros vendéglőbe, ahova elvitte feleségét és kislányát, Ingridet is, ahogy ő fogalmaz, „hogy az amerikaiak ismerjék meg igazi feleségemet, nem pedig a Szekuritáté választottját, akit én nem ismerek.” Vacsora után, kinn az utcán megmutatták neki azt a névsort, akikkel még tervbe vettek találkozót: Marosvásárhelyen Sütő Andrással és Zolcsák Sándorral, Kolozsváron Takács Lajossal, Demeter Jánossal, Kovács Zoltánnal, Gál Ernővel, Lászlóffy Aladárral és Lászlóffy Csabával. Az ő esetükben azonban jól működött a román villámhárító, mert csak a párt által kijelölt személyekkel sikerült találkozniuk. A besúgó orvos esete Király Károllyal 1980. május 15-én az Állambiztonság I. Igazgatóságának vezetője, Tăbăcariu Dumitru vezérőrnagy aláírásával és Vlad Iulian altábornok, államtitkár aláírásával bővül a február 19-én, a 0063.212 számmal iktatott intézkedési terv CĂLĂTORUL ügyében. A tervet Tudor Postelnicu miniszteri államtitkár és maga a belügyminiszter, George Homostean hagyta jóvá. A bevezetőben ismertetik, hogy mi indokolta a Király Károly elleni újabb intézkedéseket. Meglepő módon arra hivatkoznak, hogy a pártvezetés utasításainak megfelelően találkozott Király Károly az amerikai Kongresszus szakértői csoportjával és a bukaresti amerikai követség titkárával. Gondolom, ezzel azt akarták sugallni a Szekuritáté alkalmazottainak is, hogy nem az Egyesült Államok nyomásának voltak kénytelenek engedni. Azt állítják, hogy Király Károly visszaélt a megelőlegezett bizalommal és bár elismert néhány pozitív dolgot is a magyarok helyzetének vonatkozásában, alapjába véve saját ellenséges elveivel állt elő a nemzetiségi kérdés megoldása tekintetében. Új elemként jelenik meg, hogy a találkozó előtt vált ismertté, Király Károly „ellenséges hangú levelet írt Jeszenszki Ferenc csíkszerdai orvosnak, amelyben nemcsak őt szapulja, hanem az együtt élő magyar nemzetiségek más közismert képviselőit is, mint például DORNEANU és HOSSU személyeket”. Jeszenszki Ferencről azt kell tudni, hogy nemcsak egy „csíkszerdai orvos” volt, hanem a Hargita Megyei Egészségügyi Igazgatóság főorvosa, ráadásul bátyám jó barátja még a gyergyószentmiklósi időszakából. Bátyám 1979 őszén szerzett tudomást és bizonyságot arról, hogy „barátja” a Szekuritáté ügynöke és mellékesen nem is a Hargita megyeieknek dolgozott, hanem az országos állambiztonsági szervnek a nyugati emigrációval kapcsolatban. Baráti viszonya miatt adott esetben felhasználták bátyám ellen is, megakadályozva, hogy kijuttassa Magyarországra orvosi leleteit, amikor bizonyosságot akart szerezni arról, hogy besugározzák-e vagy sem radioaktív anyagokkal. A terv szerint Csoóri Sándor közvetítésével egy orvosprofesszor jött el Budapestről Jeszenszkihez Csíkszeredába és bátyám elhozta hozzá leleteit, hogy azokat magával vigye. Bátyám távozása után Jeszenszki lebeszélte róla Levendel professzort, azt állítva, hogy ő biztonságosabban kiviszi Magyarországra. A leletek külföldre juttatásának megakadályozását azonnal jelentette bukaresti megbízójának, Walter Mureşan ezredesnek – aki nem más, mint bátyám egykori marosvásárhelyi inasiskolai társa, Glatz Walter. A szekusezredes a Fenyő szállodában várta a jelentést. A beszélgetést szerencsénkre a csíkszeredaiak rögzítették, az a Péter Ferenc altiszt, aki késztetést érzett arra, hogy segítsen rajtunk. Titokban felvette velem a kapcsolatot, és átadta a beszélgetésről készült kazettamásolatot, sőt barátját, Petrás Tivadart kérte meg, hogy elvigyen saját személygépkocsijával Marosvásárhelyre, hogy ott bátyám is meghallgassa, majd juttassam vissza neki, nehogy felfedjék az „árulót.” Bátyám ennek ismeretében írta meg levelét Jeszenszkinek, tudomására hozva, hogy tudja, kiknek dolgozik és népének árulója. A levelet 1980 áprilisában olvasta be a Szabad Európa Rádió. Jeszenszki Ferencről háromszor vált nyilvánossá szekuritátés ügynöki múltja. Másodszor bátyám 1995-ben megjelent könyvében. Harmadszor pedig az Erdélyi Napló közölte 1998 végén Balogh Júliának, Péter Ferencnek és két társának a Szekuritáté és a magyarok című írását. Ebben Péter Ferenc is beszámolt együttműködésünkről. Érdekes módon mindez nem zavarta az RMDSZ csúcsvezetőségét és az akkori egészségügyi minisztert, Hajdú Gábort, hogy tanácsosi tisztségbe ültessék! Fogalmam sincs, mivel sikerült rávenni Hajdú Gábort arra, hogy egy közismerten szekuritátés ügynököt alkalmazzon. Hassanak oda, hogy Sütő is elítélje A Király Károly ellen foganatosított új intézkedési tervben nem csak őt, hanem a közeli rokonságát is megfigyelték. A Szekuritáté helyi alkalmazottainak előírta, hogy szigorúan figyeljék a látókörükbe került nacionalista-irredenta személyeket, akikre ösztönzőleg hat a példa. Kiemelt feladatként szerepel a dossziéban az amerikai nagykövetség várható további telefonhívásainak rögzítése Király Károlyhoz. Külön bejegyzés rendelkezik arról, hogy a lehallgató tisztek a telefonbeszélgetést csak abban az esetben szakítsák meg, ha az uszító jellegűvé válik. A Szekuritáté dezinformációs szerveit is igénybe veszik, akikre az a feladat hárul, hogy befolyásos magyar értelmiségiek között – SORESCU-t és HOSSU-t hozzák fel példának – terjeszteni kell, hogy a CĂLĂTORUL rossz benyomást tett a külföldiekre. Megkísérelték rossz hírét kelteni és lejáratni a magyarság körében. Az akcióterv előre vetíti, hogy Király Károly terjeszteni fogja a Jeszenszki Ferencnek írt leleplező levelét. Erre az eshetőségre tervezték, hogy bizonyos személyeken keresztül DORNEANU és HOSSU tudomására hozzák Király Károlynak a levélben is kifejezett elmarasztaló véleményét róluk. Íme, mit írt többek között bátyám: „ Sajnállak Feri! Az 5–10 ezer lej havi apanázs megéri, hogy elveszítsd önbecsülésed, tisztaságod? Nem egyedüli vagy, aki eladod magad pénzért. Huszár Sándortól és Gálfalvi Zsolttól nincs mit várni, gyávák. Hajdú Győző közönséges szélhámos, Moszkovits Károly most is zsoldból él”. SORESCU-t és HOSSU-t könnyű azonosítani: a Sorescu név Sütő Andrást, Hossu pedig Hajdú Győzőt takarja, DORNEANU-t nem sikerült azonosítanom. A Sütő Andrásra vonatkozó információk nem voltak valósak: ő ebben az esetben is teljes mértékben támogatta bátyámat és mindenben egyet értett az amerikaiaknak előadott dolgokkal. A Szekuritáté országos parancsnoksága által 1980. február 19-én elfogadott akcióterve nem áll rendelkezésemre. Ellenben ismerem a Hargita megyei Szekuritáté által összeállított 101/SM /005339 számmal 1980. március 22-én készített intézkedési tervet a CĂLĂTORUL-ügyben, amely a bukaresti központi akcióterv utasításaira hivatkozik. Nincs titok, minden benne van a dossziéban A megyei akciótervben kiemelten szerepelek. „Legfőbb kapcsolata a megyében és kész titkos ellenséges akciókra. A CĂLĂTORUL teljes bizalmát élvezi, akivel megosztja szándékait és akcióit.” Tervezik, hogy megpróbálnak jó irányba befolyásolni beszélgetésekkel, és megoldják jogos munkahelyi és személyes igényeimet. Javítják viszont a megfigyelésemet és kapcsolatai megfigyelését. Május 15-ig megvizsgálják az eddig alkalmazott „források” hatékonyságát mind bátyám, mind az én estemben, és ezek alapján új feladatokat állítanak össze. A szekus terv konkrétan arról rendelkezik, hogy április 15-ig lakásunkban lehallgatókat kell elhelyezni, de a felségem irodájába is. Munkahelyemen, az Állami Levéltárban igyekeznek megfigyelni minden zugot. Parancs van arra is, hogy SORESCU (Sütő András) sikaszói villájába is lehallgatókat telepítsenek. Újraelemzik azon személyek névsorát, akikkel kapcsolatban áll CĂLĂTORUL a megyében, különös figyelmet szentelve TOADER-nek (Török Istvánnak). A felsőbb utasításoknak megfelelően a Hargita megyei Szekuritáté 1980. május 24-én 101/SM/005697 számmal kiegészíti a márciusi intézkedési tervét. Ismételten elsősorban rám fókuszálnak, mivel én voltam Király Károly legközelebbi kapcsolata a megyében. Tervbe vették, hogy fokozzák a rám állított besúgók aktivitását és adatokat gyűjtsenek a hozzám legközelebb állóktól. A dossziém alapján hihetetlen adatgyűjtési láz kezdődött: ismerősök, rokonok, barátok, munkatársak belföldi- és külföldi telefonhívásainak lehallgatásai sorjáznak és a külföldi utakról hazatértek jelentései. A legtöbb személynek eleve csak úgy adtak útlevelet, ha vállalta, hogy hazatérte után jelentést ír arról, amire eleve felkészítették. A telefonlehallgatások, az otthon beszerelt lehallgatókészülékek és az egyéni jelentések tömkelege mellett a külföldről érkezett és felbontott levelek tartalma is mind fellelhető. Hogyan születtek a legendák? Egy általam érdekesnek tartott jelenségről is beszámolnék, azaz, hogyan születtek az úgynevezett „urbánus legendák”. Romániában az embereket igyekeztek teljesen elzárni egymástól vagy minimálisra csökkenteni az információ szabad áramlását. Maradt tehát a szájról szájra terjedő információ áramlása. Nézzünk egy esetet, hogy egy ilyen egymásnak adott történet milyen torzulásokon ment keresztül. 1980. május 29-én, a gyergyószentmiklósi Szekuritáté egy feljegyzésben tájékoztatja a megyei felettes szervet, hogy egy lehallgatás során rögzítették, amint Musulini Stefan helyi lakos meglátogatta Ferenczy Istvánt, a városi kenyérgyár vezetőjét. A megfigyelt elmesélte vendégének, hogy részt vett a galócási temetésen. Ismerősével, Venczel Ádámmal odament Király Károlyhoz. Venczel többek között ezt mondta neki. „ Király elvtárs, jobban kell törődjünk az egészségünkkel, mert látja, hogy mennek el a régi aktivisták”. Király Károly erre azt válaszolta: „Ne félj, Ádám, nekem nem kell ügyelnem az egészségemre, mivel a Szekuritáté folyamatosan ügyel rám”. Ferenczy István, alias FRANC dicshimnuszokat zengett Királyról, hogy milyen fontos ember és mennyire bátor. Elmesélte, hogy amikor Király Károlyt felhívták Bukarestbe – hogy felelősségre vonják egyik leveléért –, a feleségével együtt ment. Az előszobában megvárakoztatták, ahol olyan műszerek voltak elhelyezve, amellyel radioaktív anyaggal besugározták. Nemrég, betegen újra levelet küldött Bukarestbe, amiben kérte, hogy engedjék ki Párizsba saját költségén, orvosi kezelésre. Amennyiben nem hagyják ezt jóvá, a levél másolata el fog jutni az ENSZ-hez és nemzetközi botrány lesz belőle. Ezután egy héten belül megkapta az engedélyt feleségével együtt, repülővel utazott saját költségén, de három szekuritátés tiszt kísérte. Párizsban tolmácsot is akartak mellé adni, de ő nem tartott igényt rá, mondván, hogy magyarok is élnek Párizsban, akik tolmácsolhatnak neki. A kórházban sokan meglátogatták a világ különböző részeiről, még Dukász Anna színésznő is. Musulini István ekkor közbeszólt: „Látod, milyen politikai fordulat állt be ezen a téren, ezek nem merték Királyt megöletni. FRANK ezzel egyetértett, és hozzátette, hogy Sütő András is védelmébe vette Királyt. Majd azzal folytatta, hogy Királyt sokat üldözték, akárcsak Ferenczi István marosvásárhelyi színészt. Nála házkutatást is tartottak, betiltott könyveket és kiáltványokat kerestek. Ráment az egészsége. Sütő Andrást is zaklatták, de végül mind helyrejöttek. Sütő Herder-díjat is kapott Bécsben és további díjakra számíthat, mivel az egész világon becsülik. Ez a feljegyzett beszédrészlet az idehaza terjedő legendákról szól. A két beszélgető viszonylag jól informált volt, és jórészt valós dolgokról tudtak. Nem felel meg azonban a valóságnak a bukaresti besugárzásról, a párizsi útról és az orvosi kezelésről szóló részlet. Ezek voltak az urbánus legendák. A történetnek annyi a valóságalapja, hogy Cherestes János apai ágról első unokatestvérünk kiment Párizsba – ha emlékezetem nem csal, 1977-ben – szívműtétre és felesége, Irma is elkísérte. Ez kerül valamiképpen átültetésre, beépítésre és ráadásul kiszínezve bátyám történetébe. Bátyám első felesége gyergyószentmiklósi származású volt és rokonai éltek a városban. Valószínűleg tőle halottak a gyergyószentmiklósiak a párizsi útról, és ki tudja, hány szájon keresztül testálódhatott a történet bátyámra. Ugyanakkor a történet tálalása a népmesék jellemzőit idézi meg: a mesehős bátor, küzd az igazságért és végül a jó mindig győz! A reménytelenségben ez adott mindig hitet az embereknek. Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2015. december 10.Van visszaút a könyvhöz?Králik Lóránd nevét 1990 óta ismeri a nagyváradi közönség: vállalkozó, pénzügyi szakember, útikönyvek szerzője. Az utóbbi időben az írással más minőségben foglalkozik elsősorban: a nagyváradi Illyés Gyula Könyvesbolt vezetőjeként tevékenykedik. A bolt első évéről, a kortárs könyvfogyasztással kapcsolatos tapasztalatairól kérdeztük. – Hogy jött a könyvkereskedés ötlete éppen most, amikor már világszerte egyre inkább kiszorítja a nyomtatott irodalmat a digitális? – A könyvek világával természetesen nem most kerültem kapcsolatba, hiszen a 90-es években, 1994 és 2001 között a Bihari Napló vezérigazgatójaként könyvkiadással is foglalkoztam. Körülbelül 30 könyvet adtunk ki, akkor szűnt meg a kiadás, amikor külföldi tulajdonba került a lap. Egyébként Szilágyi Aladár szerkesztőkollégámmal letettük a könyvkiadói és terjesztési vizsgát Bukarestben, a könyvkiadáshoz ugyanis könyvkiadási tanácsos kellett, a vizsga épp ezt a képesítést biztosította. A „mi időnkben" a Bihari Naplónak saját bódéhálózata volt, ahol a könyveinket is forgalmaztuk, illetve kb. négy éven át a szerkesztőség székhelyén a saját kiadású könyveken kívül nagyon sok más kiadványt is árultunk. Akkoriban még egy ilyen, viszonylag kis stand is el tudott tartani egy embert, most már egy könyvesbolt is alig. 2007-ben pályát váltottam, Bukarestben dolgoztam pénzügyi területen, le is doktoráltam pénzügyből, a könyvektől viszont nem szakadtam el, a munkámhoz kötődő utazások tapasztalatait három könyvben írtam meg: Az én Amerikám, Muzulmán világ, illetve A sárkány fiai címmel. 2014-ben jöttem haza Bukarestből, azon a nyáron zárt be az Illyés Gyula Református Könyvesbolt, és jött egy megkeresés: nem vállalnám-e el a talpra állítását, egy fél év elteltével így nyílt meg újra az Illyés Gyula Könyvesbolt. Váradnak nem volt nagyobb magyar könyvesboltja, ennek kialakítása lett volna a cél, de naggyá nem igazán sikerült tenni, mert ahhoz nagyon sok pénz kellett volna, illetve ma már a váradi magyarság nem tud eltartani egy nagyszabású üzletet. Az erdélyi kiadók kínálata szinte teljesen hiányzott Nagyváradról, ezt a hiányosságot igyekeztünk pótolni, ugyanakkor arra is figyeltünk, hogy ne kelljen Debrecenbe mennie annak, aki meg akar vásárolni egy frissen megjelent magyarországi kiadványt. Kezdetben túlságosan is a magyarországi olvasói szokásokra koncentráltam, elsősorban a felnőttirodalom toplistáit követve, de hamar kiderült, hogy ez itt egyáltalán nem érvényes: az ottani sikerkönyvekből mondhatni egyik sem lett igazán kelendő. Profilt kellett tehát módosítani, nagy hangsúlyt téve a gyermekkönyvekre. Jelenleg a forgalmunk 80 százalékát ezek a könyvek teszik ki. Érdekes, hogy a klasszikus gyermekkönyvekből kicsi az eladás, mostanában a Bogyó és Babóca a divat, a kamaszok körében a Móra Könyvkiadó LOL-könyvek sorozata megy, új ifjúsági szerzők, mint például Leiner Laura könyvei vagy az Egyesült Államokból „importált" Egy ropi naplója, illetve a rajzfilmsorozatok könyves feldolgozása a sláger. – Az, hogy a gyermek- és ifjúsági könyvek a kelendők, akár azt is jelentheti, hogy belőlük egy könyvolvasó generáció cseperedik fel. – Így van, ezért is elsődleges célunk a fiatal, gyermekes családok figyelmének felkeltése. Hűséges vásárlóink az idősebb nemzedék tagjai is, ők viszont az úgynevezett 5 lejes könyveket keresik, melyek ára még a felhasznált papírt sem téríti meg. Ezeket a kiadók végkiárúsításban adják el, havonta több ezer példányt kellene eladnunk, hogy rentábilis legyen. – Ez a korosztály annak idején hozzászokott az Olcsó Könyvtár, a Milliók Könyve és nem utolsósorban a Tanulók Könyvtára sorozatokhoz, melyek alapvető célja éppen az volt, hogy olcsón lehessen könyvhöz jutni. – Minden bizonnyal ez lehet az ok, de tény, hogy nagyon hiányzik az a bizonyos tehetősebb középosztály, amely tudna többet áldozni a minőségi könyvekre, de nem teszi. És hát nagyon hiányoznak a könyvterjesztő hálózatok (sorra megszűntek), és nincs erdélyi nagykereskedés sem, pedig szintén nagy szükség volna rá. Nekünk, váradiaknak sokkal könnyebb eljutni a budapesti nagykerbe, mint mondjuk a belső-erdélyieknek. Elkezdtük az internetes könyvárusítást is, felfutóban van, de látványos eredményeink még nincsenek. A piacon vannak olcsó könyváruházak, amelyek megpróbálnak 2-3 százalékkal a piaci árak alá menni. A magyarországi webes változatok kínálata is látszólag olcsóbb, de az árkedvezményt „elmossa" a felszámított postaköltség. – A helyi sajtóban gyakran látni, hogy csoportos gyermekfoglalkozásokat hirdet a könyvesboltjuk. Milyen tapasztalataik vannak? – Havonta tartunk foglalkozást kisgyermekeknek, illetve időszakosan jönnek osztályok, amikor színészek olvasnak fel az újonnan érkezett vagy már kapható kötetekből. Elsősorban kisiskolásokat várunk, mivel egészen más a „megfogható" könyvet látni, mint képen, mert sokszor okozhat csalódást, ha a meghirdetett kép alapján rendelt könyv a valóságban más méretű. Határozottan állítom, hogy szeretik a gyerekek a polcok közti bóklászást, levesznek egy-egy kötetet, nézegetik, kellemesen telik számukra is az idő. Ehhez természetesen együtt kell működnünk az iskolákkal: nem is panaszkodom, mert jók a kapcsolataink. Igyekszem beszerezni a kötelező olvasmányokat, csoportos rendeléseknél kedvezményeink vannak, a tankönyvcsomagok terén is szívesen segítünk. A kiadók is megkeresik az iskolákat, e téren lehetne esetleg egyeztetni a tevékenységet, de mi is megyünk iskolákba, elsősorban jutalomkönyvek ajánlatával. Összegezve: végső soron nem szeretnék panaszkodni, de azt sem mondhatom, hogy bombaüzlet manapság a könyvkereskedés. Akinek fölösleges pénze van, nyugodtan vágjon bele, hiszen a gyermekkönyvek terén kifejezetten jól állunk, vagyis reménykedhetünk, hogy van még visszaút a könyvhöz. Az új kiadványokat egyébként sem lehet azonnal letölteni az internetről, több évnek kell eltelnie, amíg felkerülnek a kalózoldalakra, és akit igazán érdekel egy-egy új könyv, az biztosan betér a könyvesboltba. Molnár Judit Krónika (Kolozsvár) 2015. december 12.A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet lefejezése (4.) (Ötvenhat Erdélyben Bibó László golgotajárása)Bibó László Apácán született 1939. február 26-án. Vesszőfutása azt bizonyítja: már elsőéves teológusként a Securitate célkeresztjébe került. Mindössze tizenhét éves volt (1956-ban a X. gimnáziumi osztály elvégzése után érettségizhettek – T. Z.), amikor a Securitate kifogta a Kolozsvárról 1956. november 13-án a „Sztálin tartományban élő Bibó Mátyásnak, Apáca község, Nagy utca 319. szám alá” küldött levelét. „Magyarországon folytatódnak a harcok. Közel 100 ezer halottról van eddig tudomásunk. Nálunk még nem történik semmi. Az itteni román lakosság minduntalan ellentmond a magyaroknak. A Victor Babeş Egyetem fölfegyverkezett, de ez még egyelőre nem jelent semmit.” – áll a levélben. Bibó László ellen azonnal megfigyelési dossziét nyitottak. A teológusok követésére „szakosodott” Ioan Onac hadnagy intézkedési tervet dolgozott ki: „Azonnal ellenőrizni a fegyverekkel kapcsolatos állításokat! Az ügynököt oda kell irányítani, hogy tisztázza: honnan tudja az illető (Bibó László – T. Z.), hogy a Victor Babeş Egyetemen fegyverkeznek?” Bibó László és Veress Károly evangélikus teológusok elleni nyomozásról a belügyminisztérium Kolozs tartományi igazgatóságának egyik, 1958. február 18-án keltezett dokumentuma tájékoztat: „A rendelkezésünkre álló adatokból kitűnik: fent nevezettek aktív szerepet vállaltak az 1956 novemberében Mózes Árpád által kezdeményezett ellenséges tevékenységben, amit a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hallgatói folytattak. Ugyanakkor az adatokból az is kitűnik: fent nevezetteknek tudomásuk volt egy Sztálin tartományi ellenforradalmi szervezetről, amelynek szálai a feltételezések szerint Kolozsváron is megtalálhatóak, és amelynek ők is tagjai.” A követési dosszié az időközben már felgöngyölített, Brassó központú Erdélyi Magyar Ifjak Szervezete – EMISZ – és a kolozsvári evangélikus teológusok kapcsolatát, illetve tagságát igyekezett kideríteni: „Kik a tagjai ennek a szervezetnek, a megnevezettek milyen szerepet játszottak és milyen tevékenységet fejtettek ki ebben a szervezetben? Létezik-e ehhez hasonló szervezet Kolozs tartományban, ha igen, kik rakták le az alapjait, és kik a tagjai?” Végül Bibó Lászlót és Veress Károlyt valójában nem a brassói EMISZ tagjaként, hanem evangélikus hallgatóként ítélték el. Az „összekeverés” hátterében egy 1958. március 10-ei, „Pavel ügynöktől” származó, a brassói állami magyar gimnázium sorsát megpecsételő jelentés állt: „1955 és 1956 között a sztálinvárosi (brassói) 4. számú középiskola tanulóit néhány tanár, különösen a nagy népszerűségnek örvendő Szikszai (Szikszay – T. Z.) Jenő magyar szakos tanár, nacionalista, transzilvanista szellemben nevelte. Szikszai (…) nacionalista szellemben mutatta be a Rákóczi által vezetett kurucok függetlenségi harcát. Az 1955–56-os tanévben kihagyta a tananyagból a szovjet és az 1919-es (magyar) proletárdiktatúra emigráns költőit, helyettük olyan dekadens költőkről adott elő, mint Tóth Árpád, Kafka Margit és Illyés Gyula. (…) A Magyar Népköztársaságban 1956 őszén történt események után Szikszai találkozott a forrással, és azt állította, hogy a hajdani „moszkovita” disszidens írók, mint Háy Gyula és Aczél Tamás képviselik az igazságot. Azt állította, hogy a Bolyai Tudományegyetem tanárai közül csak Szabó (T.) Attila képvisel értéket, a többi a nullával egyenlő. Szikszai nacionalista szellemű nevelésének képviselői a következők: Sándor Balázs (unitárius teológusként az EMISZ-perben huszonöt év kényszermunkára ítélték), Gál Tibor (az EMISZ-szel való kapcsolata miatt nyolc év fegyházbüntetés), Fikker Ferenc református teológushallgató (tizenöt év börtönbüntetés), Bibó László teológushallgató. Visszatérve Bibó Lászlóra, a III. éves evangélikus teológust Kolozsváron 1958. október 29-én tartóztatták le. A korábban tiltott határátlépésért három év és négy hónap börtönbüntetésre ítélt zárkaügynök november 10-én már részletes jelentésben számolt be Bibó László 1956. októberi-novemberi tevékenységéről: „A magyar egyetemi hallgatók nagy érdeklődéssel és rokonszenvvel követik a magyarországi eseményeket, míg a tanárok egészen más magatartásról tesznek tanúbizonyságot, elfogadják az események »hivatalos« értelmezését”. (…) Azt beszélték a teológusok körében, hogy a Victor Babeş Tudományegyetem hallgatói fölfegyverkeztek, és arra kérték a magyar diákokat: vegyenek részt velük egy közös, a magyarországi egyetemisták harcával rokonszenvező utcai tüntetésen. Ez a felhívás azonban csak provokáció lett volna, ugyanis a valódi terv szerint a magyar hallgatók haladtak volna elöl, és amikor elérkeztek volna a Monostor negyedbe, a helyi (román) lakosok elölről, míg a román diákok hátulról támadtak volna. (…) Bibó néhány általa írt vers, például A magyar jellem című tartalmáról is beszélt. A(z elesett magyar forradalmárokért viselt) „gyászszalaggal kapcsolatosan Bibó azt állítja, hogy a magyarországi események során minden evangélikus teológus viselte, és hogy a református teológusoktól kapták. Azt, hogy ki osztogatta a szalagokat, nem tudja. Ő már szeptembertől kezdve kabátja hajtókáján fekete szalagot viselt, ugyanis meghalt a nagyapja. Ha nem jött volna közbe ez a személyes jellegű gyász, akkor is fekete szalagot viselt volna, ahogy a többiek a magyarországi események iránti együttérzés jeleként.” Mózes Árpád és társai perében Bibó Lászlót annak a beismerésére akarták rávenni: a Protestáns Teológiai Intézet diákjai „Erdély elrablásán, Magyarországhoz való csatolásán” ügyködtek. Az Erdély-diverzió, az Erdély elrablásának veszélyével való riogatás propagandája máig változatlanul hatásos: a magyar kártya kijátszásával akár ötpercenként félre lehet vezetni a románság jelentős részét! Mindmáig nem talált értő közönségre a románok kollektív emlékezetében Grigore Gafencu, Románia 1938 és 1940 közötti külügyminiszterének, Románia 1940 júniusa és 1941. június 21-e közötti moszkvai nagykövetének, a New York-i Szabad Románok Ligája alapító elnökének a magyar forradalom napjaiban megfogalmazott vallomása: „A budapesti fegyveres felkelés sokkal inkább, mint a lengyelországi események, megmutatta azt, hogy lehetetlenség békés megegyezés a megszállt országok és a szovjet megszállók között. (…) Ennek a harcnak a tétje pedig nem csupán a mi országunk sorsa, hanem Európáé, az egész szabad világé.” Bibó Lászlót „a fennálló társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával állították hadbíróság elé: kilenc év börtönbüntetésre ítélték. Előbb a Securitate kolozsvári börtönében, majd Szamosújváron raboskodott. 1959. október 1-jén a Brăilai Nagyszigetre vitték, ahol a stoeneşti-i, salciai, grădinai megsemmisítő munkatáborokban dolgozott. Innen szabadult 1963. január 29-én. Gödri-Oláh János mellett ő a másik evangélikus teológushallgató, akinek nem engedték tanulmányai folytatását. Előbb az apácai erdőgazdálkodási hivatalnál, majd a Kovászna Megyei Legelőgazdálkodási Hivatalnál, a bodoki mezőgazdasági gépesítési állomáson dolgozott. A Kovászna Megyei Pénzügyi Igazgatóság tisztviselőjeként vonult nyugdíjba. Sepsiszentgyörgyön élt, néhány évvel ezelőtt itt hunyt el. TÓFALVI ZOLTÁN (folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. december 16.Adventi SzövétnekAdventi időben, december közepére jelent meg az aradi Szövétnek kulturális szemle legújabb száma. Gazdag tartalommal, sok jó és érdekes olvasnivalóval. A közelgő ünnepet köszönti a főszerkesztő Juhász Béla Csodaváráscímű írása, amelyet, ha megszívlelnénk, soha nem lennénk irigyek egymásra. Az intés a jövő és azután következő esztendőkre is érvényes. A mondjuk így: „irodalmi” blokkban Gál Z. Csaba, Brittich Erzsébet, Szabó Péter, Juhász Béla, Radnai István, Regéczy Szabina Perle kimondottan szépirodalmi jellegű írásai olvashatók, Ódry Mária Csernyánszky Judit képeiről, Ujj János Brauch Magda legújabb könyvének bemutatójáról és az Irodalmi Jelen-díjak kiosztásáról cikkezik. Olvashatjuk Tatár Etelka egykori aradi magyartanár Chigagói levelét Bartók emlékezetéről, folytatódik Nótáros Lajos Arad maradsorozata. Dr. Vajda Sándor most indult sorozata dr. Réthy László tudós akadémikusról, alias Lőwy Árpád pajzán költőről igen érdekesnek ígérkezik. Vajda Anna Noémi Csákányi Esztert, a neves színésznőt szólaltatja meg. A Hitélet ezúttal gazdag rovatában ft. Szilvágyi Zsolt a Véndiák kérdései, Blazovich László Karácsony előtt, Matekovits Mihály Éjféli misec. írásait olvashatjuk. Ez utóbbiból egy érdekes adat: felszentelése óta az aradi minorita templomban csupán kétszer, 1944-ben és 1989-ben nem tartottak éjféli misét. Puskel Péter helytörténész, mint minden alkalommal, ezúttal is értékes adatokkal egészíti ki az aradi lokálpatrióta ismereteit: megtudjuk, például, hogy az egykori aradi autógyár kapuján összesen 800-nál több, különböző rendeltetésű kocsi gördült ki. Arad vendége volt a közelmúltban Sarusi Mihály. Pataky Lehel Zsolt rövid ismertetőt közül az Illyés Gyula-díjas alkotóról, a szerkesztő pedig a Népi vallásosság Kisiratosonc. írását közli. A helytörténet rovatban olvasható még Piroska Katalin Gyermekelőadások a múlt századból Aradon c. írása. A neves szegedi történészprofesszor, Blazovich László ezúttal egykori barátjára emlékezik Bánságtörténet és településtörténet Kovách Géza munkásságában címmel. Dr. Kovách Géza most, december 22-én lenne 90 esztendős. Az Oktatás rovat számára ezúttal az Ezüstgyopár-díjak átadása szolgáltatott apropót: Szívós Helén és lánya, Péter (Szívós) Dalma (Kiss Anna), valamint Ilona János laudációját (Matekovits Mihály) jelenteti meg a lap, Sipos Szilárd pedig a magyar nyelv Csiky Gergely Főgimnáziumban megtartott napjáról ír. Figyelmet érdemel a Memoár rovat Albert Ferenc, dr. Perneki-Simonsits Edit, Mandl Marietta, Piros Dénes és Móré-Sághi Annamária írásaival. És persze van humor is, Piroska István révén (Mi kacagtatta meg Jézuskát, és gondolom, a Göltségjetyzék,egy sváb restauráló magyarul írott költségjegyzéke is az ő számlájára írható), van két vers Grosz Lászlótól (Válságos idők, A jampec). Aztán van Kövér Péter, s ahol ő van, ott szellemes és vaskos humorban biztosan nincs hiány. Ezúttal Flautus. A büdös életbe…! című írásával remekel. Még jó, hogy a nyomtatott írásnak nincs szaga. Nyugati Jelen (Arad) 2016. január 6.Érezhető az áfacsökkentésElégedettek az általános forgalmi adó (áfa/TVA) csökkentésével a vállalkozók, a gazdasági élet szereplői, meglátásuk szerint azonban ennek következményeképpen nagy változásokra, erőteljes fellendülésre nem lehet számítani, viszont a munkahelyek megtartását, a téli, holtszezon átvészelését segítheti. Mint ismeretes, a január elsejétől hatályba lépett új adótörvénykönyv egyik igen fontos előírása, hogy valamennyi termék és szolgáltatás áfája 20 százalékra csökken az eddigi 24 százalékról. A lépést megelőzően tavaly nyáron 9 százalékra zsugorodott az élelmiszerek és nem szeszes italok áfája, azelőtt pedig a sütőipari termékekkel hasonlóképpen jártak el. Most januártól a csapvíz – függetlenül attól, hogy lakossági fogyasztásra vagy öntözésre használják – áfája is 9 százalékos. A lapunk által megszólaltatott vállalkozók mind úgy nyilatkoztak, hogy az átállás egyszerű volt, hiszen csak a számítógépes programot kellett a pénztárgépeken módosítani, ezt tíz perc alatt megoldották. Persze voltak költségei, hiszen egy gépre több mint 250 lejt kellett fizetni. Az sem jelent gondot, hogy a különböző termékcsoportoknak más és más az áfája, hiszen a számítástechnikával ezt is egyszerű csoportosítani, és a könyvelést sem bonyolítja túlságosan. Tetten érhető az árcsökkenés És bár alig öt nap telt el az új évből, az árakon máris megérződik a visszaesés. Az áfa mérséklése nyomán átlagosan 3,33 százalékkal kellene csökkennie a nem élelmiszer-jellegű termékek és a szolgáltatások árának. A Ziarul Financiar gazdasági és pénzügyi napilap kedden hozott nyilvánosságra egy felmérést arra vonatkozóan, hogy az árcsökkentés mekkora arányban valósult meg a gyakorlatban, és arra jutottak, hogy a 3–4 százalékos visszaesés nagyjából minden termék esetében tetten érhető. Igaz, a lap újságírója csak a Cora bevásárlóközpont-lánc online üzletében feltüntetett árakat elemezte, illetve nem vette figyelembe az akciós ajánlatokat, amelyek keretében ennél nagyobb kedvezménnyel kínáltak bizonyos termékeket. A Ziarul Financiar arra jutott, hogy december végéhez képest egy ötven termékből – szeszes italokból és más nem élelmiszer-jellegű cikkekből – álló vásárlói kosár értéke több mint 3 százalékkal esett vissza idén januárban. A lap többek között a samponok, mosószerek, szalvéták, sőt a cigaretta árát is vizsgálta az összehasonlításhoz, a szakértők ugyanakkor arra is felhívták a figyelmet, hogy egy nagyobb áruházban akár 60 ezer árucikket is kínálhatnak, így az 50 terméket tartalmazó kosár csak egy szűk szegmenst képvisel. Olcsóbbak lettek ugyanakkor ettől a hónaptól a Romániában piacvezető Orange távközlési cég szolgáltatásai is: a vállalat szöveges üzenetben jelezte ügyfeleinek, hogy az áfacsökkentés nyomán közel 4 százalékkal mérsékli az árakat. A tájékoztatás szerint az intézkedés a bérletre és a különböző pluszszolgáltatásokra is vonatkozik, erről bővebben a www.orange.ro honlapon tájékozódhatnak a kliensek. Mikor látszik meg a hozadéka? Átlagosan mintegy 3 százalékkal csökkentek az üzletek polcain lévő termékek árai – mondta el a Krónika megkeresésére Váncsa Eszter, aki a Kovászna megyei Árkoson két vegyesboltot is működtet. Hangsúlyozta, sok esetben csak néhány banival lett olcsóbb egy termék, ám ez is növelheti a forgalmat, hiszen annyival is több mindent tudnak megvásárolni az emberek: ha több pénz marad a tárcájukban, több áru kerül a kosárba. Már az élelmiszer áfájának 9 százalékra való csökkentése is érezhetően jótékony hatással volt, bár akkor azért nagyobb volt a különbség. Váncsa Eszter szerint a mostani áfacsökkentés pontos hozadékát csak néhány hónap után lehet lemérni. Hasonlóképpen vélekedik Kovács István, a Sepsiszentgyörgyi Vendéglátó-iparosok Szövetségének (SVESZ) elnöke is, aki szerint nem valószínű, hogy a vendégek egy deci vodka helyett másfelet isznak meg csak azért, mert valamennyivel olcsóbb lett. Kovács István is úgy véli, inkább abban segít a kisebb adó, hogy a vendéglátásban vállalkozók könnyebben átvészeljék a telet, a holtszezont. „Január–februárban általában jelentősen megcsappan a forgalom, hiszen az emberek sok pénzt költenek karácsonykor, szilveszterkor, és ez az év elején megérződik. Ellenben hiába kevesebb a vendég, az éttermeket, kocsmákat, kávézókat ugyanúgy fűteni kell, a villanyszámla sem kevesebb. A korábbi években előfordult, hogy az alkalmazottakat kénytelenek voltunk felváltva egy-egy hónapos fizetetlen szabadságra küldeni. Most ha kisebb lesz a gáz- és a villanyszámla, ha mi olcsóbban szerezzük be az árut, ezt talán ki lehet védeni" – magyarázta Kovács István. Hangsúlyozta, a 24 százalékos áfa mindenképpen sok volt, hiszen egy 10 lejes tételből 2,4 lej az állam zsebébe vándorolt, így a csökkentés jól jön és indokolt. A faipar az olcsóbb áramnak örül A faipari vállalkozók esetében elsősorban a villanyáram árának csökkenése jelent segítséget, hiszen a nyersanyagot áfa nélkül vásárolják – fejtette ki a Krónika érdeklődésére Kádár Rezső faipari vállalkozó, a Prowood faipari klaszter ügyvezetője. Meglátása szerint a végtermék árában mindenképpen tükröződni fog az adócsökkenés, ezáltal pedig nőhet a versenyképességük és a forgalmuk, bár – mint mondja – a külföldi piacokon ez nem segít, hiszen ott áfa nélkül számláznak. „Mindenképpen jól jön minden adócsökkenés, az majd később derül ki, hogy milyen mértékben működik, alkalmazzák-e a szolgáltatók, a kereskedők, vagy megtartják és beépítik ezeket az összegeket a nyereségbe" – hangsúlyozta az üzletember, aki szerint ezt a folyamatot a piacgazdaság szabályozza majd. Kádár Rezső szerint ugyanakkor ez az intézkedés még mindig nem elég a gazdaság élénkítésére, a romániai termelők legnagyobb gondja ugyanis az, hogy nem tudják megvenni a korszerű technológiát, ezzel növelve a hatékonyságukat. Éppen ezért úgy látja, hogy több pályázati kiírásra, hozzáférhető hitelkonstrukcióra lenne szükség a technológia fejlesztésére, hiszen az országban csak a multinacionális cégek rendelkeznek a legújabb berendezésekkel, holott erre feltétlenül szükség van, hogy a romániai tőkéjű vállalkozások is versenyképesek maradhassanak. Kétféle lecsapódás A 20 százalékos áfával Románia Európa-szinten is élen jár, az alacsony áfás országok közé tartozik – szögezte le a Krónika megkeresésére Édler András. A Kovászna Megyei Kereskedelmi és Iparkamara elnöke kifejtette, a 4 százalékos adócsökkentés kétféleképpen csapódik le: azok a termékek és szolgáltatások arányosan – vagyis hozzávetőleg 3,3 százalékkal – olcsóbbak lesznek, amelyek esetében nagy a konkurencia a piacon, a többi esetben azonban nem mutatkozik meg az árban az áfacsökkentés, hanem annak értéke marad a vállalkozó zsebében, nagyobb lesz a profitja. „Ezek nem jelentenek nagy összegeket, ám mégis segíthetik a kis- és közepes vállalkozókat, hogy fejlődjenek, a nyereség egy részét visszafektessék, korszerűsítsék a technológiát" – ecsetelte a gazdasági szakember, aki szerint, az áfacsökkentés egymagában még nem lenne elég a gazdaság élénkítésére, ám a kormány az új adótörvénykönyvvel több vállalkozóbarát intézkedést is elfogadott. Amint arról lapunkban több ízben is írtunk, az új adótörvénykönyv egyebek mellett 16 százalékról 5 százalékra csökkentette az osztalékadót, megváltozott a mikrovállalkozások adózása, ezentúl az alkalmazottak számának függvényében fizetnek forgalmi adót, ezek az intézkedések pedig a munkahelyteremtést, a beruházásokat segíthetik. Édler András ugyanakkor változást észlel a pénzügyminisztérium, az ellenőrző szervek hozzáállásában, meglátásban a technokrata kormány keresi a valóban hozzáértő embereket, akik jobban odafigyelnek a gazdasági élet szereplőinek az igényeire, problémáira. „Egyre inkább elterjedt, hogy az ellenőrző szervek kockázatelemzéseket végeznek, és csak ott csapnak le, ahol valóban fennáll az adócsalás veszélye, lehetősége, tehát nem zaklatják a vállalkozókat" – osztotta meg a Krónikával tapasztalatait a háromszéki szakember. Szerinte ha a vállalkozások lendületet kapnak, ez az adóbegyűjtés mértékén is meglátszik majd. Olcsóbbak lehetnek a könyvek is az áfa lefaragása nyomán Jó hír a kultúrafogyasztóknak, hogy januártól közel 4 százalékkal esett vissza a könyvek ára is: ez annak köszönhető, hogy elsejétől a korábbi 9 százalékról 5 százalékra csökkentették egyebek mellett az irodalmi alkotásokra és a tankönyvekre kivetett általános forgalmi adót. Ez az intézkedés Ionuţ Vulpescu volt művelődésügyi miniszter javaslatára került be a 2016-tól hatályba lépett új adótörvénykönyvbe. Ennek kapcsán már több romániai könyvkiadó is jelezte, hogy noha a 4 százalékos árvisszaesés meglehetősen kevésnek tűnhet, ők mégis reménykednek abban, hogy a 2016-os lesz az az év, amikor „a romániaiak elkezdenek olvasni". „Az erdélyi könyvkiadásban a támogatási-finanszírozási rendszer erősítése jelentheti a megoldást, hiszen a kis példányszámú kiadványoknál semmiképpen nem térül meg a befektetés" – nyilatkozta a témában a Krónika megkeresésére Králik Loránd, a nagyváradi Illyés Gyula Könyvesbolt többségi tulajdonosa. Hozzátette, abban viszont segít, hogy az 5 százalékos áfa mellett a magyarországi köteteket forgalmazó erdélyi kereskedőknek nem kell zsebből állniuk a különbözetet, hiszen korábban Romániában 9 százalékos volt a könyv áfája, míg Magyarországon eddig is csak 5 százalék volt. Králik azonban úgy látja, hogy az erdélyi könyvpiacon csak a támogatási-finanszírozási rendszer erősödése segíthet, hiszen az áfacsökkentés alig lesz tetten érhető a könyvek árában, az 1-2 százalékos árcsökkenés nem vezet a forgalom fellendüléséhez. Mint az érintett hangsúlyozta, tapasztalatai szerint a vásárlók általában az olcsó kiadványokat keresik, az 5–10 lejes könyveket, ezen az áron viszont még egy füzetet sem lehet támogatás nélkül kiadni. „Még most is sokallják a könyv árát, pedig az általában nem fedi a papír, a nyomdaköltség és a szellemi érték költségét" – osztotta meg velünk tapasztalatait a vállalkozó. Bálint Eszter, Bíró Blanka, Kőrössy Andrea. Krónika (Kolozsvár) 2016. január 9.Emberkatedrális– kiállítás és könyvbemutató Márton Áronról –2015. december 24-én kezdődött és ez év karácsony szombatján ér véget a Márton Áron-emlékév. Ebben az esztendőben számos rendezvényen emlékeznek meg Erdély nagy püspökéről. Az egyik első ilyen emlékrendezvényre január 12-én, kedden délután 5 órakor kerül sor a marosvásárhelyi Bernády Házban, ahol kiállítás és könyvbemutató teszi lehetővé a 120 évvel ezelőtt született Márton Áron rendkívüli egyéniségének és példás szolgálatának felidézését. Tavaly nyáron a bucsini Vadárvácska művésztelepen 11. alkalommal egybegyűlt művészek már erre az évfordulóra készülve alkották meg festményeiket, szobraikat, grafikáikat. A tábortermést nem csak kiállításon mutatták be Gyergyóalfaluban, a Sövér Elek Alapítvány és elnöke, Gál Mihály kezdeményezésére egy igényes kivitelezésű albumban is megjelentették. 25 képzőművész közel félszáz műve áll össze jelképes, szép tisztelgéssé az Illyés Gyulától kölcsönzött metaforikus címmel ellátott kötetben. Versekkel, Ferenczes István, Ferencz Imre, Baricz Lajos, Bajna György, Nagy Irén lírai főhajtásaival, egyházi személyiségek, dr. Vencser László, Csíki Dénes, Baricz Lajos, Papp László vallomásaival, művészek, művészeti író, Márton Árpád, Balázs József, Nagy Miklós Kund, valamint Gál Mihály és a gyergyóalfalui polgármester, Gáll Szabolcs ünnepi gondolataival kiegészülve vált teljesebbé a keresett kiadvány, amely a művészi reprodukciók mellett Áron püspök életművéből kiemelt reprezentatív idézeteket is gazdagon tartalmaz. A január 12-i eseményen a művésztelep törzsvendégeivel, elsősorban a marosvásárhelyi képzőművészekkel találkozhat a helybeli közönség. A tárlat anyagát és az albumot Nagy Miklós Kund ajánlja a jelenlevők figyelmébe. Verset mond Gál Mihály, fellép a marosszentgyörgyi Szent Cecília együttes. Népújság (Marosvásárhely) 2016. január 16.Fényt kapott, fényt adott…Kiállítás és művészalbum Márton Áron emlékére Telt házas, pótszékeket is igénylő közönséget vonzott a marosvásárhelyi Bernády Házba a Márton Áron-emlékévhez kapcsolódó kettős rendezvény, a bucsini Vadárvácska alkotótábor kiállítása és az erdélyi püspök szellemiségében született alkotásokat felvonultató album bemutatója. Kedd délután, a Ház idei első találkozóján Nagy Miklós Kund kívánt boldog új évet az egybegyűlteknek, majd az újdonságokra, a terem felújított padlójára és a korszerűbb hangosításra hívta fel a figyelmet. Ezt követően került sor a 11. Vadárvácska alkotótábor munkáiból létrehozott hagyományos év eleji kiállítás és az alkotások reprodukcióit tartalmazó album ismertetésére. Püspöki áldás, Lelki forrás, Dicsőség Neked, Uram, Madártávlatból, Gyimesi táj, Márton Áron fénye – néhány a Bucsinon világra jött mintegy 50 alkotásból, amelyeket rendhagyó módon egyetlen személyiség, a 120 éve született püspök lelkülete, személyisége ihletett meg. A rendezvény házigazdája az azonos ihletforrás mellett a sajátos alkotói világok adta többletről szólt, majd így fogalmazott: – Az egyediségen túl egy közös vonást is felfedezhetünk ezeken a munkákon, a lélekből áradó belső fényt. A továbbiakban Nagy Miklós Kund azt is elmondta, hogy a tavaly nyári Vadárvácska 25 alkotója közül legtöbben ismert képzőművészek, de a fiatalabb művésznemzedék is képviseltetett a táborban. A marosvásárhelyiek voltak többségben, közülük sokan el is jöttek a megnyitóra. A kiállított alkotások közül a méltató elsőként Bálint Károly Márton Áron-szobrát emelte ki, majd a Hunyadi László készítette portréról, Miholcsa József fából készült alkotásairól, illetve több festőművész munkájáról tett említést. Ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy a Gyergyói-medencében is nagyon sok pártfogója van a művészeteknek, a szellem napszámosai közül sokan – 34 lelkész, mintegy 30 író, képzőművész – származnak erről a vidékről. A művészalbum kapcsán a találkozó házigazdája hangsúlyozta, egyedülálló, hogy egy művésztelep munkáiból egy évtized leforgása alatt négy kötet szülessen. Az Illyés Gyula metaforával Márton Áron, az emberkatedrális címet viselő albumban az alkotások reprodukciói mellett a püspök emlékéhez kapcsolódó versek, gondolatok, vallomások is olvashatók. Nagy Miklós Kund saját, a művészalbumban olvasható írásának címével – Fényt kapott, fényt adott – zárta mondandóját, azt kívánva a nagyérdeműnek, hogy tudják ezt a püspöki fényt magukba zárni. Márton Áron a miénk, székelyeké Az elmúlt évek terméseként több mint 300 műalkotás gazdagítja a gyergyóalfalui Sövér Elek Alapítványt és ezzel együtt az erdélyi magyarságot – mondta Gál Mihály. Az alkotótábor szervezője a Gyergyói-medence alkotóit a Jóisten ajándékának nevezte, aki kárpótlásként a hosszú telekért, a sovány termőföldekért így, művészemberek szavaival és a szivárvány színeivel melegíti a gyergyóalfalui népet. – A Vadárvácskát a művészek értékteremtő, értékmegőrző hellyé, az erdélyi képzőművészet egyik fellegvárává tették – mondta Gál Mihály, majd az ismert Tamási-gondolatot idézve – "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne" – hangsúlyozta: még jobban kell hinni abban, hogy az otthont nekünk, magunknak kell megteremteni. A csíkszentdomokosi születésű püspökről szólva kiemelte: – Márton Áronra büszkék vagyunk, mert közülünk való, a miénk, székelyeké, de ugyanakkor az erdélyi magyarságé is. Végül a püspök 1938-ban, a kolozsvári Szent Mihály Egyházközség képviselőtestületi közgyűlésén elhangzott szavaival zárta beszédét: "Bölcsőm közönséges deszkából volt összezárva, amilyen lesz a koporsóm is. De fáját a csíki hegyekből vágták, ahol az őrt álló fenyőerdők koszorúja gyökerével sziklába kapaszkodik, s makacsul állja a viharok tépését; ahol az emberek századok óta küzdenek a mostoha életviszonyokkal, mert tudják, hogy a sötét borulat mögött ott van Isten, s beléje vetik bizalmukat. Innen jöttem, s nem hoztam mást, csak a halálos szerelmet népem és az emberek iránt, s a katolikus hitet, melyet hitvalló és hitükből élő nemzedékek a Csíksomlyói Mária lábainál mélyítettek el és örökítették át a századok során." Az albumban verssel szereplő alkotók közül Baricz Lajos marosszent-györgyi pap költő szavalta el a püspök emléke előtt tisztelgő egyik versét, Ferenczes István alkotását pedig Gál Mihály adta elő. A délután hangulatát a marosszentgyörgyi Szent Cecília énekkar alkalomhoz illő dalokkal emelte. Az együttlét a hagyományos forgatókönyv szerint az idei alkotótáborba szóló meghívók átadásával zárult. Gál Mihály a vásárhelyi művészeknek nyújtotta át a meghívókat, majd azt is nyilvánosságra hozta, hogy – mivel Gyergyóalfalu a jövő évben ünnepli a csíksomlyói búcsú elindításának 450. évfordulóját – a 2016-os Vadárvácska is tematikus lesz, a zarándoklat témaköréhez kapcsolódik. Nagy Székely Ildikó. Népújság (Marosvásárhely) 2016. január 28.Kölcsey és Kodály példájaSokaknak szemében ma is szálka a magyar himnusz Lukács Bence, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának konzulja a magyar kultúra napja alkalmával az olaszteleki Daniel-kastélyszállóban megtartott Háromszék Kultúrájáért-díj átadásának ünnepségén arról beszélt, hogyan lett Kölcsey Ferenc Hymnus című verse a magyar nép nemzeti imája, és annak milyen próbákat kellett kiállnia az idők folyamán. A magyar kultúra napját 1989 óta ünnepeljük minden év január 22-én, Kölcsey Ferenc Hymnus című művének születésnapján. Kölcsey Ferenc 33 éves korában, 1823. január 22-én Szatmárcsekén (Ma Magyarországon fekvő, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéhez tartozó település – szerk.) írta meg a Hymnust, az hamarosan a magyar nép nemzeti imádsága lett. – Ezt a verset a magyarság elfogadta, és elfogadja önmaga szellemi, lelki képviselőjének. Kölcsey műve egységbe foglalja a magyarságot, az minden magyarról és minden magyarnak szól. Magyarország Alaptörvénye értelmében az Erkel Ferenc által megzenésített Hymnus Magyarország nemzeti jelképei közé is tartozik – fogalmazott. Bár 1903-ban Kölcsey Hymnusa az egységes magyar nemzet himnuszává nyilváníttatott a magyar országgyűlés által, ezt a törvényt a Bécsben székelő császár és király, Ferenc József (1830–1916) soha nem szentesítette. Ám a Hymnus hivatalos elismerés nélkül is a magyar nemzet saját szent énekévé, nemzeti imájává vált. Következett aztán a kommunista diktatúra ideje, amikor a rendszer a nemzeti jelképvilágot a maga képére kívánta formálni. Többek között Rákosi Mátyás (1952–53-ban a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke) is új himnuszt akart. Szövegét Illyés Gyulával (1902–1983, költő, drámaíró), zenéjét pedig Kodály Zoltánnal (1882–1967, zeneszerző) akarta megíratni. A felkérést azonban mindketten kategorikusan elhárították. – De közös magyar kultúránkat, az őseinktől kapott örökséget a kommunizmus bukása után ma is folyamatos támadások érik. Elég, hacsak arra gondolunk, mennyi dolgunk van nap mint nap azért, hogy nyelvi jogainknak érvényt szerezzünk, mennyi teendők volt és van székely identitásunk, közös jelképeink megvédése érdekében. Hiszen a magyar himnusz elénekléséért meghurcoltatás jár, zászlóinkat nem lobogtathatjuk úgy, hogy azért valamilyen retorzió ne érjen minket, s nyelvünket sem használhatjuk, mert valamelyik bokorból előugrik egy hivatásos feljelentő, s megkeseríti mindennapjainkat – részletezte a konzul. Úgy vélte, nagyjaink a maguk idejében ráébredtek arra, hogy magyar kultúránkat nem lehet megvédeni egy kényelmes székből, azért küzdeni, áldozni kell. – Legnagyobb kincsünk a nyelvünk, óvnunk és vigyáznunk kell. Így tett Kölcsey, így tett Kodály, és így kell, hogy tegyünk mi is, mert csak így lesz gyermekeink, unokáink számára is élő az, amit január 22-én ünneplünk: a magyar kultúra – zárta beszédét. Böjte Ferenc. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. január 30.Cs. Nagy Ibolya: „Nem fogadok fölibém rendet” (Monográfia Farkas Árpád költészetéről)Múlt év végén jelent meg a Magyar Művészeti Akadémia Közelképek írókról nemrég indult sorozatában Cs. Nagy Ibolya József Attila-díjas irodalomtörténész monográfiája a Sepsiszentgyörgyön élő Farkas Árpád költészetéről. Ez alkalommal a kiváló szakmai elemző- és beleérzőkészségről tanúskodó szerző munkájának összegző, zárófejezetét közöljük, s mert a könyv gazdag társadalmi-történeti háttérrajzzal is szolgál e líra fogantatásának színteréről, az elmúlt félévszázad Erdélyéről, Romániájáról, elkövetkező lapszámainkban a korszak felidézésére még visszatérünk. Összegzés Farkas Árpád, akár a premodern kor embere, mély, bensőséges kapcsolatban él a természettel, lírája az alanyi, benső és a külső, természeti, organikus világ egyensúlyát tükrözi: de szemlélete, közösségi életelve éppen hogy nincs egyensúlyban az őt körbeölelő társadalmi-politikai-történelmi szféra tapasztalati realitásaival. Beleolvadás, elmerülés a természetbe, a közösségi sorshelyzetekbe, a „népéletbe”, és harc, küzdelem a társadalmi valósággal, kényszerűségekkel; az etikus költői ellenállás a megélt kor etikátlanságával, emberalázásával szemben. A második világháború utáni első generáció szülötteként felnőtté érése, költővé válása a hatvanas évek második felére, a hetvenes évek első időszakára esik, a romániai magyar irodalom második Forrás-nemzedékének nevezett alkotói csoportosulás tagja. Ez az időszak egyben a romániai magyar kisebbség közösségi és személyi jogi helyzetének kezdetben lassú, majd egyre durvuló, fokozatos romlását jelenti: de a következő korszak, az 1989-es forradalmi események, a Ceauşescu-diktatúra megdöntése nem jelentik ugyanakkor e kisebbségjogi állapotok teljes és egyértelmű változását. Szükségszerűen, mert vállaltan tükrözi vissza tehát e líra hangszíne, beszédtónusa, a társadalmi-közösségi sorsviszonyokra reflektáló tematikája, fejlődésmenete a megélt korszakok politikai-társadalmi viszonyrendszerét. Vagyis ez a poézis a kezdeti heves és bizakodó, ifjonti világ-kifejezési láz, a „költészet tartalmi átalakításának”, a világ megírhatóságának robbanó vágya, igénye (Másnapos ének, 1968); majd a sötétedő diktatúra miatt komoruló szemlélet illúzió-vesztése, a megírhatóság korlátainak tapasztalata után (Jegenyekör, 1979) a társadalmi, közösségi közérzet, a közösségi ember létélményeinek egyre árnyaltabb, higgadtabb, költői menedéket egyre inkább az otthon, a szülőföld megtartó erejében találó „jelentéseiben” mutatja meg önmagát (Alagutak a hóban, 1971). A kései líra kevésszámú, elsősorban a Válogatott versek (2012) kötetben föllelhető termésének már kesernyés-fanyar, olykor ironizáló-önironikus hangszínei a bölcsességi beszéd új árnyalatait mutatják: az önelemzés, a számvetés, a leltárállítás belső parancsát, ugyanakkor a személyes magány szikáran, elfogadó higgadtsággal megjelenített képeit. Önvallomása szerint már „inkább szivárogtatva írok. Ezért válnak egyre kopárabbá, egyre fogak közt szűrtebbekké a soraim”. E költői életút azonban kezdettől elhalkulásáig őrzi a látásmód áradó természetközelségét, s őrzi az életelv közösségi meghatározottságát: Farkas Árpád közérzet-verseinek, társadalmi-élmény alapozottságú lírájának változói mellett a közösség-képviseleti poétai szándék és elhivatottság a változatlan faktor. A költő számára a szülőföld és emberei, a tájhaza, az otthon-hagyományok s mindennek poézisbe emelése jelentik a versek, a költői beszéd legalapvetőbb élményrétegét; autonóm költői személyisége a kötődést épp a szabadság-élmény részeként, a költői személyiség morális önmegvalósításának feltételeként értelmezi, innen e líra tematikai egyosztatúsága is. Versei gyakorta belső küzdelmek kivetülései, e világ kifejezhetőségének kételyeit sugalmazzák, de sohasem téved az egzisztenciális talajvesztés, kivetettség tereire; a benne munkáló közösségi felelősségérzet sohasem kínál teljes önfeladási mintákat sem a maga, sem a líra teremtett világába örökített közössége számára. Költészete a társadalmi jelenben élő emberé, számára az írás, az önmegvalósítás csak e mindenkori jelen, a vállalt kisebbségi sors mostoha terepén lehetséges: alkotói szemlélete azonban nem eleve determinált, hanem alakítható, átalakítható világnak tekinti ezt, életelvének plebejus meghatározottsága közösségi életlehetőségként is csak a küzdelmes, önkifejező, önvezérelt létformát tudja elfogadni. Lírájának egyik meghatározó versvonulatában ezt a szemléletet kifejező metaforikus lázadás-képzetek megjelenítését láthatjuk. Poézisének formai jellemzőit is a természetelvűség alakította sajátosan egyénivé: a lírai realizmus és a jelképi, látomásos, metaforikus versbeszéd legtöbbször a természeti vagy a tárgyias környezet jelenségeit, mozzanatait transzponálja a sorsmetaforák jelentésgazdagító, polifonikus tereibe. Általában rövidebb, néhány strófás, szabad rímkezelésű verskompozícióiban a népköltészet kötöttebb formaelemei is megjelennek. Metaforái több valóságszinten kibomló, sűrűre szőtt vizuális világot építenek, amelyben az egymás intenzitását növelő képek elmossák a képes beszéd hagyományos, de „ide-oda módosított és magyarázott” (Barta János) változatainak határait. Farkas Árpád versei a lírai műfajok keveredéséből alkotnak új formai alakzatokat, a dal, a dúdoló például az ő költészetében erős sodrású, intenzív hangulati, érzelmi elemeket ötvöz leggyakrabban a tájlíra oldott tónusaival, s bízza a költő ezekre a poétikai alakzatokra a nem egyszer súlyos, sötét árnyalású üzenetek kifejezését is. Természeti képeinek látványgazdagságát, érzéki erejét a látomás szolgálatába állítja; e képek nem önmagukért való szépségükért, hanem jelképhordozó, metaforaképző alkalmasságukért fontosak a számára, sokszor a fogalmi, gondolati reflexió helyettesítői is. Híve Illyés Gyula, Kányádi Sándor, Csoóri Sándor, a próza és a dráma nyelvén alkotó Sütő András lét- és művészetfelfogásának, tisztelem, vallja „Juhász Ferenc korai korszakának nagytüdejű erezetűségét, Nagy László pontos, erős, szintén hatalmas képzetgazdagságról tanúskodó tömörebbségét”, s magyarországi nemzedéktársai, „Ágh István, Bella István, Utassy József, Kiss Benedek, Oláh János metaforalombjait, mint Kovács István szikáran lírai pontosságát”, s legfőbb inspirátorának József Attilát mutatja e líra. S bár éppen nem elkötelezett híve, legföljebb csodálója Weöres Sándor filozofikus-metafizikus földöntúliságának, formajátékainak, Farkas Árpád költő-szerep felfogásának, e szerep értelmezésének jellemzésére mégis alkalmasnak, kifejezőnek gondoljuk a weöresi képet: „Alattad ma föld, fölötted az ég, benned a létra”. Nem mond mást költői önsorsáról Farkas Árpád sem: „Akarom, kitessék konok voltom – / saruit immár meg nem oldom, / nem fogadok fölibém rendet, / csak mit magamnak én teremtek”. Cs. Nagy Ibolya: Farkas Árpád. Magyar Művészeti Akadémia, Írók emberközelben sorozat, 287 oldal. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. február 8.Vezetni felelősségMondják, katonanép a székely. Ehhez a tudathoz azonban olyan rétegek adódtak hozzá a huszadik század világraszóló „alkalmai” során, amelyek mérhetetlen szenvedések és veszteségek érzéséből képződtek az emberekben. Apai nagyapám idős korában is fájdalmas-keserű hangsúllyal a lakodalom jelentésű vendégség szót használta, valahányszor a világháborúkban való részvétele került terítékre. Az első kitörésekor tizenhét éves volt, de nem sokat kellett várnia, s máris „hivatalos” lett ebbe a „vendégségbe”, a másodikban meg ötgyermekes családapaként „mulatott”. Szerencséjére a szovjetek „vendéglátásában” nem volt része, így közvetlenül nem ismerhette meg a Gonosznak azt az arcát, amelyet aztán Közép-Európa is megismerhetett. Neki mindössze (!) néhány száz kilométert kellett gyalog megtennie keleti irányba – miközben legnagyobb, alig tizennyolcéves fiát éppen napnyugat felé sodorta a történelem vihara –, hogy hazaérjen családjához. Szülőfalujában aztán – ahol gyalogkatona felmenőit a tizenhetedik századi népesség-összeírások már jegyezték – folytathatta ugyanazt a kétkezi munkát erdőn-mezőn, amiből addig is fenntartotta családját. Amit pedig a maga számára leszűrt a világrengető eseményekből, hogy az egyszerű székely úgymond urainak köszönheti ama mérhetetlen szenvedést, amit el kell viselnie minden időben. Plebejus indulatának ez volt a forrása. A történtek bonyolultabb, társadalmi és politikai összefüggéseinek fejtegetésébe már nem ment bele, amint nem kívánt részesülni majd a népinek nevezett demokrácia előnyeiből sem, amikor falujában is az urak hatalmát az elvtársaké váltotta fel. Igazi történelmi jóvátételt nem is hozott ez a változás. Bosszúállást, háborúskodást a falu lakói között annál inkább! A társadalmi igazságosság és a jog helyett tényleg valami egyébnek a kísértete járta be a fél világot, benne a kis székely falvakat is, úgy 1947–48-tól. Ha visszapillantunk a huszadik századra, meg lehet állapítani, hogy országos, nagy ügyekben, a kultúra és a szellemi élet területén például voltak hiteles vezetőink, viszont az egyszerű ember a maga közvetlen környezetében, falujában, a mindennapi, kenyérért való küzdelemben alig tapasztalt ilyet. Azt kellett éreznie, nemigen akad igazi, saját vezetője a székely falunak, s így jogosnak látszik az a plebejus indulat, amely az urakkal – s később az elvtársakkal – szemben megnyilvánult a föld népe körében, éljen az a magyar pusztákon vagy a székely rengetegben. Elég talán, ha a két világháború közötti időkből, Illyés Gyula vagy Tamási Áron műveivel példázzuk a mondottakat. Ezúttal viszont mégis egy napjainkban kevésbé emlegetett könyvre hivatkoznék ilyen összefüggésben, éspedig Kurkó Gyárfás Nehéz kenyér című önéletrajzi regényére, amelyben ugyancsak egy plebejus nézőpont érvényesül, s amely az elmúlt év végén jelent meg Csíkszeredában, a Székely Könyvtár 39. köteteként, a Hargita Kiadóhivatalnak köszönhetően. Kurkó Gyárfás (1909–1983) a két világháború közötti kisebbségi közéletünk jelentős szereplője, a háború után pedig, 1944–47 között a Magyar Népi Szövetség vezetője volt, akit aztán 1949-ben – Márton Áron püspökkel és más világi magyar vezetőkkel együtt – koholt vádak alapján súlyos börtönbüntetésre ítéltek, zavart elmével szabadult, s így soha nem térhetett vissza a közéletbe. Regényét 1947-ben írta (1949-ben, majd a szerző rehabilitálása után, 1970-ben, Méliusz József előszavával jelent meg), s tizenkét-tizenhárom éves koráig meséli el benne a szülőfalujában, Csíkszentdomokoson töltött életét, olyan olvasmányosan és ízes magyar nyelven, hogy a mai olvasónak is élményt jelent. Ezen túlmenően a mű néprajzi és szociográfiai szempontból is értékes adalékokkal gazdagítja az első világháború időszakának, valamint az összeomlásnak és hatalomváltás első éveinek a székely falujáról kialakított képünket. Úgy vélem, ami a Nehéz kenyér újabb, harmadik kiadásának külön is időszerűséget adhat az, hogy napjaink olvasója számára is eleven kérdésként vetődik fel a mai székelyföldi falvak vezetésének kérdése. Ma is mellőzhetetlen valóság például a mélyszegénység, a rendezetlen tulajdonviszonyok megléte, a megoldatlan, konfliktusos helyzetek sokasága s így a jogosan felgyűlt indulat. Mindezek méltányos megoldása rátermett vezetőket feltételez, s a katonanép pedig különösképpen igényli a hiteles és megbízható vezetőket. Borcsa János. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. február 12.Képek és háttérképekavagy, reminiszcenciák Erdély képzőművészetének budavári seregszemléjén FOLYTATÁS LAPUNK FEBRUÁR 10-I SZÁMÁBÓL Ha már amúgy is sorozatokról beszéltünk, vegyünk szemügyre egy eltérő jellegűt is, mégpedig azét a művészét, aki az egy személyhez köthető alkotások mennyiségének rekordere volt ezen a tárlaton. Cseh Gusztáv Hatvan főember és Jeles házak című rézkarc sorozatairól van szó, amelyek a címlapokkal együtt 61-61 nyomattal állítanak emléket nemzeti Pantheonunk példamutató alakjainak, illetve a történelem zivataraival ma még dacoló vagy éppen a régen porrá lett kultúrtörténeti jelentőségű építményeinknek. Az emlékezés asztala és az Önarckép Kafkával különálló grafikai lapok; mindkettő a szerző bravúros tollrajz-technikájának ikonikus darabjai. Guszti – akinek halk szavú édesapja id. Cseh Gusztáv, a Képzőművészeti Főiskola írásművészet tanára volt, és a betűk, a kalligráfia szeretetére engem is oktatott –, a tudatosan meglendülő vonalak világát már kisgyermekként jól ismerte, így korán megteremtette szellemi tartalommal átszőtt rajzkultúrájának összetéveszthetetlen jellemvonásait. S mihelyt a testet öltött forma parádéja a zenitre ért, csupán a tartalom elmélyítése nyújthatta számára a továbblépés valódi zálogát. A történelem mámorító aromája pedig, amely bűvkörébe vonta észrevétlenül, nemzeti fogantatású vallomásokat hívott életre portré- és műemléksorozatainak míves képtereiben. Cseh igen szoros baráti kapcsolatot ápolt Gergely István elismert kolozsvári szobrászművésszel. Kettőjük világszemléletének lényegi azonossága, valamint műtermeik közvetlen szomszédsága motiválhatta Gergelyt is a hasonló tradíciókban gyökerező alkotások megálmodására. (A seregszemlén tizenhat hollófekete domborműve sorakozott a falakon: Ady Endre, Benedek Elek, Báthory István, Bethlen Gábor stb.). Végső soron így ölthettek alakot művelődéstörténetünk zászlóvivőinek hitelesen dokumentált, síkban és plasztikában is kivitelezett képmásciklusai. (Meglehet, talán épp akkoriban kezdett csírázni bennem is egy hasonló szándék – ami viszont csak évtizedekkel később valósult meg –, hogy a piktúra legnagyobbjainak állítsak emléket, ezúttal szélesebb értelmezésben, európai kitekintéssel, vászonra megfestve, miként azt nemrégiben a Nagymesterek című, reneszánsz és barokk festőművészek arcképcsarnokát felidéző kötetemben meg is tettem). Cseh Gusztival és Gergely Pistával sűrűn bejártuk Székelyföld szép emlékhelyeit; ilyenkor többnyire Alsócsernátonban horgonyoztunk le a Haszmann család múzeumértékű néprajzi gyűjteménnyel hívogató, vendégszeretetéről elhíresült birtokán. Ott, ahol ma a szelek cibálta óriásfenyők alatt Gusztinak cserzett kopjafa állít emléket immár örökkön tartó vándorútján; Gergely Pistának pedig saját keze munkája, a székely kultúrhistória neves szülöttjét, Bod Pétert ábrázoló szobra, amellyel az 1973-ban hivatalosan is kapunyitó Csernátoni Múzeumot, valamint a becses szülöttről elnevezett Közművelődési Egyesületet ajándékozta meg. Nyári alkotótáborok már akkor hívogattak művészeket szép számmal Erdély-szerte. Talán a gyergyószárhegyi Lázár-kastélyban működő volt a legismertebb mindahány közül. De szép pillanatok emlékeztetnek a Sepsiszentgyörgytől alig három kilométernyire meghúzódó Árkos településen eltöltött napokra is, báró Szentkereszty Béla romantikus környezetben bujkáló, csónakázótóval, hidakkal, ligetekkel tarkított kastélyának idilli hangulatokat sugalmazó egykori birtokán. Plugor Sándor festőművész (becenevén: PöSö) – akinek jó néhány remekbe szabott munkájával a budavári seregszemlén is találkozhattunk (Olvasó, Illyés Gyula illusztráció, Szilágyi Domokos emlékére, Önarckép stb.) – maga is jelen volt több alkalommal Árkoson. Festő létére eminens rajzolóként és illusztrátorként is tekintettünk rá; jellemzően fekete alapú fehér érrendszerekben lüktető rajzai, olykor barokkosan, máskor puritán dallamvonalak szűkszavúságával elbeszélve, igen népszerűek lettek. Árkosra érkezésünk után, még pár napig Plugor, Gergely, Cseh és jómagam is, a környékkel való ismerkedés közepette önfeledten „kortyolgattuk” a szellemlazító perceket – ahelyett, hogy verejtékes munkával ütöttük volna agyon a kacérkodó helybéli romantikát. Így aztán igencsak váratlanul ért, amikor Sylvester Lajos, a Sepsiszentgyörgyi Színház egykori színigazgatója, akkoriban a Művelődési Bizottság vezetője telefonon, némi aggodalommal a hangjában közölte: Nagy Ferdinánd, a megyei pártbizottság első embere egy órán belül látogatást kíván tenni a táborban, hogy bizonyságot nyerjen, miféle remekműveket hoztak létre a meginvitált mesterek. Persze bemutatható művek nem léteztek. Egyetlenegy sem. Legalábbis akkor még nem. A két fekete gépjármű pedig máris gördült befelé az egykor lópatákhoz szokott, békebeli időket megélt gyöngykavicsos ösvényszalagon. Nem tehettünk mást: fogadnunk kellett az érkezőt. Méghozzá ott, ahol a kastély egyik szárnya alatt tisztes vinotéka húzódott meg, amely a téli hónapok mezőgazdasági konferenciáinak időszakában sokak kedvelt tartózkodási helye volt. Ominózus találkozásunkkor Gergely Pista, mihelyt mód nyílt rá, nyomban helyet foglalt Nagy Ferdinánd szomszédságában, a biztonsági legények pedig – borpince ide, borpince oda – (tán bizalom hiányában?) a magukkal hozott italosüvegeket helyezték el a terebélyes tölgyfaasztalon. S még mielőtt bármiféle diskurzus kezdetét vehette volna, Gergely határozott szókimondásával, eltaposhatatlan igazságérzetével, esélyt sem adva bárkinek a közbeszólásra, magával ragadón kezdte ecsetelni a Miklóssy Gábortól hallott teóriát, ami a „fejben” történő alkotás szükségességét helyezi mindenekkel szemben előtérbe. Ami közismerten arról szólt, hogy minél teljesebb művet szándékozunk létrehozni, annál elmélyültebben, időt sem kímélve érleljük bensőnkben az összerakható, apró részleteket. Eszerint tehát: azért nem láthatók még a művek, mert most készülnek. Mármint: mibennünk. Az elmélet újszerűségének meglepetése, úgy tűnt, váratlanul érte, és szíven is ütötte az első titkárt, aki ez irányú tájékozatlanságát palástolandó, már szóba se hozta a remélt látványképeket. Aztán jött még egy fagyott mosoly, még egy hűvös pohár bor, és további eredményes elmélyülést kívánva sietősen asztalt bontott, távozásra szánva el magát. Miközben a gépkocsi mélyfeketéje elnyelte testes sziluettjét, az egyik „közalkalmazott” még visszaröppent, az asztalról begyűjtötte az alig használt, kiváló párlattal töltött boros flaskókat, majd példás rendet hagyva maga után, csapattársaival tovaszállt. Árkossy István FOLYTATJUK. Szabadság (Kolozsvár) 2016. február 24.Marosvásárhelyen a Márton Áron-zeneműNépemért vállalom című, Márton Áron tiszteletére íródott zeneművével ismét Marosvásárhelyen áll színpadra a Mustármag énekegyüttes. Március 1-jén, kedden 19 órától a Kultúrpalota nagytermébe várjuk az érdeklődőket. A Mustármag énekegyüttes több mint 120 zenei missziós szolgálatot végzett az utóbbi években. 2012 őszén Márton Áron püspökről megalkotta a Népemért vállalom című zeneművet, és azóta már közel 40 alkalommal mutattuk be Erdély- és Magyarország-szerte. Márton Áron egyénisége nagy erővel hat még ma is. Erre az igényre válaszolva fogtunk hozzá a Márton Áronról szóló, Zord idők csillaga című játékfilm megalkotásához, melyet közösségi összefogással szeretnénk létrehozni. Annak érdekében, hogy minél több embert meg tudjunk szólítani és bevonni a közösségi alapú vállalkozásba, turné keretében Erdély több nagyvárosában is bemutatjuk a Népemért vállalom című zeneművet. Maros- vásárhelyet követően Sepsiszentgyörgyön, majd Székelyudvarhelyen tervezünk zenei szolgálatot. Az alkalmakra a belépés ingyenes. Adományokat szívesen fogadunk a Márton Áron film elkészítéséhez. A Népemért vállalom zenemű Márton Áron püspök jellemét nagy idők sorsfordító viharai formálták és próbálták meg. Az érettségi padból kivitték a doberdói harctérre. Átéli az ezeréves keresztény magyar királyság szétdarabolását, és még ebben az évben jelentkezik a teológiára. 1939-ben püspökké szentelik. Megéli a II. világháború borzalmait és az erőszakos román kommunista rendszer tombolását. Végigjárja a legendás bérmakörutakat, majd a börtönök megalázó nyomorúságát. Részt vesz az egyháztörténelmet új irányba fordító II. Vatikáni Zsinaton. Az egyházmegyét ebben a kritikus korszakban kézben tartja, és népét a hit győzelmére vezeti. Amikor Boros Károly kapnikbányai plébános korában egy nagybányai közhivatalban egy Márton Áron által aláírt iratot letett az asztalra, egy ott álló férfi térdet hajtott és megcsókolta a püspök aláírását, mondva: "Én ezzel az emberrel együtt voltam börtönben..." Illyés Gyula, a XX. század nagy írója Áron püspökkel való első beszélgetése után azt mondta: "Egy emberkatedrálissal találkoztam!". Ebben a zeneműben azt keressük, hogy miből épül fel ez az "em-berkatedrális"? Mit lát benne az egy- kori rabtárs? Mi éltette, mi táplálta ezt a szilárd jellemet, mi tartotta meg a viharokban, mint rendületlen bérci fenyőt? Leásunk a romba dőlt csíki székely lelkiség omladékai alá, és keressük a rejtőző kincset. Keressük azt a beomlott forrást, amely egy emberöltővel ezelőtt még bámulatos erővel és tisztán úgy tört felszínre Áron püspök alakjában, mint a Székelyföld borvízforrásai. Mélységekből indulnak el, és a sokféle kőzetrétegen átszivárogva, a tápláló, gyógyító ásványokat magukkal hozva, a fenyvesek között zubogva felszínre törnek. Áron püspök monumentális személyiségét szülőföldjének szimbólumain, címerén keresztül közelítjük meg. A szimbólum magába sűríti a közösségnek sok nemzedéken át összegyűjtött élményét, kipróbált életbölcsességét, tapasztalatát, tudását, az életet fenntartó törvényeket, értékeket. A zenemű szerkezete: I. Megerősödik a háborús idő megpróbáltatásaiban; II. Belegyökerezik Krisztusba és népének örökségébe; III. Helytáll népe szolgálatában a börtönben és a történelmi kényszerek között. A Márton Áron játékfilm A játékfilm Erdély legkritikusabb történelmi korszakának küzdelmeit, ugyanakkor legszebb erkölcsi győzelmeit hivatott szemléltetni. Azt szeretnénk, hogy ez az alkotás a hívő népközösség tanúságtétele legyen. Mivel a filmnek közösségi súlypontja van, ezért több ezer szereplőt, 750 lovast vonunk be, több mint húsz helyszínen 140 helység lakóit tervezzük megszólítani. A nagyobb tömegek megmozgatása lehetőséget ad arra, hogy népünk újrafogalmazza önmagát, önerőre ébredjen. Már az előkészület alatt felszínre kerül mindaz, ami abban az időben éltette és összetartotta a népet: a hit, az együttműködés, a kölcsönösség, az egymásért érzett felelősség. Vélemények a film forgatókönyvéről: "Tömör drámaisága mindenképpen egy átütő, nagy hatású filmet ígér... És erre van most szükség." – László Márton történész, Marosvásárhely "A forgatókönyv alapos, tartalmas, valósághű... A történet fő- és mellékszereplői – véleményem szerint – jól ábrázolják a korszakot, Márton Áron életét és munkásságát." – Novák Csaba Zoltán történész, Marosvásárhely "A forgatókönyv érdekes, ízes és hiteles." – dr. Xantus Gábor rendező- operatőr, filmegyetemi tanár, Kolozsvár "Nagy öröm volt elolvasni a forgatókönyvet... veretes és értelmes." – Tarjányi Krisztina Irma színművész, Bonn "Isten segítségével nagyon szép filmet fogunk készíteni. Nagyon erős és szép történet. Különösen megkapó Márton Áron és a nép kapcsolata." – Dér András filmrendező, Budapest ,,...volt, ahol folytak a könnyeim, volt, ahol borzongtam, volt, ahol dühöngtem... Nagyon precízen kidolgozott terv, amelynek az erénye többek között a sokoldalúság és részletesség, a valósághűség és sorolhatnám." – Varga Gabriella újságíró, szerkesztő, Budapest Áron Film Egyesület. Népújság (Marosvásárhely) 2016. március 11.Új könyv: Régi képeslapok, régi történetekLegújabb könyvét, a Régi képeslapok, régi történetek című kötetét dedikálta az érdeklődőknek a szerző, Péter I. Zoltán szerda délután a váradi Illyés Gyula könyvesboltban. A neves váradi helytörténész, a Bihari Napló egykori munkatársa a dedikáció előtt néhány szóban elmondta a könyv keletkezéstörténetét. Felidézte, hogy annak idején a Mesélő képeslapok című könyve nagyon népszerű volt, hamar elfogyott. E most kiadott kötet annyiban kötődik ahhoz, hogy képeslapok vannak benne, amelyek a hozzájuk kapcsolódó történetekkel és a lapszéli magyarázatokkal együtt megrajzolják a régi Nagyvárad képét és történelmét. A szerző hozzátette, hogy a könyvhöz összegyűjtött anyag nagyon gazdag lett, ezért a kiadó tanácsára kettéválasztották az anyagot, így a most megjelent, Nagyvárad-Olaszit bemutató könyv az első kötet, de hamarosan érkezik a Nagyvárad-Újváros gyűjtőfogalom alatt kiadásra kerülő második kötet is. Péter. I. Zoltán jelezte, hogy a következő kötetben nem csak a történelmi Újvárosról, tehát a Vitéz (ma Decebal) utcától a Nagyvásártér (December 1. tér) nyugati széléig lévő városrészről, hanem az egykori Váraljáról is lesznek képek és történetek, és Velence városrészt is képviselni fogja egy felvétel. A rövid bemutató után Péter I. Zoltán dedikálta kötetét a megjelent érdeklődőknek. Az eseményen jelen volt Králik Lóránt, a könyvesbolt vezetője is. erdon.ro 2016. március 15.Hatvan év utánEgy Petőfi-kutatóút emlékére Bár március 15-én a győzelem napját ünnepeljük, ezúttal egy másik, a Petőfi Sándor halálával kapcsolatos évfordulóra szeretnék emlékeztetni. A szerteágazó és immár Szibériáig is elvezető Petőfi- kutatás egyik meghatározó eseményét annak hatvanadik évfordulóján az Erdőszentgyörgyön élő Szilágyi Zoltán kérésére idézzük fel, aki kamasz fiúként 1956-ban egy különleges esemény résztvevője volt. Erdélyi kutató kerestetik Gépkocsivezető nevelőapja mellett belepillanthatott annak a magyar–román akadémiai vegyes bizottságnak a munkájába, amely Dienes András budapesti tudományos kutató tervei alapján 1956 augusztusában azt tűzte ki célul, hogy Petőfi Sándor életének utolsó két napját a helyszínen végigkövesse, halálának körülményeit és helyét tudományos eszközökkel meghatározza. Az út során Dienes András végig fényképezett. A fekete-fehér és színes fotókat (esetleg diákat) készítő két gépet a kutatók munkáját kíváncsian figyelő 15 éves fiú nyakába akasztotta, ő lett a "fegy-verhordozója". A látottak-hallottak Szilágyi Zoltán egész későbbi életére meghatározó élményként hatottak. Mivel nem volt szakember, ma is úgy gondolja, hogy az eseményeket, amelyek nyomán Dienes András a Petőfi- kutatást a mai napig meghatározó könyvét megírta (Petőfi a szabadságharcban), tudományos igényességgel is fel kellene dolgozni. Erre a feladatra fiatal erdélyi történészeket tartana a legalkalmasabbnak, akik a Petőfi-kutatást Erdélyben sem hagynák kialudni. A munka folytatásán túl Szilágyi Zoltán úgy gondolja, hogy a kutatóúton készült Dienes-fotókból érdemes lenne vándorkiállítást szervezni, amely hozzájárulhatna az érdeklődés felkeltéséhez, a Petőfi-kultusz továbbéltetéséhez. Előzmények: az első találkozás Dienes András és a román küldöttség leglelkesebb tagjának az első találkozásáról maga Alexandru Culcer professzor írt beszámolót az Utunk című irodalmi hetilap hasábjain (Hol van Petőfi sírja?).Cikkében olvashatjuk, hogy 1948-ban mint segesvári orvos és a helyi Román–Magyar Társaság elnöke fogadta a Bukaresten keresztül Budapestről érkező Dienes András kutatót. Két héten át együtt járták be a szabadságharc tragikusan végződő fehéregyházi csatájának helyszíneit, elbeszélgettek a valamikori szemtanúk utódaival, rekonstruálták a csatát és percről percre követték Petőfi menekülését. Végül arra a következtetésre jutottak, hogy a Fehéregyháza és Héjjasfalva közötti Ispán-kútnál esett el, és az út menti Cionta-kertben ásott tömegsírban temethették el 20-25 harcossal együtt. Írásában Alexandru Culcer arról is beszámolt, hogy a Köllő (szerk. megj.: Miklós szobrász) által készített segesvári Petőfi-szobor egykori talapzatának faragott köveire" kétnyelvű táblát helyezett el, az egyiket a Sárpatak hídja mellett, azzal a felirattal, hogy "Innen nézte 1849. július 31-én az ütközetet Petőfi", a másikat az Ispán-kútnál az "Itt esett el Petőfi 1849. július 31-én"felirattal. Mivel román emberként, akit megragadott a Petőfi-rejtély, úgy gondolta, hogy a végső tisztázás "érthetetlenül késett" évtizedeken át, dr. Groza Péterhez és a párt Központi Bizottságához fordult. Közbenjárása nyomán a Román Tudományos Akadémia egy hármas munkacsoportot nevezett ki, hogy a Magyar Tudományos Akadémia megbízottjaival elkezdhessék a tudományos kutatómunkát. Cikkében azt reméli: ha Petőfi földi maradványait a Cionta-kerti sírban megtalálják, "az egész haladó világ érdeklődéssel fordul Fehéregyháza felé". Az Utunkban közölt nyílt levelére nem késett a válasz, amelyben Dienes András kedves román barátjának "hatalmas tárgy- és tájismeretét", "fölényes tájékozottságát" értékeli. Közös barátságukat és a "népeink közötti béke jó ízét" kiemelve úgy véli, hogy a Cionta-kerti változat mellett figyelembe kell venni Heydte báró megfigyelését, aki a csata harmadik napján a szökőkút közelében, ahol korábban a költőnek tulajdonított holttestet megtalálni vélte, egy friss sírhantot látott. Ezért Dienes András úgy gondolta, "csak a biztos halálhely megállapítása után kerülhet sor a valószínű sírhely keresésére és feltárására". Ez volt a cél 1956-ban. Vásárhelytől Fehéregyházáig A magyar bizottságot Barta János, a debreceni egyetem tanára, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság elnöke vezette, vele volt Dienes András tudományos kutató és Varjas Béláné Nyilassy Vilma, a budapesti Petőfi Sándor Irodalmi Múzeum főigazgató-helyettese. Az első napokban elkísérte őket Pándi Pál irodalomtörténész, a Szabad Nép munkatársa és két marosvásárhelyi újságíró is. A román akadémiai bizottság élére Constantin Daicoviciu akadémikust nevezték ki, aki Rusu Mircea tudományos kutatót küldte maga helyett. Néhány napig jelen volt Szabédi László, és a munkaközösséget Alexandru Culcer, a Kolozsvári Művészeti Főiskola tanára vezette. Szilágyi Zoltánra a legnagyobb hatással Dienes András volt, aki ritkán beszélt, de amikor szólt, súlya volt minden szavának. A csoport 1956. augusztus 6-án délután a Szilágyi Zoltán nevelőapja vezette tízüléses kisbusszal indult útnak. Azt megelőzően Marosvásárhelyen tekintették meg a Görög-házat, amelynek első emeletén töltötte Petőfi a július 29- éről 30-ára virradó éjszakát. Bem hadiszállásáról, a Teleki-házról Dienes felvételeket készített. Az 1956-ban rogyadozó épületet korábban a Teleki Téka irattárában talált dokumentumok alapján azonosította. Szilágyi Zoltán emlékei szerint útközben Petőfi-nótákat énekeltek. Az első megálló a kelementelki Simén-kúriánál volt, ahol a csata előtt a Gyalókay századossal utazó Petőfit vendégül látták. Erdőszentgyörgyön át a gagyi hegyen keresztül a Csekefalvi úton értek be Székelykeresztúrra. Kiderült, hogy a hajdani Szakáll fogadó, ahol Petőfi az utolsó éjszaka borozgatott, már nem létezik. A temetőben megtekintették a Petőfi-legenda emlékét, a Petőfi-sírt. Este fél 11-kor értek az Ispán-kút környékére, majd megálltak a Cionta-kertnél is. Az Utunkban közölt naplójegyzeteiben Bárdos B. Artúr beszámol arról, hogy a kert közepén végzett próbaásatás nem járt a várt eredménnyel. Augusztus 11-én kezdődött el a sárpataki hídnál Petőfi menekülésének a rekonstruálása Lengyel József székelykeresztúri sebészorvos és Gyalókay Lajos százados vallomásai alapján. A leírásokban található tájelemek azonosítását követően a vitákban kristályosodott ki Petőfi mozgástere a csata idején, és menekülésének útvonala. Ezt írta meg 1958-ban megjelent könyvében (Petőfi a szabadságharcban) részletesen Dienes András, s az ő kutatásainak eredményét használta fel Illyés Gyula Petőfi Sándor című könyvében, adataira alapozott Mikó Imre a Dávid Gyulával közösen írt Petőfi Erdélyben című könyv vonatkozó fejezetében. Az ásatásokon részt vett Gábos Dezső fehéregyházi tanító, aki szerint nem a kert közepén, hanem annak nyugati oldalán kellett volna a tömegsírt keresni. Más ásatás nem történt, erősíti meg a helybeli születésű pedagógus, aki éveken át, a legszigorúbb időkben is kijárta, hogy a fehéregyházi Petőfi-ünnepségeket megtarthassák. Dienes Andrástól eltérő véleményt fogalmazott meg a későbbiekben Papp Kálmán mérnök-kutató. Megállapításaira alapozta véleményét Szűcs Gábor fiatal budapesti kutató Petőfi halála című könyvében, ami 2011-ben jelent meg. A könyv Epilógusában olvashatjuk, hogy 2004-ben Kerényi Ferenc, az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa egy olyan expedíciót készített elő, amely a "menekülési útvonal kb. 40-50 méteres sávját földradar- vizsgálatnak vetette volna alá, ezzel a módszerrel kimutatható lett volna a magányos sírok helye. Bár a kutatásra engedélyt kaptak a román nemzetvédelmi minisztertől, a magyar Honvédelmi Minisztérium elutasította a támogatást – idézi Borzák Tibornak, a Szabad Föld munkatárásának a Kerényivel készített beszélgetéséből Szűcs Gábor. A fehéregyházi tömegsírokat nem vizsgálta meg senki Ezt erősítette meg Szabó József, a Petőfi-emlékhely gondnoka is. A turulmadaras emlékmű hármas tömegsír fölé épült, 1897-ben a segesvári Petőfi-szoborral egyszerre avatták. A múzeumot Haller Lujza grófnő létesítette, a honvédsírok köré ő telepítette az emlékkertet, amit azóta sem bolygattak meg. A fehéregyházi polgármesteri hivatal tulajdonában levő múzeumhoz tartozik a Petőfi-emlékmű, amelyet az Ispán-kútnál, Petőfi feltételezett elestének a helye közelében állítottak 1969- ben. A Hunyadi László szobrászművész faragta domborművet megrongálták, vandál kezek nyomát az emlékmű Fehéregyháza felőli oldalán ma is őrzi. Helyére Gyarmathy János Petőfiről készült bronzplakettjét rögzítették. A szobortalapzatból maradt követ – ami az első jel volt, de egy időben, feltételezhetően az útjavítások idején, a föld alá került – a hatvanas évek kezdetén Ajtay-Gecse Viktor marosvásárhelyi Petőfi-kutató kereste meg és állította vissza Ajtay Ernővel együtt. A forrás fölé kiépített emlékmű felállítását követően a kő eltűnt, és ma már a Sárpatak hídjánál levő másik emlékkő sincsen a helyén. Sokan keresik, ezért jó lenne, ha visszatennék oda, ahol volt. Dicséretes lenne az is, ha a fehéregyházi helyhatóság felismerné, hogy a Petőfi-kultusz ápolásából a helyi turizmust fel lehetne lendíteni. Ottjártunkkor, a különlegesen szép unitárius templom tornyából szemlélve a hajdani csata helyszíneit, gyalogos turisták csoportját láttuk a Monostorkert felé tartani, ahonnan egykoron Bem ágyúi halálra sebezték a szemben levő dombon tartózkodó orosz hadvezért. Ha lenne szálláshely és elegendő személyzet, rendszeres emléktúrákkal legalább egynapos ott-tartózkodásra csábíthatnák a látogatókat. Ahhoz azonban a múzeum épületének a felújítása, az ispán-kúti emlékmű tágabb környezetének, a mindig szemetes parkolóhelynek a tisztán tartása is a község feladata lenne, akár önkéntesek igénybevételével. Legalább ennyivel tartozunk Petőfinek, akinek emléke, titokzatos eltűnése nemcsak az ötven évvel ezelőtti kutatóúton részt vevő Szilágyi Zoltánt, de e sorok íróját is gyermekként megbabonázta. Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely) 2016. március 23.Lőrincz György: a díjak hitében erősítik meg az embertA Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozatával tüntette ki Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere március 15. alkalmából Lőrincz György székelyudvarhelyi írót, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány elnökét, az Udvarhelyi Híradó publicistáját. – Mit jelent önnek, hogy a Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozat kitüntetését vehette át? – Megköszönöm azoknak, akik javasoltak, illetve akik elfogadták a javaslatot és megtiszteltek vele. Röviden azt mondhatom, hogy nagy örömet jelentett. Szerénytelen lennék, ha nem ezt mondanám, hisz minden figyelem, ami a munkánkat övezi, örömet jelent. – Mit gondol a különböző díjakról, mit jelentenek ezek egy írónak? – A díjak hitében erősítik meg az embert, hogy amit tesz, arra mások is figyelnek. Hitet adnak. És ez fontos. Az írás egyszemélyes tett, viszont az értelmezése annyiféle, ahány ember olvassa. – Miért kezdett el írni, mi volt az, ami miatt tollat ragadott? – Talán egyrészt a belső indíttatás, másrészt a társadalom kihívásai. – Hogy talált időt az évek során az írásra? Másként ír valaki, aki nem „hivatásos” író? – Mindenki a tehetsége szerint ír. De én nagyon mélyről indultam. Nem irodalmi körök, nem a baráti társaságok „dobtak föl”, hanem amit vagy ahogy leírtam. Engem mindig ugyanaz a téma érdekelt, azt is mondhatnám, kis eltéréssel ugyanazt írom, amióta az eszemet tudom. Azt, ami a közösségünk gondja. – A rendszerváltás után, a szabadabb világban más volt írni? – Más. Több okból is. Egyrészt azért, mert nagyobb lett a hangzavar, másrészt már nem figyeltek annyira az emberek az írott szóra. Részben azért, mert a megélhetési gondok elterelték a figyelmet, másrészt versenyhelyzet teremtődött, s már nem az olvasás, az önmegvalósítás jelentett kihívást – a gazdagodás. Amit soha nem pejoratív értelemben használok. Én örvendek, hogy vannak gazdag emberek a közösségünkben is. Ráadásul megszaporodtak a médiumok, megszaporodott a választás lehetősége is. Ezt többféleképpen is értem. És ez így van jól. – Miként változott meg az irodalmi élet a rendszerváltás után? Más szerepet kapott az írás, az író? – Nincs irodalmi élet. Talán senkinek sincs, de számomra sosem volt. Úgy tűnik, mintha lenne, de csak hangzavar van. Nincs könyvterjesztés, ráadásul annyifajta mű zúdul rá az olvasóra, hogy ember legyen a talpán, aki eligazodik. És itt még csak nem is arra célzok, hogy aki a nevét le tudja írni, az már ír, könyvet jelentet meg. Nem a Twitter, a Facebook lehetőségeire gondolok. A magyar irodalom mindig is naprakész volt a különböző irodalmak fordításában. Az irodalmi műfajok sokszínűsége csak árnyalja ezt. Megjelentek a celebek és a könyveik. Mondjam tovább? Egy államilag ötven-hatvan milliós reklámmal támogatott íróval lehet versenyezni? Udvarhelyről?! Arról már nem is beszélek, hogy ahol Móricz Zsigmondot vagy Németh Lászlót, Illyés Gyulát el lehet hallgatni, ott milyen lehet a helyzet? – Miért volt szükség az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítványra? – Azt hittem, Székelyföld gazdasági ereje meghatározó lesz. Kiderült, hogy a régi központok sem akartak lemondani a hagyományos szerepről, és ez jó, de reméltem, sikerül egy újabb lehetőséget teremteni. S ha azt állítom, hogy nagyon sokan, akik ma az irodalmi életben a derékhadat képezik, itt kapták az első figyelmet mind díjakban, mind pályázati lehetőségben, akkor csak az igazat mondom. Gondoljon az olyan szerzőkre, mint például Szakáts István Péter, Zsidó Ferenc vagy Papp Sándor Zsigmond. Vagy a Debütdíjasokra, Máté Angira, Tompa Andreára, és sorolhatnám. – Mi az író szerepe most, miként hat a mai ember életére az irodalom? – Nagyon sok tehetséges fiatal van Udvarhelyen és a környéken, aminek nagyon örülök. Nekik kitartást kívánok, s azt, hogy ne csalódjanak a sorsválasztásban. De Udvarhely mindig is gazdag volt írástudókban, írókban. Már többen leírták, Csíkországot a festői tették híressé, Udvarhelyt az írói. De félreértés ne essék, itt nem a magam szerepéről beszélek. – Hogyan változtak az írásai az évek során? Mi az, ami motiválta korábban, és mi motiválja most? – Azt is mondhatnám, amióta élek, ugyanazt írom. Persze a műfaj korlátai vagy szabályai szerint. A kitüntetésben is, amit Áder János köztársasági elnök úr írt alá, egyebek között az áll: „a kortárs erdélyi és az egyetemes magyar irodalmat gazdagító, a magyarság sorskérdéseivel foglalkozó írásai elismeréseként”. – Van-e esetleg olyan téma, gondolat, történés, amit még nem írt meg, de szeretne? – Most egy újabb regénnyel próbálkozom: Bécs fölött a Hargitát címmel. Már több részlet is megjelent Magyarországon a Magyar Naplóban, a Hitelben, nemrég a Hargitában, s most utoljára a Kortárs márciusi számában. Ezt szeretném egyelőre befejezni. Meg akarom írni, hogy akik elmennek, sosem lesznek igazán boldogok. Nézze meg az emigráció magyar íróit! De az emigráció tagjait is. Ráadásul bárhogy is hitegetik magukat, gyermekeik, unokáik már nem lesznek magyarok. S lehet-e boldog valaki úgy, hogy gyermekei vagy unokái nem beszélik az ő nyelvét? – Milyen tervei vannak a jövőre nézve? – Az én koromban már nem nagyon tervez az ember. Él és reménykedik. Meg persze dolgozik. Veres Réka. Krónika (Kolozsvár) 2016. március 30.Fedák Sári és Csehov a Spectrum színpadánKét különleges vendégelőadást fogad április folyamán a marosvásárhelyi Spectrum Színház. A közönség egyrészt a Fedák Sári című önálló estet, a budapesti Nemzeti Színház produkcióját láthatja, másrészt pedig Anton Pavlovics Csehov három egyfelvonásos művét mutatja be a beregszászi színház társulata Vidnyánszki Attila rendezésében. Még a mikházi Csűrszínház kapcsán ismerkedett össze a Spectrum Színház vezetője, Török István Vidnyánszki Attila rendezővel, akit meg is hívott Marosvásárhelyre. Mivel Vidnyánszki Attila a budapesti Nemzeti Színház vezetője, valamint alapítóként ma is főrendezője a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színháznak, a rendező ebből a két színházból választott két olyan előadást, amelyet bemutatnak a marosvásárhelyi Spectrum Színházban is. A vendégelőadásokat április 19-én és 20-án kétszer tűzi műsorára a Spectrum Színház. Előadás a primadonnáról Az egyik vendégjáték a Fedák Sári című önálló est. A Budapesti Nemzeti Színház produkcióját Szűcs Nelli mutatja be. Az egyéni előadás feleleveníti a 20. század egyik legnagyobb magyar színésznőjének emlékét, bemutatja nem mindennapi életét. Fedák Sári nem csupán kiemelkedő színésznő volt, ő volt a primadonna. Az emlékiratok anyagaiból, megemlékezésekből, levelekből összeállított előadás dalokkal színesítve mutatja be a magyar operett eme nagyaszonnyának alakját. „Aki színpadon látta őt, soha nem felejti el. Rendkívüli személyisége, kivételes egyénisége kitörölhetetlen nyomot hagyott színházi életünkben. Külön érdekesség, hogy a Fedák Sárit elénk varázsoló művésznő, Szűcs Nelli szintén Beregszász szülöttje, akárcsak nagy elődje Fedák Sári” – olvasható a produkció ismertetőjében. Szűcs Nelli önálló estjét április 19-én 17 órától, majd április 20-án 20 órától lehet megtekinteni a Specrtum Színházban. Nevettető egyfelvonásosok A beregszászi színház társulata Anton Pavlovics Csehov három egyfelvonásos művét mutatja be, a Budapesti Nemzeti Színház és a Beregszászi Színház művészeivel. A Vidnyánszki Attila rendezte előadásban öten játsszák el Csehov három jelenetét, A medve, A dohányzás ártalmairól, valamint a Leánykérés című komédiákat. Csehov egyfelvonásos komédiáit előbb április 19-én 20 órától, majd április 20-án 17 órától lehet megtekinteni a Spectrum színpadán. Az előadásokra már lehet jegyet váltani elővételben a biletmaster.ro honlapon, valamint a Spectrum Színház Rózsák tere 13. szám alatti helyszínén is hétköznaponként 10 és 12 óra között. Antal Erika. Krónika (Kolozsvár) 2016. április 2.GRÓF TELEKI PÁL BECSÜLETE ÉS AZ ÜRESEN HAGYOTT SZÉKÁprilis 3-án lesz hetvenöt éve, hogy gróf Teleki Pál önkezével vetett véget életének. Sokan máig azt gondolják, hogy a németek gyilkolták meg, ám a családi visszaemlékezések szerint nem így történt. Az viszont kétségtelen, hogy a náci Németország indirekt módon felelős a haláláért, hiszen olyasmire akarták rávenni, amit a becsülete nem engedhetett. A németek átengedését a Jugoszlávia elleni támadáshoz nem tudta összeegyeztetni a lelkiismeretével, hisz nemrég örök barátsági szerződést kötött a magyar állam a déli szomszédjával. Tiltakozásul a halált választotta, ha már megakadályozni nem tudta az agressziót. A nemzetközi közvélemény is méltán tarthatja úgy számon, mint a politikai-erkölcsi kiállás mintáját. Elegendő, ha Winston Churchill akkori brit miniszterelnököt idézzük meg, aki kijelentette: a béketárgyalásokon fenn kell tartani egy üres széket az általa nagy formátumúnak nevezett, életét áldozó magyar miniszterelnöknek, aki szerinte a hitleri őrülettel szembeni politika mártírja. A tiszteletadás annak is szólt, hogy a közismerten angolbarát magyar kormányfő halálával segítette hátráltatni a náci propagandagépezet működését, utolsó cselekedetével felhíva a figyelmet a világot fenyegető hatalmas veszélyre. Az internacionalista baloldal szemében azonban a nemzetközi tekintélyű földrajztudós elsősorban az a kormányfő, akinek a nevéhez köthető az 1920-as numerus clausus törvény, amelyet a hazai zsidóság első jogfosztó intézkedéseként tartanak számon. Szokás felróni neki a második miniszterelnöksége kezdetén elfogadott 1939-es második zsidótörvényt is. Ám még ellenségei is tisztában vannak azzal, hogy ezt elődje, a Hitler-imádóvá vált – s emiatt megbuktatott – Imrédy Béla terjesztette be. Azt visszavonatni az 1938-as anschluss után szomszédunkká lett Németország árnyékában lehetetlen volt. Jellemző korunkra, hogy Teleki Pálnak semmilyen érdeme nem írhatta felül támadói előtt ezeket a törvényalkotási fejleményeket. Holott nyilvánvalóan abszurd számon kérni a mából a később bekövetkező események fényében – helyesebben sötétjében – korábbi jogszabályokat. Mindezt egészítsük ki azzal, hogy a kormány feje nem tehető felelőssé egy személyben a kétkamarás törvényhozás többségi döntéseiért. Unokáját, a pár éve hazaköltözött, azóta elhunyt Teleki Gézát megdöbbentette az a szélsőséges, gyűlölködő hang, ahogy nagyapjáról beszéltek itthon egyesek. Apjától tudta: Teleki Pál nem volt antiszemita, voltak zsidó származású munkatársai, barátai, akiket az egész család magyarnak tekintett. A nemzetközi hírű antropológus is emlegette, hogy nagyapja megmondta: nem örömmel írja alá a törvényt, ám Trianon után négy egyetem maradt a harmadára szabdalt országban, így gondoskodni kellett arról, hogy az elszakított területekről menekülteknek, minden kisebbségnek, nemzetiségnek igazságosan jusson hely a felsőoktatásban. A rosszindulatú beállításokkal szemben Teleki Pál volt az a politikus, aki a hitlerista világhatalomnak ellenszegült, amikor a legtöbben nem mertek ujjat húzni vele. 1939 őszén Hitler és Sztálin paktumkötésük után Lengyelországot közös erővel elfoglalta, majd később Kelet-Európát a Baltikumtól Besszarábiáig, a Fekete-tengerig egymás között felosztotta. A kis Magyarország kormányfője viszont nem engedte áthaladni a rettegett német hadsereget. Ez hallatlanul bátor tett volt, hisz ekkortájt a Nyugat folyamatosan hátrált Hitler elől, az Egyesült Államok pedig még izolacionalista periódusát élte, és szó sem volt arról, hogy Európa ügyeibe beavatkozzon. Érthető, miért kapott dührohamot többször a magyarokat rasszista alapon lenéző führer Teleki Pál megnyilatkozásai miatt, aki sosem rejtette véka alá Hitlerrel szembeni ellenszenvét. A miniszterelnök még tovább dacolt a nácikkal: befogadta a lengyelországi menekültek százezres tömegét, ami hozzájárult a későbbi nyugati lengyel haderő megalapozásához, így Európa majdani felszabadulásához is. Elérte például, hogy lengyel tiszti árvaként élhette túl a háborút kilencven-egynéhány lengyel zsidó gyermek is. Jellemző az állhatatos történelemhamisító tendenciákra, hogy a Wikipédia azt írja: Telekinek választania kellett Németország, illetve az angolszász hatalmak és a „velük potenciálisan szövetséges Szovjetunió között”. Ugyan hogy minősítheti bárki akkori angolszász szövetségesnek a Szovjetuniót, amely Németországgal állt szövetségben 1941 nyaráig? S miként érheti gyanúsítás azt a Teleki Pált, aki miniszterelnöksége elején – míg a Time magazin 1938-ban az év emberévé választotta Hitlert – betiltatott minden nyilas, nácibarát szervezetet? Nem véletlen, hogy Márai Sándortól Illyés Gyuláig, Keresztury Dezsőtől Vas Istvánig a magyar értelmiség színe-java méltatta tevékenységét, tisztelte emlékét. Göncz Árpád volt köztársasági elnök is támogatta 2004-ben, hogy szobrot állítsanak Teleki Pálnak Budapesten, a balliberális vezetés azonban az ő véleményét is lesöpörte az asztalról, s nem engedélyezte. Így Balatonboglár fogadta be Rieger Tibor alkotását. A hazai közélet szégyene, hogy a fővárosban nem lehet emlékműve az önfeláldozó, az erkölcsi értéket a politikai érdek fölé helyező magyar államférfinak. Megyeri Dávid Magyar Idők (Budapest) 2016. április 5.Beregszászi és budapesti előadások a Marosvásárhelyi Nemzeti SzínházbanA Tompa Miklós Társulat ebben az évadban is vendégül lát rangos határon túli színházakat, amelyek reprezentatív előadásaik bemutatásával színesebbé teszik a marosvásárhelyi színházi kínálatot. A vendég-társulatok előadásaira a Bernády György mecénás bérletek és a Vendégjáték bérletek érvényesek, a fennmaradó helyekre jegyek válthatók. Április hó folyamán két vendégelőadás is szerepel a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban. Zelei Miklós: ZOLTÁN ÚJRATEMETVE című groteszk játék rendezője Vidnyánszky Attila Kossuth- és Jászai Mari-díjas rendező a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház (Kárpátalja, Ukrajna) alapítója, főrend ezője, jelenleg a Budapesti Nemzeti Színház és a Kaposvári Egyetem Színházi Intézetének igazgatója. A groteszk történet helyszíne: egy – a szovjet-csehszlovák, majd ugyanitt, de már ukrán-szlovák határon található, az országhatár által kettézárt – falu, szereplői: a rokonság az ikerfaluból, a távol-északi fölszabadult fogolytáborból és Amerikából, valamint szovjet határőrök és hivatalosságok... A Budapesti Nemzeti Színház, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház és a Zsámbéki Színházi Bázis közös produkciója a nagytermi stúdiótérben tekinthető meg a következő időpontokban: április 11., hétfő 19.00 óra, április 12., kedd 19.00 óra – érvényes a Kedvezményes vendégjáték bérlet, április 13., szerda 14.00 óra, és április 13., szerda 19.00 óra – érvényes a Bernády György mecénás bérlet és a Vendégjáték bérlet. Tom Stoppard: ROSENCRANTZ ÉS GUILDENSTERN HALOTT című színműve a budapesti Vádli Társulás, a Füge Produkció és a Szkéné Színház közös produkciójaként vendégszerepel Marosvásárhelyen. A darab rendezője Szikszai Rémusz, aki 1994-ben szerzett színészdiplomát a Marosvásárhelyi Színművészeti Akadémián. Pályáját Kolozsváron kezdte, majd a budapesti Bárka Színházhoz szerződött. 2011-től nagy sikerrel alkot rendezőként is. Tom Stoppard igen gazdag drámaírói munkásságának máig legsikeresebb darabja a Rosencrantz és Guildenstern halott, a Shakespeare Hamletjébe oltott abszurd komédia. Az előadás a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Kistermében látható április 24-én, vasárnap 19.30 órától – érvényes a Kedvezményes vendégjáték bérlet, 25-én, hétfőn 14.00 órától és 19.30-tól, érvényes a Bernády György mecénás bérlet és Vendégjáték bérlet A szabadon maradó helyekre jegyek válthatók a Kultúrpalota jegyirodájában, a színházi jegypénztárban és a www.biletmaster.ro honlapon. maszol.ro 2016. április 9.Magunkhoz szorított Petőfi (A magyar költészet napja)Költészetnapi beszélgetés Kányádi Sándorral A kultúrát nem lehet palackba zárni, mint ahogyan a verseket sem lehet könyvekbe száműzni – tartja Kányádi Sándor, aki szerint szellemi javainkkal fel kell hurcolkodnunk a világhálóra. – Számontartja a magyar kultúra jeles napjait? – Ha nem is tudnám felsorolni valamennyiüket, nagyon fontosnak tartom, hogy léteznek ilyenek. Jó szokásunknak tartom, hogy külön napokat szentelünk rájuk, de betegségünknek is, hogy egy-egy kijelölt napon akarjuk letudni a magyar költészet vagy kultúra iránti tiszteletünket, elkötelezettségünket. Sokkal jobban szeretném, ha nemcsak ünnepnapokon kerülnének a figyelem középpontjába. – A költészet vasárnapjának kijelölt József Attila-születésnapot, április 11-ét teljes mértékben alkalmasnak tartja a „feladatra”? – Abszolút! Egész élete, költészete, józsefattilasága, de még az is, hogy Petőfihez, Csokonaihoz, Dsidához hasonlóan, „rangosan” rövid életű volt, mind-mind erre érdemesítik. De aligha vonhatná kétségbe bárki is e kettős ünnep jogosságát, ha a Munkások című versre gondolunk, vagy az „Édes Hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad!” sorokra. Mindkettőt József Attila írta. – Kedvenc költőjéről beszélgetünk? – Azért ez messze nem ennyire egyszerű. Egy kolozsvári iskolában megkérdezték tőlem, a modern magyar költészetben ki a példaképem. Igyekeztem én is korszerű lenni, már-már azt mondtam, hogy Weöres Sándor – aki amúgy nyugodtan lehetne, hiszen hatalmas költő –, de ahogy az lenni szokott, amikor valami nem stimmel, az angyal – vagy az ördög? – meghúzta a kabátom ujját. És azt mondtam, hogy Petőfi. Mert aki 19 évesen olyanokat tudott írni, mint például „Ezt én tudom – mikép nem tudja más – / Kit ürömével a tapasztalás / Sötét pohárból annyiszor kínált, / Hogy ittam volna inkább a halált!”, arról akár a költészet napját is el lehetne nevezni. De el lehetne nevezni Vörösmartyról is, aki amúgy sok évvel ezelőtt Jerevánban életem egyik legzajosabb sikeréhez segített. – Jerevánban? Vörösmarty? – Romániai íróküldöttség tagjaként jártam az örmény fővárosban 1956 novemberében. A magyar költészet napján azt sem árt elmondani, hogy nincs még olyan nyelv, amelyre annyi és olyan szintű román verset fordítottak volna le, mint magyarra. Eminescuról azt szoktam mondani a román kollégáknak: ránk nagyobb hagyatékot testált, mint rátok. Eminescu minden verssora, még a töredékek is megvannak magyarul, de ismeretes olyan költeménye, amelynek akár húsz magyar változata is létezik. Ez a mi dicsőségünk, hiszen a műfordítás a világ legtisztességesebb imperializmusa: úgy hódít, hogy közben semmit el nem vesz a másikéból. Ezek után talán érthetőbb lesz a jereváni történet is. A szocialista országok küldöttségeivel jártunk ott, én egyetlen magyarként a négyfős román delegációban. Ott merült fel, hogy valamennyien mondjunk el egy-egy verset saját népünk költészetéből – saját nyelvünkön. Egy egész vitrin volt tele magyar költők örmény nyelvű fordításával, így aztán szinte mindenki számára ismerős volt Vörösmarty Vén cigánya, ami szerintem talán a leghatalmasabb magyar vers. Akkora ünneplésben részesítettek, hogy két kézzel kellett kapaszkodnom a még diákkoromban kapott zsebórámba, nehogy elveszítsem, miközben a levegőbe dobáltak. – Sokan mégis hátrányos helyzetűnek tekintik a magyarul író embert… - Pedig nem egy ember akad, aki alaposan megdolgozott, hogy magyarrá váljon. Nekem semmit nem kellett tennem ennek érdekében, én magyarnak születtem, és kész. De például Majtényi Erik! Őt egyenesen irigyeltem a magyarságáért, pedig benne talán a magyar vér volt a legkevesebb. Trianon után, 1922-ben született Temesváron, súlyos beteg tanítónő magyar édesanyja Eriket már négyéves korában megtanította – ahogy a zsidó gyerekeket a héderben szokás – írni-olvasni, mert attól tartott, hogy a halála után a sváb grószmutti majd német iskolába adja az ő kisfiát. Így is történt, ám harmadik elemista korában Erik talált a pincében egy Petőfi-kötetet, s boldogan vitte fel megmutatni. A nagymama azonban elvette, kidobta az ablakon a virágágyások közé, helyette egy Schiller-kötetet nyomott a kezébe, s ráparancsolt: ezt kell olvasni. Erik viszont lement a kertbe, összeszedte a Petőfi-könyvet, magához szorította, s elhatározta, hogy magyar lesz. És magyar lett, magyar költő lett. − Az ön életében is szerepel valamiféle, legalább szimbolikus Petőfi-kötet? − Évekkel ezelőtt a budapesti Fészek-klubban volt egy ünnepi estém, ahol megkérdezték, mit is kell tudni Nagygalambfalváról. Én visszakérdeztem: itt, ezen a helyen volt-e iskola – legalább török iskola… – négyszáz évvel ezelőtt? Mert nálunk volt, Pál deák volt a mester. És volt-e itt könyvtár, mert a tizennyolcadik században nálunk az is volt. Az első román időben Nagygalambfalván volt egy hétosztályos román állami iskola és egy háromosztályos, korlátozott létszámú, magyar nyelvű felekezeti iskola. Attól való félelmükben, hogy a gyermekük nem jut be az iskolába, és nem tanul meg magyarul, négy-öt éves korunkban a szüleink bennünket is elkezdtek írni-olvasni tanítani – akár Majtényi Eriket az édesanyja. Első osztályos koromban már újságfelolvasó voltam, otthon a minden évi kalendárium mellett Petőfi összes költeményei jelentették a házi könyvtárat, úgyhogy nekem is Petőfi volt az indítóm. Aztán a Napsugár című gyereklapnál dolgoztam harminc éven át, s ez idő alatt egyértelművé vált számomra, hogy nincs felnőtt- vagy gyerekvers, csak jó és rossz vers van. Vancouvertől Buenos Airesig kipróbáltam az Itt van az ősz, itt van újra kezdetű verset, még a harmadik generációs magyarok is ismerték. Elég ez a magyar költészet dicséretére? – Odafigyel a mai világ a költőkre? Odafigyelnek a költők a mai világra? – Abban sem vagyok biztos, hogy valaha is odafigyelt. Meggyőződésem, hogy a népet nem az értelmiség vezeti. A jövőről prófétálni nem tudok, legfeljebb versben összefoglalok valamit, amit megélek és megérzek. Az biztos, hogy kevesebbet olvasnak az emberek, sőt, alig olvasnak. Egy olvasótalálkozón valaki azzal vigasztalt, hogy verset talán még olvasnak, mert az rövidebb. Beszűkült a könyvek szerepe, mert az írásbeliségnek ma már nem ez az egyetlen kifejezési formája. Itt van ez a forradalmi változás is, a számítástechnika, ami legalább akkora jelentőségű, mint annak idején a mozgatható betűk feltalálása volt. Ma sokkal gyorsabb iramban fejlődik a világ, mint Gutenberg idejében, és az a furcsa helyzet állhat elő, hogy a számítógép miatt a könyvek lassan fölöslegessé válnak. Már én is megtanultam, hogy ha valamit akarok, megnézem a világhálón, mert ott szinte bármi megtalálható. Ma a legnagyobb feladatunknak azt tartom, hogy szellemi javainkkal felhurcolkodjunk a világhálóra. A kultúrát ugyanis nem lehet palackba zárni, mint ahogyan a verseket sem lehet könyvekbe száműzni. Talán furcsán hangzik, de a számítástechnika arra is alkalmas, hogy segítségével megteremtsük a hazát a magasban. Ahogy Illyés Gyula írta: „Jöhet idő, hogy emlékezni bátrabb dolog lesz, mint tervezni – bátrabb új hont a múlt időkben fürkészni, mint a jövendőben?” Kányádi Sándor Az udvarhelyszéki Nagygalambfalván született 1929. május 10-én. Iskoláit a székelyudvarhelyi református kollégiumban, a Római Katolikus Főgimnáziumban és a fémipari középiskolában végezte. A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Karán szerzett magyar irodalom szakos tanári diplomát, de tanárként nem dolgozott. Költői tehetségét Páskándi Géza fedezte fel, 1950-ben ő közölte első versét a bukaresti Ifjúmunkás című lapban. 1960-tól 1990-ig a Napsugár című gyermeklap szerkesztője volt. 1987-ben meghívták a rotterdami Nemzetközi Költőtalálkozóra, de mivel útlevelet nem kapott, tiltakozásul kilépett a Román Írószövetségből. Műveit angol, észt, finn, francia, német, norvég, orosz, portugál, román és svéd nyelvre is lefordították. Legfontosabb verseskötetei: Virágzik a cseresznyefa (1955); Függőleges lovak (1968); Fától fáig (1970); Valaki jár a fák hegyén (1997); Csipkebokor az alkonyatban (műfordítások) (1999); Felemás őszi versek (2002); Meséskötetei: Fából vaskarika (1969); Kenyérmadár (1980); Meddig ér a rigófütty (2005); Virágon vett vitéz (2002); Világlátott egérke (2011). Legjelentősebb kitüntetései: A Romániai Írószövetség Díja (Fától fáig); 1989 – Az Év Könyve Díj (Sörény és koponya); 1993 – Kossuth-díj; 1993 – Magyar Művészetért Díj; 1998 – Magyar Örökség Díj; 2004 – a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal; 2008 – A Magyar Kultúra Követei Díj; 2009 – a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje; 2009 – szülőfaluja, Nagygalambfalva díszpolgára; 2010 – Bethlen Gábor-díj; 2011 – Aphelandra-díj; 2014 – Széll Kálmán-díj; 2014 – Budapestért-díj. A Nemzet Művésze, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. április 11.„Kötelesek vagyunk feltárni azt, ami történt”A délvidéki magyar áldozatokra emlékeztek a nagyvárad-újvárosi református templomban. Tőkés László EP-képviselő igehirdetését követően Matuska Márton helytörténeti kutató szólalt fel. Tőkés László püspök, EP-képviselő a sokaság és a közösség közötti különbségre világított rá a vasárnap reggeli istentisztelet során – porszemnyi létünk felszívódik a sokaságban, azonban Jézus Krisztusban testvérekké és közösséggé válunk, hangzott el. Ez a kapcsolat nem ismer határokat, és általa az összemosó globalizáció helyett az összetartó szeretet egyetemességét tapasztalhatjuk meg. „Add, hogy a világ tömeges sodródása nem szakíthasson ki bennünket családunkból, népünkből, közösségünkből” – hangzott el, majd Tőkés László felsorolta azokat a megemlékezéseket, melyeket a délvidéki áldozatok tiszteletére szerveztek az utóbbi évek során. Közösségvállalás Növeli, ki elfedi a bajt – ahogyan azt Illyés Gyula írta – viszont aki kimondja a rettenetet, az fel is oldja egyúttal. Ez a szándékuk az áldozatoknak emléket állító vándorkiállítás szervezőinek is, fontos a testvéri szolidaritás, melynek valódi értelmét az elmúlt rendszer szinte elfeledtette velünk. A szolidaritás szilárd alapot, mindenkiért vállalt felelősséget jelent, a keresztény szolidaritás pedig a közösségvállalást azokkal, akik az Atya akaratát cselekszik. Az Atya fősége alatt élő fiak és leányok mind testvérek, miközben a vér nemegyszer vízzé válik, s családtagok közötti kapcsolatok hidegülnek el. Nem magától értetődő adottság, hogy mi testvérek vagyunk – a testvérek meghasonulása és elidegenedése nemzeteket olthat ki, olykor pedig nemzet ellen támad oly pusztító háborúkban, melyeket nem is tudtunk volna elképzelni. Osztozunk a gyászban A veszedelem felé vezető széles út ellenében Krisztus keskeny útja az életre vezet. A kereszt fényében mélyül el az embertestvériség dimenziója, egyik oldalán a kis, remegő közösség, a másikon pedig a vitézek, martalócok. Sokan kegyetlennek találták Mel Gibson Jézusról szóló filmjét – de Délvidéknek is hasonlóan fájdalmas emlékei vannak. Jézus önmagát adta át értünk, egymásnak ajándékozva, s vérével váltva meg minket. A szolidaritás azt jelenti: nem valamit, hanem önmagunkat adjuk át a másiknak, amint azt Balogh Zoltán lelkész és országgyűlési képviselő megfogalmazta. A kínzásnál borzalmasabb a pszichikai terror, ahogyan azt Illés Zsolt, az egyik nemrég kiszabadult temerini fiú mondta. A kínzás kitervelt módjánál borzalmasabb az a keresztút járás, amit népünk lelkében hordozott el – és ebben a gyászban osztozunk a délvidéki, kárpátaljai testvéreinkkel, mondta Tőkés László. Sándor Lajos lelkipásztor köszöntötte az egybegyűlteket, kihangsúlyozva Tőkés Lászlópüspökként elért eredményeit, számos megvalósítását, majd Matuska Márton újvidéki újságíró, helytörténeti kutató szólt a délvidéki magyar-irtásról, a titói kommunizmus alatt véghezvitt tömegmészárlásokról. Míg az első razzia, mely több ezer áldozatot követelt, ismert, s bűnvádi eljárás indult a vétkesek ellen, a másodikat elhallgatták s ma is igen kevesen tudnak róla. A második razzia tovább tartott, ez egy tudományos módszerekkel megalapozott magyar-irtás volt, melynek során Tito magyarok tömegét végeztette ki háborús bűnösöknek kiáltva ki őket, minden bírói tárgyalás nélkül. Matuska Márton újvidéki újságíró: „Egymás szájából halljuk azt, amit hallanunk és tudnunk kell.” Minderről 1990-ig nem lehetett tudni, ő maga a hatalom ellenkezésének dacára terjesztette a világban a történteket. A magyarokat rengeteg sérelem és tragédia érte a történelem során, ennek magyarázata az, hogy elvesztett két világháborút és a győztesek ráerőszakolták szabályaikat, melyek szigorúbbak voltak, mint a többi legyőzött országgal szemben alkalmazottak – mondta a történész. Akkor Magyarország legyőzött állapotában gyönge volt, most viszont kötelesek vagyunk feltárni azt, ami velünk történt. Mint elhangzott, a likvidálások mellett Délvidékről 84 600 magyart üldöztek el. A történész az újvidéki razziáról is említést tett, melynek mostanáig nem sikerült emlékművet állítani, a másfél ezer áldozat névsora pedig eltűnt a levéltárból. Az istentisztelet után a jelenlévők a több tízezer magyar áldozat emlékére összeállított Délvidéki magyar golgota című vándorkiállítást tekinthették meg, a Partiumi Keresztény Egyetem emeleti aulájában. Neumann Andrea erdon.ro (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
