|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 475 találat | lapozás: 1-30 ... 391-420 | 421-450 | 451-475 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Illyés Gyula 2016. április 11.A délvidékiekkel való szolidaritás nevébenÁprilis 10-én, vasárnap délelőtt két egymást követő eseményen idézték fel Nagyváradon a délvidéki magyarság kálváriáját, főhajtással adózva az áldozatok emlékének. Előbb az újvárosi református templomban tartott igehirdetésen, majd az egyházkerületi székházban megejtett tárlatnyitón. Az alkalmat az adta, hogy a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány vándorkiállítása, amely a délvidéki magyarirtás 70. évfordulóján, 2014-ben az Országházból indult útjára, s amely a Kárpát-medence több mint negyven helyszínén volt látható eleddig, legutóbb Temesváron és Aradon, megérkezett a Körös-parti városba is. Tőkés László európai parlamenti képviselő, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület korábbi püspöke János evangéliuma 19. részének 25-27. verseire alapozva előbb a szolidaritás fogalmát járta körül prédikációjában, az értelmezések sokaságát a keresztyéni hit- és lélekközösség fundamentumára helyezve, hiszen a golgotai kereszt fényében mélyebb megvilágításba kerül az együvé tartozás ténye, valósága. A mindent összemosó globalizáció helyett az összetartó szeretet egyetemességét tapasztalhatjuk meg a krisztusi testvériségben és közösségben. „Add, hogy a világ tömeges sodródása ne szakíthasson ki bennünket családunkból, népünkből, közösségünkből” – szólt az igehirdető fohásza, aki az egyetemes embertestvériségtől a nemzeti együvé tartozásig húzódó ívre fűzte fel megpróbáltatásunk tragikus példáit. A püspök felsorolta azokat a szolidaritási alkalmakat, amelyeket a kisebbségi sorban élő magyar nemzetrészek bátorítására szerveztek az utóbbi években munka- és harcostársaival, lélekben elzarándokolva azokra a helyszínekre, ahol megnyomorgatták, üldözték és halálra adták embertársainkat, csak azért, mert magyarok voltak. A Délvidékről szólva még csak nem is olyan távoli az a múlt, lásd a temerini fiatalok kálváriáját. Tőkés László felhívta a figyelmet: a gyászos események felidézésekor nem a sebek feltépése a cél, hanem a részvét kifejezése és az igazságtétel szükségességének hangoztatása. „Mert növeli, ki elfödi a bajt” – idézte Illyés Gyulát. A gyógyulás útja a diagnózis kimondásával kezdődik, mert tudnunk kell, mi történt és minek nem szabad megtörténnie ismét. Az igehirdetés után Sándor Lajos váradújvárosi lelkipásztor köszöntötte az egybegyűlteket és a vendégeket, majd Matuska Márton újvidéki újságíró, helytörténeti kutató vázolta azokat a múltbéli történéséket, amelyekről a Keskenyút Alapítvány kiállítása szól. A magyarokat rengeteg sérelem és tragédia érte a XX. században amiatt, hogy két világháború veszteseiként szigorúbbak elbánásban részesültek, mint a többi legyőzött ország népei. A ma Szerbiához tartozó Délvidéken például tudományosan kitervelt, módszeres etnikai tisztogatás zajlott a magyarok és más kisebbségek ellen 1944-45-ben, több tízezer nemzettársunkat egyszerűen legyilkoltak, százezret pedig elüldöztek szülőföldjéről a kommunisták, akik azokat a szerbeket sem kímélték, akik „nem kellettek” Titóéknak. Egészen 1990-ig még beszélni sem lehetett a vérengzésekről, nemhogy kutatni a történteket vagy emléket állítani az áldozatoknak. A kutató rövid összefoglalója csupán felvillantani tudta e kérdéskör bonyolultságát, amelynek diplomáciai vonzatai is csak növelik hiányérzetünket. Az istentisztelet után a hívek egy része átvonult a templomból a Partiumi Keresztény Egyetemnek is otthont adó egyházkerületi székházba, amelynek emeleti aulájában megnyitották a Délvidéki magyar golgota című történeti tárlatot a Partiumi Magyar Művelődési Céh és Tőkés László EP-képviselő parlamenti irodája közös szervezésében Sz. Horváth István, a PMMC igazgatója köszöntötte az egybegyűlteket és az alapítvány képviselőit, akiknek nevében Cseresnyésné Kiss Magdolna kuratóriumi elnök mutatta be röviden a kiállítás anyagát. Emlékeztetett: az 1944-45-ös délvidéki magyarirtás mindmáig nem szerves része a magyar történelemoktatásnak, Szerbiában is csak hős partizánokról szól a tanítás. Beszélt az elmaradt beismerésről, feltárásról, bocsánatkérésről, tisztelgésről, rehabilitációról és kárpótlásról – a mindmáig húzódó léleknyomorító hiányérzetről. Az egyik pannón szereplő felirat például így igazít el: Csurog, Zsablya és Mozsor teljes magyar és német lakosságát kollektíven háborús bűnösnek nyilvánították, s bár a civil szervezetek kitartó küzdelmének, a magyar állam és a helyi politikai erők határozott fellépésének köszönhetően 2014. október 30-án a szerb kormány hatálytalanította a magyarokat kollektív háborús bűnössé nyilvánító határozatokat, de a leszármazottaknak továbbra is egyénileg kell kérniük az áldozatok rehabilitálását… Tőkés László mintegy végszóként jegyezte meg a Fekete-Körös menti magyarirtásokra utalva: „Ha valaki, a Bihar megyeiek át tudják érezni a délvidékiek gyászát.” A tárlatnyitón Thurzó Sándor József brácsaművész egy-egy Dankó János- és Bihari Sándor-szerzeményt játszva teremtett illő zenei hátteret, a részvevők pedig hozzájuthattak Matuska Márton dokumentumköteteihez és a vándorkiállítás minőségi katalógusához. tokeslaszlo.eu 2016. április 12.Sall-ang mentes beszélgetés Sall Lászlóval a postás poétávalzámtalan kézbesítendő dolog miatt szokták várni a postást, legyen az egy levél vagy a nyugdíj de, hogy a legfrissebb verseskötetét várják tőle az egészen ritka. Márpedig a helyzet pontosan így áll Sall László költő, postás esetén – derült ki a költészet napi kötetbemutatóján az Illyés Gyula Könyvesboltban. Sall László Versutánzó szavak című a Holnap Kulturális Egyesület gondozásában megjelent kötetét mutatták be a költészet napján, hétfőn délután. Sall ezúttal nem képes hanem verses lapokat hozott magával. A nagyváradi származású költő ugyanis mellékesen svédországban postás, verseskötetét pedig az ottani mindennapi munka (is) katalizálta, inspirálta. Az az az izzadtságos kemény munka amelyről Woody Alleni humorral így vall: “Tegnap a munkába, ma az életbe halok bele”. Kötete szerencsére nem az a belehalós fajta, sokkal inkább meghatározhatatlanul egyedi, a költővel beszélgető Szűcs László szerint a műfaja “sajátos”, nem egyértelműen kategorizálható. Már a kötet címe a “Versutánzó szavak” is sugallja replikázott Sall, hogy nem feltétlen verseket kell várni, de azokhoz hasonló szövegeket. A kötetet sajátos szövegeiben pedig: több kor 1986, 2006, a jelen illetve számos helyszín, Nagyvárad, Göteborg is keveredett fiktív helyszínekkel és valós helyzetekkel, rendszerekkel, érzésekkel. Versek és selfiek A kötet egyfajta helyzet és hangulat jelentés mondta el Sall, valamiféle jelhagyás, jeladás. Egyik verse inspirációján elhatározta, hogy egy hónapig naponta készít magáról egy fotót (selfiet) így a szöveg mellett vizuálisan is ábrázolttá válik az arcára kiülő kedélyállapota, hangulata és minden ami történik vele. A napi fotózkodás rutinjával, a selfie-zés hagyományát teremtette meg, jegyezte meg viccesen Szűcs László. A Versutánzó szavak kötet bórítóképét a szintén tehetséges ifjú nagyváradi költő és fotós Ozsváth Zsuzsikészítette. A kötet hátoldala sem szokványos ugyanis a könyv teljes szövege (szabad szemmel ha el nem is olvasható de) megtekinthető parányi, bolha méretű betűkkel szedve. Ennek a szimbolikája pedig egész sorsokat kicsiben mutató látszat, mint az egymásra tevődő szitákon átütő festékanyag úgy látszunk mi kicsiben egymás számára mesélte Sall. A boldogság és az olimpia lángjának nyomában Jelen pillanatban leginkább a boldogság problematikája foglalkoztatja, vallotta merengve Sall, hogy hová tünhet a fogantatás pillanatában még koncentráltan jelen lévő öröm és boldogságérzet, és mi az a konkrét pillanat, momentum, szakasz vagy folyamat amikor ezt az érzést valahol, valahogy elhagyjuk az életünk során. “Tudományos” ámbár sokkal inkább humoros tézisekkel Sall Lászlónak sikerült megmagyaráznia azt is, hogy miért hűtlen a nőkhöz, mindaddig amíg meg nem találja az igazit. Ha a korábbi sorokat olvasva most azt gondolnák, hogy az ilyen költő az léha, bohém és nem törődöm is, akkor tévednek, ugyanis a Nagyváradon eladott könyvei bejövetelének összegét Acél Nórának adományozza, aki azon álmát szeretné megvalósítani, hogy olimpiai önkéntes lehessen. A Szigligeti Színház és a Várad folyóirat közös kezdeményezésében a magyar költészet napjára dedikált “feldolgozás” sorozatban Sall László egyik verse is megtekinthető: A sajátos műfajú költő postással és Versutánzó szavak c. kötetével a marosvásárhelyi közönség április 14-én csütörtökön, ismerkedhet. Totka László erdon.ro 2016. április 12.Verset utánzó szavak Nagyváradtól GöteborgigHarminc éve, öt éve és tavaly írott szövegeket szerkesztettek egybe a Nagyváradról Göteborgba (Svédország) települt Sall László legújabb, Versutánzó szavak című kötetében. A könyvet hétfő este, a magyar költészet napján mutatták be Nagyváradon az Illyés Gyula Könyvesboltban. Az eseményen Králik Lóránd, a könyvesbolt vezetője elmondta, hogy a Festum Varadimun egy fajta előrendezvényének is tekinthető a bemutató, és várják az érdeklődőket április 14-én pénteken a Törzsasztalra, melynek vendége Csaplár Vilmos, illetve meglepetéssel is készülnek a Kossuth kiadói csoporttal közösen. Szűcs László tartott a régi Ady-körök szellemét idézve vitaindítót a könyvről, ám annak előtte néhány bejátszást láthattunk Tóth Balázs olimpikonról, aki kötet nyomtatását támogató göteborgi Move and Walk Intézet (ezt a Pethő-intézethez hasonlította a szerző) igazgatójának, Horváth Eszternek a férje. S hogy hogyan kapcsolódik az olimpia és a verseskötet? Sall László könyve Váradon eladott példányainak bevételét egy fiatal hölgy, Aczél Dóra kapja. Az önkénteskedéssel régóta foglalkozó nő a bemutatón elmondta, jelentkezett az idei, riói olimpiára önkéntesnek, ki is választották, azonban kiderült, hogy a szervezők semmilyen költséget nem fedeznek (az étkeztetés is kérdéses egyelőre), így az útiköltségtől a szállásbérlésig minden magának kell fedeznie. Sall László egyébként ötven éves születésnapja óta minden kötetének bevételét jótékony célja ajánlja fel, Marosvásárhelyen és Budapesten is egy-egy helyi ügyet támogat a könyv eladásából származó bevétellel. Visszatérő cím a könyvben a Tegnap a munkában, a versek pedig sajátos műfajúak, hangzott el Szűcs László vitaindítójában. Emellett a szerző egy-egy fotója is szerepel a szövegeknél, melyek lényegében egy hónapot ölelnek fel naptárszerűen, február 8-tól március 8-ig, a szerző születésnapjáig. Leginkább rendhagyó verses naplónak tekinthető a kötet, mondta Szűcs László, melybe harminc évet sikerült belesűríteni. A göteborgi posta és egy nagyváradi panellakás között változnak a helyszínek, és ki nem mondottan ott van Magyarország. Sall László ugyanis elmondta: felmerül annak az ötlete, hogy odaköltözik. Harminc, öt és egy éve írt szövegek rakodónak egymásra, mint egy-egy szita, ami az előzőn még átmegy, az már a másikon fennakad, fogalmazott Sall László, akinek verseit nemcsak saját előadásában hallhattuk a könyvbemutatón, zárásként levetítették a Szigligeti Színház és Várad egyik költészetnapi versvideóját, melyen az egyik Tegnap a munkában című szöveget Ababi Csilla színművész adta elő. Fried Noémi Lujza maszol.ro 2016. április 15.Ma reggel nyitja meg kapuit a jubileumi Festum Varadinum 2016 ünnepségsorozathoz kapcsolódó Kossuth Könyvhét a nagyváradi Illyés Gyula Könyvesboltban (Teleki utca). A Könyvhét alatt, április 23-ig, szombatig a könyvesboltban a budapesti Kossuth Kiadói Csoport könyveit (mintegy 800 címet) féláron lehet megvásárolni. “Ez egy egyedülálló akció, ugyanis a Kossuth Kiadó már korábban is meghirdetett kedvezményeket egyes termékcsoportjaira, de arra, hogy minden egyes készleten levő könyvét féláron ajánlja, még nem volt példa” – nyilatkozta lapunknak Králik Lóránd, a könyvüzlet tulajdonosa.A nagy múltú budapesti Kossuth Kiadói Csoport négy kiadót tömörít: Kossuth, Noran Libro, Ventus Libro, Naphegy. A kiadók eltérő profiljának is köszönhető, hogy a Kossuth választéka nagyon széles, megtalálhatóak benne a gyermekkönyvek, a képes történelmi albumok, a szakkönyvek, a szépirodalmi művek, a krimik, a kalandregények, a szakácskönyvek, a hobbikönyvek, az útikönyvek, a szótárak. Első alkalommal kaphatóak Váradon a Kossuth Kiadó hangoskönyvei is. Az árusítás a Festum Varadinum keretében tartott könyvbemutatók idején (például szombaton, április 16-án 11–12 óra között) szünetel. A Kossuth Könyvhét hivatalos megnyitójára pénteken, április 15-én 19 órától kerül sor az Illyés Gyula Könyvesboltban. Reggeli Újság (Nagyvárad) 2016. április 18.Péter I. Zoltán szerzői estjeA népszerű nagyváradi helytörténész, újságíró, Péter I. Zoltán szerzői estjét rendezik meg április 21-én, csütörtökön 19 órától a nagyváradi Illyés Gyula Könyvesboltban (Teleki utca). Bemutatják a szerző legújabb, a 25. Festum Varadinum alkalmából megjelent kötetét (Régi képeslapok, régi történetek – Várad-Olaszi), szó esik a mű Újvárost bemutató folytatásáról, illetve arról a nemrég befejezett munkájáról, mely talán eddigi legfontosabb írói vállalkozása. Továbbá áttekintést kaphatnak az érdeklődők Péter I. Zoltán két és fél évtizedes irodalmi és helytörténeti munkásságáról. A régi fotóanyag vetítésével egybekötött rendezvény házigazdája Szűcs László. Minden érdeklődőt szeretettel várnak. erdon.ro 2016. április 18.Tasnádi kisiskolások és vidám versmondók a Borókagyökér-birodalombanAdott pillanatban mintegy 170-nél is több, kisebb-nagyobb gyerkőc lepte el szombaton a Szejke-tanyát, a Borókagyökér Egyesület által épített Lépés-házról pedig - még a szervezőket is meglepve - kiderült: bizony ekkora tömeget is képes befogadni. A megszokottnál is nagyobb gyermekzsivaly annak volt betudható, hogy a Tasnádi Általános Iskola a Borókagyökér Egyesülettel kezdte meg az Iskola másként elnevezésű oktatási programot, míg a Vidám Versek Versmondó Versenye országos döntőjének résztvevői szintén a Szejke-tanyán vezették le a megmérettetés feszültségét. A Borókagyökér Egyesület otthonában pedig szép számmal válogathattak a gyerekek a szórakozási lehetőségek között. Valósággal sorban álltak, hogy hozzáférhessenek a mókuskerékhez és a gólyalábakhoz, de nagyon élvezték a mocsárjárást és a kincskeresést is, mesélte Lőrincz-Szejke Judit. „Mindez ismételten igazolja, bizony érdemes elővenni, feléleszteni a régi idők játékait", lelkesedett az egyesület vezetője. Nem csak játékból állt azonban a nap, hisz a Borókagyökér Egyesület cégére, szívügye a kézművesség népszerűsítése, megismertetése. A gyerekek kürtös kalácsot és életfát készítettek, megismerve utóbbinak a magyar kultúrában betöltött jelentőségét. Sipos Zsófia tanárnő vezetésével a tasnádi kisdiákok számukra hosszúnak tűnő utat. Kocsis Zoltán A népszerű nagyváradi helytörténész, újságíró, Péter I. Zoltán szerzői estjét rendezik meg április 21-én, csütörtökön 19 órától a nagyváradi Illyés Gyula Könyvesboltban (Teleki utca). Bemutatják a szerző legújabb, a 25. Festum Varadinum alkalmából megjelent kötetét (Régi képeslapok, régi történetek – Várad-Olaszi), szó esik a mű Újvárost bemutató folytatásáról, illetve arról a nemrég befejezett munkájáról, mely talán eddigi legfontosabb írói vállalkozása. Továbbá áttekintést kaphatnak az érdeklődők Péter I. Zoltán két és fél évtizedes irodalmi és helytörténeti munkásságáról. A régi fotóanyag vetítésével egybekötött rendezvény házigazdája Szűcs László. Minden érdeklődőt szeretettel várnak. szatmar.ro 2016. április 22.Megírta Ady Endre életrajzátCsütörtökön a Festum Varadinum keretében az Illyés Gyula könyvesboltban Péter I. Zoltán író, helytörténész szerzői estjét tartották. Programfelelős a Holnap Kulturális Egyesület volt. Házigazdai minőségében Králik Loránd köszöntötte „a népes szurkolótábort”, majd a rendkívül jó hangulatban telt est hátralévő részében Szűcs László újságíró, a Várad folyóirat főszerkesztője faggatta Péter I. Zoltánt, aki felidézte, hogy a rendszerváltozás előtt természetesen nem lehetett nyilvánosan helytörténettel foglalkozni, ezért ő is titokban, „konspirálva” gyűjtögette a képeslapokat és az egyéb anyagokat. 1990 első napjaiban azonban már megjelent az első helytörténeti írásával a Bihari Naplónál, mely aztán egy sikeres sorozat kezdetét jelentette. Tulajdonképpen az elmúlt két és fél évtizedben Nagyvárad helytörténete és Ady váradi élete jelentette kutatásainak két fő témáját, de azért néhány „kakukktojás” is becsúszott. Az első kötete még rudimentáris formában, nem túl jó minőségi képekkel látott napvilágot, de ahogy telt az idő, a neve egyre szélesebb körben ismertebbé vált, nem csupán a Partiumban, hanem Budapesten is szép számú érdeklődőt vonzzanak a könyvbemutatói. Az említett kakukktojások egyike a 2011-ben megjelent képzelt beszélgetése Ady Endrével, mely esetében azzal az újságíró fogással élt, hogy a meglevő publicisztikákba kérdéseket illesztett közbe. Mint elhangzott, szakmai berkekben szintén nagy sikert aratott a két Rimanóczyról szóló könyve, olyannyira, hogy a közelmúltban még a híres építészcsalád egyik tagja is nagy nehézségek árán tudott beszerezni egy példányt belőle. Tanácsosjelölt A váradi kávéházakról, majd a vendéglőkről szóló kötetéhez úgy adódott az ötlet, hogy amikor a 4-es honvédezredről szóló tanulmányához keresett forrásokat a könyvtárban, feltűnt neki, hogy a korabeli újságokban milyen gyakran reklámozták magukat ezek a vendéglátóipari egységek. Munkásságának egyik fontos állomása volt még az Ady Endre sajtóperéről és a börtönben töltött néhány napjáról szóló írása, melyet társszerzőként jegyzett Tóth Jánossal, az Ady Endre Emlékmúzeum korábbi „őrével”. Legutóbb a Régi képeslapok, régi történetek- Várad-Olaszi című könyve iránt volt igen nagy a kereslet, de mivel már elkészült- és ősszel megjelenik majd- az Újvárosról szóló kötet is, ezért a jelenlevőknek inkább ebből vetítettek le körülbelül 48-50 képet, Péter I. Zoltán pedig megjegyzéseket fűzött ezekhez. Szóba került az is: tulajdonképpen már megírta Ady Endre részletes életrajzát is, és ez is hosszabbra sikeredett, ezért azt tervezi, hogy három kötetben fog megjelentetni, amennyiben adottak lesznek ehhez a megfelelő körülmények. A szerzői est egy magyarázattal zárult: Péter I. Zoltán elmondta, Pásztor Sándor megkeresésére, a civil szféra küldötteként azért vállalta el, hogy szerepeljen az RMDSZ megyei tanácsosjelölt-listáján, mert úgy érzi, hogy ez egy teljesen új csapat, melynek tagjai nagy hangsúlyt helyeznek az összefogásra, és a szakmai kompetenciára. Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro 2016. május 9.Székelyföld egy és oszthatatlan!VIII. Székely majális Még az inkább borult, mint derült idő, majd a hirtelen lecsapó jégeső sem vette el azok kedvét, akik szép számban voltak jelen szombaton Makfalva Székely Tanácsa, a makfalvi református egyházközség, a Makfalvi Polgármesteri Hivatal és aWesselényi Miklós Egylet szervezésében megtartott VIII. székely majálison. A reggeli napsütésben toborzóval indult a nap Makfalva központjában, majd zeneszóval, lovas huszárokkal, sokan székely népviseletbe öltözve vonultak a majális helyszínére. Ünnepi megnyitó beszédében Kiss Károly református lelkész, Makfalva Székely Tanácsa elnöke kiemelte, hogy minden közösségi rendezvénynek az a célja, hogy felébressze a megtartás erejét. Véleménye szerint a szétszakítottságot kellene megszüntetni, ami előbb-utóbb megvalósul, ha tesznek érte. "Az év végéig az autonómiának elkötelezett önkormányzatok száma lépje túl a százat!" Vass Imre megbízott polgármester a maga és a szervezők nevében kívánt jó mulatást, kellemes időtöltést minden résztvevőnek. Egyben arra kért mindenkit, ne feledje, hogy a szórakozáson túl a makfalvi majálisnak fontos üzenete is van a székelyek és a nagyvilág számára. Felidézte, hogy két évvel ezelőtt épp ezen a helyen olvasta fel Kiss Károly, Makfalva Székely Tanácsának elnöke a második makfalvi felhívást. Ez a felhívás a székely önkormányzatokhoz szólt, azt kérve tőlük: "tegyék láthatóvá a nagyvilág számára: a székely falvak és városok egységes akarattal egyetlen, de különálló közigazgatási egységbe akarnak tartozni. Ez a közigazgatási egység viselje a Székelyföld nevet, egy sarkalatos törvény szavatolja számára az autonómiát, és területén az állam nyelve mellett legyen hivatalos nyelv a magyar is". Hangsúlyozta, hogy amikor ez a felhívás elhangzott, akkor még mindössze négy önkormányzat fogadta el az előbb említett határozatot. Ebben a pillanatban eljutottak a 62. határozathoz, idén január 28-án Korond önkormányzata szavazott egyhangúlag az elfogadás mellett. Kijelentette: nincs kétsége afelől, hogy a második makfalvi felhívás ösztönzően hatott a székely önkormányzatokra. Makfalva Székely Tanácsa és a makfalvi önkormányzat nevében megerősítette: ennek a folyamatnak folytatódnia kell, hogy még az év vége előtt az autonómiának elkötelezett önkormányzatok száma túllépje a százat. Határozottan fel kell lépni, a jog útján jogorvoslatért fordulni Izsák Balázs, az SZNT elnöke beszédében hangsúlyozta: fontos összegezni időnként a közéleti történéseket, a székely szabadság napját, az azt követő megtorló intézkedéseket, illetve a tavaly októberben Székelyföld határai kivilágítását követő büntetéseket, amelyeket az elmúlt napokban helyezett hatályon kívül a marosvásárhelyi bíróság. Az elnök ezekkel a jogorvoslati eljárásokkal kapcsolatban tartotta szükségesnek emlékezni. Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című verséből idézve fogalmazta meg a VIII. székely majális üzenetét: "…már körbe lángol/ erdőtűz gyufaszálból/, mert, amikor ledobtad/, el nem tiportad". Vagyis, amikor a diktatúra lángjai körülöttünk itt-ott fel-fellángolnak, akkor erkölcsi kötelesség a leghatározottabban fellépni ellenük, hiszen a romániai hatóságokban működnek a diktatúra reflexei, különösen akkor, amikor a magyarság jogköveteléseiről van szó. "Amikor szembefordulunk Bukarest asszimilációs politikájával, a csendőrség, a rendőrség, pénzügyőrség, és bármelyik román hatóság képes politikai rendőrségként működni. Ilyen esetekben nagyon határozottan fel kell lépni, a jog útján jogorvoslatért fordulni a bíróságokhoz, mert ha fel is lobbannak ezek az apró lángjai a diktatúrának, a diktatúra intézményrendszere már nem működik úgy, mint ’89 előtt. Az a rendszer egyszer már összeomlott, és lehet teret szerezni a jognak és az igazságnak. Tehát úgy gondolom, az egyik legfontosabb üzenete ez lehet ma a makfalvi székely majálisnak pár hónappal a székely szabadság napja után". Az SZNT elnöke arra is kitért, hogy május 10-én (holnap) hirdet ítéletet Luxemburgban az EU bírósága abban az ügyben, amelyben az SZNT panaszt nyújtott be az Európai Bizottság ellen, miután az EB elutasította az általuk indítványozott európai polgári kezdeményezést. Izsák Balázs kijelentette: "Bízom abban, hogy megnyerjük ezt a pert, hiszen nekünk van igazunk. Mi egy olyan kezdeményezéssel fordultunk az Európai Bizottsághoz, amely beleillik a jogalkotási hatáskörébe. Nem valósak a Bizottság érvei, amelyben azt próbálta bizonygatni, hogy ez a hatáskörén kívül esne. Európai szinten is működnie kell a jog intézményének, nekünk pedig erkölcsi kötelességünk mindent megtenni, hogy érvényt szerezzünk a jogos törekvéseknek, és kihasználjuk a jog kínálta lehetőségeket". A rendezvényen felolvasták Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke és Szili Katalin miniszterelnöki megbízott üzenetét. A nap egyik kiemelkedő momentuma a Makfalva és Csákvár közötti testvértelepülési szerződés aláírása és a két település zászlócseréje volt. Fellépett a zoltáni fúvószenekar, a Hat Szent Csók táncegyüttes, a püspökladányi táncegyüttes, a farkaslaki férfikórus, a Tigers taekwondo sportklub, a Mezőhavas zenekar és népdalénekesei, Bányai Márton, a Nótasztár győztese, Újvári Marika magyarnóta-énekes, a Kéknefelejcs nótatársulat Ábrám Tibor vezetésével, Budai Beatrix magyanóta-énekes, Csókás Bertalan, Lichtmannegger Tibor. Délután Csíkszentgyörgyi János és Mári, Sziki Károly – Zám Andrea, az Ajándék együttes, a One More. Minute, a Desperádo zenélt. Este tíz órától kezdődött az Erdélyi mulató c. rendezvény. Műsorvezető Kozsik József színész volt. Gulyásfőző verseny, kirakóvásár és huszártánc színesítette az eseményt. Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely) 2016. június 6.Az ötágú sípA trianoni békeszerződés a magyar kultúra fejlődésében is fordulópontot jelentett, mivel a békediktátum következtében nemcsak a történelmi Magyarország, hanem a magyar irodalom is darabjaira szakadt. 1920. június 4. korszakhatárt jelent mind a magyarság történelmében, mind a magyar irodalomban. Az állam és a nemzet egysége felbomlott, és az elszakított területek magyar irodalmát évtizedeken át nem számították a magyar irodalmi kánonba. A Magyar Királyság legfőbb külpolitikai céljává a revízió vált, az igazságtalannak tekintett diktátum kritikája pedig a korabeli Magyarország teljes kulturális életét áthatotta.A társadalom egészét sokkoló diktátum ugyanakkor hozzájárult ahhoz, hogy kialakuljon az Illyés Gyula által csak ötágú sípnak nevezett, több központra tagolódó magyar irodalom. Számos vers örökítette meg a trianoni traumát. Az 1920-as évek Trianonnal kapcsolatos magyar irodalmának terméseit a Kosztolányi Dezső által szerkesztett antológiába – Vérző Magyarország – is összegyűjtötték, melynek 1928-as kiadásához maga Horthy Miklós írt előszót. A korszak irodalmi életének kiemelkedő alkotói, a Nyugat táborának nagyjai járultak hozzá műveikkel a kötethez: Tóth Árpád, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes, Babits Mihály és Zilahy Gyula alkotásait is megtalálhatjuk benne. Párhuzamosan a csonkaországival, a kisebbségi sorba került közösségek is létrehozták saját alkotóközpontjaikat. Erdélyben a magukra hagyatottság érzése leginkább 1918–1921 között érzékelhető. Ekkor sokan nem érezték magukat biztonságban, és repatriálnak vagy emigrálnak. Reményik Sándor és Kós Károly az elsők között tudott felállni, és megoldást keresni erre a válságos helyzetre. Reményik 1918-ban a Végvári álnéven megjelentetettMindhalálig és a Végvári-versek kötetekben az ittmaradás mellett állt ki. A megrendülésből elsőként Reményik Sándor rázta fel Erdélyt. Nemsokára követte őt Áprily Lajos és ezután csatlakozott hozzájuk az ifjú tehetség, Tompa László. Ők hárman alkotják az ún. Helikoni Triászt. Az ő költészetük beszél a legszebben a magyarság hányatott sorsáról, Erdély misztikumáról, szépségéről, egyetlenségéről, megismételhetetlenségéről. Gróf Kemény János 1926 júniusában életre hívta a Helikon közösséget, amelynek alakuláskor 28 írónak küldött meghívást, megszűntekor, 1944 őszén 55-en vallották magukat helikonistáknak. Ez a szabad és kötetlen formájú munkaközösség a valóságban csak akkor élt, amikor a Kemény János által meghívott írók nyaranta pár napon át a marosvécsi várkastélyban vendégeskedtek, s ott az erdélyi irodalom és kulturális élet időszerű kérdéseit beszélték meg. A helikoni közösség a kiválások és a viták ellenére a romániai magyar írók legszámottevőbb és legjelentősebb irodalmi csoportosulása volt a két világháború közötti időszakban. A művelődéspolitikai elképzelések megvalósítása pénzbeli alapok és adminisztráció nélkül nem lett volna lehetséges. Ezért elválaszthatatlan a helikoni munkaközösség működése az előtte alakult Erdélyi Szépmíves Céh (ESZC), s a később megindult Erdélyi Helikonirodalmi folyóirat intézményes kereteitől. Az ESZC jogilag és igazgatásilag önálló kiadóvállalat volt és maradt, de a vécsi íróközösség eszmei irányítása alá került. A kéziratok lektorizálására az íróközösség jelölte ki az írókat, és minden összejövetelen Kós Károly beszámolt az elmúlt év gazdasági és kiadói eredményeiről. Murvai Miklós Nyugati Jelen (Arad) 2016. június 10.Ízelítő az új Székely NépbőlEgy évet váratott magára a Székely Nemzeti Tanács időszakos kiadványa, a Székely Nép 9. számának a megjelenése, de bizonyára mindenki tudja, hogy a 40 000 példányban kinyomtatott és ingyenesen terjesztett újság nem tartalom, hanem anyagiak hiányában késett. Az új lapszám két fő téma köré csoportosítja írásainak jelentős részét. Az első Márton Áron püspökünk születésének 120. évfordulóján tisztelegve közli a püspök 1946-os csíksomlyói beszédét, melyet Andory Aladics Zoltán korabeli színes Agfa diapozitívei kísérnek. Ehhez csatlakozik Ferenczes István Búcsúzóban (Márton Áron utolsó fényképe alá) című írása. A lapszám másik fő vonulata a decemberre időzített III. Székely Kongresszus, melyet Darvas Kozma József pápai káplán, címzetes esperes kezdeményezett, megszervezését a Sapientia tudományegyetem és a Székely Nemzeti Tanács vállalta fel, „előbbi a magas szintű szakmai megközelítést szavatolná, utóbbi az »autonómiamozgalom védjegyét« adná” – jegyzi Nevében a sorsa című írásában Izsák Balázs. Egyed Ákos akadémikus a Valóságban 2013-ban megjelent, Az 1902-es Székely Kongresszus száz év távlatából című tanulmányából közöl részleteket másfél oldalon az újság. Nem feledkeztek meg a lap szerkesztői az utóbbi időszak három fontos eseményéről sem: Székelyföld határának kivilágításáról (Határozat Székelyföld határait kijelölő mozgalom elindításáról), a székely szabadság napjáról (Kiáltvány a székely szabadság napján, 2016. március 10-én), valamint a makfalvi székely majálisról (Jövőt teremteni a szülőföldön, Vass Imre, Makfalva polgármesterének beszéde). Elolvashatjuk Izsák Balázs felszólalását a Helsinki 40 – Strasbourg 20 konferencián, Nem vagyunk ellenségei Romániának címmel, mely tavaly novemberben hangzott el Budapesten, illetve az Európai Szabad Szövetség (EFA) közleményét Az Európai Unió intézményei aknázzák alá saját elveit és kezdeményezéseit címmel, mely az SZNT EU-s polgári kezdeményezése visszautasítása utáni luxemburgi per döntése nyomán született. Négy teljes oldalon négy téma, négy szín a laptestben. Szubjektív jelentés Székelyföld fővárosáról címmel Szentgyörgyi László jegyzi gondolatait Marosvásárhely lejtőn haladásáról; Haáz Sándorral, az SZNT idei Gábor Áron-díjasával Csinta Samu készített interjút; Izsák Balázs Tőkés Lászlóról írt laudációja a 2014. december 13-án Torockón átadott Duna-díj alkalmából; az SZNT tevékenységi naptára, mely a 2009-es év nagy részét foglalja magában. Verset olvashatunk Illyés Gyulától (Csángók), Csíki Andrástól (Székely Passió), illetve jegyzetet arról, miként figyelik a titkosszolgálatok az SZNT vezetőit (Tudjuk, hogy ők tudják), illetve nyílt levelet Markku Markkula úrnak, a Régiók Bizottsága elnökének. A lapszámot színesíti Ütő Gusztáv illusztrációja, sok más fotó mellett Fodor István légi felvétele Csíksomlyóról. Hamarosan a háromszékiek postaládájába kerül, így tartalmas időtöltést kíván a Székely Néppel: Gazda Zoltán, a Sepsiszéki Székely Tanács elnöke Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. június 10.Trianonon innen, Trianonon túlA Trianonon innen, Trianonon túl címet viselte Raffay Ernő történész előadása, melyre szerda délután került sor a Jelen Ház nagytermében. Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Aradi Szervezete által közösen összeállított megemlékező program „a nemzeti összeomlás sajátságos magyar útját és az abból kivezető túlélés útját” vázolta fel a közönségnek, ahogy az a meghívókon is szerepelt. A rendezvényt egy videoklip és egy rövid, „powerpointos” bemutató vetítésével indították a szervezők. Az est hangulatához hozzájárult Vesztergám Miklós, aki tárogatón játszott, és Murvai Dávid, aki egy Reményik-verset szavalt a közönségnek. Köszöntőjében Borbély Zsolt Attila, az EMNT Arad Megyei Szervezetének elnöke többek között azt emelte ki, hogy ’89 után nyíltan lehet beszélni bármiről – szerencsére. Illyés Gyulát idézve tehát kijelentheti, „magyar az, akinek fáj Trianon”. A témához kapcsolódó történelmi tényekkel és érdekességekkel vezette fel Raffay Ernő előadását, majd néhány adattal is szolgált a vendégről. Magát az előadást nem részletezném, hiszen Borbély Zsolt, és természetesen az előadó jóvoltából sikerült készítenem egy interjút, melyből kiderül: miről volt szó, mi az, amiről szó lehetett volna, és, mivel az idő és a professzor úr is megengedte, egyéb dolgokra is rákérdezhettem. Teljesen új tárgyalások kellenének – Mások már megtették előttem, de hadd üdvözöljem én is Aradon, professzor úr! Bár nem először jár nálunk, mégis szeretném megkérni, hogy pár szóban mutatkozzon be az olvasóknak, hiszen szinte biztosan nem elég annyit mondani, hogy ön történész… – Köszönöm! Én magamról annyit mondanék el, hogy történész vagyok, 68. életévemet élem, származásomra tekintve pedig apai ágon székely vagyok – Csókfalva, Hármasfalu. 1617-ben Bethlen Gábor fejedelem adott egy Raffay Mihály nevű ottani embernek lófőszékelységet, tehát nemesi rangra emelte. Anyai ágon Vas megyei családból származom. Körülbelül ennyi. A rendszerváltás idején politikus voltam, két ciklusban is, és nagyjából végig országgyűlési képviselő. Honvédelmi államtitkár, tehát katonai ügyekkel foglalkoztam, 1994-től pedig egyetemi oktató vagyok. Voltam a Partiumi Keresztény Egyetemen Nagyváradon, a Református Egyetemen Budapesten, most pedig a Wekerle Sándor Üzleti Főiskolán tanítok gazdaságtörténetet és diplomáciatörténetet. Szóval egy öreg tanárember vagyok, aki foglalkozik erdélyi, Trianonnal kapcsolatos kérdésekkel. – A mai előadás címe Trianonon innen, Trianonon túl, de úgy-e van az előadásnak másik, hosszabb változata is. Mi az, amit ott tárgyalnak, és most nem hangzott el? – Trianon okai és következményei szerepelnek az előadásomban, ami azt jelenti, hogy a történelemóra része az addig tart, amíg az 1800-as évek közepétől eljut Európa és a Magyar Királyság Trianonig, 1920-ig. Azután, napjaink felé haladva, Trianon következményeit sorolva először a Horthy-korszakról szoktam beszélni, a négyszeres területi revízióról, a román–magyar, csehszlovák–magyar és szerb–magyar történelmi ellentétekről, amelyek rendkívül mélyek, és szinte feloldhatatlannak látszanak. Azután az 1945 utáni Trianon-következmények kapcsán úgyszintén a kommunizmusról, a romániai és szlovákiai sovinizmusról, szerbiai magyarírtásokról beszélek, illetve, ami nem nagyon volt benne (mert most csak egy óra állt rendelkezésemre, tehát jó harminc perccel rövidebb volt az idő), a rendszerváltozás óta eltelt több mint negyed évszázadról szoktam beszélni. Ezt itt csak megemlítettem, hogy 1989–’90-ben két nagy esemény is lezajlott. Első a kommunizmus bukása – ez pozitív –, és a magyarok számára két nagy lehetőség Trianon megtámadására békés vagy nem békés eszközökkel: az egyik, hogy Csehszlovákia 1992. dec. 31-én két darabra bomlott, Jugoszlávia pedig 1991. és 1995. között egy véres háborúval bomlott fel. Na most, a dologban az a lényeg, hogy a csehek és a szlovákok ügyesen szétosztották maguk között a területet is, a fegyvereket is, bizonyos gazdasági ügyekben is megegyeztek, és ekkor Magyarországnak lett volna lehetősége Szlovákia nemzetközi jogi értelemben vett elismerése kapcsán bizonyos követeléseket tenni a szlovák kormány felé a felvidéki magyarok érdekében. A másik, hogy amikor Jugoszlávia felbomlott, a második világháborúval azonos hosszúságú, véres háború volt a szerbek és a horvátok, illetve a szerbek és a bosnyákok között. Ezeknek a részleteit szoktam elmondani. Pl. a kilencvenes évek elején, az Antal-kormány idején volt a Kalasnyikov-ügy, amikor Magyarország két nagy kamion, tehát több tízezer fegyvert és több millió lőszert adott el készpénzért a függetlenségét kinyilvánító Horvátországnak – hogy ennek milyen politikai és katonai következményei voltak annak idején. Ez nagyon fontos téma, az RTL-klub nemzetközi stábja is erről készít most egy komoly filmet, jelenleg Zágrábban forgatnak. Ezenkívül szoktam beszélni arról is – hiszen magam is erdélyi családból származom, és a könyveim egy része a román–magyar viszonyról szól –, hogy az első világháborúban Romániának milyen szerepe volt Magyarország kapcsán. Az egyik következő könyvemnek az lesz a címe, hogy az 1916. évi erdélyi román katonai betörés.Tehát 1916 augusztusában megtámad bennünket a saját szövetségesünk, ami elég furcsa, a nemzetközi joggal nehezen magyarázható döntés. Ez gyakorlatilag a mai napig a román–magyar viszont teljesen rosszá tette. Mindegy, hogy mit mondanak a külügyminiszterek, az államfők, a különböző kormánytagok, sajnos az a helyzet, hogy a két ország között most is súlyos ellentétek vannak. Éppen azért, mert a NATO-n belül Románia annyira Amerika-barát, hogy fölhatalmazva érzi magát arra, hogy (főleg székelyföldön) dűlőre vigye a romániai magyarok ügyét úgy, hogy a románoknak jó legyen, a magyaroknak nem. Szerintem ez így tovább nem mehet; az én felfogásom szerint kétoldalú tárgyaláson kéne beszélni a román és magyar kormányköröknek. Ezekről szoktam még beszélni az előadásokban. – Ma olvasható volt az egyik hírportálon, hogy Szijjártó Péter és a román gazdasági miniszter erősebb együttműködést tervez a két ország között. Az viszont megfigyelhető, hogy gazdasági szempontból tényleg jól együtt tud dolgozni a két ország, főleg a határ mentén, a kereskedelmi kamarák révén. A gazdaságban tehát nem nyilvánul meg az ellentét, vagy csak nem nyíltan? – Hát, már Trianon után elkezdődött a gazdasági kapcsolatok kiépítése. Főleg a régi kelet-magyarországi megyék, de egész Erdély a Magyarországgal való kereskedelemre van ítélve. Él egy Sabin Gherman nevű kolozsvári úr, akit én személyesen ismerek, és aki azt mondja, hogy a román költségvetésben Bukarest több támogatást kap, mint Erdély összes városa és faluja együttvéve. Ez azt jelenti, hogy Bukarest – az ő álláspontja szerint, de én is egyetértek vele – nem irányít elég pénzt és szándékot Erdély felé. Emögött viszont már politikai megfontolás van, mert nem minden esetben érzik magukénak Erdélyt. Legkevésbé a székelyföldi megyék fejlesztését támogatják. Ugye Bukaresttől nyugatra vannak, de Budapest felől a Kárpát-medence legkeletibb három megyéjéről van szó. Gondolok itt a botrányos autópálya-építésre, de ezt ismerik a Nyugati Jelen olvasói, nem akarom részletezni. Mindazonáltal nekem is az a véleményem, tehát egyetértek Szijjártó miniszter úrral abban, hogy a gazdasági kapcsolatokat jó, ha fejlesztjük, mert az oldja, oldhatja a politikai feszültségeket. Igen ám, de nem fogja! Hiába kereskedünk egymással, a cégeknek ez jó, természetesen, és helyes, mert mindkét kormány támogatja az állampolgárait. Azonban ha Bukarestben azt gondolják, hogy a magyarok elítélendők, horthysták, irredenták és a „szörnyű” területi autonómiát akarják, és emiatt idegenkednek a magyaroktól, akkor a magyar–román megbékélésnek semmi jeleit nem fogjuk látni. Az egy dolog, hogy a kamarák kereskednek, rémisztő kamionforgalom van, ami jó – de csak ha van autópálya… A gazdasági kapcsolatok tehát jók, de nem elegendőek. – Ezek kapcsán két kérdés fogalmazódott meg bennem. Az egyik, hogy akkor mire lenne szükség a feszültségek enyhítése érdekében, ha egyáltalán van ilyen? – Nagyon komoly kapcsolataink vannak – elvileg. Az unióban is tagok vagyunk, valamint a NATO-ban katonai szövetségesek. Ennek a kettőnek olyan rendkívüli összetartó erőt kellene jelentenie, ami nincs! A fő kérdés az marad, hogy Erdély hova tartozik. Ezt a kérdést kell megoldani, és a két nemzet közötti, korrekt megoldás után lehet csak jó a viszony. Ugyanis az, hogy a románok egy szerencsés nemzetközi pillanatban ide bevonulnak, elfoglalják egy másik nép országát (ahol az ő fiai is laknak, etnikai kisebbségben), megszállás alatt tartják és örök időkre ott akarnak maradni, nonszensz. Őrült nagy problémát okoz a két nemzet között, mert azért a magyarok sem birkák, mi is ismerjük a történelmet. Én azt mondom, hogy a románok és a magyarok között teljesen új tárgyalásokat kellene folytatni. A két ország delegációja üljön össze, tárgyalják ki a problémát az oktatástól a határokig, a kereskedelemtől a vallásokig mindent, amit lehet, beszéljenek meg, mert ez csak így fog működni. – A másik kérdés – hogy az eredeti témához is visszakanyarodjunk –: előadásából azt a tanulságot vontam le, hogy figyelnünk kell a lehetőségekre, arra mikor adódik alkalmunk változtatni. Miről ismerhetjük fel ezeket a pillanatokat? – Igen… Az a helyzet, hogy a világ történelmét mindig a nagyhatalmak döntik el. 1918 előtt, a Monarchia részeként ebbe a magyaroknak is volt beleszólásunk. 2016-ban is a nagyhatalmak döntenek, ezek most az USA, Oroszország és Kína, meg az ún. kisebb nagyhatalmak (mert ilyenek is vannak, például Németország stb.), de főleg az USA és Oroszország döntenek. Nekünk tehát az orosz és amerikai viszonyok békéssé vagy erőszakossá válásának kontextusában kell cselekednünk. Hogyha békésebb lesz, akkor mi Erdély kapcsán föl tudunk vetni kérdéseket. Ha erőszakossá vagy háborússá válik, akkor nagyobb a baj, mert a NATO-ban szövetségesek vagyunk Amerikával. Magyarország érdeke azonban akkor is a NATO-s és az Európai Uniós kapcsolatok meggyöngítése. Nem mondom, hogy a kilépés, de mindenképp gyöngítés, mert túl közel vagyunk ahhoz, hogy Oroszország felénk irányítsa a rakétáit. És most – kétségtelen tény, felső katonai vezetők elmondták –, hogy az orosz rakéták egy része Románia felé irányul. Megítélésem szerint tehát a román kormány öngyilkos politikát folytat. – Elnézést kérek, de ha már erről is szó esett, nem bírom ki, hogy meg ne kérdezzem! Úgy látom, hogy a két nagyhatalom között Magyarország (főleg a migráns-kérdés kapcsán), inkább az oroszok felé hajaz. Önnek mi a véleménye erről? – Jól látja. A helyzet az, hogy én nem vagyok sem Fideszes, sem KDNP-s, meg semmilyen pártnak a tagja, de figyelem az eseményeket, és egyetértek azzal, amit a mostani kormány csinál. Nem szabad nagy tömegekben beengedni a menekülteket – a szerencsétleneket és árvákat, akik az életükért futnak, nyilván –, de a nagy tömegeket nem, mert Európa elvesztheti az identitását. Egyébként már elvesztette, tehát a keresztény Európa már nem létezik. Nyugat-Európa a liberalizmus által lepusztított, fogyasztói társadalmak egymás mellett élésének konglomerációja, ha szabad ilyen bonyolultan kifejeznem magam. Magyarország, Románia, Lengyelország az, ahol nagyobb vallásos tömegek vannak, bár Románia és Szlovákia sajnos túl soviniszta – jelenleg őket tartom Európa két legsovinisztább országának. Ezeket leszámítva a magyar kormány álláspontja helyes a migráns-ügyben, mert először valóban csak nyugaton, de utána az egész kontinensen hihetetlen kegyetlenséggel lepusztítják a kereszténységet, mert sem bennük, sem vallásukban nincs meg a Krisztusi szeretet fogalma. – Reméljük hát, hogy ha eljön az idő, a vezetők felismerik majd a pillanatot! Én pedig köszönöm szépen a beszélgetést! – Én is köszönöm szépen! Gál Zoltán Nyugati Jelen (Arad) 2016. június 10.Magyarországon ünnepeltek550 kilométert utazott a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium diákkórusa az elmúlt hétvégén, hogy együtt ünnepelhesse a Nemzeti Összetartozás Napját a hajdúnánási Berettyóújfalui Szakképzési Centrum Csiha Győző Szakképző Iskolája diákjaival, akikkel már évek óta testvériskolai kapcsolatot ápol. Az utazást a Rákóczi Szövetség támogatta. A Székely Mikó Kollégium székely kaput vitt ajándékba, amelyet a szakkollégium udvarán fel is állítottunk. Iskolánk 48 fős diákkórusa, Dombora Anna tanárnő irányításával, ünnepi műsorral lepte meg testvériskolánk tanulóit és tanárait, az alkalomhoz illő versek is elhangzottak Bodor Éva és György Evelin diáklányok előadásában. A közös ebédet követően ellátogattunk Nyíregyházára, ahol a diákok egy része a sóstói élményfürdő kényeztetéseinek örvendhetett, míg a többiek a Vadasparkot látogatták meg. Budapesten az OTP Fáy András Alapítvány Oktatási Központjában diákjaink EU-s képzésen vettek részt, a kísérő tanárok pedig módszertani bemutatón. Erre a tevékenységre az Erasmus+ projekt keretében került sor, amely 2014-ben indult el 2 szlovákiai iskola, az aradi Csíki Gergely Kollégium, valamint a Székely Mikó Kollégium bevonásával. A budai vár, a Halászbástya, a Mátyás-templom, valamint a Sándor-palota meglátogatása kellőképpen hozzájárult a Nemzeti Összetartozás Napjának méltó megünnepléséhez. Megérezhettük, hogy bár határokat állított közénk a trianoni döntés, nem választhatott el minket, hanem lélekben még inkább összekovácsolta a Kárpát-medencében élő magyarokat. Meglátogattuk másik testvériskolánkat, a budaörsi Illyés Gyula Gimnáziumot is, ahol az ízletes vacsora után az iskolai uszodában lazíthattunk. Köszönjük támogatóinknak, a Rákóczi Szövetségnek, az OTP Fáy András Alapítványnak és a helyi önkormányzatnak a segítségét, akiknek a támogatásával létrejöhetett ez az élménydús kirándulás. Dr. Kinda Eleonóra, a Székely Mikó Kollégium programfelelőse Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. június 17.Magyarországon ünnepeltünk1550 kilométert utazott a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium diákkórusa június elején, hogy együtt ünnepelhesse a nemzeti összetartozás napját a hajdúnánási Csiha Győző Szakképző Iskola diákjaival, akikkel már évek óta testvérintézményi kapcsolatot ápolunk. A Rákóczi Szövetség támogatásának köszönhetően az elmúlt év október 23-án is együtt ünnepeltünk, mostani találkozásunkat még emlékezetesebbé tette annak a székely kapunak az átadása, amelyet iskolánk ajándékaként, Kubánda Miklós igazgatóhelyettes irányításával állítottunk fel. Később, lazításként ellátogattunk Nyíregyházára, ahol a sóstói élményfürdő és a vadaspark között oszlott meg a diákság. Június 4-én, szombaton felutaztunk Budapestre, ahol az OTP Fáy András Alapítványa jóvoltából diákjaink négyórás EU-s képzésén vettek részt (áprilisban, az Iskola másként hét során már 120 mikós líceumi tanuló részesült az alapítvány gazdasági képzésében). Ezzel párhuzamosan a kísérő tanároknak Dimény Katalin intézményvezető-igazgató és Sarkady-Kiss Lilla, a Fáy András Alapítvány forrásszerzési vezetője módszertani bemutatót tartott. Erre a tevékenységre az Erasmus+ projekt keretében került sor, amely 2014-ben indult el két szlovákiai (a buzitai és az almágyi általános iskola), az aradi Csíki Gergely Kollégium, valamint a Székely Mikó Kollégium bevonásával. Folytatásként ellátogattunk a budai Várba, ahol betekintést nyertünk a Magyarság Háza által szervezett Összetartozunk című rendezvénysorozat műsorába – a Kostelekről érkezett Vaszi Levente, a Fölszállott a páva tehetségkutató felfedezettje által vezetett táncházba –; a Halászbástya, a Mátyás-templom, valamint a Sándor-palota meglátogatása során megérezhettük, hogy a trianoni döntés – bár határokat állított közénk – nem választhatott el minket, külhoniakat az anyaországiaktól, hanem lélekben még inkább összekovácsolta a Kárpát-medencében élő magyarokat. Napunkat a másik testvériskolánk, a budaörsi Illyés Gyula Gimnázium meglátogatásával zártuk, ahol a vendégszeretet szerves része volt – az ízletes vacsora után – az iskolai uszodában való megpihenés is. Hálásan köszönjük támogatóinknak, a Rákóczi Szövetségnek, az OTP Fáy András Alapítványnak és a helyi önkormányzatnak a segítségét, nélkülük nem valósult volna meg ez az élménydús kirándulás. Kinda Eleonóra programfelelős Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. június 18.„AKINEK LEVÁGTÁK A KEZÉT ÉS A LÁBÁT, SOKÁIG ÉRZI MÉG SAJOGNI AZ UJJAKAT, AMIK NINCSENEK”A BALLIBERÁLIS HANGADÓKAT NEM ÉRDEKLI TRIANON Aki nem vállal érzelmi, lélektani, kulturális és történelmi közösséget a magyarsággal, az mitől lenne magyar? Ahogy Illyés Gyula fogalmazott: „Magyar az, akinek fáj Trianon.” Megszokhattuk már, hogy a baloldali és liberális körök számára a történelmi események egy része szabadon értelmezhető, relativizálható, megtagadható. Ennek egyik legújabb ékes bizonyítéka a Párizsban élő Kende Péter szociológus állásfoglalása. (A Nagy-Magyarország nem létező képlet című interjú a szélsőbalos és liberális szellemiségű Népszavában jelent meg 2016. június 20-án.) Az egykori kommunista, Németh Péter főszerkesztő szerint Kende egy kvalifikált, tekintélyes történész, aki érdekes és érvényes véleményt fogalmazott meg. Kende szerint a „Trianon-eszme” nem népszerű, a közbeszédben már alig esik szó róla. „De hát mit lehet erről beszélni csaknem 100 év távlatában? (…) Trianonról ma sokkal kevésbé esik szó, mint 2010-ben vagy az Antall-kormány idejében. Mert kiderült gyakorlati használhatatlansága, értékének vitathatósága…” Trianonnal tehát nem érdemes foglalkozni, mert már senkit sem érdekel. Transznacionalista-kozmopolita nézőpontból Kende eszmei állásfoglalása elfogadhatónak tűnik, annak ellenére, hogy köszönőviszonyban sincs a valóssággal. Ugyanis az ország nemzeti-jobboldali elkötelezettségű része még emlékszik a Magyarország eltörlésére irányuló aljas kísérletre, és egy-egy koncert végén még ma is zeng a nézőtér: „Vesszen Trianon!” A skandálók tisztán látják a jelenlegi helyzetet, de ettől még meglehet a véleményük. A magyarok jelentős része Székelyföldön járva otthon érzi magát, mert az ott élők ugyancsak magyarok, és szinte minden ház, műemlék, temető stb. a magyar múlt szerves része. Még akkor is, ha ez az érzés Washington és Brüsszel ügynökei számára tudatos provokációt vagy ósdi múltba révedést jelent. Az egyik székelyföldi gimnázium ballagásán a diákok az Ismerős Arcok zenekar Nélküled című számát adták elő (a magyar himnuszt nem szabad, a románt pedig nem akarták elénekelni). A jelenlévők átszellemült arccal énekelték: „Mi egy vérből valók vagyunk.” Mielőtt a trianoni békediktátum kedvelői a fajelmélet emlegetésébe kezdenének, gondolják végig, mik a feltételei az izraeli állampolgárság megszerzésének. Kende környezetében Trianon nyilvánvalóan nem téma, a balliberális, progresszív értelmiségiek számára Magyarország brutális szétdarabolása nem túlságosan jelentős esemény. A baloldali világnézet életidegen, torz felfogásának bizonyítéka az alábbi mondat is: „Ha a világot nem valamilyen ósdi nacionalizmus szemüvegén keresztül nézzük, akkor kiderül, hogy a határon túli – erdélyi, felvidéki stb. – magyarok egy része is habozna, ha azt kérdeznénk tőlük, hogy ők milyen nemzethez tartoznak.” Minden nemzetnek vannak árulói, és minden közösség tagjai között akadnak gazemberek, de én még olyan – a Kárpát-medencében élő – határon túli magyarral nem találkoztam, aki ne vállalta volna a magyarságát. Tudjuk, hogy például Franciaországban a nemzeti identitás vállalása elavult és nevetséges dolog, de a frankfurti iskola és ’68 neomarxista beteges szellemisége még ott sem fertőzött meg mindenkit. Kende azonban bátran ítélkezik: „Aki itt felelőst keres, azon politikai álgondolkodók közé tartozik, akik a történelmi események mögött rejtett összeesküvést keresnek, háttérhatalmakat, holott az események nagyon jól megmagyarázhatóak a közvetlen adottságokból. Trianonra is így kell emlékezni.” A „nemzeti összetartozás napja” szerinte értelmetlen kifejezés. Kende lekezelő cinizmusa vérlázító. Valóban nincs szükség ideidézni az úgynevezett háttérhatalmakat, mert pontosan tudjuk, hogyan jutottunk Trianonig. Tudjuk, mit műveltek a román és szerb nacionalisták, milyen gyalázatos szerepet játszott a magyarság megcsonkításában Edvard Benes, Tomás Masaryk és Georges Clemenceau. Emlékszünk még az amerikai Thomas Woodrow Wilson semmibe vett pontjaira. De tudjuk azt is, hogy mennyire rosszul vizsgázott a magyar politikai osztály egésze, és mekkora felelősség terheli a szabadkőműveseket, valamint a szocialista-kommunista mozgalmakat. A magyar nép óriási árat fizetett a Tanácsköztársaság nevű kommunista diktatúráért. De Kende Péter nincs egyedül ezzel a torz és magyarellenes szemléletével. 2015-ben Bauer Tamás, az SZDSZ egykori meghatározó figurája így emlékezett Trianonra: „A mai magyar establishment ma megint a nemzeti összetartozás napját ünnepli. A trianoni békeszerződés évfordulójának ünneplése nyilvánvalóan szamárság. A trianoni békeszerződés kész tényeket rögzített: az Osztrák–Magyar Monarchia szétesett, Magyarország románok, szerbek, horvátok, szlovákok lakta területei Romániához, Jugoszláviához, Csehszlovákiához kerültek, és a határokat a háborús győztesek javára vonták meg. Addig több mint tízmillió nem magyar élt kisebbségi sorban Magyarországon, ezen túl két-három millió magyar került kisebbségi helyzetbe a szomszéd országokban. Aki ezt nemzeti tragédiának tekinti, az több jogot vindikál a magyaroknak, mint a szomszéd népeknek. Ez számomra nem elfogadható.” Nehéz súlyos jelzők használata nélkül véleményezni Bauer eszmefuttatását. Az ugyanehhez a szubkultúrához tartozó Kálmán C. György számára Trianonra emlékezni szánalmas dolog: „Bármilyen tartalommal, bármilyen alkalomból és bárkitől – ömlik a trianonozás, többé-kevésbé jól formált magyar mondatok ezrei hagyják el a klaviatúrákat naponta. Közvetett haszna máris van: a trianonozók (minden nemzetmentő búbánatuk dacára) bizonyára jól érzik magukat, ez hosszú távon egészségmegőrző és termelőerő-megújító hatású. Már csak azt kellene kieszelni, hogy hogyan másképp tudnánk még igába hajtani ezt a látens energiát.” Ebben a témakörben mindenképpen érdemes szó szerint idézni az MSZP egyik titkos aktivistáját, Braun Róbertet, aki főtanácsadóként szolgálta Medgyessy Pétert, Gyurcsány Ferencet, Bajnai Gordont és Simor Andrást. Braun túllép Kendén, Trianon számára is ünnepnap. „Az új morális rend középpontjában a politikai nemzet áll: a közösség, mely létének értelme – az, amitől tagjainak többet ad, mint a puszta gazdasági érdekközösség – nem a felsőbbrendűség vagy etnikai-kulturális egyediség, hanem a közösen vallott értékek. A morális autonómia, a szabadság, a kultúrák és életformák egyenrangúságának, az ember veleszületett, elidegeníthetetlen jogainak és méltóságának a tisztelete, a fékek és ellensúlyok rendszerének, a pillanatnyi kisebbségi vélemények és értékek védelmének, a demokrácia rendjének elfogadása és megvédése. A nyugatos értékrendet procedurális értékelv támogatja: egyenrangúságra, demokratikus vitára, a kisebbségi vélemények tiszteletben tartására épülő folyamatok biztosítják, hogy senkit ne zárjunk ki a nemzetből. Ezt a lehetőséget teremtette meg Trianon: azt, hogy másoktól függetlenül, szabadon és autonóm módon képviselhessük saját kultúránk értékeit és érdekeit. (…) Az új, 1920. június 4-én kezdődő történet – a tragédiában fogant nemzeti függetlenség és szabadság története – a magyar kultúrát képviselő és őrző politikai nemzet létét és fönnmaradását ünnepli. Az ünnep nem önmagáért való, hanem az értékekért, melyeket a nemzet képvisel.” A marketinges Braun számára az ünneplés közben – az Egyesült Európa képében – felcsillan a boldog jövő lehetősége is. „Az egészen bizonyos, hogy a Trianon előtti múlt narratív lezárása nélkül, a kontinuitás fönntartása mellett nincs modern és nyugatos Magyarország. Miközben nekem személyesen számos vitám van a nyugati politika jelenlegi gyakorlatával, az alapokkal kapcsolatban – szabadság, demokrácia, egyenrangúság, szolidaritás – nincsenek kételyeim. Vagyis a narratív lezáratlanságra épülő politika nemcsak tragikus, de káros is: szegénységet, szomorúságot és deprivációt eredményez. Mindennek tragikus aktualitást ad Macron francia és Gabriel német gazdasági miniszter közös cikke a The Guardianben: az Egyesült Európa ma már nem vízió, hanem történeti pillanaton belül létrejövő valóság. A magyar elitnek ma még van választása abban, hogy hova akar tartozni. Pár év elteltével, ha Magyarország nem változtat politikai világnézetének alapjain és illiberális politikai gyakorlatán, kívül reked a politikai és társadalmi egyenlőséget és minél többek számára gyarapodást és jó életet kínáló modern és nyugatos politikai kereteken. Évtizedek elteltével majd újra átkozhatjuk a nyugat igazságtalanságát és kiálthatjuk a magyarság cserbenhagyását. A Trianon fájdalmára, szenvedés- és nagyságtörténetére épülő narratíva fönntartása, a múlt le nem zárása ezt eredményezi. A történelem nem a szemünk előtt, hanem a részvételünkkel zajlik. Most. MOST. Ezért van szükség új, a független és önálló nemzeti létet ünneplő narratívára a progresszív oldalon, és ezért érdemes lezárni a kivagyi nagymagyar narratívát a konzervatív oldalon. „A többi megbeszélhető.” Nyilván e megbeszélhető dolgok közé tartozik az Egymillióan a magyar sajtószabadságért nevű Facebook-csoport idei közleménye: „Ma van az ultranagymagyarok sírásnapja!!! Trianon, nemnemsoha, hiszekegyhülyeség! Vissza (Kis)Nagymagyarországot!” Ide vezet a nemzeti identitás feladása, a szellemi-kulturális önazonosság elveszítése. Ez politikailag abszolút korrekt, és az emberjogi fundamentalisták számára is elfogadható. A balliberális értelmiségi csoportokat egyáltalán nem zavarja, hogy Trianonban teljesen figyelmen kívül hagyták a Kárpát-medence etnikai viszonyait, hiszen minden harmadik(!) magyar egy idegen állam polgára lett. A nagyhatalmak a kisebbségek bosszúvágyának kielégítése érdekében lemondtak a népek önrendelkezésének és a méltányosságnak oly sokat hangoztatott elvéről is. Ezt a diktátumot tudomásul lehet venni, de lélekben elfogadni nem szabad. Aki ezt teszi, az kiiratkozik a magyarok közösségéből. Mert aki nem vállal érzelmi, lélektani, kulturális és történelmi közösséget a magyarsággal, az mitől lenne magyar? Ahogy Illyés Gyula fogalmazott: „Magyar az, akinek fáj Trianon.” Végezetül emlékezzünk Karinthy Frigyesre, aki világpolgárnak nevezte magát, de az alábbi sorokat mégis ő vetette papírra: „De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.” Tóth Gy. László A szerző politológus Magyar Idők (Budapest) 2016. július 19.Marosvásárhelyi középiskolások a trianoni tragédia szabadtéri templomában, a Magyar Kálvárián"Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek. Össze tudod még rakni a Margitszigetet?…" (Márai Sándor: Halotti beszéd) Magyar diákok és tanárok XVII. találkozóján vettünk részt a Magyar Kálvárián, Sátoraljaújhelyen, a Rákóczi Szövetség által szervezett táborban, 2016. július 4–10 . között. Idén a Bolyai Farkas Elméleti Líceum és Református Kollégium diákjai mellett bekapcsolódhattak a Szász Albert Sportlíceum, a Ion Vlasiu Technológiai Líceum, a Művészeti Líceum és az Elektromaros Technológiai Líceum diákjai is (összesen 25 tanuló) Csorba Árpád István, az Erdélyi Rákóczi Szövetség elnöke csapatszervező munkájának köszönhetően. Az ünnepélyes megnyitón a Kárpát-medence magyarlakta területeiről 450 diák és tanár énekelte együtt a magyar és székely himnuszt. Gulyás Gergely, az Országgyűlés alelnöke, Szócska A. Ábel apostoli kormányzó köszöntötte a táborozókat. Elmentünk, hogy erőt merítsünk, hogy visszapillantsunk történelmi és kulturális örökségünkre. Nem McDonal d’s-os, amerikanizálódó táborban vettünk részt, hanem, köszönet a szervezőknek, Szajkó Gábornak, a Rákóczi Szövetség sátoraljaújhelyi elnökének és Pálinkás Barnabásnak, a Rákóczi Szövetség főmunkatársának, ellátogathattunk az Árpád-kori füzéri várba, ahol Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkárral találkoztunk, aki megfogalmazta, hogy egy nemzetet két dolog tud megtartani: az összefogás és a kereszténység. Kassa, Borsi, Dobóruszka, Nagyszelmenc, Nagykapos, Széphalom, Sárospatak kirándulásaink állomáshelyei. Kassán a 250.000 lakosból már csak 2,8% magyar. Nagyszelmencen kettévágott székely kapu emlékeztet a szétszakítottságra, ugyanakkor az összetartozásra. (Nem mAradhatunk közömbösek.) Köszönjük, hogy ellátogathattunk a Magyar Nyelv Múzeumába, a Kazinczy-múzeumba, a Rodostói Házba. Értékes, gondolatébresztő előadásokat tartott Raffai Ernő történész, Takaró Mihály irodalomtörténész, Balázs Géza nyelvész, Zubánics László történész. Elmély ítette a látottakat és hallottakat a Credo együttes koncertje, valamint a beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színház Zoltán újratemetve című előadása. Táncházat biztosított a Boróka táncegyüttes. Ez a gazdagság és sokszínűség jellemezte a tábort, valamint annak felismerése, hogy "az igazságot ki kell mondani, le kell írni, és önmagától működni kezd" (Takaró Mihály). A Magyar Kálvária stációi annak megerősítését jelentik számunkra, hogy Csonka- Magyarország nem feledkezik meg elszakított városairól, elszakított százezreiről: "Voltam hirdetője elmúlt ragyogásnak...,/ Vagyok siratója bús fekete gyásznak...,/ Leszek harangszava a Feltámadásnak!" Hirdeti a Kálvária bejárati boltozatán a csonka-sátoraljaújhelyi tábla. Megható mozzanatként ki kell emelnünk a fáklyás vonulást a trianoni határhoz, és még egyszer köszönjük Szajkó Gábor, Pálinkás Barnabás táborszervezők lelkes, áldozatos munkáját! Fábián Olga Népújság (Marosvásárhely) 2016. július 25.Nem zsidókat, hanem betegeket gyógyítunkAz első világháború frontján kezdte pályáját, majd már nemzetközi hírű szívgyógyászként történelmi időkben állt helyt a Kolozsvári egyetemen, később a kommunista hatalom elől sem hátrált meg. Haynal Imrét karcos modora és meg nem alkuvó természete ellenére betegei és kollégái is nagyra becsülték, emberek ezreit mentette meg, ám végül ez sem segített rajta. Nyáry Krisztián a BBC Historyban olvasható portrésorozatában emlékezett meg róla. Amikor 1944 augusztusában a szovjet hadsereg elérte Erdély határát, a magyar kormány elrendelte a Kolozsvári tudományegyetem nyugatra menekítését és az értékes felszerelés elszállítását. Az orvosi kar 52 éves dékánja, a Budapestről érkezett Haynal Imre professzor az egyetem rektorával együtt nyíltan megtagadta a kiürítési parancsot, és meghirdették a tanév megtartását. Haynal Imre nem először mondott nemet a hivatalos kormányzati utasításokra, korábban nem volt hajlandó felmondani zsidó munkatársainak, és üldözöttek százainak nyújtott menedéket klinikáján. Az egyetem kapujában egyedül nézett farkasszemet a zsidó hallgatók kiűzésére érkező csőcselékkel, és sikerült megállítania őket. Ugyanígy állította meg a magyar csapatok kivonulása után a klinika átvételére érkező román küldöttséget is. Régi nemesi családban született 1892-ben az erdélyi Beszterce városában. Apja a helyi kórház főorvosaként fontosnak tartotta, hogy a városban többségben lévő szászokkal és a környékbeli falvak román lakóival anyanyelvükön értsen szót. Négy gyermekét vallási és nemzetiségi türelemre nevelte, és ügyelt rá, hogy mindhárom erdélyi nyelvet magas fokon elsajátítsák. Imrét a német tannyelvű evangélikus gimnáziumba íratta be, aki innen jelentkezett a Kolozsvári egyetem orvoskarára. Haynal Imre később legendássá vált lobbanékony természete már kezdő medikus korában megmutatkozott: az egyetemi laborban szakmai vitába keveredett egy csoporttársával, a vita tettlegességig fajult, amiből az ellenfél sebesülésével záródó kardpárbaj keveredett. 1915-ben orvosi diplomájával együtt kapta meg a katonai behívóját. Katonaorvosként szolgált a montenegrói, az orosz és olasz frontokon, s közben szép lassan elfogytak a fölé rendelt orvosi elöljárók. Az isonzói csatában fiatal kora ellenére már egy gyalogezred főorvosaként vett részt. Egy robbanástól dobhártyaszakadást kapott, ami miatt egész későbbi életében rosszul hallott, de sebesülten is tovább mentette a betegeket. A frontról hazatérve a III. sz. Belgyógyászati Klinikára került, Korányi Sándor professzor mellé, akit egész további pályafutása során példaképének tartott. Folyamatosan képezte magát, Kölnben, Bécsben, majd Londonban töltött hosszabb időt gyakorlaton. A szívgyógyászat legfrissebb nemzetközi eredményeit honosította meg idehaza, Magyarországon ő volt az EKG bevezetésének úttörője. Később a pajzsmirigy megbetegedéseknek is szakértőjévé vált, ő számított a modern endokrinológia első hazai képviselőjének. Már a Szent Rókus Kórház főorvosaként dolgozott, amikor egyetemi tanári címet kapott. Tanítványai lelkesedtek érte, feljebbvalói viszont nehezen szokták meg, hogy egyáltalán nem hajolt meg semmilyen tekintély előtt, az általa helyesnek ítélt diagnózist bárkivel szemben kész volt harcosan megvédeni. Karcos modorához különleges empátia is társult, a szívpanaszok miatt hozzá fordulók félelmeit mindig képes volt eloszlatni. Rátette a kezét a beteg szívére, és azt mondta: „Itt vagyok, nyugodjon meg, és a szíve is megnyugszik.” Feljegyezték róla, hogy nem egyszer ő adott pénzt a szegényebb betegeknek a drága szívgyógyszerekre. Az „első református szent” Sok kortársa írta le igazi angol úriemberként – örökké füstölgő szivarral a szájában, gőzölgő Earl Grey teával az asztalán, zsebórával a mellényzsebében. De a külsőségek mellett politikai ízlése is angolos volt, sokszor ismételgette, hogy briteket tartja „az egyetlen felnőtt nemzetnek”. Sokra becsülte az angolbarát Bethlen Istvánt, Horthy Miklóst viszont gyenge képességű politikusnak tartotta. Író barátai közé tartozott Szabó Lőrinc, Márai Sándor, Illyés Gyula és Tamási Áron. Mélyen hívő katolikus volt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy református lányt vegyen feleségül. Feleségét, Nagy Margitot Tamási Áron az „első református szentnek” nevezte, s nem véletlenül. Haynal Imre nehezen tudott ellenállni a szép asszonyoknak, s kalandjai nem mindig mAradtak titokban. Az 1930-as évek végén a házaspár külön hálószobába költözött, de elválni nem akartak egymástól. 1940-ben, Észak-Erdély visszacsatolása után újraindult a magyar egyetem Kolozsváron. Haynal Imrét a kultuszminiszter Hóman Bálint kérte fel, hogy vegye át az egyetem belgyógyászati klinikájának vezetését, és felügyelje az erdélyi orvosképzést. Megismerkedett egy erdélyi örmény asszonnyal, aki egy angol népszövetségi diplomata felesége volt. Haynal Imre és Magdalena Butterworth – vagy Bibi, ahogy mindenki hívta – életük végéig meg-megújuló szerelmi viszonyt folytattak egymással. A kapcsolatról mindenki tudott, de az orvost nem érdekelte az úri társaság rosszallása. 1944-ben megtagadta az őt kinevező vallás- és közoktatásügyi miniszter kérését, hogy ne avassanak zsidókat doktorrá. A miniszternek nincs beleszólása az egyetem autonóm döntéseibe, tanácsra pedig nem szorulunk rá – üzente vissza. Amikor megválasztották az orvoskar dékánjának, nemcsak a zsidó diákokat elzavarni akaró tömeggel szállt szembe, hanem az embertelen törvényekkel is. Kollégáinak a magasabb erkölcsi törvényekre hivatkozott: „Ne féljetek hippokratészi eskütöktől, adjátok annak szellemében nyugodt lelkiismerettel a hamis orvosi bizonyítványokat az emberi tisztesség nevében, a könyörületesség nevében, az Isten nevében.” Több száz üldözöttet vett fel betegként a klinikára, amely egy idő után annyira zsúfolt volt, hogy a folyosón is emberek aludtak. Amikor a csendőrök megpróbáltak razziát tartani a kórházban, Haynal emelet hangon utasította ki őket: „Itt nem zsidókat, hanem betegeket gyógyítunk!” Ha eltávolítják a Lenin-oltárt, leszedhetik a másikat is Haynal Imre a háború után Miskolczy Dezső rektorral együtt még megmentette a magyar egyetemet a bezárástól, majd visszatért Budapestre. 1946. elején átvette a II. sz. Belgyógyászati Klinika vezetését. Kórháza ezúttal is nyitva állt az üldözöttek, köztük egykori katonatisztek és arisztokraták előtt. Ahogy a kommunista diktatúra fokozatosan kiépült, úgy került Haynal egyre többször konfliktusba a hatalommal. Először azt vetették a szemére, hogy osztályidegeneket kezel a klinikáján, ő pedig ugyanazt kiabálta kritikusainak, mint Kolozsváron: „Én nem nézem senki származását, nálam betegek vannak csak, azokat gyógyítom!” Más módon sem volt hajlandó beállni a sorba. Amikor a párttitkár kihelyezte a kórház folyosójára az első Lenin-képet, Haynal egy Szűz Mária-oltárt rakott ki vele szemben. „Ha eltávolítják a Lenin-oltárt, leszedhetik a másikat is” – üzente, és meg is tették a kedvéért. Egy ízben maga Rákosi Mátyás hívta telefonon, és pártbeli riválisa, Gerő Ernő feleségének állapotáról érdeklődött. „Engem az orvosi titoktartás esküje köt, információt nem adhatok” – válaszolta a professzor és letette a telefont. Szókimondása és érdes stílusa hihetetlenül népszerűvé tette hallgatói előtt is. Klinikája nemzetközi szinten is kiemelkedő színvonalúnak számított, mivel minden kollégájától megkövetelte a tudományos munkát. 1956-ban közvetlenül nem vett részt a forradalmi eseményekben, de másokkal együtt ő is szorgalmazta az alkalmatlannak bizonyult rektor leváltását. Munkatársait emberséges magatartásra szólította fel, így klinikáján egyetlen kommunista funkcionáriusnak sem esett bántódása. Bár fia és számos barátja mellett kedvese, Bibi is nyugatra menekült, Haynal Imre nem akarta elhagyni az országot. Biztosan Nobel-díjas, ha nem Magyarországon él A kádári hatalom más párton kívüli értelmiségiekkel együtt őt is megpróbálta magához édesgetni, 1957-ben a Kossuth-díjat is megkapta. Csalódniuk kellett: Haynal Imre semmilyen módon nem vált a rendszer kiszolgálójává. Egy egyetemi gyűlésen az újra kinevezett rektor addig szónokolt az ’56-os „ellenforradalmi eseményekről”, amíg Haynal dühösen félbe nem szakította: „Hogy mersz te a forradalomról beszélni? Hiszen te az egész idő alatt a budin ültél!” Ezután felállt, visszament az irodájába, és elkezdte a holmijait pakolni. Tudta, hogy a nyilvános nevetségessé tételt már nem fogják elnézni neki. Néhány nap múlva megkapta a határozatot a kényszernyugdíjazásáról. Haynal Imre nem tudott betegei és tudományos kutatásai nélkül élni, ezért levélben fordult Kádár Jánoshoz, hogy továbbra is dolgozhasson. A pártfőtitkár személyesen írta meg neki az ítéletét: „Be kell látnia Önnek, hogy a húrt túlfeszítette és egy állam sem engedhet meg önmagával szemben olyan nyilvános arculcsapásokat, mint amelyeket Ön megengedett magának a mi munkás-paraszt államunkkal szemben.” A mindig tettre kész orvos ezután 1972-ig, amíg egészsége megengedte, magánpraxist folytatott. Nehezen élte meg, hogy eltávolítása után klinikája lassan pusztulni kezdett, és a szeme láttára veszítette el nemzetközi presztízsét. Még 80 éves korában is publikált, számos külföldi akadémia és tudományos társaság választotta tiszteletbeli tagjává. Hosszú, aktív időskor után, 86 éves korában került kórházba. Szobája előtt két asszony vigyázta az álmát: a felesége és a betegség hírére külföldről hazatért Bibi. Elhívták a tanítványait is, hogy elbúcsúzhasson tőlük. – Hogy van professzor úr? – kérdezte egyikük. – Jól – válaszolt, és a fal felé fordult. Néhány perccel később már nem élt. „Biztosan Nobel-díjas, ha nem ezen a Magyarországon él és gyógyít” – mondta róla egy professzortársa. Így is minden idők legnagyobb magyar szívspecialistája volt, aki emberek ezreinek életét mentette meg orvosként és becsületes, bátor emberként. NYÁRY KRISZTIÁN index.hu 2016. augusztus 1.Születésnap – Szilágyi Júliának, 80. születésnapjára„Titkoljam, mit szenvedtem, értetek? Nem titkolom: hogy ti se féljetek!” (Illyés Gyula: Bevezető) A papírjai sosem voltak rendben. Akkor sem voltak rendben, amikor 1944 tavaszán, nyolcévesen, a nácik elől menekülve, édesanyjával és családjának több más tagjával, tiltott határátlépés nyomán, a Magyarországhoz tartozó Észak-Erdélyből átszökött Romániába. És akkor sem, amikor az őt ért traumáért az eszeveszett faji üldözés elkövetőitől kárpótlást kellett volna kapnia, ám ehelyett az nyert újhatalmi megállapítást, hogy a papírjai nincsenek rendben, a kárpótolhatósági minőséghez nem szenvedett eleget, és következésképpen semmilyen kompenzációra nem jogosult. A papírjai talán azért nincsenek rendben, mondom most, csak így, unter uns gesagt módra, mert soha nem arra összpontosított, hogy a papírjai rendben legyenek, és ehelyett inkább azzal törődött, hogy megértse a környezetét, jobbá tegye a világot, amelyben él, és az emberi gondolattal, ha az elvetemült, ordassá vált, szembeszálljon. Nem kizárt, sőt, nagyon is valószínű, hogy éppen annak köszönhetően vált kitűnő esszéíróvá, az esszéírás tanítómesterévé, mert a filológiai precizitás által a papírok háza táján megkövetelt renddel már életének korai időszakaitól fogva hadilábon állt. Tibori Szabó Zoltán Szabadság (Kolozsvár) 2016. augusztus 4.Negyven év az örökkévalóságból…Halála és búcsúztatása kerek évfordulójáig napok vannak még hátra. De mert elkezdődik a Csíkszereda iránti tisztelgő eseménysorozat, úgy vélem, városunk egyik legkiválóbb személyisége, néhai Nagy Imre festőművész halálévfordulójának megemlékezését ennek műsorrendjébe kell illeszteni. Szabó András írása. 1976. augusztus 25-én mindkét – magyar és román nyelven –, Csíkszeredában megjelenő napilapot ugyanaz a két közlemény uralta: 1. – Hargita megye Szocialista Nevelési és Művelődési Bizottságának nekrológszerű gyászjelentése: „… augusztus 22-én reggel 8 órakor, hosszas és nehéz szenvedés után elhunyt NAGY IMRE festőművész, a Művészetek Érdemes Mestere.” A gyászjelentés, amely Nagy Imre művészi életútját meghatározó minden köztudomásra érdemes fontos évszámot és eseményt felsorakoztatott, az alábbi végkövetkeztetéssel zárult: „Nagy Imre halála pótolhatatlan vesztesége a hazai képzőművészeti életnek.” 2. – A temetést szervező bizottság közleménye: „Nagy halottunktól utolsó búcsút veszünk 1976. augusztus 25-én, 13 órakor, a zsögödi emlékháznál. A ravatal melletti végső tisztesség augusztus 25-én, 9 és 12 óra között róható le.” Mindkét megyei napilap másnapi száma szóra-egyező, szerző nélküli cikkekben számolt be a búcsúztatásról, amelyet teljes egészében idézek: „Zsögöd, Csíkszereda, Hargita megye lakosai 1976. augusztus 25-én örök búcsút vettek Nagy Imre festőművésztől, a Művészet Érdemes Mesterétől. A csíkzsögödi »Nagy Imre Galériában« elhelyezett ravatalnál nagyszámú lakos, közéleti személyiség rótta le utolsó kegyeletét. Virágkoszorúkat helyeztek el Hargita megye néptanácsa, a Központi Szocialista Nevelési és Művelődési Tanács, a Csíkszereda városi néptanács, a Hargita Megyei Szocialista Nevelési és Művelődési Bizottság, a Hargita és Informaţia Harghitei című napilapok, a Székelyudvarhelyi, Csíkszeredai, gyergyószentmiklósi, toplicai és székelykeresztúri municípiumi, illetve városi szocialista nevelési és művelődési bizottságok, a Csíkszeredai múzeum, a Csíkszeredai 1. számú és a művészeti iskola, valamint más művelődési intézmények, közéleti személyek részéről, akik a gyászoló családnak részvétüket nyilvánították. A 13 órakor kezdődött gyászszertartáson részt vettek Hargita megye néptanácsának, a Szocialista Nevelési és Művelődési Tanácsnak, egyes Hargita megyei, valamint Kolozs, Maros és Kovászna megyei művelődési és művészeti intézményeknek a képviselői, Csíkszeredai dolgozók. A gyászgyűlésen Pataki Imre, a megyei néptanács Végrehajtó Bizottságának első alelnöke, Mircea Popescu, Románia Szocialista Köztársaság Szocialista Nevelési és Művelődési Tanácsának vezérigazgatója, Ana Lupaş, a Képzőművészek Országos Szövetsége Kolozsvár-Napoca-i Fiókjának elnöke, Gaál András, a Képzőművészek Országos Szövetsége Csíkszeredai Fiókjának elnöke, Kovács Zoltán, a Képzőművészek Országos Szövetsége vezetőtanácsának tagja búcsúztatták az elhunytat. Búcsúztató beszédeikben méltatták Nagy Imre egyéniségét és munkásságát, emberi és művészi példáját, akinek halálával pótolhatatlan veszteség érte a hazai képzőművészeti életet. A gyászszertartás után az örök emlékű festőművész holttestét – végakarata szerint – Bukarestbe szállították elhamvasztás végett.” Mindkét, illetőleg mindegyik, más-más lapban megjelent közleményből, cikkből kimAradt, hogy Csíkszereda nagy halottját nemcsak politikai, hanem a család – kifejezetten a néhai Zsuzsika – Nagy Imre neveltlánya (1930-ban gyámságba fogadott unokahúga) –, követelésére egyházi szertartás keretében is elbúcsúztatják, elbúcsúztatták. Önéletírásában Zsuzsika erről így emlékezett vissza: „A város saját halottjának tekintette, de az akkori politikai helyzetnek megfelelve, egyházi szertartás nélkül akartak búcsút venni Imre bácsitól. Mikor ez tudomásomra jutott, nagy felháborodással jelentettem ki, hogy az ősök tisztelete nem engedi, hogy Imre bácsi pap nélkül legyen eltemetve, akkor inkább én, az unokahúga vállalom a temetést. Végül olyan egyezségre jutottunk, hogy először a Csíkszeredai elöljáróság részéről történik a búcsúztatás, ezt követi az egyházi szertartás. Így is lett.” (Kuruczné György Zsuzsanna: Amikor Csíkba’ megszülettem. Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2007, p. 69–70.) 2006-ban, A bőfény forrása – Zsögödi Nagy Imre monográfiám bemutatója alkalmával Kányádi Sándor költő nagyon plasztikusan előadva – ha hallanák! – a következőképpen mesélte az eseményt: „Amikor már mindenki elmondta a magáét, egyszer csak valahonnan hátulról felhangzott: »Az Atyának és Fiúnak és a Szentlélek nevében…« – és mindenki megkönnyebbült.” A gyászszertartást Márton Áron püspök képviseletében dr. Erőss Lajos Gyulafehérvári kanonok koncelebránsa, Fr. Écsi János csíksomlyói ferences rendházfőnök tartotta. „Fájó szívvel vesszük körül a mi Imre bácsink koporsóját. Szeretettel és mélységes tisztelettel búcsúzunk a nagy művésztől, akit szívébe zárt szülőföldje és az egész ország művészgárdája, ismerősei, jó barátai. A zsögödi otthon, ahol magába szívta az alkotóerő energiáit még átkarolja nagy fiának porhüvelyét, hogy aztán művei hirdessék szellemének nagyságát az utókor számára. A történelem legnagyobb tanítómestere Jézus Krisztus, mielőtt megváltó áldozatával lezárta volna rövid földi életét, főpapi imájában így fordult mennyei Atyjához: »A művet, melynek elvégzését rám bíztad, véghezvittem. Én megdicsőítettelek Téged a földön, most Te dicsőíts meg engem Atyám…« Kedves Imre bácsi, mielőtt a halál megtörte csodálatos színeket és formákat látó érzékelő szemed fényét, megkötötte nyelvedet és megbénította az utolsó időkig a festői ecsetet szorgalmasan kezelő, dolgos kezedet, Te is mint Isten gyermeke, aki a keresztség szentségében beleoldódtál a nagy Istengyermekbe, Jézus Krisztusba, nyugodt és bízó lélekkel elmondhattad: »Atyám, a feladatot, amelynek elvégzését mint hivatást reám bíztad, befejeztem.« Imre bácsi, a tehetséget, Istentől kapott talentumaidat nem rejtetted véka alá, nem ástad el, hanem erős akarattal, szüleidtől örökölt munkabírással, sok belső vajúdással és feszültséggel, színekben és formákban sokszorosan kamatoztattad. Lelked mélyéből a szépségnek olyan kincseit hoztad napvilágra, a zsögödi tájak és a benne nyüzsgő-mozgó élettől kezdve az egyetemes emberi érzések kifejezéséig, amelyek nemzedékeket ragadtak szemlélődésre és visznek közelebb a teremtetlen örök Szépséghez, Jósághoz és Igazsághoz. Mert minden művésznek, írónak, költőnek, festőnek, szobrásznak, a hangok mesterének fáklyát adott a kezébe az Úr. Fényhordozóknak teremtette őket az Isten, akiknek hivatása apostoli, prófétai: megismerni emberfeletti küzdelemben és szenvedésben az igazságot és a szépséget és azt a kifejezőerő gazdagságában továbbadni, másokkal is megismertetni, hogy általuk szebb legyen a föld, nemesebb az ember. Nagy Imre mester, egyéni életében és művészetében sajátos utat járt: tele erővel, a munka hősies szeretetével, kötelességtudattal, amelyből nem hiányzott a misztikum, a hit, a természetfeletti világ létének tudata és annak elismerése. Gondoljunk csak egyik munkájára; a kereszten függő Krisztus lábánál leboruló koldusra, amelyben a művész érzékeltetni akarja a megváltás valóságát és azt, hogy mennyire rászorul a koldus, a művész és minden ember az Isten-ember keresztáldozatából fakadó életre. Vagy gondolok arra a kedves vászonra, amelyet a nagyközönség nem ismer – a nagy halott, Márton Áron püspök úrnak ajándékozta. Ebben a képben a művész csodálatos színekben fejezi ki a zsögödi temető halottak esti világítását: a sírokon meggyújtott gyertyák fénye tűzpirosra vonja a látóhatárt, a felhőket, és a gyertyák pislákoló lángján a holtak birodalmából hittel nézünk át a halhatatlan lelkek országába, az örökkévalóságba. Amit Nagy Imre megfestett, az lélekből pattant ki, hitének, meggyőződésének őszinte kifejezője. Kedves Imre bácsi, amikor búcsút veszünk Tőled, ezt azzal a tudattal, hittel tesszük, amelyet a kinyilatkoztatás hirdet számunkra: a lélek nem hal meg, a lélek él és találkozik. Szíved megszűnt dobogni, nem nézed többé tágra nyílt szemekkel a zsögödi tájat, nem hallgatod a Hargita rohanó patakjainak csobogását, nem gyönyörködsz a cikázó pisztrángokban, nem térsz vissza minden tavasszal a szülői otthonba, ahonnan művészi pályádra indultál, de hittel hirdetjük Juhász Gyula versével: »Valahol lenni kell egy lakomának, hová hivatalos, / kit idelenn halálba űzött éhség, reménytelen szerelem. / Valahol lenni kell egy palotának, hová bejáratos, / kit idelenn minden örömből és fényből kizártak és elhullt a rögös útfélen. / Valahol lenni kell egy orgonának, amelyen majd egykor / befejezhetem a dallamot, mely halálba bágyadt s mely az élet nekem.« Imre bácsi, mi hiszünk ebben az orgonában, mi hisszük, hogy a színekben tomboló dallamos életet, a nagy művet befejezted, amit az Úr reád bízott, s mint Istenhez hanyatló árnyék, lelked megtért az örök partokra, minden színek és formák végtelen skálájához, aki jóságosan, irgalommal tekint le a kereszt tövében térdeplő művész-szolgájára, aki Michelangelóval zengi: »Nyugtot nem ad már se ecset, se véső. / A szív csak égi szerelemre vár, / mely a kereszten int, kitárja karját.« Irgalmas Jézus, Nagy Imre művészgyermeked a rábízott művét befejezte, adj neki nyugodalmat a béke és szeretet honában. Imre bácsi, Isten veled, a viszontlátásra!” Nagy Imre haláláról többen is megemlékeztek, majdnem mindegyik lapban megjelent búcsúhangulatú vagy búcsúztató, jelenleg fel nem sorolható írás. Közülük a Kolozsvári humorista, Bajor Andor érzékeny hangvételű búcsúszavait választottam közlésre. A szerző szomszédja volt a mesternek, ismeretségük alapos, lelki-baráti volt. „Nagy Imre boldog órája A világon a legjobban Édes anyját szerette, a róla készített egyik rajza mindig ott függött az ágya fölött. Ennek a rajznak nem volt címe, csak igéje: »Eljött a boldog órája«. És a lapon ott volt az Asszony, aki hajdan világra hozta; öregen, zihálva emelkedett ki a párnák közül, arcát betöltő vékony orral. Nekem látnom kellett a festőt, amikor fölvette a legjobban szeretettnek a végső ábrázatát, darabos székely katona arca megsárgult és a koponya alakjához igazodott; orra természetellenesen megnőtt, szemében szunnyadni készült a mindig eleven fény. A betegség már megtámadta az idegeket – mondta még mindig panasztalan, tárgyilagos hangon. Ami azt jelentette, hogy körülvették a halál borzalmai és az elmúlással néz esendően szembe. Eltitkolt riadalommal magyaráztam neki lényegtelenségekről, és ő ötperces látogatásom alatt kétszer is elaludt, egy ízben válasz közben. Ki kell menni a Hargitára, ott most bújnak elő a gombák, az ösvényekről a víz hamar leszalad… Ezt mondta, nem búcsú, hanem a világ örök újulására való utalásképpen. Szelíd parolája után ellopakodtam, mint aki bűnt követett el. Tudta, hogy többé nem látom; még mindég gazdag tervei nem tartoznak a történelem tervei közé. Régi és nehezen fölfogható szavait idéztem: »A halálon is túl kell lennünk, mint a születésen.« Sajnáltam magamat és mindazokat, akiket itthagy. Ezentúl nem húzza el a függönyt az ablakáról, mint eddig minden délelőtt, jelezve, hogy fény van és képet sző a sugarakból. Munkájának rabszolgája volt, mint Tyro1, akit ura a gyorsírásért tartott. Fáradhatatlanul, az elhivatottak szenvedélyes szakszerűségével és újító kedvvel művelt mindent, amit elkezdett: földet, állattenyésztést, méhészetet; büszke volt rá, hogy az Olton ő halászott először villantóval. Sürgette a hóesésben el-elakadozó gépkocsivezetőt: »Még fényben érjünk haza, mert most látható az a fehér, ami nekem kell.« Szánkázó gyerekeket ábrázoló képhez kellett a hó friss árnyalata, és ez a tiszta szín az utcán csak órákig él. A múlásból kimentett színein mi is szánkózó gyermekként ujjonghattunk alá, vagy lábalhattunk fölfelé. A lét évszakainak örömét kínálja nekünk és utódainknak. Látásával mindent megőrzött, amit néznie volt érdemes, az ember gazdagságát, a természet bőkezűségét, régi és átalakuló tájakat, az élet harsány dáridóját. Szülőföldjének, Csíknak életét és új balladáját gyűjtötte be, mint gazda a termést, vagy mint egy új Noé, aki az életet maga-készítette bárkáján az Ararát csúcsára viszi. Szeretett földjét látta az egyetemességben, helyünket a világban. A legnagyobbakhoz méltó egészet alkotott, mert mindent elmondott a látott világról és megélt életformákról. Színek és alakzatok enciklopédistája volt Ő. Festette a falut, a hegyet, a krumpliszedőket, az erdőt, az ölyv fenyegető körözését, a nagyidő haragját, tenyésző gombákat, gyümölcsök szüretelőit, a test szépségét, széttöréstől formált fákat, építőket, leomlott várakat, az álom édességébe feledkezett lányokat, padon reggeliző öregasszonyt, kiállítási pavilont, fűszálat, Don Quijotét, látványt és látomást; a világot. Úgy gondolom, a legszívesebben a kezet rajzolta és festette, építő lényegünk kifejezőjét; hogy eljuttassa eljövendő koroknak a történelmet megillető hírt: két világháború alatt – közben és után – nem ördögök és nem istenek serénykedtek a földön, hanem valóságos szép és darabos emberek. Ők élték az élet nagyszerű vagy nehéz pompáját, a mindennapot járták, a tündöklő és fáradalmas tündérkertet, ami örökké friss színekben ragyog. A sok ezer kéz eljövendő korok felé nyúlik, készen a kézfogásra. Művének birtokában olyan gazdagnak tudhatjuk magunkat, mint egy keleti olaj-sejkség. Nem ok a töprengésre, hogy ebben a gazdagságban határainkon kívül alig kívánnak osztozni. A művész mindig óvakodott a zajos hírnévtől. Nemcsak szemérmességből, hanem a hírnév veszedelme, hamisságra kész alakja, kísértése miatt. Londonból a világhírnév elől menekült haza – nem hogy a sikert elutasítsa, de művészi forrásainak megőrzésére. Tartott a dübörgő visszhangtól is, mert ismeretlen sziklafalakat gyanított mögötte, ami kifejezésének értelmét eltorzítja. Nem háborította fel még egy főúrian dilettáns bírálata sem. Sőt, örült, mint a gyermek, aki illetéktelenek elől eredménnyel rejtette el a titkot. Most a halál – Illyés Gyula drámájából vett szóval – meghúzta a vonalat a számoszlopok alatt. Sokan fognak kísérletezni a számok összeadásával, és mindég növekedni fog a végösszeg. Jelezvén, hogy az előző próbálkozó a számoszlopból kihagyott valamit. Vagy a sors most találta a munkát befejezettnek. Eltávolította a tornyok és falak közeléből az építőt és gondos állványait. A mű szempontjából nem történt semmi: nincs vég, változás. Velünk esett meg a szörnyűség: elveszítettük Őt, idegen maszkba rejtőzött előlünk és annyiféle arca közül – számunkra indokolatlanul és menthetetlenül – fölvette a személyétől elutasítót s műre utalót, a véglegest. Holott akik ismerték, azokat eddig a mű vezette Feléje, személyét kerestük az ecsetvonások között. Most minden átfordul bennünk és körünkben. Köznapi arca: emlék; gondjainak emléke egyre távolodik; élete halállá, halála halhatatlansággá lesz. A mi szomorú óráink az Ő boldog órája.” (Bajor Andor: Nagy Imre boldog órája. Utunk, 1976. augusztus 27.) Emléke legyen áldott, mert ő hozta haza és honosította meg itthon a tanult képzőművészetet, nélküle nem lenne csíki, Csíkszeredai képzőművészet; tiszteletének mindenkorinak kell lennie! Művészutódai megsokasodtak, számosságuk és előtérben valóságuk enyhe homályt is vet néhai nagy mesterünk emlékére – egyúttal élteti is azt. Tiszteletünk jeléül tehát, a szombat este fél kilenckor kezdődő képtárbeli emlékestet követően helyezzük el koszorúinkat az emlékház műteremtraktusának fala melletti síremléknél, mert Nagy Imre mester 40 esztendőt letudott ugyan az örökkévalóságból, mégis a teljes örökkévalósággal kell továbbküzdenie! Hogyan készült Nagy Imre halotti maszkja? Kolozsvári Puskás Sándor azon kevesek közé tartozott, akit Nagy Imre barátjául fogadott. Az idős mester őt kérte fel, hogy készítse majd el halotti maszkját. Erről az eseményről számol be Kolozsvári Puskás Sándor a Kapcsolatom Nagy Imrével, a zsögödi festővel című írásában, amelyet Nagy Miklós Kund tett közzé a Kolozsvári Puskás Sándor című monográfiájában. "A hetvenes évek elején történt. Egy igen sikeres nap után bandukoltunk hazafelé. Halat is szépen fogtunk, a festés is jól ment. Egy-két képet cipeltünk. Mikor az Olt hídját elhagytuk, Imre bácsi megszólalt: – Te, Sanyi, aztán ha meghalok, a halotti maszkomat megöntöd-e? – Te jó isten, Imre bácsi, hogy is jut eszébe ebben a szép estében a halotti maszkja?! – szörnyülködtem. – Ne mind beszélj annyit! Megöntöd vagy nem? – Természetesen megöntöm. Bár ilyesmit még sohasem csináltam, de elméletben ismerem az eljárást. – Akkor megegyeztünk – fejezte be a témát. Erről többet szó nem esett… Közben Zsögödfürdőn én is építettem egy műtermes házat. Gyönyörű onnan a kilátás. Az volt a szokásom, hogy ha Kolozsvárra, majd később Marosvásárhelyre indultam haza, Imre bácsihoz bementem elköszönni. Így történt 1976-ban is, nyár elején. Imre bácsi a szobája ajtajában fogadott: Ide figyelj – mondta –, itt van ez a mérleg. Minden reggel ráállok, és látom, hogy mindennap fél kilóval kevesebbet mutat. Az orvosok mondhatnak nekem, amit akarnak. Még lett volna egy pár dolog elintéznivalóm, de úgy látszik, erre már nem jut idő. Úgyhogy amint megegyeztünk, a maszkot megöntöd… Én nyeltem egy nagyot, és csak annyit mondtam, igen. Elköszöntem, és többé már nem láttam Imre bácsit élve… Azon a nyáron hosszabb ideig nem mentem Zsögödre. Marosvásárhelyre áttelepedve sok volt a tennivalóm. Egy albérleti szobát béreltem, és ha nem esett az eső, az udvaron mintáztam a szobraimat. Végre sikerült egy víz áztatta, romos épületet kapnom. A hetvenes árvíz óta nem lakott benne senki. Megígérték, hogy ha saját költségemen felújítom, kiutalják nekem. A Képzőművészeti Alaptól felvettem egy nagyobb összeget, beindult a teljes átalakítás, hogy műterem és lakás is legyen belőle, ez foglalta le minden időmet. 1976. augusztus 22-én reggel 10 órakor kerestek a Csíkszeredai kórházból, hogy Imre bácsi 8 órakor meghalt. A gépkocsik, amiket a barátok korábban ígértek, nem voltak elérhetők. Késlekedni nem lehetett, a halotti maszk készítése időhöz kötött. A feleségemmel felültünk hát a kicsi motorbiciklinkre és elindultunk. A korondi tetőn elkapott egy máriás eső, bőrig ázva, átfázva délután 5 órára értünk a kórházba. Dr. Jeszenszky Ferenc főorvos azonnal felvitt a második emeleti különszobába. Imre bácsi ott feküdt citromsárgán. Önkéntelenül az ablakhoz léptem, hogy becsukjam, akkor eszméltem rá, hogy ő már nem fázhat meg. Egy darabig csak álltunk némán, aztán lementünk az irodába. A doktor úr megkérdezte, mivel segíthet. Azt feleltem, hogy pálinkával. Vasárnap délután ilyen kérés egy kórházban?! A nővérek mégis szereztek valahonnan szilvapálinkát. Kitöltöttem egy vizespohárnyit, és megittam, mint a borvizet. Aztán elmondtam, mire van szükségem. Szerencsére minden került. Mehettünk. Szomorú ígéretemnek eleget tettem, a két kezét is leformáztam… Aztán hazamentünk a zsögödi házunkba. Másnap megöntöttem a pozitíveket.” Hargita Népe (Csíkszereda) 2016. szeptember 22.Örök nyugalomra helyezték Csoóri SándortA fővárosi Óbudai temető 16-os parcellájában megtartott szertartáson Csoóri Sándor családtagjai, pályatársai, tisztelői között jelen volt Orbán Viktor miniszterelnök és a kormány több tagja, a magyar közélet egyéb jelesei, illetve Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke is. Csoóri Sándor hosszan tartó súlyos betegség után, 86 éves korában halt meg 2016. szeptember 12-én kora hajnalban. Temetése ma délután 3 órakor kezdődött Óbudán. A szertartás kezdetén a gyászolók a Nemzeti Énekkar művészeivel elénekelték a 90. zsoltárt. Bogárdi Szabó István dunamelléki református püspök igei alapú búcsúbeszédében felidézte, hogy Csoóri Sándor egész életében szerette az „egybegyülekezést”, és most, holtában még egyszer egybegyülekeznek tisztelői, hogy megadják számára a végtisztességet. Elmondta, hogy néhány hete meglátogatta Csoóri Sándort a kórházban, és megkérdezte tőle, hogy harci vagy vigasztaló zsoltárt olvasson-e fel neki. Önkéntelenül is harci zsoltárok felolvasásába kezdett, de Csoóri Sándor mégis vigasztalót kért. A püspök nagy magyar őrállónak nevezte Csoóri Sándort, aki egyszerre volt próféta, apostol és tanú, aki akkor is szeretett itt élni, amikor az országot nem úgy rakták össze, ahogy ő szerette volna. Tornai József költő, volt írószövetségi elnök barátként és pályatársként beszélt a búcsúztatón. Azt mondta, Csoóri Sándor maga volt az élet, a gondolkodás és a modern költészet. Halála a második világháború utáni magyar irodalom és szellemi világ legnagyobb vesztesége – mondta az idős költő. Szerinte Csoóri az új modern magyar líra megszületésénél bábáskodott. Szerinte nemcsak politizáló, sőt lázadó költő, közéleti egyéniség volt, de a hatvanas évektől járta az országot, és nagy felháborodást kiváltó irodalmi riportkönyvet írt a paraszti gazdaságok tönkretételéről. Tornai szerint Csoóri Sándor politizált, de versei nem politizálódtak át, a versírást a személyiség nagy kalandjának tekintette, éppen ezért volt népszerű lírájában és társadalom bírálatában is. A rendszerváltás után nem sokkal kiábrándult a politikából, a költészetet a sorsának tekintette, a jót akarta, az igazi életet az igaztalan, hazug élettel szemben. Illyés Mária művészettörténész azok nevében is búcsúzott, akik már nincsenek köztük. Édesapja, Illyés Gyula baráti viszonyban volt Csoóri Sándorral, haláláig figyelemmel kísérte fiatalabb pályatársa sorsát. Illyés Mária szerint Csoóri Sándor fájdalommal ment el, mert úgy érezte, hogy a világ jobbításáért folytatott harca nem volt sikeres. „Ha van méltó utókor, lesz mit helyrehoznia. Életműve most kerülhet tisztább levegőbe, most kell megkapnia az őt megillető figyelmet. Szelleme ebben az emelkedő műben velünk mArad” – fogalmazott. Kósa Ferenc filmrendező azt mondta a búcsúztatón, hogy Csoóri Sándor az igazmondást választotta menedékül. Ahogy fogalmazott, Csoóri Sándor a kommunista diktatúra idején nem a zsarnokság túlerejét mérlegelte és nem az elnémulást választotta menedékül, hanem az igazmondást, mert egy magyar költőnek ez a dolga. Elmesélte, hogy Csoóri a hatvanas években azt mondta neki első találkozásukkor, hogy ki kell csikarnunk a történelemtől a szabad gondolkodás és az igazmondás jogát, nincs más választásunk. Aznap életre szóló barátságot kötöttek. A rendező felidézte, hogy az évtizedek alatt sok filmnovellát és forgatókönyvet írtak együtt, az első ilyen a Tízezer nap volt, amelyben nevén nevezték az 1956-os forradalmat és emiatt a hatalom betiltotta az alkotást. Kósa Ferenc annyit mondott erről, hogy „tisztességes emberek és tisztességes magyarok akartunk mAradni, erről tanúskodnak közéleti küzdelmeink is”. Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere elsőként mondott beszédet. Azt mondta, „elmAradt a katarzis, amit az író kevésbé magának, sokkal inkább a nemzetnek kívánt. Annak a sokaságnak, országlakóknak és azon kívülieknek, akiket 1990 után annyira nemzetnek kívánt látni. ElmAradt a katarzis: a közös megérkezés a demokráciába, a megtisztulás élménye, és a közös alapról indulás akár sokfelé is”. A miniszter elmondása szerint hamar Csoóri Sándor lett „az, aki nem jó”. Tiltakozó aláírások, ellencikkek százai jelentek meg, és máris kiröpítették közösségi lelkiismeretünk státuszából Csoóri Sándort azok, akiket zavart az ő közösségi lelkiismerete. Balog azt is mondta: nem engedték, hogy médium legyen az, aki korábban egyszemélyes intézményként volt jelen a belvárosi asztaltársaságban és a lakiteleki népi sátorban is. Ahogy fogalmazott: „Csoóri nem lehetett az ünnepelt”. A miniszter szerint a véleményvezérek a legnagyobb vadra lőttek, és sok nagyságot is megtévesztett a történelmi sebek kinemmondhatóságával operáló korszellem. „Csoóri Sándornak elevenek mAradtak sebesülései, mert akit szimbólumnak tartottak, az nem volt sebezhetetlen: ember volt. És szabad mAradt mégis, belülről szabad, az utolsó pillanatig, az utolsó évek közéleti magányában is. Miközben a részvétel és a tanúskodás mindennapi igénye – melyet Móricz Zsigmondban úgy csodált – soha nem hagyta el.” Csoóri Sándor élete önálló műfaj, érdekcsoportba, osztályba, politikai táborba nem sorolható létezés. Még akkor sem, ha mindig a magyarokkal volt. itthon.ma 2016. szeptember 22.NAGY ÉS SÚLYOS SZOLGÁLATÚ ŐRÁLLÓBalog Zoltán: A nép nyelvét, költészetét saját személyes nyelvén kínálta nekünk Csoóri Sándor Szerda délután zsoltárénekléssel és imádságokkal kísérték utolsó útjára Csoóri Sándor Kossuth-díjas költőt, írót családtagjai, pályatársai és tisztelői. A költőt református szertartás szerint az Óbudai temető 16-os parcellájában temették el, koporsóját nemzetiszínű kötéllel engedték le a sírgödörbe, a hulló hant mellé virágot dobtak a résztvevők. A temetést a Nemzeti Örökség Intézete szervezte, a gyászszertartáson közjogi méltóságok, barátok, pályatársak is elbúcsúztak a szeptember 12-én, 86 éves korában elhunyt költőtől. A szertartás kezdetén a gyászolók a Nemzeti Énekkar művészeivel elénekelték a 90. zsoltár 1. és 2. versét. Ezt követően Bogárdi Szabó István református püspök Ézsaiás próféta 40. könyvéből, majd Pál apostol 2. korinthusi leveléből idézett. A püspök búcsúbeszédében felidézte, hogy Csoóri Sándor egész életében szerette az „egybegyülekezést”, és most, holtában még egyszer egybegyülekeznek tisztelői, hogy megadják számára a végtisztességet. Bogárdi Szabó István elmondta, hogy amikor meglátogatta a haldoklót a kórházban, meglepetésére vigasztaló zsoltárt kért tőle búcsúzóul a harci zsoltár helyett. A püspök „nagy magyar őrállónak” nevezte Csoóri Sándort, aki egyszerre volt próféta, apostol és tanú: őrálló volt, akinek nagy és súlyos szolgálata van – mondta püspök. Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere úgy véli: kidőlt egy hatalmas tölgyfa, amelynek ágain madarak raktak fészket, már régóta énekeltek és nevelték fiókáikat, most felröppennek, helyet keresnek. – Csoóri élete önálló műfaj, érdekcsoportba, osztályba, politikai táborba nem sorolható politikai létezés, még akkor sem, ha mindig a magyarokkal volt – hangsúlyozta a miniszter, majd azzal folytatta: kevés, ha azt mondjuk, hogy őt kihagyva nem lehet megírni az elmúlt 60-70 év magyar történelmét, inkább mondjuk azt, életművében benne van a magyarok történelme; amiben az elmúlt száz évben reménykedtek, amiért harcoltak, amit feladtak s amit megszereztek és létrehoztak – mindezt tudta szóba hozni, papírra vetni. Halála nem változtat ezen. A nép nyelvét, költészetét saját személyes nyelvén kínálta nekünk. Noha életében minden elképzelhető elismerést megkapott, mégis elmAradt a katarzis, amit az író kevésbé magának, sokkal inkább a nemzetnek kívánt. Annak a sokaságnak – országlakóknak és azon kívülieknek –, akiket 1990 után annyira nemzetnek kívánt látni. ElmAradt a katarzis: a közös megérkezés a demokráciába, a megtisztulás élménye, s a közös alapról indulás akár sokfelé is. Majd Csoóri kérdését idézte: „Lehet olyan demokráciára bármit is építeni, mely együtt él a vérbírókkal?” Hamar ő lett az, aki nem jó: tiltakozó aláírásokkal, ellencikkekkel kiröpítették közösségi lelkiismeretünk státusából azok, akiket zavart az ő közösségi lelkiismerete. Tornai József költő soha nem gondolta volna, hogy ott kell állnia Csoóri Sándor sírjánál, hiszen ,,ő maga volt az élet, a gondolkodás és a modern költészet, halála a második világháború utáni magyar irodalmi és szellemi-politikai világ legnagyobb vesztesége”. Arra emlékeztetett, hogy 1967-es, Második születésem című kötetével alakult ki a Csoóri-vers érzéki képeivel és gondolatiságával. Illyés Mária művészettörténész felidézte első találkozását a költővel, és azt, miként karolta fel Illyés Gyula. Felváltva idézett Illyés és Csoóri naplójából, amiből kiderült, hogy nemcsak szakmai, hanem baráti és gondolatközösség is volt közöttük. Sajnálja, hogy Csoóri fájdalommal ment el; akár Illyés Gyula, ő is úgy érezte, hogy életének mozgatóereje, a világ jobbítására fordított harca nem volt eléggé sikeres. Ha van méltó utókor, akkor lesz mit helyrehoznia. Kósa Ferenc filmrendező felidézte, hogy az évtizedek során sok filmnovellát és forgatókönyvet írtak együtt, az első ilyen a Tízezer nap volt, amelyben nevén nevezték az 1956-os forradalmat, azon nem voltak hajlandók változtatni, emiatt a hatalom betiltotta az alkotást. Szólt arról, hogy akkor pontosan érzékelték: olyan korban és országban élnek, amelyben az embertelenség erői messze felülmúlják az emberségét, és a Trianonban megcsonkított ország, valamint a történelem által megtöretett nemzet erőinek szinte semmi esélyük a politikai hatalom vérvörös diktatúrájával, az országot megszálló hadsereg irdatlan katonai erejével szemben. A temetésen részt vett Orbán Viktor miniszterelnök, Schmitt Pál volt köztársasági elnök, Boross Péter volt miniszterelnök, Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter és Fekete György, az MMA elnöke, a Hitel volt és jelenlegi szerkesztői, szerzői. Csoóri Sándor hosszan tartó betegsége miatt már több éve visszavonult a közéletből, nem alkotott. Nélküle a magyar szellemi élet lett szegényebb, de életművével örök helyet küzdött ki a magyar irodalmi és történelmi panteonban is. Csoóri Sándor a magyar költészet egyik legszebb hagyományát követte, azt, amit népi-látomásos költészetnek is nevezünk, ami Sinka István lírájától Nagy Lászlóig végbevitte a magyar versben a minőség forradalmát, és megteremtette a magyar érzésű és látású költészetet. Költőt talán nem illendő versszó nélkül búcsúztatni, és most, hogy végső földközelben van, a Földközelben című versének egyik versszakát idézem: „Jó lovak, jó vitézek, jó halálok, / újra és újra elvérző őseim, / itt, földközelben, / még az emlékezet is hatalmasabb.” Pataki Tamás Magyar Idők (Budapest) 2016. szeptember 29.Élet(ek) a hamis Aranykor előttMarosvásárhely után Nagyváradon is bemutatta majdnem tényregényét Kovács Levente színházi rendező, egyetemi oktató. Az És akkor jött az aranykor című könyvet Molnár Judit közíró, tanár segítségével ismerhették meg az érdeklődők. Szűcs László írása. Az Illyés Gyula könyvesboltban összegyűlt publikum láttán akár azt gondolhattuk volna, színházi tematikájú művel jelentkezett ismét a Marosvásárhelyi rendező, hiszen jópár váradi színművész is megjelent, s a szerző korábbi munkái alapján joggal gondolhattunk volna erre a tematikára. Ám Kovács Levente nem először mesél történeteket a huszadik század derekának korából, Időutazás című 2013-as könyve a hatvanas évekből mesél történeteket. Érdekes adalékkal szolgált a könyv címére utalva bevezetőként Molnár Judit, aki úgy emlékszik, kezdetben a Ceauşescu korszakot a kibontakozó személyi kultusz jegyében nem Aranykornak, hanem a Fény éveinek próbálták nevezni, de végül a jobb hangzású Epoca de Aur mellett döntöttek a diktátor marketingesei. Csakhogy Kovács Levente kötetében – amint arra a címe is utal – igazából a Ceauşescu uralma előtti korszak, az aranykor előtti világ jelenik meg. Méghozzá egy olyan életérzés, ami Molnár Judit szavaival „jó volt, amikor rossz volt. Hiszen amikor az ember fiatal, mindegy, hogy milyen rendszer van körülötte”. Az elnyomó rezsim hatásaira utalva egy Goethe idézettel is élt: a cenzúra finomítja a stílust. Kovács Levente arról beszélt, hogy az általa megidézett korszakban, a hatvanas évek elején senki sem úgy indult neki az életnek, hogy ez egy szörnyű kor, tehát nem érdemes semmit sem csinálni. Eszmék, téveszmék voltak, amikben az emberek egy ideig hittek, aztán fokozatosan szeletelődött le minden remény. A szerző arról is beszélt, hogy e majdnem tényregényben a leírtak 95 százaléka valóban megtörtént, ha nem is feltétlenül azokkal, akikre a szerepeket az író kiosztotta. Különböző mellékszálakat is kibont, felbukkan nagypolgári család és prostituált, utóbbi az egyetlen talán, aki saját nevén szerepel. Kovács Levente arról a csodavárásról is beszélt, ami ifjúkora környezetét jellemezte, a letűnt polgári világ utáni nosztalgia sokáig kísérte az életüket. A könyvbemutatón közreműködő Firtos Edit és ifj. Kovács Levente színművészek több rövid részletet adtak elő a regényes vásárhelyi korrajzból. Hallhattunk arról a korabeli reményről, hogy Gheorghiu Dej halála után sokan azt remélték, hogy Maurer elvtárs követi az első titkári székben, s nem a Kolozsvári egyetemegyesítést brutálisan végrehajtó, kevésbé ismert Nicolae Ceauşescu. Egy másik felolvasott részlet az egyik főhős beszervezési kísérletét idézte fel, melyet jellemző módon egy korábban Erdős névre hallgató, később Codrea elvtárssá átalakult szekus irányított. erdelyiriport.ro 2016. október 1.Égő házban nem fésülködni kell, hanem tüzet oltani (Tíz éve hunyt el Sütő András)A Széchenyi-díjas irodalomtörténész Kortárs folyóiratban megjelent, Erdélyi változatlanságok* című, egyik utolsó Sütő András-könyvről írott esszéje részleteivel emlékezünk a drámaivá fordult sorsú Herder- és Kossuth-díjas erdélyi írófejedelemre. A romániai „forradalommal” sok minden megváltozott szomszédainknál is. Ami az írókat illeti, a hajdani tiltást fölváltotta a szabadság. Nincs többé cenzúra, a könyveket – egy-egy mondatért vagy akár csak jelzőért harcolva – nem kell ellenőriztetni. Igaz, hogy a piac és egyéb érdekek beleszólnak (beleszólhatnak) valamely mű megjelenésébe, ám az irodalom mint áru szabad. Az írónak csupán a közönség igényét kell kitalálnia, s máris minden úgy megy, mint a karikacsapás. Vagy mégsem? Hogy Sütő Andrásnak az elmúlt negyedszázadban hány könyve jelent meg Romániában (1989 előtt még csak érthető volt a kiadók parancs szerinti ódzkodása), ahhoz fél kéz is elég előszámlálni. Talán nincs rá igény? Az Anyám könnyű álmot ígérttel jócskán megszaporodott olvasói mind elhagyták az országot, netán a posztmodern irodalom felé fordultak? A népi írókéhoz hasonlatos szerep, a közösség (nemzetiség, kisebbség) ügyes-bajos dolgainak vállalása veszített értékéből? A metaforikus lázbeszéd helyett (mert még a Káin és Ábel című színpadi játék biblikus környezetében is a romániai magyarság szenvedései s a túlélés módozatai soroltattak) az egzaktabb fogalmazás – némely esetben a kínpadra feszített nyelv – ideje dívik, vagy a posztmodern nyelvjátékaitól föltüzesedő blabláé? Akárhogyan is van Sütő hazai (romániai) negligálása, a sütői szerep visszavonására, eljelentéktelenítésére tett megannyi kísérlet – a személyéhez tapadó „pártállami” bűnöket, művei tanúsítják, drámai módon megszenvedte, sőt, életét kockáztatva a vártára állt –, könyveit, drámáit csak kierőszakolt csönddel lehet figyelmen kívül hagyni. A politika-irodalompolitika hőbörgői vele szemben azt a szigort alkalmazzák (az illyési életművet is ezért akarják némelyek a sutba dobni), amit saját kedvenceik besúgó, behódoló, átálló stb. múltjával soha nem tennének – a könyörtelenséget. A dolgok közelebbi ismeretében érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy a Sütő által kedvelt Bethlen Gábor-i magatartás, a politikai zsákban futás művészete az ötvenes évek zűrzavarában minden esetben meghozta-e gyümölcsét. Viszont ahhoz kétség sem férhet, hogy az író a kisebb-nagyobb fenyegetések ellenére is mindenkor a „Trianon böllérei” által széttrancsírozott haza (szülőföld) és az önrendelkezés jogát mindmáig vissza nem nyert, a történelmükből, nyelvükből, nemzeti önismeretükből kiforgatott közösség érdekében cselekedett. Miféle akaratos nemzedékváltás történt, hogy Sütő – leszámítva egy-két lapban való megszólalását – Romániában (Erdélyben) nem vagy alig kap hangot? Miféle színházi átrendeződés nyomán illant el Thália erdélyi deszkáiról – tudjuk, a zseniális, mindenféle értékre fogékony Harag György is rég halott – az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán, a Káin és Ábel? Nem volna közönségük? Az új, az Erdélybe be nem engedett, ám külhonban nagy sikerrel játszott drámák (kiváltképp az Advent a Hargitán) nem töltenék meg egy vagy több színház nézőterét? De ha nem adatik meg nekik a bukás lehetősége, honnan tudható, hogy nincsen rájuk igény? Nem a romániai magyar könyvkiadás szégyene-e, hogy az író publicisztikája – bár Tamási Áron ez irányú ténykedésével lassan hazalopakodik – megint csak egy debreceni kiadó jóvoltából lát napvilágot, mintha ez egyáltalán pótolhatná az erdélyi könyves műhelyek érdektelenségét? Sütő András – az Erdélyi változatlanságok, ez a kíméletlen korítélet mutatja – még mindig, a szabadság szellősebb házában is rágós falat. De csak azoknak akad meg a torkán, akik a rájuk szakadt szabadságot önkényesen értelmezve az irodalmat és a művészetet csupán a nekik tetsző egyenruhában tudják elképzelni. Mondván, az író ne legyen közíró, ne kommentálja rossz politikusok – Trianontól idáig kitelnék egy tábor belőlük – rossz döntéseit. Hagyja az anyanyelvet, az iskolát, a közintézményeket támadó hangokat, az etnikai tisztogatásra érzéketlen magatartást, mondjon le nemzetiségének önrendelkezési jogáról, rá se hederítsen a politikai manőverek (például a Székelyföldre való román betelepítés) és az egységes nemzetállamot létrehozó fortélyok (kisebbségnyúzó kísérletek) fordulataira! Ha lehetséges, a széplelkeknek írjon, és ne a körülmények által rebellissé vált mezítlábasoknak! Miért lehetetlenek ezek a kívánalmak? Mert Sütő, akárcsak a Molière-re figyelő Illyés Gyula, mindennél jobban szem előtt tartotta a kakasülők (vagy oda se jutottak) népét. Mindvégig „az otthoniak, a sárban maradottak” gondjai érdekelték. Vagyis a ma már többek által lesajnált szolgálat. Eme kolonctól terhes az Erdélyi változatlanságok. Jóllehet a kötetnyi írói publicisztikán – tárcán, naplórészleten, önéletrajzi vallomáson, íróportrékon, saját műveit értelmező szövegeken, köszöntőkön, búcsúztatókon, interjúkon, kisebbségi és többségi jegyzeteken – nem kérhető számon a varázslatos esszék, a Nagyenyedi fügevirág, a Perzsák stb. egész világra nyíló teljessége (bár közülük nem egy, például az Alvadtvér-színű táj versprózaként olvasható), Sütő bármely megszólalása minden ízében írói munka. Azzá teszi a fölényes nyelvkezelés, metaforáinak történelem előtti és utáni hangulata, s legkivált szavainak korvalóságot festő, a történelmi elárvultságba a lélek (és gyalázat: a megvert test!) kiúttalanságát belopó opálfénye. Sokat bíz az olvasóra. Fönt említett helyzetképében, amikor is karácsony misztériumjátékát illő ünnepelni, nem beszél a Marosvásárhelyre betört (beszállított!) fejszés román hordáról – fél szemének kiverésén akkoriban a România Mare mellett a Magyar Narancs is elménckedett –, csupán annyit közöl, hogy „a betlehemes csapat a szent ládikóval nem mer majd kilépni a többségi gyűlölet veszedelmeitől terhes éjszakába”. S az írás befejezése? Lemondásában is fölemelő. „Mintha kifogytunk volna a szikrázó téli fehérségből is, mert ha körbenézek, azt látom, alvadtvér-színű a táj, és benne nyilván a kedvünk is. Ne mondja senki, hogy képzelet festette, betlehemi csillagot vigyázó szemünk valami csodát lát. Ez a mi égre vetülő szemünk alvadt vérbe fulladt. Nemcsak metaforikusan, hanem szó szerint is értve. Az égi és a földi fénynek maradékát hunyt pilláink alatt a maradék reménység őrzi. Ilyen a mi karácsonyunk.” (1991) Olyannyira tiszta beszéd ez, hogy megérthetik a süket fülek is. És a másikat? „A nyugati magyar diaszpóra az igazság ellenőrizhető tényeivel módosíthat azon a magyarságképen, amelyet látatlanban elfogadott hazugságok alapján alakítottak ki rólunk Trianon böllérei.” (Ha majd emlékké válik a pentaton dallam) Sütő állandóan egy dallam körül kering, mintha instrumentuma, ez a közép-európaiból világméretűvé tágított hangszer, Bartók erkölcsét állítva a középpontba, csupán „a magyarság évszázados belső vérzésének, gyöngülésének és fogyatkozásainak számbavételéről” szólna. Ezt a megvertséget panaszolja föl svédországi barátainak, s ugyanezt hozza föl egyik barátjához írott levelében, megvédve az „etnikai tisztogatásra” figyelmet fölhívó püspököt. „Súlyos közösségi fenyegetettségünkben súlyosan és lényegre törően kell szólni. Látható és tapintható sebeinknél végzetesebb lehet számunkra ama láthatatlan belső vérzés, amely hetven esztendeje gyöngíti az erdélyi magyarságot.” (Tévedett-e Tőkés László?) Ez az a pont – az író-publicista kiválóan érzékeli –, ahol megszakadt valami. Vagyis az egyetemes veszteségnek leginkább ez a kezdete. Ha tudatában van is annak, hogy az író mit köszönhet eme határszaggató tragédiának – Trianon és következményei nélkül megszülethetett volna-e a kisebbségi létben fogant életműve: drámáinak (színpadi játékainak) sora s legkivált briliáns esszéje, a Perzsák –, újból és újból fölpanaszolja (nem a határkiigazítást, hanem az önrendelkezési jogot követelve) e világgyalázat máiglan bomlasztó erejét. Mi másról beszélne a Hatszázharminc álmatlan éjszaka után riporterének, ha nem erről a sokkról. „Arról azonban már kevesebb szó esett, hogy egy letepert, kifosztott és minden elképzelhető módon megalázott nemzet fájdalma miként húzódik meg és válik életérzéssé a családban. A nemzet védettebb sejtrendszerében. Amelyet a győztes hatalom, az országtrancsírozó erő képtelen betiltani, föloszlatni, érvényteleníteni, szétlopkodni.” (...) Önmagába hasít, amikor a magyar nyelv egyik legnagyobb művészeként kijelenti: „Tragikus és folyamatos exodus áldozatai vagyunk. Ha viszonylag rövid időn belül nem harcoljuk ki a jogainkat az autonóm, magyar iskolai hálózathoz: máris megrendelhetjük síremlékünket s a lassú gyászzenét, Funarjaink és funerátoraink legnagyobb örömére.” (Hogy orcánk ne piruljon) De a román nacionalista polgármestert temetésrendezőként (is) felvillantó szójáték – másutt meg határozottan nem mondja ki a meggyilkolt Zsarnok és Zsarnokné valódi nevét – sem tudja feledtetni azt a tényt, hogy legalább harminc olyan rokona van, aki egyetlen szót sem beszél magyarul. Az Anyám könnyű álmot ígérből ismert mezőségi keverék nyelv tovább foszladozott; egészen addig, amíg a kutyából nem kucsa lett, hanem csupán egy sóhajtás és egy befelé nyelt mukk. Illyést is csak azért hozza egyik, hajdani állapotot tükröző naplópéldának, hogy a Szókertjeink művelése ekképp fejeződhessék be: „Hogy és mint szolgál, magyar testvérem, az édes anyanyelve?” Az övé – Sütőé – szerencsére jól szolgál. Nemcsak azért, mert ismeri a szavak alakjában megtestesülő gyönyört, hanem azért is, mert van bátorsága, megint Illyésre figyelve, a való helyzet kimondását „tigrisszelídítő cselekedetként” értékelni. Szavakból font karikás ostorával azért durrant nagyot, hogy mind messzibbre űzze az anyanyelvre főképp veszélyes kopókat: az asszimiláló lélekvadászokat. Mondatai a legtermészetesebben folynak, mert a tájnyelvi érzékiség mellé szinte automatikusan beemel egy-egy klasszikustól (Petőfi, Dsida, Illyés) vett szófordulatot vagy (jelöletlen!) idézetet, illetve a bibliai történések meséjével (Károli) teszi még érzékletesebbé mondandóját. De ez a színes nyelv – amely főként Illyés, Kosztolányi, Tamási Áron és Csoóri esszéinek közelében érezheti otthonosan magát – azonnal öncélúvá válnék, ha nem görgetne sokakat fenyegető lavinaként „átkokat”, „parancsolatokat”. Ilyenkor Sütő egy-egy pillanatra Ady maszkját is magára veszi. A Cs. Nagy Ibolya által szerkesztett és jegyzetelt Erdélyi változatlanságok – a kötet egyik legszebb interjúját (Adventi beszélgetés a várakozásról) ugyancsak neki köszönhetjük – számtalan írói levelet, közügyben fogant írásos véleményt gyűjtött egybe. Sütő rétori erővel, sokszor számoszlopok mellé helyezett lírai-drámai meggyőződéssel harcol-küzd igazáért. Volt időszak, hogy tényeiben lázító politikai vitairatát álnéven (Erdélyi Magyar Önvédelmi Szövetség – Hitel, 1987) jegyezte. Írása, gondoljunk csak Kós Károlyék Kiáltó szójára, megrendítő olvasmány: panasz és vádbeszéd egyben, ugyanakkor fölhívás a szülőföldön való maradásra. Sütő András harcai – mert a bajvívó szellem írásaiban föltehetően sosem huny ki – alighanem folytatódni fognak. „Tintás esztergapadján” ezért az én helyett továbbra is mindig a mi lesz a nézőpont, a cselekvésre ösztönző hajtóerő. És nem csak önmagában a magyar nemzetiségben keresi a megoldást. „Engem mindig az érdekelt, serkentett, nyugtalanított, hogy mi módon juthatnánk természetes emberi jogaink birtokába, hogyan szabadulhatnánk meg a gyarmati sorstól, amely Trianonnal szakadt ránk, és miként lehetne megnyerni ügyünknek az emberségükben, demokratikus gondolkodásukban velünk egyetértő román gondolkodókat is.” (Irodalomról, gyarmati sorsról, létünk csodáiról, remélt rendes feltámadásunkról) Egy szemvillanással – rendes feltámadás – a publicisztikában ugyancsak példakép, Tamási Áron is idevonatik! Mert kiben nem csupán a költő fészkel, hanem a reálpolitikus is, tudván tudja, hogy – miként a Fájdalmat enyhítő kísérlet közli – „égő házban nem fésülködni kell, hanem tüzet oltani”. * Debreceni Kossuth Egyetem Kiadója, 2001 SZAKOLCZAY LAJOS Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2016. október 1.„Az Úr legteljesebb, legkifogástalanabb szolgája”Márton Áron püspököt méltatta ezekkel a szavakkal Szent II. János Pál pápa az erdélyi főpásztor nyugdíjba vonulási kérelmét jóváhagyó táviratában. Ezeket a szavakat idézte ft. Szilvágyi Zsolt kanonok, temesvár-józsefvárosi plébános is azon az imával, előadással és filmvetítéssel egybekötött megemlékezésen, amelyet szeptember 29-én, csütörtökön, Márton Áron halálának idei évfordulóján délután 6 órakor tartottak a helyi plébánia közösségi termében. Mint azt a lelkipásztor elmondta, ezen a napon, ebben az órában a világ több pontján gyertyagyújtással emlékeztek a példás életű főpásztorra, az erdélyi egyházmegye 74. püspökére, aki 1938 decemberétől 1980 áprilisáig foglalta el a gyulafehérvári főpásztori széket. – „Emberkatedrális” volt, írta Márton Áronról Illyés Gyula költő, megtörhetetlen fenyő, mint az a püspöki címerében is szerepel – fogalmazott a megemlékezés kezdetén ft. Szilvágyi Zsolt plébános, majd a vetítővásznon peregni kezdtek A Hegy – Mozaikképek Márton Áron életéből című dokumentumfilm képkockái. A Nagy Zoltán hittanár által szerkesztett és összeállított dokumentumfilm részletesen mutatta be a Csíkszentdomokoson székely földművelő családba született püspök gyermekkorát, tanulóéveit, papi pályáját, továbbá a kommunista diktatúra éveiben elszenvedett megpróbáltatásokat, a rabság, illetve a több mint egy évtizedes házi őrizet idejét. A vetített filmkockák kiegészítéseként Marty Gábor egyháztanácsos tartott átfogó előadást Márton Áron főpásztorról. – Negyvenkét évesen lett püspök, főpásztorrá a kolozsvári Szent Mihály-templomban szentelték, püspöki jelmondata: „Non recuso laborem” vagyis nem futamodom meg a munkától, amely akár így is értelmezhető: nem utasítom el a nehézségeket, a szenvedést. És valóban, Márton Áront a börtönévek, az akkori hatalom zaklatása sem törte meg, semmiféle megalkuvásra vagy szabadságáért cserébe megszabott feltétel elfogadására nem volt hajlandó – hangzott el a tartalmas előadásban. Végezetül Marty Gábor az erdélyi főpásztor utolsó körleveléből idézett: „Szeretett Híveim, mint főpásztorotok elsősorban a hitet akartam megerősíteni lelketekben és a hithez való ragaszkodást hagyom rátok örökségül.” Ezt követően Szekernyés Irén ny. tanárnő osztotta meg Márton Áron püspökhöz fűződő személyes élményeit. – Kislányként egy bérmaútja alkalmával láttam őt először Csíkdelnén, amikor magam is a bérmálkozók csoportjában álltam. Utoljára pedig 1970-ben, amikor emelvény híján egy székre állva beszélt az egybegyűlt hívekhez. Akkor már a lányom is velem volt, így ő is láthatta Erdély nagy püspökét – mondotta Szekernyés Irén tanárnő, aki a visszaemlékezése végén kérte az egybegyűlteket, imádkozzanak Márton Áron boldoggá avatásáért. A megemlékezés imával zárult. A Miatyánk mellett a hívek közösen mondták el azt az imát is, amelyet, mint azt ft. Szilvágyi Zsolt plébános említette, a teológiai hallgatók is gyakran imádkoznak: „Istenünk, te Áron püspököt arra választottad ki, hogy igazságodnak őre, az üldözötteknek védelmezője és népednek jó pásztora legyen. Add, hogy mielőbb szentjeid között tisztelhessük, tanítása és példája világító jel legyen mindannyiunk számára. Ámen.” Nyugati Jelen (Arad) 2016. október 10.Künn a tankok, benn a költőTankdübörgés jelezte 1956. november 4-ének hajnalán, hogy a két hétig sem tartó, ragyogó, a tavasznak is becsületéré váló szabadságálomnak vége, cudar idők következnek, lánctalpas felvezetéssel vonul be a ki tudja, meddig tartó tél. Szabó Lőrincnek épp kezdték volna megbocsátani az alig tíz éve véget ért háború előtti és alatti erős jobboldali „elhajlását”, ahogy „finomkodva” akkortájt mondták, Illyés Gyulával tartott közismert barátságára való tekintettel, aki abban az évben, a Szabó Lőrinc, vagy boncoljuk-e magunkat elevenen? című tanulmányában többek közt a következőket írta: „(Szabó Lőrinc) költői ösztöne látnivalóan az, hogy minél több emberrel értesse meg s fogadtassa el azt a szinte reménytelenül bonyolult magyarázatot, ami az egyén igazsága, mert hisz az percenként és esetenként változik! Ebből a törekvésből származott verseinek legjellegzetesebb vonása, hogy miközben lüktet bennük az indulat, formájukkal a természetes, a hétköznapi nyelvhez akarnak hasonulni.” Amikor Illyés ezt írta, nem tudhatta, hogy nemsokára költőtársának és barátjának az elérhető közelségben hitt szabadság üdvözlésére felhorgadt ujjongó indulatát tankok fogják maguk alá gyűrni és sárba tiporni. Szabó Lőrinc pedig ismét visszavonul a legbiztosabb helyre: önmagába. És ahhoz, hogy az ordas idők megkövetelte virágnyelven elmondhassa, mit érez, két útitársat választ: egy latin szólást és a minden sejtjéből harmóniát kisugárzó Mozartot. Ahogy az idén, úgy hatvan évvel ezelőtt is kettős Mozart-évforduló volt, sőt akkor kerek kétszáz éves születésnap. A világ kultúrára fogékonyabb részén talán Mozart-évet is meghirdettek, ezt nem tudom pontosan, ahogy azt sem, hálásak voltak-e azért a vasfüggöny felénk eső részén, hogy Salzburgban 1756. január 27-én megszületett Wolfgang Amadeus Mozart, vagy inkább csak azt tartották említésre méltónak, miszerint a Bécsben 1791. december 5-én elhunyt zenészt jeltelen sírba temették. Szabó Lőrinc viszont a künn randalírozó tankok zaját Mozart muzsikájával írja felül, verscímbe emelve a kétszáz éve született és százhatvanöt éve elhunyt zeneszerző nevét: Mozart hallgatása közben. A költeményt a már említett latin idézettel indítja: „Csak a derű óráit számolom”, ezzel mintegy azokat szólítva meg, akikről tudja, hogy tudják, mire vonatkoznak azok a bizonyos, gyorsan elszállt derűs órák. Mozartot hallgat, a Varázsfuvolát. Látszólag nagyon egyszerű, boldogságkereső mese, viszont a mögöttes misztikumáért – a szabadkőművesség beavatási titkainak majdnem nyílt „kiénekléséért” sok Mozart-kutató szerint (bár máig egyértelműen be nem bizonyítva) harmincöt évesen az életével kellett fizetnie az egykori zenészcsodának. Ám a maga líraiságában az is csoda, ahogy Szabó Lőrinc ebben a versben összekapcsolja Mozartot, a Varázsfuvolát és a szabadság tizenkét napig tartó délibábját: „Óh, igen, a fényt, napot, a derűt, / illatok táncát, szélhalk őzikét, / s fent a kékben a habos gőzökét, / azt kellene most visszahozni, hogy / átjárjanak új, forró áramok, / nem a grönlandi szörnyek, nem ezek / a jegesmedve s rozmár hidegek, / melyektől annyit szenved a szegény, / hogy a pokolba vágyik, s annyit én; – / kinti rémüktől félve hallgatom / Mozartot, s tűnődöm a tavaszon / vagy akár csak a múlt nyáron (pedig / az is vén volt már, ötvenötödik!): / és felsóhajtok: gyógyíts meg, Zene, / te, Mindenségé, édes üteme / a fájdalomnak, Varázsfuvola, / varázsjáték, te, tündér mámora / hitnek, reménynek: árnycsík a falon / a nagy fényben, s a szívben nyugalom / s üvegparázsként égő sugarak / az élő lomb tengerzöldje alatt, / s bölcsesség, a vidám öregeké, / amilyen azé lehetett, azé / a napórásé, ki – „Non numero / horas nisi serenas!” – drága jó / intelmét adja, még most is, tanácsul: / „Csak derűs órát veszek tudomásul!” Molnár Judit Krónika (Kolozsvár) 2017. január 18.Születésnapi beszélgetés Albert Ernő néprajzkutatóvalCsak a fiatalok látnak öregnek Néhány nappal ezelőtt, január 14-én ünnepelte 85. születésnapját Albert Ernő tanár, néprajzkutató, nyugalmazott iskolaigazgató. Csíkdánfalván született, az egyetem elvégzése óta Sepiszentgyörgyön él. Munkássága Csíkhoz és Háromszékhez egyaránt kötődik. Albert Ernő e-mailen válaszolt kérdéseimre. – 85 év – sok vagy kevés? Elégedett, ha visszatekint? – Ha a számot nézem, azt mondom, sok. Ha visszatekintek eddigi életemre, terveimre, megvalósításaimra, akkor kevésnek tartom. Azért tartom kevésnek, mert végzős diákként, kezdő tanárként bőven jelöltem meg magamnak feladatokat, de abból keveset tudtam megvalósítani. Pedig igyekeztem. Amikor Konsza Samu, az iskola volt tanára és igazgatója, egyben néprajzkutató 80. születésnapját ünnepeltük tanárokkal és diákokkal együtt, akkor 35 éves voltam, és azt gondoltam: tanárként, kutatóként mily eredményesen dolgozott, dicsőséget szerzett az iskolának, a megyének, illő méltó módon köszönteni – bár sem tanítványa, sem tanártársa nem voltam. Azt is megállapítottuk: milyen szép kort élt meg, megérdemli a pihenést, hisz öregember. Aztán karjába vett az idő, gyors léptekkel száguldott velünk is, s amikor bekopogtunk a 80 évesek ajtaján, azt mondtuk, mi nem is vagyunk olyan öregek, mint akit akkor ünnepeltünk. S még ráadatott most újabb öt év, s most is azt mondom – bizonyára a fiatalok látnak öregnek, magunkat nem érezzük annak. – Minden interjúalanyomtól megkérdezem: honnan az indíttatás? Milyen családban született? Mi határozta meg csíkdánfalvi gyermekéveit? – Édesapám nagycsaládban született, tizenketten voltak testvérek, kilencen hetven éven felüli életkort éltek meg. Nagyanyám gyakran siratta a három korán elhalt gyermekét. Amikor 74 éves korában, 1947-ben nagyapámat temettük, a rokonok, a barátok, az ismerősök mellett ötvenkét unokája és dédunokája kísérte az utolsó útra. Az elemi iskolában, a mi osztályunkban hárman tanultunk unokatestvérekként. Amikor csépléskor a rokonság összegyűlt nagyapóék udvarán, nagy ricsajt csaptunk, szaladgáltunk, kicsi volt számunkra a nagy udvar. Nagyobb unokatestvéreim sok mindenre megtanítottak. Szüleim iparosok voltak, közvetlenül nem éltem a földműves emberek életét, annál inkább tetszett, amikor megismertem a kialakított szokások törvényeit. Mert Dánfalván, és a többi felcsíki községben is, kialakított életforma szerint éltek az emberek, s annak betartását egymástól is megkövetelték. Dánfalvától soha nem szakadtam el teljesen, a mindennapjait mindig is követtem. Most elszomorít a népesség csökkenése: 1977 és 1992 között a község lakossága 212 fővel lett kevesebb. – Ön többször, több helyen is vallott életéről, ezért minden életszakaszáról nem kérdezek most részleteket, de a gimnáziumi éveiből – ha tegyük fel, öt mondatban kellene megfogalmaznia, mit emelne ki? – Csíkszereda s a gimnázium számomra a város megismerését jelentette. Dánfalván petróleumlámpa fényénél tanultunk, a bentlakásban eleinte rácsodálkoztunk a villany fényére. Aztán a nagy épület titkaiba is bepillanthattunk. Később a nagyobb diákoktól hallottunk a népi írókról, magunk is egymásnak adtuk azokat a könyveket, amelyeket városi osztálytársainktól kaphattunk. E könyvek hatására egyszerre másként kezdtünk látni a világba. Utolsó éveinkben szerveztük az iskola kultúréletét: soktagú tánccsoportunkat Kovács Dénes tanár úr tanította. Színdarabokat tanultunk be, külön magyar és külön világirodalmi kört alakítottunk. Irodalmi törvényszéken ismertettünk ifjúsági regényt. Magunkkal viaskodtunk a hirtelen jött átalakulási folyamatokban. De mindenképpen alkotni, tenni akartunk. 1950-ben úgy búcsúztunk az iskolától, hogy senki azt sem mondta: fél kalap! Régi, úri, elavult szokásnak tekintették a kicsengetési ünnepséget, pedig előző évben még szépen búcsúztak a diákok, mi is nagyon készültünk rá. Nem számoltam meg az öt mondatot. De legalább még néhány ezer hátravan, ha mindent el kellene mondani arról, mit jelentett számomra Csíkszereda s a gimnázium. – Kacérkodott az újságírással is, végül magyartanár lett, testvére, Albert Antal viszont újságíró volt. Az Önök ifjúkorában, az 1950-es években nem az volt az újságírás, mint korábban, vagy mint mondjuk 1968 vagy 1990 után. Mi az, ami vonzhatta vagy eltántoríthatta a fiatalt? – Érettségi után újságírónak készültem. Felvételi jellegű cikk után értesítettek, hogy induljak Bukarestbe, a Magyar Szó szerkesztőségébe. A reggeli vonattal Szeredáig utaztam, onnan a késői gyorssal számítottam Bukarestbe jutni. Alig szálltam fel a vontara Dánfalván, levél érkezett a bátyámtól, amiben azt írta, hogy jobbnak látná, ha egyetemen tanulnék, állásban van, ő is tud segíteni. Édesanyám, hogy megakadályozza továbbutazásomat, gyalog indult utánam a 20 kilométeres távolságból, s amikor Szeredában megtalált, mutatta bátyám levelét. Nem akartam szószegő lenni, de édesanyám annyira sírt, hogy nem engedhettem egymagára haza, így a Dánfalva felé induló vonaton melléje ültem. A további körülményekre most nem térek ki. Egy hét múlva indultam Kolozsvárra felvételizni a magyar szakra. Az egyetemen új világ tárult elénk. Az előző év hallgatói határozott új ifjúságnak mutatkoztak be, mindent tudtak az új világról, mi pedig nem találtuk helyünket. Közben céduláztam a nyelvészeti katedrán a moldvai nyelvjárást Domokos Pál Péter A moldvai magyarság 1941-ben kiadott könyve felhasználásával. Négy éven át pénzt is kaptam érte. Néptáncok, népköltészet gyűjtésébe is bekapcsolódtunk, az egyetem tánccsoportját szerveztem. Közben éjjelenként vagonokból áruk kirakására vállalkoztunk. A bentlakási szobánk kis szemináriumi estéket jelentett. Egy szobában laktunk Szabó Gyulával, Kányádi Sándorral. Viták vitákat értek: bíráltunk, elégedetlenkedtünk, lázadoztunk. Az egyetem elvégzésekor Faragó József ajánlására felvettek volna a Folklór Intézetbe, de én tanítani akartam. Szívem szerint a moldvai csángómagyarokhoz mentem volna, de ott éppen akkor, 1954-ben szüntették meg a magyar iskolákat, így végül Sepsiszentgyörgy mellett döntöttem. – Mit jelentett az Ön számára a tanítás? – Az első pillanattól kezdve örömet találtam az irodalmi, nyelvtani órákban. Tanárságom során végig arra törekedtem, hogy térjek el a kialakított sablonoktól, a kérdező, a felelő, a jegyadó, az összefoglaló mozzanatoktól. Arra törekedtem, hogy tanulóim önálló feladatok elvégzésére vállalkozzanak. Lehetett látni, hogy nekik is örömet jelent az ilyen kihívás. Bevezettük, hogy mindegyik tanuló készítsen nagyobb lélegzetű dolgozatot kedvelt írójáról, vagy írja meg a szülőfalujában látottakat, szokásokat. A feladatot év elején beszéltük meg, a dolgozatnak év végére kellett elkészülnie. Dolgozat született ily módon például Háromszék várairól és vártemplomairól. Két tanulóm végigkerékpározta a megyét, fényképeket, rajzokat készítettek, a várak történetéhez adatokat gyűjtöttek, két év alatt négy kötetben mutatták be alkotásukat. Egy másik tanuló Bethlen Gáborgyergyószárhegyi gyermekkoráról készített dolgozatot. Jó alkalomnak kínálkozott a város utcáinak névadói című dolgozat készítése arra, hogy egyrészt a tanulók megismerjék jelentős személyiségek életét, róluk fényképeket keressenek, és a város térképét is elkészítsék. Bár hosszú időn át egy vagy két osztályban tanítottam, az évek során közel ezer dolgozat készült el. A jelenkori írókról szóló dolgozatok készítői íróktól kértek segítséget írásaik elkészítéséhez. Az írók pedig szívesen írták életrajzukat, tanácsaikat. Fokozatosan mintegy száz ilyen levél gyűlt össze, amely jelentős dokumentuma a XX. századi irodalomnak. Közöttük található Illyés Gyula, Passuth László, a L’Umanité egyik szerkesztője, Kós Károly, Horváth István, Sütő András, Kányádi Sándor és még sok író és művész levele. Gyakran emlegettük az iskola diákfolyóiratát, a Gyökereket. Ez a folyóirat 1966-ban jelent meg, és 1980-ban a 47. szám után betiltották. Jó lehetőséget kínált a tanulók önálló megnyilatkozásaira, mindennapi életük bemutatására. – Hosszú ideig volt – kisebb megszakítással – az 1-es számú Líceum (Székely Mikó Kollégium) igazgatója. Hogyan jutott ideje a kutatásra, a gyűjtésre? – Elsősorban tanárnak, majd igazgatónak kellett lennem. De már egyetemi hallgató koromban hozzákezdtem szülőfalum népköltészetének összegyűjtéséhez. A gyűjtőmunkát Sepsiszentgyörgyre érkezésemtől kezdve folytattam, és ebben segítettek tanulóim is. Amikor az iskolának az ötvenes évek végén sikerült magnetofont szereznünk, azzal végeztük a gyűjtést. Hatalmas népköltészeti anyag gyűlt össze. Mintegy háromezer felvételünk található hangszalagon. Ezt Budapesten 150 CD-re másolták át. Sikernek tekinthetjük a Háromszéki népballadák és A halálra táncoltatott leány című köteteket, az Édesanyám sok szép szava címűt, Albert Mátyás és Tamás Katalin gyimesi csángók életrajzát, meséit, hiedelemmondáit, a Dánfalváról és Felcsíkról szóló három kötetet, az 1848-as forradalomról és a madéfalvi veszedelemről szólót. Készítettem két szöveggyűjteményt is a középiskolák magyar irodalmának tanításához. Összesen huszonöt kötetem, mintegy százötven tanulmányom és számos kisebb írásom jelent meg. – Van kedvenc balladája? – A Kőmíves Kelemen balladát kedvelem a leginkább, még ha nehéz is választani. Talán azért emelném ki, mert gyűjtéseink során azt tudtuk gazdagítani a leginkább, és új elemek létezését is be tudtuk mutatni. 1902-ben Horger Antal azt írta, hogy Csíkban senki nem ismeri. Öt év múlva Bartók Béla több új változatát vette fonográfra, lejegyezte Kodály Zoltán is. Magam egészen 1971-ig folyamatosan kutattam hollétét, ekkor Ditróban csodálatos szépségű változatára bukkantam. Később Háromszéken a cigányok őrizte változatokkal lehetett bővíteni ismereteinket. A részletek kerülésével azt írom le csupán, hogy míg 1973-ig a népköltészeti kutatás az egész magyar nyelvterületen 46 változatát ismerte, amelyek között Csíkból 13, Háromszékről két szöveget és dallamot jegyeztek le, addig napjainkban Csíkból 22-t, Háromszékről 30-at ismerünk. Így tehát 2016-ra a változatok ismeretének száma 99-re emelkedett, nagyrészt a csíki és háromszéki gyűjtések eredményeként. Két eddig ismeretlen motívumra is sikerült rátalálnunk: az egyik háromszéki szöveg szerint a kőművesek bécsi tornyot építenek, néhány változatban pedig az építők kardot húznak, és úgy esküsznek, hogy kinek felesége hamarabb érkezik, feláldozzák. – Hogyan telnek nyugdíjaséként a napjai? – Folytatom a kutatásokat. Ehhez ma már a számítógép kezelése nélkülözhetetlen. Amíg korábban napok elteltek, amíg például Daczó Katalinnal közös dolgainkról beszélgethettünk, addig az üzenet két perc alatt megérkezik, s a következő két percben már a válasz is szállhat Csíkszereda felé. De ugyanez mondható mondjuk Kanadáról. Ott folyóiratot szerkesztő volt tanítványom, ha cikket kér, még aznap lebonyolítható, ő pedig amikor megjelenik az írás, azonnal postázza a világhálón. Vagy: a nyolcvanas években, ha szükségem volt valamely itt nem található könyvre, Kolozsvárra kellett utaznom, hogy jegyzeteljek. De az 1940-es években megjelent nyelvészeti folyóiratot még az egyetemi könyvtárban sem adták a kezünkbe – az évszám nem tetszett. Mostanság, ha valamit el kell olvasnom, a világhálón megkereshetem. Hajnalonként a számítógép segítségével elolvasom a háromszéki, csíki, kolozsvári, magyarországi újságokat. Gyakran dühöngök, amikor pert indítanak például a székely zászlóért, a kétnyelvű hivatalos iratok kibocsátásáért is vagy a községházáért. Talán azért is, hogy tudjanak rólunk, mostanság gyakran leírom: Székelyország. Ha megrettennek az autonómia hangoztatásától, akkor idézhetjük az 1506-os évet, amikor Székelyországnak nevezték területünket. Vagy arról nem hallottak, hogy 27 000 lakosú terület külön országként szerepel? De más teendőm is van. Feleségem három éve eltörte a lábát, azóta a bevásárlás rám vár. Addig azt sem tudtam, merre van az üzlet, most már az elárusítók mind ismernek… – Min dolgozik most? – Szeretném megjelentetni a Gyergyóditróban gyűjtött népköltészetet – külön kötetben, valamint a madéfalvi veszedelemhez kapcsolódó, eddig ismeretlen, közel száz levéltári iratot. Naponta dolgozom egyik kedves emléket idéző könyvön, amelyben az 1694-es tatárbetörést szeretném megörökíteni. Amikor a tatárok megtámadták Csíkot, és fel akarták gyújtani a csíksomlyói templomot és scholát is, mintegy 200 csíki diák élet-halál harcra vállalkozott. Ők a lakossággal közösen sikerrel akadályozták meg ezt. Ezt szeretném megírni. Daczó Katalin Hargita Népe (Csíkszereda) 2017. január 20.„Több mint erdélyi, több mint magyar”Erdély- és Partium-szerte kiállításmegnyitókkal, díjátadókkal, irodalmi estekkel, színházi előadásokkal ünneplik a magyar kultúra napját, amelyet 1989 óta tartanak január 22-én annak emlékére, hogy – a kézirat tanúsága szerint – Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnuszt. Gazdag kulturális felhozatallal: kiállításmegnyitókkal, díjátadókkal, irodalmi estekkel, színházi előadásokkal ünneplik Erdély- és Partium-szerte a magyar kultúra napját, amelyet 1989 óta tartanak január 22-én annak emlékére, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnuszt. Vasárnap adják át Kolozsváron az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjat, a magyar kultúra napja alkalmából az RMDSZ évente jutalmazza azokat a művészeket, akik az erdélyi magyar kultúra átörökítéséhez, megismertetéséhez megkülönböztetett módon hozzájárulnak. Vasárnap 17 órától a sétatéri Kaszinó épületében tartandó díjátadó gálán az RMDSZ idén is három jeles erdélyi magyar művészt méltat. Az eseményen ünnepi beszédet mond Kelemen Hunor szövetségi elnök, a gálát Laczkó Vass Róbert színművész és Szép András zongorista előadóestje zárja. Irodalmi estek és Szoborerdő Háromszéken Háromszéken is gazdag kulturális kínálat várja az érdeklődőket. A román kultúra napja és a magyar kultúra napja között, pénteken 18 órától kerül sor a sepsiszentgyörgyi Tein Teaházban a Bod Péter Megyei Könyvtár társszervezésében arra a közönségtalálkozóra és felolvasóestre, amelynek meghívottjai Andrei Dósa és Robert G. Elekes brassói költők. Beszélgetőtársaik a rendezvényen Adrian Lăcătuş irodalomkritikus és Szonda Szabolcs könyvtárigazgató. A rendezvényen a nyelvek és kultúrák egymás mellett éléséről, azok egybehangol(ód)ásáról, identitásról és alkotói énről is szó lesz. Szintén pénteken, 13 órától a Kovásznai Művelődési Központban a sepsiszentgyörgyi Evilági együttes és a kovásznai HANGfoglalás együttes közös koncertjére kerül sor, közreműködnek a Kőrösi Csoma Sándor- gimnázium diákjai. Alkalmi Szélhárfa címmel a sepsiszentgyörgyi Tein Teaházban a Székely Nemzeti Múzeum társszervezésében kerül sor Fekete Vince és Lövétei Lázár László költők irodalmi estjére szombaton 18 órától. Kézdivásárhelyen tárlatnyitóval ünnepelnek: Ilés-Muszka Rudolf és Vargha Mihály, a helyi Nagy Mózes-gimnázium rajztagozatának első-, illetve második generációs növendékei, a Kosztándi és Vetró házaspár tanítványai negyven évvel első iskolai kiállításuk után közös tárlatot mutatnak be Szoborerdő címmel. A kiállítás szombaton 18 órától nyílik a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeumban. A közös iskolai évek óta életútjaik elváltak: Ilés-Muszka Rudolf Veresegyházán él, Vargha Mihály a sepsiszentgyörgyi múzeum igazgatója. Bár mindketten egyéni útjukat járják, művészetükben ennyi év távlatából is felfedezhetők hasonlóságok. Ignácz Rózsa írónő emlékezete A Balassi Intézet, Magyarország kulturális központja a szentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Házzal január 22-én 18 órakor vetítéssel egybekötött szakmai beszélgetést tart Oláh Katalin filmrendezővel, valamint Csukás Sándor operatőrrel, az Ignácz Rózsáról, valamint az Erdős Renééről szóló dokumentumfilmek alkotóival. Ignácz Rózsa életének és munkásságának megismerésével bepillanthatunk az irodalmi élet mellett a színház világába is. Ignácz Rózsa könyvei elsősorban az erdélyi magyarság történelmi viszontagságairól és színháztörténetünk nagy alakjairól szólnak. Már első írásainak megjelenését követően a magyar prózaírás egyéni stílusú folytatójaként üdvözölték méltatói. Kodolányi János így jellemezte: „Több mint erdélyi, több mint magyar, több mint református, több mint asszony, mint anya és feleség. A teljes ember jelent meg.” Bányatemetések Marosvásárhelyen Marosvásárhelyen színházi előadásokkal is ünneplik a kultúra napját: a nemzeti színház közölte, sikersorozatuk utolsó állomásához érkeztek a „Bányák”, azaz Székely Csaba Bányavirág és Bányavakság című színműveinek előadásai a Tompa Miklós Társulat és a Yorick Stúdió színrevitelében. A Bányavirág című színművet Sebestyén Aba rendezésében 2011. október 9-én mutatta be a Tompa Miklós Társulat. A premier előtt a szerző így írt ajánló soraiban: „Székelyföldön kétszer nagyobb az öngyilkosságok aránya, mint egész Romániában. Senki nem tudja, miért. Egyesek a zord időjárással, a hegyvidék ridegségével magyarázzák. Mások azzal, hogy a bicskához gyakran nyúló falusi székelyek számára más az emberi élet értéke. Az ő világukban a Nap hamarabb nyugszik le. Minél hamarabb, annál jobb. (...) A szerencsétlen sorsok és a sok lemondás ellenére a Bányavirág nem egy komor darab.” A Bányavakság premierjére szintén a Tompa Miklós Társulat és a Yorick Stúdió koprodukciójában került sor 2012. szeptember 23-án. Az előadás ismertetője szerint a korrupció és a nacionalizmus két olyan probléma, ami Székelyföldön markánsan jelen van, de erről nem illik beszélni. A Bányavakság nem azért beszél róluk, mert nem illik, hanem mert ezek a problémák léteznek, fertőznek, és képesek veszélyes méreteket ölteni. A két előadásnak összesen 130 alkalommal tapsolhatott a közel 20 ezer néző Bukaresttől Pécsig 23 különböző városban. A Bányavakság „előadás-temetésére” szombaton 20 órától, a Bányavirágéra vasárnap 20 órától várják a nagyérdeműt a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagytermében. Gittai István költőt köszöntik Nagyváradon Nagyváradon is több kultúranapi rendezvény várja a közönséget. Gittai István költőt legújabb kötetének bemutatójával köszöntik 70. születésnapja alkalmából. A Bihar megyei Tóti községben született költő Budapesten él. A Várad folyóirat egyik alapítóját a kerek évfordulón Létesszencia című, a Várad és a Holnap Kulturális Egyesület közös gondozásában megjelent kötetével ünneplik. A hetven számozott példányban is elkészült könyv bemutatóját – a magyar kultúra hete részeként – január 20-án, pénteken 18 órától tartják a Teleki utcai Illyés Gyula Könyvesboltban. A szerzőt Szűcs László méltatja, közreműködik Szabó Eduárd színművész. Sebestyén Márta és Andrejszki Judit kultúranapi koncertjét vasárnap 18 órától láthatja-hallhatja a közönség a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) székhelyén. Szintén a PKE ad otthont Szabó Réka képzőművész egyéni tárlatának, amely a vasárnap 17 órától nyílik meg, a kiállítást dr. Onucsán Miklós képzőművész, a PKE docense méltatja. Szabó Réka az egyetem képzőművészeti szakának végzettje, munkáiban mindig igyekszik valamilyen eszmét is megjeleníteni, soha nem elégszik meg a látvánnyal. Betű és kép között elmosódnak a határok, a jelentés a betűkből álló képből és a képnek alárendelődő betűkből áll össze. Kölcsey-díjakat adnak át Aradon Hagyományosan a magyar kultúra napján, január 22-én adják át az aradi Kölcsey Egyesület Kölcsey-díjait, amelyekkel olyan személyiségek tevékenységét ismerik el, akik az Arad megyei magyar közösségért, kultúrájáért tettek érdemlegeset. A Kölcsey Egyesület a legrégebbi aradi magyar civil szervezet, a Kölcsey-díjat pedig 2004 óta adják át. Idén a Pro Urbe-díjas Cziszter Kálmán építésznek, aradi szaktekintélynek, az RMDSZ volt megyei és helyi önkormányzati képviselőjének a város épített örökségének védelmében és a Kölcsey Egyesület támogatásában kifejtett szerepéért, valamint az aradi származású Piroska házaspárnak, Katalinnak és Istvánnak, a város színháztörténetének kutatásában kifejtett munkájáért adják át az elismerést. Kiss Judit Krónika (Kolozsvár) 2017. január 21.Kányádi Sándor: „Egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv” (A magyar kultúra napja)Kányádi Sándornak, a költőnek mit jelent az anyanyelv? – Nekünk egyetlen hazánk van: ez a magyar nyelv. Mi ebbe a nyelvbe csomagolva jöttünk több évezreden át, és érkeztünk meg ide. Elkezdtük fölvenni a hitet, hogy beilleszkedjünk ide, Európába. De úgy, hogy már-már a nyelvünk is ráment. És akkor egy vagy több szerzetes – például Pannonhalmán – körmére égő gyertyával (innen ez a szép kifejezésünk) nekiállt lefordítani egy temetkezési beszédet, mert különösen temetkezés alkalmával sajdult bele ezekbe a fiatal papokba, barátokba az, hogy az Úristennek se lehet tetsző, hogy olyan nyelven ajánljuk a magyar halott lelkét az Egek Urának, amit a végtisztességtevők nem értenek. Ezért fordították le ezt a beszédet. És ebből következik a nemzet célja. Mondhatjuk: a nemzet célja, hogy megmaradjunk. De mi végre maradjunk meg? Hogy átörökítsük. Mit örökítsünk át? A magyar Isten kiválasztott népe. A magyar nyelv Isten kiválasztott nyelve a magyarok számára. Az Írások szerint a zsidó nép Isten választott népe. Így van: a zsidó nép Isten kiválasztott népe, a zsidó nyelv Isten kiválasztott nyelve a zsidó nép számára. A román Isten kiválasztott népe és nyelve… és fölsorolhatnánk minden népet és nyelvet. Mi tehát egy nemzetnek a célja? Hogy az Isten által csak számára kiválasztott nyelvet az emberiség, az emberi lét legvégső határáig továbbvigye, gazdagítsa, gyarapítsa, éljen vele és benne, mindannyiunk örömére és Isten nagyobb dicsőségére. Addig vagyunk magyarok, amíg magyarul beszélünk, magyarul gondolkodunk, magyarul tanulunk. – Apáczai című prózaversének végén olvassuk: „egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv”. – Batyu, melyet őseink hoztak magukkal, s mi visszük tovább. A bot, amire támaszkodhatunk, és amivel védekezni is lehet. És a fegyverrel is védekezünk. Ez mind az anyanyelv.És olyan csodálatos, hogy a Halotti beszédet, amely lassan ezeréves lesz, még mindig értjük.És itt van most a hódítás legnagyobb lehetősége: a televízió, a rádió. A hazát a magasban meg lehetne teremteni. Szó szerint: a magasból lehetne sugározni. Hiszen elérhető az egész világ az internet segítségével – Argentína, Brazília, Észak-Amerika, Ausztrália. De ráférne a nyelvújítás a nyelvre ma is. Óriási dolog volt a 18–19. század fordulóján a nyelvújítás. Ilyen nyelvi beavatkozás nem volt Európában, mint a miénk. És az ősi szavakból újítottunk. Például az ipar szó: mindenki más azt mondja, hogy industria. De itt van egy ember, aki iparkodik. Ebből az igéből lett az ipar szavunk. A tudásból a tudomány. Most is kellene. Mondtam, hogy ne szörfözzenek a neten, hanem a pók mintájára póklásszunk a hálón. Ne bóklásszunk, hanem póklásszunk. Próbálkoztam, de elakadt. – Milyen a magyar nyelv zeneisége, dallama, muzsikája? Hogyan lehet jellemezni? – Erre azért nehéz válaszolnom, mert más nyelvet nem tudok. Tudogatok, de az nem tudás. Mikor találkoztam Tudor Arghezi nagy román költővel, megkérdezte tőlem az öreg úr, tudok-e románul. Tudok, mondtam, de hát úgy a hátam mögül jött a hangom, reszkettem. És azt válaszolta: „Én is tudok kicsit magyarul. Emberek vagyunk, megértjük egymást.” És beszélgettünk, magyarázgattam, hogy nem tudok jól románul. Mondta, ő se tud jól franciául, pedig élt Svácjban, a francia részen. Így mondta: „Az ember befogózik egyetlen nyelv igájába, elég teher egész életen át azt húzni.” A fordítással kapcsolatban azt mondta: „A vers olyan lakat a nyelven, hogy nem biztos, hogy egy másik nyelven kulcsot lehet találni hozzá.” Álkulccsal ne is próbálkozzunk, teszem hozzá. Magyarra a világirodalom színe-java le van fordítva. És óriási szerencsénk az, hogy nagy költőink fordítottak. Lehetséges, hogy a Kosztolányi fordította Rilke-vers jobban hasonlít Kosztolányira, mint Rilkére, de nem Pityipalkóra. És ez a nagy dolog. – Van-e Kányádi Sándor szerint legszebb magyar vers vagy legszebb magyar verssor? – Biztosan mindenki szerint más. De elmondok egy történetet. 1956 novemberének elején, amikor itthon lőttek, Jerevánban, Örményország fővárosában voltam romániai írószövetségi delegáció tagjaként. Petőfi örmény fordítója, egy örmény költő (oroszból fordította Petőfi verseit) arra kért, mondjak valamit magyarul – Petőfit, sajátot vagy mást –, a hangzásért. És akkor én azt mondtam: jó, de itt vagyunk együtt, orosz, örmény, bolgár, román kollégák, én egyedül magyar. Mindenki mondjon egy verset az anyanyelvén. Ennek fantasztikus sikere volt. Amikor rám került a sor, egy pohár pezsgőt töltöttem, és azt mondtam: „Most elmondok egy verset, nem Petőfi versét, nem sajátomat, hanem szerintem a legnagyobb magyar vers egyetlen strófáját. Nem tudom, örményül megvan-e, oroszul igen: Sztarij cigány. A vén cigány. „Húzd rá cigány, megittad az árát, ne lógasd a lábadat hiába; / Mit ér a gond kenyéren és vizen, / Tölts hozzá bort a rideg kupába. / Mindig igy volt e világi élet, / Egyszer fázott, másszor lánggal égett; / Húzd, ki tudja meddig húzhatod, / Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, / Sziv és pohár tele búval, borral, / Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.” Elmondtam az első strófát, és már csak arra emlékszem, hogy repülök, dobálnak föl a levegőbe. Ilyen sikere volt a magyar versnek és Vörösmarty Mihálynak Örményországban. – És a szép magyar szavak... Lehet-e beszélni legszebbekről? – Mindig a helyzet adja. Minden magyar szó szép. Ahogy a virágok gyönyörűek. Hányféle bokrétát lehet kötni belőlük! Az alkalom, az időjárás… a termés is meghatározza. – Hogyan lehet közelebb vinni az emberekhez a költészetet, a versek szeretetét? – Egyszer Kolozsváron kérdezték gyerekek: „Sándor bácsi, a mai modern magyar költészetből ki a példaképe?” Mondani akartam: Weöres Sándor. De ránéztem azokra a drága fiatalokra, és mondtam: Petőfi Sándor. Mert az igazi költő esetében – én még soha az életben nem mondtam magamról, hogy költő vagyok, ez egy bizonytalan foglalkozás – csak halála után derül ki teljes bizonyossággal, hogy az volt-e, aminek hitték őt, aminek hitte olykor maga is magát. Akkor derül ki, hogy az unokák, dédunokák érdemesnek tartanak-e valamit kézbe venni – most már nem is azt mondom, hogy elolvasni, meghallgatni esetleg, mert lehetséges, hogy egy hangzó és analfabéta magaskultúra jön létre. Ma többen hallgatnak verset, mint ahányan olvasnak. Ez biztos.Kértek már arra is, hogy szerettessem meg Arany Jánost középiskolásokkal. Mert a Toldival bajban vagyunk, mondták. „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja, / Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta.” Nem értik a diákok. Elmagyaráztam nekik. Akkor azt mondták: „Sirály!” Vagy Petőfi Hazámban című verse, amely így kezdődik: „Arany kalásszal ékes rónaság, / Melynek fölötte lenge délibáb / Enyelgve űz tündér játékokat, / Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad! // Rég volt, igaz, midőn e jegenyék / Árnyékain utószor pihenék, / Fejem fölött míg őszi légen át / Vándor darúid V betűje szállt…” Ezt tizenkilenc éves korában írta! Na – mondtam – gyerekek, ilyet csak Shakespeare Vilmos írt jobb óráiban. De gondolhatunk az Itt van az ősz, itt van újra című versre. Gyönyörű, ahogy nemzedékek tudják együtt szavalni Vancouvertől Buenos Airesig. – Kik a példaképei? – Olyan szerencsés vagyok, olyan atyai jóbarátaim voltak, mint Tamási Áron, Kós Károly, Nagy Imre zsögödi festőművész, Illyés Gyula és Márton Áron püspök. Az íróasztalom fölött Arany János és Petőfi Sándor mellett az ő arcképeiket őrzöm a falon. Édesapámnak és nekik köszönhetem olyan amilyen emberré válásomat. Sokat tanultam tőlük. – Mit jelent Erdély az Ön számára? – Ahogyan a Mikor szülőföldje határát megpillantja című versemben megfogalmaztam: a szívem kolumbusz árbockosárból / kiáltó matróza mikor / idáig érkezem // minden más táj csak óceán / ez itt a föld / a föld nekem. Kérdezett:BORSODI HENRIETTA/Magyar Kurír Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. január 28.Himnuszunk egy valódi nemzeti imaAmint azt előzetesen közöltük, szerdán a lippai Hildegardis Ház nagytermében a helybeli Degré Alajos Olvasókör tagjai a Magyar Kultúra Napja alkalmából a januárban született Wass Albertre, Degré Alajosra és Petőfi Sándorra emlékeztek. A szép számban összegyűlt helybeli és környékbeli érdeklődőket Czernák Ferenc, az Olvasókör szervezője köszöntötte, név szerint kiemelve ft. Reinholz András kanonok, máriaradnai és ft. Erős Miklós gyoroki plébánost. Miután ft. Reinholz András áldást mondott az egybegyűltekre, együtt megszólaltatták nemzeti imánk első szakaszát, a többi szakaszt Czernák Ferenc szavalta el. Ezt követően felolvasták Illyés Gyula Himnuszról írt esszéjét, majd Czernák Ferenc tartott előadást a Himnusz megszületésének a történetéről, párhuzamot vonva közte és más európai nemzetek himnuszai között. Ennek során megállapították: a mienk, a többitől eltérően, egy valódi nemzeti ima. Éppen ezért, felhívta a figyelmet a felcsendülése alkalmával elvárható viselkedési normákra. A továbbiakban Wass Albert költeményeiből olvasott fel Barabás József, Détári Katalin, Igna Ilona és Nagy Mária, majd Degré Alajos életéről tartott kivetített képekkel alátámasztott, igen érdekfeszítő előadást Wonerth Loránd, aki régi rajzon megtalálta a lippai születésű kiemelkedő személyiség szülőházát is. Az Olvasókör tagjai azt szeretnék, ha a szülőház helyén álló háznak a pontos azonosítása után, azon emléktáblát helyeznének el. Az Olvasókör tagjai ezúton is köszönetet mondanak Wonerth Lorándnak, amiért kiváló előadó-házigazdának bizonyulva, nagyban hozzájárult a szerdai rendezvény sikeréhez. A szervezők csupán azt sajnálják, hogy a maguk programja egybeesett az aradi rendezvénnyel, ezért az övéken több, eredetileg oda készült érdeklődő nem tudott megjelenni. A szerdai olvasóköri ülés szeretetvendégséggel, baráti, családias hangulatú beszélgetéssel zárult. Balta János Nyugati Jelen (Arad) 2017. január 29.„Szavak... a semmi mélye felett”- Horváth István költő emlékeNegyven évvel ezelőtt,1977. január 4-én, Horváth Istvánt egy részeg szekuritátés tiszt gázolta el a kolozsvári Mikó utcában. A súlyos sérüléseket szenvedett költőt az orvosok nem tudták megmenteni. Január 5-én, két műtéti beavatkozás után elhunyt. 67 éves volt. Az életének, munkásságának főbb állomásait bemutató írást a költő leánya, Horváth Arany, unokája, Panek Kati, és az életművet kutató irodalomtörténészek közlései alapján állítottuk össze. Összeállításunk a MÁSKÉP sorozatunk része. 1977. január 8-a, a kolozsvári Egyetemiek Háza. Pályatársak állnak díszőrséget Horváth István ravatalánál. A koporsó mellett három összetört nő: az özvegy, Horváth Katalin, az unoka, Panek Kati, és a költő lánya, Horváth Arany fogadja a részvétnyilvánításokat. A Magyar Írószövetség részéről Czine Mihály búcsúzik, Illyés Kinga – a magyar költőket utolérhetetlenül megszólaltató színésznő – elmondja Horváth István talán legszebb, de mindenképpen legismertebb versét, a Tornyot raktam-ot: „Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet, /de hogy tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred. / Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak, / s tetőtlen tornyokból hullunk ölébe a zord halálnak.” Kányádi Sándor is búcsúzik a költőtárstól: „A magyarózdi torony, neked köszönhetően, drága Pista bácsi, kilátszik az időből. Messzire látszik, kései nemzedékek távlatába. Ama szalontai Csonkatoronyhoz, a farkaslaki két cserefához, a zsögödi házhoz hasonlóan. (…) Megtöretett tested nyugodjék békében ebben a földben, melyet műveltél s értően vallattál, s melyhez haló porodban is hű maradsz. Igéiddé végtelenült lelked tanítsa, gyönyörködtesse maradékaink maradékát is, minket pedig nyugtalanítson, békétlenítsen, ha a tőled tanult hűség szálai bennünk szakadoznának.” A gyászbeszédek után hatalmas hóviharban indul el a gyászmenet Kolozsvárról, hogy elkísérjék Horváth Istvánt utolsó útjára, Magyarózdra. A falu népe ünnepélyes csendben várja a hazatérőt, s a fekete zászlók alatt közeli és távoli rokonok, gyermekkori cimborák, ismerősök, barátok, tisztelők tömege állja körül a sírt. Horváth István, hazaérkezett. Megtér a szülőföldbe, ahonnan 31 éves korában indult el, hogy elhozza az erdélyi magyar irodalomba az évezredes ritmusok lüktetését. A magyarózdi földművesből költővé lett Horváth Istvánnak egyetlen törekvése volt: hogy a szülőfalujából magával hozott kultúrát, emlékeket megmentse az enyészettől, az általa megismert és megszeretett magyarózdi világot kimentse a halál malmai alól. De vajon ki lehet-e fogni a feledésen, a múlandóságon? A szavak segítettek neki: „Isten-teremtő szavak, / rátok bízom magamat: / imbolygó életemet / a semmi mélye felett.” „Jártam piros arccal fehér ludak után…” – a gyermekévek A vasúttól, országúttól távol eső Magyarózdon, egy zárt, rejtőzködő Kis-Küküllő menti faluban látja meg a napvilágot Horváth István 1909. október 10-én. Az ölbeli gyermeket nagyszülei gondozzák, mert a szülők messzire szegődnek el, mindenféle nehéz fizikai munkát vállalva kuporgatják össze a pénzt egy nagyobb darab földre, és eleinte nem viszik magukkal, csak hároméves korában, 1912 őszén, amikor Budapestre kerül a kiscsalád, ahol apja utcaseprőként, majd szállítógyári munkásként, végül pedig telefongyári szakmunkásként dolgozik. Édesanyja előbb szobalányként, később viceházmesterként talál munkát. A családban fennmaradt legenda szerint, melyet a költő édesanyja mesél el újra meg újra, már ott, Pesten megjósolják Horváth Katalinnak, hogy híres ember válik Pista fiából. Az esetet aztán maga a költő is megörökíti életrajzi írásában. A pesti bérház kapujában, ahol az édesanya már korán reggel a bejárat márványlépcsőjét fényesíti, Pistuka a nyüzsgő utcát bámulja lenyűgözve: vonzza is, taszítja is a nagyvárosi forgatag. Két úriember lép be a kapun, a három éves kisfiúba botlanak, és rövid kérdezz-felelek után néhány fillért nyomnak a markába, amire a gyermek azt mondja: - Én ezt nem veszem el, mert az én apukámnak van pénze. – Talán az asszonyságé a kisfiú? – fordul a viceházmesteri teendőit ellátó anyához az egyik úriember, meglepődve a kisfiú önérzetes válaszán. – Mit csináltál, Pista? – ijed meg az asszony. –Ajándékot adtunk neki, pénzt, s nem fogadta el. – mondják az urak. – Te gyermek, te nagy tudós, híres ember leszel még.” - búcsúznak el mosolyogva. A betű vonzásában A hírnévre azonban még várni kell, és nem keveset, annak ellenére, hogy édesanyja nem hagyja kialudni a lángot: a hitet, hogy valakivé kell válni, ő oltja a fiába. Az édesapját 1914-ben behívják katonának, a csonka család hazaköltözik Ózdra. Az öt éves gyermeket már rendszeresen munkára fogják, mert kell a segítő kéz, ha a férfiak a fronton vannak. A lelket a családban az édesapa halvány rózsaszínű harctéri levelezőlapjai tartják: „szeretet kedves társam és édes szüleim ezel a pár soraimal tudatom hogy én hálajó istenek elég jo egéségnek örvendek mejhez hasonlot keteknek is kivánok…. Mert edig az életem megvan…” A leveleket sokszor ő olvassa fel édesanyjának, aki nem tud írni-olvasni, fiának azonban más jövőt szán. Pista mohó tanulási vággyal megy iskolába, a betűket már ismeri, azonban a háború miatt többször nincs tanító, mint ahányszor van, úgyhogy negyedik osztályos korában sokszor ő tanítja az elsős-másodikosokat írásra, olvasásra. Édesanyja 1920-ban beíratja a nagyenyedi Bethlen Gábor kollégiumba, de az apa, aki időközben hazakerül a hadifogságból, felháborodva zárkózik el fia taníttatásától: – Kúdustarisnyával akarsz urat csinálni belőle? A paraszti világból nem engedi el, nem engedi el maga és a kemény munkával szerzett családi gazdaságuk mellől egyetlen fiát, annak ellenére, hogy látja, a gyermek más, mint a többi: kivételes érzékenysége, mohó tudásvágya, élénk képzelőereje nem kerüli el senkinek a figyelmét sem a családból, sem a faluból. Játszótársai is csodálkoznak, hogy milyen ötletekkel áll elő Pista, libapásztorkodás közben. Magó Ferenc Kaszás, Horváth István magyarózdi játszópajtása meséli el jóval később, a költő halála után, hogy milyenek is voltak a Pista által kitalált játékok: „ Ez a Pista már kicsi korában olyan volt, hogy ha valami olyasmit hallott vagy olvasott, ami nagyon megtetszett neki, rögtön azzal állt elő, na, gyertek csináljuk meg… Hallottuk az öregektől, hogy Jézus Krisztus járt Szent Péterrel a földön. Nosza, rögtön Pista lett a megváltó, Magó Ferenc Cibóknak azt mondtuk, hogy ő Szent Péter, én pedig az öreg isten, mivel hármunk közül én voltam a legidősebb. Mit csinálnak az istenek? Ugye, a magasban vannak, villámot szórnak, esőt zúdítanak a földre, s intézik a nép sorsát… Felmásztunk mi is a kakasüllőre, és hullattuk a népre az áldást… Egy másik alkalommal meg beoltottuk egymást: akáctövissel és kutyatejjel. Hogy ne kelljen az orvosok elejébe menjünk. Pista írt is erről egy verset, megvan valamelyik könyvben…” Valóban megvan. Paraszt oltás a címe. Szóval, nem mehet kollégiumba a gyerek, akármilyen tehetséges is, akármennyire bújja a könyveket, mert mi lesz akkor a földdel? A sok munkával, nagy fáradtsággal és verejtékkel összekuporgatott földdel. Marad az önmaga művelése, mint egyetlen lehetőség. Az iskola szegényes könyvtárát, a tiszteletes könyveit mind egy szálig elolvassa, s teszi ezt sokszor holdvilágnál, mert a petróleum drága, napközben pedig munka van, nincs idő az olvasásra. Az átolvasott éjszakák végigkísérik a fiatalságát, látása is emiatt romlik meg visszafordíthatatlanul. Jóval később, már ismert, befutott szerzőként, az Utunk folyóirat szerkesztői állásából fogják betegnyugdíjazni a 13 dioptriás szemüveget viselő költőt. Gyerekkori lopott olvasásairól meséli később, már ismert íróként Marosi Ildikó riporternek, hogy ha tehenet fejni ment, akkor is könyv volt nála. „ Aztán a csűrbe, a zabszalma alá rejtőztem, jól behúzódtam, hogy apám ne lásson. Emlékszem, a tanítótól egyszer megkaptam Dumas Három testőrét, s hát a harmadik kötetet, a nagy dugdosásban megrágták az egerek. Anyám jelként mindig megverte az ablakot, ha jött apám… Pedig apám is szeretett olvasni, de akkor bűn volt a falusi ember szemében az olvasás. Abban az időben még kukorica lapira, egyszer még az ökör szarvára is verset írtam, igaz, jött is mindjárt a kritikus eső, s helyben lemosta.” 1923-ban az egész család Kolozsvárra költözik, szolgálni. A New York szállóban alkalmazzák őket: apja éttermi szolga, anyja mosónő, ő pedig mosóházi szolga. Aztán 1925-ben Bukarestbe indulnak szerencsét próbálni. Apja bejut a Suchard csokoládégyárba, anyja szobalány lesz egy bojárnál, ő pedig egy zöldséges üzletbe áll be szolgának. Az itt töltött évről írja az író, hogy soha annyit nem éhezett, mint akkor. Napi 16-18 órát dolgozik, éjfélkor fekszik, hajnali négykor kel, ládákat hord, piacra jár, cipekedik, a tulajdonos pedig főtt krumplin és savanyú túrón tartja, de abból is csak keveset ad. Onnan vergődik vissza a faluba, ahol aztán a szolgálatból vásárolt földnek a megművelésével foglalkozik, a szülei csak hónapokkal később jönnek haza. Önéletírásban így emlékszik ezekre a napokra: „Amíg a szüleim haza nem jöttek, fűtetlen szobában laktam, mivel kemencénk nem volt. Olyan kemény tél köszöntött be már december elején, hogy amint este lefeküdtem és Jókait olvastam, leheletemtől zúzmara rakódott a nagy pokróc bolyhára, amivel takaróztam.” Húsz éves korában megnősül. Falubéli lányt vesz el, Bíró Katalint, aki alig tizenöt éves, amikor bekötik a fejét. Élik – most már együtt – a kisföldű gazdák küzdelmes életét. Horváth István folyóiratot járat magának, és tudományos újításokat próbál bevezetni – az egész falu derültségére – az évezredes szabályok mentén történő földművelésbe. „Amikor egy február végi napon a vásott marhavakaróval felmásztam mohás almafánkra, és elkezdtem vakarni az ágakat, a szomszédomból kacagni kezdtek, hogy megbolondultam: fákat vakarok, holott mások a marhákat se vakarták szívesen.” Az önműveléssel azonban nem hagy fel, akármennyi gúnyolódás érje. A számtant, amelyből annak idején a háborús körülmények között a négy alapműveletet sem sajátíthatták el, egy nála tíz évvel fiatalabb elemi iskolás unokaöccsétől meg egy hetedikes tanítóképzős számtankönyvből házasemberként tanulja tovább. A földrajzot úgy tanulja, hogy az apja által fogságból hazahozott világtérképen követi Grant kapitány gyermekeinek kalandos utazását. Így telik el még tíz év Horváth István életéből. Közben megismeri Ady, Áprily Lajos, Reményik költészetét. Már harminc éves, amikor a második világháború – a bécsi döntés nyomán – átírja a határokat: Magyarózd Romániához szakad. „Náci Pista író lesz...” 1940 nyarán, kora őszén elterjed a faluban a hír, hogy – "Náci Pista most már nem fogja a fődet túrni, hanem elmegy, és író lesz belőle…" Náci volt a ragadványneve az idősebb Horváth Istvánnak. Mikor a költő édesapja megszületett a falu asszonyai hasonlóságot véltek felfedezni közte és zsidó boltos Ignác fia között: „te, ez világra ajan, mint Náci, a zsidó bótas”. Így kapták a Náci a ragadványnevet. A hír igaznak bizonyul. 1940 októberében dönti el Horváth István, hogy családostól Kolozsvárra költözik, és a paraszti munkák helyett megpróbál az írásnak élni. Már azelőtt megjelenik a Magyar Nép című hetilapban néhány verse, ez az egyetlen lap, amelyre rendszeresen előfizet, és amelynek a szerkesztőségébe elküldi írásait, amiket közölnek is a szerkesztők, mint egy tehetséges, falusi verselőnek a rímeit. Horváth István azonban többet szeretne, így hát nekivág az útnak, feleségével és nyolc éves Aranka lányával, háborús körülmények között. Egy 1940. október 21-én keltezett levelében leírja viszontagságos utazásukat, és keserves találkozásukat az idegen nagyvárossal, de levelét mégis bizakodóan fejezi be: „Lehet, hogy a télen minden nyomornak ki vagyunk téve, de istenben bízunk, és nem csüggedünk.(...) Ne búsuljanak… Csókolja szerető fiúk, Pista”. Kolozsváron a család előbb alkalmi munkákból él, egyik napról a másikra, mígnem 1940. november elsején a családfőt az Egyetemi Könyvtár alkalmazza szegődményes kisegítő szolgaként. Két évig dolgozik itt, ezzel párhuzamosan olvas és ír, ír és olvas. Majd pedig a Filozófiai Intézetben lesz altiszt, de ekkora már jó barátságban van Jékely Zoltánnal, aki felfigyel a tehetséges, magát folyamatosan művelő szolgára, aki csak öt elemit végzett ugyan, de olyan buzgalommal képezi magát, hogy már a legnehezebb nyelvezetű filozófiai munkáktól sem riad vissza. Első verseit Jékely helyezi el a Pásztortűzben, ezzel pedig megnyílik Horváth István előtt minden út, lehozza verseit az Erdélyi Helikon is, és 1943-ra már készen áll az első kötete, Az én vándorlásom: „Jöttem valahonnan. / Megyek valahova. / Az én vándorlásom / Nem szűnik meg soha./…/ Hallgattam a csendnek/ beszédjét a télben. Csillagok üzentek / titkokat az éjben. / Lelkemet pengette /az Istennek ujja, / hogy rezgő húrjain/ örökkétig fújja…”. Első verses kötetéhez Jékely Zoltán ír előszót, és ajánlja a költőt az olvasók figyelmébe. Magyarózdra is elérkezik az írói sikereknek a híre. Hiszik is meg nem is a falubéliek. Ki hallott már olyat, hogy írásból is meglehetne élni? Innen már gyors egymásutánban következnek az események: Jékely Zoltán bevezeti pártfogoltját az alakuló Termés folyóirat alapítói, szerzői körébe: itt köt életre szóló barátságot Szabédi Lászlóval, Kiss Jenővel, Bözödi Györggyel, Asztalos Istvánnal. Illyés Gyula közli a Titokkereső című ars poeticáját a Magyar Csillagban, Zilahy Lajos hozza a Kipergett magvak-at a Hídban, több verse jelenik meg a Forrásban, Püski Sándor kiadja novelláskötetét a Magyar Életnél… és aztán beköszönt a rendszerváltás. Horváth István költészetéről és írásairól, amelyek az 1950-es években születtek egyértelműen megállapították kritikusai, hogy nem az igazi Horváth István-i vonulathoz tartoznak. A költő nem találja sem a helyét a megújult világban, sem a hangját, hogy miként is kellene viszonyulnia ehhez az új, gyökeresen megváltozott rendhez, és egyáltalán: versben hogyan kellene szólania. A szerep, amit játszania kell, amit ügyesen rákényszerít a kommunista kultúrpolitika, idegen tőle. Hosszú évek telnek el azonban, amíg ismét önmagára lel. „A nagyapaember” A nagyapaember Panek Kati színésznő szóalkotása. A költő lánya, Horváth Arany, Panek Zoltán íróhoz megy feleségül, de útjaik szétválnak, és Kati lányukat az anyai nagyszülőkre bízzák. Panek Kati pár hónaposan kerül a fiatal nagyszülőkhöz – Horváth István alig 48, felesége pedig 42 éves. Attól kezdve a szülői gondoskodást és féltő, óvó szeretetet a kicsi Kati a nagyszüleitől kapja: nagyszülei nevelik fel. Az unoka lesz az, aki ismét fényt, derűt, boldogságot hoz viharvert házasságukba-életükbe. „Kicsi unokám, drága gyermek, / Be nagy titok vagy, s hogy ismerlek. / Pisze orrocskád mongol nyerge / anyám vonása, de amelybe’ / én és anyád is benne élek. / Ó, hát hogy is ne ismernélek!” (Unokám) Horváth István felett időközben elröpül tizennégy munkás esztendő, jóval és rosszal egyaránt, felépíti Kolozsvárott, a Görögtemplom utcában a családi házat, az Utunk folyóiratnál dolgozik szerkesztőként, súlyosan megromlott látása miatt azonban nemsokára betegnyugdíjazzák. Soha nem érezte magát otthon a nagyváros idegenségében, hanem szülőfalujába s annak közösségébe kívánkozik állandóan vissza.Nyaranta, míg felesége Kolozsváron a házat-kertet tartja példás rendben, a költő magával viszi kicsi Katit Magyarózdra, idős édesanyjához. Ezek a nyaralások életre szóló élményt jelentenek mindkettejüknek, amikor a nagyapa – Apó – mindazt meg tudja mutatni a maga valóságában és mélységében az unokának, ami gyerekkorában körülvette, mindazt, amiről ír, ami őt költőként meghatározza: Magyarózdot és az ott élő emberek évezredes kultúráját. Ózd monográfiájának a megírását nyugdíjba vonulásakor, 1959-ben határozza el, és több mint tíz évig dolgozik rajta: az összegyűjtött anyag, 850 gépelt oldal, 1971-ben jelenik meg Magyarózdi toronyalja címmel. Az anyaggyűjtés azokon a nyarakon történik, amelyeket Kati unokájával otthon tölt. Az ózdi Pekri-Radák kastély szomszédsága szolgáltatja az ötletet arra a szerepjátékra, hogy nagyapa és unokája „szerződést” kössenek, és gróf Stephanus Horváth szakácsként és szobalányként alkalmazza kisunokáját a magyarózdi nyári vakációk időtartamára. Részlet Panek Kati A nagyapaember című, hamarosan megjelenő könyvéből: „Egyszer aztán kitaláltuk, hogy nagyapám ezentúl gróf Stephanus Horváth, és én leszek a kiscseléd, aki a továbbiakban kiszolgálja őt, ózdi vályogházunk teljhatalmú urát. Valóságos, igazi szerződést írtunk alá ketten, és boldogan álltam szolgálatba… Egyszer, egy tikkasztó nyári napon, szokásos munkám végeztével, nagyapám is leteszi a pennát, s szólít: - Gyere csak egy cseppet, kicsi szógám. A forgatókönyvnek megfelelően válaszolok - Mit parancsol, méltóságos gróf úr? - Azt, hogy húzzál lábbelit, mert felmegyünk a kerten a cigánysorra” Így emlékszik Panek Kati arra a napra, amikor nagyapját először kísérte el gyűjtőútjára, először csodálkozhatott rá a falubeli cigánybanda muzsikájára. Később az asszonyok énekelte népdalokat tanulja meg, nagyapja örömére. Majd öregasszonyok balladáit, keserveseit és a siratókat is. Nem is tanulás ez, annyira megérintik ennek a muzsikának a mélységei, hogy a gyermek Panek Kati észrevétlenül szívja magába mindazt, amit hall. Attól a pillanattól kezdve életének része, állandó kísérője lesz a népi muzsika. – Ezt te hol tanultad, Apónak madara? –örvendezik büszkén a nagyapa, amikor Katiját először hallja keservest énekelni. Ekkor tudatosul benne, hogy unokája valóban tovább fogja vinni mindazt, amit ő az enyészettől meg szeretne menteni. Később, Kolozsváron meséli el Horváth István a költőtárs Kiss Jenőnek, hogy amikor unokája az öregasszonyoktól tanult katonadalt énekelte, úgy érezte mintha az idő zavarodott volna össze: az unokája siratta az ő háborúba induló édesapját. A nagyapa végül meghívja unokája leánypajtásait a szülői házba – a Tesla magnójáról szól a maga gyűjtötte tánc alá való muzsika, estéről estére, hogy a gyermek megtanuljon táncolni is. Ezek az élmények határozzák meg aztán Panek Kati későbbi, népdalénekesi pályáját, hogy amikor Erdélyben még a táncház szót se ismerték, ő már elsőként, és utánozhatatlanul énekeljen az tévé- és rádióműsorokban, majd később a táncház egyik alapítójaként zenekari kísérettel is előadhassa a Horváth István gyűjtéséből származó anyagot. A falu múltja iránti érdeklődése Horváth Istvánnak még abból az időből származott, amikor magyarózdi gazdaként éveken keresztül részes művelője Johann Konradsheim bárónak, gróf Teleki Ilona férjének, akik a magyarózdi kastély utolsó tulajdonosai. Akkor még senki sem sejti, hogy közeledik a második világégés, és a báró menekülni kényszerül, mindent hátrahagyva. Konradsheim bárónak szenvedélye lett Ózdon a régészkedés: hallott arról, hogy szántás közben ki-kifordít az eke egy-egy érdekesebb cserepet, szerszámot a földből. Vasárnaponként Horváth István a báróval társulva járják a falu határát: az előbbi a tudásszomjtól fűtve, az utóbbi anyagi haszonra is számítva. Számos kőkori, bronzkori wittenbergi, kora vaskori hallstatti kultúra maradványait találják meg, edényeket, dísztárgyakat, szerszámokat gyűjtenek össze, amelyeket a kastély egyik erre a célra elkülönített termében helyeznek el. Ekkor tárulnak fel Horváth István előtt olyan összefüggések a falu homályba vesző múltja és jelene között, amelyek tisztázására évtizedek munkáját fordítja majd a Magyarózdi toronyalja falumonográfia megírásakor. 1945-ben, a háború befejezése után, az EMKE küldöttjeként utazik sürgősen Kolozsvárról Ózdra, hogy megmentse, ami még menthető a kastélyban összegyűjtött régészeti anyagból. Későn érkezik, a kastélyt feldúlva találja, a régészeti anyagnak a fém- és kőszerszámait széthordták, a restaurált kerámiát összetörték. A hiányos gyűjtemény és a megrongált tárgyak egy részét a marosvásárhelyi múzeumba menekíti, a nagyközönség számára pedig megmaradnak a leírások, amelyeket a Magyarózdi toronyaljá-ban olvashatunk, amelynek előszavában ezt írja Horváth István: „Én vagyok ez a könyv. De nemcsak én. Az a nép is, amelyhez tartozom… Sohasem szakadtam el a szülőfalumtól…” Az utolsó nap Elröpülnek a gyűjtés, a megírás, a szerkesztés évei. A monográfia megjelenik. Az unoka gyermekkora véget ér. 1976-ban Panek Katit felveszik a marosvásárhelyi Színművészeti Főiskolára. Innen küldi nagyapjának a születésnapjára a köszöntő és egyben beszámoló levelet, amelyben csöppnyi bűntudat is lappang, hisz ő fiatalon új életet kezd, nagyszülei pedig ott maradnak Kolozsváron. „Apókám, ugye hihetetlen, hogy úgy el tudtunk szakadni a régi, 19 évig megszokottól és úgy hozzá tudtunk nőni az újhoz. (… ) Kívánom: ne csalódj bennem. És ha lehetne: legyek örömödre.” Legközelebb a téli vakációban találkoznak. Nagyapa és unoka is készülnek a találkozásra, hosszú beszélgetésekre. A vakáció napjai gyorsan elrepülnek, a színinövendéknek január negyedikén indulnia kell vissza, Vásárhelyre. Ismerősök viszik autóval, de késnek, marad hát egy kis idő, ügyes-bajos dolgokat intézni. Kati kiszalad a Béke térre, levelet postázni. Itt találkozik – teljesen véletlenül – nagyapjával, aki hazafelé tart a Görögtemplom utcába. Unokája kérésére azonban megváltoztatja szándékát, és elkíséri őt a Mikó utcába, ahol Horváth István lánya, Kati édesanyja, Horváth Arany lakik. Az egyezség szerint oda érkezik, Katit felvenni, az autó. Beszélgetés közben arra lesznek figyelmesek, hogy a ház előtt, az út túloldalán megáll az ismerősök gépkocsija. Indul a lány, kezében két könnyebb csomaggal kiszalad. A nagyapa is indul unokáját kikísérni, kezében egy bőrönddel. Kilép a kapun, lelép a járdáról. Az autónál a csomagokat rendezők csak az óriási csattanásra fordulnak meg. Már késő. Utóirat A részeg autóvezetőnek nem kell bűnhődnie tettéért. A párt és a titkosszolgálat megvédi emberét: a gázolásnak nem lesznek büntetőjogi következményei. A magyarózdi sírkőre annak a Jékely Zoltánnak a verssorai kerülnek, aki először jelentette meg Horváth István verseit a Pásztortűzben: „Kire ficánkoló autó tiport, Nyugtasson a falud, Szegény költő-Tiborc!” Negyven év telt el a tragikus esemény óta. Megérett az idő Horváth István újraolvasására. „Én voltam? / Ki tudja? / Én se. / Az Idő / vízesése / lezuhintott / és elseper. / Kőből fövényszem, / mi leszel? – / kérdeném. / S kitől? / Kagylók / törött / héja közt / én is / tovább / török. / S végül / a víz is / elfelejt.” (Az idő vízesése) |Víg Emese maszol.ro 2017. február 6.Várad híres művész-szülöttjeSzalai József nagyváradi születésű, Svájcban élő festőművész munkáit tartalmazza az a tavaly megjelent album, melyet péntek este, a nagyváradi Illyés Gyula könyvesboltban mutattak be. Milyen lenne, ha ismert kortárs erdélyi írókról – mint például Bodor Ádám, vagy Dragomán György – szeretnénk többet megtudni, de az égvilágon semmit sem találnánk róluk? – tette fel a kérdést Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője a pénteki bemutatón. Valahogy így van ez Szalai Józseffel is – vajon mi lehet az oka annak, hogy annyira keveset tudunk róla? „Robbantott” A későbbiek során a művész személyes ismerője, Szilágyi Aladár, a Várad folyóirat szerkesztője szólt a művészről, akit „bősz nyomdászlegény” korából ismer, s akit hatszor nem vettek fel a kolozsvári képzőművészeti egyetemre, majd Bukarestben sikeresen felvételizett. De a sikeres felvételi előtt is lázasan kutatott, alkotott, nem zavarta, hogy senki nem hiszi el, hogy tehetséges. Aktív személyiség volt, de mégis visszahúzódó, rendkívül érzékeny, még az érdeklődést is gyanakodva fogadta. Bukarestben aztán „robbantott”, egy ortodox templom nyomdájában talált kőlapokat használt fel, színes kőnyomatai hatalmas sikert arattak. Bár sikeressé és elismertté vált, az otthontalanság kísérte végig, mind Bukarestben, mind később Svájcban. Egy másik jellemzője pedig az volt, hogy nem tudta magát adminisztrálni, sok remekművéről azt sem lehet tudni, hol van. Minden műfajban otthonos volt, „ha kellett, felcsapott reneszánsz, vagy barokk korabeli festőnek”, s titkai közé tartozik az a belső sugárzás is, mely az általa festett tárgyakból és alakokból felénk árad – mondta Szilágyi Aladár. Rátelepedett Banner Zoltán művészeti író, az album szerzője elmondta, milyen körülmények között ismerte meg a hatvanas években az akkor még egyetem előtt álló művészt, s a jelenlévők azt is megtudhatták, mi volt kezdeti sikertelenségének oka: tizenöt éves nyomdászinas volt, amikor „rátelepedett a securitate”, s együttműködésre szólította fel, cserébe sikeres felvételit ígértek neki. Ő viszont „szemberöhögte őket”, mondván, nem kell neki segítség ahhoz, hogy bejusson. Mindennek hat évi sikertelen felvételi lett az eredménye… A későbbiekben szó esett arról, hogy a művész rossz egészségi állapota miatt a monográfiát minél hamarabb el kellett készíteni – jelenleg viszont felépülőben van, alkot is. Barabás Ferenc, az albumot megjelentető Bar-Typo Stúdió vezetője elmesélte, milyen körülmények között sikerült átadni az album száz példányát a festőművésznek, svájci otthonában. Szilágyi Aladár elmondta, hogy a Várad következő számában a festőművészről is olvashatnak, Szűcs Lászlótól pedig megtudtuk, hogy késő tavasszal egy váradi kiállítást terveznek Szalai József műveiből. Később a jelenlévők, akik közül többen személyesen is ismerték a művészt, hozzá fűződő történeteket meséltek el, majd a szerző dedikálta az albumot. Neumann Andrea erdon.ro (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
