Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 647 találat lapozás: 1-30 ... 511-540 | 541-570 | 571-600 ... 631-647
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Arany János

2017. május 4.

21. századivá varázsolná az RMDSZ Arany Jánost
Országos diákfesztivállal emlékezünk a 200 éve született költőnkre
Mit tudunk Arany Jánosról? Miért aktuális Arany költészete a ma embere és főleg a ma fiatalja számára? Hogyan élne ma Arany János? Ezekre a kérdésekre kaphatjuk meg a választ idén ősszel az RMDSZ Aranyfeszt elnevezésű, hetedik és nyolcadik osztályosoknak szóló országos diákfesztiválján. A tervek szerint a rendezvényen minden erdélyi megyét egy-egy városi és vidéki iskola képvisel majd, de Bukarestből is várják a versenyre jelentkezőket ötfős csapatokba szerveződve egy irányítótanár kíséretében. A verseny 2017 szeptemberében startol, és a december 8-a és 10-e közötti kolozsvári Arany-gálával ér véget. A diákok munkáit négy ismert erdélyi magyar költő – László Noémi, Márton Evelin, Balázs Imre József és Demény Péter – bírálja el, de meglepetésvendégként jelen lesz a megmérettetés magyarországi patrónusa is. A diákoknak többek közt szerelmes levelet kell írniuk, karikatúrát és kisfilmet kell készíteniük.
A kétszáz éve született Arany János költő életét és munkásságát akarja újszerűen bemutatni az az RMDSZ-projekt, amelynek beharangozó sajtótájékoztatóját tegnap szervezték Kolozsváron.
– Célunk, hogy a gyerekek saját fantáziájuk, eszközeik segítségével fedezzék fel, számunkra mit jelent, mit üzen Arany János a 21. században. Olyan kontextusba helyezzük Arany munkásságát, amely 200 év távlatából is igazi kortárssá teszi őt. A diákok úgy kerülhetnek közelebb a költő életművéhez, ha azt kreatívan, szabadon átértelmezhetik, személyre szabják az általuk készített fényképek, karikatúrák, videók és rövid írások által – magyarázta Hegedüs Csilla, az RMDSZ Kulturális Főosztályának ügyvezető alelnöke.
– Az Aranyfeszt három nagy egységből áll. Az első egységben a részt vevő csapatoknak egy általános kvízt kell kitölteniük, ami azt méri fel, hogy mit tudnak Aranyról. De nemcsak a tárgyi tudásra vagyunk kíváncsiak, hanem a gyerekek kreativitását is megdolgoztatjuk. A második egység során minden csapatnak pár perces bemutatkozó videót kell készítenie, amit ugyan nem pontozunk, de a feltöltés után bárki megtekintheti. Utána a csapatoknak azt kell kitalálniuk, hogyan telne ma Arany János egy napja, azaz hol írná a verseit, hol inná meg a kávéját. A csapatoknak szerelmes verset is kell írniuk egy ismert közéleti szereplőnek, majd a magyarországi sztárvendég-költőnek – közölte Molnár Beáta, a Társadalomszervezésért Felelős Főosztály munkatársa.
– A feladatok között olyan is szerepel, hogy Arany egyik versét kell eljátszaniuk a gyerekeknek pár perces filmben. Ezt a filmet is feltöltjük a verseny honlapjára, és a legtöbb like-ot elérő alkotás lesz a győztes. A novemberi feladatok egyike a karikatúra-készítés lesz Arany valamelyik szereplőjéről, amit rajz vagy számítógépes grafika által valósíthatnak meg. Minden csoportnak meg kell szerkesztenie a kedvenc Arany-antológiáját illusztrációkkal ellátva, amit ki kell nyomtatniuk és beköttetniük. A decemberi gálán a csapatok találkoznak a zsűrivel, műhelytevékenységet szervezünk a diákoknak, kiállítjuk a beküldött Arany-antológiákat, és levetítjük a kisfilmeket – tette hozzá Újvári Dorottya, a Kulturális Főosztály munkatársa.
A szervezők remélik, hogy a verseny megihleti a vidéki iskolákat is, sőt, ragaszkodnak ahhoz, hogy minden megyét egy-egy vidéki iskola is képviseljen.
Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)

2017. május 12.

Arany János-díjat kapott Egyed Emese irodalomtörténész
Arany János-díjat kapott Egyed Emese erdélyi irodalomtörténész, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Magyar Irodalomtudományi Intézetének tanára.
Egyed Emese kutatási területe a 18. és 19. századi magyar és európai irodalom-történet, a felvilágosodás, a magyar és európai színháztörténet, valamint a francia–magyar művelődési, irodalmi kacsolatok. Az eirodalom.ro beszámolója szerint az indoklásban elhangzott: munkássága túlmutat a szigorúan értelmezett tudományos pályán: irodalom– és színháztörténeti kutatásaival, versesköteteivel, oktatómunkájával, a diákszínjátszás népszerűsítéséért végzett fáradozásaival meggyőzően bizonyítja, hogy az írás, az olvasás segít értelmezni a világot.
Az Arany János-díj egy 1995-ben alapított irodalmi díj, melyet a Magyar Írószövetség Arany János Alapítványának kuratóriuma ítél oda évente a magyar irodalom értékeinek védelme, gondozása terén végzett kiemelkedő tevékenység elismeréseként. Krónika (Kolozsvár)

2017. május 12.

Programkavalkád a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten
Megnyílt a 7. alkalommal szervezett ünnepi könyvhét a kolozsvári Fogoly utcában csütörtök délután, az irodalmat, könyvkultúrát népszerűsítő rendezvénysorozat vasárnapig várja az érdeklődőket.
A közönség nemcsak a könyvesstandok kínálatából válogathat, de író-olvasó találkozók, konferenciák, könyvbemutatók, koncertek, színházi előadások, irodalmi estek is szerepelnek a programban. Az RMDSZ, a Romániai Magyar Könyves Céh, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése által szervezett rendezvényen a kétszáz éve született Arany Jánosról, az 50 éve elhunyt Áprily Lajosról, valamint a 130 éve született Kassák Lajosról is megemlékeznek.
A várfal melletti sétálóutcában állították fel a könyvhétre bejelentkezett 25 könyvkiadó és könyvterjesztő sátrát és a rendezvény színpadát is. A rendezvény vasárnap délután a Hangzó csoda című közösségi versmondással ér véget, amelyen Arany János költeményeit szavalják a résztvevők. Krónika (Kolozsvár)

2017. május 12.

Legendák előadás-sorozatába kezd a Bekecs
Tündérek, ördögök, székelyek, mondák
Jövő héten tartja legújabb darabjának bemutatóját a nyárádszeredai Bekecs néptáncegyüttes: a Legendák kertjében című produkcióval legalább akkora sikerre számítanak, mint amit tavaly a Hamupipőkével elértek.
Új produkcióval lép közönség elé a Bekecs táncegyüttes, tavalyi mesejátéka után ezúttal a legendákhoz nyúlt. Egyik kolléga ötlete volt, hogy felkeressék a Székelyföldi Legendáriumot, és egy ilyen jellegű előadást készítsenek – árulta el Benő Barna Zsolt együttesvezető. Úgy gondolták, a Hamupipőke után időszerű lenne helyi, minket jellemző dolgot keresni forrásként, amiből mesét lehet építeni. Egyrészt, hogy a gyerekek megismerjék a helyi meséket, legendákat, hogy rájöjjenek, a világ nemcsak Andersen meséiből áll, másrészt ezek a történetek, legendák itt vannak körülöttünk.
Az előadás öt legendára épül: Tündérek gyülekezőhelye (Makfalva), Paladomb tündérei (Nyárádszentimre), Isten széke, Az Ördög-tó (Libán) és a Gyilkos-tó mondája. Ezek egymásba kapcsolódnak, egy cselekményszálon futnak, az első négy adja az előadás egyik részét, a Gyilkos-tó mondáját pedig jobban kibontották.
Nincsenek főszereplők
A munkát novemberben kezdte el a csapat, Ivácson László sepsiszentgyörgyi rendező-koreográfus kéthetente utazott Szeredába, ilyenkor két-három napot dolgoztak reggeltől estig, közben más előadásokat is tartottak, csoportjaikat oktatták. Így a darab április végére készült el teljesen, viszont egy kissé megkéstek a jelmezek készítésével, ugyanis az elismert felvidéki Furik Rita jelmeztervező, aki érdekes világot teremtett, betegség miatt egy ideig nem tudott kiutazni, hogy a varrodák munkáját segítse, ezért kénytelenek voltak az előadásokat is eltolni, ugyanis az új jelmezeket meg kell szokni, ugyanúgy a jelenetek közötti átöltözések sem egyszerűek. A zenét Molnár Szabolcs, a Heveder együttes egyik prímása alkotta, de a Legendárium rajzfilmzenéjét is használják. A darabban tíz lány és nyolc fiú vesz részt, és annyira alkalmazkodniuk kell egymáshoz, hogy ha már két szereplő hiányzik, a darabot nem lehet előadni. Nincsenek főszereplők, de van két visszatérő, a Fülöp Eszter alkotta tündér, illetve a negatív elemet megtestesítő Mészáros Zoltán, aki főördögöt, káplárt, zsiványt is játszik, aztán van egy székely ember, egy róka és Eszter (Gyilkos-tó mondája), a többiek tömegszereplők, tündérek, ördögök, mulatozók, erdőjelenet alkotói.
A több történet összekapcsolása nyomán egy nagyon színes előadás született, amely remények szerint a közönség tetszését is elnyeri. Ez az első darab, amit hivatásos együttesként visz színpadra a Bekecs.
Nyilvános próba a bemutató előtt
A darab nyilvános főpróbáját kedden tartották Szovátán, ahol félezernél több gyerek követhette végig két előadásukat. Mivel interaktív előadásról van szó, a bemutató előtt mindenképp főpróbára volt szükség, hogy kiderüljön, miként reagálják le az egyes jeleneteket a nézők, a gyerekek, a hiányosságokat pedig kiküszöbölhessék - magyarázta Benő Barna. A bemutatóra május 15-én kerül sor Nyárádszeredában, ekkor és másnap is két-két előadást tartanak, ahová a helyi és bekecsalji iskolásokat is meghívták. A Nyárád alsó folyásán élők május 30-án Nyárádkarácsonban láthatják a darabot, 31-én pedig Erdőszentgyörgyön a Kis-Küküllő középső folyásánál élők. Marosvásárhelyen május 24-én és 25-én 10 és 12 órától két-két előadás lesz a Maros Művészegyüttes előadótermében, június 6-7-én újabb két-két fellépés, amelyből egyik este 7 órától, hogy a felnőttek is láthassák a darabot, hiszen a mondáknak, legendáknak a felnőttek számára is van mondanivalójuk. A darabot a nyáron valószínűleg bemutatják a Tusványoson is, de hazai és magyarországi fesztiválokra is elviszik. Szeretnének erdélyi és székelyföldi turnékat szervezni, és nemcsak a nagyvárosok színházaiban, hanem számos község színpadján is látható lenne. Ezt viszont saját költségvetésből nem tudják megoldani, a jegyeket pedig elérhető szinten (8-10 lej) szeretnék tartani, így feltétlenül támogatókra van szükségük. A tavaly hetven előadást ért meg a Hamupipőke című darabjuk, a Legendák kertjében-nel is legalább ennyire számítanak, de lehet, hogy ennél is többször bemutatnák. Ahol a tavaly felléptek a Hamupipőkével, mindenhonnan pozitív visszajelzést kaptak, ezért azokra a helyekre ezt a darabot is elviszik, de például Székelyudvarhely körzetében a múlt évinél több előadást terveznek.
Show helyett legenda
Benő Barna bevallotta: eredetileg nem ezt a darabot képzelték el, nem legendákat szerettek volna feldolgozni, hanem Arany János A nagyidai cigányok című hőskölteményét, de mindenképp örül, hogy a legendákhoz nyúltak, mert ennek a darabnak sokkal mélyebb mondanivalója van, míg a másik darab inkább show-előadás lett volna. Sokat dolgoztak, de az első visszajelzések jók, a gyerekek élvezik, a felnőttek pedig sírtak az előadáson. Kérdésünkre, hogy a Hamupipőke után a Legendák kertjében című darabot mesejátékként, táncjátékként vagy táncszínházként lehet-e meghatározni, Benő elmondta: ennek eldöntését a nézőkre bízza: legendákat dolgoz fel és mesél el a tánc nyelvén.
GLIGOR RÓBERT LÁSZLÓ / Népújság (Marosvásárhely)

2017. május 13.

„Én az egész csillagos égben szoktam gyönyörködni” (Születésnapi beszélgetés a 88 éves Kányádi Sándorral)
Legismertebb, legnépszerűbb kortárs magyar költőnk sok mindent elmondott már indulásáról, az ötvenes évekről, a „Lobogónk: Petőfi” kultuszról. Saját költészetében a hatvanas évek második fele tűnik a legizgalmasabbnak. Az ötvenhatot követő általános megtorlás-elrettentés után Romániában időszakosan enyhült a politikai, ideológiai vezetés, az évtized végére hirtelen kivirágzott az erdélyi magyar irodalom. Sándor bácsi két ekkori kötete, a Kikapcsolódás (1966) és a Függőleges lovak (1968) nagy meglepetés volt. Első köteteinek verseit ugyanis (Virágzik a cseresznyefa, 1955; Sirálytánc, 1957; Harmat a csillagon, 1964) zömmel Petőfi költészete és a népi lírai hagyomány jegyében írta, 1966-tól viszont teljesen új és modernségében szokatlan hangon szólaltak meg versei. Tetten érhető, hogy honnan formálódott ez a meglepetésszerű modernizációs fordulat költészetében?
– A mi előnyünk a magyarországi írókkal szemben az volt, hogy másfelőlről is tájékozódtunk, a román költészet a latin forrásainál fogva több csatornából táplálkozott, a francia, olasz és dél-amerikai költők előbb jelentek meg románul, mint magyarul. Amikor én elkezdtem Borgest olvasni, rájöttem, hogy én ezt fordítottam már. Rájöttem, hogy amikor Baconskyt fordítottam, én már találkoztam ezeknek a jellegzetes borgesi kifejezéseknek – a homok, a tenger, a tükör, az árnyék – metaforává emelésével. A jelenséget úgy fogalmaztam meg, hogy az én költői fejlődésemet megelőzte a műfordítói fejlődésem. A hatvanas években ugyanis Baconsky, akit különben „költői iskola teremtésének alapos gyanúja” miatt menesztettek folyóirata, a Steaua éléről, Bukarestben szabadúszó lett. Sok nyelvet tudott, fordított is, állandó rovata, német, olasz, francia ösztöndíja is volt. Nekem is fölajánlotta ezt a lehetőséget. Azt mondta: Nézze, domnu Kányádi, hagyja a maga magyarjait, én is otthagytam a magam románjait, jöjjön le Bukarestbe, szerzek egy rendes lakást, szerzek állást a feleségének. Szerződést kötünk az irodalmi alappal, s mire a könyvet lefordítja, az ösztöndíjat meg is eszi, de a kötet marad. Nem lehet, mondtam, mert nálunk, a nemzetiségi létben – ezt már Illyéstől kölcsönöztem – ha árvíz van, ha tűzvész van, azt kérdik, hol vannak a költők, én nem élhetek ezzel a luxussal. Persze, a világirodalmi irányzatokat is szemmel tartottuk. Például az objektív líra felé is tájékozódtunk, akkoriban annak is divatja volt Európában. Időben megismertük Eliot-t, Ezra Poundot, és mondhatom, hogy nagyjából ismertük a legfontosabb modern költészeti áramlatokat. És hát, hogy mondjam… nagy csalódás volt az életemben, amikor kitaláltam a metaforát. – Nem beszéltem erről? – Egészen fiatal koromban kitaláltam a metaforát, és nagyon boldog voltam, míg utóbb rájöttem, hogy nagyon régen ki van találva. Modernnek mondott verseimmel is rájöttem, hogy úgy is lehet többek nevében írni, ha nem egyes szám első személyben beszél az ember. – A hatvanas évek elején színre lépő első Forrás nemzedék versmodell, irodalomeszmény tekintetében is erősebben kötődött a két háború közti nyugatos költészet klasszikusaihoz, Szabó Lőrinchez, Babitshoz, és persze főleg József Attilához. Sándor bácsi nagy gondolati verseit nehezen tudnám az övéikhez rokonítani. – Pedig Szabó Lőrinctől is tanultam. Írtam prózaverset róla is, Weöres Sándorról, Illyésről is. Arra gondoltam, hogy amit a magam számára megfogalmazok, másnak is tanulságos lehet. Amikor elkezdtem verset írni, talán joggal beszéltek Petőfi hatásról. De hát egy valamirevaló költő ki mással kezdené, ha nem Petőfi Sándorral? Nem is annyira az irodalmi iskolák voltak a lényegesek az én számomra, inkább az a fajta törekvés, hogy olyanformán írjak a mi dolgainkról, hogy más is megértse. Szabad verssel kacérkodó verseket írtam, meg dialogizálókat, és ezekben tényleg elég volt a legszükségesebb szavakat használni – az első külföldi fordításoknál éppen az tűnt fel, hogy ezek a versek exportképesek. Máskor egy-egy szentencia segítette az embert hozzá, hogy másként lásson dolgokat. Illyés Gyula azt mondta: A jó író pontosan fogalmaz, a dilettáns igyekszik szépen írni. Ebből az egy mondatból rendkívül sokat lehetett tanulni. – Illyés Gyulának csak az emberi, költői magatartása hatott Sándor bácsira, vagy a versei, versépítkezése is? – Nem mondhatnám. Őt ugyanúgy, mint József Attilát, félretanultuk. Az ő költészetükből is bizonyos hangsúlyokat emeltek ki az egyetemen, ilyesmit, hogy nagy proletár meg nagy paraszt költő, hogy durván fogalmazzak. Gyula bácsinak nem annyira a költészete, inkább az említetthez hasonló gondolatai voltak rám hatással. – A társadalomképe sem?
– Az idegen volt. Például A puszták népe egészen más világ, mint az, amit otthon tapasztaltam. A töltött káposztát is másként főzik a Dunántúlon, Erdélyben s egészen másként a nagy magyar Alföldön. Az irodalmat is másképpen művelik. A költészetben a hatás nem föltétlenül közvetlen hatásként jelentkezik. Érezni is, érteni is kell a szó mágiáját. – Sándor bácsi szerint föl lehet építeni egy ars poeticát arra a gondolatra vagy igényre, hogy a vers mindenekelőtt pontos és érthető legyen? – Nézze, ott vagyunk a 20. században. Amikor kitalálták a telefont… lefektettek egy vezetéket az óceán fenekére, összekötötték a kontinenst és Amerikát. Ezen keresztül ezer telefonbeszélgetést le lehetett bonyolítani, és mert a szecesszió korában készült, még ki is díszítették. Azóta háromszor-négyszer elszakadt a vezeték az önsúlya alatt, s akkor kiemelték, újra fölcicomázták. Ez nagyon nagy dolog volt – akkor! De ma, amikor a technika, a tudomány ott tart, hogy minél kisebb közegellenállással minél több jelet kell küldeni minél távolabbra, akkor én úgy gondolom, hogy egy vidéki malom dinamójáról generált áramot a szomszéd faluba egy szecessziósan díszített vezetéken elküldeni korszerűtlen, és enyhén szólva megmosolyogni való is. Amikor egy négysoros strófánál háromszor kell szótárt elővenni, akkor baj van.
Úgy fogalmaztam meg a magam ars poeticáját, hogy a jó vers úgy készül, mint a jó tojásrántotta. A legszükségesebből, tojásból, sóból és valami zsiradékból, a mi vidékünkön szalonnából. De mondják, hogy hagyma, gomba… – nem kérem, az már szürrealizmus! Tehát a legszükségesebb szavakból kell állnia a versnek – ez volt az én törekvésem a hatvanas évektől kezdődően. Valahogy úgy, hogy azért ne legyen szürke a szöveg. Ez mennyire sikerült, mennyire nem, nem tudom. Amit a tájékozottságomból begyűjthettem, használtam, de lehetséges, hogy félre is értettem egy csomó dolgot. Lehet, hogy hegynek véltem azt, ami csak felhő volt. Az egyik francia író, amikor még nem tudott jól angolul, hegynek látta angol kollégáját, de amikor jobban megtanulta a nyelvet, látta, hogy felhő. Igyekeztem tanulni, látni és lepárolni, s valahogy úgy megírni a mi gondjainkat, hogy az én sokat olvasott négy elemis édesapám is megértse belőle a neki való részt, és ugyanakkor a műveltebb olvasónak is meglegyen az az elégtétele, hogy talán irodalmat olvasott. Ez volt az én tudatos törekvésem. – Nem egy alkalommal – provokatívan is – több vonatkozásban 19. századi költőnek nevezte magát. A Vannak vidékek ciklus nehezen meghatározható műfajú verseit nevezhetjük zsánernek is, lírai szociográfiának is. Ha zsáner, a régiességre esik a hangsúly, ha szociografikus vers, a modernségre. De mint realisztikus, nyelvezetében az élőbeszédre ütő életkép, úgy vélem, ezek is inkább tizenkilencedik századias dialógust tételeznek föl a vers és az olvasó között. – Soha eszembe nem jutott, és ha így is volna, tudatosan biztosan nem törekedtem erre. Valószínű, hogy azért ír az ember verset, hogy minél szélesebb körben megértsék. Én állandó kapcsolatban voltam az olvasók különböző rétegeivel, ha szabad ilyen nagyképűen fogalmaznom, az óvodástól az egyetemi tanárig, és talán ennek lehet a visszahatása. Arra törekedtem, hogy verseimhez lehetőleg ne kelljen mindjárt lábjegyzeteket tenni, és főleg azt tartottam, hogy sokkal nagyobb dolog két-három szóban kifejezni valamit, mint bonyolultnak lenni csak a bonyolultság kedvéért. Ott van például a szonett. Az ugye kötött forma, és voltam szemtelen a folyóbeszédhez igazítani. Tehát ha nekem öt szótagban kijött az, aminek kilencben kellett volna a szonett szabályai szerint, akkor én öt szótagnál abbahagytam. És ezért életem legnagyobb dicséretének tartom, amit Kormos Pista, nyugodjék békében, mondott: az az érdekes, Sándor, a verseiben, hogy olyan, mintha folyóbeszéd lenne. Arra törekedtem, hogy szinte észre se vevődjön, hogy vers. A fordításoknál is büszke vagyok arra, hogy az én tolmácsolásaimban nincsenek a fordításra jellemző „imitt-amott-legott” töltelékszavak. Ez azzal is összefügg, hogy szerintem a vers az, amit mondani kell. Nem biztos, hogy igazam van, de a mondott versben nem lehet szalmázni. Ott a töltelékszavak kihullanak. Még a nagy színészek is nagyon nehezen tudták leplezni, ha túlbeszélt volt a vers. Ez mindenképpen szempont volt. Egy francia mondás szerint amit tíz sorban is el lehet mondani, és valaki tizenkettőben teszi meg, az sokkal nagyobb gazemberségre is képes. – Verseinek egy másik, barokkosan pompázatos vonulata viszont roppant sűrű szövésű, gyönyörű képeivel, rímeivel igen erősen nyelvhez kötött. – Ez már gyakorlatból is adódik, meg bizonyos kor után az ember jobban tudja a mesterséget. Engem a versírásnak a konstrukciós része különösebben nem érdekelt. Sok rejtett szonettem is van, az olvasó tán észre sem veszi, hogy szonettet olvas. Föltördeltem már ’64-ben a Barbár szonetteket. Drága kolléga, Horváth Imre – Félixfürdőn neki olvastam el – annyira meg volt illetődve, azonnal csinált nekem tojásrántottát. – A kilencvenes években megjelennek verseiben a posztmodern poétika eredményei is. A Zbigniew Herbert-barátságra írt Eretnek táviratok, az édesapja emlékének szentelt Levéltöredékek a legszebb darabjai a posztmodern inspiratív hatásának. Posztmodern, de alkatához, habitusához csiszoltan az: mert ez az újabb formaváltás is változatlanul az üzenet nyelvi pontossága és gazdaságossága felé tart. Sőt, úgy tűnik, mintha ezt a nálunk többé-kevésbé olvasóidegennek tartott újabb megszólalási módot Sándor bácsi ismét csak az olvasóval való kapcsolat megerősítésére használná: még közvetlenebbé, még személyesebbé téve a viszonyt. – Úgy tudom, a posztmodernnek már vége, úgy tudom, aki kitalálta, elvonult északra, és nem írt többet! Meg is bírálták, hogy nem elég posztmodern! Az úgy van azért, tudja, hogy a szürrealizmust sem a 19. század végén találták ki, Shakespeare Vilmosban is benne van, hogyha jól megnézzük, és előtte is volt. Csak ezek az úgynevezett irodalmi, költői iskolák, izmusok úgy jönnek létre, mintha Brueghel-nak azokból a nagyon kemény téli tájképeiből kiemelnének egy zúzmarás ágat, s ebből az ágból hoznának létre egy egész erdőt. Én úgy érzem, hogy minden izmus mindig benne volt az irodalomban. Mindegyik, csak bizonyos időben kinagyítanak belőle valamit. Talán még Kassák úr hatalmas versének a nikkelszamovárja is ott repült már Leonardo rajzasztalán. – Sándor bácsi rengeteget utazott, s mondta ugyan, hogy a nagyvilágban is főleg magyarokkal találkozott, de nyilván más nyelvű költőkkel is volt alkalma személyesen megismerkedni. Formálódott-e, formálódhatott-e ezekből a találkozásokból komolyabb szellemi tapasztalatcsere, költői párbeszéd? – A legjobban akkor kerül közel az ember a másik költőhöz, ha olvassa. Nagy szerencséje a magyar olvasónak, hogy a világirodalom java le van fordítva, a magyar irodalom fordításirodalma pedig a költészetével azonos szépségű és rangú. Ne tegye nekem magát senki, hogy azért tanult meg angolul, hogy Shakespeare-t eredetiben élvezze, Shakespeare-t a magyar ember magyarul tudja élvezni. Állítólag angolok is nehezen értik, nehezebben, mint mi Balassit, habár Balassi Bálintnak állítólag sokkal modernebb a nyelve, mint Shakespeare-nek – Shakespeare-t állandóan restaurálni kell. – Balassitól, Szenczi Molnártól kezdve az egész magyar irodalmi hagyomány benne van a költészetében, sűrítve, szublimálva, de még a legkarakteresebb hagyomány is belesimul a jellegzetes kányádis tónusba. Szóval, nagyon nehéz tetten érni (kivéve persze, ha vendégszövegként emel be régi költőket), ezért hát megkérdezem: kik azok a költők, akiket leginkább rokon világúnak érez a sajátjáéval? – Úgy látszik, ügyes hamisító vagyok. Azt szoktam mondani, hogy én az egész csillagos égboltban szoktam gyönyörködni, de a vezérlő csillagom – ezt még a gyerekek is ki szokták találni – Petőfi Sándor. Amikor Petőfit olvasom, azt érzem, amit Márton Áron püspök mondott egy bensőséges alkalommal, hogy az ilyen ünnepi pillanatokban az Isten jelen van. És akkor éreztem, hogy ez a püspök úgy pap, ahogyan Petőfi Sándor költő volt. – Sándor bácsi ma is rengeteg találkozón vesz részt, és ezeken a Kodály-módszer irodalmi-költészeti változataként rendszerint más költők verseit is megtanítja a hallgatóknak. A legtöbbször talán Horváth Imre egyik négysorosát. Miért éppen Horváth Imréét? – Egyrészt azért, mert könnyen megtanítható. Horváth Imre nem eléggé értékelt költő, s kicsikét ezen is szerettem volna mozdítani, mert szerintem, ha valaki kétsoros vagy négysoros verseket ír, azért lehet nagy költő. A Balladát azért tanítom, mert sokszor azzal kezdem: a balladának milyennek kell lenni? Súgni szeretnék, mondom a gyerekeknek, hogyha majd egyszer felelni kell magyar irodalomból, és egy ilyen tételt kaptok, mondjuk érettségin, hogy mit tudsz a balladáról, és nem jut eszetekbe más, akkor mondjátok, hogy a balladának szépnek, szomorúnak és tömörnek kell lennie. És hogyha nem jut eszetekbe, hogy Felhőbe hanyatlott a drégeli rom, / Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja; / Szemközt vele nyájas szép zöld hegy-orom, / Tetején lobogós hadikopja, vagy az, hogy Edward király, angol király / Léptet fakó lován, és az se jut eszetekbe, hogy Dús András juhász volt, / már fekete a képe. / Leásták pihenni, / le a fák tövébe. // Fiatal volt, mégis / görbe volt a háta. / Istenem, magyar volt, / szóljon, aki látta – ezt Sinka István írta, aki ugyancsak Nagyszalontán született, mint Arany János, akkor jusson eszetekbe, egy másik, ugyancsak Biharban, Margittán született költő, akinek most megtanuljuk a Ballada című versét. És mondjátok velem együtt: Ballada. Írta Horváth Imre. Hogy szülőanyja a fekete föld, / Erre gondolt a liliom. S letört. Ennyi – szép is, szomorú is, tömör is. – Említette korábban, hogy négy-öt ember volt igazán nagy hatással az életére, nekik köszönhetően lett az, aki. – Így kezdjük: Tamási Áron, Kós Károly, Zsögödi Nagy Imre – mondjunk egy határainkon túlit is: – Illyés Gyula. És nem utolsósorban a már említett Márton Áron római katolikus gyulafehérvári püspök. Remélem, haló porukban sem bántom meg őket, ha azt mondom, ők atyai barátaim voltak, édesapám mellett nekik köszönhetem olyan-amilyen emberré válásomat. – Tamási Áronnal nem volt módja gyakran találkozni. Ő 1956 szeptemberében járt Erdélyben. Mi volt Tamási Áron varázslata? – Azt hiszem, hogy kétszer, ’55-ben is és ’56-ban is járt Romániában. Ötvenhat szeptemberében pár napot együtt töltöttünk Udvarhelyen Bakk Elek orvos barátja, komája családjánál, és kirándultunk Homoródfürdőre, ahol emléktábla is őrzi ottjártát. A homoródi villa gondnoka egy világjárt nyugdíjas román matróz volt, aki nem tudott magyarul, Elek bácsi volt a tolmács. És történt egy nagyon érdekes dolog, ami jellemző Tamási Áronra. Azt kérdi ez a román tengerész, hogy milyennek látja ezt az országot és ezt a népet. Fogalma sem volt, hogy Tamási Áron odavalósi, hogy tulajdonképpen ő van otthon. Előzőleg Udvarhelyről egy teherautóval valami rettenetesen rossz úton mentünk Homoródfürdőre. Azt mondja Tamási Áron: Kedves uram, ha ez az ország és ez a nép olyan, mint ön, akkor nagyon boldog vagyok. Ha olyan, mint az az út, amelyiken Székelyudvarhelyről idáig jöttünk, akkor nagyon szomorú vagyok. Számomra ez egy rendkívül tanulságos felelet volt. Abszolút nem bántotta meg, de finoman mégis az igazat mondta. – És Nagy Imre bácsi? Ő is inkább a magatartásával, az emberi habitusával hatott? – Imre bácsi festett, álltam mellette, a Halottak napjából mondtam neki sorokat, akkor készült a vers. Azt mondja: Uram, úgy érzem, hogy ez egy igen jelentős vers lesz. De bele kellene írni azt is, hogy mivel vétettünk mi többet másoknál. – Ez a sor Nagy Imrétől való? – Megszívleltem, és így került a versbe, mivel vétettünk mi többet / mint akár a legkülönbek // vén zsidók ószövetségi / nyelvével kéne most élni / de hallgatunk senki sem mer / feleselni az istennel.Nagyon nagy mondásai voltak. Például azt a kifejezést is tőle tanultam, hogy megszenvedettség. Jövünk a világ legnagyobb dilettánsának a kiállításáról, mondta ő egyik kollégájáról, én próbáltam védeni, azt mondja: Nem tudja, mi az a fehér-fekete, hiányzik belőle a megszenvedettség. Aztán rájöttem, hogy mi a megszenvedettség. Eljött a boldog órája képén haldokló édesanyját örökíti meg. Hogy tudta ezt megcsinálni? – kérdeztem. Az agyam megkocsonyásodott, fiam, de meg kellett csinálnom. – Akárhonnan indultunk is el ebben a beszélgetésben is, rendre a magatartásnál kötöttünk ki. Mindig fontosabb az etika, mint az esztétika – a költészetben? – Én azt hiszem, nem lehet elválasztani a kettőt. Megint csak Petőfire hivatkozhatunk, aki azt írta huszonhárom évesen: Az utókor elmondhatja rólam, hogy gyönge poéta voltam, de azt is el fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű férfiú valék.
PÉCSI GYÖRGYI / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. május 18.

Revizionista játszóteret fedezett fel Dan Tanasă
A magyarok iránti gyűlöletéről elhíresült blogger - aki egyes források szerint a román titkosszolgálatok provokátora - ezúttal egy nagyszalontai játszótéren vélte felfedezni a magyar revizionizmus jeleit.
A dél-bihari Nagyszalonta testvérvárosa Csepel, egy Romániában egyedülálló „meseparkot” adományozott a hajdúvárosnak. A kreatív, látványos és ötletes játszótéri alkalmatosság szállítását és összeszerelését, valamint a környezete rendbetételét szintén a magyar főváros XXI-ik kerületének önkormányzata vállalta magára. A Szalontai Napok keretében ma délben át is adják a különleges játszóteret, amelynek segítségével Arany János Toldijának történetével ismerkedhetnek meg a kicsik.
Egyes nagyszalontai román „hazafiak” az élő fába is belekötve (ebben az esetben szó szerint) sérelmezik, hogy a játszótéren levő fehér kérgű nyírfák mellé pirosra és zöldre festett támoszlopokat helyeztek ki, melyek így - legalábbis a mindenütt magyar veszélyt szimatoló hazafiak agyában – a magyar lobogó színeit adják ki.
Több sem kellett a magyarok feljelentéséből sportot űző Dan Tanasă nevű önjelölt honmentőnek, azonnal meg isírta nagy olvasottságnak örvendő blogjában, hogy „a játszóteret adományozó Csepel önkormányzata nem mulasztotta el a lehetőséget, hogy Magyarország zászlaját szimbolikusan megjelenítse és ezáltal egy banális helyszínt, egy játszóteret a magyar sovén propaganda helyévé változtassa”.
A reakció persze nem maradt el, a blogbejegyzés alatti kommentárokban egyesek minden magyar migránst hazaküldenének a zászlójukkal együtt, mások pedig személyesen festenék át a román lobogó színeire a szóban forgó oszlopokat. Az az apróság, hogy a piros-fehér-zöld színkombináció lehetne Mexikó, Olaszország, vagy éppen Írország zászlaja is, vagy talán csak egyszerű véletlen, fel sem merül a világot csak piros-sárga-kék színekben látó koponyákban.
Frissítés: Információink szerint az ominózus oszlopok közül a zöldeket pirosra festette át az önkormányzat. Hiába, a megfelelési kényszer nagy úr.
Barta Béla / itthon.ma/erdelyorszag

2017. május 18.

Meseparkot avattak Nagyszalontán
A ma kezdődő Szalontai Napok előrendezvényeként tegnap avatták fel azt a különleges játszóteret, meseparkot, amit a bihari hajdúváros testvértelepülése, a magyarországi Csepel ajándékozott Nagyszalontának. A piarctér mellett felépített egyedi és különleges játszóteret a helyi vezetők mellett a vendégek jelenlétében adták át, a gyermekek pedig kisvártatva birtokba is vettek.
A megnyitó ünnepségen Török László, Nagyszalonta polgármestere azt hangsúlyozta, hogy bár a két települést formálisan elválasztja az országhatár, a valóságban azonban sokkal szorosabb a kötelék annál, hogy a határ akadályt jelentsen a kapcsolatok számára. A hajdúvárosi elöljáró köszönetet mondott Csepel vezetőségének az ajándékért és az áldozatos munkáért, amellyel Nagyszalontára szállították és itt össze rakták a játszóelemeket. Csepel polgármestere, Borbély Lénárd azt emelte ki, hogy 2010 óta él a testvértelepülési kapcsolat a két önkormányzat között, és ők mindent megtesznek, hogy szorosabbra fűzzék a kapcsolatokat. Ezután átadta Török Lászlónak az iratot, amely Arany János Toldi trilógiájának a hőseit játékos formában eleveníti fel, ugyanakkor átadta a mesepark jelképes kulcsait is.
A mesepark egyedülálló játszótér Romániában. Az Arany János emlékévhez igazodva a Nagyszalontán éppen kétszáz éve megszületett költő remekművét, a Toldit ismerteti meg kreatív módon a gyermekekkel. A csepeli önkormányzat a mesepark minden vonatkozó költségét finanszírozta.
Némi üröm az örömben, hogy amint tegnapi lapszámunkban is olvashatták, nem tudta mindenki nyitott szívvel fogadni a csepeliek ajándékát. Néhány nagyszalontai polgár amiatt emelte fel hangját, mert a facsemeték mellé piros és zöld karókat helyeztek a kivitelezők, a fáknak pedig világos a törzsük. Ebből ők azonnal arra következtettek, hogy szándékosan jelenik meg a nemzetiszín a parkocskában. A piros-fehér-zöld látványa olyannyira frusztrálta a hangadókat, hogy az internetes fórumokon támadássorozatot intéztek a városvezetőség ellen. Nem mintha bűn lenne a három szín használata, ők mégis úgy értelmezték, és erre segített rá magyargyűlölő attitűdjéről hírhedt Dan Tanasă is, hogy „sovén magyar propaganda” jelent meg egy játszótéren. A kivitelezők erre úgy reagáltak, hogy kicserélték vagy átfestették az oszlopokat, hogy még véletlenül se lehessen belekötni a magyar nemzeti színekbe.
A szalontaiak többsége elítélte az alpári és nemtelen támadást a magyarok ellen, és számtalan hozzászólásban, bejegyzésben arra világítottak rá, hogy a hajdúvárosiak mindig is befogadók és toleránsak voltak, egy olyan közösség, amely eddig soha nem engedett teret a szélsőséges megnyilvánulásoknak. A román, a magyar és a cigány közösség békés együttélésének a záloga a tolerancia és egymás kultúrájának, hagyományainak és nemzeti jelképeinek a tiszteletben tartása és elfogadása.
Borsi Balázs; Sára Péter / Reggeli Újság (Nagyvárad)

2017. május 18.

A Magyar Tudományos Akadémia erdélyi kitüntetettjei
Az MTA 188. közgyűlésének Külső tagok fórumán 2017. május 10-én Arany János-díjjal tüntették ki dr. Egyed Emesét, a BBTE Bölcsészettudományi Karának egyetemi tanárát, az Erdélyi Múzeum Egyesület Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának elnökét. A fórumon Arany János-éremmel tüntették ki prof. dr. Dávid Lászlót, a Sapientia EMTE rektorát, az EME tagját. Dávid László professzor kiemelkedő jelentőségű intézmény- és tudományszervezési szerepvállalása, az erdélyi magyar felsőoktatásért folytatott fáradhatatlan küzdelme okán részesült a megtisztelő elismerésben. A fórumon Arany János-éremmel tüntették ki prof. dr. Gyéresi Árpádot, az EME alelnökét, az erdélyi gyógyszerészeti oktatás és kutatás meghatározó személyiségét. Gyéresi professzor több mint 20 évig volt a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) tanszékvezető egyetemi tanára, a gyógyszerészeti kémia oktatásának újjászervezője. Fő kutatási területei: szétválasztástechnikák, gyógyszervegyületek stabilitása, ható- és segédanyagok kölcsönhatásai, újabban pedig szakmatörténeti kutatásokat is végez. Munkássága jelentős előrelépést eredményezett a magyar és a román szakmai kapcsolatokban, amiért a rangos elismerésben részesült. Arany János fiatal kutatói díjat kapott Papp Kinga, az EME tudományos munkatársa. Ugyancsak Arany János-éremmel tüntették ki dr. Gyenge Csabát, az EME alelnökét, a Kolozsvári Műszaki Egyetem emeritus professzorát. Népújság (Marosvásárhely)

2017. május 19.

Alkotói ösztöndíjjal tüntette ki a Communitas az erdélyi kortárs művészeket
Tizenötödik alkalommal osztotta ki csütörtök este a Communitas Alapítvány az Alkotói Ösztöndíjat valamennyi erdélyi kortárs művész számára színház-, és zeneművészet, film és televízió, irodalom, valamint vizuális művészetek kategóriákban. A Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermében szervezett gálán rövid performanszokkal bemutatkoztak a 2016-ban díjazott művészek is. Az est házigazdája Dimény Áron színművész volt.
Markó Béla, az Alkotói Ösztöndíjbizottság elnöke köszöntőbeszédében hangsúlyozta: téves azt gondolni, hogy a tehetség nehéz körülmények között is felszínre tud törni. El kell ismerni, hogy a művészetnek mindmáig ellenállással kell megküzdenie. Úgy véli, az RMDSZ-nek, a Communitas Alapítványnak és az Ösztöndíjbizottságnak is feladata annak a természetes kötelességnek eleget tenni, miszerint a tehetségeket nem háttérbe szórítani, hanem támogatni kell.
Mindezt pedig Csontváry Kosztka Tivadar példájával magyarázta, aki 1913-ban fontosnak tartotta, hogy a keleti utazásairól beszámoljon a hatalomnak. „Ki tudja, hogyan alakult volna a világ sorsa, ha 1913-ban az a kormány, amelyhez Csontváry ezzel a képeslappal fordulni szeretett volna, ezt tekintette volna fontosnak, erre figyelt volna igazán, hogy mi a helyzet a művészekkel, az alkotó emberekkel” – fogalmazott Markó, majd ismertette azt a történetet is, amelyből kiderül, hogy Csontváry egész életművét ma csupán a szerencsének köszönhetően ismerhetjük. „Ki tudja, hány Csontváry kallódott el az elmúlt évszázadokban?” – figyelmeztetett az Ösztöndíjbizottság elnöke az alkotók felkarolásának fontosságára.
Idén az Alkotói Ösztöndíj színházművészet kategóriájában Benedek Ágnes, Bonczidai Dezső, Csiki Szabolcs, Györfi Csaba, György Botond, Katona Dávid, Simon Boglárka-Katalin, Szekrényes László és Varga Balázs, a zeneművészet terén Benedek Tibor Magor, Bordos Nagy Kinga, Diószegi Benjámin, Fonte di Gioia, Györgyjakab Miklós-Csaba, Koncz Kriszta, Kovács Dalma Lidia, Nagy Gergő, Sófalvi Emese kapott kitüntetést. A film és televízió kategóriájának győztesei: Antal Szabolcs, Balla Zoltán, Bende Attila, Boros Melinda, Demeter Katalin és László Rozália Annamária, az irodalom műfajában pedig Bertóti Johannát, Biró Árpád Leventét, Fischer Botondot, Gál Hunort, György Alidát, Kali Ágnest, Kiss Lehelt, Sárkány Tímeát és Varga Melindát díjazták. A vizuális művészetek idei ösztöndíjasai: Csala Hermina, Csóka Szilárd Zsolt, Dobribán Melinda, Hátszegi Zsolt, Koter Vilmos, Kürti Andrea, Nyiri Dalma Dorottya, Péter Emőke Eszter és Ungvári-Zrínyi Kata.
Az ünnepélyes díjátadót valamennyi tavalyi ösztöndíjas pár perces produkciójával tették a szervezők még gördülékenyebbé. A „jobbkezes” Bagossy Norbert testvérével, a „balkezes” Bagossy Lászlóval lépett színpadra, ugyanis a felvezetőből megtudtuk, hogy éppen emiatt a szempont miatt bizonyult nehéz feladatnak az első közös gitáruk megvásárlása. Varga László Edgár költő, a Perspektíva diáklap és a Krónika korábbi munkatársa Arany jános: Arany Jánoshoz című versét olvasta fel.
Adorjáni Anna A fürdőszoba című regényéből olvasott fel, aki bemutatkozójában a tinédzser kori naplójába is betekintést nyújtott, amelyben így fogalmazott: „az írás megvalósulási forma, az önmagam megismerését szolgálja, és ez az első lépés a tisztánlátás felé”. A kolozsvári születésű zongorista, a Jazzybirds együttes alapítótagja, több mint 70 dal zeneszerzője, Szép András Koncz Krisztával lépett színpadra.
Köllő Csongor szabadúszó színész, egyetemi oktató, a Shoshin Színházi Egyesület alapítótagja Kulcsár Árpád irodalmi ösztöndíjas, költő, újságíró A hívás című versét adta elő. A színész egyebek mellett így írt magáról: „meggyőződésem, hogy a színházban töltött életben nem állhat le a tanulás, az edzés, de az új kifejezési módokhoz való közeledés sem”, Kulcsár pedig eképpen: „szeretek a határokon mozogni, néha úgy képzelem, hogy a nyelv vagy a lírai forma határán is mozgok”.
A 2016-ban vizuális művészetek kategóriában díjazott ösztöndíjasok kiállítását Sipos László méltatta, a gálát Demeter Vincze András és a hazai kórusrepertoár egyedi színfoltja, a Melodeus Kórus közös előadása zárta.
Tasi Annabella / maszol.ro

2017. május 20.

Tizenötödjére támogat fiatal erdélyi magyar művészeket a Communitas
Egy évig tartó támogatást kap 40 fiatal alkotó. Gálaműsor keretében díjazták őket.
Tizenötödik alkalommal osztották ki a Communitas Alapítvány alkotói ösztöndíjait, amire idén is öt szekcióban pályázhattak 35 év alatti művészek. A nyertesek egy éven keresztül havi 800 lejt kapnak az alapítványtól, ennek célja, hogy amennyire tehetik, az alkotók fölszabadíthassák a kreativitásra szánt idejüket és a munkájukra koncentrálhassanak. A gálaműsornak idén a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdióterme adott helyet, a “műsorvezető” pedig Dimény Áron, az intézmény színésze volt, aki köszöntőjében elmondta: egyre többször lépnek abban a térben fel fiatal alkotók, úgyhogy jó hely a gálának. Dimény örült annak, hogy egyre több olyan nevet lát a díjazottak között, akik már nem ismeretlenül tűnnek fel, így valamiképpen életművek beérésének is tanúi lehetünk, ha a Communitas-díjazottakra tekintünk.
Az eseményen az alkotói ösztöndíj zsűrielnökeként részt vevő Markó Béla Csontváry Kosztka Tivadar életének és élete utáni epizódjaira építette fel beszédét. Az egyik egy levél, amit a festő 1913-ben írt politikusoknak, és mindenki a sajátos őrület jelének vette, hogy egy művész a hatalomnak akar beszámolni keleti utazásának eredményeiről, mert úgy érzi, ez a hatalomra tartozik.
“Ki tudja, hogyan alakult volna a világ sorsa, ha a kormány 1913-ban erre figyelt volna igazán, a művészek és alkotók helyzetére, hogyha ez lett volna akkor az igazi hír, és nem a feszültségek és a háborús készületek?” - tette fel a kérdést Markó, aki elmondta “nekik az a feladatuk, hogy egy természetes kötelességet teljesítsenek, ami azt jelenti, hogy egy közösségnek, társadalomnak felelőssége és feladata, hogy a maga tehetségeit ne szorítsa háttérbe. “Nem hiszek abban, hogy a tehetség bármilyen mostoha körülmények közt érvényesül, hogy felszínre tör a legnehezebb körülmények között is." Ezt követően arról beszélt, hogy a Csontváry-festményeket 1919-ben a család a fuvarosoknak akarta eladni, mert művészeti értéket nem láttak bennük, a vászonnak viszont ponyvaként jó ára volt. Végül a család egyik tagjának jelentős erőfeszítései miatt nem végezték a képek a szekereken. Markó szerint ezt a történetet kétféleképpen is lehet érteni: hogy lám, a tehetség úgyis mindig eléri a közönségét, vagy úgy, hogy ki tudja, hány meg hány Csontváry végezte így világszerte, szerencse és támogatás hiányában. Ő az utóbbi értelmezést tartja jobbnak. Az RMDSZ volt elnöke után Bagossy László és Bagossy Norbert léptek fel két dallal, majd Varga László Edgár mondta el az Arany János Arany Jánoshoz című versét, amit a Látó felkérésére írt. Ezután elkezdték kiosztani az ösztöndíjakat, idén ők lettek a díjazottak: Színházművészet:
Benedek Ágnes, Bonczidai Dezső, Csiki Szabolcs, Györfi Csaba, György Botond, Katona Dávid, Simon Boglárka-Katalin, Szekrényes László, Varga Balázs.
Zeneművészet: Benedek Tibor Magor, Bordos Nagy Kinga, Diószegi Benjámin, Fonte di Gioia, Györgyjakab Miklós-Csaba, Koncz Kriszta, Kovács Dalma Lidia, Nagy Gergő, Sófalvi Emese.
Film és televízió: Antal Szabolcs, Balla Zoltán, Bende Attila, Boros Melinda, Demeter Katalin és László Rozália Annamária.
Irodalom: Bertóti Johanna, Biró Árpád Levente, Fischer Botond, Gál Hunor, György Alida, Kali Ágnes, Kiss Lehel, Sárkány Tímea és Varga Melinda.
Vizuális művészetek: Csala Hermina, Csóka Szilárd Zsolt, Dobribán Melinda, Hátszegi Zsolt, Koter Vilmos, Kürti Andrea, Nyiri Dalma Dorottya, Péter Emőke Eszter, Ungvári-Zrínyi Kata.
A díjazásokat különböző felolvasások, zenélések szakították meg. Adorjáni Anna felolvasott egy részletet készülő regényéből, aminek A fürdőszoba a címe, aztán Szép András zongorához és Koncz Krisztával adtak elő egy dalt, majd Demeter Zsuzsánna elbeszélése következett volna, a Mosoly című, de a mosoly csak generálva lett végül, mert neki nem lett szólva, hogy fel kell olvasnia, s mint ilyen, ő jelen volt, az elbeszélése meg kevésbé, így helyette Dimény adott ötleteket a Communitasnak, hogy lehetne közös jam-session a díjazott zenészekkel, antológia a szerzőkkel.
Az esemény vége kissé összesűrűsödött, főleg mert ekkor futottak be, akik eladdig elkéstek, Köllő Csongor még program szerint előadta Kulcsár Árpád (tavalyi ösztöndíjas és a cikk szerzőjének, na hát megint ilyen hülye újságírói helyzet van) A hívás című versét, aztán befutott a kardiológustól Kántor Lajos. A kardiológustól jó hírt kapott, ezért jókat mondott a tavalyi év képzőművészeti díjazottjainak kiállításáról is, mint mondta, egyesek már fel is nőttek az igen nívós kolozsvári szcénához, többen meg felnövőben vannak. Aztán a Melodeus kórus is betoppant, és Eric Whitacre Cloudburst című kórusművel avantgárd zárlatot adtak a gálának.
Kulcsár Árpád / Transindex.ro

2017. május 20.

Toldi a végzős diákoknak
Az Arany János-emlékévre való tekintettel a Nemzetstratégiai Kutatóintézet minden erdélyi magyar általános és középiskolás végzősnek Jankovics Marcell rajzaival illusztrált, idén kiadott Toldi-kötetet ajándékoz. Háromszékre 2255 Arany János-könyv érkezett, ebből 1364 a VIII. osztályosok számára.
Az iskolák örvendenek az ajándéknak, mert költségvetésükből kevés pénz jut könyvvásárlásra. A könyvtárak állományát ritkán tudják bővíteni, a jutalomkönyvek egy részét közbeszerzési eljárás útján, másik részét az iskolaalapítványok, egyesületek révén támogatásból biztosítják. Az Arany János-kötetből a sepsiszentgyörgyi és Sepsi-körzeti általános iskolák 560-at kaptak, a Felső-háromszékiek 433-at, Kovászna és környéke 157-et, az erdővidéki iskolák 208-at. A középiskolai végzősöknél székenként az eloszlás: 358, 375, 80 és 78 kötet. A könyvajándékozáshoz Sepsiszentgyörgy önkormányzata is hozzájárult, a város iskolái már tanév közben nagy számban kaptak a magyar és a román nyelvű, Sepsiszentgyörgyről szóló Kincses Képeskönyvből.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. május 27.

Ballagás a Csiky Gergely Főgimnáziumban
Az iskola nemcsak tanít, nevel is
Május 26-án felvirradt a nagy nap a Csiky Gergely Főgimnázium 77 végzős diákja számára. A feldíszített osztálytermekben reggel 8 órakor elkezdődött az utolsó osztályfőnöki óra, majd 9 óra után a négy osztály – három elméleti (matematika–informatika és természettudományok – intenzív angol nyelv, turizmus, valamint közgazdaság szak) és egy szakiskolai (autómechanika) – emelkedett hangulatban kivonult az udvarra, hogy kezdetét vegye az évzáró ünnepély.
„Vagy mi vagyunk túl kevesen, vagy az udvar túl nagy” – így kezdte beszédét Pellegrini Miklós megyei helyettes főtanfelügyelő, és valóban, évről évre egyre nagyobbnak tűnik az iskola udvara még úgy is, hogy a ballagáson azért jelen vannak nemcsak a végzősök, hanem szülők, rokonok, barátok, ismerősök, hozzátartozók is.
A meghívottak közt helyet foglalt Király András oktatási államtitkár, Bognár Levente alpolgármester, Faragó Péter, az RMDSZ Arad megyei elnöke, Pellegrini Miklós, Arad megye helyettes főtanfelügyelője, Szabó Mihály városi tanácsos, Király Árpád főesperes, Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője. Jelen volt még az ünnepségen Hadnagy Éva, az Alma Mater Alapítvány ügyvezető elnöke, valamint Tóthpál Renáta aligazgató és Bíró Emese, az iskola szülőbizottságának elnöke.
„Mindannyian jók vagyunk valamiben, és arra kellene törekedjünk, hogy ezt a valamit megtaláljuk, kiműveljük és ennek segítségével érjük el életcélunk. A tanárok kötelessége az, hogy segítsenek nektek ebben a keresésben, és ezzel együtt elindítani benneteket az úton. (…) Ami igazán számít az az, hogy belőletek boldog, elégedett felnőttek váljanak, és hogy egykor majd úgy gyertek vissza ebbe az iskolába, hogy itt valamikor megtaláltátok a lehetőséget. Ha ez így lesz, akkor mi, tanárok teljesítettük a kötelességünket” – hangzottak el Muntean Tibor igazgató szavai.
Király András államtitkár a diákokhoz intézett beszédében kihangsúlyozta, hogy az iskolát kijárni nagyon fontos dolog, szinte elengedhetetlen. Ugyanakkor ő is, akárcsak Bognár Levente vagy Faragó Péter az Arad megyei magyar közösség fontosságát, összetartását emelte ki.
„Évről évre itt ülnek az asztalnál az aradi magyar közösségnek azok a képviselői, akik tettek és tesznek azért, hogy itt az oktatás folyamatos és jó minőségű legyen. (…) Kedves végzősök, tudnotok kell, hogy az iskola mindig visszavárja egykori diákjait, meghallgatja a panaszokat, a dicsekvést is, és mindig van egy-két jó szava a végzősökhöz” – zárta beszédét az államtitkár.
„Azt hiszem, hogy bátran és büszkén nézhettek bele a tükörbe, hiszen jeles tanulói voltatok az iskolának. Kívánom, hogy életetekben sok-sok ilyen ünnepi pillanat legyen még, és ahogyan az előttem szólók már elmondták: várunk vissza ebbe az iskolába akár egykori diákként, szülőként, vagy akár tanárként” – ezekkel a szavakkal fordult a végzősökhöz Pellegrini Miklós.
A XI. osztályosok nevében Zsámbok Emese köszönt el a végzősöktől, ezt követően a ballagók nevében Ilona Judit XII. A osztályos tanuló gondolatait Józsa Tamás XII. A osztályos tanuló tolmácsolta, majd Czank Vivien ballagó diák József Attila Születésnapodra című versével búcsúzott.
A hagyományos kulcsátadás és szalagkötés után az osztályfőnökök kiosztották a legeredményesebb, legszorgosabb végzősöknek járó díjakat, kitüntetéseket, dicséreteket.
Király András jóvoltából minden díjazott egy Arad halad című kötettel, valamint az RMDSZ felajánlásával egy Arany János-kötettel gazdagodott. A végzősök jutalmazását – a felajánlott díjak kivételével – a Pro Schola Csiky Gergely Egyesület támogatta.
A négy éven át kimagasló teljesítményt nyújtó, évfolyamelső végzős diákokat WIESER Tibor-díjjal jutalmazta az Alma Mater Alapítvány: Ilona Judit (XII. A) és Boldizsár Bettina (XII. C) voltak idén a legjobbak közt a legjobbak.
Az informatika terén kimagasló diákok – Csomós Roland és Szilasi Róbert – Erdélyi Károly-díjban részesültek.
Az anyanyelv terén nyújtott eredményes tevékenységeket az idén is Böszörményi-díjjal jutalmazták. A Csiky-Csuky diáklap leköszönő szerkesztőinek – Ilona Juditnak és Siska Szabó Lehelnek – a díjat átadta Bege Magdolna és Rudolf Ágnes magyartanár. Ugyancsak Böszörményi-díjban részesültek az iskola honlapjának leköszönő szerkesztői – szám szerint nyolc végzős diák.
Dr. Vekov Károly, az Erdélyi Kárpát Egyesület elnöke most is felajánlott egy díjat annak a diáknak, aki kiemelkedő eredményeket ért el történelemversenyeken is, ezt Siska Szabó Lehel vehette át.
Az iskolai szép eredményeken kívül a végzős diákok még sok szép – iskolán kívüli tevékenységeken, tantárgyversenyeken elért – eredménnyel büszkélkedhetnek, ezeket különdíjjal jutalmazták a szaktanárok.
A hagyományos ballagási ünnepély végén a végzős osztályok egy-egy dallal búcsúztak az iskolától, a közösségtől. Mintegy záró momentumként Király Árpád főesperes áldását adta a ballagókra, majd a közösen elmondott Miatyánk után lufi eregetéssel vettek búcsút iskolájuktól a végzősök.
Takáts D. Ágnes / Nyugati Jelen (Arad)

2017. május 27.

Ráduly János dicsérete
„Bécsbe, Budapestre / csak a szívem vágyik, / az ottélést, lakást / nem bírná sokáig, / lélegezni – nagyot – / csak Kibéden lehet, / a cseperedő vágy / itt nagy útra kelhet; / testemnek e falu / megmarad alapnak, / hegyei nyergéből / felcsapok angyalnak.” (Dal Kibédről)
A Maros megyei EMKE Értékteremtő díjával kitüntetettek doyenje, a kibédi Ráduly János ősszel tölti 80. esztendejét. Vitalitása, munkabírása most is irigylésre és követésre méltó. A május 24-i díjátadó ünnepségen a sokoldalú tollforgató munkásságát Bölöni Domokos laudálta. A lírai elemekkel átszőtt, de semmit se szépítő, alapos méltatás a költő Ráduly előbb idézett soraival kezdődött. A kibédi kenyér illatáról című irodalmi igényű laudáció pár kiragadott bekezdésével kívánunk további töretlen alkotókedvet és jó egészséget a Múzsa régi és rendszeres szerzőjének, Ráduly Jánosnak.
„Kibéddel megáldott Ráduly János, Ráduly Jánossal megáldott Kibéd. Életét és teljes munkásságát a szülőföld, a választott szülőfalu néphagyományai feltárásának szentelte. Korondon született, a közeli Csokfalván nevelkedett, viszont mindvégig Kibéden élt és alkotott, folytatta és kiteljesítette két nagy küküllői elődje, Seprődi János és Ősz János munkásságát. (…)
Ráduly János már túllépett a bűvös százon, a száztízen is: ez nem az életkorát jelzi, hanem a neve alatt megjelent kiadványok számát. A magas szám ne riasszon el senkit, és irigykedésre sem való, mert jórészt főleg füzetek sorát jelenti, a szerző költségén, spórolt nyugdíjából. Egyik haikuját idézem: »Magamról ennyit: / Folyton belebotlom a / Nagy szegénységbe.« Ez nem költőieskedés, hanem a puszta való. Hiszen a kétszáz éve született nagy költőnk egyik őszikéjére utalva ezt is leírja: »A ‘független nyugalomra’ – míg dolgoztam – vágyva vágytam. // A független szegénységre / – nyugdíjasként – / rátaláltam.« (Ki mit keres – Arany Jánosra gondolva) (…)
Fantasztikus munkabírásáról árulkodik a napló utolsó bejegyzése (1989. augusztus 23., szerda.):
Késő délután elkúrálom az állatokat, s vissza a kézirat mellé, a vacsoráról is ‘megfeledkezem’. Pontosan éjfélre kész az új, a véglegesített változat: 380 gépelt oldal, három példányban. Egyszer még – holnap, holnapután – át fogom az egészet olvasni, aztán mehet Kolozsvárra. Címlapot kell még gépelnem hozzá. A legelső lapra ez kerül: Hold elejti, Nap felkapja. Kibédi találós kérdések. Gyűjtötte, bevezető tanulmánnyal ellátta Ráduly János.
Nagy elégtételt érzek. A munkatempó diktálta feszültség lassan oldódni kezd. Most érzem igazán, mennyire fáradt vagyok.
Lefekszem, de furcsamód, nem tudok aludni. Látomásaim vannak. Egy adott pillanatban a reggel felkelő Nap látványa jelenik meg előttem.
– Olyan, akár a frissen sült kenyér – mondom. A hasonlatot kitűnőnek érzem. Az agyamban gyermekvers motoszkál, fél órán belül el is készül. Íme: »Reggelente, / mikor a Nap / hozzánk ismét / visszatér, / friss, akár a / kemencéből / most kiemelt / sült kenyér.«
A versbeli sült kenyér illatától elbódultan alszom el.
A tiszta szívű ember tud így érezni és írni. Akinek a lelke is illatozik, akár a mesebeli lágy kenyér” – fejezte be laudációját Bölöni Domokos. Népújság (Marosvásárhely)

2017. május 31.

Arany és korának kiállítása
Arany János születésének bicentenáriuma keretében a Nagyszalontai Református Egyházközség Arany János és koracímmel kiállítást rendezett, melyet a templomgalériában hétfő délután nyitottak meg. A kiállítást megelőzően Balogh Barnabás, a Magyarországi Református Szeretetszolgálat lelkészi igazgatója hirdetett. Ezt követően dr. Győri János irodalomtörténész Arany János életpályájáról, kalandos életútjáról, a kor szellemiségéről tartott tanulságos előadást. Arany szellemvilágába mélyen beitatódott a vallási nevelése, amely egész alkotói tevékenységében visszatükröződött. Arany gyerekkorában, a nagyszalontai bogárhátú szülőházban, ahol nevelkedett, sohasem hallott trágár szavakat, helyette a biblia szent könyvének olvasása, szövegei jelentették számára az útravalót. Győri János korhűen igyekezett bemutatni mindazt, amely a nagy költő egész életpályájában elkísérte, egész művében meghatározóvá vált. Arany szerénysége, példás magatartása az utókor számra követendő példaképül szolgál. „A lángot tovább kell adni, amit Arany hagyott ránk!”
A templombeli előadás közben Györgypál Gergő a Toldi estélye című műből részletet szavalt, Zsorda Dorottya pedig Aranytól az Epilógus című költeményét olvasta fel, mindketten a helyi Arany János Elméleti Líceum diákjai.
A tárlat anyagát a templomgalériában Mikló István Boldizsár lelkipásztor mutatta be, ahol megtekinthető az egyházközség eredeti születési anyakönyve, Arany János keresztelésének bejegyzése, valamint korabeli emléktárgyak és dokumentumok is helyet kaptak.
Sára Péter / Reggeli Újság (Nagyvárad)

2017. május 31.

„Jobb román és jobb magyar hazafi, mint én, nem létezik” – Gozsdu Manó (Emanuil Gojdu) – Jogtörténeti betekintés (II.)
Az előző részben egy sajátos, eredeti személy életéről kezdtünk írni, Gozsdu Manó (Emanuil Gojdu) ügyvédről. Amint leírtuk, Gozsdu Manó szakmai, közéleti és jótékonykodási tevékenykedése eredményeképpen szép lassan a budapesti, és úgy általában véve a magyaror- szági románok meghatározó egyéniségévé vált. Így természetes volt, hogy az 1848-as forradalom kitö- résekor a pesti román elit az ő házában gyűlt össze tanácskozni. Ugyancsak az ő hatására szavazta meg a románság a Batthyány-kormányt, ami viszont azonnal meg is osztotta a románságot, és ezért az erdélyi románság soraiból nagyon sokan árulónak nevezték ekkor. Ezért amikor 1848-ban elindult a parlamenti képviselőházi választásokon az oravicai körzetben, bár annak lakossága szinte teljes egészében román ajkú volt, vereséget szenvedett. A forradalom bukása miatt, illetve az erdélyi magyarok és románok közötti, a császári intrikák által gerjesztett véres összecsapásokat személyes politikai és emberi krédójának zátonyra futásaként élte meg, ezért visszavonult a közélettől. A szabadságharc leverése után, mivel annak idején semleges pozíciót töltött be a konfliktusban, az osztrákok Bihar megyében császári prefektusnak akarták kinevezni, de Gozsdu nem fogadta el ezt, illetve nem értett egyet a Haynau-féle leszámolásokkal sem. A forradalmat követő időszakban elsősorban szakmai és üzleti tevékenységét helyezte előtérbe. Az 1848-as forradalmat követő elnyomás és terror enyhülése után visszatért a közéletbe, ennek következményeképpen 1861-ben Krassó vármegye főispánjává nevezték ki, majd a főrendiház főjegyzője lett. Ebben a periódusban tartotta meg elhíresült beszédét a két nép összetartozásáról, ami az 1848-ban kiváltott ellenérzéseket és indulatokat újból felszínre hozta. Vincenţiu Babeş román politikus például rossz románnak nevezte, aki a magyarokat kiszolgálva és azok jóvoltából jutott funkcióhoz. Gozsdu válasza erre a következő volt: „Én (…) kinyilatkoztatom az egész világ előtt, hogy az egész földkerekségen jobb román és jobb magyar hazafi, mint én, nem létezik. (…) Vesse akárki a mappára szemét, és meg fogja látni, hogy azon román, ki a román nemzetet folytonos ellenségeskedésre ingerli a magyarok ellen, legnagyobb ellensége a román nemzetnek; meggyőződhetik, ha egy kis élet- és világtapasztalása van, hogy az egymás közti súrlódások csak mind a kettőnek életét rövidítik: mert ha ma elvész a magyar, holnap a román fog elveszni”. A román többségű Krassó megyében az ő kezdeményezésére liberális nyelvhasználati szabályokat fogadtak el. Amikor a király feloszlatta az országgyűlést, habár Gozsdunak felajánlották, hogy maradjon főispáni hivatalában, ezt visszautasította, mondva: „Ha egy alkotmányos főispán egy nem alkotmányos kormány abszolutisztikus intézkedéseit hajtja végre, az nem tekinthető alkotmányos főispánnak, és mintsem hogy ilyennek tekintessem, inkább lemondok”. Ez után az intézkedés után újból visszavonult a politikától. Ebben a periódusban indult fejlődésnek a magyarországi ipari és kereskedelmi élet, ennek eredményeképpen a magyar vállalatok sorra kérték fel vezető testületeikbe. Gozsdu Manó a Pesti Biztosító Társaság és a Concordia Gőzmalom Társaság elnöke lett, és számos más cég vezető tisztviselői tanácsába is beválasztották. 1863-ban meghalt a felesége, ő pedig még ugyanabban az évben ismét megházasodott, egy budai román bankigazgató lányát, Melania Dumciát vette el. Mivel gyermeke egyik házasságából sem született, energiáját és vagyonát a román kultúra támogatására fordította. A kiegyezés előtt Deák Ferenc meggyőzte, hogy térjen vissza újból a politikába. Részt vett a nemzetiségi törvény előkészítésében, és Deáknak az egy és oszthatatlan magyar nemzetről szóló szövegjavaslatát is támogatta, ami szintén nem volt kedvére sem az akkori, sem a jelenkori román megítélésnek. A kiegyezést követő koronázáskor Arany Jánossal, Erkel Ferenccel és Liszt Ferenccel együtt lovagkereszttel tüntették ki A kiegyezést követően Gozsdu pesti háza a magyarországi román politikai és kulturális elit rendszeres találkozóhelye volt, viszont a radikálisabb nemzetiségi vezetők továbbra is elítélték. Ennek ellenére abban az időben alig jelent meg olyan irodalmi vagy történelmi tárgyú munka, amit ne Gozsdu Manó költségén adtak volna ki. Halála előtt nem sokkal a legfőbb ítélőszék, azaz a legfelsőbb bíróság tagjának választották. 1870-ben, 67 éves korában halt meg pesti házában. Halálakor a legnagyobb fővárosi hetilap egész oldalas újságcikkben közölt nekrológot és megemlékezést róla. Végrendelete szerint óriási vagyonát teljes egészében jótékony célra ajánlotta fel alapítvány formájában, elsősorban oktatási célokra. Ennek értelmében az ösztöndíjakból a Magyarországon élő, magyarul is tudó, görögkeleti ortodox vallásukat gyakorló román fiatalok részesülhettek. A „Fundaţiunea lui Gozsdu” a monarchia egyik legnagyobb magánalapítványa volt, amelynek tulajdonába a már említett, nagyon értékes Király utcai, Dob utcai és Holló utcai ingatlan is tartozott. A területre ké- sőbb Czigler Győzőnek, a Széchenyi-fürdő építészének tervei szerint komplex bérházrendszert építettek, amelyet bérbeadásra szántak, bevételeit pedig kizárólag az alapítvány céljainak megvalósítására lehetett felhasználni. Az alapítvány ingatlanai és vagyona miatt a két ország között többször alakult ki vita, amely csak nemrég zárult le véglegesen. A sors iróniájaként érdekes megjegyezni, hogy a 20. századi román politikai elitből sokan, akik Gozsdu-ösztöndíjjal tanultak, később nem támogatták az erdélyi magyarság kisebbségi jogainak érvényesítését. Ez valószínűleg nem tetszett volna Gozsdunak, hiszen ő mindig azt kereste, hogy a két népet mi köti össze, és nem azt, hogy mi választja el.
Gogolák H. Csongor ügyvéd / Népújság (Marosvásárhely)

2017. június 3.

A népet Csíksomlyón sem lehet leváltani – Beszélgetés Tánczos Vilmos néprajzkutatóval a búcsú teológiai és emberi dimenzióiról
Mi a búcsú lényege és kié ma a csíksomlyói búcsú? Tánczos Vilmos néprajzkutatóval, egyetemi tanárral igyekeztünk értelmezni a legnagyobb tömegeket megmozgató vallási ünnep történetiségét, alakulását, valamint helyét, szerepét a mai ember életében.
– Szükségesnek tartja megmagyarázni a búcsú lényegét?
– Természetesen, mivel a búcsú teológiai hátterével még a katolikusok között is kevés ember van tisztában. Ha a pap fel is oldoz a gyóntatószékben, elnyerjük bűneink bocsánatát, de a megbocsátott bűnökért járó túlvilági büntetések ezzel még nincsenek elengedve. A purgatórium marad, ahol az elkövetett bűneinkért kiszabott büntetést el kell majd viselnünk. Ha valaki teljes búcsút nyer – például ha részt vesz a csíksomlyói történelmi emlékbúcsún vagy egy templombúcsún, esetleg egy első misés pap primíciáján –, akkor a purgatóriumban esedékes minden büntetését elengedik. Ez a búcsú alapvető teológiai jelentése, a katolikus ember számára ez a búcsú teológiai lényege. Ahhoz, hogy valaki teljes búcsút nyerjen, bizonyos megszabott feltételeknek kell eleget tennie: mindenekelőtt kegyelmi állapotban kell lennie, azaz gyónnia, áldoznia kell, továbbá részt kell vennie egy búcsús szentmisén, a pápa „szándékára” imádkoznia kell, ezzel elfogadva a katolikus anyaszentegyház tanításait.
– A meghozandó áldozatok között a búcsús út megtétele is szerepel?
– Igen, szerepelhet ez is, de a lényeg az áldozathozatal. Ha az ember három-négy napon át, sőt esetenként akár egy hétig is, vallásos hittel – nem a performansz kedvéért – gyalogol, akkor ezen idő alatt olyan pszichés állapotba kerül, amelyben megérzi a megtisztulás katarzisát. Egyszer egy idős csángó asszony azt mondta nekem egy ilyen út után: „Most olyan tiszta vagyok, hogy a legnagyobb ellenségemnek is meg tudnék bocsátani.” A búcsú felemelő katartikus élményét a kegytemplom előtt turistaként az autóból kiugorva nem lehet megtapasztalni. De a búcsújárásban van öröm, vidámság is. Egy moldvai búcsúvezető, a bogdánfalvi Erdély János bácsi mondta, hogy régen a Csíki-havasokon átvezető többnapos búcsús út során nemcsak imádkoztak, hanem vigadoztak is: „‘Sz vígattunk, mint az ember…” – Az ön – a katolikus hitű gyermek, majd felnőtt – búcsúhoz fűződő viszonya hogyan alakult, miként teljesedett ki az idők folyamán?
– Számomra a katolikus hit se nem több, se nem kevesebb, mint bármelyik nemzedékembeli csíki katolikus ember számára. A mi vallásosságunk nem valamiféle pietista, ájtatoskodó vallásosság, teológiailag így nem is mindig „konform”. A vallásosságnak amúgy is különböző regiszterei vannak: a hivatalos egyház által formalizált vallásos regiszter mellett létezik egy élményszerűbb népi vallásosság is, aztán a vallásosság látomásos, esetleg egyenesen mágikus vagy éppen vidámsággal teli, humoros megnyilvánulásai. A búcsújárásnak is adódnak vidám pillanatai. A mai csíkszeredai Márton Áron Gimnázium elődjében érettségiztem 1978-ban, ahol mindig is éreztem Csíksomlyó közelségét. Apróságok révén is: elég volt tudni, hogy a díszterem színes üvegablakai valaha az Árpád-házi magyar szenteket ábrázolták, az iskolaudvar egyik sarkában pedig egy „ottfelejtett” kőkereszt. Emlékszem, 1977-ben tizenegyedikes diákként pünkösdszombaton este kimentem a somlyói kegytemplomba, ami zsúfolásig telt volt búcsúsokkal, a légkör meg félelemmel – rengeteg civil ruhás rendőr, és persze besúgó is volt ott –, de egyféle hősiességgel is, többen is fényképeztek. Éjszaka sorra érkeztek a búcsús csoportok. Az utcán akkoriban nem vonulhattak fel, de a templom bejáratánál rendbe szerveződtek, úgy vonultak fel Mária elé. Hajnal felé az egyik udvarhelyszéki falu búcsúsai – talán a székelyszentkirályiak – a bejáratnál kibontották a jelvényeiket, a zászlókat, és a zsúfolt templomban énekelve előmentek az oltárig. Az énekük refrénje így hangzott: „Ó, áldott Szűzanya, / Tégy nagy csodát, / Csak még egyszer add vissza / a szép magyar hazát!”
Felidézve, ma is végigfut az ember hátán a hideg.
– Ide vezethető vissza az is, hogy a népi vallásosság lett a későbbiekben érdeklődésének, tanári-kutatói munkásságának központi témája?
– Mindenek alapja, hogy én az emberi kultúrát elképzelhetetlennek tartom vallásos beágyazottság nélkül. Felbonthatatlan, szükségszerű, természetes ez az együttlét. Ettől függetlenül véletlennek tekinthető, hogy 1992-ben népi vallásos kultúrát kezdtem tanítani a kolozsvári néprajz szakon, mivel a vallási néprajznak akkoriban nem volt gazdája. A folklór szimbólumait is tanítom, de nem kizárólagosan katolikus szemszögből, mivel a jelképek egyetemesek, és egyetemi oktatásuk kétségkívül legitim. A diákjaim nagyokat néznek, amikor azt mondom: tudok én példákat hozni bármelyik jelképre bárhonnan, de az európai keresztény kultúrán kívül aligha tudok nekik lényegeset mondani, mert én folyamatosan ezt a kultúrát, a saját világomat igyekszem megérteni, és még az is nehezen megy. Európai kultúra nincs vallásos kultúra nélkül, a mi saját paraszti kultúránkat pedig lehetetlenség, egyenesen árulás úgy tanítani, hogy ne legyünk tekintettel annak eredendően vallásos jellegére. – Mit hozott e tekintetben az elmúlt negyedszázad? Hogyan tudná leképezni a változásokat a fiatalok tükre révén, hiszen tanárként fiatal nemzedékek között éli az életét? – Azt vallom, hogy a tananyag és az előadó egyénisége között nincs, nem szabad különbségnek lennie. A tanórákon is magamat adom, de a tanórákon kívül is: a folyosón is, a kirándulásokon is, vagy ha a hallgatóimmal együtt megyek a csíksomlyói búcsúba. A mai fiatalsággal semmi baj nincs, miközben egészen más, mint mi voltunk. A mi nemzedékünket még az jellemezte, hogy valami újat, eredetit akart mondani, alkotni, a maiak elsősorban sikeresek akarnak lenni, ízlésükben, eszményeikben „trendi” csoportokhoz tartozni. Talán azért is, mert ma olyan világban élünk, amelyben egyre nehezebb újat mondani.
– Hogyan kezeli, illetve igyekszik tanítványai számára értelmezni a mai búcsút?
– Sokat tépelődöm ezen a kérdésen. Korábban azt tanítottam a csíksomlyói búcsúról, hogy ez egy nagy rituális dráma, amelynek célja teológiailag a megtisztulás, emberileg pedig a katarzis elérése. Az utóbbi években viszont azzal szembesültem, hogy ez a rituális dráma megszűnőben van. A búcsú rituális rendje egyre szegényedik: a nagy esemény központi elemévé mára a gigantikus szombat déli nagymise lépett elő. Különféle járművekkel megérkezünk, meghallgatjuk a misét, aztán gyorsan hazamegyünk. Kérdés, hogy mi marad meg a több évszázaddal ezelőtti rituális rendből, hiszen már a rendszerváltás után nyilvánvaló volt, hogy a bomlás útjára léptünk. Ezért a néprajzkutató feladata ma már nem a hagyományos rituális rend leírása, a nagy kérdés immár az, hogy mi történik most valójában Csíksomlyón.  – Mi nem működött már negyedszázaddal ezelőtt sem?
– A búcsú régi rituális rendje majdnem teljesen összeomlott. Hol van ma már az a részletekig menő nagyszerű rend, amelyet minden falu népe ismert és tiszteletben tartott? Emlékszem, amikor 1990-ben szülőfalumból elindultunk a búcsúra, a csíkszentkirályi öregek otthon hagyakoztak, hogy falustársaik a somlyói templom előtt melyik hársfához támasszák majd a keresztjeiket és lobogóikat a nagy búcsús szentmise alatt. Ne feledjék el a fiatalok, hogy a nagy „szádokfa” a somlyói templomkertben a „miénk”! Másik példa: régen a hazafelé tartó felső-háromszéki keresztaljak a Kászon-völgyében a Szentjános nevű helyen éjszakáztak, reggel megmosakodtak a kútnál, ünneplőbe öltöztek, mert hétfőn innen mentek tovább a perkői búcsúra. Előtte viszont a kútnál „palágázás” történt: a búcsúsok nyilvánosan meggyóntak, bevallották a közösség ellen elkövetett hibáikat, bűneiket, a búcsúvezető pedig a botjával, egy „palága” nevű fegyelmező eszközzel kimérte kinek-kinek a bűnökért járó büntetését. Ennek fejében az itt nyilvánosan bevallott vétkek, hibák mindörökre el lettek felejtve, később otthon a faluközösségben még célzást sem tehetett ezekre senki. Micsoda rituális rend, micsoda technikája a közösség ellen elkövetett bűnök megbocsátásának és végleges elfelejtésének!
– Akkor viszont vissza a korábbi kérdéshez: mi történik ma Somlyón?
– A mai búcsút egy látványos vizuális „spektákulumként” foghatjuk fel. Ezzel nem azt állítom, hogy ma ne lehetne vallási mélységében megélni a búcsút, hiszen az korábban is rituális tömegesemény volt. De a mai csíksomlyói búcsú erősen látványszerű. Az ikonok, képek szerepének növekedése általános jellemzője korunknak, ideértve a televízió és az internet által közvetített elektronikus képeket is. A vizualitás előtérbe kerülésének pedig az a magyarázata, hogy a képek könnyebben fogyaszthatók, mint az intellektuális dekódolást igénylő szövegek. Ma egyre inkább előtérbe kerül a Csíksomlyó-reprezentációk fogyasztók általi létrehozása és terjesztése is az úgynevezett prosumer kultúrán belül, amikor is a modern „zarándokok” fényképezőgéppel, kamerával vagy mobiltelefonnal a kezükben egyszerre meg is termelik és el is „fogyasztják” az általuk létrehozott Csíksomlyó-képet. Mindeközben a búcsú fontos identitásőrző és -felmutató jelleget is őriz. Miután a székekre épülő régi székely adminisztratív rendszert több szakaszban verték szét a történelem során, a búcsúban ma is kirajzolódnak a hajdani székely tájegységek és egyéb közigazgatási egységek. A székely falvak és egyházi egységek, a „megyék”, sőt, olykor „tízesek” identitása a keresztaljakban testesül meg. De persze ma már ez is bomlóban van, a búcsú közösségi funkciói is átalakulnak.
– Az elmúlt másfél évtizedben óriási médiaérdeklődés övezte a búcsút. Jót tesz ez, vagy veszélyezteti a búcsú bensőségességét?
– Ma már a média, a tévéközvetítés határozza meg a búcsú szertartásrendjét, még a pünkösdszombati nagy szentmise időbeosztását is a tévéközvetítéshez igazítják. A búcsújárás helyett pedig sokan választják az otthoni fotel kényelmességét, azt, hogy megnézzék „magukat” a tévében. Az a felvetés is sok vonatkozásban reális, hogy a csíksomlyói búcsú népi rendjére egyre inkább rátelepedik az egyházi rituálé, és ez nem tesz jót a búcsú szellemiségének. A virrasztás, a búcsú vigíliája ma is legalább két éjszakát vesz igénybe, ezalatt a templom ma is megtelik szegény emberekkel, akiknek nem futja szállásra. Régi hagyományt követve ma is a templompadokban, a kórusfeljáróban, a mellék­oltárok lépcsőjén alusznak az emberek, esetenként a templomi szőnyegekkel betakarózva. Régen ezek csodálatos éjszakák voltak, a vallásos népénekkultúra páratlan eseményei: a templomot betöltő emberek csoportjai a búcsúvezetők irányításával egymást meghallgatva énekeltek sorban az éjszaka folyamán. Csakhogy egy idő után az egyház úgy gondolta, nem lehet magukra hagyni az embereket, és éjszakai miséket kezdtek celebrálni. Ezzel megtört az egész vallásos népszokás lendülete, odalett a vigília varázsa. Olyannak is tanúja voltam egyszer, hogy a templomot reflektoraikkal bevilágítva, egy élő tévéműsor keretében riporterek költögették fel a templompadokban alvó embereket megkérdezni, milyen érzés itt most virrasztani. 
– Kié ma a csíksomlyói búcsú?
– Ha a papokat kérdi, ők habozás nélkül azt mondják, hogy a miénk, az egyházé. De bennem, a néprajzosban némi vissza­tetszést kelt ez a kisajátítás. Az egyház képviselői szerint az UNESCO világörökségi listára csak a szentmisét és a körmenetet kellene felterjeszteni. De a búcsú hagyományvilága nem csak ebből áll. 2011-ben én írtam a búcsú felterjesztéséhez szükséges első szakanyagot, abba belefoglaltam például a búcsú részeként értelmezhető napnézést, a gyógynövénygyűjtést, a Babba Mária-képzeteket, a mágikus célú keresztútvégzést és sok más hasonló „profán” elemet is. Úgy gondolom, a népet Csíksomlyón sem lehet leváltani, azzal együtt, hogy az emberek Csíksomlyóhoz való viszonyát az idők során az egyház folyamatosan alakította.
TÁNCZOS VILMOS
Néprajzkutató, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Intézetének oktatója. Csíkszentkirályon született 1959. október 21-én. A középiskolát a csíkszeredai a Márton Áron Gimnázium elődjében végezte, a kolozsvári BBTE-n diplomázott 1983-ban magyar–orosz szakon. Ugyanitt védte meg doktori disszertációját 1999-ben, 2014-ben ugyanitt habilitált. Szakmai pályáját magyartanárként kezdte Gyergyóditróban és Tusnádfürdőn. 1992-től tanársegéd a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékén, 1997-től adjunktus, 2001-től docens, 2016-tól professzor. 2014-től doktorátusvezető a BBTE Hungarológiai Tanulmányok Doktori Iskolájában. Tagja a Kriza János Néprajzi Társaságnak (1990-től), az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek (1990-től), külföldi levelező tagja a Magyar Néprajzi Társaságnak (1999-től), köztestületi tagja az MTA-nak (2000-től), 2007-től az MTA-KAB Néprajzi Szakbizottság elnöke. Kutatói pályafutásának mintegy két évtizedét elsősorban az archaikus népi imádságok kutatására és a moldvai csángók vallásos kultúrájának vizsgálatára szánta. Legfontosabb kötetei: A csíksomlyói kegyhely története (Sepsiszentgyörgy, 1990); Gyöngyökkel gyökereztél. Gyimesi és moldvai archaikus imádságok (Csíkszereda, 1995); Keletnek megnyílt kapuja. Néprajzi esszék (Kolozsvár, 1996); Hungarians in Moldavia (Budapest, 1998); Csapdosó angyal. Moldvai archaikus imádságok és életterük (Csíkszereda, 1999); Eleven ostya, szép virág. A moldvai csángó népi imák képei (Csíkszereda, 2000); Szimbolikus formák a folklórban (Budapest, 2007); Elejtett szavak. Egy csíki székely ember nyelve és világképe (Bookart, Csíkszereda, 2008); Madárnyelven. A moldvai csángók nyelvéről (Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2011); Csíksomlyó a népi vallásosságban (Nap, Budapest, 2016). Díjak, elismerések: Székely Kör-díj (1997); Székelyföld-díj (1998); Julianus Alapítvány-díj (1998); Pro Ethnographia Minoritatum emlékérem (Magyar Néprajzi Társaság, 2007), Csángó Kultúráért-díj (2007), Gróf Mikó Imre emlékérem (EME, 2009), Arany János Kiemelkedő Tudományos Teljesítmény Díj (MTA, 2013), Magyar Művészeti Akadémia Népművészeti Tagozatának Díja (2014), Teleki József Díj (EME, 2016).
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. június 6.

Mindig lapulnak jó írók az olvasók között – interjú Egyed Emesével
Interjú az Arany János-díjas Egyed Emese irodalomtörténésszel a nagyszalontai költőóriásról, kortárs erdélyi magyar irodalomról, régi székely poétákról.
– A Magyar Írószövetség alapítványának Arany János-díját vette át májusban irodalom- és színháztörténeti kutatásaiért, versesköteteiért, oktatómunkájáért. Hogyan értékeli az elismerést?
– Az Arany-emlékévre én is örömmel készültem, mert a költő mindannyiunk közös kincse, az elismerés pedig kicsit olyan, mintha egy idősebb író egy fiatalabbat megdicsérne. A díj természetesen jólesik, ugyanakkor arra is gondolok, hogy miért nem írtam még három-négy monográfiát. De hátha még van időm erre.
– A költő születésének bi­cente­náriuma apropóján az egész Kárpát-medencében megemlékeznek Arany munkásságáról ebben az évben. Mit gondol, mi lehet ennek a hozadéka? – Egy ideje divatszerűen szervezik meg az évfordulókat, de persze ezt nem most találták ki. Érdemes odafigyelnünk a kulturális előzményekre, arra, hogy ugyanannak a kultúrának a használói miként értékelik egy korábbi alkotójukat. Arany elég régóta tananyag, hiszen már életében elkezdődött verseinek, balladáinak felfedezése, de aztán a halála után akkora nosztalgiával figyeltek rá, írták meg életrajzait, alakították ki azt a képet, amelyet sokáig életrajzként forgalmaztak, hogy párját ritkítja – ehhez hozzájárult persze a Petőfi-kultusz is. Amikor kihirdették az emlékévet, akár rutinosan is le lehetett volna tudni, de úgy látom, hogy mindenki – a gyerekektől az írókig, tanárokig, az egyszerű olvasó emberekig – bekapcsolódik. Hiszen mindannyiunknak van emléke az Arany-művek olvasásáról, az olyan különleges történelmi vagy történelmet elképzelő fantáziadús mesékről, a társadalom különböző szintjeit összekapcsoló, szinte eposzi, mitikus történetekről, mint amilyen a Toldi. Ezek összekapcsolnak nemzedékeket, és meglepő, különleges nyelvezettel szólnak a 21. század emberéhez.
Ugyanakkor Arany költészetéről nagyon értékes szövegek születnek, tudományos konferenciákat tartanak, amelyek a legújabb kutatási eredményeket mutatják be, például kutatják a könyvekben, folyóiratokban fellelhető széljegyzeteit.
Aranynak az is nagy kísérlete volt, hogy úgy is szólni akart a nagyközönséghez, hogy létre akarta hozni a legjobb magyar nyelvű folyóiratot, amiben nagyrészt világirodalmi hírek szerepeltek: például hogy mit írnak valamelyik országban, mit játszanak egy külföldi színpadon, vagy mi történik éppen Pesten vagy Erdélyben. Megpróbált egy munkatársi csoportot irányítva Budapestről szólni valamennyi humán kultúra iránt érdeklődő magyar olvasóhoz – ez pedig óriási vállalkozás volt. Felértékelődnek a fordításai is, Arisztophanész teljes életművének átültetése, a Shakespeare-fordítások különösképpen – csak ha ezeket vesszük, világirodalmi jelentőségű a munkássága.
– Visszatérve a széljegyzetekre, mi derül ki belőlük?
– Arany olvasói és jegyzetelőszokásait is kutatják, elsősorban a Nagyszalontán őrzött könyvtár anyagában. A széljegyzet kifejezés mondatok, szavak képzetét kelti, de voltaképpen vonásokról, körömjelölésekről, aláhúzásokról, kis nyilakról van szó, amelyek mind megfejtendő titkok. Egyik-másik jegyzést talán nem is a költő, hanem Arany László vagy Gyulai Pál végezte, mert együtt dolgozott velük a Koszorú folyóirat megjelenése céljából. Abban kell reménykedni, hogy a kutatások folytatódnak, és összefogással többet tudunk meg a könyveiről, jegyzetelési szokásairól és róla magáról.
Tudós költő volt, ezt kell mondanunk még akkor is, ha nagyon romantikus egyik-másik megoldása. Pontosan tudta, hogy mit akar, a tanári munkásságából is ez derül ki.
Tanulmányozta az elméleteket, műfajokat az ókortól kezdve a saját koráig, azokból válogatott, fontosnak tartotta a témával való elmélyült foglalkozást, és csak azután tért rá a forma megválasztására, a hangzásra, hangulatra. Görögül jól tudott, latinul is, megtanult németül, franciául és angolul is bizonyos szinten – a kiejtés nem fontos ebben az esetben, a lényeg, hogy nagyon átütő erejű magyar szövegeket hozott létre.
– Az Arany-díj indoklásában olvasható, hogy Ön fáradozásaival meggyőzően bizonyítja: az írás, az olvasás segít értelmezni a világot. Hosszú ideje egyetemi oktatóként tevékenykedik, 18–19. századi irodalmat tanít, ami nem választható el a könyv, a papíralapú információ szeretetétől. Hogyan vélekedik a digitális őrületről, ami áthatja a fiatal generáció gondolkodását, mindennapjait?
– Valamennyiünk mindennapjait áthatja, ebből nem lehet kimaradni, ha akarunk sem, különben elszigetelődünk. Ez sajnos olyan hatalmas tempót ró az emberre, ami nem kellemes, de főleg kiszolgáltatottá tesz, mert annyira nem értünk a digitális világhoz, hogy azonnal felfedezzük a benne rejlő technikai meg erkölcsi veszedelmeket. El is kényelmesedünk, aztán kétségbeesünk, mert nem tudjuk összegyűjteni az elveszett számítógépes anyagainkat és így tovább.
1990 óta oktatok az egyetemen, azelőtt 8 évig középiskolában tanítottam. Nagyon fontos szakasz volt az életemben, bizalmat is adott ahhoz, hogy fiatalokkal továbbra is irodalomról, kultúráról merjek beszélni, és egy olyan tapasztalatot is, amelyet nem lehet megtagadni. Lehet, hogy bizonyos tanításbeli szokásokat középiskolai tanár koromból hozok. Egyébként nem az a gond, hogy a fiatalok használják az internetet, és sokféle adathordozóval bástyázzák körül magukat, örömmel fedezik fel, hogy milyen hamar meg lehet tudni egy hírt vagy ellenőrizni a tanár mondásait a pad alatt, rajtakapni, ha esetleg eltévesztett egy évszámot. Az a baj, hogy nehéz lett a vizsgáztatás, miközben fel akarom mérni a tudásukat, azon kell törnöm a fejemet, hogy miként akarnak túljárni az eszemen a tanítványaim.
Mert túljárhatnak, rengeteg erre a lehetőség, és ez elkeserít, megtöri a lendületemet, rossz érzéseket kelt. Új módszereket kell kidolgoznunk arra, hogy írásban, szóban ellenőrizzük a diákjaink megszerzett ismereteit, kialakított készségeit, mert a régi módszerekkel nem megy. Van, aki arra használja a világhálós lehetőségeket, amire való, de akad, aki gyermetegen: a hozzá legközelebb álló információt lehalássza, és gyorsan felmutatja, mint a saját tudományát.
Gondolkodásra, mérlegelésre, az információval való tisztességes bánásra is nevelnünk kell a diákjainkat, nemcsak irodalomra és művészetre, ez pedig nem egyszerű, ehhez keressük a módokat. Én legalábbis keresem.
– A fiatal generációról szólva miként látja a mai erdélyi irodalmat? A 18–19. században talán létezhetett egyfajta egység a magyar irodalomban, amit a folyóiratok, színház, nyomtatott kiadványok biztosítottak. Ma, amikor minden tekintetben nagyon szerteágazó az irodalmi élet, lehet bármifajta egységről beszélni?
– Akkor is sokféle volt az irodalom, attól is függően, hogy milyen érdeklődésű, tanultságú volt a közönség. Ha visszagondolok az elmúlt évekre, évtizedekre, az erdélyi irodalomban nagy fordulatnak tekinthető, hogy megalakult az Erdélyi Magyar Írók Ligája. Egy baráti társaság alapította, amely maga elé vett nagy öregeket, megszólította az idősebb nemzedéket Fodor Sándortól Király Lászlóig, Szegedről Fried István kritikust is. Ettől kezdve.
Az irodalmi élet egyre nyilvánosabb, egyre izgalmasabb lett, kiterjedt és megelevenedett. Az első évtizedben a fiatalok nem tudták: kiköltözzenek-e Magyarországra, lapokat alapítsanak, megöljék az öregeket, vagy mi legyen. Aztán nemzedékek váltották egymást, és mondhatni decentralizálódott az irodalmi élet, hatalmas lendületet vett, újraszületett a váradi irodalmi csoport, Csíkban a Székelyföld folyóirat adott otthont kitűnő szépíróknak, Vásárhely egy megújult, de már meglevő műhelyt folytatott, és Kolozsváron is változás történt, hiszen korábban kizárólag az Utunk, majd a Helikon volt az irodalom műhelye, aztán itt is több irodalmi kör kezdett működni párhuzamosan.
Az egyetemi hallgatóság és az irodalomkedvelő közönség azóta is folyamatosan támogatja az alkotókat, veszi a könyveiket, hozzászól és létezik egy eleven műhely, ahol a közönség beleszólhat, hogy milyen a jó irodalom, a műhely pedig elindítja a legfiatalabbakat is. Ahogy az ókorban vagy a 18. századi magyar közegben hexameterrel kísérleteztek és vetélkedtek, hogy mit tudnának kihozni a formából, vagy máshol a szonettel játszottak, úgy léteznek most Erdélyben haiku-, eposzdivatok, a gyerekirodalom is felfelé ível, több kiadó működik. És az erdélyi szerző nem föltétlenül a magyarországi piacon kíván portékát árulni. Úgy tűnt, hogy a 2000-es év körül, de korábban is egy fájdalmas nagy vágy élt bennünk, hogy ismerjenek meg Budapesten, fogadjanak el a magyar olvasók, higgyék el, hogy mi is írunk valamit.
Ez vagy sikerült, vagy nem, többnyire nem sikerült. Lassan rájöttünk, hogy szükség van állandó kapcsolatra az olvasókkal, akik közt mindig lapulnak új, jó írók, csak ki kell csalogatni belőlük és meg kell keresni a hozzánk közeledő, minket kedvelő, bátorító könyvkiadókat. És mivel létrejöttek, fennmaradtak erdélyi kiadók, a szerzők egyik része itteni közönségre számít, ha nem is kizárólagosan. Ugyanakkor színvonalas ez az irodalom, elsősorban itt alakul ki a kritikája, recepciója, és fontos, hogy vannak saját fórumaink.
Ami nagyon hiányzik, az egy olyan gyűjtőhely, könyvtár, ahol együtt lennének a romániai magyar irodalom darabjai 1990-től errefelé.
Hiszen nehéz beszélni erről az irodalomról, ha nem hozzáférhetők az egyes kötetek. Nem kerül be minden a nagy könyvtárakba, a kolozsvári egyetemi könyvtárban sincsenek ezek együtt, ami nagy kár.
– A francia–magyar irodalmi, művelődési kapcsolatokat is kutatja. Mi az, amit kiemelne ebből?
– A francia–magyar kulturális kapcsolatoknak nagy múltja van, legújabban Nagy Pál tette közzé egy antológiában magyar szerzők franciául írt műveit. Jean-Luc Moreau Balassi verseit is lefordította franciára, nemcsak a Bánffy-trilógiát, amelyből sikerkönyv lett francia nyelvterületen. De tudni kell azt is például, hogy létezett olyan erdélyi magyar nemes, aki meglátogatta Rousseau-t és beszélgettek: Teleki József gróf – ezekre a kulturális kapcsolatokra oda kell figyelni.
Francia-magyar szakot végeztem, ehhez az érdeklődésemhez elég későn tértem vissza. Régi meg újabb verseket fordítottam franciából magyarra, Villon-fordításokból írtam a szakdolgozatomat. A 2000-es év után kezdtem foglalkozni a francia–magyar kulturális kapcsolatokkal, ösztöndíjasa is voltam a francia államnak. Érdekel Párizs mint egy nemzetközi francia város, felfedeztem az ottani könyvtárakat, szeretek elrejtőzni a könyvtári nép között, kétévente legalább egy hétre igyekszem elmenni. Mindig találok valamit, ami az én kutatásaimat is lendíti, ugyanakkor verset is szeretek írni Párizsban. Vannak ottani szokásaim, kialakultak az útvonalaim, az ismeretségi köröm, szakmai körökhöz is tartozom.
– Ha jól tudom, előkészületben van a legújabb verseskötete.
– Elég régóta nem publikáltam önálló verseskötetet, 2011-es a legutóbbi. A vásárhelyi Lector Kiadó kért tőlem verseket, ez a kötet van előkészületben. Alkalmi versek, névre szóló köszöntőversek is akadnak, de például olyan is, amit egy párizsi plakát ihletett vagy egy hirdetmény.
Párizsban valamivel több a szabadidőm és egy kicsit el is csendesedem, ilyenkor könnyebben írok verset, hiszen szülővárosomban, Kolozsváron igen sok mindennel foglalkozom.
– A Székely Könyvtár sorozatban napvilágot látott egy verseskötet, amelybe régi székely költők verseit válogatta. Az előszóban az olvasható, hogy nehéz meghatározni, ki is a székely: az-e, aki a Székelyföldön született, vagy az, aki ott élt, és vajon hol vonhatóak meg a Székelyföld határai. Milyen szempon­tok alapján válogatta a régi székely költeményeket?
– Rájöttem, nagyon nehéz kijelölni a határt, és nem is szabad éles határt vonni akörül, hogy mi a székely. Baróti Szabó Dávid például Magyarországon élt, Kassán, mégis sokan nevezték székelynek. Miközben az egész kötetnyi kéziratot vizsgáltam és sajtó alá rendeztem, újra átgondoltam, hogy ki is számíthat székelynek.
/Régi székely költők, Székely Könyvtár 26., Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda , 2014/-
Az antológia összeállítására a Székelyföld főszerkesztője, Lövétei Lázár László kért fel, újabban pedig arra is, hogy a régi székely prózairodalomból is kötetet állítsak össze. Sokféleképpen megközelíthetjük a székely szövegeket, többféle válogatás létezik, tematikus, területi, és vannak olyan identitásjelölők, amelyekkel számolnunk kell. Ilyen az, hogy valaki ott született vagy műveiben emlegette a székelységet, vagy valamiképpen ahhoz a natio siculicához tartozott, amely Magyarország, Erdély jogtörténetében különleges státusszal bírt. A székely lakosság máig kutatott, izgalmas, és nem elég írásbeli nyomot hagyó történelme is foglalkoztathat bennünket.
zt gondolom, beszélni kell arról is, hogy a mai emberek hogyan ítélik meg saját magukat, hogyan építik fel identitásukat, és ezt még mi szervezi kívülről: az egyház, a csíksomlyói zarándoklat, a magyarországi közember vagy politika befolyása?
Ezek kényes dolgok, mégis azt kell mondanom, hogy valamennyire tiszteletben kell tartani azt is, ahogyan egy csoport önmagáról beszél, amilyennek önmagát láttatni szeretné. Ez nem azt jelenti, hogy a csoport mindenik tagja teljesen egyforma. Jó, hogy a regionális identitásnak vannak szöveges támpontjai, hiszen természetes, hogy tudni akarjuk, milyen mítoszok, szellemek, történetek léteztek ott, ahol élünk.
A kötetben szerepelnek többek közt Lukács István versei, aki Udvarhelyen járt a kollégiumba és aztán Bodosban, édesapám szülőfalujában volt lelkész a 19. században. Ő a székely nép lakóterületének valóságos mitológiáját alakította ki, össze is kötötte a korabeli történelmi eposzdivattal, és azt mondta el magántörténetekben meg közös történetekben. Sok fájdalom van ezekben a versekben és az is, hogy a székelység nem találta meg a helyét. Az antológia hiánypótló, mert inkább történelmi szövegekről tudunk, amik konfliktusokat, politikai döntéseket, futásokat, rablásokat tartalmaznak, de a művészet, az irodalom is felidéz, rögzít a maga módján.
– Milyen periódust ölel fel a kötet?
– Körülbelül a 19. század elejéig tartó időszakból származó költeményeket tartalmaz. Úgy tudom, Fekete Vince (a Székelyföld folyóirat szerkesztője) tervezi, hogy összegyűjti a 19–20. századi székely költők verseit. Különben a régi szövegek válogatása jó munka a kutató számára, ugyanakkor fontos döntés van a kezében: mit tart odavalónak, elég érdekesnek, alkalmasnak, változatosnak. Van a Régi székely költők című kötetben egy különlegesség, a székely nemesnek, vargyasi Daniel István lányának, Polixéniának egy nagyon szép, selyempapírból kivágott és szövegekkel dekorált képverse, ami eddig sehol sem jelent meg.
Szép barokk stílusú, 18. századi női kézimunka, ragasztás, kollázs, betűkkel: képvers. Ma azt mondanánk rá, hogy konkrét költészet. Az is figyelemre méltó, hogy nő a szerző, hiszen a nők önálló szöveget akkoriban ritkán írtak, inkább élő beszédben adták át a kultúrát. Tanultak ugyan a nemesi családok lányai, de esetleg csak imádságot írtak, és nem is versben.
– A Kolozsvári Magyar Napok alatt évről évre megszervezi a bölcsészkar volt diákjainak, tanárainak találkozóját. Idén mire számíthatnak a résztvevők?
– Amikor két éve kezdeményeztem a találkozókat, kíváncsi voltam, hogy lesz-e érdeklődés, visszajönnek-e az egykori diákok, sikerül-e kapcsolatot teremteni velük. Azok, akik tanárok lettek, inkább a középiskolai tanárok köréhez tartozónak vélik magukat és kevésbé az egyetemhez mint műhelyhez. Az idén változás lesz, azt tervezzük, hogy magyarórákat tartunk az egyetemen. A találkozó utáni napon, augusztus 19-én órákat tartanak az oktatók, és aki akar, válogathat közülök, beülhet az előadásokra. Felkértem a kollégákat, hogy ajánljanak érdekes témákat, az is lehet, hogy bevonjuk a doktoranduszokat vagy a máshol tanító végzettjeinket, ez egy új kísérlet lesz. Augusztusban egyébként ott áll a Marianum üresen, sok teremmel, remélem, egy idő után az épület eleven része lesz a Kolozsvári Magyar Napoknak.
Egyed Emese
Egyetemi tanár, költő, irodalomtörténész Kolozsváron született 1957. július 5-én. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Magyar Irodalomtudományi Intézetének tanára, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának elnöke. Kutatási területe a 18. és 19. századi magyar és európai irodalomtörténet, a felvilágosodás, a magyar és európai színháztörténet, valamint a francia–magyar művelődési, irodalmi kapcsolatok. 1997-ben, 1998-ban, 2000-ben a Romániai Írók Szövetségének díjával, 2003-ban Székelyföld-díjjal tüntették ki, 2012-ben a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem díszdoktora címmel. A Magyar Tudományos Akadémia 188. közgyűlésén, a külső tagok fórumán, május 10-én Arany János-díjjal tüntették ki. Az elhangzott indoklás szerint munkássága túlmutat a szigorúan értelmezett tudományos pályán: irodalom- és színháztörténeti kutatásaival, versesköteteivel, oktatómunkájával, a diákszínjátszás népszerűsítéséért végzett fáradozásaival meggyőzően bizonyítja, hogy az írás, az olvasás segít értelmezni a világot.
Kiss Judit Krónika (Kolozsvár)

2017. június 6.

A Fekete-Körös völgyének kincsei
Május 26–27-én szervezték meg Tenkén, a Református Művelődési Központban. A konferencia főszervezője és házigazdája Berke Sándor tenkei református lelkipásztor. Fővédnökei főtisztelendő Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke és Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács elnöke voltak. Már a második konferencia ezen a címen. Feltevődik a kérdés: Miért e konferencia? S miért ilyen gazdag, sokrétű programmal? Mert a vidék, ahol tizenegynéhány településen alig néhány ezer magyar él, káprázatosan gazdag hagyományokban, kultúrában, gazdaságban, természeti kincsekben. S erre nem hullhat rá a feledés pora.
Az első nap, Berke Sándor köszöntője után Dénes István Lukács, a Bihari Református Egyházmegye esperese tartotta a nyitó áhitatot. Juhász András, a Körösvidéki Vízügyi és Környezetvédelmi Igazgatóság szakmérnöke Gyuláról, a Fekete-Körös völgy vízrajzi helyzetét ismertette, térképeken és fényképeken keresztül. A vadvízi kenuzás egyik szervezője bemutatta, hogy hol, milyen jelentősebb pontok vannak a folyó mentén (sziklafal, zúgó, gát), amelyeket fel kell tenni a térképre. Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács elnöke mint vízügyi szakember beszélt a folyó szennyezéséről, a környezetvédelemről. Papp János muzeológus, preparátor, vetítésen keresztül mutatta be a völgy élővilágát. Külön kihangsúlyozta a védett növényeket és állatokat. Dr. Mátyási Lajos geológus Vaskohsziklásról fényképeken keresztül ismertette a tenkei Czárán Gyula Barlangász Klub történetét, eredményeit. Az 1969-ben, egy középiskolásokból álló csoporttal elhatározták egy barlangkutató klub létrehozását. Megalapították a Tenkei Barlangkutató Klubot, amely a tenkei múzeum égisze alatt, Csák Kálmán irányításával működött és megismerkedik a Béli- és Királyerdő-hegység karsztjával. 1972 után közismertté válnak országos szinten, főleg miután bekapcsolódott a feltárásba Mátyási Lajos és Sándor geológus testvérek és Szuhai Sándor fotográfus. A klub mutatta be az első teodolittal készült barlangtérképet. 1985 után részt vesznek egy közös egyezmény kivitelezésében, melynek célja a Pádis–Varasó–Boga karsztvidék átfogó kutatása. Óriási eredményeket értek el, több mint 150 barlang és több karsztvölgy teodolitos feltérképezésével.
Ezután üdítőleg hatott a zilahi Gáspár Attila zenetanár által vezetett Csuprosok citerazenekar műsora. A folytatásban Boros István ny. lelkipásztor Benedek István író életét és munkásságát ismertette. Mint pszihiátriai szakorvos számos munkával gyarapította az orvosi, valamint a regényirodalmat.
Erdész Ádám történész Márki Sándor pályája címen ismertette, hogyan jelenik meg a Fekete-Körös vidéke Márki történetírási munkásságában.
Nagyon érdekes előadást tartott dr. Bakó Endre irodalomtörténész Debrecenből, Nadányi Zoltán, a bihari trubadúrcímen. Saját kora nem tartotta nagy irodalmárnak, mégis nagyot alkotott. A feketegyőrösi születésű költő, műfordító, főleg szerelmes költeményekkel tűnt ki. E csodálatos, ízes szerelmes költeményeket Meleg Vilmos színművész ismertette óriási átéléssel. Előadása magával ragadta a közönséget.
Dénes László tenkei születésű, Nagyváradon élő költő, szerkesztő Dél-Bihar irodalmáról szólva felhívta a figyelmet arra, hogy a történelmi vármegyének ez a része világirodalmi nagyságokat is adott, bár ez jórészt a Nagyszalontáról indultak kapcsán mondható el. Ráadásul tényleg múlt időben, mert ma már pezsgő irodalmi élet Arany János szülővárosában sincs, nemhogy Belényesben, Tenkén, Sarkadon vagy a régió más településein. A nagy felelősség ma már a nemzet azon „napszámosaira” hárul (oktatókra, papokra, népművelőkre, elöljárókra stb.), akik a magyar irodalmi értékek, illetve általában a magyar szellemi teljesítmények és a kulturális örökség felmutatásával, közvetítésével, ápolásával nemzetmegtartó feladatokat látnak el, dacolva a népességfogyással, elanyagiasodással és elidegenedéssel.
A nap zárásaként Nadányi Zoltán tiszteletére emléktáblát avattunk a Művelődési Központ falán. /Felirata: NADÁNYI ZOLTÁN
Feketegyörös, 1892. okt. 9 – Budapest, 1955. febr. 2.
a költő, író, műfordító emlékét őrzi a Szülőföld népe.
E táblát a Tenkei Művelődéi és Honismereti Kör állította/
Másnap, szombaton délelőtt folytatódott a konferencia gazdag programja. Csűry István református püspök tartotta a nyitó áhítatot. Pál apostol prédikációján keresztül hívta fel a figyelmet az itt elhangzó előadások és gondolatok fontosságára és aktuálisságára.
Benedek Csaba néprajzkutató Szolnokról, a Fekete-Körös völgyében gyűjtött népi értékeket mutatta be képeken keresztül, Tárgyaink utóélete címen. Katona Edit néprajzkutató Budapestről Erdélyen innen, Alföldön túl, – a Fekete-Körös völgye a századfordulón címen tartott előadást. Györffy István tudományos vállalkozása a Fekete-Körös völgyében élő magyarság kutatásaként ismert leginkább a szélesebb és a szakmai közvéleményben, de tanulmányainak újraolvasása és a gyűjtött tárgyak, térképek, a készített fényképek áttekintése után sokkal árnyaltabb kép rajzolódik ki, sőt úgy tűnik, hogy Györffyt – az ugyanebben az időben ott kutató Bartók Bélához hasonlóan – lenyűgözte a hegyvidéki román falvak magyarokéhoz hasonlítva még archaikusabb, „ősi” világa. Éppen ezért a többségi románság néprajzi képe is gazdagon megjelenik kutatásában. Györffy István különleges régészeti lelethez hasonlítható néprajzi gyűjtése kapcsán Fekete-Körös-völgy példáján keresztül kézzelfogható közelségbe kerülnek azok a kulturális-gazdasági-társadalmi változások is, amelyek a 19. század második felének magyarországi falvaiban végbementek.
Bartók Béla 1906-ban kezdte meg a magyar népdalok módszeres gyűjtését, de hamarosan ráébredt arra, hogy a magyar népzene sajátosságai, és általában a kelet-európai népek parasztzenéi közt található összefüggések megértéséhez tanulmányoznia kell a nemzetiségek zenéjét is. A román népzene hatását keresve jutott el Györffy Istvánnal egy időben a Fekete-Körös völgyébe, ahol 1909-ben, 1910-ben és 1911-ben többhetes gyűjtőútjai során a Néprajzi Múzeum támogatásával több, mint 350 román, valamint 1912-ben Gyantán és Köröstárkányban 44 magyar népdalt gyűjtött.
Gert Sijl ny. építésvezető Hollandiából az 1990 utáni személyes kapcsolatait, segítségnyújtását ismertette Kapcsolatok a szeretet nyelvén a Fekete-Körös völgyében címen. Elmesélte, hogyan vitte át a határon az első segélyeket, majd anyagilag is segítette a tenkei egyházközséget, a szeretetotthont, valamint az itt felépített Művelődési Központot. Dr. Bubenyák Máté, Érdről, elmondta, hogy számtalan alkalommal, összegyűjtött gyógyszereket szállított át a szeretetotthonnak, majd közös kirándulásokat kezdett szervezni, amelyek ma is folytatódnak. Alulírott, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke Bunyitay Vince címzetes püspök, történelemtudós életét és munkásságát ismertette, bemutatva fontosabb műveit. A váradi püspökség története című monumentális munkája döntően befolyásolta az egyháztörténeti kutatásokat.
Soós József gyantai lelkipásztor Köteles Pált, az írót, az újságírót mutatta be. Gyantán született 1927-ben. 1950-től másfél évig politikai fogoly volt, majd a termelésben dolgozott mint napszámos, segédmunkás, technikus. Az 1960-as évek közepétől ismét tevékenyen bekapcsolódott a romániai művelődési életbe: írásai jelentek meg a Fáklya, Familia, az Előre, Igaz Szó, Korunk, valamint számos folyóiratban. 1982 szeptemberében jelent meg Töprengés egy torzkép előtt című esszéje, amelyben elemezte és bírálta Ion Lăncrănjan román publicista Gondolatok Erdélyről című propagandakötetét. 1990-től az Erdélyi Magyarság című folyóirat főszerkesztője lett.
Győri Róbert budapesti egyetemi tanár Fodor Ferenc geográfus életét ismertette, Önéletrajzaim című munkáján keresztül. Tenkén született 1887-ben. Egyetemi tanár volt Budapesten, gazdasági, tájföldrajzi, vízrajzi, kartográfia-történeti tanulmányok és monográfiák szerzője. Teleki Pál munkatársa volt néprajzi és gazdasági térképei szerkesztésében. Fő területe a gazdaság-tájföldrajz volt. Idősebb korában nagy jelentőségű térképészettörténeti munkásságot fejtett ki, mellyel áttekinthetővé vált a hazai térképészet korai anyaga. Tájföldrajzi, tájtörténeti munkái maradandó értéket rejtenek, néprajzi vonatkozásai gazdagok, melyek jelentős hatással voltak a kortárs etnográfusokra.
Érdekes és humoros formában mutatta be Bartók Béla papucsát Erdélyben hagyta című esszéjét a tiszaföldvári Szabó V. János tájkutató, publicista. Bartók Bélának a Fekete-Körös völgyében végzett kutatómunkáját ismertette, Buşiţia János tanár társaságában.
Az utolsó előadás Köteles Ágoston helytörténész, Tornaújfaluból ismertette, saját családi tragédiáján keresztül, a Bódva-völgyi, a felvidéki németek és magyarok sorsát, akiket Szibériába hurcoltak, s amelyek közül kevesen tértek haza. Konkrét számadatokkal illusztrálta e szörnyű tragédiát.
Dukrét Géza Reggeli Újság (Nagyvárad)

2017. június 6.

A visszajáró történelem útjain
Emlékmű Nagyzerindnek
Miközben végiglapoztam Fazekas József nagyzerindi ny. történelemtanár A visszajáró történelem útjain c. kötetét, meg a pünkösd szombatján a nagyzerindi kultúrotthonban a méltatók beszédeit hallgatva minduntalan Horatiusnak az ércnél maradandóbb emlékműre (saját alkotására) vonatkozó sora járt az eszemben. Egy értékes könyv amolyan emlékmű, s talán még inkább, ha azt a szerző egy szűkebb-tágabb közösségnek, tájegységnek, helységnek állítja: a szó elszáll, az írás megmarad, s azt akár évszázadok múltán is elő lehet venni.
Fazekas József ilyen emlékművet állított szűkebb hazájának, a Körösköznek, Nagyzerindnek és környékének. Ha a táj lakója kezébe veszi, sok mindent megtudhat szülő- vagy lakóhelyéről, olyan dolgokat, amelyekről, legfeljebb, őseitől tud, hallomásból, valamit. A szerző, mondta egyik méltatója, tanártársa, Csanádi János Eleinkről szól a fámac., tavaly tavasszal bemutatott művét mintegy folytatja, egészíti ki egy virtuális falumonográfia érdekében. Mindkettő nagyon tiszteletre méltó, értékes munka – vajon akad-e valaki az ifjabb nemzedékből, aki majdan folytatná?
Hallottam egykori tanítványától, hogy a „tanár bácsi” attól tartott, kevesen jönnek el a könyvbemutatóra. Ehhez képest a zerindi kultúrotthonban álltak is jó néhányan ülőhely híján, s amikor a műsorvezető (az egykori tanítvány, a későbbi magyartanár, a kultúrotthon vezetője, Kiss Csilla, aki egyébként remekül látta el tisztjét) üdvözölte a megjelenteket, legalább tucatnyi helységet sorolt fel – a környékbeli Feketegyarmaton, Anton, Simonyifalván, Vadászon kívül többek között Nagyszalontát, Aradot, Debrecent említette. Ez utóbbi városból Tabajdi György Pál, a könyvben külön fejezetet kapott nagyzerindi születésű Tabajdi Károly egykori Arad megyei alispán, jeles politikus, a zerindi iskola névadójának leszármazottja és fia jött el.
Mindez külön kommentár nélkül is igazolja, hogy a szerzőt mennyien tisztelik, s voltak kíváncsiak könyvére.
A szombat délelőtti esemény jócskán túlnőtt egy „közönséges” könyvbemutató keretein: a méltatókon (Kiss Csilla, Pelokné Csordás Gabriella – egykori osztálytárs –, Nagy István szerkesztő, tördelő, pécskai fizikatanár) kívül a kötethez szorosan kapcsolódó versek (Semsei Ildikó, Brittich Erzsébet), hangzottak el, egy részlet az 1879. évi nagy zerindi árvízről szóló verses beszámolóból („amikor a zerindi szőlőcsősz is költő volt” – kommentálta a szerző), továbbá felolvasás a zerindi falusi képtár egyik kezdeményezőjével és lelkes harcosával, Fazekas Józseffel készült egykori tévéinterjúból, végül egy szép, az egykori osztálytárs által felolvasott vers, Arany János (1848-ban keletkezett Öröksége: „Ha minket elfú az idők zivatarja: / Nem lesz az istennek soha több magyarja.”
A jól megkomponált könyvbemutató-előadás végén fellépett néhány szép dallal a Rozmaring népdalcsoport, amelyet annak idején a szerző neje, Fazekas Irén tanárnő hozott létre és vezetett. Aztán elvonultak az egykori kislányok, a legtöbben már rég nem ténylegesen zerindiek, az iskolába, találkozóra.
A községen belüli Zerind falu lakossága (a könyvből idézek) 1930-ban meghaladta a 2300-at, manapság alig a nyolcszázat. Elfúj bennünket az idők zivatarja?
Az összejövetel végén a jelenlévő Szabó István (nagyvarjasi – Arad megye – gyökerű, ma a magyarországi Sarkadon élő) történész, szépíró tartott magvas bemutatót Trianonról, a június 4-i nemzeti összetartozás napjáról. Mi lett volna, ha...?, adhatnánk a címet rövid előadásának. Történelmietlen kérdés, ma az van, ami.
Fazekas József mintegy 190 oldalas könyve hat fejezetre (Helytörténet. Körösköz, Képtár, Környezetvédelem, Nyelvemlékeink nyomában, Az iskoláról, Polgármesterek zerindi helyzetképe) tagolódik, és tucatnyinál több reprodukciót tartalmaz a zerindi képtár anyagából. Írásokat, beszédeket, interjúkat, jó részük az egykori Vörös Lobogóban, a mai Nyugati Jelenben látott először napvilágot. És ami meglepetés volt a szerző számára: a könyv elején egy színes portré, Siska-Szabó Hajnalka alkotása, amelyet a szerkesztő titokban csempészett be, mert a szerző aligha egyezett volna bele.
Az egykori nagyszalontai osztálytársak (tizenketten jöttek el!), egy szép, Szalontáról szóló könyvvel és diplomával lepték meg a hetvenéves szerzőt, kérvén, hogy olvassa fel az oklevél szövegét. Az első mondatok után azonban szünet következett: a meghatottságtól elcsuklott a hangja...

2017. június 11.

Negyedszer tartottak Duna-napot Torockón
Negyedik alkalommal szervezett Duna-napot szombaton a Duna Médiaszolgáltató Zrt. az erdélyi Torockón. Az egész napos rendezvény délelőttjén gyermekprogramokkal, kiállításmegnyitókkal, könyvbemutatóval, a kora délutáni órákban népzenei műsorokkal várták az érdeklődőket, este könnyűzenei együttesek váltják egymást a Székelykő sziklafalára néző színpadon. A torockói Duna-ház pincéjében berendezett „Hogy volt?!" című médiatörténeti kiállítást Vaszily Miklós, az MTVA vezérigazgatója nyitotta meg. A magyar Rádió- és Televíziótörténeti Kiállítóhely gyűjteményéből szervezett kiállítás az MTI, a magyar rádió, a magyar televízió történetének legszebb pillanatait mutatja be.
Az egész napos rendezvény ünnepélyes megnyitóján Dobos Menyhért, a Duna Médiaszolgáltató Zrt. vezérigazgatója elmondta, a négy éve felavatott torockói Duna-ház ma már nemcsak médiaközpont, hanem a magyar szó, a magyar kultúra és a magyar hagyomány őrzője. Úgy vélte: a szórványban élő magyaroknak „kétségbeesést elűző igékre van szükségük és hitre, mert a hit néha sokkal erősebb mint a tudás". Hozzátette: addig marad meg a magyarság, ameddig érti Arany János nyelvét.  Grezsa István kormánybiztos köszöntőjében a magyar kormány feladatának nevezte, hogy a világban szétszóródott magyarságot újra egy 15 milliós közösségbe szervezze. Nagy-Magyarország szétesésének közelgő centenáriuma kapcsán kijelentette, hogy a 21. századi magyarságnak „metaforaváltásra" van szüksége. 
"Nem tudjuk feldolgozni Trianon mérhetetlen veszteségét, mert feldolgozhatatlan, azonban a 21. században nem lehet mindig visszatekinteni, és az áldozat, a fájdalom metaforájával gondolkodni és dolgozni. Jobb, ha az elpusztíthatatlan túlélési erőnkre utalunk. Hiszen nemcsak a tatárt, a törököt, a Habsburg uralmat, az oroszokat éltük túl, hanem a borzalmas és a magyarság számára oly keserű veszteségeket hordozó 20. század után is esélyt kaptunk arra, hogy minden veszteség ellenére a 21. században a Kárpát-medence meghatározó nemzete legyünk" – fogalmazott a miniszteri biztos. Hozzátette, a metaforaváltáshoz összefogásra és a Duna-naphoz hasonló rendezvényekre van szükség.
A koncertek szünetében Lengyel Györgyi, az Emberi Erőforrások Minisztériumának közigazgatási államtitkára a közmédiának elmondta: segítséget ígért Torockó polgármesterének ahhoz, hogy az erdélyi település is a világörökség részévé váljon, akárcsak magyarországi testvértelepülése, Hollókő. 
A torockói faluközpontban felállított színpadon délután helyi hagyományőrzők, valamint a Felszállott a páva népzenei tehetségkutatóból ismert Tokos Zenekar, Vaszi Levente és Vrencsán Anita szórakoztatta a közönséget. 
Az esti órák programjában Szabó Balázs Bandája, Varga Miklós, a Magashegyi Underground és Petruska lép a közönség elé. A rendezvény tűzijátékkal ér véget.
Gazda Árpád / MTI Erdély.ma

2017. június 14.

„Pünkösdi muzsika”
Berde Mária gondolatai az 1929. évi Bethlen-ünnep alkalmával
P. Szathmáry Károly (1831–1891) a nagyenyedi Bethlen-kollégium tudósprofesszora és krónikása (1862–1868), a kollégiumnak szentelt és 1868-ban Nagyenyeden kiadott monográfiában az egykori kollégiumi ünnepségek kapcsán többek között ezeket írta: „A mulatságok és ünnepségek sorát 1820-tól kezdve egy újabban kezdett kegyeleti ünnep is növelte: a Bethlen Gábor-ünnep, az alapító nagy fejedelem emlékére. Ez ünnepet Baló József nevű ifjú indítványozá, ki éppen maga tartá Hegedűs Sámuel tanvezetősége alatt az első emlékbeszédet. Ez év óta minden évben megtartatik, kisebb-nagyobb ünnepélyességgel”.
Következésképpen a nagy­enyedi Bethlen-ünnepség immár szinte két évszázados gazdag múltra tekint vissza. Kezdetben szűkebb körben, Gábor napján, később május elsején, a kollégium 1622-as alapítási napján zajlott az ünnepség. 1822-ben, az alapítás 200. évfordulóján is ekkor zajlott az esemény. Ez alkalommal Almási István, a logika klasszis tanítója 85 oldalas emlékbeszéde után, Szabó Ferenc, a poétai osztály rendes tanítója 100 szakaszos alkalmi versével hódolt a fejedelemnek. 1837-ben ismételten 65 szakaszos dicsőítő vers hangzott el, majd 1840-ben és 1842-ben Hankó Dániel, a költészeti osztály tanítója 65, illetve 180 szakaszos versében idézte föl az iskolaalapító nagyságát.
Az 1848–49-es forradalom után az újrainduló első nyilvános ünnepről az Arany János szerkeszette Koszorú című folyóirat 1863-as évfolyama szolgál tömör tudósítással, az 1869-es ünnepségről a Kolozsvári Közlöny tájékoztatta olvasóit, az 1877-es eseményről Garda József igazgató tanévzáró beszédéből szerzünk tudomást, aProtestáns Egyházi és Iskolai Lap az 1882-es májusi ünnepséget örökíti meg, az 1890. májusi műsorról Makkai Domokos rektorprofesszor tanévzáró beszédében szólt elismeréssel, míg az 1900. évi ünnepély lefolyásáról a helybeli Közérdek című újság tájékoztatta a közönséget. 1909. május 8-án Bethlen Gábor marosillyei szülőházát látja el a kollégium tanári kara, diáksága ma is ott álló emléktáblával, 1913 novemberében, Bethlen Gábor fejedelemmé választásának 300 éves évfordulóján, Bodrogi János kollégiumi történelemtanár több mint 100 enyedi diák kíséretében utazik föl Kolozsvárra, mely alkalommal a „Kolozsmegyei Általános Tanítóegylet”, az „Országos Középiskolai Tanáregyesület Kolozsvári Köre” és az „Erdélyrészi Tanító Egyesületek Szövetsége” által rendezett emlékünnepségen tart nagyszabású emlékbeszédet. 1922-ben, a kollégium 300 éves évfordulóján hasonlóképpen többnapos, tartalmas ünnepi rendezvénysorozat színhelye a Bethlen-kollégium. 1929-ben pedig, fejedelmünk halálának 300 éves évfordulóján valamennyi erdélyi lap, újság, folyóirat terjedelmes helyet szentelt iskolaalapító, nemzetmegtartó és erősítő fejedelmünk áldott emlékének.      
Ez utóbbi esemény részese volt azon évben Berde Mária is, egykori enyedi diák, író és költő, akinek az ünnepély alkalmával, 88 évvel ezelőtt megfogalmazott és manapság is érvényes gondolatai:Pünkösdi muzsika címmel az Enyedi Újság 1929. június 9-i számában láttak napvilágot, s melyet itt és most készséggel ajánlok valamennyiünk szíves figyelmébe.
„Idestova háromszáz esztendeje lesz, hogy a legnagyobb erdélyi fejedelem lehunyta a szemét. A hagyaték, amely utána megmaradt, nagy volt földiekben is: a fejedelemasszonyra Erdély szállott, a Domus Austriaca hét vármegyét örökölt utána és évi nyolcszáz pengőforintot jövedelmező vagyon jutott az enyedi kollégiumnak. De volt ennél jóval hatalmasabb hagyatéka is a fejedelemnek: az ő szellemi testamentoma. Egyik része ennek a nagy nemzeti gondolat, a történelmi koncepció, amelyért a fejedelem egész életén át hasztalan viaskodott s amelyhez minden utóda törpének bizonyult. A másik, az idők múlásával és változásával sem esendő lélekfeladat: az igazi bethleni szellemnek a vallásiakban való ápolása.
Hét esztendővel ezelőtt, a fejedelmi kollégium háromszázados alapítási ünnepén egy versemet ajánlottam fel az intézet ifjúságának, amelyben a katalaunumi halott harcosok lelkéről emlékeztem meg, akik tovább folytatták a magasban a földön eldöntetlen viaskodást. Sejtelemmel ejtettem ki akkor a jóslatot, hogy a világháború testi hadakozásai után most már a szellemiek következnek és jószerencsét kívántam ebben a viadalban a fehérebb fegyverekkel küzdőknek.
Ma áll a küzdelem. Itt, Erdély hegyfalai között mi még talán csak szórványosan hallottunk ezekről a háborúságokról, amelyet a magyarság saját belső frontján indított. Az új történetírás harci jelszóul tűzte ki magának a »történelmi átértékelést«. Nem vagyok ellensége a jeligének, a történelem nem olyan abszolút tudomány, hogy az idők távola ne adhatna folyton új színt a múlt eseményeinek és cselekedeteinek és ne tehetné a jelen kívánságai szerint nagyobbá vagy kisebbé azoknak viszonylagos értékét. Igazat adok annak a történésznek is, aki a részekre szakadt magyarságnak új feladatokat tűz ki a történelmi  kutatás terén; vallom magam is, hogy a mai Erdély embere elsősorban a maga külön múltjában kell hogy felkeresse és kövesse férfi és női eszményképeit, mert azok lehetnek legjobb tanácsadói – de találkozunk ma olyan »átértékelési« nézőpontokkal, amelyek joggal döbbentik meg a lelket. Mit szóljunk ahhoz az irányhoz, amely a magyar nemzet történetét objektivebb és katholikusabb megvilágításban akarja látni és bemutatni, mint ahogy eddig történt? – Lehet-e, szabad-e a történelmen, amelynek épületén a nagy katholikus történészek, Pray, Katona együtt építettek a protestánsokkal, felekezeti restaurációt végezni?
A mű, amelyre ebből a szempontból fel kell hívnom a figyelmet Szekfű Gyula Bethlen Gábora. E könyv lapjairól a nagy fejedelem mint uralkodó, mint hadvezér és diplomáciai lángész megnagyobbodva tekint reánk, alakja szemlátomást fényesül az új megvilágításban; egész tragikumában átéljük a keserű sorsot, hogy ekkora képességekkel bíró férfiú csupán egy kicsiny, függő fejedelemségnek szuverénje lehetett! Köszönjük Szekfűnek ezt az eszméltetést, de fáj nekünk Bethlen hivatásának az ő korabeli egyetemes magyarság nézőpontjából való átértékelése, főképpen fáj pedig az a merész állítása, hogy a vallásháborúk és háborgattatások századaiban Erdély sem ismert nagyobb türelmességet, mint Európa többi országai és hogy itt is a Cuius regio, eius religio elve pusztított.
Mi, akik Bethlen Gábor árnyékában nőttünk fel, tudjuk, hogy ezt a tételt a mi lelki törvényszékünk előtt nem kell vitatnunk. Mi erdélyiek nem iskolában tanultuk a toleranciát, örökségképpen kaptuk, éltük és gyakoroltuk azt! Egy példa: a mi földesuraink helyet adtak ősi földeiken a máshitűek fogadalmi keresztjeinek – ezer s ezer ilyen feszület tanúskodik rólunk az Isten és az emberek előtt –, de azokért, akik sohasem ültek azon tanufák alatt, a nem közülünk valókért idézzük a múlt tényeit, hozzuk fel lelki tanítónk mellett az igazságokat, hogy Bethlen Gábor főemberei között a szombatos Péchy, a katholikus Kamuthi, a görögkeleti Márkó találtatik, hogy a fejedelem visszaadatta a többségben lévő katholikus gyülekezeteknek a templomaikat, hogy kétszáz pengőre büntette azt, aki jobbágyát más felekezetű istentisztelet hallgatására kényszerítette, hogy apja tudott lenni a morva anabaptistáknak és a Konstantinápolyból behívott zsidóknak! Hogy foglalkozott görögkeleti alattvalóinak lelki dolgaival, hogy püspöki helynökséget szervezett a katholikusoknak, amely máig szolgál a lelkeknek... Kérdezek én mindenkit: ki tud idézni ilyen példasort más népek történetéből?
Hozzátok fordulok, Bethlen ifjúság: A ti örökrészetek a legnagyobb, legszentebb minden bethleni hagyaték között! Ne hagyjátok magatokat kitudni ennek az örökségnek dicsőségéből, ne engedjétek eldisputálni magatoktól ősi jogotokat, elsőszülöttségeteket a bethlen tolerancia birtokolására. Mert ez a mi legdrágább kincsünk, a hófehér virág, amely először a mi hegyeink között nyílt ki az egész világon. Szálljatok szembe tiszta homlokkal a lelkiismereti szabadság eszméjéért, dokumentáljátok annak vérünkké váltát élettel, tettel, szóval; hirdessétek, hogy nekünk a Szentírás akkor is szent, ha nem Károli, hanem Káldy fordította s akár Ştefan cel Mare, akár Bethlen Gábor anyanyelvén olvassa a hívő!
Bethlen Gábor életének egy drágaemlékű epizódjával zárom szavaimat. Egy alkalommal, – mint azt a katholikus Gál Péter írja meg – a fejedelem a pünkösd ünnepére oda adta vala minden muzsikását a katholikus templomnak a nagymisére, hogy az ünnepnek fényéből semmi se hiányozzék. Ezt a kegyességet tartsuk számon, ezt mutassuk oda a szeretetlenségnek, ezt tanítsuk mindenhol, ahova a sors csak elvezet, hadd érezzen fel a mi példánkon a közöny és a gyűlölet;  – mert a mások lelkének ez a megértése, ez a békessége és jóságos megvidámítása az igazi bethleni szellem, ez legyen a mi mindennapi ajándékunk, mindenkinek készséggel felajánlott pünkösdi muzsikaszónk!”    
Győrfi Dénes Szabadság (Kolozsvár)

2017. június 16.

Tanévzáró a PKE-n, szoboravatással
Mint azt már beharangoztuk, a Partiumi Keresztény Egyetem tanévzáró ünnepségére június 17-én, holnap kerül sor Nagyváradon, egyúttal szoboravatás is lesz az Arany-bicentenárium örvén. Időközben kialakult az ünnepség programja.
Az ünnepélyes tanévzáróra szombaton 10 órától kerül sor a nagyvárad-újvárosi református templomban (Kálvin/Calvin u. 1. sz.). Arany János teljes alakos szobrának felavatására a róla elnevezett egyetemi kollégium előterében, a templom mögött (volt Teleki, ma Városháza u. 36. sz.) kerítenek sort.
PROGRAM
9.45 Hallgatók, oktatók átvonulása az egyházkerületi székházból (Teleki/Városháza u. 27. sz.) az újvárosi („kéttornyú”) református templomba
10.00 Tanévzáró ünnepség
Ének: Szózat
Igehirdetés – Pálfi József, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora
Meghívottak köszöntése – Szomor Abigél, egyetemi lelkész
Tanévzáró beszéd – Pálfi József rektor
Köszöntőbeszéd – Kató Béla erdélyi püspök, a Sapientia Alapítvány Kuratóriumának elnöke
A Partiumi Keresztény Egyetem kórusának szolgálata
Érdemoklevelek átadása
Kulcsátadás, kulcsátvétel
11.30 Arany János szobrának felavatása, levezeti Nemes Csaba minisztériumi főtanácsadó
Ünnepi beszéd – Tőkés László, a Pro Universitate Partium Alapítvány Kuratóriumának elnöke
A szobor leleplezése. A műalkotást Mihály Gábor Munkácsy-díjas szobrászművész készítette, bemutatja Feledy Balázs művészettörténész. https://itthon.ma

2017. június 17.

Arany János-szobrot avattak Nagyváradon
A Partiumi Keresztény Egyetem tanévzáró ünnepségét követően felavatták Arany János álló bronzszobrát Nagyváradon.
A város egyetlen egész alakos Arany-szobrát Mihály Gábor Munkácsy-díjas szobrászművész készítette.
A szobrot Tőkés László, a Pro Universitate Partium Alapítvány Kuratóriumának elnöke és Pálfi József, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora avatta fel az egyetem kollégiumának udvarán, az intézmény tanévzáró ünnepsége után.
„A keresztény hit és a magyar nyelv veszendő becsületének a helyreállítására indít minket bibliás költőnk szobra” – hangoztatta ünnepi beszédében Tőkés László. Úgy értékelte: Partium nagy szülötte jelképesen ismét hazatér, a szoboravatás kiemelkedő momentuma az Arany János-emlékévnek, de ugyanígy a reformáció 500 éves jubileumának is, hiszen egy református szellemóriásnak adóz.
Mihály Gábor Munkácsy-díjas szobrászművész alkotása a nagyvárad-újvárosi református templom mögött, annak az Arany János Kollégiumnak az előterében áll, amelynek új szárnyát másfél évtizede Mádl Ferenc akkori magyar államfő avatta fel - mutatott rá az EP-képviselő. Emlékeztetett: idén március 2-án, a költő születésének évfordulóján Áder János jelenlegi köztársasági elnök Nagyszalontán úgy indította el az Arany-emlékévet, hogy hitet tett a magyar nemzet újjászületése mellett, arra buzdítva „dadogó magyarságunkat”, hogy használja anyanyelvünk árnyalatait, gazdag szókincsét.
Az EP-képviselő leszögezte: a Partiumi Keresztény Egyetem és az Arany János Kollégium nagy küzdelmek és állhatatos erőfeszítések révén abból a célból jött létre, hogy helyreállítsa a magyar nyelvű felsőoktatást.
„Hívő, testvéri érzéssel, őszinte elismeréssel és Isten iránti hálaadással tekintek azokra az egyetemi hallgatókra, valamint drága szüleikre, akik mostoha helyzetükben nem az önfeladás útját választották, hanem éltek emberi és közösségi jogaikkal, és maguk is készek kiállni a nemzet ügye mellett és megmutatni a magyar nyelv becsületét” - mondta Tőkés László az Arany János születésének 200. itthon.ma

2017. június 18.

Ballagás a haza, szeretet, művészet hármas jegyében
A Partiumi Keresztény Egyetem 2016-2017-es tanévének ünnepélyes zárását június 17-én tartották Nagyváradon. Idén szoboravatás koronázta meg a hagyományos módon és keretek között lezajlott tanévzárót. 
Akárcsak az előző években, reggel az oktatási célokat szolgáló református egyházkerületi székházban tartották a szakonkénti búcsúztatókat, ahol a másodéves hallgatók és az egyetemi oktatók köszöntek el a végzősöktől, kedves nosztalgiázással, jelképes diplomaosztással és feltarisznyázással. Innen a PKE két karának, a bölcsészettudományi és művészeti, valamint a gazdaság- és társadalomtudományi fakultásnak a végzősei együtt vonultak át – élükön az intézményvezetőkkel-alapítókkal – a nagyvárad-újvárosi református templomba, ahol ünnepi istentiszteletre került sor. Igehirdető maga a Partiumi Keresztény Egyetem rektora, Pálfi József református lelkipásztor volt, aki a Szentírás újszövetségi részéből, mégpedig az apostolok cselekedetei 19. fejezetének 1-től a 22-ig terjedő verseiből bontotta ki az alkalomhoz és a momentumhoz illő prédikációt.
A meghívottak – akadémiai és közéleti személyiségek, intézményvezetők és diplomaták –, valamint a hallgatók, oktatók, szülők, rokonok és ismerősök népes gyülekezetét Szomor Abigél egyetemi lelkész köszöntötte az igehirdetést követően, majd ismét a PKE rektora vette át a szót egy tanévzáró beszéd erejéig. Összegezte az egyetemi reformfolyamat és konszolidáció elmúlt egy évének eredményeit, útjára bocsátva az alapképzést sikerrel elvégzett kétszáz, valamint a mesterképzésben részt vett száz hallgatót.
Kató Béla erdélyi püspök, a Sapientia Alapítvány Kuratóriumának elnöke köszöntőbeszédében az egyházi-alapítványi hátterű erdélyi magyar felsőoktatási hálózat nemzetmegtartó szerepét kiemelve utalt a PKE-n szükségessé vált válságkezelésre is. A viharfelhők eloszlottak ugyan az intézmény fölött, ám van még helyreállítandó és javítandó, továbbá elengedhetetlen a tevőleges összefogás.
A Partiumi Keresztény Egyetem kórusának szolgálata után megtörtént az érdemoklevelek átnyújtása a legjelesebb hallgatóknak, majd az intézet kulcsának átadása és átvétele a generációváltás hagyományos jeleként.
Az eső miatt a templomban zajlott le a rendezvény második része is: az Arany Jánosról való ünnepélyes megemlékezés születésének 200. és halálának 135. évfordulóján, első nagyváradi szobrának felállítása és leleplezése alkalmából, a „haza, szeretet, művészet” mottóval. Nemes Csaba minisztériumi főtanácsadó elöljáróban méltatta az egész alakos bronz alkotás ötletadóit, megvalósítóit és támogatóit, közülük néhány jelenlévőnek díszoklevelet nyújtva át.
Tőkés László európai parlamenti képviselő, az egyetemalapító Pro Universitate Partium Alapítvány kuratóriumának elnöke ünnepi beszédében irodalomtörténeti keretbe ágyazva beszélt Arany János felavatandó szobrának mához szóló üzenetéről. Biharország, illetve a Partium nagy szülötte jelképesen ismét hazatér, kiemelkedő momentuma az Arany János Emlékévnek ez a mai avató, de ugyanígy a reformáció félezer éves jubileumának is – hiszen egy református szellemóriásnak adóz. „A keresztény hit és a magyar nyelv veszendő becsületének a helyreállítására indít minket bibliás költőnk szobra” – mondotta a Királyhágómelléki Református Egyházkerület előző püspöke. Tőkés László dicsérően és köszönettel szólt azokról, akik a szoborállítást elősegítették, majd felidézte a PKE múltjának több fontos momentumát is, köztük annak az Arany János Kollégiumnak a létrejöttét, amelynek előterében a szobor állni fog, s amely kollégiumnak az új szárnyát éppen másfél évtizede avatta fel Mádl Ferenc akkori magyar államfő. Emlékeztetett, hogy idén március 2-án, a költő születésnapján Áder János jelenlegi köztársasági elnök Nagyszalontán úgy indította le az Arany-emlékévet, hogy hitet tett a magyar nemzet újjászületése mellett, arra buzdítva „dadogó magyarságunkat”, hogy használja anyanyelvünk árnyalatait, gazdag szókincsét.
Személyes élményekkel, emlékekkel megtűzdelt, aktuálpolitikai utalásokat sem nélkülöző beszédében Tőkés László bizodalmát is megosztotta a hallgatósággal, mondván: „A Partiumi Keresztény Egyetem és az Arany János Kollégium nagy küzdelmek és állhatatos erőfeszítések révén abból a célból jött létre, hogy helyreállítsa a magyar nyelvű felsőoktatást. Hívő, testvéri érzéssel, őszinte elismeréssel és Isten iránti hálaadással tekintek azokra az egyetemi hallgatókra, valamint drága szüleikre, akik mostoha helyzetükben nem az önfeladás útját választották, hanem éltek emberi és közösségi jogaikkal, és maguk is készek kiállni a nemzet ügye mellett és megmutatni a magyar nyelv becsületét.” Végül rámutatott: „Őszinte elégtétellel állapítom meg, hogy egyetemünk túljutott legutóbbi válságos időszakán, rendkívüli próbatételein, és új székházának megszerzésével, valamint újan felhúzott modern épületével Szent László és Arany János történelmi örökségének az útján haladva keresi és építi a jövendőt.”
Végül Feledy Balázs művészettörténész méltatta röviden a felavatandó műalkotást és Mihály Gábor Munkácsy-díjas szobrászművészt, aki örömét fejezte ki afölött, hogy műve igazán jó helyre került.
A testvéregyházak képviselőinek áldása és a Himnusz eléneklése után a templomi ünnepség közönsége kivonult a szoborhoz, ahol Bai Lóránd trombitaszólója közepette Tőkés László és Pálfi József leleplezték a magyar irodalom egyik legismertebb és egyben legjelentősebb alakjának plasztikus emlékművét. tokeslaszlo.eu/cikk

2017. június 19.

Arany János-szobrot avattak Nagyváradon
Arany János egész alakos bronzszobrát avatták fel a hétvégén Nagyváradon a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) tanévzáró ünnepségén – közölte vasárnap Tőkés László EP-képviselő sajtóirodája.
„A keresztény hit és a magyar nyelv veszendő becsületének a helyreállítására indít minket bibliás költőnk szobra” – hangoztatta ünnepi beszédében Tőkés László. Úgy értékelte: Partium nagy szülötte jelképesen ismét hazatér, a szoboravatás kiemelkedő momentuma az Arany János-emlékévnek, de ugyanígy a reformáció 500 éves jubileumának is, hiszen egy református szellemóriásnak adóz.
Mihály Gábor Munkácsy-díjas szobrászművész alkotása a nagyvárad-újvárosi református templom mögött, annak az Arany János Kollégiumnak az előterében áll, amelynek új szárnyát másfél évtizede Mádl Ferenc akkori magyar államfő avatta fel – mutatott rá az EP-képviselő. Emlékeztetett: idén március 2-án, a költő születésének évfordulóján Áder János jelenlegi köztársasági elnök Nagyszalontán úgy indította el az Arany-emlékévet, hogy hitet tett a magyar nemzet újjászületése mellett, arra buzdítva „dadogó magyarságunkat”, hogy használja anyanyelvünk árnyalatait, gazdag szókincsét.
Az EP-képviselő leszögezte: a Partiumi Keresztény Egyetem és az Arany János Kollégium nagy küzdelmek és állhatatos erőfeszítések révén abból a célból jött létre, hogy helyreállítsa a magyar nyelvű felsőoktatást.
„Hívő, testvéri érzéssel, őszinte elismeréssel és Isten iránti hálaadással tekintek azokra az egyetemi hallgatókra, valamint drága szüleikre, akik mostoha helyzetükben nem az önfeladás útját választották, hanem éltek emberi és közösségi jogaikkal, és maguk is készek kiállni a nemzet ügye mellett és megmutatni a magyar nyelv becsületét” – mondta Tőkés László az Arany János születésének 200. és halálának 135. évfordulója, első nagyváradi szobrának leleplezése alkalmából rendezett megemlékezésen. 
MTI Népújság (Marosvásárhely)

2017. június 23.

Vita Zsigmond egykori tanítványa emlékezetében
Sebestyén József egykori enyedi diák nevével még volt alkalmuk találkozni a Szabadság olvasóinak, akinek Aradi nyugdíjas tanítóként 2003–2004-ben (sajnos azóta már elhunyt) hozzám intézett, mintegy 270 gépelt oldalt kitevő leveleiből, diákkori legátusként átélt drámai eseményeit, továbbá Márton Áronnak iránta tanúsított segítőkész cselekedeteit ragadtam ki és közöltem napilapunk hasábjain.
Ezúttal egykori tanára és osztályfőnöke, Vita Zsigmond (1906–1998) emléke elevenedik föl az idézett levelekből, amelyeket az irodalom- és művelődéstörténész, bibliográfus születésének 111. évfordulóján bocsátunk az olvasók elé.
Sebestyén József 2003. február 4-én keltezett levelében így emlékezik:
„1940 május hó egyik napján történt, ha jól emlékszem csütörtöki nap volt. Aznap az első óránk Vita Zsigmond tanár úrral, magyar óránk volt. Osztálytársaim, óra előtt, felmentek a tornakertbe, a fákról leveregették az éjjeli hidegben megmerevedett cserebogarakat, zsebükbe, üres gyufásskatulyákba tették, csengetés után berohantak az osztályba. Vita tanár urat felállva köszöntöttük:
Jó reggelt tanár úr! – Ő is visszaköszönt.
Benkő Andris [Benkő András, a későbbi zenetörténész] már jól játszott a harmóniumon. Elénekeltük a kijelölt Zsoltárt, én mint »hetes«, felolvastam a Bibliából az előírt textust, meg a kijelölt imádságot (ez kb. 5-6 percet jelentett), majd leültünk. Vita tanár úr az osztálynaplóba beírta az óra anyagát. A katedráról elénk lépett s megkezdte a feleltetést. Abban az évben (IV. oszt. tanítóképzősök voltunk), hosszú ideig Arany János, Toldiját tanulmányoztuk stilisztikai szempontból, versrészleteket kellett kívülről megtanulnunk, vitákat szervezett, véleményünket kérte, házifeladatként le kellett írnunk költői kifejezéseit, fordulatait stb. stb., tehát volt mit dolgoznunk 16 éves fejjel...
Közben a fránya cserebogarak a zsebekben feléledtek, a padlóra estek, rövid séta után szárnyra keltek s nagy búgással nekirepültek az ablakoknak. Tanár úr is felfigyelt, nézegetett jobbra-balra, fel a levegőbe...
Ki a hetes?
Tanár úr, én vagyok! – álltam fel.
Nyisd ki az ablakokat! – Szigorúan nézett rám.
Tanár úr kérem. Az éjjel nyitva voltak az ablakok, s egy »csomó« cserebogár jött be! Már reggeltől sokat »kihánytam« belőlük! (a családban nálunk, úgy mondtuk: hányd ki a szemetet! Hányd ki a földet a gödörből! a »dobd ki« helyett!) Közben osztálytársaim nagy igyekezettel, nevetgélve szaladgáltak le-fel az osztályban, elfogni a repkedő cserebogarakat s kidobni az ablakon. Tanár úr is mosolygott, ide-oda mutogatva: itt repül egy, ott is, ott is! Közben mosolyogva megszólalt:
Mi az te, Kis-Sebestyén! Ma hreggel csehre-bogarakat hreggeliztél? (A tanár úr az »r« hangot »hr«-ként ejtette ki. Én azért voltam Kis-Sebestyén, mert Béla bátyám, VIII-os képzős, volt a Nagy-Sebestyén).
Az osztály hatalmas hahotázással fogadta Vita tanár úr humoros megjegyzését; ő is jót nevetett, vidáman szemlélte az »ingyen cirkuszt«... A cserebogarakat összeszedtük, kidobáltuk, de a magyar óra is eltelt. Az osztálynapló jobb oldalára, a megjegyzések rovatba beírta a nevemet. Kicsengettek, hóna alá vette a katalógust, kezébe a Toldit s még mindig derűs arccal a tanáriba ment... A szünetben mi is vidáman meséltük a többi gyermeknek a történteket. Eltelt a második óra, a számtan, Demény Zoltán tanár úrral. A harmadik óra francia – Vita Zsigmond tanár úrral... Feleltetés, jegyadás, új lecke, minden úgy, mint rendesen, semmi jele a reggel történteknek... Az óra végén, a kicsengetés után, Vita tanár úr az ajtóból vissza szólt:
Ma délután milyen óráitok vannak?
Vallás, ének, öt órától harmónium gyakorlás a beosztás szerint, egy-egy fél óra este fél 7-ig.
S holnap?
3-tól 4-ig kézimunka, 4-től szabad óra, majd öttől harmónium gyakorlás –  jelentettem én, mint hetes...
Na jó! Úgyis csak fot­ballozni fogtok! Holnap délután 4 órától itt találkozunk. Megtartjuk a mai magyar órát! – S ezzel elment a tanáriba.
Másnap du. 4 órakor bizony szorongva vártuk a tanár urat. Katalógussal a hóna alatt, Toldival a kezében; feleltetés... szavalás... dicséret... dorgálás, kinek mi járt, új lecke... házi feladat...kicsengetés...
Jó napot, tanár úr!
Jó napot, fiúk!...
Nagy üdvrivalgással elő a labdát, fel a tornakertbe, rúgtuk a labdát majdnem 6 óráig. A harmónium gyakorlásra beosztottak félórát gyakoroltak, majd vissza a tornakertbe.
Szombaton az utolsó óra osztályvezetői Becsey Pál osztályvezetővel. Bejön az órára, végigsétál előttünk, ellenőrzi a tisztaságot, öltözetünket, majd leül a katedrán, előveszi a katalógust, végiglapozza, ellenőrzi a jegyeket: dicséret, megróvás, dorgálás, kinek mi járt a kapott jegyek szerint. Én mint hetes, nagyon féltem: mi lesz, ha meglátja nevemet a naplóban? ... Azt is végiglapozza, ellenőrzi a tanárok által megtartott órákat, a csütörtök napi bejegyzéseknél meglátja a nevemet:
Mi a csudát csináltál, te haszontalan?
Tanár úr kérem! – Dadogtam, a szívemet a torkomban éreztem... a földön egy-egy... pár...
Becsey Pál tanár úr szigorúan rám szólt:
Tu-dom! Tu-dom fiam! – Mondta szótagolva, hangsúlyozva s a kezével intve...
Csak egy pár papír darabka itt, egy kis szemét ott... A jövő héten is hetes leszel! Tanuld meg a kötelességedet!
... Majd elsírtam magam örömömben... Istenem, hogy megcsókoltam volna a jóságos, csupa szív, de szigorú tanár úr kezét!...
A Bethlen-kollégiumban ugyanis szigorú, következetes rend, fegyelem volt. Minden hónap végén összeült a tanári kar. Az osztélyvezetők beszámoltak a havi munkáról, tevékenységekről, jelentették a tanulók kihágásait, fegyelmi vétségeit, amelyek mind-mind magaviseleti jegy levonásával jártak. A hirdető táblán megjelent a névsor a magaviseleti jegyekkel. Aki az év végéig nem javította ki a levont magaviseleti jegyet, ha tandíjkedvezménye volt, azt elvesztette. Nekem mint kint­lakónak is volt e kedvezményem, tanulásomért pedig 1940. június 14-i évzáró ünnepélyen R. Berde Mária: Télutó c. kötetét kaptam jutalomként”.
Ugyanazon levelében, egyéb események mellett, ismételten egykori tanárára emlékezik:
„1942. május 2-a, Zsigmond-nap. Vita Zsiga (így neveztük magunk között) kedves magyar–francia szakos s most már mint osztályvezető tanárunkat is köszöntöttük fel. Mi, VI-osok különben máskor is felköszöntöttük. Első óránk magyar óra volt. Az osztály már kora reggel a tornakert s a temető orgonabokrairól fehér és kék virágszálakat, zöld ágakat (tuja, fenyő), előtte való nap a piacról tulipánokat szerzett s feldíszítettük az osztályt. Még a tanári asztalt is feldíszítettük. A tulipánok szépen kinyíltak. Én is hoztam öt szál különböző színűt, Feri bátyám saját virágkertészetéből vágta le (fehér, sárga, piros, kék, lila színűt, melyek akkor kezdtek divatba jönni a fodros – úgynevezett papagály, holland tulipánok). Társaim közül az egyik megjegyezte:
Te Jóska, milyen tulipánokat hoztál, még ki sincsenek nyílva, a bimbók még félig zöldek? Alul helyezték el, rájuk a többi kinyíltakat… Tanár úr bejött, elolvastuk a Bibliából előírt textust, majd a rövid ima után, következett Horváth Berci, ő lévén a legbátrabb, köszöntője.
Tanár úr megköszönte, levezette a magyar órát. Kicsengetés után kiválasztott egy szép, fehér dupla, lila orgonaágat, egy fenyő, egy tuja ágat. A tulipánok között válogatva, kezébe vette az én öt tulipánomat, ezt mondva:
Fiaim, köszönöm a megemlékezést! A többi virágot, ágacskákat vigyétek a tanári sírokra!
Másnap május 3.… Nagyszünet. Szaladok a folyóson ki az udvarra. Szembe jön velem Vita tanár úr. Megfogja a galléromat, behúz az ablakmélyedésbe, szemembe néz:
Te csavargó! Hol voltál a tegnap este? – Hű, ebből nagy baj lehet, villant át az eszemen…
Tanár úr kérem, a sétatéren labdáztunk.
Azután hova mentél, hol voltál?
Be kellett vallanom az igazat.
Tanár úr!... Este felé, úgy 6-7 óra körül lementem a várba, majd elsétáltam a várfal előtti kiskert előtt… (közben állandóan noszogatott). Az emléktábla felé bedobtam egy fehér tulipán virágot…
Te szerencsétlen! Tudod-e mit csináltál? Az iskolánkat nagyon nagy bajba sodorhattad volna! Ide figyelj: felejtsd el, mit csináltál! Senkinek egy szót se szólj! Halgass, mint a sír!
Igenis, tanár úr!
A nézése megenyhült. Kopasz fejemre egy barackot nyomott. Elengedte a galléromat, gyengéden hátba vágott…
– Futás az udvarra! – szólt rám…
Na, ezt jól megúsztam. Azokban a háborús években ugyanis minden tiltva volt: este 6 óra után csak szülői kísérettel lehetett, különösen a főutcán járni; tilos volt a csoportosulás, a hangos beszéd, a magyar beszéd (Vorbiţi numai româneşte! hirdették a kifüggesztett táblák) és még sok egyéb tiltások... Mi, diákok, a kihágásokat magaviseleti jegylevonással, súlyosabb esetekben tandíjkedvezmény elvesztésével szenvedtük meg. Özvegy édesanyám kevés nyugdíjjal; Feri bátyám mint kertész, ő volt a családfenntartó, 1938-tól viszont többet volt Concentrarén, mint itthon. Nagyon nehéz anyagi helyzetünk volt. A tandíjkedvezmény elvesztése, iskoláztatásom megszüntetésével járt volna...
Elteltek az évek... Tanító lettem... A téli, tavaszi, nyári vakációk idején mindig meglátogattam Enyeden Édesanyámat, 1954. augusztus 25-én bekövetkezett haláláig.
Az egyik tavaszi vakációban, nem emlékszem melyik évben, 1950–54 között, egy csokor tulipánnal felsétáltam édesapám sírjához... A Magyar utcán felfele menve, kb. a közepe táján, egy kinyílt ablakban megláttam Csefó Sándort, volt igazgatónkat. A felenyedi utcából költöztek le. Másnap, késő délután, egy tulipáncsokorral meglátogattam, elbeszélgettünk. Kikérdezett addigi életemről, majdnem 2-2,5 órát beszélgettünk. A tulipánokat nézve a vázában, rámutatott egy fehér tulipánra:
Édes fiam! Emlékszel-e arra a napra, amikor Vita tanár urat névnapján felköszöntöttétek? (Mire célozgat igazgató urunk, fordult meg az eszemben)
I-i-gen! – Dadogtam...
Este, te egy fehér tulipánt dobtál az emléktábla felé. A többi virágot – fehér és lila orgonát – ki dobta be?
Igazgató úr, igazán nem tudom! Felsiettem (már sötét volt) az utcán a temetőig, fel az Őrhegy aljáig, a sétatérre, s onnan haza.
Nem tudtam elképzelni, miért hozta fel az esetet...
Tovább folytatta:
Másnap reggel (május 3-án, mint minden reggel) már 6-7 óra között az irodámban voltam. A nyitott ablakból a kiskert felé néztem. Észrevettem két civilruhás férfit, akik a kerítés mellett álltak, nagy beszélgetés közben az iskolaablak felé mutogattak, majd elsiettek. Kinéztem... Hát az emléktáblától nem messze, a füves, eléggé bozótos kertben észrevettem egy fehér tulipánt, egy elég nagy szép fehér, és két-három lila orgona ágacskát... Gyorsan a pedellus után:– Kimenni azonnal! A kiskertből összeszedni, eltüntetni a virágokat!
Egy kis idő múlva megjelent az előző két civil a Siguranţa főnökkel. A kerítés előtt nézelődtek ide-oda járkálva, majd a kiskertbe is bemenve keresgéltek, de semmit sem találtak... Elmentek... Képzeld el, mi következett volna, ha megtalálják a virágokat!
Kedves Dénes, bevallom, a virágesetet igazán elfelejtettem, akkor inkább a csavargásért járó büntetés foglalkoztatott egy pár napig. Nem történt semmi, feledésbe ment... De íme, szeretett, volt igazgatónk, Csefó Sándor igazi, szigorú, de azonnal megbocsátó, a diákjaival együttérző, igazi pedagógus, felelevenítette... Kb. tíz év elteltével értettem meg, az akkori tudatlanságomban elkövetett tettem, hogy milyen súlyos következményekkel járhatott volna, ha az igazgató úr nem figyel fel. A fehér tulipán (a fehér orgonavirág) elárult engem. Vita tanár úr azért szorított a sarokba (az ablakmélyedésbe), vallatott ki s rám parancsolt: – Felejtsd el!!!... A többi virág bedobása, társaim neve, számomra ma is titok maradt”.  
Sebestyén József 2003. március 21-i levelében alábbi visszaemlékezését közölte a nekem írt levelében:
„1942. május havának egyik szombatján Vita Zsigmond osztályvezető tanárunk azt mondja Bartalus Sanyinak (ő is kintlakó volt, a Felenyedi utcában lakott):
Sanyi fiam! A jövő héten ellátogatsz a Felenyedi út végén, a téglagyár után letelepedett cigánycsaládhoz. Megbeszéled velük, hogy a jövő hét szombatján, délben meglátogatjuk, talán még vásárolunk tőlük valamit a néprajzi múzeum számára!
Meg is történt… Sanyi az egyik magyarórán jelenti, beszélt a cigányokkal, szombaton délben várnak minket!
Vita tanár úr előzőleg, osztályvezetői órákon többször érdekes, figyelmünket lekötő órákat tartott a székely népművészetről, kézügyességről, népmesékről, azok szépségeiről, változatosságáról…
Szombaton, 12 órakor, hárman kintlakók, a tanár úrral elindultunk. A bentlakók az iskolában maradtak, nekik az ebédre, a vityire is kellett menniök. Az úton tanár urunk székely szavakkal szórakoztatott minket. Például: hogyan nevezik a székelyek a fenyőfa lehullott, száraz tűleveleit? Az egyik szó kimondva olyan szépen zengve szólt, de sajnos 60 év óta egyszer sem hallottam, és bizony elfelejtettem.
Kiértünk a Felenyedi út végére, a Muzsina-féle útról letértünk, megérkeztünk a késeket készítő cigány családhoz. Már vártak. Ki voltak már költözve a szabadba; ott volt a lábbal hajtott fa-és kőszéntüzelésű gép, ahol a vasmegmunkálást végezték; arrébb pedig a cigányné a háromlábon felfüggesztett kis üstöcskében főzöcskélt. A falécekből, deszkadarabokból összeállított asztalon edények, használt kések, fakanalak, csodálatos rendetlenségben. Oldalt, ugyancsak egy asztal két X lábon; azon szépen, nagyság szerint elrendezve, szebbnél szebb, csillogó, változatos nagyságú és formájú kések. Vita tanár úr egyenként megnézegette őket, a mesterrel hosszasan elbeszélgetve állandóan jegyzetelt; a családtagok nevét, életkorát, honnan jöttek stb. Egy kis baj akkor történt, amikor a gyermekek nevét is fel akarta jegyezni; egy szempillantás alatt eltűntek. A család tagjai vitába keveredtek. A mester dicsérte, magyarázta késeit, tanár úr jegyzetelt... Még a lécekből, deszkadarabokból összeállított asztalt is jól megszemlélte alulról-felülről. Miután végignéztük a kések sorozatát, tanár urunk átment a cigányasszonyhoz, megnézte a háromlábon  álló kis üstöcskét, az asztalról felvett három késecskét: egy kacorszerűt, egy kb. 10 cm-es kést és egy hosszabb, szélesebb pengéjűt, de a sok fenéstől, használattól már régen elkoptatott kést. Odaadta az aszonynak, mossa meg, a nyelét súrolja le, száradjon meg: ezeket meg fogja venni. A mester megfogta a tanár úr karját, visszavitte a másik asztalhoz, hangos szóval, szóáradattal dicsérte újból a késeit; válogasson és vegyen, ne azokat a már agyonköszörült késeket. Sanyi, látva, hogy a tanár úr elég kellemetlen helyzetbe került, a tanár úr háta mögé került, integetett a cigánynak, majd a tenyerét a szeme előtt mozgatva mutatta, jelezte: a tanár úr egy kissé zavarodott; diáknyelven meg van „süsülve”... Megtörtént a csoda: a mester cigányul odaszólt a feleségéhez, s egyszerre elhallgattak, csend lett... Az asszony az elmosott, megszáradt késeket a tanár úr elé tette. A tanár úr megköszönte, az asszony kezébe adott 5 lejt (akkor 5 lej volt egy pakli dohány cigarettapapírral). A cigányasszony nagy alázattal, többször hajlongva megköszönte, visszament az asztalához. Mi elköszöntünk, a tanár úr a három kést és a jegyzetfüzetét a táskájába tette, s hazaindultunk. Leérve az útra, a tanár úr körül menve beszélgettünk, nevetgéltünk, tárgyaltuk a látottakat. A tanár úr előáll:
Nem tudom mi lelte ezeket a cigányokat, olyan kínálásba voltak! Már érezni lehetett a hangjukon a bosszúságot, hogy nem akarok a szép késeikből vásárolni, s egyszerre olyan csendesek, alázatosak lettek!
Mi már nem bírtunk magunkkal! Kitört belőlünk a nevetés!
Tanár úr, ne tessék megharagudni... Bocsánatot kell kérnem... Elmondhatom a titok nyitját? – kérdezte Sanyi.
Mondjad fiam! – Látva, hogy mi, hogy nevetünk, sejtette, itt valami turpisság van!
Tanár úr! Amikor a cigánnyal nagy vitatkozásban volt, a háta mögött álltam, s azt mutattam a cigánynak, hogy a tanár úr egy kissé »lökött«! A cigányok azért hallgattak el s lettek olyan alázatosak!
A tanár úr hangosan, jóízűen felkacagott.
Nahát, te Sanyi, dicsérem az eszedet, hogy tudtál olyan gyorsan ilyesmit kitalálni? Megmentettél! A cigány nem engedett volna el addig, míg kései közül meg nem vásárolok legalább egyet!
Megborzolta Sanyi fején lévő világosbarna, sörte haját. A nagy nevetés közben én is előállok:
Tanár úr, tessék elhinni, mi is féltünk egy kicsit!
Mitől, te?
Attól tanár úr, hogy olyan nagy szakértelemmel vizsgálta a cigánymester deszka- és lécdarabokból összetákolt asztalát... Attól féltünk, azt is megvásárolja... S most cipelnénk a hátunkon az iskolába, a néprajzi múzeumba!
Erre újból nagy nevetés, viccelődés! A tanár úr jókedvében vicceket mondott az ő diákkorából (1920 körül), az akkori diákok emlékeiből. Jékely (Áprily) Lajosról, a magyar nyelv tanáráról, az emlékezetes enyedi diákkirándulásokról mesélgetett. Elmondtuk mi is, osztálytársak, egymást hogyan neveztük el, s tanárainkat is milyen névvel említettük magunk között: Tanár urat csak Zsigának; Erdélyi Gyula tanár urat Spencerről, a híres pedagogusról: Spencinek; Juhász Albert internátusi felügyelő urat: Te, te kisfiam; Kónya Árpád tanár urat: Loapinak; Fülöp doktor urat: Muszulynak; Horváth Jenő lelkész-tanár urat: Pápuának; Horváth Zoltán tanár urat, mi is mint kollégái: Tutukának, feleségét, Elekes Ida kedves tanító nénit, a mindenki által szeretett tanító nénit férje után csak Tutukánénak; Zalányi Istvánt: Zatyinak; Delly Szabó Géza zenetanárunkat: Piskotának... Ezekre emlékszem, ezen kedves, igazi, igazán szeretett tanárainkra, és még a többiekre, akik tanítottak, neveltek, ha szükséges volt, megbüntettek, de mindig éreztük szeretetüket, érettünk való küszködésüket.
Igy értünk az iskolába Vita Zsigmond osztályvezetőnkkel 2 és félórás emlékezetes séta után a néprajzi múzeumnak gyűjtött három késecskével.  
Kedves Dénes Öcsém! Hatvan év távlatából: akkor én 18 éves voltam… ma a 79-ikhez közeledem! Vajon elhihető-e? Vajon nem egy mese, egy öreg enyedi véndiák meséje-e? Te döntsd el, mennyit ér ezen iromány!... Lehet, hogy ha valaki 20-50 év múlva elolvassa, megmosolyogja! Ilyen volt valamikor az élet a Bethlen Kollégiumban? Ez is elég lesz, hiszen ez is újabb emlékeket ébreszt majd fel, ha még lesz Nagyenyeden élő magyar ember!”
Győrfi Dénes Szabadság (Kolozsvár)

2017. június 24.

Arad megyei irodalombarátok Nagyszalontán
Tartalmas és közösségépítő napot töltöttek együtt a hét elején a Lippai Degré Alajos Olvasókör, illetve a Gyoroki József Attila Olvasókör tagjai Nagyszalontán, ahol a helybéli Versbarátok köre meghívására Arany János-emlékműsoron vehettek részt. A lippai olvasókört Czernák Ferenc ny. ezredes vezette, a gyorokiakat Tusa Erzsébet és Simó Klára képviselte.
Czernák Ferenc lapunkon keresztül mondott köszönetet a házigazdának, Pelok Gabriella ny. tanárnőnek, aki végigvezette őket a városon és bemutatta annak nevezetességeit. Az Arad megyei vendégek a városnézés alatt koszorúkat helyeztek el a Hajdú-emlékműnél, illetve az Arany- és a Kossuth-szobornál. Meglátogatták Arany János szülői házát (ott is elhelyeztek egy koszorút), illetve az Emlékmúzeumot és a város másik jellegzetes épületét, a Csonkatornyot.  
A költő születésének 200. évfordulójára emlékeztek az irodalombarátok, a színvonalas emlékműsort a nagyszalontai Arany Palota kiállítótermében tartották.
Czernák Ferenc Degré Alajos életét ismertette, és bemutatta a nevét viselő lippai kört, melynek tagjai Toldi első énekével mutatkoztak be. A szalontaiak többek között Petőfi és Arany barátságát szemléltető verseket olvastak fel, a lippaiak és gyorokiak Arany forradalom és szabadságharccal szembeni magatartását szemléltették a kiválasztott költeményekkel. Pelok Gabriella Arany János Domokos napra c. alkotásával emelte a rendezvény hangulatát.
A szeretetvendégséggel zárult irodalmi délutánon az aradiak búcsúzásként Brauch Magda és Regéczy Szabina Perle köteteiből adtak át néhányat a házigazdáknak.
Czernák Ferenc a Nyugati Jelennek a találkozó kapcsán azt nyilatkozta, az együtt eltöltött nap kiváló alkalom volt a tapasztalatcserére, ugyanakkor a magyar nemzeti értékek ápolására. Az emlékműsorral a házigazdák és a vendégek igyekeztek a nemzet összetartását és megmaradását szolgálni.  
Külön megköszönte Wonerth Lóránd úrnak, a lippai Caritas képviselőjének, hogy támogatta és közbenjárt a nagyszalontai látogatás sikeres lebonyolításában.
Sólya Emília Nyugati Jelen (Arad)

2017. június 26.

Bálint Gábor életműve a Székely Könyvtár-sorozatban
A szó tartósabb az ércnél
Pár napja szülőfalujának közösségi házában mutatták be a Székely Könyvtár-sorozat 51. kiadványát, Szentkatolnai Bálint Gábor Válogatott művek című kötetét. A harminc nyelvben jártas nyelvész, tudós, mongolista és eszperantista munkáit dr. Borcsa János szerkesztette igényes kivitelű kötetbe, mely minden háromszéki könyvespolc díszére válhat.
A rendezvényen Lövétei Lázár László, a kötetet kiadó Hargita Kiadóhivatal igazgatója, a Székelyföld kulturális folyóirat főszerkesztője dióhéjban vázolta a Székely Könyvtár-sorozat születésének történetét. Elmondta, a száz részesre tervezett sorozatban a székely kultúra fontos műveit igyekeznek egybefoglalni, a bemutatott 51. kötet Bálint Gábor munkásságáról szól.
Bálint Gábor egy nyelvzseni volt, akivel érdemtelen módon bántak el, mert miután bejött divatba a finnugrista elmélet, neki mennie kellett – mondta Lövétei. – Még csúfolódtak is vele, Arany János többek között bökverset írt róla. De mégis, ahogy elnézem a világ folyását, azt kell mondanom, Bálint Gábornak volt igaza, hisz a finnek maguk derítették ki, hogy genetikailag semmi közünk nincs egymáshoz, és hogy a nyelvi kavarodás milyen körülmények között jöhetett létre, nem lehet pontosan tudni. Ám azt, hogy a török népekhez több közünk van, biztosra vehető!
Siklódy Ferenc, a kötet grafikai tervezője egyéb elfoglaltsága miatt nem tudott jelen lenni, ám Fekete Vince költő, a szerkesztőbizottság tagja igen. Szolgált is némi kulisszák mögötti tudnivalóval: volt szerencséje látni Borcsa Jánost a „műhelyben”, azt, hogy milyen alapossággal és lelkesedéssel dolgozott Bálint Gábor műveinek összeállításán, így mindenképp igényes munkát tarthat kezében az olvasó – jegyezte meg.
A továbbiakban dr. Borcsa János Szentkatolnai Bálint Gábor (1844–1913) örökségének kibontakozását ecsetelte. Elmondta, a nyelvész halála után a történelem vihara nem kedvezett a hagyatéka továbbvitelének, egészen 1945-ig, mígnem kevés tanítványainak egyike, György Lajos kolozsvári professzor komoly pályaképet nem rajzolt munkásságáról (Bálint Gábor emlékezete. Az Erdélyi Magyar Tudományos Intézet és a Minerva Műintézet kiadása, 1945.). Ezek után 20–30 évnek kellett eltelnie, amíg a tudós neve újra megjelent a köztudatban, ugyanis 1969-ben, születésének 125. évfordulóján a helyi Bakk Pál tanító (aki maga is jelen volt a könyvbemutatón – szerk.) a Korunkban felidézte Bálint Gábor életútját (Kara György, a későbbi akadémikus 1973-ban reprint formában még kiadatta egy kötetben egész sor kisebb munkáját – szerk.).
Dr. Borcsa kifejtette, hosszú volt az út, amíg a méltatlanul elfeledett nyelvész neve a köztudatba jutott. Első nagyobb lépésként 1990-ben a szentkatolnai iskola felvette a Bálint Gábor nevet, aztán 1993–94-ben, a helyi értelmiségiek fáradozásának köszönhetően a név mellé arc is került: közösségi összefogással két domborművet is készíttettek, egyik a faluban maradt, a másikat pedig a Babeș–Bolyai-egyetem magyar tanszékének adományozták. Tovább mélyítve Bálint Gábor szellemi örökségét, 1994-ben tudományos ülést is tartottak, és az ott elhangzottak könyv formájában is megjelentek. 2009-ben, szintén közösségi összefogással egy egészalakos és egy mellszobor is készült Bálint Gáborról. Az egészalakos szobor a falu központjában, a mellszobor az iskolában lelt otthonra.
Borcsa János megjegyezte: a szó tartósabb az ércnél, ezért fogadta el a kiadó felkérését, és állította össze Bálint Gábor műveinek egyfajta keresztmetszetét. Mindezt olvasóbarát módon, hogy felkeltse az érdeklődését azoknak is, akik eddig nem ismerték a szentkatolnai nyelvészt.
Nagy Szabolcs Attila Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2017. július 8.

Arany János, a nagy túlélő
(Beszélgetés Dánielisz Endre irodalomtörténésszel Szalonta Aranyáról)
A kétszáz éve született Arany János emlékének legismertebb nagyszalontai ápolója, Dánielisz Endre 92 éve az elmúlt közel egy évszázad zaklatott történetének lenyomata. Az ő „idegenvezetésével” igyekeztünk felfedezni Szalonta Aranyát.
– Nem sikerült megfejtenem, ezért a segítségét kérem: milyen eredetű név a Dánielisz?
– Az őseim ősei lengyelországi németek voltak, Danielek, ezt valamikor megfejelték egy -nak, -nek raggal, Petrus filius Danielis, azaz Daniel fia Péter. Az első, Nagyszalontára érkezett Dánielisz a nagyapám volt, Békéscsabáról jött, ahol több Dánielisz is élt, valamennyi fésűs kisiparos. Piacozni rándult át, aztán úgy döntött, itt telepszik le. Csabáról hozott feleséget, tizenhárom gyerekük született, tizenegy fel is nőtt. Köztük édesapám, aki kitanulta a mesterséget, igaz, míg a galíciai fronton harcolt, az apja dolgozott helyette. Rám meg úgy nézzen, hogy érettségizett fésűs segéd oklevelem van!
– Ezek szerint önt is fésűkészítőnek szánták?
– Nem feltétlenül, de dolgozni kellett, segíteni az édesapámnak, bár ő már gépesíteni is kezdett. Már Romániában éltünk, román nyelvű óvodába jártam, de egy tavaszi dalocskán és a „doamna” kifejezésen kívül semmi sem ragadt rám. Amúgy magyarul beszéltünk, magyarul játszottunk, magyar meséket hallgattunk. A református iskolába írattak be, de négy osztály elvégzése után, 1936-ban a szülők úgy döntöttek, hogy kezdjek el inaskodni, de azért folytassam a tanulást is az ismétlő iskolának nevezett román intézményben. Ott azonban csak mezőgazdaságot, gazdálkodást oktattak. Ezt azért mégsem, mondták a szüleim, menjek inkább gimnáziumba. Ma is csodálkozom, hogy négy magyar elemi után román nyelvű gimnáziumi osztályban hogyan voltam képes talpon maradni. Az oktatás azonban nem volt ingyenes, édesanyám igyekezett meggyőzni, hogy elégedjem meg a három gimnáziumi osztállyal, így lettem végül fésűs segéd. De jött akkor a kis magyar világ, én meg könyörögni kezdtem, hadd végezzem el a negyediket is, együtt jártam például Tőkés László püspök édesanyjával. Az iskola vége aztán már megint a román, sőt, a kommunista világba csúszott bele.
– Ennyi elég is volt a tanítóskodáshoz?
– Akkoriban igen. Előzményként azonban fontos megemlíteni, hogy mivel a fésűsségből már nem lehetett megélni, a szüleim korábban átvették a körösrévi Zichy-barlang melletti szálloda és étterem kezelését. A nyarakat barlangvezetőként töltöttem, szerettem is, pénzt is kerestem vele. A román-szovjet betörés elől azonban a szüleimnek menekülniük kellett, Élesden húzták meg magukat egy ideig, én is ott kötöttem ki. Egy vasárnapi ebéd alatt került a kezembe a kolozsvári Világosság című újság, azt olvastam benne, hogy nagy szükség van tanítókra, mivel sok fiatal maradt a háborúban, az anyaországból idetelepítettek pedig elmenekültek a román világ elől. Az is benne volt az újságban, hogy tanítókat fognak kiképezni, Kolozsváron kell jelentkezni. Kis híján otthagytam a vasárnapi ebédet, felültem az első arra jövő román katonai teherautóra, másfél hónap múltán pedig úgy jöttem haza Kolozsvárról, hogy okleveles tanító vagyok. Isten veled, fésűkészítő ipar!
– Az egyetemi tanulmányokat más kényszerítette ki, vagy saját belső igényessége?
– Egyértelműen én akartam tovább tanulni, előbb a teológián, aztán a Bolyai Egyetem pedagógia-lélektan szakán, bár a megszüntetéséig néprajzot is tanultam. Friss diplomásként Aradra helyeztek ki, a korábban elhanyagolt Dél-Erdély felemelése a kommunista világ első éveiben prioritás volt, 26 éves fiatalemberként tanítóképzőbe kerültem, csupa fiatal lány közé, egyiküket el is akartam venni, de ő mást szeretett. Szalontára visszakerülve a pedagógia-lélektan mellett orosztanárként is dolgoztam, majd miután a szovjetek elmenetelével megszűnt az orosz nyelv tanítása, átképeztem magam franciatanárnak, később latintanárnak. Sok esetben egyetlen órával jártam a tanítványaim előtt. Aztán elkezdtem magyar irodalmat is tanítani.
– Ebben a minőségében került az Arany-hagyaték környékére?
– A szalontai Arany-emlékápolást az Arany János Emlékegyesület kezdte, de azt a kommunisták felszámolták. Hazatérte után az illegális kommunista, Moszkvát is megjárt Bonczos István alapította az Arany János Irodalmi Kört, amely elsősorban a szocialista és szovjet irodalom népszerűsítésére jött létre, ennek vezetését bízták egy Aradról frissen érkezett tanárra – azaz rám. Tíz éven át művelhettem, amikor megjelent a Securitate az életemben, azt kifogásolva, hogy miközben valamennyi iskolai osztály kétnyelvű lett, micsoda dolog, hogy a színház és az irodalmi kör csak magyar nyelven működik. Besúgókat szerveztek be, aztán egyszer be is vittek, le kellett mondanom a kör vezetéséről, illetve az Arany Múzeum éléről. Nem adtam fel, a pionírházba mentem bábszínházat tanítani, mesekört vezetni. A líceumba az orosz, francia és a latin nyelv már említett oktatása hozott vissza, húsz év múlva pedig ki akartak nevezni aligazgatónak. Az ára az volt, hogy jelenteni kellett volna a Szekunak, s mivel nem vállaltam, másik iskolába, alsó tagozatra helyeztek. Onnan mentem nyugdíjba is.
– Mennyire élt Szalontán azokban az időkben az Arany-tudat?
– Jómagam elsősorban az emléktárgyak révén ismertem meg Arany Jánost, de mindig benne volt a levegőben. Mikó Pál tanító bácsi hívására lettem múzeumi idegenvezető, ő a földszinten várta a vendégeket, mi, diákok, harmadmagammal pedig egy-egy emeletre ügyeltünk fel. Gyerekkoromban azonban még csak vasárnap volt nyitva az emlékház, a kommunizmus hozta be, hogy egész héten nyitva tartó múzeummá váljon. A háború utolsó évében, amikor már nem tudták tartani Szalontát, a magyar parancsnok kiürítette a várost, a lakosság kétharmada elmenekült, a környékbeli románság, cigányság, no meg a szegényebb magyarok pedig kirámolták az üresen maradt lakásokat. Elsősorban élelemre vadásztak, de vittek, amit mozdíthattak. Akkor a múzeumot is kirabolták, de a Csonka-tornyot olyan masszív vaskapu védte, hogy gránáttal sem tudták berobbantani. Végül egy hátsó ablakon hatoltak be, és belülről robbantották ki a zárat. A nagyon szép Arany János-szobát tönkretették, pénz, kincs után keresve felvágták a párnákat, dunyhát, azóta sem került elő például a Gyulai Páltól kapott szőnyeg. Összesen 135 Arany János-emléktárgy veszett akkor oda. A könyvek, kéziratok szerencsére nem érdekelték őket.
– Múzeumigazgatóként hogyan igyekezett megismertetni nagy költőnk életének fontosabb állomásait, életművét?
– A földszintről felfelé haladtunk Arany életében is, míg a harmadik emeleten eljutottunk ahhoz a karosszékhez, amelyben kiejtette a pipát a kezéből, és meghalt. Elméletileg itt véget kellett volna érnie a tárlatvezetésnek, de a negyedik emeleten feltámasztottuk Arany Jánost. Mindezt művei fordításainak bemutatása révén, hogy a látogató lássa: Arany él, mi több, a világ minden pontján jelen van. A múzeum kialakításában jelentős momentum volt 1956 – persze még a magyar forradalom előtti hónapok –, amikor egyre többen érkeztek Magyarországról, a román kulturális minisztérium számára pedig fontos volt színvonalas Arany-múzeum kialakítása. Áldoztak is rá, öt lakóház árát fektették be az épület felújításába, az akkori múzeumtechnikának megfelelő, új tárlók beszerzésébe. Ezeket készülnek lecserélni a közeljövőben.
– Jól érzem, hogy az Arany-bicentenárium eseményei nem feltétlenül a kedve szerint valók?
– Ez már valóban nem az én világom. De ne aggódjanak, Arany János mindent túlél, és kizárólag ez számít.
DÁNIELISZ ENDRE
Irodalomtörténész, pedagógiai író, iskolapszichológus, Nagyszalontán született 1925. április 6-án. Szülőhelyén végezte a középiskolát, tanító volt Köröstárkányban, majd 1951-ben a Bolyai Tudományegyetemen megszerezte a pedagógia-lélektan szakos tanári diplomát. Középiskolai tanár Aradon; 1956-tól 1966-ig a nagyszalontai Arany János Emlékmúzeum igazgatója, majd ugyanitt iskolapszichológus, tanár. Több hazai és magyarországi kiadványban közölt, románul a Familia című nagyváradi folyóiratban. Szerkesztésében és előszavával jelent meg a Toldi és a Toldi estéje (1964, 3. kiadás Kolozsvár, 1976), valamint Tompa Mihály verseinek és leveleinek válogatása (Kolozsvár, 1977) a Tanulók Könyvtárában. Törös Lászlóval és Gergely Pállal sajtó alá rendezte Arany János Összes Művei XIII. kötetét (Hivatali iratok 1., Budapest, 1966) s a Könyvtári Szemlében (1972/2) bemutatta Arany János könyvtárát. A Mesetarisznya sorozat számára készült Kalevipoeg-feldolgozása (1970) németül is megjelent. Tevékeny szerepet tölt be Nagyszalonta irodalmi életében: a helytörténet, iskolatörténet, irodalmi folklórkutatás művelője. A Bonczos István és felesége, Nagy Ilona írók által alapított nagyszalontai Arany János Irodalmi Kör aktív szerzője és előadója volt (1955–1980), az újjáalakított kör tiszteletbeli örökös elnöke és aktív résztvevője. Fontosabb kötetei: Arany-emlékek Nagyszalontán. Tanulmányok, dokumentumok (Kriterion–Gondolat, Bukarest–Budapest, 1984), Arany János a szalontai iskolában (Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, Budapest, 1992), „Szülőhelyem, Szalonta...”. Tanulmányok, esszék Arany János köréből (Arany János Múzeum, Nagykőrös, 1992). Arany szellemében. Nagyszalonta művelődéséért (Arany János Művelődési Egyesület, Nagyszalonta, 2001), Nagyszalonta jeles szülöttei (1–3., Békés Megyei Levéltár, Gyula, 2001). Díjak, elismerések: Magyar Kultúra Lovagja (2005), Fényes Elek-díj (2007).
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. július 12.

Petrencés rúd, malomkő, Toldi-mintás székek
Magyar napokra ér Kolozsvárra az Arany-busz
Tegnap indult körútjára a Petőfi Irodalmi Múzeum Arany Jánoshoz kapcsolódó vándorkiállítását hordozó, 200-as jelzésű, Toldi-képregénybe burkolt Arany-busza, amely a magyar napok idején érkezik Kolozsvárra. A Petőfi Irodalmi Múzeumban idén májusban megnyílt Önarckép álarcokban című tárlatból vándorkiállítás készült, amely várhatóan egy éven át járja majd az országot és a határon túli magyarlakta településekre is eljut. Az egyedi látványvilágú kiállítás versek, képek, különféle dokumentumok és relikviamásolatok segítségével mutatja be Arany János életművét, kapcsolatait, költészetének máig ható jelentőségét. A buszba manuális játékokat és digitális eszközöket is beépítettek, amelyek nem csupán szórakoztató élményt nyújtanak, de mélyebb tudást is közvetítenek – olvasható a múzeum honlapján.
A kiállítás Arany János életművét, életét, költészetének máig ható eleven erejét versek, képek, relikviamásolatok, hang- és filmfelvételek segítségével mutatja be. A látogatókat aktivizáló, fából készült egyedi installációs elemek nem csupán különleges látványvilágot teremtenek, de segítik a szövegértelmezés, a befogadás folyamatát is. (Például Ágnes asszony kihajtogatható lepedője és a sejtelmes radványi erdő megjelenítése.) A beépített digitális eszközök lehetőséget nyújtanak Arany költészetének és pályájának mélyebb megismerésére, verseinek élvezetére, vagy éppen a szórakoztató játékra. Megismerhető lesz például Arany kapcsolatrendszere, életének és kultuszának helyszínei; kipróbálható a Toldi-erőjáték, lehet hallgatni verseket és rappelt Arany-szövegeket is. A busz melletti pihenőben a látogatóknak alkalma lesz Toldi-mintás székekben Arany-köteteket lapozgatni, kvízeket kitölteni, szójátékokat játszani, kipróbálhatják erejüket egy petrencés rúddal vagy egy malomkővel is. A kiállításhoz kérhető tárlatvezetés, foglalkozás is, a buszt múzeumpedagógusok kísérik.
A nyáron kulturális rendezvényeken és irodalmi-művészeti fesztiválokon látható a busz, így például a Kolozsvári Magyar Napokon is augusztus 14. és 17. között, de Erdélyben megáll Nagyszalontán augusztus 7. és 10. között és Szatmárnémetiben augusztus 11–13-án – tájékoztat a tegnapi budapesti sajtótájékoztatón elhangzottakról a litera.hu. Ősztől, illetve 2018 tavaszától elsősorban a közoktatási intézmények, városi könyvtárak, művelődési házak, múzeumok meghívására számítanak, főként vidéki intézmények és a határon túli magyarság oktatási, kulturális intézményeinek jelentkezését várják az [email protected] e-mail-címre, ahol további részletekről is lehet érdeklődni. Eddig 118 meghívást kapott: a magyarországi helyszíneken kívül Szlovéniából, Horvátországból, Szerbiából, Romániából és Szlovákiából is. A busz látogatása ingyenes, a fogadó intézményektől csupán a parkolóhely (esetleg szállás) biztosítását és villanyáram csatlakozási lehetőséget kérnek. Szabadság (Kolozsvár)



lapozás: 1-30 ... 511-540 | 541-570 | 571-600 ... 631-647




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998