|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 458 találat | lapozás: 1-30 ... 391-420 | 421-450 | 451-458 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Bölöni Domokos 2015. november 24.Huszonöt éves a szovátai Bernády Közművelődési EgyletTöbb évtizede léteznek–működnek Szovátán civil közművelődési tevékenységek, körök és szerveződések. A hatvanas-hetvenes években a Petelei István irodalmi kör működött – mintegy tíz évig. A fürdőtelepi könyvtárban hozta létre Balogh László könyvtáros, aki Szováta után Sepsiszentgyörgyön íróként megbecsülve élt haláláig. A kört diákok, pedagógusok, könyvtárosok és más foglakozásúak támogatták. A hetvenes-nyolcvanas években a városi könyvtárban Domokos Edit könyvtáros művelődési kört vezetett, sokirányú és változatos programmal. A diktatúra szorításai közepette a kör sok embernek kielégítette művelődési igényét, szervezett keretet biztosított azon értelmiségiek tevékenységének, akik már több éve színvonalas előadásokat tartottak, szakdolgozataikat hazai és külföldi sajtó közölte. A művelődési kör tevékenysége alatt több mint negyven vendégelőadó és vendégművész mutatkozott be. A változások után, 1990-ben Domokos Edit és Bölöni Domokos újságíró egyetértettek, hogy a művelődési kör helyett egy egyesületet kell létrehozni, amit bírósági bejegyzés után már jogi szervezetként lehet számon tartani, és mint ilyen nagyobb a lehetőség a többszintű tevékenységre. Induláskor segítőnk Kovács Katalin és Molnos Ferenc volt. 1990. november 23-án megalakult a Bernády Közművelődési Egylet, amelyet 1991. január 3- án jegyeztek be a Segesvári Bíróságon. A felavatási ünnepség 1991. február 9-én volt. Marosvásárhely nagyvárosi arculatának kialakítója – a XX. század elején – a jeles polgármester, országgyűlési képviselő, dr. Bernády György, a népszerű demokrata. Nemcsak a megyeszékhely modern városképének a kialakításáról gondoskodott, hanem Szovátán a fürdőtelep egyik festői részét ő parkosíttatta nyaralóvillája közelében. "Politikai pályafutásának legeredményesebb éveiben került sor a szovátai vízvezeték- hálózat, kanalizálás kiépítésére, majd később a villany bevezetésére. E tettei teszik őt rokonszenvessé, példamutatóvá a szovátaiak lelkében" – írja a Falvak Népe című újság 1991 márciusi számában Márton Béla tanár. Ugyancsak 1991 márciusában írja Tófalvi Zoltán egyletüdvözlő cikkében a Népújságban, Domokos Kázmért, Petelei Istvánt nem feledve: "Minden lokálpatrióta- melldön-getés, mítoszteremtés nélkül merjük hinni, hogy a megalakult Bernády Közművelődési Egylet magára vállalja a szellemi, művelődési építkezés minden terhét és gyönyörűségét. A nagy elődök ragaszkodása a figyelmeztető példa: Szovátát nem elég szeretni. Szovátáért végre tenni is kell! (...) A ránk zúduló információ-áradatban azokat a fogódzókat kell keresnünk, amelyek erősítik nemzetiségi létünk értékteremtő szenvedélyét." Az alakuló gyűlésen elnökké Mester Zoltán laboratóriumi főasszisztenst választották, alelnöknek Bodó Anna tanárnőt, titkárnak Domokos Edit könyvtárost; majd a későbbi választások során alelnök lett Fülöp Judit, Bán Dolli, és titkár Kiss János. A tagság a kezdeti 120 alapító tagról 160-170-re gyarapodott, kiválások, elhalálozások, illetve új tagok belépésétől függően. A vezetőtanács pedig 15, illetve 10 tagú volt az elmúlt évtizedekben. Most nyolctagú, s a kezdetektől máig tagja Márton Béla. A BKE tiszteletbeli elnöke Tófalvi Zoltán író, történész. Az egylet a 25 év alatt arra törekedett, hogy az alapszabályzatban megjelölt célokat elérje és teljesítse a Bernády-szellemű elvárásokat: – a helyi hagyományok szerint megszervezni a művelődési életet; – népi hagyományok gyűjtése, ápolása; – találkozók szervezése művészekkel, írókkal, tudósokkal; – együttműködni más hazai és külföldi civil szervezetekkel; – ünnepek, évfordulók megtartása, emlékező ülések; – műemlékvédelem; – könyvbemutatók, kiállítások stb. szervezése. Az egyik tisztújító közgyűlésen hangzott el az elnöki beszámolóban: "A közművelődésbe, magyar kisebbségi kultúránkba – ki merem mondani – szerelmesnek kell lenni. S mi a szerelem? Adok is, kapok is. Aki ezt nem érzi, az Kazinczyval szólva »hagyja másnak az áldozatot!«" Az elmúlt huszonöt év mindenik éve, hónapja – akár hete – sugall egy újabb és újabb gondolatot a hétköznapok, ünnepnapok hosszú során, hiszen változunk, tapasztalunk, és csodálkozunk, hogy változik a világ is körülöttünk. Sok kérdésre feleletet ad az élet, sok változatlanul gyötör. Gondolatok, kultúrforgácsok kívánkoznak a visszaemlékező elé 2015-ben. Próbáljuk aprítani vékonyabb szeletekre közművelődésünket, a Szovátáét, a Bernádyét. A huszonöt év művelődési közterét, életterét – mai szóval a kultúrai térerőt – kíséreljük meg azonosítani. Ebben a térerőben sokszor nem olyan látványos a munka, sok a háttértevékenység, ami nincs kiplakátolva, máskor telt házas ünneppé nemesedik erőfeszítésünk a kultúra járhatóbb, ismertebb útjain. Itt lehet elidőzni a közművelődés már említett két pólusán: adni és befogadni. Az előbbit nem hanyagoltuk el a huszonöt év alatt, sőt, cáfoltuk a nem jóindulatú "gittegylet" minősítést. Az utóbbi, a kapni, befogadni kérdés már véletlenszerűbb, és ezt a véletlent nagyon sok nem véletlen tényező befolyásolja (televízió, internet, szabadidő, érdektelenségig fokozódó távolság a közösségi szellemtől stb.). A befogadónak, íme, mit adott huszonöt év alatt a BKE, azzal a megállapítással együtt, hogy fontos feladata az ernyőszervezeti szerepkör, amennyiben jogi, logisztikai és infrastrukturális hátteret biztosított több szerveződésnek a múltban és a jelenben is: Intermezzo kamarakórus (Fülöp Judit karnagy vezetésével), Mezőhavas népi zenekar (Mátyus Vilmos vezetésével), Sóvidék kulturális folyóirat (főszerkesztő Szolláth Hunor), a szovátai 15. Mátyás hagyományőrző huszárezred lovas csapata (vezetője Lázár Béla huszárkapitány), Harmat néptáncegyüttes, játszóház (Fábián Gabriella és Kiss Enikő vezetésével), Gizmó diákújság, Szarkafészek színjátszók (vezető Kovács Katalin). Az egylet partnerségi kapcsolatot tartott fenn a szovátai iskolákkal is. A BKE szervezési munkájában huszonöt év alatt tehát a következőket adta: több kiírást megért Szép beszéd verseny, szavalóverseny, március 15. megünneplésére összeállított műsorok, irodalmi évfordulókra szervezett előadások, szavalások előkészítése, képzőművészeti kiállítások szervezése, neves költők, írók, tudósok, színészek meghívása, könyvbemutatók helyi, erdélyi valamint magyarországi szerzőktől, zenés irodalmi műsorok kórusművekkel, kórusnapokon, a Szovátai Tavaszi Kórusfesztiválokon a szervezésben együttműködés, kirándulások szervezése szoboravatásokra, emlékhelyek felkeresésére, kiállításokra, népfőiskolák szovátai szervezésekor azok hathatós támogatása, kézimunkakör, Zenei ábécé előadás-sorozat, a Medve-tó születésnapi ünnepeire szervezett kulturális műsorokkal együttműködés, testvérvárosi kirándulások és viszontfogadások, a marosvásárhelyi Bernády Napokon részvétel és koszorúzás, honismereti diákvetélkedőkön részvétel a szervezésben, a Magyar Művészeti Akadémia szovátai tagjainak köszöntőünnepsége, egyszeri, de jelentős esemény: Sánta Csaba szobrászművész Hadiárvacímű szobrának felállítása a városháza udvarán 2001-ben, Petelei István emlékének ápolása, részvétel adventi koncertek szervezésében, farsangi bál szervezése 22 alkalommal. Mindezek megtartása nem jöhetett volna létre, ha nincsenek támogatóink. A támogatás együttműködést is jelent nagyon sok esetben, már induláskor – mintegy tíz évig – a városi könyvtárral. A városi önkormányzat és polgármesteri hivatal állandó segítségét, támogatását kapjuk folyamatosan. További segítőink a református, a római katolikus és az unitárius egyház, a Teleki Oktatási Központ, a Danubius fürdővállalat. Több kereskedelmi egység – most csak a jelentősebbeket említem: Elixon, Larix, Dósa üzletház, élelmiszerüzletek, Borház, Zöldbéka, gyógyszertárak, Polaris, Dan Cristian faragóüzeme –, illetve magánember évenként ismétlődő pénzügyi, tárgyi segítségének örülhettünk. Médiatámogatóink voltak a Szovátai Hírmondó, a Sóvidék Televízió, a Népújság és a marosvásárhelyi rádiócsatornák, illetve újságok. Külön említést érdemelnek azok a szovátai művészek, akik évente egy-egy kisorsolásra bocsátott alkotásukkal voltak a segítségünkre. Mindent összegezve: a huszonöt év alatt jelen voltunk Szováta művelődési életében. Sikerek- kudarcok mérlegén a sikerek látványosabbak, a kudarcok tanulságosabbak. A Bernády Közművelődési Egylet vezetésével eltelt két és fél évtized életem szép időszaka lehetett, mert mindig akadtak segítő társak, és mindig akadtak munkánkat igénylő és megbecsülő szovátaiak. Mester Zoltán Népújság (Marosvásárhely) 2015. november 30.Rendes feltámadásunkról és a szívünk örökkévalóságárólNovember 5-én, csütörtökön a marosvásárhelyi Bernády Házban mutatták be az egykori szovátai diák, dr. Barabás László Az otthonosság gyökerei című, népismereti írásokat, néprajzi tanulmányokat tartalmazó, a Mentor Könyvek Kiadónál megjelent kötetét. A néprajztudós munkásságát Bölöni Domokos író méltatta. Itt olvasható Bölöni Domokos baráti köszöntője. Az ember a szíve mélyén örökké oda való, ahol született, írja Tamási Áron. Ő mondja azt is, hogy a madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége. Amikor aztán az egyetlen szülőföldjét is elvitatják tőle, olyanná válhat, mint a szárnyaszegett madár, elveszti istenadta szabadságát. Az erdélyi magyarság életének kétségkívül jelentős korszakaként jegyzi majd az utókor az utóbbi negyed évszázadot. A diktatúra megszűntével nemzetrészünk élete a feltápászkodás, az öneszmélés, a gazdasági, társadalmi, kulturális újjáépülés, az önszerveződés, a közösségépítés és a jövőtervezés jegyében zajlott, miközben politikai té- ren állandó nyílt küzdelmet és bozótharcot is kellett folytatni visszakapott és kivívott, illetve a vissza sem kapott, folyton újra és újra megkérdőjelezett és elvitatott jogaink, történelmi jussunk érvényesítése érdekében. A rendszerváltozás eufóriája és traumái egyaránt megmutatkoztak, mégis, a tények és történések, az okok és okozatok ismeretében kimondható, hogy az erdélyi magyarság rendes feltámadása indult meg, és tart mindmáig. Intézményrendszerünk, szervezési struktúráink kiépítése és megerősítése, érdek- érvényesítő tevékenységünk folyamatos. Nekirugaszkodásokkal és megtorpanásokkal, sikerekkel és buktatókkal is –, de az összefogás és a közös cél, megmaradásunk és önfeladás nélküli boldogulásunk érdekében felülír minden egyéb érdeket. Veszteségeink felmérése nem ért véget, hiszen az a kultúra, amely évszázadok alatt épült erős várrá Erdélyországban, igencsak megrongálódott a közeli és távolabbi múltban. Tárgyi és szellemi örökségünk elorzása és elperlése máig nem szűnt meg, a folyamatos leltárkészítés és az állandó készenlét még sokáig tartozik majd legfontosabb feladataink közé. Nagy költőnk metaforáját idézve be kell hordanunk minden értékünket, egyetlen igekötő, de egyetlen faragott bot és egyetlen árva furulya sem veszhet kárba. Ez a törekvés a kellő időben hívta életre az új művelődési szerveződéseket, egyesületeket, az írott és az elektronikus sajtó megújult, felpezsdült a lap- és könyvkiadás, elfeledettnek hitt, lebecsült, lenézett egykori népszokásokat keltettek életre falun és városon a hivatástudat önkéntesei, pedagógusok és lelkészek, hívek és szülők, ifj ak és diákok, akik nem hagyták el a templomot, sem az iskolát; olyan intézmények támadtak fel vagy jöttek létre, mint az Erdélyrészi Művelődési Egyesület (EMKE), a Kemény Zsigmond Társaság, a Romániai Magyar Dalosszövetség, a Kriza János Néprajzi Társaság, a Marosvásárhelyi Református Kántor-Tanítóképző Intézet, a Sapientia Egyetem – hogy hirtelenjében csak néhányat soroljak. A zenei nevelés, a szépművészeti oktatás fellendülőben, a néprajzi gyűjtést tantárgyként tanulhatják, szakszerűen művelhetik az érdeklődők, és a szaporodó, már-már divattá váló falutalálkozók alkalmával szinte kötelező módon mutatják be, a helység névjegykártyájaként, az ünnepét ülő település falukönyvét, amely a később elkészülő szakmonográfi a alapjául szolgálhat. A dalkultúra, a közös éneklés világi és vallási változata általánossá vált, igen gyakran a világinak mondott kórusok is, nemcsak helyi és országos vagy külföldi fesztiválokon, város- és falunapokon szerepelnek, hanem egyházi ünnepeken, istentiszteletek, misék alkalmával énekben dicsőítve szolgálják az Urat. A néptáncoktatás sosem látott lendületet nyert, a nemzedékek egymásnak adják át a tudást, a hivatásos táncegyüttesek, táncszínházak köré szerveződött oktatás formájában, gyermek- és ifjúsági együtteseket hozva létre. Dal- és táncfesztiválok vonzzák a közönséget néprajzi tájegységeink színpadjai elé. A siker túllépi a földrajzi határokat, a fiatalok előadó körutakon viszik jó hírünket szerte a világba. A magas mű- vészetek, a dalszínház, a hivatásos színházak és társulatok felívelése közben a műkedvelő színjátszás is új korszakát éli, csakúgy, mint a képzőművészet profi és amatőr ága, vagy a népszerűsége csúcsára jutott fotóművészet. A színvonalas előadások, az alkotótáborok, a közös és egyéni tárlatok sosem tapasztalt bőségben kí- nálják a látnivalót az igényes közönségnek. Megnövekedett a minőségi értékek iránti igény, és ez annak ellenére kitapintható, hogy a nagy „műfaji demokráciában” szabadon tenyészhet a giccs is. Nem lehet nem érzékelni és értékelni a hosszú böjthöz, több évtizedes szellemi éhkopphoz szoktatott embert zavarba hozó kultúrdömpinget, és nem lehet eléggé örülni például az irodalmi élet sokrétűségének, a rangos folyó- iratoknak, a felolvasásoknak, vitáknak, az egymást érő könyvbemutatóknak, a nemzetközi jellegűvé váló könyvvásároknak. A rengeteg megnyilvánulásnak, amelyek révén izgalmasan sokszínűvé válnak mindennapjaink. Kissé talán kissé rózsás a kép –, miközben a média folyamatosan sokkoló hírekkel, politikai hercehurcák tálalásával, csoportérdekeket ütköztető csörtékkel, kisstílű csatározások lufi jait pukkasztgatva rombolja amúgy is feldúlt idegrendszerünket. De nem élhetünk folyamatos zaklatottságban, nem élhetünk életszerűtlenül. Nem engedhetjük meg magunknak a borúlátás fényűzését, mert a munkának még nagyonis az elején vagyunk. Akinek pedig nem okoz örömöt az elmúlt negyedszázad kicsiny erdélyi magyar története, minden bajával-bánatával, apró-cseprő bosszúságaival, kisebb-nagyobb elégtételeivel, bármily szerény sikereivel, az nem érdemli meg a nemzethez tartozás semmi mással össze nem hasonlítható örömét, üdvét, boldogságát. Vannak istenáldotta emberek, akik idejében ismerik fel hivatásukat, és konok kitartással, makacs elkötelezettséggel be is teljesítik azt. Ilyen ember Barabás László. Akit – máiglan – fog a figura. A neves népszokáskutató szűkebb pátriájában, a sóvidéki Alsósófalván úgy tartják, hogy akiket fog a fi gura, azoknak még felnőtt korukra is marad bő kedvük: szeretnek, akarnak, és tudnak játszani. Egyszer-egyszer ünnepélyesen, szertartásosan, halálos komolyan – ha kell, még a halállal is –, máskor bohóckodva „űzik az eszüket”, komédiáznak. Valami nagynagy baj lehet, jegyzi meg a szerző, amikor az embereket nem fogja a fi gura, amikor nem tudunk, vagy nem merünk játszani. Ha elveszítjük homo ludensi minőségünket. Aki így vall önmagáról, azt sok száz gyökér kapcsolja az erdélyi talajhoz, a székely falu világához. Parajd szülötte így emlékezik gyermekkorára: „A hátsó udvarban apám ezermesterkedő ’műhelye’, az árnyékalja körül nem csak forgácsot és kérget, hanem fakígyókat, fasárkányokat, hadvezéri bogbuzogányokat szedhettem össze, és az egyik szerszámnyélben, amit félig készülten a kézvonópadon hagyott apám, ráismertem Kinizsi Pál kardjára. A pajták előtt nem csak a tehénlepényeket és lócitromokat szedegettem lapátra, hanem bebújtam a rönkök és deszkahalmok közé, a méterfarakások mögé, megmásztam terméskőhegyeket és mindig találtam faricskálni való érdekes deszkadarabot, fényes patkószöget vagy rozsdás, de szerencsét hozó lópatkót, kőpásztort és fenyőtoboz-juhokat. A minden heti sepregetéssel, takarítással a kapun belüli világ lassanként az enyém is lett, otthonosan mozoghattam benne.” Új kötete borítóján olvassuk: „Füttyögtetés és asszonyszínház, jávorfából muzsika és lakodalom, gúzsszekér és székely harisnya, eklézsiakövetés és királynékereső, pünkösdi virágozás és csutakhúzás, farsangtemetés és betlehemes játék – megannyi szép és jó szokás, mely mindmind az otthont jelenti. A földet, amelybe belegyökereztünk. Akarjuk vagy nem, érezzük, és mindenüvé magunkkal visszük azt a különös nedvet, amely e gyökereken keresztül átszivárogva életet ad. Olyant, ami más, mint a többi élet. Mert a miénk. Ezt tudja és tárja fel Barabás László mindazok épülésére, akiket még érdekel.” Így válik közérthetővé az új könyv címe: Az otthon gyökerei. Dr. Barabás László címzetes főiskolai tanár, néprajzkutató. László 1947-ben született Parajdon. Szovátán érettségizett 1965-ben. 1970-ben szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. 1976-ig tanárként, majd 1991-ig újságíróként, szerkesztőként dolgozott. 1991- től a marosvásárhelyi KántorTanítóképző Főiskola tanára, 1993–2014 között annak igazgatója, a Károli Gáspár református Egyetem tanára. Gazdagon feltarisznyálva indult a tudásszerzés rögös útjára. Már egyetemista korától érdekelték szülővidéke és a tágabb erdélyi tájak népszokásai, azóta gyűjti, dokumentálja és értelmezi a szokásvilágot. Később fotó- sokkal, filmesekkel szövetkezve rögzítette az erdélyi magyarság gazdag, színes hagyományait. Első népszokás-monográfi ája az 1980-as évek elején elké- szült, de csak a változások után, 1998-ban jelenhetett meg Forog az esztendő kereke – sóvidéki népszokások címmel, melyet a hazai és nemzetközi szakma az utóbbi évtizedek egyik legjobb néprajzos könyveként értékelte. Ezt követte az Aranycsitkók, maszkurák, királynék – erdélyi magyar dramatikus népszoká- sok és a Kapun belül, kapun kívül című kötet 2000-ben, majd 2009-ben a ’nagy könyv’: Akiket fog a fi gura – farsangi dramatikus szokások, népi színjátékok Marosszéken. Barabás László a nyelvjárás, a helyi identitástudat, a csűrök és házak, a székelykapu, a székely harisnya, a húsvéti fenyőág állítás szokásának elterjedése és több más jellemző alapján megállapította, hogy létezik egy közép-erdélyi kulturális régió, amely átmenetet képez a belső székelység és a mezőségi magyarság kultúrája között, ennek két övezete van: a mezőségi és székelyes alrégió – így tehát legutóbb Mezősámsondtól Korondig, Magyarótól Nagykendig vizsgálódott. Összesen 125 településen gyűjtött, 915 népszokás hiteles leírását és társadalmikulturális és identitásbeli összefüggésekbe helyezett elemzését végezte el. Az új kötet értelemszerűen a szülőföldről szóló fejezettel indul, a szerző szépírói véná- ja az emlékezésben, riporteri és filmes beleérzése pedig abban mutatkozik meg, ahogyan maga is „cselekvő részesévé” válik az éppen rögzített szokásnak. Az eseményt: a számbavett s leírt, megjelenített és elemzett szokást nem a tudós kutató hűvös távolságtartásával szemléli, hanem itthoniként, aki maga is hajnalozott annak idején, vagy közvetlenül értesülhetett szüleitől, nagyszüleitől, az öregektől olyan szokásokról, amelyek azóta kihaltak. És ezeket egyik-másik falu hajlamos embereivel mintegy feltámasztják, ismét életre hívják. Úgy, ahogyan régen volt, amiként az emlékezet még őrzi. Dr. Keszeg Vilmost idézzük: „A szokások Barabás László általi megjelenítésében egyszerre látjuk az eseményt s az esemény ’gyűjtését’ mint eseményt. A szerző, a szokás résztvevőjeként és kutatójaként, a szokáspárhuzamok és a szakirodalom ismerőjeként minden nehézség nélkül tud beszélni a hagyományról, a hagyományt megélőkről és a hagyományra összpontosító tudományról. (...) A cselekvők, a résztvevők perspektíváját követve, a szerzőnek új szokáselemeket új megvilágí- tásban sikerült megjeleníteni. A szokásleírásokra jellemző személytelenség, szenvtelenség itt felszámolódik. Középpontban az alkalom áll, nem az eseményről elvonatkoztatott, absztrahált szokásmodell, hanem az ember. Barabás Lászlónak sikerült tetten érnie a kommunikáló, a virtuskodó, a játszó, a hagyomány nyújtotta biztonságban élő-mozgó embert.” Barabás László a marosvásárhelyi és a nagykőrösi főiskolán néprajzi, művelődéstörténeti és ezekkel összefüggő tantárgypedagógiai szakdolgozatok (mintegy 150) témavezetője, 1993 óta szervez egyházszolgálati és népismereti nyári táborokat Erdély különböző vidékein főiskolák hallgatói részére. A főiskolai oktató munka mellett végzett néprajzi gyűjtő- és kutatómunkájának eredménye 6 kötet, 50 tanulmány, 110 néprajzi írás, kisebb közlés, 20 néprajzi kisfilm. Ezekre a munkákra több mint 110 publikáció hivatkozik. Emlékezéseit, riportjait, tanulmányait szaklapokban, -kiadványokban, évkönyvekben, de napi- és hetilapok hasábjain is szívesen tette közzé a szerző. Könyvének szakszerű elemzését elvégzik majd az arra hivatottak. Én csak egy baráti kézfogás és ölelés kapcsán írtam le és olvastam fel ezeket, hogy ne maradjon szó nélkül a találkozásunk. A Tanár úr boldog lehet, mert bár az élet nem kímélte túlságosan, mégis: meghagyta a szárnyait – és az ég felé tágította drága szabadságát. Tamási Áronnal kezdtem, az ő szavaival végzem. „Minden ember legnemesebb öröme, ha valami olyant cselekedhetik, amelynek tisztaságában nem kételkedik. Sem a cselekedet idején, sem a cselekedet után.” Tiszta munka ez a kötet, kedves László. Egy tiszta ember tiszta beszédű könyve. Adjon hozzá az Isten sok értelmes és hálás olvasót! Bölöni Domokos Szovátai Hírmondó (Szováta) 2015. december 12.Érte jött a rubincsőrű kék madár(Érzelmes búcsú Bartha Béla dicsőszentmártoni művésztől) "Uram, kérlek, ne csukd be előttem a menny kapuját! Mielőtt belépek, kint hagyom sarum s a föld porát. Pőrén, amilyennek teremtettél, járulok eléd –, nagy kérdéssel jöttem, hogy enyhítsem lelkem kételyét…" Küldetéses ember voltál, Bartha Béla. Tehetséggel áldott meg az Úr, képzőművész és költő lakott benned, ketten szaporították kérdéseid, növelték kételyeid. Az élet nagy kérdései érdekeltek, de a lét apró gondjai minduntalan beleszóltak a nyugodt meditációba. A társadalmi rend, a hatalom birtokosai és kiszolgálói nem engedtek teret sem a szabad gondolatnak, sem a szabadságnak. Egyenes gerinceteket nem törhették meg, sorstársad, a színművész Visky Árpád emlékére szerzett versedben a keserűség mellett a konok kitartás és a feltétlen tisztesség hangja szólal: "Kár és fáj, hogy piszkok tépték életünk, Hiába imádkoztunk és káromkodtunk, E mocsok század széttépte hegedűnk, Ha nyelvünk vágták, akkor sem hazudtunk." Békés csillagon vágytál büszkén élni, nem vérrózsás sárkereszten elvérezni. Szülőfölded sosem tagad-tad meg, városodnak közismert személyiségévé tett közösségi munkád, törődésed a rászorulókkal, hiszen nemcsak abban hittél, hogy a megalkotott szépség gyönyörködtet, hanem tudtad, hogy a művészet gyógyító erővel bír, és magad is cselekvően végezted művészetterapeutaként ezt az áldozatos munkát. Városodhoz úgy maradtál hűséges, hogy, bár életed egy részét nem itt töltötted, a Kis-Küküllő parti település mindennapjai, sorsa, jövője mindvégig élénken foglalkoztatott. "Isten markából ide pottyantam", írod kedves versedben: "Lila ködből a fekete lukon át. Az alkotó kezéből kiszakadtam – Homlokomon hagyta ujjlenyomatát. Ezért botorkálok szülőföldemen, Mert énemet máshova programálta: Óceánpartra, hol várt a szerelem, Zöld hullám-csapkodta, vörös korál-partra. Kék kökény-öv szorítja derekamat S halálos gázba fúló naplementék. Klórtól bűzlő csapvíz oltja szomjamat, És nincsenek az eresz alatt fecskék. S ha már ide pottyantam, szárnytalan lény, Mint szőlőlével töltött arany edény – Szidlak vagy gyalázlak, te vagy az enyém: Magyarul Dicső, Románul Târnaveni." Bajlátta életed, gyakori szenvedéseid, fájdalmaid kevés teret engedtek a derűlátásnak, pedig hittél benne, "Hogy jön majd egy csalántipró nemzedék, És újra friss hárs illatú lesz az ég." Istenkeresésed a költészeted központi gondolatává vált, hiszen a diktatúra átkaiból bőven kijutott neked. Még a kacagásod is szomorú; így fakadsz ki: "Nem kell nekem már az élettől semmi, Hazámban nem tudok kisebbség lenni!" "Ki fának született, haljon meg mint fa", mondod másutt: "Nem mint elsüllyedt hajó tört árbóca." A hatalomnak pedig elszántan veted oda: "Eltiporhatsz, hisz csak egy költő vagyok – Szememből a könny az ég felé csorog." Számtalan festményed, grafikád sorsa aggodalommal töltött el, jól tudtad: a képzőművészeti hagyatékok gyakran jutnak mostoha sorsra. Okos ötlettel segítettél egy kicsit a halhatatlanságnak: első verseskönyvedet festményeid színes repróival díszíttetted, a másodikat pedig a fekete-fehér grafikáidról készült fotókkal. Költészet és festészet, líra és grafika harmonikusan megférnek egymással. Látomásaid nagy lélegzetű eposzokba kívánkoztak, de a kínzó gondolatok, a tépelődés gátolta a tág terű alkotómunkát. Minden gondolatod átjárja a félelmetes magány, halálváró verseid szaggatott képei jelzik állapotodat: "Lelkemben röpköd egy fekete lepke, Lüktető virágszívem körül kering, Mintha vágyna illatos szeretetre, Bársonyos szárnyával néha meglegyint. Arcom ablakain becsurran a fény, Fókusza lesi ezt a bizarr táncot. Minden mozdulatából árad a kéj. Mit keres, bölcsőt vagy sírárkot? A pitvar kétezer év temetője; Heródes, Cézár meg Júdás csontváza Korhad ott, Jézus vérfoltos keresztje, S holt üstökösök porladó csóvája. A Lepke csak kering, mindent számbavesz, Mert a jövő ezred már más szívében lesz." A Teremtőtől nem is kérsz örök életet, mert fáj a titok, félelmes a végtelen: "Uram! Vigyél vissza, amerről jöttem – Legyek csillag egy fényes temetőben." Drága Bartha Béla, városodnak hunyorgó csillaga, búcsúznak tőled a küküllői emberek. Búcsúzunk tőled mi, akik tudjuk, hogy egyszer majd a markodból kinő a galagonyabokor, és ráhelyezed a napot nagy piros bogyónak, és szerkesztesz rá egy tökéletes fészket a rubincsőrű kék madár számára. Egyenesen tartod, hogy meg sem rezdül a karod, amely most már az ágak ívéhez hasonlít. Tested kemény földoszlop. Ereid csodálatos ízes csatornák, acélos falaikon fűszeres folyadékot küldesz a galagonyabokor gyökereinek, fényt a piros bogyóhoz hasonlító Napnak, és dalt a rubincsőrű kék madárnak. Úgy állsz mozdulatlan. Feletted a Nap Millió Nap. Egy végtelen fényorgona. Szállni kezdesz úttalan utakon, hogy megtisztulhass egy égi csillagon. Hozza el neked a rubincsőrű kék madár az örök tavaszt! Béke veled! Bölöni Domokos Népújság (Marosvásárhely) 2015. december 12.Bartha Béla munkásságaBartha Béla képzőművész, költő, művészetterapeuta Dicsőszentmártonban született 1932. szeptember 24-én. Vegyészeti technikumot végzett szülővárosában, majd 1953-tól műszaki rajzoló a bukaresti Orvosi Műszergyárban. 1957–1958 között politikai elítélt, 1959–1970 között kirakatrendező. 1970–1975 között Szovátafürdőn dekoratőr. 1975-ben megszervezte Erdély első művészetterápia osztályát a dicsőszentmártoni elmekórházban. 1977-ben a bukaresti Alexandru Sahia Filmstúdió filmet készített a művészetterápia osztályról. 1980-ban megszervezte a tölgyesi idegszanatórium művészet-teraápia osztályát. 1983-ban interjút adott a Kolozsvári Rádiónak a művészetterápia hasznosságáról. Tölgyesen dolgozott osztályvezetőként, 2004-es nyugdíjazásáig. Képzőművészeti munkássága jelentős. 1968-ban Bukarestben elvégzett egy hathónapos tanfolyamot, és reklámgrafikusi képesítést szerzett. 1972-től tagja a romániai hivatásos Képzőművészek Szövetségének. Képzőművészeti biennálékon szerepelt Bukarestben (1961, 1964, 1966, Dalles-terem). 1962-től 1994-ig részt vett a marosvásárhelyi művészek tárlatain. Monumentális munkái: 18 négyzetméteres secco a dicsőszentmártoni Senator bárban; 19 nm-es sgrafitto és 16 nm-es vitro a Városi Kórház előcsarnokában. Rézdomborítások a helyi poliklinikán. Hazai alkotótáborokban vesz részt, szellemi fogyatékos művészek nemzetközi alkotótáborait látogatja művészetterapeutaként Magyarországon. Reprodukciói jelentek meg hazai lapokban, folyóiratokban, könyvgrafikákat készített. Egyéni kiállításai: 1963: kiállítás a dicsői kultúrházban, megnyitotta Szécsi András festőművész. 1979: gyűjteményes kiállítás a dicsői városi múzeum termeiben, a képzőművészeti szövetség részéről megnyitót mondott Gheorghe Olariu elnök és Balázs Imre alelnök. 2003-ban a dicsőszentmártoni Kis-Küküllő Kulturális Központ megalakulása alkalmából retrospektív kiállítást rendezett, amelyet Nagy Miklós Kund műkritikus és Bölöni Domokos író nyitott meg. Beszédet mondott dr. Kakassy Sándor, a Kis-Küküllő Alapítvány elnöke. 2005-ben a Román Televízió magyar nyelvű adásának stábja forgatott filmet a művész lakásán. Ugyanebben az évben nyílt tárlata a városi kultúrházban, a munkákról Răzvan Ducan igazgató beszélt. Több munkája van a román állam tulajdonában és külföldi magángyűjteményekben (Magyarország, Amerika, Németország, Új-Guinea stb.). Irodalmi tevékenysége is emlékezetes. 1955-ben alapítja meg a dicsőszentmártoni Ady Klubot, 1956-ban részt vett a román–magyar kétnyelvű Tudor Arghezi Irodalmi Kör létrehozásában. 1959-ben ugyanott létrehozta a magyar műkedvelő színtársulatot. Műkedvelő színész, díszlettervező. 2000-ben a helyi Népszínház díszoklevéllel jutalmazta színházi munkásságát. Caragiale-díjas szavaló (Bukarest, 1962). 2002-ben mutatták be Felhőből faragott álom című első verseskönyvét (Impress Kiadó, Marosvásárhely) a városi művelődési házban. A kötetet szerkesztője, Bölöni Domokos méltatta. 2005-től képzőművészeti tárlatokat és író-olvasó találkozókat szervezett a dicsőszentmártoni Magyar Házban. Egy különös szót köszönhetünk neki, a tűrnövényt, amely szülővárosa nevének játékos magyarintásából ered. Olyan ember ötlötte, aki sok mindent próbált életében, és az élet is meg- és kipróbálta őt. Végül a folyóparti kisvárosban „temette el magát”, vált virtuális barlanglakóvá, de korántsem trogloditává. Bartha Béla a gyógyítás mellett a képzőművészettel, amellett pedig az írással, a verssel és a prózával jegyezte el magát. Nem tartozott a szerencsés emberek közé, talán ezért is sötét a kép, amelyet rajzol „fészkéről”: ”Verebek és csókák városában élek, / Feketerigót gyilkolók városa, / Ahol már fölösleges a dal s az ének, Költőnek, rigónak egy a sorsa.” A „tűrnövény” szomorkásan árasztja a népéletből ismerős tűrömfű és bajvirág kesernyés illatát, hordozza a poros kisváros minden unalmát, sóhajtja az elvágyódás hiábavalóságát. Aki ittmarad, a művészetben nem viheti sokra, a megmérettetéshez országos és nemzetközi terek, fórumok kellenek. Akiből lett valaki, mind másutt vált valakivé; lám csak, Sipos Domokos is, a legkiválóbb tehetség, korán kihunyt, pedig ha elmegy és az egészsége is megmarad, a legnagyobbak közé írhatta volna be magát. Bartha Béla nem ült tétlenül, szüntelenül dolgozott. Grafikái, festményei népesítik be szerény lakását, asztala tele kéziratokkal. 2002-ben (72 éves korában!) jelent meg az Impress kiadónál Felhőből faragott álom című könyve, amelyben a versek mellett helyet kapott festményeinek negyven színes reprodukciója. Második verseskönyve, A vándor éneke 2008-ban jelent meg, ezt grafikáinak válogatott csokrával tette élménydúsabbá. Intézményes támogatásra nem számíthatott, rokonok, barátok segítették. Az idill, melyet korábban festői képben ecsetelt, csak egyik-másik versében jelenik meg: „Mellettem suhan az idő, én várok, / A selymesen gubódzó csendben. / Bebalzsamoznak üdvözítő álmok / Zsongító dalt éneklő kötelekbe.” Munkába menekítette nyomasztó magányát. A rajzolás, festés, írás egyfajta menekülés is volt az álomlétbe: „A karosszék dalolni kezd egy nótát, / Dallá leszek, és nincs több szomorúság.” Bartha Béla hosszas betegség után, 2015. december 4-én, pénteken hunyt el. Temetése 2015. december 6-án, vasárnap volt, a dicsőszentmártoni sírkertben. surlottgradics.wordpress.com 2016. január 9.Baráti ünneplés sok kedves könyvvel– Százfelé mutatnak útjaink, ünnepeinket is az ezerféle érdek és kötelezettség korlátai közé kell szorítanunk. Vége a ráérős világnak. Ezért aztán nem minden barátunk lehetett ott karácsony másodnapján a hetvenéves Baróthy Ádám és a hatvanöt éves Hadnagy József köszöntésén a marosvásárhelyi várban, Kedei Zoltán tetőtéri új műtermében – válaszolja kérdésemre Bölöni Domokos, aki ezúton is köszöni a művésznek a lehetőséget. – De akik el tudtak jönni, nem bánták meg, mert az ünnepeltek, valamint az Istvánok és Jánosok koccintásos köszöntésén túl voltaképpen könyves találkozássá nemesedett az együttlét. Baróthy Ádám Reményik Sándorról készült rajzából csak keveseknek jutott, de néhányan láthatták a Reményik alapította Pásztortűz című kolozsvári folyóirat néhány régi példányát, amelyekkel megajándékozott a szobrászművész. Az igazi ajándék azonban Székely Ferenc frissen megjelent beszélgető-könyve volt (Égbe nyúló kapaszkodó. Születésnapi beszélgetések. Üveghegy Kiadó, Százhalombatta, 2015). Sorrendben a harmadik ilyen munkája a szerzőnek, akit immár nyugdíjas könyvtárosként is külön köszönthetünk. Interjúalanyai: Ablonczy László, Baróthy Ádám, Csávossy György, Cseke Péter, Gál Éva Emese, Hadnagy József, Kapui Ágota, Kocsis István, Köntös- Szabó Zoltán, Tar Károly. Székely Ferenc Kolozsvár felől, a Mezőségen át ért Marosvásárhelyre, hogy a két megjelent beszélgetőtársnak, Baróthy Ádámnak és a Debrecenből érkezett Hadnagy Józsefnek "még azon melegében", akár a karácsonyi kalácsot, átnyújthassa a könyvet. – Ilyenkor, a két ünnep között élmény találkozni azokkal, akik valamiképpen részei voltak a napjainknak. Nem a rokonságra gondolok ezúttal, hanem a barátokra, munkatársakra, jelesen a toll embereire. – Igen, írókra, költőkre, újságírókra, szerkesztőkre. Ha mód van rá, nem jövünk üres kézzel. Akinek friss kötete van, siet dedikálni a barátainak. Magam így juthattam pár új könyvhöz, kiadványhoz. Hadd említsem a címére nézve talán furcsa, ám annál sokatmondóbb riportkötetet: Nem magyarul magyarok. Riporttábor Óradnán és Randaborbereken, MÚRE 2015, szerzői: Ambrus Attila, Ambrus Melinda, Antal Erika, Bögözi Attila, Deák Gyöngyi, Farkas-Ráduly Melinda, Gáspár Melinda, Gáspár Sándor, Kovács Péter, Maksay Magdolna, Moldován Zenkő, Prózsa Lilla- Zsuzsanna, Rácz Éva, Sarány István, Sarány Orsolya, Szekeres Attila, Szucher Ervin, Vadas Henrietta. Köszönöm Gáspár Sándornak a kedvességét és a szép dedikációt. Baricz Lajosnak nemrég írtam a Különös karácsony című könyvéről. De ez idáig nem ismertem a zenét szerző Simon Kinga kántornő jegyezte szép képes-kottás kiadványt (Baricz Lajos megzenésített versei. A 20 éves Jubilate és a 10 éves Szent Cecília együttes ünnepi kiadványa, Marosszentgyörgy, 2014, CD- vel). Baricz Lajos hozott az általa szerkesztett Harangszó című Kolping-újság karácsonyi számából is azoknak, akiket még ott talált. (Hivatali kötelezettségei ellenére is bejött egy szeretetteljes kézfogásra.) A Nagykenden élő Fülöp Kálmánnak is most jelent meg a harmadik verseskönyve: Harmatcsepp a fény porában (Kreatív Kiadó, Marosvásárhely, 2015, a borítón Kedei Zoltán munkája). A szerző nem lehetett közöttünk, de családja segítségével eljuttatott egy-két példányt, mutatóba. Székely Ferenc nem felejtette otthon az Erdőszentgyörgyi Figyelő ünnepi számát sem, benne számos érdekes írás mellett egy-két marosvásárhelyi vonatkozású szöveggel (Kedeiről, Hadnagyról). Ráduly János gyengélkedett, mégis gondoskodott némi angyalfiáról: mindjárt három friss könyvet küldött, dedikálva. Az első: Makfalva két régi rovásemléke, a második: Sorok Erdőszentgyörgy régmúltjáról, a harmadik pedig: Jajkiáltások a fehér papíron (1989. július 24 – augusztus 23.) A szerző száz könyvének jegyzéke (1974 – 2015). Mindhárom könyv a marosvásárhelyi Garabontzia Kiadónál jelent meg, 2015-ös évjelzettel. Stílszerűen ez utóbbi Ráduly János századik munkája. Beszédes a címe!... A házigazda művész ajándéka sem maradt el, azoknak, akik még nem részesültek volna a Szivárvány kapuja (Pinokkió-rajzok, Juventus, Marosvásárhely, 2015) című képes-verses könyvecskéből. – Hangulatos "évzárónk" volt, fejezi be a rövid számvetést Bölöni Domokos. – Barátaink sikereinek jó együtt örülnünk. Nem szeretem a közhelyeket, de itt most még hozzáteszem: az öröm forrása pedig a kölcsönös tisztelet és a szeretet. Doszlop Imre Lídia Naómi. Népújság (Marosvásárhely) 2016. január 30.A tehetség próbája"A zádokfa kürt különös portéka a világon. Nemigen ismeri csak a havas népe, de az aztán jól ismeri. Tavasz táján, mikor a majorok a juhokkal felvergődnek a havasba, minden valamire való bojtár első dolga, hogy a zádokfa háncsából minél nagyobb kürtöt kavarintson. Aztán amíg meg nem unják, minden este visszhangzik a havas a hangjától. Később, igaz, mind ritkábban kerül elé, s főként akkor, ha valami hír van a havason, vagy rossz, vagy jó. Mert a zádokfa kürt a havasi élet híradója. Van úgy, hogy a majoroknak valami megbeszélnivalójuk akad egymással, nem küldözgetik az apró bojtárokat majorházról majorházra, hanem egyik előveszi a zádokfa kürtöt, megadja a jól ismert hívójelt, a többiek visszafelelgetnek, s a mondott időre pontosabban összegyűlnek, mintha levélbeli hívót kaptak volna. Ugyanúgy, ha bajba jut valaki, háza körül gonosz ember settenkedik, csordafarkas, vagy valami nagyobb baksi medve támad a nyájára, a zádokfa kürtön felhangzik a vészjel, s szinte pillanatok alatt érkezik segítség éjjel-nappal. Közös a baj, hát közös a segítség is." Donáth László* műveiből elkészült a második válogatás. Az író emlékét élesztgetve jelent meg 2013-ban a Kriterion Kiadó gondozásában A pap tehene című kötet, amelynek előszava (Egy későn érkezett utasról) felvázolja a szerző küzdelmes életét, amint "későn érkezett utasként" mindannyiszor hiába próbál felkapaszkodni a szépirodalom vonatára, valójában mindenhonnan lemarad, a szerkesztőségekben és kiadóknál afféle írogató falusi pap bácsiként könyvelik el, és akként is bánnak vele. A könyvet Kolozsvárott és Marosvásárhelyen is bemutatták. A szerzőről H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója többek között ezt mondotta: "Áprilisban múlt 130 éve, hogy megszületett. Kötetei 1928-tól kezdődően láttak napvilágot. Életében öt könyvet adott ki, és ez az első, amely halála után jelenik meg. Falusi történetek, soknak lelkész a főhőse, drámai és humoros elbeszélések kaptak helyet benne". Az igazgató kitért arra, hogy amikor válogatták a kötetbe kerülő írásokat, előkerültek azok a levelek is, amelyeket Donáth László Szentimrei Jenő íróval, költővel (H. Szabó Gyula anyai nagyapjával) folytatott az 1950-es években, egy Donáth-színmű kiadása kapcsán; ami aztán nem valósult meg. "Azért adtuk ki ezt a könyvet (...), mert a falusi közösség leírása, a novellák cselekményszövése, a falusi élet közelsége miatt figyelemre tarthat igényt. Vissza szeretnénk adni Erdélynek Donáth Lászlót" – összegezte ismertetőjét az első kiadvány bemutatásakor H. Szabó Gyula. Az író unokája és jogutódja, az 1955. május 30-án született, Marosvásárhelyen élő Nagy Donáth Katalin a családja segítségével próbálta feltárni hagyatékát. Segítségére sietett a kiadó, és ennek a keresgélésnek, kutatásnak az eredménye a mostani második novelláskötet. Kökényszüret című önéletírásának befejezéséhez közeledve keserűen fakad ki Donáth László: "Bizony bizony, kökényt szüreteltem!" Majd ezzel zárja: "Itt pontot tehetek. Életem regénye befejezéséhez közeledik. Valaki tán feljegyzi, ami még itt hátravan?…" A kötet utolsó írása tanúsítja, hogy mindvégig érdeklődéssel figyelte a művészeti élet változásait, kísérle-tezőkedve sosem lankadt. – Valamikor színésznek és színműírónak készültem – vallja egy helyütt –, a népszínmű újjáteremtéséről is álmodoztam. Asztalfiókomban halommal áll a sok régi, félbe maradt "műalkotás"… Az "új rend" harsogó propagandáját gyanakodva fogadta ugyan, de (legalábbis az elején) a kisemmizett szegények esélyeit mérlegelve úgy vélhette, hogy valóságosan is felépíthető az igazságon és egyenlőségen alapuló rend, ha szív és lélek emberek küzdenek érte. Nem kárhoztatható hát, ha igyekezett összehozni egy olyan történetet is, amely némiképp ennek az új világnak az igazolása lehetne. Nem kárhoztatható, hiszen nála nagyobb tehetségek, élvonalbeli alkotók is benyelték az édes maszlagot, és létrehozták a proletkult máig szégyellnivaló "csúcsait" – irodalomban, képzőművészetben, még a zenében is. A Szegény király! című írás, ha kihagyásokkal is, olvasható a könyvben; irodalomtörténeti adalékként, a krónika számára, mintegy érzékeltetve, hogy ami idegen a művész lelkületétől, abból nem válhat igazi időálló alkotás. A megfelelési kényszer minduntalan más irányba terelné a szöveget. A tehetség azonban nem hagyja becsapni magát. Becsületére váljék Donáth Lászlónak: vázlatot írt regény helyett, nem volt türelme a hamis munkához, egykettőre összecsapta a fejezeteket, megkanyarintva a végüket; hogy olyan legyen minden, amilyen az elvárás. A toll rakoncátlakodásából érezte: a történet nem az ő becsületes lelkéből fakad, az út pedig nem az ő tisztességben megfáradt lábainak való. A hatalom akkor már osztályellenségként kezelte a papságot. Esélye sem lehetett volna a megjelenésre. Az Úr gyakran tette próbára. Igehirdető pennás szolgája mindig kiállta a próbát. Teremtője megóvta a proletkult ódiumától. A Szegény király! ebben a kiadványban lát nyomdafestéket először, és talán utoljára. Erdély és az irodalom azonban visszanyerte egyik, már- már elfeledett íróját. Bölöni Domokos *Donáth László (Etéd, 1883. április 5 – 1967. december 2., Nyárádszentsimon): Zádokfa kürt. Kriterion Könyvkiadó, 2015. Népújság (Marosvásárhely) 2016. január 30.Időfaggató betűrendbenFülöp Kálmán időről időre újabb kötettel jelzi, ha olykor hosszasabbnak tűnik is a hallgatása, nem tette le a tollat, lírájára továbbra is számíthatnak a versbarátok. Sőt, rendhagyó ötlettel is képes meglepni közönségét. A közelmúltban kiadott Harmatcsepp a fény porában* című verseskönyvében betűrendben követi egymást a közel másfél száz költemény. Itt-ott az alfabetikus sorrendet megtöri ugyan egy címbetűjében oda nem illő vers, ez azonban nem borítja fel a szerkesztési koncepciót, nem bontja meg a versgyűjtemény tartalmi egységét. Ez az egység persze akkor is nyilvánvaló lenne, ha nem így alakul a versek sora, de az érdekességen túl a kötött egymásutániság talán arra is hivatott, hogy jobban érzékeltesse: folyamatról és egyben kerek egészről van szó. A költő mindenről ír, ami az életét meghatározza, a nap, a hét, az év mindenik mozzanata inspirálja, versírásra készteti. A látszólagos vidéki eseménytelenségben a lírikus mindig megtalálja azt a percet, érzést, gondolatot, hangulatot, ami versbe emelve, versbe mentve felértékelődik, újabb értelmet nyer, alkalmassá válik arra, hogy a költő sorsvallató, időfaggató vívódásai során megbékéljen önmagával. Ekképpen magányát is oldja, esendőségét, sebezhetőségét is enyhítheti. Tisztában van azzal, hogy "kell a dal ma, kell az ének" elsősorban saját magának, hiszen "a versírás (neki) ajándék", talán másoknak is az. Továbbra is Nagykend az otthona, mint mondja, "a Kis-Küküllő fogja a kezem", az a táj, az a hely, az ottani valóság s az ott születő álmok határozzák meg költészete alaphangját, adják meg fényét, keverik színeit. Gyakran önmarcangolók, de életszerűek a versei, érződik, hogy közvetlen kapcsolatban áll a természettel. Ez egy-két szavas, pergő ritmusú, sokszor játékosan rímelő, függőlegesen egymásra épülő, szikár metaforasoraiban éppúgy nyomon követhető, mint a létkérdésekre, dilemmáira választ kereső, filozofikusabb négysorosokban. Az idő múlása gyakrabban ösztönzi visszatekintésre ("engem is faggat az idő"), és ebben a kötetben a hite, hitvallása is hangsúlyozottabban tör felszínre, mint korábban. Ezáltal belső békéje is megteremtődik, és ki meri mondani: "vállalom magamat!" Érdemes idéznünk még egy ide kapcsolódó, fontos elvárását: "jó a vers, ha él". Ez fordítva is érvényes: jó, ha él a vers. Fülöp Kálmán érdemben járul hozzá ehhez kiforrott, új kötetével. (N.M.K.) *Fülöp Kálmán: Harmatcsepp a fény porában. Kreatív Kiadó, Marosvásárhely, 2015. Szerkesztette Fülöp Katalin, szöveggondozás: Bölöni Domokos. Népújság (Marosvásárhely) 2016. február 23.A zádokfakürt híradásaMit jelent a zádokfa? Ott áll a kötet szójegyzékében: zádokfa (szádok, száldok, szódok): hárs. A háncsából készített kürttel egymásnak adtak jelt, hírt veszedelem, baj esetén a hegyek pásztorai. Jó esetben viszont akár egy könyv is betöltheti a jeladó kürt szerepét. Egy esős, borús szerda délután, 2016. február 3. Szépszámban érkeznek, gyülekezeti tagok és a bemutatóra sereglő irodalomkedvelő érdeklődők a Marosvásárhely-Felsővárosi Református Templomba, ahol a bibliaóra keretében, Kántor Attila lelkész, házigazda szolgálata után Donáth László lelkész-író Zádokfakürt című novelláskötetét ismerteti. A Kriterion Könyvkiadónál tavaly megjelent könyv a 2013-as, A pap tehene című válogatást követi. A szöveget gondozó Bölöni Domokos rövid méltatásával indul a bemutató, ezáltal nyerünk rövid bepillantást a szerző írói világába, aki „későn érkezett utasként”, az irodalom perifériájára kényszerülve, a kiadóknál afféle írogató falusi papként elkönyvelve rótta elbeszéléseit, történeteit, többnyire az asztalfióknak, de rendíthetetlenül... Kökényszüret című önéletírásának befejezéséhez közeledve keserűen fakad ki Donáth László: „Bizony, bizony, kökényt szüreteltem”, majd ezzel zárja: „Itt pontot tehetek. Életem regénye befejezéséhez közeledik.Valaki tán feljegyzi, ami még hátra van?” Az író unokája, a Marosvásárhelyen élő Nagy Donáth Katalin meghatódva köszönte meg a Kriterion Kiadó igazgatójának, H.Szabó Gyulának a lehetőséget, a kiadásban nyújtott segítséget, valamint Bölöni Domokosnak a válogatás és szöveggondozás munkáját. Elmondta, hogy a könyvvásárok alkalmával, látogatóként hallotta, amint egyik-másik író, költő könyvbemutatójára hívják a résztvevőket. Eljátszott a gondolattal: mi lenne, ha egyszer a hangosbemondó Donáth László kötetének bemutatóját hirdetné? Innentől kezdve küzdelmes, de egyenes út vezetett a 2013-as és 2015-ös bemutatókig. Családja segítségével és áldozatos munkájával, az álom valóra vált. A nagyapa kézirataiból előbb kézzel másolta át a szövegeket, majd számítógépre kerültek. „Vannak még a kökénybokron leszedegetni való kökényszemek” – mondta befejezésképpen Nagy Donáth Katalin, jelezve hogy talán egy harmadik könyvre való anyag is összeáll majd. Ifjabb Nagy Donáth Katalin, a dédunoka felolvasta a kötetből A székely s a jókedvű úr című történetet. H. Szabó Gyula, a Kriterion Kiadó igazgatója méltatta Donáth László rokonszenves írói világát, gazdag és humoros, de a tragédiát sem kerülgető szemléletét, népi gyökerű elbeszélői stílusát. Példaértékűnek tartja Nagy Donáth Katalin konok kitartását a nagyapa munkásságának feltárásában, művei kiadásában. Jelzés ez az olyan utódoknak, akik kevésbé felelősen kezelik a hagyatékokat, pusztulni hagyják felmenőik munkáját, rosszul sáfárkodnak az ölükbe hullott tálentumokkal. Az igazgató nem érkezett üres kézzel, három másik kötetet is hozott magával, friss termést, Cseres Tibor: Őseink kertje, Erdély, Dienes András: Négy nap című regényeit, valamint Ambrus Lajosnak A sünkirályfi című mesekötetét. Az estet beszivárványozta a Vártemplom Musica Humana női kamarakórusa, amely Csíky Csaba karnagy vezetésével magas színvonalú műsorral foglalta kezdési-zárási keretbe az együttlétet (Bartók Béla: Bolyongás; Levél az otthoniakhoz, Kerényi György: Hej, tulipán, Csíky Boldizsár: Forgós-ropogós; Szól a nóta, Kodály Zoltán: Esti dal). Csíky Csaba karnagy érdekes adalékként jegyezte meg: az 1999-ben készült Erdélyi magyar novellafüzér című hármas tévéfilm zenéjét, melynek egyike éppen egy Donáth László-novellából készült, ő írta. „Vissza szeretnénk adni Erdélynek Donáth Lászlót” – mondotta H.Szabó Gyula az első kötet megjelenésekor; és lám, immáron másodszorra is sikerült. A szűkebb pátria képviseletében megtisztelték jelenlétükkel a találkozást Gilyén Levente etédi, Gilyénné Bódi Katalin kőrispataki református lelkészek és Nagy Endre etédi önkormányzati tanácsos. Remélhetőleg A zádokfakürt, A pap tehene című kötethez hasonlóan, bemutatásra kerül majd az év folyamán az író szülőfalujában, Etéden is. Doszlop Imre, Lídia Naómi. Népújság (Marosvásárhely) 2016. március 8.Székely Ferenc kötetbemutatója SzászrégenbenA szászrégeni DIO Házban mutatták be Székely Ferenc Égbe nyúló kapaszkodó című beszélgető-könyvét. Ha lett volna csillár, azon is függtek volna, ugyanis több mint száz érdeklődő jött el a február 17-i találkozóra. A könyvbemutatót házigazdaként Demeter József lelkész nyitotta meg, üdvözölve a megjelenteket, s őszintén bevallotta: örül, hogy ilyen szép számban jöttek el, nem számított ekkora hallgatóságra. (32 évi ittléte során kevésszer volt ilyen zsúfolva a terem, amelynek építését 2002-ben fejezték be Makovecz Imre tervei alapján.) A továbbiakban az "irányító szerepet" átvette Böjthe Lídia magyartanár, a Kemény János Művelődési Társaság elnöke. Beszélt az Égbe nyúló kapaszkodó kötet tartalmáról, céljáról, szerkezeti felépítéséről, ismertette a tíz interjúalany nevét. Köszöntötte a két "vendégalanyt": Gál Éva Emese gyergyószenmiklósi költőt és képzőművészt, illetve Baróthi Ádám helybéli szobrászművészt. A szerző, Székely Ferenc, immár a negyedik ilyen jellegű kötetet tette le az olvasók asztalára az utóbbi négy esztendőben. Évente decemberben jelenik meg az éppen soron következő könyv, amolyan karácsonyi ajándékként… Ezután a kérdező beszélt a kötetről, néhány háttérinformációt osztva meg a jelenlévőkkel (ilyenek: a szerzőről kapott életrajzi, bibliográfiai adatok gyarapítása, főleg az egyén gyerekkorának és ifjúsági éveinek megidézése/vallatása, amiről alig találunk adatot a lexikonokban, vagy Wikipédián, az internetes portálokon. Erre Zsidó Ferenc is kitér, aki a lexikonszerkesztőknek nyújtott előlegezett segítségéről szól a kötet bevezetőjében…) Székely Ferenc elmondta azon "évfordulós" alkotók nevét is, akiket nagyon szeretett volna szerepeltetni a kötetben, de sajnos nem sikerült. Különböző okok miatt hiányzik a könyvből Lendvay Éva, Elekes Ferenc, Nyárádi Szabó Zoltán, Máriás József, Esterházy Péter. A Vadasdon élő nyugalmazott könyvtáros számon tartja irodalmunk jeleseit, táblázatokat vezet, évekre "lebontva", hogy ki mikor lesz 60, 65, 85, 90 éves. Szomorú, hogy már többekkel készült olyan interjú, amelyről utólag derült ki, hogy az utolsó. Elárulta: 2016-ban olyan alanyokat "nézett ki" magának, mint Vári Attila, Bodor Ádám, Olosz Katalin, Bágyoni Szabó István, Fazakas Tibor, Cseke Gábor, Bölöni Domokos, Molnár H. Lajos, Kiss J. Botond, Markó Béla, Döbrentei Kornél. Kis Miki Melinda szászrégeni pedagógus, a helyi tv magyar adásának bemondója Gál Éva Emese két versét olvasta fel, és részleteket az interjúkból. A Gyergyószentmiklóson élő Gál Éva Emese sem jött üres kézzel, szép magyar verset hozott, amit ő maga "nyújtott át" olvasóinak, nagy sikert aratva, majd Székely Ferenc néhány rögtönzött kérdésére válaszolt. Örül, mondta, hogy ilyen megtiszteltetésben volt része itt, a szomszédos megyében, és sajnálattal vette tudomásul, hogy szülővárosa, Szatmárnémeti sohasem hívta meg költőként; egyszer kiállítást rendeztek ott képzőművészeti alkotásaiból. Majd ismertette további művészi terveit. Baróthi Ádám nagy megtisztelésnek tartja, hogy pár nappal 70. születésnapja előtt (2015. nov. 21.) olyan részleteket mondhatott el tanári pályafutásáról, alkotó éveiből, amelyek eddig sohasem jelentek meg nyomtatásban. Kiemelte a Budapesten élő Kocsis István drámaíró válaszainak aktuális üzenetét, akinek több darabját játszották Szászrégenben ’89 előtt és utána is. Székely Ferenc felolvasta dr. Cseke Péternek az alkalomra küldött, szászrégeni olvasóihoz címzett levelét, amit a jelenlévők vastapssal jutalmaztak. (Cseke Péter nagyon szeretett volna itt lenni, de épp Budapestre hívták meg, ezért levélben köszöntötte régeni olvasóit.) Az interjúk készítőjének minden eddigi kötetéhez hozzá lehetett jutni (A megmentett hűség, 2012; A szülőföld ölében, 2014; Harangszó a szélben, 2015; Égbe nyúló kapaszkodó, 2015), és a tavaly ősszel kiadott Károly herceg látogatása Erdőszentgyörgyön című munkáját is elhozta, és azok mind gazdára találtak. Utólag is postáznia kell azoknak, akik ott lévén már nem jutottak hozzá, de igényt tartanak arra, hogy elolvassák a bemutatott könyvet. "Nagy öröm számomra – mondta Székely Ferenc a találkozó után –, hogy a szórványnak számító Felső-Maros mentén, Szászrégenben ilyen erős a közösség, hogy a várost gyökereikhez, hitükhöz és megmaradásukhoz szívósan ragaszkodó magyarok lakják. Amíg ilyen emberekkel találkozunk, érdemes könyvet írni s bízni a jövőben!" Szentgyörgyi Zsolt. Népújság (Marosvásárhely) 2016. március 19.Ott él, ahol szeretik és meg is becsülikKovrig Magdolna köszöntése "Mint az égő fáklya, mely setétben lángol, S magát megemésztve másoknak világol..." Batsányi Jánosnak A magyar író című verse érvényes a népnevelőre, a tanítóra is, akiről később Gárdonyi Géza, mintegy a felvilágosodás nagy költőjének magasztos gondolatát folytatva, azt írta, hogy olyan lámpás, mely minél inkább világít másnak, annál inkább fogyasztja önmagát. Azt is tőle idézem, hogy a néptanító szívét vasból alkotta az Isten, hogy elbírja azt a sok kegyetlen lábat, amivel a sorsa meggázolja. Kovrig Magdolna szíve valamiféle rendkívüli, nagyon időtálló nemesacélból lehet. A szó legnemesebb értelmében népe nevelője – talán mostohán indult gyermek- és ifjúkora is erre a nehéz feladatra jelölte, a nem kevés szenvedés fokozott beleérzőképességgel gazdagította lelkét, kitűnő pedagógiai érzéke a mesterség iránti kellő szakmai alázattal párosult, személyisége pedig sajátos vonzerőt sugárzott; tanítványai, a gyermekek, a tanulók, a diákok: felnőtt korukra is tisztelettel és szeretettel emlegetik, számosan rajongva köszöntik, valahányszor alkalom nyílik rá. Most alkalom nyílhat, hiszen a kedves tanárnő élete újabb fordulóhoz jutott, március 20-án, születésnapján köszönthetjük. Környezetét, mint jó kertész a gyümölcsöst, szorgalmas és hűséges munkával gyarapította; közösségépítő és - összefogó, -megtartó volt és maradt pályájának mindenik stációján, különösen pedig Erdőszentgyörgyön. Személyében a Kis-Küküllő menti városka művelődési életének kiemelkedő alakját, a műkedvelő színjátszó mozgalom örökmozgó szervezőjét, a térség egyik legismertebb és legmegbecsültebb tanárát tiszteljük és szeretjük. Közíróként, újságíróként pedig a szűkebb pátria 2002-ben indult kulturális és közéleti lapjának, a kéthavonta megjelenő Erdőszentgyörgyi Figyelőnek egyik alapítóját, mindmáig szorgos és kitartó főszerkesztőjét is ünnepeljük. (A lap közelesen eljut a 160. számához.) Mindkét szakma teljes joggal tarthatja magáénak a tanárt és az újságszerkesztőt-újságírót. Öt éve, a hetvenedik születésnapon többek között így summázta életét a századik számához érkezett kiadványnak adott interjújában: "Én úgy érzem, örömöt leltem abban, amit végeztem. Ha újrakezdeném, akkor is tanár lennék. Lehet, ha ép, egészséges vagyok, talán a színészi vagy rendezői pálya csábított volna, de ezek szóba se jöhettek az én esetemben. Viszont a tanári hivatás is adott annyi elégtételt és örömet, mint az előzőek, ha nem többet". Bongárdon született, Jobbágyfalván, Nyárádszeredában, Marosvásárhelyen, Erdőszentgyörgyön járt iskolába. Kolozsvárhoz kapcsolták egyetemi évei, mondja Székely Ferenc, a riporter. Majd ezt kérdi: "A te szülőfölded hol van?" "Nem egyszerű eldöntenem – válaszolja a kérdezett. – Mégis azt hiszem, a szülőföld ott van, ahol az ember leéli életét, szeret, szeretik és ..." Kedves Tanárnő, drága Magdika, Isten éltessen sokáig! Bölöni Domokos. Népújság (Marosvásárhely) 2016. március 31.Tóth István emlékezeteTóth István költő emlékét idézték a költészet kedvelői 2016. március 18-án, Kedei Zoltán festőművész műtermében, a marosvásárhelyi Várban. A tisztelgő műsorban elhangzott Elekes Ferenc Kié itt a dér? című írása, majd rövid ismertető a tudós költő, irodalomtörténész, tanár munkásságáról, Doszlop Lídia Naómi közreműködésével. Tóth István verseit Székely Szabó Zoltán színművész olvasta fel. Az összejövetelt a Cantuale énekegyüttes nyitotta, és a versek szünetében, valamint zárásként is hangulatos dalműsorral kedveskedett a jelenlévőknek. Nyilas Szabolcs, a csoport vezetője egykori tanítványként idézte a mester emlékét, a beszélgetés keretében pedig Dr. Nagy Attila és Komán János költők szóltak Tóth Istvánról. Kié itt a dér? Elröpültek udvarom fáiról az ékes tollazatú, kényes madarak. Csak a pintyek és varjak maradtak itt, hogy ne legyek teljesen egyedül, ha jön a tél. Ki tudja, honnan jöttek, mely tengerek felől a sirályok, ellepték a szomszédos tömbház tetejét, naphosszat veszekednek a tenyérnyi pizzán, amit innen lophattak el a nonstop kávézó elől, ahol ricsajjal s részeg csajokkal gyűlnek össze esténkint a hajléktalanok, kezükben villan a pálinkásüveg, s fejükben egy-két új ötlet, hol is húzzák meg magukat hajnalig. Ha pedig eljön a hajnal, jön vele a dér is. Kié itt a dér? Ebben a városban emlékszik még valaki Polgár Pistára, ki vicinális újságíróként Molter nyomában szeretett járni, hogy érezze a handmade dohány füstjének illatát? Nem emlékszik már reá senki. Pedig ő fogalmazta meg, hogy gyöngy ez a város, kényes istennők nyakába való. Ő fogalmazta így meg egy bolt előtt, s azt a nagy igazságot is ő mondta ki, futballista a szeretője annak a nőnek, aki a kirakatban véletlenül észrevesz valami labdát, s egy pillanatra ott meg is áll. Ezek nagy igazságok. Akkor születtek ezek a nagy igazságok, amikor még föl sem vetődött ebben a gyöngyvárosban a kérdés: „Kié itt a tér?” Most ez a kérdés vetődik fel: Kié itt a dér? Mert a térről szépen elballagtak jó öregjeink, föl, a dús lombú temetőkbe. Ott piheni földi fáradalmait a csöndes Gagyi László, ki hozta Fintaházáról Pillangó Zsuzsikát a hűs levegővel s a májusi faggyal. És ki emlegeti ma Papp Ferencet, az írót, ki félrenézve járt a téren, de azért átlátott a kerítés fölött és benézett a kerítés alá is. Senki. És hová lett a tudós Oláh Tibor? Kinek jut ma eszébe, miként hunyorított az úton, ha találkozott egy baráttal, s elmondta, milyen az élet? Úgy ment el, csöndben, észrevétlen. Hogy ne sírjon érte senki. Jaj, el ne felejtsem Tóth Pistát, ki olykor fényes verseket írt! Csak Csíkban vette kezébe könyvét egy barátom, Cseke Gábor. Mert itt már senki nem említi nevét. Kié itt a dér? Az a dér, mely reáhullott a jóvágású, daliás Csorba András fejére is. Nincs, aki megkérdezze. Elment Kiss Lacival, aki rászólt egyszer Tarr Lacira, ne bántsa sok patkánya közül az egyiket, mert az a patkány nem az övé! És hányan, de hányan mentek el még? Felsorolni is képtelenség. Krafft, a kettőbe törött tehetség, az álmodozó tekintetű Szőcs Kálmán, kinek erős pálinkát adott a Kultúr alatt a szőke Matild! És elment Szécsi András, ki potyára sírt estig a székelykeresztúri temetőben, mert nem az volt anyjának a sírja, amelyet ő gyertyákkal vett körül. Egyszer utánam kiáltott messziről, álljak meg már, mert két hete keres engem. Kérdem, mi a baj, Bandi. Semmi, öregem, csak az, hogy fizess egy flekkent! Kié itt a dér? Ki tudná megmondani? Mert ide hullott le közénk a dér. Azok közé, akik még vagyunk. De hogy vagyunk? Hát úgy vagyunk, darabokra hullva vagyunk. Az egyik itt van, ezen az oldalon, a másik ott, a másik oldalon. Oldalakra szakadt ez a város, nem pedig fertályokra, mint régen volt szokás. Vagy amiként falun volt szokás, az Alszeg és Felszeg. Tekintetünk egymásnak szegve, ha találkozik az egyik oldalon lévő a másikkal. Még szerencse, hogy eddig még egymásnak nagyon nem estünk neki. Csak mások estek nekünk, mi pedig nekik. Azon vitázva, hogy kié itt a tér. És amíg ezen vitázunk, egyre hull közénk a dér. Elröpültek udvarom fáiról az ékes tollazatú, kényes madarak. Csak a pintyek és varjak maradtak itt, hogy ne legyek teljesen egyedül, ha jön a tél. (Az írás eredetileg a Népújság, 2011. október 29-i, szombati számában jelent meg.) Elekes Ferenc Szólnak a várbeli harangok „Szólnak a várbeli harangok,/ mint egy idegen csillagon:/ aki ily csendben menetel,/ attól egy szót sem vehet el/ kihallgatás vagy tilalom.” Tóth István költő, műfordító, irodalomtörténész, kritikus, drámaíró, egyetemi tanár, 1923. október 25-én született Tenkegörbeden. Elhunyt 2001. szeptember 16-án (77 évesen), Marosvásárhelyen. Marosvásárhelyen a Nyár utcában élt és alkotott. Özvegye Fekete Erzsébet. Szülei: Tóth István és Lupás Mária voltak. 1944-ben érettségizett. 1944-1948 között a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, francia–magyar szakos hallgatója volt. 1948-1963 között Nagyváradon középiskolai tanár, 1953-1954 között igazgató volt. 1963-1983 között a Marosvásárhelyi Tanárképző és Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet esztétikatanára volt. 1979-ben doktorált a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. 1983-ban nyugdíjba vonult. 1991-től a gyulafehérvári Római Katolikus Hitoktató Tanárképző tanára volt. Latin nyelvű humanista és kortárs francia költőket fordított. Művei. Versek: Ódák és elégiák (1957), A kalászok lehajolnak (1961), Névtelen emlékek között (1964), Vízválasztók (1967), Amerre jártam (1968), A szétszedett szobor (1971),Jégbuborékok (1973), Európa kövei között (1975), Törékeny tükrök (1979), Sziklás parton (1980), Antifóna (1983), Napvárás (1984), Ha azt mondom, hogy élek… (1987),Közös nevező (1994), Párbeszédek és limerickek (1995), Herbárium (1998), Besztiárium(2000). Drámája: A koszorúper (1981) . Irodalomtörténeti és esztétikai tanulmányai: Irodalmi műveltségünk főbb korszakai: Őskor és középkor (1994), Reneszánsz és manierizmus(1995), Értékek és mértékek (1998). Műfordításai: Miron Radu Paraschivescu legszebb versei (1963), Jó reggelt, Párizs! Kortárs francia költők versei (1969), Alkinoosz kertje. Humanista költőink Janus Pannoniustól Bocatius Jánosig (1970), Írásjelek a földön. Francia nyelvű belga költők (1972), Erdélyi féniks. Misztótfalusi Kis Miklós öröksége (közzéteszi Jakó Zsigmonddal, 1974), Múzsák fellegvára. A kolozsvári latin nyelvű humanista költészet antológiája (1977), Pápai Páriz Ferenc: Békességet magamnak, másoknak (1977), Eugène Guillevic legszebb versei (1978), Tótfalusi Kis Miklós halotti kártája (Jakó Zsigmonddal, Weöres Sándorral, 1978), A feledés kapuja. Edmond Vandercammen versei (1979), Talált kincs. Német költők antológiája I-II. (1981), A tűz és a rózsa. Jean Rousselot versei (1986), Ha azt mondom, hogy élek… Válogatott versek és műfordítások (1987), Kolozsvári emlékírók 1603-1720 (Köllő Károllyal és Puskás Lajossal, 1990), Phoebus forrása. A váradi laton nyelvű humanista költészet antológiája (Nagyvárad, 1996). Díjai: Marosvásárhelyi Írói Egyesület díja (1969), Román Írószövetség díja (1984). Irodalom Szekér Endre: T. I. törékeny tükrei. Forrás 1987/10. – Tófalvi Zoltán: Magunkról szólok. Beszélgetés T. I. költővel. Kelet–Nyugat 1990/12–13. – Sebestyén Mihály: Közös nevező. Látó 1994/10. Összeállította: Bölöni Domokos. eloszekelyfold.wordpress.com 2016. április 2.25 éves a MúzsaA legszebb kor, szoktam mondani, függetlenül attól, hogy éppen hányadik esztendejét tölti az ünnepelt. De ez tényleg az, én legalábbis úgy érzem. Huszonöt év nem semmi, pláne, ha figyelembe vesszük, milyen változásokon ment, megy át mostanság a sajtó. De ha valaki eléri ezt a kort, úgy is biztathatjuk, hogy előtte még az élet. Nyilván nem túl gyakori se itt, se másutt, hogy egy megyei napilap kulturális függeléke megérje a 25. születésnapját. Már magam sem tudom felidézni, gondoltam-e arra 1991. április 5-én, a Múzsa első számának megjelenésekor, hogy majdan a hétvégi irodalmi- művészeti melléklet negyedszázados évfordulójáról is megemlékezhetünk, de az biztos, hogy szép reményekkel indítottuk útjára. Annak ellenére, hogy tudtuk, létét majd sok bizonytalansági tényező fenyegeti a továbbiakban. Úgy is lett, az eltelt időszakot nem a szellem, a szépírás, a művészetek különleges társadalmi megbecsülése jellemezte Romániában, támogatottság tekintetében a kultúra a leghátsó sorokban kulloghat csupán, szerkesztőségünk azonban hitt abban, hogy a napi eseménykrónikákon túl érdemes külön figyelmet szentelnie az irodalmi-művészeti élet újdonságainak, és négy újságoldalnyi terjedelemben kiemelten tájékoztatnia olvasóit az igényes alkotómunkáról, a tehetség kivételes megnyilvánulásairól. Annál is inkább, mivel magyarságtudatunk megőrzésében, erősítésében az ilyesmi különösen fontos lehet. Szándékunk olvasóink körében kedvező visszhangra talált, a tollforgatók, művészek is mellénk álltak, támogatók is segítették a szerkesztőséget a melléklet megjelentetését célzó erőfeszítéseiben. Sikerült túllépnünk az ilyen-olyan gondokon, s mára immár az 1222. számunknál tartunk. Persze lehet, hogy szerkesztőként túlértékelem a Múzsa két és fél évtizedének a jelentőségét, és valószínű, hogy a melléklet szerkesztésében korábbi (Bölöni Domokos) és mai (Kaáli Nagy Botond) társamban is túlteng a jubileum kapcsán a szubjektivitás, de az se lett volna igazságos, ha csak úgy átsiklunk az évforduló fölött. A Múzsa 25 évének számadatai önmagukért is beszélhetnek. Összesen 4888 újságoldalon juttattunk el verset, rövidprózát, kritikát, interjút, önvallomást, megemlékezést, művészeti és színházi krónikát, más műfajú írást és számtalan festmény, grafika, szobor reprodukcióját, művészi és sajtófotókat lapunk sokezres közönségének. Szokványos könyvméretben ez 24 kétszáz oldalas kötetet tenne ki. Téves volna azt állítani, hogy a mellékletek teljes anyagát érdemes lenne könyvben is megörökíteni, elvégre az olvasók nagyon széles spektrumát próbáltuk megszólítani, s ennek megfelelően a közölt írások jellege, színvonala is igen változatos volt. De tény, hogy több igényes antológiát is összeállíthattunk volna a megjelentetett mintegy hét és fél ezer közleményből. Egy lehetséges ilyen kötet, a Volt jövőkbe nézve meg is jelent a Múzsa 10. évfordulóján, hamar el is fogyott. A tárlatkrónikákból is napvilágot látott már két kiadvány, több Múzsa-interjú szintén fellelhető különböző kötetekben. Mindez elsősorban a szerzők érdeme, akiknek ismételten köszönjük, hogy miközben a legrangosabb honi és anyaországi kiadványokban közöltek, a Múzsa- szerkesztő felkéréseire sem mondtak nemet. Remélhetőleg így lesz ezután is. Mert mondanom se kell, hogy folytatni szeretnők heti mellékletünk közzétételét, és jó lenne, ha a több száz szignó mellett, amelyekkel olvasóink az eddigiekben a Múzsa oldalain találkozhattak, újabbak is felbukkannának. Várjuk hát a fiatalokat, az ígéretes talentumokat, akikből a jelek szerint sohase fogy ki közösségünk. Marosvásárhely, Maros megye realitásainak ismerőiként bizton állíthatjuk, a korábbinál jóval gazdagabb, sokrétűbb, érdekesebb az itteni magyarság kulturális, művészeti élete. Ennek is hű tükre a Múzsa, amelyből lapunk on-line változatának köszönhetően azok is folyamatosan tájékozódhatnak az itt történtekről, akiket a világ más tájaira vetett a sors. Mellékletünk a továbbiakban is eleget kíván tenni ennek az informáló, érték-terjesztő, eseménygerjesztő szerepének is. Egymást követik a rendezvények, alig győzzük valamennyit bemutatni. Ezért se terheljük méltatásokkal, más alkalmi gondolatokkal e jubileumi lapszámunkat. Egy röpke visszapillantó számvetéstől még-sem tudtunk eltekinteni, elvégre nem véletlenül honosult, módosult tájainkon a szállóige ekképpen: Adjuk meg a Múzsának, ami a Múzsáé! Április 6-án, szerda délután 6 órától majd a Bernády Házban még alkalmunk lesz mindezt érinteni azon az irodalmi esten, amelynek szerkesztőségünk több régi, hűséges barátja, munkatársa, Kovács András Ferenc, Kovács Levente, Markó Béla, Nagy Attila és Sebestyén Mihály lesz a vendége. Minden érdeklődőt szeretettel várunk születésnapi rendezvényünkre. Nagy Miklós Kund Népújság (Marosvásárhely) 2016. április 6.Csütörtökön, április 14-én 17 órától könyvbemutató a Jelen Ház nagytermébenKiss Székely Zoltán: Az anyanyelv keresztje De ki is a szerző, Kiss Székely Zoltán? "Erdélyi magyar értelmiségi vagyok. Tanárember. Sem több, sem kevesebb. *** Születtem 1951. január 3-án Marosvásárhelyen. Az egykori Székelységben közlő Paál Elek festő keresztapám pallérozta első verseimet még a '60-as évek derekán. Aztán a'60-as évek végén Kapusi Ildikó tanárnőm bíztatott a Bolyai Farkas Középiskolában. Ott érettségiztem 1970-ben. 1974-ben biológus diplomát szereztem Kolozsvárt. Azóta tanítok. Vándortanár vagyok; tucatnyi iskolában tanítottam: Szőkefalván, Marosvásárhelyen, Gyermelyen, Budapesten és Szentendrén. Diákjaim négy ország nyolc egyetemén szereztek diplomát. 1975-től botanikai és tudománytörténeti kutatómunkát folytatok. És publikálok szak- és tudománynépszerűsítő írásokat két ország napi-, heti és havilapjaiban, tudományos folyóirataiban. Számuk félezerhez közelít. 2012-től Természet kalendáriuma címmel tudománynépszerűsítő sorozatot – amolyan Odobescu-féle Pseudokinegeticost – írok heti rendszerességgel a marosvásárhelyi Népújságban. 1977-től a Marosvásárhelyi Rádió külső munkatársaként is dolgoztam, ahova Gáspár Sándor hívott egykoron. A tudománynépszerűsítő adás, a Mikroenciklopédia, biológiai szakcikkeit jegyeztem. S küldtem verseimet az Igaz Szóhoz, Székely János biztatgatott. Ugyanez évben jelentek meg első verseim az Ifjúmunkásban. Cseke Gábor és Lázár László próbált felfedezni. Miután én is a Szülőföld, haza, testvériség pályázat győztesei között voltam, úgy tűnt kötettel indítanak minket, akkori fiatalokat. Aztán semmi sem lett belőle. Jómagam meg arra jutottam, hogy hagyom a szépirodalmat másnak. Hiába bíztatott Lőrinc József tanár-költő barátom az illyési intéssel, miszerint ki a versírást abbahagyja, az igazmondást hagyja abba, sokáig nem írtam verseket. Ez volt a hosszú hallgatás kezdete. *** 1989 decemberében az újrainduló Marosvásárhelyi Rádiónál a Mikroenciklopédia felelős szerkesztője lettem. 1990 áprilisától Magyarországon élek családommal. 1999-től a Szentendrei Református Gimnázium tanára vagyok. S néha megleptem-meglepem magam egy-egy verssel. 1997-ben a Névtelen írók antológiájába bekerült egy háromsorosom. E tájt érett meg bennem, hogy amit én akarok elmondani a világról, azt csak én tudom elmondani úgy. Az igazmondás(soma)t nem hagyhatom másra. Hiszem, hogy az igaz vers menedék, menedék mások számára is. Bölöni Domokosnak köszönhetem, hogy erre rádöbbentett. Nos, azóta írok újra verseket. *** 2008 óta több-kevesebb rendszerességgel jelentek meg verseim a marosvásárhelyi Népújság Múzsa mellékletében. 2010-től a székelyudvarhelyi Vers és az Erdélyi Toll, az Erdőszentgyörgyi Figyelő és a debreceni Tisztás hozta-hozza le rendszeresen verseimet. 2013-tól a PoLíSz, Turcsány Péter bizalmát és biztatását birtokolva, több alkalommal közölte versszövegeimet. Csíki Andrásnak, az EJKE elnökének köszönhetem, hogy most kötetté állt össze verseim egy része. Amikor a Népújságban a Múzsa rendszeresen közölni kezdett, írtam volt le ezt a mondatot: Hallgattam évtizedeken át, felnőtt bennem a hallgatás. Ezt a saját magam köré épített hallgatást tördelem versekbe mindmáig. Hiszem, hogy versbéli megszólalásommal is jobbá tehetem világunkat." Nyugati Jelen (Arad) 2016. április 16.Kiss Székely Zoltán könyvbemutatójaA botanika és a költészet találkozása Csütörtök délután mutatták be Kiss Székely Zoltán Az anyanyelv keresztje című kötetét. Az esemény házigazdája, Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője beszélgetett a szerzővel, aki rendkívül szerényen nyilatkozott teljesítményéről. Kiss Székely Zoltán eredetileg botanikus és tanár. Összesen 14 iskolában tanított – ezt összeszámolta egy alkalommal, mert karrierje során szüksége volt néhány adatra. Az igazi kérdés azonban inkább az, hogy a botanika és a költészet hogyan fér össze. A közönség rövid választ kapott a kérdésre: szinte sehogy. Két külön világ ez. Néha azonban, a verseket olvasva, észrevehetően előtérbe kerül a lírai én botanikus oldala is. A diákjainak is megmutatja néha verseit. Van ugyanis irodalmi kör, és az irodalmi körben olyan tagok, akik maguk is írnak, publikálnak, esetleg már verseskötetük van. Nekik, és az irodalmi körre járó diákjainak meg szokta mutatni verseit. A szerző úgy fogalmazott: „azoknak mutatom meg, akik megérdemlik.” A költő székelyföldi születésű, de bármennyire is szereti szülőföldjét – ez a szeretet több verséből is visszaköszön –, fia egészségének, illetve gyógyulásának feltétele volt a Magyarországra költözés. A másik opció, Kanada, nem nagyon jöhetett szóba. Mivel azonban az 1989 előtti rezsim nem nézte jó szemmel az áttelepedési kérelmet, egy ideig hazaárulóként is számon volt tartva. Tudni kell továbbá, hogy volt periódus, mikor nem írt vagy közölt verseket. Az Ifjú munkásnevű lap hirdetett egyszer egy pályázatot Szülőföld, haza, testvériség címen, amelyre Kiss Székely Zoltán is beküldte verseit. A tervek szerint a legjobb munkákból antológiát készítettek volna, ez azonban nem sikerült, szinte biztosan a pályázat címében szereplő „testvériség” szó miatt. Az idő multával azonban ismét tollat ragadott. Egy csizmavásárlás során összehozta a sors Bölöni Domokossal, aki publikációra biztatta, az ő hatására kezdett el megint írni és publikálni. Arra a kérdésre, hogy mikor gondolt először saját verseskötetre, érdekes választ kaphatott a hallgatóság. „Az az ember, aki ír, arra is gondol, hogy megjelenik egy antológiában, esetleg lesz saját kötete” – nyilatkozta Kiss Székely Zoltán, de hozzátette, ő nem nagyon gondolt ilyesmire. Csak az elmúlt egy-másfél évben keresték fel ezzel az ötlettel, és már-már el is felejtette, amikor jó híreket tartalmazó levelet kapott. Összegyűlt a pénz egy kötet kiadására! Mint minden költőnek, neki is vannak kedvencei saját költeményei között. Ezek egyike Az utolsó pohár, melyet Áprily Lajos egyik versének hatására írt. A kötet előszavában is az olvasható, hogy Áprily és Reményik voltak rá a legnagyobb hatással, de ez verseit olvasgatva is kiderül az olvasó számára. Gál Zoltán Nyugati Jelen (Arad) 2016. május 7.Pár sor az életemről"Székely-Benczédi Endre költő, nyugalmazott matematikatanár rövid önvallomása fölött áll a fenti cím. Április 26-án a felújított marosvásárhelyi várban, Kedei Zoltán festőművész szellempezsdítő műtermében tollforgató kollégák és irodalombarátok társaságában beszélt önmagáról, olvasott fel köteteiből, új verseiből néhányat. Aki jelen volt az összejövetelen, Kilyén Ilka színművésznő ihletett tolmácsolásában e líra eddig talán nem is észlelt különleges hangulataira, iróniájára, humorára is ráhangolódhatott. Bölöni Domokos, illetve Kaáli Nagy Botond korábbi írásai is eszünkbe juttathatták, az eddigieknél több figyelmet érdemel ez a vidéki magányban ritkán megszólaló lírikus. Érdemes beleolvasni tömör önéletrajzába, választani egyet versei közül. "Egykori házunk küszöbén, a Kis- Küküllő menti Csokfalván még ott virít a kopott patkó, amely arra volt hivatva, hogy megóvjon az ártó szellemektől, s az életem fonalára hurkolt csomókból néhányat kibogozzon. Sikerült valahogy átúsznom a sötétségen, s csak akkor voltam éber, ha valami világosság is mutatkozott az égen. Gyávaság talán, vagy velem született óvatosság a porból? Nem vagyok rá büszke, de valahogy égetni kezdett már a régi tüzek üszke. Ezért írok ma újra verset. Unokáim is kezdtek botladozni a nagyvilágban, s nem biztos, hogy még leszek, amikor az eszük is kérdez. Ars poetica? Megírni mindent, ami volt, van és lehetséges. Próbálok rátákolni régi szárakra virágot ígérő rügyeket. Minden apróság érdekel, még a szép is, ha él. Nem akarom megváltani a világot, de szeretném olyannak mutatni, amilyennek látom. Voltak, vannak és lesznek apró, mindennapjainkba nyúló részletek, amelyekre odafigyelni érdemes. Még akkor is, ha egyikét-másikát én csak megfogalmazom. Vagy Te. Vagy Ő. Költészet mindannyiunkban lakozik, s ha sikerül így, együtt, az EGÉSZET megértenünk, talán a javunkra változik – a világ, vagy mi magunk. 1949-ben születtem Marosvásárhelyen. Szovátán jártam középiskolába. A marosvásárhelyi hároméves Tanárképző Főiskolán matematika szakot végeztem 1971-ben. Azóta tanárkodom. Feleségem is tanár. Három gyermeket neveltünk fel. A csíkfalvi iskolában tanítunk, a vele összenőtt Nyárádszentmártonban élünk. 1968-ban jelent meg első versem az akkori Maros megyei napilapban, közöltem az Albatros című főiskolai lapban is. 1972-ig folytatódott ez, amikor sikerült a Szekuritáté egyik dossziéját felduzzasztanom. *1986-tól újra írtam, verseimet folyamatosan közölték a romániai magyar lapok (Igaz Szó, Ifjúmunkás, Utunk, Vörös Zászló), majd a fordulat után a Látó, Helikon, és újabban a Népújság is. Kötetem: Kökényvár a senki földjén. Juventus Kiadó, Marosvásárhely, 2007." Székely-Benczédi Endre Népújság (Marosvásárhely) 2016. május 12.Elismerés az értékteremtő tevékenységértAz Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezete évek óta köszönti és díjban részesíti azokat a művészeket, tudósokat, orvosokat, egyetemi tanárokat, akik tevékenységükkel hozzájárultak közösségük értékeinek gyarapításához. Az idén Olosz Katalin néprajzkutató, Kerekes Péter Pál fotóművész és Bölöni Domokos író, publicista vehette át az elismerést. Az ünnepi eseménynek a Kultúrpalota kisterme adott otthont. Kilyén Ilka, az EMKE Maros megyei elnöke köszöntötte a díjazottakat, és ismertette az elismerés jelentőségét, majd Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója szólt az egybegyűltekhez. Olosz Katalin néprajzkutató érdemeit Barabás László ismertette, kiemelve azt a hatalmas munkát, amelyet az erdélyi magyar folklór kutatása jelentett. Olosz Katalin háromszéki származású, Sepsiszentgyörgyön érettségizett. Kolozsvárra ment egyetemre, a Bolyaira, amelyet időközben változtattak Babeș-Bolyaira. Pályafutásának első 25 évében tanított a marosvásárhelyi pedagógia főiskolán, amelynek megszűnése után a Román Akadémián dolgozott tudományos kutatóként. Kötetei jelentek meg az erdélyi magyar folklórról, feltárta mindazt, amit a szakma sem ismert, hatalmas adatanyagot gyűjtött össze. A rendszerváltást követően, 1990 után pályája fölfelé ívelt, nyugdíjasként sem hagyta abba a munkát. Jelenleg az erdélyi magyar ballada katalógus összeállításán dolgozik. Kerekes Péter Pál fotóművészt Gáspár Melinda méltatta, felsorolva mindazt, amit a természetjáró fotográfus a közösségéért tett. A marosvásárhelyi születésű fotóművész életét meghatározta születési helye, gyermekkori környezete, a cukorgyár, a közeli Maros, a gyümölcsös, az erdő, a rét, a természet. A Bolyai Gimnáziumban érettségizett, a műszaki főiskola után a cukorgyárban dolgozott, majd a Both Károllyal való találkozása végképp a természet felé irányította. Túrázott, fotózott, lefényképezte például a város összes ritka fáját, fotóklubot irányított, kiállításokon vett részt, újraalapította az Erdélyi Kárpát-Egyesületet. Kerekes Péter Pál hatvan éve járja a természetet, ötven éve lóg a nyakában a fényképezőgép. Nem csak a természetet és a természetjárást szerettette meg nagyon sok emberrel, de a szeretet képességét is átadta. Bölöni Domokos író, publicista érdemeiről Nagy Miklós Kund beszélt. Az első 70 év a legnehezebb, a többi jön magától – mondta volt kollégájáról a méltató. Bölöni Vámosgálfalván végezte az elemi iskolát, Dicsőszentmártonban érettségizett, Marosvásárhelyen szerzett tanári diplomát, Korondon tanított, majd 1990-től a Népújság munkatársa volt. Öt éve nyugdíjas, de egy vérbeli tollforgató nem tud nyugdíjba vonulni. Annyi mindent megélt, rengeteg embert megismert, memóriája őrzi a számtalan emléket, és mindehhez még hozzájön a végtelen fantáziája – akár több kötetet is megírhatna, hangsúlyozta Nagy Miklós Kund, aki egy nagyobb regényt vár a díjazottól. Humor nélkül lehet, de nem érdemes élni – tette hozzá a méltató, aki humoros megfogalmazásban sorolta fel Bölöni Domokos megjelent köteteit. A díjátadó második felében Ritziu Ilka Krisztina kalotaszegi népballadát adott elő, majd a Kántor-tanítóképző Főiskola kórusa lépett fel Csíki Csaba karnagy vezetésével. Antal Erika | Székelyhon.ro 2016. május 17.Értékteremtők ünnepeVárosnapi EMKE-díjak Tiszta források felkutatója, ritka szépségek megörökítője, sírva vigadó szavak mestere – a Maros megyei EMKE hagyományossá vált városnapi rendezvényének, az Értékteremtők gálájának idei kitüntetettjei. Csütörtök délelőtt a Kultúrpalota kistermében Olosz Katalin néprajzkutató, irodalomtörténész, Kerekes Péter Pál fotóművész és Bölöni Domokos író, publicista vehette át a magyar közösségért sokat tett vásárhelyi személyiségeknek járó díjat. Olosz Katalin munkásságát dr. Barabás László néprajzkutató méltatta. A pályatárs az ünnepelt ars poeticának is tekinthető gondolatával indította laudációját: "A munka örömforrás is lehet", majd a negyvenes évek Kovásznájától, a nehéz körülmények között élő, gyermekükkel a munkát és a könyvet is megszerettető családtól kiindulva körvonalazta a gazdag életpályát. Megemlítette a sepsiszentgyörgyi középiskolát, a Bolyai egyetemet, amely éppen abban az évben vált Babes–Bolyai egyetemmé, amikor Olosz Katalin a hallgatója lett, szólt a kiváló tanárokról, akik – bár a tanintézetben nem volt néprajzosképzés – olyan feladatok elé állították a tehetséges diákot, amelyek révén elindulhatott az úton. A székely népballadák kutatásával kezdődött a hatalmas adatgyűjtő munka, amelyről számos értékes kötet tanúskodik. Levéltárakban, folyóiratok hasábjain kutakodva Olosz Katalin igazi aranyrögökre talált – egyebek mellett azokat a gyűjteményeket tárta fel, amelyek kimaradtak a Kriza-féle Vadrózsákból –, és felfedezéseivel átírta az erdélyi magyar, illetve összmagyar folklórkutatás történetét – összegzett a méltató, majd azt is elárulta, hogy a néprajzkutató jelenleg az erdélyi magyar balladakatalógus összeállításán dolgozik. Az ünnepelt a köszönő szavak után kiemelte, hogy a díjat tulajdonképpen megosztva kapta, az elismerés ugyanis azon személyiségeket is megilleti – többek között Szabó Sámuelt, Kolumbán Istvánt, Kriza Jánost –, akiknek munkásságával foglalkozott és akiknek szellemiségét az EMKE rendezvénye újra felélesztette. Szépséglesen fél évszázada A teremtett világ szépségei felé értő szemmel forduló Kerekes Péter Pál fotóművészről Gáspár Melinda szólt a hallgatóságnak. A marosvásárhelyi cukorgyár környéke, a gyümölcsös, a Maros közelsége már gyermekkorától formálta a későbbi fotós természethez való viszonyulását. Az erdők, mezők, barlangok vidékére vezető (élet)úton meghatározó szerepet játszott a cukorgyári munkatárssal, Both Károllyal való találkozás. Kerekes Péter hatvan éve járja a természetet, és fél évszázada lóg a nyakában a fényképezőgép. Fotói – közöttük az összes vásárhelyi ritka fáról készült képek – művészi érzékenységét bizonyítják, amely a legmegfelelőbb pillanat kivárásához szükséges türelemmel párosul. – Így csak természetfotós tud lesben állni – jegyezte meg a méltató. Kerekes Péter fotóit számos hazai és nemzetközi kitüntetésben részesítették, és a világ szinte minden táján kiállították – hallhattuk a továbbiakban az ünnepeltről, aki a kilencvenes években újjáindult Erdélyi Kárpát Egyesület alapító tagjaként, a természet ismeretének, szeretetének tanítójaként nemcsak művészi mivoltában, de emberként is értéket teremtett. Kerekes Péter arra hívta fel a figyelmet, hogy az EKE 120 éve született, éppen ezért számára többszörös ünnepnek számít az EMKE gálája. A humor áldása Bölöni Domokos írói, újságírói világát Nagy Miklós Kund körvonalazta. – Kevesen ismerik olyan alaposan a falu univerzumát, mint ő, és aligha van olyan mai írónk, publicistánk, aki hozzá hasonló nosztalgikus beleérzéssel és humorba ágyazott empátiával tudná felmutatni a vidéki kisemmizettek és a városi kisemberek gondjait, bajait, reményeit, gyarlóságait – mondta a méltató a különös érzékenységgel megáldott, karcos humorral, nyelvformáló, szótársító leleménnyel bíró íróról, aki igazán nagyot a rövidpróza műfajában alkotott. Nagy Miklós Kund reményét fejezte ki, hogy Bölöni az elkövetkezőkben egy nagylélegzetű életregénnyel is megajándékozza olvasóit. Az ünnepelt 1990-ben lett lapunk munkatársa, "falujáró riporter, kulturális szerkesztő, a gyerekolvasók, a fiatal tehetségek istápolója. Maradt Hazanéző, ha kellett, óvta a Flasztert, a Súrlott Grádicsot, bókolt a Múzsának". A nyugdíjas évek sem hoztak számára pihenést, az utóbbi öt esztendőben több kötete jelent meg, amelyek abban is megerősítik az olvasót, hogy "humor nélkül lehet élni, de nem érdemes". A laudáció végén Kilyén Ilka színművésznő az ünnepelt Mézvirágillat című alkotását olvasta fel. Ezt követően Ritziu Ilka Krisztina egy kalotaszegi balladát énekelt el, majd a Kántor-tanítóképző Főiskola kórusa lépett közönség elé. Az együttlét utolsó perceiben a kórus és a hallgatóság közösen énekelte a Szózatot. Nagy Székely Ildikó Népújság (Marosvásárhely) 2016. május 28.Bölöni Domokos: Szólt a rigó a NyikónálAz öreg szólította meg őket, azt hitte, valakit keresnek, vagy lopni akarnak. Amióta a kéthektáros ribizliföld őrzését rábízták, megnézett mindenkit, még a falubelieket is, ha erre vetődtek, ide ki, a Bökkfű alá, a tanyához. – Ne igyanak a vízből – szólt oda, mintha rég ösmerné őket –, feljebb tisztább, nem piszkolja kis patak. Csak a rigók. Az idegenek felnéztek. – Hogyhogy a rigók? – kérdezte a fiatal. Ez vitte a hátizsákot meg valami fehéres botot. – Azok úgy, a maguk módján – hunyorgott az öreg. Fekete posztókalapját hátrataszította a feje búbjára, kabátját maga alá terítette, leült, a tarisznyából sörösüveget halászott elő. – Megkínálom egy pohár borral – mondta. Azok ketten melléje telepedtek, az idősebbik kopaszodott már, s nem látszott rajta, hogy valami turista volna, mert fekete pantallót viselt és a kabátja is fekete volt. Nagy homlokát elöntötte a veríték. – Még mindig nem értem a rigókat – makacskodott a fiatal, a hátizsákos. Kicsi szakálla éppen csak hogy kiszökött, olyan kacaghatnám módra. – Belepottyintanak – magyarázta a csősz. – A maguk módján – s kacagott hozzá egy cseppet. A kis szakállú csak ekkor jött létre. – Mi nem pottyantunk – vont vállat sértődötten. Az idősebbik idegennek tetszhetett a szó, elmosolyodott titokban. – Rossz ez a bor – mondta aztán. A csősz jobban megnézte magának. – Van jobb is – szólalt meg nagy későre. – Ez víz helyett van. – Az ott fenn, túl a vízen: a Gordon – magyarázta az idősebbik idegen. A csősz mérgelődött egy kicsit, hát mi az isten, ezek meg se köszönik, hogy megkínálta őket? A kíváncsiság mégis féken tartotta. – Az. S ez: a Fehér Nyikó. – Mitől fehér? – kíváncsiskodott a kis szakállú. – Van fekete is? – Nincs – sajnálkozott a csősz. – Mindig azt mondtuk: fel a Nyikóba, mind itt voltak a falu földjei. Fel a Nyikóba. Aztán ettől valahogy megfehéredett a víz. Mü úgy mondtuk: Fényikóba. Az urak nem érthették valahogy. – Valahogy úgy – bólintott huncutul az idősebbik, a kopasz. – S hát maguk hova? – bugyogott ki a csőszből mégis a kérdés. – Csak úgy, né, megjárjuk magunkat. Fel a forrásig. – Megkínálhatom a jobbikból is – kiáltott utánuk, amikor azok szedelőzködni kezdtek. A kis szakállú vonakodott, de az idősebbik mintha ráállt volna. A ház s a csűr jól körül volt kerítve töviskerttel, hogy a vadak ne tudják áthágni. A csősz előbb a pajtát mutatta meg, most nem tart marhát, szabadkozott, mert a fia beköltözött a faluba, éppen szenet éget Argeş megyében valahol, s ők már nem emberei a munkának, neki is négyféle betegsége van, fürdőn is volt, de hiába. Akit úgy meghöngörgetett a fehér bika, az nem épül már fel többet az életben. A fehér bika vad volt, a vadőrt is felkergette a fára, s a kutyáján töltötte ki a bosszúját. A fekete bikát meg lehetett szelídíteni, ha vízen ment át a csorda, ő a hátára ült, úgy vitte át, avval volt szerencséje, a bivalybikával; az odajött, s elverte a fehér bikát, de úgy, legényül is, hat hétig borogatták utána. – A fecskéim – mutatta büszkén. – Már nagy mind a négy fióka, de látják-e, nem félnek. Mondikálgatok nekik örökké, s megszelídültek. Megsimogatta őket is az istálló gerendájára épített fészekben, azok visszacsicseregtek. A kis szakállú türelmetlenül intett, az idősebbiknek pára jött a szemére. Oldalt az udvaron hosszú asztal állt a szőlőlugasban, oda hozott a jobbik borából az öreg. Ez sem volt sokkal jobb, hiszen novaszőlője termett, a nemesebb fajtát itt a fagy szokta leszüretelni, de a jövevények ezúttal nem finnyáskodtak, a fiatal néha beleszólt ugyan a beszédbe, de a másik, a fekete kabátos, az csak nézte az öreget, s nagyokat hallgatott. A csőszből folyt a szó. Falubeliek ritkán tévednek ide, a gyümölcsösben dolgozók nem érnek rá tárgyalni, hát nem csoda. Még azt is kikottyantotta ezeknek, hogy ő csak a múlt télen tanult meg írni s olvasni, mert mostanában evvel a sokféle betegséggel nem tud éjjelenként aludni, s mit tudjon csinálni az ember, ha álma sincs, s már nem is fiatal. Visszadöcögött a házba, kihozta az irkáit, nézzék meg, ezekbe írja most az életét. Nem bolondság, neki olyan élete volt, részeges apja, szolgasora; s négy asszonyhoz segítette hozzá az Isten, de csak egyhez adott szerencsét is, ez az, amelyik odakinn gyomlál a kertben. Az idegenek csendben hallgatták. – Olyan valék én is, mint... – keresgélte a nevet az emlékezetében –, mint: Ábel! Hallottak róla, ugye?... A kopasz idegen lehunyta a szemét. Hogyne, olvasták, tudják, ki volt Tamási Áron. – Benne van a fényképe is – nyitott oda az öreg; amint újra feltekintett, egy pillanatra megállt szeme a kopasz idegenen, s felakadt rajta. – Maga... – futott ki a száján, de el is restellte magát érte. – Köszönjük a borát – állt fel a kopasz idegen. Kezet fogtak az öreggel, a kis szakállú pénzt lopott az asztal szélire. – Ne menjenek kifelé, aztot tanácsolnám – ugrasztotta utánuk még a hangot az öreg. – Hajnalban szólt a rigó a Nyikónál, eső lesz... Azok már a kapunál jártak, az idősebbik visszaintett. Két fiatalember ugrott be hozzá a vihar elől, füvet kaszáltak az almafák közén, kértek egy liter bort, odakinn dörgött-villámlott, szekereztek az angyalok a mennyben, megette a fene az ilyen időt, keseregtek; amikor napjában ötven-hatvan lejt ha kereshet az ember, pedig egynapi kasza ára száz-százhúsz lej. Az öreg addig okvetetlenkedett, amíg mégiscsak eldicsekedte: itt járt nála két nadrágos, az egyik éppen az volt, akit hatvanhatban hoztak volt haza s temettek el odaki, a templom elé, ahol az a nagy kő van. – Bolond immár kied – kacagtak össze a legények. – Maga Jézust is még egyszer feltámasztaná. De az öreg erősködött, hogy az ő szeme nem csal, s azért is újra elővette az Ábelt: nézzék meg, világra ilyen volt... – Ha olyan volt, olyan volt – kacagtak ismét a legények. – Mü ezt most magának elhisszük, s el van bütülve. Hozattak még egy literrel, koccintottak. Hátha addig eláll az idő. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. május 28.Cselekvő közösségi ember"Azt hiszem, Székely Ferencet közösségének az az ösztönzése késztette írásra, amelyet Sütő Andráshoz intézett édesanyja: – Írhatnál rólunk is valami könyvet!" (Keszeg Vilmos) A Mezőség szülötteként felcseperedett szerzőt a Kis-Küküllő mentére vezérelte sorsa. Munkahelye Erdőszentgyörgyhöz kötötte, lakhelye a közeli Vadasd. Ez a település azzal büszkélkedhet, hogy ott született Jakab Ödön (Vadasd, 1854. július 26 – Budapest, 1931. március 5.) költő, író, drámaíró, irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1924), aki kora irodalmának egyik legnépszerűbb alakja volt, népi-nemzeti irányú verseinek, prózai és színpadi műveinek köszönhetően a 19–20. század fordulójának legkedveltebb szerzői közé tartozott. És ott szolgált valaha a kereken száz éve született Nagy Ödön (1914. május 31 – 1995. szeptember 1.) református lelkész, néprajzi író, Nagy Olga bátyja. Majd, valamivel később, ott született Molnár Dénes (1947. július 22 – 2000. február 19.) grafikus, festőművész. Sütő András unokaöccse, az Anyám könnyű álmot ígér című könyv Székely, azaz Gyümölcsoltó Gergelyének hetedik gyermekeként világra jött Székely Ferenc ( Pusztakamarás, 1951. június 5.) a közösségi érdeklődést, az irodalom szeretetét a családi környezetből hozta magával, istenadta székelyföldi lakhelyén pedig csakhamar kedvet kapott a néprajzi kutatómunkához, és tanulmányokban, könyvekben gyümölcsöztette az így megszerzett tudást, tapasztalatot. A lapszerkesztés sem áll távol tőle, hiszen az Erdőszentgyörgyi Figyelő című kiadványnak is szorgos munkatársa, szerkesztője. A riporteri munka, a tájolás mellett mindenekelőtt közösségi érdeklődése hozta kapcsolatba megannyi jeles személyiséggel az évek során. Jószemű méltatója, Véghelyi Balázs költő, az Üveghegy Kiadó vezetője meg is jegyzi, hogy Székely Ferenc született közösségi ember, abból a fajtából, aki nemcsak aktív részese, hanem szervezője is tud lenni egy közösségnek, munkásságában ez a törekvés jellemzi. "Az interjú a kedvenc műfajom – vallja A szülőföld ölében című kötet egyik kérdezettjeként a marosvásárhelyi rádiós és lapszerkesztő, Nagy Miklós Kund. – Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak." Ezt akár Székely Ferenc is elmondhatja magáról, hiszen az utóbbi években valóságos szenvedélyévé vált ez az izgalmas műfaj, 2012- től kezdődően megjelenő beszélgetőkönyveiben olyan személyiségeket, művészeket, tudósokat, alkotó embereket szólaltatott meg, mint Csávossy György, Fodor Sándor, Kusztos Endre, Lászlóffy Csaba, Páll Lajos – akik már nincsenek közöttünk… És olyanokat, akik változatlan szenvedéllyel dolgoznak, alkotnak, írnak: Ablonczy László, Ana Blandiana, Ambrus Lajos, Balla Zsófia, Beder Tibor, Czegő Zoltán, Cseke Péter, Király László, Kocsis István, Köntös-Szabó Zoltán, Jókai Anna, Józsa János, Lőrincz György, Molnos Lajos, Pál-Antal Sándor, Pomogáts Béla, Ráduly János, Szávai Géza, Szász István Tas, Tófalvi Zoltán, Vinczeffy László… A névsor korántsem teljes. Székely Ferenc úgy szereti már választott faluját, Vadasdot, hogy sosem felejti Pusztakamarást. Az általa összeállított, Templomra szállt bánatmadár című 2011-es kötet kapcsán Pozsony Ferenc néprajzkutató ezt írta: "Pusztakamarás elsősorban Sütő Andrásnak, másodsorban pedig Kemény Zsigmondnak köszönhetően a Mezőség jelképévé vált. Hiszek abban, hogy a faluról és a nagyjairól nemrég megjelentetett könyv a helyben élők és az innen elszármazottak önbecsülését is emelni fogja. Sütő András halála óta szinte minden évben, szeptember- október fordulóján számos magyar értelmiségi találkozik az író szülőfalujának református templomában. Az őszi emlékünnepségek jelképes üzenetét és funkcióját elsősorban a sajtó közvetíti és forgalmazza a nagyvilág felé. Ugyanakkor a helyben élő maroknyi, 129 lelket számláló református magyarság a rövid ünnepségek után rendszerint önmagára marad hétköznapi problémáival, néma küzdelmeivel". Megrögzött hazajáróként Székely Ferenc egyik lelkes szervezője a találkozásoknak, hiszen ugyanazt vallja, mint a néprajztudós, jelesen hogy: "a faluban élő magyarság életét csak akkor tudnánk, a hajdani mecénásokhoz hasonlóan, jelentősebb mértékben befolyásolni, ha olyan befektetéseket tudnánk helyben elindítani, melyek Kemény Zsigmond és Sütő András kultuszához kapcsolható kulturális turizmust tudnának Pusztakamaráson kibontakoztatni." Kevesen tudják róla, hogy mélyen érző, lírai alkata versben is megnyilvánul. Az öregekről például így ír: "Mennek,/ jaj, de keservesen mennek/ az öregek a hegynek/ ezen a napon,/ kutyasikálta/ kaptatón,/ szájuk szélén imával;/ találkoznak a halállal.// Kopjafán angyalok,/ kezükben fehér bot". Alaptermészete mégsem barátkozik a szomorúsággal. Életvidám, energikus, cselekvő ember. Ez a hatvanöt esztendő csak annyi, mint egy mérkőzés első félideje (némi hosszabbítással). A java még ezután jön. Isten éltesse! Bölöni Domokos Népújság (Marosvásárhely) 2016. június 17.Nyílik a Bartha Béla Képtár DicsőszentmártonbanA dicsőszentmártoni Magyar Ház Kuratóriuma, a Sipos Domokos Művelődési Egyesület és az Alsó Kis-Küküllő Menti Magyar Ifjúság Szövetsége közös rendezvényén, június 19-én, vasárnap 17 órakor a Magyar Házban avatják fel a város tavaly elhunyt képzőművésze nevét viselő képtárat. A költőként is kitűnt alkotó festményei, grafikái, más művei nagy részét a Magyar Ház Kuratóriumára hagyta, az adományozott alkotások egy része látható a Bartha Béla Képtárban. Az ünnepélyes megnyitó meghívottja Nagy Miklós Kund művészeti író és Bölöni Domokos író. Fellépnek a helyi Népszínház művészei, a Debrecenben élő költő, Hadnagy József verssel emlékezik az egykori barátra. A helyszínen kisorsolnak egy Bartha Béla-akvarellt és egy grafikát. A művész munkáiból vásárolhatnak is az érdeklődők. Népújság (Marosvásárhely) 2016. június 25.A rubincsőrű kék madár fészkére száll…Bartha Béla Képtár Dicsőszentmártonban "Egyszer majd markomból kinő a galagonyabokor/ És ráhelyezem a napot nagy piros bogyónak és/ Szerkesztek rá egy tökéletes madárfészket/ Egy rubincsőrű kék madár számára és/ Meg sem rezdül a karom.../ Így állok mozdulatlan/ Felettem a Nap/ Millió Nap/ Végtelen fényorgona/ A HALHATATLANSÁG himnuszát zengi/A földnek/A napnak/A galagonyabokornak/ És a bíborcsőrű madárnak./ MEGJÖTT A TAVASZ! (Bartha Béla: Megjött a tavasz) Június 19-én a dicsőszentmártoni Magyar Házban a város műélvező közönsége a Bartha Béla Képtár avatóünnepségére gyűlt össze. A galériának nevet adó, tavaly elhunyt festő versének hangulatában zajlott az emlékezés. Bartha Béla festőművész 1932-ben született Dicsőszentmártonban. Szeretett szülővárosát verseiben számtalanszor "elsiratta", "verebek és csókák" városának is nevezte, mert néha úgy érezte, olyan hely, " Ahol már fölösleges a dal s ének,/ Költőnek s rigónak halál a sorsa.// Körben a dombok, mint egy gyászkoszorú,/ Rajta íratlan szalag a Küküllő,/ Hamut szór rám az ég, s arcom szomorú". Művei egy részét mégis rá örökítette. A dicsői magyar közösségnek, a három történelmi egyház tulajdonában lévő Magyar Háznak adományozta alkotói tevékenysége jelentős részét, azzal a meghagyással, hogy halála után a Magyar Ház nagytermében létrejöhessen a Bartha Béla Képtár. Az adománylevél tanúsága szerint 57 bekeretezett olajfestmény és akvarell, 34 grafika, 20 darab kisméretű olajfestmény (Erdősorozat), 6 darab tiszafa szobor, gipszből készült viaszgyertya prototípusok, kerámiák és jelentős számú képzőművészeti és irodalmi vonatkozású könyv, melyek hasonlóképpen a képtár, valamint az Árva Bethlen Kata Könyvtár könyvállományába kerültek. Bartha Béla munkásságáról most csak annyit, hogy 1975-ben szervezi meg a művészetterápiai osztályt a dicsőszentmártoni ideggyógyászati szak- kórházban, majd a tölgyesi ideggyógyászati szanatóriumban. Sokoldalú tehetség, festőként a legismertebb.1972-től tagja a Romániai Képzőművészek Szövetségének. Képzőművészeti biennálékon szerepel alkotásaival, egyéni és csoportos kiállításokon vesz részt szülővárosában, valamint Marosvásárhelyen és Bukarestben. Műkedvelő színész, a dicsőszentmártoni Népszínház díszlettervezője, Caragiale-díjas szavaló, költő, a Sipos Domokos Művelődési Egyesület aktív tagja volt. Két verseskötete jelent meg, 2002-ben a Felhőből faragott álom, valamint 2008-ban a Vándor éneke című, mindkettő a jó barát Bölöni Domokos író szerkesztésében és gondozásában Az első kötet zárófejezete Bartha Béla néhány olajfestményének reprodukcióival egészül ki, míg a második kötet grafikai munkáiba enged bepillantást. A képtárnyitón Nagy Miklós Kund művészeti író beszélt róla. Méltatta Bartha Béla művészi, emberi erényeit, jelezte válságos időszakait. Elmondta, hogy a festő hagyatéka jóval nagyobb, mint amit a galériában láthat a közönség. Jelentős része az unitárius egyház régi iskolaépületében található. Azok a pasztellképek, akvarellek a tájélmény elsődleges kivetítéseként a művészetben kevésbé jártas nézőkhöz közelebb állnak. A Magyar Házban kiállított olajfestmények inkább az elvonatkoztatás, az absztrakció jegyében születtek, olyan képzőművészeti törekvések megnyilatkozásai, amelyek annak idején több jeles kortárs maros- vásárhelyi alkotóra is hatással voltak. A képek korhangulatot tükröznek, érzelmi válságokról, a festő aggodalmairól is hírt adnak. Izgatta a szórványosodás, falvaink elnéptelenedése, a faluközösségek bomlása, a pusztítás megál- líthatatlansága. Grafikai rajzai olyan helyeken készültek, ahol magányos volt, például Tölgyesen, és naplószerűen valóságosak. Egyik-másik alapul szolgált későbbi nagyobb kompozíciókhoz. Sokoldalú- ságát faragott famunkák, kerámiák is tanúsítják. Mint általában a több síkon alkotó emberek, ő is dilemmákkal szembesült: kereste az igazi arcát, identitását. Színekben látta a világot, gyakorta sötét színekben, hiszen a kor is, amelyben élt, fokozta zaklatott lelkiállapotát. De a lehetséges boldogság reménye is fel-felvillan a vásznakon, mint az utolsóként datált képén is, a Kék madár című olajfestményen – fejtette ki gondolatait Nagy Miklós Kund. A festőművész jó barátja, a dicsőszentmártoni, jelenleg Debrecenben élő és alkotó Hadnagy József költő verssel adózott Bartha Béla emlékének. A költemény a Tündérmese című festmény margójára született. Gagyi Béla tanár, a Magyar Ház kuratóriumának tagja az ünnepség házigazdájaként köszönetét fejezte ki Tódor (szül. Bartha) Izabellának, a művész lányának, hogy beleegyezésével lehetővé tette a képtár létrejöttét. Doszlop Lídia Naómi Népújság (Marosvásárhely) 2016. július 9.Kőbe vésett szeretetSzikár arcomról lecsurog a bánat, könnyem öntözi sorsverte földemet – Én tenyeremben hordozom hazámat s szívem csücskén az erdélyi eget. Örömünkre ismét új verskötetet tarthatunk kezünkben. Tavaly jelent meg a szerző Harmat a fény porában című, sorrendben a negyedik kötete. És most az ötödik, a Kőbe vésett pillanat*. Kézbe simuló könyv – mert, mint tudjuk, az első benyomás számít –, Kedei Zoltán festőművész olajképével díszített fedőlapja sokat sejtet. Miért kell kőbe vésni a pillanatot? Azért, hogy láthassuk, hogy örökre velünk mAradjon. Valljuk be, mindannyiunknak vannak kőbe vésendő pillanataink. Ezek lelkünk kőtábláira íródtak, erőt adnak a köznapok fájdalmainak elviseléséhez. De az öröm végtelenségének múló érzete is olykor kőbe vésett boldogságként élhet a szívünkben. Fülöp Kálmán a tőle megszokott egyszerűséggel, de gazdag, telített mondandóval megírt verseit tárja újfent elénk. Legrejtettebb gondolatait sem fél kimondani. Vivódik: megfelel-é a mai világnak, kellenek-é a versek, elég-e ő maga mai költőnek? "Én Istenem, csak/ ne tarts sokáig/ ebben a rám/ omló ismeretlenben – ennél már az is jobb,/ ha akárki/ szemembe/ mondja: alkalmatlan/ vagy, költőnek kevés". (Adventi várakozásban). Tétovázása pillanatnyi, hiszen jól érzi: hivatása a tollforgatás, helye van a költészet asztalánál, feladata is volna: "szeretnék lenni/ az, aki falat bont/.../ égni versben/ és szavakban/... mAradni magyar/ a magyarért. (Egyedül ezer alakban). Szűk patakmederben halk csobogás a rímek tisztasága – Isten szelíd biztatása – mondja. A "magyar szavak édes selyme", "a vers meleg kelyhe" öleli át és ad erőt a mindennapok harcaiban. Mint "apró tollvonás – fehér lapon" – letisztult formában, kerülve a tekervényes szószerkezeteket, fogalmazza meg a szabadon gondolkodó ember hitvallását: "mert én vagyok én/ s hiszem, hogy soha/ nem leszek más,/ mint aki vagyok,/ mindenben a/ magam ura". A kőbe vésett pillanat egy kiforrott költői lélek megnyilvánulása. Határozott kézzel nyúl köznapi témákhoz, nem tesz hozzá sok mázt, cicomát, mégis összhatása megnyugtató, soraiban lépten-nyomon magunkra ismerünk. Békés természetű, a civakodást, bosszúállást elutasító, akit nem kímélt az élet, mégis híven őrzi Istenbe és a jóhiszemű emberekbe vetett hitét. Ha lázad is, halkan teszi, vigyázva, hogy ne bántson senkit. Tudja, semmivel sem mArad el embertársai mögött azzal, hogy vállalja gondolatatait, érzéseit: "Nem tudom, miért kellene/ másnak mutassam magam,/ mint aki vagyok, és élek.../ a nagy Föld-planétán,/ szerénynek lenni/ semmivel sem kevesebb/ mint dicsőnek..." Értelme szabad, akarata megingathatatlan, a többi csak "váz és keret", amelyre építkezik s "ma már csak önmagamtól félek" – írja. (Önbecsülés) Az elmúlás gondolata őt sem kerüli el, egyre többet foglalkoztatja. Alkotói magányában felsejlik a nagyapa, a szülők képe, a régi hazavárásokra gondol, édesapja határozott, édesanyja szelíd hangja a Kis- Küküllő morajában máig élő kép. Gyümölcséréshez hasonlítja a meglett kort, és mély vallásosságából eredendően Isten kegyelmét kéri: "Csak egy kis türelmet/ kérek tőled, Atyám,/ hogy viszszataláljak/ önmagamhoz…" Istenhitének tükre Meditáció című verse, ragaszkodása biztos alapot szolgáltat olvasóinak: "Túlélni csak versben tudom – / sziklavár, múló fájdalom,/ könnyeket töröl, fellazít,/ az Úrban bízni megtanít.// Ő legelső ma nekem,/ én vele élem életem:// megalázhatnak emberek – gazdag vagyok, mert Ő szeret". Fülöp Kálmán nem vészharangot kongat, hanem valós bajt jelez, amikor így ír: "…fogyunk,/ nagyon fogyunk/ akár a gyufamakk – / felégünk némán/ önmagunk sebében…" Bár a "partok lemorzsolódnak", szembenéz az árral, nem turkál porosodó napjai magányában. A világ megváltozott, "mostanában más arcát/ mutatja a színdús szivárvány", "érzéktelen világunk/ hátsó kapuit nyitogatva" mégsem szűnik meg bízni egy új, fehér lappal indítható holnap ígéretében. A kőbe vésett pillanatokban ott az örök emberi téma, a szerelem, a sóvárgás, a keserédes emlékezés, a be nem teljesült álmok elsiratása (Mélyrepülésben, Valamit rejt, Félresikerült monológ, Kimondom, Sokszor, Realitás). Könnyednek tűnő szavakkal vall mindezekről: "a kilátástalanságban is/ cipelem arcod", (Kimondom). "Az akkor illatát még/ mindig érzem, ott lapul/ szakállam sűrűjében – // de ma már csak a volt/ szorongatja imára/ kulcsolt kezem." (Mélyrepülésben). Fülöp Kálmán nehéz pályát kapott örökül Teremtőjétől. Hűsége urához, népéhez, bibliás hite, népi gyökeressége élvezhető, szavalható, emlékezetünkbe véshető lírában kristályosodik kötetekké. Rokonszenves, kedvelhető költő. * Fülöp Kálmán: Kőbe vésett pillanat, Kreatív Kiadó, Marosvásárhely, 2016. Szerkesztette: Bölöni Domokos. A fedőlapot Kedei Zoltán festményének felhasználásával Donáth Nagy György készítette. Doszlop Lídia Naómi Népújság (Marosvásárhely) 2016. július 30.Albert-Lőrincz Márton: Vidéki Pegazus(Rendhagyó beszélgetés Bölöni Domokos íróval a 70. előestéjén) Kapóra jött a közelgő évfordulós esemény, hogy kicsit közelebb hozzuk Bölöni Domokos emberi arcát, megrajzolván az alkotó ember portréját. Nem szabályos interjúra készültem, ebben a műfajban ez ideig már többen megszólaltatták. Valami olyasmit eszeltem ki, amely kellően játékos, de piszkálódó legyen, és ne zúdítsak rá elcsépelt kérdéseket, amelyekre rutinválaszokat lehet adni, de azért perzselje meg öntudatát, ne intsen le, valahogy fontosnak tartsa "komoly" kérdéseimet, amelyekre nem lehet nem válaszolni. És elkezdtünk egy e-beszélgetést, nem felfedve szándékomat, amely eredetileg inkább csak egy ötlet volt, aztán, ahogy ez a kéthetes (intermezzós) levelezgetés egyre előrébb tartott, egyik mailben megfeddjen: csapdába csaltál. Igen is, meg nem is. Bölönit mindig szívesen hallgatom. És hogy ebből a levelezésből kikerekedik-e az író alkotói portréja, megszületik-e egy rendhagyó beszélgetés sajtóba tétele, az nyilván Bölöni Domokos hozzájárulásán múlik. Én, a magam részéről, egy baráti ISTEN ÉLTESSEN, DOMI!-val köszöntöm, és az alábbi beszélgetéssel tisztelgek előtte. – Nekem a decembert, neked az augusztust jelölte ki a szülői akarat (vagy véletlen) azonosító kódnak, és évről évre ekkor lendül (vagy döccen) előrébb életünk. Milyen viszonyban vagy ezzel az érzéssel? – Igen, a tied: 1951.12.10., az enyém: 1946.08.11. Nem is tudom, mihez kezdjek a kódommal. Módfelett zavar a szülinapozásban, hogy minden elevenszülött többnyire az anyja kínja árán jön a világra. Mit is ünneplünk tehát?! – Pedig csak úgy kézháttal elintézed a fura élethelyzeteket, hiszen amikor írod történeteidet, megmosolygod, kiröhögöd, olykor szájba vered ferde jellemű hőseidet. A vidorság nem kenyered? – Ó, nem. Minden csak szerepjátszás. Nem kell komolyan venni. A valóság mindig más. Társaságban és odahaza is mindig a humorosabbik arcomat mutatom, de alapjában véve érzelmes alkat vagyok, például ha olyankor szólal meg a himnusz, könnyeim között tudom énekelni. – De a szerepeinkben is mi magunk vagyunk, csak kihegyezzük azt a részünket, amelyet felszínre hoz egy helyzet, egy kép, egy gesztus, másokat elnyomunk, szublimálunk. Ez áll a lírára. A prózában mi a helyzet? Az író a hozott anyaghoz csak hozzáteszi a maga kiegészítőit. Ezek a kiegészítők teszik sajátossá, egyedivé, amit papírra vetünk és megment az epigonságtól. Megteremtődik a stílus. Rosszul gondolom? – Biztosan így van, nem tudom. Engem gyermekkori becsvágy hajtott, amit aztán félreértelmeztem. Mint minden dilettáns, azt hittem, hivatástudat. Sosem elemeztem az alkotás mechanizmusát. (De igen; csak idejében abbahagytam, mert élénken él az emlékezetemben Mikszáth Kálmán egyik írása, arról, miért nem olvassa el egyik fiatal híve tudós elemzését az ő írásművészetéről. Valami olyasfélét hoz ki, hogy úgy járna, mint Strázsa János, a hályogkovács.) A prózában vannak a tehetségüket mérnöki munkával kiaknázó, penzumosan dolgozó írók, és vannak az ösztöneikre hallgató, kevésbé " kiszámítható" alkotók. Üdvös, ha mindkét típus egyesül a szerzőben, de hát ha ezt boncolgatnám, akkor abbahagyhatnám a fikciós irodalmat, dobbanthatnék valamelyik tudományos fórumon. Enyhén szólva így sem mozgalmas az életem, akkor pedig halálra unnám magam. Visszatérve: írni feltétlenül és nagylelkűen kell, ahogy Márainál olvastam. Komponálni pedig ésszel, persze. De ihlet, ösztön nélkül csak fércelni lehet. – Ész és ösztön, ez lenne az irodalmi kánon logikája? Nyilván a logika és az affekció spontán mértékletességével. Másképpen: ami az íróember szívén, az a tollán. Ezzel Alexa Károly munkásságát aposztrofálták. Rád is érvényes lenne? Kényelmes vagy kényelmetlen az ilyen irodalomcsinálás? – Ész és bűbáj, olvassuk Szabédi Lászlónál. Nem tudom, milyen az "irodalomcsinálás", én ugyanis nem űzöm. Alexa Károly munkásságát érdemben nem értékelhetem. Akkor sem lehetnék "szívem-szám" író, ha szeretném, ugyanis olyan szűk a közlési terünk, hogy csak a legtehetségesebbek engedhetik meg ezt a fényűzést. És persze néhány mellveregető, szájaskodó vagy a zseni szerepében tetszelgő kóros magamutogató. Egyébképpen pedig annyi a költő és író a világban, spéci itt, a Kárpát-medenceében, hogy amennyiben valaki még idejében abbahagyná, mint Kemény János a báróságot, hát senki észre nem venné, "hogy egy baka hiányzik a csatából". – Az alkotói tudatosság felé szeretném terelni a beszélgetést. Kérdezem is: mit értesz ezen? – Az alkotói tudatosság csodálatos. Mindenki szeretne valami nagyot, pompásat, szépet alkotni. Kedvvel olvasgatom a nagy és jelentős írók ilyen irányú megnyilatkozásait. Azért is, mert magam nem vagyok távlatosan tervező típus, kimondhatatlanul lusta is volnék, de még nem eléggé bölcs ahhoz, hogy magamra nézve is átlássam a porszemlét hiábavalóságát, ezért aztán csöndes beletörődéssel próbálok minél gyakrabban "hódolni" a mániámnak: ne teljen el nap írás nélkül. (De persze telik.) – Vajon miért fontos a rangsorolás az irodalomban? Hiszel- e benne, van-e köze az olvasókhoz, az irodalomban elfoglalt helyhez? S ha van rangsorolás, milyen annak érdemlegessége? – Hűha, tanár úr, maga folyton szeminarizál. Rangok és címek mindig is voltak, rangsorolás mindenben volt, van és lesz. Mihelyt észrevesszük, hogy nincs két egyforma dolog a világon, máris rangsorolunk. Fontos tudni, kik a legjobbak, kik a kevésbé jók, és kik azok, akik a "futottak még" kategóriába vagy oda sem tartoznak. Ez az irodalomtudomány játszótere. Amúgy pedig kinek-kinek megvan a maga külön bejáratú "rangsora". Engem persze érdekel a kánon, de nem zavar a szemlélődésben. Nem vagyok egyedül abban a hitemben, hogy főként azok érdemlik a legrangosabbnak kijáró címet, akik, elutasítván a hivatali trombitálást: a legszebben muzsikálnak. Ha pedig a gerinc is esztétikai kategória volna, no, akkor lenne csak haddelhadd a berkekben. – Akkor ugye adódik a dilemma: van rangsorolás (emberi ítélkezéssel mért rang és cím), bizonnyal az irodalmi színen is, és van az érdem, aminek feltehető kritériuma az esztétikai teljesítmény, alkotói tudatossággal jól összekeverve. Esztétikai teljesítmény, irodalmi ízlés, divathóbort, kapcsolati tőke és küldetés – nagy szavak lennének? Csak kérdezem, igaz, valóban kíváncsi vagyok. És tudom azt is, hogy az, amit eddig letettél olvasóid asztalára, elégséges ahhoz, hogy megelőlegezze a kérdezősködőben a hitet, hogy nincs rossz vagy jó válasz, csak olyan, ami téged disztingvál. Ily módon, az effajta szőrszálhasogató "szeminarizálás" akár egy rendhagyó interjú is lehetne. Jól is jönne közelgő szülinapod apropóján. (No, csak vissza ne utasíts(d)!) – Jaj (hogy pompásan szerénykedjem), én már annyi interjút adtam ide meg oda, hogy ha annyi jó könyvem volna (ojjé, ha csak feleannyi!), már akkor is csúcsboldog lehetnék. De én csak afféle pályaszéli ingyennapszámos vagyok, nincs irodalmi célom, babérra csak a konyhában vágyom. De ha sokat piszkálsz (mert rájöttem ám, hogy miben sántikálsz), ezekből a rojtozott szélű mondatokból még akár olyasféle is összeállhat. "Az olvasó asztalára" nem nagyon tettem le jelentőset. Egyáltalán, szinte semmit sem tettem oda, ugyanis az a pár kötetem, amely állami vagy alapítványi támogatással jelent meg, nem nagyon juthatott el a magyar könyvpiacra, legfeljebb könyvnapi felmutatásra a kiadók standján vagy az Országos Széchényi Könyvtárba kötelespéldányként. A többi könyvem saját költségen, némi baráti segítséggel, magánkiadásban jelent meg, két-háromszázas példányszámmal, nem kerültek kereskedelmi forgalomba, inkább a rokonok, barátok, ismerősök, érdeklődők jutottak hozzájuk egy-egy olvasótalálkozó alkalmával. (Két könyvem olvasható, letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtár honlapjáról.) Ezért hát szerényen jegyzem meg: én a kortárs magyar irodalom számára tulajdonképpen nem is létezem. Mégis volt némi hasznom az íróságból, és persze az újságszerkesztésből: egy-két megbízható ember megismerése, aki ráadásul barát is. Nem sok, mert folyamatosan távoznak, egyikük-másikuk idejekorán. Hálás vagyok, hogy ismerhettem Tóth Istvánt, Fodor Sándort, az irodalmár Nagy Pált, Sütő Andrást, Létay Lajost, Lászlóffy Csabát, Csiki Lászlót, Nemess Lászlót, Sigmond Istvánt és már 1973 óta Páll Lajost. Egyik kötetének dedikációjában Bajor Andor kedves kollegájának nevez. Ez az én igazi díjam. – A jó bort zamatáért fogyasztják, a bölönis rövidprózát játékos őszinteségéért. Nálad első helyen a "huncut" novella áll, ez adja irodalmi védjegyedet. Az olvasót megnevetteted, de a nevetés csak olyan, amilyet a karikatúrák csalnak elő. Novellisztikád mély hely- és emberismeretről árulkodik. Szellemi világodat ebben a kitárulkozásban szórod szét, és ez a kitárulkozás egyúttal értékteremtés is. Csakhogy az igazgyöngyöt sokan nem ismerik fel. Nem lehet, hogy ne bántana! Hiszen, ha jól érzékelem, hiánypályán mozogsz a novellairodalomban, senkinek sem zavarod a helyét. S ráadásul "ingyennapszámosként". – (Lassan besétálok a csapdádba.) Az íróság maszek foglalkozás (Kányádi), csak igen keveseknek szinekúra, senki sem kötelez a prófétaságra. Ingyennapszámosként azt írhattam, amihez kedvem és módom volt, az pedig, hogy az én "hiánypályám" nem veszélyeztet másokat, akár jó is lehet, mert senki sem irigyli tőlem a kapát, nem orozza el a nadrágszíjparcellámon termesztett kenderemet (bocsánat: kukoricámat). Magam vétek olykor a gazdálkodás szabályai ellen, amikor azt képzelem, hogy a sorok közé, a tarkapaszuly és a tök mellé elférne a paprika és a paradicsom, uram bocsá’: az avokádó vagy a mexikói egérdinnye is. Rá kell pedig jönnöm, hogy a legbiztosabb befektetés a torma, mert azt egyszeri telepítéssel a kertem sarkába honosítom, és hálából hosszú éveken át gyökerezik. Valahogy kedvesebb a csípése is, mint a csilipaprikának. – Vagyis a versnek (?!) Ott is kemény a logika, mint a "nadrágszíjparcella" megművelése, az évelő "növények" honosítása. Játék a logikával? – A vers a kertek gyöngyvirága és kerítés tövi csalán is, egyszerre gyümölcs és méreg, kábteák anyaga és gyógyteák levele-virága, életízesítő és kárhozatvetemény. A "mindenmingedelem" varázsanyaga, amelytől mégsem annyira hiábavaló a lét, sőt a nemlét is szivárványos értelmet nyer. A legnagyobb költő az volt, aki a végtelen világokat megteremtette. A kozmosz: kimeríthetetlen líra. És persze logika is. Aki szereti a verset, az már megért valamit a nirvánából. (Eléggé dagályos voltam?) – Ha áttennők az allegorikus beszédet az irodalmiba, megkérdezném: miképpen lettél író? – Miért kezd el az ember írni? Valamiféle hiányérzetből. Vágyik arra, hogy ne csak elvegyüljön, hanem ki is váljon (utalás J. A.-ra). Hatodikos vagy hetedikes tanuló koromban kaptam keresztapámtól ajándékba egy pár közönséges gatyás házi galambot. Nem tetszettek, felülfizetéssel pávafarkúra cseréltem őket. Azok nyomban visszarepültek szülőfészkükre, de szerencsémre visszajött a régebbi pár, a gatyás házi. Azon a nyáron házat, csűrt, istállót, mindent benépesítettem kalitkákkal vagy fészekrakásra alkalmas tákolmányokkal. Két év múlva már félszáz galambom volt. De sem pávafarkú, sem posta nem volt közöttük. És nem értettem, miért nem szállnak hozzám. Miért mindig csak az enyéim pártolnak a többihez... Sok évvel később ez a tapasztalás eredményezte egyik novellámat, amelyben elpusztult galambok szálldosnak haldokló gazdájuk ágya körül. Honnan tudtam volna, mi mire lesz jó, hiszen csakhamar kiábrándultam a galambokból, és mint minden rendes falusi gyerek, aki csak vásárosnapokon lát vonatot, mozdonyvezető akartam lenni?!... De mindenekelőtt költő. Petőfi és Arany János távoli példák voltak, viszont negyedikes korunkban Porkoláb János valós történetet öntött versezetbe, mégpedig ekképpen: "A mi macskánk, a szürke,/ Tegnap este besurrant a csűrbe./ Reggel lássatok csodát:/ Hat kiscicát!" Ezt mindenki elfogadta, mert igaz volt: a csűrben ott miákoltak a poézis eleven bizonyítékai, és a tanító néni is adott egy almát Jánosnak. A Toldi olvastán derült ki aztán, hogy a vers akkor is való, ha mese, de elképzelhető, mi több: józan ésszel felfogható, hihető. – Nyelvi spontaneitás, asszociációk, tudatos építkezés, néhány szokatlan csavarintás, s talán az üzenet, a leírt szöveg célja – ezek nélkül nincs bölönis stílus, nincs "küküllőmadár", nincs "szélrózsakankalin", nincs Bölöni Domokos. – A jó történet egyszersmind dráma és líra is. A törekvés tehát kézenfekvő: okosodván az embernek fia olyan beszédmódot igyekszik kialakítani, amely egyszerre láttatja a metrót és annak kanyarjában (olvastam valahol) a metró tehenét is. – Egy generáció élő elemei vagy benne vannak az irodalmi kánon fősodorában, vagy nincsenek benne. A kánon Isten tudja hogyan szerveződik, de az élő generáció kiválasztódott tagjai fújják meg a sípszót a startban állóknak, és ugyanők zsűriznek. Mit gondolsz minderről? – Kánonalkotás mindig is volt, az irodalomban is úgy változik a divat, mint az öltözködésben, lám csak, visszajött a minden sort nagybetűvel kezdő versírási mód. Jobb lesz tőle a líra? Francot, kétféle vers van: jó és rossz. Ami a nyelvi divatot illeti: lám, te is generációt írsz és mondasz, pedig van rá szép és beszédes magyar kifejezés is: nemzedék. A beszédmód, a narráció változik, mégis az a legsikeresebb mű, amelyet nem kell folyton "igazítani", "korszerűsíteni". A divatmajmolás pedig számomra (is) pompás tematikai bánya. – Kritikai visszhang vagy van, vagy nincs. Irodalmi kitüntetések vagy vannak, vagy nincsenek. Divatos szerzők mindig vannak, maradnak, vagy a süllyesztőbe kerülnek. Érdemesebb benne lenni a fősodorban, vagy Sziszüphoszként görgetni magunk előtt a sziklát? – Nem vagyok álszent, csak egy kicsit. Mindenki arra vágyik, hogy ismerjék és elismerjék, méltányolják és kedveljék, netán szeressék. Azt sem kiabálom el, hogy az ezüstszikla, melyet görgetek, voltaképpen bronzollal bekent echte papundékli (Fülöp Miklós humoreszkje): a színház díszleteskocsijáról esett az országútra, elzárván a közlekedést. A kétfelől is feltorlódó gépkocsik sofőrjei (virtuál kritikusaim) az elhárításra várva uzsonnáznak, kávéznak, kártyáznak, pletyóznak, szidják a szidnivalót – mígnem megjelenik két szaki kezeslábasban, és játszi könnyedséggel visszapakolja a sziklát a teherautóra. Addigra én már hetedhét országon is túl leszek. – Hogyan tovább? A kortárs írói társadalomnak tagja vagy. Az olvasók számon tartanak, várakoznak. – Írószövetségi tag vagyok ugyan (a románnak 1990-től, a magyarnak 1999-től), de egyik székházban sem jártam, és már nem is kívánkozom. (A tagsági díjjal sosem voltam adós.) Nem vagyok biztos benne, hogy a szűkebb ismeretségi, baráti körömön kívül valaki is számon tart, pláne várakozik. Míg aktív újságíró valék, valóban számos visszajelzést kaptam, alig egy vagy kettő volt elmarasztaló. De ma már nem érdekel senkit a fogatlan kutya, hiszen már ugatni is elfelejtett. Mégis, annyira tisztelem magamat, hogy hetvenéves koromra kiszorítottam a szűkös költségvetésből annyit, amennyibe az újabb könyvem került. Címe: A rablóhús fogyasztása, alcíme: Játékos jegyzetek (Kreatív Könyvkiadó, Marosvásárhely, 2016), és ez sem különbözik a többitől: rövid kisprózát tartalmaz. A könyv nem kerül kereskedelmi forgalomba, ismerősök, érdeklődők, rokonok, barátok juthatnak hozzá alkalmi találkozások során. – Utolsó kérdésem: Nagyon utáltad ezt a játékot? Jómagam élvezettel kérdezősködtem, jól éreztem magam a társaságodban. – A hetvenöt éves Cseke Gábor írta a Jelentések magamról1 című könyvében: "A mi generációnk józanabb része, amely jobbára kifelé gyalogol az életből, belátta azt, hogy a következő húsz-harminc évben már nem ő fogja megváltani a világot, s nem is ágál igazán az első sorokban, nem akarja magát néptribunnak láttatni különböző hordókon és magaslati dobogókon". Férfiasan bevallom: dobogóm nincs, de van saját hordóm, a feleségem falujában tartjuk, a pincében. Nem álltam rá, de amikor egyszer küküllőmenti jókedvem támada, igencsak meglovagoltam. Mit mondjak: módfelett megzabosodván csillagokat rúgva szárnyalt velem, mint valami fősodorba kavarodott, kánonbosszantó, a Parnasszus everesztes csomolungmáját rakétázó tüzes vidéki Pegazus. 1 Cseke Gábor: Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2009. Bővített változat. Népújság (Marosvásárhely) 2016. augusztus 6.Cseke Gábor hétköznapi glóriájaA Kafé Főnix irodalmi és fotóművészeti portálon 75. születésnapja alkalmából igen sokan felköszöntötték Cseke Gábort. Bölöni Domokos, valamint az ünnepelt írásait olvashatják. Nézhetne farkasszemet a világgal. Nézhetne fölszegett fejjel, dacos komorsággal, mint aki már semmitől sem fél. Nézhetne vádlón, amiért ily terhet rótt rá a sors. Nézhetne fájdalmas keserűséggel, hiszen semmit sem úgy akart, ahogy éppen történt, és nincs nagyobb csalódás, mint az elfüstölgő szerelvény után küldeni egy utolsó sóhajt. Dolgos élete terhét lerakhatná immár a Csíkszeredai park valamelyik padjára, nem orozná el onnan senki. De valami divatlan konoksággal cipeli tovább, és szerkeszt, olvas, közöl, ír és levelezik ellenállhatatlanul. Számomra attól rokonszenves, hogy nem csinál titkot semmiből. Mikor pedig sem a föld, sem a víz, sem a levegő helyzete nem egészen tiszta: sem eredet, sem képlet, sem birtoklás tekintetében. Holott napnál világosabb, hogy igazán csak kiterített kártyákkal érdemes nyerni. Ami ennél is derekasabb: veszíteni is ugyanígy, de ezerszer acélozottabb lélekkel. Vannak emberek, akiket folyamatosan valamiféle hétköznapi glória leng körül. Jó velük lenni, akkor is, ha több száz kilométerre élnénk egymástól. Születésnapjára gondolva újraolvastam egyik nagyon fontos könyvét, és néhány nekem tetsző szövegrészt ideválogattam. Ha valaha megalkotják a romániai (szórvány-, tömb- és össz-vissz-) magyar lapszerkesztő szobrát, az egyik lehetséges "modell" Cseke Gábor lehetne. Isten éltesse! Bölöni Domokos * Mindennek elvégezni a próbáját és az ellenpróbáját, ahogy a matematika rigolyái előírják? Kételkedni akkor is, amikor szentül meg vagyunk győződve valamiről? Valami mindig megmArad bennünk, odabenn, ami nem hagyja nyugodni az embert, szívesen megfejtené, akár a makacs, megnyílni nem akaró rejtvényt, egy visszatűnő nevet, dallamot, vagy egy homályba vesző történés gyökerét. Emlékezni kell – mindenki ezt szajkózza. De azért ne legyen szégyen farkasszemet nézni azokkal az emlékeinkkel sem, amelyek, úgy tűnik, nagyon nemkívánatos vendégeink. Úgy képzelem az életet, mint egy többékevésbé tágas szobát, amely kitartó növekedésünkkel ugyanolyan kitartóan egyre jobban összeszorul körülöttünk, levegője mind szennyezettebb, fojtogatóbb, az ember egy idő után legszívesebben elmenekülne belőle, saját vétkeit próbálja felsorjáztatni, amiért e szorongatott helyzetbe jutott, vagy, ha erre képtelen, akkor megkeresi azt a személyt, akire ujjal mutogathat, akitől – szerinte – minden rossz eredendően származik. 1962-től, hogy kiléptem az egyetemről, egyfolytában újságot írtam, szerkesztettem. Mintha egyébre nem is lettem volna jó… Igazából nem is nagyon vágytam más foglalatosságra. Az újság volt az egyetlen és az utolsó szerelem. Ami értelmet adott életemnek, és amely jégre vitt. A mi generációnk józanabb része, amely jobbára kifelé gyalogol az életből, belátta azt, hogy a következő húsz-harminc évben már nem ő fogja megváltani a világot, s nem is ágál igazán az első sorokban, nem akarja magát néptribunnak láttatni különböző hordókon és magaslati dobogókon. Én személy szerint például elismerem azt, hogy menthetetlenül és tagadhatatlanul része voltam egy gépezetnek, amely sakkban tartotta az embereket, olyan eszmények mellett agitált, amelyek a valóságban akkor már papíron is csak alig léteztek. Bármilyen enyhén és emberarcúan, avagy a kényszerű helyzetektől megszorongatva, máskor akaratlanul, a beláthatatlan következményekkel nem számolva kereszteztem ezzel mások sorsát, a történteket nem lehet semmissé tenni. Erényt sem illő belőle kovácsolni. Egy dolgot lehetséges: lehajtani a fejet. És várni, hogy az utánunk következők, akik kezébe most már lassan átcsúszott minden meghatározó kormányzórúd, a továbbiakban ne ránk, eltűnőkre mutogassanak, hanem igenis feleljenek mindazért, amit a rendszerváltás után, a hataloméhség örök törvénye szerint a közösség ellen napról napra, a mi tévedéseinkre kísértetiesen emlékeztetve, maguk is elkövettek. (Cseke Gábor: Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben, Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2009. Bővített változat –https://mek.oszk.hu/11800/11887/) Cseke Gábor Népújság (Marosvásárhely) 2016. augusztus 27.Isteni parázsBaricz Lajos a derű és a feltétlen tisztesség vallomásos költője, akinek istenhite fő ihletője és költői hitvallása is. Ez a címben felfénylő üzenet hírértéke. Prózakötete megjelenésekor* azt írta kiadója, hogy a szerző verseivel, elbeszéléseivel, publicisztikai írásaival éppúgy szolgálja az Urat, mint papi hivatásának gyakorlásával: a kettő szerves egységet alkot. Baricz Lajos plébános, egyház- és közösségépítő, lapszerkesztő és művelődésszervező, költő és prózaíró ritka személyiség, ki merném jelenteni, hogy ő az, akinek (az irodalomban legalábbis) nincs "természetes" ellensége. Ma is azt hangsúlyozom, hogy egyéniségéhez, szellemiségéhez egyaránt simogató szeretettel viszonyul nemcsak katolikus híveinek tábora, hanem azok is mind, akik értékelni tudják, hogy a hit és szeretet, az Úr szolgálatát szent hivatástudattal vállaló szigorúság és önszabályozó fegyelem, a tisztesség és a keresztény humánumból fakadó feltétlen elhivatottság, valamint a tehetséggel, az Istentől származó tálentumokkal való okos gazdálkodás mekkora érték, mennyire becsülendő kincs. Első szonettkötetének méltatójaként Nagy Miklós Kund újdonságként üdvözölte, hogy a tőle megszokott, játékos, könnyed költeményekkel szemben egy szigorú, kötött formájú szonetteket tartalmazó könyvvel jelentkezett**. Verseskönyvei közül ez a legkomolyabb hangvételű, mondja Nagy Miklós Kund, s már abból is érezni a hangváltást, hogy a 101 szonett kérdéseket vet fel, olyanokat, amelyek a költőt foglalkoztatják, s amelyekre alkalmasint ő maga keresi a választ, de olyan is van, hogy a válaszkeresést ráhagyja az olvasóra. A versek fölvillantják a költő álmait és mindennapjait is, a közössége sorsáért, jövőjéért aggódó ember gyötrődéseit, a népe, nemzete, anyanyelve sorskérdéseit boncolgató, az azokért vívódó ember töprengéseit, amelyekből mindig megtalálja az üdvözítő kiutat, a megoldást, amely egyedüli megnyugtató fogódzójában, az istenhitben gyökerezik. Ezekhez képest nem is találhatunk változást a frissen megjelent új szonettkötetben***, hiszen a világ gondjai nagyjából ugyanazok mAradtak, az emberek életében sem történt nagy változás. Mindenképp figyelemre méltó a versekből kiteljesedő életkép, a szerző helye közösségében, és ezt a pontosan datált szonettek tematikája is jelzi, hiszen az alkalmi és a hitéleti jellegű versek továbbra is egy nagyon aktív élet képét rajzolják az olvasó elé, ezekkel párhuzamosan pedig folyamatosan születnek a szülőföldet, a szűkebb és tágabb pátriát, egyházi és világi példaképeit idéző költemények, amelyeken átsüt a bizakodó lélek derűje, a hitében megingathatatlan igehirdető személyes példamutatása. Emlékeiben ott parázslik a szülőhely varázsa. "Az egész falu, a Gyergyói-medence, s mivel számomra a világ csak ennyiből állott, az egész világ olyan volt, mint egy hófehér kelengye, amelyből csak a kicsi baba hiányzik" – emlékezik egyik szép prózájában az őszülő halántékú, egykori angyalváró gyermek, akinek ez az üdítően bájos lelkülete máig megmAradt, és az immár lassan deresedő költői világát is belengi. Jól tudja mindenki: a szonett roppant igényes versforma. Csak az igazán nagyoknak sikerül halhatatlant alkotni ebben a műfajban. Szonett a szonettről című verse szerint "bár sokszor hallottam, a formád ósdi,/ és kimértségeddel a szabadságot / megfékezed és bús béklyóba zárod" – mégis merészen szól: "A gondolat benned szabadon szállhat –/ kétszer négy s kétszer három sor a vázad, / soronként tizenegy szótag van benned// Muzsikál a zene, a rím, a ritmus / és táncra kel benned az életciklus –/ kész a szonett: mesterművé kell lenned" –, azt azért maga is tudja, s az olvasó is hamar rájön: mégsem élet- halál kérdése itt a forma, hiszen voltaképpen ugyanúgy kezeli ritmusait és szóképvilágát, mintha népdalt mormolna hazulról. Játszik, kipróbálja hát ezt is. Az a szép benne, hogy alig érzékelhető, milyen nehéz efféléket komponálni manapság, mikor már a számítógép is "tökéletes" műveket alkot. Az pedig az olvasó privát boldogsága, ha mindebből semmit sem érez, csak annyit, hogy tetszenek ezek a szövegek, őszinte a költői attitűd, szavahihető és fölöttébb rokonszenves az ember, akinek a tollából származik az ének. * Különös karácsony, Lazi Könyvkiadó 2015, Szeged. A kötetről: Baricz Lajos karácsonyai, Népújság, 2015. december 18. ** Álom és valóság, 101 szonett, 2015 *** Isteni parázs, F&F Kiadó, Gyergyószentmiklós, 2016. Illusztrációk: Albert Katalin Bölöni Domokos Népújság (Marosvásárhely) 2016. szeptember 27.Őszikék a várbanMottó: "az ég őszi kék/ de szívedben éjsötét/ dalok – őszikék" Szeptember 22-én barátok, ismerősök hallgatták Czirmay Szabó Sándor verseit és rövid piblicisztikai írásait Kedei Zoltán festőművész várbeli műtermében. A szerzőről, akinek 2013-as Kiáltó csend című haikukötetét is kézbe vehették az érdeklődők, Bölöni Domokos beszélt. Az 1950-ben Marosvásárhelyt született Czirmay Szabó Sándort nem könnyű "elemezni". Szűkszavú ember, halk szavú író. De nem humor és nem önirónia nélkül való. Erről tanúskodik alábbi szösszenete: "Szombat volt éppen, a Látó-estre igyekeztem. Útközben ismerősökkel találkozom, ők is oda mennek. Együtt tovább. A Kultúrpalota bejáratánál Gálfalvi György és a rendezvény meghívottai – a Budapesti Magyar Napló munkatársai. Gálfalvi bemutat. – Mészáros József stb., stb., Bölöni Domokos stb., stb. Címek, rangok stb. Már kuncogtam magamban: mi lesz velem? Itt én csak kakukktojás vagyok… – … A KÖLTŐ – mutat rám Gálfalvi. Egyetlen bűnöm vagy mentségem – nézőpont kérdése –, hogy aznap a helyi lap irodalmi mellékletében két rövid versem valóban megjelent". (Hogyan lettem költő?) A Népújságban közölt jegyzetekből, cikkekből Doszlop Lídia Naómi nyújtott ízelítőt, a verseket és haikukat pedig Kilyén Ilka színművész tolmácsolta. Szerre nyíltak meg a tartózkodó, sőt borúlátó költő "rejtekhelyei", és tárultak elénk az életet és a társadalmat nyitott, kritikai szemmel mérlegelő embertársunk tömör lírai töprengései. Maga a szerző is szótlan alázattal figyelte, mint vált ki együttérző, helyeslő bólogatást verseivel, illetve önfeledt nevetést karikírozó, szatirikus publicisztikájával. Maga is felolvasta két rövidprózáját, amelyek hangvétele Nagy Lajos kérlelhetetlenségét idézi a hallgatóban. Sajátosan keserédes "önjellemzés" az alábbi haiku: "születtem s hordom/ magamban halálom/ az aszfalt tarka rét". A rezignáltság sorai ezek: "mint múló mámor/ tovatűnt ifjúságunk/ politizálunk". A hatvanas évei elején járó költőre kíváncsi volt kedves oktatója, Bartis Gabriella tanító néni is. Elégedetten nyugtázta, hogy az egykori szorgalmas, csendes kisfiú tollforgatásra adta a fejét. Gálfalvi Dilna Népújság (Marosvásárhely) 2016. október 1.Cseke Gábor 75Cseke Gábor (Kolozsvár, 1941. július 29.) költő, író, újságíró. Szülővárosában a Brassai Sámuel Líceumban 1957-ben érettségizett, magyar irodalom szakos tanári képesítést a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett 1962-ben. Az egyetem elvégzése után az Ifjúmunkás belső munkatársa, 1968-tól – Dali Sándor után – 1979-ig főszerkesztője volt, később az Előre szerkesztőjeként működött. A Forrás-sorozatban 1967-ben verskötettel jelentkezett (Déli harang), majd 1969-ben az Elveszett birtokok cíművel. Próbálkozott az 1950-es években lejáratott „termelési témák” költői megközelítésével (Levelek a brigádból). Karcolatai, elbeszélései Tornác címmel 1970-ben jelentek meg. Ló a pincében címmel lefordította Ovidiu Zotta ifjúsági regényét (1975). A tuskó című gyermekregénye (1979) versekkel tarkított lírai történet. Érzelmes levelek című regénye Ellenállás című újabb verskötetével egy évben, 1980-ban jelenik meg. Ugyanebben az időszakban látnak napvilágot: Bármely rendelést vállalok (regény, 1982); Az ítélet születése (versek, 1983); A megtalált kulcs (elbeszélések, 1989); A bozót (regény, 1989); Álruhában. Mai kalandok, riportok (1989). A rendszerváltás után a Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben (2009) című vallomásos munkájával jelentkezik, s megkezdi addigi lírikusi életműve összegzését is: Tükörterem (válogatott versek, 2005); Lírai tőzsde. Fontos versek (2006); Szerpentin vándora. Szigorúan válogatott versek, 1967–2010 (2010). Szintén a rendszerváltás után, 2003-ban jelenik meg a Periszkóp Pál–Bakter Bálint (Szonda Szabolcs–Cseke Gábor): Robogni örök úthengeren, avagy Mit vétettek a dáliák? című, játékosan „feleselő” verskötet is. Lefordította M. F. Ṣandru válogatott verseit (A nagy teremben, 1989). A Romániai Magyar Szó hétvégi mellékletét szerkesztette, majd társszerkesztője a Café Főnix internetes irodalmi portálnak. Csíkszeredában él. Cs. G. hétköznapi glóriája Nézhetne farkasszemet a világgal. Nézhetne fölszegett fejjel, dacos komorsággal, mint aki már semmitől sem fél. Nézhetne vádlón, amiért ily terhet rótt rá a sors. Nézhetne fájdalmas keserűséggel, hiszen semmit sem úgy akart, ahogy éppen történt, és nincs nagyobb csalódás, mint az elfüstölgő szerelvény után küldeni egy utolsó sóhajt. Dolgos élete terhét lerakhatná immár a csíkszeredai park valamelyik padjára, nem orozná el onnan senki. De valami divatlan konoksággal cipeli tovább, és szerkeszt, olvas, közöl, ír és levelezik ellenállhatatlanul. Számomra attól rokonszenves, hogy nem csinál titkot semmiből. Amikor pedig sem a föld, sem a víz, sem a levegő helyzete nem egészen tiszta: sem eredet, sem képlet, sem birtoklás tekintetében. Holott napnál világosabb, hogy igazán csak kiterített kártyákkal érdemes nyerni. Ami ennél is derekasabb: veszíteni is ugyanígy, de ezerszer acélozottabb lélekkel. Vannak emberek, akiket folyamatosan valamiféle hétköznapi glória leng körül. Jó velük lenni, akkor is, ha több száz kilométerre élnénk egymástól. Születésnapjára gondolva újraolvastam egyik nagyon fontos könyvét, és néhány nekem tetsző szövegrészt ideválogattam. Ha valaha megalkotják a romániai (szórvány-, tömb- és össz-vissz-) magyar lapszerkesztő szobrát, az egyik lehetséges „modell” Cseke Gábor lehetne. Isten éltesse! Bölöni Domokos Cseke Gábortól idézetek: „Emlékezni kell – mindenki ezt szajkózza. De azért ne legyen szégyen farkasszemet nézni azokkal az emlékeinkkel sem, amelyek, úgy tűnik, nagyon nemkívánatos vendégeink. Úgy képzelem az életet, mint egy többé-kevésbé tágas szobát, amely kitartó növekedésünkkel ugyanolyan kitartóan egyre jobban összeszorul körülöttünk, levegője mind szennyezettebb, fojtogatóbb, az ember egy idő után legszívesebben elmenekülne belőle, saját vétkeit próbálja felsorjáztatni, amiért e szorongatott helyzetbe jutott, vagy ha erre képtelen, akkor megkeresi azt a személyt, akire ujjal mutogathat, akitől – szerinte – minden rossz eredendően származik. 1962-től, ahogy kiléptem az egyetemről, egyfolytában újságot írtam, szerkesztettem. Mintha egyébre nem is lettem volna jó… Igazából nem is nagyon vágytam más foglalatosságra. Az újság volt az egyetlen és az utolsó szerelem. Amely értelmet adott életemnek, és amely jégre vitt. A mi generációnk józanabb része, amely jobbára kifelé gyalogol az életből, belátta azt, hogy a következő húsz-harminc évben már nem ő fogja megváltani a világot, s nem is ágál igazán az első sorokban, nem akarja magát néptribunnak láttatni különböző hordókon és magaslati dobogókon. Én személy szerint például elismerem azt, hogy menthetetlenül és tagadhatatlanul része voltam egy gépezetnek, amely sakkban tartotta az embereket, olyan eszmények mellett agitált, amelyek a valóságban akkor már papíron is csak alig léteztek. Bármilyen enyhén és emberarcúan, avagy a kényszerű helyzetektől megszorongatva, máskor akaratlanul, a beláthatatlan következményekkel nem számolva kereszteztem ezzel mások sorsát, a történteket nem lehet semmissé tenni. Erényt sem illő belőle kovácsolni. Egy dolgot lehetséges: lehajtani a fejet. És várni, hogy az utánunk következők, akik kezébe most már lassan átcsúszott minden meghatározó kormányzórúd, a továbbiakban ne ránk, eltűnőkre mutogassanak, hanem igenis, feleljenek mindazért, amit a rendszerváltás után a hataloméhség örök törvénye szerint a közösség ellen napról napra, a mi tévedéseinkre kísértetiesen emlékeztetve maguk is elkövettek.” (Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben, Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2009) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. január 10.Két óra vidámságA műterem falai közé fészkelődött a humor. Helyet követelt magának, s mint aki jól végezte dolgát, a kendőzetlen igazság büszkeségében áltatta magát. A dicsekvőnek nem mondható szerénységével, annyi humortalan arcú évtizedeim után, olyan mértékkel sulykolta belém az igényességét (igénytelenségét?), hogy végül is hatalmába kerített. Felhőbe röpített az ember alkotta értékekkel. Azóta himbálózó mozdulatokkal járom a »bolondok« útját teleholdas éjszakán.’’ (Kedei Zoltán: Győzött a humor – műtermi jegyzet, 2016. december 14.) Mi sem bizonyítja jobban a humoros írások „hatalmát”, mint az idézett sorok. Az immár egy éve rendszeressé váló, Vár-lak-beli irodalmi délutánok házigazdáját, Kedei Zoltánt, aki saját bevallása szerint a humort nemigen műveli, „elcsábították” a humoros irodalmi alkotások. Mert úgy esett, hogy az évzáró találkozás éppen a humorról szólt.A baráti társaság örömmel, igennel válaszolt a meghívólevelekre, és ki-ki a hozzá közelebb álló műfaj keretében „hozta a legjobb formáját”. Volt itt rövidpróza, vers, „seperces”, négysoros, műfordítás. Rendhagyó módon a műterem vendégalkotásokkal is gazdagodott, Nagy József Levente karikatúráival. A kiállított negyven rajzot Kedei Zoltán festő- művész méltatta. „Nagy József Levente elmondta nekem – hallottuk –, hogy nincs humorosírása, de vannak humorosrajzai. Ezt nagy lelkesedéssel fel is karoltam, legalább lesz egy újszínfoltja a mi összejövetelünknek és a műtermemnek is. Én nem vagyok egy humoros ember…, de annyit látok, hogy Nagy József Levente barátunk nagyon jól rajzol. Kedvesszámára a képzőművészet, a rajz, a forma, a kompozíció… Már a teológián rajzolgatott, az ottani faliújságon debütált a rajzaival. Rácéloz a dolgokra, a dolgok központjára, valósággal kiszúrja a lényeget, és pár vonással meg tudja valósítani. A rajzok politikai és társadalmi vonatkozásúak. Mindeniknek jellemző címet ad, megtoldva egy-egy fortélyos mondattal. Az élelmes: „Hopp, egy ürestalapzat, lefoglalom magamnak”. Aszékely nagy menetelés: „Héjj emberek, a komám vett egy nagy rakás téglát,s haza kéne adogassuk neki”.A nagyképű: „– Hű, de nagy képe van ennek, komám. – Ez semmi, látnád élőben!”. – A szószéki beszédét hallottam, értékelem, a verseit is ismerem, értékelem, a rajzait is látom és értékelem, és valahol mind a háromban van egy filozofikus, transzcendentális törekvés – zárta gondolatait Kedei Zoltán. – A rajzok 2009 és 2014 között a Vásárhelyi Hírlapban jelentek meg, a pénteki lapszám Szempont című oldalán. Aktualitásuk bizonyára megkopott, bár amikor a lapba kerültek, egyértelmű volt az üzenetük: mindenki tudta, kiről-miről szólnak. Ma valószínű, hogy egyik-másik magyarázatra szorul. De igyekeztem abból a kettőszázegynéhányból olyanokat választani, amelyek öt esztendő távlatából is érthetőek – vallja rajzairól Nagy József Levente. Mint az év folyamán oly sokszor, az irodalmi alkotások közül jó párat Kilyén Ilka színművésznő előadásában hallhattunk. Baricz Lajos Ki volt Tóth Kálmán? című krokijának bibliás tanulsága: „Annak örüljetek, hogy nevetek föl van jegyezve a mennyekben”. Bölöni Domokos Kampányban kussol a múzsa című szatírájának beszédes a címe, Czirmay Szabó Sándor a vécépapírt pótló vécepapír gyártásából bontja ki a „globalizációt”, Csata Ernő József Attila Mondd, mit érlel című versét aktualizálja: „S mondd, mit érlel annak a sorsa, /ki költő s hiába dalol,/ a felesége csak bosszantja,/ keressen többet valahol…”. Cseke P. Péter humorcsomagjában Berci, a szemetes válaszokat keres, majd következik a Látogatás az emberkertben. Márton Károly négysorosaival fokozza a hangulatot: „Az asztalon hagyott/ Pohár borban,/ Legyek alusznak/ Mély mámorban”. Nagy László Mihály Hétköznap című írásának trükkös koldusa csak mímeli a csonkaságot, ölébe rejtett okostelefon segíti elkerülnie a rendőröket. Nagy Miklós Kund Farsangi rigmusait is Kilyén Ilka színművész tolmácsolja. Humorba csomagolt szókimondó bírálat: „Lopnak, csalnak, vesztegetnek/ korruptak és tiszták,/ mindenfelé megjelennek/ dossziék és listák”. Ötvös József kisprózájában az irgalmasság gyakorlása közben csalatik meg, mert a kéregető asszony arra hivatkozva, hogy Cikmándon leégett a háza, szinte erőszakkal kiköveteli az ötvenlejes bankót, majd nem sokkal ezután szeszesüveggel és búrmogyoróval kerül elő a kisüzletből. Sebestyén Péter Negro cukorka című történetében egy esküvő és a hozzá tartozó bonyodalmak tanúi lehetünk. Szente Gyula gyerekkori emlékei közt kutatva késztet nevetésre a Medve-vaddisznó harc és Farkastámadás című félperceseivel. Székely Szabó Zoltán zárja a sort, találgatjuk, vajon hány színműről esik szó Várdakeserű című írásá- ban. Az udvarlási szóintarziában hetvennyolc címet sikerült elrejtenie a színművész szerzőnek. Persze egyikünk sem találta el. Olykor kuncogással, olykor hangos nevetéssel fejeztük ki tetszésünket a remek évbúcsúztató délutánon. Az idő elrepült, a bő két óra mind- össze pár percnek tűnt. Doszlop Lídia Népújság (Marosvásárhely) 2017. január 31.Csifó János beszélgetős délutánjaA marosvásárhelyi Vár-lak idei első vendégét fogadta egy fázós ja- nuári délutánon. A társaság már összegyűlt, mindnyájan Csifó János nyugalmazott rádióriporterre várunk. Bő húsz perc után nyílik a Kedei-műterem, és már az ajtóból halljuk a szabadkozást, bocsánat- kérést az „objektív okok” miatti késésért. (Kisebb karambolba keveredett a taxi, újat kellett hívnia.) Sietősen elfoglalja a helyét, majd „nekitürkölőzve” jelzi, hogy kezdhetjük. A szerepek megfordulnak, az ismert rádióriporter „riportalannyá” válik. Mivel kezdi? Gye- rekkorával, két születésnapjával. Hogyhogy? – kapjuk fel fejünket. „Igen, igen, így volt, 1935. január 28-án születtem Medgyesen. Édesapám be akart íratni a városházán, de azt mondták, János név nincs, csak Ioan, és azt sem írják, hogy Csifó, hanem csak Cifo. És mert édesapám ezzel nem értett egyet, elment lelkész rokonunkhoz, és tőle már a kitöltött keresztlevéllel ment vissza a városházára. Másodszorra félsikerrel járt, a Csifót beírták, a Jánost azonban lefordították. Igen ám, de addig el- telt pár nap, így a hivatalos „világi” okmány 31-én lett kiállítva...” És mesél, mesél tovább, a gondtalan gyermekkorról, majd a háború ideje alatti költözésről, amikor a család egy nap alatt csak- nem minden mozdíthatót felpakolt egy teherautóra, felkerült az édesapa suszterműhelye is, így jutottak el Marosvásárhelyre. Csifó János két évig a marosvásárhelyi színművészeti főiskola hallgatója volt, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán szerzett oklevelet. A diákévek alatt a Kolozsvári Rádió diákszerkesztője lett. Marosvásárhely visszavárta. Tanulmányai befejezése után a Marosvásárhelyi Rádiónál helyezkedett el, riporter, majd szerkesztő osztályvezető volt, nyugdíjba vonulásáig. Többek között az önálló kabaré- és folklór- műsorok, három, a televízióban bemutatott bohózat, a Szellemi öttusa, a Vikingek földjén, a 95 éves a 20. század, valamint a Megy a magnó vándorútra műsorok jelzik gazdag munkásságát. A meghitt visszaemlékezést egy-egy kérdés szakította meg a társaság részéről, mely által újabb fonal indult el, és Csifó János mesélt, mesélt szakadatlanul. Szóba került az 1990 februárjában végrehajtott „hőstett” is, ahogy Bölöni Domokos fogalmaz, méltán nevezhető hőstettnek a Marosvásárhelyi Rádió (még a diktatúra idején bedobozoltatott és Jilavára szállított) teljes aranyszalagtárának visszaszerzése, hazahozatala. Csifó János így emlékszik: „Velünk (marosvásárhelyi rádiósokkal) csomagoltatták be a szalagtárat, összepakolták, és elvitték Jilavára. Mi akkor ezt úgy értelmeztük, hogy a szalagokat egy pincébe helyezik, hogy menjen tönkre minden, és ne maradjon belőle semmi, mert elegük volt ebből a magyar kultúrából. 1990 februárjában azt mondtam a bukaresti igazgatóságnak, hogy mi a szalagtárhoz szeretnénk jutni, mire a válasz az volt, ennek semmi akadálya, csak érte kell jönni. Nagy hóban indultunk el, kértem Király Károlytól egy csukott teherautót, olyan három-öt tonnást, mi hárman, Borbély Zoltánnal, Kacsó Tiborral és Asztalos Oszkárral vonaton utaztunk Bukarestbe. Ott kísérőt adtak mellénk, akivel elmentünk Jilavára. Hatalmas, hangárszerű telepre vittek, és amikor beléptünk az épületbe, jóleső, kellemes meleg csapott meg, szaksze- rűen volt tárolva, külön részlegen mindenik területi rádióból elhozott szalagtár, a mienk úgy volt, ahogy becsomagoltuk. 45 ezer szalagot pakoltunk fel a kocsira, és azonnal indultunk vissza, de nem a megszokott úton, mert tartottunk az esetleges feltartóztatástól. Nem megyünk Ploieşti felé, mondtam, mert ott már háromszor megtörtént, hogy felborítottak olyan ko- csikat, amelyekben dokumentumok voltak, és azokat mind eltüntették.” Kerülő úton, megküzdve a Crivăţ (a román Nemere) hidegével és havával (befújta az utat), egy katonai alakulatnál töltött éjszaka után szerencsésen megérkezett a felbecsülhetetlen értékű szállít- mánnyal Csifó János Marosvásárhelyre. Értékmentés volt ez a javából. Marosvásárhelyen a Garabontzia Kiadónál 2013-ban jelent meg a Megy a magnó... egy rádiós emlékei című kötete. Erről így beszélt: „Összegyűlt egy csomó minden az életből, és gondoltam, össze kéne fogni, volt benne dokumentum, volt benne történelem, alkotás...” Nevek, életek, emberek. Megannyi beszélgetőtárs. Megelevenedik a közelmúlt: Bözödi György, Demény Lajos, Kós Károly, Lakatos István, Jakabos Ödön, Nagy Imre, Tarr László, Csorba András, csak pár nevet említek. Külön érték a Lapok egy emlékkönyvből fejezet, amelyben a riportalanyok saját kezű bejegyzései találhatók. Mi, olvasók és hallgatók, hálásak vagyunk, hogy Csifó János megosztotta velünk pályája élményeit, annak néhány derűs epizódjával. Vidám hangulatú, kötetlen beszélgetéssel zárult a vár-laki délután. Jó volt újból együtt lenni a születésnap alkalmából. Doszlop Lídia Népújság (Marosvásárhely) 2017. február 4.Bölöni Domokos: A szárnyalás megállíthatatlan! (Tárca)„A csákány koppan, és lehull nevedről az ékezet...” – az önkéntes száműzetésben élt nagy magyar író Halotti beszédének mély fájdalmát szűkebb pátriánkban is átéreztük; néha tragikomikus színezetben. Panek Zoltánnál olvasható: „A 25 éves Utunk ünnepére írt humoros megemlékezésemben Félix Dzserdzsinszkijtől, a korábban a varsói nyilvános illemhelyek volt felügyelőjétől is idéztem: »Önök jól tudják, miben rejlik az én erőm: én sohasem kíméltem magam!« A nagy Ő helyett nagy A betűt szedtek, tehát: »Anök jól tudják stb.« A gépindítás előtt egy perccel vettük észre Gálfalvi Zsolttal.” (Hallottam olyan változatot is, amely Nagy Istvánnak tulajdonítja az ominózus mondatot, és Marosi Péter lett volna az árgus szemű észlelő.) Mindez egy sportcikk címe kapcsán jut eszembe. Hogy ti. mennyi baj származhat abból is, ha csak egyszerűen lekopik valamelyik betűről az ékezet. A régi típusú nyomdákban kézzel szedték a cikkek címét, betűt betűhöz illesztve. És gyakran fordult elő, hogy amikor elkészült az ólomhenger és beindult a gép, az Á-ról, É-ről, Ő-ről, Ű-ről pár száz újságpéldány kinyomtatása után már kezdett lekopni az ékezet. Ilyenkor a tisztafej, ha nem ment még haza, szólt a mesternek, és az vésővel próbálta helyrehozni a hibát, rányomva az ólomból az A-ra valami gyűrődést, hogy némileg Á-nak tűnjön. Maguk a nyomdászok is odafigyeltek; az állásukkal játszanak, ha szarvashiba reked a címbe. A diktatúra idején éppen ilyen költői zászlót tűzött lelkes irománya tetejére egyik megátalkodott levelező. Mennybe emelte a pártot és a Kárpátok Géniuszát; csak a cikk végén derült ki, hogy voltaképpen a kedves szomszédját jelenti fel, aki szégyenteljes módon konkurál a sokoldalúan fejlett állami monopóliummal, ugyanis éjjelente titokban alma- és szilvaszeszt állít elő, és jó pénzért árulja a kültelki munkakerülőknek. Puliszkával bélelt mosdótálas pálinkának mondta a folklór akkoriban azt a fajta házi itókát. „A diadalmas szocializmus megállíthatatlanul szárnyal a kommunizmus legmagasabb csúcsai felé, és ennek a szárnyalásnak nem vethet gáncsot a kapitalizmust visszacsempésző zugkocsmárosok megátalkodott szabotázsa!” A szerkesztők voltaképpen örültek a „külsősök” ilyesfajta megnyilvánulásainak (nem sok akadt belőlük), hiszen a „belsősök”, a „profik” zöme irtózott a kényszerű penzumoktól. A bátrabbja nyíltan el is utasította a dicsőítő koszosmunkát. A reggeli eligazítást követően a szerkesztőségi titkár kiadta gépelésre a kéziratokat, azokat végigolvasta a szolgálatos szerkesztő, a titkár fölvázolta a laptervet, a főszerkesztő vagy a helyettese áttekintette a másnapra tervezett egész anyagot, ha maradt idő, déltájban egyeztető megbeszélést tartottak, aztán a mindenes elbaktatott vele a nyomdába. Ott két korrektor vette kezelésbe a gépelt cikkeket, tőlük került a vaskos anyag a szedőterembe, ahol ólommá nemesültek a szavak és mondatok. A tisztafej utolsónak olvasott el mindent, nála volt a mágikus kis pecsét, rajta két betű: BT, azt jelentette, hogy bun de tipar, ez az egykori Nihil obstat kommunista változata. (Némely egyházakban manapság is működik, a kiadvány elején ott a Nihil obstat, vagyis az egyházi hatóság részéről a nyomtatásnak, megjelenésnek semmi akadálya, jöhet az imprimatur: a könyv, esetünkben a lap szabadon kerülhet az olvasó elé.) „A SZÁRNYALÁS MEGÁLLÍTHATATLAN!” Így nézett ki a cím. A nyomdai mester azonnal kiszúrta, hogy ez egy dögre hizlalt rizikófaktor, és nagy baj okozója lehet. Huncut székely létére mégis sunyított, ugyanis az aznapi tisztafej egy roppant kekec alak, beszari riporter volt, rettegtek tőle, mert nagyon lassan olvasott, félt ráütni a BT-t az oldalakra, minduntalan betelefonált a főnöknek, hogy ezt lehet-e, amazt szabad-e, és ha így, s akkor meg nem úgy, izé, nem lesz-e belőle valami botrány, mert mit szólhatnak azok... odafönt?!... Mindig elhúzódott miatta a lapcsinálás. Nagyon utálták, ezért Zagyvafejnek becézték egymás között a nyomdászok. Végül valahogy mégis rányomódott a BT pecsét, és hát jó későn: a mester elindíthatta a gépet; de Zagyvafej nem mert hazamenni, míg ki nem nyomják a teljes példányszámot. Ott téblábolt tisztes közelségben, pedig szörnyen zúgott a feje a pokoli zajtól. Ekkor a mester csak int egyet, és hirtelen leállíttatja a rotációst. Kivesz egy példányt, odaadja Zagyvafejnek, az tétován nézegeti, majd értetlenül vonogatja a vállát. Miért álltunk le? Hiszen semmi hiba nincs a lapban! Nincsen-é, kacag a mester, majd rámutat az olvasói rovat nagybetűs címére. Bizony, hibádzik az Á-ról az ékezet. Na? Mit csináljunk? Mész a börtönbe? S veled mi is: Tee, te... tisztafejű balf...?! Fogta a vésőjét, nyomott az ólomból egy „ékezetet” az A-ra. Ezt a műveletet még háromszor meg kellett ismételnie, míg elérték a rendelt példányszámot. A becsület megmaradt, senki sem került börtönbe. A főszerkesztő máig sem tud róla, pedig rég nyugdíjba vonult, helyettese pedig okosan hallgatott, pedig neki a mester néhány keresetlen szóval „beszámolt” a kínos esetről. Hálából Zagyvafej együtt áldomásozott a fiúkkal. Tele táskával csengettek be hajnali négykor a főtéri vendéglő hátsó (cselédbejárati) ajtaján. Némi várakozás után előkecmergett egy ásítozó öregúr, az egykori főpincér, akinek alkalmi szállást kínált a raktári fertály. „Kik azok?”, kérdezte. Beengedte őket, régi kuncsaftjait. A pálinkákat és a sok sert is Zagyvafő fizette. Hat órakor még danolásztak. „Szárnyalásuk” csak fél hét tájban csillapodott. Taxit hívtak, hazavitették magukat. Kedvezményes fuvardíjjal, hiszen a sofőrök elsőnek jutottak a friss olvasnivalóhoz. (Nincsen benne szinte semmi, és még az sem érthető. De mégis a mi lapunk...) A nyomdászok a diktatúrában is urak maradtak. Pedig mennyi lelkes politikai cikk születik manapság is... És azokat nem „külsősök” írják! Háromszék (Sepsiszentgyörgy) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
