|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 437 találat | lapozás: 1-30 ... 361-390 | 391-420 | 421-437 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Nagy Pál 2015. október 22.Mérleget vont a Nyárád menti kistérségi társulásAz elmúlt fejlesztési időszak eredményeit összegezte, és a következő lehetőségeiről tárgyalt szerdán a Nyárádmente Kistérségi Társuláshoz tartozó tizenhárom önkormányzat és a munkaszervezeti csapat. A kistérségi társulás munkáját az utóbbi három-négy évben két nagy projekt alkotta. Antal Zoltán munkaszervezeti és irodai vezető elmondta: az eredmények magukért beszélnek, de a nagy volumenű munkába bele is fáradt a kis csapat, és a következő hónapok pénzügyi kilátásai sem a legpozitívabbak. A polgármesterek elismerő szavakkal méltatták az iroda munkáját, hangsúlyozva: továbbra is hasonló és még jobb eredményeket várnak. Ehhez a munkaszervezet minden segítséget megkap a jövőben is a közgyűlés részéről. Jók az eredmények A kistérség a LEADER programon közel 2,8 millió eurót nyert Nyárád menti kezdeményezések, projektek támogatására. Ebből mintegy 2 millió eurót fizetnek a hatóságok. A munkaszervezet és iroda költségeire mintegy 550 ezer eurót szántak, ebből 290-et költöttek működésre, 80 ezret népszerűsítési programokra, és 180 ezer eurót megspóroltak. A 2007–2013-as fejlesztési ciklusban meghirdetett LEADER program heteken belül lezárul, és indul a 2014–2020-as fejlesztési ciklus. Erre az időszakra az iroda már meg is nyert egy jóval kisebb, mintegy 13 ezer eurós támogatást az újabb LEADER program népszerűsítésére, két héten belül meg is kötik a szerződést. Antal Zoltán úgy véli, a meglévő területi ismeretek és tapasztalatok birtokában ebből az összegből is kivitelezhető az előkészítő munka, a hangsúlyt pedig a minőségi és gyorsabb tájékoztatásra fektetik. A Natura 2000 program három éve fut, a kistérség a Kis-Küküllő Térségi Társulással és a marosvásárhelyi Milvus Csoport madár- és természetvédelmi egyesülettel együtt több megyére kiterjedő négy természetvédelmi területet kezel. A gondnokság az elmúlt időszakban kidolgozta ezek kezelési tervét, amelyet két hete nyújtottak be a környezetvédelmi minisztériumhoz. A dokumentáció széles körű társadalmi párbeszéd, egyeztetés alapján jött létre, és 72 intézkedést irányoz elő a területeken élő védett fajok és az élőhelyek megóvása érdekében. A szervezet reméli, hogy a szaktárcától pályázati támogatást is tud szerezni az elkövetkező egy évben a tíz évre szóló kezelési terv megvalósítása céljából. „Takaréklángon" működő irodák Azt sem rejtették véka alá, hogy a két nagy pályázat zárultával közel egy évig csak „takaréklángon" fog működni a két iroda, amíg újabb pályázatokat nyernek. A LEADER-irodában hamarosan megszűnnek a munkaviszonyok az alkalmazottakkal, az előkészítő program megvalósításában két munkatársnak nem tudnak szerződést ajánlani. A Natura 2000 gondnokság irodájában kisebb lesz a leépítés. Ennek ellenére Antal Zoltán nem borúlátó, mint mondta, a kistérség rendelkezik megtakarított összeggel, ám ezt forgótőkeként használnák fel a következő projektek beindítására. Elhangzott: ha kisebb kapacitással is, de szeretnék folytatni a munkát az elkövetkező év alatt is, és a közgyűlés segítségéről biztosította őket ehhez. Gligor Róbert László Krónika (Kolozsvár) 2015. november 7.Egy „géppuskás” fél évszázada (Születésnapi beszélgetés Márton Árpád festőművésszel)Szülőfalujában, Gyergyóalfaluban ő volt a „géppuskás”, mégis szinte lemaradt élete álmáról, hiszen apjával épp „erdőlt”, amikor arra jártak a tehetségkutatók. A hetvenöt éves Márton Árpád festőművész csak a monumentális festészetet hiányolja sok korszakot felölelő művészi pályájából. – Mondja meg őszintén, hogyan viszonyult annak idején szülőfaluja a festészeti „bolondériájához”? – Mi tagadás, nem nézték jó szemmel arrafelé, ha valaki képzőművésznek vagy festőnek tanult. Cóválták erősen a fejüket, mondogatták is édesapámnak: hogyan adhattad a fiadat ilyen bolond pályára, mi lesz így belőle? Már Marosvásárhelyre jártam a művészetibe, amikor egyszer elpanaszoltam kedves tanáromnak, Nagy Pálnak, hogyan vélekednek a falumban erről a dologról. „Amikor legközelebb megint faggatnak, mi akarsz lenni, mondd azt, hogy lovas tengerész!” – tanácsolta ő. Így is lett, amikor megint megkérdezték, mi leszek, ha felnövök, gondolkodás nélkül rávágtam: lovas tengerész. Édesapám bökdösött is az ostor nyelével, hogy hallgassak, de a falubeliek egyetértően bólogattak: „Na, az egy jó mesterség!” – Akkor mégis kinek akadt meg a szeme a tehetséges gyermeken? – Elsősorban édesapámnak, aki műbútorasztalosként maga is művészetszerető és -pártoló ember volt. Nekem soha nem kellett megküzdenem az atyai szigorral, ha rajzolni vagy festeni akartam. Ez nem feltétlenül a mezőgazdasági munka alóli felmentést jelentette, azt viszont igen, hogy mindig a nyakamban volt a festőállvány, valahányszor a mezőre indultunk. Úgy is hívtak a faluban, hogy a „géppuskás”. A klasszikus tehetségkutatásról amúgy lekéstem, éppen fáért voltunk az erdőn édesapámmal, amikor a vásárhelyi iskola képviselői Alfalván jártak. Nagyon elszomorodtam, de aztán mégis összegyűjtöttük a munkáimat, s odaadtuk a helyi iskolaigazgatónak, hogy juttassa el Marosvásárhelyre. Végül a pótfelvételin jutottam be, s végeztem egy kilencfős osztályban többek között Plugor Sándor, Gergely István és Gyenge Júlia társaságában. Nem voltam még egészen tizennégy éves, amikor végérvényesen elszakadtam szülőfalum paraszti közegétől. – Az ötvenes évekről beszélünk, a kőkemény kommunizmus korszakáról. Mennyire szivároghattak be az iskolába a kor nagy művészeti áramlatai? – Hiánytalanul! Ott volt nekünk a szomszédban, a kultúrpalotában a Bernády-gyűjtemény, oda szabad bejárásunk volt. Számunkra egy kis Louvre-ot jelentett. Korabeli képeimen egyértelműen felismerhető a Paál László-, a Munkácsy-hatás, mert hát valahonnan mindig elindul az ember. A diplomamunkámhoz készített előtanulmányok viszont már egyértelműen a plein air, a nagybányai iskola stílusjegyeit viselik. – Az egyetem után mégis Csíkszeredát választotta. Mivel magyarázza azt a döntést? – A választásban közvetve egyik kolozsvári mesteremnek, Miklóssy Gábornak volt nagy szerepe. Ő ugyanis már a negyedik év végén figyelmeztetett bennünket: „Úgy készüljenek, hogy maguk nem nagyon maradnak Kolozsváron. De ha majd valahová megérkeznek, ott mihamarabb kiállítást kell rendezniük, hogy bebizonyítsák: képzőművészek, nem csupán holmi olcsó rajztanárok!” Nekem ugyan akár lehetőségem is lett volna Kolozsváron ragadni, tanársegédként marasztaltak, én mégis Csíkszeredát és a mai Márton Áron Gimnáziumot választottam rajztanárként. Remek befogadó közegre találtam, egy hónapon belül be is mutatkoztam egy kiállítás keretében, hetven munkával jelentkeztem, s attól kezdve valóban festőként tekintettek rám. Azzal az alkalommal ismertem meg Nagy Imrét is, aki mindjárt vásárolt tőlem két portrét a múzeum számára. Imre bácsi minden évben meglátogatott bennünket, fiatal művészeket, számon kérte megvalósításainkat, tiszteletét tette a családban is. – Milyen mértékben látszott az út, amelyen művészként haladni kívánt? – Újra csak Miklóssy Gábort kell felidéznem, aki kemény, roppant szigorú ember volt, és akinek mi, növendékei rengeteg hálával tartozunk. Olyan mesterségbeli tudással és általános műveltséggel látott el bennünket, amit a későbbiekben bármikor elő lehetett venni. Egyetlen dologra intett igazán: hallgassuk meg tanácsait, de saját ösvényünket magunk tapossuk ki, döntéseinket pedig magunk hozzuk meg. Ötöd-hatodévesen a lázadók közé tartoztam, akik elszakadtak az ő stílusától. Többször is megkérdezte tőlem egy-egy munkám láttán: és hiszi, amit csinál? Ha az ember igazán magának készítette ezeket a munkákat, mi mást válaszolhatott volna, mint hogy igen, hiszem… Tanárként is igyekeztem hasonló szellemben viszonyulni a növendékeimhez. Azt tartottam, hogy a legcsekélyebb mértékben, akár távoli utalással sem szabad eltántorítani őket saját, kirajzolódó útjuktól, csak az egyéniséget nevelhetjük. A festészetnek is megvannak a sajátos, de elsajátítható „nyelvtani” szabályai. Amíg ezt a diákok megtanulják, addig szükség van ránk, tanárokra, mesterekre. A mesterségbeli tudást mindenképp el kell raktározni, aztán hogy ki-ki hogyan játszik vele, már egyéniség kérdése. A szabályok ismerete nélkül azonban nincs játék. – De mit kezdhetett egy művész a kommunizmus sajátos szabályaival? – Annak idején a tartományi, majd a megyei kiállításokra beküldött munkáinkat nagyon kemény szakmai szempontok szerint bírálták el, a zsűri tagjait általában Bukarestből és a Hargita környéki megyékből válogatták. Egy idő után már nem kizárólag szakemberek tartoztak ezekbe a testületekbe, hanem a pártbizottság kultúrpropagandáért felelős emberei is. Hamar rájöttünk, hogy ezt valamiképpen ki kell és lehet játszani. Miután a hatalom akkoriban a szocreál stílus művelésére, a szocreál eszmény tematikus ábrázolására kötelezett, úgy próbáltunk eleget tenni ezeknek az elvárásoknak, hogy beraktuk egy kalapba a képzőművész szövetség tagjainak névsorát, aztán kihúztunk három-négy nevet, nekik kellett a következő esztendőben megtölteni a „szocialista szent falat”. Ez a vetésforgó majdnem a rendszerváltásig működött, így ’89 végén nem tudtunk egymásra mutogatni, hogy te kiszolgáltad a rendszert. Az én képeim közül többet is visszadobott a zsűri, de ki bánta. Jót mulattam magamban az egyik, a szűrőn átment képem, a Zászlótartó modellválasztásán is. Az egyik üknagyapám zászlós volt Gál Sándor ’48-as seregében, négy év múlva derekára csavarva hozta haza a szabadságharc zászlóját. Azzal a zászlóval avatták fel hajdanán Nyergestetőn az emlékoszlopot, s talán ma is meglenne, ha valaki nem árulja be a családot, és 1938-ban a román csendőrök nem égetik el. Ez a kép emlékezés az ükapámra. – Műveinek színvilága, az alkalmazott technikák változása, a figuratív ábrázolás helyett a szimbólumok előtérbe kerülése egy fél évszázados alkotói pálya kanyarjai. Elégedetten vagy némi hiányérzettel szemléli ma az alkotásait? – Többnyire elégedetten, de a monumentális festészet fájdalmas módon kimaradt az életemből, pedig mindig vágytam rá. A csíkszeredai millenniumi templom altemplomában festhettem néhány éve egy oltárképet, no meg a csíkszeredai kultúrház fríze jelenti a kevés kivételt. Pedig nagy felületeket, falakat szerettem volna betölteni, egész sor olyan alkotásom van, amely a monumentális festészetre utaló jeleket visel. Ez a hajó azonban a koromnál fogva is elment, immár fizikai korlátokról is beszélhetünk. De egy más jellegű hiányérzetem is van. Láttam Román Viktor bukaresti műtermét, mielőtt 1968-ban végleg elment Párizsba, a Cantata Profana félkörben ülő szarvasainak gipszbe kiöntött modelljét, amelyet Viktor távozása után összetörtek. Semmiért nem adnám, ha azt a szobrot valamelyik városunk főterén bronzba öntve láthatnám. – Kétségtelenül hűséges típus, hiszen a hatvanas évek derekán megérkezett Csíkszeredába, s azóta sem mozdult onnan. Soha nem kellett ellenállnia szirénhangoknak? – Mindig úgy éreztem, hogy Szeredában a képzőművészet mennyországában élek. Igazából egyetlen alkalommal ért olyan csábítás, amin egy kicsit elgondolkodtam: 1968-ban Király Károly személyesen hívott Sepsiszentgyörgyre. Nem csábultam el, de soha nem tagadtam: úgy tartom, hogy Háromszéken, Szentgyörgyön a szellemnek fundamentuma van. Mindig sokkal nyitottabb volt a kultúra, a tudományok iránt, mint a szorosan vett Székelyföld bármely másik városa. A Székely Nemzeti Múzeum léte és régisége, minden, amit összegyűjtött Székelyföldről, Gyárfás Jenő, Barabás Miklós szelleme mind-mind erre utalnak, ezt erősítik. A tömeg pedig mindig próbálta utánozni, amit a kastélyok és kúriák rendszere üzent. Olyan az a talaj, hogy bármikor lehet ültetni bele. Az újra, a 21. századra való nyitás, odafigyelés tekintetében pedig a holnapot is Szentgyörgyön látom. Csinta Samu Márton Árpád A Csíkszeredában élő festőművész Gyergyóalfaluban született 1940. október 6-án. Középiskolai tanulmányait a marosvásárhelyi Művészeti Líceumban végezte 1958-ban, majd 1964-ben Kádár Tibor és Miklóssy Gábor tanítványaként szerzett diplomát a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán. Rajztanárként kezdett a Matematika-Fizika Líceumban, a mai Márton Áron Gimnáziumban. Legismertebb, kiállításokon többször bemutatott festményei: Vihar; Kenyérszelő; Földanya; Parasztbánat; Kenyér; Madárijesztők; Asszony; Mindennapi kenyerünk; Ikarusz; Napraforgó; Féltés. Gaál Andrással együtt a csíki művészközösség összetartó, markáns egyénisége. Számos hazai egyéni kiállítás mellett részt vett külföldi csoportkiállításokon többek között New Yorkban (1974), Barcelonában (1976), Krakkóban (1977), Nürnbergben (1980), Washingtonban (1988), Párizsban (2000) és Budapesten (2015). A 75. születésnapja alkalmával összeállított életműtárlata december 5-ig tekinthető meg a Csíki Székely Múzeumban. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. november 14.Bennünk van a végtelenSzületésnapi beszélgetés a 70 éves Baróthi Ádám szobrászművésszel – Marosvásárhelyen született, de valójában tősgyökeres szászrégeni... – Talán három napot voltam a vásárhelyi szülészeten, hetven éve itt élek a városban, neveltje vagyok. – Milyen volt a gyermekkora? – Színes és gyönyörű. Egészen más, mint a mai gyerekeké, akik a számítógép előtt rostokolnak. Szászrégenben három nyelvet beszélnek, mi is három nyelvet tanultunk: magyarul, románul, németül. Miénk volt az erdő, a legelő, fociztunk, játszottunk, rengeteg ifjúsági és háborús regényt, útleírást olvastam. Négyéves lehettem, amikor édesapám először kivitt a vasútállomásra, s amikor megláttam a pöfögő gőzmozdonyt, hazajöttem és lerajzoltam. Ahogy nőttem, vágyaim különböző eseményekhez kötődtek. Először mozdonyvezető akartam lenni, majd amikor megláttam az első vaskerekes traktort, traktorista, s az első vitorlázó repülőgép láttán, amit itt gyártottak, pilótának kívánkoztam. S közben agyagot gyúrtam, kis szobrok készültek, és sok-sok rajz csataképekkel. Zenetanár osztályfőnököm három évig tanított hegedülni. Azt mondta édesanyámnak: a gyereknek jó a hallása, de adja képzőművészeti iskolába. Így indultam Marosvásárhelyre. Izsák Márton szobrászművész, igazgató emlékezett arra, hogy hatodikban kitűnő eredménnyel felvételiztem. – Kik voltak tanárai a művészeti iskolában? – Izsák Márton, Hunyadi László a szobrászaton, Nagy Pál grafikatanár, Kemény János író veje, Barabás István festőművész, még az öreg Bordi András is leadott pár órát. Józsa Gerő volt a magyar szakos osztályfőnökünk, kiváló előadótanár. – Ki irányította, befolyásolta leginkább pályája kezdetén? – Hunyadi László. Nagyon lelkes volt. Beengedett a műtermébe, ott is tanultunk tőle szobrászatot, rézdomborítást, és az anyagokkal való bánásmód alázatát, szeretetét – ez a barátság most is él közöttünk. Osztálytársam volt Tamás Anna, Tamás Klára, Kiss Levente, Szabó Vilmos, Hunyadi Mária, Szép György, Nagy Dalma, akik kitűnő képzőművészek lettek. Sajnos, Anna és Vili már nincs közöttünk. – Akik bejutottak a művészeti iskolába, azoknál számított-e a származás, vagy csak a tehetség volt mérvadó? – Abban az időben Izsák Márton volt az igazgató, és az iskolában nem vették figyelembe a származást, csak a tehetséget. Pedig volt ott papgyerek, kulákfióka, ügyvéd- és orvosgyerek, és én is, akinek édesapját koholt vádak alapján elítélték mint a nép ellenségét. Építész volt, egy esztendő után szabadult, s rá tíz évre rehabilitálták. Akkor rájárt a rúd a régi rendszer értelmiségi gárdájára. Bezzeg más iskolában, így a régeniben is, dúlt a megtorlás ezek ellen, a gyerekeken is elverték a port. A vásárhelyi művészeti középiskola ilyen diákokat oltalmazó gyűjtőközpont volt. Izsák Marci bácsi, akit lehetett, ha tehetséges volt, begyűjtötte. Tartotta a hátát ezekért is, egyenes ember volt, tiszteletet parancsoló, szigorú, de jóindulatú; kevés szóval irányított. – Ezután jöttek az egyetemi évek... – Kolozsváron is jó tanáraim voltak. Akkor a román tanárok jó része beszélte a magyart. Nyolcat vettek fel a szobrászatra, abból média szerint a harmadik voltam. A felvételi nehéz volt, előbb román nyelvtanból és irodalomból vizsgáztattak. Ha volt annyi tudásod, hogy ezen keresztüljutottál, mehettél tovább a szakvizsgákra. Így aztán rengeteg jó székelyföldi gyerek – a rendszer aberrációja miatt – nem jutott be. 1966-ban már nem kellett románból vizsgázni, csak szaktantárgyakból. Végig ösztöndíjas voltam, szerettem tanulni, bennem volt apám ambíciója. Tanáraim közül szívesen emlékezem Kós Károly fiára, Kós Andrásra. Ő volt az egyik szakoktató, a katedrafőnök. De tanított Löwith Egon is, aki Mexikóban született, kitűnő tanár volt. Aztán visszakerült Romulus Ladea professzor, akit vallásos szobrai miatt korábban kiebrudaltak. Jó asszisztense volt Korondi Jenő. Tanárom volt még Földes László, aki hatalmas tudású ember volt. Ő esztétikát tanított, Borghida István művészettörténetet, a tudományos szocializmust és a filozófiát Bretter György. Bretter azzal nyerte meg a partit, hogy amikor bejött az első órára, ezt mondta: uraim, egy dolgot le kell szögezzünk, ezt a tantárgyat én fogom tanítani, de egy dolgot ne feledjenek: egy jó kapitalizmus még mindig jobb, mint egy rossz szocializmus. – Ezt így el merte mondani? – Úgy látszik, akkor még nem voltak közöttünk besúgók… Ledöbbentünk, utána minden óráján ott volt a társaság. – Mennyire használták ki a kolozsvári éveket? – Sok színházlátogatás volt, opera, operett, vasárnap délelőtti koncertek... Ruha Pista bácsi jóvoltából, aki egyszer-kétszer bevitt a saját koncertjére a Farkas utcai református templomba. Jegyünk nem volt, én vittem a hegedűtokot, a barátom a kottákat. Jó 15-20 év múlva Pista bácsi Régenben koncertezett, a református templomban és a koncert után egy nagyméretű Beethoven-linóleum-metszetemmel leptem meg. Csak nézte, nézte, sokáig, s azt mondta: ez igen, ez a tekintet és a torzonborz hajzat: az őrült zseni, a vívódó művész. Igen tetszett neki; öccse, aki elkísérte, még kettőt rendelt belőle. Igazán szép, emlékezetes találkozás volt. – 1970-ben végezte az egyetemet, s következett a kihelyezés. – Minden Bukarestben zajlott le. Akkor még nem tudtam, hogy országos első vagyok a szobrászaton. Szegény Vetró Arthur azt mondta: na, akkor válasszon, mi legyen, Bukarest vagy Temesvár? De én előre megbeszéltem apámmal, hogy hazajövök, ha megengedi, hogy a házunk mögött, a Maros-parton húzzam fel a műtermet. Nem szerettem a nagyváros zaját. De lehet, hogy nem is lettem volna már az országban, engem is elkapott volna a gépszíj, mint a korosztálybeli diáktársaimat. Szinte mind elhagyták az országot. Apám azt mondta: gyere haza, fiam, úgy hagytam ki a téglákat az öreg ház hátsó oldalán, hogy tovább lehessen rakni… Elkészült a műterem-lakás, és a tanárkodás mellett elkezdtem dolgozni. Az első komolyabb pályázat a Színház tér dekorálása volt 1973-ban, amikor a marosvásárhelyi új színház felépült. Kulcsár Bélával megnyertük az egyik pályamunkát, a nyolcalakos dekoratív kompozíciót. Most, néhány hónapja kettőt el akartak lopni belőlük. Sok bronzszobor tűnt el az országban az utóbbi időben, jó ára van a bronznak, alig néhány került elő. A minap tudtam meg, hogy az abafájai Huszár-kastélyról eltűnt az általam készített, RMDSZ rendelte két kétnyelvű feliratos portré és dombormű. Dsida Jenőről és Abafáji Gyulai Pál orvosról, krónikás diplomatáról készültek. Egyébként a visszakapott kastély vígan megy tönkre, a volt kisegítő iskola már nem felel érte… – Tanított az iskolában is. – Hat éven át a 2. sz. líceumban művészi rajzot, térmértani szerkesztést, technikai rajzot, később művészettörténetet a humán tagozaton, román-magyar osztályokban egyaránt. Mindig beloptam az órákra egy-egy művész albumát, és munkásságáról, irányzatáról, életéről is beszéltem. 1976-2010 között a szászrégeni zene- és képzőművészeti kisiskolában tanítottam rajzot, festészetet, szobrászatot és művészettörténetet. Két osztályteremben szimultán, két nyelven, mert vegyes nemzetiségű volt egy-egy osztály. Egy csomó gyereket küldtem a művészeti líceumba, Marosvásárhelyre. Egy kitűnő, lelkes kolléga lett az utódom a katedrán. A kisiskolában kezdte, a művészeti líceum után Budapesten végzett főiskolát. És hazajött, hogy itthon tanítson. Bartha Lehelnek hívják, festőművész. – Milyen anyagból dolgozik legszívesebben, mit szeret a legjobban? – A bronzot. Színvilágával, anyagával a legnemesebb, a legidőtállóbb, de sok munka készült alumíniumból, lévén hogy olcsóbb. De dolgoztam kőből, fából, grafitból is, és sok linómetszetet készítettem. 1996-tól művelem a festészetet, pasztellképeket, akvarelleket festek, de rajzolok is, és tus- meg préseltszén-munkáim is vannak. Nem számolom, hány szobrot készítettem eddig. Talán 200-300-at a kis plakettekkel együtt. Ebből 20-25 nagyméretű, köztereken álló emlékmű. – Melyik a világ legtávolabbi pontja, ahol létezik Baróthi Ádám-szobor vagy dombormű? – Amerika. Mert ott él a fiam és a lányom, családostul. Sajnos… – A ’89-es fordulat után tanácsosi szerepet vállalt a helyi önkormányzatban. – Igen, tagja voltam az RMDSZ-nek, benne voltam a választmányban, s amikor meghalt Balázs Lajos alpolgármester, a választmány úgy döntött, hogy legyek önkormányzati képviselő. Nagy András volt az alpolgármester, később pedig nyolc évig polgármester. 1996-tól 2004-ig két mandátumot töltöttem a városrendészetnél. Tudtunk tenni a régeni magyarságért, de főleg a város közügyeiben és a személyi ügyekben sokat. – És hogyan alakult a Petőfi-szobor ügye? Mert ezt a szobrot most itt látom a műterem bejárata előtt… – Háromszor tűztük napirendre. Kétszer leszavaztak, harmadszor úgy egyeztek bele, ha ott lesz mellette az Eminescué is. Több hónapi küzdelem után végre újra napirendre került, de külön volt az Eminescu- és külön a Petőfi-szobor szavazása. Először az Eminescuét tárgyaltuk, mi megszavaztuk, de amikor a Petőfié következett, a mi szobrunkat nem szavazták meg. S mi, magyarok, a 21-ből csak 7-en maradtunk, bár még két ember mellénk állt, egy független és egy roma tanácsos, de nem volt meg a kétharmados többség. A ravasz törvényalkotók jól tudták, hogy sok fontos ügy a nemzeti kisebbségekre vonatkozik – így a többség győz. A román tanácsosok azzal érveltek, hogy a római katolikus templomkertben van már egy Petőfi-mellszobor. Én meg azzal érveltem, hogy a városban él 10-11.000 magyar, és közterületen egy szobrunk sincs, ami ittlétünket igazolja. Ismét leszavaztak. – Milyen munkái készültek az elmúlt negyedszázad alatt? – Vegyük sorra: 2013-ban Szászrégenben felállítottuk a kommunizmus áldozatainak emlékművét, kő és bronz domborművekkel és háromnyelvű felirattal (3,65 m). Moldáviában, Ungheni város főterén áll a tölgyfából faragott Anyai szeretet c. térkompozícióm (2,35 m). 2011-ben készítettem el a Csángó Madonna a halott hőssel c. nagy bronz domborművet, mely Gyimesbükkön van a régi vámház egyik falán. 2009-ben felújították a disznajói I-II. világháborús emlékművet a bronz turulmadárral. A sasmadár a stilizált Szent Koronán őrködik (5,60 m). 2005-ben Bolyban elkészítettem Szent István mellszobrát fából, ami majd’ 2 méteres. Szászrégen a hegedűk városa: a helyi hegedűkészítés 50. évfordulója alkalmából 2001-ben pályáztam s megnyertem a Hegedűk emlékművének elkészítését, amely 7,2 m magas, kőből és bronzból készült. A galócási új római katolikus templomban található a Szűz Mária 22 magyar szenttel című, hármas tagolású, farostlemezre festett, 9 négyzetméteres szárnyas oltárképem. Ez 2003-ban készült, s én terveztem az előtte lévő, román és gótikus elemekkel díszített úrasztalát is. Két domborművem van Alsócsernátonban, az egyik Bod Pétert ábrázolja. Csak néhány munkát soroltam fel, de sok szászrégeni középületen látható még bronzdombormű és száraz falra festett kép. – Min dolgozik jelenleg? – A 2014-es szászrégeni egyéni tárlat után, ahol több mint 65 munkám volt kiállítva, és a 2015-ös Bernády Ház-beli, 75 munkából álló kiállítás után pihentem és azon gondolkodtam, mit tegyek? Lányom, fiam, unokáim Amerikában élnek. Ezt nehezen tudom feldolgozni. Szomorú vagyok, és kissé bezárkóztam egy ideig… – Sosem gondolt arra, hogy elhagyja szülőföldjét? – Nem, erre komolyan nem gondoltam. Nekem itt dolgom van, s addig el nem megyek, míg be nem fejezem. És addig lesz dolgom, amíg élek. Itt a hazám, és mélyek a gyökerek, amelyek ide kötnek. – Milyen elismerésben részesült Szászrégenben? – A magyarok értékelnek, a románság jó része is. Főleg a hajdani tanítványok, a város vezetősége s a kultúra jelenlegi vezető egyéniségei. Tavaly, a Szászrégeni Magyar Napokon kaptam életműdíjat, amit a Böjte Lídia vezette Kemény János Irodalmi Társaság és az RMDSZ adott. Ennél nagyobb elismerés nem kell! Ez többet ér száz éremnél, jólesett. A legszebb és legmeghatóbb pillanata e napnak az volt, amikor fent voltam a pódiumon, s jött az ötéves kis unokám, Márk, és virágcsokorral köszöntött. Most 16 ezer kilométerre vannak, nagyon messze, a világ túloldalán… – November 21-én lesz 70 éves. Isten éltesse sokáig! Mit szeretne még megérni? – Azt, hogy legyen annyi egészségem, hogy a hátralévő időt okosan használjam ki. Nincsenek világrengető terveim, soha nem akartam egy absztrakt, elvont világba menekülni csak azért, hogy modern művésznek tartsanak a kortársaim és az ifjabb nemzedék. Úgy találtam rá a mértékletes, modernebb forma- és színvilágomra, hogy munkáimat ne csak a művészek, hanem a képzetlenebb műélvezők is megértsék, emberi gondolatokat akarok kifejezni. Hiszen bennünk van a világegyetem kicsinyített mása és a végtelen is. Testünk, szellemünk mikrokozmosza ezernyi parányi elemből és részecskéből áll. Sejtrendszerünk talán a Tejút rendszere, s oly parányiak vagyunk, mint az űrben a legtávolabbi csillagok. Odafent minden mozgásban van, és örökkön- örökké változik. Mi is változunk, de amíg élünk, tennünk kell. A mi korosztályunk bizonyos dolgoktól már ódzkodik, mert, amint mondják, ez nem a mi világunk, de hozzánk tartozik és velünk együtt él, létezik. A művészetre való rálátás attól függ, mennyire vagyunk érzékenyek, mennyire átfogó az érdeklődési körünk. Én sokszínű embernek tartom magam, még ebben a kisvárosban is sok mindent kellett csinálnom: körvezetés, iskolások nevelése, szeretem a költészetet, szeretek olvasni. Tanítottam verssel, zenével, tánccal, technikával, tudománnyal, hogy növendékeimben az adott problémát, művészeti témát jobban elmélyítsem. Készítettem színházi díszletet, plakátokat, bábfigurákat a színjátszó körnek, tartottam kiállítás-megnyitót, tárlatokat szerveztem, értelmezni próbáltam és belelátni mások művészi világába. Elmondhatom magamról, hogy soha nem unatkoztam, közel kétezer példányos könyvtáram is segített ebben. Az emberekkel való kapcsolat, a gyerekek lelkivilágának, szépérzékének formálása mind feladat volt és marad. Ezt szerettem! – És mit nem szeretett? – Az emberi sunyiságot, a képmutatást. Barát csak akkor lehet valaki, ha nyílt és őszinte. A bajban ismerszik meg igazán. Ezzel kapcsolatosan van egy emlékem. Szervátiusz Jenő szobrászművész 1964-ben ment nyugdíjba, amikor felkerültem a főiskolára, de volt szerencsém látni gyönyörű festett faszobor- kiállítását Kolozsváron. Volt egy nagy kiállítása korábban is, amikor a román kultuszminisztérium egy szovjet kultúrdelegációt fogadott, és elvitték őket a Jenő bácsi kiállítására. Azok álmélkodva kérdezték: ez az ember mostanig hol volt? Mit csináltatok, hogy a világ nem tud róla? Azok hümmögtek, köntörfalaztak jobbra-balra, nem tudtak érdembeni választ adni. Megkérdezték az idős Mestert is: Ön hol volt eddig, hogy mi nem tudunk magáról? A válasz egyszerű és tömör volt: "Amíg ők fúrtak, én faragtam." Ennél szebb ars poeticát én még nem hallottam! A munka, az emberben lévő ambíció, a művészi vágy túltesz mindenen… Székely Ferenc Népújság (Marosvásárhely) 2015. december 2.Húszéves jubileumát ünnepelte a Magyar Ifjúsági TanácsA húsz éve működő Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) és tagszervezetei (ODFIE – Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet, IKE – Erdélyi Ifjúsági Keresztyén Egyesület, MISZSZ – Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége, EMI – Erdélyi Magyar Ifjak) szombaton Székelyudvarhelyen tartották meg az ünnepi gálát, ahol az egykori és jelenlegi vezetők emlékeztek vissza az eltel két évtized történéseire. A gálát a két műsorvezető, Barothi Brigitta (ODFIE-alelnök) és Szűcs Péter (EMI-alenök) nyitotta meg. A meghívottakat Fancsali Barna, a MIT elnöke, az est házigazdája köszöntötte elsőként, aki rövid értékelést tartott, majd a jövőbeli terveket osztotta meg a jelenlévőkkel. A felszólalók sorát Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke folytatta, aki megköszönte a MIT eddigi munkáját és azt, hogy 2007-ben a szervezet is támogatta az akkori Európai Parlament indulását. Ezt követte Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnökének beszéde, aki ugyancsak háláját fejezte ki az ünneplő ernyőszervezetnek. Nagy Pál, az Udvarhelyi Fiatal Fórum (UFF) egykori elnöke és a MIT- küldöttgyűlések egykori oszlopos tagja mesélt az 1995-ös kezdetekről, majd bemutatta azt a húszéves pólót, amelyben Strasbourgig bicikliztek az akkori IKAO csapatával. Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke, aki a leghosszabb ideig, kilenc évig volt a MIT elnöke, közvetlen gondolatokat osztott meg és jó tanácsokkal látta el a közönséget. A köszöntések után népdalokat énekelt Fekete Kincső, aki az ODFIE versmondó és népdaléneklő verseny díjazottja volt. A következőkben a tagszervezeti vezetők köszöntötték a gálát és mondták el elképzeléseiket a szervezettel kapcsolatosan. Elsőként Fülöp Júlia ODFIE-elnök, utána Sorbán Attila Örs EMI-elnök, majd Tussay Szilárd IKE-ügyvezető szólalt fel. Ezután történelmi pillanatra került sor. A MIT megváltoztatott alapszabályának köszönhetően Vass Orsolya UFF- elnök és Fancsali Barna aláírták azt a tagszervezeti megállapodást, amely lehetővé tette, hogy az UFF tagszervezetként csatlakozzon a MIT ernyője alá. Lakatos Ágnes éneke után levetítették a MIT elmúlt húsz évéből válogatott képes összeállítást, amely megtalálható a www.facebook.com/MITESEK oldalon is. A gálát a Himnusz eléneklése zárta, majd ezt követte a fogadás, amelynek a Küküllő Hotel adott otthont. Népújság (Marosvásárhely) 2015. december 5.A Látó 2015-ös nívódíjai2015-ben huszonnegyedik alkalommal osztja ki a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztősége a lapban publikált szerzők közül válogatva évzáró nívódíjait. Huszonhárom év alatt több mint 50 alkotó vehette át a vers, próza, esszé és debüt kategóriában az elismerést.A nívódíjak átadására a Látó Irodalmi Színpad keretében kerül sor Marosvásárhelyen 2015. december 12-én, szombaton 18 órától a Kultúrpalota kistermében. 2015-ben Aczél Géza (vers), Murvai Béla (debüt), Szilágyi Júlia (próza) és Tibori Szabó Zoltán (tanulmány) veheti át a Hunyadi László képzőművész tervezte Batsányi-emlékplakettet és a díjjal járó pénzjutalmat. Laudációt mond: Demény Péter, Kovács András Ferenc, Láng Zsolt és Vida Gábor. A Látó-nívódíjat először 1992- ben osztották ki, az előző Látó-évfolyam legjobbnak ítélt szerzőit tüntetve ki az elismeréssel. Az 1991–2013 közötti időszak díjazottjai: André Ferenc, Balázs Imre József, Bálint Tamás, Benedek Szabolcs, Bodor Ádám, Bogdán László, Burus János Botond, Demény Péter, Dimény Lóránt, Domokos Géza, Egyed Emese, Farkas Wellmann Éva, Ferenczes István, Fekete J. József, Fekete Vince, Gagyi József, Gulyás Miklós, Hajdú Farkas-Zoltán, Hatházi András, Horváth Előd Benjámin, Jakabffy Tamás, Jánk Károly, Jánosházy György, Karácsonyi Zsolt, Kelemen Hunor, Kenéz Ferenc, Kincses Réka, Kinde Annamária, Király Kinga Júlia, Király László, Kisgyörgy Réka, László Noémi, a Láthatatlan Kollégium hallgatói, Lászlóffy Aladár, Lászlóffy Csaba, Lövétei Lázár László, Márton László, Máté Angi, Mihály Emőke, Mihálycsa Erika, Molnár Vilmos, Mózes Attila, Nagy Attila, Papp Sándor Zsigmond, Romhányi Török Gábor, Salat Levente, Szakács István Péter, Sebestyén Mihály, Selyem Zsuzsa, Simonfy József, Székely Csaba, Szepesi Attila, Szilágyi Júlia, Térey János, Tóth Mária, Vallasek Júlia, Varga Illés, Varga László Edgár, Váradi Nagy Pál, Vári Csaba, Veress Dániel, Vermesser Levente, Visky András, Visky Zsolt, Zalán Tibor, Zoltán Gábor. Megjegyzendő, hogy a díj történetének első évében (1991) a romániai magyar szellemi élet műhelyei, a média jelentős intézményei és személyiségei iránti megbecsülésként Látó-díjban részesült a Balogh Edgár vezette Romániai magyar irodalmi lexikon munkaközössége, a Marosvásárhelyi Rádió kulturális szerkesztősége, Jászberényi Emese személyében és Makkai János, a Népújság főszerkesztője rangos publicisztikai tevékenységének elismeréseképpen. A rendezvény támogatói: a Nemzeti Kulturális Alap, a Bethlen Gábor Alap, a Communitas Alapítvány, az Aranka György Alapítvány. Népújság (Marosvásárhely) 2015. december 16.Kristófi János, akinek öröm volt a művészetKilencven éve, 1925. december 15-én született Monospetriben regiónk egyik legismertebb és legelismertebb huszadik századi festőművésze, Kristófi János. Kristófi János az elemi- és középiskolai tanulmányait a római katolikus egyház oktatási intézményeiben folytatta 1949-ig, főiskolai tanulmányai megkezdéséig. 1949-54 között a kolozsvári „Ion Andreescu” Képzőművészeti Akadémián Abodi Nagy Béla, Petre Abrudan, Kovács Zoltán és Mohy Sándor voltak festészeti tanárai. 1954-től Nagyváradon élt. 1955-től nyugdíjba vonulásáig, 30 éven át a Városi majd Népi Művészeti Iskolának nevezett szabadiskola tanáraként nemzedékeket nevelt a művészet szeretetére, indított el a művészi pályán és folyamatosan részt vett a váradi és országos művészeti életben. Minden fontos csoportkiállításon szerepelt és jelentős számú egyéni kiállításon mutatkozott meg otthon és külföldön. 1956-ban feleségül veszi a tehetséges szobrász-kerámikust, Hoványi Juditot. Házasságukból tíz gyermekük született. A festőművész 2014. január 5-én hunyt el Nagyváradon. Méltatás Banner Zoltán művészettörténész a következőképpen méltatta Kristófi János munkásságát: „Festői stílusa több szálon kötődik a posztnagybányai törekvésekhez és az impresszionizmushoz. Kristófi János a természetelvű piktúra képviselője; képein a fénnyel telített színek a látvány természethű, mégis egyéni módon átköltött kifejezésével párosulnak. Életművét – mely több mint kétezer festményre becsülhető – két korszakra, ezen belül öt vonulatra tagolhatjuk, melyek ugyanakkor párhuzamosan, illetve egymásba fonódva, egymást keresztezve érvényesülnek munkásságában. Első korszakának első vonulatát: a falusi táj és ember, mindenekelőtt szülőfaluja, Monospetri megörökítése képezi. Szinte magában hordozza e sajátos, az alföld és a dombvidék találkozásában kialakult domborzati- és falukép formai elemeit és gyorsan meg is találja hozzá a kifejezési eszközöket: a bihari természtei és települési jelleg szigorú rajzát, a szélesen ívelő, egymásba hatoló építészeti formák kompozícióját, s a reggeli és alkonyi fényekbe ágyazott, tompított színakkordokat. (…) Még első korszakán belül kialakul festészetének második vonulata: az urbanisztikai táj képtípusa, középpontjában természetesen Nagyváraddal; de ezzel az 50-es évek végén – 60-as évek elején letisztult, romantikus ugyanakkor a történelmi hangulathoz hű dokumentáris szellemmel örökíti meg későbbi utazásai helyszíneit is: Budapest, Bécs, Győr, Miskolc, Kolozsvár, Stockholm stb. pittoreszk részleteit.” Várad, mint múzsa „Miután otthonra lelt Váradon, figyelme előbb a kis mellékutcák szerény, falusias házain meg a piac szintén gyermekkorára emlékeztető motívumain torpan meg s csak fokozatosan szokik hozzá a szeme és festői képzelete a nagyvárosi életforma, életritmus artisztikumához” – emeli ki Banner Zoltán művészettörténész, aki a továbbiakban ezt írja Kristófi Jánosról: „Végülis igazi váradi festő lett, a klasszikus váradi festők utóda és kortársa, a város hűséges polgára és krónikása egyszemélyben. „Mintha minden, amit megfest, valamilyen módon népes családjához tartozna; a váradi utcák, házak csakúgy, mint a bihari falu, ahol nagymama él, (…) a hangszerek, amelyekkel a családi kamarazenekar játszik; a képtári folyosó, ahol sokáig álldogálnak más festők képei előtt; a fák, a víz, a levegő, minden, ami természetszerűen váradi…” – írja 1975-ös kiállítása alkalmából Bölöni Sándor író. De ez már nem a föld-színek, hanem a fény-színek korszakában, tehát a kettébe osztott életmű-idő második periódusában bontakozik ki, nagyjából a 60-as és 70-es évek fordulójától.” Második korszak A második korszakba vezető fordulat jelképes mozzanata a Művészetek című ciklus (1967), amellyel szinte észrevétlenül lép be Kristófi festői kamarazenéjébe a harmadik vonulat szólama: a műterem és a művészet világa, tematikai változatai, amelyekben maga a művészet, az alkotás válik képeinek tárgyává. Az életöröm lesz ettől kezdve festészetének alaphangja”. A nagy pályatárs, Jakobovits Miklós így ír Kristófi János műveiről: „Piktúrájának harmónikus zenei hullámai olyan mélységről jönnek, az élet vállalásának olyan férfias jeleit hordják magukon, amelyek festői jelentésükben átsütnek a finom szürkészöldeken, okkeres barnákon. Lelke mélyéről olyan meghitt nyugalommal és szenvedéllyel tereli a színeket a kartonok lazúros felületére, mint felelősségteljes szülő szeretett gyermekeit, mint jó hadvezér féltett katonáit. (…)Kristófi nem képet fest elsősorban, hanem a súlyosan megérlelt élményt kívánja kivetíteni, melyet lelke mélyén hord és dédelget, amelyről álmodik és amellyel küszködik. Igy azt mondhatjuk, Kristófiban a motívum jelen van. A tájjal s az emberrel való közvetlen kapcsolat csak egy hirtelen szikrát ad a művésznek, hogy vászonra téve a motívumot, megszabaduljon belső kényszerétől. Ez a lelki feszültség adja meg képeinek a belső megbízhatóságot, valamint a szemlélőnek a befejezettség érzetét, mert a gyors ecsetvonások alatt nem a vázlat könnyűvérűségét érezzük, hanem egy mélyen érző művész súlyos lelki és emberi problémáit, örömeit és vívódásait.” Vonulatok Kristófi János művészetében nagy szerepet kap negyedik vonulatként az akt műfaja, ugyanakkor már 1957-től, első Szent Erzsébet-kompozíciójától átszövi egész életművét a szakrális téma feldolgozása is, nem csak szent királyaink portréinak megfestése, hanem a zászlós körmenetek, gótikus vagy barokk templomkapukon át haladó hívek ábrázolása által is. „Költői ihletettségű művész” – mondja róla Banner Zoltán: „látásmódja és stílusa tiszta, áttekinthető, minden képe ember és természet, ember és környezetének harmonikus kapcsolatáról mesél a nézőnek. Hagyomány és modern szemléletmód, közérthetőség és művészi magasabbrendűség nála egymást erősítő fogalmak. Képei nyugalmat és erőt sugallnak, élénk vörös és kék színharmóniái derűt sugároznak, míg a pasztell színvilág finom lírai hangulatot közvetít a néző felé, nosztalgikus érzéseket ébresztve”. Maga Kristófi János egy a 85. születésnapja alkalmából adott interjúban a következőképpen vallott a művészetről: „A művészet minden ága azért van, hogy az emberiségnek orvossága, lelki felüdülése legyen. Azért van a szép zene, azért van a tánc és sok minden más, hogy ezzel boldogítsa az embereket a napi munka után. (…) Egy napi szorgos munka után a művészet gyógyír.” erdon.ro 2016. március 1.Aki románra fordította Wass Albert művétEgy kellőképpen nem ismert – és nem értékelt – műfordító, Cornel Câlţea nemsokára betölti a nyolcvanadik életévét. A Marosvásárhelyi Rádió egykori munkatársa volt az, aki ezelőtt tizenhat évvel román nyelvre fordította Wass Albert A funtineli boszorkány című trilógiáját Lângă Scaunul Domnului címmel. Óriási siker volt, ám a köteteket mára már sehol nem lehet megvásárolni. A hetvenes-nyolcvanas években gyakran futottunk össze a vásárhelyi népi egyetemként tisztelt egyetemi büfében, a „brasszériában”, ahova ő jobbára horgászatról beszélgetni jött, de hogy a sajtós horgászbarátok „sörrentettek”, hát ő is csatlakozott folyékony kenyérrel duhajkodók csapatához. Aztán valamikor a hetvenes évek vége felé a Duna-deltában ütköztünk, a 23-as Mérföld nevű halászfaluban, ahol ő igazi sporthorgászhoz méltóan sátorban lakozott, ellentétben velünk, puhányokkal, akik több-kevésbé komfortos lipován lakásban béreltünk szobát. Soha nem esett szó közöttünk irodalomról, műfordításról még annyira sem. Egyik legjobb barátja, rádiós kollégája, Csifó Jancsi borozgatás közben mondta neki, nyilván tréfálkozva: te Cornel, te egy „demisecui” (félszékely – szerk. megj.) vagy. Így aztán az ezredforduló évében kellemesen lepett meg, amikor arról értesültem, hogy lefordította Wass Albert A funtineli boszorkány trilógiáját. Még inkább meglepett, hogy sokaknak az volt a véleménye: szinte jobb az eredetinél. Meglátogattam vásárhelyi otthonában a borzonti születésű Cornelt a minap, hogy arról beszélgessünk, mi késztette arra, hogy épp Wass Albertet fordítson. „Tudod, az utóbbi időben néha kihagy az emlékezetem, arra sem emlékszem pontosan, hogyan kezdődött ez...” – mondta, de Geta asszony, a kedvesen vendégszerető feleség közbevágott: emlékezz csak vissza, Cornel, úgy mondtad akkor, hogy szegény Szekrényi Tibi (a vásárhelyi rádió sajnálatos módon vonatbalesetben elhunyt műszakisa – szerk. megj.) ajánlotta neked a könyvet... S akkor a fordító is észbe kapott: tényleg, így volt... „Az utóbbi években pedig románul jelent meg A funtineli boszorkány Cornel Câlţea kiváló műfordításában, melyet a román kritikusok elismerőn fogadtak. Szerintük aligha volt még olyan író – beleértve a románokat is –, aki ilyen empátiával jellemezte volna a román embereket. (...) Câlţea nemcsak lefordította, hanem műfordításával interiorizálta is az olvasmányélményt, melyet a szerző nyújtott, hiszen már a címátírás is arra utal, mi volt számára személyesen fontos a regényben: a hazai helyszínek, emberek. Vremea frăguţelor, Pretutindeni brazii vuiesc la fel és Pasărea neagră a címe a trilógia egyes részeinek. A román címátírások ötletesek, egyéniek: „Szamócaérés ideje” a kötet első részének címe (az eredeti magyar cím Az urszubeli lány), a második „A fenyvesek mindenütt egyformán zúgnak” – holott ez a Kunyhó a Komárnyikon lenne, a harmadik pedig maga A funtineli boszorkány – a román fordító ezt »Fekete madár«-nak címezi.” (Balázs Ildikó, PoLísz) Ismerős helyek „Nagyon sokat jártam ki a Maros völgyébe, oda, ahol a könyv cselekménye játszódik. Úgy is mondhatnám, ismerem, mint a szobámat. S nem csak ott, az egész Maros völgyét, egészen Gyergyóig jól ismerem, fiatal koromban sokat jártam arra...” – meséli az indítékot, ami arra sarkallta, hogy belevágjon a fordításba. Aztán kiderül, az édesapja állomásfőnök volt Gyergyószentmiklóson, volt alkalma megismerni a hegyek embereit. És nem csak megismerni – megszeretni is őket. Az összes helyet, amit Wass Albert leírt, azt mind ismerhette. „Mind-mind ismertem” – erősíti meg. Arra a kérdésre, hogy miért változtatta meg a könyvek címeit, azt mondta: „Nem emlékszem már, hogy miért. Úgy jött, úgy talált...” Nagy munka volt Azt próbáljuk összerakni, mekkora munka is volt a három könyvet lefordítani. Végülis a fordítás, a három kötet összesen 919 oldalt tesz ki (281 395 243 leütés) ami megírni is sok, nemhogy lefordítani, keresni a legjobb, legtalálóbb kifejezéseket. „Látod, már arra sem emlékszem, hogy tulajdonképpen mennyit is dolgoztam vele. Mondjuk, ez nem is csoda, hiszen régen volt, legalább tizenhét-tizennyolc éve. Az biztos, hogy nagy munka volt, de élveztem csinálni. Jól lehetett fordítani. Legalább egy évig tartott...” – mondja el Cornel Câlţea belerévedve a múltba. S ahogy kezdjük bontogatni az emlékeket, kiderül: a nagy időhöz nagy munka kellett. Amikor nekiült dolgozni, csak úgy repültek az órák, a napok, nem volt megállás. Erre jegyzi meg Geta asszony: a könyv megjelenése után a nagy kórházba kellett mennie, műtétre, s Baghiu sebészorvos asztalán a férje munkáját látta. Kérdezte tőle, hogy olvassa-e? Igen, de csak napi tíz oldalanként, hogy tovább tartson, annyira szép – válaszolta amaz. „A fordító és a lektor (Alexandru Cistelecan) nagy érdeme, hogy visszaadta a mű tartalmát, úgy, ahogy a szerző elképzelte, hogy eltakarja a valóságot szép szavakkal...” (Ioan Judea nyugalmazott ezredes) „... Marosvásárhelyen, a Nemzetközi Könyvvásáron bemutatták az író trilógiája, A Funtineli boszorkány román fordítását (Langă Scaunul Domnului címmel). A regény fordítója Corneliu Câltea. Ion Coja, bukaresti történész-professzor méltatta a kötetet. Elmondta, hogy a könyv íróját Erdélyben halálra ítélték. Marosvásárhelyen van egy utca: Ion Antonescu. Őt is halálra ítélték. Ugyanakkor sok olyan egyént nem ítéltek el, akik tényleg gyilkosok voltak. Sokan közülük a kommunista párt tagjai lettek. A kommunizmus perére többek között azért nem került sor, hogy ez ne derüljön ki. Végül kimondta: Wass Albert tisztességes embernek tűnik a könyv alapján.” (Máthé Éva) „Volt nagyon sok rossz reakció is, nagyon sokan szidtak engem, amiért lefordítottam, mert hogy Wass Albertet elítélték, de hát már csak ilyen a világ...” – mondja Cornel, akin egyáltalán nem látszik, hogy zavarná ez a körülmény. Ami viszont fölöttébb zavarja, az, hogy egyetlen példánya sincs már a fordításból. És tényleg nincs, magam sem találtam sem könyvesboltban, sem könyvesházakban, s még a világhálón is úgy szerepel a könyvkereskedések honlapjain, hogy elfogyott. „Eltűnt, de hogy hova, hogyan, fel nem tudom fogni, pedig legalább egy példány kellene nekem is belőle” – mondja bosszúsan, közben keresi a másik fordítását, a Niciodată címűt. Kincses Elemér Soha című művét ugyancsak Cornel Câlţea fordította románra, s erről is igen szépen írtak, többek között a craiovai Cuvântul Libertăţii című napilap. Nos, úgy tűnik, valamelyest normalizálódni kezd a helyzet. Vlasiu mesterrel a házban Távozáskor még behív a másik szobába, nézzem meg a műgyűjteményét. Egy teljes falat Ion Vlasiu-festmények, fényképek, faragások borítanak. Egyik képen a mestert a mezőbándi vasúti őrház kertjében kapta lencsevégre Cornel. Erre a képre igencsak büszke. Barátok voltak a hírneves szobrásszal. A szemközti fal mellett két kisplasztika, ugyancsak Vlasiu-alkotások. A falon két unokaöccse grafikai munkái több híres vásárhelyi grafikus és festő alkotásai között. Ezeket szeretem, ezek között mindig jól érzem magam – mondja a műfordító, aki idén októberben betölti a nyolcvanat. Elváláskor megegyeztünk: amennyiben valamelyikünk talál legalább egy példányt a Wass Albert fordításból, értesíti a másikat... „Emlékezzünk csak vissza, amikor a Lângă Scaunul Domnului címmel, Corneliu Câlţea fordításában 2000-ben megjelent A funtineli boszorkány, a könyv marosvásárhelyi bemutatóján Ion Coja, a magyarok iránti barátsággal nemigen vádolható Vatra-alapító, bukaresti egyetemi tanár egyebek között azt mondta, hogy ilyen szépen, ilyen mély együttérzéssel kevesen írtak a román népről, a Felső-Marosmente havasainak világáról. Nem akármilyen sikere volt a könyvnek; Ratosnya környéki román emberek ma is érdeklődnek, hogy hol, miként lehet megszerezni ezt az olvasnivalót. (...) Mindebből én azt szűröm le, hogy bizonyos román körökben ébredezik némi érdeklődés az erdélyi magyar író művei és személye iránt. Mindenképpen bátorító jelzés, ha nem csupán a politikum sikamlós színterein emlékeznek rá – még mindig mondvacsinált, alaptalan háborús bűnösséget, valótlan románellenességet, antiszemitizmust emlegetve.” (Nagy Pál irodalomtörténész egy, a Krónikában megjelent interjúban) Bakó Zoltán. Székelyhon.ro 2016. március 3.Márciusi események a Tomcsa Sándor SzínházbanÚjabb ősbemutatóra kerül sor a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházban: Toepler Zoltán és Garaczi László Brahms és a macskák című drámáját láthatják, Hatházi András rendezésében. Az előadást csütörtökön, március 3-án 19.00 órától mutatják be. A színház vezetése szerint egy olyan darabról van szó, ami nem szokványos „konzerv”, vagyis nem engedik elbújni a nézőket a székek közt, miközben a színészek játszanak. A nézőket is bevonják – amennyire ezt ők megengedik. Éppen ezért hangsúlyozottan kérik, hogy a bemutatóról ezúttal senki ne késsen el! „Mivel a Brahms és a macskák egy nyilvános próba, olyan lehetőséget ad a közönségnek, hogy betekintsen a színház életébe, magába a próbafolyamatba. Erre az elmúlt tizenhat évben nem volt lehetőség” – részletezte az igazgató. Nagy Pál színházigazgató kiemelte, hogy 2016-ban ez az első bemutató, de nem az első Hatházi által rendezett darab Udvarhelyen, szintén ő rendezte három évvel ezelőtt A lovasokat. A szakemberek elsősorban azért szeretik Hatházi munkáját, mivel teljesen másképp közelít magához a színházhoz. Időnként a közönség veszi is a rá kiosztott lapokat, ha nem csak szórakozni és töltekezni akar, hanem játszaná ugyanakkor a színházat. A Brahms és a macskák ily módon "ősbemutató egy nyilvános próbán", amelyet március 3-án, csütörtökön, 19.00 órától Tomcsa Sándor-bemutatóbérleteseknek, március 4-én, pénteken, 19.00 órától Nyirő József-bérleteseknek, március 10-én, csütörtökön, 19.00 órától Haáz Rezső-, március 11-én, pénteken Kovács György-, március 29-én, kedden Tamási Áron- és március 30-án, szerdán pedig Fekete István-diákbérlet tulajdonosoknak játszanak, szintén este 7 órai kezdettel. Az égig érő fa bábelőadás - Nagy Regina m.v. rendezésében - március 7-én, hétfőn, 10.00 és 12.00 órától, illetve március 8-án, kedden, ugyancsak 10.00-től és 12.00-től lesz műsoron a Koncertteremben, szabadelőadás formájában. Az Udvarhely Néptáncműhely előadása, A bál egy táncszínházi előadás, amely a magyar nép kultúrtörténetét próbálja a színpadi mozgás és a zene eszközeivel ábrázolni - rendező: Antal József - március 9., szerda 12.00 – Mikszáth Kálmán diákbérlet, nagyterem, március 9., szerda 19.00 – Fekete István diákbérlet, nagyterem. A zűrzavaros éccaka Ion Luca Caragiale örökérvényű vígjátékának sajátos továbbgondolása Albu István rendezésében. Ezt az előadást március 13-án, vasárnap 19.00 órától lehet majd megtekinteni, szabadelőadás formájában a nagyteremben, játssza a gyergyószentmikósi Figura Stúdió Színház. Március 15-ét a forradalom.ma című műsorral köszöntik, napján, 2016. március 15-én 9.00 és 12.00 óra között. További információkat az eseményről a színház honlapján találhat az érdeklődő: www.szinhaz.ro Neil Simon Pletyka című bohozatát március 22-én, kedden, 19.00 órától Móricz Zsigmond-, március 23-án, szerda, 19.00 órától Arany János-diákbérleteseknek játsszák. Örkény István Tóték című tragikomédiával március 15én, kedden Brassóban, a Mátyás mesékkel március 18-án, pénteken 11.00 és 13.00 órától Kézdivásárhelyen, március 31-én, 11.30 és 13.30 órától Csíkkarcfalván lép fel a társulat. eloszekelyfold.com 2016. április 13.Elégedetlen az udvarhelyi társulatAbszurd komédiát, Sławomir Mrożek lengyel drámaíró Nyílt tengeren című darabját mutatja be a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház stúdió-előadásként. De nemcsak a csütörtökön bemutatandó komédia hajótöröttjei hánykolódnak reményvesztetten, hanem a társulat is: a vezetőség szerint a jelenlegi helyzet miatt többen is a távozást fontolgatják. Praktikusabb a stúdió-előadás A közelgő helyhatósági választások miatt egyesek mást is belemagyaráznak Sławomir Mrożek művének üzenetébe, ám Csurulya Csongor, az előadás rendezője szerint a valósággal való bármilyen hasonlóság csupán a véletlen műve. Nagy Pál, a Tomcsa Sándor Színház igazgatója sajtótájékoztatón elmondta: praktikusabb számukra a stúdió-előadás, hiszen kevesebb szereplőt igényel, és bárhol könnyen előadható. A bemutató csütörtökön este hét órától lesz. Az abszurd komédia és Mrożek többi alkotása is sokat foglalkoztatta Csurulya Csongort. Szerinte jól megírt darab, erős mondanivalóval rendelkezik, mindig aktuális üzenete van. Csurulya úgy véli, a stúdió-előadásnak bensőséges, meghitt hangulata van, a színészeknek muszáj a szó legnemesebb értelmében jelen lenniük, „nem oldhatják meg technikából” a szerepet, mint egy nagyszínpadi előadáson, hiszen a néző közelsége miatt lebuknának. „Négyszer négyméteres játszótéren telik el a hetven perc, a történet szerint és az előadás jellegéből adódóan is egymásra vannak utalva a szereplők, egymásból építkeznek, és így érnek el a történet végpontjáig” – avatott be a részletekbe a rendező. Mivel csak négy szereplő van, ilyenkor többet foglalkozhatnak a karakterek árnyalataival, ezért Csurulya szerint kimunkáltabbak az ilyen produkciók. Mint mondta, aki az udvarhelyi színésznőket szeretné látni a színpadon, csalódni fog, hiszen négy férfi színész, Tóth Árpád, Szűcs-Olcsváry Gellért, Barabás Árpád és Dunkler Róbert lép fel az előadásban. „Nem nézői provokáció, hanem nézői részvétel van az előadásban, közös szellemi utazásra indulhat a közönség a színészekkel” – mondta a rendező. Alapvetően sok humorral megírt darabról van szó, amin kacagni is lehet, de Csurulya szerint ennek ellenére komolyan kell venni az abszurd komédia műfaji besorolást is. Túlterheltek a színészek „Szükség van a költségvetés-kiegészítésre, ellenkező esetben elmennek a színészeink” – tért át a másik témára Csurulya Csongor a sajtótájékoztatón. Tavaly óta az intézményben változatlan a létszám, a színészek túlterheltek. „Nem lehet folytatni, ha az embereknek elfogy a lelkesedésük és a motivációjuk. Van, akinek nem kell ez a helyzet. Ha a színészek nem érzik a haladást, akkor nem érzik magukat sikeresnek, és elmennek olyan helyre, ahol annak érezhetik magukat” – mondta a művészeti vezető. Nagy Pál szerint nem is a fizetésekkel, hanem az állások számával van gond, hiszen a színészek, de a technikai személyzet is túlterhelt. Veres Réka Krónika (Kolozsvár) 2016. május 5.Bemutatta Hargita megyei önkormányzati képviselőjelöltjeit az EMNPKorrupciómentes közéletet, észszerű gazdálkodást és a helyi önkormányzatokkal való partneri viszonyt szeretnének az Erdélyi Magyar Néppárt megyei önkormányzati képviselőjelöltjei. Sajtótájékoztatón mutatkoztak be csütörtökön a párt listájának első helyezettjei Csíkszeredában. „Elkészítettük és leadtuk a párt megyei képviselőjelölt-listáját, amely 39 főt tartalmaz. A listán próbáltuk arányosan megjeleníteni a területi képviselet elvét, hogy Csíkszék, Gyergyószék és Udvarhelyszék megfelelőképpen és súllyal legyen képviselve. A jelöltjeink között vannak olyanok, akik eddig is aktív szerepet vállaltak a helyi önkormányzatokban, és olyanok is, akik a civil, vagy kulturális életben tevékenykedtek, és most szeretnének a továbbiakban az önkormányzatiságban aktívan részt venni” – mondta el Jakab Attila, az Erdélyi Magyar Néppárt Hargita megyei elnöke, a párt megyei önkormányzati képviselőjelöltje. A párt által összeállított jelöltlista első négy első helyezettje volt még jelen a sajtótájékoztatón: Zakariás Zoltán és Kolcsár András, az Erdélyi Magyar Néppárt országos alelnökei, Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke, valamint Nagy Pál, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács udvarhelyszéki elnöke. Választási programjuk között szerepel egy megyei jogvédő szolgálat létrehozása, amelynek feladata lenne a helyi önkormányzatok jogsérelmeinek orvoslása, példaként említették a székely zászló használata és a községháza felirat kapcsán elindított ügyeket. Ugyanakkor szerintük a turisztika terén egy összehangolt befektetési tervre is szükség lenne Kovászna és Maros megyékkel közösen. Gazdasági fejlesztéseket is szeretnének megvalósítani, továbbá a közbiztonság növelését és a törvénytelen erdőkitermelés visszaszorítását is célul tűzték ki. Fő prioritásaik között szerepel még a tulajdonjogok tisztázása is, ennek rendezése nélkül beruházások, fejlesztések maradnak el. Barabás Hajnal Székelyhon.ro 2016. május 26.A trianoni békediktátum évfordulójára készülnekIdén is megszervezi az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) a Nemzeti Összetartozás Napját Udvarhelyen, ahol a trianoni békediktátum aláírására emlékeznek. Mivel június negyedikén hivatalos kampánycsend van érvényben, reméli, hogy nem lesz politikai csatározások áldozata a Nemzeti Összetartozás Napja – jelentette ki Nagy Pál, az EMNT udvarhelyszéki elnöke. Ettől függetlenül a civil szervezetek mellett a politikai pártok is kaptak meghívót a rendezvényre, és a történelmi eseménnyel kapcsolatos témájú felszólalásokra is kapnak lehetőséget. A megemlékezést délután fél öttől tartják a Millenniumi emlékműnél, ahol koszorúzni is fognak. Az esemény részeként a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) helyi szervezete megrendezi az immár hagyományosnak mondható biciklitúráját: Székelyudvarhelyről indulva a Nyikó mentén haladnak Székelykeresztúrig, majd visszatérnek Udvarhelyre. Ezek mellet az EMNT és az SZNT megrendezi az Összetartozás futballkupát. Fülöp-Székely Botond Székelyhon.ro 2016. május 27.Politikamentes megemlékezés június 4-énAz Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) idén is megszervezi a nemzeti összetartozás napját június 4-én Székelyudvarhelyen, melynek keretében megemlékeznek a trianoni diktátum aláírásáról. Az eseményre meghívják a civileket és a romániai magyar politikai szervezeteket is, de kikötötték, politikai felszólalásokra nem kerülhet sor. Nagy Pál, az EMNT udvarhelyszéki elnöke csütörtökön elmondta, mivel június 4-én kampánycsend van, kizárólag a történelmi eseménnyel kapcsolatos felszólalásoknak adnak helyet. A megemlékezést délután fél öttől tartják a millenniumi emlékműnél, ahol koszorúzni is fognak. Az esemény részeként a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) helyi szervezete megrendezi az immár hagyományosnak mondható biciklitúráját: Székelyudvarhelyről indulva a Nyikó mentén haladnak Székelykeresztúrig, majd visszatérnek Székelyudvarhelyre. Az SZNT udvarhelyszéki elnöke, Bíró Edit a csütörtöki sajtótájékoztatón elmondta, részt vesznek május 29-én azon a kézdivásárhelyi tüntetésen, melyet a merényletkísérlettel vádolt Beke Istvánnal és a felbujtással vádolt Szőcs Zoltánnal való szolidaritás kifejezésére szervez a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM), az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) és a Minta ifjúsági szervezet. Mint mondta, a tanács is szolidaritást vállal a román állam által meghurcoltakkal, és azokkal is, akiket megbírságoltak a székely szabadság napi rendezvényen való részvétel miatt. A március 10-ei megmozduláson egyébként több mint tizenöt udvarhelyszéki kapott bírságot csendzavarásért. A szombati tiltakozásra Udvarhelyről is indul busz, helyeket foglalni a 0745-214802-es telefonszámon vagy a Vár utca 4. szám alatt lehet. Nagy Pál elmondta, továbbra is lehet ingyenes jogi tanácsadást kérni az EMNT-től egyéni vagy közösségi jogsérelem esetén. Fülöp-Székely Botond | Krónika (Kolozsvár) 2016. június 1.Politikamentes megemlékezés június 4-én?Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) idén is megüli a nemzeti összetartozás napját június 4-én Székelyudvarhelyen, melynek keretében megemlékeznek a trianoni diktátum aláírásáról – írta a Krónika. A tudósítás szerint politikamentes rendezvényre készülnek, ami azért furcsa, mert mind a trianoni békediktátum, mind pedig maga a nemzeti összetartozás eszménye kőkemény politikai kategória, fogalom. Az 1920. június 4-én történtek, de különösen az előzmények és a következmények a legsúlyosabb politikai kérdéseket vetik fel, mindmáig. Az udvarhelyi eseményre a szervezők meghívják a civileket és a romániai magyar politikai szervezeteket is, de kikötötték, politikai felszólalásokra nem kerülhet sor. Nagy Pál, az EMNT udvarhelyszéki elnöke elmondta, mivel június 4-én kampánycsend van, kizárólag a történelmi eseménnyel kapcsolatos felszólalásokra adnak lehetőséget. A megemlékezést délután fél öttől tartják a millenniumi emlékműnél, ahol koszorúzni is fognak. Az esemény részeként a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) helyi szervezete megrendezi az immár hagyományosnak mondható biciklitúráját: Székelyudvarhelyről indulva a Nyikó mentén haladnak Székelykeresztúrig, majd visszatérnek Székelyudvarhelyre. A Székely Nemzeti Tanács udvarhelyszéki elnöke, Bíró Edit egy sajtótájékoztatón elmondta, a tanács szolidáris a merényletkísérlettel és felbujtással alaptalanul vádolt székely fiatalakkal, Beke Istvánnal és Szőcs Zoltánnal, de azokkal is, akiket megbírságoltak a székely szabadság napi rendezvényen való részvétel miatt. A március 10-ei megmozduláson egyébként több mint tizenöt udvarhelyszéki kapott bírságot csendzavarásért. Nagy Pál megerősítette, továbbra is lehet ingyenes jogi tanácsadást kérni az EMNT-től egyéni vagy közösségi jogsérelem esetén. Nagyváradon másnap emlékeznek és tartanak össze A szervező Csillagocska Alapítvány és a Magyar Polgári Egyesület a trianoni békediktátumra emlékezve, a nemzeti összetartozás napjának Kárpát-medencei programsorozatához kapcsolódva megemlékezésre hívja és várja a város magyarságát június 5-én, vasárnap 18 órára a vasúti pályaudvarral szemben álló nagyvárad-réti református templomba. Rövid áhítat után alkalomhoz illő versösszeállítást ad elő Meleg Vilmos színművész, fellép a Nagyváradi Asszonykórus, a Váradi Dalnokok és a Nagyvárad-Réti Református Egyházközség Sztárai Mihály Kórusa. itthon.ma//erdelyorszag 2016. június 5.Megemlékezés az összetartozás jegyében SzékelyudvarhelyenKilencven hat éve írták alá a trianoni békediktátumot, s hat éve a Magyar Országgyűlés ezt a napot a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánította. Erre emlékeztek szombaton, június negyedikén délután a székelyudvarhelyi Millenniumi emlékműnél – az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács szervezésében. Tisztaság, remény, kitartás, összetartozás és cselevő stratégia kell, hogy az igazság győzedelmeskedjen – mondta el Nagy Pál, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke. Beszédében utalt a pénteki, csíkszeredai zászlóelkobzásra. „Ez az újabb provokáció is világossá teheti mindenki számára, hogy az elmúlt huszonhat évben ebben az országban nem lehet a bukaresti politikai küzdelmekben tartós eredményt elérni a magyar közösség számára sem. (…) Hiszen a titkosszolgálatok által átszőtt hatalomban és újabban a börtönök fenyegető árnyékából nem lehet hitelesen képviselni a magyarság érdekeit, erre csakis a közösség összetartó ereje lenne képes” – fogalmazott. A sokáig elhallgatott történelemről, a kivándorlás veszélyeiről Biró Edith, a Székelyudvarhelyi Székely Tanács elnöke beszélt, aki úgy fogalmazott: „azé a föld, aki lakja”. Majd Bereczki-Orbán Zsolt, a szombatfalvi református egyházközség lelkipásztora is szólt az egybegyűltekhez. Az eseményt a civil szervezetek és politikai pártok koszorúzása zárta. Az ünnepséget Nagy Tünde katonadalai, a Székely Dalegylet és a Törökbálinti Lendvai Károly férfikórus, majd Balázs Ferenc Vegyeskar énekei tették színesebbé és a himnuszok eléneklése zárta. Dávid Anna Júlia Székelyhon.ro 2016. június 6.„Össze kell tartanunk” – a trianoni diktátumról emlékeztek megA trianoni békediktátum 96. évfordulóján, június 4-én, szombaton több településen is megemlékeztek a nemzeti összetartozás napjáról. Erdélyben elsősorban templomokban szervezett rendezvényeken tettek hitet a nemzeti összetartozásról a trianoni döntés évfordulóján. Az idei rendezvényekre azonban rányomta a bélyeget az a tény, hogy tegnap önkormányzati választások zajlottak, és szombaton a törvény értelmében kampánycsendet kellett tartani. Kézdivásárhelyen például erre hivatkozva tiltotta be a polgármester a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) által kezdeményezett rendezvényt. A június 4-ei megemlékezésnek Sepsiszentgyörgyön van hagyománya Erdélyben, ahol immár 15. alkalommal tartottak szabadtéri megemlékezést. A központi Erzsébet parkban, az egykori országzászló helyén mintegy 200-an gyűltek össze, hogy meghallgassák a SepsiReform Egyesület által meghívott szónokokat. Gazda Zoltán, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) sepsiszéki elnöke beszédében rámutatott: nemcsak a múltban, napjainkban is dolgozik a „sötét erő”, amelynek célja a magyar nemzettest széttrancsírozása, mert fáj, hogy a megcsonkított magyarság feldaraboltságában is erős és elszánt tud lenni. „A legjobb védekezés a támadás alapon továbbra is agresszivitással rohannak Magyarországnak, a magyarságnak” – fogalmazott Gazda Zoltán. Hozzátette, most a jogállamiság leple alatt meghurcolják, bebörtönzik a székelyeket, szabadságukért jogosan folytatott harcuk miatt alkotmányellenesen gyártanak vádiratot, az önrendelkezési küzdelmet pedig terrorista bűncselekményként könyvelik el. „Ezt az országot nem az államelnök, sem a kormány, hanem a román titkosszolgálatok irányítják kényük-kedvük szerint. Hogyan fogunk a tükörbe nézni, ha hagyjuk, hogy még sötétebb cselekedetekre szánják el magukat?” – tette fel a kérdést az SZNT sepsiszéki vezetője. Marosvásárhelyen, a hagyományos helyszínen, a Bolyai téri unitárius templom udvarán, a nemzeti összetartozás fájánál gyülekeztek az emlékezők. A szervező, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Maros megyei szervezete idén felhívással fordult a történelmi egyházakhoz, hogy kondítsák meg a harangokat abban az órában, amikor aláírták az Erdélyt Magyarországtól elszakító békeszerződést. Nagy László unitárius lelkész felszólalásában kiemelte, ennek a napnak az egymásra való odafigyelés ügyét kell szolgálnia, hiszen „az együtt gondolkodás, az együtt munkálkodás jegyében kell meghozni annak bizalmát, hogy gyermekeink, unokáink ezen a nyelven, az anyanyelvükön imádkozhassanak a jövőben is”. „A négy évvel ezelőtt elültetett összetartozás fája minden marosvásárhelyi magyar embert arra kell emlékeztessen, hogy vannak közös dolgaink, amelyeket összefogással valósíthatunk meg” – fogalmazott a lelkész. A székelyudvarhelyi millenniumi emlékműnél is sokan összegyűltek a trianoni békediktátum 96. évfordulója alkalmával, ahol Nagy Pál, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke is a magyarság összefogását, a közös cselekvési stratégiát sürgette. A pénteki csíkszeredai zászlóelkobzásra utalva úgy fogalmazott, az egy újabb provokáció, amely világossá teheti mindenki számára, hogy az elmúlt huszonhat évben ebben az országban nem lehet a bukaresti politikai küzdelmekkel tartós eredményt elérni a magyar közösség számára sem. „A titkosszolgálatok által átszőtt hatalomban és újabban a börtönök fenyegető árnyékából nem lehet hitelesen képviselni a magyarság érdekeit, erre csakis a közösség összetartó ereje lenne képes” – fogalmazott Nagy Pál. Bakó Zoltán, Dávid Anna Júlia, Gyergyai Csaba | Krónika (Kolozsvár) 2016. június 17.Szerelmes évad jön UdvarhelyenReménykedve tekint a következő évadra a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház vezetősége, noha több más kulturális intézménnyel kell megosztaniuk a színpadot, ami nem kis mértékben nehezíti munkájukat. Nagy Pál igazgató és Csurulya Csongor művészeti vezető szerint öt bemutatóra számíthat a székelyudvarhelyi közönség az elkövetkező évadban, amely a szeptember végére előrehozott dráMA fesztivállal kezdődik. Az első bemutató Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátéka lesz Zakariás Zalán rendezésében, majd a Csicser című, egy legendán alapuló produkciót viszik színre Csurulya Csongor rendezésében. A kortárs szöveg ezúttal sem fog hiányozni a színpadról: bemutatják Parti Nagy Lajos és Darvas Ferenc Ibusár című zenés-táncos „huszerettjét”. A Barabás Árpád színész-rendező által színpadra vitt darab Csurulya Csongor művészeti vezető reményei szerint koprodukció lesz a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházzal. A diákokra gondolva az új évadban Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című színjátékát is műsorra tűzik, majd áprilisban Mika Myllyaho finn szerző Káosz című fekete komédiáját mutatja be a társulat. „Szerelmes, vággyal telített évad következik” – összegezte a művészeti vezető. Több szabadelőadás lesz Továbbra is műsoron marad A néma cipő története és Az égig érő fa című bábelőadás is. Nagy Pál igazgató szeretné, ha a most indult bábtagozatot is megszilárdítanák, ugyanis vidéki vendégelőadásaik nagy sikert arattak, ezért a kiszállások számát is növelnék. A gyerekbérletesek három székelyföldi színház produkcióját tekinhetik meg: az udvarhelyi társulat Csicser mesejátékát, a Csíki Játékszín Hanyistók című gyerekelőadását, valamint a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház gyerekelőadását. A diákbérletesek jövőre stúdióelőadásokra is számíthatnak, ilyen lesz a Szentivánéji álom, a Nyílt tengeren, az Ibusár, valamint a Csongor és Tünde című produkció. A felnőttbérletesek egy része a Shakespeare-darab, az Ibusár és a Csongor és Tünde színjáték mellett a Káosz című fekete komédiát tekintheti meg, de választható egy vendégelőadás is. A Roberto Zucco című drámát és a Nyílt tengeren című abszurd komédiát a következő évadban szabadelőadásban nézhetik meg a felnőttek, ugyanis a színház vezetősége nagyobb teret szeretne adni a bérleten kívüli műsoroknak. A bérlet- és jegyárak nem változtak, csak a bérletekre érvényes kedvezményes időszak módosult, ezúttal júniusban van a legnagyobb árleszállítás, majd szeptembertől a megszokott áron válthatnak bérletet a nézők. A bérletesek helyeit ezúttal is augusztus 15-éig tartják fenn. Távozik egy színész A művészeti vezető elmondta, változik a társulat: Varga Márta színész visszatért gyermeknevelési szabadságáról, ősztől pedig Bekő Fóri Zenkő is visszajön, ám Vidovenyecz Edina elhagyja a székelyudvarhelyi társulatot. Nagy Pál igazgató elmondta: továbbra is keresnek újabb férfi színészt. A társulat jelenleg a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljára készül, ahol június 24-én a Brahms és a macskák című előadás felújított változatát mutatják be. Ezt kedden, az évad záróelőadásaként az udvarhelyi nézők is megtekinthetik. Az intézmény vezetősége szerint nehéz évadot zárnak, amely alatt főként a megosztott színpad és az emberhiány okozott gondot számukra. Elmondták: a Művelődési Ház és az Udvarhely Néptáncműhely által is használt színpadon nehéz egyeztetni a programokat. „A próba a színpadon van, az előadás is ott van, itt lép fel azonban a Néptáncműhely, a Filharmónia, a maturanduszt és a különböző konferenciákat is itt szervezik” – sorolta a problémákat Csurulya. A színház vezetősége úgy véli, Udvarhelynek kulturális stratégiára van szüksége, ami hatékonyabbá és átláthatóbbá tenné a város kulturális életét. Eddig is hangoztatták javaslataikat, csak a városvezetőség sosem hallgatta meg ezeket, remélik, ezúttal nyitott fülekre talál a három érintett intézményvezető közös javaslata. Veres Réka Krónika (Kolozsvár) 2016. június 20.Tárlat nyílt Nagy Pál munkáiból MarosvécsenHalálának harminchetedik évfordulóján Nagy Pál marosvásárhelyi festőművész és pedagógus kevésbé ismert munkáiból nyílt kiállítás a marosvécsi Kemény-kastélyban a szenvedélyes műgyűjtő, Madaras Sándor hatékony hozzájárulásával. Pontosan harminchét évvel Nagy Pál és felesége, Kemény Zsuzsa tragikus halála után köszöntötte a nagyérdeműt a Kemények vécsi fészkében a tárlatot megnyitó Madaras Sándor a hétvégén. 1979. június 18-án, a makfalvi alkotótábor megnyitójára tartó házaspár és az autójukban ülő Varga Katalin újságírónő Erdőszentgyörgy és Csókfalva között halálos balesetet szenvedett. A korán távozó alkotót nem feledte az utókor: munkáiból több településen is emlékkiállítást szerveztek, a ’89-es fordulat után Marosvásárhelyen utcát neveztek el róla. „Mindenki tudta, hogy kiváló ember, buzgó pedagógus és nagyszerű művész, de néhány lelkes újságcikken – többnyire ugyanazok tollából – nem terjedt túl a hivatalos elismerés. Van, akinek meg kell semmisülnie ahhoz, hogy jelentőségét felismerjük” – írta Nagy Pál halála után Borghida István néhai erdélyi művészettörténész. Nagy Pálról, a vidám emberről igyekezett hű képet festeni a tárlatmegnyitón megjelent mintegy hatvan érdeklődőnek Kincses Elemér. Az ismert rendező és író egy régmúlt buli hangulatával elevenítette fel fiatalon távozott barátja emlékét. A szombaton megnyílt tárlat látogatói már a kastély folyosóján ízelítőt kaphattak Bordi András, Aurel Ciupe, Kovács Zoltán, Miklóssy Gábor egykori tanítványának munkásságából. Az esemény plakátja a művész több mint fél évszázados festői állványáról köszön vissza, és belépésre buzdítja azokat, akik ellátogattak a Marosvásárhelytől negyven kilométerre fekvő kastélyba. A neves alkotó fiai a kinyomtatott grafikák másait aggatták ki a kastély két vendégszobájának a falaira. Az eredeti munkákat egy dossziéba lefűzve csodálhatták meg az érdeklődők. A látogatóknak feltűnhetett az aránylag sok és egymáshoz nagyon hasonlító önarckép kiállítása, aminek sajátos a magyarázata. „Apám minden születésnapján készített egy-egy önarcképet magáról. Reggel a tükörbe pillantott, aztán nekiállt magát lerajzolni” – idézte fel emlékeit Nagy Pál kisebbik fia, Géza. Az egyik ilyen önarckép rendkívül eredetire sikeredett: a papír helyett a művész egy hatalmas üvegfelületet választott, mely alá tükröt helyezett el, a kettő közé pedig mennyasszonyi fátylat „komponált be”. „Ha már van egy ilyen kastélyunk, használjuk ki a falait – osztotta meg a tárlatlétesítés ötletét Nagy Géza. A szervezők igyekeztek az alkalomhoz illően kicsinosítani a két hatalmas vendégszobát. A tűzcsapot például ötletesen egy alkotás közben lencsevégrekapott Nagy Pál-fotóval takarták el. A Marosvécsre visszatelepedett, és a kastélyt pofozgatni próbáló Nagy Géza arra kérte a látogatókat, hogy ne a málladozó falakat vagy a foltokat nézzék, hisz azokat a kastélyt évtizedeken keresztül használó kórházotthontól kapták „örökségbe”, kijavításuk időt, türelmet és főleg pénzt, sok-sok pénzt igényel. Szucher Ervin Krónika (Kolozsvár) 2016. június 25.Nagy Pál újra velünkIdő marta falakon időálló grafikák. Az emeleti termek, ahol Nagy Pál rajzait kiállították, még távol állnak attól, hogy felidézzék a marosvécsi Kemény-kastély fénykorát, de az igazi érték így is méltó otthonra talál a történelem viharait átvészelt hajlékban, és vonzza az érdeklődőket. Június 18-án is sokan keresték fel a várat, hogy részt vegyenek a festő újabb emlékkiállításának megnyitóján. Szomorú évforduló késztette az utódokat erre a tárlatnyitóra, 37 esztendeje hunyt el közúti balesetben Nagy Pál és újságíró felesége, Kemény Zsuzsa s velük együtt D. Varga Katalin, A Hét egykori munkatársa. Mégis a derű uralta az emlékidézést. Ezt a művészt méltató dr. Madaras Sándor meg is indokolta: a kor keltette mindenféle nehézség ellenére a vidámság jellemezte a családot, Nagy Pálék szerettek élni. Ennek jegyében anekdotázva, mosolyt, nevetést fakasztva osztotta meg a jelenlevőkkel a róluk őrzött emlékeket a tárlatnyitásra felkért barát, és hasonlóan emlékezett korán eltávozott szüleire két fiuk, Vécsi Nagy Zoltán és Vécsi Nagy Géza is. Sőt a közönség soraiból az író, rendező Kincses Elemér is humorba öltöztette emlékeit. Előttük zene, Székely Levente és tehetséges kisdiák tanítványa, Tamás Ádám hegedűjátéka s a helybeli iskolásokat képviselő Gorbai Eszter éneke hangolta derűre a közönséget. Madaras Sándor természetesen Nagy Pál különleges emberi, pedagógusi kvalitásait, életműve fő jellegzetességeit, maradandó értékeit is részletezte. Kitért páratlan tájékozottságára, sokoldalú tudására, újító, kísérletező kedvére, nyitottságára, művészete intellektuális mélységeire. Sokak számára ő volt A Tanár, ma is számos alkotó Nagy Pált tartja a mesterének. Olyanokat is megtanított "látni", akik nem készültek művészi pályára. Ehhez nagyban hozzájárult két kiadás után mára ismét hiánycikké vált könyve is, a Barangolás a képzőművészetben. Nagy Pál úgy tudta rávezetni az érdeklődőket a modern festészet, szobrászat, a folyamatosan megújuló vizuális művészetek megismerésének útjára, hogy őt magát a hatalom sohasem engedte nyugati utazásra. Akkor készített szabad kézzel a mai digitális képalkotási munkákat idéző műveket, amikor a számítógépes technikákat még nem is ismerhette. A méltató kiemelte: az alkotó legnagyobb öröme, ha műveivel képes minél több embernek továbbadni azt az alkotói örömöt, amit ő is érzett munkája során. A festőnek gyakran volt ebben része, sokszor megcsodálhattuk képei szépségét. Persze az utókor még adósa, máig nem mérte fel szakavatottan mindazt, amit a művész a követőire átörökített. A mostani marosvécsi kiállítás is figyelmeztet erre. A Vécsi Nagy Géza műgyűjteményéből kiválogatott grafikákból többet még nem láthatott a nagyközönség. Ezért is érdemes a kastélyba látogatni. És máris felhívhatjuk a művészetkedvelők figyelmét egy még újabb tárlatra, amelyen Nagy Pál festményei, grafikai munkái láthatók. Mikházán a Csűrszínház egyik fontos idei eseményeként június 24-én a tragikus sorsú művész emléke előtt kiállításnyitóval tisztelegtek. A kiállított anyag dr. Madaras Sándor kollekciójába nyújt bepillantást. (N.M.K) Népújság (Marosvásárhely) 2016. június 28.Csűrszínházi Napokat tartottak MikházánA budapesti Nemzeti Színház két előadása, a Yorick Stúdió és a temesvári Csíky Gergely Állami Magyar Színház közös produkciója, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem előadása, a Spectrum Színház bemutatója, valamint a Nagy Pál gyűjteményes kiállítás töltötte ki az idei Csűrszínházi Napokat a hétvégén Mikházán. A Felső-Nyárád menti település megtelt élettel ezekben a napokban, a helyiek és a környékbeliek mellett sokan érkeztek Marosvásárhelyről, valamint számosan az elszármazottak közül. Valamennyi előadást telt házzal játszották, a megújult Széllyes Sándor Csűrszínház nézőtere is módosult: a hátsó sorokból jobban látják a nézők a színpadot az emelvénynek köszönhetően. A nyárádremetei önkormányzat jóvoltából nemcsak a nézőtér és a színpad újult meg, de a Csűrszínház melletti tér is: kövezetet és gyepet kapott, a sörsátor és grillező előtti rész is új asztalokkal és padokkal, napernyőkkel megújulva kínál lehetőséget a látogatóknak az étkezésre, felfrissülésre. Képzőművészet és színház Idén a fesztivál helyszínén a Madaras Sándor marosvásárhelyi idegsebész gyűjteményéből származó Nagy Pál-grafikákból és -festményekből nyitottak kiállítást. A tárlatot Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, a néhai Nagy Pál fia nyitotta meg. Pozsgai Zsolt Liselotte és a május című darabját a helyi művelődési házban tekinthették meg az érdeklődők a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hallgatóinak előadásában, Harsányi Zsolt rendezésében. Tamási Áron Vitéz lélek című művéből készült előadást hozott a budapesti Nemzeti Színház. A péntek esti háromfelvonásos előadás iránt nagy volt az érdeklődés, a szervezőknek pótszékeket is be kellett tenniük a nézőtérre. A Vidnyánszky Attila rendezte darabban olyan közismert és nagy népszerűségnek örvendő színészek is felléptek, mint Reviczky Gábor vagy Mécs Károly. Psyché hét alakban Szombaton a Yorick Stúdió és a temesvári Csíky Gergely Állami Magyar Színház közös produkcióját, Neil LaBute Valami csajok, avagy egyszeröt című darabját B. Fülöp Erzsébet rendezésében a Reneszánsz panzióban láthatta a közönség. Este 9-től a Csűrszínházban Weöres Sándor Psychéjét adták elő Vidnyánszky Attila rendezésében. A két és fél órás, 18 éven felülieknek szánt előadás a budapesti Nemzeti Színház, a Gyulai Várszínház és a Kaposvári Egyetem közös produkciója a viharos életű költőnőről, a Weöres kitalálta Psychéről, akit hét színésznő személyesít meg a színpadon. A Spectrum Színház az évad utolsó bemutatóját tartotta vasárnap Mikházán, Hedry Mária Tündér Míra című mesejátékát Török Viola rendezte. A produkciót a társulat ősztől tűzi műsorára marosvásárhelyi székhelyén. Antal Erika Krónika (Kolozsvár) 2016. június 29.Nagyenyed: felújított közösségi tér, restaurált kápolnaJelentős beruházások a református egyházközségben Az utóbbi évtizedben több jelentős beruházás és sürgősségi beavatkozás történt az enyedi vártemplom épületállaga megőrzésének érdekében: fedélszékjavítás, új héjazat, szellőzővakolat felvitele, vonórudak beépítése, orgonaátépítés, karzati pillérek aláfalazása, fűtésrendszer beszerelése. Aki valamennyire is jártas az építészetben, tudja, hogy nem apró toldás-foldásokról van szó. Említett munkálatokat követően egy közel 3 millióeurós uniós pályázatot nyert az egyházközség, amely a hátralevő teljes külső-belső szakszerű felújítást foglalta magába, de utolsó száz méteren a bürokrácia megtalálta az ügy kerékkötőjét: egy banális 30 centiméteres telekviszony-bonyodalmat, amely zátonyra futtatta az egész nagy pályázatot. Voltaképpen a református és az evangélikus templomok közötti közös területről van szó (1/3-a evangélikus, 2/3-a református), és csak utólag derült ki, hogy az unió csak 100%-os tulajdonú ingatlant támogat. Tóth Tibor lelkipásztornak viszont van lelki ereje elölről kezdeni az egészet. Ahhoz, hogy újból megpályázhassa az aktuális kiírásokat, első feltétel az előző, nyertes, teljes műszaki terv felfrissítése. Ez több lépésből tevődik össze, amelynek első szakaszához Magyarországról, az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával elkészült már a megvalósíthatósági előtanulmány. Egy kívülálló számára talán egyszerűnek tűnik a procedúra, viszont annak, akinek a szükséges anyagi erőforrásokat elő kell teremtenie, valódi oroszlánharcot kell megvívnia az ügyintézés bonyodalmával. No meg tetemes összegre is szüksége van, hiszen nálunk a temérdek papír nem csak fontos, hanem drága is. A templom felújításának körülményes története mellett vannak más bíztató bátorítások is, például az enyedi közösség két másik álma válik valóra: a vár területén található, úgynevezett Áprily-ház közösségi termének kialakítása, illetve a temetőben levő ravatalozó teljes külső-belső felújítása, szintén a fentebb említett intézmény támogatásának köszönhetően. BASA EMESE Szabadság (Kolozsvár) 2016. július 30.Albert-Lőrincz Márton: Vidéki Pegazus(Rendhagyó beszélgetés Bölöni Domokos íróval a 70. előestéjén) Kapóra jött a közelgő évfordulós esemény, hogy kicsit közelebb hozzuk Bölöni Domokos emberi arcát, megrajzolván az alkotó ember portréját. Nem szabályos interjúra készültem, ebben a műfajban ez ideig már többen megszólaltatták. Valami olyasmit eszeltem ki, amely kellően játékos, de piszkálódó legyen, és ne zúdítsak rá elcsépelt kérdéseket, amelyekre rutinválaszokat lehet adni, de azért perzselje meg öntudatát, ne intsen le, valahogy fontosnak tartsa "komoly" kérdéseimet, amelyekre nem lehet nem válaszolni. És elkezdtünk egy e-beszélgetést, nem felfedve szándékomat, amely eredetileg inkább csak egy ötlet volt, aztán, ahogy ez a kéthetes (intermezzós) levelezgetés egyre előrébb tartott, egyik mailben megfeddjen: csapdába csaltál. Igen is, meg nem is. Bölönit mindig szívesen hallgatom. És hogy ebből a levelezésből kikerekedik-e az író alkotói portréja, megszületik-e egy rendhagyó beszélgetés sajtóba tétele, az nyilván Bölöni Domokos hozzájárulásán múlik. Én, a magam részéről, egy baráti ISTEN ÉLTESSEN, DOMI!-val köszöntöm, és az alábbi beszélgetéssel tisztelgek előtte. – Nekem a decembert, neked az augusztust jelölte ki a szülői akarat (vagy véletlen) azonosító kódnak, és évről évre ekkor lendül (vagy döccen) előrébb életünk. Milyen viszonyban vagy ezzel az érzéssel? – Igen, a tied: 1951.12.10., az enyém: 1946.08.11. Nem is tudom, mihez kezdjek a kódommal. Módfelett zavar a szülinapozásban, hogy minden elevenszülött többnyire az anyja kínja árán jön a világra. Mit is ünneplünk tehát?! – Pedig csak úgy kézháttal elintézed a fura élethelyzeteket, hiszen amikor írod történeteidet, megmosolygod, kiröhögöd, olykor szájba vered ferde jellemű hőseidet. A vidorság nem kenyered? – Ó, nem. Minden csak szerepjátszás. Nem kell komolyan venni. A valóság mindig más. Társaságban és odahaza is mindig a humorosabbik arcomat mutatom, de alapjában véve érzelmes alkat vagyok, például ha olyankor szólal meg a himnusz, könnyeim között tudom énekelni. – De a szerepeinkben is mi magunk vagyunk, csak kihegyezzük azt a részünket, amelyet felszínre hoz egy helyzet, egy kép, egy gesztus, másokat elnyomunk, szublimálunk. Ez áll a lírára. A prózában mi a helyzet? Az író a hozott anyaghoz csak hozzáteszi a maga kiegészítőit. Ezek a kiegészítők teszik sajátossá, egyedivé, amit papírra vetünk és megment az epigonságtól. Megteremtődik a stílus. Rosszul gondolom? – Biztosan így van, nem tudom. Engem gyermekkori becsvágy hajtott, amit aztán félreértelmeztem. Mint minden dilettáns, azt hittem, hivatástudat. Sosem elemeztem az alkotás mechanizmusát. (De igen; csak idejében abbahagytam, mert élénken él az emlékezetemben Mikszáth Kálmán egyik írása, arról, miért nem olvassa el egyik fiatal híve tudós elemzését az ő írásművészetéről. Valami olyasfélét hoz ki, hogy úgy járna, mint Strázsa János, a hályogkovács.) A prózában vannak a tehetségüket mérnöki munkával kiaknázó, penzumosan dolgozó írók, és vannak az ösztöneikre hallgató, kevésbé " kiszámítható" alkotók. Üdvös, ha mindkét típus egyesül a szerzőben, de hát ha ezt boncolgatnám, akkor abbahagyhatnám a fikciós irodalmat, dobbanthatnék valamelyik tudományos fórumon. Enyhén szólva így sem mozgalmas az életem, akkor pedig halálra unnám magam. Visszatérve: írni feltétlenül és nagylelkűen kell, ahogy Márainál olvastam. Komponálni pedig ésszel, persze. De ihlet, ösztön nélkül csak fércelni lehet. – Ész és ösztön, ez lenne az irodalmi kánon logikája? Nyilván a logika és az affekció spontán mértékletességével. Másképpen: ami az íróember szívén, az a tollán. Ezzel Alexa Károly munkásságát aposztrofálták. Rád is érvényes lenne? Kényelmes vagy kényelmetlen az ilyen irodalomcsinálás? – Ész és bűbáj, olvassuk Szabédi Lászlónál. Nem tudom, milyen az "irodalomcsinálás", én ugyanis nem űzöm. Alexa Károly munkásságát érdemben nem értékelhetem. Akkor sem lehetnék "szívem-szám" író, ha szeretném, ugyanis olyan szűk a közlési terünk, hogy csak a legtehetségesebbek engedhetik meg ezt a fényűzést. És persze néhány mellveregető, szájaskodó vagy a zseni szerepében tetszelgő kóros magamutogató. Egyébképpen pedig annyi a költő és író a világban, spéci itt, a Kárpát-medenceében, hogy amennyiben valaki még idejében abbahagyná, mint Kemény János a báróságot, hát senki észre nem venné, "hogy egy baka hiányzik a csatából". – Az alkotói tudatosság felé szeretném terelni a beszélgetést. Kérdezem is: mit értesz ezen? – Az alkotói tudatosság csodálatos. Mindenki szeretne valami nagyot, pompásat, szépet alkotni. Kedvvel olvasgatom a nagy és jelentős írók ilyen irányú megnyilatkozásait. Azért is, mert magam nem vagyok távlatosan tervező típus, kimondhatatlanul lusta is volnék, de még nem eléggé bölcs ahhoz, hogy magamra nézve is átlássam a porszemlét hiábavalóságát, ezért aztán csöndes beletörődéssel próbálok minél gyakrabban "hódolni" a mániámnak: ne teljen el nap írás nélkül. (De persze telik.) – Vajon miért fontos a rangsorolás az irodalomban? Hiszel- e benne, van-e köze az olvasókhoz, az irodalomban elfoglalt helyhez? S ha van rangsorolás, milyen annak érdemlegessége? – Hűha, tanár úr, maga folyton szeminarizál. Rangok és címek mindig is voltak, rangsorolás mindenben volt, van és lesz. Mihelyt észrevesszük, hogy nincs két egyforma dolog a világon, máris rangsorolunk. Fontos tudni, kik a legjobbak, kik a kevésbé jók, és kik azok, akik a "futottak még" kategóriába vagy oda sem tartoznak. Ez az irodalomtudomány játszótere. Amúgy pedig kinek-kinek megvan a maga külön bejáratú "rangsora". Engem persze érdekel a kánon, de nem zavar a szemlélődésben. Nem vagyok egyedül abban a hitemben, hogy főként azok érdemlik a legrangosabbnak kijáró címet, akik, elutasítván a hivatali trombitálást: a legszebben muzsikálnak. Ha pedig a gerinc is esztétikai kategória volna, no, akkor lenne csak haddelhadd a berkekben. – Akkor ugye adódik a dilemma: van rangsorolás (emberi ítélkezéssel mért rang és cím), bizonnyal az irodalmi színen is, és van az érdem, aminek feltehető kritériuma az esztétikai teljesítmény, alkotói tudatossággal jól összekeverve. Esztétikai teljesítmény, irodalmi ízlés, divathóbort, kapcsolati tőke és küldetés – nagy szavak lennének? Csak kérdezem, igaz, valóban kíváncsi vagyok. És tudom azt is, hogy az, amit eddig letettél olvasóid asztalára, elégséges ahhoz, hogy megelőlegezze a kérdezősködőben a hitet, hogy nincs rossz vagy jó válasz, csak olyan, ami téged disztingvál. Ily módon, az effajta szőrszálhasogató "szeminarizálás" akár egy rendhagyó interjú is lehetne. Jól is jönne közelgő szülinapod apropóján. (No, csak vissza ne utasíts(d)!) – Jaj (hogy pompásan szerénykedjem), én már annyi interjút adtam ide meg oda, hogy ha annyi jó könyvem volna (ojjé, ha csak feleannyi!), már akkor is csúcsboldog lehetnék. De én csak afféle pályaszéli ingyennapszámos vagyok, nincs irodalmi célom, babérra csak a konyhában vágyom. De ha sokat piszkálsz (mert rájöttem ám, hogy miben sántikálsz), ezekből a rojtozott szélű mondatokból még akár olyasféle is összeállhat. "Az olvasó asztalára" nem nagyon tettem le jelentőset. Egyáltalán, szinte semmit sem tettem oda, ugyanis az a pár kötetem, amely állami vagy alapítványi támogatással jelent meg, nem nagyon juthatott el a magyar könyvpiacra, legfeljebb könyvnapi felmutatásra a kiadók standján vagy az Országos Széchényi Könyvtárba kötelespéldányként. A többi könyvem saját költségen, némi baráti segítséggel, magánkiadásban jelent meg, két-háromszázas példányszámmal, nem kerültek kereskedelmi forgalomba, inkább a rokonok, barátok, ismerősök, érdeklődők jutottak hozzájuk egy-egy olvasótalálkozó alkalmával. (Két könyvem olvasható, letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtár honlapjáról.) Ezért hát szerényen jegyzem meg: én a kortárs magyar irodalom számára tulajdonképpen nem is létezem. Mégis volt némi hasznom az íróságból, és persze az újságszerkesztésből: egy-két megbízható ember megismerése, aki ráadásul barát is. Nem sok, mert folyamatosan távoznak, egyikük-másikuk idejekorán. Hálás vagyok, hogy ismerhettem Tóth Istvánt, Fodor Sándort, az irodalmár Nagy Pált, Sütő Andrást, Létay Lajost, Lászlóffy Csabát, Csiki Lászlót, Nemess Lászlót, Sigmond Istvánt és már 1973 óta Páll Lajost. Egyik kötetének dedikációjában Bajor Andor kedves kollegájának nevez. Ez az én igazi díjam. – A jó bort zamatáért fogyasztják, a bölönis rövidprózát játékos őszinteségéért. Nálad első helyen a "huncut" novella áll, ez adja irodalmi védjegyedet. Az olvasót megnevetteted, de a nevetés csak olyan, amilyet a karikatúrák csalnak elő. Novellisztikád mély hely- és emberismeretről árulkodik. Szellemi világodat ebben a kitárulkozásban szórod szét, és ez a kitárulkozás egyúttal értékteremtés is. Csakhogy az igazgyöngyöt sokan nem ismerik fel. Nem lehet, hogy ne bántana! Hiszen, ha jól érzékelem, hiánypályán mozogsz a novellairodalomban, senkinek sem zavarod a helyét. S ráadásul "ingyennapszámosként". – (Lassan besétálok a csapdádba.) Az íróság maszek foglalkozás (Kányádi), csak igen keveseknek szinekúra, senki sem kötelez a prófétaságra. Ingyennapszámosként azt írhattam, amihez kedvem és módom volt, az pedig, hogy az én "hiánypályám" nem veszélyeztet másokat, akár jó is lehet, mert senki sem irigyli tőlem a kapát, nem orozza el a nadrágszíjparcellámon termesztett kenderemet (bocsánat: kukoricámat). Magam vétek olykor a gazdálkodás szabályai ellen, amikor azt képzelem, hogy a sorok közé, a tarkapaszuly és a tök mellé elférne a paprika és a paradicsom, uram bocsá’: az avokádó vagy a mexikói egérdinnye is. Rá kell pedig jönnöm, hogy a legbiztosabb befektetés a torma, mert azt egyszeri telepítéssel a kertem sarkába honosítom, és hálából hosszú éveken át gyökerezik. Valahogy kedvesebb a csípése is, mint a csilipaprikának. – Vagyis a versnek (?!) Ott is kemény a logika, mint a "nadrágszíjparcella" megművelése, az évelő "növények" honosítása. Játék a logikával? – A vers a kertek gyöngyvirága és kerítés tövi csalán is, egyszerre gyümölcs és méreg, kábteák anyaga és gyógyteák levele-virága, életízesítő és kárhozatvetemény. A "mindenmingedelem" varázsanyaga, amelytől mégsem annyira hiábavaló a lét, sőt a nemlét is szivárványos értelmet nyer. A legnagyobb költő az volt, aki a végtelen világokat megteremtette. A kozmosz: kimeríthetetlen líra. És persze logika is. Aki szereti a verset, az már megért valamit a nirvánából. (Eléggé dagályos voltam?) – Ha áttennők az allegorikus beszédet az irodalmiba, megkérdezném: miképpen lettél író? – Miért kezd el az ember írni? Valamiféle hiányérzetből. Vágyik arra, hogy ne csak elvegyüljön, hanem ki is váljon (utalás J. A.-ra). Hatodikos vagy hetedikes tanuló koromban kaptam keresztapámtól ajándékba egy pár közönséges gatyás házi galambot. Nem tetszettek, felülfizetéssel pávafarkúra cseréltem őket. Azok nyomban visszarepültek szülőfészkükre, de szerencsémre visszajött a régebbi pár, a gatyás házi. Azon a nyáron házat, csűrt, istállót, mindent benépesítettem kalitkákkal vagy fészekrakásra alkalmas tákolmányokkal. Két év múlva már félszáz galambom volt. De sem pávafarkú, sem posta nem volt közöttük. És nem értettem, miért nem szállnak hozzám. Miért mindig csak az enyéim pártolnak a többihez... Sok évvel később ez a tapasztalás eredményezte egyik novellámat, amelyben elpusztult galambok szálldosnak haldokló gazdájuk ágya körül. Honnan tudtam volna, mi mire lesz jó, hiszen csakhamar kiábrándultam a galambokból, és mint minden rendes falusi gyerek, aki csak vásárosnapokon lát vonatot, mozdonyvezető akartam lenni?!... De mindenekelőtt költő. Petőfi és Arany János távoli példák voltak, viszont negyedikes korunkban Porkoláb János valós történetet öntött versezetbe, mégpedig ekképpen: "A mi macskánk, a szürke,/ Tegnap este besurrant a csűrbe./ Reggel lássatok csodát:/ Hat kiscicát!" Ezt mindenki elfogadta, mert igaz volt: a csűrben ott miákoltak a poézis eleven bizonyítékai, és a tanító néni is adott egy almát Jánosnak. A Toldi olvastán derült ki aztán, hogy a vers akkor is való, ha mese, de elképzelhető, mi több: józan ésszel felfogható, hihető. – Nyelvi spontaneitás, asszociációk, tudatos építkezés, néhány szokatlan csavarintás, s talán az üzenet, a leírt szöveg célja – ezek nélkül nincs bölönis stílus, nincs "küküllőmadár", nincs "szélrózsakankalin", nincs Bölöni Domokos. – A jó történet egyszersmind dráma és líra is. A törekvés tehát kézenfekvő: okosodván az embernek fia olyan beszédmódot igyekszik kialakítani, amely egyszerre láttatja a metrót és annak kanyarjában (olvastam valahol) a metró tehenét is. – Egy generáció élő elemei vagy benne vannak az irodalmi kánon fősodorában, vagy nincsenek benne. A kánon Isten tudja hogyan szerveződik, de az élő generáció kiválasztódott tagjai fújják meg a sípszót a startban állóknak, és ugyanők zsűriznek. Mit gondolsz minderről? – Kánonalkotás mindig is volt, az irodalomban is úgy változik a divat, mint az öltözködésben, lám csak, visszajött a minden sort nagybetűvel kezdő versírási mód. Jobb lesz tőle a líra? Francot, kétféle vers van: jó és rossz. Ami a nyelvi divatot illeti: lám, te is generációt írsz és mondasz, pedig van rá szép és beszédes magyar kifejezés is: nemzedék. A beszédmód, a narráció változik, mégis az a legsikeresebb mű, amelyet nem kell folyton "igazítani", "korszerűsíteni". A divatmajmolás pedig számomra (is) pompás tematikai bánya. – Kritikai visszhang vagy van, vagy nincs. Irodalmi kitüntetések vagy vannak, vagy nincsenek. Divatos szerzők mindig vannak, maradnak, vagy a süllyesztőbe kerülnek. Érdemesebb benne lenni a fősodorban, vagy Sziszüphoszként görgetni magunk előtt a sziklát? – Nem vagyok álszent, csak egy kicsit. Mindenki arra vágyik, hogy ismerjék és elismerjék, méltányolják és kedveljék, netán szeressék. Azt sem kiabálom el, hogy az ezüstszikla, melyet görgetek, voltaképpen bronzollal bekent echte papundékli (Fülöp Miklós humoreszkje): a színház díszleteskocsijáról esett az országútra, elzárván a közlekedést. A kétfelől is feltorlódó gépkocsik sofőrjei (virtuál kritikusaim) az elhárításra várva uzsonnáznak, kávéznak, kártyáznak, pletyóznak, szidják a szidnivalót – mígnem megjelenik két szaki kezeslábasban, és játszi könnyedséggel visszapakolja a sziklát a teherautóra. Addigra én már hetedhét országon is túl leszek. – Hogyan tovább? A kortárs írói társadalomnak tagja vagy. Az olvasók számon tartanak, várakoznak. – Írószövetségi tag vagyok ugyan (a románnak 1990-től, a magyarnak 1999-től), de egyik székházban sem jártam, és már nem is kívánkozom. (A tagsági díjjal sosem voltam adós.) Nem vagyok biztos benne, hogy a szűkebb ismeretségi, baráti körömön kívül valaki is számon tart, pláne várakozik. Míg aktív újságíró valék, valóban számos visszajelzést kaptam, alig egy vagy kettő volt elmarasztaló. De ma már nem érdekel senkit a fogatlan kutya, hiszen már ugatni is elfelejtett. Mégis, annyira tisztelem magamat, hogy hetvenéves koromra kiszorítottam a szűkös költségvetésből annyit, amennyibe az újabb könyvem került. Címe: A rablóhús fogyasztása, alcíme: Játékos jegyzetek (Kreatív Könyvkiadó, Marosvásárhely, 2016), és ez sem különbözik a többitől: rövid kisprózát tartalmaz. A könyv nem kerül kereskedelmi forgalomba, ismerősök, érdeklődők, rokonok, barátok juthatnak hozzá alkalmi találkozások során. – Utolsó kérdésem: Nagyon utáltad ezt a játékot? Jómagam élvezettel kérdezősködtem, jól éreztem magam a társaságodban. – A hetvenöt éves Cseke Gábor írta a Jelentések magamról1 című könyvében: "A mi generációnk józanabb része, amely jobbára kifelé gyalogol az életből, belátta azt, hogy a következő húsz-harminc évben már nem ő fogja megváltani a világot, s nem is ágál igazán az első sorokban, nem akarja magát néptribunnak láttatni különböző hordókon és magaslati dobogókon". Férfiasan bevallom: dobogóm nincs, de van saját hordóm, a feleségem falujában tartjuk, a pincében. Nem álltam rá, de amikor egyszer küküllőmenti jókedvem támada, igencsak meglovagoltam. Mit mondjak: módfelett megzabosodván csillagokat rúgva szárnyalt velem, mint valami fősodorba kavarodott, kánonbosszantó, a Parnasszus everesztes csomolungmáját rakétázó tüzes vidéki Pegazus. 1 Cseke Gábor: Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2009. Bővített változat. Népújság (Marosvásárhely) 2016. augusztus 11.Szilvássy Carola újra MarosvécsenKiállítás egy különleges asszony életéről A helikoni leszármazottak idei találkozóján báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola újra visszatért a marosvécsi Kemény-kastélyba. Tette ezt Szebeni Zsuzsanna színháztörténész, a Budapesti Színháztörténeti Intézet munkatársának jóvoltából, aki gróf Bánffy Miklós író, politikus, rendező életét és munkásságát kutatva figyelt fel a 20. század kezdetének egyik legérdekesebb, legizgalmasabb, rendkívül művelt, nonkonformista Kolozsvári nőalakjára. Abból a meggyőződésből kiindulva, hogy szükségünk van női példaképekre, Szilvássy Carola életéről és egyéniségéről Szebeni Zsuzsanna érdekes kiállítási anyagot állított össze – Egy modern társadalmi felelősséget vállaló asszony szerepei a századfordulón címmel –, amelyet először a Budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum Körtermében állítottak ki. Az úgynevezett bolygó kiállítást a Kolozsvári magyar napokon a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház Reményik Sándor Galériájában láthatta a közönség. A Szilvássy Carola életútját dokumentumok, naplórészletek, fotók, vallomások, alapján bemutató tárlat jelenleg a nagyszebeni református templomban és a marosvécsi kastélyban tekinthető meg. Báró Bornemissza Elemérné nem először "tartózkodik" Marosvécsen, hiszen a helikoni találkozók elmAradhatatlan résztvevőjeként rendszeresen jelen volt a Kemény-kastély vendégei között, s közben a szervezésben is jelentős segítséget nyújtott a házigazdáknak. Állítólag az ő javaslata volt, hogy a szabadtéri tanácskozások színhelye a kastélypark százados tölgyei alatt legyen, ahol Kós Károly terve alapján a Kuncz Aladár emlékére állított helikoni kőasztal helyét is kijelölte. Régi jó ismeretség fűzte gróf Kemény Jánoshoz és feleségéhez, Augustához. Augusta fivérét John Patont, Szilvássy Carola testvére, Szilvássy Margit és férje, gróf Béldi György hívta meg Erdélybe, ahol az angol állampolgárságú férfit az első világháború kitörésekor internálták. Az erdélyi arisztokrata családoknál eltöltött "kényszerfogság" annyira jól telt, hogy 1922-ben egy levitézlett hadi motorkerékpárral újra visszatért Erdélybe, és magával hozta a húgát, Augustát is. A jármű Marosvécsen elromlott, így ismerkedett meg a kastély fiatal ura a lánnyal, s mivel Kemény János anyanyelve is az angol volt, könnyen szót értettek. A találkozás szerelemmel és a Béldi család mezőségi lakhelyén, Gyekén megkötött házassággal végződött – számol be a nem mindennapi történetről Marosi Ildikó Versailles- i repkény című könyvében. A vécsi kastélyban megnyílt emlékkiállításon megtekinthető egy régi keresztelőről készült fénykép, amelyen a Kemény család elsőszülött gyermekét, a korán elhunyt Jánoskát keresztanyaként báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola tartja az ölében. Tisztségeit hosszú felsorolni, aktív közéleti tevékenysége során "a Kolozsvári Nőszövetség elnöke, a Marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság tagja, az Erdélyi Színpártoló Társaság alelnöknője, az Erdélyi Helikon védasszonya, az Óvári Szalon mozgatórugója, az Erzsébet Rend kitüntetettje, a diakonisszamozgalom első számú támogatója" volt. Szerteágazó tevékenységéhez hasonlóan gazdag egyénisége is – derül ki arról a tablóról, amelyen kortársai vallomását olvashatjuk. Alakját regényekben, képzőművészeti alkotásokban (portréban, rajzban, szoborban) örökítették meg. Bár gróf Bánffy Miklóssal való kapcsolatából (ez utóbbi apjának az ellenállása miatt) nem lett házasság, ötvenöt éves barátság fűzte őket egymáshoz. "17 éves volt, amikor először láttam, egész életemen át ismertem és becsültem. Az Erdélyi történet Adrienne-jében sok vonást felhasználtam belőle, egész irodalmi pályámban érvényesült a befolyása…" – olvasható Bánffy Miklós vallomásában. A Szilvássy Caroláról alkotott kép nem volt egyértelmű a korabeli Kolozsváron, erről Kuncz Aladárt idézi a kiállítás kurátora: "Ha igaz, amit a városban beszélnek róla, (...) akkor "M." grófnő valóságos démon. Házasságokat, eljegyzéseket bont fel. Hódolói vannak Európa mindegyik nagyvárosában. Színészeket fogad a lakásán… Még ápolónőnek is kiképeztette magát. Szeszélyes, nyugtalan, s aki leírhatatlan hatáskörének bűvkörébe kerül, azt, legyen férfi, nő, gyerek, vagy öreg ember, biztosan pusztulásba is kergeti. Ezt és hasonlókat beszélnek róla a városban. Klára meg van győződve, hogy mindez túlzás".(Felleg a város felett, 1931) "Aligha ismertem nőt, aki Carolánál gyakrabban szolgált volna meglepetésekkel. Szenvedélyesen tudott gyűlölni, és ugyanolyan szenvedéllyel tudott jó lenni. Szerette az életet, mindig érdekesnek, izgalmasnak, még a legnehezebb pillanataiban is szépnek tartotta. Nem félt senkitől és semmitől, megingathatatlan volt fatalista hitében. (Ne tévesszük ezt össze a protestáns egyházak predesztináció-tanával.) Az élet csúcsain álló emberek között nagyon sok ellenséget szerzett magának harcos szókimondásával, de egyre több és több barátot, csodálót az elesettek, az igazi nyomorultak és szerencsétlenek között…" – jellemezte Karácsony Benő. Franyó Zoltán verset írt róla. Keresztfia, Óváry Zoltán, a New York-i egyetem világhírű kutatóorvosa Emlékeimből című memoárkötetében (Kriterion, 2004) nagy szeretettel idézi fel Szilvássy Carola alakját. Édesanyja, Óvári Elemérné Purjesz Olga híres Kolozsvári szalonjában "lágy szépségével" mindenkinek a figyelmét magára vonta. Ráadásul a legelegánsabban öltözködő nő volt az egész Osztrák- Magyar Monarchiában – állítja a keresztfiú, majd hozzáteszi, hogy kivételesen jártas volt az irodalomban és a művészetekben, a magyaron kívül beszélt még németül, franciául, angolul és olaszul. Az év legmelegebb hónapját Velencében töltötte, ahol a régi velencei családok mindig szívesen fogadták. Az egyik tablón unokahúga, Siemers Ilona emlékírása olvasható Carola szüleiről, gyermek- és fiatalkoráról, esküvőjéről, szivágyi vadászkastélyukról. Szilvássy Carola 1876-ban született Szilvássy Béla hadrévi földbirtokos és báró Wass Antónia házasságából. A család minden telet Bécsben töltött, ahol lakásuk volt és a két lányukat iskoláztatták. Amikor befejezték tanulmányaikat, a család visszatért Kolozsvárra, hogy Carolát bevezesse az úri társaságba, ahol azonnal nagy sikert aratott. Hasonlóképpen Velencében is megfordultak utána, és egy olasz szobrász márvány mellszobrot készített róla. "Carola időközben szép és érdekes lánnyá serdült. Magas, karcsú alakja és szép járása volt. Természetes göndör haja sötétszőke. Nagy szeme tengerzöld színű. Bőre inkább sötét árnyalatban játszott. Arccsontja kissé előreugrott, mint a régi magyaroknak. Szája nagy és kifejező. Szellemes, élénk és temperamentumos lány volt. (…) Kivételesen szórakoztató és intelligens …, és ezt az erényét idős korban is megőrizte, akárcsak különc természetét." Szilvássy Carola 1896-ban ment feleségül báró Bornemissza Elemér szilágycsehi földbirtokoshoz, aki a Károlyi grófok tiszttartója és ügyintézője volt. Ő mentette meg a grófi családot a csődtől. Színpompás esküvőjüket a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében tartották. A jó gazdaként és üzletemberként ismert férj rövid időn belül figyelemre méltó vagyont szerzett, ebből Szivágyon vadászkastélyt épített, amit gondosan rendeztek be. Ott született kisfiuk, Hubert, akit Carola nagy szeretettel nevelt. A szép és okos kisgyermek 1903-ban skarlátban meghalt. Attól kezdve élete végéig feketében járt – emlékezik Siemers Ilona. Szilvássy Carola bécsi színházi élményei hatására már gyermekkorától vonzalmat érzett a drámai jelenetek iránt. A kortárs kritika szerint Janovics Jenő színházigazgató pártfogoltjaként mély átéléssel játszott a Kolozsvári színpadon, többek között Ibsen Nóráját. Színészi pályája mégsem teljesedhetett ki, ugyanis beszédhibáját (érezhetően raccsolt) nem lehetett korrigálni. A filmezéssel is próbálkozott. 1913-ban Hetényi Elemérrel közösen forgatták Az apacs nő szerelme című moziszkeccset, amelyet a Kolozsvári nőegylet bazárján mutattak be. Az indián történet első helyszíne, az apacstanya után az erdélyi valóságot mutatta be a New York kávéházban filmezett jelenettel. Az apacs nőt ő maga, a többi szerepet arisztokrata ismerősei játszották. Keresztfia, Óváry Zoltán visszaemlékezése szerint Szilvássy Carola volt a világon az első nő, aki repült. Amikor 1909-ben a francia repülőgép- feltaláló, Louis Blériot Budapesten mutatta be találmányát, a tengernyi kíváncsiskodó között a házaspár is jelen volt. Mivel a feleség kérését a francia feltaláló nem akarta teljesíteni, állítólag csillagászati összeget, 10.000 aranykoronát kért, hogy eltántorítsa szándékától. A pénzt azonban báró Bornemissza Elemér fél órán belül kifizette. Arról, hogy Carola valóban felrepült-e a levegőbe, "ami a női egyenjogúság felé tett első lépésének tekinthető", nincsen dokumentum. Életének meghatározó szakasza, hogy az első világháborúban önkéntes ápolónőként dolgozott. Hivatalosan is elvégezte a bábaképző főiskolát, majd sebészorvos mellett asszisztálva gyűjtött tapasztalatot. Két évet töltött az orosz–lengyel fronton, s amikor hazatért, legfontosabb hadiélményei nem a csatákról, hanem emberekkel való találkozásairól szóltak. Ápolónői ruhában készült fényképe, aláírása és egy hálás ápoltjának a köszönőlevele is látható a kiállításon. Emlékkönyvébe katonák, politikusok, előkelőségek és hétköznapi emberek írtak emléksorokat különböző nyelveken, mások rajzokkal, kis festményekkel, versekkel emlékeztek meg találkozásaikról. "Hans Eder brassói szász festő az első világháború alatt merész háborúellenes képeket rajzolt és festett. Egyik eredetije megtalálható ebben az emlékkönyvben. Carola szép kezét ábrázolja, amint egy haldokló német katona fejét simogatja…"– írta Karácsony Benő. Háborús naplója, amelybe félmondatos feljegyzéseit írta, a kutató számára is bőven ad munkát, számolt be Szebeni Zsuzsanna a napló megfejtése közben tett felfedezéseiről. Szivágyi kastélyukat az 1918-as erdélyi bevonuláskor kifosztották. Bornemissza Elemér, akit politikai okokból üldöztek, a birtokait is elveszítette. A határon átszökve Magyarországon kezdett új életet. A két világháború között Szilvássy Carola figyelme az irodalmi élet felé fordult. Nagy segítségére volt a Kemény családnak a helikoni találkozók szervezésében. Bár egyik prózai próbálkozása olvasható a kiállításon, ő maga nem volt író, szervezőként azonban kiváló. Szerkesztői munkájának minőségét jelzi, hogy Szerb Antal kéziratait ő olvasta el először, és szerkesztette Szántó György és Bánffy Miklós könyveit is. Kemény Augustának a vendéglátásban segített, feltehetően konyhaművészeti tudományának is a hasznát vették. Szakácskönyve Marosi Ildikó szerkesztésében jelent meg (Kipróbált receptek. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2009). Az amúgy is testes Szántó György író panaszolta, hogy meghízik Marosvécsen, olyan jól főznek, ezért Carola mindennap megsétáltatta a már nem látó írót. A Kolozsvári nőegylet elnökeként kivételes szociális érzékenységéről tett tanúbizonyságot, jótékonysági, segítségnyújtási célokból rengeteg levelet írt. Gondja volt például, hogy a mezőgazdasági minisztertől segítséget kérjen a tanítóképzőbe járó lányoknak, akiknek nem volt cipője. A református püspökkel való levelezésében fontosnak tartotta a gyermekek nevelését. Korán elhalt kisfia emlékére 1933-ban jelentős adománnyal segítette a Kolozsvári Magyar utcai aggmenház melletti kisdedóvó kiépítését, ami több mint 30 gyermek napközi gondozását tette lehetővé. A református leánygimnázium jó előmenetelű tanulóit könyvvel jutalmazta, amit személyesen adott át. Életének utolsó éveiben együttműködött a diakonisszákkal, és lakását is rájuk hagyta. A második világháború kezdetén gróf Bánffy Miklóssal, gróf Bethlen Istvánnéval és egy bécsi orvossal húsz szekéren 60 árva kisgyermeket mentettek ki az ostrom alá vett Nagyszebenből. Ez olyan hősies tett volt, ami további kutatásokat érdemel – fogalmazott Szebeni Zsuzsanna. Szilvássy Carola szerencsés módon menekült meg attól, hogy az Óvári család tagjaival és vendégeivel együtt megöljék. 1944. október 11-én, amikor a szovjet csapatok elfoglalták Kolozsvárt, szokás szerint vacsoravendég volt a közelében lakó családnál, amikor a komornája értesítette, hogy az orosz katonák be akarnak törni a lakásába. Bátorságát jelzi, hogy hazaszaladt, miközben azon este vagy éjszaka az Óvári házaspárt és két vendégüket titokzatos módon meggyilkolták, és csak a cselédlánynak sikerült elmenekülnie. Ma sem lehet pontosan tudni, hogy kik követték el a mészárlást. Élete 1948-ban 72 éves korában, kórházi ágyon, nagy szenvedések között ért véget. Egyszerű sírja a Házsongárdi temetőben van, amelyre utolsó kívánsága szerint temetésekor Bánffy Miklós helyezett el egy nagy csokor rózsát. – Akit a kettőjük kapcsolata érdekel, sokkal jobban jár, ha Nyáry Krisztián könyve helyett (Így szerettek ők), amelynek megírásakor nem dokumentálódott megfelelően, Bánffy Miklós Erdélyi történetének első kötetét (Megszámláltattál) olvassa el. Egy finom művészi szűrőn átengedve életükből sok elem köszön vissza a könyvben, ami úgy jelent meg, hogy a szerző minden sorát felolvasta Szilvássy Carolának, aki egy múzsánál sokkal többet jelentett számára – zárta szavait Szebeni Zsuzsánna. A kiállítás a Sipos Gábor vallástörténész vezette Erdélyi Református Levéltár eredeti anyagainak felhasználásával készült. A marosvécsi Kemény-kastélyban naponta 10-18 óra között tekinthető meg, a családi fotók, Kemény János dolgozószobája, a helikoni dokumentumok, kéziratok, az írókról készült filmrészlet, valamint a Nagy Pál képzőművész vázlatait és dr. Madaras Sándor népi feliratos falvédőit bemutató kiállítások szomszédságában. Szebeni Zsuzsánna mellett, aki a kiállítás ötletgazdája és kurátora, külön köszönet illeti Marosi Ildikót, továbbá Siemers Ilonát, aki megírta a Wass-kor című kötetet számos adattal Szilvássy Carola gyermekkorára vonatkozóan, valamint Deésy Anikót, aki az anyaggyűjtést és a Carola Egyesületet, amely a kiállítás megvalósulását támogatta. A Házsongárdi temetőben a Bethlen-kripta, Bánffy Miklós végső nyughelye közelében Tőkés Erzsébet áldozatos munkája nyomán immár Szilvássy Carola sírhelye is látogatható. Bodolai Gyöngyi Népújság (Marosvásárhely) 2016. augusztus 17.Még mindig folyamatosan érkeznek honosítási kérelmekUdvarhelyszéken két irodában is foglalkoznak a magyar állampolgársághoz, illetve más, a magyar állam által biztosított hivatalos okiratokhoz szükséges iratcsomók összeállításával. Utánanéztünk, idén hányan igényeltek honosítást, magyar útlevelet. Az állampolgárság igényléséhez ugyanazok a papírok szükségesek, mint az előző években. Az iratcsomó benyújtásától számítva körülbelül hat-hét hónapon belül kerül sor az eskütételre Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusán, Magyarország területén vagy bármely más magyar konzulátuson – mondta el a Nagy Pál, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács udvarhelyszéki elnöke. Az udvarhelyszéki EMNT demokráciaközpont-hálózatához három település tartozik: Székelyudvarhely, Székelykeresztúr és Szentegyháza. Az elmúlt öt és fél évben közel 26 ezer kérelmező nyújtotta be iratcsomóját könnyített visszahonosításért folyamodva az udvarhelyszéki demokráciaközpontokba – tudtuk meg Nagytól. Ez a szám egyben azt is jelenti, hogy az udvarhelyszéki EMNT-iroda országos viszonylatban második a honosítási kérelmek igénylése tekintetében. A szerdai összesítésig idén több mint kilencszázan kérvényezték az irodában a magyar állampolgárságot. Egyre több konzuli napra van szükség – ilyenkor történik az állampolgársági kérelmek iratcsomóinak átadása, útlevélkérelmek leadása, anyakönyvezések (születés, házasság, válás, haláleset), lakcímkártyacsere, illetve lakcímváltozás vagy magyarországi lakóhely bejelentése. „Az elmúlt év óta lehetőség van Székelyudvarhelyen is útlevelet igényelni, illetve elindítani az anyakönyvezéseket, emiatt a kérelmezések száma folyamatos növekedést mutat” – tette hozzá Nagy. Jóval több magyar állampolgár jelenti be újszülött gyerekét, házasságát, esetenként válást vagy halálesetet, ennek köszönhetően egyre többen lesznek napirenden a magyarországi anyakönyvezési rendszerben is. Az útlevélkérelem egyre népszerűbb igény, és akárcsak minden más ügyintézés, előzetes időpont-egyeztetés alapján történik. Arról is érdemes tudni, hogy tavalytól minden magyar állampolgár, akinek a második világháború idején édesapja vagy férje elhunyt a fronton, illetve hadifogságban, hadisegélyt igényelhet a magyar államtól. Ezen ügyiratcsomók összeállításában bármely központban segítséget nyújtanak. Az Eurotrans Alapítvány udvarhelyszéki irodája tavaly szeptembertől foglalkozik honosítási tevékenységgel – tudtuk meg Nagy Enikőtől, az Udvarhelyszéki RMDSZ munkatárásától. Idén a kérelmek száma meghaladta az 1100-at, ezek nagy részét udvarhelyszéki településeken gyűjtötték be, mivel az alapítvány munkatársai hetente két településre is kiszállnak, hogy a helyszínen fogadják az érdeklődőket. Az állampolgárságot kérelmezők száma tavaly szeptember óta nem csökkent, útlevéligényléssel is havonta 10–15 személy fordul hozzájuk. Az Eurotrans Alapítvány által biztosított szolgáltatások teljes mértékben ingyenesek, beleértve a fordítási költségeket és az igazolványkép elkészítését is. Dávid Anna Júlia | Székelyhon.ro 2016. szeptember 3.Láthatáron a huszonötödikJövőre jubilál a makfalvi Nagy Pál Képzőművészeti Alkotótábor. Augusztus 28-án a helyi művelődési házban nyílt kiállítással a XXIV. táborozás ért véget. Ez a megye legrégebbi nyári művésztelepe, az alkotókat 1979-ben hívták össze először a Maka vára alatti nagyközségbe. Akkor az oda igyekvő Nagy Pálék tragikus balesete szakította félbe a kezdeményezés szépen eltervezett kibontakozását, és az ilyenszerű szervezkedéseket keményen ellenző hatalom is megtette a magáét, a tábor igazán csak a rendszerváltás után válhatott azzá, aminek a tervezői elképzelték, de a művésztelep az eltelt közel negyedszázadban valóban a település és a Makfalvát övező kisrégió egyik legismertebb megvalósításává vált. Főnixsorsú, hiszen úgy alakult, hogy mindegyre elveszítette nagy lendülettel és hivatástudattal tevékenykedő működtetőit, ami miatt léte többször is veszélybe került, de mindig akadtak olyanok, akik az ügy mellé álljanak, és valamivel gazdagítsák azt, amit elődeik elkezdtek. Évről évre gyarapodott a tábor, a nyaranta kapunyitó makfalvi műgyűjtemény pedig folyamatosan bővíti bemutatandó értékeit. A Wesselényi Művelődési Egylet a főszervező, Fülöp Irén nyugalmazott tanárnő, aki az indulástól szíve-lelke volt az ügynek, a fiatalokat is bevonta a szervezésbe, Péterfi Levente alelnök fáradhatatlan a tábori teendőkben. Ők ketten már a 25. összejövetelre gondolnak, kiadványban is szeretnék felmutatni mindazt, amit művészeti vonatkozásban sikerült létrehozniuk. Az idei alkotó együttlét is eredményes volt. Már előtte rendbe tették a makfalvi kollekció válogatott anyagát felvonultató Pincegalériát. Nyitva a Kusztos Endre-emlékszoba is. A Nagy Pál Alkotótábor pedig munkára serkentő, ihlető környezetet teremtett a meghívásra jelenlétével válaszoló 18 művésznek. A mindenkit saját példájával ösztönző festő, grafikus, a vitalitásával fiatalabb kollégáit is megfertőző Kusztos Endre, a tábor meghatározó személyisége személyesen már nem lehetett jelen, de szelleme, közismert igényessége mindvégig éreztette hatását. A természet, a szülőföld vonzásában, a modern világ, az életmód változásával eltűnőben levő ősi értékek megörökítésének a jegyében dolgoztak a festők, grafikusok, szobrászok, népművészek, akik úgy érzik, ilyen vonatkozásban még sok feladat vár rájuk a továbbiakban. A tárlatnyitón erről társai nevében is szép hitvallást tett Sz. Kovács Géza. Ő Segesvárról tér vissza minden augusztusban Makfalvára. Mások Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Tordán, Kolozsváron, Komáromban, Debrecenben, Székelykeresztúron, a község szűkebb környezetében éltetik magukban a tábori élményeket, és dolgozzák fel később a vázlataikat. A többség törzsvendég, rokoni, baráti, lelki kapcsok kötik őket Makfalvához. Érthető, hogy a kiállított munkákból szétsugárzó érzelmi töltet is megérinti a nézőket. A táj, a Küküllő mente látványvilága, a népélet jellegzetességei, a helyi népművészet, az emberi karakterek általában a primer élmények kivetüléseként jelennek meg a falakon, talapzatokon, de biztos, hogy az itt megfordulók később feldolgozandó, elmélyültebb, áttételesebb alkotásaiban is testet öltenek majd. Talán a népművészet masszívabb jelentkezése is egy olyan sajátosság, amivel a makfalvi tábort felruházhatjuk. Ez is olyan vonás, ami vonzó színekkel, formákkal, ízekkel telíti az idei termést, akárcsak az előzőeket is. A mostani kínálat Bálint Zsigmond, Doszlop Lídia, Joó Dénes, Kádár-Dombi Péter, Kalló László, Károly-Zöld Gyöngyi, Kedei Zoltán, ifj. Kovács Árpád, Kováts Mátyus Erzsébet, Láng Eszter, Molnár Krisztina, Nagy Dalma, Orbán Irén, Réthi Botond, Sándor János, Suba László, Sz. Kovács Géza, Vass Mária munkáiból állt össze tetszetős, derűs mozaikká. (nk) Népújság (Marosvásárhely) 2016. szeptember 19.Sokan lerótták tiszteletüketVinczeffy Lászlót köszöntötték Csütörtökön este szűknek bizonyult a Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum mindazok befogadására, akik a hetvenedik életévét betöltő Vinczeffy László megyeszékhelyi festőművész, szobrász, restaurátor munkáiból rendezett kiállítás megnyitóján részvétellel rótták le tiszteletüket az alkotó előtt. A Magyar Művészeti Akadémia rendes tagságát is magáénak mondható mester a bejáratnál fogadta a köszöntésére érkezők népes és rangos táborát. Elsőként az eseménynek otthont biztosító és a szervezésében is résztvevő intézmény vezetője, Vargha Mihály szólt a szépszámú közönséghez, meleg szavakkal méltatván a munka és képzőművésztársat. A Munkácsy-díjas képzőművészt a helyszínen, valamint a tárlat katalógusában egyaránt bemutató és méltató Vécsi Nagy Zoltán művészettörténésztől megtudhattuk, hogy Vinczeffy László 1946-ban született a Korondhoz közeli Atyhán. Nem örvendhetett azonban sokáig a festői környezetben fekvő szülőfalujának, mert katonatiszti múlttal rendelkező édesapjára a kulák bélyeget is rásütötte, és üldözőbe vette a román kommunista rendszer. Ennek következtében már gyermekfejjel Zernyestre, majd a Constanţa megyei Sibioarába került, de a vesszőfutásnak ezzel még mindig nem szakadt vége. Etéd, Szováta, Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy és Bukarest voltak hányattatásuk következő állomásai. A már zsenge korában megmutatkozó rajztehetségére Kusztos Endre figyelt fel, és segítette ennek kibontakoztatásában. A Marosvásárhelyi művészeti középiskolába is szintén az ő tanácsára került, ahol Barabás István, Piskolti Gábor és Nagy Pál tanítványa volt. Életútja innen a Kolozsvári rajztanárképző főiskolára vezetett, majd ennek elvégzése után egy évtizeden át (1970–1979) Zágonban rajzot oktatott, miközben folyamatosan csiszolta és pallérozta Istentől kapott tehetségét. Első egyéni kiállítására a Kézdivásárhelyi múzeumban került sor1973-ban. 1979-től a Székely Nemzeti Múzeum képrestaurátora lett, és ebben a minőségében a képtár jelentős 19. századi anyagából többek között a Barabás Miklós-gyűjtemény festményeit is restaurálta. Az ecsetje alatt megszületett alkotásairól az ünnepi tárlat létrehozásában szintén szerepet vállaló Vécsi Nagy Zoltán a továbbiakban így nyilatkozott: „Vinczeffy képeit nézve, faggatva, önkéntelenül is olyan gondolatok fogalmazódnak meg bennünk, amelyek vizuális hagyományaink lényegét érintik, és talán nem véletlenül éppen az ő rendhagyó művészi világa által születnek meg. Hiszen úgy érezzük, hogy festményeinek – annak ellenére, hogy elvontak, nonfiguratívak – szoros kapcsolatuk mArad az idevalósi emberek által közvetlenül érzékelhető, kitapintható környező világgal.” Végezetül Szücs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria szintén jelen lévő tudományos főigazgató helyettese is nagy gonddal kötötte csokorba, és nyújtotta át a jelenlévőknek irodalmi művekbe illő nyelvezeten megfogalmazott gondolatait. Császár Katalin és tanítványa, Péter Ervin a – szűk egy hónapon át megtekinthető – kiállítás megnyitóján felcsendülő fuvolajátéka nagymértékben hozzájárult az emelkedett légkör megteremtéséhez. Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. szeptember 20.Megkezdődött a dráMA8 UdvarhelyenÚj részvevőkkel, a Bukaresti Nottara Színház társulatának előadásával kezdődött el hétfőn a Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház dráMA – kortárs színházi találkozójának nyolcadik kiadása. A szervezők szeretnék, ha a találkozó idejére, sőt utána is közösségi térré válna a színház, a rendezvény pedig „beépülne a város testébe”. Tizenkét előadást tekinthetnek meg idén a dráMA8 kortárs színházi találkozón az érdeklődők. A hétfő délutáni megnyitón Nagy Pál, a Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház igazgatója elmondta, céljuk közösségi térré változtatni a színházat a magyar dráma napja köré csoportosított produkciókkal és kísérőprogramokkal. Csurulya Csongor, a Tomcsa Sándor Színház művészeti vezetője szeretné, ha egyre több teret kapnának a szakmai beszélgetések és találkozók is, idén a kortárs szövegről, illetve a színházi folyamatokról értekeznek a szakemberek. A nyolcadik kiadásához érkezett rendezvény megnyitóján először képviseltette magát a városvezetőség. Gálfi Árpád, Székelyudvarhely polgármestere az eseményen elmondta, fontos a színházi találkozó, hiszen így a szakma neves képviselői jutnak el Udvarhelyre. Hozzátette, jelenléte nemcsak protokolláris jellegű, ezzel egyszersmind jelezni szeretné azt is, hogy a jövőben több figyelmet fordítanának a város kulturális életére és a háttérbe szorított helyzetben lévő színházra. Ugyanakkor szeretné, ha nagyobb bért kapnának a társulat tagjai és az itt dolgozó színházi szakemberek. Fontosnak tartja a Tomcsa Sándor Színház fesztiválját Szűcs Katalin Ágnes kritikus is, aki beszédében elmondta, jó kezdeményezés a román és a magyar drámairodalom egyesítése egy rendezvényen. „Nagyszerű látni, hogy román színházak magyar darabokat mutatnak be, és fordítva is nagyon izgalmas, amikor magyar társulatok román darabokat mutatnak be. Ezek számomra azt bizonyítják, hogy értjük egymást a színház nyelvén. Fontos, hogy a közönség is értse ezt, és a fesztivál tesz is ezért” – fogalmazott. Veres Réka | Székelyhon.ro 2016. szeptember 24.Az erdélyi művészet dimenziói (Beszélgetés Vécsi Nagy Zoltánnal, az Erdélyi Művészeti Központ vezetőjével)Egyre rangosabb művészeti intézménnyé növi ki magát a Sepsiszentgyörgyön működő Erdélyi Művészeti Központ. Az EMŰK igazgatójával, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténésszel művészeti és családi örökségről, illetve felelősségről beszélgettünk. – Nem „szokványos” családból származik: a helikonista báró Kemény János legidősebb unokája, Nagy Pál festőművész fia. Milyen hátizsákkal indult otthonról? – Nagyapám mindenekelőtt igazi nagyapa volt. Nem kérdezett kényelmetlen dolgokat az iskoláról – ha mégis érdeklődött, hihetetlen finomsággal, tapintattal tette –, viszont elvitt fagylaltozni, és szezonkezdetkor soha nem mulasztotta el felhívni édesanyámat, hogy kiváltotta-e a Zolika horgászengedélyét. Egy képes újságban megjelent illusztrált cikkel találkoztam mindössze, amely várúrként ábrázolta őt a hajdani miliőben, talán a könyvtárszobában. Azt a cikket sokszor megbámultam, hiszen az az ember nézett rám belőle, akivel együtt horgásztam. És bár a tizenegyedikes tankönyvemben is szerepelt fényképpel a Helikon címszó alatt, valahogy mégsem kötöttem össze bárói mivoltával. A szüleim amolyan szalonéletet vittek a hatvanas-hetvenes évek Marosvásárhelyén, sűrűn járt hozzánk Bodor Ádám, Vári Attila, Vilhelm Károly, Balázs Imre és sokan mások Vásárhely írói-művészi társadalmából. Édesapám műveltségével, szellemével vonzotta az embereket, édesanyám mély lelkiségével. A légkör szinte egyenes ágú folytatása volt a hajdani hangulatnak, amelyet nagyszüleim alakítottak ki Marosvécsen. – A nyolcvanas években Magyarországra telepedett, a kétezres évek végén hazajött. Mi vitte el, mi hozta vissza? – Katonaság után tudtomra adták, hogy magyarként, pláne az én származásommal semmi értelme jelentkeznem a Bukaresti egyetemre művészettörténetet tanulni. Kirakatrendezőként dolgoztam, megnősültem, fiam született, közben meg vészesen romlottak az idők. A környezetemben mindenkitől azt hallottam, hogy innen el kell menni, így 1985-ben én is beadtam a kitelepedési kérelmet. Miután Budapesten művészettörténész diplomát szereztem, egy idő után a hatvani Hatvany Lajos Múzeum igazgatójává neveztek ki. A Hatvany-Deutsch család örökségének gondozójaként a család időnként megjelenő tagjainak mutogattam múltjuk megmentett relikviáit. Közben viszont egyre lüktetőbbé vált bennem, hogy elsősorban a saját örökségemmel kellene foglalkoznom. No meg azzal, amit hivatásomnak választottam: a Trianon utáni erdélyi képzőművészet kutatásával, gondozásával. – Mindez a festő apa öröksége, a lakásban zajló művészfelvonulás hatása? – Részben igen, hiszen otthon valóban állandó téma volt, ki mit festett, mit állított ki, a képzőművészek összehasonlítása. A hatvanas-hetvenes években sok képzőművész járt hozzánk, apám tanár is volt, aki odafigyelt a Művészeti Líceumbeli diákjai későbbi életére, pályájára is. Ugyanakkor élénken és pozitívan érdekelte a pályatársak művészete. Ennél is mélyebben elgondolkodtatott azonban édesapám nem könnyen feldolgozható életműve. Sikeres, nagy jövőt sejtető diákévek után saját bevallása szerint tíz évébe került, míg „elfelejtette”, amit az egyetemen tanítottak neki. Gondolkozó, tájékozódó tanár-művészként tudta, hogy nem szabad megállni az egy idő után, a szocreál keretében ugyancsak jelentkező, de továbbra is erősen korlátozott stíluspluralizmusnál. Az általa létrehozott ellentmondásos művészet kezdett foglalkoztatni, ennek megfejtési „kényszere” dolgozik bennem ma is. Az apám művészetének megértésére irányuló erőfeszítéseim – miként vetül ki egy általam jól ismert és szeretett ember egyénisége a művészetre? – mentén irányult az érdeklődésem egyre inkább a Trianon utáni, még szűkebben az 1945 utáni idők erdélyi magyar képzőművészetére. – Az ön által vezetett EMŰK feladatául éppen az 1945. utáni erdélyi képzőművészeti „termés” begyűjtését szabták meg. Abszolút testre szabott feladatnak tűnik... – Mégsem kizárólag rám szabták. Egyébként is a produkció a lényeg, és azt hiszem, a Szocrelatív című kiállítással 2012 novemberében rajtoló EMŰK eddigi tevékenységével nem kell szégyenkeznünk. Kezdetben a Székely Nemzeti Múzeumba betagolódva képzelték el az központot, amely ma a Sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatal egyik ügyosztályaként, de gyakorlatilag autonóm intézményként működik. Otthonául az önkormányzat egyik bérelt ingatlanja szolgál, ahol jó minőségű kiállítóteret, világítástechnikát sikerült kialakítani. – Milyen szempontok szerint válogat a kiállítandó alkotások, életművek közül? – Nehéz ügy ez. Nem áll ugyanis rendelkezésünkre tudományos megalapozottságú, konszenzusos képzőművészet-történet, miközben igen bőséges a művészeti irodalmunk. Van építészettörténetünk, irodalomtörténetünk, de a képzőművészetben nem zajlott le az a tudományos vita, amely egyfajta kánon kialakulásához vezetett volna. De nincsenek erdélyi magyar sajátosságot felvállaló képzőművészeti múzeumaink sem. Azt vallom, hogy a képzőművészetben is létezik sajátos közösségi identitástudat és érték, az erdélyi művészetben van magyar, román és szász művészet, amelyek között ugyan sok az átjárás, de attól még különbözőek. MegmAradásunk fontos tényezőjének tartom ezeknek az értékeknek a tudatosítását és éltetését. A válogatás ezért roppant kockázatos, elsősorban saját szakmai lelkiismeretem szempontjából, nehogy túlzott szubjektivizmusra ragadtassam magam. Megpróbálom minél több szakemberrel megbeszélni az opcióimat, igyekszem meghallgatni a véleményüket, minden elérhetőt elolvasni az aktuális témában. Szeretném elkerülni annak veszélyét, hogy bárkinek is az legyen a benyomása, hogy az EMŰK egy közösségi keretek támogatását önkényesen használó egyszemélyes intézmény. – Nehezen mérhető kategória, de mégis: melyek voltak az intézmény eddigi legsikeresebb rendezvényei? – A Szocrelatív című kiállítás mindenképpen sikeresnek tekinthető, állításomat elsősorban a katalógus keresettségére alapozom. Tisztában vagyok, hogy a szocreál művészet sok érdeklődőt vonzó téma, de talán sikerült pluszérdekességeket is felmutatva közelíteni hozzá. Kiállításainkon jellemzően életműveket mutatunk be, amelyek sikerét a művész személye is erősen befolyásolja. De „beeső” kiállítások is arattak és sikerültek kivételesen jól, ilyennek tekintem Sylvia Plachy magyar származású amerikai fotóművész tárlatát. Róla kiderült, hogy nagyon színvonalas erdélyi anyaggal is rendelkezik, s innentől kezdve mindkettőnk számára érdekessé vált a lehetőség. Számára főleg azért, mert az őt kivételesen érdeklő Transylvania-jelenség látleletére máshol nem nagyon, nálunk viszont határozott igény mutatkozott. Készült is az anyagból egy általa szerkesztett szép katalógus, amivel ő is, mi is nyertünk. Az erdélyi dimenzió egyébként általában perdöntő tényező a kiállítások fogadásában. – Milyen ismertséget lehetett szerezni nem egészen négy év alatt? „Tolonganak-e” a művészek az EMŰK-ben való kiállítás lehetőségéért? – Jól állunk e tekintetben, nem kis mértékben a kivételes kiállítási térnek köszönhetően. Annyian szeretnének kiállítani nálunk, hogy már az 2019-es naptárunk is tele van. – Hány alkotást számlál ma a központ műalkotás-gyűjteménye? – Kilencven körül járunk, és folyamatosan gyarapodunk. Legújabb „szerzeményeink” között szerepel Kákonyi Csilla egyik fontos műve, de a nemrég nálunk kiállító Csáji Attila is olyannyira elégedett volt a fogadtatással, hogy nekünk ajándékozta egyik nagy értékű hologramját. – A nagyapai örökség, a marosvécsi vár művésztörténészként vagy Kemény-unokaként foglalkoztatja inkább? – Nem vagyok építészettörténész, de nemcsak ezért fontos számomra örökösként a vécsi kastély. Tudatosodásom folyamatának elején egy 1990-es látogatás áll, akkor egy tévés stáb tagjaként léphettem először a várkastély területére. Czigány Zoltán rendező Kemény János unokájaként keresett meg és kívánt filmet forgatni a várkastély irodalomtörténeti vonatkozásairól. Én állítottam össze a történeti anyagot a Nagycsütörtök című filmhez, lényegében én írtam a forgatókönyvet, s végül a film egy részében mesélő-narrátorként másztam fel a toronyba, csörtettem a kerti avarban nagyszüleim sírja körül. Nagyon megérintett az élmény, a kastély visszaszolgáltatása hazatelepülésünkben is jelentős mozgatórugóvá vált. Bár az erdők visszaadásának ügye stagnál, mert újabb pereket kezdeményezett – pAradox módon – ellenünk a román állam, elsősorban testvérem, Nagy Kemény Géza tevékeny részvételével és a család többi, Magyarországon élő tagja segítségével, az erdők jövedelmének hiányában igyekszünk minél több látogatót vonzani a kastélyba, és közben meg apránként felújítani az épületet. VÉCSI NAGY ZOLTÁN Művészettörténész, főként az 1918. utáni erdélyi képzőművészettel foglalkozik. 1956-ban született Marosvásárhelyen Nagy Pál festőművész, tanár és Kemény Zsuzsa író, szerkesztő gyerekeként. A Marosvásárhelyi Művészeti Líceumban érettségizett. Kezdetben képzőművészként, költőként és kortárs művészetről íróként tevékenykedett. Vizuális versei jelentek meg az Ötödik évszak antológiában (Marosvásárhely, 1980); a VER/S/ZIÓK-ban (JAK füzetek, Budapest, 1982), valamint az Alapművelet antológiában (Bukarest 1985). A MAMŰ Társaság tagja. 1988-ban kitelepedett Magyarországra, Hatvanban könyvtárosként dolgozott, a kilencvenes években a hatvani Czóbel Galériát vezette, 1998-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett művészettörténész diplomát. 2000-ben a Budapesti MAMŰ galéria, 2001-ben a monostori Erőd ARTFORT művészeti programjának vezetője volt. A Hatvany Lajos Múzeum munkatársa, majd igazgatója volt 2007-ig. Számos egyéni és tematikus kiállítást rendezett, rendszeresen közölt műkritikákat vezető magyarországi művészeti folyóiratokban. 2008-ban hazatelepedett, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum művészettörténészeként dolgozott. 2014 tavasza óta a Sepsiszentgyörgyön létrehozott Erdélyi Művészeti Központ igazgatója. 2016-ban Jakobovits Miklós-díjjal tüntették ki. Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. szeptember 24.A magyar dráma napjánKísérlet az üzenet dekódolására A magyar dráma napját ünnepelte szeptember 21-én a világ magyarsága, Marosvásárhelyen a hagyományos eseménysorozatot ez esztendőben egy további évfordulóval is összekapcsolták: tíz éve, 2006. szeptember 30-án hunyt el Sütő András, a honi drámairodalom kimagasló alkotója. Sütő és a színházművészet viszonyát bemutatni, ismertetni szükségtelen, e két évforduló – Madách Imre Az ember tragédiájának 1883-as bemutatója és Sütő András tíz évvel ezelőtti halála – nívós tiszteletadást eredményezett. A szerdai eseménysorozat délben a Bolyai Farkas Elméleti Líceum – Református Kollégiumban kezdődött, amelynek dísztermében Farkas Ernő tartott előadást Sütő műveinek 2016-os recepciójáról, 17 órától pedig a Bernády Házban, telt házas közönség jelenlétében folytatódott a műsor. Itt Demeter József református lelkipásztor, friss nyugdíjas köszöntötte a jelenlévőket, aki elmondta: Nagy Pál után ő vette át a Sütő András Baráti Társaság elnöki tisztjét. – Tíz nap múlva lesz 10 éve annak, hogy elhunyt Sütő András, és egy éve távozott közülünk Nagy Pál. Amikor elkezdtük szervezni a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházzal közösen ezt a napot, Gálfalvi Zsoltot kértük fel előadást tartani, de betegsége miatt nem jöhetett el. 1982-ben azonban nagyon szépen írt Sütőről, írása ma sem elavult – mondta a házigazda, majd Kilyén Ilka színművésznő olvasta fel Gálfalvi Zsolt szóban forgó írását: Sütő két drámáját, a Perzsákat és Szuzai menyegzőt magába foglaló, a Kriterion könyvkiadónál megjelent kötethez írt fülszövegét. A Domahidi kvartett fellépését követően Demeter József mutatta be a délutáni előadót, dr. Buzogány Dezső teológiai tanárt. – 1957-ben született, 1981-ben végezte el a teológiát, tíz évig lelkipásztor, később teológiai tanár, 2001-től a Bolyai Tudományegyetem tanára, számos más egyetemen vendégtanár. Kálvin Institúciójának mai magyar nyelvre fordítója, ezért aranygyűrűs kitüntetést kapott a magyarországi zsinattól. Közkedvelt tudós-lelkész. Most következő tanulmányában olyan üzeneteket próbál megfejteni, melyek a Csillag a máglyán című Sütő-dráma kapcsán elevenednek meg: mit mondott Kálvin Sütőnek 420 év után, és mit mondhat Szervét liberalizmusa ma nekünk? A Csillag a máglyán – kísérlet az üzenet dekódolására című értekezése során dr. Buzogány Dezső elmondta: hosszú évekig élt benne a Kolozsvári premier után a teológián szervezett fórum emléke. – A fórum hangulata mAradt meg bennem, miszerint Kálvint súlyos támadás érte. Ezzel az előérzettel olvastam újra nemrég a drámát. Nem Sütő teljes életművét próbálom értékelni és a drámairodalomnak sem vagyok szakembere. A mű nagy tehetséggel megírt munka, hihető és valószerű mindaz, amit írója a szereplők szájába ad. Sütő beismeri, hogy dramaturgiai megoldásai nem mindig egyeznek a valós történelmi helyzettel, de ezt szerzőként nyilvánvalóan megteheti, nem történelmi szaktanulmányt írt. Emiatt a dráma nem veszíti hitelét, üzenete nem csorbul. A jellemrajzok azonban bekerültek a közgondolkodásba, és nem mindegy, hogy milyen nyomot hagynak a társadalom emlékezetében. Meglehet, hogy emiatt a főszereplőkről torz kép alakul ki. A szerző elképzelt párbeszédekkel megteremti a dramaturgiai helyzetet – például a kezdetekben Szervét agyondicséri Kálvint, hogy a végén Kálvin máglyára küldje őt. Más párbeszédek reálisak, például azok, amelyek a máglyahalált tárgyalják – elég, ha a hugenották példáját nézzük. Kálvin és Szervét párbeszéde tárgyszerű, de nem valószerű – Kálvinnak nem volt hatalma Genfben házkutatást elrendelni, és senkit sem végeztek ki azért, mert gúnyiratot írt ellene. Sütő jól ismerte a történelmi helyzetet, kimondatja, hogy Kálvin csak látszólagos ura a városnak – amelynek törvényeit a nagytanács és a polgárokból álló közgyűlés hozta, a törvényeket pedig a közösség önként fogadta el. A párbeszédekből úgy tűnhet, hogy Genfet a konzisztórium vezette, de ennek a valóságban nem sok beleszólása volt a város vezetésébe. Az egyik jelenetben említett gályarabokat az ellenreformáció vetette rabságba a drámákban történtek után 150 évvel – ez a momentum sem kimondottan érthető. Az üzenet megpróbál ugyan eljutani a nézőhöz, de a színpadi játék elhomályosítja az áthallásokat és burkolt üzeneteket, amelyek egy helyre gyűjtve igen ütőképes koncentrátumot képeznek. "A falak is besúgók", házkutatás utólagos parancslevéllel, "még a templomok is alá vannak ásva a besúgók patkányi állataival", "a szabadság tökéletes állapota az emberi álom – az egyetlen jog, ami megmAradt". Az első felvonásnak az 1970-es, ’80-as évekhez intézett üzenete direkt és nem félreérthető. A második és harmadik felvonás ezeknél sokkal kifinomultabb rejtett üzeneteket tartalmaz. Itt a kulcsszó a tévelygés. Már nem az arctalan diktatúra kiszolgálói igyekeznek csörtetve – Kálvin és Szervét párbeszéde tűnődés, igazságkeresés: mindkettőnek igaza van a maga rendszerében. Akár három értelmiségi típust is el tudunk különíteni. A diktatúrát kiszolgáló: Fárel. Az elveihez hűséges, konzervatív idealista: Kálvin. A minden tekintélyt elvető szabadelvű: Szervét. És a recepciók, kritikák szerzőiként előléptek azok az értelmiségiek, akik a ’70- es, ’80-as években kiszolgálták a rendszert, avagy ellene lázadtak – szerintük Kálvin máglyára küldi Szervétet, így inkvizítor lesz: a műről végtelenül leegyszerűsítő írások jelentek meg. A korabeli kritika a történelmi helyzet köldöknézéséből nem tudott kilépni. Szerzőik ezért is hallanak – talán szándékosan – egyházellenes üzenetet ki belőle. Talán sokan a rendszer iránti lojalitásukat azzal akarták hangsúlyozni, hogy a dráma ezen vonását erősítették és szándékosan félretájékoztattak, ezzel a nézőt az egyházellenesség felé terelték. De milyen kérdéseket vet fel ma a Kálvin- jelenség? Ma a vallás magánügy, a főhős korában azonban a legégetőbb közügy volt. Ezt a mai társadalom nagy része nevetségesnek tartja, ma már nem létkérdés. Akkoriban a hit, a vallás, a felekezet nélkülözhetetlen részei voltak az üdvözülésnek. A mai és akkori kor társadalmi rendje között nincsen átjárhatóság. Ami a korszellemet és történelmi tényeket illeti, Kálvin Genfben nem érvényesíthette az akaratát. A politika akkor is politika volt. A hatalmon lévő libertinusok Szervét megítélésével Kálvint akarták lejáratni. Sütő abban téved, hogy egy nyugati polgári demokratikus intézményre ráhúzza egy balkáni ország parancsuralmi rendszerének a mezét. A svájci demokráciát feláldozza, hogy a romániai diktatúra jellemrajzát elkészítse. A két rendszer szubsztanciája nem azonos, és a szerző nem utal arra, hogy e kettő alapjaiban különbözik egymástól. Dramaturgiailag ezt nyilván nem tehette meg, mert akkor odavész az üzenet. De találhatott volna ennél sokkal találóbb analógiát a hazai, akkori viszonyok érzékeltetéséhez. Kérdés, hogy a műnek van-e ma aktualitása? Az önkritika a diktatúra idején elvárt polgári gesztus volt, de egyéb kritika már nem. Az üzenet kommunikálása az összekacsintásra épül, mert ez a rendszer vette körül a nézőt nap mint nap. De a helyzet azóta megváltozott, és ezzel odalett az üzenet megfejtésének a kulcsa. Kérdés, hogy ennek hiányában a mai néző vagy olvasó milyen üzenetet kap a drámában? Ebben nagy szerepe van az éppen aktuális előadásnak, hiszen az előbbiek okán ma már akár a félretájékoztatás veszélyét is hordhatja a dráma. Ha ma kerülne bemutatásra, mindenképpen hozzá kellene kapcsolni a kort, amelyben született, mert a valós üzenet csak így juthat el a mai nézőhöz. A dráma annak a helyzetnek a része, és részeként kell mAradnia, mert csak vele együtt van mondanivalója – mondta történelmi, drámairodalmi részletekben gazdag előadása során dr. Buzogány Dezső, majd a Domahidi kvartett játéka zárta a rendezvényt. Este fél héttől Aranka György szobránál vette kezdetét a hagyományos koszorúzás, amelynek keretében Berekméri Katalin színművésznő olvasta föl a Sütő András színházi üzenete a mának című szövegösszeállítást, este 7 órától pedig premierre került sor – a Nemzeti Kistermében Sütő András A szuzai menyegző című drámájának Sebestyén Aba által rendezett felolvasószínházi bemutatóján vett részt a nagyérdemű. Kaáli Nagy Botond Népújság (Marosvásárhely) 2016. október 5.Kelemen Hunor „beszólt” a rádiónakBármilyen szándék is vezette, Kelemen Hunor nem tett jót a Kolozsvári Rádió egész napos műsorszórásra készülő magyar adásának azzal, hogy nemrég lemondott az intézménynél számára fenntartott szerkesztői állásról. Miközben csak találgatni lehet, hogy az RMDSZ-elnök lépése összefügg-e a sajtótanácsosa rádiós alkalmazása körüli botránnyal, tény, hogy a kincses városi szerkesztőség kedvezőtlen feltételek közepette kénytelen nekivágni a november elsején esedékes váltásnak. Ismét alkalmat ad a politika és a média összefonódásáról szóló találgatásokra az a nemrég napvilágot látott hír, miszerint Kelemen Hunor RMDSZ-elnök szeptemberben megvált a Kolozsvári Rádiónál 27 éve betöltött állásáról. A lemondást az Átlátszó Erdély oknyomozó portál hozta nyilvánosságra, emlékeztetve: a politikus úgy tarthatta meg közel húsz éven át a munkahelyét, hogy a jogszabályok értelmében a választott vagy kinevezett politikai tisztséget betöltő személyeknek nem kell közszolgálati állásukról lemondaniuk, hanem felfüggeszthetik, míg a mandátumuk lejár. Kelemen 1990 őszén szerződött a közszolgálati rádió kolozsvári stúdiójához, ahol kulturális és politikai műsorokat szerkesztett, posztját pedig 1997-ben függesztette fel, amikor politikai pályára lépett, és az RMDSZ első kormányzati szerepvállalásakor kinevezték a bukaresti kulturális minisztérium államtitkárává. Az RMDSZ elnöke a portál megkeresésére közölte: személyes indok alapján döntött úgy, hogy nem él tovább azzal a törvényes lehetőséggel, miszerint – bérezés nélkül – megtarthatja egykori szerkesztői állását. Bosszú, cenzúra? Kelemen politikai előmenetele ismeretében sajtóberkekben már korábban is felmerült a kérdés, mi szüksége van egy parlamenti képviselői mandátummal rendelkező, az RMDSZ elnöki tisztségét betöltő politikusnak egykori közmédiás posztja megőrzésére. Az egyik logikus magyarázat az lehet, hogy a számára fenntartott állással Kelemen elejét akarta venni, hogy egy munkakönyves poszttól elessen a magyar szerkesztőség. Bár semmi nem támasztja alá, hogy összefüggés van a kettő között, sokatmondó az a körülmény, hogy a szövetségi elnök mostani lemondása nyomán megszűnt maga az állás is, amelyet eddig történetesen egy olyan újságíró, Váradi Nagy Pál töltött be meghatározott időre, aki annak idején belső fórumokon kifogásolta Kelemen sajtótanácsosa, Nagy-Debreczeni Hajnal rádiós alkalmazotti státusát. Nem kis port kavart, amikor tavaly tavasszal kiderült, hogy a jelenleg a Román Televíziótársaság (SRTV) vezetőtanácsában is tisztséget betöltő Nagy-Debreczeni évi 44 ezer lejes javadalmazásban részesült a Kolozsvári Rádió alkalmazottjaként, holott a szerkesztőségben nem látták, ott érdemi munkát nem végzett. A botrány kirobbanását követően Kelemen kommunikációs tanácsadója kitartott amellett, hogy a két tisztség nem összeférhetetlen egymással, majd 2015 áprilisában lemondott a rádiónál 2010 augusztusától betöltött munkahelyéről, ahová az RTV-től való áthelyezése útján került. Váradi Nagy Pál az Átlátszó Erdély, később pedig a Krónika érdeklődésére sem kívánt találgatásokba bocsátkozni arról, az RMDSZ-elnök az ő eltávolítása érdekében mondott-e le Donát úti állásáról. A rádiónál 2009-ben alkalmazott újságíró mindenesetre az oknyomozó portálnak úgy nyilatkozott, miután tavaly ő is magyarázatot kért kollégáitól, feletteseitől a Debreczeni-ügy tisztázása érdekében – sőt kampányolni is kezdett a szerkesztőségben, hogy aki teheti, határolódjon el a kompromittáló helyzettől –, feszültté vált körülötte a légkör, cenzúrát tapasztalt, adott pillanatban pedig a testi épségét is félteni kezdte. Váradi lapunknak elmondta, a cenzúra alatt azt érti, hogy a Debreczeni-ügy mentén számos, ahhoz nem is kapcsolódó hozzászólását törölték a rádió Facebook-oldaláról, kritikus megnyilvánulásaival népszerűtlen volt kollégái körében. „Engem megijesztett, hogy nyilvánosan senki sem foglalt állást Debreczeni Hajnal alkalmazása ügyében, amelyről eleinte azt hittem, hogy vicc” – nyilatkozta a Krónikának az újságíró, akivel a rádió titkárságán szeptember 21-én közölték, hogy munkaviszonya megszűnte már egy nappal korábban hatályba lépett. Az Átlátszónak adott interjúban szereplő másik állítására vonatkozó kérdésünkre, miszerint rádiós tevékenysége során ki „telefonált rá” az RMDSZ-től, Váradi bizonyítékkal felérő hangfelvétel híján nem kívánt megnevezni senkit. Elmondta, rengeteg inzultus érte, és az ügy átláthatatlansága miatt féltette a testi épségét. Lapunknak is megerősítette ugyanakkor, hogy szeptemberben tanúként kihallgatta a rendőrség a Debreczeni-ügyben. Kevesebben a több adásidőhöz A szeptember amiatt is bizonyult mozgalmasnak a Kolozsvári Rádió magyar adása számára, hogy Rostás-Péter István tíz év elteltével lemondott a regionális stúdió főszerkesztő-helyettesi tisztségéről. A magyar szerkesztőség eddigi vezetője a Krónikának egészségi okokkal magyarázta lépését, Kelemen Hunor lemondását pedig már csak azért sem kívánta kommentálni, mert személyes döntésnek tartja, és ekkor ő már nem is töltötte be a főszerkesztő-helyettesi posztot. Rostás-Péter kérdésünkre megerősítette, azáltal, hogy az RMDSZ-elnök megvált a számára fenntartott állástól, maga a poszt is megszűnt, hozzátette ugyanakkor: a 24 órás műsorszórásra tekintettel folyamatban van a létszám-kiegészítés. A magyar szerkesztőség volt vezetője cáfolta Váradi Nagy Pál cenzúráról szóló nyilatkozatát, elmondása szerint tiltólistáról sincs tudomása, és olyan esetről sem, amikor bárki jelezte volna, hogy nem került be az anyaga. A rádió magyar szerkesztőségének lapunk által megszólaltatott munkatársai ugyancsak cáfolták, hogy cenzúra lenne a közmédiánál. Papp-Zakor András szerkesztő leszögezte, neki még sohasem mondták, hogy ne foglalkozzon egy adott témával, hozzátette ugyanakkor: olyan volt már, hogy nem fogott neki valaminek, amiről utólag úgy véli, hogy fel kellett volna dolgoznia. A magyar adásnál a szerkesztőség tagjai közül a leghosszabb ideje, 26 éve rádiózó Zilahi Csaba ugyanakkor rossz viccnek nevezte, hogy náluk bárkinek féltenie kellene a testi épségét. „Nem vagyunk ukrán képviselők” – állapította meg Zilahi. Aki arra is felhívta a figyelmet: Kelemen Hunor lemondása nyomán megszűnt egy munkahely a rádiónál. Ráadásul miközben az egész napos adás nyomán háromszorosára nő a jelenleg hétórás műsoridő, az eddigi létszámhoz képest is kevesebben, huszonketten lesznek kénytelenek előállítani az egész napos rádiózáshoz szükséges anyagokat. Nyomoznak vagy nem nyomoznak? Belső forrásaink szerint egyébként a többség számára nyilvánvaló, hogy az RMDSZ elnöke a Debreczeni-ügyet feszegető Váradi Nagy Pál eltávolítása érdekében mondott le rádiós posztjáról. Úgy tudjuk, sokan nemcsak azt róják fel Rostás-Péter Istvánnak, hogy „tartotta a hátát” Kelemen sajtótanácsosának rádiós alkalmazásáért, hanem mert kivitelezhetetlennek tartják az általa kidolgozott új műsorrendet. Ennek gyakorlatba ültetése amúgy a főszerkesztő-helyettesi tisztséget október elsejétől ellátó Szentannai Ágota feladata lesz, ami nem lesz könnyű, mivel információink szerint időközben egy szerkesztő felmondott a rádiónál, és nem tudni, hány új munkatárs alkalmazására lesz kilátás. Tudni kell egyébként, hogy a regionális stúdió 24 órás adása – aminek eredetileg idén márciusban kellett volna beindulnia – a korábbihoz képest gyengébb frekvencián, kevesebb hallgatóhoz fog szólni, ez volt ugyanis a bukaresti engedély megszerzésének az ára. Ezzel egy időben úgy tűnik, hogy a Debreczeni-ügy még nem zárult le teljesen, Váradi Nagy Pál tanúvallomása legalábbis arra enged következtetni, hogy a rendőrség vizsgálatot folytat (igaz, Váradin kívül más magyar rádióst nem hallgattak ki). Ennek hátterében az áll, hogy a Nagy-Debreczeni Hajnal alkalmazását tavaly a nyilvánosság elé táró Vasile Luca, a Kolozsvári Rádió román szerkesztőségének munkatársa ügyészségi feljelentést tett az ügyben. (Luca egyebek mellett hatalommal való visszaéléssel és sikkasztással vádolja a rádió vezetőségét, amit ráadásul tetéz egy hamisítási ügy is: ismeretlenek tavaly, a botrány kirobbanását követően, utólag tüntették fel a rádió jelenléti naplójában az RMDSZ-elnök sajtótanácsosának nevét, azt a látszatot keltve, mintha már korábban ott dolgozott volna.) Mellesleg Lucát 2015 májusában az Agro Tv-vel folytatott együttműködésére hivatkozva elbocsátották a rádiótól, amely ellen viszont azóta jogerősen pert nyert, így a csatornát az újraalkalmazására kötelezték. A Krónikának az üggyel és az esetleges nyomozással kapcsolatos kérdéseire a Kolozs megyei rendőr-főkapitányság a napokban mindössze annyit közölt: az idei év folyamán Vasile Luca nem tett feljelentést a rendőrségen Nagy-Debreczeni Hajnal alkalmazása kapcsán. Rostás Szabolcs Krónika (Kolozsvár) 2017. január 10.Beszéljünk megoldható problémákról - nyílt levélBő egy hónapja indítottunk petíciót Beszéljünk megoldható problémákról címmel, amelyben az erdélyi magyar nyelvű oktatás nehéz helyzetére és a sajtó politikának való túlzott alárendeltségére igyekeztünk felhívni a közvélemény és az erdélyi magyar politikum figyelmét. Úgy gondoltuk, hogy a petíciót kiértékelő nyílt levéllel nem lett volna sportszerű kampányban előjönnünk, mostanig vártunk hát vele. A petíciót közel hétszáz személy, többségében tanár írta alá. Nagyon hiányoljuk sok történelmi múltú iskola tanárainak és főleg igazgatóinak a visszajelzését, az erdélyi magyar sajtó állásfoglalását és a politikum reakcióját. Miközben a petíció szövege készült, számos pozitív visszajelzést és konstruktív kritikát kaptunk. Sok értelmiségi éreztette velünk, hogy a probléma sokkalta bonyolultabb, mint ahogy ez “naivan” egy petícióban felvázolható, és sokan kételkedtek abban, hogy ezek a problémák a közösségünk körében megoldhatóak. Általában mindenkinek megvolt a panasza, és hiányolták ennek a konkrét belefogalmazását a petíció szövegébe. Voltak, akiknek a felekezeti és állami iskolák viszonya jelentette a legfontosabb problémát, voltak olyanok, akik a szakmaiság teljes mellőzését szerették volna számonkérni a politikai elitünktől, nagyon sokan voltak olyanok, akik az oktatás színvonalát sérelmezték vagy az egyetemi tanárképző szakok hiányában és a tantervekben látták a tanügyi problémák lényegét. A sajtó és nyilvánosság kérdéskörét illetően a legtöbben azt a kritikát fogalmazták meg, hogy a politikailag nem elkötelezett sajtó egy utópia. A kampány később beigazolta, amiről írtunk: politikai elitünk populista ígéreteket, terveket vállal fel, miközben a döntés nem rajta, hanem a többségi politikusokon múlik, így elszámoltathatósága továbbra is kérdéses marad. A sajtóról a kampányban nem sok szó esett, az oktatási gondokat azonban a politikusok látszólag szívükön viselték.A számok azonban mást mutatnak. A 2012-2016-os ciklusban az RMDSZ-nek 16 képviselője volt a parlamentben, ugyanannyi, mint a többi nemzeti kisebbségnek összesen. A Képviselőház honlapján levő nyilvános adatok alapján az RMDSZ négy év alatt összesen 12 interpellációt nyújtott be - egyik sem érintette az oktatást. A többi kisebbségi 104 interpellációt nyújtott be, ebből 8 érintette az oktatást. A tudomány arra tanít, hogy a komplex problémákat is egyszerű modellek, ok-okozati összefüggések segítségével lehet megérteni.Az oktatásban a legnagyobb probléma szerintünk a megfelelőhumánerőforrás hiányaés a szakmaiság háttérbe szorulása a döntések meghozatalakor. Mindenütt szükség van absztrakt gondolkodású, hosszútávú képzést igénylő szakemberekre, és őket manapság jól meg is fizetik.Amíg a tanári fizetés az országos átlagjövedelem alatt van, és a tanárok megbecsülése nem javul, nem leszünk képesek megfelelő tanárokat juttatni a tanügybe. A természettudományok, reál tárgyak terén a probléma nagyon látványos. Az utóbbi 10 évben azok közül, akik a BBTE fizika szakát magyarul végezték el, senki sem lett tanár. Nem csak a jobbak kerülték el a tanári pályát, hanem mindenki. A bölcsésztudományok esetében más a munkaerőpiac szerkezete, így ott a probléma talán kevésbé látványos. Az előrelátható 15%-os béremelés nem jelent érdemi megoldást. Kisebbségi mivoltunkból eredően mi sokkalta kitettebbek vagyunk ezen problémák irányába, mint a többségi társadalom. Érezhető részben a román iskolák, részben Magyarország elszívó hatása. A probléma már ott is tapintható, hogy a történelmi iskoláink teljesítménye lassan lemarad a román versenytársaké mögött. Ahelyett, hogy velük egy kategóriában mérettessük meg magunkat, kifogásokat keresünk, sok esetben saját versenyeket, mutatókat és rangsorokat találunk ki, ezekkel áltatva magunkat. Van-e a közösségen belüli megoldás az oktatás gondjaira? A Romániai Német Demokrata Fórum jóval előttünk felismerte a tanárhiány veszélyeit és talált megoldást. A németül tanító tanárok a német állam támogatásával egy brassói székhelyű alapítványon keresztül fizetéskiegészítést kapnak. Ha az oktatás terén fokozottabb szerepvállalást szeretnénk az RMDSZ részéről, akkor a sajtó, a nyilvánosság tekintetében enneképp ellenkezőjét várjuk el. Kérjük, hogy tartózkodjon a rendelkezésére álló kontroll-mechanizmusok működtetésétől. Mára nem csak a szakmában számít nyílt titoknak, hogy a legfontosabb erdélyi magyar sajtótermékek - a nagy internetes portáloktól a nyomtatott napi- és hetilapokig, a kereskedelmi rádióktól a televízióadókig és a közszolgálati adók magyar szerkesztőségeiig - ilyen vagy olyan módon, de az RMDSZ befolyása alatt állnak. A politikummal való kapcsolat nem csak a kiadó tulajdonosi körét, a szerkesztőségben döntéshozó szereppel bíró személyek kinevezését, hanem az adott médiaorgánumok pénzforrásait tekintve is egyértelmű: egyes, befolyási köréhez tartozó szerkesztőségeket közvetlen módon finanszíroz az RMDSZ (lásd az Erdély Televíziót működtető Janovics Jenő Alapítvány, vagy a maszol.ro-t kiadó Progress Alapítvány), más szerkesztőségek a Communitas Alapítványon keresztül részesülnek az RMDSZ által kezelt, magyar közösségnek járó bukaresti kormánytámogatásból. A szerkesztőségek fontos jövedelemforrását képezik az RMDSZ-es önkormányzatokkal kötött reklámszerződések is. A magyar kormány, illetve a Fidesz a maga során a Határok Nélkül a Magyar Sajtóért Alapítvány révén van jelen az erdélyi médiapiacon - az ő legfontosabb erdélyi érdekeltségük egy sor székelyföldi napilap, valamint ahttps://szekelyhon.ro/portál mögött álló Udvarhelyi Híradó Kft. Addig, amíg a Fidesz és az RMDSZ szemben állt egymással, ez a duális berendezkedés valamennyire működött is: a két tábor egymást már csak politikai érdekből is igyekezett elszámoltatni, sakkban tartani. Mára azonban a magyar kormány legfontosabb erdélyi szövetségesévé az RMDSZ vált, ez pedig az erdélyi magyar sajtónyilvánosság közel totális kontrolljával jár. Mikor totális kontrollról beszélünk, nem feltétlenül arra gondolunk, hogy a kritikus hangokat elhallgattatják, hanem hogy ezeket ilyen-olyan indokokkal kiszorítják a “mainstream” médiából. Így költöztek a Facebook-ra, különféle blogokra az érdemi, közügyekkel kapcsolatos viták - ezek azonban a szélesebb társadalmi rétegekhez már nem jutnak el. Ezt azért érezzük problémának, mert a szólás szabadságát, a vélemények sokszínűségét és az elszámoltatás gyakorlatát meg kell őriznünk, tovább kell erősítenünk. Az is nyílt titok a szakmában, hogy az RMDSZ direkt módon beavatkozik egy-egy szerkesztőség munkájába, konkrét cikkek publikálását tiltva le. Eközben a hírfolyamokat egyre inkább kommunikációs szakemberek által kitalált, és a politikum pillanatnyi érdekeinek megfelelő módon tálalt témák uralják - lásd a menekült-népszavazás, vagy a parlamenti választási kampány fő mozgósító üzenetei: csíksomlyói búcsú, meghurcolt erdélyi magyar politikusok, stb. Nem gondoljuk azt, hogy kizárólag a politikai elit hibája az, hogy az erdélyi magyar sajtó jelenleg alig képes betölteni azt a watchdog-szerepet, mely elvileg a feladata lenne. Az azonban világos, hogy a problémák egyik fő oka az, hogy jelenleg az erdélyi magyar médiaorgánumok többsége számára közel lehetetlen az RMDSZ által közvetlenül vagy közvetetten kontrollált erőforrások nélkül működni -ezt a kiszolgáltatott helyzetet pedig a politikum maximálisan ki is használja.Ezért, a közösség érdekében, az RMDSZ-nek elsősorbanönkontrollt kell tanúsítania.Továbbá meg kell találni a módját annak, hogy abból a pénzből, melyet a román kormány az erdélyi magyar kisebbségnek kiutal, átlátható módon, objektív mutatók szerint és politikai jellegű feltételek támasztása nélkül részesüljenek támogatásban az erdélyi magyar sajtóorgánumok. A tapasztalat azt mutatja, hogy az a rendszer, amit a Communitas Alapítvány jelenleg működtet, nem ilyen. Összefoglalva, a következő négy évre a petíció aláírói nevében a konkrét kéréseink tehát a következők: 1. Az oktatás terén egy alapítvány azonnali létrehozása (vagy valamely létező alapítvány megerősítése és átalakítása), amely a jól teljesítő, magyar nyelven tanító erdélyi tanároknak vonzó ösztöndíj formájában kiegészíti a fizetését. Erre főleg azokból a tárgyakból van szükség, ahol tanárhiány körvonalazódik. Ezen alapítvány működését az erdélyi magyar kisebbség éves állami támogatásából, egyéni támogatásokból, anyaországi támogatásokból és alternatív forrásokból a politikai elitünk biztosítsa. 2. A romániai magyar sajtó függetlenségét javító támogatási rendszer kidolgozása, mérhető teljesítmények és nyilvános pályázatok révén. 3. Politikai elitünk, intézményeink és alapítványaink vezetői legyenek naprakészek és felkészültek arra, hogy elszámoltassuk őket. Ne tekintsék ellenük irányuló támadásnak, amikor a sajtó vagy a civil társadalom ezt kívánja. A petíciónkat támogató hétszáz aláírás bizonyítja, hogy sokan vagyunk, akik hasonlóan gondolkodunk. Néda Zoltánfizikus, Sipos Zoltánújságíró, Váradi Nagy Pál Szabadság (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
