|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 748 találat | lapozás: 1-30 ... 571-600 | 601-630 | 631-660 ... 721-748 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Tudor, Corneliu Vadim 2010. március 23.Maroshévíz ítéletePolitikailag felelőtlennek és kiábrándítónak minősítette tegnap Markó Béla szövetségi elnök a PSD elnöke, Victor Ponta részvételét a Hargita és Kovászna Megyei Románok Fóruma által a maroshévízi kultúrotthonban szervezett, fokozottan nacionalista hangnemű nagygyűlésen. „Ő egy fiatal politikus, elméletileg egy új nemzedéket képvisel, és én nem hittem volna, hogy ilyen hamar felzárkózik az ultranacionalista beszédmódhoz, ahogyan azt sem, hogy együtt szerepel Corneliu Vadim Tudorral egy ilyen nagygyűlésen” – fogalmazott tegnap az ÚMSZ-nek Markó, hozzátéve, szerinte a PSD óriásit téved, ha azt hiszi, hogy Erdélyben nacionalizmussal lehet szavazatokat gyűjteni. „Székelyföldön modernizációval, európai programokkal, az infrastruktúrák erősítésével lehet szavazatokat gyűjteni, nem pedig politikai nyomással” – mondta az elnök, a magyarok jogkövetelései ellen szervezett román nagygyűlés kapcsán. „Azt hiszem, hogy újból el kell mondanunk azt, hogy ha a magyarok valamilyen jogokat követelnek, azzal nem akarnak elvenni semmit a románoktól. Ha egyik közösségnek többletjogai lesznek, attól még a másiknak nem lesz kevesebb joga” – hangsúlyozta Markó. Leszögezte, a magyar nyelvnek egyes esetekben már hivatalos jellege van: helységnévtáblák, intézmények feliratai esetében, vagy olyankor, amikor a helyi vagy megyei tanács ülései magyar nyelven zajlanak. Elmondta, természetesen mindannyiunknak kötelességünk odafigyelni a kisebbségben levő románok helyzetének milyenségére. „Azt gondolom, hogy figyelünk, például az új tanügyi törvénytervezet is azt célozza meg, hogy többletfinanszírozást kapjanak azok az iskolák, amelyek szétszórtan élő közösségeket képviselnek. Ez vonatkozik magyarokra, németekre, ukránokra és nem utolsósorban a Székelyföldön élő kisebbségi románokra is” – tudtuk meg az RMDSZ elnökétől. Újságírói kérdésre válaszolva, az alkotmány államnyelvvel kapcsolatos rendelkezéseire is kitért, ugyanis a kormányfő a napokban azt nyilatkozta: Romániában a hivatalos nyelv mindig a román marad, illetve, hogy az alkotmány erre vonatkozó kitételei nem változtathatóak meg. Az RMDSZ elnöke szerint az alkotmány bármely rendelkezése módosítható, sőt, azon szakaszok is megváltoztathatók, amelyek más szakaszok megváltoztathatatlanságát írják elő. Elmondta, számára már az elejétől fogva abszurdnak tűnt , hogy a 90-es évek elején elfogadott alapokmányban bizonyos rendelkezéseket végleg leszögeztek, a következő generációk számára is. Fleischer Hilda Forrás: Új Magyar Szó (Bukarest) 2010. március 23.Őszinte párbeszédet Székelyföld státusárólSzékelyföld státusának kérdését ki kellene szabadítani a propagandisták karmai közül, és őszinte párbeszéd témájává kellene tenni – állapítja meg hétfői kommentárjában az Adevărul. A bukaresti napilap azzal kapcsolatosan közölt cikket, hogy a hétvégén Maroshévízen a Hargita, Kovászna és Maros megyei románok magyarellenes gyűlésen vettek részt. Az eseménnyel kapcsolatban a lap kommentárt is közöl, amelynek szerzője figyelemre méltónak tartja, hogy az „ifjú titán” Ponta Vadim Tudor oldalán hangoztatta dörgedelmes véleményét, mintha megtanulta volna Ion Iliescu volt szociáldemokrata államfőtől, mikor és hogyan kell hasznot húzni a PRM vezetőjének személyéből. A kommentátor megállapítja: húsz esztendő telt el a véres marosvásárhelyi események óta, de a román és a magyar közösség továbbra is az egykori előítéletek foglya. Emlékeztet arra a sokszor hangoztatott legendára, miszerint a román nem kap kenyeret a boltban a magyarok által többségben lakott Székelyföldön. Ugyanakkor a székelyeket is hibáztatja, akik – mint írja – a hatóságokat inkább megszállóknak tekintik, semmint partnernek. A románok továbbra is gyanakodva nézik a magyarokat, utóbbiak viszont önkéntes elszigeteltségükben tetszelegnek, ami komplexusokat gerjeszt. Victor Ponta azt mondta a hétvégi nagygyűlésen, hogy „Székelyföld nem létezik” – emlékeztet a szerző, aki ezzel szemben azt vallja, hogy ez a régió nagyon is létezik, megvannak a maga sajátosságai, mint ahogy Moldvának, Máramarosnak vagy a Bánságnak is. „Megéri-e vajon veszni hagyni Románia európai modell szerinti közigazgatási reformját csak azért, mert képtelenek vagyunk méltányos státust adni Székelyföldnek?” – teszi fel a kérdést. Úgy véli: ezt a kérdést ki kellene szabadítani a propagandisták karmai közül, és őszinte párbeszéd témájává kellene tenni. Ennek eredményeként mindkét fél engedne valamit álláspontjából – véli a szerző, aki szerint ez közös érdek lenne, azt szolgálná, hogy a székelyek és a románok egyaránt otthon érezzék magukat Székelyföldön. Forrás: Szabadság (Kolozsvár) 2010. március 24.Létezik Székelyföld!„Székelyföldi képviselőkként húsz éve küzdünk a parlamentben közösségünk jogos igényeiért. Jelenlétünkkel bizonyítottuk a múltban, és bizonyítjuk ma is, hogy létezünk az ön engedélye nélkül is” – fogalmazták meg tegnap sajtótájékoztatójukon az RMDSZ Hargita, Kovászna és Maros megyei honatyái. A magyar képviselők felszólították Victor Pontát, a Szociáldemokrata Párt (PSD) elnökét, hogy – a békés együttélés érdekében – kérjen bocsánatot a régióban élőktől. Mint ismeretes, a legnagyobb ellenzéki párt elnöke a Maroshévízen megtartott hétvégi magyarellenes nagygyűlésen kijelentette: számára Székelyföld nem létezik. Az RMDSZ-es honatyák felhívták a PSD-elnök figyelmét, hogy „a valóság nem tőle függ, az mindörökre megmarad”, és ahogy Erdélyben létezik a Barcaság, a Hátszegvidék, a Mócföld és a többi történelmi román régió, éppen úgy létezik a Székelyföld is. Márton Árpád Kovászna megyei képviselő emlékeztetett: a három megye székely közössége hat szenátort és tíz képviselőt küldött a parlamentbe, de a miniszterelnök-helyettes és két miniszter is onnan származik. Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter értetlenségének adott hangot Ponta maroshévízi kijelentésével kapcsolatban. „A PSD súlyos vereséget szenvedett Erdélyben. Ennek oka nem abban keresendő, hogy nem voltak kellőképpen magyarellenesek, hanem sokkal inkább abban, hogy posztkommunista alakulatként él az emberek tudatában” – fejtette ki Kelemen, hozzátéve, Pontának tudnia kellene, hogy magyarellenes diskurzussal Erdélyben nem lehet szavazatokat gyűjteni. „Elvérzett a Nagy-Románia Párt (PRM), és elvérzett a PSD is. A Demokrata Liberális Párt nem magyarellenességével, hanem modernizációs programjával nyert majdnem Erdélyben” – adott tanácsot Pontának az RMDSZ-es politikus. Kelemen hangsúlyozta, nem érti, hogy „egy fiatal, alig negyvenéves ember” miért érzi szükségét annak, hogy Corneliu Vadim Tudor PRM-elnökkel igazolja magát. „De ez már nem a mi problémánk, ez a PSD és Victor Ponta gondja” – fűzte hozzá Kelemen. Mint ismeretes, a maroshévízi magyarellenes nagygyűlésen memorandumot fogadtak el, amely szerint a három megye román lakosságának naponta harcolnia kell „román identitásának megőrzéséért”. Szerintük a Székelyföldön állam alakult államon belül, saját zászlóval, himnusszal, címerrel és hivatalos nyelvvel. Felszólították a hatóságokat, hogy lépjenek fel a szeparatista és revizionista törekvések ellen, és utasítsák el a kisebbségi törvény elfogadását, emellett olyan jogszabály elfogadását sürgetik, amely a román nyelvnek „közigazgatásban használatos egyedüli nyelv státust biztosít”. M. Á. Zs. Forrás: Új Magyar Szó (Bukarest) 2010. május 22.Betelt a keserűség poharaSmaranda Enache kilép a Liberális Pártból Nem pillanatnyi döntés nyomán határozott úgy, hogy elhagyja a Nemzeti Liberális Pártot (PNL), amelybe két évvel ezelőtt lépett be, egy ideje nem tudott szellemi közösséget vállalni a szervezettel, nyilatkozta sajtótájékoztatón Smaranda Enache, a Pro Európa Liga társelnöke. Az utolsó csepp a pohárban, jelentette ki, az oktatási törvény tervezetének minapi vitája volt, illetve a felszólaló vagy utólag nyilatkozó liberális képviselők nacionalista nyilatkozatai. Az emberjogi aktivista elítélte kollégáinak az anyanyelvi oktatás elleni kirohanásait, s főleg, hogy szélsőségesen nacionalista hangvételű felszólalásokban foglaltak állást azon cikkely elfogadásával szemben, amelynek értelmében a nemzeti kisebbségek a román nyelv és irodalom kivételével minden tantárgyat – közöttük Románia történelmét és földrajzát – anyanyelvükön tanulhatnak. "A keserűség poharában az volt számomra az utolsó csepp, amikor a képviselőházban az oktatási törvény vitája során, amikor arról beszéltek, hogy a kisebbségek anyanyelvükön tanulhassák a történelmet és a földrajzot, néhány liberális képviselő olyan primitív, szélsőségesen nacionalista nyelvezetet használt, amilyent eleddig csupán Corneliu Vadim Tudortól hallhattunk", és amelytől "Brateanuék forognak a sírjukban". Smaranda Enache elmondta, egyre távolabb érzi magát a PNL-ben az utóbbi időben eluralkodó szellemiségtől, politikai áramlatoktól és praktikáktól, s úgy érzi, hogy a legminimálisabb udvariasság és kollegialitás nélkül kezelik a szervezetben azokat, akik a volt államelnök, Emil Constantinescu által vezetett Népi Akció Pártja és a Liberális Párt 2008-as fúziója nyomán váltak PNL-tagokká. Véleménye szerint az egyesülési protokollumot nem ők, hanem a liberálisok szegték meg, s lekezelően, megalázó módon viselkedtek velük szemben. Ugyanakkor kifogásolta, hogy liberális európai parlamenti képviselők azért lobbiznak Brüsszelben, hogy a Rosia Montana Gold Corporation bányavállalat ciántechnológiás aranykitermelést folytathasson Verespatakon. Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely) 2010. június 8.Kell-e a Jobbik Erdélyben? Irodáját nyitott Szegedi Csanád Marosvásárhelyen„Ha úgy gondoltam volna, hogy a Jobbik marosvásárhelyi megtelepedése inkább árt, mint használ a román–magyar kapcsolatoknak, akkor nem nyitottam volna irodát Marosvásárhelyen” – jelentette ki tegnap a Krónikának Szegedi Csanád EP-képviselői irodájának megnyitóján. A Jobbik alelnökének célja a romániai magyarok anyanyelvhasználatának teljes körű biztosítása, az önrendelkezés elérése. Mint hangoztatta, a Jobbik főleg azért küzd, hogy dél-tiroli mintára megvalósuljon a székely területi autonómia, és kezdeményezni fogják, hogy egész Románia, és főleg Erdély területén hivatalos nyelvvé váljon a magyar. A Jobbik felelősséget vállal az „ideiglenesen elszakított nemzetrészekért”, a magyarországi párt számára nem létezik erdélyi, kárpátaljai, felvidéki magyarság, hanem csak egységes magyar nemzet – jelentette ki tegnap Marosvásárhelyen Szegedi Csanád, a Jobbik Magyarországért Mozgalom európai parlamenti képviselője az első erdélyi irodájának megnyitóját megelőző sajtótájékoztatón. „A politika a felelős azért, hogy Európa legnagyobb jogfosztott kisebbsége a Kárpát-medencei magyarság. Nemcsak a román, szlovák, hanem az eddigi magyar politikusok is” – vélekedett Szegedi, aki szerint ezért a jelenlegi politikusoknak kell visszaadniuk a határon túli magyarok önbecsülését. Autonómiát és nyelvhasználatot kérnek Mint hangoztatta, a Jobbik főleg azért küzd, hogy dél-tiroli mintára megvalósuljon a székely területi autonómia, és kezdeményezni fogják, hogy egész Románia, és főleg Erdély területén hivatalos nyelvvé váljon a magyar. Szeretnék elérni – tette hozzá –, hogy a közigazgatásban, illetve a rendőrség kötelékeiben az etnikai arány tükröződjön, az oktatásban az óvodától az egyetemig magyar nyelven lehessen tanulni. „Az etnikai összetétel megváltoztatása ma is zajlik egész Erdély területén” – hangoztatta Szegedi, aki szerint ezeket a törekvéseket meg kell akadályozni. Ennek érdekében – fűzte hozzá – a témát uniós szinten is fel kívánják vetni. „Az iroda létrehozásának fő üzenete az, hogy ez nem valaki ellen, hanem valakiért jött létre” – húzta alá a szélsőjobboldali alakulat alelnöke. Mint fogalmazott, a helyszín azért épp Marosvásárhely, mert itt bár a lakosság fele magyar, a város szerinte elvesztette magyar jellegét, nincsenek magyar királyokat, szenteket ábrázoló szobrok, „az utcanevek használata botrányos: Dózsa György neve Gheorghe Dojaként szerepel”. „Az esemény másik üzenete, hogy elég volt a meghátrálásból – hangsúlyozta a képviselő. – Az szeretnénk, hogy Marosvásárhely ismét a Székelyföld fővárosa, szimbóluma legyen, ahol az emberek szolidaritást és együttműködést vállaljanak egymással.” A határon túli magyarok kettős állampolgárságával kapcsolatban kifejtette: azon lesznek, hogy ezzel választójog is járjon, és a Jobbik a gazdasági intézkedésekben is tekintettel lenne az elszakított nemzetrészekre. Cáfolt szélsőségesség A Krónika kérdésére, miszerint nem gondolja-e, hogy a szélsőjobboldali alakulat marosvásárhelyi megtelepedése inkább árt, mint használ a román–magyar együttélésnek, leszögezte: ha így gondolta volna, akkor nem nyitotta volna meg az irodát. Mint fogalmazott, az erdélyi magyarság problémáira fel kell hívni a figyelmet. „Az erdélyi magyar EP-képviselők nem látják el azt a szerepet, amelyet el kellene látniuk a magyarság védelmében. A Jobbik nem akarja kisajátítani Erdélyt, a Székelyföldet politikai szinten, de példát kívánunk mutatni. Szeretném látni, hogy a többi magyar párt is irodát nyit Gyergyószentmiklóson, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, Kolozsváron, Nagyváradon” – válaszolta. Hozzáfűzte: egyaránt elégedetlen az RMDSZ – személyesen Markó Béla – és Tőkés László tevékenységével, de utóbbival el tudja képzelni az együttműködést; viszont elsősorban az RMDSZ-t tartja felelősnek amiatt, hogy az erdélyi magyarság lélekszáma 200 ezerrel apadt az elmúlt 20 évben. Ugyanakkor azt is fontosnak tartotta kiemelni, hogy „a Jobbik nem szélsőséges párt, csak a magyarság érdekeit képviseli, határozott, de szalonképes politikát kíván folytatni, úgy, hogy az a magyar és román nép békés együttélését ne veszélyeztesse”. A sajtótájékoztató végén egyébként számtalan kérdéssel ostromolták meg a magyar és román újságírók az EP-képviselőt. Ezekre válaszolva elmondta: az Új Magyar Gárdával felvállalják az együttműködést. Szegedi közölte, a szervezet főkapitánya, Kiss Róbert a nyár végén Marosvásárhelyre látogat, és tájékoztatja majd célkitűzéseiről a közvéleményt. Szegedi ugyanakkor nyomatékosan leszögezte: a székelységnek politikai úton kell kivívnia önrendelkezését. Szerinte egyébként a határoknak már nincs jelentősége, tehát „eljött az önrendelkezések korszaka, amikor a közösségeknek meg kell adni azt a jogot, hogy referendum útján eldöntsék, melyik országhoz akarnak tartozni”. Arra a kérdésre, hogy mit szólna, ha Szegeden vagy Debrecenben nyitna irodát a nagy-románia párti Corneliu Vadim Tudor, válasza az volt: ha e városok lakosságának az 50 százaléka román lenne, akkor ez természetes lépésnek számítana. Szegedi különben a következő határon túli kirendeltségét Zentán szeretné megnyitni. Krónika (Kolozsvár) 2010. június 14.Padlón Băsescu népszerűségeHa holnap államelnöki választásokat tartanának, az első fordulóban Crin Antonescu, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) elnöke kerülne ki győztesen a szavazatok 33,8 százalékával: Második fordulós ellenfele Victor Ponta, a Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke lenne, aki a megmérettetés első fordulójában a maga 27,1 százalékával fölényesen legyőzné az alig 11,7 százalékot begyőjtő Traian Băsescu jelenlegi államfőt – derül ki abból a felmérésből, amelyet a Társadalomtudományi Csoport (GSS) készített a PNL megrendelésére. A közvélemény-kutatás szerint Antonescu annak ellenére lenne listavezető, hogy Victor Ponta „szimpátiamutatója” 2,5 százalékkal magasabb az övénél. „Bár Ponta népszerőbb a válaszadók körében, az eredmények mégis azt mutatják, hogy Antonescura többen szavaznának. Ez azért van így, mert az államelnök személyére vonatkozó kérdésre szabadon válaszolhattak a megkérdezettek, tehát sokan (40%) a PSD berkeiből szeretnének államfőt, így Adrian Năstasét, Victor Pontát, Mircea Geoanát, illetve Ion Iliescut nevezték meg, míg a liberális táborban nincs túl sok esélyes: Crin Antonescut választották a legtöbben, Călin-Popescu Tăriceanut pedig csupán néhányan. Ez azt jelenti, hogy az államelnök-választáson a szociáldemokraták négy esélyes politikus közül választhatnak, míg a liberálisoknak csupán egyetlen ilyen személyt sikerül kitermelniük – magyarázta el Cătălin Lixandru, a GSS ügyvezető igazgatója. Az elnökválasztási preferencialista a következőképpen alakulna: Mircea Geoană (10,7 százalék), Corneliu Vadim Tudor (4,4 százalék), Kelemen Hunor (2,5 százalék) és Elena Udrea (0,9 százalék). Traian Băsescu népszerűsége drasztikusan csökkent, hiszen a megkérdezetteknek csupán a 15,7 százaléka találja rokonszenvesnek az államfőt. Emil Boc miniszterelnök ebből a szempontból még Băsescunál is rosszabbul áll: a felmérésben részt vevőknek csupán a 8,3 százaléka vélekedett pozitívan róla. A megkérdezettek 60 százaléka szerint az államfő és a jelenlegi kormány felelős a mostani gazdasági helyzetért, miközben csak 4,8 százalék gondolja, hogy a volt PNL-kormány vitte csődbe az országot. Új Magyar Szó (Bukarest) 2010. június 15.Tőkés László az EP alelnökeA Fidesz európai parlamenti képviselőcsoportjának javaslatára múlt héten a néppárti frakció közfelkiáltással elfogadta Tőkés László jelölését az Európai Parlament alelnöki tisztségére, a jelölést a román néppárti delegáció is testületileg támogatta. A román szociáldemokraták és liberálisok viszont a jelölés kapcsán – a szélsőségeseket megszégyenítő retorikával – vehemensen reagáltak az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke jelölésének hírére, a felfokozott belpolitikai helyzetnek köszönhetően rajta keresztül is a jelenlegi román kormánypártokat támadták. Az EP mai strasbourgi plenáris ülésén került sor a szavazásra. Az ülést Jerzy Buzek, az Európai Parlament elnöke vezette, aki ismertette az előzményeket, majd közölte, hogy a szabályzat értelmében az alelnök megválasztásához az EP-képviselők minősített többségének voksaira van szükség. Ezután közölte: Schmitt Pál megüresedett helyére – akit a nemzeti parlamentjének házelnökévé választottak – egyedül Tőkés László EP-képviselőt jelölték. Az ülésen jelenlévő képviselők közül egyedül Corneliu Vadim Tudor nagy-románia párti képviselő jelezte ellenvetését, és kisebb botrány kerekedett, amikor a szokott stílusában támadni kezdte az erdélyi képviselőt. A parlament elnöke megvonta a függetlenként tevékenykedő szélsőséges román képviselőtől a szót. Tőkés László is felszólalt, megválasztatása kapcsán a plénumon a következőket nyilatkozta: „Különleges megtiszteltetés számomra, hogy az Európai Néppárt Politikai Csoportjának támogatásával az Európai Parlament alelnöki tisztségére jelöltek. Hasonló megtiszteltetésben legutóbb akkor volt részem, amikor tavaly decemberben, a romániai kommunista diktatúra bukásának 20. évfordulóján a legmagasabb állami elismerésben, a Románia Csillaga kitüntetésben részesítettek. Húsz évvel ezelőtt Temesvár sok nemzetiségű és sok vallású népe teljes egyetértéssel és kockázatvállaló bátorsággal lázadt fel a Ceauşescu-diktatúra ellen. Miként ott és akkor − azóta is az emberi, a vallási és a kisebbségi jogok és szabadság iránti kiállás, az európai és a keresztény értékek iránti elkötelezettség szellemében igyekszem képviselni országom érdekeit, a volt kommunista országok és nemzetek − a kelet- és közép európai térség − európai felzárkózását, nem utolsó sorban pedig a romániai magyar kisebbségi közösséget, melynek néppárti képviselője vagyok. Öröm számomra, hogy éppen a Lisszaboni Szerződés elfogadásának időszakában lehetek az Európai Parlament tagja, mely minden bizonnyal új korszak kezdetét jelenti az Egyesült Európa történetében.” Az elektronikus és titkos szavazás viszont nem bizonyult egyszerű feladatnak a jelenlévő EP-képviselők számára, Jerzy Buzek több ízben is gyorstalpalót tartott kollégáinak, elmagyarázva a szavazás szabályait. A gondot az okozhatta, hívták fel a figyelmet, hogy – eltérően a máskor szokásos név szerinti szavazásnál –, az EP-alelnökök megválasztása ciklus elején és közepén történik „csomagban”, és hogy ebben az esetben az igenek száma a fontos, a tartózkodók és nemmel szavazók voksa gyakorlatilag ugyanazzal a súllyal esik latba. Több percnyi huzavona után Tőkés László képviselőt alelnökké választották, hirdette ki Jerzy Buzek, az Európai Parlament elnöke. A szavazások végén az ülésvezető alelnök tisztázta a valószítnűsíthetően az elektronikus szavazórendszer által okozott félreértést, és leszögezte a hivatalos eredményt: összesen 621 képviselő szavazott, ebből 334 Tőkés László mellett, és 287-en tartózkodtak, illetve ellene voksoltak. Erdélyi képviselőnk a 334 szavazatával az EP 11. alelnöke lett. Az ENP EP-frakciójának vezetője, Joseph Daul külön közleményben gratulált Tőkés László EP-alelnökké választásához. Strasbourg, 2010. június 15. Tőkés László EP-képviselő sajtóirodája Erdély.ma 2010. június 16.Európai magyar politikai sikerA magyar összefogásnak, az egy nemzetben gondolkodásnak, az egészséges és józan nemzetpolitikának újabb győzelmét ünnepelhetjük 2010 júniusától: Tőkés László lett az Európai Parlament alelnöke, mondta a romániai és az európai magyar politizálás friss sikerét kommentálva Olosz Gergely. Az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője szívéből gratulált Temesvár hősének, annak a politikusnak, akinek puszta jelenléte állandó figyelemfelhívás és igazolás: Románia mi vagyunk, mi, magyarok, románok, szerbek, németek, cigányok és más nemzetbéliek itt, akik végre szabadon élhetünk Európánkban. Áthatóbb, intenzívebb mától az íze ennek a szép magyar szónak: összefogás, mondta Olosz Gergely, hiszen romániai magyar úgy emelkedhetett az Európai Parlament vezetői közé, hogy az RMDSZ és az anyaországi testvéreink melléje álltak. És ezt mindannyiunkért tették, a magyarokért, mert együtt Európában, íme, egy nemzet lehetünk, olyan nemzet, amelyik nagylelkű maradhat és józan, a legforróbb pillanatokban is. Mindezekre szükségünk van ma, ezekben a felhevült politikai pillanatokban, amikor értetlenül nézzük a habzó szájú nagyromániás Corneliu Vadim Tudor mellé csatlakozó Crin Antonescu PNL-elnök által vezetett egyes liberálisokat, akik a ’48-ban harcoló politikai ősük legnagyobb szégyenére ma a testvérnépek ellen acsarkodnak a közös Európa parlamentjében, mi több, az elnök a pártból való kizárással fenyegette meg a Tőkés Lászlót megszavazni akaró liberális europarlamentereket. Olosz Gergely hangsúlyozta, június 4-e után újabb jelét adtuk annak, hogy erős hitünkkel és magyar összefogással képesek vagyunk megerősödni. Higgadt és magabiztos nemzetalkotóként pedig hiteles partnerek tudunk lenni Románia újjáépítésében is, egy nyugalmas, kiszámított, de nagy erőfeszítéseket igénylő munkában. A magyar összefogás, az RMDSZ és Tőkés László hosszú távú építő politikája a záloga megmaradásunknak, fejlődésünknek, mondta. Gratulálunk Tőkés Lászlónak, az Európai Parlament alelnökének, akinek sorsa példa arra, hogyan lehet a forradalmak után a béke időtálló bástyáit kőről-kőre felrakni, mondta Olosz Gergely. erdon.ro 2010. június 23.„Hat még a propaganda” - interjú Tőkés Lászlóval, az EP újonnan megválasztott alelnökeA nyugati baloldal ma is fogékony a posztkommunista propagandára – véli Tőkés László, az Európai Parlament újonnan megválasztott alelnöke. A Krónikának adott interjúban elmondta, ennek tulajdonítható, hogy személyével kapcsolatban a román lobbi szinte a teljes szocialista frakciót meggyőzte. Úgy vélte, ennek ellenére, az újonnan csatlakozott országok lassan a helyükre kerülnek az Unióban. – Az Európai Parlament honlapján megnézhető az ön alelnökké választásának a filmje. Az látható, hogy először közfelkiáltással akarták megválasztatni, aztán Corneliu Vadim Tudor felszólalása után elektronikus szavazást hirdettek, de ez hosszasan elhúzódott, a képviselők nem tudták, hogyan kell szavazni. Mi történt? – Az elnökség a gyakorlatnak megfelelően arra készült, hogy közfelkiáltással választanak meg, hiszen a megüresedett tisztségre a parlamenti egyezség szerint a néppárt állíthatott jelöltet, és én voltam az egyedüli jelölt. Nem voltak felkészülve arra, hogy Corneliu Vadim Tudor él az ellenvetés jogával, ami egy másik procedúra alkalmazását vonja maga után. Az elnökség nem tudta, hogy a procedúra szerint ilyen esetekben csak a támogató szavazatokat kell összeszámolni. Ezek száma pedig magasabb kell hogy legyen 186-nál, a legkevesebb szavazattal megválasztott alelnök szavazatai számánál. Én végül 334 szavazatot kaptam. – A román lobbi arra építette az ellenkampányát, hogy ön megkérdőjelezi az európai határok rendszerét. Mennyire fogékonyak az EP képviselői ma az efféle érvekre? – Ijesztő mértékű a félrevezetési potenciál. Adrian Severinék szinte teljes egészében meg tudták nyerni maguknak a szocialista frakciót, pedig Tabajdi Csaba és a magyar szocialista képviselők is mindent megtettek, hogy jobb belátásra bírják kollégáikat. Elvonatkoztatva ettől a konkrét esettől nagyon szomorú, hogy az igazinak tekintett nyugati baloldal adott esetben mennyire foglya lehet a posztkommunista baloldali propagandának. A megválasztásomat megelőző este Joseph Daul néppárti frakcióelnök egyeztetett Martin Schulz szocialista frakcióelnökkel, aki azt helyezte kilátásba, hogy a szocialisták is ellenvetéssel élnek, ha nem jelentem ki, hogy Románia határviszonyait sérthetetlennek tartom. Én ezt elutasítottam, mert úgy véltem, az ártatlanság vélelme engem is megillet. A vádlóknak kell bizonyítaniuk a vélt bűneimet, nem pedig nekem, hogy ártatlan vagyok. – Jerzy Buzek házelnök többnyire lengyelül vezette az ülést, ön viszont angolul szólalt fel a szavazás előtt. Van üzenete annak, hogy ki milyen nyelven szól az EP-ben? – Én általában magyarul szólalok fel, de esetenként románul és angolul is, ahogy a helyzet megkívánja. Adódhatnak egyébként nézeteltérések abból, ha nem a világnyelvek valamelyikén beszél az ember. Vadim Tudor például levette a fülhallgatóját, és nem értette meg, hogy a lengyelül beszélő Jerzy Buzek megvonta tőle a szót, amiért eltért a napirendtől. – Milyen nyelven fogja majd vezetni az EP üléseit? – Kedden választottak meg, és szerdán már vezettem is az esti ülést, akkor is váltogattam a nyelveket, a románoknak románul adtam szót, a magyaroknak magyarul. – Találkozott-e a román néppártiakkal megválasztása óta? – Még aznap este bementem a román néppárti csoport ülésére, ahol Theodor Stolojan azon melegében gratulált a tisztséghez. Én megköszöntem a támogatást. – Szóba került, hogy másfél éve ők akadályozták meg a néppárti frakciótagságát? – Nem akarnak szembesülni ezzel. Úgy tesznek, mintha semmi nem történt volna. – Az Antena 3 tévé nemrég bemutatott egy statisztikát, amely szerint az RMDSZ három képviselője közül Winkler Gyula rendszerint a román néppárti csoport álláspontját támogatja szavazatával, ön és Sógor Csaba pedig a magyar néppártiakét. Van egyáltalán egyeztetés az RMDSZ képviselői között a szavazások előtt? – Én mindig kapok egy néppárti szavazólistát és egy magyar néppárti szavazólistát. Általában minimális az eltérés a kettő között. – És Winkler Gyula nem kapja meg ugyanezeket a listákat? – De megkapja ő is. Ő ezek szerint kap egy román szavazólistát is. Engem eddig ilyen listával nem kerestek. – 2011 első fél évében is EP-alelnök lesz, amikor Magyarország tölti majd be az EU soros elnökségét. Számítanak önre valamiben Orbán Viktorék? – Páratlan lehetőség kínálkozik most arra, hogy egy irányba haladjunk a magyar kormánnyal, ami azért előrelépés, mert a Gyurcsány-érában két irányba húztuk a szekeret. A mostani helyzetre konkrét terveket kell kidolgozni, például kisebbségpolitikai szempontból. Olyan magyar összefogás körvonalazódik, amely az erdélyi magyar szervezetek összefogásától a magyarországi együttműködés rendszerén át az európai uniós magyar összefogásig terjed. Utóbbin a 14 magyarországi, két felvidéki és három erdélyi néppárti képviselő összefogását értem. – Érezheti-e valamilyen hasznát a romániai magyar közösség annak, hogy Tőkés László az EP alelnöke? – Nagyon kedvező üzenete van annak, hogy a volt kommunista Lengyelországból származik az Európai Parlament elnöke. Ha van egy romániai kisebbségi alelnöke is, ez azt mutatja, hogy az egységes Európában lassan-lassan az újonnan csatlakozottak is a helyükre kerülnek, és a tekintélyes tisztségeik által megnövekszik a mozgásterük. Ha jól végzem a munkámat, ennek az iránynak leszek az egyik úttörője. Gazda Árpád Krónika (Kolozsvár) 2010. július 23.Román pártok bírálják Tőkés Lászlót autonómiapárti kijelentései miattTőkés Lászlónak az Európai Parlament alelnöki tisztségéből való visszahívását követelik ellenzéki román pártok amiatt, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke egyazon kontextusban tett említést Koszovó függetlenségéről és a Székelyföld területi autonómiájáról. Tőkés a Tusnádfürdőn lezajlott 21. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor egyik panelbeszélgetésén állapította meg, hogy a Székelyföld és Koszovó nagyjából azonos régió, és ha a volt szerb tartomány albán lakosságának sikerült kiharcolnia függetlenségét, miért ne sikerülne a székelyeknek is kivívniuk a területi autonómiát. Ugyanazon a beszélgetésen Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnöke a székelyföldi fejlesztési régió kialakításának fontosságát hangsúlyozta, ami szerinte a majdani közigazgatási-területi régió „előszobája” lehetne. „Ha Bukarest nem hallja meg az egységes székelyföldi fejlesztési régió kialakítását célzó igényeket, akkor elengedhetetlen az erdélyi magyar politikai elit összefogása, a régió választott önkormányzati képviselői alkotta székelyföldi nagygyűlés ismételt megszervezése. És ha ez sem elég, akkor a székelyek békés eszközökkel tüntethetnek mindezért, ahogy azt tették nemrég a katalánok Barcelona utcáin” – hangoztatta a Tusványoson Toró, hozzátéve: a katalánok másfélmilliós tüntetéséhez hasonlóan Csíkszeredában egy-kétszázezer fős békés megmozdulásra lehetne példa. A bukaresti média teljesen összemosta a két magyar politikus nyilatkozatát, amelyet úgy tálalt, hogy Tőkés László Koszovó függetlenedésének mintájára kívánja kiharcolni a Székelyföld önrendelkezését, és ennek érdekében utcára hívja az erdélyi magyarokat. A román sajtó hangulatkeltési szándékának az adott hátszelet, hogy a hágai Nemzetközi Bíróság (ICJ) csütörtökön közzétett döntése megállapítja: Koszovó 2008-ban egyoldalúan kikiáltott függetlensége nem ellentétes a nemzetközi joggal. Tőkés megpróbálta eloszlatni a félreértéseket, amikor a két vezető román hírtelevízió, a Realitatea és az Antena3 élőben kapcsolta Tusnádfürdőről, leszögezve: a Székelyföld nem függetlenséget, hanem autonómiát szeretne. Az EMNT elnöke azonban faképnél hagyta az élő kapcsolást, amikor a bukaresti szerkesztők azt szerették volna, hogy C. V. Tudor PRM-elnökkel és Gheorghe Funar főtitkárral vitatkozzék. Titus Corlăţean, az ellenzéki Szociáldemokrata Párt alelnöke bejelentette, a PSD ősszel kezdeményezni fogja Tőkésnek az EP alelnöki tisztségéből való visszahívását, az EMNT elnöke ugyanis szerinte „nemcsak Romániára, hanem egész Európára veszélyt jelent”. A PSD úgy véli, Tőkés „szeparatista” nyilatkozata durva támadás a román államiság ellen, hiszen „erőszakos cselekményekre bujtogatja” a romániai magyarokat. A szociáldemokraták bírálták Traian Băsescu államfőt és az őt támogató Demokrata-Liberális Pártot (PDL) is amiatt, hogy Brüsszelben támogatták Tőkés megválasztását az EP alelnöki tisztségébe. Corlăţean az alkotmányra hivatkozva leszögezte: sem az autonómiát, sem a függetlenséget nem lehet demokratikus eszközökkel megvalósítani, mivel Románia egységes és oszthatatlan, szuverén nemzetállam. Mihai Voicu, a szintén ellenzéki román Nemzeti Liberális Párt (PNL) szóvivője szerint Tőkésnek a Székelyföld autonómiájára tett javaslata törvénytelen és alkotmányellenes, ezért elvárja, hogy a PDL jelentse be az Európai Néppárt frakciójában: megvonja a romániai EP-képviselőtől a politikai támogatást. Ennél is tovább ment Horea Uioreanu kolozsvári PNL-képviselő, aki tegnap hazaárulással egyenértékűnek nevezte az önrendelkezés követelését, amelynek ügyében szerinte az ügyészségnek vizsgálatot kellene indítania. Tőkés kijelentése kapcsán Emil Boc miniszterelnök újságírói kérdésre válaszolva mindössze annyit mondott: a román alkotmányt tiszteletben kell tartani, az alaptörvény nem válhat alku tárgyává. Cristian Preda, az RMDSZ-hez és a Fideszhez hasonlóan az Európai Néppárthoz tartozó PDL európai parlamenti képviselője az ügyben elfogadhatatlannak nevezte Tőkés Lászlónak a Székelyföld autonómiájáról tett nyilatkozatát, amely szerinte nem szolgálja a román–magyar megbékélést. Preda szerint nem lehet párhuzamot vonni Koszovó és Székelyföld között. „Semmiféle hasonlóság nem létezik Koszovó és a Székelyföld között. Nem indokolt a székelyek utcai tüntetésre buzdítása. A hágai döntés semmiképpen nem legitimálja sem a székelyek, sem valamely más romániai etnikai csoport követeléseit. Súlyos tévedés, ha valaki ilyesféle párhuzamot erőltet” – fogalmazott Cristian Preda. A román politikus kifejtette: a PDL nem a kisebbségekkel kapcsolatos álláspontja miatt támogatta, hogy Tőkés az EP alelnöke legyen, hanem az 1989-es forradalomban játszott szerepéért, valamint abbeli ígéretéért, hogy dolgozni fog a román–magyar megbékélésért. „Egy ilyen nyilatkozattal azonban nem hinném, hogy a megbékélést szolgálja” – mondta Preda. Raluca Turcan, a PDL alelnöke szerint Tőkés „aberrált”, amikor egy lapon emlegette Koszovó függetlenségét a székelyföldi autonómiával, és hozzátette: pártja helytelenül járt el, amikor támogatta, hogy az EMNT elnöke az EP alelnöke legyen. Bukaresti hírügynökségeknek nyilatkozva különben RMDSZ-es politikusok nem értettek egyet azzal, hogy a székelyek utcai tüntetésekkel próbálják kivívni az autonómiát, Korodi Attila Hargita megyei honatya és Király András oktatásügyi államtitkár egyaránt a párbeszéd, a diplomácia eszközének fontosságát hangsúlyozta, sőt az Arad megyei RMDSZ-elnök populistának nevezte Tőkés autonómiapárti kiállását. Eközben a bukaresti külügyminisztérium leszögezte: Románia nem változtat korábbi álláspontján, és továbbra sem ismeri el Koszovó függetlenségét, a tárca szerint a hágai Nemzetközi Bíróság korlátozott jelleggel elemezte az ügyet, de ennek jogi következményeiről, vagyis egy „állítólagos új állam” létrejöttének törvényességéről nem nyilvánított véleményt. Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár) 2010. augusztus 17.Marosfői siralomfalÚjra kidühönghették és kipanaszkodhatták magukat a hét végi összromán nyári egyetemen a többségi nacionalisták. Marosfőn így szokás ez már évek óta augusztus közepe tájt. Tavaly a liberálisok lepték meg a közvéleményt: még Vadim Tudor is kicsinyelhette saját szájtépő képességét attól az elszabadult nacionalista szövegtől, melyet például az Európai Parlament liberális képviselője, Norica Nicolai akkor és ott elharsogott. Idén a szociáldemokraták és a nagyromániások vitték a prímet, féltették nagyon tőlünk a román hazát. Olguţa Vasilescu például egyfolytában azzal riogatja népét, hogy a román állam minden hatalmát elveszítette már e régióban. Mircea Duşa újra elsiratta a Székelyföldön élő románságot, mert magára hagyta őket az állam, és semmit sem tesz annak érdekében, hogy az itt élők (természetesen, románok) megőrizzék nemzeti önazonosságukat. Régi jó barátunk, Ioan Lăcătuşu, a Kovászna és Hargita Megyei Európai Tanulmányok Központjának vezetője, aki az utolsó megyei pártaktívagyűlésről egyenesen az ortodox templomba oldalgott, s ott múlatja napjait kerek húsz esztendeje, arról szónokolt, hogy a románok azért nem tölthetnek be jó állásokat mifelénk, mert a versenyvizsgák kötelező előírása a magyar nyelv ismerete (ami különben szintén hazugság, igaz, itt töltött életük alatt megtanulhattak volna magyarul). Az ő szájából hangzott el ismét az a régi sirám, miszerint a román megnevezéseket és jelképeket itt, a Székelyföldön folyamatosan mellőzik. Vajon melyek is azok? A koronát a panaszáradatra Horia Grama, megyénk SZDP-s képviselője tette fel, aki arról regélt, hogy a még el sem fogadott tanügyi törvény nyomán csakis román nemzetiségű tanárokat vet ki magából az oktatási rendszer. És elismételte azt a nevetséges, de sokat hangoztatott megállapítást, miszerint a történelem és földrajz esetleges anyanyelven való tanítása merénylet az egységes román állam ellen és „etnikai tisztogatás” újabb eszköze. Mert hitvány élet jutott osztályrészül a Székelyföldön megtelepedett románoknak, a marosfői panaszfalnál pozitív diszkriminációért kiáltanak. Jövőben tán kollektív jogokat fognak követelni. Vajon meglepődnének, ha a romániai kisebbségek — magukra is kiterjesztve azt — támogatnák őket? Szerencsére nem visszhangoznak hegyeink e Dâmboviţa-parti nacionalista hangoktól, legfennebb a Maros és az Olt sértődik meg egyszer, amiért a Székelyföldön ered. Simó Erzsébet. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2010. október 15.Mócföldi magyarok köztUtunk nem sok jót ígér. Ahogy Rézbánya felől kapaszkodunk fölfelé a Vértop hágó szerpentinjén, egyre sűrűbb, gomolygó ködfelhőbe keveredünk. Mire felérünk a vízválasztó tetejére, mintegy varázsütésre felragyog a nap. A fenyvesek övezte, még behavazatlan lepusi síparadicsom, majd lefelé ereszkedtünkben a Torockói havasokat szegélyező folyó völgye Mócország szerte megállásra csábítana bennünket. Az Aranyos, az Ompoly és a Maros övezte hegytömb szeszélyes domborzata, az akár ezerméternyi szintkülönbségei miatt magasabbnak tűnik, mint a valóságban. De időnkből nem futja félreportyázni az ördögszántások, dolinák és zsombolyok vadregényes világába, hiszen Abrudbányán várnak a református parókián. Ahogy Topánfalvánál délnek kanyarodva közelítjük meg az Aranynégyszög néven emlegetett régiót, a város bejáratánál hatalmas meddőhányó fennsíkja meredezik elibénk az út jobboldalán. A vörös színű plató annyira magas, hogy az oldalán fel s alá mászkáló erőgépek apró bogaraknak tűnnek. Mint később a helybeliektől megtudom, világbanki támogatással egyengetik-szelíditik az évtizedek alatt felhalmozódott iszapos zúzalékhalmot, fóliával „becsomagolják”, termőföldet hordanak rá és füvesítik. Sürgős feladat, mert a bányák „végterméke” minden esőzés alkalmával a patak vizét színesíti akadálytalanul. Az ökologizálás ideiglenes, hiszen a meddőhegy nem annyira meddő, hogy ne volna érdemes majdan kivonni belőle a maradék aranyat… Norok bun. Bármennyire törekszem arra, hogy riporterként inkább ennek a tragikus történelmű tájnak a jelenéről és jövőjéről írjak, lépten-nyomon elkerülhetetlenül előbukkan a múlt is. Bő másfélszáz esztendeje, kilenc évvel a szabadságharc leverése után itt forgolódó „ripoter elődöm”, bizonyos Jókai Mór efféléket jegyzett fel úti naplójába megpillantva Abrudbánya piacát: „Az egyik templom a katholikusoké, a másik a reformátusoké, rom mindkettő, a harmadik tornyát most födelezik, ez az unitárius atyafiaiké. A város többi része is ilyen, minden három épület közül kettő még rom… Sajátságos világ ez itten. Minden ember élete egy regény, tele rémes eseményekkel s Isten csodáival, amik azokból kiszabadíták: most már hozzá vannak szokva emlékeikhez, most már azt is megszokták, hogy utcán, piacon szanaszét találkozzanak azokkal, kik erről meg amarról emlékezetesek előttük, s egymásnak köszönnek és azt mondják: »Norok bun«, hanem aki azt először látja, hallja, annak valami végig fut a lelkén. (…) Itt egy patak mellett láttuk üldögélni Janku Ábrahámot. Valami csárda volt ott, az előtt ült; fakózöld kalapja szemére lehúzva, zilált haja bámult arcát segített még szomorúbbá tenni. Ott ült senkire sem ügyelve. (…) Ha valami jót lehet még felőle hallani, az a megmenekült magyaroktól jön, kik, közben emlékeznek rá, hogy őket nagy veszélytől szabadítá meg, amikor saját sorsosai többször rá is lőttek. A szívekben látó Isten ítél és kegyelmez; ember ne szóljon ehhez. Mi hagyjuk bezöldülni szépen a szomorú évek sírját; s felejtsük el a tényeket, de tartsuk meg belőlük a tanulságot.” Hogy a Szegény gazdagok megírására készülődő regényíró abrudbányai látogatása előtti időkből is bőven voltak „szomorú évek”, melyeknek sírját hagyták „bezöldülni”, arra nézvést hadd idézzük Szabó Pál református lelkipásztor (1760-1809) emlékiratainak néhány töredékét: „Ezenn follyo 1784dik esztendőben 9bernek 3dik Napján jőve ide az hír Abrud Bányára hogy edj Horja nevezetű Olá Pap vezérlése alatt igen teméntelen Nép a Kőröst pusztittya a Nemességet öli a mely hír más nap meg is erősödik. (…)5ta 9bris egészsz nap a Város körüll nevezetesenn a Tsernittz hegyén az oláhok tsoportoznak, de nem lévén elégséges számmal, az Nap bé nem ütöttenek a Városra; hanem fel mentek Topánfalvára ottan a Magyarságot el pusztították, magokot otthon nem tanálván házokot mind el rontották, vagyonokot elhordották. Más Napra viradolag u. m. 6a 9bris Topánfalvárolis sokat vévén magok mellé Circiter 6000nyi Nép; Abrud Bánya felett a Verespatak felé való hegyet mint a felleg el borittotta és reggeli nyoltzora tájbann, rettentő ordittassal a Városra Abrudbányára bé rohantanak egybe a várost el borittották, eszt kiáltván megöllyük mind edj lábig a magyarokot. Azért 6a 9bris setét egészsz éttzakáig le rajzolhatatlan sirás jajgatás lövöldözés között a Házokot rontották (…) A Sz[ent] hellyek[ne]k sem kedveztenek Abrud Bányán a Ref[ormá]tus templomban bé menvén ottan az Orgonát porrá tették, a Pap feje felett való Koronát a mennyire el érték mind el rontották, oda le tett véghetetlen kincsét el vitték, akik oda recipialtak volt magokot sullyok bottal a templom közepén mind főbe verték, ezenn pusztittásban akik megölettettek a Magyarok[na]k azokhoz nem volt nyúlni szabad, hanem nemellyek harangszo nélkül edj gödörbe be hányattak, nemellyek pedig aVadak[na]k predájava lettek, itten Abrud Bányán három millió kár legalább is lett.” A magyar jövő napszámosai. Nem a legalkalmasabb pillanatban állítunk be a papilakba, hiszen padlófelújítás zajlik – a szó szoros értelmében – a református parókián. Ennek ellenére Gábor Ferenc tiszteletes és a párja, Krisztina asszony szíveslátásban részesítenek. Mi több, a lelkipásztor, és az egyházközség hamarosan előkerülő gondnoka, Kopenetz Loránd gyógyszerész délelőttjük nagy részét reánk áldozzák. Az ifjú pap Küküllőszéplak szülötte, tanulmányai befejeztével 2001-ben került Abrudbányára, rövidesen papnét is kerített maga mellé: Krisztina Nagyenyedről származott ide, matematika tanár, de a gyermekek születése miatt csak egy évig tanított. Ferenc itteni szolgálata alatt ötször keresztelt, két ízben a saját, két ízben a gondnok gyermekeit – ennyire tellett kilenc esztendő alatt a félszáz lelket számláló gyülekezetből. Egyfajta „egészséges verseny” alakult ki a két fiatal házaspár között. Bár a gondnokék egyik gyermeke csecsemő korában meghalt, Lorándék ismét gyermeket várnak. Egyebütt nincs sok reménységük újszülötteket illetően, hiszen csak egyetlen magyar esküvőt tarthattak a városban. 2001-ben mindössze 46 tagja volt az egyháznak, és azóta tizenkétszer temettek, de részint az idehúzódott verespatakiaknak, részint az utólag felfedezett reformátusoknak köszönhetően a népmozgalmi adatok szórványviszonylatban (!) kedvezőeknek bizonyulnak. És van jónéhány külföldön, Spanyolországban, Németországban dolgozó hívük is, akit számon tartanak, hiszen ide fizeti az egyházfenntartói járulékát. A gyülekezetnek több mint egy évig nem volt saját lelkipásztora, a beszolgáló kolléga mellett teológusok pásztorolták a kis közösséget. A templomban már akkor elkezdődtek, és azóta is folynak a felújítási munkálatok, viszont a papilak meglehetősen elhanyagolt állapotban volt. „A portának nem volt kerítése, az udvaron kötésig ért a burján. Amikor idejöttem, szereztem egy kaszát, a nagyapámtól tanultam meg a kaszával bánni, és levágtam a gazt. Nagyobb gond volt, hogy a parókiának csupán két szobáját használhattuk. A falakkal leválasztott tanácsteremben – a kommunista kor örökségeként – a polgármesteri hivatal néhány irodája működött, az épület többi helyisége, ez a szoba is, ahol most beszélgetünk, a Nagyrománia Párt székháza és parlamenti irodája volt. Szerencsénkre hamar megértésre találtunk mind a polgármester, mind a nagyromániás képviselő részéről, pereskedés nélkül, a határidő lejárta előtt kihurcolkodtak a parókiáról, Vadim Tudor portréját is magukkal vitték, csupán a piros-sárga-kék trikolórt hagyták itt, mondván, nekünk is szükségünk lesz a nemzeti lobogóra… Rendbehoztuk a tetőzetet, visszaalakítottuk az eredeti beosztást, bevezettük a központi fűtést. Nemrég nagy fába vágtuk a fejszénket: elkezdtük a templombelső renoválását.” A legutóbbi népösszeíráskor 72 főnyi, a hatezres kisváros 1,2 százalékát kitevő maroknyi magyarság közélete is fellendült, éppen ifjú beszélgető partnereimnek köszönhetően. Egyrészt megalakult a helyi RMDSZ, elnöke: Kopenecz Loránd, másrészt, ami a jövőépítés szempontjából még fontosabb: létrehozták az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesületet, melynek elnöke… Kopenecz Loránd, alelnöke Gábor Ferenc, titkára Gábor Andrea Krisztina, a tiszteletes asszony. A világhálón előzőleg már rábukkantam a kis csapat tartalmas, elegáns, jól megmódolt honlapjára: „Az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesület 2007 tavaszán alakult. Kitűzött célunk többek között a magyar kultúra ápolása, helyi és vidékünkön található épített örökségünk megőrzése, kulturális turizmus fellendítése.” S hogy nem afféle provinciális gittegyletről van szó, a bemutatkozó szöveg következő mondatai már a tettek mezejére terelik az érdeklődő tekintetét: „Egyelőre főleg különleges építészeti jegyeket hordozó, számunkra nagyon értékes épületekre terjed ki figyelmünk. Három, tevékenységünk és elképzelésünk kereteibe beilleszkedő épületről van szó: az abrudbányai református egyház tulajdonát képező, Apafy Mihály fejedelem adományából származó egyemeletes ház 1672-ből, aztán a XIX. század második feléből való, a verespataki református egyház hatalmas, szinte kastélynak is beillő egyemeletes parókia épülete, végül pedig az abrudbányai unitárius templom.” Ezek után azon sem csodálkozom, hogy az egyesület fentemlített tervei mellett egyéb, identitásőrző célkitűzéseik is vannak. Az egy százalékot alig meghaladó magyar jelenlét mellett szorgalmazzák a magyar, pontosabban: a többnyelvű táblák, feliratok kitűzését a városban, és a közösség két kézen megszámlálható gyermekei számára az anyanyelv oktatásának valamilyen formában való bevezetését!… Nem jelentünk veszélyt. Az alcímbe foglalt megállapítás a gondok-elnök mondása: „Már annyira kevesen vagyunk Abrudbányán, hogy az elsöprő román többség nem tart veszélyesnek bennünket, bizonyos mértékig megértéssel viszonyulnak hozzánk, sőt, néhány jeles román értelmiségit, a város néhány fontosabb emberét még az egyesületünkbe is befogadtuk. Vannak román barátaink, akik támogatják az ügyeinket, a magyar feliratok kérdése már naprendre került a városi tanácsban, meg is szavazták. A megvalósítása azért késlekedik, mert amikor nemrég az egyik rendezvényünkön vendégül láttuk Magyarország bukaresti nagykövetét, az egyik irányunkba nem igazán toleráns megyei napilap hisztériát keltve hirdette, hogy »a mócok soha nem fogják eltűrni a magyar feliratokat Abrudbányán«. A sajtóbeli kirohanás után némileg megtorpant a megvalósítása, de tovább ütjük a vasat, míg meleg. A mócok kozmopoliták lettek, a szó jó értelmében, a mócok Nyugatra járnak dolgozni, a mócok már nem Félixfürdőre járnak termálfürdőzni, hanem… Hajduszoboszlóra. Éppen ott futottam össze nemrég a polgármesterünkkel. Eddig bokros teendői miatt nem igazán volt alkalmam hosszabban eszmét cserélni vele, de Szoboszlón minden este együtt söröztünk, átbeszéltük a dolgainkat. Még atekintetben is megértést tapasztaltam a részéről, hogy szeretnénk a gyermekeinket anyanyelvi oktatásban részesíteni, sőt elfogadta azt a felvetésemet, mely szerint »nem ártana« lehetőséget teremteni érdeklődő román polgártársaink részére is a magyar nyelv megtanulására, nemcsak avégett, hogy Hajduszoboszlón szót érthessenek a pincérrel vagy a masszőrrel, hanem hogy kellőképpen fogadhassák az évről-évre gyarapodó magyar turistákat. Polgármesterünk tisztában van azzal, hogy az itt áthaladó idegenforgalom fellendülése nyolcvan százalékban a Verespatak-Abrudbánya-Zalatna-Magyarigen-Gyulafehárvár-Nagyenyed felé zarándokoló magyaroknak köszönhető. Városunkban és vonzáskörzetében a bányászat és a színesfémipar haldoklása miatt a munkanélküliség meghaladja a hetven százalékot, tehát a vendéglátóipar fejlesztése létkérdés mifelénk.” Lorándék nem titkolt vágya, hogy a legközelebbi választásokon a várható, legfeljebb 1,2 százaléknyi szavazótáboruk mellett román barátaik, román házastársaik segítségével (szinte minden magyar vegyesházasságban él) bejuttassák egy képviselőjüket a városi tanácsba. „Már eddig is több javaslatunkat elfogadták, több akciónkat támogatták, de hatékonyabban lobbizhatnánk, ha egy emberünk állandóan jelen lenne a testületben. Szórványban nem lehet kisebbségi magyar politikát mellveregetéssel, zászlólengetéssel űzni, csupán okosan, szépen, apró lépésekkel és hosszú távú tervekkel leszünk képesek eredményeket elérni.” A kulturális egyesület bejegyzésénél támadt némi bonyodalom. Amikor 2006-ban kigondolták, hogy a kis közösség érdekképviseletét egy civil szervezet köntösébe öltöztessék, amiatt támadt fennakadás, hogy az illetékes bíró nem igazán értette, mit is akarnak ezek a magyarok, ráadásul tájékozatlan volt az efféle ügyekben. Ekkor lépett közbe az egyesület és a presbitérium egyik oszlopos tagja, Szűcs János nyugalmazott ügyész, aki évtizedekig Topánfalva fűügyésze volt, és nagy tekintélyt szerzett „román körökben” is. Mindenki János bácsija már az egyházi ingatlanok zökkenőmentes visszaszerzésében is jelentős érdemeket szerzett, most pedig személyesen felkereste törvényszéki kollégáját, elmagyarázta neki, hogy a magyarok nonprofit szervezete teljesen legális alapokon nyugszik, törekvéseiben nincsen semmi kifogásolható, alkotmányellenes, rá is szólt az iratcsomót egy esztendeig az íróasztala fiókjába elfektető jogszolgáltatóra, és 2007-ben megtörtént a bejegyzés. Egy dolgozat a bécsi döntés előtti évekről. A tolerancia és a bizalom kérdéskörének taglalása idején, riportom megírása közben bukkantam egy, Abrudbánya helytörténetét szorgalmasan búvároló riportalanyaim számára is érdekes tanulmányra, bizonyos Elena Cojocaru tollából. A történész doktori dolgozata 2010 májusában jelent meg könyv formájában Kolozsváron, Revizionismul maghiar si starea de spirit a populaţiei minoritare maghiare in perioada anilor 1938-1940. Studiu de caz: oraşul Abrud címmel. A magyar revizionizmus kérdését és a magyar kisebbség 1938 és 1940 közötti lelkiállapotát elemző, abrudbányai „esettanulmány” pikantériáját fokozza, hogy a szerző a helybeli rendőrség korabeli titkos jelentéseit és egyéb, szigorúan bizalmas dokumentumait kutatta a kolozsvári Állami Levéltárban. A tudományosság köntösébe öltöztetett doktori értekezés a szerző publicisztikai erényeit is felcsillantó, indulatok koloncait hordozó, nyíltan magyarellenes produktum, mely gyakran tragikomikus ügyszeretettel igyekszik bebizonyítani, hogy a város akkor még harminc százaléknyi, félezer lelkes, száz „elmagyarosított más nemzetiségű kisebbségit”(?) is magába foglaló közössége, pontosabban ennek a közösségnek mintegy félszáz fős aktív magja mennyire nagy veszélyt jelentett a város, a régió, Nagyrománia számára. Mert az abrudbányai magyarok működési engedélye bevonása után is jártak a Magyar Párt klubjaként is működtetett Kaszinóba, ahol „revizionista, soviniszta és románellenes” propagandát fejtettek ki. A rendőrségi jelentések szerint hasonlóan veszélyes, irredenta fészek volt az 1935-ben létrehozott Református Vegyeskórus, melynek nem csak kálvinista, hanem római katolikus és unitárius tagjai is voltak. A kórus „minden magyar ünnepségen, minden jótékonysági rendezvényen fellépett, csak magyar műveket adtak elő, a város kisebbségi lakosságából rögtönzött (?) művészekkel, akik a legjelentősebb propagandatényezőt képezik, akik valamennyien szerepelnek az általunk gyanúsnak tartott és megfigyelt személyek listáján”. A derék abrudbányai rendőröknek ugyancsak megszaporodhatott a dolguk, hiszen „a revizionizmus és a xenofóbia” két másik fészkének bizonyult a 38 tagú Református, illetve a 21 tagú Unitárius Nőszövetség is. Hasonló felforgató tevékenység folyt a református felekezeti iskolában épp úgy, mint a bibliakörben, avagy az istentiszteletek alkalmával. Ráadásul azok a revizionista, irrendenta stb. magyarok megszervezték a magyar rádió közös hallgatását, a rádiótulajdonosok kitették az ablakba a készüléküket, hogy a többiek is hallhassák a budapesti híreket, emiatt a helybeli rendőrparancsnok kénytelen volt elrendelni a magyarok rádióinak lepecsételését. Egyik feltűnő esemény az Arcesy Toma esperes és Gomboasy Ioan (sic!) lelkipásztor vizitációja volt az abrudbányai unitárius parókián. Amikor híre kelt, hogy a Szovjetunió annektálta Besszarábiát, a helybeliek „nevezett Fodor Anton kizárólag magyarok által frekventált kocsmájába gyülekeztek, és az asztalok körül elhelyezkedve hallgatólagosan arra törekedtek, hogy megünnepeljék az országot sújtó szerencsétlenséget.” A történelemtudományok doktora bő teret szentel értekezésében az aranycsempészet kérdésének. Elena Cojocaru búvárlatai szerint a rendőrségnek tudomása volt arról, hogy irredenta stb. magyar bányatulajdonosok a magyarországi kémszolgálatokkal karöltve, főleg 1938-tól kezdődően virágoztatták fel ezt a tevékenységet. A csempészett arany meg sem állt a Magyar Nemzeti Bankig, s a magyar állam – úgymond – románellenes propagandára, Romániában elkövetendő diverziókra és fegyverkezésre fordította az illegálisan beözönlő aranyat. Jó biznisz lehetett a Verespatak-Abrudbánya-Kolozsvár-Szatmár csempészútvonalon kijuttatott nemesfém, hiszen míg a Román Nemzeti Bank 220 ezer lejt fizetett ki egy kilogramm aranyért, odaát, az Erdélyre ácsingózó ellenséges ország ennek több mint háromszorosát fizette érte. A legnagyobb felvásárló a kolozsvári Erstern Khaim Hermann zsidó üzletember volt, aki a horthystáknak szállított arany ellenében, jogi védelmet is biztosított a számukra. Doktornőnk ki is emelt két büntetőperi esetet: „Cârlig şi Sicoe”, illetve „Nicolae Goţoi” vádlottakkal. A tanulmányból nem derül ki, hogy milyen mértékben volt irredenta, revizionista, románellenes a három fentebb emlegetett úriember. Templomnézőben. Aki Topánfalva felől érkezik Abrudbányára, a város emblematikus, régi képeslapokon gyakran szerepelő képe fogadja, a református, a katolikus és az unitárius templom egymás szomszédságában felbukkanó tornyaival. A felhergelt mócoknak kétszer is áldozatául esett három istenháza közül ez első kettő félig-meddig rendben volna, a harmadik, az unitáriusoké a hívek elfogytával csupa rom. Mielőtt megtekintenők a három egyházat, a főtéren, a Jókai által emlegetett piactéren tartunk szemlét. „Itt látjuk meg a híres Husztékucznét is, ki egy időben csizmaszárral mérte az aranyat, s selyembundában járt, ezüstpatkós csizmában, most pedig méri a diót és mogyorót, de nem csizmaszárral, hanem becsületes legális iccével a piacon” – jegyezte fel naplójába a Szegény gazdagok szerzője, majd a téren fungáló aranybeváltó hivatalt is meglátogatva így folytatta: „Hétfőn reggel a környékből jön ide mindenféle fajú és osztályú ember, hozza magával egy heti munkájának eredményét. Tisztességes férfiak előcsavargatják a zsebkendő szegletéből az aranyport, amit összeszedtek; elegáns delnők hozzák bársonyos táskákban bányáik nyereményét, bocskoros románok szedik elő a tüszőből a mogyoróformára összegyűrt kis sárga sarat, s az aranymosó szurtos kezéből is odahull a mérlegre a vízből kifogott sárarany.” A téren és a belőle nyíló utcákban számos két-háromszáz éves, műemléki minősítést nélkülöző épületet látunk. Valamennyiről hull a vakolat, egyik-másik hosszú udvartérben leszakadt épületszárnyak kínálnak „hálás” fotótémát kollégám számára. Loránd barátunk büszkesége a kilencvenes évek elején visszakapott, 18. századi ősi családi fészek, Abrudbánya legrégibb polgárháza. Kopenetz gyógyszerész úr benne működteti a patikáját, a bejárata fölött szaladó fénybetűk románul, magyarul és németül futtatják a GYÓGYSZERTÁR feliratot. Az épület hangulatával harmonizáló kovácsoltvas kapu közepén a magyar koronás címer díszeleg. Egy ügyes móc, Ghiţa mester – közismertebben: Ghiuri – kalapálta-görbítette hidegen. „Bár néhány polgártársunk háborgott ellene, de megszokták már, akár a patikám magyar feliratát” – magyarázza Loránd, majd betessékel bennünket a félig rendbe hozott épület udvarára. A benti falmezőkre néhány renováláskor előkerült régi kő épületelemet, ajtókeretet, kerékvetőt rögzített, köztük egy farkasfogas Báthori-címerre a legbüszkébb. „Amikor kanalizálás végett felástuk a feltöltődött udvart, kiderült, hogy a jelenlegi talajszint alatt a porta teljes udvarfelületét téglaborítással látták el bányatulajdonos őseim.” Az első református templom építésének időpontja vitatott, egyes dokumentumok 1625-re, mások 1672-re datálják. Az utóbbi adat tűnik hitelesebbnek. Az Apafy Mihály fejedelemsége idején emelt istenháza 1849 májusában vált a móc hadak martalékává, maga a lelkipásztor sok száz hívével együtt vesztette életét. A helybeli reformátusság lassan talált magára az öldöklés-rombolás után. Előbb a papilakot és az iskolát építették újra, majd a leégett, majd földig rombolt templom helyébe kezdtek építeni másikat. Negyven évnek kellett eltelnie, hogy a kálvinisták új istentiszteleti helye felemeltessék. A templom sajátossága, hogy 300 négyzetméter területű üzlethelyiségekkel van körülvéve (ilyesmit a középkorban Nyugat-Európa számos egyháza köré építettek), oly módon, hogy a gótikára emlékeztető támpilléreket egy boltívvel megnyújtották s ezt téglával töltötték ki, aminek külső felén ajtókat és kirakatokat nyitottak. Ezek a fecskefészek-boltocskák ma is működnek, nem kis jövedelmet biztosítva a szegény és kislélekszámú eklézsiának. 1972-ben keríthettek sort a templom általános renoválására. Viszont az akkori lelkész és a presbitérium ízlés tekintetében nem állt a helyzet magaslatán. A templomkülső engem paplanmintára emlékeztető, szobafestést idéző „rollnizását” a mostani lelkipásztor „macskalábnyom”-nak minősíti. Az újabb külső renoválásra nem keríthetnek egyhamar sort, hiszen sok gondjuk támadt a templombelsővel. Ugyanis hat éve egy – mint utólag kiderült – hozzá nem értő mester kezére bízták a felújítást. Leverte a nedves vakolatot, beszurkozta, lekátrányozta a falakat, majd cementvakolatot húzott rá. A régi téglapadlózatra is rakott egy vastag betonréteget. A szakszerűtlen munka következtében a templom néhány éven belül rondább lett, mint azelőtt. A verespataki Gold Corporation (!) két szakembere, Szabó Csongor és Moscu Judit sietett önzetlenül a segítségükre. Alaposan megvizsgálták az épület állapotát, és azt tanácsolták, hogy végig verjék le a rongyos vakolatot, fél évig hagyják száradni, az újravakoláskor messze kerüljék el a cementet, törjék fel újra a padlózat felpúposodó betonrétegét, állítsák vissza az eredeti állapotába: lássák el téglaburkolattal. Nagyon kellett sietni a munkálatokkal, hogy június végéig, a Magyar Közösség Napjáig használhatóvá varázsolják a templomot. Az ünnepi rendezvényt megelőzően két esztendeje, 2008. augusztus 20-án, Szent István napján, emberemlékezet óta először telt meg zsúfolásig a reformátusok temploma. Autóbuszok sorával érkezve gyülekezett egybe Fehér megye magyarsága. A parókián kiállítás nyílt Legendy Géza zalatnai festőművész munkáiból, s Gudor Botond magyarigeni lelkipásztor tartott történelmi előadást – akivel novemberi Etnosz mellékletünkben ismerkedhetnek meg olvasóink. Az ünnepi istentisztelet keretében, melyen mindenki jelen volt, aki számít a városban, egy emléktáblát is avattak a templomban, a következő felirattal: „Az 1849 májusában legyilkolt mintegy ezer abrudbányai és 334 verespataki magyar polgári áldozat emlékére. 2008. augusztus 20-án állították: az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesület és a Fehér megyei RMDSZ.” Hogy ennek a régebben elképzelhetetlen cselekedetnek nem lettek veszedelmes következményei a maroknyi helybeli magyarság számára, azt az a tény is bizonyítja, hogy a Magyar Közösség Napján, 2010 június 26-án ismét megtelt a templom. Magyar ruhába, szász, román népviseletbe öltözött fiatalok fogadták a vendégeket, Ezen az ünnepségen a helybeli notabilitások mellett a kolozsvári magyar konzul, a megye prefektusa, a megyei tanács alelnöke is megjelent. Segítségükre volt Bendea Augustin helybeli megyei tanácsos, a Magyar Kulturális Egyesület tagja, aki a rendezvény hatékony szponzorizálása érdekében elkísérte a lelkészt, a gondnokot a vállalatok, cégek vezetőihez. „Akár felvágottra, akár hűsítőre volt szükségünk segített, elsősorban neki köszönhetően a megyei tanácstól is kapunk támogatást a templom további renoválásához. Így kell a szórványban dolgozni, együtt kell működni a románsággal, annál is inkább, mert a pénzforrások náluk vannak” – bizonygatják beszélgetőpartnereink. Az egyetlen műemlék. Mire a katolikus templomhoz érünk, társaságunk a nagyérdemű főügyésszel, Szűcs Jánossal, fiával, az RMDSZ-alelnök Attilával és Szilágyi László tornatanárral gyarapodik. Vannak még „hiányosságok”: az épület műemlék voltát egy háromnyelvű, román, angol, francia szöveg jelzi, pedig bőven volna hely magyar mondatok számára is. A város német bányásztelepesei már a tatárjárás előtt privilégiumot kaptak IV. Bélától. Ekkor már Szent Miklós tiszteletére emelt román stílusú templomuk volt, amelyet a tatárjárás után gótikus stílusban újítottak fel. A katolikus hívek 1569-től unitáriusok lettek, így a templom is az unitárius felekezet kezébe jutott. Az újraéledő katolikus egyházközség csak Mária Terézia idejében, 1775-ben szerezte vissza az épületet. A templom legrégebbi részét a 12. századi hajó- és szentélyfalak képezik. A nyugati hajófalon befalazott körablak látható, amely még az eredeti, torony nélküli Szent Miklós templom emléke. A 14-15. századi átépítés és bővítés során épült a torony a földszinten faragott kőkeretekkel, és csúcsíves bejárattal. Amikor 1775-ben újra katolikussá lett, barokk átalakítással újraboltozták a templomot. 1849-ben a mócok felgyújtották a templomot és a plébániát. A harminc éve Abrudbányán szolgáló esperes-plébános, Kovács József is az öldöklés áldozatul esett. A gyújtogatók leszármazottai előszeretettel látogatják a Szent Miklós védelmére bízott egyházat. Imáikkal, gyertyáikkal nem a védőszent elébe, hanem Szent Antal szobrához járulnak, számos imameghallgatásért mondottak köszönetet a szegények védelmezőjének… Sajnos, a templom legújabb kori felújítását ugyanaz a mester végezte, mint a református templomét. Minden műmelékvédelmi engedély és szakvéleményezés nélkül dolgozott, s emiatt a város legrégibb, közel nyolc évszázadot átvészelt épületét nagy veszély fenyegeti. Nemrég egy művészettörténész falkutatásokat végzett, több helyütt 13. századi freskó nyomaira bukkant – egy arc tisztán kivehetően fordul a 21. századi látogatóra. Riadtnak tűnő tekintete mintha segítségért esedezne: mentsetek meg bennünket… A plébániaudvarra lépve gyönyörködünk a reneszánsz kori oldalsó bélletes kapuban. Körülötte gondos kezek a falfelületre mentették Alburnus Maiornak, a római kori városnak a nyomait, feliratos köveket, oroszlánokat, egy házaspár jellegzetes sírkövét. Maga a plébánia a főtér más, pusztulásra ítélt épületéhez hasonlóan védelemért kiált. Szent Miklós abrudbányai, az immár alig húsz hívővel bíró egyházközségének nincs saját, itt élő lelkésze, besorolása: „oldallagosan ellátott plébánia”… Teteje a csillagos ég. Az unitárius templomot kevésbé rongálták meg 1849 májusában, a tornyát se döntötték le, így 1864-ben már helyreállíthatták. Amikor ez megtörtént, istentisztelet tartására a reformátusoknak is készséggel felajánlották. A reformáció első évszázadában az „egy az Istent” vallók bizonyultak a legerősebbeknek, 1569-ben szerezték meg a katolikusok templomát. Első papjuk Karádi Pál volt, aki nyomdát működtetett a városban. Az abrádubányai műhely első és egyetlen terméke Karádi műve, a Komédia Balassi Menyhárt árultatásáról című dráma, melyben egyaránt támadja a katolikus és a református dogmákat is. Karádi Pálnak az unitárius fejedelem, János Zsigmond halála után el kellett hagynia a várost. Előbb Bethlen Gergely temesvári főkapitány udvari papja, később az unitárius egyház püspöke lett. Az unitáriusok 1786-ban építettek új templomot. A barokk épület sorsa azonban többször megpecsételődött. 1849 májusában a mócok tettek kárt benne, ekkor vesztette életét Füzi Ferenc, Abrudbánya unitárius lelkésze. Az egyház anyakönyve 182 legyilkolt unitáriust sorol fel név szerint, de ez a szám valószínűleg nagyobb volt. 1927. július 8.-án tűzvész pusztította. Akkor még felújították, de a 20. század második felében elfogytak a hívei. Állaga rohamosan romlani kezdett, s így többszöri felszólítás után tulajdonosa 1986-ban lemondott róla a helyi tanács javára. Az épületet hosszú ideig só-, illetve bútorraktárként használták, nem csoda, hogy tetőszerkezete erősen megrongálódott. Megalakulása után a Magyar Kulturális Egyesület első akciója az unitárius templom maradványainak a megmentése volt. „A városi tanács eldöntötte, hogy lebontatja a tető nélkül maradt műemléket – idézi Kopenecz elnök a történteket. – Szerencsére, most élő ortodox polgártársaink nagyon babonásak, még a börtönbeli rabok se mertek kezet emelni a templomra. Amikor neszét vettük, hogy egy cigány vállalkozó hajlandó jó pénzért lerombolni, rohantunk a polgármesterhez. Bizonyára nem szeretett volna templomrombolóként bekerülni a város történelmébe, ezért a tanács megszavazta, hogy 15 évre ingyen átadják a használati jogot az egyesületünknek, azzal a feltétellel, hogy felújítjuk. Kitakarítottuk a romokat. A polgármester is adott embereket, fő támogatónk a Gold Corporation volt, munkásokat, gépeket és főleg szakembereket adott. Óvatosan bántunk a törmelékkel, hiszen római köveket is találtunk köztük. Úgy takarítottuk ki, hogy ne kövessünk el olyan visszafordíthatatlan hibákat, amiket később megbánnánk. Elkészült a látványterv is, jártunk az unitárius püspöknél, javasoltuk, hogy Amerikában, Magyarországon és főleg Erdélyben indítsunk gyűjtést is.” Bár barátaink sokat meséltek a templomról, annak látványa felkészületlenül ér bennünket. Döbbenetes látni, hogy a falak fölött az ég kéklik, s a belül leszakadt tornyot támasztó oldalsó bolthajtásokon – akár a kambodzsai Angkorban – bokrok és kisebb fák zöldellnek… Közösségi Ház, Magyar Kávézó. Az egyesület merész tervei közé tartozik az Apafy Ház, a hajdani iskola megmentése. Jellegzetes „abrudbányai látvány”: külső-alsó szintjét még valami üzlethelyiségnek használják, belül már leszakadóban az emeleti rész, életveszélyes volna felkapaszkodni a lépcsőkön. Többször pályáztak sikertelenül az épület érdekében, a minap itt járt RMDSZ-es miniszterek, Borbély László és Kelemen Hunor is csupán azzal biztatták őket, hogy… vetessék fel a veszélyeztetett műemlékek listájára. Az épület jelentőségét, históriáját egy korabeli tábla őrzi: „Ezer hat szaz hetvenkettoben ezen hely / Apafi Mihalytol lett Tanulo Myhely / Ezerhetszaz negyvenhatba ujittatott /Meg segeszen fabol talpra allittatott / Kobol rakattattaM ILLy renDel Sokara / Hogy tartsak es Legyek az Ekkle hasznara.” Nos, valóban az egyesület és az eklézsia „hasznára” szeretnék megmenteni és használhatóvá varázsolni Közösségi Házként a maroknyi magyarság számára. Addig is, amíg ez a vágyálmuk teljesül, van egy kedvenc tanyájuk: a Magyar Kávézó. Azért hívják így, mert… valóban ki van írva magyarul is a cégtáblájára, hogy „kávézó”. A tulajdonos román, a felesége magyar. A kirakatban szép kis gyűjteményük van százéves, magyar feliratos, abrudbányai sörösüvegekből. A falakat Trianon előtt készült, felnagyított, magyar és román feliratú képes levelezőlapok díszítik. Az egyesület lelkes helytörténészei gyűjtötték a 19-20. század fordulójának pezsgő életét illusztráló lapokat. Mint ahogy egy hajdani orvos padlásán város- és fotótörténeti értékű üveglemezre alkalmazott felvételeket is találtak, számos, román polgártársaik kulturális emlékével, a bányaváros Kiegyezés utáni életével kapcsolatos dokumentummal együtt. Lesz majd mit kiállítani az Apafy-házban! Mialatt újabb helybeli magyarok csatlakoznak kávéházi asztalunkhoz, Loránd elmeséli, hogy képviselői helyért indult a legutóbbi választásokon az RMDSZ színeiben. Nem jutott be a parlamentbe, de háromszász magyar voks mellett ugyanannyi „móc” szavazatot is begyűjtött a népszerű gyógyszerész. Elárulja, legközelebb a szenátust célozná meg. „Végig román iskolába jártam, anyanyelvemet újra, jobbára székely évfolyamtársaimtól tanultam meg, ezért néha góbéságokat keverek a beszédembe. Ha bejutnék, azt hiszem minden RMDSZ-es kollégámnál szabatosabban tudnék román nyelven szónokolni, vitatkozni mindannyiunk érdekében…” Szilágyi Aladár, Erdélyi Riport (Nagyvárad) 2010. november 8.Păunescu: a disznótól a félistenigHalála után Adrian Păunescu elérte azt, amire egész életében törekedett: nevezetesen, hogy amolyan fél- (ha nem éppenséggel egész) istennek tekintsék. A román irodalmi- és politikai élet talán legellentmondásosabb személyiségétől búcsúzott tegnap az ország: a 67 éves korában elhunyt Adrian Păunescut a román nép költőóriásaként temették el a bukaresti Bellu temetőben, az Írók sétánya mellett, Mihai Eminescu, George Coşbuc, Mihail Sadoveanu, Nicolae Labiş sírjának szomszédságában, szinte teljesen megfeledkezve arról, hogy évtizedeken át Nicolae Ceauşescu udvari költőjeként szolgálta ki a népnyúzó kommunista diktatúrát. Rossz cél szolgálatában Költő, publicista, nyelvőr, politikus, egyetemi tanár, agitátor, propagandista – ez volt egyszemélyben Adrian Păunescu. Tehetsége, szónoki készsége, mozgósító ereje, költői vénája vitathatatlan – kár, hogy rossz cél szolgálatába állította. A román nyelv szeretete, vagy ha úgy tetszik: még bocsánatosnak minősíthető nyelvi nacionalizmusa nyelvi sovinizmussá alacsonyodott. Minden erővel igyekezett megakadályozni a kisebbségi – elsősorban a magyar – nyelvhasználatot a román közéletben, a kisebbségi nyelvek elnyomásával akarta abszolút hatalomra juttatni a többségi nyelvet. Ugyanúgy, ahogyan féktelen hazaimádata is sovinizmusba, magyarellenességbe torkollott. Adrian Păunescu az utóbbi húsz évben minden szinten próbálta megakadályozni a magyar érdekérvényesítést. Mindebben olyan tettestársakra talált, mint Corneliu Vadim Tudor, George Pruteanu, Ion Lăncrănjan, Romulus Vulpescu – és az Adrian Păunescu által „bezzegmagyarrá” ütött Hajdú Győző, aki ebben a minőségében volt hivatott hitelesíteni mentora „elfogultságtól mentes magyarbarátságát”. A „romániai woodstock” A besszarábiai Copăceni községben született 1943-ban, de gyermekkorát az olténiai Bârcában töltötte. 23 évesen lett az Amfiteatru szerkesztője, majd a România liberă főszerkesztő-helyettesévé nevezték ki, 1973–1985 között a Flacăra című hetilapot vezette. Eközben politikai karrierjét sem hanyagolta el: 1996–1988 között az írószövetség KISZ-titkára volt, 1986-ban belépett a kommunista pártba. Nevét a Flacăra irodalmi kör 1973-ban történt megalakításával tette ismertté: tizenöt éven át járta az országot a körrel. A rendszerint stadionokban megrendezett 1615 előadás, valóságos társadalmi mozgalommá változott. Több mint hatmillió nézője – zömmel fiatal – volt. Meglátszott, hogy az Egyesült Államokban egy éven át tanulmányozta, a tömegmanipuláció mechanizmusait. A rendezvényeken sok, a művészeti életben később rangot, tekintélyt nyert fiatal tehetség tűnt fel, közöttük Florian Pittiş, Nicu Alifantis, Mircea Vintilă, Marius Dragomir, aminthogy az is tagadhatatlan, hogy a fasisztoid-kommunista sorozattal hatalmas szolgálatot tett a diktátornak, a Ceauşescu által intézményesített nemzeti-kommunizmus legfőbb agitátorává lett. Az előadásokon korántsem az akkoriban oly divatos folkzene volt a főszereplő, hanem a rendszer, legfőképpen pedig annak két mindenható ura: Nicolae és Elena Ceauşescu. A rendezvénysorozat nem a fiatalok lázadási formája volt – amint azt Păunescu a fordulat után megpróbálta (sajnos, sikerrel) elhitetni a feledékeny román közvéleménnyel – éppen ellenkezőleg: a kommunista propaganda eszközeként szolgált. Ha már akkor, ifjúkorában nem kerítette volna hatalmába a nagyravágyás, a mérhetetlen gőg, ha nem akart volna Ceauşescu fölé nőni, a Flacăra rendezvénysorozatát sohasem tiltották volna be, ami akár évekkel is késleltethette volna a rendszerváltást. Így azonban, egy hirtelen kitört vihar ürügyén – amikor is a stadionból való fejetlen menekülés közben öt fiatalt tapostak halálra – Ceauşescu véget vetett a „romániai woodstock-nak”. Păunescu egy év múlva megpróbált „bűnbocsánatot” nyerni: dicshimnuszban énekelte meg a diktátor egyik beszédét, hozzá intézett levelében pedig a fejedelmeket megillető „nagyméltóságod” megszólítással illette Ceauşescut. Következetesség – a rosszban Adrian Păunescu nem csak a magyar kisebbségnek tett rosszat – szavakban oly szeretett hazájának és népének is ártott. Nem véletlen, hogy 1989 decemberében csak a bukaresti amerikai nagykövetséget őrző tengerészgyalogosok mentették meg attól, hogy a feldühödött tömeg meglincselje. 1989 után is a múlt embere maradt. Egyetlen erénye volt, hogy nem tagadta meg baloldali eszméit, Ceauşescu iránt érzett csodálatát – már ha erénynek lehet nevezni a rosszhoz való következetes ragaszkodást. A rendszerváltás után Ceauşescu volt első miniszterelnök-helyettese, Ilie Verdeţ Szocialista Munkapártjába lépett be. A közéletből ugyan pár évig eltűnt, de a kilencvenes évek elején Mihai Tatulici visszhangos tévé-interjút készített vele. Ebben Păunescu akkor még bűnbánóan ledisznózta magát 1989 előtti tetteiért. Röviddel ezután azonban már a Munkapárt államfő-jelöltjeként indult az 1996. évi választásokon, majd 2008-ig a szociáldemokraták szenátora, tévé-adások gyakori vendége volt, és immár ismét félistennek tekintette magát. Politikusként a „nem adjuk el az országot” jelszó híve, a kapitalizmus, a privatizáció, az európai fölzárkózás ellensége volt. A kommunizmus bűneit vizsgáló Tismăneanu-bizottság jelentésében egyebek között megállapította róla: „akarva vagy akaratlanul a kommunizmus első éveire jellemző agitációs versek stilisztikai fortélyaihoz folyamodott. (...) Soha nem felejtette el emlékeztetni a látványba belefeledkezőket arra, hogy engedelmességgel és szeretettel tartoznak a Legfőbb Vezetőnek. (...) A vezetőnek tett szolgálataival nélkülözhetetlenné és erőssé tette magát a propaganda hierarchiájában. (...) A propaganda csapdájába csalta a serdülők ártatlan lelkét, robbanó erőiket a gyűlölt rendszer szolgálatába állította”. A jelentés a modernizációs ideológiát az autochtonizmus gondolatával sajátos módon vegyítő „protokronizmus szószólóinak” sorában említi – többek között Eugen Barbu, Corneliu Vadim Tudor, Ion Lăncrănjan, Dinu Săraru, Mihai Ungheanu Ilie Purcaru mellett – Adrian Păunescut is. Talán van valami jelképes is abban, hogy éppen november 7-én, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom napján temették. Păunescu földi pályafutása végeztével is hat: halála, temetése most ugyanolyan hisztériát váltott ki országos szinten, mint a diktátort, a kommunizmust dicsőítő rendezvényei, versei annakidején a stadionokban. Bogdán Tibor, Új Magyar Szó (Bukarest) 2011. február 19.Markó Béla: A magyarságom nem az állampolgárságomtól függTizennyolc év az RMDSZ élén, két miniszterelnök-helyettesi mandátum, törvény a kisebbségi nyelvhasználatról és a magyar anyanyelvi oktatásról – Markó Béla a vele készített interjúnkban olyan ember benyomását kelti, aki derűvel áll fel a pártelnöki székből. Az RMDSZ nélkül kormány ma nemigen képzelhető el Romániában, hátországnak ott a kert és a szépirodalom, Székelyföld területi autonómiája pedig, ha nem is a láthatáron, de azon túl nem messze már felsejlik valahol. A politikusnak szinte csak a jól menő magyarországi megosztottságexport szúrja a szemét, az viszont nagyon. – Decemberben jelentette be, hogy távozik az RMDSZ éléről. Nem megfutamodás ez ebben a Romániában és Magyarországon is meglehetősen feszült pillanatban? – Ha az elmúlt tizennyolc – de akár az RMDSZ alapítása óta eltelt huszonegy – évet vesszük, az igazság az, egyik pillanatban sem mondhattuk soha, hogy minden rendben van. Nehéz helyzet a mostani is, de azt nem állítanám, hogy különösen válságos lenne. Az RMDSZ működni fog. A politikai életben elfoglalt helyünk stabil, a román pártokkal kialakult egy partneri viszony, sőt ezzel együtt az a szemlélet is, hogy az RMDSZ megkerülhetetlen, amikor a kormányzásról van szó. Ez a kilencvenes években még messzemenően nem így volt: időről időre megkérdőjelezték a létjogosultságunkat, volt, hogy be akartak tiltani. Én már egy olyan pillanatban köszönök le az RMDSZ elnöki tisztségéről, amikor a román politikai életben tiszta a helye és a szerepe a szövetségnek. Ez a Magyarországgal fenntartott viszonyban is így van. Van persze, aki felveti, hogy a Fidesszel nincs minden rendezve, ami igaz, csakhogy itt sem látok olyan objektív problémákat, amelyek miatt ezt a helyzetet ne lehetne normalizálni. Ez a feladat az RMDSZ következő elnökére vár. Azért döntöttem úgy, hogy most adom át a stafétát, mert a személyes politikai attitűdömhöz az is hozzátartozik, hogy tudnom kell, mikor hagyom abba – tizennyolc év olyan hosszú idő, amely óhatatlanul kopáshoz vezet. Egy paradoxonnal úgy is fogalmazhatnék, az általam képviselt irányt nélkülem mások esetleg jobban vihetik tovább. – A távozásával kapcsolatos kommentárok között volt olyan, amelyik egyszerre nevezte önt karizmatikusnak és kiégettnek. Ennyire egyszemélyes párt lenne az RMDSZ? – Döntésemnek van egy személyes vetülete is:mögöttem és előttem ott a másik hivatás, a szépirodalom. Ez sokak számára nyilván kevésbé fontos, mint a politika, de én úgy érzem, ha van még egy életem, azt most már erre akarom szánni. Megfutamodásról nincs szó, hiszen lassan-lassan már azok közé a kevesek közé tartozom, akik íróként – egyáltalán, olyan emberként, akinek volt egy másik hivatása – ilyen hosszú időn át a politikában maradtak. Úgy hagyom abba, hogy örülök, ha azt mondják, hogy karizmatikus vezetője voltam az RMDSZ-nek, de hivatásos politikussá sohasem váltam. Ezért is remélem, hogy a mostani pillanat egyúttal korszakhatár is. Az elmúlt húsz évben az RMDSZ végigvitt egy küzdelmet a nyelvhasználati jogokért, az anyanyelvű oktatási jogokért, és ezt a küzdelmét végső soron siker koronázta. Betetőznünk annak a törvénynek az elfogadtatásával sikerült, amely teljes körű anyanyelvi oktatási jogokat biztosít, és csak örülhetek, hogy ez az én elnökségem alatt történt. Az új oktatási törvénnyel meg néhány önkormányzati hatáskörrel már átléptünk egy következő korszakba, amelynek a kollektív jogokért folytatott harc korának kell lennie. Ez nem azt jelenti, hogy az elmúlt időszakban nem folytattuk ezért is a küzdelmet. Az áttörés az oktatási törvénnyel – vagyis hogy az iskolák ügyében a helyi közösségek döntsenek – már megtörtént. – Az RMDSZ a következő kongresszusán, február 26-án választja meg új elnökét. Ön székely, és a támogatását élvező jelölt, Kelemen Hunor is az. Fontos, hogy a szövetség elnöke székely legyen? – A legnagyobb és legproblematikusabb közössége az erdélyi magyarságnak a székelység. Amíg például a Partiumban a földrajzi helyzetnél fogva is fogékonyak a modernizációs törekvésekre, a Székelyföld sokkal konzervatívabb és tradicionálisabb régió – nagy feladat, hogy itt is felgyorsítsuk a modernizációt. Ehhez szükség van olyan vezetőkre, akik belülről ismerik, akik otthon vannak Székelyföldön. A mindenkori RMDSZ-elnök egyik legnagyobb feladata másrészt az, hogy együtt tartsa a különböző érdekeket. Nem lehetünk elfogultak. Nem szabad hagyni, hogy a székelyföldi, a partiumi vagy a szórványérdekek szembekerüljenek egymással. Ha valaki megnézné a régebbi közvélemény-kutatásokat, látná: annak ellenére, hogy székely vagyok, voltak olyan pillanatok, amikor más régiókban népszerűbb voltam, mert Székelyföldön éppenséggel úgy érezték, nem vagyok elég radikális. – Mi lesz ön után az RMDSZ-szel? Veszélyben látja a parlamenti képviseletet? Budapesti hátszéllel mostanában alakul új magyar párt Erdélyben. – Az új párttal a nagy gondom az, hogy még senki nem magyarázta meg, a programja alapvetően miben különbözik majd az RMDSZ-étől. Kétlem, hogy pártalapítási szándékot lehetne alapozni arra, hogy vannak magyarországi politikusok, akik jobban kedvelik az új párt egyik-másik személyiségét, mint az RMDSZ politikusait. Az erdélyi magyar közéletben az elmúlt huszonegy esztendőben végbement egy változás. Azok, akik valamikor úgy álltak velünk szemben, hogy tagadták a parlamenti politizálás és a kormányzati szerepvállalás létjogosultságát, mára szintén politikusokká váltak, az Európai Parlamentben vagy máshol. Észre sem veszik, hogy miközben kiléptek az RMDSZ-ből, a szövetség által követett politika őket is legyőzte, illetve meggyőzte. Ez már nem az a megosztottság, mint két évtizeddel ezelőtt. A pártalapítási szándék így hatalmas felelőtlenség, és nagy ostobaság is, amelynek ebben a pillanatban nem mérhetőek fel a következményei. Az RMDSZ 2012-ben ettől még be fog jutni a parlamentbe. Ha szükséges, el kell gondolkodnunk az összefogáson is, úgy, ahogy a 2009-es EP-választáson az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal már megtettük ezt. Az önkormányzati választásokon majd bemérjük, mi a helyzet az RMDSZ támogatottságával, de hogy egy divatos kifejezéssel éljek, azt a jóval több mint kétharmados – nyolcvan-egynéhány százalékos – támogatottságát a szövetség tartani tudja majd, egy új vezetőségnek pedig lesz lehetősége új energiákat generálni a szervezetben. Ezzel együtt tagadhatatlanul aggaszt a pártalapítási szándék, mert az nyilván nem megkönnyíti, hanem megnehezíti a megegyezés lehetőségét. Egyébként Romániában a koalíciós bejutási küszöb magasabb, mint az egyszerű, egy magyar–magyar szövetség pedig a kisebbség szavazati aránya miatt sem tudná ezt átlépni. – 2008-ban egyszer már meghiúsult Erdélyben a magyar–magyar összefogás. Ön akkor beavatkozással vádolta meg Orbán Viktort az erdélyi magyar politikába. Ki tudják védeni az egymást követő magyar kormányok pórázra fogási kísérleteit? – Ez az egyik kulcskérdése a jövő erdélyi magyar politikájának. Velem kapcsolatban leginkább azt emlegetik, hogy újra és újra egységet kérek, és nem fogadom el a többpártrendszert Erdélyben. Ez valóban így van; én azt állítom, hogy egységes politikai fellépésre van szükség, és csak ezen belül lehet és kell kialakítani a politikai pluralizmust. Kevésbé emlegetik azt, aminek én ugyanekkora jelentőséget tulajdonítok. Ez az önállóság. Akik nekünk így vagy úgy szemrehányást tettek, akik nem szeretnek, azoknak nem is az egységgel, hanem az önállóság elvével van gondjuk. – Kik azok, akik önöket nem szeretik? – Többször véleményt mondtam ezzel kapcsolatban. Neveket vagy pártokat most nem említenék sem Magyarországról, sem Romániából. Sem a mostani kormánypártból, sem a korábbiakból. Nem viszonyultak egyformán ehhez a kérdéshez, ez tagadhatatlan, de ha tisztességes vagyok, meg kell mondanom, hogy nem ugyanakkora vehemenciával, de többé vagy kevésbé mindenki megpróbálta maga alá rendelni az RMDSZ-t. Volt, aki óvatosan, udvariasan, csak sugallni akart álláspontokat és magatartást, és volt, aki ennél sokkal erőszakosabban lépett fel, ez nyilván alkati és koncepcionális kérdés is. Nem teszek egyenlőségjelet a próbálkozások közé. Ez a magyarországi–erdélyi viszonynak egy állandó problémája: mennyire tudunk mi, erdélyi magyar politikusok önállóan mozogni, miközben odaátról meg joggal elmondhatták, „de kedves barátaink, miért vártok támogatást tőlünk”? Itt persze nem párttámogatásról volt szó, de kétségtelen, hogy számítottunk hozzájárulásra művelődési és oktatási intézményeink, civil társadalmaink, egyházaink működéséhez, amit meg is kaptunk minden kormánytól, és joggal érezhették, hogy nekünk viszont hallgatnunk kellene rájuk. Nem voltak igazán éles, nyilvános és messzire visszhangzó viták emiatt, mert én ezt mindig kerültem, de lappangva tetten érhető volt a feszültség. Próbálkoztak román oldalról is persze, ami bonyolultabb és egyúttal reménytelenebb erőfeszítéseket jelent. – Nem tart a széteséstől? A szövetség elnöki tisztéért jelentkezett olyan politikus – Olosz Gergely – is, aki olykor szóról szóra idéz a magyarországi jobboldal retorikájából. – A szétesésnek megvan – mindig is megvolt – a maga kockázata. Sokszor jósolták már az elmúlt tizennyolc évben; voltak is olyan pillanatok, amelyekben az RMDSZ szét is eshetett volna, ha nem vigyázunk. Ha valaki ezt a szervezetet el akarja billenteni valamelyik oldalra, vagy egyeduralkodóvá akar tenni benne egy ideológiát, azzal szét is szakítja. Ebben a szövetségben változó arányban vannak jobboldaliak, vannak baloldaliak, bevallva vagy nem vallva be a hovatartozásukat. A szövetségben nem olyan vezetőre van szükség, aki esetleg rendkívül vehemens pártpolitikus, hanem olyanra, akiben van empátia és türelem meghallgatni a másikat. Ez egy másfajta vezetési stílust kíván. - Támogatja az Európai Néppárt (EPP) az RMDSZ törekvéseit – különös tekintettel a Fideszhez fűződő, nem éppen felhőtlen viszonyra? – A Fidesz szintén EPP-tag, így ha a két párt között vita van, abba a brüsszeli vezetés jogos önvédelemből nem szól bele. Olyan vitánk azért nem volt, amelyiket ki kellett volna vinnünk Brüsszelbe, és megmondom őszintén, idegenkedem attól, hogy egy magyar–magyar vitában más ítélkezzen – legyen az akár az EPP, amelyik egyébként se nagyon tud mit kezdeni egy etnikai képviselettel. Fontos számunkra a megszólalás, hogy láthatóvá váljunk Európában, nagyon markánsan senki nem állt ki a kisebbségjogi küzdelmeinkért. A nagy európai pártcsaládok nem tudnak mit kezdeni velünk. Nincs egységes szemlélet, álláspont még kevésbé. – Az imént arról beszélt, hogy ami a kormányalakítást illeti, az RMDSZ megkerülhetetlen tényező a román politikában. Mi történik, ha a 2012-es választásokon a nemrég alakult széles baloldali koalíció, a Szociálliberális Szövetség (USL) nyer? – Ez kapcsolódik a Magyarországgal ápolt viszonyra vonatkozó kérdéshez. Ott ha az egyik kormánnyal jó együttműködésben volt az RMDSZ, a következő kabinet általában sértetten kezdte, hogy mi miért is álltunk szóba az ellenfelével. Ez pártlogikával érthető, de a kellő bölcsesség hiányára vall. Egy erdélyi magyar érdekképviselet ugyanis nem párt. Aki az egész közösséget akarja képviselni, az Magyarországgal szemben nem viselkedhet úgy, hogy amikor „ezek” vannak kormányon, akkor most ellenzékben vagyunk, szóba sem állva velük, elkerüljük a házuk táját is, és nem érdekel, hogy az illető kormány támogatja-e Erdélyt; amikor pedig jönnek „azok”, akkor mi is fellélegzünk. Ez lehetetlen. Román viszonylatban már nem ilyen egyszerű a helyzet, a magyarellenesség és a nacionalizmus miatt sem. Azt nem állíthatom, hogy az RMDSZ bárkivel szövetségre lépne, de ha egy kormányprogramban nincsenek nacionalista kitételek, amelyek tagadják az etnikumközi viszonnyal kapcsolatos álláspontunkat, miért ne tehetné meg? Az RMDSZ-nek nem ideológiai alapon kell szövetségeket kötnie Bukarestben. Egyeseknek persze nem tetszik ez, és jön is a vád, hogy túl nagy az alkalmazkodókészségünk, amire a válaszom az, hogy hatalmi helyzetbe kell hoznunk ebben az országban a magyar érdekképviseletet. Ellenzékbe csak akkor visszük az ügyet, amikor magyar- és reformellenesnek bizonyul az adott kormány. – Egy több mint kétszer akkora ország, mint Magyarország miniszterelnök-helyetteseként munkájának hányad része jut kifejezetten a kisebbségi ügyekre? – Elég jelentős hányada ebből áll; egyedüli miniszterelnök-helyettese vagyok a román kormánynak. Ez egy erős pozíció, és annak ellenére, hogy általános tisztség, a koalíció megkötésekor külön felelősségi köröket kértem az oktatási, a kulturális és a kisebbségi területért, ami azt jelenti, hogy minden olyan kormányhatározatnak és minisztériumi javaslatnak, amely a szaktárcáktól jön, kötelezően a jóváhagyásommal kell bírnia. – Székelyföld mikor nyerhet területi autonómiát? – Ez rendkívüli mértékben függ Románia átalakulásától. Ha a helyi autonómiát sikerül kellőképpen kiépíteni, ha a decentralizációs folyamatot sikerül felgyorsítani, ha működnek az oktatási reformintézkedések, ha felállítják a helyi rendőri erőket – aminek a törvényi kerete már megvan –, az azt fogja jelenteni, hogy a központosított nemzetállami szemléletet leépítjük. Ezután a területi autonómiára is megnő az esély. Egy merev, alkotmányos nemzetállamban is el lehet képzelni Székelyföld autonómiáját, de csak sokkszerűen, olyan külső ráhatással, mint amilyen az EU vagy az ENSZ. Van, aki ebben reménykedik, de a két intézményben mindeddig nem láttam hajlandóságot ilyesmire. A nemzetközi elfogadottságon persze dolgoznunk kell, hogy legyen, aki kívülről is támogatja az autonómiát, de a lassú átalakulásnak szerintem több esélye van a győzelemre. Hogy Székelyföld mikor lehet autonóm, azzal kapcsolatban nem bocsátkoznék jóslatokba. Már csak azért sem, mert 1989–1990-ben sokat jósoltunk, és én furcsállva hallgattam, hogy Romániának húsz évre van szüksége ahhoz, hogy felnőjön a demokráciához. Formálisan persze demokrácia van, de hogy a kellő mélységig hatol-e, abban egyáltalán nem vagyok biztos. – Egyik 2009-es előadásában azt mondta, Magyarország úgy tudja visszaszerezni stratégiai vezető szerepét a Kárpát-medencében, ha kiáll a határon túli magyar érdekvédelmi szervezetek önállóságáért. – Ez a múlt és a jövő legfajsúlyosabb kérdése.A határon túli magyar kisebbségeket két integrációs kényszer éri. Egyrészt a saját országunk társadalma akar minket minél inkább integrálni, aminek bizonyos fokig megvan a létjogosultsága, ha azt kérik tőlünk, hogy dolgozzunk együtt az ország javáért. Mi is ezt tesszük, amikor részt veszünk a kormányban, és nemcsak azzal foglalkozunk, hogy mi történik Erdélyben, hanem azzal is, hogy mi a Fekete-tenger partján, Olténiában vagy Moldovában – ez egyfajta integráció. Ennél erőteljesebb, és a belső óhajjal is találkozik a magyarországi integrációs szándék. Magyarország is integrálni akarja a nemzetet, beleértve minket is, hogy kialakuljon a közös intézményrendszer, hogy kompatibilis legyen a gondolkodásunk. Ennek így kell lennie: sokadmagammal gyerekkorom óta nekem is ez az álmom, hiszen számunkra a csodaország Magyarország volt. Közelről nézve aztán persze rájöhettünk, hogy ott sincs kolbászból a kerítés, de ez így még rendben is van. Akkor kezdődik a baj, amikor ezt valakik kellő rugalmasság és bölcsesség hiányában nem tudják társítani azzal az igénnyel, hogy önállónak is kell lennünk. Magyarország úgy tud minket igazán a szülőföldünkön tartani, ha – hogy a kilencvenes évek óta ritkán hallható szólást idézzem – nemcsak halakat, hanem hálót is ad a kezünkbe, hogy mi magunk is foghassunk belőlük. A valódi megtartó erőt ez az önállóság jelenti, amikor van önálló életünk, hierarchiánk és oktatási rendszerünk is. Aki nem érti, hogy ez egy állandó dilemma, és hogy ebben az egymást kiegészítő ellentétpárban kell gondolkodni, az nagy hibát követ el. – A maga részéről Magyarország most a kormányzati égisz alatt Erdélyben is felállított demokrácia-központokkal tenné vonzóbbá az integrációt. – Ha a demokrácia-központok valóban úgy működnek, ahogy hallom, vagyis jelentős pénzbeli támogatást kaptak Magyarországról, akkor a véleményem egyszerű: ez azt jelenti, hogy Magyarország, a magyar kormány, vagy aki adta – nem tudom, hogy ki – arra adott pénzt, hogy itt az RMDSZ-szel szemben egy pártot hozzanak létre, és ezáltal gyengítsék az erdélyi magyarság önálló politikai fellépésének esélyeit. Látszólag más céljuk is van, segíteni a kettős állampolgárságért folyamodókon, és ez rendben van, mert pénzbe kerül, azt viszont nemcsak tudjuk, sejtjük vagy halljuk, de nyilatkozták is ezeknek a központoknak a vezetői, hogy emellett szervezik a párttagságot is. Megkérdezik a jelentkezőket, nem lépnének-e be az új alakulatba. Valakik magyarországi pénzből fizetik a megosztásunkat. – Meg tudja győzni az RMDSZ ezeket a pénzforrásokat a maga igazáról? – Annak nemcsak hogy nem örülök, de mélységesen elítélem, hogy Magyarországról pénzt adnak itteni pártszervezésre, egy új párt létrehozatalára, miközben senki nem tagadhatja, hogy az RMDSZ politikai szervezetként jelentős eredményeket mutatott fel az elmúlt két évtizedben. Kiépítettünk egy teljes jogrendszert és hálózatot az anyanyelvhasználatra, hatalmas mennyiségű államosított földet, erdőt, ingatlant szereztünk vissza magánszemélyeknek és egyházaknak is. De nem vagyok híve annak, hogy másokra kenjük a saját hibáinkat. Nagyon egyszerű és veszélyes teóriák, hogy mi erdélyi magyarok jobbak vagyunk, mert minket a történelem erre vagy arra predesztinált, miközben a magyarországi magyarok én az ilyesmiben nem hiszek. Végtére is azok, akik ezt az új pártot létre akarják hozni, erdélyi magyarok. A kérdés így az, őket meg tudjuk-e győzni, hogy ezt nem így kellene csinálni. Egyszer már megpróbáltuk a magyar összefogással, és a 2009-es EP-választáson állított közös lista visszhangos sikert is aratott. Én azt mondtam volna, itt meggyőztünk mindenkit, de úgy tűnik, mégsem. – Elképzelhetőnek tartja, hogy az RMDSZ a következő EP-választáson is közös listát indít Tőkés Lászlóval? – Ő most már a másik pártot szervezi, és abban a pillanatban, hogy ezt a másik pártot bejegyzik, felrúgja a magyar összefogást. Ettől még elképzelhető egy új összefogás, de ami létrejött, az azt hiszem összeomlik. – Az RMDSZ-nek gyakorta vetik szemére, hogy a magyarországi baloldallal ápol bensőséges viszonyt; 1996-ban, a Horn-kormány alatt ön mégsem ment el a magyar–román alapszerződés aláírására. Mi az, amit megváltoztatna a dokumentumon? – Az nyilvánvaló, hogy objektív feltételek miatt többet beleírni abba a szerződésbe nem lehetett, mint ami szerepelt benne. Itt inkább az a kérdés vetődik fel, alá kellett-e írni egyáltalán. – Ön várt volna még? – Valószínűleg igen. Az alapszerződésnek a valódi haszna annyi, hogy azóta nem folyik róla vita. Hogy az egész alapvetően mennyire tartalom nélküli dolog, az bizonyítja, hogy évek óta először tesznek fel nekem kérdést az alapszerződéssel kapcsolatban, illetve az, hogy sem magyar sem román politikust nem hallottam mostanában a dokumentumra hivatkozni, mondván, eszerint vagy aszerint a cikkely szerint valami nincs rendben. Jó, hogy megvan, de nem referenciaalap. – Kihat-e valahogyan mégis a két ország jelenlegi viszonyára? – Össze vagyunk kapcsolva; a határon nem áll meg semmi, sem a jó, sem a rossz, bár a jó néha igen, a rossz pedig soha. Ilyen szempontból nem állíthatom, hogy Magyarország ne tudna hatni Romániára és Románia Magyarországra, vagyis fontos lesz, hogy Magyarország mire képes a mi érdekünkben, de ebben a pillanatban szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy például a székelyföldi autonómia alapvetően a két ország viszonyától függ-e. – Hanem mitől? – Az erdélyi magyarság belső erejétől. A lassú, kitartó, türelmes, de kemény politizálástól. Ez a meghatározó tényező. Magyarország gyorsíthat vagy akár ronthat is ezen, de erdélyi magyarok nélkül ez nem fog menni. – Hosszú kihagyás után tavaly szonett- és haikukötete jelent meg. Nehéz volt írnia? – Vagy tíz éven át, amikor csak felmerült bennem, nagy szorongással gondoltam arra, tudom-e még valaha arra használni a töltőtollamat – még mindig azzal írok – amire régen, de végülis úgy tűnik, sikerült összefonnom az elszakadni látszó szálakat. Hogy milyen színvonalon, azt persze másoknak kell eldönteniük. – Költőként és esszéíróként meglehetősen kevés metaforát használ a politikai beszédeiben. Magyarország viszont egy kicsit talán el is van kényeztetve ebből a szempontból. – Szeretem a hatásos szónoklatokat, és értékelem, ha valaki politikusként kulturáltságról tesz tanúbizonyságot, ez kétségtelen, de ami engem illet, a politikában száraz, pragmatikus és nyers vagyok, sokkal inkább, mint mások – valószínűleg azért, mert versben ki tudom élni magam. – Politikai irodalmat is művelni fog? – Valamiféleképpen meg kell írnom ezt a húsz évet; itt kötelességről is szó van. Még nem tudom, milyen formában – memoár vagy más –, de el kell mondanom azt, amit erről a korról gondolok. – Kéri majd a kettős állampolgárságot? – Miniszterelnök-helyettesként nem, hiszen egy ilyen kérelem csak gyengítené a pozíciómat, és itt nem a személyes sorsomról van szó. Azután meglátom. Megmondom őszintén, hogy nálam az állampolgárság egyszerűen államiság kérdése. Minket valamikor ezelőtt több mint kilencven éve idekanyarítottak Romániához. Az állampolgárságot nem mi kértük, beleszülettünk, a másikról nem mi mondtunk le, elvették. Az állampolgárságnak számomra nincs olyan jelentősége, amelynek köze lenne a magyarságomhoz. Szimbolikus gesztusként – csak azért, hogy „magyarabb” legyek – nem fogom kérni a kettős állampolgárságot. Magyar nem ettől leszek. Nagyon őszintén: ha van valami gyakorlati fontossága a családom számára, esetleg elgondolkodom rajta. Bár ez az érvelés biztosan sokaknak nem tetszik. ______________________________________________________________________________ Tanár, költő és politikus Mérsékelt, de ravasz politikus hagyja ott a pártelnöki tisztséget – méltatták az 1951-ben Kézdivásárhelyen született Markó Béla tevékenységét a román kommentárok. Az eredetileg magyar–francia szakos tanár, költő és szerkesztő vezetésével a Romániai Magyar Demokrata Szövetség először 1996-ban került kormányra; 2000-től 2004-ig pedig kívülről támogatta Adrian Nastase szocialista kabinetjét – ez alatt az idő alatt született a széles körű anyanyelv-használati jogokat biztosító törvényi háló. Miniszterelnök-helyettes először 2004-ben lett a liberálisokkal kötött koalícióval, majd 2010-ben a Traian Basescu elnökhöz közel álló demokrata liberálisokkal szövetségben. A politikus rendelkezik a Románia Csillaga érdemrenddel is, igaz, 2004-ben a hivatalos díjátadón ezt nem vette át, mert Ion Iliescu volt elnök egyik utolsó húzásával Corneliu Vadim Tudornak, a szélsőséges Nagy-Románia Párt vezetőjének is odaítélte. nol.hu, Erdély.ma 2011. március 18.Szájtépés és szájtapasz (Határhelyzetek)A minap órákon át megütközve és döbbenten követtük a bukaresti parlamenti magyarellenes cirkuszt, azt, amint Orbán Viktor magyar kormányfő és Kövér László házelnök szavait kiforgatva, a nyilatkozatok pontos szövegének ismerete nélkül hisztérikus és hosszan tartó támadássorozattal gargarizálták újra a magyarság ellen uszító, a nacionalista román kebleket hevítő közhelytömeget, miszerint a mai magyar kormányzat Erdély román földjét akarja a székelység területi autonómiaigényének támogatásával visszarabolni. Crin Antonescu, a Nemzeti Liberális Párt sokak által dédelgetett kedvenc vezére ezúttal, nem először és nem utoljára, a C. V. Tudor nagyromániás vérmességét vette át, illetve ennek egy rafináltabb, az előbbi durva dührohamait szenvedélyes és intellektuális hazamentésnek álcázva. A posztkommunista szociáldemokratákkal társult párt józanabb hangú képviselőjének Tăriceanu volt kormányfő bizonyult, Andrei Marga kolozsvári rektor csak egy sasszéval oldalgott arrébb a magyarellenesre élesített napi vádaskodásoktól. A parlamenti hacacáré másnapján a lapokat kézbe véve megdöbbenve olvastam a híreket, hogy a bukaresti magyarjaink két tucatnyi sereglete a parlamenti magyarellenes cirkuszt megelőzően március 15-én odapászították "a magyarországi médiával való szolidaritás" jegyében a maguk leragasztott szájú tiltakozását, a fehér címlapú bukaresti újságot magasba tartva. A magam részéről már az első sorok olvasása közben elhatároztam, hogy ha ehhez a szégyenletes tánchoz a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete is társult, azonnal visszaadom a MÚRE tagsági könyvemet. Aznap egyetlen pozitív élményem, hogy ez nem következett be. Csokorba szedve a március 15-i felemelő ünnepségek élménye után történteket, az embernek káromkodni kél kedve, ha a csíkszeredai szalmabábú-égetéssel gyújt valaki tüzet, s ennek pernyéjével kormozza be a magyar—román kapcsolatokat a parlamenti és más magyarellenes hőzöngők alá lovat adva. De még ezek után is mosolyogni tudok, amikor látom az egyik bihari településjelző táblán a nemzeti színekkel leragasztott Pusztaújlak feliratot, hogy csak az Uileacu de Criş ősisége érvényesülhessen. És a magyar médiatörvény tényeinek ismeretében az a bukaresti szájflastrom is beszédes ötlet. Remélem, hogy lesznek, akik a szájtapaszt maguknak néha-néha visszaragasztják. Így, esetleg, még Brüsszelbe is, a budapesti Pilvax-közbe is eljuthatnak a hasonmásaik hívására egy magyar- és Magyarország-ellenes kedves hőzöngésre. Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. március 22.Sok hűhó nem épp semmiért!Miután az egyik csíkszeredai ünnepségen Avram Iancut jelképező (?) bábut — meggondolatlan és elítélendő módon — akasztottak fel (?), a Realitatea tévében megszólalt Corneliu Vadim Tudor is, háta mögött Avram Iancu zászlajával, ostorozta a magyar revizionizmust, amely soha, egyetlen pillanatig sem mondott le Erdélyről. S hogy ez a félelem nem csak a mahala váteszét jellemzi, bizonyította az aznap esti parlamenti cirkusz is. Az ellenzéki honatyákat a magyar miniszterelnök állítólagos irredenta kijelentései tüzelték fel, igaz, a bizalmatlansági indítvány is vesztésre állt. Ilyenkor egy valamirevaló román politikus gátlástalanul húzza elő a nacionalista kártyát, ami 21 évvel a változások után még mindég hatásos. De a hazájukat oly látványosan féltő politikusok nagy áriái újólag bizonyították azt is, hogy mennyire mélyen rögzült a román politikai gondolkodásban, pártoktól függetlenül, az Erdély állandóan vizionált elvesztése miatti, már-már paranoiás rettegés és félelem. És újra többször elhangzott a meggyalázott Avram Iancu kapcsán a 40 000 halott, noha Egyed Ákos nagy történeti művében tényszerűen bizonyította, 4000-ről van szó, de ha valami rögzül a delíriumos, történelmi emlékezetben, azt nehéz megváltoztatni... Másnapra kiderült, hogy az inkriminált részt a magyar nagykövet, Orbán Viktor üzenetét felolvasó felesége tette hozzá a szöveghez, és állítólag Petőfi versét is idézte. Bizonyos román újságírók és politikusok szerint viszont Wass Albert versét (?), és ,,a háborús bűnöst" mint ,,zsidók és románok gyilkosát" a Realitatea tévében csütörtökön egy egész kórus ostorozta. Az esetnek van néhány fontos tanulsága! Az első, Ady nevezetes sorai után száz esztendőkkel is korai a nacionalizmus alkonyáról beszélni. A térség telítve gyűlölettel, mániákus rögeszmékkel, páni félelmekkel, amelyeket nagyon könnyű felelőtlen politikusoknak, botcsinálta népszónokoknak meg is lovagolni. Egy hivatalos kormányfői üzenetet a nagykövetnek kell felolvasnia, s ha érzelmileg túlfűtötten hozzá akar fűzni valamit, ezt konkrétan jeleznie kell, hogy ehhez hasonló esetek ne fordulhassanak elő, hiszen ilyesmik mételyezik évtizedek óta a két ,,baráti" ország időnként nyugvópontra jutó kapcsolatát. Ráadásul Băsescu elnöknek egyik fontos szövetségese Orbán Viktor, akit méltatlanul rágalmaztak, s aki jelenleg, tetszik, nem tetszik, az unió soros elnöke, s nagyon sokat tehet Románia olyan nagyon vágyott schengeni csatlakozásáért. Felelőtlenül lehet locsogni (bár a politikusok lehetnének egy kicsivel visszafogottabbak!), uszítani, bábukat égetni, magyar feliratokat lefesteni, jelképeket meggyalázni könnyű, hazudni még könnyebb, de a költő szavaival élve ,,az élet él és élni akar", lehetőleg nyugodtan és nem az örökös vádaskodások nyomasztó és vészterhes légkörében. Lehet erre egyáltalán esélyünk? Bogdán László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. április 6.Az aranyosgyéresi táblaügyA jelek szerint hiába örültünk a példátlan sikernek tavaly márciusban, amikor Aranyosgyéres határában elhelyezték a háromnyelvû - román, magyar és német - helységnévtáblát. Câmpia Turzii, Aranyosgyéres, Jerischmarkt - jelezték mindmáig az Aranyos menti város nevét az arra járók számára a településjelzõk, ezeket azonban a legújabb bírósági - március 30-i -határozat szerint most el kell távolítani. Csoma Botond kolozsvári önkormányzati képviselõ, aki kollégáival együtt szívügyének tekinti az aranyosgyéresi többnyelvû településjelzõk ügyét, szomorúan jelentette be a Szövetségi Képviselõk Tanácsának (SZKT) szombati ülésén, hogy azokat most le kell szerelni. A háromnyelvû táblák kifüggesztését az utóbbi években Kolozs megyében elért egyik legnagyobb eredményként könyvelték el a kisebbségi jogok terén. Annak ellenére, hogy a város lakosságának csak nyolc százaléka magyar és a 19 tagú városi tanácsban csak ketten képviselik az RMDSZ-t - értelemszerûen a magyarságot -, 2008 decemberében sikerült elérni, hogy a település bejáratainál (kezdetben) kétnyelvû helységnévtáblákat helyeztek el. A döntést elõzmény jellegûnek tekintették, hiszen hivatkozási alapként szolgálhatott más olyan települések esetében, mint például Kolozsvár, ahol a magyarság számaránya nem éri el azt a 20 százalékos küszöböt, amely a közigazgatási törvény szerint feltétele a két-, vagy többnyelvû helységnévtáblák használatának. Az aranyosgyéresi határozat érvényre juttatása nem ment simán, ugyanis a Kolozs megyei prefektúra 2009 márciusában a közigazgatási bíróságon megtámadta azt, és elsõ fokon meg is nyerte a pert. A Kolozs megyei táblabíróság azonban 2009 novemberében jogerõsen a gyéresi önkormányzatnak adott igazat. Ennek nyomán 2010 februárjában a helyi tanács eldöntötte, hogy a román és a magyar mellé a település német nevét is kiírják. Legújabban azonban egy aranyosgyéresi magánszemély támadta meg a tanácsi határozatot - amelyrõl korábban a kolozsvári táblabíróság pozitívan döntött -, ezúttal azonban a bíróságon a gyéresi tanács szempontjából negatív ítélet született, így a magyar és a német helységnévtáblákat el kell távolítani. A döntés hivatalos indoklása egyelõre nem ismeretes, ennek közzététele a napokban várható. Egyszerre nevetséges és felháborító, hogy egy többnyelvû helységnévtábla kifüggesztése ilyen nagy problémát okozzon, hiszen ennek teljesen természetes dolognak kellene lennie. Mindentõl függetlenül az eset meglehetõsen egyértelmûen jelzi a román igazságszolgáltatásban uralkodó összevisszaságot, és egyben megkérdõjelezi a harmadik hatalom hitelességét. Hiszen lám, ugyanabban az ügyben ugyanaz az intézmény hol így, hol úgy dönt. Ilyen alapon mennyire lehet megbízni az igazságszolgáltatásban, és mi a biztosíték arra, hogy hasonló esetek nem fordulnak elõ máskor is? Hacsak nem aszerint módosítanak a korábbi ítéleteken, hogy éppen milyen szelek fújnak a belpolitikában. Ami egyáltalán nem meglepõ, hiszen számos eset visszaigazolta már a politikum és az igazságszolgáltatás összefonódását. Nagy a valószínûsége annak, hogy az aranyosgyéresi táblaügyben hozott újabb döntés sem mentes a napi politika alakulásától, és jó lenne nem gondolni arra, hogy az utóbbi idõben felerõsödõ nacionalista retorika az igazságszolgáltatás berkeit is áthatja. A magyarellenes diskurzus felerõsödését igazolja az a tény is, hogy csupán egy szavazaton múlott a magyarországi politikusok március 15-i kijelentéseit elítélõ, a képviselõház külügyi bizottsága által megszavazott nyilatkozat elfogadása az alsóház plénumán. Ezeket az aggályokat támasztja alá a héten nyilvánosságra hozott CURS-felmérés is, amely szerint a Nagy-Románia Párt (PRM) legújabban ötszázalékos népszerûséget tudhat magáénak, tehát a C. V. Tudor vezette szélsõséges alakulat - ideológiájával együtt - a parlamentbe való visszajutás küszöbén áll. Az aranyosgyéresi eset mindenképpen visszalépést jelent a nemzetiségi jogok érvényre jutása terén. Csoma Botond szerint a gyéresihez hasonló helyzeteket a közigazgatási törvény módosításával lehetne megelõzni, vagyis azzal, hogy a jogszabályban egyértelmûen rögzítsék: a helyi tanácsok (önkormányzatok) azokban a helységekben is dönthessenek a két-, vagy többnyelvû településjelzõk használatáról, ahol valamely nemzeti közösség aránya nem éri el a 20 százalékot. Hogy sikerül-e ezt a javaslatot keresztülvinni a parlamentben, nos, minden kétséget kizáróan: ez is politikai akaraton múlik. PAPP ANNAMÁRIA Szabadság (Kolozsvár) 2011. május 3.Közép-Európa népeihez: Legyünk együtt nagyok!Surján László magyarországi EP-képviselõ (FIDESZ) kizárólag a civil társadalmak bevonásával és a politika kizárásával szándékszik megvalósítani két éve megálmodott programját, amelynek lényege a Kárpát-medencei Megbékélés Mozgalom létrehozása. Ennek egyik láncszemeként szombat délután Kolozsváron, a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében, jeles közéleti személyiségek részvételével, nyilvános magyar-román kerekasztal-beszélgetést tartottak. A kezdeményezés alapeszméje, hogy földrészünknek ezen a részén 50 millióan élünk múltból örökölt sebeinkkel, amelyek feltépésével csak szenvedést okozunk, de ezek gyógyíthatók, ha nem az egymással való leszámolást, hanem az együttmûködést, a közös érdekeket tekintjük feladatunknak. A mozgalom kiszélesítésére aláírásgyûjtés folyik. Surján László szerint a német-francia vagy az olasz-osztrák viszony rendezésének példáin kell okulnunk, különben Európa peremvidékére sodródunk. A politikus felidézte 2009. június 4-ét, a magyar szempontból trianoni gyásznapi évfordulót, amikor elhatározta, hogy siránkozás, igazságkeresés helyett inkább a megbékélést fogja keresni. A Kárpát-medencei Megbékélés Mozgalomnak a Chartáját eddig több mint ezerhatszázan írták alá, ami jelzi, hogy a különféle gyökerekbõl lehet közös együttmûködést megcélozni. A délvidéki találkozójukon jelmondatuk is megszületett: Legyünk együtt nagyok! A politikát távol tartják maguktól, mert az csak elrontaná álmaikat. Honlapjukon (www.chartaxxi.eu) aláírásokat gyûjtenek a mozgalom kiszélesítése érdekében. Funar és Csurka biztosan nem fogják aláírni, de számítunk a nagy tömegek támogatására - mondotta Surján. Smaranda Enache közismert polgárjogi harcos, a Pro Europa Liga elnöke arra emlékeztetett, hogy mindkét ország - Magyarország és Románia - önként vállalta az EU-tagságot, ezért tudniuk kell alkalmazkodni, mellõzve a sovinizmust vagy vallási fundamentalizmust. A megbékéléshez jóakarat és szimpátia szükséges, politikailag pedig a szélsõséges erõk (Jobbik, Noua Dreaptã) ellen kell fellépni - vélekedik. Lucian Nãstasã történész, kisebbségkutató a közös történelem kölcsönös elfogadását tartja fontosnak, a sokáig önálló államként élt Erdélyt pedig amolyan román-magyar laboratóriumnak tekinti, amelyben mindkét fél múltjában akadnak pozitív és negatív élmények, amelyeket el kell tudni ismerni. Marius Tabacu, a Kolozsvári Transilvania Filharmónia igazgatója egymás jobb megismerése mellett tette le a garast, és a megbékélés helyett inkább a megértés fogalmát szorgalmazza. Beke Mihály író az õszinte párbeszédet sürgette, amelyhez a civil társadalom hitének kell társulnia, és arra emlékeztetett, hogy annak idején a német-francia megbékélést is gazdasági érdek, a vas- és szénfeldolgozás igénye siettette. Ovidiu Pecican történész, esszéíró szerint nem a C. V. Tudor és Gigi Becali kaliberû EP-honatyák viselkedésére kell figyelnünk, hanem a közös jövõbe kell elõre tekintenünk, és ehhez egymás jobb megismerése szükséges. A konferenciát Sebestyén Márta népdalénekes rövid mûsora színezte. Szabadság (Kolozsvár) 2011. május 10.Vadim követõiSokan fellélegeztek, amikor a legutóbbi, 2008-ban rendezett parlamenti választások nyomán a Nagy-Románia Párt kihullt a bukaresti törvényhozásból. Többen úgy vélekedtek, hogy C. V. Tudor szélsõséges alakulatával együtt a választópolgárok az intoleranciát, a szélsõségességet, a sovinizmust is kipenderítették a parlament falai közül, ahol a néptribün és csatlósai akár a szónoki emelvényrõl is hódolhattak legfõbb szenvedélyüknek, a magyarok gyalázkodásának. Nos, az öröm korainak bizonyult: a választások óta eltelt idõszak során számtalanszor bebizonyosodott, hogy a törvényhozásban helyet foglaló román képviselõk és szenátorok között szép számban akadnak, akik idegengyûlöletüknél, kisebbségellenességüknél fogva akár nagyromániás frakcióba is tömörülhetnének. (Elég, ha csak a liberálisoknak és a szociáldemokratáknak a magyarországi politikusok márciusi 15-i nyilatkozataival kapcsolatos hõzöngésére emlékszünk vissza.) Akad ugyanakkor egy zsebpárt, amelyet mindig egy nagyobb alakulat cipelt be a hátán a parlamentbe, és amely a magyargyûlölet tekintetében teljes mértékben átvette a PRM szerepét. Mivel népszerûségét sehogy se képes egy százalék fölé tornásznia, a humanistából konzervatívvá vedlett, a bizonyítottan szekus múlttal rendelkezõ Dan Voiculescu médiamogul, szenátusi alelnök irányította PC rendre azáltal próbál ismertségre szert tenni, hogy a magyarveszéllyel riogat. �?kesen bizonyítja ezt az alakulat alelnökének a sztálini idõkre emlékeztetõ eszmefuttatása, miszerint Romániában nem kellene létezzenek etnikai pártok, mivel szerinte a magyar politikai szervezetek veszélyeztetik a román állam alkotmányos berendezkedését. Bogdan Diaconu úgy véli, a kisebbségeknek legfeljebb civil szervezetekben, alapítványokban a helyük. Miközben a Cotroceni-palotából a minap eltávolított Sebastian Lãzãroiu államfõi tanácsos még csak az etnikai pártok létjogosultságát kérdõjelezte meg, Diaconu gyakorlatilag alapvetõ emberi-állampolgári szabadságjogot, a társadalmi szervezetek létrehozására és mûködtetésére vonatkozó egyesülési jogot vonná meg a nemzeti kisebbségektõl. Csak azért, mert nem tartoznak a többségi nemzethez. A PC politikusa vélhetõen úgy fokozná a jogfosztást, hogy az általa viperáknak nevezett magyarokat rezervátumokba zárná, ahol megtanulhatnák, mit jelent jó román állampolgárnak lenni. �?s Vadim jubilál. Rostás Szabolcs Krónika (Kolozsvár) 2011. május 11.Magyar-magyar iszony, vagy közös fellépésA cím nem elírás, nem véletlenül írtam magyar-magyar viszony helyett magyar-magyar iszonyt. Az ijesztgetésnek, félelemkeltésnek is minõsíthetõ kifejezést azért használom, mert az új politikai helyzetben, amennyiben a három romániai magyar párt, az RMDSZ, az MPP és most bejegyzési procedúra labirintusában bolyongó EMNP képtelen lesz már a jövõ évi helyhatósági választásokon közös jelölteket állítani, és egységesen ezekre szavazni, iszonyatos veszteséget könyvelhetnek el valamennyien. A félre- és mellébeszélések helyett próbáljuk elõbb szemügyre venni azokat a belsõ folyamatokat, amelyek a hazai magyar politikai életben, a politikai preferenciák világában bekövetkeztek, és felerõsödésük máris valóság, társadalmi térnyerésük pedig a továbbiakban elõre borítékolható. A romániai magyar közélet a két évtizeddel ezelõtti (89-90-es fordulat utáni) állapothoz képest szétesett, szétforgácsolódott, és majdnem általánosnak minõsíthetõ kiábrándultságba és közönybe süllyedt. Ezt a folyamatot a magyarság közképviseletének veszélyeztetettsége felõl nézvést jól illusztrálja a magyarok választási kedvének lekonyuló grafikai görbéje. Az okok firtatása helyett most csupán jelezzük, hogy az RMDSZ és az MPP kölcsönös és személyekre is szabott lejáratása megtette hatását. Helyben és országos, illetve erdélyi szinten egyaránt. A kölcsönös önkormányzati betartások és kakaskodások a ritka kivételektõl eltekintve a közképviselet minõségét rontják, és a közjó érvényesülését akadályozzák. Ez az erdélyi és a Kárpát-medencei politikai légköri magasságokban is uralkodó folyamat a helyi politikai élet alakulásának, illetve romlásának fõ oka. A helyzet eldurvulását és elmérgesedését érzékeltetik az internetes és a papíralapú kiadványok álneves kommentárjai, amelyek a vádaskodás, a szitkozódás és a fenyegetõ átkozódás szintjére süllyesztették a véleményformálást. E negatív folyamatok következménye az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, majd a Tõkés-féle párt, azaz az Erdélyi Magyar Néppárt létrehozásának szándéka és megvalósult ténye. �?s hogy a mellé- és félrebeszéléseknek elejét vegyük, egyik legutóbbi Tõkés-interjú alapján szögezzük le a következõket: - Már a jövõ nyári önkormányzati választásokra együttmûködést javasol az erdélyi magyar politikai szervezeteknek Tõkés László, elõválasztásokat kezdeményezve a romániai magyarság körében, és az így kialakult sorrend alapján valamennyi párt már a helyhatósági megmérettetésen közös listát állítana - olvashatjuk a Krónikának adott interjúban. Eme újfajta összefogás nélkül sem autonómia, sem magyar jövõ nem képzelhetõ el Erdélyben - állapítja meg Tõkés László. - Az EMNT választási koalíciót, azaz közös jelöltállítást javasol a helyhatósági választásokra és a parlamenti képviselõk jelölésére is. Ebben máris partnere a Székely Nemzeti Tanács. Ellenzõje Szász Jenõ személyében az MPP, amely az RMDSZ ellen szövetkezne az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal és a Székely Nemzeti Tanáccsal. Szász Jenõ szerint a romániai magyarság 80 százaléka nem akar új pártot. Sértés ne essék, de a politikai környezet ismeretében ez légbõl kapottnak tûnik, mondhatott volna kilencven százalékot is. - A közös jelöltállítás kérdését, egyelõre, mellékvágányra tolja az RMDSZ csúcsvezetése is. Ennek nem csak a rivális Tõkés-párt megjelenése az oka, hanem a magyarországi nemzetpolitikában bekövetkezett markáns stratégiai változás is. Az RMDSZ-nek, kétségtelen, erdélyi szinten kiépült szervezeti hálózata van. A helyi önkormányzati képviselõk, a polgármesterek többsége az RMDSZ színeit képviseli. A mögöttük lévõ, õket támogató tömegbázis viszont fellazult, elbizonytalanodott, kiábrándult. Az összefogás szükségessége maradéktalanul a szórványban érvényesül, ahol elképzelhetetlen a tanácsi, adott esetben polgármesteri képviselet megszerzése. - Az RMDSZ csúcsvezetése egyelõre sérelmi politizálást gyakorol. Ebben minden egymáshoz közeledést ellehetetlenítenek egyes - manipulálható - politikusi, és fõleg újságírói túllihegések. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök ellenzi ugyan az új párt létrehozását, de ennek bejegyzését nem próbálja megóvni, ami realitásérzékre vall, hisz ezzel csak tovább rontaná az RMDSZ közösségi megítélését. Az RMDSZ sérelmi politizálására érdemes kitérni, mert ez a magyar-magyar kapcsolatok végzetes megromlásához vezethet. Az RMDSZ politikai monopolhelyzetének elvesztését bizonyos újságírói reagálások ellenségeskedéssé torzítják, az anyaországban Gyurcsány és a szellemében tovább élõ SZDSZ Orbán-ellenes indulatait plántálják át Erdélybe, negatív minõsítési kampányukban már-már Jan Slotát, C. V. Tudort is túlharsogják. A magyar nemzetpolitika gyökeres átalakulása erdélyi kivetítõdésének elsõ jele az RMDSZ kiépült, tehát meglévõ struktúrájának mellõzése volt, amikor a könnyített eljárású állampolgári honosítás hatalmas munkájának elvégzésére az RMDSZ-tõl független hálózatot hozott létre, s kialakította a demokrácia központok ernyõjét. Az RMDSZ és az MPP is ragaszkodott a honosítás lebonyolításában való részvételhez, saját szolgálatait is felajánlotta, és hellyel-közzel gyakorolta is, jól érzékelve, hogy a demokrácia központok hálózatának kiépítése az EMNT malmára hajt üdítõen friss vizet, hisz a Gyurcsány-garnitúra nemzetrészeket magyarságból kitagadó üzelmei a határon túli magyarok körében általános ellenérzést váltottak ki. Erre gyógyír a könnyített visszahonosítás. Ezt a lépést követte az ugyancsak az RMDSZ struktúrájához tartozó státusirodák megszüntetése. Ezeknek a gyakorlati szerepük egykori küldetésük teljesítése után, az igények csökkenésének arányában beszûkült, de megszüntetésük újabb jele volt az RMDSZ-monopólium csorbulásának. A monopolhelyzet leépítésének legátfogóbb intézkedése az iskolai támogatások lebonyolításának és folyósításának a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség hatáskörébe való visszautalása volt. Hangsúlyozom a visszautalást, amirõl a hazai kommentálók gyakran megfeledkeznek, mert eredetileg ez a feladatkör az elsõ Orbán-kormány idején az RMPSZ hatáskörébe tartozott, s a Medgyessy-Gyurcsány-éra húzta ki a külhoni magyarok eme szimpátia-szõnyegét a civil szervezet alól. A támogatások folyósítása Kárpát-medence-szerte mintegy egymillió-hatszázezer óvodást, iskolást és egyetemistát érint. Az egyébként jól mûködõ Iskola Alapítvány - elnöke éppen Kelemen Hunor - mellõzése ezért a legfájdalmasabban érinti az RMDSZ-vezetést. Mindezt úgy is lehet minõsíteni, mint valami törlesztést a magyar kormányzat részérõl az RMDSZ-körökben máig is hangoztatott, a magyarországi politikai pártokkal való egyenlõ távolságtartás doktrínája miatt, amely, mondjuk ki: az erdélyi magyar fülnek nyilallóan fájdalmas, ha a Gyurcsány-éra nemzetrészeket kirekesztõ manõvereire gondolunk. A magyar kormányzat nem tesz egyebet, mint maga is alkalmazza a pártokkal való kapcsolattartásban az egyenlõ távolságtartást civil szervezetekre alapoz, s ezzel az RMDSZ monopolhelyzetét szûkíti. Egyébként szögezzük le: minden ellenkezõ híresztelés ellenére Tõkés László fontosnak tartja az erõs parlamenti képviseletet, mindazokkal szemben, akik ezt valami ezoterikus mellénybe gombolkozva fölöslegesnek és inkább ártalmasnak, mint hasznosnak mondják. A képviselet biztosítását viszont a három párt és az EMNT összefogásában, közös jelöltállításban látja minden idõkben. Az RMDSZ-nek pedig, tetszik, nem tetszik, a múltbéli sérelmek ellenére - ez egyébként mindkét féllel megesett - meg kell állapodnia az együttmûködésben. Ez a kapu minden más elõjelû nyilatkozat ellenére nyitva áll. �?s precedensként nagy nyomatékkal esik latba a sikeres EP-választás. Csak a pártok közötti viszonyrendszer újragondolása biztosíthatja a parlamenti képviselet, az autonómiateremtés sikerét, és nem a tömeg felhajtóereje nélküli hõzöngés, autonómiát papolás. Az elõválasztások idején a jobbító szándék és ennek megvalósítási képessége álljon versenybe, s a gyõztes mindent vigyen minden párt egységesen adja rá a voksát. A jelenlegi magyar kormányzat és az európai képviselet számunkra kegyelmi idõszakot biztosított, most kell élnünk ezzel a lehetõséggel, s akkor a pártok közötti viszony nem válik iszonnyá. Sylvester Lajos H 2011. szeptember 7.Kit akarnak itt felszámolni?Bekapcsolom a tévét, hallgatom, nézem Corneliu Vadim Tudor és eszmetársai újabb hőbörgéseit Székelyföldről, amelyről mint ősi román földről papolnak. Az elszánt "vitézek" épp a románság felszámolásáról adnak hírt, riogatják az ország jobb sorsra érdemes lakosságát. Úgy tűnik, hogy az agresszív magyar nacionalizmus miatt a székelyföldi román kisebbség megtűrt "elemmé" vált "ősei földjén". Ezt hallhatja, láthatja az elképedt tévénéző, hazafiságtól duzzadó keblű, elkeseredett román honfitársunk. Mindezt teátrális, szörnyű mimika kíséretében, indulatokkal felkorbácsolt hadonászással, kellő hangorgánummal hozzák a tudtára! Vadimék újabb sérelmei Vadim Tudor és hasonszőrű társai legújabb felfedezése szerint a Kovászna megyei rendőrség címere egy magyar kezet és egy átszúrt román szívet ábrázol. A 2009-es kormányrendelet alapján készült címer megalkotására, amint a megyei rendőrség szóvivője, Buzsi Andrea is elmondta, egy bukaresti heraldikust, Ştefan-Laurenţiu Szemkovicsot kérték fel. A szakember a megyei címerből vette át az átszúrt szívet tartó páncélos kart. A rendőrség címerét mind az országos heraldikai bizottság, mind a belügyminisztérium jóváhagyta. E címer 2011 júliusában vált hivatalossá, amikor megjelent a Hivatalos Közlönyben. A kifogásolt, kardot tartó páncélos kar az itt élő lakosság határvédő hősiességét szimbolizálja, míg a szív nemcsak az áldozatkészséget, de a szülőföld szeretetét is. Mivel e szimbólumok a székely nemzet legrégibb címerének jelképei, így a 600–700 éves címerjelképek nem gyalázhatják a helyi románokat. Ezt már azért sem tehetik, mert az első román csoportok sokkal később jelentek meg Székelyföld területén. Mindazok, akik a helyi román közösség elleni merényletről beszélnek, megnyugodhatnak. Sepsiszentgyörgyön az első két román család oklevelekben való első említése 1614-ből származik. A székely nemzet említett címerét már 1438-ban új címerrel cserélték fel, így ennek is immár 573 éve! Tehát e szimbólumok – a XIV. és a XV. században – nem sérthettek egy olyan lakosságot, amely nem e tájak lakója! Ezt azért kellett leírnom, mert az említett címer elfogadása ellen több hazafias szellemiségű román szervezet tiltakozott. Ők úgy vélik: e jelképek a helyi román közösséggel szembeni intolerancia jelképei. Nem, uraim: ezek a legrégibb székely címer szimbólumai! Kétnyelvűségért ötezer lejes büntetés Olvasom, hogy dr. Szász János főorvost – a dicsőszentmártoni kórház igazgatóját – 5000 lejes büntetés kifizetésére kényszeríthetik, mert kétnyelvű tábla hirdeti a kórház nevét. Ilyen aljasság, mármint kétnyelvű táblát kitenni egy kórház falára a huszonegyedik század Európájában, valóban vérlázító, tűrhetetlen! E demokráciát gyalázó tett nemcsak arcátlanság, de kimeríti a szelíd, a béketűrő román nacionalizmus toleranciájának tele kosarát is! Ilyen bűnt elkövetni az "ősi román földön"! Nem csoda, ha ily nagy összegű büntetést helyeztek kilátásba! E főbenjáró szemtelenséget, gyalázatos fondorlatot, provokációt csakis komoly büntetéssel lehet helyére tenni! Muszáj gyökereiben meggátolni a békés együttélést, a tiszta egynyelvűséget zavaró akciót. Időben kell dobbantani! Ha nem teszik, soha nem lehet tudni, elkanászosodnak ezek a magyarok, és holnapután már egész Erdélyben követelni fogják a magyar nyelv hivatalossá tételét! Ha a magyar lakosság számaránya Dicsőszentmártonban húsz százalék alá esett, tessék tudomásul venni, nincs helye a magyar szónak! Nincs apelláta! Az ítélet jogerős. A román törvényeket tiszteletben kell tartani! Kit érdekel olyan apróság, hogy Dicsőszentmárton, akárcsak Erdély legtöbb városa, magyar többségű volt? Kit érdekel az, hogy 1910-ben a románság aránya alig 21 százalékot tett ki! A lényeg az, hogy most túlhaladja a 80-at. Bár mindez a 91 éves toleráns román uralomnak, a masszív betelepítésnek, az etnikai arányok erőszakos megváltoztatásának köszönhető, az már nem érdekes! Az csak természetes, hogy a kisebbség nyelve is másodrangú! Teljesen lényegtelen, említésre sem méltó, hogy a helyi magyarság nem kérte a tömeges román betelepítést az ősei által alapított városba, nem kívánta a kisebbségi sorsot. A törvény, az törvény! Hófehérke helyett Fluieraşul fermecat Arany János szülővárosában, Nagyszalontán, a Bocskai István fejedelmünk által letelepített hajdú utódoknak az óvodaközpont Hófehérke nevétől kell búcsúzniuk. Helyette nagylelkűen kárpótolták őket, megkapták, akár akarták, akár nem, a varázslatos furulyahangra emlékeztető Fluieraşul fermecat nevet. Mindezt egy olyan óvodában, ahol a 18 csoportból 11 magyar. Az csak természetes, hogy egy kalap alatt eltávolították a korábbi kétnyelvű óvodatáblát is. A mesegyűjtő Arany László nevet óhajtó magyar szülők csak az óhajjal, a sóhajjal maradtak, mivel hiába vannak többségben, ők másodrangú állampolgárok, akár bevallják, akár nem. Ők olyanok, akiket meg lehet félemlíteni, mert nem az uralkodó nemzet tagjai! Ők csak megtűrtek a saját szülőföldjükön, amelyért elődeik annyi véráldozatot hoztak. Még hogy Arany János városában Arany Lászlóról óvodát nevezzenek el! Ugyan már! Még mit nem! Hisz a közmondás is azt mondja, nem minden arany, ami fénylik. Diszkrimináció ellen tüntetnek 1941-ben az alig 3,9 százalékarányban románok által is lakott hajdani Székelyvásárhelyen, az 1616-ban Marosvásárhely névre keresztelt magyar királyi jogállású városban, ahol az 1948-as tanügyi reform után létrehozták a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemtől független Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetet, ma is dühöng a csodálatos tolerancia! Itt a hatvanas évek derekáig (jórészt) magyar orvosképzés folyt, majd fokozatosan beindult a magyar egyetem elrománosítása. Az intézet 1991-ben vette fel a mai büszke nevet: a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem megnevezést. Az egyetemen az egyetemesség egyre inkább csak a román etnikumhoz tartozókat jelenti. Jó példa arra, hogy miként lehet fokozatosan visszaszorítani, törpe kisebbséggé, megtűrtté tenni a magyar többséget! Immár több hete zajlik a békés tüntetés azért, hogy a hajdani magyar egyetem keretében – a diszkrimináció megszüntetésére – engedélyezzék az önálló magyar tagozatok létrehozását. Tonk Márton, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karának dékánja szerint évente mintegy nyolcezerre tehető a Romániában magyarul érettségiző diákok száma. Ezek egynegyede anyanyelvén, másik negyede román nyelven tanul tovább. Ez a magyar állami egyetem hiányával (is) magyarázható! Jó lenne, ha a magyar adófizető pénzéből jutna az önálló állami magyar egyetemre is. Azonban lehetséges az is, hogy e sorok írója túlzásba esett. Mindazoknak, akik a nagy tolerancia szellemében nem teszik lehetővé egy másfél milliós magyar közösségnek az önálló magyar állami egyetemhez való jogát, igazuk lehet! Báthory István erdélyi vajda, később a lengyelek (egyik) legjelentősebb királya és erdélyi fejedelem 430 évvel ezelőtt, 1581-ben tévedésből alapított egyetemi képzést Kolozsváron, akarám mondani, a Ceauşescu által elkeresztelt Cluj-Napocán. Ez utóbbi megnevezést a román "barátaim" nagy bánatára azért nem használhatom, mert a jelzett korban e várost felerészt magyarok és felerészt szászok lakták. Annak ellenére, hogy az egykori kolozsvári bíró, Gheorghe Funar szerint a románság tízezer éves múltra tekint vissza, a kincses városban 1941-ben a románság számaránya mindössze 8,9 százalék volt. Ennek ellenére az 1871-ben alapított Ferenc József Tudományegyetemet az új, a toleráns hatalom jóval a trianoni békediktátum előtt, már 1919-ben felszámolta! Az 1947-es párizsi békedöntés pozitív befolyásolására 1945-ben megalapították a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemet. Ez azonban még tacskó korában, alig tizennégy éves létezés után kimúlt. Megszűnt az önállósága! Miután a párizsi békediktátum Észak-Erdély magyar többségű területeit Romániához csatolta, megkezdték a magyarság intézményeinek szétverését. 1959-ben a Bolyait olvasztották be a ma is működő Babeş–Bolyai Tudományegyetembe. Eredménye: ma Romániában a magyar egyetemista diákok fele nem tanul anyanyelvén. Kinek a nyelvét akarják eltüntetni? Immár a saját bőrünkön tapasztalhatjuk, hogy a magyarnyelv-használat visszaszorítása elleni küzdelem már Sepsiszentgyörgyön is hatalmas energiát emészt fel. Büszkén használhatjuk az önkormányzat szót, de még egy utcanévről szóló helyi döntést is törvényszék semmisíthet meg, ha az magyar! Oda jutottunk, hogy Sepsiszentgyörgyön olyan "polgártársaink" élnek, akik a békés együttélés megteremtése érdekében bűnvádi feljelentéseket tesznek, ha a magyar nyelv ellen kell fellépni! Gondoljunk csak arra, hogy a megyei könyvtár igazgatójának kinevezése immár negyedik éve törvényszéki ügy. Nem csoda! Hogyan képzelte el a megyei tanács azt, hogy egy 85 százalékban magyar intézmény élére olyan személyt nevezzen ki, aki ismeri a helyi lakosság nyelvét?! Helyesebben: hogy merték a poszt elnyerésének feltételéül a magyar nyelv ismeretét szabni?! Egyértelmű, a román nyelvi hegemónia megszállottjai nehezen viselik el az egyenrangúság gondolatát. Már most másodrangúként szeretnének kezelni bennünket azok, akiknek elődei az elmúlt évtizedekben érkeztek e tájakra. Kérdem én: ki kit számol fel? Kinek a történelmét, nyelvét akarják eltüntetni? Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. november 5.Kép/tárTévé-néző. Három életkép Borboly és Árus. Két székely politikus. Mondja a magáét egyik is, másik is. Okosan, határozottan, tapasztalt tisztségviselőhöz illően. Egyikük a Hargita megyei tanács elnöke, másikuk e tanács tagja. Az elnök az RMDSZ színeiben politizál, a tanácstag az MPP híve. Gyakorlottan, civilizáltan mondanak egymásnak ellent a tévékamerák előtt (Heti Hírmondó, Duna TV, 2011. október 30.). A tényállásról annyit: Borboly kivitette az ülésteremből Árust azon a címen, hogy közbeszólásaival akadályozza az ülés normális menetét. Árus szerint elvi ellentétről van szó köztük, az elnök ugyanis olyan javaslatot terjesztett elő elfogadásra, amelyhez hasonlót nem volt hajlandó napirendre tűzni, amikor azt az ő pártja nyújtotta be. Demokrácia. Lehet, hogy egyiküknek igaza van, másikuknak nincs. Az sem zárható ki, hogy egyformán mellébeszélnek. Demokrácia. Vagy arra használják, hogy az ellenféllel kibabráljanak – csakis a szabályok betartásával, csakis kénytelenségből, csakis a legnagyobb sajnálattal –, vagy arra, amit bevett kifejezéssel úgy nevezünk: a köz haszna, a közjó. Fontos dolog a demokrácia. Nála már csak egy dolog fontosabb: megtanulni, hogy mire való, és mire nem. Évtizedeken át úgy tudtuk: minden bajunk oka, összes sérelmünk forrása az, hogy velünk szemben nem alkalmazza a többség a demokrácia szabályait. Ennek már vége – legalábbis ott, a magyar többségű megyékben. Siralmas látvány az a Székelyföld (vagy egyik megyéje, egyik testülete), amely ezt a sportot űzi demokrácia címén. * Az esti tévé-beszélgetések gyakran forognak Traian Băsescu köztársasági elnök személye körül. Ezúttal (Antena3, október 31.) a téma a szokásosnál is „zaftosabb”. Valójában két „botrányról” esik szó. Az egyik: Piteşti városában kiállítottak egy festményt, amely őt és E. U. asszonyt, a turisztikai minisztert ábrázolja Ádám és Éva képében, vagyis meztelenül, középen a kígyóval, a férfi szemmel láthatóan áldott állapotban van. Szatíra vagy hecc? Ilyen időket élünk. A másik téma a szombati, nagyszebeni esemény, a 19. századi erdélyi román főpap, Andrei Şaguna szentté avatása, amelyen jelen volt, szólt is az egybegyűltekhez a köztársasági elnök. Egy videofelvétel a főpapok társaságában mutatja, amint éppen hahotára fakad az ünnepélyes arcok gyűrűjében. A tévé-beszélgetés részvevői sorra megütközésüknek adnak hangot a tiszteletlen viselkedés kapcsán. Az esti műsor főszereplője Corneliu Vadim Tudor, a Nagy-Románia Párt elnöke, euro-parlamenti képviselő. Ő teszi szóvá, hogy az alkalomra készült festmény reprodukcióján Şaguna palástja nem aranysárga, ahogyan kellene, hanem narancs-színű (a kormányzó párt színe!), és ő keveredik ennek kapcsán heves vitába az egyházi főhivatal szóvivőjével, aki váltig erősíti, hogy a palást igenis aranysárga. Ugyancsak CVT emel kifogást az ellen, hogy a nagyszebeni katedrálisban elnöki testőrök és titkosrendőrök tucatjait lehetett látni. A szerinte eltúlzott elnöki részvételről azt a magyarázatot terjeszti elő, hogy nemrégiben megegyezés született az ortodox egyház vezetői és az elnöki hivatal között: az egyház a kormányzó párt mellé áll a jövő évi választásokon, ennek fejében számíthat a hatalmas kiadásokkal járó építkezés, „a nemzet katedrálisa” állami támogatására. Kellemetlen érzés látni, hogy bő húsz évvel a rendszerváltás után még mindig a szélsőjobboldal karnagya vezényli az „igazmondó hazafiak” kórusát Romániában. Lázít és szórakoztat – gyakran útszéli hangon. Ordibál vagy humorizál, ahogy a helyzet kívánja. „A túlvilágon majd kettőnket ellentétes irányba terelnek” – mondja annak kapcsán, hogy nem ebédelt együtt az elnökkel. Estéről-estére nagy hírcsatornák beszélgető-műsorai botrányba hempergetve tálalják fel az országot nézőiknek. * A közszolgálati televízió esti műsorának vendége Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke (TVR1, október 31.). Sorra zongorázzák a fontos aktuális témákat: költségvetés, korrupció-ellenes politika, közös kormányzás, stb. Tömör, egyenes válaszok. Beszédének pergő ritmusa is azt jelzi, hogy tudja: a kamerák előtt sietni kell, előnyös a fesztelen, határozott megszólalás. Jó románsággal formált mondatok. A bennünket érintő kérdésekre nem ad ugyan kitérő válaszokat, de nem feszít, nem élez. Elfogadja-e a parlament a régóta vajúdó kisebbségi törvényt? Igen, ha az egyeztetések sikerrel járnak. A sietségnél fontosabb a végső eredmény. Veszélybe kerülhet-e az RMDSZ az új párt-alakulással? Nem lehet előre megmondani. Méltányolom a bölcs higgadtságot, de hiányolom, hogy említést sem tesz arról: együttműködésben is lehet gondolkodni. Talán később? Horváth Andor Szabadság (Kolozsvár) 2011. november 16.ANL-s lakásba költözhetett a kommunista rezsimet kiszolgáló Hajdu GyőzőIsmét állami ingyenlakáshoz jutott a Marosvásárhelyre visszaköltözött Hajdu Győző Victor. A kommunista diktatúra egyik leghűségesebb kiszolgálója és felesége, miután hosszas pereskedés után kénytelenek voltak elhagyni a belvárosi, szintén ingyen kapott emeletes házat, az önkormányzat jóvoltából a Belvedere lakónegyedben, az Országos Lakásügynökség (ANL) által épített tömbházak egyikében jutottak egy kétszobás lakáshoz. Rajtuk kívül szinte csak 35 évesnél fiatalabbak vehették át tegnap boldogan első lakásuk kulcsát, akik már évek óta erre a pillanatra vártak. Hála Floreának. Hajdu Győző és felesége a marosvásárhelyi elöljáró jóvoltából jutott ingyenes lakáshoz A 82 éves nomenklaturista és nyugalmazott színésznő felesége, Ádám Erzsébet vegyes érzelmekkel lépték át új lakásuk küszöbét. Hajdu köszönetét fejezte ki Dorin Florea városvezetőnek, amiért végre valamilyen módon megoldotta lakásügyét, lapunknak viszont arról panaszkodott, hogy kettőjük számára elég szűkösnek bizonyul a mindössze két szoba, ahova nem zsúfolhatják be az összes bútordarabjukat és másfél ezer kötetes könyvállományukat. „Hogy férjünk ide, öt szobából kettőbe?” – fakadt ki az öröm és üröm határán álló idős házaspár. Nyolc évvel ezelőtt, amikor a Krónika felvetette Ádám Erzsébetnek, hogy mi történne abban az esetben, ha a visszaszolgáltatásra váró emeletes ház helyett esetleg tömbházat kapnának, a színésznő teljesen kifakadt. „Hogy mi tömbházba költözzünk, és mindenki rajtunk röhögjön? Soha! Inkább elmegyünk az országból. Meggyőződésem, hogy ez is a cél, hogy minket elűzzenek” – nyilatkozta lapunknak Ádám Erzsébet 2003-ban. Ugyanakkor mondta el, hogy ő és férje többet tett a magyar és román kultúráért, mint bármelyik más kollégájuk. „Én kitüntetett színész voltam, aki Amerikában is fellépett. Nem tehetik ezt velünk... Ha minket megpróbálnak kirakni a házból, leromboljuk azt” – fenyegetőzött nyolc évvel ezelőtt Ádám Erzsébet. Fodor Imre keresztbe tett A pártaktivista és felesége azok után szorul ANL-s tömbházlakásra, miután kénytelenek elhagyni a jogos tulajdonosának visszaszolgáltatott, Vársétány 33. szám alatti emeletes házat. Hajduék 1978-ban költöztek a város legszebb részének számító, akkori Május 1. sétányra. A ház egykori tulajdonosa, Gyöngyösi Ferenc és felesége, Hajdu hathatós segítségével, rekordidő alatt megkapta az amúgy nagyon nehezen beszerezhető magyarországi végleges kitelepedési engedélyt. Az Igaz Szó egykori főszerkesztőjének, Hajdu Győzőnek érdekében állt az ismeretlen családon segíteni, hisz a lakás megüresedése révén feleségével és annak családjával beköltözhetett az államosított emeletes ingatlanba. A rendszer ‘89-es bukása után az egykori pártnomenklaturista számos alkalommal kérvényezte az államosított lakás megvásárlását, ám a város akkori polgármestere, Fodor Imre nemet mondott az eladásra. A ’90 utáni törvények értelmében a bérlő potom áron juthatott az általa lakott ingatlanhoz. A városvezető a román nacionalista sajtóban megjelentetett gyalázkodások és a sorozatos feljelentések után sem változtatott álláspontján. Fodort az sem keserítette el, hogy évekkel ezelőtt, éppen a Krónikának nyilatkozva, Ádám Erzsébet gazembernek nevezte őt. Időközben a jogos tulajdonos pert indított ingatlanja visszaszerzése érdekében. Miután visszakapta belvárosi házát, Gyöngyösi továbbadta a Fancsali családnak. Az új tulajdonos nyomban felszólította Hajduékat, hogy hagyják el a házat, de ők a mai napig nem engedelmeskedtek. „Nekünk járt volna az a ház, amit annak idején megvehettünk volna, a megyei tanács bele is egyezett, csak Fodor Imre tett keresztbe. Addig húzta-nyúzta az időt, amíg visszakerült Gyöngyösi tulajdonába. Akkor megmondtam, amíg az állam nem biztosít nekünk megfelelő lakást, nem hagyjuk el a házat. Fancsali nem kötött velünk szerződést, így mi sem fizettük a házbért. Nem is adunk semmit, hisz neki kellene fizetnie azért, amiért rendbe tettük, fejlesztettük” – állítja Hajdu Győző. „Nyolc csempekályhát építettünk!” – egészíti ki a felesége, majd hozzáteszi: a szülei kövesdombi telkére tíz tömbházat emeltek, ezért nekik is járna valami. Fenyegetőzések halmaza A ’89-es események hatására Bukarestbe menekült Hajdu Győző nem csak Fodor Imrét becsmérelte. A kilencvenes évek elején úgymond a román–magyar megbékélést szolgáló lapot indított Împreună – Együtt címen, amelyben a két magyarellenességéről ismert udvari költő, Adrian Păunescu és Corneliu Vadim Tudor támogatását élvezve – s hasonlóképpen az által kiadott szennylapokban is –, folyamatosan rágalmazta a magyarság vezetőit. A Marosvásárhelyen megjelenő, szintén magyarellenességéről ismert Cuvântul liber című napilapban pedig számos cikket közölt ’89 utáni „meghurcoltatásáról”. Ovidiu Natea, Maros megye egykori prefektusának elsírta, hogy őt és feleségét – lévén, hogy nem vásárolhatja meg a vársétányi házat – diszkriminálják, és állampolgári jogaitól fosztják meg. „Többször fordultam Dorin Floreához is, aki látván, hogy mit művel velem az RMDSZ, prefektusként is, majd polgármesterként is megértett” – mondja. Erről maga a polgármester is ejtett néhány szót a kulcs átadása pillanatában. „Valóban szerencsétlen helyzetbe került Hajdu úr, aki valamivel kiváltotta az RMDSZ haragját. Tény, hogy nem jártak el igazságosan vele” – fogalmazott Florea. Kérdésünkre, hogy mekkora anyagi megterhelés vár a Hajdu házaspárra, az elöljáró elmondta, hogy az új ANL-s lakásokban mindössze jelképes, 20-30 lejes házbért fognak fizetni. Szucher Ervin Krónika (Kolozsvár) 2012. január 7.Ismét tőlünk féltik a hontSokat tesz két bukaresti hírtelevízió, hogy növekedjék az RMDSZ hitele és népszerűsége a magyarság körében. Valós szándékuk a lejáratás volna, de minél inkább és minél többet csépelik őket, annál vitézebb legényeknek tűnnek Kelemenék ott, Bukarestben. Mondják, időnként sírják, zokogják, hogy valójában a magyarok irányítják az országot, hogy a Boc–Băsescu páros vezette kormánypárt úgy táncol, ahogyan az RMDSZ-esek fújják. S ujjbegyre szedik, mire is vetemednek a magyarok a románok országában. Nemrég például szívszélhűdés közeli állapotba kerültek a román jégkorong-válogatott magyar játékosai és Tánczos Barna államtitkár miatt, pár napra rá az ütötte ki a biztosítékot, hogy ebben a hetvenöt százalékban magyarlakta megyében az egészségügyi igazgatóság magyar honlapja sorrendben megelőzi a románt, s hogy egyik link a magyar nyelv erdélyi hivatalossá tételét propagálja. E szörnyűség miatt, természetesen, az RMDSZ-es szakigazgató fejét követelik. És jajonganak, hogy e törpe párt túlzott hatalma miatt – a többük szerint – a soha nem is létező Székelyföldön oda a román állam hatalma és becsülete. Komoly, európai parlamenti képviselőnek önti el szemét a könny a román államiság ingatag volta miatt, de a jelenlegi hatom legvehemensebb bírálói is képesek megfogalmazni, amit eddig Vadim Tudoron kívül kevesen mertek hangosan kimondani: ha így, költözzünk Magyarországra! Dúl tehát a magyarellenes retorika, ócsárolják hol Csíkszereda, hol Sepsiszentgyörgy, hol Gyergyószentmiklós polgármesterét, akiket különben oly könnyeden neveznek a magyar szélsőségesség megtestesítőinek, miként továbblökik asztalukon a kiürült teáspoharat. Sok bánatuk közepette kisebb örömök is érik román nacionalistáinkat. Például hallván azt az állítólagos hírt, miszerint a prefektúra (élén György Ervinnel – akit különben az Erdély.ma olvasói a legeredménytelenebb magyar politikusnak tartanak) újabb büntetést szán Antal Árpádnak, mert ünnepi alkalmakkor nem szívesen öltözik talpig trikolórba. Azon keseregni a huszonegyedik században, hogy a szép kerekre sikeredett, egységes és oszthatatlan nemzetállamukban mégiscsak van egy egymillió főt meghaladó, kollektív jogaitól megfosztott kisebbség, mely különféle autonómiát óhajt magának, mi több, dönteni kíván saját mindennapjairól, iskoláiról, kórházairól, nyelvhasználatáról, egyszóval jövőjéről, eszement dolog. S azt már minősíteni sem kell, hogy információik zömét egy Spanyolországban bloggerkedőtől kapják, kinek szent meggyőződése, szülei hatvanas évekbeli Szentgyörgyre telepedésével amolyan honfoglalásféle történt. Szerencsénkre harcát a virtuális térben vívja, balszerencsénk, hogy provokációira jó néhányan ráharapnak. Simó Erzsébet Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. február 20.Fejétől büdösödik a hal……tartja a szólás. És nem véletlenül. Mondhatni nap mint nap tapasztalhatjuk, hogy így van. Meglepődünk, megdöbbenünk, amikor fiatalok időnként, szinte menetrendszerűen ordítják, firkálják a falra, „Ki a magyarokkal az országból!”, „Románia a románoké!”. De nincs miért megdöbbennünk, hiszen például a nagy nézettségű Realitatea Tv egyik, képpel is alátámasztott szövegében naponta sokszor elhangzik: „Románia a románoké. Azoké, akik nem lopnak, akik dolgoznak, akik küzdelmesen, de szeretettel nevelik gyermekeiket, azoké, akik nevetnek, barátaik vannak, szeretik egymást, olyan embereké, akiknek szép az arcuk és a lelkük, az okos embereké, akik a többség javáért feláldozzák magukat, akik alkotnak, építenek. Románia a miénk, nem az övék.” Tiszta beszéd. Aki nem román, annak kuss. Örvendjen, hogy eddig még nem űzték ki az országból. Ezt a botrányos szöveget utólag, mintegy két hét múltán, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács beadványának köszönhetően, kivették a Realitatea Tv műsorából. A mag azonban el van vetve. Aki látta, egyhamar nem felejti el. A mérgező gyom kihajthat. A magyarellenesség, mint szeg a zsákból, gyakran előbújik. Úgy is mondhatjuk, állandóan jelen van, benne van a levegőben. Ott él nem is olyan nagy mélységben, és amint teheti, fölüti a fejét. És állandóan vannak, akik gondoskodnak arról, hogy így legyen. A kettészakadt Realitatea Tv másik fele sem akar lemaradni e nagy, e „dicső”, „nemzetféltő” tevékenységben. Február 11-én este, 10 óra után, a nagy havasalföldi hótorlaszok bemutatása után, ugyanabban a hatóságokat ócsárló műsorban – nehogy a nézők elunják magukat, amolyan emlékezetfrissítőként – ránk is sort kerítettek. A két meghívott, a „kérdés” két „kiváló szakértője”, C. V. Tudor és Gh. Funar jelenlétében, szorgalmasan festették az ördögöt a falra. Nyomban az elején szóba került, immár ki tudja hányadszor, a szerintük nem létező Székelyföld. Az, hogy itt, saját hazájukban, úgymond kisebbségi sorban tartják a románokat. Hogy amint a maroshévízi polgármester keservesen elpanaszolta, a megyei tanács úton-útfélen hátrányos megkülönböztetésben részesíti városát, anyagilag nem támogatja őket kellőképpen stb. Hogy vérlázító módon a kormány szemet huny efölött, hogy a kisujját sem mozdítja értük. Hargitából, saját hazájukból elüldözik a románokat. Az értelmiségiek legnagyobb része, így a tanárok, már el is költözött innét. Arról persze szó se hangzott el, hogy ezeket az „őslakosokat” az „aranykorszakban” az erőltetett iparosítással, a magyar oktatás tervszerű elsorvasztása, a helyi közigazgatás tervszerű elrománosítása idején telepítették a nem létező Székelyföldre. A csíkszeredai főpap arról panaszkodott, hogy a nem létező Székelyföld egyik falva színtiszta román volt, de mára már alig laknak benne románok. Nem említette, miért. Talán „elüldözték” őket, akár a többieket. Netán az elmagyarosítás „áldozatai” lettek. „Természetesen” sehol egyetlen szó arról, hogyan folyt 1918 után Erdély-szerte az erőszakos románosítás. És hogyan folyik ma is, erőszakmentesen, sunyi módon, de lankadatlanul. Aztán fölvetődött a műsor szerkesztőit és a nagy nemzetféltőket rendkívüli mértékben nyugtalanító kérdés: mi egyáltalán a székely? Amit mi, mint mondták, pillanatnyi érdekünknek megfelelően hol magyarnak, hol székelynek mondunk. S amit ők nem értenek. Nem fogják föl ezt a számukra tébolyító kettősséget. Magyarok-e tehát a székelyek vagy sem? Következett a területi önkormányzat megvalósításának nemzetállam-fenyegető réme. A területi önkormányzat igényének törvénytelensége. Mindeközben folyt a képi aláfestés. A madéfalvi emlékmű, amint ormán a „félelmetes” turul „fenyegetőn” tárja szét szárnyait. A kedves néző idegeit borzoló „rejtélyes” jelek – vagyis rovásírásos sorok – bemutatása. „Borzalmas” képek piros-fehér-zöld kokárdát viselő „marcona”, kucsmás, bajuszos bácsikról. „Felháborító”, „idegen” piros-fehér-zöld, címeres zászlót lengető „félelmetes” atyafikról. Táncoló, „ismeretlen” – székely – népviseletbe öltözött gyermekekről. Nem maradhattak el a térképek sem. Piros-fehér-zöld Nagy-Magyarország darabokra szabdalva, amint egy kéz Erdélyt – talán ilyen nevű terület, esetleg tartomány sem létezik –, maga felé húzza. A nem létező Székelyföld ugyanilyen színekben, körülötte sűrű szögesdrótfonadék. Aztán a területi önkormányzattal rendelkező Székelyföldtől – a bemondó szavai szerint – Magyarországig vágott, azzal összekötő széles folyosó, a második bécsi döntés utáni Észak-Erdély. Amivel a székelyföldi területi önkormányzattal kapcsolatban már több ízben is riogatták a tévénézőt. Szóval, „remek” kis műsor volt. Egy ilyen láttán nem csoda, ha a nézőben fölmerül, „mit keresnek ezek, ezek az idegenek itt, a mi országunkban?” Majd ezt követően „ki velük az országból!” Mint ahogy az sem csoda, hogy a kolozsvári önkormányzat román tanácsosai, pártállástól függetlenül egy emberként, heves ellenvetés kíséretében – legnagyobb dicsőségükre –, megtagadták a Kolozsvári Magyar Napok folyó évi rendezvényeinek anyagi támogatását. ASZTALOS LAJOS Szabadság (Kolozsvár) 2012. április 10.Magyarellenes adás miatt kapott büntetést a tévéTízezer lej bírságot kapott kedden a Romania TV , amelyet az Országos Audiovizuális Tanács amiatt marasztalt el, hogy egyoldalúan tájékoztatott egy olyan adásban, amely „Székelyföld elmagyarosításáról" szólt. A Romania TV által sugárzott adásban Corneliu Vadim Tudor és Gheorghe Funar szélsőségesen nacionalista román politikusok vettek részt meghívottként. A Mediafax román hírügynökség tájékoztatása szerint az adásban Vadim Tudor kijelentette egyebek között, hogy „a magyarokat Szibériába kellene vinni", a műsorvezető pedig nem határolódott el ettől az uszító kijelentéstől. Erdély.ma 2012. április 11.Magyarellenes adás miatt bírságolt televízióTízezer lej bírságot kapott kedden egy román hírtelevízió, amelyet az Országos Audiovizuális Tanács (CNA) amiatt marasztalt el, hogy egyoldalúan tájékoztatott egy adásban, amely „Székelyföld elmagyarosításáról” szólt. A Romania TV által sugárzott adásban Corneliu Vadim Tudor és Gheorghe Funar szélsőségesen nacionalista politikusok vettek részt meghívottként. Vadim Tudor kifejtette, „a magyarokat Szibériába kellene vinni”, a műsorvezető pedig nem határolódott el ettől az uszító kijelentéstől. Az Active Watch Médiafigyelő Ügynökség tett feljelentést az adás ellen, amelynek készítői a szervezet szerint többször megsértették a szabályt, miszerint a műsorvezetőnek kötelessége felszólítani a meghívottakat, támasszák alá bizonyítékokkal a megfogalmazott vádakat. A civil szervezet feljelentésében megállapította: a székelyföldi románok helyzetéről készült riportban szereplő interjúalanyoktól sem kérdezte meg a riporter, milyen bizonyítékokkal támasztják alá a kijelentéseiket, miszerint a Hargita megyei önkormányzat „diszkriminálja és szabotálja” a román polgármesterek által vezetett településeket, valamint, hogy csak román iskolákat zártak be a hatóságok két megyében és egyetlen magyart sem. A február 11-én sugárzott riportot követő beszélgetőműsor vezetője egyebek között kijelentette, „a Román Tudományos Akadémia egyik tanulmánya szerint Hargita és Kovászna megyében egyre kevesebb román él, akiket a hatóságok huszonkét éve magukra hagytak, és akik idegenként élnek saját hazájukban.” A CNA megállapította, helytállóak a civil szervezet észrevételei, és megbírságolta a hírtelevíziót. Szabadság (Kolozsvár) 2012. június 7.Lappangó Antonescu-kultuszRomániában létezik egy lappangó kultusza annak a Ion Antonescunak, aki Horthy Miklóshoz hasonlóan autoriter módon irányította Romániát a második világháború idején, és több százezer romániai zsidó deportálásáért felelős. rendszerváltás után bizonyos erők megpróbálták rehabilitálni a háborús bűnökért elítélt és 1946-ben kivégzett marsallt. A szélsőjobboldali pártok, mindenekelőtt a Nagy-Románia Párt (PRM) próbálkozásai a Román Ortodox Egyház (BOR) támogatását is élvezték. Országszerte szobrokat állítottak Hitler egykori romániai csatlósának, 25 városban utcákat neveztek el róla. A 2000-es évek elején Marosvásárhelyen az embernek végig kellett menni a Ion Antonescu sugárúton, ha el akart jutni a holokauszt áldozatainak emlékművéhez. 2001. június elsején, a marsall kivégzésének 55. évfordulóján Corneliu Vadim Tudor PRM-elnök és az egykori vasgárdista Iosif Constantin Drăgan (az első román dollármilliárdos) nagy külsőségek közepette leleplezte Ion Antonescu szobrát egy bukaresti templom udvarán. Az ügy hatalmas nemzetközi visszhangot kapott, és végül odavezetett, hogy a szociáldemokrata Adrian Nastase kormánya rendeletben betiltotta a fasiszta, fajgyűlölő és xenofób szervezetek működését, jelképeik használatát, valamint az ilyen eszméket valló vagy emberiesség elleni bűnökért elítélt személyek kultuszának ápolását. Antonescu szobrait ledöntötték, a róla elnevezett utcákat átkereszteték. Ám a lappangó Antonescu-kultusz továbbra is létezik, de ettől a baloldal és – Magyarországtól eltérően – a mérsékelt jobboldal jelentős része is elhatárolódik. (A liberális párt Romániában hagyományosan jobbközép formáció.) A demokratikusnak tartott, parlamenti képviselettel is rendelkező pártok politikusai közül egyedül Traian Basescu államfő bátorítja az Antonescu-kultuszt. Igaz, ő annyira, hogy tavaly júniusban diplomáciai összetűzésbe keveredett Moszkvával. Besszarábia 1941-es lerohanásának évfordulóján Basescu könnyekkel a szemében kijelentette, hogy Antonescu helyében maga is parancsot adott volna a román hadseregnek a Prut folyó átlépésére. Antonescu megítélését illetően nincs egyetértés a történészek között sem. Egyesek szerint nemzeti hős, aki megpróbálta visszaszerezni a második bécsi döntés idején Romániától elvett Pruton túli területeket, mások szerint éppen rossz hadvezéri és politikusi képességei folytán rengeteget ártott hazájának. A mai román közéletben nyíltan beszélnek arról, hogy a Nyugaton legismertebb román írók, a filozófus Emil Cioran és a vallástörténész Mircea Eliade antiszemita ideológusnak számítottak a két világháború között. Vagyis olyannak, aki munkásságával és közéleti megnyilvánulásaival hozzájárult ahhoz, hogy a gazdasági válság által sújtott román társadalom a zsidógyűlöletben élje ki szociális és morális frusztráltságát. Mindketten támogatták Corneliu Zelea Codreanu Vasgárdáját, és bár műveiket a középiskolában is oktatják, a tananyag teljes mértékben mellőzi munkásságuknak ezt a részét. Mint ahogy a román Petőfiként számon tartott Mihai Eminescunak – a Cioranénál és az Eliadéénál jóval enyhébb - antiszemita írásairól is legfeljebb az internetről szerezhetnek tudomást a diákok. Népszabadság 2012. június 8.Megélni a nacionalizmusbólMagyarország és Románia problémái Ovidiu Nahoi, Adevărul Semmi kétség, mindkét ország számára rossz hír, hogy Bukarest és Budapest között hirtelen megromlott a viszony annak tulajdoníthatóan, hogy a magyar fél megkísérelte eltemetni a Székelyföld szívében Nyirő József hamvait. Manapság nekünk, románoknak és magyaroknak több fontos közös ügyünk van annál, semhogy megengedhetnénk magunknak a múlt kísérteteinek életre keltését. Példának okáért, miközben javában zajlottak az összecsapások az újratemetés kapcsán, a két ország a barikádnak egyazon oldalára állt, éppen a román fővárosban, hogy határozott jelzést küldjön Brüsszelnek az Európai Unió többéves költségvetése kapcsán. Az unió nagy befizetőinek szándéka, hogy lefelé húzzák a bizottság mezőgazdasági és kohéziós javaslatait, nekünk ugyanolyan rosszul jön, mint a magyaroknak. De mindenek fölött egyformán érdekeltek vagyunk az euró és az európai projekt fennmaradásában. Lehet, hogy a magyar túlfűtöttek és a román álmodozók másként gondolják, holmi 19. századi nemzeti projektek szellemében, de az európai építmény összeomlása nekünk és szomszédainknak is a poklot jelentené. Márpedig a populizmus és a túlfűtött nacionalizmus a legnagyobb veszély manapság, amely az európai kohézióra leselkedik. Ilyen körülmények között pedig tényleg nem akadt volna jobb dolguk a magyar hazaiaknak Nyirő József újratemetésénél, miközben tudták, hogy az zavarja nemcsak a román barátaikat, hanem a holokauszt túlélőit is? Természetesen az is igaz, hogy a kilencvenes évek elején a bukaresti kormányzatok igencsak jól megéltek a nacionalizmusból – a veterán Ion Iliescu sokat mesélhetne a fiatalabb Victor Pontának azokból az időkből, amikor saját szavai szerint „szövetkezett az ördöggel”, azaz Vadim Tudorral és Gheorghe Funarral. Azonban ez elégséges ok lenne újramelegíteni az „erdélyi csorbát”? A baj az, hogy Orbán Viktor határozott és állandó támogatásra számíthatott Bukarestből - egészen pontosan Traian Băsescu és a PDL részéről. A párt képviselői foggal-körömmel védték az Európai Parlamentben a budapesti kormány kilengéseit. A PDL reformista (mások szerint konzervatív) szárnya pedig valósággal csodálja Orbánt az új alkotmányért, az igazságszolgáltatás alárendeléséért és a sajtószabadságot korlátozó médiatörvényért. Egy magyar miniszterelnök, aki rájött, hogy a populizmus és a nacionalizmus biztosítja számára otthon a népszerűséget, és egy román elnök, aktív politikai játékos, aki érdekelt abban, hogy radikális magyar politikai szervezetek támogatásával sakkban tartsa az RMDSZ-t, létrehoztak egy pragmatikus partnerséget, amely most felfedi valódi, európaiatlan természetét. Amennyire jól megértették egymást, annyira nem született a partnerségükből egyetlen fontos – regionális vagy európai – kezdeményezés, amire népeink büszkék lehetnének. A két népnek csak a keserűség jutott. (Fordította: Sz. L.) Új Horthy-kultusz Magyarországon Keno Verseck, Der Spiegel A magyarországi szélsőjobboldal egyre magabiztosabb: ceremóniákkal, szobrokkal és emléktáblákkal ünnepli az antiszemita kormányzó Horthy Miklóst és a náci korszak egyik íróját. Az új kultusz mögött ott áll Orbán Viktor kormányfő több párttársa is. Az év elejétől hatályos alkotmány „Magyarország mindenekfelett” stílusban idézi fel rég letűnt idők szellemét: az ezeréves magyar államot, amit István király Szent Koronája testesít meg, a „darabokra szakított nemzet” szellemi és lelki egységét, az egyedülálló magyar nyelv, a magyarság és a nemzeti kultúra védelme iránti kötelességet. Nem egyéb ez, mint a becikkelyezése a két világháború közti időszak szellemének, arra a mintára, ahogyan Horthy Miklós kormányzó létrehozta autoritárius, ultrakonzervatív, nacionalista és revizionista rezsimjét. Ez a szellem éled újjá Orbán Viktor konzervatív kormányfő Magyarországában. Május közepén a délnyugat-magyarországi Kerekiben szobrot állítottak Horthynak – ami újdonság a posztkommunista Magyarországon. Elvégre Horthy Miklós hírhedt antiszemita volt, az első világháború utáni „fehérterror” vezetője, 1944-ben pedig az állam fejeként részben ő volt a felelős négyszázezer zsidó deportálásáért Auschwitzba. Pár nappal a Horthy-szobor felavatása után Bölcskei Gusztáv református püspök Horthy-emléktáblát leplezett le a kelet-magyarországi Debrecen evangélikus kollégiumában. A Budapesttől délnyugatra fekvő Gyömrőn park viseli újabban a kormányzó nevét. Újabb és újabb Horthy-szobrok várnak felállításra, még Budapesten is – abban a városban, amelyet Horthy annak idején utálkozva „judeobolsevista fertőként” emlegetett: októberben lepleznek le a Budai Várban egy életnagyságnál is nagyobb lovas szobrot. Ezért beszél Czene Gábor máris „lopakodó Horthy-kultuszról”. (...) És nem az egykori régens az egyetlen, akit újabban tisztelet illet az orbáni Magyarországon. A magyar parlament újratemetteti erdélyi szülőföldjén Nyirő Józsefet, az egykor háborús bűnösként körözött, 1953-ban Spanyolországban meghalt nemzetiszocialista írót – nem hivatalos állami szertartással. Nyirő kiemelkedő kultúrideológus volt a Horthy-rezsim, majd a nemzetiszocialista Nyilaskeresztes Párt rémuralma idején, 1944 októbere és 1945 márciusa között, amikor magyar zsidók tízezreit küldték halálmenetre vagy mészárolták le. Erdélyi képviselőként Nyirő is a nyilas parlamentben szolgált, ahonnan 1945 márciusában először Németországba, majd 1950-ben a francói Spanyolországba menekült. Nyirő újratemetését eredetileg pünkösdvasárnapra tervezték, ám a román kormány betiltotta a ceremóniát. Így Székelyudvarhelyen csupán egy ökumenikus istentiszteleten emlékeztek az íróra. Jelen volt – a szélsőjobboldali Jobbik vezetősége mellett – Magyarország kulturális államtitkára, Szőcs Géza, és vele nem kisebb személyiség, mint maga Kövér László parlamenti elnök, aki formálisan a második számú közméltóság. Kövér úgy viselkedett, mintha az első világháború után Romániához szakadt Erdély ismét Magyarország része lenne. „Civilizálatlannak”, „paranoidnak”, „hisztérikusnak” és „barbárnak” nevezte a román kormányt, amiért megtiltotta a temetést, és bejelentette, hogy így vagy úgy, Nyirőt mindenképpen újratemetik, mégpedig a kijelölt helyen. Kövér következtetése: „Győzelemre rendelt az a nép, amelynek olyan fia van, akinek a hamvaitól is félnek.” Pár nappal az ünnepség után Szőcs Géza művelődési államtitkár az index.hu hírportálnak elárulta, hogy becsempészték Romániába az urnát a nyilas író hamvaival. Szükség volt „konspirációra”, mivel az urna szállítása „nem volt éppen egyszerű”. Ő maga nem vett részt a csempészakcióban, és nem ismeri az urna pontos helyét sem. De Nyirő temetésére hamarosan sor kerül. A megemlékezésen Szőcs egy nagy utazótáskával mutatkozott, amelyet – miközben a Nyirő emlékét méltató beszédét elmondta – az író portréja alatt helyezett el. Hogy benne volt-e a nyilas író urnája, azt Szőcs „sem megerősíteni, sem tagadni” nem volt hajlandó. Az új Horthy-kultusz és Nyirő újratemetése része a népi-nacionalista reneszánsznak Magyarországon, miközben évek óta egyre sikeresebb a szélsőjobb, amelyet most Orbán Viktor kormányfő és az ő jobboldali nemzeti-konzervatív pártja, a Fidesz is buzgón támogat. Egyes megfigyelők szabályszerűen rémisztőnek tartják a fejleményeket: „Miért áll a nyilaskeresztesek pártjára a Fidesz, egyáltalán hogy juthattunk ide?”, teszi fel a kérdést Somogyi Zoltán politológus. „Kövérnek és Szőcsnek azonnal le kell mondania, máskülönben az országon rajta marad, hogy a kormánya nácikat támogat.” (...) A hasonló követelések azonban leperegnek a kormánypártról. A Fidesz egyes vezető politikusai és tisztségviselői talán kellemetlennek érzik a nemzeti-nacionalista kurzust, de ha vannak is kritikus hangok, kívülről a nyomukat sem látni. Orbán pártjában a lojalitás mindenekfölött áll. Ezért van az, hogy a kormányzati tisztviselőkkel készített interjúk rendszerint valóságos remekművei a relativizálásnak. Példa erre Prőhle Gergely, a magyar külügyminisztérium európai ügyekkel megbízott helyettes államtitkára. Ő „megérti”, hogy az Orbán-kormány „egyes politikusainak” retorikája „egyes nyugati fülekben kissé pre-modernnek cseng”, azonban Magyarország mégiscsak egy másik ország volna, és más nyelven is beszél. Prőhle úgyszintén visszautasítja a „polgári-konzervatív kormányzat összemosását” a szélsőjobbal és annak ideológiájával: „Ez a baloldaliak taktikája, amit a világtörténelemből jól ismerünk.” Az említett baloldaliak egyike Dániel Péter budapesti ügyvéd, a parlamenten kívüli ellenzék képviselője, aki 2008-ban az egyik kezdeményezője volt a szélsőjobboldali, félkatonai Magyar Gárda betiltásának. Azzal vádolja az Orbán-kormányt, hogy – akárcsak Horthy – a revizionista politika megszállottja, és bátorít egyfajta „utalásokra épülő szalon-antiszemitizmust”, amely folyamatosan a „zsidókat és a judeobolsevistákat” teszi felelőssé Magyarország problémáiért. (...) Nemrégiben a kormány elfogadta az új Nemzeti Alaptantervet (NAT). Mások mellett kötelező olvasmányként előírják a nyilaskeresztes Nyirő József műveit, akárcsak a kortárs és írótárs Wass Albertéit. Utóbbi 1998-ban az Egyesült Államokban halt meg, miután Romániában háborús bűnösként távollétében halálra ítélték. Amikor a tanárszövetségek tiltakoztak a szélsőjobboldali és fasiszta íróknak az alaptantervbe történő felvétele ellen, Hoffman Rózsa oktatási államtitkár röviden azt válaszolta: olyan szerzőkről van szó, akiknek nagy hatásuk volt a maguk korában. „Most az őket megillető helyre kerülnek a tantervben.” (Fordította: Sz. L.) Betiltandó-e a gyűlöletbeszéd? John Paul Stevens, New York Review of Books A gyűlöletbeszéd a címzettek méltóságába gázol, ezen kívül rombolja a normális együttműködéshez és a termékeny vitához nélkülözhetetlen társadalmi légkört. Kérdés azonban, mit segít, ha betiltják. „Waldron jól érvel a gyűlöletbeszéd betiltása mellett, de maga sem hiszi, hogy érveinek hatására megmozdulna az amerikai jogalkotás” ? írja John Paul Stevens, az amerikai legfelsőbb bíróság nyugalmazott bírája a New York Review of Booksban, Jeremy Waldron, a neves jogfilozófus legújabbkönyvét ismertetve. A gyűlöletbeszéd kára című könyvében Waldron példákat hoz fel arra, hogy más demokratikus országokban milyen szabályok tiltják a gyűlöletbeszédet, és eltöpreng rajta, beleillenének-e ezek az amerikai jogrendbe. A veterán bíró szerint nem illenének, de más példa is van arra, hogy Amerika nem fogad be olyan jogintézményeket, amelyek másutt a felvilágosultság velejárói, így például nem köti engedélyhez a fegyverviselést. Mindazonáltal fontosnak tartja, hogy az amerikai jogtudomány alaposan vegye fontolóra mindazt, amit a gyűlöletbeszéddel kapcsolatban más országok gyakorlata kínál. Megfontolandó például Waldronnak az az állítása, hogy Amerika túlzott védelemben részesíti a szólásszabadságot, ezzel csorbát ejt a kisebbségek méltóságán, és az amerikai társadalomban oly fontos befogadó légkört is károsítja. Stevens érdekesnek tartja Waldronnak azt a megállapítását is, hogy a szólásszabadság alkotmányos joga nevében liberális kibicek szokták védelmükbe venni a gyűlöletkeltőt, és sohasem a gyűlöletbeszéd sértettjei. Túlságosan általánosnak találja viszont a gyűlöletbeszéd meghatározását, és megállapítja, hogy nem véletlen: ahogy az obszcén beszédet sem lehet pontosan meghatározni, ez esetben is a jogalkalmazó bölcsességére kell bízni a döntést. Csakhogy ez könnyen megárthat a jogbiztonságnak. Az amerikai alkotmány egyes számú kiegészítése mindenesetre csak az esetben engedi meg a szólásszabadság korlátozását, ha egyébként erőszakos cselekmények következhetnének be. Márpedig például a híres dán Mohamed-karikatúrák semmiféle erőszakos fenyegetést nem tartalmaztak. Nem úgy az antiszemita uszítás, csakhogy ennek példája Stevens szerint éppen a betiltás ellen szól. Mára ugyanis a nyilvános térből eltűnt az antiszemita uszítás, pedig nem tiltották be. Vagyis az értelmes vita, az igazság megismertetése hatékony lehet. Alkalmasint hatékonyabb, mint a büntetés. (...) Stevens rokonszenvvel ismerteti Waldron gondolatmenetét azzal kapcsolatban, hogy a társadalomnak meg kell védenie a polgárok méltóságát, de nem esősorban azért, hogy őket ne érje sérelem, hanem mert a társadalom normális működéséhez szükség van arra, hogy a polgárok és a közösségek méltósága biztonságban legyen, s a társadalmi környezet minősége azon is múlik, hogy miként beszélnek egymással a polgárok. Csakhogy – mutat rá Stevenson – ezen az alapon a barátságtalan beszédet is meg kellene tiltani. Stevens egyetért azzal, hogy a társadalomnak meg kell követelnie tagjaitól a civilizált magatartást, és különösen őrködnie kell afelett, hogy a sérülékeny kisebbségek ellen ne terjedhessenek lealacsonyító és kirekesztő rágalmak. De ennek eszközét nem a büntető törvényekben látja, hanem abban, hogy az elismert vezetők következetesen utasítsák el a gyűlölködést. (metazin.hu) Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. június 19.A jobboldal bukásaMiért van az, hogy amikor Romániában a baloldal (vagy az, amit baloldalnak hívunk) veszít a választásokon, ez rendszerint hajszálon múlik. Amikor pedig a jobboldali erők szenvednek vereséget, hatalmas zuhanásnak, az ellenfél megkérdőjelezhetetlen győzelmének vagyunk tanúi. Az, ami most a helyhatósági választásokon történt (ez a jelenség erőteljesebbé válik majd az őszi parlamenti választásokon) a 2000 év változásaira emlékeztet, persze más szereplőkkel: a PSDR helyett most az USL áll a győztes dobogóján, az egykori CDR szerepét most a vesztes PDL tölti be, az egyre nagyobb támogatottságnak örvendő Dan Diaconescu pedig az egykori nagyromániás vezér, Vadim Tudornak felelne meg. 2004-ben a D. A. Szövetség nem nyerte meg a választásokat, mégis ő alakíthatott kormányt Traian Băsescu manőverei következtében, emlékezzünk csak a Konzervatív Párttal köttetett szövetségre, az úgynevezett „erkölcstelen megoldásra”. 2008-ban is a PDL néhány szavazattal kevesebbet kapott a PSD-nél, de megnyerte a választásokat, mivel a szavazatok eloszlásának következtében eggyel több parlamenti képviselője volt mint a szociáldemokratáknak. A felsoroláshoz kívánkozik Traian Băsescu szintén hajszálon múló győzelme 2004-ben és 2009-ben Năstase, illetve Geoană ellen. Iliescu, amikor nyert – 1992-ben és 2000-ben (hogy 1990-et ne is említsük) – legalább nagy előnnyel tette. Sokan azt mondják, hogy a PDL mostani veresége a korrupciónak, a politikai klientúrának, gyanús alakok támogatásának köszönhető. Teljesen igaz. De ezek a „káros szenvedélyek” jellemezték a Năstase-kormányt is, sőt százszorta jobban. Miért váltottak ki ekkora vihart Boc korruptjai, miközben Năstase korruptjai semmi hasonló válaszreakciót nem produkáltak a Szociáldemokrata Párt ellen? Másfelől: Silviu Prigoană (a PDL bukaresti főpolgármester-jelöltje – szerk. megj.) valóban nem volt szerencsés választás. De vajon az USL-színekben induló Sorin Oprescu valóban annyira értékes jelölt volt, hogy megérdemelte a voksok háromszorosát? Prigoanáról elmondható, hogy biztosan azért „járta meg”, mivel Elena Udreának volt a „választottja”. De miféle elismerésre méltó tevékenységet tud felmutatni a sajtó által kétes személyként emlegetett Robert Negoiţă, hogy megérdemelje a PDL-s Liviu Negoitára leadott szavazatok kétszeresét, aki Bukarest 3. kerületének kedvelt polgármestere volt 8 évig? Igen, a szavazat – a városokban legalábbis – elsősorban politikai szavazat volt, Boc és Băsescu ellen voksolt a dühös lakosság. (Leszámítva Kolozsvárt.) Minden kétséget kizáróan az a jelenség, amelyről az előbb beszéltem, kapcsolatban áll a ténnyel, hogy Romániában a reformok – annyi, amennyi volt, és olyan, amilyen volt – két hajtómotorral rendelkeztek, amelyek egymást kiegészítették. Egy belső, jobb oldali motor (a 90-es években ezt a Demokratikus Konvenció és Emil Constantinescu személyesítette meg, a 2000-es években pedig a D.A. Szövetség, a PDL és Traian Băsescu); a másik motor pedig a külső, ezt az IMF, illetve az Európai Unió jelentette. A baloldal vagy meglehetősen „konzervatív” álláspontra helyezkedett a reformok ügyében, vagy kisebb mértékben kötelezte el magát irántuk. A külső hajtóerőre nem lehetett hatása a választók véleményének, reakciójának, ám a belsőt bármikor le lehet lassítani vagy éppenséggel megállítani. Az emberek többsége nehezen fogadja el a reformokat még akkor is, amikor ezekre nem egy általános válság miatt kerül sor, mint most. Ha azonban azt a benyomást is keltik, hogy a kormányon levők között túl sok a korrupt politikus, akiknek képmutatása elképesztő méreteket ölt, akkor a frusztráltság érzése a maximumra ugrik. Főleg a városi, képzettebb választópolgárok számára tűntek rosszabbaknak „Boc korrupt politikusai” „Năstase korrupt politikusainál”. Nem azért, mintha valóban rosszabbak lettek volna, hanem azért, mert Boctól és társaikról nem feltételeztek ilyen mértékű visszaéléseket. A hibákat mintha nagyítóval nézték volna (a hírtelevíziók közötti „odaadó” versenynek tulajdoníthatóan), a jó tulajdonságok pedig szinte láthatatlanokká váltak a bérek és bérpótlékok eltörlésével, illetve csökkentésével. Azok, akik kevesebb fizetést és nyugdíjat kaptak, akiknek a vállalkozása csődbe ment, akiknek hatalmas bankadósságot kell törleszteniük, akik munkanélkülivé váltak, azok dühösen Oprescura szavaztak, habár kéréseiket ő soha sem fogja megoldani. A többiek, akiknek jobb a felfogóképességük, vagy a fentebbi intézkedések kevésbé érintettek, elbátortalanodtak az egyre rosszabbul vezetett párt láttán, amely képtelenné vált – még a jelöltállításkor is – bizonyos erkölcsi és szakmai normák tiszteletben tartására. Ezért ez a kategória vagy nem ment el szavazni (hacsak nem Nicuşor Danra voksoltak), vagy Oprescura és az USL-ra ütötték a pecsétet, mert – valljuk be, túlzott – elvárásaikban csalódtak. A baj az, hogy mindkét kategória veszít: az USL-re voksolók közül sokak számára a Ponta-Antonescu kormányzás sem tud elégtétellel szolgálni, a többiek pedig azt veszik majd észre, hogy túl sokba kerül nekik a „Ponta-féle korruptakkal” szembeni elnézésük. Ami pedig a reformokat illeti, ezek már nem szerepelnek a napirendi pontok között (habár egyeseket diszkrétebben, de folytatni kell a külső hajtóerő nyomására). Andrei Cornea (revista22.ro) Szabadság (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
