|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 647 találat | lapozás: 1-30 ... 451-480 | 481-510 | 511-540 ... 631-647 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Arany János 2017. január 12.Visszatekintő egy hosszú, értékes életműreTeljesítménye Kárpát-medencei és talán szélesebb körben is egyedülálló vagy nagyon ritka. Dr. Dienes Sándor Lajos, a MOGYE gyémántokleveles nyugalmazott tanszékvezető munkaorvostan-professzora 2017-ben tölti be 92. életévét. Előrehaladott kora ellenére a leghűségesebb tanárként 25 éve óta folyamatosan oktat és diplomadolgozatot vezet a Marosvásárhelyi Református Asszisztensképző Főiskolán, amelynek sorsát kezdettől fogva a szívén viseli. Díjak, elismerések Fél évszázados egyetemi oktatói, klinikaalapítói és gyógyítói, valamint a munkaorvostan területén nemzetközileg is elismert tudományos munkásságáért, továbbá a marosvásárhelyi vívósport fejlesztése terén kifejtett tevékenységéért az elmúlt év során három nagyon jelentős elismerésben részesült. Márciusban Dienes professzor életművét Magyarország köztársasági elnöke a Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetéssel ismerte el, amit a csíkszeredai főkonzulátuson dr. Zsigmond Barna-Pál főkonzul adott át. Májusban a Magyar Tudományos Akadémia Arany János-éremmel tüntette ki, amellyel – az MTA köztestületének külső tagjaként – a magyar tudományosságért kifejtett eredményes tevékenységét ismerték el. Az Arany János-érmet prof. dr. Lovász László, az MTA elnökének a jelenlétében vette át. „…A romániai magyar egészségügyi szakképzés doyenje tudományos életművével jelentős mértékben járult és járul hozzá még ma is a foglalkozási betegségek megelőzéséhez és gyógyításához, valamint ahhoz, hogy Erdélyben az ápolók a magyar nyelvű betegekkel saját anyanyelvükön tudjanak beszélni” – olvasható a díjazottakról szóló füzetben. A harmadik különleges elismerés a munkásságáról és életéről szóló könyv, amelynek szerzője prof. dr. Vincze János biofizikus, magyarországi és külföldi egyetemek vendégprofesszora, aki kiválóan ismeri az erdélyi orvoslás és a MOGYE történetét. „Dienes Sándort, a tudóst óhajtom jellemezni a maga különleges, egyedülálló egyéniségével, akinek szelleme folyton nyughatatlanul lobog…, akinek szakmai felkészültségét pár szó beszélgetés után magában elismerni mindenki kénytelen, aki otthon van nemcsak a maga szűkebb szaktudományában, hanem a régi polihisztorok mintájára minden egyéb területen” – jellemzi a könyv szerzője. Amikor a kettőjük közötti ismeretségről érdeklődöm, kiderül, hogy gyökerei prof. dr. Koch Ferenchez, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem atomfizika professzorához vezethetők vissza, aki a szerzőnek tanára, Dienes Sándornak pedig osztálytársa, padtársa volt a kolozsvári piarista gimnáziumban, amely 1944-ben Zágoni Mikes Kelemen nevét viselte. EgertőlKolozsvárig Lakásában, amely életének eseményei és tudományos munkásságának eredményei mellett a képzőművészet, a zene, az utazások iránti szeretetéről, átfogó műveltségéről, a sportban elért sikerekről tanúskodik, újra visszatekintettünk a kilencven év meghatározó történéseire, amelyekről a Hány ember Ön, professzor úr? című interjúkötet megírásakor vallott. A decemberi beszélgetésünk során elhangzott adatok mellett ebből is válogattam néhány kérdést és feleletet. Családjának története is érdekes. A felvidéki származású nagyapának, aki Eger tiszteletbeli tűzoltóparancsnoka volt, és az egri érsek építészeti tanácsadójaként járta be Erdély templomait, úgy megtetszett Kolozsvár, hogy frissen nősült fiának azt tanácsolta: ott telepedjen le. Aki szót fogadott, és a Bécsben tanult mesterség birtokában jól menő autókarosszéria-műhelyt működtetett a kincses városban. 1925-ben kései második gyermekként született meg fia, Dienes Sándor, aki édesapjáról 2012-ben így vallott: – Általános műveltségben, emberségben sokat köszönhetek neki, s a német nyelv galíciai tájszólására is ő tanított meg. Kiváló memória és rendkívüli sportszeretet A beszélgetés során felidéztük, hogy rendkívüli memóriája miatt csodagyermeknek tartották, lexikonnak nevezték el az iskolában. A második gimnazista, 12 éves Sándorról a Keleti Újság 1938. április 9-i számában dr. Horosz Béla írt elismerő cikket. Az alacsony termetű, vézna kisfiú, aki ezer labdarúgó nevét ismerte, és a nagyobb válogatott mérkőzéseket részletesen fel tudta idézni, gátfutó rekorder, magas- és távolugró, szenvedélyes vívó, teniszező, a labdarúgásban középcsatár és kapus volt, olvashatjuk a hajdani újságcikkben, amelynek szerzője a világ legkisebb sportújságírójának és rádióriporterének nevezte a sportban a nála nagyobbakkal is elbánó kisfiút. – Ma is emlékszem, ahogy Nyírő József biztatásképpen (hogy írót, újságírót nevelnek belőlem) megsimogatta a fejem, s nagy élmény volt számomra, amikor gyermekként példaképemnek, a Kolozsvárra érkezett kiváló sportriporternek, Pluhár Istvánnak bemutattak. A kolozsvári piarista gimnáziumban nagyszerű tanárok oktattak. A német mellett beszélek franciául, és kényszerűségből az angol nyelvet is megtanultam. Dienes Sándor a vívással 12 éves korában jegyezte el magát, amikor vívómester testnevelő tanára (Ozorai Schencker Lajos) azzal a feladattal bízta meg, hogy a bemelegítő tornát vezesse a vívóknak, amiért fizetség nélkül járhatott az edzésekre. Bár írónak készült, az érettségi vizsga után a kolozsvári Bolyai Egyetem földrajz-földtan főszakának és természetrajz-kémia mellékszakának előadásait hallgatta, amíg a Marosvásárhelyre költöztetett orvosi egyetem legelső évfolyamán megkezdődött a tanítás, majd párhuzamosan látogatta mind a kettőt. Amikor kiderült, hogy a két város és egyetem között ingázik, csupán a vívásban elért eredményei védték meg a kizárástól, de végül a tandíját is elengedték. A vívást marosvásárhelyi egyetemi hallgató korában az általa alapított szakosztályban is folytatta, amelynek sportolói a fogságból hazatérő kiváló edző, Kakuts Endre vezetésével országos, sőt nemzetközi viszonylatban is figyelemre méltó eredményeket értek el. Hasonlóképpen Dienes Sándor is, aki sportmesterként 52 éves korában hagyta abba a vívást. A munkaorvostant választotta Az orvosi egyetemen a Kolozsvárról Marosvásárhelyre áttelepített intézményt hűségesen követő kiváló tanárok oktatták. Államvizsga után a közegészségtan-tanszékhez tartozó orvosi-földrajz szakcsoport tanársegédjeként kezdte meg az oktatói munkát, majd annak megszűnte után a munkaegészségtan szakon folytatta tovább, előbb a világhírű Putnoky Gyula professzor, majd távozása után Horváth Miklós professzor mellett. A munkaegészségtan és foglalkozási betegségek szakon (amelynek nevét az Egészségügyi Világszervezet egyszerűsítette munkaorvostanra), az 1957–58-as tanévtől 1997-ig, majd nyugdíjazása után konzultáns professzorként tanított tovább. Ez idő alatt több mint 250 államvizsga-dolgozatot és a tudományos orvosi cím megszerzésén dolgozó orvosok munkáját irányította. A kérdésre, hogy mikor és hogyan nyílt lehetősége arra, hogy az elmélet mellett a gyakorlati tevékenységet is folytassa, Dienes professzor elmondta: – A Dóczy Pál professzor vezetése alatt álló I. Számú Belgyógyászati Klinikán hoztuk létre a foglalkozási betegségek kórtermét, ahol klinikusként dolgoztam. Időközben a bukaresti egyetemen (Cadariu Gheorghe professzornál) szereztem doktori címet (a korondi ólommérgezés témájában írt dolgozattal), és 1968-ban meghívást kaptam Rómába (a világkongresszusra). Óriási élmény volt számomra, hogy több ezer résztvevő közül a szervezők kiválasztottak, hogy részt vegyek a pápai kihallgatáson. A római kongresszuson tartott előadásom alapján hívtak meg a nyugat-berlini Munkaorvostani Akadémiára. Tegyük hozzá, hogy viszontagságos úton jutott el Berlinbe, ahol Schürman professzor, az akadémia elnöke értékelte szakmai felkészültségét és némettudását, és ezek alapján három hónapra szóló akadémiai ösztöndíjat kapott. A tanulmányi út végén professzori címet és állást ajánlottak fel számára, ez utóbbit visszautasította és hazatért. Mivel nem vállalta, hogy megfigyelőként térjen vissza Nyugat-Berlinbe, 12 évig nem utazhatott külföldre. A professzori címet tíz évvel később kapta meg itthon. A rendszerváltás után sikerült kapcsolatot teremteni a nyugat-berlini munkaorvostani klinika és a marosvásárhelyi szakklinika között, amit kölcsönös látogatások követtek. A klinika sorsa A kérdésre, hogy az első kórterem hogyan fejlődött klinikává, amelyről a külföldi szakemberek is elismeréssel nyilatkoztak, elmondta: – 1970 körül sikerült létrehoznom egy 27 ágyas klinikai egységet a volt Simó Géza bútorgyár mellett, majd 1968-ban épült fel a Meggyesfalvi negyedben a foglalkozási betegségek klinikája 50 ággyal. 1986-ban bevezettem a biológiai monitorozást, ami világviszonylatban is a legmodernebb módszer az ipari dolgozók egészségi állapotának a követésére. Elértem, hogy a megelőző orvoslás munkaorvostani része, a járóbeteg-rendelés, valamint a klinika is együtt legyen, ami lehetővé tette a tevékenység összehangolását. Dr. Szász Loránd személyében sikerült olyan utódot kinevelnem, aki az egység vezetése mellett a diákoknak is előadja a munkaorvostant – nyilatkozta 2012-ben. Azóta a kiválasztott utód sajnos eltávozott az élők sorából, és miközben nemzetközi szinten ma is számontartják, kongresszusokra hívják, marosvásárhelyi rendezvényen meg sem említik Dienes professzor nevét. Az ipari vállalatok segítségével létrehozott klinika épületének rendeltetését időközben megváltoztatták, s új helyén egy tízágyas egységre szűkült, ahol nincs már toxikológai laboratórium, ami elengedhetetlenül fontos lenne a foglalkozási betegségek pontos diagnózisának a megállapításához, a betegek kezeléséhez – mondja rezignáltan. Bár a nagy iparvállalatok rendszerváltás utáni fokozatos bezárásával úgy tűnt, hogy csökken a korábbi foglalkozási betegségek, mint például a króm-, szén-monoxid-, az ólommérgezés, továbbá a szilikózis vagy kőporbetegség, a foglalkozási ártalmak ma is fennállnak: az idült hörghurutot okozó por és vegyi anyagok a marosvásárhelyi vegyi kombinátnál, a por és kényszerpozíció a bútorgyártó cégeknél, és sorolhatnánk tovább. Minden munka hat az egészségre – Gyakorlatilag nincsen olyan munka, amely valamilyen értelemben ne hatna az egészségre. Manapság a vegyi anyagok mellett a munka ritmusa, a kényszertesthelyzet, a szellemi igénybevétel, az állandó jelleggel fenntartott stresszállapot következményeivel is számolni kell. A különböző vegyi ártalmak miatt nem ritkák a heveny mérgezések, a beteget ilyenkor a sürgősségi osztályra utalják be, s csak a krónikus esetek kerülnek a foglalkozási betegségek klinikájára. Dienes Sándor professzor számos szakdolgozattal vett részt a világ legkülönbözőbb országaiban tartott kongresszusokon. A 240 dolgozat mellett hat munkaorvostani szakkönyv szerzője, hétnek a társszerzője magyar és román nyelven. Szakterületén több konferenciát és két nemzetközi kongresszust szervezett, s mai napig a Romániai Munkaorvostani Társaság tiszteletbeli elnöke. – Amit el lehetett érni becsületesen, azt elértem. A genetikai örökség mellett a vívás és a jóga, az egészséges életmód segített abban, hogy ezt a kort egészségben megérjem, és a fejállás ma sem okoz gondot. Életem során volt részem keserűségben is bőven, hiszen két feleséget veszítettem el. Két lányom van, az egyik pszichológus, a másik fogorvos, ez utóbbi rendszeresen főz nekem. A lakást én rendezem – teszi hozzá, és lányai mellett büszkén említi unokáit is, akik közül az egyik orvos, a másik földrajz szakot végzett. Bodolai Gyöngyi Népújság (Marosvásárhely) 2017. január 13.Naptár száznegyvenezer évre70 éves lett Burján-Gál Emil szobrászművész, költő, szakíró. A születésnap ürügyén gyermekkorról, társadalmi átalakulásokról, művészetről, mesterekről, művészi hitvallásról, megvalósított és beteljesítetlen álmokról, irodalomról és esztétikáról beszélgetett az ünnepelttel Székely Ferenc. – Mindjárt a háború után születtél Gyergyószentmiklóson, amikor Erdélyben még fortyogott a nagyfazék, bizonytalanság volt, szegénység, s Székelyföldön reggel is, este is szomorúan sütött a nap… Mesélj gyermekéveidről! – Plebejus üknagyapám házában születtem, aki a napóleoni háborúk és a kiegyezés között élt hatvan évet. Fia egyéves volt, amikor a budai alagutat kezdték építeni, ő már nyolcvannégy esztendőt megélt, de lánya, apai nagyanyám, Kálmán Imre kortársa, 102 évig lehetett köztünk. Férje, Burján Tamás nagyapám Ady Endrével járhatott volna óvodába. Óvodáskoromból arra emlékszem, hogy szüleim, mikor mezőre mentek, leültettek a kicsi székre, előttem volt asztalnak a konyhaszék, rajta papír, olló, színes ceruza, azokkal eltöltöttem néhány órát hazatérésükig. Apám egyik lánytestvérének ma is őrzöm egyik olajfestményét – ennyi volt a vizuális felkészítőm. Vakáció előtt kiállította az óvó néni a kézimunkákat, én pedig csodálkoztam, mi dicsérni való van abban, hogy a kartonra előrajzolt állatfigurákat tűvel körül tudjuk szurkálni. (Ez a pontokkal való rajzolás felbukkant még főiskolás koromban, amikor ollóheggyel megkarcolt vonalak mentén kartonokat hajtogattunk, én óra-fogaskerékkel íveket pontoztam, így homorú-domború felületű síkok keletkeztek.) Elemista koromban jött divatba a kollektivizálás, a tanító néni hazaküldött agitálni: ha nem egyénileg művelik a földeket, akkor eltűnnek a parcellák közötti felszántatlan csíkok, velük pedig az ott fészkelő rágcsálók is. Erre apám legyintett, amiből levontam a következtetést: mezsgye van, róla pedig eltérő tartalmú állításokat lehet megfogalmazni. Az egy-valóság igazságára sütött másféleképpen a nap. Az akkor kollektivizált vagyonunkat máig sem sikerült visszaszerezni, az égi fény itt is fátyolos... – Ki vette észre elsőbben, hogy a te kezedben másként áll az ecset, de még a toll is?... – Hatodikos lehettem, amikor az alfalvi születésű Ambrus Imre tanárt Gyergyószentmiklósra nevezték ki. Rajzkört szervezett, tanítgatott és felvételizni küldött. Hetedikben már marosvásárhelyi diák voltam. Nagy Páltól kaptunk olyan feladatot, hogy írjunk a megyei tárlatról. Bordi András Erdőmunkás című életnagyságú akvarellje tetszett meg. Akkor szembesültem azzal, hogy külön lehet fogalmazni a kompozíció festőiségéről és az ábrázolt portré modelljének személyiségéről. Erre mondják, hogy együtt jár a mit és a hogyan, azaz: a jelenségi és a lényegi összefüggések, az ábrázolás meg a festői értelem. Nagy Pál irodalmi kört vezetett, amikor tanáraim: ifj. Bordi Géza és Péterfy László felszólalásra jelentkezett, visszafojtott csend várta. Középiskolás koromban kezdtem verseket fordítgatni, némi formaérzék-fejlesztés céljából. A szobrászatot a „mezsgye-tanulság” miatt választottam, mert az kézzel foghatóbb, tapinthatóbb, objektívebb kapcsolatot tett lehetővé az ábrázolásra kerülő modell és portréja között, mint a festészet. – Marosvásárhely után következett Kolozsvár, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola. Mesélj az ottani évekről! – Érettségi körül kezdtek megjelenni Bretter György cikkei az Utunkban; jó volt az óráira járni. Első éves koromban Földes László egy fél évig alkotás lélektant adott elő, közben be-bejártam a harmadévesek esztétikaóráira is, hogy majd, amikor minket tanít, tudjak kérdezni. Sajnos ’73 januárjában kikísértük a Házsongárdi temetőbe. A nyolcvanas években, kölcsön kaptam a korábban végzettektől a jegyzeteket, össze is állítottam egy kéziratra való szöveget; korábban Földes és Tóth Sándor is kiadták tanáruk, Gaál Gábor filozófiai előadásait. Salvanu Virgil ábrázoló geometriát adott elő (ami vizuális logika), ezt a tudást kamatoztattam műszaki rajzórákon Ditróban és Gyergyószentmiklóson. Egy ditrói, Gyergyószentmiklóson érettségizett diákom Budapesten bejutott az építészeti szakra. Szobrásztanárom négy éven át Korondi Jenő volt, közben fél évig Kós Andrástól tanultunk kompozíciót. Borghida Istvánhoz jártunk művészettörténet-órákra. Amikor Budapesten beszabadultam a Szépművészeti Múzeum állandó kiállítására, s a termek közepéből szétnéztem, melyik falon vannak a vonzó, s melyiken az érdektelen festmények, akkor láttam, hogy az előbbi csoportban lévő munkák alkotóiról tanultunk, a többi akadémizmus volt. A gyakorlat igazolta Borghida jól tájékozottságát. – Első munkahelyed? – Két évig voltam tanár Gyergyóditróban, az elemi és a középiskolában. – Eközben, persze elkezdtél dolgozni… – Diplomamegvédéskor megkérdezték: mit fogok később csinálni? Azt válaszoltam: valami olyasmit, mint Vasarely, csak térben. Megszidtak, hogy figurális diplomamunkámmal félrevezetem a bizottságot. Mintha ugyanaz kellene legyen az, amit tanítottak, azzal, amit alkotni fogok. Sikerült kitalálni a gömbszimmetrikus mozaikkompozíciót, ezekből állítottam ki Kántor JózseffelCsíkszeredában, de az elvtársak nem kértek a tirannus születésnapjára összegyűjtött ajándékok közé ilyenfajta munkáimból... – 1987-ben munkanélkülivé váltál, s így vártad a „nagy változást”, ami ’89 végén el is jött… – Megjelent a szekuritáté fehér könyve, s a 333. oldalon szerepelek, mint aki műszaki rajzórákon soviniszta eszmékkel fertőzöm diákjaimat. A megyei tanfelügyelőségen nem iktatták kérvényemet, hogy kerüljek ki a tanügyből. Feleségemtől ugyanakkor dicshimnuszt próbáltak kicsikarni; decemberben láthatatlanokká és telefontalanokká kellett válnunk, hogy lekéssük a januári születésnapra megjelentetett Omagiu-kötetek szerkesztési szakaszát. Most lenne, mivel megszégyenítsenek!... – Ekkor már valóban közeledett a kommunizmus vége, de még mindig ki akartak „rakni” valakit a főterekre, tömeghelyekre. Kit akartak? – A párttitkárok ízlésétől és megfelelni készségétől függött. Az Omagiu című kötet viszont divattá vált, nem maradhatott el. – Mindig igent mondtál a megrendelőknek? – Nem panaszkodom, nem tolakodtak. Viszont meghívtak 1976–78 között a KISZ által szervezett parajdi alkotótáborba. Zömében vásárhelyi művészetisekkel jöttünk össze. Három nagy méretű domborművet faragtam a sóbánya falaira. – Egyéni kiállításaid legtermékenyebb évei 1982-ben zárultak. Mivel „sértetted meg” őket, hogy azután kevesebb munkát kértek tőled? – Van egy felszólító levelem a megyei kiállítás szervezőjétől, hogy gyorsan hozzam haza a fémszobraimat, ilyen mondattal: „mivel alkotmányukat kiálló, hegyes vasak képezik, elhelyezésük szükségszerű megoldása következtében még balesetveszélyesek is”. A megyei lapban megemlítették, hogy kompozícióim „érdekes kísérletek”. Akkoriban írtam az esztétikámat, amit ’87-ben elküldtem a Kriterionnak. Két hétig vitte a posta. A ’89-es kiadói tervben szerepelt, de papírhiányra hivatkozva nem került nyomdába. És összeollóztam a Földes-előadásokat. – Mi a lényege a Földes-előadásoknak? – Földes három fejezetre osztotta a tudnivalókat. „A művészetek együtt rengeteg közös kérdést vetnek fel. Az esztétikát három nagy problémakörre osztjuk. 1. Az esztétikum, a művészet és a társadalom viszonya; 2. A műalkotás elemzése; 3. A művészet mint fejlődéstörténeti jelenség.” Némileg sajátos, azaz művészetspecifikus nézőpontot érvényesített, mert míg a művészettörténet a hasonlókban mutatja ki a változásokat, az esztétika a teljesen különbözőkben keresi az azonosságot. „A különböző művészeti ágak közötti rokonság éppen a művészet sajátos voltában áll, ezen lényegi tulajdonságon belül azonban nagyon különbözők. A művészetek közti különbségek esztétikai elmélete fontos dolog. Mindabban rokonok, amit specifikumként tárgyaltunk. Minden művészeti ág közös tulajdonsága: tárgyában emberközpontú totalitás; eszméjében a különösség fokán van; kifejezési formája a művészi kép.” Így kezdődik a második problémakör. – Beszéljünk a szobrokról is. Hol találhatók köztéri szobraid, és kit ábrázolnak? – Sorolom: Gyergyószentmiklós főterén látható a három és fél méter magas Szent Miklós-szobor, a gyilkostói Oltárkőn áll egy hétméteres keresztem, a város határában, a Gac-oldal aljára egy tízméteres, gerendákból összeácsolt keresztem került, a székesfehérvári honvédek tömegsírja mellett. Az örmény származású dr. Fejér Dávid portréja a kórház előtt látható. Gyergyóremete központjába, a helység szülöttének, Cseres Tibor írónak a domborműve került, a község katolikus templomában a Herczeg Ferenc által festett mennyezetfreskót újítottam fel. Volt egy térplasztikám a város központjában lévő szökőkútban, amit kidobtak, később a Szent Miklós-szobromra mondták ki három alkalommal a száműzetést-elköltöztetést főtérrendezés ürügyén – majd minden ellenkezésem ellenére szürkére mázolták. És ami hiányzik: 2006. augusztus 23-án benyújtottam egy kérvényt az RMDSZ-hez és az önkormányzathoz, adjanak helyet egy ’56-os emlékműnek. Erre mai napig sem kaptam választ. S hadd mondjam el, néhány éve tanácsi határozat nélkül vágták ki tőből egy ötméteres csőgömb kompozíciómat a Virág negyedben. (Egy Péterváron atomfizikát végzett kollégám számította ki, hogy milyen szögben kell összehegesztenem az egyenes csöveket, hogy szabályos gömböt alkossanak; ez lehet a Vasarely műveire utaló térkompozíció. Világpremier a maga kategóriájában.) Esetemben az önmeghatározás: „ez a democsokrácia lebuktatandók mázlija” teljes színpompájában nyilvánul meg. – Voltál a Figura Stúdió díszlettervezője (is); mikortól datálódik kapcsolatod-szerelmed a színtársulattal? – Egyoldalú vonzalom volt, amit elszabotáltak. Aztán 2002 januárjában lapátra tettek, munkanélküliként a Tanulók Házához nyújtottam be kérvényt, hogy tanárkodjam. Ideiglenes kinevezésemet érvényteleníttették, akkor kezdődött szobraim kálváriája is. Máig tart megörökölt földjeim visszaadásának huzavonája, amit azzal tetéznek, hogy a jó helyen lévő, és általam visszaigényelt területeket másoknak mérik ki, a beerdősödött területeket pedig tarvágással intézték el. Feleségem, Gál Éva Emese grafikus, kilenckötetes költő, 2004-ig a Romániai Magyar Szó tudósítója volt, három interjú miatt egy fenyveskezű patrícius 2001 januárjában beperelte becsületsértés címén. Pert nyert, mégis kipenderítették az újságtól, a Vaskertes Iskolában oktatott, s megbuktatták óraadásból, hogy ne lehessen kinevezett pedagógus. Ennyi megpróbáltatást a szekuritáté sem talált ki ellenünk! Ha visszakaptam volna az eladható területeket, több szobrom lenne. „Csutakerdőm fekete, / ködruhás kísértete / leng ’sohamár’ szobraim / sehol-talapzatain.” És kézirataink sem halmozódnának… – Valahol olvastam, a szobrász, mikor egy nagy történelmi személyiség szobrát készíti, az arcmását formázza, mivel a „kép” a domináns elem, a többit saját énjéből adja hozzá. Te hogy vagy ezzel? – Itt is muszáj, hogy érvényesüljön a két fő szempont: a mit és a hogyan. Az ábrázolt személyiség egyedisége és a szobrászat általános műfaji követelményei kell ötvöződjenek. Saját szubjektivitásommal ezt szolgálom. Így válik a látvány művészi képpé. – Térjünk át irodalmi munkásságodra. Szinte annyira vagy elismert képzőművész, mint elismert költő és filozófus. Mikor írtad első versed, s hány jelent meg nyomtatásban vagy irodalmi portálokon elektronikus formátumban? – Középiskolás koromban fordítottam egy kötetnyi verset, egyik kéziratpéldányom a bukaresti földrengés idején (1977) tűnt el, a másikat, egy sokak számára nem szimpatikus szerkesztő „veszítette el”. Viszont az elismertségemmel van egy kis bibi. Amikor kiderült, hogy a főtéri szobromat el akarják költöztetni, még a helyi plébános sem nyilatkozott. Amikor a Hargita Megye Tanácsa támogatta esztétika könyvem megjelentetését, két megyeközpont egy-egy nyomdája utasította el a kivitelezést. Ez akkor volt, amikor kiderült, hogy én vagyok a szerző. Csak a Magyar Elektronikus Könyvtár „fogadott be” néhány kéziratot. Köztük van a Váci Mihály költészetét elemző tanulmányom is. (Talán nem áll messze Szilágyi DomokosArany János-, és Lászlóffy AladárSzabó Lőrinc-monográfiájától.) Szegeden jelent meg a költő születésének 90. évében; egykori diákomnak, dr. Pál Elemérnek és kiadójának maradok érte hálás. És Beke Sándornak, aki az Erdélyi Tollban közölt részleteket Fülep Lajos munkásságát elemző tanulmányom bevezetőjéből. Idén a tavalyelőtti verstermésem következik – interneten is olvashatók. – Tehát összegezzünk: nálad párhuzamosan halad(t) képzőművészeti életed, pedagógusi pályafutásod, költői-lírai gondolataid versbeöntése. Hogyan sikerült ezt az egészet egységes harmóniába terelned és művelned? – Mivel elméleti okoskodásaim központjában az esztétikai valóságok állnak, azok pedig társművészeteken átívelő törvények, nincs úgynevezett törés a különböző területek között. Váci-tanulmányom hozadéka: verseim líraisága körvonalazottabb lett. – 1990 után szinte minden évben jelent meg írásod egy-egy Korunk-számban. Mi kapcsolatod volt a kolozsvári folyóirattal? – Korunk-béli jelenlétemet Aniszi Kálmán segítette, később Kereskényi Sándor, A Hétnél pedig a 2015-ben elhunyt Adonyi Nagy Mária figyelt fel rám. Közben összegyűlt egy kötetnyi próza, vers, kiállításokkal foglalkozó cikk. – Feleséged, Gál Éva Emese szintén képzőművész, elismert, sokat publikáló költő, nagyszerű szerkesztő. Szoktatok egymásnak tanácsot adni, egymás alkotásait véleményezni, bírálni, vagy építő gondolattal segíteni? – Természetesen. Festő-költő lányunkkal sem kivételezünk. Neki decemberben jelent meg első kötete, főiskolás éveiben tizenkét Picasso-repró festői értelmét, plasztikai jelentéseit fogalmazta át alanyi lírává. Megemlíthetem egyik művészetis osztálytársamat, a közeli Borszéken élt és költővé vált Kamenitzky Antalt – tavalyelőtt késő ősszel bekövetkezett halála napjáig tartottunk vers-diskurzust. – Két bejelentett találmányod van, melyek ezek? – Másfél. Az első: három öröknaptár; 1985-ben “ártunk és ormányunk” nem nyomtatott a következő évre naptárt, magamnak kellett januárban rögtönöznöm a tanterv elkészítéséhez egy naptárfélét, aztán ezt elkezdtem tökéletesíteni. Ennek következtében van egy nyolcszáz évre, egy ezerkétszáz évre és egy száznegyvenkétezer évre szóló változat. Egyik barátommal közösen egy műszaki témát találtunk ki. – Korábban beszéltünk Földes Lászlóról. Milyen emlékeid vannak róla, mennyire aktuálisak FL gondolatai? – Stefano Bottoni jelentetett meg egy tanulmányt az ’56-os forradalom erdélyi kihatásairól, miután megtalált egy 1958-ban magyarul írt feljelentést Földes László kijelentéseiről. Ezért tíz éven át nem közölhetett! A Hét indított egy véleményháborút, próbáltam hozzászólni, amiből ezt-azt idézett az a szerkesztő, aki korábban elmismásolta versfordításaimat. Máshol sem akadt lehetőség, hogy nyomdafestéket lásson. Ahogy Földes László nem közölhetett tíz éven át, úgy a róla megfogalmazott véleményem sem jutott nyilvánosságra. Földes László a társművészetekre egyaránt érvényes esztétikai valóságok ismerője volt, a szépirodalomra vonatkozó alapgondolata pedig a Schiller által 1794. augusztus 23-án Goethének küldött leveléből olvasható ki. Ehhez a vonulathoz tartozott az 1885-ben született Fülep Lajos is. Fülepnek mai napig vannak értékelői, Földessel csupán magam foglalkozom. Mivel még nem jutott a kompilált esztétikája nyomdába, egykori tanítványaitól még várok fennmaradt jegyzeteket, egyelőre csak a képzőművész-kollégáktól kaptam, jó volna zenész hallgatóitól is kölcsönözni. Előadásainak megjelentetése hozzáférhetőbbé tenné kötetbe gyűjtött értékes írásait sokak számára. – Egy másik tanulmányodban Váci Mihály költészetét elemzed Túlzás a szép címmel. Kérlek, foglald össze a Szegeden megjelent kötet üzenetét. – Ebben is az esztétikai valóságokra összpontosítottam, azok jelenségi és lényegi kettősségére, azaz: a mit és hogyan dialektikájára. Könnyű dolgom volt, mert Váci a legköltőibb költőnk, alkotóként ő mondott alapvető, megfellebbezhetetlen igazságokat az alkotófolyamatok törvényszerűségeit leíró művészi általánosításról. Munkássága hagyományteremtő lehetne. – Hol jártál Európában, s hová szeretnél még eljutni? – Budapestig jutottunk el nejemmel 80-ban és ’82-ben. Mostanában már nem kívánkozom Európa más fővárosainak múzeumaiba. – Milyen elismerésben részesültél az elmúlt 70 év során, minek vagy tagja? – Elsősorban a szekuritátét túlszárnyaló „fenyveskezű” patríciuscsapat részesített nem kívánt „figyelmében”, amiről mondtam már néhány szót korábban. Tagja vagyok a Magyar Írószövetségnek. Elméleti munkáim fogadtatása hézagos. Nemrég sikerült egy családi honlapot nyitnunk, a következő címen vagyunk látogathatók: www.emil.burjangal.ro; https://www.evaemese.burjangal.ro; https://www.eniko.burjangal.ro Székely Ferenc Hargita Népe (Csíkszereda) 2017. január 15.Tőkés újévi fogadása: „Az örök megújulás jegyében"A Királyhágómelléki Református Egyházkerület által Tőkés László püspöksége idején meghonosított, több mint két évtizedre visszatekintő hagyomány jegyében 2017 elején is megrendezték Nagyváradon az újévköszöntő ünnepélyt, mégpedig január 14-én – közölte az EP-képviselő sajtóirodája. Eredeti célkitűzésének megfelelően a rendezvény a váradi és bihari egyházi és polgári közélet nemzeti elkötelezettségű képviselőit és szolgálattévőit hivatott közösségbe vonni, illetve hitünk és nemzeti öntudatunk szellemében útjára bocsátani az új esztendőt. Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke meghívására idén is sokan jelentek meg a Partiumi Keresztény Egyetemnek (PKE) otthont adó egyházkerületi székház dísztermében, ahol a Szózat eléneklése után Török Sándor egyházkerületi főjegyző, az EMNT Bihar megyei elnöke köszöntötte a vendégeket, majd felkérte Nemes Csaba református lelkipásztort, főtanácsost, az Emberi Erőforrások Minisztériumának képviselőjét az újévköszöntő igei beszédre. Az est házigazdája, Tőkés László újévnyitó beszédében előbb a közjó és a közszolgálat fogalmait és azok mibenlétét, jelentőségét, horderejét járta körül, majd visszatekintve a mögöttünk hagyott 2016-os évre, kegyelettel adózott azok emlékének – szűkebb és tágabb pátriánkra való kitekintéssel, a teljesség igénye nélkül –, „akik a közjó szolgálatában égették el életüket, és akik a minden élők útján távoztak el közülünk”. Felidézte egy-egy tavalyi kerek évforduló kapcsán Márton Áron, Jakó Zsigmond és Jakabovits Miklós alakját, akiknek emlékévet, emlékkonferenciát és életmű-kiállítást szentelt nemzeti közösségünk. Szót ejtett a magyar forradalom és szabadságharc hőseiről is a lezárult 1956-os emlékév kapcsán. A jól elvégzett munka, az esetleges sikertelenségek és a ránk váró feladatok hármas összefüggésében végzett számbavétel során felhívta a figyelmet: a közjó szolgálata nem tehető múlt időbe. Méltatta azon jeleseinket, akik sokrétű közszolgálatot végeznek a polgári, politikai, egyházi életben, az oktatás és művelődés területén, a közélet bármely pászmáján. Külön is említette a valóban „civil” szervezeteket, az öntevékeny közösségeket, továbbá a demokráciaközpontokat és honosítási irodákat, valamint azon szervezeteket, amelyeket az évek során A Közjó Szolgálatában Díjjal tüntettek ki az újévi fogadásokon. A püspök sorra köszöntötte a meghívottakat, köztük az EMNT és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) vezetőit, a PKE és az egyházak képviselőit, a polgári élet jeleseit, valamint munkatársait, segítőit. A köszönet és hála hangján szólt mindenkihez, külön kiemelve „főtámogatóinkat”, a magyar kormányt, az Országgyűlést és a Nemzetpolitikai Államtitkárságot. A 2017-es évre nézve Isten áldását és erejét kérte ahhoz, hogy „erősítsük meg azt a nemes és szent elhatározásunkat, hogy »jó és balszerencse közt«, »alkalmas és alkalmatlan időben«, kedvező és kedvezőtlen körülmények között, hitünk és nemzetünk, nagyváradi és erdélyi-partiumi népünk iránti odaadással és hűséggel töretlenül folytatjuk a köz javára vállalt szolgálatunkat”. Három latin szállóige vezéreljen bennünket ebben a szolgálatban – mondotta Tőkés László. A „De profundis clamavi ad te Domine” zsoltárvers mint adventi ige a nyomorúság, a bűn, az elnyomás mélységéből szabadulást kereső, lehúzó sorsa fölé emelkedni vágyó ember fohásza Istenéhez. S míg 1956-ben „egy nép kiáltott” a mélységből, fél évezreddel ezelőtt „az egyház babiloni fogságából” egész Európa kiáltott így. Kisebbségi létünkben ezt tettük számtalanszor – emlékeztetett a püspök. A reformáció idei jubileumi emlékévében is csak az Istenbe vetett állhatatos hit és remény jegyében mondjuk: „Dum spiro, spero” (amíg lélegzem, remélek) – látván azt a sokrétű globális válságot, ami az emberiséget sújtja, beleértve Európát és Romániát. Kontinensünk az özönvízszerű migrációval, eme újkori népvándorlással küszködik, országunk a megbicsaklott rendszerváltással és posztkommunista visszarendeződéssel. Általános politikai és erkölcsi válságnak vagyunk szenvedő alanyai, mivel a hatalom és az anyagi javak bálványozásában megvakult vezetőink és hamis prófétáink vesztükbe kormányozzák népeinket – élt egy újabb bibliai párhuzammal Tőkés László. Aki végül minden nyomorúságunk dacára – kisebbségi jogfosztottság, nagyméretű elvándorlás, demográfiai válság, falvaink elnéptelenedése, társadalmi megrekedtség stb. – az örök megújulás jegyében idézte harmadikként a „Vivat, crescat, floreat!” (éljen, nőjön, virágozzon) latin jókívánságot, nemzetünkre, családjainkra, ifjúságunkra vonatkoztatva. Hitünk győzelmét hirdetve, kincseinket óvva, jövőnket építve kell megoldást és kiutat találni helyzetünkből – zárta újévi köszöntőjét Tőkés László európai parlamenti képviselő, az EMNT elnöke. Az est díszvendégeként Szászfalvi László csurgói református lelkipásztor, az Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának kereszténydemokrata alelnöke a magyar kormány és törvényhozás üdvözletét tolmácsolva mondott igei alapú, de számos politikai összefüggésre rámutató köszöntőbeszédet. Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? – idézte Pál apostolt annak kapcsán, hogy minő kihívások előtt áll a nemzet, Magyarország, Európa, miközben számos pozitívumot mutathatunk föl. Többek között a magyar nemzetpolitikában végbement paradigmaváltást, a határok fölött nemzetegyesítés folyamatát, az ország megvédésére tett erőfeszítéseket említette. 2017 kiemelkedő jubileumait sorolva – az új esztendő a reformáció, Szent László király, Arany János emlékéve, közvetlen partiumi kötődésekkel – az előtte szólóval egybehangzóan biztatott: nagyon gazdagok vagyunk, csodálatos örökségünk pedig kellő alap a megújuláshoz is. A továbbiakban sor került A Közjó Szolgálatában Díj ünnepélyes átadására, idén a Partiumi Keresztény Egyetem Diákszervezete érdemelte ki, laudációt Tolnay István egyetemi tanár, az Alapítók Tanácsának alelnöke mondott. Ezen ünnepi alkalommal adták át az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Kós Károly Díját is Lászlófy Pál tanárnak, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége korábbi, jelenleg tiszteletbeli elnökének, akinek pályáját és munkáját utóda, Burus Siklódi Botond RMPSZ-elnök vázolta és méltatta. A program zenei intermezzóit Imre Kamilla másodikos elemista, az Il Pastor Fido együttes és váradi zenetanárok-kántorok egy csoportja szolgáltatta. A kislány rábaközi dalcsokorral, a felnőttek barokk muzsikával, illetve szatmári újévi kántáló énekekkel örvendeztették meg hallgatóságukat. Az új esztendei pohárköszöntőt Szilágyi Zsolt, az EMNP elnöke mondta el. A fogadásra érkezettek a PKE Diákszervezete részére ajánlhatták fel adományaikat. itthon.ma//erdelyorszag 2017. január 18.Jubileumokra készülnek ErdőszentgyörgyönIrodalom, színjátszás, lapkiadás és megannyi más fogalom is köthető a Bodor Péter Művelődési Egyesület (BPME) nevéhez. A szervezet idén jubileumi programokkal (is) készül meglepni a kisváros és térsége lakosságát – derült ki a szervezet elnöke, Kovrig Magdolna nyugalmazott tanárnő által készített tervekből. Tevékenységével az egyesület idén is a város művelődési életét kívánja szolgálni, színesebbé tenni. Fő céljuk az egyetemes magyar kultúra népszerűsítése, valamint a térség hagyományos és jelenkori kulturális értékeinek felmutatása, mindezek beépítése a köztudatba. Törekednek megtalálni és felhasználni azokat a csatornákat, amelyek biztosíthatják az anyanyelv megőrzését, ápolását. Ezen célok szellemében tervezték meg idei tevékenységeiket. Fontosnak tartják megemlékezni a magyar kultúra és történelem jelentős évfordulóiról, ünnepeiről, mint a Magyar Kultúra, a Magyar Költészet, a Magyar Nyelv Napja, vagy március 15-éről, október 6-áról, 23-áról, illetve felkészülni a városnapi ünnepségekre. Szinte évente adódik a magyar művelődési életnek egy-egy olyan évfordulója, amelyről meg kell emlékezni. Ebben az évben Arany János születésének 200. évfordulója, amely alkalomból több rendezvényt is terveztek: a helyi diákok alkotói versenyét, emlékműsort, vetélkedőt, balladamondó versenyt, maratoni felolvasást. Megemlékeznek Szabó Magda 100., Sütő András 90. születési évfordulójáról, Tamási Áron születésének évfordulójára a színjátszó kör színművel készül. Szűkebb környezetük jelenkori értékeit könyvbemutatókkal, író-olvasó találkozókkal, kiállításokkal igyekeznek megismertetni a város közönségével. Ezzel a céllal szerkesztik immár 15. éve helyi lapjukat, az Erdőszentgyörgyi Figyelőt is. Negyedszázados az erdőszentgyörgyi műkedvelő színjátszás Az egyesület tevékenységének egyik jelentős, hagyományokkal rendelkező területe a műkedvelő színjátszás, mint az anyanyelv és az anyanyelvű műveltség ápolásának, terjesztésének egyik jelentős lehetősége. A színjátszás már a kezdetekkor otthonra lelt Erdély városaiban, falvaiban, a település egykori birtokosa, gróf Rhédey László kolozsvári palotájának báltermét nyitotta meg az első erdélyi színtársulat előtt 1792-ben. Így természetes, hogy a színházpártoló Rhédeyek ősi vidéki hajlékában, Szentgyörgyön is virágozzon a műkedvelő színjátszás. A BPME tevékenységében jelentős szerepet kapott a színjátszás, számukra fontos a műkedvelő színjátszás szakmaiságának előmozdítása is, ennek érdekében idén már tizenharmadszor szervezik meg a kőrispataki nyári színjátszó tábort. Az itt folyó munka egyben felkészülés az őszi Színpad Fesztiválra, amelyet az egyesület 1992-ben Hatos Gyöngyvér tanárnő kezdeményezésére indított útjára, és ez év novemberében már a 25. fesztiválra kerül sor. A jubileumi évforduló alkalmával az elmúlt negyedszázad eseményeiről terveznek kiállítást, de színházzal kapcsolatos képzőművészeti és jelmezkiállítást, illetve könyvvásárt is, valamint koncerteket, előadóesteket. A fesztiválra meghívják azokat a színjátszókat is, akik tagjai voltak a helyi színkörnek vagy munkáját segítették, és azokat a színészeket, akik valaha itt végezték a középiskolát vagy a színkör tagjai voltak. És azon együttesek képviselői is meghívást kapnak, akik a 25 év alatt felléptek a fesztiválon. Magyarországi és hazai szakemberek részvételével terveznek kerekasztal megbeszélést a műkedvelő színjátszás szerepéről, helyéről, helyzetéről, létjogosultságáról a jelen társadalmában. A háromnapos rendezvényen természetesen fellépnek műkedvelő színjátszó csoportok, majd egy hivatásos együttes előadására is sor kerül. A 25. Színpad Fesztivált abban a reményben szervezik meg, hogy ennek a hagyománynak lesz folytatása, nem vész ki a játékkedv a város lakóinak szívéből, és lesz, aki összefogja, szervezze ezt a szép és hasznos időtöltést – hangsúlyozta Kovrig Magdolna. Gligor Róbert László Székelyhon.ro 2017. január 21.Kányádi Sándor: „Egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv” (A magyar kultúra napja)Kányádi Sándornak, a költőnek mit jelent az anyanyelv? – Nekünk egyetlen hazánk van: ez a magyar nyelv. Mi ebbe a nyelvbe csomagolva jöttünk több évezreden át, és érkeztünk meg ide. Elkezdtük fölvenni a hitet, hogy beilleszkedjünk ide, Európába. De úgy, hogy már-már a nyelvünk is ráment. És akkor egy vagy több szerzetes – például Pannonhalmán – körmére égő gyertyával (innen ez a szép kifejezésünk) nekiállt lefordítani egy temetkezési beszédet, mert különösen temetkezés alkalmával sajdult bele ezekbe a fiatal papokba, barátokba az, hogy az Úristennek se lehet tetsző, hogy olyan nyelven ajánljuk a magyar halott lelkét az Egek Urának, amit a végtisztességtevők nem értenek. Ezért fordították le ezt a beszédet. És ebből következik a nemzet célja. Mondhatjuk: a nemzet célja, hogy megmaradjunk. De mi végre maradjunk meg? Hogy átörökítsük. Mit örökítsünk át? A magyar Isten kiválasztott népe. A magyar nyelv Isten kiválasztott nyelve a magyarok számára. Az Írások szerint a zsidó nép Isten választott népe. Így van: a zsidó nép Isten kiválasztott népe, a zsidó nyelv Isten kiválasztott nyelve a zsidó nép számára. A román Isten kiválasztott népe és nyelve… és fölsorolhatnánk minden népet és nyelvet. Mi tehát egy nemzetnek a célja? Hogy az Isten által csak számára kiválasztott nyelvet az emberiség, az emberi lét legvégső határáig továbbvigye, gazdagítsa, gyarapítsa, éljen vele és benne, mindannyiunk örömére és Isten nagyobb dicsőségére. Addig vagyunk magyarok, amíg magyarul beszélünk, magyarul gondolkodunk, magyarul tanulunk. – Apáczai című prózaversének végén olvassuk: „egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv”. – Batyu, melyet őseink hoztak magukkal, s mi visszük tovább. A bot, amire támaszkodhatunk, és amivel védekezni is lehet. És a fegyverrel is védekezünk. Ez mind az anyanyelv.És olyan csodálatos, hogy a Halotti beszédet, amely lassan ezeréves lesz, még mindig értjük.És itt van most a hódítás legnagyobb lehetősége: a televízió, a rádió. A hazát a magasban meg lehetne teremteni. Szó szerint: a magasból lehetne sugározni. Hiszen elérhető az egész világ az internet segítségével – Argentína, Brazília, Észak-Amerika, Ausztrália. De ráférne a nyelvújítás a nyelvre ma is. Óriási dolog volt a 18–19. század fordulóján a nyelvújítás. Ilyen nyelvi beavatkozás nem volt Európában, mint a miénk. És az ősi szavakból újítottunk. Például az ipar szó: mindenki más azt mondja, hogy industria. De itt van egy ember, aki iparkodik. Ebből az igéből lett az ipar szavunk. A tudásból a tudomány. Most is kellene. Mondtam, hogy ne szörfözzenek a neten, hanem a pók mintájára póklásszunk a hálón. Ne bóklásszunk, hanem póklásszunk. Próbálkoztam, de elakadt. – Milyen a magyar nyelv zeneisége, dallama, muzsikája? Hogyan lehet jellemezni? – Erre azért nehéz válaszolnom, mert más nyelvet nem tudok. Tudogatok, de az nem tudás. Mikor találkoztam Tudor Arghezi nagy román költővel, megkérdezte tőlem az öreg úr, tudok-e románul. Tudok, mondtam, de hát úgy a hátam mögül jött a hangom, reszkettem. És azt válaszolta: „Én is tudok kicsit magyarul. Emberek vagyunk, megértjük egymást.” És beszélgettünk, magyarázgattam, hogy nem tudok jól románul. Mondta, ő se tud jól franciául, pedig élt Svácjban, a francia részen. Így mondta: „Az ember befogózik egyetlen nyelv igájába, elég teher egész életen át azt húzni.” A fordítással kapcsolatban azt mondta: „A vers olyan lakat a nyelven, hogy nem biztos, hogy egy másik nyelven kulcsot lehet találni hozzá.” Álkulccsal ne is próbálkozzunk, teszem hozzá. Magyarra a világirodalom színe-java le van fordítva. És óriási szerencsénk az, hogy nagy költőink fordítottak. Lehetséges, hogy a Kosztolányi fordította Rilke-vers jobban hasonlít Kosztolányira, mint Rilkére, de nem Pityipalkóra. És ez a nagy dolog. – Van-e Kányádi Sándor szerint legszebb magyar vers vagy legszebb magyar verssor? – Biztosan mindenki szerint más. De elmondok egy történetet. 1956 novemberének elején, amikor itthon lőttek, Jerevánban, Örményország fővárosában voltam romániai írószövetségi delegáció tagjaként. Petőfi örmény fordítója, egy örmény költő (oroszból fordította Petőfi verseit) arra kért, mondjak valamit magyarul – Petőfit, sajátot vagy mást –, a hangzásért. És akkor én azt mondtam: jó, de itt vagyunk együtt, orosz, örmény, bolgár, román kollégák, én egyedül magyar. Mindenki mondjon egy verset az anyanyelvén. Ennek fantasztikus sikere volt. Amikor rám került a sor, egy pohár pezsgőt töltöttem, és azt mondtam: „Most elmondok egy verset, nem Petőfi versét, nem sajátomat, hanem szerintem a legnagyobb magyar vers egyetlen strófáját. Nem tudom, örményül megvan-e, oroszul igen: Sztarij cigány. A vén cigány. „Húzd rá cigány, megittad az árát, ne lógasd a lábadat hiába; / Mit ér a gond kenyéren és vizen, / Tölts hozzá bort a rideg kupába. / Mindig igy volt e világi élet, / Egyszer fázott, másszor lánggal égett; / Húzd, ki tudja meddig húzhatod, / Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, / Sziv és pohár tele búval, borral, / Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.” Elmondtam az első strófát, és már csak arra emlékszem, hogy repülök, dobálnak föl a levegőbe. Ilyen sikere volt a magyar versnek és Vörösmarty Mihálynak Örményországban. – És a szép magyar szavak... Lehet-e beszélni legszebbekről? – Mindig a helyzet adja. Minden magyar szó szép. Ahogy a virágok gyönyörűek. Hányféle bokrétát lehet kötni belőlük! Az alkalom, az időjárás… a termés is meghatározza. – Hogyan lehet közelebb vinni az emberekhez a költészetet, a versek szeretetét? – Egyszer Kolozsváron kérdezték gyerekek: „Sándor bácsi, a mai modern magyar költészetből ki a példaképe?” Mondani akartam: Weöres Sándor. De ránéztem azokra a drága fiatalokra, és mondtam: Petőfi Sándor. Mert az igazi költő esetében – én még soha az életben nem mondtam magamról, hogy költő vagyok, ez egy bizonytalan foglalkozás – csak halála után derül ki teljes bizonyossággal, hogy az volt-e, aminek hitték őt, aminek hitte olykor maga is magát. Akkor derül ki, hogy az unokák, dédunokák érdemesnek tartanak-e valamit kézbe venni – most már nem is azt mondom, hogy elolvasni, meghallgatni esetleg, mert lehetséges, hogy egy hangzó és analfabéta magaskultúra jön létre. Ma többen hallgatnak verset, mint ahányan olvasnak. Ez biztos.Kértek már arra is, hogy szerettessem meg Arany Jánost középiskolásokkal. Mert a Toldival bajban vagyunk, mondták. „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja, / Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta.” Nem értik a diákok. Elmagyaráztam nekik. Akkor azt mondták: „Sirály!” Vagy Petőfi Hazámban című verse, amely így kezdődik: „Arany kalásszal ékes rónaság, / Melynek fölötte lenge délibáb / Enyelgve űz tündér játékokat, / Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad! // Rég volt, igaz, midőn e jegenyék / Árnyékain utószor pihenék, / Fejem fölött míg őszi légen át / Vándor darúid V betűje szállt…” Ezt tizenkilenc éves korában írta! Na – mondtam – gyerekek, ilyet csak Shakespeare Vilmos írt jobb óráiban. De gondolhatunk az Itt van az ősz, itt van újra című versre. Gyönyörű, ahogy nemzedékek tudják együtt szavalni Vancouvertől Buenos Airesig. – Kik a példaképei? – Olyan szerencsés vagyok, olyan atyai jóbarátaim voltak, mint Tamási Áron, Kós Károly, Nagy Imre zsögödi festőművész, Illyés Gyula és Márton Áron püspök. Az íróasztalom fölött Arany János és Petőfi Sándor mellett az ő arcképeiket őrzöm a falon. Édesapámnak és nekik köszönhetem olyan amilyen emberré válásomat. Sokat tanultam tőlük. – Mit jelent Erdély az Ön számára? – Ahogyan a Mikor szülőföldje határát megpillantja című versemben megfogalmaztam: a szívem kolumbusz árbockosárból / kiáltó matróza mikor / idáig érkezem // minden más táj csak óceán / ez itt a föld / a föld nekem. Kérdezett:BORSODI HENRIETTA/Magyar Kurír Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. január 23.Mozgalmasan kezdik az évetJó eredményekkel zárta az évet a Szigligeti Színház. Az elmúlt időszak történéseiről, s idei terveikről számolt be a vezetőség a pénteki sajtótájékoztatón. Jó eredményeket értek el, így követik a már elkezdett utat ugyanazzal az elkötelezett csapattal, mint eddig, mondta el Czvikker Katalin, a színház főigazgatója. A bérletes közönség száma 4100-ról 4700-ra nőtt, ez több mint tíz százalékos fejlődést jelent, s nagyrészt annak is köszönhető, hogy Novák Eszter művészeti vezető javaslatára a bérleteket egész évben értékesítik. Ezek a fajta bérletek három-öt előadásra vonatkoznak és 60-70 százalékos kedvezményt nyújtanak. Fontos, hogy nőtt a Szigligeti társulat fizető nézőinek száma, ugyanis a különböző statisztikák elkészítéséhez ezt a számot veszik alapul. Új formában „A közönség irányából tapasztalt támogatás arra ösztönöz bennünket, hogy még színesebb kínálattal gazdagítsák a térség kulturális palettáját. Így 2017-ben az előadások mellett számos fesztivál lesz, Arany János születésének 200. évfordulóját is megünnepeljük, egyúttal a Hubay Miklós emlékévre is készülünk. Szorosabbra fűzzük kapcsolatainkat a partnerintézményekkel és újabb együttműködéseket építünk ki az amatőr csoportokkal.” – mondta Czvikker Katalin. Áprilisban, új formában jelentkezik a HolnapUtán Fesztivál ötödik kiadása, ezúttal első sorban színházi programokkal várják majd az érdeklődőket, de az idei programban egy színművészeti szakos hallgatókkal közösen szervezett workshop is lesz majd. Harmadik alkalommal zajlik majd a Fux fesztivál, melyen profi báb-társulatok mutatkoznak majd be, s ezen belül is tartanak majd workshopokat is. Egyúttal az idén is megszervezik a már ismert alkotótáborokat. Turné Februárban négynapos turnéra készül a Szigligeti Színház – a Várad kulturális folyóirattal közösen mutatják be a nagyváradi kulturális életet Miskolcon. A programban szerepel többek között a Szigligeti Társulat két előadása, a Lilliput Társulat és a Nagyvárad Táncegyüttes egy-egy előadása, de lesz különleges Törzsasztal és Élő Várad performansz is. Novák Eszter, a Szigligeti Társulat művészeti vezetője azt hangsúlyozta ki: fontosak az előadásokon kívüli párbeszédek, a különböző szakmai események, például a Színházak Éjszakáját is váratlanul nagy érdeklődés kísérte, szeretnék az idén is megismételni. A felolvasó színház, a vendégelőadások, a szakmai beszélgetések arra mutattak rá: a „speciálisabb” programok iránt is van érdeklődés, így az idén is lesz például miniévad, melynek során vendég szakembereket hívnak meg. Március másodikán, Arany János születésnapján, Nagyszalontán kerül bemutatásra a költő verseiből összeállított Honnan hová című vers-est, amelyet Nagyváradon március 15-én láthat a közönség. Mint elhangzott, a HolnapUtán fesztivál során a fiatalok felé is szeretnének nyitni. Ami pedig a fesztivál programjait illeti: tárgyalások zajlanak a budaörsi színház Liliomfi előadásáról, továbbá a Hátrányos Helyzetű Angyalok Kara című különleges előadásról, melynek létrejöttét ifjúsági börtönökben végzett kutatások előzték meg. Előadások Dimény Levente, a Nagyvárad Táncegyüttes vezetője elmondta: januárban Nagyváradon tartja egyeztető gyűlését a Magyar Táncművészeti Szövetség, amelynek tagjai többek között a Nagyvárad Táncegyüttes által megszervezendő Erdélyi Hivatásos Táncegyüttesek Fesztiváljáról is egyeztetnek. Mint elhangzott, március 10-én lesz következő nagyszínpadi előadásuk bemutatója, a Györfi Csaba által rendezett Barbárok című táncszínházi produkció. A reformáció 500. Évfordulója alkalmából a Református Püspökséggel, az egyházkerülettel, valamint a Duna művészegyüttessel együttműködve szerveznek programot, hangzott el. Lélek Sándor-Tibor, a Lilliput társulat tagozatvezetője arról szólt: február folyamán a legkisebbeknek szóló Moha és Páfránnyal, tavasszal pedig a Tolkien meséjéből inspirálódott A sonkádi Egyed gazda című előadással készülnek. Bérletek A sajtótájékoztató során felhívták a figyelmet arra, hogy ebben az időszakban is megvásárolhatók a szabadbérletek, amelyek három-négy előadásra érvényesíthetők, szabadon választott időpontban. A közelgő fesztiválokra és vendégfellépésekre való tekintettel pedig a közönség figyelmébe ajánlják a Fesztiválbérletet, amely négy előadásra érvényesíthető. Minderről bővebben a www.szigligeti.rooldalon lehet tájékozódni. Neumann Andrea erdon.ro 2017. január 25.A Kamaraszínházban átadták az idei Kölcsey-díjakatA teljes értékű aradi magyar társadalom megnyilvánulása Amint azt előzetesen hírül adtuk, vasárnap a Magyar Kultúra Napján, az Aradi Kamaraszínházban szervezte meg a Kölcsey Egyesület azt a hagyományos, nagyszabású ünnepségét, ahol a nemzeti kultúránkban az elmúlt évben vagy időszakban kiemelkedőt alkotott személyeket Kölcsey-díjjal tüntetnek ki. A nemzeti imánk felcsendülését követően, a nagytermet megtöltő közönséget Fekete Károly, az Egyesület alelnöke, műsorvezető köszöntötte, aki az olaszországi autóbusz-balesetben elhunyt magyar fiatalok tiszteletére, egyperces néma felállásra kérte a résztvevőket. Ezt követően Józsa Tamás elszavalta Kölcsey Ferenc Huszt című költeményét. A továbbiakban Fekete Károly tekintett vissza nemzeti imánk megszületésének a történetére: 1823. január 24-én fejezte be Kölcsey Ferenc a halhatatlan költeményt, amely Erkel Ferenc zenéjével a népakarat jóvoltából nemzeti imánkká vált. Ezt 1989. után törvény is nemzeti Himnuszként szentesíti. 2003. óta – az RMDSZ és magánszemélyek támogatásával – ezen a napon osztja ki a Kölcsey Egyesület díjait azoknak az aradiaknak és nem aradiaknak, akik sokat tettek magyar nemzeti közösségünk kultúrájáért, haladásáért, megmaradásáért. A díjazottak kiválasztása két kritérium alapján történik: ne legyenek az Egyesület vezetőségi tagjai, illetve aktív politikusok, noha politikai eszközök nélkül nem lehet biztosítani a megmaradásunkat. A jelen rendezvény nem jöhetett volna létre az aradi önkormányzat és az ott dolgozó képviselőink, továbbá azoknak a képzőművészeknek a támogatása nélkül, akik a díjátadáshoz szükséges műalkotásokat ingyen biztosítják. Az idei ajándékokat Csernyánszky Judit, Steinhübel Zoltán és Simó Margit ajánlotta fel. Fekete Károly kitért az idén várható évfordulókra is, amelyek a figyelmet a magyar kultúrára irányítják: március 2-án lesz Arany János születésének a 200. évfordulója; februárban lesz 150 éve annak, hogy Ferenc József gróf Andrássy Gyulát kinevezte miniszterelnökké, majd júliusban magyar királlyá koronázták; ugyancsak júliusban a magyar országgyűlés szentesítette a kiegyezést, amelynek az 50 éve, a magyar szellemi és anyagi fejlődésében határtalan eredményeket hozott. Tulajdonképpen manapság is ontja a jótékony hatásait. Ugyancsak idén ünnepeljük a reformáció 500. évfordulóját, ami óriási jelentőségű mind nemzeti, mind pedig valláskultúránk számára. Április végén az Egyesület az Arad Megyei Múzeummal közösen egy olyan kiállítást szervez, ahol nemzeti relikviáinknak 100 darabját lehet majd megtekinteni. Végszavában tolmácsolta Bognár Levente aradi alpolgármesternek az üdvözletét, aki gyengélkedése miatt nem lehetett jelen a rendezvényen. „E napon jobban odafigyelünk kultúránkra, identitásunkra és hagyományainkra” A továbbiakban Jankó Andrást, az Egyesület elnökét kérte szólásra, aki beszédében méltatta a mindenkori Kölcsey-díjjal kitüntetett személyeknek a magyar kultúráért kifejtett munkáját. A sajtóban rendszeresen méltatták a kitüntetettek munkáját, ezért a kitüntetés egyben köztiszteletet is jelent. Annak a reményének adott hangot, hogy minden eddigi kitüntetett büszke a Kölcsey-díjára. Miután köszönetet mondott mindazoknak, akik részt vettek az ünnepség megszervezésében, kiemelte Ábrahám Zoltán érem- és szobrászművész nevét, aki évek óta készíti a Kölcse-díj érméit és dobozait. Mivel elfogytak az érmék, elkészített egy szilikon-másolatot, amivel jövőre új érméket lehet önteni. Erre azért volt szükség, mert az érmekészítő, Dinyés László elhunyt, akivel a kapcsolatot aradi barátja, Cziszter Kálmán tartotta, ő fizette ki az eddig készült valamennyi érmét, amiért ugyancsak köszönet jár neki. Jankó beszédét Kodály Zoltántól vett idézettel zártra. A továbbiakban, a műsorvezető az aradi Vox Angelicus vonósnégyesnek, a Kászoni Annamária énekével gazdagított műsorát emelte ki, ami a díjátadás közben, illetve utána következett. A jelenlévők köszöntésére kérte fel Faragó Péter RMDSZ-megyei elnököt, parlamenti képviselőt, aki üdvözlő szavait követően a Magyar Kultúra Napjának a világszerte történő megünnepléséről beszélt. „E napon jobban odafigyelünk kultúránkra, identitásunkra és hagyományainkra. Nekünk aradi és Arad megyei magyaroknak nagy előnyünk, hogy évente e napon együtt vagyunk, együtt ünnepelünk olyan személyiségeket, akik az elmúlt években vagy évtizedekben a megyeközpontban, illetve a megyében nemzeti kultúránkban letették a névjegyüket. A tény, hogy vannak olyan személyiségeink, akik a kultúránkban, a hagyományaink ápolásában, a megtartásában maradandót alkotnak, azt támasztja alá: noha egyre kevesebben vagyunk, de vannak céljaink, van közös jövőnk, amiért a közösségünk tagjai megpróbálnak a legtöbbet tenni. Gratulálok a kitüntetetteknek, illetve magam és az érdekvédelmi szervezet nevében köszönetet mondok a Kölcsey Egyesület vezetőségének a mai szép ünnepségért, de az egész évben folyamatosan szervezett programokért is, ahol az aradi és a megyei magyarság összegyűlhet, együtt ünnepelhet, közösen tervezhet.” Miután köszönetet mondott, illetve gratulált a szervezőknek és a kitüntetetteknek egyaránt, mindenkinek jó egészséget kívánt a maga és az érdekvédelmi szervezet nevében. Laudációk, díjátadások Fekete Károly az Egyesület vezetősége nevében köszönetet mondott az RMDSZ-nek és az aradi tanácsnak a folyamatos támogatásért, majd felkérte a díjátadásra Jankó András elnököt és Berecz Gábor titkárt. Az első díjazott, Cziszter Kálmán építészmérnök, városvédő munkájának az értékelésére Ujj János helytörténészt kérték fel, aki előrebocsátotta: Cziszter Kálmánnal négy évig egy osztályba járt, az iskola egyik eminens tanulója volt. Építészmérnökként a város igen sok házának az épület-gépészeti és statikai terveit készítette el, de nem ezért kapja a kitüntetést, hanem az 1970-es évektől elkezdett közéleti munkájáért. A Művelődés című folyóirat által Nagyváradon szervezett műszaki-tudományos konferenciáról hazajövet Toró Tibor akadémikussal egy személyvonat fülkéjében megbeszélték, hogy az Aradon jól működő Kulturális Tudományos Egyetem mintájára, másfajta tudományos egyetemet indítsanak be, azzal a megjegyzéssel, hogy a román ipart kívánják vele támogatni. Cziszter Kálmán olyan jól megszervezte a jelzett Egyetem előadássorozatát, hogy akkor, amikor 3 magyarnak a találkozója bűnnek számított, a jelzett előadásokon 60-80 érdeklődő is gond nélkül találkozhatott. Cziszter Kálmán olyan előadókat hívott meg, akik azelőtt az anyanyelvükön soha nem szólaltak meg, de kolozsvári és temesvári egyetemi tanárok is megfordultak e rendezvényeken. Cziszter Kálmán tudományos munkát is végez, szakfolyóiratokban is közöl. Maga nagyon büszke, amiért a Szántay Lajosról írt könyvében egy fejezetnek a megírását elvállalta. Miután gratulált a kitüntetetteknek, Ujj János abban a reményében zárta értékelőjét, hogy ezt egy másik osztálytársának a kitüntetésén is megteheti majd. Cziszter Kálmán megköszönte a Kölcsey Egyesületnek, amiért egy mérnököt is méltónak talált a kitüntetésre, egy gondolat erejéig visszatért az említett előadás-sorozatra, amely 150 rendezvényt ért meg, számos erdélyi személyiség közreműködésével. Az épített örökségünk védelmében végzett munkájáról kifejtette: az összefüggött azokkal a közéleti feladataival, amelyeket a forradalom után ráosztott az élet. A munkájához nagy segítséget kapott a családja, főként a felesége részéről, továbbá az egykori tanárai és iskolatársaitól, nem utolsó sorban a kollégáitól. Éppen ezért Ujj Jenő, Cristian Miloş, Anghel István és Sándor István építészek nevében is vette át a kitüntetést. A továbbiakban a Tóthpál Béla elsőhegedű, Miskovits Tibor másodhegedű, Kászoni László mélyhegedű és Pataki Károly gordonka által alkotott Vox Angelicus műsora következett, Kászoni Annamária énekes közreműködésével. Előtte azonban Kászoni László adott hangot az aradi magyar zenekultúrát méltató szavainak. E rendezvényeken aradiak játszanak, énekelnek aradiaknak, mint egy valódi nagycsaládban. Előbb Brahms VI. magyar táncát adták elő nagy átéléssel, majd Kászoni Annamária kiváló énekkvalitásait megcsillogtatva, Arany János Rabgólya, illetve Petőfi Sándor Tortemetés című megzenésített verseit szólaltatták meg. A következő laudáció előtt Fekete Károly műsorvezető pontosított: az Egyesületnek az a törekvése, hogy érzékeltesse: az Arad megyei magyarság megfogyatkozva is egy teljes, tökéletes társadalmat képez, amelyben vannak építészeink, tanáraink, képzőművészeink, zenészeink és íróink, tehát nem vagyunk egy, a sebeit nyalogató maradék, amely néphagyományok alapján állít össze néha valamilyen programot. „Mi a szülőföldünkön élni akaró, jövőtervező közösség vagyunk, az is akarunk maradni!” A következő díjazottakkal kapcsolatban megjegyezte: örvendünk, hogy manapság van egy Kamaraszínházunk, de volt valamikor Nemzeti Színházunk is, aminek a történetét a Piroska házaspár, Katalin és István által összeállított, az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában Aradi Magyar Színháztörténet I. címmel már megjelent, míg a II. óriási kutatómunkát igénylő kötet már nyomdakész állapotban van, kiadóra vár. A színpadra kérte a Piroska házaspárt, akiknek a munkáját Réhon József nyugalmazott tanár, közíró méltatta. Azt a kolozsvári Babeș–Bólyai Tudományegyetem elvégzése után, 15 munkahelyen keresztül, kétszer 44 évi pedagógus-szolgálat jellemzi, ami a legbeszédesebb. A Piroska házaspárnak a 18 évi, Arad megyei szolgálata valahogy figyelmen kívül maradt, elmaradt a köszönet, az elismerés. Elsősorban nem ezért ítélték nekik a díjat, hanem azért a kitartó kutatómunkáért, aminek az eredményeit évkönyvekben, folyóiratokban, illetve az aradi magyar színháztörténetről írt kötetükben láthatjuk viszont. Az első kötetnek a bemutatóján azt mondta: a Piroska házaspár színháztörténetének ott kell lennie az aradi olvasóközönség polcain, Márki Sándor kötete mellett. Értékelője végén Réhon József átadta a maga tréfás, de jelképes ajándékait, majd a Kölcsey-díj átadására került sor. A Piroska házaspár tagjai egyenként mondtak köszönetet az elismerésért. A vasárnapi lélekemelő rendezvényt a Vox Angelicus és Kászoni Annamária magas színvonalú előadásának második része zárta, majd az Egyesület által felajánlott szeretetvendégségen még sokáig, kellemes baráti hangulatban beszélgettek a résztvevők. Balta János Nyugati Jelen (Arad) 2017. január 30.„Még mindig ott élünk a romantikában”Bemutatták Lövétei Lázár László Alkalmi című verseskötetét Bár sokan csak legyintenek az alkalmi költészetre, az alkalmiság korántsem ördögtől való: valamilyen apropója mindig van annak, hogy az ember hozzáfog egy újabb vers megírásához. Az értékét pedig egyáltalán nem csökkenti az, hogy az alkalom szülte, kiváló példa erre Vörösmarty Mihály A vén cigány című költeménye, amely a magyar irodalom legeslegnagyobb verse – vallja Lövétei Lázár László költő, műfordító, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője, akivel a Sétatér Könyvek sorozatban megjelent Alkalmi című kötete bemutatóján találkozhattak a kolozsváriak. A Bulgakov kávézóban szombat este tartott rendezvényen a szerző kifejtette: alaposan végiggondolta az elmúlt időszakban, hogy a magyar irodalomban vajon kire vonatkozhat a romantikából megörökölt értelmezés, miszerint sokan médiumként tekintenek a költőre. – Lehetne akár Weöres Sándor, akit a valaha élt legnagyobb költőnek tartok világviszonylatban. Költői léte tényleg egy hihetetlen, szemkápráztató és felülmúlhatatlan tűzijáték, olyan, mintha a feje körül folyamatosan csillagszórók pattannának és robbannának. Csakhogy ez sem igaz. Éppen ő az, aki A vers születése című doktori disszertációjában mérnöki pontossággal leírja, hogy szó sincs erről; elvégre tudás, érzés, tapasztalat, élmény szükséges, és egy kis tehetség sem árt… Mindennek együtt kell működnie ahhoz, hogy egy vers megszülessen – magyarázta Lövétei Lázár László. Három olyan esetre tért ki, amelyek ma is elevenen élnek benne. Mindhárom igazolja az alkalmiság helyénvalóságot, Magánzsoltárcímű verse születésekor például esküvőre készültek. – A feleségem már rég kivasalta az ingemet, én pedig továbbra is ott ültem, és gyönyörködtem, hogy milyen szép a vers. Jött magától. Az Ötödik ecloga esetében a súgó mindössze annyit mondott: most kell leülni és megírni – elevenítette fel. Ugyanígy pontosan emlékszik a mostani kötetbe is bekerült Ködök keletkezésének körülményeire: eredetileg csak annyit tudott, hogy verset kell írnia Király László költő hetvenedik születésnapjára, de fogalma sem volt arról, hogy miről szólna majd a költemény. – A feleségem Pestre ment konferenciára, és én levittem Domokoson a vasútállomásra. Sűrű köd volt. Adott pillanatban beugrott egy kép a Fény hull arcodra, édesem című Király László-novellából készült filmből, amikor a lovasok elővágtatnak a ködből. Elvittem a kölköket iskolába, oviba, és mire beértem a szerkesztőségbe, már kész volt a vers. Ez is alkalomszerű, előhívta valami – fejtette ki. Az Alkalmit Király Zoltán költő, a Sétatér Kulturális Egyesület elnökének felkérésére állította össze, ez a folyamat teremtett lehetőséget arra, hogy az alkalmiságon és a mai ember romantikához való viszonyán eltűnődjön. – Még mindig ott élünk a romantikában. Állítólag már rég véget ért, de szerintem ez nem így van. Most talán véget fog érni, de ebben sem vagyok egészen biztos – fűzte hozzá, és bízik abban, hogy lesznek olyan olvasók, akik a kötet forgatása során vele együtt elgondolkodnak ezeken a dolgokon. A költőt sem kell piedesztálra emelni, ugyanolyan ő is, mint bárki más, lehetne sorolni a hétköznapi eseményeket, történéseket, amelyek ezt alátámasztják: „hazamegyek, elviszem a gyermekeket óvodába vagy iskolába, ahogy kitavaszodik, remélem, hogy bárány is születik, lekaszálom a kertet… És lesz néha vers, jobb, rosszabb, ennyi.” Két ciklusba (-nak/-nek és -ról/-ről) rendezte a verseket, hexameterek és képversek, gyermekversek és balladaszerű költemények egyaránt szerepelnek a könyvben. Nem véletlen a műfaji változatosság, hiszen eleve mindegyik vers kéri a maga formáját, az sem meglepő, hogy egyik-másik haikuban íródott. Lövétei Lázár László szerint, ha az ember belekényszeríti magát a nagyon hideg sablonba vagy az amúgy biztonságos öntőformába, „az eleve olyan is lesz”. Az est folyamán Egyed Péter filozófus részletesen kielemezte a szerző által füzetnek titulált kiadványt, a megfelelő szerkesztettség mellett erényének nevezte azt is, hogy megmutatja: miként „van benne ez az ember szűkebb és tágabb világában, Csíkszentdomokosában, és Csíkszentdomokos a nagyobb pátriában. Ugyanakkor saját lelkiségét is elénk tárja, valamint kapcsolatát ezzel a néha ellenséges, néha barátságos környezettel”. – Túl azon, hogy kitűnő líra olvasói lehetünk, azt a pályát is megtaláljuk, ahol az Arany János-i nyelv és bizonyos értelemben a versideál összetalálkozik a mai nyelvhasználattal – hangsúlyozta a filozófus. Szabadság (Kolozsvár) 2017. február 3.Szilágysági barangolásokA maga nemében páratlan gazdagságú néprajzi tárlat színhelye néhány napja az Apáczai Galéria, amely évek óta teret biztosít a hasonló, honismereti jellegű megnyilvánulásoknak. Önmagáért beszél, ahogyan fáradságot nem ismerve a kétnapos rendezvényt magától értetődő önzetlenséggel felkarolta az ügyben érdekelt, a szilágyság szellemi-néprajzi javait kutató, azt megőrizni és az elkövetkezendő nemzedékek számára átörökíteni akaró több közismert személyiség. A fentiekben megfogalmazódó gondolatok jegyében üdvözölte Vörös Alpár, az Apáczai Csere János Elméleti Líceum igazgatója a szilágysági vendégeket és a kolozsvári közönséget, kifejtve azon véleményét, miszerint a líceum életében jelentős szerepet töltenek be az ilyen, immár többéves hagyományra visszatekintő honismereti rendezvények, amelyek erősítik diákjainkban a szülőföld iránti szeretetet és ragaszkodást. Nem is beszélve arról, hogy az évenként megismétlődő hasonló jellegű, ihletadó rendezvények mentén, a programban részt vevő diákok kezenyomán érzékletesen kifejező, ugyanakkor tárgyszerűen hiteles képzőművészeti alkotások születnek, amelyeket nemcsak az Apáczai Galériában, hanem Kolozsvár és Erdély más kiállító-helyiségeiben is megtekinthetnek alkalomadtán az érdeklődők. A péntek délután sorra került megnyitó már kezdeti „hangleütésében”sokat sejtetett ezen kétnapos néprajzi esemény jellegének szándékából, miszerint nemcsak elméleti vonalon, hanem érzékletesen hiteles népművészeti produkciók (néptánc, ének, citerazene) révén is igyekezett mintegy „illusztrálni”a színvonalas, ugyanakkor a nem szakemberek számára is követhetően érdekes, vetítőképes előadásokat. Mindennek megvalósítása érdekében különösen sokat tett Szabó Attila, a zilahi múzeum muzeológusa, aki az általa meghívott „Zilahi Csuprosok” gyermek citerazenekar, valamint Süle Ádám népdalénekes egyetemi hallgató közreműködését igénybe véve, jelentős részt vállalt a tárlatrendezésben és annak megnyitásában, illetve az aznapi és másnapi ismeretterjesztő konferencián közreműködő előadók névsorának kialakításában. A tárlat és a rendezvény egészének kiemelésre méltó komponense a Posta Rozália népművész-oktatónak a szilágysági, és azon belül hangsúlyosan a szilágynagyfalusi varrottasokat és szőtteseket felvonultató rendkívül gazdag gyűjteménye, illetve annak általa történt közvetlen hangnemű, szakszerű bemutatása. Amint megtudtuk tőle, a középkorban a jobbágyoknak nem volt szabad ugyanazt a mintázatot, illetve textíliát használni, mint a főuraknak. Idők múltán viszont ezen tilalom lassanként lazult, és „menetközben” saját maga számára is „kamatoztatta” a falu népe az udvarházakból ellesett tudásanyagot. Tanulságos volt, amint a megnyitóünnepség alkalmával Rozália néni a tárlaton látható anyagon – az 1800-as évekből eredeztethető daraboktól kezdve, az 1970-es évekkel bezáróan – lépésről-lépésre haladva bemutatta a különböző időszakok szövés- és varrásmódjainak alakulását, illetve ízlésmódbeli változását. Megismerhettük, hogy a szövés-varrás alakulásában milyen fontos szerepet játszott a „kelengye”, mint a lányok férjhezmenetelének elengedhetetlen „tartozéka ”, amelyet ökrös szekérrel, a falu szemeláttára vittek a legényesházhoz. A kelengye tulajdonképpen a hétköznapi és ünnepnapi életvitelhez szükséges „kellékeket” tartalmazta, mint pl. a komakendők, komatálak, asztalterítők, falvédők, vőfélykendők, különféle ruhaneműk stb. Ugyancsak a péntek délutáni megnyitó alkalmával Kovács-Kurucz János történelemtanár előadásában ismerkedhettünk meg Petri Mórral (1863–1945), Ady Endre zilahi magyartanárának a hat kötetben 1901–1904 között megjelentetett Szilágy vármegye című monográfia szerzőjének életútjával, aki ezen főművével mintegy irányt szabott, hivatkozási alapot biztosítva az utána következő, ilyen irányban elkötelezett történészek számára. Tulajdonképpen maga az előadó, Kovács-Kurucz János is részben Petri Mór nyomdokain haladva állított össze és készített el kiadásra négy kötetet a Szilágysági magyarok című képes krónika sorozatából, amelynek első darabja, a Szilágysági magyarok című, a Kriterion gondozásában 1991-ben megjelent monográfia, amelynek szerzői között találjuk többek mellett Wolf Rudolfot (az Apáczai-líceum néhai igazgatóját), Egyed Ákost, Sipos Gábort, Szabó Zsoltot, Vicsai Jánost, Gáspár Attilát, Kovács-Kurucz Jánost. Dáné Tibor, a Művelődés főszerkesztője ismertette a folyóirat Tövishát című, a Szilágyság ezen karakterisztikus arculatú tájegységét bemutató mellékletét. Néhány, a melléklet tartalmára utaló cím: Népi építkezés a Tövisháton (Sipos Gábor), Etnikai egyensúlyhelyzetek, lokális együttélési modellek (Biczó Gábor), A hagyományőrző szilágysági néptáncmozgalom (Szőke Anna),Hagyományőrzés Szamosardón (Kis Tóth Ilona). Csepei Mária magyarszakos tanár, a szombati értekezlet nyitányaként a kárásztelki ragadványnevekről értekezve elmondta, hogy ezek alkalmazását az amúgy református környezetű katolikus településen fellelhető kisszámú családnév (Szabó, Kovács, György, Lőrincz, Nagy) tette elsősorban szükségessé. Amint kifejtette a ragadványnevek egy része viselőjének testi tulajdonságára utal: hosszú, kövér, mázsás, szőke. De utalhat az adott személy foglalkozására: asztalos, tejes. Tudásszintjét is jelezheti: „busma” (buta). Becenevek: Palcsi, Kingácska, Katácska. Oláh Mihály lelkész vetítőképes előadásában a szilágysági középkori templomok közül mutatott be néhányat, szakszerűen élményszerű előadásban. Elmondása szerint az egyik legrégebbi a XIII. század közepe táján épült románkori freskótöredéket őrző, ugyankkor koragótikus jegyeket is (pl. a nyolcszögletű torony) hordozó somlyóújlaki templom. Különös érdekessége a falba épített oldalkarzata. A továbbiakban szó esett a gótika előhírnökének tekinthető krasznai templomról, a kusalyi kifinomult, eredetileg ferences kolostortemplomról, amelynek nyugati fekvésű, szamárhát-íves portáléja Enzt Géza művészettörténész szerint kassai mintaképre utal. Megismerkedhettünk a késő gótika egyik példájával, a méreteiben is impozáns szilágynagyfalusi templommal, valamint a kolozsvári Farkas utcai templom „kistestvérével”, az 1480-as évek után épült magyarkeceli késő gótikus, fatornyos templommal. A XIX.–XXI. századi szilágysági néprajzi kutatások eredményeicímmel, Czégényi Dóra egyetemi adjunktus előadásában közelképbe kerültek mindazon néprajzkutatói törekvések, amelyek meghatározták a Szilágyság néprajzi értelemben vett arculatának megrajzolását, feltérképezését. Elmondása szerint mindezt olyan, a Szilágyság iránt elkötelezett személyiségek tartották feladatuknak, akik alapképzettségüket illetően nem tekinthetők néprajzkutatóknak. Úttörőnek bizonyult többek között Kőváry László (1819–1907) Föld-és országtani vázlatok Szilágyságról című műve. Jelentős szerepet játszott Szilágyság megismerése terén Kincs Gyula (1859–1915) polihisztor, a koedukáció egyik előfutára, aki szerint Szilágyság Magyarország kapuja, határ Erdély és az Alföld között. Az előbbiekben már említett Petri Mór a „mezsgye” kifejezést használja Szilágyság földrajzi helyzetére vonatkozólag, fontosnak tartva többek között a szilágysági ünnepkörök, halottkultusz, népgyógyászat, babonák tanulmányozását. A Szilágyság elkötelezett kutatói voltak még többek között Biró Lajos (1856–1931) világhírű zoológus és Boér Miklós (1859–1915), a Magyar Nyelvőr című szaklap elindítója (1872), a Szilágyság népeiről című kétkötetes mű szerzője. A XX. századi szerzők és műveik közül említésre került Beke György Szilágysági hepehupája (1976), a könyv címét illetően immár emblematikussá vált kötete, továbbá dr.Kós Károly, Szentimrei Judit és dr. Nagy Jenő Szilágysági magyar népművészet, valamint Almási István Szilágysági magyar népzene című kiadványok. Mivel Gáspár Attila zenetanár és népzenekutató személyes okoból adódóan nem lehetett jelen a szombati értekezleten, az őt helyettesítő Szabó Attila által „tolmácsolt” szöveg alapján megtudhattuk: a szilágysági népi énekek, népdalok első lejegyzőit, felhasználóit a reformáció évszázadában kell keresnünk. Említésre méltónak találta, hogy olyan jeles költők, mint Balassi Bálint, Ilosvai Selymes Péter vagy a későbbiekben Arany János –, akinek ősei Szilágynagyfaluból költöztek Nagyszalontára –, költeményeiket, verseiket gyakran népdalokra szerezték. Nem is beszélve arról, hogy Arany János maga is fontosnak tartotta az általa ismert népdalok, énekek, gyermekdalok, diákdalok lejegyzését. Tudni kell viszont azt is, hogy a szilágysági magyar népdalok (talán) első tudatos lejegyzője a szilágyperecsenyi származású Boér Miklós (1857–1905) volt. A szilágysági népviselettel és néptánccal Lelik Berta néptáncoktató, illetve az általa irányított krasznai Bokréta táncosainak közreműködésével ismerkedhettünk. Az előadó nagyfokú szakértelemmel szólt a tövisháti, illetve a berettyómenti és a krasznamenti viselet sajátosságairól, miközben a közönség „életközelből” figyelhette meg a táncospárok öltözékén, illetve a kiállításon szereplő ruhadarabokon az elmondottakat. Ugyanezen életszerűség jellemezte a különféle szilágysági néptánc változatok ismertetéséhez fűződő előadást is, amely során közelképbe került többek között a tövisháti „kétlépéses csárdás”, a Kraszna- és Berettyó-menti „kettős csárdás”, „gyors csárdás” és „ugrálós”. László László történelemtanár a szilágysági személyiségekről tartott előadásában szükségesnek tartotta megjegyezni, hogy a teljesség igénye nélkül teszi mindezt, hiszen rendkívülien gazdag ilyen tekintetben a „választék”. A többi előadó által is említettek mellett többek között szükségesnek vélte kiemelni a „zsibói bölény” idős Wesselényi Miklós és az „ árvizi hajós” ifjú Wesselényi Miklós személyét vagy a Szilágysámsonon született Szikszai Lajos honvédhadnagyot, aki az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc idején hősiesen harcolt, majd jelentős szerepet játszott a vasúthálózat szilágysági „meghonosításában”, jelentősen hozzájárulva a Wesselény-szobor Zilah főterén történő felállítása ügyéhez. Szabó Zsolt, a Művelődés című folyóirat nyugalmazott főszerkesztőjétől megtudhattuk, hogy a Szilágyságot jószerint immár szülőföldjének tekinti, jóllehet csak az idők folyamán került ezen tájegységgel egyre szorosabb kapcsolatba. Érzelemteljes és személyes emlékekben bővelkedő előadásának (és a kétnapos honismereti rendezvénynek is akár!) a mottója lehetne azon gondolat, miszerint létezik egy örök Szilágy és egy felfedezésre váró Szilágy...! A konferencia záróakkordjaként hangzott el Szabó Attila Szilágysági fazakasság című vetítőképes előadása, amely során –, mint ezen népművészeti ágazat iránt különösen elkötelezett gyűjtő és kutató – kiemelten beszélt a désházi népi kerámiának, mint olyanak a Szilágyságban (és nemcsak) betöltött kivételes szerepéről. A tárlat anyagában is megtekinthető a komaszilkék, tányérok, csuprok, vizes korsók forma-, motívum- és színvilágának elemzése során, kitért a népi fazekasság olyan helyszíneinek bemutatására is, mint Zilah, Kraszna, Szilágysomlyó, Tasnád. A rendezvény egyik fő mozgatójaként Szabó Attila szükségesnek vélte megosztani azon gondolatát, miszerint elégtételt jelent számára, hogy hozzájárulhatott a tárlat létrehozásához, valamint előadóként az értekezlet tartalmasabbá tételéhez. Ugyanakkor kifejezte abbéli reményét, hogy a rendezvény és azon belül a kiállított népművészeti anyag inspiráló ereje megtermékenyítőleg hat az Apáczai-líceum diákjai alkotófantáziájára, amelynek eredményeként olyan minőségi gyermekalkotások születnek, amelyeket alkalomadtán Zilahon és a Szilágyság más településein is érdemes lesz majd bemutatni. (A Szilágysági barangolások című, január 27-e és 28-a között lezajlott honismereti rendezvény alkalmával megnyitott tárlat megtekinthető február 20-ig, munkanapokon 14-20 és szombaton 9-20 óra között. SZÉKELY GÉZA Szabadság (Kolozsvár) 2017. február 4.Csak tiszta forrásbólTovábbra is onnan meríti témáit Kolozsvári Puskás Sándor. Az 1975-től Marosvásárhelyen élő szobrászművész idén júniusban tölti 89. esztendejét. Rendezvényeken már nemigen találkozhatunk vele, egészségi állapota akadályozza mozgását, szellemi frissessége, alkotókedve azonban töretlen. 2016-ban elsősorban ötvösművészete gyümölcsözött. A napokban tizenöt művészi reprodukciót juttatott el a Múzsa-szerkesztőnek, tavalyi keltezésű vörösréz és tombak (rézcink-ötvözet) dísztálak, domborítások. Az egyik közülük a Bartók ihlette Cantata profana. Ezt mellékletünkben is közzétesszük. Többségük a szobrász korábbi munkáinak felújított változata. A Menekülő csirke eredetije például 1960-ban készült. A régi Kolozsvári Puskás Sándor-alkotások közül különben a következő hónapokban biztos sokfelé népszerűsíti majd a média azt a szobrot, amelyet a művész 1957-ben mintázott. Arany János egész alakos gipszmása a költő nagyszalontai emléktárgyai közé került a Csonka toronyban levő múzeumba a nagy barát, Petőfi Sándor ugyancsak Puskás alkotta szobrával együtt. A 2016-os keltezésű vörösréz munkák közül a Szarvas, a Galambos, a Kakasos, a Bivalybikás, a Berbécses, a Muflonos, a Bivalyos dísztálat is megörökítette a fotó. Tombak mű a Baglyos, a Bivalyos dísztál és a Kukorékos, a kiskakas, illetve a Mátyás-holló, amely szintén jellegzetes motívum a Kolozsvári Puskás Sándor -életműben. Az ötvös 700 éves szülővárosának is szép vörösréz emléket állított. Az említett ötvösmunkák a fénykép tanúsága szerint mind ott sorakoznak a művész műterem-otthonának a falán és a heverőn. Előtérben a szobrász és szeretett kisunokája. Jó egészséget kívánunk nekik! Remélhetőleg hasonlóan beszédes felvételeket mutathatunk be róluk jövőre is, amikor Puskás Sándor megünnepli majd a 90. születésnapját is. Nagy Miklós Kund Népújság (Marosvásárhely) 2017. február 4.A promenád átfestett padjaiBeszélgetés Bogdán László költő-íróval a végső látomásról szülővárosa, élettere, Sepsiszentgyörgy egyre inkább képzeletbelivé válik benne. Egyébként is mindig máshol szeretett volna lenni, bárhová is érkezett. Bogdán Lászlót arról is kérdeztem, milyen viszonyban van Vaszilij Bogdanovval. – Milyen Sepsiszentgyörgy él önben? A fiatalban, a sikeres költőben-íróban, a mai Bogdán Lászlóban? – Sokat kerestem erre választ, ennek megfelelően sokat is írtam róla. Ahogy telik az idő, egyre erősödik bennem egy képzeletbeli Szentgyörgy képe. Ez a város nyilvánvalóan már nem a kamaszkoromé, ahol mindenki ismert mindenkit, ahol bármennyire is bornírt és félnótás volt a városlakók nagy része, mégiscsak érződött valami otthonosság. Megnőtt, már nem az a patriarchális kisváros, amely az én fiatalkoromban volt. – Ez sima nosztalgia, vagy egyszerűen ma is a régi várost szereti? – Kérdéses, hogy szeretem-e, vagy én is háborúban állok vele, mint Csiki László barátom, aki írt is egy Háborúk című vallomást. Tény, hogy fiatalkorom regényeinek színtere Sepsiszentgyörgy, azóta viszont elköltöztem erről a promenádról. Más vidékre, más vizekre. – Miért? Átfestették a promenád padjait? – Úgy éreztem, hogy már az 1981-ben elkezdett, 1989-ben befejezett Promenád című regénytrilógiám, később pedig azok a részei is – Az agitátorok éjszaka és A szoros délben –, amelyek a nyolcvanas években nem jelenthettek meg, részben már elmennek más terepre. A kilenc történet részben Bukarestben játszódik, a Fekete-tenger partján egy hajón. Részben pedig egy álomvilágban, ami azt a kérdést is felveti, hogy milyen mértékben volt reális az a város, amiről én írok. Létezett-e egyáltalán, vagy csak bennem volt meg? De ezek a kérdések már nem foglalkoztatnak. A kilencvenes években írt, Az ördög Háromszéken című regényemmel bizonyos mértékig még a Promenád világát folytatom, de már másként, előtérbe kerülnek a mellékszereplők, főként Hutera Béla, egyik visszatérő hősöm. Az ő élettörténete folytatódott a Drakula egyik fejezetében, de ezekben épp csak feldereng Szentgyörgy. – Soha nem tartott tőle, hogy egyszer csak szembejön az utcán Hutera Béla vagy másik hőse? – Nem, mivel bármennyire is életszerűnek tűnő történetek szereplői, ezek a történések fikciók. Mi a fikció, és mi az élet? – mostanában ez kezdett foglalkoztatni. Igaza lehet a vak argentin látnoknak, miszerint a valóság tulajdonképpen illúzió. Viszont azt is jelezte, hogy amit egyszer leírt egy könyvben, bármikor valóságossá is válhat. Ezekkel nem szabad játszani, és mégis játszunk, mert rá vagyunk szorulva. – Fiatalkorában ön is rászorult erre a veszélyes játékra? – Én akkoriban nem írtam, hanem olyan emberek között éltem, akik vagy írtak, mint Csiki László, vagy verseket mondtak, titokban, mint Visky Árpád. Ültünk egyszer nála, és megkérdezték tőlem: te is írsz? Persze, mondtam, majd hazamentem, és kínomban megírtam az első úgynevezett versemet, a Halotti beszédet. Aztán írtam egy elbeszélést Talán az ördög címmel, amelyet elküldtem az Ifjúmunkásnak, s azzal felfedeztek. Az Igaz Szóban Székely János költő-szerkesztő A selejt lázadása címmel írt egy amerikai beatköltőket elutasító pamfletet az akkoriban megjelent Üvöltés című antológia kapcsán. Ugyanakkor közölte névtelenül egy jobb sorsra érdemes szentgyörgyi fiatalember versét, ez volt a Halotti beszéd. Az írás és a névtelenül megjelentetett vers nagy visszhangot váltott ki, reagált rá Gál Ernő, Sütő András, Szilágyi Domokos és Lázár László is, nevetségesnek tartva, hogy 1967-ben egy szentgyörgyi fiatalt tesz felelőssé Amerika állapotáért. Ennek következtében kiutaltak viszont a versért egy 200 lejes honoráriumot, épp sorkatona voltam, a pénzből meghívtam az egész szakaszt. Ez volt az első nagy írói sikerem, a botrány pedig arra is jó volt, hogy így kapcsolatba kerültem az említett írókkal. – Újságírói utazgatásokkal és íróasztal melletti munkával, no meg a Sugás, majd a Kripta vendéglő értelmiségi törzsasztalánál teltek a következő évek. Milyen volt az akkori Románia-képe? – Dali Sándor főszerkesztő 1971-ben egyéves bukaresti fejtágítóra küldött, akkor ismerkedtem meg a főváros kulturális életével, tele hatalmas egyéniségekkel, akiket a kommunista hatalom már igyekezett kiszorítani az országból. Megismerkedtem a nagy román írók műveivel, a székely falvak világa mellett ekkor kezdett érdekelni a Balkán is, ez a furcsa, jellegzetes katyvasz, amelybe mi, magyarok úgy csöppentünk bele, mint légy a tejbe. Ám miközben a két világ párhuzamosan kezdett hatni rám, már egyikben sem éreztem magam igazán otthon. – Volt, ahol mégis otthonosan érezte magát? – Útközben. Ha elmentem, visszavágytam, ha itthon voltam, máshol szerettem volna lenni, sehol nem volt otthonosság-érzésem. Utazni akartam, meg akartam ismerni a világot. Igazából nem is törekedtem arra, hogy valahol megállapodjam. Szerencsére, teszem hozzá. Azért is írok, hogy valahová eljussak végre. Az egyik Vaszilij Bogdanov-versben kérdésként fogalmaztam meg: a végső látomásig. Ha van ilyen. Amint lehetett, nekiindultam a világnak, de nemcsak Bécs irányába, egy ösztöndíjjal több hetet töltöttem például Oroszországban. Aztán egy társasággal hajóztam az Adrián, régi vágyam volt hajóról nézni a csillagokat, mint hajdanán a rómaiak, mint egyik kedvenc íróm, Marcus Aurelius. 1990 után azt folytattam, amit korábban elkezdtem, a regényeim immár sminkeletlenül jelenhettek meg. Egyre bonyolultabb lett azonban minden, jöttek meglévő művek átiratai, majd a szerepek, először a Csáth Géza-ciklusban, majd Az erdélyi Madonnában, aztán a Ricardo Reisben, aki Pesoa egyik alakmása. Végül pedig jött Vaszilij Bogdanov. Kovács András Ferenc „találmánya”, aki Asztrov doktor, a kitalált költő, KAF orosz alakmása verseit írva az egyiket nekem, Vaszilij Bogdanovnak ajánlotta. 2007-től kezdtem írni a Vaszilij Bogdanov-verseket, négy könyv már megjelent. – Egyfajta mágikus realizmus bontakozik ki ennek a „rekonstruált” költőnek az életművében? – Miért ne? Mindig is a kiszolgáltatottságról akartam írni, az autentikus létezés esélyei érdekeltek, és úgy éreztem, arról a kiszolgáltatottságról, amelyben a huszadik század költői voltak, mégiscsak egy orosz-szovjet költő jelmezében tudok leginkább írni. Előbb megalkottam Bogdanov életrajzát – fiatalkorában Párizsban élt, 1925-ben hazatért, és rázárult a Szovjetunió kriptafedele –, majd a biografikus verseit, ami azt jelenti, hogy a versei levezethetők az életrajzából. Egész jó viszonyban vagyunk egymással, időnként az az érzésem, hogy ténylegesen él, vele álmodom. Tíz éve betölti a mindennapjaimat. – Az 1990-et megelőző időkben írt regényei hőseinek nagy részét különösebb zökkenő nélkül átköltöztethette az új világba. Ennyire a jövőbe látott? – Nem, a kommunista időkben úgy éreztem, hogy amúgy is az íróasztal fiókjának írok, s ezért kikapcsoltam az öncenzúrát. A cenzúra meg, gondoltam, amúgy is azért van, hogy ha valami nem tetszik neki, akkor kivágja. A Helyszínkeresések forgatáshoz című regényemmel például a magam ámokfutó, dilettáns módján Bukarestben elkezdtem keresni valamit, s a mai szent napig azt folytatom. A négy, hősök és helyszínek megidézése tekintetében részben összefüggő regénnyel – Az ördög Háromszéken, Drakula megjelenik, Bűbájosok és Hutera Béla utolsó utazása – azonban lezártam annak a világnak a megidézését. A Tatjánával, a Ricardo Reisszel és Vaszilij Bogdanovval másik korszak kezdődött, amikor kiléptem a világba. A Tatjána-trilógiában ugyan rengeteg erdélyi részlet van, de egy hajón játszódik, és esetenként már nem lehet tudni, hogy elképzeli-e a szerző, vagy játszanak vele a földönkívüli halhatatlanok. – Reálisnak tartja a saját életét? – Egyáltalán nem, ezen sokat gondolkoztam. Ha a hetvenes években elmegyek az országból, minden bizonnyal meg sem születik az irodalmi életművem, vagy egészen más lesz. A regényeimben amúgy alig van önéletrajziság, annál több van viszont a verseimben. A költő mindig magáról ír. – Nemrég jelent meg a Ha mégis visszamennék című verseskötete. Ki? Hová? – Oda, a hetvenes évekbe. A kötet részben olyan verseket tartalmaz, amelyek még nem jelentek meg a saját könyveimben, részben olyanok, amelyeket Bogdanov írása közben írtam, főleg felkérésre. Az Álarcosbál című záróciklust viszont direkt ide írtam, abban végigmegyek az alakmásaimon. – És a többiek, a kortársak, az erdélyi magyar irodalom merre tart? – Egészen 2012-ig, nyugdíjazásomig írtam a céhnek lektori véleményeket. Az utolsóban egyszerre írhattam Márton Evelin, Potozky László és Hercza Mikola köteteiről, meg is jegyeztem: ritkán volt olyan éve az irodalmunknak, amikor három ilyen tehetség egyszerre jelentkezett. Előbbi kettő azóta ezt igazolta is, de meggyőződésem, hogy Mikola is fogja. A „régebbiek” közül nagyon szeretem KAF, Fekete Vince, Lövétei Lázár László verseit, Orbán János Dénest, Sántha Attilát, László Noémit. A nyolcvanas években azt gondoltam, hogy minden elapad, vége lesz az erdélyi irodalomnak. És nem lett vége. Csinta Samu Bogdán László Költő, író, újságíró, a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Sepsiszentgyörgyön született 1948. március 8-án. Iskolai tanulmányait a Székely Mikó Kollégiumban végezte, érettségi után segédraktárnok, állategészségügyi munkás, keramikus, nevelő, művelődési aktivista, majd 1969-től a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör belső munkatársa volt. Első verse az Ifjúmunkásban jelent meg. 1987-től A Hét című bukaresti hetilapnál dolgozott. Az 1990-es évektől a Háromszék napilapban politikai, kulturális és művelődéspolitikai cikkeket közöl. VERSESKÖTETEI: Matiné (1972), Ingaévek (1984), Az erdélyi kertmozi (1995), Átiratok múzeuma (1998), Argentin szárnyasok (2001), Az erdélyi Madonna (2004), P. a ketrecben (2004), Fogolyvadászat (2005), A démon női alakot ölt (2006), Szindbád a taligán (2007), Felröppenő flamingó (2009), Ricardo Reis Tahitin (2009), Vaszilij Bogdanov: Arcok a forradalmi menetoszlopból (2012), Vaszilij Bogdanov: A végzet kirakós játékai (2013), Vaszilij Bogdanov: Az illuzionista és a szörnyeteg (2014), Vaszilij Bogdanov: Ricardo Reis Szibériában (2015), Ha mégis visszamennék (2016). PRÓZA: Helyszínkeresések forgatáshoz (1978), Címeremben két hattyú (1980), Luca-napi időjóslások (derűs ufós történet, 1985), Promenád, avagy a jobb kézre húzott kesztyűk városa (1989), A késdobáló, avagy a jobb kézre húzott kesztyűk városa (1991), Eltűnés, avagy a jobb kézre húzott kesztyűk városa (1994), Agitátorok éjszaka (1996), Az ördög Háromszéken (1997), A szoros délben (2002), Drakula megjelenik (2002), Hol vagytok, ti régi játszótársak (2003), Bűbájosok (2005), Hutera Béla utolsó utazása (2007), Tatjána (A kintrekedtek I., 2008), A polinéziai útvesztő (2009), A vörös körben (A kintrekedtek II., 2010), A két boldog fénygombolyag (A kintrekedtek III., 2011). Elbeszéléskötetek: Játék, mozgó tükrökkel (1983), A bőrönd elföldelése (1986), Szentgyörgyi Demokritus (1999), Ház a kopár hegyen (2000), Öt korsó sör a Golgotában (válogatott elbeszélések, 2000), A felesleges utazás (2008), Az önpusztítás módozatai (2016), MŰFORDÍTÁS – Petre Stoica: Nyulak és évszakok (versfordítások, 1978). DÍJAK, ELISMERÉSEK: Látó-nívódíj (1992, 1998), Füst Milán-díj (1993), MÚRE-nívódíj (1995), Déry Tibor-jutalom (1999), Arany János-jutalom (2000), Márai Sándor-díj (2008), József Attila-díj (2010), a Román Írószövetség prózadíja (2000, 2010). Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. február 7.Irodalmi és történelmi verseny a Kárpát-medencei iskolásoknakDicső híre-neve fönnmarad örökre címmel Arany János életét és pályafutását feldolgozó irodalmi és történelmi versenyt hirdet a Lakitelek Népfőiskola, a Lakiteleki Eötvös Loránd Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola és a Keresztény Élet hetilap szerkesztősége – közölte Lezsák Sándor az MTI-vel. Az Országgyűlés alelnöke elmondta: csaknem húsz éve már, hogy a Lakitelek Népfőiskola vetélkedőt hirdet a történelem és az irodalom egy-egy jeles képviselőjének tiszteletére, így esett a választás idén a kétszáz éve született Arany Jánosra. A versenyre anyaországi és erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, valamint délvidéki általános és középiskolás fiatalok háromfős csapatainak jelentkezését várják. A népfőiskola alapítója közölte: a nevezők a vetélkedő feladatait február 5-étől kéthetente olvashatják a Keresztény Élet hasábjain. A három írásbeli forduló alapján korcsoportonként a legjobb eredményt elérő csapatokat hívják meg az április 6-a és 8-a között tartandó középdöntőre és döntőre a Lakitelek Népfőiskolára. A verseny döntőjébe jutó fiatalok értékes könyvjutalmat kapnak, a győztesek pedig részt vehetnek azon a Lezsák Sándor által vezetett zarándoklaton, amelyet 2016 nyarán Arany János életútjának főbb állomásaira szerveznek. A tervek szerint az utat Budapesten, a margitszigeti tölgyfáknál kezdik, ahol Arany János a nevezetes „kapcsos könyvbe” megírta az Őszikék költeményciklusát. A háromnapos út során ellátogatnak a Békés megyei Gesztre, ahol Arany János házitanítóként dolgozott, és Nagykőrösre is, ahol a református gimnáziumban magyar és latin nyelvre tanította a diákokat. A sort Arany János szülőhelyén, a partiumi Nagyszalontán zárják – sorolta a népfőiskola alapítója. A verseny fővédnökei Lezsák Sándor és Czoborczy Bence, a Keresztény Élet főszerkesztője. A vetélkedőről további információ a Lakitelek Népfőiskola honlapján (https://nepfoiskola.lakitelek.hu/) olvasható. MTI Népújság (Marosvásárhely) 2017. február 9.Áder János is jelen lesz az Arany-emlékév nagyszalontai nyitóünnepségénAz Arany János születésének bicentenáriuma apropóján szervezendő emlékév nyitónapján, március 2-án Áder János, Magyarország köztársasági elnöke is jelen lesz a költő szülővárosában, Nagyszalontán – közölte a Krónikával Patócs Júlia, a hajdúvárosi Arany János Közművelődési Egyesület elnöke. Mint rámutatott, az emlékév nyitányaként Szalontán tartandó eseményeket a hajdúváros önkormányzata közösen szervezi az egyesülettel. Március 2-án a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) főtitkára, Török Ádám is ellátogat a költő szülővárosába, ahol ünnepi istentisztelet, tudományos előadások, könyvbemutató, megemlékezés, koszorúzás és színházi előadás is várja a közönséget. A tudományos konferencián irodalomtörténészek, zenészek, helytörténészek szakmai előadásai járják körül a kétszáz éve született költő szellemiségét, életművét. Dánielisz Endre Az Arany-ősok letelepedése Szalontára, Korompay H. János Az Arany János által 1834-ben készített prédikáció, Hász-Fehér Katalin pedig Az Arany-arcképek ikonográfiája, Szörényi László Arany János kiadatlan jegyzetei címmel tart előadást. A városháza nagytermében Jankovics Marcell Kossuth- és Balázs Béla-díjas magyar rajzfilmrendező, grafikus, könyvillusztrátor, kultúrtörténész mutatja be az Arany Szalontája, Szalonta Aranya című albumot. Az emlékév keretében Nagyszalonta egyébként egész éves programsorozatot tervez, amelyről korábban már beszámolt Patócs Júlia a Krónikának. Az 1817. március 2-án született legnagyobb epikus költő szülőhelye már 2014-ben elkezdett készülni a jubileum megünneplésére, amelybe bekapcsolódik a hajdúváros önkormányzatán és különféle szervezeteken, intézményeken kívül egy helyi emlékbizottság is. A bicentenárium alkalmából számos erdélyi és magyarországi helyszínen megemlékeznek a költőről. A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) életre hívott egy országos Emlékbizottságot, amely már tavaly november 23-án megtartotta első találkozóját, feladata a tudományos rendezvények megszervezése, a különböző megemlékezések figyelemmel kísérése és információinak közvetítése. A magyar Országgyűlés és az MTA 2017-et Arany János-emlékévvé nyilvánította tavaly márciusban, az emlékév fővédnöke Lovász László, az Akadémia elnöke. Kiss Judit Krónika (Kolozsvár) 2017. február 9.Ugron Zsolna sikereiHollóasszony – Libri Kiadó, 2016 Néhány éve már, hogy a pesti metró legmélyebb részén lefelé vitt a mozgólépcső, amikor megpillantottam a reklámok közt többször is előforduló Úrilányok Erdélyben címlapját. Örömmel konstatáltam, hogy én már olvastam a könyvet (írni szerettem volna róla). Lektűrújdonságnak, kitűnőnek tartottam arra, hogy az olvasót közel vigye Erdélyhez, a szokásokhoz, a nyelvi gazdagsághoz. Azóta Ugron Zsolna sokat dolgozott, megjelent a trilógia két része Báthory Annáról, az erdélyi fejedelmi udvarok, paloták asszonyainak titkairól, most pedig (úgy közben) egy olyan nagyasszonyról írta Hollóasszony című könyvét, aki talán mindenki másnál jobban él a szívünkben, mert Arany János csodálatos balladájából jobban megismertük, mintha hosszú történeteket olvastunk volna róla. A Mátyás anyja az anyai szeretet, a messzeségben raboskodó fiához csoda módra közelítő anya olyan valósághű drámai pillanatainak megjelenítése, hogy soha ki nem megy az eszünkből, nemegyszer ismételgetve magunkban: – ki kopog, mi kopog? A drámai pillanatok közepette egyszerre megnyugszunk, megérkezett az üzenet, az anyai ösztön, a szívszeretet legyőzi a távolságot, aggódást, igaz, ehhez a legendás holló kellett, a Hunyadiak hollója, aki a vadászó Mátyás gyűrűjét lopta el valaha. Ugron Zsolna Szilágyi Erzsébetet nem az érzelmek világában látja és láttatja, hanem a valós, igazi nagyasszonyt, nagy tervek szövőjét, a Hunyadiak felemelkedésének előmozdítóját, ha úgy tetszik, megalapozóját. A regény címe találó, hiszen a Hunyadiak hollós címerében a legendás „gyűrűtolvaj” és Arany eszes madara szimbóluma a mondáknak, meséknek. Legenda és valóság, egy asszony mi mindent tehet ügyességgel, ravaszsággal, éleslátással, bár olykor ő a legtragikusabb hős, amikor nagyobbik fiát nem mentheti meg a bakó pallosától. Az író megint rátalált egy kiváló asszonyhősére, közben adós maradt Báthory Anna történetének harmadik kötetével. Tudatosnak érzem viszont, hogy ezt meg kellett írnia, és nem meglepőnek. A nagy király szobrának árnyékában gyermekeskedni, eljárni szülőháza mellett, a Gyalui-havasok frissítő szelét mindennap érezni, a bástyákra tekinteni, csoda-e, hogy Kolozsvár, az erdélyi történelem, annak is asszonyvilága fő témája lett az íróvá növekedett Ugron Zsolnának? Képzelete és a sok fellelt rokoni elbeszélés a Szilágyiak és anyai ágon a Bellyéniek nyomán döbbenetes az a rész, amikor a gyermek Erzsébet visszatér a halálból. Az anyja erős akarata hozza vissza, és erről mondja Simon deák, Szilágyi László írástudó deákja: „Aki kicsit is járatos az Úristen útjainak tanulmányozásában, mint jómagam, tudhatta már akkor, kivételesen adakozóan áldja majd meg az Úr ezt a páratlan lelket. Nagy dolgokra hivatott, isteni küldetéssel felruházott volt Erzsébet”. Az egyes fejezetekben a környezetében élők, testvére, Szilágyi Mihály, a nádor felesége, tescheni hercegnő és Zsófia, saját húga mondják el Erzsébetről a legkülönösebb történeteket, de megérzik, megértik a csodát, amiért érdemes volt mindent latba vetnie, hogy azon a fagyos februári napon, a Duna jegén az addig széthúzó, hatalomért mindent elkövető urak egyszerre kiáltsák ki Mátyást, Szilágyi Erzsébet fiát, magyar királlyá. Szép, megható jelenet, amikor a szikár, istenfélő, magától mindent megtagadó asszony ennek a látványnak az igézetében mosolyog. „A nagy, kegyes fehér holló kitárta oltalmazó szárnyait. Fehér homlokán sem gond felhője, sem a megelégedettség közönségessége. Halvány keze rebbent, ruhaujja lobogott a szélben. Ott állt diadalának teljes glóriájában, rendíthetetlenül.” Amint egyik interjúbeszélgetéséből kitűnik, akárcsak a Báthory Anna-képben és környezetében az írónő nem riadozik a történelmi személyek, bárók, főurak, királyok gyarlóságainak hatalmi vágyból vagy botorságból eredő „barbár” szokásainak érzékletes leírásától, az egyébként vallásos, istenfélő asszony borzalmas dühkitöréseinek jeleneteitől. Milyen is volt, hogy öltözött, mennyire volt szerethető (mert Hunyadi János valóban szerette) ez a nem mindennapi asszony? Ismerjük Józsa Juditnak Szilágyi Erzsébetet ábrázoló kerámiaszobrát, nem tudom, mi ihlette a megmintázásra, mivel korabeli festmény vagy rajzolat a krónikákból, levelekből származó leírásokon kívül nem maradt róla. 1846-ban előkerült egy olajfestmény, amelyet többen elfogadtak volna Erzsébet portréjaként, mivel egy holló is látható volt a képen, és egy gyűrűt tartott a csőrében. Az pedig mindennél meggyőzőbb, hiszen a Hunyadi család címerének egyik alakja, és innen ered a Hunyadiak latin neve (Corvin – corvus – holló). Nagy volt a híre, hogy előkerült egy 500 éves portré Erzsébetről. Sajnos, a későbbi elemzések megállapították, hogy a portré egy szentté avatott angol királyt ábrázol (Falvai Róbert a Hunyadiak asszonyai c. könyve nyomán). Így a képzeletre, a róla szóló leírások, levelek, itt-ott fellelhető családi megjegyzések utalásaira bízhatjuk a nagyasszony ábrázolását. Ugron Zsolna könyve mindenképpen egy kivételes asszonyról szól, a magyar történelem legtöbbet emlegetett, legnagyobb költőink soraiban felidézett királyasszonyáról, hiszen Mátyás királynénak őt tekintette később. Egy hatalmas földes-úri birodalmat gyarapító, megtartó, éles eszű, nagyon szigorú asszony, erről tanúságot tesz a könyv fejezeteiben első személyben mesélő testvérhúga, anyja és nagynénje, vagy éppen a Szilágyi-ágból származó közeli rokonok. Lehet, hogy ily módon a Szilágyiakat, a Hunyadiakat, az egyezkedő Garákat, a vad, barbár harcokat és az esetlen királyt, Lászlót jobban megismerjük, hogy eljussunk a Bécsből győztesen hazatérő nagy király látványához, ha bármikor megállunk a kolozsvári szobor előtt. Olyankor Vörösmartyt idézve: „S felrobognak hadvész-ülte képpel Újlaki s a megbékült Garák. S a király jő, fölség érzetével Környékezvén őt a hős apák.” Ugron Zsolna az erdélyi nagyasszonyok sorsának olykor regényes, ebben az esetben valószerű dokumentumaiban történelmet idéz, de érdekes tévéműsoraiban megismerteti a nemzet élő nagyjait, és sikerül közelhoznia a nagy színészt, a nagy építészt, a nagy rendezőt, akikről elmondja a leglényegesebbeket. Van, akiktől kérdésekkel, de nem ostromló módon, hanem könnyed társalgással, érdeklődő modorban tudja meg és tudjuk meg, mi volt sorsdöntő az életükben, hogy küzdöttek meg ezernyi nehézséggel, miért volt szép a munkájuk, az életük, hogy máig is – fizikai értelemben is – szépet, jót mutatnak nekünk. Nem fogott rajtuk az idő, bár a sors nemegyszer megpróbálta őket. Példájuk olykor derűs, sokszor elszomorító, ha éppen a Szervátiusz Tiborral készült műsorra gondolunk, de mindannyian művészetük, hazaszeretetük őszinte kitartásával Nagyok lettek, mellettük, velük élünk, ők jelentik a Szépet és a Jót. Ugron Zsolna bizalmukat elnyerte, és ne nehezteljen rám senki, ha azt mondom: erdélyisége, közvetlen kedvessége, mosolya, nem kevésbé ismeretei jól eligazítják a Nagyok közt. Tehetsége egy irányból jött, de sokfelé mutat. Sikere pedig megérdemelt. A könyvet édesanyjának és édesapja emlékének ajánlja. Végh Júlia színes illusztrációi megtalálják a könyv hangulatának, múltidézésének igézetes jeleneteit, ezzel is gazdagítják a Hollóasszony világát. RÓZSA MÁRIA Népújság (Marosvásárhely) 2017. február 15.Farsangi felolvasások az E-MILesektőlA kortárs szerző is ember „Azért járunk ilyen helyekre, hogy megmutassuk, hogy nem csak Arany János, Pilinszky, Petőfi vagy Ady és a többi volt nagy költő, hanem bizony az élő szerzők is meg tudnak állni a saját lábukon, kényelmesen el tudnak helyezkedni egy széken, akárcsak ti, ugyanúgy emberi lények vagyunk” – így indított a farsangi felolvasás első állomásán Karácsonyi Zsolt költő a Csiky Gergely Főgimnázium könyvtárában. A kortárs magyar irodalmat népszerűsítő Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) írói-költői elhatározták, hogy február 14–17. között, több mint 1200 kilométert megtéve gondoskodnak arról, hogy az irodalomkedvelők a farsangi időszakban se nélkülözzék a kortárs szerzőket. A Csiky Gergely Főgimnázium X–XI. osztályos diákjaival találkozott február 14-én délben az E-MIL három tagja:Karácsonyi Zsolt aradi születésű, egykori csikys diák, akinek eddig több verseskötete is megjelent már, jelenleg a Helikon irodalmi folyóirat főszerkesztője és az E-MIL elnöke. Őt elkísérte a felolvasó körútra Serestély Zalán író, költő, akinek eddig egy verseskötete jelent meg, készülőben van a prózakötete, valamint Varga László Edgár költő, író, akinek szintén egy kötete jelent meg, most dolgozik a másodikon. A kortárs szerzők saját költeményeket olvastak fel a diákoknak, majd beszéltek az alkotási folyamatról, az irodalmi pályakezdésről, az ihletről vagy annak hiányáról, és egy általuk összeállított kortárs szerzők neveit tartalmazó listával járultak hozzá a Csikys Kortárs Könyvkommandó csapatának a támogatásához. Az Erdélyi Magyar Írók Ligája irodalmi rendezvénysorozatának második állomása Temesvár, majd az alábbi állomások következnek: Szeged, Millenniumi Kávéház és Klub (Dugonics tér 12.), február 15. 19 óra. Fellépnek: Farkas Wellmann Éva, Karácsonyi Zsolt, Serestély Zalán, Varga László Edgár. Beszélgetőtárs: Elek Tibor. Nagyvárad, Posticum Ház (Teiului utca 26.), február 16. 18 óra. Fellépnek: Karácsonyi Zsolt, Király Farkas, Varga László Edgár. Beszélgetőtárs: Serestély Zalán. Brassó, A Reménység Háza (Moldovei utca 2.), február 17. 18 óra. Fellépnek: Bálint Tamás, Dimény H. Árpád, Szakács István Péter, Zsidó Ferenc. Beszélgetőtárs: Szonda Szabolcs. Marosvásárhely, G Café (Cuza Vodă utca 33.), február 17., péntek 18 óra. Fellépnek: Balázs Imre József, Fekete Vince, Király Zoltán, László Noémi, Lövétei Lázár László. Beszélgetőtárs: Zsigmond Andrea. Takáts D. Ágnes Nyugati Jelen (Arad) 2017. február 16.Elkészült a PKE új egyetemi campusaBirtokba veszi új épületét a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem – ezzel létrejött a régóta megálmodott egyetemi campus. Február végén költözik be teljesen új épületébe a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem, így a második félévet már itt kezdik a diákok és tanárok – számolt be a Krónikának Nyíri Enikő, a felsőoktatási intézmény kommunikációs és PR-referense. Az új, négyszintes épületszárnyban tágas, világos termek és korszerű felszerelés várja a hallgatókat, akik számára közösségi teret is kialakítottak. Újdonságnak számít a földszinti, több mint száz diák befogadására alkalmas amfiteátrum is, ahol akár több szak vagy évfolyam számára is tarthatnak előadásokat. Ezt valamennyi kar diákja közösen használja majd, míg a kisebb termeket elsősorban a képzőművészeti tanszék hallgatóinak szánták, akik eddig a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium Zárda utcai régi épületében tanultak. Egykori diákjaikat is segítik Újdonságnak számít az egyetem életében a képzőművészeti szak számára kialakított úgynevezett inkubátor vagy tehetségkutató központ, a különböző stúdiók – rajz-, fotó-videó- és animációstúdió – is, amelyeket a felsőoktatási intézmény jelenlegi hallgatói mellett a jövőben a PKE volt diákjai is használhatnak. Nyíri Enikő elmondta, tehetséggondozó programjuk folytatásaként volt hallgatóinknak is segítenek a pályakezdésben, ők is kihasználhatják a korszerű felszerelést, egykori tanáraik segítségével különböző projekteken dolgozhatnak. „Mivel adottak az infrastrukturális lehetőségek, visszahívjuk az intézménybe a volt hallgatóinkat ,és segítjük őket" – magyarázta a kommunikációs referens, aki szerint a váradi felsőoktatási intézmény szoros kapcsolatot ápol egykori, zömében székelyföldi diákjaival, figyelemmel követi pályafutásukat. A négyszintes épület második emeletén az egyetemi könyvtár kap helyet, amelynek részlegei eddig három különböző épületben voltak, a tágas, kényelmes helyiség valamennyi szak könyvállományának befogadására alkalmas, közelében a könyvtárat napi szinten használó nyelvszakos diákok számára alakítottak ki három tantermet. Létrejött a megálmodott campus „Lassan sikerült kialakítani a rég megálmodott egyetemi campust, hiszen a három ingatlan, az új épület, a székház és az Arany János Kollégium egymás mellett, mögött helyezkedik el" – fogalmazott Nyíri Enikő. Utóbbi ingatlanban az egykori könyvtár helyén a zenetanszék számára alakítanak ki korszerű termet, a bentlakás és tanári lakások, illetve a rektori hivatal, akárcsak a többi tanszék a helyén marad. Az új ingatlant tavaly novemberben adta át az építtető, a költözési folyamat január végén kezdődött, és jelenleg is tart. A kommunikációs referens szerint az elmúlt hetekben a három könyvtár állományát vitték át a második emeletre, ahol már az elhelyezés zajlik, múlt héten pedig az alagsorban helyet kapó informatikai bázist is átköltöztették. A héten, mivel vakáció van, a képzőművészeti laborokat költöztetik, így nem zavarják meg az oktatási, vizsgáztatási folyamatot. Jövő héten, amikor a vizsgaidőszak második része zajlik, használhatók lesznek az új informatikai segédeszközök, és a február végén kezdődő második félévben már az új épületben is zajlik az oktatás. A Partiumi Keresztény Egyetem új ingatlanjának megépítése a növekvő diáklétszám miatt vált szükségessé, 2014-ben írták ki rá tendert, a munkálatok 2015 áprilisában kezdődtek el. A beruházást teljes egészében a magyar kormány finanszírozta, amely évente 2 milliárd forintot fordít a 850 diákkal rendelkező nagyváradi felsőoktatási intézmény fenntartására. A Partium egyetlen magyar nyelvű felsőoktatási intézménye 1990-ben alakult Sulyok István Főiskola néven. Pap Melinda | Krónika (Kolozsvár) 2017. március 1.Arany-emlékév – Emléktúra indul a kétszáz éve született költő tiszteletéreEmléktúra indul csütörtökön a kétszáz éve született Arany János tiszteletére, az egy éven át tartó Arany-út program egy partiumi és három magyarországi várost érint. A túrát teljesítők között értékes nyereményeket sorsolnak ki. Az emléktúra ötletét a nagyszalontai Arany János Művelődési Egyesület találta ki azzal a szándékkal, hogy 2018. március 2-ig minél többen látogassanak el azokra a településekre, amelyek a költő életében kiemelkedő szerepet töltöttek be. Így az Arany-út egyik állomása Nagyszalonta, ahol 1817. március 2-án Arany János született. A túra helyszíne még Debrecen, ahol a költő a későbbi pályafutása szempontjából meghatározó diákéveit töltötte, valamint Nagykőrös, ahol tanárként dolgozott és balladáit írta, valamint Budapest, ahol az akadémia titkára lett. Az emléktúra résztvevőinek egy erre a célra kiadott füzetbe négy pecsétet - a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumét, a nagykőrösi Arany János Kulturális Központét, a debreceni Méliusz Juhász Péter Könyvtárét és a nagyszalontai Arany János Művelődési Egyesületét - kell összegyűjteniük. Azok között a túrát teljesítők között, akik a négy pecséttel ellátott szelvényüket a kihelyezett urnákba bedobják, jövő év április 11-én értékes nyereményeket sorsolnak majd ki - olvasható a nagyszalontai egyesület kiadványában, amelyben Arany János életének és pályájának legfontosabb eseményeit gyűjtötték össze. Az Arany-út helyszínei tetszőleges sorrendben járhatók végig. Az emléktúrához kapcsolódva a debreceni Méliusz könyvtár helyismereti gyűjteményének munkatársai külön brosúrát is készítettek, így a városba érkezők részletesen megismerkedhetnek Arany János életének debreceni vonatkozásaival - tájékoztatta az MTI-t Kovács Béla Lóránt, az intézmény igazgatója. Egyebek mellett olvashatnak Arany János és a református kollégium viszonyáról, de a kiadványból kiderül az is: hogyan kapcsolódik Toldi Miklós a virágkarneválhoz és mi volt a költő kedvenc édessége. Az évfordulóra készített ismertetőben található térkép segítségével a túrázók végigjárhatják Debrecen valamennyi Arany-emlékhelyét. [Forrás: MTI] itthon.ma 2017. március 1.Beszélgetés Berecz Gáborral, az Aradi Kölcsey Egyesület ügyvezető elnökévelSzinten tartani, sőt lendíteni a Kölcsey ügyét A Kölcsey Egyesület legutóbbi közgyűlésén az eddigi elnök lemondása után új elnököt és vezetőséget kellett volna választani. Furcsa helyzet alakult ki: a résztvevők (egyéb variáns hiányában) elfogadták a (csonka) elnökség javaslatát, hogy egy évig, a következő februárig ideiglenes vezetőség irányítsa a Kölcsey ügyeit, s ügyvezető elnökké Berecz Gábor eddigi titkárt jelölték. Vele beszélgetünk az alábbiakban. – Hogyan fogadtad, hogy Te lettél a Kölcsey Egyesület ügyvezető elnöke? – Amikor először valaki gratulált, azt mondtam: sajnos, én vagyok. Valahogy másképpen kellett volna alakulniuk a dolgoknak, nem lemondással és személyes ambíciókkal. Nem is nekem kellett volna elnöknek lennem, szerintem Fekete Károly kollégánk rátermett az ilyen tisztségre, de valahol éreztem, hogy a teher rám fog nehezedni. Tíz évig titkára voltam az egyesületnek, sőt már Pávai Gyula idején is bedolgoztam, van bizonyos fokú rálátásom a dolgokra – szervezés, utánajárás, gazdasági dolgok, egyebek. Őszintén szólva nem szívesen fogadtam el – az én hajam is őszül, nagyon sok papír, cetli van az asztalomon olyan témákról, amelyeket még szeretnék kutatni, szeretnék olvasni, elmenni sok helyre itthon és külföldön, nemcsak a Kölcseynek, de több más egyesületnek is tagja vagyok–, ez a funkció tehát akadály a személyes érdeklődési köröm szempontjából. De úgy láttam, minden beképzeltség nélkül mondom, hogy rám most szükség van. A funkciót arra fogom felhasználni, hogy színvonalon tartsuk vagy lendítsünk a Kölcsey tevékenységén, megfelelően képviseljük az egyesületet az ország határian belül, de azon túl is. A Kölcseynek jó neve van Nagyváradon, Makón, Kaposvárott és másutt is. – Akkor beszéljünk a „szinten tartásról, lendítésről”. – Az elmúlt években az egyesület szerteágazó tevékenységet folytatott mind Arad megyei, mind országos és nemzetközi viszonylatban, gyakran társszervezetekkel együtt tartottunk rendezvényeket. Szeretnénk néhány alaprendezvényt folytatni, megtartani, megfelelő szinten. Ha viszonyítjuk a Kölcsey jelenlegi taglétszámát a régihez, nyilvánvaló, hogy nem tehetünk ugyanannyit, mint valamikor, amikor a magyarságnak sokkal erőteljesebb volt a jelenléte, gazdasági ereje, a két világháború között, például, de igyekszünk, ha nem is mennyiséget, de minőséget adni, amit felvállaltunk, azt az új körülmények között is hozni. – Térjünk rá a 2017-es elképzelésekre. Mit vett be az egyesület idei tevékenységi tervébe? – Megtartottuk, mint minden évben, a Magyar Kultúra Napját január 22-én, kiosztottuk a Kölcsey-díjakat, februárban volt a közgyűlés, egy könyvbemutató. Március 15. táján bevezettük a honismereti találkozót, „interaktív sétát” az 1848–49-es események kapcsán, felnőtteknek és diákoknak egyaránt. Minden évben Arad egyik kerületében elvezetjük őket és ismertetjük, milyen események, történések fűződnek az egyes épületekhez – a cél Arad jobb megismerése. Idén a város központja, a Szabadság tér és környéke a célpont. Lehet fotózni, kérdezni. A következő években a külvárosokra is kitérünk. – Kik az „idegenvezetők”? Általában: hogyan oszlik meg a munka a vezetőségen belül? – Ez esetben Fekete Károly és Erdélyi István a témafelelős, ők állítják össze évről évre a programot. Minden rendezvénynek megvan egyébként a maga két-három felelőse, de adott esetben több más tag is közreműködik (például ha egy festménytárlatot gyorsan kell berendezni). Áprilisban az egyik téma a költészet napja. Március 2-án lesz nagy költőnk, Arany János születésének 200. évfordulója. Úgy gondoltuk, hogy egy kultúrcsoport színházi előadásaként március végén, április elején emlékezünk meg az eseményről. Reméljük, hogy addig meg tudjuk jelentetni a második Kölcsey Évkönyvet (az első a 2013–14-es időszak eseményeit foglalta magában, a mostani a 2015–2016-os évet dokumentálná). A tervek szerint 26-án lesz Simó Margit képzőművész kiállítása: a művésznő Dante Isteni színjátékát illusztrálta, a grafikákat többnyelvű felirattal állítanánk ki. – Apropó évkönyv. Megszoktuk, hogy a Kölcsey minden évben újabb és újabb Fecskés könyveket ad ki, a közgyűlésen júniusra újabbat ígértek. Hogy áll a könyvkiadás-terv? – Rengeteg anyag gyűlt össze, több könyvre való, a Fecskés könyvek sorozatból az egyik valóban már nyomdában van – nem akarom elárulni a címét, legyen meglepetés –, legalább három úgy áll, hogy tördelni kell, korrektúrázni. Mindehhez az szükséges, hogy a tagságunk, szimpatizánsaink jobban odafigyeljenek ránk, „adjanak egy lökést”, mert a tagsági díjakból begyűlt összeg kiadásainknak csak egy részét fedezi, nagyobb programokra nem futja belőle. Azokra pályázatok kellenek, 3-4-et a városi művelődési bizottsághoz adunk be, némelyik könyv kiadását magánszponzorok is támogatják. – Májustól folytassuk, e hónapra a felolvasott terv kórusfesztivált említett. – Szeretnénk hagyományt teremteni – Hadnagy Dénes javaslatára –, a diák kórusfesztivál szervezésével, de nem versenyszerűen, hanem fellépési, kibontakozási lehetőség biztosításával Arad és vidékének tanulói számára. Nemcsak kórusok, hanem vokálegyüttesek, hangszeresek (egyénileg vagy csoportosan) is felléphetnének. Az első ilyen rendezvényünk tavaly volt, a második, idén, mondhatni már hagyományteremtés lenne. Júniusban folytatnánk A Bánság és a Partium határánművelődéstörténeti konferenciát, a negyedik rendezvénnyel. Az elképzelések szerint az aradi zenei életről, de volt olyan javaslat Jankó András részéről, hogy a solymosi várról beszéljünk. Még nem dőlt el, mi is lesz a főtéma. Ha a zene, akkor reprintben kiadnánk egy régi aradi, zenei életről szóló könyvet. Júliusban a Kölcsey különböző honismereti találkozókon vesz részt itthon és az anyaországban, a KITÁSZ júliusi konferenciáján is ott leszünk, de csoportokat is fogadunk, amelyeket mi vezetünk végig Aradon vagy a megyén. Augusztus általában a szabadságolások, pihenők időszaka, de mi már szervezzük a következő időszakot. Szeptemberben vannak az aradi magyar napok, szeptemberben lesz a 14. Alma Mater-találkozó. A hónap végén tartanánk meg (az időpontot még egyeztetni kell) a reformáció 500. évfordulója előtt tisztelgő vallás- és művelődéstörténeti szimpóziumot, nagyváradi, kolozsvári professzor-előadókkal. Október folyamán rendkívüli előadást szeretnénk tartani az orvosbiológus Dankó Katalin professzor asszony részvételével az egészségről. Novemberben Eisele Szűcs Zoé festőművész gyűjteményes kiállítására kerül sor, decemberben (9-re terveztük) tartjuk meg az 5. adventi hangversenyt és kórustalálkozót. A fentiek persze csak vázlat, jöhetnek most nem látott események is. – A közgyűlésen elhangzott Ódry Máriának egy nagyon érdekes javaslata, hogy a Kölcsey karolná fel egy Kölcsey-képtár ötletét, s érvekkel is alátámasztotta ennek szükségességét. Mit gondolsz róla? – Az ötlet nagyon jó, és fel is szeretnénk karolni – a gond az, hogy helyszűkében vagyunk. Évekkel ezelőtt elindítottuk a folyamatot, hogy megkapjuk a Minorita rendházban lévő előadótermet, meg azt a két termet, amelynek könyvtárnak használtunk (a könyveink nagy része ma is ott van). Pár éve már szóbeli megegyezés is született erről, de nem írták alá a szerződést – újra kell tárgyalni a dolgot a minorita rendházzal, tisztázni a tulajdonviszonyokat, addig ott se pályázni, se beruházni nem lehet. De nagyon elővigyázatosnak kell lennünk, mert számos (tűzvédelmi és egyéb) szabálynak kell megfelelni, a mostani állapotában a terem működtetésére egészen biztosan nem kaphatnánk jóváhagyást. Ha találnánk olyan helyiséget, akár magánszemélynél, más lenne a helyzet. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2017. március 3.Áder Szalontán: szent aggodalommal is lehet óvni és menteniÁder János köztársasági elnök részvételével csütörtökön Nagyszalontán elrajtolt a költő születése 200. évfordulója alkalmából meghirdetett Arany-emlékév. Az államfő beszédében feltette a kérdést: ismerjük-e Arany Jánost igazán, vagy csak iskolai tanulmányaink kötelező tételeit tudjuk felmondani? A bicentenárium alkalmából a Magyar Tudományos Akadémia konferenciát rendezett a hajdúvárosban, és az előadásokon kevésbé ismert adatok, információk hangzottak el „a teljes magyarság hordozójának" is nevezett költő életével, pályájával kapcsolatban. Arany János ma is velünk, hatása bennünk van. Emberöltőkre a magyar irodalom mércéjévé vált, szállóigévé lettek sorai – jelentette ki Áder János köztársasági elnök csütörtökön Nagyszalontán, a költő születésének kétszázadik évfordulója alkalmából meghirdetett Arany-emlékév hivatalos megnyitóján. A hajdúváros polgármesteri hivatalának nagytermében elmondott méltatásában az államfő kijelentette: Arany nélkül szegényebbek lennénk, szegényesebben tudnánk kifejezni magunkat édes anyanyelvünkön. A költő pályáját, a Magyarországon a 19. században „összesűrűsödött történelmi időt" ismertetve a köztársasági elnök úgy vélekedett: Arany műveiben halála után is velünk marad, mert maradandót hozott létre: hidat, verset, újító szerkezetet, szobrot, tudományos tételt, regényt, békét és szabadságot. „Arany János kerülte a nyilvánosságot, óvatos aggodalommal tekintett a kéretlen népszerűségre. Alkotó életével, visszahúzódó alkatával azonban mégis részesévé vált a 19. század legnagyobb vállalkozásának: a magyar nemzet újraalapításának" – jelentette ki Áder János, aki szerint ma Arannyal mérjük és számoljuk azt az időt, amikor a magyar név s a magyar nyelv új becsületet szerzett magának. Az államfő úgy vélte, a költő még a hazaszeretetben is annyira szemérmes volt, hogy régmúlt korok hőseivel mondatta el, mit jelent tartozni valahova, vagy meghalni egy eszméért. A köztársasági elnök elmondta, születésének 200. évfordulóján joggal tesszük fel a kérdést: ismerjük-e Arany Jánost igazán, vagy csak iskolai tanulmányaink kötelező tételeit tudjuk felmondani? „Egy nemzeti mítoszt tisztelünk-e benne, vagy értjük igényességét, bizonytalanságát, lelkének indulatait? Engedtük-e már közel magunkhoz szellemét? Ízlelgettük-e mondatait. Csodáltuk-e szóképeit? Milyennek látjuk Arany Jánost?" – tette fel a kérdést Áder, aki felhívta a figyelmet, hogy közös jövőnk, a haza sorsa nemcsak az anyagi jóléten, a nemzeti összterméken, vagy látványos sikereinken múlik, hanem azon is, megbecsüljük-e nagyjaink teljesítményét, emlékezünk-e rájuk, és tanulunk-e tőlük. A köztársasági elnök megállapította, Arany János alakja azt üzeni az utókor számára, hogy a méltósággal, szerényen végzett munka is ér annyit, mint a zajos siker. Rövid szalontai látogatása során az államfő ellátogatott a helyi Csonka-toronyban működő Arany-emlékmúzeumba és a költő egykori szülőháza, az egykori bogárhátú öreg viskó helyén álló tájházba, és megkoszorúzta a poéta egész alakos ülőszobrát is. Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke az emlékév egyházi fővédnökeként a megnyitón örömének adott hangot, hogy a reformáció 500. évfordulóján úgy tudjuk ünnepelni Arany születése bicentenáriumát, hogy közben a mai világra, a magyar nemzet jelenlegi helyzetére tekinthetünk. Az egyházfő szerint reménnyé kell váljon az emlékezet, a jelen társadalmának pedig akár 200 esztendőre kell programoznia önmagát. Patócs Júlia, a szalontai Arany János Művelődési Egyesület (AJME) elnöke elmondta, három éve, pontosan ezer napja kezdte el a jeles és kerek évfordulóra, az Arany-évre való készülődést a szülőváros, amely az egész évet betöltő programsorozattal tiszteleg legnagyobb szülötte előtt. A bicentenárium alkalmából a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) csütörtökön konferenciát rendezett a hajdúvárosban, és az előadásokon a nagyközönség számára kevésbé ismert adatok, információk hangzottak el „a teljes magyarság hordozójának" is nevezett Arany életével, pályájával kapcsolatban. Az egyik kései utódnak számító Török Ádám, az MTA főtitkára felidézte: titoknokként, azaz főtitkárként a költő kiemelkedő gondossággal dolgozott 12 éven át, ez idő alatt például 3490 levélfogalmazvány és több mint 300 ülési jegyzőkönyv fűződik a nevéhez. Dánielisz Endre szalontai helytörténész, Arany-kutató elmondta, 1716-os összeírásban szerepelnek először Aranyok a hajdúvárosban, ekkoriban telepedtek meg a környéken. A költő első fennmaradt, 17 évesen írt munkájaként mutatta be Korompay H. János tudományos tanácsadó, Arany összes műveinek sorozatszerkesztője az Arany által 1834-ben készített prédikációt, amely későbbi verseiben visszatér, sőt Vörösmarty forrásául is szolgálhatott. Kiderült az is, hogy Arany arcviselete és portréi nemcsak személyes stílust és ízlést tükröznek, hanem politikai gesztusnak számítottak. Hász-Fehér Katalin szegedi egyetemi tanár elmondta, a költő értelmezte is a róla készült portrékat, „beszélt" is általuk, ugyanakkor egyetlen szoborhoz ült modellt, Izsó Miklós alkotásához. Az emlékév nyitánya keretében csütörtökön bemutatják az Arany Szalontája, Szalonta Aranya című, a költő életútját felölelő kötetet is. Délután erdélyi és anyaországi meghívottak részvételével megemlékezést és ünnepi műsort tartanak a szalontai szoborparkban, amelyet gyertyás menet követ, majd Honnan és hová – Arany János költészete címmel a nagyváradi Szigligeti Színház bemutató előadása zárja a hajdúvárosi programsorozatot. Rostás Szabolcs Krónika (Kolozsvár) 2017. március 3.Nagyszalontán nyitották meg az Arany-emlékévet Áder János jelenlétébenÁder János szerint Arany János alakja azt üzeni az utókor számára, hogy a méltósággal, szerényen végzett munka is ér annyit, mint a zajos siker. A köztársasági elnök Arany János szülővárosában, Nagyszalontán nyitotta meg csütörtökön, a költő születése 200. évfordulóján az Arany-emlékév rendezvénysorozatát. Megállapította: Arany János szobra a budapesti Nemzeti Múzeum előtt mintha azt üzenné: „az is részese lehet a heroikus küzdelmeknek, aki nem harcol az első sorban, csak ír – de maradandót. Hogy nemcsak karddal és harci kürttel lehet nemzetet szeretni, óvni és menteni, hanem szent aggodalommal is. Hogy a méltósággal, szerényen végzett munka ér annyit, mint a zajos siker: becsüljük hát az ősz bárdok énekét. Mintha azt üzenné, hogy végzetesen elveszítünk valamit, ha már a tőmondatainkat is szilánkosra törjük” – fogalmazott a köztársasági elnök. Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) püspöke, az emlékév egyházi fővédnöke Arany János szavaival kérte, hogy „reménnyé váljon az emlékezet”. Úgy vélte, az Arany János lelkületét hordozó emberekre van szükség, és akkor nem kell félni a holnaptól, és a holnaputántól. Török Ádám, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára azt a 12 évet idézte fel, amikor Arany János látta el az akadémia főtitkári tisztségét. Elmondta: fontos érdemei voltak abban, hogy az akadémia a magyar tudomány szervezőjévé vált. Az akadémia nagyszalontai kihelyezett ülése programjában többek között az Arany-ősök nagyszalontai letelepedéséről, az Arany János-arcképek ikonográfiájáról, a költő kiadatlan jegyzeteiről szerepelnek tudományos előadások. Szabadság (Kolozsvár) 2017. március 3.Arany János-emlékévArany János életművével azt üzeni az utókornak, hogy a méltósággal, szerényen végzett munka is ér annyit, mint a zajos siker. Áder János, Magyarország köztársasági elnöke Arany János szülővárosában, Nagyszalontán nyitotta meg tegnap, a költő születésének 200. évfordulóján az Arany-emlékév rendezvénysorozatát. Megállapította: Arany János szobra a budapesti Nemzeti Múzeum előtt mintha azt üzenné: „az is részese lehet a heroikus küzdelmeknek, aki nem harcol az első sorban, csak ír – de maradandót. Hogy nemcsak karddal és harci kürttel lehet nemzetet szeretni, óvni és menteni, hanem szent aggodalommal is. Hogy a méltósággal, szerényen végzett munka ér annyit, mint a zajos siker: becsüljük hát az ősz bárdok énekét. Mintha azt üzenné, hogy végzetesen elveszítünk valamit, ha már a tőmondatainkat is szilánkosra törjük” – fogalmazott. Úgy vélte, érdemes közelebb lépni a Múzeum körúti szoborhoz, és időt szánni tanulmányozására. „Mert közös jövőnk, a haza sorsa bizony nem csak az anyagi jóléten, a gazdasági fejlődésen, a nemzeti összterméken vagy látványos sikereinken múlik. Hanem azon is, hogy megbecsüljük-e nagyjaink teljesítményét, emlékezünk-e rájuk és tanulunk-e tőlük? Megfogadjuk Arany János intését, hogy a »Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, / Ember lenni mindég, minden körülményben.«? Használjuk-e anyanyelvünk árnyalatait, gazdag szókincsét?” – mondta a nagyszalontai városháza nagytermében tartott rendezvényen Áder János. Felidézte továbbá: amikor Arany Jánost 1867-ben felterjesztették a Szent István Rendre, nemcsak ő maga tiltakozott az uralkodó döntése ellen, de egy főrend is panaszt tett Andrássy Gyula miniszterelnöknél, mondván, ez a jeles kitüntetés addig csak igen magas rangúaknak járt. „Az anekdota szerint Andrássy egy kérdéssel válaszolt: Meg tudná mondani Excellenciád, ki volt Raffaello korában a külügyminiszter?” Áder János úgy vélte, evilági halhatatlanságra csak alkotó ember képes. Olyan, aki műveiben, halála után is velünk marad, mert maradandót hozott létre. Arany János olyan korban élt, amikor Magyarországon összesűrűsödött a történelmi idő, amikor „bátor hangjukat hallató, újító szellemű, áldozatra képes hazafiak döntöttek úgy, hogy kezükbe veszik a haza sorsát”. Megjegyezte: a költő kerülte a nyilvánosságot, óvatos aggodalommal tekintett a kéretlen népszerűségre, alkotó életével, visszahúzódó alkatával azonban mégis részesévé vált a 19. század legnagyobb vállalkozásának: a magyar nemzet újraalapításának. Az új haza éppúgy épült Arany János költészetéből, mint a szabadság, a közteherviselés eszményéből vagy az iparosodás, a tulajdon, a fejlődés mindennapi valóságából. Csűry István, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület püspöke, az emlékév egyházi fővédnöke Arany János szavaival kérte, hogy „reménnyé váljon az emlékezet”. Úgy vélte, az Arany János lelkületét hordozó emberekre van szükség, és akkor nem kell félni a holnaptól és a holnaputántól. Török Ádám, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára azt a 12 évet idézte fel, amikor Arany János látta el az akadémia főtitkári tisztségét. Elmondta: fontos érdemei voltak abban, hogy az akadémia a magyar tudomány szervezőjévé vált. Az akadémia nagyszalontai kihelyezett ülése programjában többek között az Arany-ősök nagyszalontai letelepedéséről, az Arany János-arcképek ikonográfiájáról, a költő kiadatlan jegyzeteiről szerepelnek tudományos előadások. A nagyszalontai rendezvény további programjában szerepelt még az Arany Szalontája, Nagyszalonta Aranya című album bemutatója, amelyet Jankovics Marcell tartott. Délután a nagyszalontai szoborparkban emlékeztek, amelyet koszorúzás követett. Magyarországon is számos rendezvényt szerveztek a költő születésének évfordulóján. Nagyberényben például 200 tortára írták Arany János verseit gyerekek rendhagyó irodalomóra részeként, majd egyszerre szavalták el a költő egyik legismertebb műve, a Toldi egyik részletét. Debrecenben játékos foglalkozást tartottak Így élt Arany János címmel a Debreceni Petőfi Sándor Általános Iskola hatodik osztályos tanulóival, Nagykőrösön pedig Arany200 – Arany, a nagykőrösi pedagógus címmel nyílt kiállítás a Rácz József Galériában. Budapesten a Nemzeti Örökség Intézete a Fiumei úti temetőben tartott megemlékezést, amelyen Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkár mondott ünnepi beszédet. Arany János olyan kútforrása a magyar nemzeti identitásnak, amelyhez megmaradásunk érdekében időről időre vissza kell találnunk – fogalmazott Hoppál. A kultúráért felelős államtitkár a 200 éve született költő nyughelyénél, a Fiumei úti sírkertben kifejtette: a magyarságot a nyelv, a kultúra és az érzelmi összetartozás teszi nemzetté. Arany költészetében és személyében e három kritérium egybeolvad – fűzte hozzá az államtitkár, aki szerint a nyelvi gazdagság, kifejezésbeli igényesség, morális tartás és a nagy klasszikusokból és népi gyökerekből merítő műveltség épp annyira lenyomata Arany János emberi nagyságának, mint művészi tehetségének. A megemlékezést szervező Nemzeti Örökség Intézetének főigazgatója, Radnainé Fogarasi Katalin emlékeztetett: a Fiumei úti sírkert az egyetlen temető Magyarországon, amely teljes egészében védett státust élvez, egyike a 17 nemzeti emlékhelynek. Arany János sírhelye az itt található több mint 1600 síremlékből 2001-ben az elsők között kapott jogi védelmet. Hozzáfűzte: az emlékév részeként történelmi és irodalmi sétákat szerveznek a Fiumei úti temetőben. „Arany János bölcs atyamester volt, vezetői becsvágy nélkül... nem is szenilis apó, hanem tamburás öregúr fanyar, nagyon angolos humorral. Műgondja legendás, nála az írásjelek hihetetlenül akkurátus elhelyezése is döntő” – fogalmazott Térey János József Attila-díjas író, költő. A megemlékezésen a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola Laudate gyermekkara énekelt Sapszon Borbála és Bátki Hedvig vezényletével, Arany János A tölgyek alatt című versét Epres Attila színművész szavalta. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. március 4.Arany János kérdezett...Arany János kérdez címmel kerekasztal-beszélgetést rendezett csütörtök délután az EME Bölcsészet- Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya. Egyed Emese szakosztályi elnök bevezetőjében elmondta: a rendezvény célja előtérbe helyezni a kétszáz éve született nagy költőnk mai értelmezéseit. A kerekasztal-beszélgetést a tordai Jósika Miklós Elméleti Líceum Lukács János magyartanár által irányított diákjainak versműsora vezette be. A neves meghívottak közül Olosz Katalin folklórkutató úgy vélte, Arany János neve benne van a köztudatban, de nem ismerjük eléggé az erdélyi kötődéseit, pedig a Koszorú folyóirat szerkesztésében Aranynak három erdélyi munkatársa is volt: Kriza János, Szabó Sámuel, és Szabó Károly. Ördög Béla Szabadság (Kolozsvár) 2017. március 4.„Nem én voltam befalazva, de az én falam omlott le folyamatosan”Marosvásárhelyen született, de sok éve Kolozsváron él, író, egyetemi oktató. Milyen felelősséggel jár és szerep-e számára ez a két hivatás, hova vonul el írni, hogyan született meg a Moszkvában esik című új regénye, mi a véleménye az erdélyi magyar társadalom tabutémáiról – íme néhány kérdésfelvetés egy múlt heti beszélgetésen. Az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Bulgakov kávéház Álljunk meg egy szóra beszélgetéssorozatának vendége Selyem Zsuzsa volt, a meghívottat a sorozat házigazdája, mellesleg egyetemi évfolyamtársa, László Noémi faggatta. Elsősorban tanárként és civilként érez felelősséget, hiszen a kapcsolattartás milyensége fontos mindkét minőségében. Íróként más a helyzet, ilyenkor tulajdonképpen egyfajta „téren kívüli” állapotban van az ember a munkafolyamat során. Két könyve – 9 kiló – Történet a 119. Zsoltárra, és a tavaly megjelent Moszkvában esik – esetében úgy hozta a sors, hogy nyugalmas helyre vonulhatott el, és ennek megfelelően, ideális körülmények között írhatott. A Koinónia kiadónál 2006-ban megjelent 9 kiló megírását egy stuttgarti Solitude-ösztöndíj, a Jelenkornál 2016-ban napvilátot látott Moszkvában esik megszületését pedig szintén egy alkotói ösztöndíj biztosította, a helyszín ezúttal egy svájci kisváros kolostora volt. Mindkét kötetét kísérleti regényként határozza meg a szerző, és mint kiderült, ezeknek a megírására szükség volt az elvonulásra, arra, hogy ne kelljen nap mint nap készülni az egyetemi órákra. Egyetemi oktató és író – két hangsúlyos „szerep”, egyáltalán, szerepek ezek, kérdezte László Noémi. „Mindent megteszek, hogy ne az legyen”, érkezett a válasz. Selyem Zsuzsa előbb matematikát végzett a Babes–Bolyai Tudományegyetemen, majd két év középiskolai tanárkodás után beiratkozott a bölcsészkarra, magyar–angol szakra, ahol 1996-ban diplomázott. Mint kiderült, nagyon szeretett matematikát tanítani, de hamarosan rájött, hogy mégsem szeretne matektanár maradni, mert nagyon rossz volt az iskolákban a matematika megítélése, „több előítélet élt a matekkel kapcsolatban, mint a szőke nőkkel”. – Nagyon nehéz volt ezt ledolgozni. Hiába voltam abszolút közvetlen, és hiába magyaráztam, hogy örömből kell matekkel foglalkozni, hiszen mennyi elegancia van benne, egyszerűen nem lehetett átvinni ezt a dolgot. Kőműves Kelemen szituáció volt, nem én voltam befalazva, de az én falam omlott le folyamatosan. A tanárok sem erősítettek ebben. Úgyhogy, ez tényleg szerep volt, így utólag belegondolva – magyarázta a meghívott. László Noémi felidézte, hogy egyetemistaként pedagógiai gyakorlatot tanultak, és vetésforgóval mindig másnak kellett órát tartania a többiek előtt. Egyszer Selyem Zsuzsa volt a soron, aki Arany János kétsorosáról beszélt – „Mi vagyok én? Senki Pál, / Egy fájó gép, mely pipál.” – , és azt mondta, hogy szerinte ez az első posztmodern vers a magyar irodalomban. – De én nem emiatt jegyeztem meg ezt az „órát”, hanem amiatt, mert te nem álltál ki az osztály elé, mint ahogyan kellett volna tenni az órát tartóknak, hanem fölültél az első padra, velünk szembefordulva. Nem tanári pozíciót vettél föl. Nekem leesett az állam, hogy te milyen szabad ember lehetsz, milyen könnyű neked, hogy képes vagy erre – mondta László Noémi. Egyetemi oktatóként most is ezt csinálja, de járkálni is szokott a teremben, jegyezte meg Selyem Zsuzsa. Szerinte ugyanis a mai korban nagyon meg kell becsülni azt a helyzetet, amikor fizikailag is együtt vagyunk. Próbál tehát mindenkivel legalább szemkontaktust tartani az órákon, ezért is járkál a térben. A demokratikus pedagógia híve, mint mondta, csak párbeszéd formájában lehet tanítani. – Ugyanannyit tanulok a folyamat során, mint amennyit tanítok. Az enyém a felelősség az óra alatt, de hogy ez jól történjen meg, mindenféle hierarchiát meg kell szüntetni – jegyezte meg. Szereti a rövid műfajokat, például a verseket, „mert megvan a sűrítettsége”, de személy szerint csak egy kivételes alkalommal írt verset, felkérésre pedig egyáltalán nem, mert úgy érzi, nem tud rutinosan verset írni. Pedagógusi munkájáról beszélve, kiderült továbbá, hogy véleménye szerint az a jó tanítvány, aki nem idomulni próbál az általa felmutatott értékrendhez, hanem azt is ismerve, egy újat fog kitalálni. A follower-viszonyulás valójában árulás, fűzte hozzá. A Moszkvában esik. Egy kitelepülés története című kötetére rátérve, amelyért 2016-ban megkapta a Déry Tibor-díjat, a szerző elmondta, hogy a regény alapjául anyai nagyapja élettörténete szolgált. Mint elhangzott, Zsuzsa nagyapja, Beczássy István dálnoki születésű földbirtokos volt, akit „osztályellenségként” családjával együtt Dobrudzsába telepítettek ki 1950-ben. – Sokszor beszélgettem erről nagyapámmal, de csak töredékesen számolt be a megpróbáltatásokról. Háromszéki földesúrként számára nem létezett kudarc, a neveléséből kifolyólag csak hőstörténeteket tudott elmondani. Diktafonba mondta el nekem az élettörténetét, vagy legalábbis annak egy részét, de voltak olyan kérdések, amelyeket egyszerűen nem akart meghallani. Így sok minden dokufikciós formában volt számomra csak elérhető a regény megírásakor, ez azt jelenti, hogy volt mondjuk például három adatom, a közötte levő emocionális viszonyulásokat, történéséket pedig nekem kellett kitalálni – magyarázta Selyem Zsuzsa. Különössé, jellegzetessé teszi a könyvet az állati narrátorok szerepeltetése, és furcsamód amikor az állatok mesélik a történetet, akkor az emberi szereplők „humánokként” jelennek meg, jegyezte meg László Noémi, majd megkérdezte a szerzőt, hogy hogyan jutott erre a döntésre, úgy érezte, hogy szükség van erre az eltávolító gesztusra? Igen, kellett ez a távolságtartás, válaszolta a meghívott. Részletesen utánaolvasott az etológiában, hogy melyik állatra mi jellemző, hogyan kommunikál, milyen a látása stb., és úgy „szerepelteti” őket, mint akiknek a tudásában nincs korlát. Ahogyan a nagyapa nem beszélt a megpróbáltatásokról, ugyanúgy hallgatja el az erdélyi magyar társadalom az ügynökmúltat, tabutémaként kezeli, és emiatt a rendszerváltás óta nem dolgozta fel azt, hogy a közösség egyes tagjai hogyan éltek az elmúlt rendszerben, állapította meg László Noémi. – Úgy tűnik, hogy közösségünkben ez olyanfajta tabu, amire nincsen szó, nincsen rá hétköznapi megoldás. Hamarosan kikopnak azok a generációk, akik ezt a műveletet végrehajthatták volna, és mi történik az erdélyi magyar közösséggel, hogyha ez kimarad? Továbbra sem találja majd a szavakat – fűzte hozzá a moderátor. – Én csak azt tudom, hogy mit tennék én, ha rajtam múlna. De azt nem mondhatom egy idős emernek, hogy „az lenne neked is jobb, ha tisztáznád, ha nem bagatellizálod el”. Egyáltalán, ezt a kérdést nem lehet elbagatellizálni, hiszen minden elfedés később sokkal rosszabbul fog előjönni. Jobban járnánk, ha ezekkel a dolgokkal szembesülnénk, nem pedig elkennénk – mondta Selyem Zsuzsa, aki azt is nagyon súlyosnak találja, hogy erről nem lehet beszélni, a fiatal generáció számára pedig önkéntelenül is azt sugallja ez a magatartás, hogy „nincs tétje annak, hogy morálisan hogyan viselkedsz egy adott szituációban”. Ez sajnos érzékelhető is nagyon gyakran manapság, jegyezte meg. Köllő Katalin Szabadság (Kolozsvár) 2017. március 4.Szőcs Géza beszéde Arany János 200. születésnapján a nagyszalontai református templombanTisztelt itt megjelent egyházi és világi méltóságok, kedves szalontaiak, kedves vendégek, hölgyeim és uraim! Képzeljük el, hogy táviratban fordulunk Arany Jánoshoz, kérdéseket téve föl neki, amelyekre ő már válaszolt is. Ez ilyen párbeszéd. Távirat Arany Jánosnak, kérdés: bizony hányan, hogyan, hova mentek...? stop. Válasz: Ötszáz bizony, dalolva ment, lángsírba velszi bárd stop Kérdés: De egy se mit nem bírt mondani? Válasz: De egy se bírta mondani... Kérdés: Hogy ki éljen vagy ne éljen? Válasz: Hogy éljen Eduárd! Vajon mire figyelmeztetnek ezek a több mint másfél száz éves sorok, miért fontos ez az angol történelem réges régi évszázadaiba visszanyúló üzenet ma, a 21. században? Hiszen szerencsére mára már kevés olyan hely maradt a földön, ahol a zsarnokok máglyahalállal büntetik az igazmondást. Ugyanakkor nem kevés keresztyén hittársunk végzete, hitükért lefejezett vértanúk sorsa sajnos azt bizonyítja, hogy nemcsak a faji, nemcsak a nemzeti, de a vallási gyűlölködés átka sem múlt még el az emberiség feje felől, melynek soraiban még mindig igen tevékenyek azok, akiket a költő – egy másik költő – sárkányfog-veteménynek nevezett. A walesi bárdok és a drégelyi várkapitány énekes apródainak hallgatása azonban ma is ékesebben és megrázóbban beszél száz meg száz hamis himnusznál és ódánál arról, hogy a költő, a költői szó a nemzetnek nemcsak lelkiismerete, hanem tudatának, énjének, azonosságának összetartó ereje. (Amellett, hogy igen gyakran, ahogyan az imént hallottuk: eszköz Isten kezében. Arany János lehet, hogy ilyen eszköz volt, de ami biztos: az ő költészete Isten nagy ajándéka a magyar nemzetnek.) Egy amerikai költő kérdi szónoki, de frappáns tömörséggel: mi más a nemzet, mint költemények? Mi más a magyar, mi más a magyarság, mint a legendái, a népdalai, a Halotti Beszéd és Mária siralma, mi más, mint Lúdas Matyi, János vitéz, és Toldi Miklós és Csongor és Tünde, és az örök szőkeségű Anna és Ádám és Éva és a magyarul megszólaló Úristen, aki imígy szólal: Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál; mi más a magyar, mint Bánk bán és Melinda és Tiborc, mint az egri hősök és a Pál utcai fiúk, mi más, mint az Esztergomot ostromló Balassi Bálint és a Szigetvárt védő Zrínyi Miklós egy másik Zrínyi Miklósnak a pennáján és a feltámadt Zrínyi Miklós Mikszáth Kálmán tollán; és mi más, mint a csillagok alatt csőrében gyűrűvel szálló hollómadár, és Ábel a rengetegben, mi más, mint a szeptemberi áhítat és a szeptember végén még nyíló kerti virágok, és a közelítő tél meg a téli éjszaka, vagy mint egyetlen lázadó mondat a zsarnokságról? Mi mástól volnánk azok, akik – ha nem Arany János géniuszának (is) köszönhetően!? S ha igaz, kedves jelenlévők, hogy nem más a nemzet, mint költemények – akkor vajon mekkora a költő felelőssége? Mondjuk ki: a költő felelőssége alig-alig elviselhető. Hiszen, ha költői is cserben hagyják, akkor előbb-utóbb odavész a közösség, akkor nincs többé a nemzet. Csak annyi kellene hozzá, hogy a költők kórusa elkezdje magasztalni a jóságos Edward királyt, vagy hogy az apródok nekilássanak dicsőíteni a hódító nagyszerű törökbasákat. Előbb a nemzet erkölcsi énje roppanna meg, aztán maga a nemzet is megszűnne nemzetnek lenni. Mert a sokaságot, a lakosságot, a fogyasztókat, az adóalanyokat, a vásárlókat, a tömeget a költők szava teszi nemzetté. Mert a csatatéren elesett áldozatok sírja, vagy ez a másnak talán térképnél nem több táj, vagy akár csak az egyszerű marhalegelő, ahogyan Márai Sándor mondja – igen, ez a közönséges, puszta mező, ez a legelő a költők szava által válik a haza földjévé. Minekünk egy olyan nemzetünk van, minekünk megadatott egy olyan nemzet fiaivá lennünk, amely nemzet ott hordozza magában a bajvívó és igazságosztó Toldi Miklóst, régen mártírokká lett welszi énekeseket, Zalán futását és Buda halálát és az egri csillagokat és a kőszívű ember fiait meg a gyászoló özvegyek bánatát, lovak patáinak dobogását és az elveszett alkotmány keserűségét, mindezt immár a messzi éjszakákon fellobogó pásztortüzek fénytörésében. Lehetetlen föl nem tennünk a kérdést itt, a hajdúk városában, a Toldiak egykori birtokán: vajon a költő háromszázadik és négyszázadik születésnapján kik fognak majd összegyűlni itt, Istennek ebben a házában? Templomban vagyunk, kedves felebarátaim, a magyar nemzet szellemi és lelki térképének egyik kiemelt pontján, abban a templomban, amelyben a kétszáz éve született csecsemőt, a későbbi szalontai jegyzőt, Arany Jánost keresztelték református hitre szülei és keresztszülei. (Majd ugyanitt tartották keresztvíz alá a költő gyerekeit is.) Ezért hát engedtessék meg nekem, hogy Arany Jánosnak azzal a strófájával búcsúzzam, amelynek első sorai arra a kérdésünkre válaszolnak: kit hívott össze? Arany János válasza: Összehívá budai tanácsot, jó emberek, adjatok tanácsot... Kérdésünk: Miféle tanácsot? Hol mi lengjen? Válasz: jó emberek, adjatok tanácsot: Boldogasszony temploma keresztjén török zászló lengjen, vagy keresztyén Nyugati Jelen (Arad) 2017. március 6.Egy Tisza-örökös Arany JánosrólAz Arany János geszti éveiről fennmaradt szájhagyományoknak, a kommunizmus idején sulykolt híreszteléseknek sokszor ellentmondanak a dokumentumok – állapítja meg Tisza Kálmán, a vele azonos nevű néhai miniszterelnök Marosvásárhelyen élő dédunokája a Krónikának a költő születésnapjának bicentenáriuma alkalmából adott interjúban. Az 1949. március 2-ai kitelepítés és vagyonelkobzás elszenvedőiként kérdezőt és válaszolót sorstársi-baráti viszony köti össze, ezért a beszélgetésben a tegező forma használata. – Az Arany János szülővárosához, Nagyszalontához közel fekvő Geszt a mai Magyarország területén található. A két Tisza, azaz a két miniszterelnök: Kálmán és István a geszti kastélyból indult útnak. A család egy része Trianon után Erdélyben maradt, édesapád családja is. Elöljáróban talán nem árt egy kis családtörténet, hisz Arany János emléke is indokolja ezt. – A Tisza család a borosjenői és szegedi előnevet kapta és használta. Geszt a család történetében új szerzeményű birtoknak számít, ugyanis az egyik elődünk/ősünk 1760-ban költözött oda, miután királyi adományként megkapta a török dúlások idején odaveszett Borosjenő helyett. A szegedi előnevet és grófi rangot Tisza Lajos kapta a királytól 1883-ban Szeged városának újjáépítésében szerzett érdemeiért az 1879-es árvíz után, mely csaknem teljesen elsöpörte a várost. A királyi adományozás természetesen kiterjedt jog szerint a törvényes utódokra is. Dédapám – puritán gondolkodása folytán – nehezen egyezett bele az említett méltóságcím elfogadásába, végül halálos ágyán fekvő testvérének kérésére engedelmeskedett. Már öt éve miniszterelnök volt, és még egyetlen hazai rendjelnek sem volt tulajdonosa. Érdekes például az a történet, amikor Károly román király Budapesten tett tisztelgő látogatása alkalmával román csillagrendet adományozott Tisza Kálmánnak, s erre a magyar király személye körüli miniszter, aki egyébként a Tisza-kabinet minisztere is, azonnal előterjesztést nyújtott be a királynak, hogy Tisza Kálmán miniszterelnöknek a Szent István-rend nagykeresztje adományoztassék (...). Az I. világháború után meghúzott országhatárok a Tiszák birtokait is átszelték. A Romániához csatolt birtokrészek központja Bihar megyében, Erdőgyarak községben, a Csegőd-pusztán a 19. század második felében épült kastély volt, és a miniszterelnök másodszülött fiának, az én nagyapámnak a tulajdonához tartozott. A háború után az akkori törvények értelmében nagyapám szabadon választhatott az anyaország és Erdély közt. Itt maradt. Csegődön nagyapám virágzó gazdaságot hagyott édesapámra (Györgyre), aki komoly szaktudással, modern agrotechnika alkalmazásával továbbfejlesztette azt. Fejlettségét az is bizonyította, hogy az 1945-ös földreform után is meghagyták mintagazdaságnak, ami elég ritka dolog volt akkortájt, mert a hírhedt 187-es számú törvényrendelet szerint a birtokokat 50 hektárra zsugorították. Családunkat, szüleimet Csegődön érte az 1949-es kitelepítés, amikor minden ingó és ingatlan vagyont elkoboztak tőlünk, és kényszerlakhelyre hurcoltak bennünket Marosvásárhelyre. Majd sok-sok zaklatás, házkutatás után apámat koholt vádak alapján, a társadalmi rend elleni bujtogatás címén 14 évi kemény börtönre ítélte a kolozsvári hadbíróság. 1964-ben, ötévi raboskodás után szabadult a román politikai irányváltás következtében. Akkor engedték szabadon – amerikai nyomásra – a politikai foglyokat, rá egy évre jelentették ki hivatalosan, hogy vége az osztályharcnak. Gesztet nagyapám testvérbátyja, Tisza István (miniszterelnök) és örökösei bírták a II. világháború végéig. – Kérlek, beszélj Arany János Geszten töltött éveiről. Hogyan került nevelőnek, házitanítónak a Tisza családhoz? – A költő 1851-ben és 52-ben lakott Geszten, mely idő alatt már a magánéletbe visszavonult egykori bihari konzervatív politikus, Tisza Lajos (1798–1856) és Teleki Julianna grófnő legkisebb fiának, a költői hajlamú Domokosnak volt a nevelője, házitanítója. Ami most igen fontos: a szabadságharc elbukása után Arany Jánosnak is tartania kellett a megtorlásoktól forradalmi tevékenysége miatt. Szalonta környékén bujkált egy ideig, s a katonai őrjáratok ütemes lépéseit hallva a házaikba húzódott emberek azt suttogták: „Most mennek Aranyért”. De Kenyeres János szalontai szolgabírónak köszönhetően nem esett bántódása. Viszont anyagi gondokkal küzdött, állása bizonytalan volt, mert az akkori megyefőnök kifogásolta a rebellis munkatársat. Röviden: Arany János elfogadta a Tisza család meghívását, Gesztre költözött, és 1851. május 13-án állását elfoglalta. Tanítványa, Tisza Domokos akkor 14 éves volt. A Tisza család története kötetben Tisza Kálmán hitelt érdemlően megírta a borosjenői és szegedi nemesi előnevet viselő Tisza család történetét a kolozsvári Korunk folyóirat felkérésére, amelyben szó esik a költő geszti éveiről is (megjelent magánkiadásban is: A Tisza család krónikája, Marosvásárhely, 2003). A szerző írásának ezt a mottót választotta: „Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, / Ember lenni mindég, minden körülményben." (Arany János: Domokos napra, Geszt, 1851. augusztus 4.) Arany János személyében a kis Domokos a kor legnagyobb hazai költőjét nyerte mesterül, akit őszintén meg is szeretett. Felügyelete alatt bővíthette világirodalmi olvasottságát, s tőle vehette irányát költői fejlődése. Korai halála ellenére az ifjú költőtanítvány kötetnyi, mintegy kétszáz verset hagyott ránk, melyhez egykori mestere, a magyar irodalom óriása írt előszót. Rövid életrajzát is Arany János állította össze. A nagy költő geszti éveiről fiától, Arany Lászlótól tudhatunk meg többet, ugyanis Laci elég sok időt töltött apjánál, amikor is szabad idejében Tisza Domokossal és a hozzájuk érkező unokatestvérekkel, a Bethlen fiúkkal játszott a kastély parkjában, a tó körül. Akkor kapta Arany Laci a Marokvas becenevet, mert keménykötésű, fekete hajú kisfiú volt. Aranynak Gesztről való távozásával nem szűnt meg barátsága Tisza Domokossal, amit gyakori levélváltásuk bizonyít. Azokban hazai és világirodalmi kérdésekről is szó esik. A költő később, gimnáziumi tanár korában is ellátogatott Gesztre Tiszáékhoz, majd Domokos is felkereste Aranyékat Nagykőrösön több ízben, de találkoztak ők Pesten is. Az Arany János geszti éveiről fennmaradt szájhagyományoknak sokszor ellentmondanak a dokumentumok. Például nevelői állása elfoglalásakor szállást a kastély első emeletén kapott. Az, hogy a költő a meleg nyári hónapokban szívesen időzött a kastély parkjában álló kies kerti lakásban, melynek zsuppos fedelére hatalmas bükk- és szilfák terjesztették árnyékukat – Arany szabad akaratából történt. 1971 óta Sáfrán György budapesti Arany-kutató és sok egymásba fonódó kéz munkája által az említett geszti házikóban Arany János Emlékmúzeum működik. A Tisza család Arany János emlékét mindig kegyelettel őrizte, műveit olvasta és alaposan ismerte. Tisza István miniszterelnöksége idején előadást is tartott Utazás Arany János körül címmel. Arany ízlésének nemességét, műveinek formai tökéletességét és nyelvének tiszta, bájos magyarságát Tisza István nemcsak csodálta, de baráti körökben gyakran magasztalta is. – A bő negyedszázada kimúlt párt- és rendőrállam 50-es, 60-as éveiben hazug, rosszindulatú híresztelések kaptak szárnyra Arany János Geszten, a történelmi Tisza családnál töltött éveiről. A valóság feltárása is késztetett téged a költő geszti éveinek kutatására, tanulmányozására? – A költő iránti tisztelet és a hézagtöltésre való igyekezet mellett motoszkált bennem egy kellemetlen, bántó gyermekkori megrázó élmény, amelyet felnőttkoromban kezdtem tisztázni magamban. Most sem panaszként mondom, csak kérdésedre válaszolok. Apám grófságáról és úgymond „kizsákmányoló” voltáról először az iskolában hallottam, Marosvásárhelyen elemistakoromban B. I. tanítónőtől. Az osztály nyilvánossága előtt történt felvilágosításokból semmit sem értettem sokáig, csak a kiközösítés keserűségét éreztem szégyenkezve. Utólag visszagondolva, valószínűleg a tanítónő a párttól kaphatta az utasításokat a földbirtokosság, az arisztokrácia befeketítésére. A korabeli sajtó is szorgoskodott ilyesmiben (Világosság, Kolozsvár; Brassói Népújság stb.). Arról viszont meg vagyok győződve, hogy a tanítónő önszorgalomból a párttól eredő sugallatokra rátett még néhány lapáttal, és túlzásba vitte a dolgokat. Természetesen már rég megbocsátottam neki – de nem felejtettem el! Tőle hallottam órán osztálytársaim előtt, hogy a népnek volt egy nagy-nagy költője, nagyon szegény volt, és apáméknál szolgált (így!), kizsákmányolták, kalibában altatták, és sokat dolgoztatták... Sokáig még otthon sem mertem bevallani az iskolában történteket. Kár volt, rosszul tettem, ahogy az a későbbiekben bebizonyosodott. De a legfontosabb most mégis az, hogy a kerek évforduló és az emlékév alkalmából gondoljunk kegyelettel az áldott emlékű költőre, Arany Jánosra, a magyar nyelv kiváló művészére és védelmezőjére. Komoróczy György Krónika (Kolozsvár) 2017. március 7.Terra magica – Palkó Ernő kiállítása a Bánffy palotábanElső alkalommal állítja ki munkáit a Művészeti Múzeumban Palkó Ernő keramikus, a Bánffy Palota emeleti termeiben március 2-án megnyílt kiállításon számos érdeklődő volt kíváncsi a művész Terra magica című tárlatára. Az egybegyűlteket Lucian Nastasă-Kovács, a múzeum igazgatója köszöntötte, aki bevezetőjében elmondta: Palkó Ernő személyében egy végtelenül szerény embert ismert meg, aki nem nyomul előtérbe, mint megjegyezte, a megnyitón való felszólalását is „ki kellett kényszerítse”. Amint elhangzott, a tárlatot tavaly óta készítik elő, a múzeum igazgatója külön kiemelte azt a körültekintő hozzáállást, amit Palkó Ernő tanúsított az előkészítő munkálatok során, de arra is kitért, hogy a művész saját kezűleg helyezte el a munkáit, gondosan megtervezve mindegyik alkotás helyét a térben. Dan Breaz műkritikus, a múzeum munkatársa úgy vélte, Palkó Ernő esetében a „művészetért hozott áldozat” ezúttal nem csupán metafora, hiszen a művész lépésről lépésre építette fel a kiállítást már a kezdeti elgondolástól fogva. – Azt is megfigyeltem a megnyitó előtti napokban, hogy mennyi odafigyeléssel rakta össze a tárlatot. Mindeközben sokat beszélgettünk az alkotás folyamatáról, sok mindent megtudtam a keramikusi műhelymunkáról – jegyezte meg a műkritikus. Dan Breaz véleménye szerint a kiállított munkákon nagyszerűen összefonódnak az archaikus és a kortárs elemek, „némelyek torzóban maradva, némelyek a legapróbb részletekig kidolgozva”. – Palkónak sikerült olyan egyedi formákat felmutatni, olyan vizíó-töredékeket, amelyek segítségével kicsit megértünk valamit abból, ami „más szférákban” történik – hangsúlyozta a méltató. – Ha Palkó Ernő művészetét kellene korszakolnom, azt mondhatnám: alkotói pályája új, eddigi legösszetettebb, legkomplexebb szakaszához érkezett. S bár mindaz, amit itt nekünk fekínál, következetes folytatása, kiteljesítése eddigi munkásságának, az összhatás valóban sokkoló. A művész ugyanis a kerámia határait döngeti – mondta Németh Júlia műkritikus a megnyitón. A méltató szerint a művész sokéves tapasztalatait felhasználva alakította ki „markánsan kifejező, választékos fordulatokban bővelkedő, egyedi kerámia nyelvezetét, sajátos stílusát”. Megjegyezte, Palkó Ernő az újrafelfedezett ősrégi technika, a raku alkalmazásával jut el „a figuralitást csak enyhén sejtető formáktól a konkrétumokig, a hangsúlyos domborulatokat megjelenítő, lírai hangvételű női torzókig és gunyorosan komor karneváli maszkokig”. Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusát Albertné Simon Edina konzul képviselte, aki átadta Mile Lajos főkonzul üdvözletét, a külképviselet vezetője ugyanis a nagyszalontai Arany János-ünnepség miatt nem lehetett jelen a megnyitón. – Palkó Ernő jó megérzéssel a régi korok emlékeit kapcsolta össze a mai világgal, az anyagi világot a természet lelki világával. Az új és hagyományos kerámiai technikák alkalmazása és ötvözése formailag és színben is újdonságot hozott, ösztönösen kísérletezve az anyaggal, formákkal – hangsúlyozta a konzul. Az eseményen ugyanakkor jelen volt és náhány szóban méltatta a kiállítást valamint az alkalomra megjelent katalógust Benoît Bavouset, a Francia Kulturális Intézet igazgatója is. Végül Palkó Ernő köszönetet mondott mindenkinek, aki a tárlat megszervezésében segítséget nyújtott, kiemelve Vákár István nyitottságát, mint mondta, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke első megkeresésére biztosította támogatásáról. A megnyitón egyébiránt Lucian Nastasă-Kovács bejelentette: aznaptól a múzeum emeleti termeit a mozgáskorlátozott személyek is könnyebben látogathatják, sikerült ugyanis működésbe helyezni azt a szerkezetet, amelyet már jó ideje terveznek, de adminisztratív okok miatt elakadt. Az igazgató külön köszönetét fejezte ki Vákár Istvánnak, a megvalósításban nyújtott segítésért. A tárlat március 19-ig látogatható a Bánffy Palotában. Köllő Katalin Szabadság (Kolozsvár) 2017. március 9.Közösségi programokban is részt vállal a PuckSzámos közösségi programban vesz részt, új előadásokat mutat be a kolozsvári Puck Bábszínház magyar tagozata, amelynek nemrég kinevezett vezetőjét, Sarvadi Pault kérdeztük a tervekről. A korábbiakhoz képest több bemutatóval, rengeteg közösségi programmal készül idén a kolozsvári Puck Bábszínház–közölte lapunkkal Sarvadi Paul, az intézmény magyar tagozatának nemrég kinevezett vezetője. Mint mondta, ha minden jól alakul, akkor idén összesen hat bemutatót tartanak, és ez óriási dolog lenne, hiszen tavaly összesen három új produkciót mutattak be. A tagozatvezető szerint a klasszikus bábszínházi előadások mellett látványos, modern produkciókat is szeretnének műsorra tűzni, ugyanakkor számos fesztiválon vesznek részt. A külvárosi magyar gyerekekre is gondolnak Először április 9-én a Pinocchio című előadást mutatják be Călin Mocanu rendezésében, a következő nagy bemutatóra pedig szeptember 20-án kerül sor: Szent László élete képekben a munkacíme annak a produkciónak, amit Szentirmai László, a Magyar Bábjátékos Egyesület alapítója rendez. Arany János születésének 200. évfordulója apropóján a költő verseiből készül egy összeállítás, Urmánczi Jenő is rendez egy darabot, illetve György László is készül egy előadással. Sarvadi hozzáfűzte, március 21-ére, a bábszínház világnapjára is készülnek, az Életfa Családsegítő Egyesülettel közösen kincskereső játékkal lepik meg a gyerekeket. Március 16-án csatlakoznak a Kolozsvári Állami Magyar Színház gyermekmegőrző programjához: egyórás előadást mutatnak be. Ezenkívül terveznek egy sor közösségi programot, így helyt adnak gyerekkoncerteknek, az áprilisi vakációra naponta kétórás programmal készülnek, többnyire műhelymunkákkal. A Puck Bábszínház más városokból, országokból is tervez meghívni produkciókat. Kolozsváron nemcsak a belvárosban, hanem a Monostoron, a Dacia moziban, illetve a Györgyfalvi lakónegyedi új sportkomplexumban is tartanak előadásokat havonta legalább egyszer, ugyanis a külvárosi iskolákban tanuló magyar gyerekekre is gondolnak. A Váróterem Projekttel is kötöttek megállapodást, ennek köszönhetően ingyen használhatják egymás előadótermeit. Idén a nagycsaládosok számára kedvezményes családi jegycsomagot vezetnek be, és lesz olyan előadás, amely után a szülők vásárlási utalványt is kapnak a jegy mellé, így olcsóbban vehetnek süteményt a környékbeli cukrászdákban a gyerekeknek. December 5-én Kovács Ildikó bábszínházi rendező születésének 90. évfordulójára készülnek egy ünnepséggel, munkásságát a román közönséggel is szeretnék megismertetni. Teljes a magyar tagozat csapata Sarvadi kifejtette, ami a társulatot illeti, hosszú távon szeretnének fiatal színészeket alkalmazni, ezért felvették a kapcsolatot a marosvásárhelyi színművészeti egyetemmel. Két évig nincs lehetőségük új színészeket felvenni, mert egyelőre nincs üresedés náluk, ugyanakkor szeretnék megtartani a jelenlegi csapatot. Legkorábban 2018-ban kerülhet erre sor, egyébként is akkorra fejezik be tanulmányaikat a mostani elsőéves hallgatók. Összesen 11 színész tagja a magyar társulatnak, most teljes a csapat, hiszen valamennyi törvényesen engedélyezett állást betöltik a Puck Bábszínháznál. Mint részletezte, nagy szükségük lenne még egy grafikusra március 15-étől, de ha minden jól megy, ezt is megoldják. Kérdésünkre elmondta, természetesen jót tett a társulatnak, hogy február elsejétől a kormány 50 százalékkal növelte a közpénzekből működtetett kulturális intézményekben dolgozó előadóművészek – színészek, zenészek, táncosok –, valamint a kiszolgálószemélyzet juttatását. Javult a munkamorál, jobban érzik a társadalmi megbecsültséget is a bábszínház munkatársai, hiszen a legkisebb fizetések a mai napig a bábszínházakban vannak, még így is, hogy emelkedtek a bérek – magyarázta. A tagozatvezető kitért arra is, hogy az elmúlt időszakban kilenc ember távozott a társulattól, ami bármelyik színháznál fennakadást okoz, hiszen újra kell szervezni a csapatot. Ráadásul a műszaki részlegről is távozott a bábszínház több munkatársa, így kinevezése után az első dolga az volt, hogy stabilizálja a helyzetet. „A színházban minimum öt évre kellene tervezni, most ott tartunk, hogy ha minden jól megy, ez a csapat minimum két évet együtt marad” – mondta. A Krónika korábban írt arról, hogy február elején kiszorult az intézményből saját születésnapján a Puck Bábszínház magyar társulata, miután a román vezetés nem vette figyelembe kérését. Kérdésünkre, hogy mennyire feszült a viszony az intézmény román igazgatója és a magyar társulat között, Sarvadi úgy nyilatkozott: valójában személyi konfliktus van Varga Ibolya bábszínházi rendező és Emanuel Petran igazgató között, ami természetesen kihat a munkára. Kiss Előd-Gergely Krónika (Kolozsvár) 2017. március 10.Székelyek az esőbenZuhogó esőben, a korábbi rendezvényekhez képest megfogyatkozott létszámban, pontban délután négykor elkezdődött Marosvásárhelyen a Székely Szabadság Napja eseménysorozata. Délután háromtól folyamatosan zuhog az eső Marosvásárhelyen, így meglehetősen gyéren állnak az emberek a postaréti székely vértanúk emlékművénél, a kezdésre mintegy ezren gyűlhettek össze – jelenti a helyszínről kollégánk. Székely és magyar zászlókat lengetnek a résztvevők, de többségük inkább esernyőt tart a feje fölött. Ami a zászlókat, pontosabban azok rúdjait illeti, kollégánk eddig nem értesült a tavalyihoz hasonló incidensről – amikor a csendőrök zászlórudakat koboztak el –, úgy tűnik tehát, hogy a résztvevők megértették a szervezők kérését, és nem vittek magukkal hegyes végű botokat, rudakat. Most az esernyő botja, esetenként PVC-cső szolgál zászlórúdként. Egyébként a csendőrök és a rendőrök már délután háromtól biztosítják a helyszínt az egész útvonalon, amelyen végig fognak vonulni a résztvevők: a Postaréttől a főtérig, illetve ott vannak a Postarét környéki kis utcákban is. Idén eddig nem érkeztek különösebb tömegek buszokkal, inkább külön-külön érkeztek az emberek, kisebb csoportok, semmint egyszerre több busznyi nép – számol be tudósítónk, hozzátéve, hogy a tavalyi kép, amikor egyszerre 5–10 busz érkezett a helyszínre, most egyáltalán nem jellemző. Közben zajlanak a beszédek, Szűcs Péter, a Marosszéki Székely Tanács alelnöke felszólalását követően elhangzottak már Sorbán Attila Örs, az Erdélyi Magyar Ifjak elnökének, Szabolcs Attila magyar országgyűlési képviselőnek a gondolatai, de felolvasták már Szili Katalin miniszterelnöki megbízott üzenetét is – tudósít munkatársunk, miközben éppen Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke intézi beszédét az egybegyűltekhez. Az eső továbbra is kitart, a felszólalók mondandóját többnyire kulturáltan hallgatják a résztvevők, igaz, néha azért be-be hallszik egy-egy füttyszó vagy hurrogás. Mintegy háromezren gyűlhettek össze a Postaréten, hogy leróják kegyeletüket a Habsburg-ellenes székely szervezkedés 163 évvel ezelőtt kivégzett vértanúinak emlékművénél, és a prefektusi hivatal elé vonulva nyilvánítsák ki a székelység autonómiaigényét. Tőkés László szerint az erdélyi magyarságnak ma is az árulás, az önfeladás és hatalombarát opportunizmus árnyékában, közegében kell folytatnia küzdelmét szabadságáért, szülőföldje ártó szándékú területi-közigazgatási átrendezése ellen. Az EMNT elnöke felidézte, a székely vértanúkat is magyar áruló küldte 163 éve a vérpadra. Arany János forradalmi verssorait idézte: „Haj, ne hátra, haj, előre! / Vérmezőről vérmezőre! / Mert ott az a virág terem, / Melynek neve győzedelem”. Tőkés László Arany gondolatait folytatva hangoztatta: „ne rettentsen bennünket se halál, se félelem! Igazságos és jogos szabadságharcunkban ne hátráljunk meg!” Az EMNT elnöke megemlítette, az adminisztratív hátráltatás, a gáncsoskodás, az ellenséges politikai hangulatkeltés, a megfélemlítések megannyi akadályát kellett leküzdeniük azoknak, akik eljöttek Marosvásárhelyre, „de mi ez a vértanúk áldozatához képest, akik életüket adták népükért és hazájukért?” – idézi Tőkést az MTI. Wouter Patho, az Európai Szabad Szövetség (EFA) alelnöke, a belga szövetségi kormánykoalíciót vezető Új Flamand Szövetség politikusa arról biztosította a székelyeket, hogy nincsenek egyedül. Hozzátette, az EFA ugyan Európa-párti, de sajnálatos módon az Európai Unió ma jobbára a tagállamok fővárosainak az érdekeit képviseli, és a fővárosok befolyása a baszkok, katalánok, flamandok és székelyek kárára erősödik. Úgy vélte, ezen változtatni kell. Wouter Patho ugyanakkor megnyugtatta a megmozdulás résztvevőit, nem követnek el törvénytelenséget, ha kiállnak az autonómia igénye mellett. Ez szerinte nemcsak jog, hanem kötelesség is a következő nemzedékekkel szemben. „Eljön a székelység ideje, eljön az autonómia ideje! Számíthatnak ránk!” – jelentette ki a flamand politikus. Aitor Esteban Bravo, a Baszk Nemzeti Párt spanyol parlamentbeli frakciójának az elnöke a résztvevők általános elismerését kiváltva jelentette ki, hogy nem kell bánkódni a tüntetőket végig áztató eső miatt. „Ez az eső annak az ígérete, hogy jó lesz az aratás, és szép lesz a székely jövő!” – jelentette ki. Hozzátette, ez év januárjától immár a központosított Franciaországban élő baszk közösség is bizonyos fokú autonómiát élvez. „Ha megtörténhetett Franciaországban, miért ne történhetne meg Romániában is?” – tette fel a kérdést. Arra figyelmeztetett ugyanakkor, hogy a párbeszéd az egyedüli elfogadható eszköz a székely szabadság érvényesítésére, az erőszak soha nem lehet semmilyen törekvés megvalósításának az elfogadott eszköze – írja az MTI tudósítója. Izsák Balázs, a megmozdulást szervező Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke betegsége miatt nem tudott részt venni a rendezvényen. A beszédeket követően megkoszorúzták a székely vértanúk emlékművét, ez viszonylag hamar lejárt, aztán Ferencz Csaba, az SZNT alelnöke felolvasta a Románia kormányának és parlamentjének címzett petíciót. Ebben leszögezték, hogy a jog és a demokrácia útját járva, egyhangúlag és ismételten kinyilvánítják: követelik Székelyföld területi autonómiáját. Székelyföldnek akár feldarabolása, akár egy nagyobb közigazgatási egységbe tagolása ellentmond a közösség akaratának, ellentmond Románia vállalt nemzetközi kötelezettségeinek” – idéz a petícióból az MTI, melyet egyhangúlag, „Autonómiát!” felkiáltással fogadott el az összegyűlt tömeg. A kiáltvány egyébként teljes egészében elolvasható az SZNT honlapján. A rendezvény postaréti eseményei ezzel véget értek, a résztvevők szervezetten, csendben elindultak a prefektúra felé, a főtéri közigazgatási palotához. Az eső még mindig esik, a tömeg a csendőrök és rendőrök által biztosított, félsávon lezárt úton halad. Hat óra után nem sokkal beért a tömeg Marosvásárhely főterének felső részére, ahol az ortodox templomnál, az útkereszteződésben feltartóztatták a rendőrök az autós forgalmat, szabad utat adva a vonuló tüntetőknek. Szinte tíz méterenként áll egy-egy csendőr az immár menetirányban teljesen lezárt főtéri útvonalon, az emberek „Autonómiát!”, „Gyere velünk!” rigmusokat skandálnak, illetve időnként kizárólag román nyelven fel-felhangzik a vonuló tömegből a „Jandarmeria e cu noi!” Különösebb incidensről nem tud a helyszínről tudósító kollégánk, azt viszont megjegyzi, hogy még a Postarétre érve néhány embertől elvették a zászlórudat, arra hivatkozva, hogy az túl hosszú és kihegyezhető. A közigazgatási palota előtti teret kordonokkal zárták le, itt csak a szervezők küldöttsége mehetett át, akik átadták a prefektúra képviselőjének a Postaréten felolvasott petíciót. Az átadásról a kint maradt tömeget hangosbemondón tájékoztatták. A résztvevők itt még hangosan autonómiát követeltek, aztán népdalokra váltottak, majd megérkeztek a buszok, és felszálltak rá az emberek, elindultak hazafelé. A tömeg, mire besötétedett és elállt az eső, hét óra körül feloszlott. A csendőrség szóvivője a helyszínen munkatársunknak azt mondta, a rendezvény során, beleértve a vonulást is, mintegy fél hétig nem történt semmilyen incidens. A Székely Szabadság Napja záróakkordjakénk, a Kultúrpalotában tartandó gálán átadják az idei Gábor Áron-díjat. Az SZNT ezúttal az Európai Szabad Szövetséget tünteti ki, mivel a tavalyi csendőrségi túlkapások okán többször is felszólaltak a nemzetközi fórumokon, és levelet küldtek a romániai belügyminiszternek is. Székelyhon.ro 2017. március 11.Székely szabadság napja - Tőkés László: ma is az árulás árnyékéban kell küzdeni a szabadságértTőkés László szerint az erdélyi magyarságnak ma is az árulás, az önfeladás és hatalombarát opportunizmus árnyékában és közegében kell folytatnia küzdelmét szabadságáért, szülőföldje ártó szándékú területi-közigazgatási átrendezése ellen. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke a marosvásárhelyi székely vértanúk emlékműve mellett beszélt erről a székely szabadság napján. Mint felidézte, a székely vértanúkat is magyar áruló küldte 163 éve a vérpadra. Arany János forradalmi verssorait idézte: "Haj, ne hátra, haj, előre! / Vérmezőről vérmezőre! / Mert ott az a virág terem, / Melynek neve győzedelem". Tőkés László Arany gondolatait folytatva kijelentette: "Ne rettentsen bennünket se halál, se félelem! Igazságos és jogos szabadságharcunkban ne hátráljunk meg!" Szabadság (Kolozsvár) 2017. március 13.Hangot adtak a közösség akaratának a székely szabadság borús napjánA kormány és a székely nép legitim képviselői közötti párbeszéd elkezdését követelték petíciójukban pénteken a székely szabadság napján Marosvásárhelyen összegyűlt tüntetők, akik zuhogó esőben, a szokásosnál kisebb számban vettek részt a Postaréten szervezett megemlékezésen. A rendezvényen és az azt követő felvonuláson nem történt incidens. A Románia kormányának és parlamentjének címzett petíciót a székely vértanúk emlékműve mellett felállított pódiumon olvasta fel Ferencz Csaba, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) alelnöke, és „Autonómiát!” felkiáltással fogadta el az összegyűlt tömeg. Ebben az MTI szerint leszögezték, hogy a jog és a demokrácia útját járva, egyhangúlag és ismételten kinyilvánítják: követelik Székelyföld területi autonómiáját. „Székelyföldnek akár feldarabolása, akár egy nagyobb közigazgatási egységbe tagolása ellentmond a közösség akaratának, ellentmond Románia vállalt nemzetközi kötelezettségeinek” – állapították meg. Aggasztónak vélték, hogy Székelyföld a belső leszakadás pályájára került abban a fejlesztési régióban, amelyhez jelenleg tartozik. Azt is aggasztónak találták, hogy az autonómia ügyében évek óta szorgalmazott párbeszéd helyett szaporodnak a közösséget ért megaláztatások, a közösségi szimbólumok és intézmények elleni támadások. „Változatlanul kijelentjük: Székelyföld területi autonómiája nem sérti Románia területi egységét és állami szuverenitását, nem sérti a Székelyföldön élő román és más nemzetiségű polgárok érdekeit, sem Románia alkotmányát!” – áll a dokumentumban. Úgy vélték, Románia érdekeit is szolgálná, ha a székely–magyar közösség történelmi szülőföldjén a szubszidiaritás elvének megfelelően átvenné a közügyek jelentős részének a megoldását. „Mindez csakis párbeszéddel, a helyi közösségek szabad akaratával, a demokratikus elvek betartásával, az állampolgárok közötti szolidaritással és konstruktív együttműködéssel valósítható meg” – hangsúlyozták petíciójukban a megmozdulás résztvevői. A tüntetők azt követelték, hogy a tervezett közigazgatási átszervezés során Székelyföld alkosson önálló, autonóm jogkörökkel rendelkező közigazgatási és fejlesztési régiót, melynek kialakításánál a Székely Nemzeti Tanács által kidolgozott jogszabálytervezetet vegyék alapul. Kérték, hogy a román kormány és parlament a közigazgatási átszervezés során tartsa tiszteletben vállalt nemzetközi kötelezettségeit. Tiltakoztak ugyanakkor a székelyföldi oktatási intézmények ellehetetlenítése, az önkormányzatok zaklatása, az anyanyelvhasználat korlátozása, a székely szimbólumok üldözése ellen. A tüntetők egyben kinyilvánították szolidaritásukat a jogállam védelmében Románia nagyvárosaiban szervezett megmozdulásokkal. Azt is követelték, hogy a kormány kezdjen párbeszédet Székelyföld státuszáról a székely nép legitim képviselőivel, a Székely Nemzeti Tanáccsal és a székely önkormányzatokkal. „Teljes és tényleges szabadságot és egyenlőséget akarunk Székelyföld minden lakosának! Autonómiát Székelyföldnek, szabadságot a Székely Népnek!" - zárul a székely szabadság napján Marosvásárhelyen elfogadott petíció, melyet a tömeg "Autonómiát!" felkiáltása szentesített. Tőkés László: ma is az árulás árnyékában kell küzdeni a szabadságért Tőkés László szerint az erdélyi magyarságnak ma is az árulás, az önfeladás és hatalombarát opportunizmus árnyékában és közegében kell folytatnia küzdelmét szabadságáért, szülőföldje ártó szándékú területi-közigazgatási átrendezése ellen. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke a marosvásárhelyi székely vértanúk emlékműve mellett beszélt erről a székely szabadság napján. Mint felidézte, a székely vértanúkat is magyar áruló küldte 163 éve a vérpadra. Arany János forradalmi verssorait idézte: „Haj, ne hátra, haj, előre! / Vérmezőről vérmezőre! / Mert ott az a virág terem, / Melynek neve győzedelem”. Tőkés László Arany gondolatait folytatva kijelentette: „Ne rettentsen bennünket se halál, se félelem! Igazságos és jogos szabadságharcunkban ne hátráljunk meg!" Az európai parlamenti képviselő az MTI szerint megemlítette: az adminisztratív hátráltatás, a gáncsoskodás, az ellenséges politikai hangulatkeltés, a megfélemlítések megannyi akadályát kellett leküzdeniük azoknak, akik eljöttek Marosvásárhelyre, „de mi ez a vértanúk áldozatához képest, akik életüket adták népükért és hazájukért?" Felelevenítette, hogy a hét elején Brüsszelben Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke a Romániában ma is használt „szekus módszerekre" panaszkodott. „Csak azt nem értjük, hogy akkor mire való a balliberális kormánypártokkal kötött parlamenti együttműködési egyezség, és mit keres a vásárhelyi ill etőségű Borbély László államtanácsos a Grindeanu-kormány csapatában?” – tette fel a kérdést. Az EMNT elnöke az Európa Tanács 2003/1334-es határozatát idézte, amely szerint „az autonóm régiók pozitív tapasztalatai inspirációs forrásként szolgálhatnak a belső politikai konfliktusok megoldását célzó lehetőségek keresésekor". Úgy vélte: joggal elvárható, hogy ennek megfelelően rendeződjön a Székelyföld sorsa. Tőkés László felszólalása Szabolcs Attila, a magyar Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának alelnöke beszédében felidézte, az elmúlt hetekben románok százezrei vonultak az utcákra, mert azt érezték: lopják az országukat. „Román barátainknak üzenem, az erdélyi magyaroktól, a székelyektől a szabadságot is lopják. Pedig ez a minimum” – fogalmazott a fideszes politikus. Úgy vélte, a baszkoktól, flamandoktól, katalánoktól kell megtanulni az „autonómia mesterségét". Wouter Patho, az Európai Szabad Szövetség (EFA) alelnöke, a belga szövetségi kormánykoalíciót vezető Új Flamand Szövetség politikusa arról biztosította a székelyeket, hogy nincsenek egyedül. Hozzátette: az EFA ugyan Európa-párti, de sajnálatos módon az Európai Unió ma jobbára a tagállamok fővárosainak az érdekeit képviseli, és a fővárosok befolyása a baszkok, katalánok, flamandok és székelyek kárára erősödik. Úgy vélte, ezen változtatni kell. Wouter Patho megnyugtatta a megmozdulás résztvevőit, nem követnek el törvénytelenséget, ha kiállnak az autonómia igénye mellett. Ez szerinte nemcsak jog, hanem kötelesség is a következő nemzedékekkel szemben. „Eljön a székelység ideje, eljön az autonómia ideje! Számíthatnak ránk!" - jelentette ki a flamand politikus. Aitor Esteban Bravo, a Baszk Nemzeti Párt spanyol parlamentbeli frakciójának az elnöke a résztvevők általános elismerését kiváltva jelentette ki, hogy nem kell bánkódni a tüntetőket végig áztató eső miatt. „Ez az eső annak az ígérete, hogy jó lesz az aratás, és szép lesz a székely jövő!" – jelentette ki. Hozzátette, ez év januárjától immár a központosított Franciaországban élő baszk közösség is bizonyos fokú autonómiát élvez. „Ha megtörténhetett Franciaországban, miért ne történhetne meg Romániában is?” – tette fel a kérdést. Arra figyelmeztetett ugyanakkor, hogy a párbeszéd az egyedüli elfogadható eszköz a székely szabadság érvényesítésére, az erőszak soha nem lehet semmilyen törekvés megvalósításának az elfogadott eszköze. „Az erőszak sehova sem vezet, csak elveszi mások szemében az önök szabadságigényének a jogosságát” – fogalmazta meg a baszk szabadságvágy tanulságait. Izsák Balázs, a megmozdulást szervező Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke betegsége miatt nem tudott részt venni a rendezvényen. Az SZNT nevében Szűcs Péter, a Marosszéki Székely Tanács alelnöke mondott beszédet. Kijelentette: a szabadság először a fejben születik meg. Az egyéni akaratokból összeálló közösségi akarattal hegyeket lehet megmozgatni. „Építjük azt a szabadságot, ami még nincs, de lesz” – jelentette ki az ifjú szónok. A demonstráción felolvasták Szili Katalin magyar miniszterelnöki megbízott levelét is. Az Országgyűlés volt elnöke úgy vélte: az új, önmagára kicsit is adó Európa nem mehet el érzéketlenül és válaszok nélkül az olyan jogos közösségi igények mellett, melyek a szabadságjogok kiteljesítését biztosítják. Szili Katalin elfogadhatatlannak tartotta, hogy „büntetőjogi tényállást faragjon bárki egy közösség, egy nép önigazgatásának, önberendezkedésének megfogalmazásáért”. Zuhogó esőben gyülekeztek Délután háromtól folyamatosan zuhogott az eső Marosvásárhelyen, így meglehetősen gyéren álltak az emberek a székely vértanúk postaréti emlékművénél, a kezdésre mintegy ezren gyűlhettek össze – jelentette a helyszínről munkatársunk. Székely és magyar zászlókat lengettek a résztvevők, de többségük inkább esernyőt tartott a feje fölött. Ami a zászlókat, pontosabban azok rúdjait illeti, kollégánk eddig nem értesült a tavalyihoz hasonló incidensről – amikor a csendőrök zászlórudakat koboztak el –, úgy tűnik tehát, hogy a résztvevők megértették a szervezők kérését, és nem vittek magukkal hegyes végű botokat, rudakat. Egyébként a csendőrök és a rendőrök már délután háromtól biztosították a helyszínt az egész útvonalon, amelyen végigvonulnak a résztvevők: a Postaréttől a főtérig. Idén nem érkeztek nagyobb tömegek buszokkal, csak kisebb csoportok – számolt be munkatársunk, hozzátéve, hogy a tavalyi kép, amikor egyszerre 5–10 busz érkezett a helyszínre, most egyáltalán nem volt jellemző. Az eső kitartott, a felszólalók mondandóját pedig többnyire kulturáltan hallgatták a résztvevők, igaz, néha azért be-be hallatszott egy-egy füttyszó vagy hurrogás. Idővel mintegy háromezren gyűlhettek össze a Postaréten, hogy leróják kegyeletüket a Habsburg-ellenes székely szervezkedés 163 évvel ezelőtt kivégzett vértanúinak emlékművénél, majd a prefektusi hivatal elé vonulva nyilvánítsák ki a székelység autonómiaigényét. A postaréti események lezárulta után a résztvevők szervezetten, csendben elindultak a prefektúra felé, a főtéri közigazgatási palotához. Az eső még mindig esett, a tömeg a csendőrök és rendőrök által biztosított, félsávon lezárt úton haladt. Nem történt incidens A megemlékezés és tiltakozás incidensek nélkül zárult – mondta az MTI-nek Adina Chiș, a román csendőrség marosvásárhelyi mobil egységének a szóvivője a rendezvény végén. A többezres tömeg Autonómiát!, Magyar iskolát! jelszavakat skandálva, Kossuth-nótákat énekelve vonult Marosvásárhely főterére, ahol a prefektusi hivatal képviselője átvette a tüntetők képviselőitől, és iktatta a demonstráció petícióját. A tömeg a székely himnusz eléneklése után feloszlott. A mostoha időjárási viszonyok között megtartott rendezvényen kevesebben vettek részt, mint az elmúlt évek hasonló rendezvényein. A felvonulás után a marosvásárhelyi kultúrpalota dísztermében ünnepélyes keretek között adták át a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) kitüntetését, a Gábor Áron-díjat az Európai Szabad Szövetség (EFA) képviselőinek. Krónika (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
