|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
| észrevételeim vannak | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Bocskai Vince 2009. július 11.Csíkszépvízen Szent László szobra már beilleszkedett a tájba. A lovag király ott áll őrzőn a kőtalapzatán. Az alkotónak, Bocskay Vince szovátai szobrászművésznek ez jó éve: néhány hónappal ezelőtt avatták a kolozsvári Szent Mihály-templom főbejáratánál másik monumentális művét, Márton Áron püspök egész alakos bronzmását. Erdélyben a rendszerváltás óta magyar közösség még nem állíttatott ilyen nagy méretű szobrot, annak ellenére, hogy Csíkszépvíznek alig másfélezer fős a lakossága. /N. M. K. : Szent László Csíkszépvízen. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 11./2009. augusztus 20.Az augusztus 20-i nemzeti ünnep alkalmából magyar állami kitüntetésben részesítették Tibori Szabó Zoltán újságírót, a Szabadság munkatársát, a budapesti Népszabadság kolozsvári tudósítóját is. További határon túli kitüntetettek: Lászlóffy Csaba, Szép Gyula és Matekovics Mihály – Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje Gálfalvi Zsolt és László János – Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje. A Pro Cultura Hungarica-díjat Bocskai Vince szobrászművész nyerte el. /Kitüntették Tibori Szabó Zoltánt. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 20./2009. augusztus 29.Magyar állami kitüntetéseket adtak át augusztus 28-án Kolozsváron. Az augusztus 20-i nemzeti ünnep alkalmából Sólyom László köztársasági elnök által adományozott kitüntetéseket Szabó Vilmos külügyminisztériumi államtitkára nyújtotta át. Elismerésben részesült: Gálfalvi Zsolt kritikus, szerkesztő, László János orvosprofesszor (Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje), Lászlóffy Csaba író, költő, Matekovits Mihály oktatásügyi szakember, Szép Gyula művelődésszervező, a Kolozsvári Magyar Opera aligazgatója, (Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje), Bocskai Vince szobrászművész (Pro Cultura Hungarica-díj) és Ionel Haiduc, a Román Akadémia elnöke (az MTA Doctor Honoris Causa-díja). A díjátadó ünnepségen jelen volt Füzes Oszkár, bukaresti nagykövet, Szilágyi Mátyás kolozsvári főkonzul, valamint számos meghívott. /(köllő): Augusztus 20-ai kitüntetéseket adtak át. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 29./2011. január 19.Sütő-szobor az évfordulóraSzeptemberre, az író halálának ötödik évfordulójára tervezik Sütő András szobrának felállítását. Az emlékmű a jelenlegi Mărăşeşti téren fog állni, közel az író márványtáblával jelölt házához. A Sütő András Baráti Egyesület még a múlt évben kezdeményezte a szoborállítást, amit azonnal felkarolt az RMDSZ is, kivitelezését személyesen Markó Béla és Borbély László támogatta. Nagy Pál, az egyesület elnöke lapunknak elmondta, az író halálának ötödik évfordulójára, szeptember végére szeretnék, ha elkészülne a szobor. Az ötletet a helyhatóság is támogatja, Csegzi Sándor alpolgármester, illetve a megyei tanács részéről Szalkay József önkormányzati képviselő állt a szoborállítás mellé. A szobor helye a jelenlegi Mărăşeşti tér lesz, amelynek közelében áll Sütő András egykori lakása is. Nagy Pál az ÚMSZ-nek elmondta, az is szóba került, hogy előbb-utóbba Mărăşti utcát is elnevezik Sütő Andrásról. „Csegzi Sándor megígérte, hogy a polgármesteri hivatal fogja finanszírozni a szobor talapzatának elkészítését, illetve a park elrendezését, amely miután felújítják, és padokkal, virágokkal teszik kellemessé, egy kvázi irodalmi zarándokhely lehet, irodalmi találkozóknak is megfelelő helyszín” – mondta Nagy Pál. A szoborra pályázatot hirdettek, de még azt megelőzően létrehoztak egy szoborállító bizottságot, amelynek elnöke Csegzi Sándor, tagjai Bocskai Vince szovátai és Kolozsi Tibor kolozsvári szobrászművész, Nagy Miklós Kund művészeti író, a Népújság főszerkesztője és Nagy Pál, a Sütő András Baráti Egyesület elnöke. A pályázat meghívásos alapon működik, a pályázóknak március 15-ig kell jelentkezniük munkáikkal. Nagy Pál egyelőre neveket nem akart elárulni, annyit mondott, hogy már visszajeleztek néhányan, nemcsak erdélyi, de magyarországi alkotók is. Azt nem szögezte le a bizottság, hogy mellszobor vagy egész alakos szobor legyen-e, mindkét változatot elfogadják a meghívott pályázóktól. A szoborállítás anyagi hátterének megteremtésére többen tettek ígéretet, így Csegzi Sándor a város részéről, Szalkay József megyei tanácsos, és Markó Béla is megígérte, hogy a Communitas Alapítvány támogatást fog nyújtani. Az Amerikában élő magyarok körében Laurer Edit jelezte, hogy szeretne gyűjtést szervezni a szobor költségeire, tudtuk meg Nagy Páltól. Antal Erika. Új Magyar Szó (Bukarest) 2011. május 6.Halasztódik a vásárhelyi a Sütõ-szobor felállításaValószínûleg az idén nem állítják fel Sütõ András szobrát - fejtette ki tegnap lapunknak Csegzi Sándor. A Sütõ András szoborbizottság elnökeként nyilatkozó marosvásárhelyi alpolgármester szerint inkább várnának egy olyan mûvészi munka elkészítéséig, ami méltó az öt éve elhunyt író emlékéhez, minthogy elsiessék a szoborállítást. Nagy Pál, a Sütõ András Baráti Társaság elnöke a kérdés kapcsán �?MSZ-nek elmondta, a bizottság a napokban összeült, és úgy döntött, a beküldött pályamunkákon még némi változtatást kér a mûvészektõl. Egyik pályázat sem felelt meg tökéletesen azoknak a kívánalmaknak, amelyet a bizottság elvárt. Ezért úgy döntöttünk, idõt hagyunk még a szobrászoknak, hogy további változtatásokat végezhessenek a maketteken egészen augusztus 1-ig - számolt be a helyzetrõl Nagy Pál. Mint elmondta, annak idején hat szobrásznak küldték el a pályázati felkérést, de közülük csak hárman válaszoltak érdemben: Hunyadi László és Kiss Levente marosvásárhelyi, illetve Györfi Sándor karcagi szobrászmûvész. A bizottság tagjai - Csegzi Sándor alpolgármester, elnök, Demeter József lelkész, Bocskay Vince, Gyarmathy János és Kolozsi Tibor szobrászok, Nagy Miklós Kund mûvészeti író és Nagy Pál irodalomtörténész - abban egyetértettek, hogy valamennyi bemutatott szoborpályázat mûvészileg is értékes, de nem felel meg eléggé az elvárásoknak. Mivel az alkotók az idõ rövidségére panaszkodtak, lehetõséget adunk még arra, hogy átgondolják ezeket a munkákat, esetleg újabb változatokat készítsenek - mondta az �?MSZ-nek Csegzi, hozzátéve, hogy a zsûri elsõsorban azt várja, hogy az arc felismerhetõen Sütõ Andrásé legyen. Abban maradtunk: az idén már nem valószínû, hogy fel is állítható a szobor - jelentette ki az alpolgármester. Az eredeti elképzelés szerint a szoboravatást az író halálának ötödik vagy születésének 85. évfordulójához kötötték volna, de most megfogalmazódott, hogy a szobrot a szoborért kell felállítani, akkor, amikor elkészült és nem szabad elkapkodni. Antal Erika �?j Magyar Szó (Bukarest) 2011. szeptember 30.Kultúra, abbahagyhatatlanulNagy Miklós Kund műkritikus, szerkesztő úgy véli, a művelődésszervezés terén hiányzik a megfelelő utánpótlás Beszélgetőtársunk elismert marosvásárhelyi művelődésszervező, képzőművészeti kismonográfiák szerzője, kiállításmegnyitók és könyvbemutatók házigazdája, több mint húsz éve szerkesztője a napokban ezredik lapszámához érkezett Múzsának, a három éve általa főszerkesztett Népújság napilap hétvégi kulturális mellékletének. A művelődéssel való aktív foglalatosságnak nincs határa, vallja interjúalanyunk. Ennek jegyében kérdeztük őt. Sokfelé elkötelezett, elfoglalt ember. Hogyan győzi egyszerre mindezt? – Egyfelől időbeosztás kérdése: az ember úgy tudja időzíteni és beosztani a feladatait, hogy erre is jut egy kevés, arra is jut egy kicsi, mint a kabaréban, de a helyzet tényleg az, hogy az újságírónak és szerkesztőnek már eleve be van táblázva az élete. Másfelől esetemben a hobbi, a szenvedély és az érdeklődési kör nagyjából azonos. Újságíróként, korábban rádiósként – még tévéztem is annyit, amennyit lehetett – elsősorban mindig a kulturális jelenségekkel, a művészetekkel, az irodalommal foglalkoztam. Ez tette lehetővé, hogy ugyanakkor bekapcsolódjak a kultúraszervezésbe is, s egy kicsit úgy érezzem magam, hogy hozzászólhatok a művészeti kérdésekhez is. Végtére is olyan ez, mint a mókuskerék, ha az ember egyszer belekerül, roppant nehéz kilépni belőle. Lehet, hogy nem is tud... Vagy nem is akar esetleg? – Nem is akarok. Persze, azért az embernek gondolnia kell arra is, hogy az idő telik, és már kellene könnyíteni valamilyen módon. Úgy tűnik, hogy ezt az egész elfoglaltságot, a közszereplést, a kiállításmegnyitókat és az irodalmi esteket lehet könnyedén, flottul csinálni, de azért az ember idegzetét észrevétlenül kikezdi a folyamatos határidőre való dolgozás, mindez tudat alatt növeli a stresszt. Másfelől pedig ezekre a kihívásokra fel is kell készülni. Én általában mindenütt szabadon szoktam beszélni, mert úgy képzelem, hogy akkor tudom leginkább megszólítani a közönséget, ha szembenézek velük. De nem lehet csak úgy kiállni: mindenből fel kell készülni, még akkor is, ha az embernek már elég nagy rutinja alakult ki az évtizedek folyamán. Miközben a művelődési eseményekhez hozzá kell olvasni, utána kell nézni, eközben én is gazdagodom valamivel. Már csak ezért sem mondok le általában egyetlen felkérést sem. A képzőművészettel is úgy voltam, hogy 1968-ban rádiósként kezdtem el foglalkozni ezzel, és azóta annyit olvastam a képzőművészetekről, annyi műteremben jártam, művet láttam, olyan sok művészemberrel és művészettörténésszel beszélgettem, hogy az az érzésem, mintha kijártam volna egy halom rangos főiskolát. Az ember folyamatosan gyarapodik valamivel, de ennek ára van: szinte naponta több órát áldozok adatgyűjtésre, eközben nem tudok, mondjuk, a családommal foglalkozni, egy olyan regényt elolvasni, amit nagyon szeretnék, nem sportolhatok, pedig vágyom rá, de közben úgy érzem, hasznomra, épülésemre, örömömre szolgál ez a munka. Mikor ír? – Valahogy úgy hozta a sors, hogy a 90-es évek végétől minden évben megjelent egy-két, volt olyan is, hogy három kötetem, ami nem magától készült el. Lehet, hogy szerencsés ember vagyok, elég nagy a munkabírásom. De azok a könyvek például, amelyeket a művészeti kismonográfia-sorozat számára készítek, nagyon megkínoznak. Ahhoz, hogy ezeket a tanulmányokat megírjam, kisebb barikádot halmozok fel az íróasztalomon. A feleségem aggodalommal nézi, hogy mind több és több tornyosul, és aztán borzasztóan örül, amikor látja, hogy a könyvek apadni kezdenek körülöttem. Az ön által szerkesztett irodalmi-művészeti melléklet, a Múzsa ezredik lapszámához érkezett. – Épp írni kezdtem a „vezércikkét”. Ez is egy olyan dolog, amit több mint húsz éve felvállaltunk. Minden lap foglalkozik kultúrával, de mi azt mondtuk, adjunk többet, külön mellékletet, szombatonként, amikor más újság nem jelenik meg. Illúzió lenne azt hinni, hogy minden olvasó kézbe veszi a Múzsát is. Nem, ez tulajdonképpen bizonyos rétegekhez szól, ugyanakkor olyan alkotók számára lehetőség, akik még erőt éreznek magukban arra, hogy ide is írjanak, nagyon kicsi honoráriumért. A kulturális élet az utóbbi húsz évben annyira gazdag lett és olyan változatos, hogy mindig van amiről beszámolni. Az ezredik számnál elégtételt jelent, hogy sok olyan ember van, aki az első számtól az ezredikig megőrizte a mellékletet és fontos számára. Ahhoz, hogy megjelentessük, a lap anyagi áldozatot hoz, és kérdés, hogy az ezredik után hány jöhet még. Lapunk az utóbbi két alkalommal kimaradt az anyaországi sajtótámogatásból, ami lényegében nagyon minimális, de már csak biztatásként is jól jönne. Ahonnan elismerést várunk, onnan nem jön, az olvasók viszont nagyon hálásak, megállítanak az utcán vagy telefonálnak, elégedettek a melléklettel. Tehát amíg lehet, folytatjuk. Ezer lapszámot könnyű vagy nehéz megszerkeszteni? – Tulajdonképpen a bőség zavarával kellett megküzdenünk. Tekintve, hogy erdélyi kitekintésű a Múzsa, és az anyaországra is figyelünk, a melléklet tartalmas, sosem szűkölködik témában. Vannak állandó munkatársaink, csak örülhetünk annak, ha olyan szerzőktől kapunk írást, mint Kovács András Ferenc, Nagy Attila, Markó Béla, Sebestyén Mihály vagy kollégám, Bölöni Domokos. Csak néhányat soroltam fel azok közül, akik tényleg színvonalas írásokkal vannak jelen a lapban. Amikor a magyarországiaktól válogatok, akkor is igyekszem a lehető legjobbat adni. A Bernády Alapítványnál is számos feladat jut önnek. – Alelnökként ténylegesen hozzá kell járulnom a rendezvényekhez és azok kigondolásához. Elég sok energiámat emészti fel, ugyanis két-három ember vesz részt a szervezésben, mert az elnök, Borbély László, elfoglaltsága miatt nagyon ritkán van itthon. A képző- és fotóművészeti kiállítások dolga hárul rám. Persze, azért ebben segítségeim is vannak, művészembereket kérünk fel arra, hogy részt vegyenek a programok megtervezésében. Amikor bejön harminc ajánlat, abból közösen válogatunk. És ott vannak az egyéb rendezvényeink, például a Bernády-napok, amit, mint mindig, októberben tartunk most is. Ennek is meg kell tervezni, szervezni a műsorrendjét, ez is részben rám hárul. Sokan mondták már, hagyd abba, öreg, elég. Én ebbe egykor belecsöppentem, és hogyan lépnék ki most, amikor tudom, hogy nincs, aki folytassa. Kevesen maradtunk, és azok a fiatalok, akik pótolhatnák a mi nemzedékünket, sőt, az utánunk következőket is, nem léptek még be vagy hiányoznak. Három éve főszerkesztője a Népújságnak. Gondolom, ez a legfontosabb. – Megrögzött újságíró és szerkesztő vagyok, még az a régi fajta zsurnaliszta, aki komolyan veszi a hivatását, és ragaszkodik ehhez. Számomra tehát az a legfontosabb, hogy amit a Népújságnál végzek, az jól menjen. A többit inkább csak úgy, mellékesen csinálom, ez az, ami energiáim nagyon nagy részét felemészti. Viszont ez az, amiből aztán nemsokára ki tudok lépni. Hisz a többit, a könyvírást, a tárlatbeszámolókat, az egyebeket nincs miért abbahagynom, legfeljebb megritkítom, de a lap élén, ahol a szerkesztés teljes embert követel, egyre nehezebb. Tudom, ennek a lapnak, ha nem is vezetőként, de újságíróként, szerkesztőként a továbbiakban is szüksége lesz rám, de lehet, hogy én azt már nem fogom tudni nyújtani ugyanolyan tetterővel. Ahogyan a válság mélyül vagy tartósan ugyanúgy érinti a sajtót, ez mindennapi küzdelmet jelent a fennmaradásunkért és azért, hogy érdekes és színvonalas lapot nyújtsunk az olvasóknak, hogy ne morzsolódjanak le. Miközben jól tudjuk, hogy az írott sajtó iránt világszerte egyre kisebb az érdeklődés... Bármilyen szenvedéllyel is végzi valaki a munkáját, néha csak elfárad, nem? – És jönnek a családi ultimátumok is, hogy most kész, abba kellene hagyni. Persze, hogy szükségem van pihenésre, vagy lenne. Ilyenkor, ha tehetem, elutazom valahová, messzire, ahol békén hagynak. Például nagyon jól érzem magam, ha elmehetek a lányomékhoz, az unokáimhoz Dániába. Nem ismerem a nyelvet, egy kisvárosban élnek, teljesen más az élet, lényegében bármivel foglalkozhatom, segítek nekik a ház közül, nyugodtan felülhetek a biciklire és körbekarikázhatom a várost. Egy évben egyszer. Ezenkívül nyaralni megyünk. Ennyire futja, ezért is mondom, hogy ideje lenne szép csendesen abbahagyni. Nagy Miklós Kund (1943, Nagyenyed) Román–magyar, majd magyar–francia szakon szerzett tanári diplomát Marosvásárhelyen, illetve Kolozsváron. A nyárádmenti Szentgericén tanított, majd 1968-tól 1985-ig a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa volt. 1990-től a marosvásárhelyi Népújság napilap főszerkesztő-helyettese, Múzsa című heti kulturális mellékletének szerkesztője, 2008-tól a lap főszerkesztője. A marosvásárhelyi Bernády Alapítvány alelnöke. Több tíz kötet (művészmonográfiák, interjúkötetek, albumok stb.) szerzője, társszerzője, elő- vagy utószóírója; legutóbbi munkái közül: Míg a magnó összekapcsolt (Csíkszereda, 2006), Szabó Duci (Kolozsvár, 2007), Bocskay Vince (Csíkszereda, 2008), Galéria a Bernády Házban (Marosvásárhely, 2009), Bandi Kati (Csíkszereda, 2010). Antal Erika. Új Magyar Szó (Bukarest) 2011. október 1.Sütő András szobrot avattak SopronbanSzobrot állítottak Sütő András erdélyi írónak, az egyetemes magyar irodalom kiemelkedő személyiségének Sopronban. A köztéri alkotást pénteken, az író halálának ötödik évfordulóján avatták fel a Deák tér nyugati szegletében, nem messze Deák Ferenc és Kölcsey Ferenc szobrától. A közadakozásból megvalósult bronz mellszobor Bocskay Vince szovátai szobrászművész munkája. Ez az első köztéri alkotás a Kárpát-medencében, amely emléket állít az Anyám könnyű álmot ígér című regény és a Csillag a máglyán, illetve az Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámák szerzőjének. Úry Előd, a szoborállítást kezdeményező helyi Erdélyi Kör és Kálvin Kör képviseletében üdvözölte az egybegyűlteket, köztük Mádl Dalmát, a korábbi köztársasági elnök özvegyét, az ünnep védnökét és az Erdélyből érkezett félszáznál több vendéget. Köszöntőjében szólt a soproniaknak a sütői életmű iránti elkötelezettségéről, amelyet jelez a szoborállítás hírének hallatán megmutatkozó adakozási kedv. Sütő András művei erőforrások, erőt adnak tovább élni, a kisebbségi létben is felemelkedni – fogalmazott az író életművének központi gondolatiságáról ünnepi beszédében Görömbei András irodalomtörténész. Méltatásában elmondta: Sütő András regényeiben az örök értékek vállalását, drámáiban a hatalommal szembesülő embert mutatta meg, és valamennyi munkájában az anyanyelv meghatározó voltáról szólt. Az alkotást a civil szervezetek a város tulajdonába adták. Sopron befogadta Bocskay Vince szobrát – mondta az ünnepségen Fodor Tamás polgármester. A szobor megkoszorúzását követően a református templomban emlékestet tartottak, amelyen részletek hangzottak el Sütő András műveiből. stop.hu/MTI Erdély.ma 2011. október 1.Sütő András-szobrot avattak SopronbanSütő András első Kárpát-medencei köztéri szobrát avatták fel tegnap délután Sopronban. A Kossuth-díjas magyar író előtt halálának ötödik évfordulóján tisztelegtek, és a köztéri alkotást A leghűségesebb városban, a Deák tér nyugati szegletében, a református templommal szemben helyezték el. A közadakozásból megvalósult bronz mellszobrot Bocskay Vince erdélyi szobrászművész készítette. Szarka László, a szoborállítást kezdeményező helyi Kálvin Kör és Erdélyi Kör képviseletében Sütő András és Sopron kapcsolatáról elmondta: az író 75. születésnapját Sopronban tartották 2002-ben, több civil szervezet, köztük a szoborállítást indítványozó körök rendezésében. Ezen az eseményen vette át az ünnepelt a Köztársasági elnöki érdemérmet, amelyet az egyetemes magyarságtudat elmélyítéséért, egész életművéért adományozott a Herder- és Kossuth-díjas alkotónak Mádl Ferenc akkori köztársasági elnök. Bocskay Vince szobrászművész munkája a fiatal Sütő Andrást ábrázolja. A mellszobor végleges helye a Deák téren lesz, nem messze Deák Ferenc és Kölcsey Ferenc szobrától. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. október 1.Sütő-mellszobor SopronbanElőzetest már közöltünk a szeptember 30-i soproni szoboravatásról. A tegnap délutáni, esti eseményről, amelyen írók, irodalomtörténészek, színészek, dalosok és a szoborállítást lehetővé tevő közéleti személyiségek idézték fel az öt éve elhunyt Kossuth- és Herder-díjas író személyiségét, életművét, a jövő héten helyszíni tudósításban számolunk be. Ma viszont be tudjuk mutatni olvasóinknak Sütő András bronz szobormását, Bocskay Vince alkotását, amelynek reprodukcióját a szovátai művész még elutazása előtt küldte el szerkesztőségünknek. Bocskayt a Soproni Erdélyi Kör és a Soproni Kálvin Kör kérte fel a mellszobor, illetve a Leghűségesebb Város Deák terére helyezett emlékmű elkészítésére. Mint minden portré megmintázása, ez is szép, de nehéz feladat volt. Annál is inkább, mivel olyan kortárs személyiségről van szó, akit nagyon sokan ismertek, és akiről mindenki kialakított magában egy sajátos arcot, amit őriz valahol legbelül. Sokakban a marosvásárhelyi író idősödő vonásai rögzültek, arra a köztiszteletnek örvendő közéleti emberre emlékeznek, aki bátran kiállt a magyarságért, és emiatt élete utolsó két évtizedében sokat is szenvedett. A szobrász a fiatalabb kori egyéniséget örökítette meg, Sütő Andrásnak azt az arcát, amilyennek a 70-es évek elején ismerhettük, amikor egyik főművét, az irodalomtörténeti jelentőségű Anyám könnyű álmot ígér című nagy sikerű könyvét írta meg. Ötnegyedes méretű a bronzalkotás, a szintén szovátai Sánta Csaba szobrászművész öntőműhelyében öltött végleges formát. 1,70 méteres kőtalapzatra került. Mint Bocskaynak már annyi előző fontos műve esetében, most is csíkszeredai szobrászkollégája, Dóczy András faragta ki a talapzatot. Sopronban természetesen illő teret is kialakítottak az új alkotásnak. A későbbiekben erről is közlünk majd fényképfelvételt. (nk) Népújság (Marosvásárhely) 2011. november 19.A lámpás-ember (Csutak Vilmos-évforduló)Készül a szobor Petrovits István műtermében. Középen a háttérben Bocskay Vince szobrász, a zsűriző bizottság elnöke Csutak Vilmos alakja kiesett közösségünk, Sepsiszentgyörgy történelmi tudatából. A nagy többség – talán a Mikó Kollégiumban végzetteken kívül – vagy semmit nem tud róla, vagy csak hallotta a nevét. Ez a felismerés késztette Keresztes Lászlót, a Mikó Kollégium nyugalmazott aligazgatóját, a Székely Mikó Kollégium Alapítvány kuratóriumának titkárát és Incze Sándor nyugalmazott esperest, az alapítvány elnökét, hogy a Székely Nemzeti Múzeum Alapítványával közösen kezdeményezze Csutak Vilmos egész alakos szobrának felállítását az egyre szépülő városközpontban, az iskola épületének közelében. Az alapítvány ebbéli szándéka szerencsésen illeszkedik a polgármesteri hivatal minden fontosabb magyar kulturális intézmény elé tervezett szoborállítási programjába, ugyanis Antal Árpád András polgármester elképzelése az, hogy a szobrokat a kapcsolódó intézmény közelébe állítanák, s ezek mintegy őrködnének ezen intézmények szellemisége, szellemi öröksége fölött. (A képtár bejáratához állított Gyárfás Jenő már példázza a fenti elképzelést.) Pedig "Csutak Vilmos nagy fejezetet írt... a Székely Mikó Kollégium és a Székely Nemzeti Múzeum történetébe. Bár mindkét intézményt elődeitől örökölte, azokat megtartva, továbbfejlesztve hagyományozta az utána következő nemzedékekre. Mindkét intézmény magán viseli... egykori nagy hírű rektor-igazgatójának, illetve igazgató-őrének markáns kézjegyét. S bár ideje nagy részét a nevelői és igazgatói teendők vették igénybe, a történetírásban is maradandót alkotott" – olvashatjuk a Kriterion Kiadó 1993-ban megjelentetett, Csutak Vilmosnak emléket állító Közösség és művelődés című kötetének Egyed Ákos akadémikus által írt előszavában. Az egyre apadó emlékezet frissítésére elevenítsük fel Csutak Vilmos alakját, életpályáját, szerteágazó tevékenységét. Zágon szülöttjét tanítójának biztatására az elemi osztályok elvégzése után a Székely Mikó Kollégiumba íratják. Az érettségin történelemből és latinból adott kitűnő feleletei arra késztetik az elnöklő Szádeczky Kardoss Lajost, a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem tanárát, hogy rábeszélje a jogásznak készülő diákot elképzeléseinek megváltoztatására. Így történt, hogy 1898 őszén már a kolozsvári egyetem bölcsészkarán találjuk. Történelem-latin szakos oklevéllel a kezében 1903-tól alma materében vállal tanári állást. 1916-ban kinevezik az intézmény igazgatójává, melyet húsz éven át, 1936-ban bekövetkezett haláláig odaadással, szakértelemmel és bölcsességgel irányít. Ez az időszak egybeesett az első világháború román betörést hozó heteivel, nélkülözésekben és kilátástalanságban őrlődő utolsó hónapjaival, az 1918-as impériumváltozás elkeseredettségével, a kisebbségi oktatásra ránehezedő Anghelescu-féle oktatási törvény nemzetiségpusztító paragrafusainak alkalmazásával. Ilyen körülmények között Csutak Vilmosra hárult, hogy a hajlék nélkül maradt elemi, valamint polgári fiú- és leányiskolák tanulói előtt megnyissa a Mikó Kollégium kapuját, vállalva a túlzsúfoltság okozta nehézségeket és a felekezeti alapon való újjászervezés kivitelezését. Kezdeményezésére 1926–27-ben Kós Károly tervei alapján közadakozásból felépítették a Székely Mikó Leánygimnáziumot (ma Kós Károly Iskolaközpont), majd 1935-ben az internátust. Kós Károly az építkezésről értekezve arra a kérdésre, hogy Csutak honnan vette a szükséges pénzt, így válaszolt: "Előteremtette. A semmiből. A háromszéki székelyektől szedte össze krajcáronként. Három és fél milliót." Csutak Vilmos pedagógusi munkássága mellett a helytörténeti értékek kutatójaként vált ismertté. Kedvelt kutatási területe a kuruc kor helyi vonatkozásainak feltárása, amelyek a Háromszék felkelése a Rákóczi-szabadságharc idején, Az utolsó gyulafehérvári országgyűlés, Bujdosó kurucok Moldovában és Havasalföldön 1707–1711-ben című tanulmányok megírásához vezettek. Élete harminc éven át egybefonódik a Székely Nemzeti Múzeuméval, melynek őrévé 1908-ban nevezik ki. 1911–12-ben jelen van a múzeum új hajlékának építésénél, s berendezését tudós kollégájával, dr. László Ferenccel kezdi meg. A világháború alatt az épületet katonai kórháznak foglalták le. Az 1916. évi román betörés nem okozott kárt a gyűjteményben, hála Csutak kitűnő diplomáciai érzékének és Alexandru Tzigara Samurcaş európai gondolkodású tudós közbelépésének (a háború és a politikai változások miatt a teljes bebútorozásra csak az 1921–22. évi gyűjtés után kerülhetett sor). László 1925-ben bekövetkezett halála után az intézmény minden gondja-baja az ő vállára nehezedett. Csutaknak köszönhetően maradt az intézmény "az erdélyi magyarság egyetlen igazán élő, sőt, határozottan fejlődő kulturális intézménye... egyetlen realitása nemcsak a székely, de az egész romániai magyar kultúrának." (Sas Péter) A pénzhiány mérséklésére tett intézkedéseiről Kós Károly említett írásából idézünk ismét: "a két múzeumőri lakásba két kollégiumi tanárt költöztetett (egyik ő maga); a tanári lakbért a múzeum kapja, a múzeumkertben teniszpályát építtetett, és azt bérbe adta, a múzeumőri fizetést megtakarítja: nem ád fizetést saját magának, a múzeum szolgáját, illetve kapusát nem pénzzel fizeti, de a szuterénban lakást és műhelyt ad neki, megengedi, hogy önkéntes adományokat adjon bárki a múzeum számára." Múzeumi és tudományos munkásságának fő műve s egyben betetőzője az általa szerkesztett és 1929-ben megjelent Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum ötvenéves jubileumára, melyben olyan ismert kutatók, a művelődés jelentős személyiségei közöltek írásokat, tanulmányokat, mint Kodály Zoltán, dr. Roska Márton, Keöpeczi Sebestyén József, Huszka József, Lyka Károly, dr. Szádetzky Kardoss Lajos, Al. Tzigara Samurcaş vagy Childe V. Gordon, akik abban az időben valamilyen vonatkozásban a Székelyfölddel és annak népeivel foglalkoztak. A múzeum építési munkálatainak történetét 1933-ban Kós Károly és a Székely Nemzeti Múzeum címmel megjelent tanulmányában tette közzé. Sokirányú munkálkodása közepette sem feledkezett meg egyházáról. Mint az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsának tagja hosszú éveken át eredményes egyházépítő tevékenységet fejtett ki. Az erőltetett munkaütem, az állandó feszültségben élés azonban végül is felőrölte szervezetét, és 1936. május 14-én agyvérzés következtében váratlanul elhunyt. Sepsiszentgyörgy városa sem azelőtt, sem azután nem látott akkora, végtisztességre összegyűlt tömeget, mint 1936. május 16-i búcsúztatásán. A szemerjai református temetőben alussza örök álmát. A legtöbb erdélyi folyóirat és újság megemlékezett a szomorú eseményről. Már 1936 májusában Csutak Vilmos Emlékbizottság alakult öröksége ápolására. "Csutak Vilmos lámpás-ember volt, aki akkor vállalta a Székely Nemzeti Múzeum vezetését, amikor a legnehezebb volt. Amikor mások kitelepültek Erdélyből, ő itthon maradt, azokkal együtt, akik éppen hazatértek, akár Benedek Elek, vagy Kós Károly. Nemcsak Csutak Vilmos, hanem szülőfaluja, Zágon is példája annak, hogy következetességgel és kitartó munkával jelentős eredményeket lehet felmutatni" – jellemezte Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke szülőfalujában 2010-ben leleplezett mellszobrának avatóünnepségén. A Mikó Kollégium déli szárnya mellett felállítandó egész alakos szobra Petrovits István munkája. A szobor avatása november 19-én lesz. József Álmos Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. január 10.Emlékezés a Don-kanyari áldozatokraAz Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezete tíz évvel ezelőtt indítványozta, hogy hosszú évtizedek kényszerhallgatását követően emlékezzünk meg történelmünk egyik legtragikusabb eseményéről, a második világháborúban a Don-kanyarba kivezényelt és többnyire elpusztult 2. hadseregről, a doni áldozatokról. A történelmi egyházak és egyes civil szervezetek képviselőiből Marosvásárhelyen emlékbizottság alakult, amely felvállalta egy emlékmű felállítását, kutatómunka indítását, a túlélők felkutatását, kiállítások megszervezését, valamint a januári megemlékezések megtartását. A kutatómunka eredményeképpen sikerült összeállítani egy 577 személyből álló listát mindazokról, akik Maros megyéből kerültek a Don-kanyarba, és ott meghaltak, eltűntek vagy megsebesültek. Marosvásárhely mellett (83 személy) 125 Maros megyei település érintett. A marosvásárhelyi, Maros megyei, erdélyi magyar, zsidó, román, cigány áldozatok emlékére állítottuk fel 2005-ben a doni emlékművet, Bocskay Vince szobrászművész alkotását. Azóta minden év januárjában, többnyire a doni offenzíva elindításának napján, január 12-én a római katolikus temetőben levő emlékműnél elhelyeztük a kegyelet virágait, koszorúját. A megemlékezést az idén is folytatjuk, de némiképpen megújult, rendhagyó formában. Bár az 1943. január 12-én Urivnál megindított szovjet hídfőtámadás 70. évfordulójára csak egy év múlva kerül sor, mi már most beindítjuk a hetvenéves megemlékezést. Hiszen a magyar és a német politikai és katonai vezetés pontosan 1942. január 22-én, a Budapesten tárgyaló Keitel vezértábornagy és Wehrmacht-főparancsnok jelenlétében állapodott meg a kétszázezer személyt meghaladó 2. magyar hadsereg felállításában és a keleti hadszíntérre való küldésében, ahol kétszáz kilométeres védelmi vonalat foglalt el a Don folyó mentén. (Egyébként az 1942. július 18. és szeptember 16. közötti hídfőcsaták súlyos véráldozatokat követeltek, az akkor elesetteket még el lehetett temetni. Milyen magasztos lenne, ha a rudkinói és a boldirevkai katonatemetőkben nyugvó erdélyi honvédek tiszteletére idén nyáron személyesen is elhelyezhetné a kegyelet virágait egy marosvásárhelyi küldöttség!) Idén január 12-én odahaza csendesen emlékezünk, majd január 21-én, szombaton délelőtt 10 órakor tartunk közös megemlékezést a Don-kanyari áldozatok marosvásárhelyi emlékművénél. Az ünnepséget a hagyományőrzés jegyében, magyarországi példára “doni emléktúra” követi: gyaloglás Backamadarasra, ahol az elszállásolás honvédeknek kijáró tábori körülmények között zajlik ugyan, a közös esti program azonban “királyi” lesz, a helybeliek vendégszeretetének köszönhetően. Január 22-én a backamadarasi református templomban kerül sor megemlékezésre a 11 órakor kezdődő istentiszteletet követően, ami koszorúzással ér véget a backamadarasi áldozatok emlékére. Aki az emléktúrán részt szeretne venni, az alábbi telefonszámon jelentkezhet: 0744-918-840. A részletes programra még visszatérünk. Dr. Ábrám Zoltán Népújság (Marosvásárhely) 2012. február 17.Jegelik a magyar emlékművek ügyét az erdélyi önkormányzatokJegelik a magyar személyiségeknek állítandó szobrok ügyét az erdélyi önkormányzatok. Kolozsváron válaszra sem méltatták a Sissi-szobor újraállításának kezdeményezőit, Nagyváradon a magyar honvédemlékmű, Marosvásárhelyen a Sütő-szobor ügye akadozik. Bécsi Sissi csokoládéval lepte meg csütörtökön Radu Moisin ideiglenes kolozsvári polgármestert, László Attila alpolgármesternek pedig nagykárolyi Sissi sonkát nyújtott át Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) közép-erdélyi régióelnöke az önkormányzat által csütörtökön a Fellegvár és a Farkas utca felújítása kapcsán szervezett közvitán. A politikus ezzel akarta emlékeztetni a kincses város előjáróit a tavaly ősszel átadott nyílt levelükre, amelyben arra kérték az önkormányzatot, hogy az Erzsébet híd restaurálása mellett a közeli Erzsébet sétautat is újítsa fel, és ezek hivatalosan is kapják vissza eredeti nevüket. Utóbbin ugyanis az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ismét felállítaná az osztrák–magyar császárné mellszobrát, amiről tájékoztatta is az önkormányzatot. Gergely Balázs elmondta: erre a gesztusra azért kerítettek sort, mert azóta sem kaptak érdemi választ az önkormányzattól. „Ezért találtuk ki ezt a kedves tréfát, amellyel fel akartuk hívni a közvélemény figyelmét arra, hogy létezik egy ilyen ügy. Moisin úr nagyon sokszor hivatkozik a bécsi példára, többek közt a főtéri karácsonyi vásár esetében, reméljük ezzel sikerül a szívébe lopni az ötletet” – nyilatkozta Gergely Balázs. Mint arról beszámoltunk, az EMNT tavaly augusztusban jelentette be, hogy visszaállítaná Erzsébet királyné mellszobrát a Fellegvárra vezető Erzsébet sétaúton. A tervek szerint az ehhez szükséges anyagi forrásokat a Magyar Ifjúsági Tanács, illetve két magyarországi ifjúsági szervezet adományokból gyűjti össze. Stróbl Alajos szobrászművész – az Európa-szerte népszerű Sissit ábrázoló – alkotását Haller Károly, Kolozsvár egykori polgármestere javaslatára 1901-ben helyezték el az Erzsébet sétaúton, azonban a büsztnek a kommunista diktatúra évei alatt nyoma veszett. Az azóta a Kolozsvári Szépművészeti Múzeumban megtalált szobornak most készül a másolata, a tervek szerint ez kerülne ki a fellegvári sétaútra. Új helyszín a váradi honvédemlékműnek Nagyváradon hasonlóképpen a Románia területén elesett magyar katonák emlékművének felállítását akadályozza az önkormányzat, amely korábbi határozatának ellentmondva, új helyszínt javasol a kegyhely számára. A Sárközi Zoltán, Delorean Gyula és Pásztor Sándor nagyváradi önkormányzati képviselők által létrehozott Pro Liberta Partium Egyesület azt követően döntött az emlékmű felállításáról, hogy Románia és Magyarország között kormányközi egyezmény született arról, hogy emlékhelyet hoznak létre a másik ország katonái számára. Sárközi Zoltán, az egyesület elnöke a Krónikának elmondta, azt szerették volna, ha a váradi emlékmű méltó utódja lenne a magyar hősök emlékére korábban állított obeliszknek. A Rulikowski sírkertben 1914-ben létrehozták a hősök temetőjét az első, majd a második világháborúban elesett magyar honvédek számára, de ezek tetemeit a 90-es évek elején exhumálta, a sírhelyeket pedig román veteránoknak adta az akkori önkormányzat – tájékoztatott az RMDSZ-es tanácsos. Elmondta, az emlékművet a korábbi helyén, a román katonai sírok közelében szerették volna felállítani, a temető főbejáratánál, a helyszínt a magyar és román hadisírgondozó szervek is megfelelőnek ítélték. Bár tavaly nyár elején a tanács is rábólintott a kezdeményezésre, és a tervek is elkészültek, az emlékmű ügye nem haladt előre, holott mind Budapestről, mind Bukarestből sürgették azt, a polgármester ugyanis nem írta alá az építkezési engedélyt. Ilie Bolojan végül nem hivatalos formában arról értesítette a kezdeményezőket, hogy meg kell változtatni a helyszínt, mert az emlékhely akadályozná a temetőbeli forgalmat. Sárközi Zoltán a Krónikának úgy értékelte, hogy az elöljáró igénye „kínosan” érinti őket, főleg, hogy a magyar és román hatóságok is érdekeltek az ügyben. Az RMDSZ-frakció ennek ellenére mintegy 50 méterre a korábbi helyszíntől kiválasztotta az emlékmű új helyét, és abban reménykednek, hogy ezt még a februári soros ülésen megszavazza a helyi tanács. Ezt Petri Csilla, a városháza szóvivője is megerősítette lapunknak. A szóvivő szerint azért kellett megváltoztatni a helyszínt, mivel a szobor és a köré épített kerítés akadályozta volna a gyalogosforgalmat a sírkertben. Sárközi Zoltán lapunknak arról is beszámolt, hogy a Pro Liberta Partium Egyesület a doberdói harctéren elesett Bihar és Temes megyei magyar katonák emlékére emelt négy emlékmű egyikét is felújítaná. A gúla alakú építményre Szlovéniában, darabokban akadtak rá, és székesfehérvári partnereikkel ennek helyreállítását is vállalták. Sárközi Zoltán sajnálattal állapította meg, hogy miközben a szlovéniai hatóságokban partnerre találtak, az ottani emlékmű ügye jól halad, Váradon akadályozzák terveiket. Idén sem lesz Sütő-szobor? Marosvásárhelyen sem tudni még, hogy sikerül-e a második betervezett időpontra felállítani Sütő András író szobrát. A Kiss Levente helyi képzőművész által megálmodott egész alakos szobrot eredetileg tavaly szerették volna fölavatni. Utólag Sütő születésének 85. évfordulójára, ez év július 17-ére ütemezték át az eseményt. Nagy Pál, az író egykori kollégája és barátja, a szoborállító bizottság tagja csütörtökön a Krónikának elmondta, hogy még mindig nem sikerült valamennyi szükséges jóváhagyást beszerezni. „Egyre inkább úgy tűnik, hogy a nyári határidő nem tartható. Pontosabb adatokkal viszont egy hét múlva szolgálhatnék” – fejtette ki lapunknak a közíró. Csegzi Sándor alpolgármester viszont azt állítja: a papírok körül minden rendben van, vagy legalábbis lesz hamarosan, most már csak az anyagi forrásokat kell előteremteni. „Szokás szerint az önkormányzat elkészíti a talapzatot, és kialakítja a terecskét, a szoborállítási költségeket viszont a kezdeményezőknek kell felvállalniuk. Több ígéret is van, és remélem, hogy Sütő András szobra nem fog az anyagiakon elbukni” – bizakodik Csegzi, aki egyben a szoborállító bizottság elnöke is. A szoborállítást Markó Béla közbelépése is késleltette, ugyanis miután a héttagú bizottság kiszemelt Sütő lakhelyétől mintegy kétszáz méterre egy parkocskát, majd az önkormányzat el is fogadta a helyszínt, az RMDSZ volt országos elnöke nemtetszésének adott hangot. Markó az író és politikus hírnevéhez méltóbb helyre szerette volna helyeztetni az alkotást. A szoborállító bizottság tagjai azonban úgy vélik, a Mărăşti téri postapalota épülete előtti kis zöldövezet a legmegfelelőbb a szóba került helyszínek közül. Csegzi Sándor szerint a parkrészt a Herder- és Kossuth-díjas íróról lehetne elnevezni. A huzavona közepette Sopron megelőzte Marosvásárhelyt, a szovátai Bocskay Vince alkotását tavaly ősszel, Sütő András halálának ötödik évfordulóján avatták a hűség városában. Marosvásárhelyen idénre egy másik köztéri alkotás avatását is tervezik. A vár északi fala mellé – ahol hajdanán Mihai Eminescu mellszobra állt – Vályi Gyula matematikus, a lég- és hajócsavar felfedezőjének szobrát képzelték el. Az önkormányzat pozitívan bírálta el a kezdeményezők kérését, a városháza ki is bocsátotta az építkezési engedélyt. Kiss Előd-Gergely, Pap Melinda, Szucher Ervin Krónika (Kolozsvár) 2012. március 8.Kezdeményező testület alakult az erdélyi képzőművészeti közgyűjtemény létrehozásáraVargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója egy Erdélyi Múzeum létrehozását kezdeményezte, ahová összegyűjtenék az erdélyi képzőművészeti alkotásokat és hozzáférhetővé tennék a közönség számára. A program segítése érdekében Vargha Mihály egy reprezentatív kezdeményező testületet hozott létre tekintettel a tervezett erdélyi képzőművészeti közgyűjtemény több művészeti ágat magába foglaló jellegére, valamint összerdélyi gyűjtési területére. A testület első tanácskozását 2012. március 17-én 10 órai kezdettel tartja Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeum dísztermében. A kezdeményező testületbe a következő szakembereket hívta meg a múzeum igazgatója: Kántor Lajos, Kolozsi Tibor, Murádin Jenő, Németh Júlia (Kolozsvár) Bartha József, Kusztos Enikő, Szepessi László (Marosvásárhely), Jakobovits Miklós, Jakobovits Márta, Újvárossy László (Nagyvárad), Kocsis Rudolf, Szekernyés János (Temesvár), Véső Ágoston (Nagybánya) Orth István (Nagyszeben) Vetró Sebestyén András (Brassó) Mráz Ferenc (Bukarest) Botár László, Gyarmati Zsolt, Márton Árpád (Csíkszereda) Berze Imre, Vécsi Nagy Zoltán (Székelyudvarhely) Csergő Tibor (Gyergyószentmiklós) Siklódi Zsolt (Gyergyószárhegy) Vetró András (Kézdivásárhely) Bocskai Vince (Szováta) Damokos Csaba, Ütő Gusztáv, Vinczeffy László (Sepsiszentgyörgy) (közlemény) Transindex.ro 2012. március 16.Ünnepi főhajtás, szoboravatás NyárádszeredábanA nyárádszeredaiak több helyen is tisztelegtek március 15-én. Legtöbben a város főterén, a Deák Farkas általános iskola előtti téren gyűltek össze, ahol ünnepélyesen felavatták a tanintézet 180 éve született névadója bronz mellszobrát, Bocskay Vince szovátai szobrászművész alkotását. A helybeliek mellett távolabbról érkezettek is jelen voltak az eseményen, több százan köszöntötték a nemzeti ünnepet. Havadi és marosvásárhelyi hagyományőrző huszárok tették még emlékezetesebbé a megemlékezést, politikusok, nyárádszeredai városgazdák, lelkipásztorok szóltak a nap jelentőségéről, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc üzenetéről, méltatták Deák Farkas életművét. Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke, környezetvédelmi miniszter mindenekelőtt a magyarság összefogásának szükségességét hangsúlyozta, csak széthúzás nélkül tudjuk a közösség folyamatos küzdelemben megszerzett jogait megvédeni, mondotta. Az úszítók, a 90-es magyarellenes támadások, a gyűlöletkeltés hangulatának újabb hullámát is elítélte. A nagy elődök szellemét idézve Kerekes Károly parlamenti képviselői is kiemelte: nem szabad engednünk a 48-ból, meg kell védenünk a magyarság egységét. Tóth Sándor alpolgármester kifejtette: az új szobor, amelynek létrejöttét sokan támogatták, annak is jele, hogy a nyárádszeredaiak nem hagyják elidegeníteni a település ősi jussát, a főtéri parkot. Deák Farkasról, aki a nyárádandrásfalvi temetőben nyugszik, Nagy Miklós Kund beszélt részletesebben. Kidomborította, hogy a marosvásárhelyi székely vértanúkkal egy időben hosszú börtönbüntetésre ítélt fiatalember képességei teljességével nemzete, szűkebb pátriája szolgálatába állott, nem csak szellemiekben, tettekben is példát nyújtott kortársainak és az utódoknak is. Ezt a távlatosan gondolkodó, példás egyéniséget adja vissza meggyőző erővel Bocskay Vince új köztéri alkotása. Az avatás lelki, hitbeli üzenetét Székely Endre református lelkész, Sajgó Balázs római katolikus plébános és Varga Sándor unitárius lelkész illő igével, imádsággal gazdagította. A helyi önkormányzat biztosította szobrot Dászkel László polgármester adta át az iskolát képviselő Kicsi Elemér igazgatónak. A László János nyugalmazott tanár vezette ünnepség a Credo fúvószenekar, az általános iskola dalosai, szavalói, valamint Nagy Eszter és Ferencz Örs műsorával vált teljessé. Az avatás koszorúzással zárult. Délután a református templomban ökumenikus istentisztelettel folytatódott a főhajtás. A Bocskai István Dalkör közreműködésével ünnepi műsorra is sor került. Népújság (Marosvásárhely) 2012. május 14.Ez legyen jelképe a magyar ember erejének!Árpád-szobrot avattak Székelyberében A nyárádszentlászlói Szent László szobor és a deményházi Krisztus-szobor után újabb alkotással gazdagodott Nyárádmente kulturális térképe. Székelyberében május 12-én, szombaton avatták fel a neves marosvásárhelyi szobrászművész, Gyarmathy János Árpád fejedelemről készült köztéri alkotását. A bronzból készült mellszobor az RMDSZ és a helyi önkormányzat támogatásával készült. Délelőtt, a ragyogó napsütésben ünneplőbe öltözött emberek gyűlekeztek Székelybere központjában, a leleplezésre váró Árpád-szobor körül. Az ünnepi rendezvényen Markó Béla szenátor, Lokodi Edit Emőke, a megyei tanács elnöke, Majláth Károly, Székelybere polgármestere, Benedekfi Csaba, az RMDSZ székelyberei polgármesterjelöltje és Nagy Miklós Kund művészeti író mondott beszédet. Felvonultak a havadi lovashuszárok, fellépett Albert Orsolya és Barabási Tivadar, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hallgatója. "Szerény lehetőségekkel is hatalmas megvalósításokra vagyunk képesek" Majláth Károly hangsúlyozta: "szerény lehetőségekkel is hatalmas megvalósításokra vagyunk képesek". Köszönte, hogy összefogással, bizalommal mellette és az RMDSZ mellett voltak, ennek az eredménye, hogy egy ilyen csodálatos esemény szervezői lehettek. "A ma leleplezett honfoglaló hadvezérünk Árpád fejedelmünk mellszobra szimbólum, neki köszönhetjük, hogy magyarrá lett a Kárpát-medence. Ez legyen jelképe a magyar ember erejének. Legyünk és maradjunk együtt, szükségünk van egymásra. Mindennapjainkban, ha csak egy pillanatra is erre a szoborra tekintünk, gondoljunk elődeink kitartó, erős, szándékától el nem téríthető egybetartó, hatalmas erejére. Ez adjon nekünk továbbra is erőt, kitartást, közös világunk megépítéséhez, céljaink megvalósításához, közérzetünk, magyarságtudatunk méltó megéléséhez. Isten áldjon bennünket!", zárta köszöntőjét a polgármester. Vigyázzanak erre a szoborra! Lokodi Edit meghatónak nevezte a pillanatot, hogy a gyönyörű szobor egy erdélyi község terét díszíti. "Árpád fejedelem hozott minket ide, a Kárpát-medencébe. Ő mutatta meg a magyarok erejét, ő mutatta meg, miként kell céljainkért kiállni. Árpád fejedelem "azt üzeni nekünk, hogy a munkát folytatni kell, meg kell maradni itt, a Kárpát-medencében, meg kell maradni a Nyárád mentén. Hiszen bizonyítottuk az elmúlt időben, hogy az a csapat, amely az RMDSZ köré tömörült, jól dolgozik. Itt vannak a polgármesterek, akik mandátumról mandátumra azt bizonyítják, hogy jól dolgoznak azért, hogy a közösségük fejlődjön". Legyünk minél erősebbek az elkövetkezendőkben Markó Béla mindenekelőtt azt a közös célt hangsúlyozta, hogy "minél erősebbek legyünk az elkövetkezendőkben". Gratulált a művésznek, aki egy szinte lehetetlen feladatnak tett eleget, mert Árpád fejedelemnek nem ismerjük semmiféle ábrázolását szemben más jeles eleinkkel, Szent Istvánnal, Szent Lászlóval, Mátyás királlyal. A szobrászművész "jól tudta milyen volt Árpád, az a magyar fejedelem, aki tulajdonképpen Magyarországot alapította" mondta hozzátéve, hogy bár nem maradtak képek, rajzok, de még vázlatok sem Árpád fejedelemről, "pontosan tudjuk, milyennek kellett lennie annak az embernek, aki a hatalmas történelmi művet végigvitte, és megalkotta Magyarországot. Véleménye szerint a honfoglalás korát nem tekinthetjük valamiféle romantikus kornak, "mert el kellett jönni Etelközből és kellett keresni egy új hazát". Ehhez nemcsak erőre volt szükség, de kiváló szervezőképességre, tudásra, taktikai és stratégiai, vezéri és hadvezéri képességekre is. "Ha ezeket így egymás mellé tesszük, akkor anélkül, hogy láttunk volna valamiféle rajzot, vázlatot arról, hogy Árpád fejedelem hogyan nézett ki, tudjuk, milyen embernek kellett lennie annak a vezetőnek, aki ezek nélkül a képességek nélkül nem tudott volna helyt állni és nem tudott volna egy két évtizedes életművet Etelköztől egészen haláláig létrehozni, megalkotni Magyarországot" "Ellenfeleink stratégiája az árulás" Benedekfi Csaba polgármesterjelölt arra hívta fel a figyelmet, hogy az RMDSZ a mostani kampányban a román pártokon kívül még két magyar párttal is meg kell méretkezzen. "Ellenfeleink stratégiája ismét ugyanaz: az árulás, a hiszékeny emberek elvakítása", jelentette ki. Sajnálja, tette hozzá, mert "ha nem is egyeznek a vélemények, egy csapatban kellene játszanunk, főleg, hogy a pályán startból kevesebb játékossal indulunk. Kérdem én, így hogyan érvényesítsük érdekeinket, a magyar emberek érdekeit Romániában, ha ahányan vagyunk, annyifelé húzunk? Az RMDSZ bizonyított, rendezzük sorainkat és megfontoltan, felelősségtudattal, gyermekeink jövőjére gondolva döntsünk", mondta, majd arra kérte az erdélyi magyarokat Székelyberétől Nagyváradig, hogy szavazzanak az egységre, vagyis az RMDSZ-re. Ismét diadalt ülhet a művészet Nagy Miklós Kund művészeti író örült, hogy "ismét diadalt ülhet a művészet". Rámutatott: Árpád fejedelem az írók, költők, művészek számára mindig is ihlető erejű volt, majd emlékeztetett, hogy Árpád monumentális lovas szobrát pontosan ezelőtt 100 évvel állították fel Budapesten, a Hősök terén. "És Budapest után 100 évvel itt, Székelyberében, ebben a kis nyárádmenti községben ismét testet ölt. Ez a mellszobor tulajdonképpen mindent elmond a fejedelemről. Úgy hiszem, ez az esemény újra megerősíti az egész Nyárád mente felértékelődését". Örömmel állapította meg, hogy a térségben korábban nem voltak szobrok, ám az utóbbi években a köztereken legjobb szobrászaink – Hunyadi László, Bocskai Vince és Gyarmathy János – alkotásai ott vannak sokfelé a Felső-Nyárád mentétől az Alsó-Nyárád mentéig. A szoboravatási ünnepség végén Majláth Károly polgármester plaketteket adott át azoknak, akik hozzájárultak, hogy Árpád fejedelem mellszobrát felállíthassák Székelybere főterén. A rendezvény a himnusszal ért véget, majd a polgármester mindenkit meghívott egy gulyáspartira. Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely) 2012. szeptember 15.Isten fogta a kezemetBeszélgetés Józsa Judit kerámiaszobrásszal, a Magyar Kultúra Lovagjával – Kedves művésznő, köszönöm, hogy elfogadta a levélinterjú lehetőségét, s máris arra kérem, meséljen korondi gyermekéveiről. – Szívesen, hiszen számomra megtiszteltetés és öröm, akár ilyen formában is, hogy a szülőföldem nem feledkezik meg rólam. A családi tűzhely melegét ma is féltve őrzöm, és az a hamuban sült pogácsa, amellyel édesszüleim, Józsa János korondi fazekasmester és Julianna, az édesanyám tarisznyált fel, soha el nem fogyó erőt, kitartást és szeretetet adó táplálék életem végéig! Hálát adok a Jóistennek, hogy olyan családba születtem, ahol a keresztény értékrend mellett a népművészeti hagyományok tiszteletét, a különféle művészeti ágak megismerését és különösen a magyar történelemben való jártasságot fontosnak tartották. Tudatosan neveltek és irányítottak így a szüleim, hiszen azt szerették volna, hogy ezekkel az erős székely gyökerekkel olyan biztonsággal tudjak megkapaszkodni az életben – bárhová vet is a sors –, akárcsak a Hargita tetején a sziklák oldalából sudáran felemelkedő örökzöld fenyő. – Kíváncsiságból, játékból vagy ösztönösen fogott agyaggyúráshoz, formázáshoz gyermekfejjel? – Korondon a fazekasmesterség apáról fiúra száll, így történt ez a mi családunkban is: a kisebbik bátyám, ifj. Józsa János viszi tovább a családi hagyományt. Édesapánk joggal lehet büszke rá – olyan fazekasmesterré lett, hogy ember-nagyságú padlóvázát is meg tud korongozni. A leánygyermekeknek is megvan a feladatuk, általában az asszonyok – nagymamák, édesanyák, leányok, lányunokák – díszítik a kerámiatárgyak felületét, és az is természetes, hogy részt vesznek minden járulékos munkában. Ennek megfelelően természetes és magától értetődő volt már kisgyermekkoromban, hogy számomra az agyag, a "pala" – ahogy Korondon mondják – ösztönösségből fakadó játékként kéznél lévő eszköznek bizonyult. – Mi volt első "alkotása", amit ma is ott hordoz a szíve csücskében? – Minden alkotásomra emlékszem, mindegyik ott van a szívemben, és ma már pontosan számon is tartom, hogy melyik hová, kihez kerül, mert szeretem őket. A korai alkotások közül szívem csücskében mégis a nagy bajuszú öreg székelyek mellett a keresztfára boruló székely asszonyt őrizgetem, Szeretet a címe. – Első "tanítója", nem kétséges, édesapja, a nagy hírű Józsa János fazekasmester, de ki "fogta a kezét" a későbbiekben, a szakmai fejlődés magasabb régióiban? – Első és egyetlen mesterem az édesapám. Mesterségbeli és technikai tudását, kutatási, fejlődési vágyát át tudta adni, és igaz, hogy tőle örököltem a tehetséget, viszont édesanyámtól örököltem mellé egy nagyon fontos dolgot: a szorgalmat. Az az igazság, hogy a világ legnagyobb tehetsége is elvész szorgalom és kitartás nélkül. Volt egy kis kitérő a pályámon, az embereken való segítőkészség és szándék arra késztetett, hogy Székelyudvarhelyen végezzem el az egészségügyi szakközépiskolát, s majd tovább tanulván olyan orvos lehessek, aki valóban segíteni is tud az embereken. Ennek az elhatározásnak az egyik régóta ápolt betegünk halála vetett véget, miután ráébredtem arra, hogy lelkileg nem tudom elviselni és feldolgozni e tényt, következésképpen nem lesz jó orvos belőlem. Ma már tudom, hogy nem véletlenül történt mindez! A Jóisten a legnagyobb rendező: még időben visszatérített a számomra kijelölt útra, amelyről igyekszem azóta is nem letérni… S hogy ki "fogta a kezemet" a későbbiekben, a szakmai fejlődés magasabb régióiban? Hiszek az isteni elrendeltetésben, és tudom, hogy Ő fogta a kezemet. Megéreztem, hogy azt, amit a kerámiaszobrászatban elképzeltem magamban, az anyaországban tudtam kibontakoztatni, és valóban magasabb szintre fejleszteni úgy, hogy ne hozzak szégyent a családomra, a szülőfalumra, Korondra, se a szülőföldemre, Erdélyre és vele együtt a székely népre. – Miért Budapestet választotta az egyetem elvégzésére, hiszen Kolozsváron és Bukarestben is magas szintű képzőművészeti oktatás van? – 1994-től kétlaki lettem, azóta élek az anyaországban, Budapesten. A sikeres kiállításaim mellett, úgy éreztem, hogy nem a technikai tudásomat vagy stílusérzékemet kell tovább fejlesztenem, hanem egy belső kényszer és fejlődési vágy kielégítésére a művészeti ismereteimet. A sors rendelte úgy, hogy nem Kolozsváron vagy Bukarestben tanultam, hanem neveltetésemből adódóan esett a választásom a katolikus egyetemre, a budapesti műteremlakásomhoz közeli, Piliscsabán működő Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának művészettörténeti szakára, amelyet 2002-ben dicsérettel végeztem el. Az egyetemi évek egyáltalán nem voltak könnyűek – nappali tagozatra jártam, naponta oda-vissza 3 órát ingázva Budapest és Piliscsaba közt –, az éjszakák különféle nyelven – francia, angol, német, olasz – íródott művészettörténeti szakkönyvekből készített recenziók írásával, kiselőadásokra, vizsgákra való készüléssel teltek, a hétvégék maradtak csak a mintázásra. Rengeteget kutattam az Országos Széchényi Könyvtárban, különféle levéltárakban, a Szépművészeti Múzeumban és a könyvtárában, a Magyar Nemzeti Galériában, a Magyar Nemzeti Múzeumban, az Iparművészeti Múzeumban és még sorolhatnám… A sok erőfeszítés és tanulás egyáltalán nem volt hiábavaló. A művészettörténet szak csodálatosan átfogó tudást jelent – az antikvitástól napjainkig. – A szakmai képzésen túl mit kapott még a Pázmány Péter Katolikus Egyetemtől? – A katolikus egyetem követelményeinek köszönhetően mélyebb ismeretekre tettem szert az ó- és újszövetségben, a vallásfilozófiában, a görög és arab filozófiában, kozmológiában, antropológiában, az egyházatyák irodalmában, a keresztény egyház társadalmi tanításaiban, tanultam didaktikát, érveléstechnikát, etikát és szociológiát is. Művész létemre tudóssá képeztem magam: művészettörténész lettem. Művészettörténeti ismereteim és tanulmányaim segítenek a történelmi alkotásaim hiteles megfogalmazásában, nem véletlenül érezhető szobraimon a tanult ikonográfia hatása. Továbbá a különféle történelmi személyek megismerése érdekében megtanultam, hogy mit hol lehet és érdemes kutatni. A magyar társadalomban egyfajta közművelésként a megmintázott személyről vagy témáról a kutatási anyagomat mindenki számára közérthetően megfogalmazva közzéteszem a tárlataimon és az eddig kiadott nyolc könyvemben is, hogy elérhető legyen, megismerhesse és megszerethesse azt minden magyar, határon innen és túl. – A legnagyobb sikert a Magyar Nagyasszonyok című sorozatával érte el, erre figyelt fel a világ. Honnan jött az ötlet? – Hosszú ideig érleltem a Magyar Nagyasszonyok megfogalmazásának gondolatát, olyan asszonyokét, akik a magyar történelem alakításában jelentős szerepet játszottak, és akiknek a legtöbbet köszönhet a nemzet. Gyermekkori elképzelésem megvalósulásai e kisplasztikák, ebben később csak megerősítettek a magyar művészettörténetben szerzett ismereteim. Bármilyen hihetetlen, de még egyetlen magyar művész sem dolgozta fel és mutatta be őket tematikus csoportban. Valóban felfigyelt a világ, több mint tízezer ember volt kíváncsi e tárlatomra. Tizenhárom évnyi kutatómunka és anyaggyűjtés után, ma már történelmünk kiemelkedő személyiségű asszonyai közül – három kiállítási anyagban, Emesétől Tóth Ilonáig – eddig összesen 59 csodálatos teremtést mutattam be a nagyközönségnek. A szobrokat ihlető személyek válogatása természetesen szubjektív. Úgy gondolom, hogy nemzeti történelmünkben, társadalmunk fejlődésében kimagasló szerepet betöltő asszonyok ők, akik eltérő gazdasági, társadalmi, politikai körülmények között, más szellemi közegben és más kulturális környezetben éltek. Kimagasló intelligenciájú, csodálatra méltóan erényes, kitartó, elszánt és példás életvitelű nők, akik nem csupán származásuknál fogva érdemelték ki megbecsülésünket, hanem azáltal, amit és ahogy cselekedtek. E téren is gazdagabbak vagyunk, mint hinnénk, hiszen a teljességre törekedve elmondható, hogy még számos olyan példás nagyasszonyunk van, akiket érdemes a feledés homályából kiemelni. A jövőben szeretném mindannyiukat a Magyar Nagyasszonyok Panteonjában megörökíteni. A Patrona Hungariae, azaz a Magyarok Nagyasszonya, a Boldogságos Szűz – Mária alakja mindhárom kiállítási anyag középpontjában áll, ő a magyar nagyasszonyok királynője. – Milyen sorozata van még? – Műveim közül a földfestékes pasztellszínűek a magyar és székely népi életképeket, kihalófélben lévő népi mesterségeket, az archaikusan patinázottak a magyar honfoglalás alakjait, a vezérektől a korabeli mesterségeken át a táltosokig – 1996: Honfoglalás, az Árpád-házi szentek alakjait – 1997: Táltosok és szentek. Árpád népe és házának szentjei – és a magyar irodalom kiemelkedő személyiségeinek múzsáit – 2006: Múzsák kertje – mutatják be. Egy különleges kiállítási anyagom témája a tenger – 2007: TerrAqua világa – különösen a már halott élőlények meszes vázai, amelyek újra életre kelnek az úgynevezett naturáliaszobrokban. Velük nemcsak egy sajátos magán mitológiát álmodtam agyagba, hanem – a művészettörténészek szerint a világon egyedülállóan – az egyik legrégebbi művészeti ágnak számító kerámiaművészetben sikerült új műfajt teremtenem. Művészettörténészi ismereteimre alapozva kifejezett célom, hogy olyan témákat dolgozzak fel évente megújuló tárlataimban, amelyekre addig nem vagy csak elvétve került sor a magyar képzőművészetben, különös tekintettel a szobrászat műfajára. Így állítottam ki 2008-ban a Magyar mesevilág című kiállítás szobrait. Itt a magyar népmesék hőseinek és meseelemeinek az értelmezésével, magyarázataival lebbentettem fel a feledés fátylát a magyar nép ősi világképéről. A kortárs képzőművészet által ritkán érintett témát dolgoztam fel a Magyar táncok című tárlat alakjainak rendkívül lendületes szobraiban 2009-ben. Térben és időben nagy és változatos kirándulásra hívtam a tárlatlátogatókat, amelynek során a magyarság táncait a Táltostánctól a csángók Árgyeleánka táncán át a kalotaszegi Szerelmes csárdásig tánctörténeti magyarázatokkal láttam el. – Munkáinak mi az üzenete? – Nemcsak szívemben él, hanem alkotásaimban is megjelenik szülőföldem, Erdély, de megmintáztam a megszemélyesített Magyarországot is. Nemcsak esztétikai élményt szeretnék nyújtani a szellemi-lelki értékekre fogékony látogatónak, hanem egyúttal történelmet, művelődéstörténetet, asszociációs látást is. Szeretném, ha alkotásaim mondandóját az örömről, bánatról, szépségről, szeretetről, emberségről, magyarságról megértenék és szívükbe zárnák! – Eddig melyik alkotása jelentette a legnagyobb kihívást, s min dolgozik jelenleg? – 2011 a család éve volt. Társadalmunk alapja és a magyar örökség örököse a Magyar család, amelyet egyedülálló, különleges kompozícióba álmodtam meg. Talán ez a kompozíció jelentette eddig a legnagyobb kihívást, nem csak a mérete miatt – csaknem életnagyságú –, hanem azért is, mert a kompozíció alapjául szolgáló gyökeres keményfát már sok-sok éve kerestem. E nagyméretű kompozíciót a Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia templomának adományoztam, ahol a keresztelőkápolnában fogadja az Úr színe elé hozott gyermekeket, családokat. Jelenleg éppen e templom számára mintázom Szent László királyunk szobrát, amelyet Árpád-házi Szent Erzsébet szobromhoz hasonlóan, a két reneszánsz pasztofóriummal szemben fognak majd elhelyezni az oldalhajók boltívében. – Hol voltak kiállításai Magyarországon? – Számos hazai és határon túli kezdeményezéshez nyújtok önzetlen támogatást. Célom az, hogy akár a legszegényebb településeken is bemutatásra kerülhessenek az alkotások; hogy azok, akik egyébként nem tehetnék, de igényük van rá, láthassák és megismerhessék történelmünk kiemelkedő alakjait, vagy csak élvezzék a művészi alkotás gyümölcsét. Ez az a cél, amiért nem válok meg, nem adom el az adott feldolgozott téma kiállítási anyagait. Az évente megújuló kiállításaimat mindig Budapesten mutatom be, de több tucat kiállításom volt kisebb és nagyobb városokban, például: Sárospatakon, Székesfehérváron, Egerben, Esztergomban, Verőcén, Veszprémben, Szombathelyen, Pécsett… – …és Európában meg a nagyvilágban? – 2011-ben a Magyar Nagyasszonyok című tárlat válogatott anyagából az Európai Parlament épületében rendeztek szép csoportos kiállítást Brüsszelben. Egyéni kiállításom volt Hollandiában, Kanadában, az Amerikai Egyesült Államokban és Ausztráliában is. – Ha sikerülne, hová szeretne még eljutni alkotásaival? – Nagyon szeretném, hogy a sok kiállítási anyagom közül legalább a Magyar Nagyasszonyok eljusson minden olyan, az anyaországtól elszakított magyar területre, a fontosabb településekre, ahol még élnek testvéreink… Szomorúan mondhatom, hogy igaz az a mondás, hogy a saját hazádban nem lehetsz próféta, nem mintha az szeretnék lenni, de azért mégiscsak szomorú, hogy a szülőföldemre nem hívják meg a kiállításaimat. Eddig egy kivétel akadt: Székelyudvarhely, ahol szerették volna valamely tárlatot megrendezni, de végül a mindkét fél számára megfelelő időpontot nem tudtuk összeegyeztetni. Szülőfalum, Korond szervezésében egy gyűjteményes tárlaton részt vettek a munkáim. – Milyen kapcsolatot ápol Koronddal és az erdélyi képzőművészeti világgal? – Korond a szülőfalum, ha hazamegyek, ott elsősorban szüleim gyermeke vagyok, s nem az ismert művész. Kiveszem a részem a család és a ház körüli, vagy a mesterségbeli munkából, bármi legyen is az, és élvezem minden pillanatát, mert boldog vagyok, hogy együtt vagyunk. Édesanyám szoknyája mellől ilyenkor nem szívesen mozdulok, csak a hegyekben tett kirándulások kedvéért csábulok el néha. Az erdélyi képzőművészeti világot figyelemmel kísérem, mert szeretem emberként és művészként, és érdekel mint művészettörténészt. Budapesten csak a médián és az interneten keresztül lehet értesülni bármiről is, ám ha itt rendeznek erdélyi vonatkozású képzőművészeti rendezvényt, akkor azt nem hagyom ki. Különösen szeretem a Vármegye Galériában rendezett erdélyi művészek tárlatait. Több erdélyi művészt is nagyra becsülök, a teljesség igénye nélkül sorolom fel néhányukat: Páll Lajos festőművészt, költőt Korondon, Bocskay Vince szobrászművészt Szovátán, Kusztos Endre grafikust, festőművészt Szovátán, Jakobovits Márta keramikusművészt Nagyváradon, Vinczeffy László festőművészt Sepsiszentgyörgyön, és akit nagyon szeretek – Hunyadi László szobrászművészt Marosvásárhelyen. Gyermekkori emlékek kötnek Benczédi Sándor kolozsvári szobrászművészhez és kamaszkori szeretetteljes emlékek törnek fel, ha a székelyudvarhelyi festőművészre, Maszelka Jánosra gondolok, de sajnos már mindketten az égben kergetik a múzsákat. – Amikor nem szobrászkodik, mivel tölti szabadidejét? – Az egészség mellett a szabad idő a legdrágább kincs, és ebből van a legkevesebb. Nincs benne semmi különös, ugyanúgy töltöm a szabadidőmet, mint bárki más, csak talán nagyon megbecsülöm minden percét, mert bármennyire is igaz az, hogy leginkább a műteremben szeretek foglalatoskodni, mégiscsak szükség van arra, hogy néha-néha kimozdulva onnan új impulzusok érhessenek. A szabad időm egy részét óhatatlanul a kedvencként tartott, hiúznak kinéző és olyan méretű Hancúr cica veszi igénybe, aki imádja a virágokat, utálja a fésülgetést és kutyamód őrzi a szobraimat. – Adja az Isten, hogy mentől többet kelljen őriznie! Székely Ferenc Népújság (Marosvásárhely) 2012. december 15.Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem –Minden nagy teljesítmény mögött ott van egy- két meghatározó tanárszemélyiség… Interjú Lázok Jánossal, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tanárával – Tudomásom szerint Ön nem ismerte személyesen Szabó Lajost, mégis kezdeményezője volt annak a rendezvénysorozatnak, mely megörökítette a volt rektor emlékét születésének 100. évfordulóján. Mi motiválta ezt a kezdeményezést? – Azt, hogy mit jelent az ő neve és munkássága, én leginkább két tanárkolléga, Béres András és Kovács Levente révén tudtam meg, akik munkatársai voltak a hatvanas-hetvenes években. Illetve azoktól a volt tanítványoktól, akiknek Szabó Lajos még a tanáruk volt. Bár több mint két évtizeden át karizmatikus vezetője volt a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetnek, valamilyen ok miatt neve a 90-es években egyre kevésbé említődött, akik ismerték és becsülték, sorra nyugdíjba mentek. 2010-ben eljutottunk oda, hogy az egyetemnek egy szenátusi gyűlésén valaki megkérdezte: ki is az a Szabó Lajos, hogy születésének 100. évfordulóját meg kellene ünnepelni? Ekkor gondoltam arra, hogy méltánytalan ez a felejtés: nem ezt érdemli ez az ember, akinek neve szinte eggyé vált az intézettel. Tulajdonképpeni életműve az intézet maga, hogy mást ne mondjak: a Stúdió Színház az ő rektorsága idején jött létre... Mindenképpen úgy gondoltam, hogy Szabó Lajosról születésének 100. évfordulója alkalmából méltó formában meg kell emlékezni, nem az üres formaságok szintjén, hanem az általa létrehozott értékek jegyében. – Ön a szerkesztője Szabó Lajos frissen bemutatott, Hűség című drámakötetének, amely három színművét tartalmazza. Nehéz volt összeállítani ezt a könyvet? – Szabó Lajos drámái gyűjteményes kötetbe foglalva nem jelentek meg. Arra gondoltam, itt lenne az ideje valamilyen módon drámáiból egy válogatást készíteni, hogy a legjobb szövegek, a legnagyobb sikert aratott drámák egymás hatását fölerősítve együtt jelenjenek meg. Maga a könyv szerkesztése körülbelül egy év, a kutatómunkával együtt valamivel több is volt. Egyetemünk könyvtárának az archívumában rábukkantam a kiadatlan drámák kézirataira, a Kolozsváron bemutatott Viharlámpás kivételével. Végül a kolozsvári színház dokumentációs könyvtárában Zakariás Erzsébet könyvtáros segítségével kiderült, hogy ott őrzik a szöveget egyetlen példányban, s én ennek az alapján tisztáztam le a szöveget. – Ön úgy nyilatkozott, hogy tervezi egy második kötet elkészítését is. Mikorra várható az új kötet megjelenése? – Ez nem teljesen tőlem függ. A második kötetbe két történelmi drámája fog bekerülni: a Mentség, amelyet 1955-ben közölt először, de ősbemutatója 1971-ben volt, Harag György rendezésében. A második történelmi dráma Bethlen Miklósról szól (főcíme: A kancellár). Érdekes módon ez a dráma semmiféle publicitást nem kapott, noha megjelent 1975-ben az Igaz Szóban. Ebben a kötetben fognak megjelenni még a legfontosabb színháztörténeti tanulmányai Szabó Lajosnak, valamint egy igen jelentős színháztörténeti felfedezése is. Jelenlegi tervem szerint a befejező része ennek a második kötetnek az életmű válogatott bibliográfiája lesz. – A Stúdió Színház bejáratánál ott található a frissen felavatott Szabó Lajos-emléktábla. Milyen érzés ez önnek? – Ebbe az emlékállításba saját tanáraimnak az emlékét is beleképzeltem és beleértettem. És sorsszerűnek tartom, hogy az emléktábla leleplezése után jelentkezett az a Bolyai iskolai tanárnő, akinek a nagyapja Szabó Lajost tanította, és akit egyik utolsó írásában rajongó szeretettel említ, Máthé Ákos néptanítót, aki őt elindította valamikor a népéért felelősséget vállaló értelmiségi nehéz útján. Nagy tanáregyéniségek láncát sikerült így összekötni az időben, mert minden nagy teljesítmény mögött ott van egy vagy két meghatározó tanárszemélyiség, aki tanítványait úgy indítja el, hogy mandátumot bíz rájuk: a nemzedékről nemzedékre átadódó örökség továbbépítésének a mandátumát. Ez volt szimbolikusan talán a legtöbb, amit én személy szerint az emléktábla- állítástól kaphattam. – Mi az, amit mindenképpen szeretne még megosztani az olvasókkal? – Illesse köszönet a Communitas Alapítványt a támogatásért, és Balogh József öntőmestert felajánlásáért, aki díjtalanul vállalta az emléktábla kiöntését és felerősítését. Legvégül, de leghálásabban említeném a művészt, aki hat fénykép alapján Szabó Lajos profilját bronzba álmodta és kivéste. Szignója olyan kis betűkkel van a tábla jobb alsó sarkába vésve, hogy alig lehet észrevenni, szeretném most kinagyítani: Bocskay Vince. Balázs Lehel Népújság (Marosvásárhely) 2013. január 12.Megemlékezés: máig érezzük a Don-kanyari veszteségetA Don-kanyari offenzíva 70. évfordulójára emlékeztek szombaton Marosvásárhelyen a római katolikus temető bejáratánál álló, Bocskai Vince által készített emlékmű előtt. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezete, a Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport és a Csíkfalvi Polgármesteri Hivatal közösen szervezte az idei megemlékezést, amely január 12-én, szombaton 10 órakor kezdődött, ahogy Ábrám Noémi műsorvezető fogalmazott: „percre pontosan akkor, amikor 70 évvel ezelőtt megkezdődött az offenzíva a magyar csapat ellen". A csittszentiváni Shalom kórus Szász Emese karvezető irányításával kezdte a rendezvényt, amelyet a különböző felekezetű lelkészek igehirdetése követett. Radnóthi Szakács Albert római katolikus, Ötvös József református, Nagy László unitárius és Papp Noémi evangélikus lelkipásztor emlékezett a Don-kanyarban elesettekre, magyarokra, románokra, zsidókra, katolikusokra, reformátusokra, unitáriusokra, lutheránusokra, mindazokra, akik értelmetlen halált haltak hazájuktól távol, ott „ahol nekünk nem voltak szántóföldjeink, erdeink, falvaink és házaink, amelyeket meg kellett volna védeni". Közel 150 ezer magyar katona esett el, egészséges férfiak, akiknek a halála miatt nem születtek gyermekek, és ez kihatással van mai napig a magyarság demográfiai mutatóira. „Tudjuk, de nem értjük" – mondta Ötvös József, hozzátéve, hogy „már nem haragszom azokra az orosz katonákra, akik családjaikat, templomaikat védték meg, de még mindig fáj az ott elesett magyar katonák emléke". Nagy László az emlékezés jelentőségét emelte ki. Mindig kell hogy legyenek olyanok – mondta, akik vállalják a múltat, akik nem felejtik el a történelmet. Ábrám Zoltán, az EMKE Maros megyei szervezetének elnöke ismertette a római katolikus temetőben álló Don-kanyari emlékmű történetét, azt, hogy az EMKE kezdeményezésére megalakult egy emlékbizottság, amely javasolta többek közt egy emlékmű felállítását, a megemlékezések megszervezését, a még életben levő túlélők felkutatását és az 1943. január 12-én történt tragikus események, illetve az azt megelőző ok-okozatok kutatását, felderítését, tudományos konferenciák szervezését. Az emlékbizottság tíz éve kezdte el a munkáját, az emlékmű felavatására 2005. májusában, a Magyar Hősök Napján került sor. A megemlékezésen jelen volt és ünnepi beszédet mondott Dr. Csige Sándor Zoltán, Magyarország csíkszeredai konzulja is. A január 12-i megemlékezés mellett az EMKE tavaly kezdeményezte egy emléktúra megszervezését is. Az idén újból sor került az emléktúrára, a résztvevők Marosvásárhelyről Csíkfalvára mentek, hogy vasárnap délelőtt a helyi református templomban folytassák a megemlékezést. Maszol.hu, 2013. január 14.Főhajtás a Don-kanyari áldozatok emléke előttSzombat délelőtt közel százan gyűltek össze a marosvásárhelyi katolikus temető bejáratánál álló emlékműnél, hogy fejet hajtsanak a szinte percnyi pontossággal 70 évvel azelőtt zajlott Don- kanyari offenzíva magyar áldozatainak emléke előtt. Az EMKE Maros megyei szervezete tizenegy éve indítványozta, hosszú évtizedek kényszerhallgatását követően, a megemlékezést a magyar történelem egyik legtragikusabb eseményére, a második világháborúbeli Don-kanyari offenzíva áldozataira. Ezen kezdeményezés keretében állították fel az emlékművet, Bocskay Vince szobrászművész alkotását, és a kutatómunka eredményeképpen ötszázhetvenhét fős listát állítottak össze azokról, akik Maros megyéből kerültek a Don-kanyarhoz, ott meghaltak, eltűntek vagy megsebesültek. Félmillió magyar gyermek nem születhetett meg A szombati megemlékezésen elsőként Ábrám Noémi műsorvezető szólt az egybegyűltekhez, majd a történelmi egyházak képviselői vették át a szót. Radnóti-Szakács Albert római katolikus plébános imájában azt kérte, hogy a Don- kanyarnál elesett halottaink áldozata minket, a magyar nemzetet hazaszeretetre, a hazánk iránti hűségre buzdítson. Ötvös József református lelkipásztor rámutatott, a Don-kanyarban 147 ezer magyar katona esett el, mind egészséges, életerős férfiak. Ha figyelembe vesszük, hogy abban az időben a családokban átlagban három-négy gyerek született, ez azt jelenti, hogy ötszázezer magyar élet emiatt nem születhetett meg, ami nemzetünk történetében pótolhatatlan veszteséget jelentett. Nagy László unitárius főjegyző örömmel állapította meg, hogy az előző évekhez viszonyítva jóval többen jöttek el a megemlékezésre, ami azt jelenti, hogy kezdjük félelmeinket legyőzni és bátran vállalni történelmünket – fogalmazott a főjegyző. Papp Noémi evangélikus lelkész az összegyűltekkel közösen imádkozott a hősi halált halt magyarok lelki üdvösségéért. Vannak fiatalok, akik továbbvigyék az emlékezés hagyományát Ábrám Zoltán, az EMKE Maros megyei elnöke, az emlékműállítás és a megemlékezések kezdeményezője beszámolt az utóbbi évek eredményeiről, az emlékműállításról, a katasztrófát túlélők felkutatásáról, valamint a további tervekről is. – Álmodunk mi is, ahogyan a Don-kanyarban harcoló honvédek, hiszen mínusz negyven fokban a lövészárokban csak két mozgatórugó volt számukra: egyrészt az éhség legyőzése, másodsorban pedig a honvágy – mutatott rá Ábrám Zoltán. Hangsúlyozta, örömmel tölti el, amikor látja, hogy vannak lelkes fiatalok, akik az emlékeket éltetni akarják, és felvállalják a hagyományőrző munka folytatását. Dr. Csige Sándor Zoltán, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának vezető konzulja kiemelte, a magyar katonák magatartása, helytállása példamutató mindannyiunk számára, hiszen hazaszeretetből, bátorságból, emberségből jelesre vizsgáztak. László Márton történész szóvá tette, hogy az elmúlt évek során végzett kutatómunka eredményeképpen csupán Maros megyében sikerült azonosítani több mint ötszáz személyt, akik a Don-kanyari harcokban részt vettek. Többségük sajnos már nem él, ezért fontos, hogy áldozatuk az utókor emlékezetében megmaradjon. Benkő József történész szintén a hagyományőrzés fontosságát hangsúlyozta, majd a jelen lévők elhelyezték a koszorúkat az emlékmű talapzatán. A megemlékezést követően a résztvevők egy része emléktúrára indult, gyalogosan tették meg a Somostető – jeddi erdő – Terebics- tető – Csíkfalva útvonalat, majd a nyárádmenti községben folytatták az emlékezést a Don-kanyari áldozatokra. Húsz kilométert gyalogosan megtenni a csípős hidegben – bizonyára sokakat elrettent már a gondolat is, viszont a résztvevők úgy érezték, legalább ennyivel adózzanak azoknak a magyar katonáknak az emléke előtt, akik mínusz negyven fokban szenvedtek a harcmezőn. Menyhárt Borbála Népújság (Marosvásárhely), 2013. április 13.A néma színészet szolgálatábanMúlt héten megcsörrent szerkesztőségünkben a telefon. – Érdemes lenne Hunyadi László marosvásárhelyi fémműves és szobrászművésszel elbeszélgetni, ugyanis véglegesítették akadémiai tagságát. A javaslat nyomán kopogtunk be a marosvásárhelyi művész műtermébe, ahol kész és készülő szobrok, plakettek, domborművek társaságában fogadott. Nem csak a hír kapcsán, hanem a több évtizedes munkássága előtti főhajtás, közelgő nyolcvanadik születésnapja előtt is érdemes volt találkozni és beszélgetni vele. – Hunyadi László 2005-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja. 2009-től Magyar Örökség-díjas művész. Újabb tagságról, címről számolhatunk be az olvasóknak? – Az intézményt nemrégiben átszervezték, állami intézménnyé vált, azonos rangot kapott a Magyar Tudományos Akadémiával. Tulajdonképpen most véglegesítették az akadémiai tagságot. A tagok ezután ugyanolyan jogokban részesülnek, anyagiban is. De nem csak én, hanem tájainkról a szovátai Bocskai Vince és Kuti Dénes is e megtisztelő cím birtokosai. Jövő héten Budapesten az akadémia hivatalos ülésén veszünk részt. De nem csak emiatt utazom a magyar fővárosba, hanem azért, mert május 9-én a Koller Galériában Koller-díjasok munkáiból szerveznek kiállítást. Koller György emlékének ápolására 50 évvel ezelőtt egy alapítványt hoztak létre, s minden évben kiosztanak egy díjat. A kiállításon mindenki egy munkával jelentkezhet. Én egy népies ihletésű, bronzba öntött Szent-György- domborművet állítok ki. – Mit jelent Ön számára az akadémiai tagság? – Mit mondjak? Mindig jólesik az embernek, ha szakmailag elismerik. Most a szobrászat, de általában a képzőművészet eléggé háttérbe szorult, a modern technika felváltott mindent. Alig van igény a szobrászatra. Néha-néha még egy köztéri munkát felállítanak, de a közönséget már nem nagyon érdekli, különösképpen az ifjúságot. – Számos köztéri alkotása áll Erdély-szerte és Magyarországon, kezdve az agyagfalvi Székely Nemzetgyűlés emlékművétől, a székelyudvarhelyi Orbán Balázs-szobortól, a kiskunfélegyházi Szent István-szobortól, egészen a marosvásárhelyi Petőfi-szoborig, vagy a havadi Kossuth Lajos-mellszoborig. Melyik munkája áll legközelebb a szívéhez? – Amikor a köztéren egy általam készített munkát látok, azon gondolkodom, mit kellett volna másképp csinálni. Mert ugye, a képzőművészet és a szobrászat nem tartozik az egzakt tudományok közé, százféleképpen lehet valamit megoldani, csak energia és kifejezőerő legyen hozzá. Nem csak az embert kell bemutatni, hanem az embernek beszélni, sugározni kell. A modern koncepciónak sohasem tudtam behódolni, őriztem a tradíciókat, és ebből próbáltam valamit továbbvinni és azon az úton haladni. Nem állítom, hogy a nonfiguratív térplasztikában nincsenek remekművek, de ahhoz nagyon kell érteni és nagyon sok érzék kell hozzá. Mondjuk, a Petőfi-szobrot elfogadhatónak tartom. Orbán Balázs is az. Annak idején, amikor mintáztam, Sütő eljött, hogy megnézze. Megnézte, s kijelentette, na, megnyugodtam. Kérdem, miért? – Azért mert azt gondoltam, akkora bajuszt fogsz mintázni, hogy a madár egyensúlyozni tud rajta! És nem lett akkora bajusza. – Most min dolgozik a művész? – Megtisztelő megbízásom van, vagy volt, itt van letakarva: Klebelsberg Kunó mellszobra. A bécsi Collegium Hungaricum elé akarták felállítani, de valamiért leállt az egész. Ezt kellene befejezni. Budapesten talán... lesz valami belőle. Igaz, egy szobrot sohasem lehet befejezni. Bizonyos részleteket meg kell még oldani, de amíg agyagban van, lehet módosítani rajta. – Az idén kerek évforduló elébe néz, közelgő nyolcvanadik születésnapján ünneplik a művészt. Milyen tervei vannak? – Nagyon sok tervem lenne még. Azon gondolkodom állandóan, hogy mit mulasztottam el és mit kéne még megcsináljak. – Mit mulasztott el? – Nagyon sok mindent. Vásárhelynek vannak jeles emberei, nekik kellene emléket állítani. Molter Károly szobrát szeretném feltétlenül elkészíteni. Vagy ott van például Gecse Dániel, aki rengeteget tett a városért, semmi emlék nem maradt róla. Sós Jóskának nem készülök szobrot mintázni... Úgy van, hogy az érdem mindig azoké, akik a szoborállítást finanszírozzák és eszmeileg támogatják. A művész mindig háttérbe szorul. Meg lehet nézni egy szoboravatásom meghívóját. Minden rajta van, csak a szobrász neve nincs! A szoboravatásokról szóló tévétudósításokban is a szobor mindig háttérbe kerül. – Ez nem azt jelenti, hogy nem ismerik el a szobrász munkáját, hiszen önt Magyar Örökség- díjjal is jutalmazták. Ez nagy elismerés. – Örömmel fogadtam a díjat, hiszen a magyar örökségért próbáltam tenni, évtizedeken át azokat a történelmi, irodalmi személyiségeket örökítettem meg, akik kiemelkedtek a magyarság életében. Tegyem hozzá, ezzel a díjjal növeltem irigyeim számát. Pedig csak egy pohár pezsgőt meg egy kis Szent Koronát kaptam a díj mellé. Mégis mindig azt kérdezték, mennyi pénz járt vele. A pályafutásom során kapott sok díjjal még egy rendes műtermet sem engedhettem meg magamnak. Ezt saját kezűleg készítettem. De most már jó, mert már szezon vége... – Nincs szezon vége! Akinek ennyi terve és mondanivalója van még, nem beszélhet szezonvégről. Generációk nőttek fel a művész nyomában, ők méltó követők lesznek? – Tanítványaim közül már sokan nem élnek, például Bardócz Barna ötvös, Tornai András kiváló szobrász. Régen nem tanítok, nem ismerem a fiatalokat. Néha látok egypár munkát, de nem vagyok meghatódva. Nagyon modernizálódott minden. – Lehet-e szobrászatot tanulni, vagy ezzel születni kell? – Tehetséggel kell születni, adottság kell és megszállottság. Aztán jöhetnek azok a bizonyos szabályok, amelyeket el kell sajátítani, be kell tartani. Én Küküllődombón a kerámiaiparba születtem bele, téglagyár, cserépgyár, edénygyár... Elemista koromban elcsentem a krétát és bicskával figurát faragtam. Otthon vettem egy darab agyagot, s abból próbáltam formálni valamit. Amikor bekerültem Vásárhelyre a kollégiumba, olyan szerencsém volt, hogy a rajz- és kézimunkatanárom éppen Bandi Dezső lett. Az volt a tervem, hogy építész leszek, de ő azt mondta édesanyámnak, hiába akar a gyermek építész lenni, úgyis szobrász lesz belőle. És úgy lőn! – A néma színészet szolgálatában. Mezey Sarolta Népújság (Marosvásárhely). 2013. április 23.Ablak a nagyvilágbaSzékely Ferenc könyvbemutatója Szovátán A Székely Sóvidék világhírű természeti kincseivel egyike a Kárpát-medence legismertebb térségeinek. Egyik világrekordja maga Korond nagyközség, mely nem büszkélkedhet a világ legnagyobb heliotermikus tavával, mint Szováta, a világon egyedülálló gyógyhatású sóbányával, mint Parajd, ennek ellenére neve éppolyan ismertté vált, mint természeti kincsekkel megáldott szomszédai. Ennek az ismertségnek a titkát a korondi székelyben kell keresnünk, ki a Kárpát- medence legszegényebb régiójának számító Székelyföld közepén a térség leggazdagabb települését hozta létre. Ez a gazdagság nem a községen végighúzódó bazársorral kezdődött. A történelmi forrásokban hunoknak is nevezett avar őseink is a sötét korondi völgyet jelölték ki főemberi szálláshelyül. A középkorban a gazdag korondi kereskedők nehéz vasalt szekereikkel látták el sóval a szász székeket. Miután az osztrák Sóhivatal ellehetetlenítette a sókereskedést, a korondiak malmokat építettek, nem egyet, nem kettőt, hanem közel harmincat, többet, mint a Székelyföld összes városa együttvéve. S mikor a modern hengermalmok üresen hagyták a malmaik garatját, a jég hátán is megélni tudó korondi székely megmutatta, hogy a föld sarából is tud kincseket teremteni. Ebből a gazdagságból bőven juttattak a kultúra asztalára is. A Firtos Művelődési Egylet, az általa kiadott Hazanéző folyóirat, az örökmozgó Ambrus Lajos főszerkesztővel az élen, maga köré tudta vonzani a Kárpát-medence neves íróit-költőit, tudós kutatóit, a kultúra terén is a térség leggazdagabb településévé téve Korondot. A Firtos Művelődési Egylet által kiadott Hazanéző Könyvek Sorozatának, a könyvbemutatók számából is következtetve, egyik legsikeresebb kiadványa Székely Ferenc: A megmentett hűség című interjúkötete. A kötetet bemutatták Korondon és a szerző munkahelyén, Erdőszentgyörgyön, majd ezután szinte havi rendszerességgel jöttek az újabb bemutatók. Segesváron a deres hajú közönséghez szokott íróemberek irigykedve nézték a termet zsúfolásig töltő, jórészt fiatalokból álló hallgatóságot. Székelyudvarhelyen a Magyar- Örmény Kulturális Egyesület igazi örmény szakács által készített valódi örmény vacsorával szerzett meglepetést meghívottainak. Szovátán a múlt héten csütörtök este mutatta be Mester Zoltán, a Bernády Művelődési Egylet elnöke a 25 jeles személyiséget megszólaltató interjúkötetet. Példák százaival bizonyította, milyen jól megválasztott, személyreszabott kérdésekkel sikerült a szerzőnek vallomásra bírnia interjúalanyait a bölcsőhely, a legbelsőbb meghitt alkotói világról. Székely Ferenc a nagyvilágba nyíló ablaknak nevezte kötetét. Valóban míg a Hazanéző név befele fordulást, a szülőföld felé irányuló képsorokat idéz fel bennünk, kötete ablakot tár a nagyvilág felé, bemutatva a világ száz részébe szóródott Korondhoz, a Székely Sóvidékhez szülőhelyként ragaszkodó vagy a sors szeszélyéből idesodródott és itt gyökeret eresztett, új otthonra lelt személyiségeket. Szót kaptak a jelen lévő szerzőtársak, az interjúalanyok is, elsőnek a könyvbemutatóra Budapestről ideutazó Deák-Sárosi László költő, író, szerkesztő, a szovátai Molnos Ferenc író, szerkesztő. A legnagyobb, leghosszabb tapsot a 87 éves, de ifjúkori szellemi frissességét megőrző Kusztos Endre festőművész, a székely gótika megalkotója kapta, meghatóan szép lírai vallomásáért. Az irodalmi estnek is beillő könyvbemutatóra a koronát a sorozatot szerkesztő, az életrajzi anyagot megíró Ambrus Lajos költő, író, szerkesztő tette fel, kinek egy mesterhez illő írói bravúrral sikerült a kötethez, a szerzőhöz kötődő helységeket, Korondot és Erdőszentgyörgyöt Szovátával egybekapcsolnia, érettségi vizsgájának derűs, nagy kalandját elmesélve. Nagyon soknak tűnhet az egyetlen helységhez, Korondhoz kötődő 25 jeles személyiség, viszont azonnal eltörpül ez a szám, ha végiggondoljuk az első kötetből kimaradtak hosszú névsorát. A teljesség minden igénye nélkül, csak példaként kiragadva néhány nevet: az egyik legnagyobb kortárs magyar szobrászművész, Bocskay Vince, Kuti Dénes neves festőművész, Gub Jenő etnobotanikus vagy a néprajzos, technikatörténész Márton Béla nevét említhetnénk. (Józsa) Székely Ferenc: A megmentett hűség Korond – Székelyudvarhely, 2012. Hazanéző Könyvek Sorozat. Szerkesztő: Ambrus Lajos, A szöveget gondozta: P. Buzogány Árpád. Az életrajzi adatokat írta: Ambrus Lajos. Népújság (Marosvásárhely), 2013. október 31.Kötelékek – kézfogásokOktóberi napjaim, napjaink Amikor még nem volt internet, illetve számítógép, de tévé sem – az én gyermekkoromban mindenesetre így volt –, szülői kézfogással vagy már önállóan járkálva az utcán, olvastuk az üzletek cégtábláit, a feliratokat (többnyire magyarul); tanultuk a szavakat, a jelentéseket. Bő hetven év múltán is megmaradt bennem ez a szokás, ránézek a legkülönbözőbb kiírásokra, próbálom továbbgondolni őket. Igazi vénasszonyok nyarán (indián nyári napon?) buszra várva, a következő szövegen akadt meg a tekintetem: „Spală româneşte”. Keresem ennek a (mosópor-reklámnak szánt) mondatnak az időszerű (korszerű?) magyar értelmezését. Moss románul? Tisztára mossa a szennyest? Eltünteti, amit kell? És persze hozzágondolom a magyar megfelelőket autonómia-igényünk szellemében, no meg, a „magyar gyerek gyógyítja”-szerű régebbi meg az újabb fordulatokat, hiszen mi is tudunk mindenfélét, akár ma használatos magyar reklámszöveget, nemzeti szabadságharcosat. Még csak nem is kell feltétlenül a futballpályákra kimennünk. Itt vagy ott hátat fordítani ilyen vagy olyan himnuszok elhangzásakor. 2013 októbere annyi élményben részesített… Sokunkat. Futball-beszéd (és hallgatás) Hallgatni arany! – szoktuk mondani. Persze nem mindig van így. Ám akinek ég a háza, inkább hallgasson, mintsem próbálja dicsekvéssel, hazugságokkal elfedni a valóságot. De jobban teszi, ha erőt vesz magán, és keresi a bukássorozat valóban nem könnyen megtalálható okait. (Legyen ő válogatott labdarúgó, edző, szövetségi kapitány vagy éppen vezető politikus.) Ez most éppen magyar kérdés, ha azonban valaki az észtek elleni „győztes” román meccset nézte, az Andorrával „sikeresen” megvívott, ugyancsak szégyenletes szereplésünk helyett (vagy közben), és hallotta a bukaresti szurkolók saját csapatuknak szóló füttykoncertjét, ráadásul a magyaroknál még mindig jobb román (külföldi légiósokkal hasonlóképpen teletömött) klubcsapatok szereplését követte – hát az akár romániai (román) hazafiként sem lehet büszke. Viszont egy görögökkel megvívott sikeres novemberi selejtezőt követően felbúg(hat) a „nagyok vagyunk” nemzeti himnusza. Mi egyelőre a bukaresti „saját” szégyent (0:3), a magyar válogatott minősíthetetlen teljesítményét követő újabb, amszterdami megalázást, az 1:8-at nyalogatjuk körül. És természetesen vitatkozunk – a Kolozsvár Társaság rendezvényén is – kolozsvári, úgymond első osztályú csapataink állapotán, gondjain, a köztük feszülő gyűlölségen. No meg nosztalgiázhatunk, ifjú korunkra emlékezve, amikor Kolozsvár főterén a mikrofonból Szepesi György közvetítése szólt, az aranycsapat világsikerét kürtölve világgá – és ez városunk lakóinak másik részét nem háborította fel… (Jelenből nézve, magyar szurkolói szemmel: alighanem biztatóbb lehetne egyelőre más labdajátékhoz pártolni: mondjuk kézilabdához, vízilabdához.) Iskola, egyetemi beszéd A szégyen után a dicsőség – bár ez is kicsit régebbi. Nem kell egészen az iskoláig visszamenni (noha megtehetnénk), egyetemi szinttől fölfelé haladhatunk ezúttal. Némiképpen a sporttal, labdajátékokkal is kapcsolatba hozható (és ebben bizonyára egykori iskolánknak, a kolozsvári Református Kollégiumnak, az államosítást követő években továbbélő sportos hangulatnak is szerepe volt). Kelemen Árpádról van szó (1932–1997), az ő magasra ívelő (nem mellesleg sportos) életpályájáról, amely a városhoz közeli Kajántóról indult, és nyugat-európai, amerikai állomásokon át Kolozsváron zárult. Aknamezőn – a hírnév felé, így jellemezném ezt az életutat, hiszen Gheorghiu-Dej és Ceauşescu Romániájában, különösen egy Kelemen-fajtának, aknákkal telepített talajról kellett elrugaszkodnia; innen jutott nemzetközi hírnévre a műszaki életben, kolozsvári műegyetemi tanárként, elismert, többszörösen kitüntetett feltalálóként. Az ő emlékére most kiadott kis kötetben elmondhattuk, hogy a diktatúra, a nemzetiségi elnyomás legsötétebb éveiben Kelemen Árpád azon kevesek közé számított, akiknek sikerült áttörni a bezártságot, táplálhatták a még hinni tudókban a reményt, hogy a falak nem véglegesen, végzetesen vesznek körül minket. A Kolozsvár Társaság az Októberi Napok keretében mutatta be a Kelemen Árpádról készült könyvet – és adhatott örömteljes hírt (az aranymisés római katolikus pap Jakab Gábornak köszönhetően) arról, hogy a már-már teljesen elöregedő faluban, Kajántón valami új kezdődik, egy összetartó fiatal (ferences) közösség helyválasztása folytán gyerekek tölthetik meg a templomot. Demográfiai szempontból érdemes bővebben foglalkozni ezzel az új jelenséggel, hogy egyes Kolozsvár környéki (vagy már éppen ide kapcsolódó) falvak magyar lakossága növekedőben van; Szászfenes és Kisbács ebben a tekintetben egyre többet hallat magáról. Szobrok beszéde Itt vannak még közöttünk néhányan az ötvenhatosok közül, faggathatjuk őket, de már gyakoribbak az alkalmak, hogy az emlékművek előtt idézzük fel, az 50. évfordulón is túljutva, ami több száz kilométerre tőlünk, illetve ami itt, velünk történt. A Kolozsvár Társaság igyekszik élni a lehetőséggel, hogy a közös emlékezés valóban a közösségünké legyen, maradjon, a megosztás ne érvényesülhessen a sétatéri 1956-os emlékmű körül. Így történt ez 2013. október 23-án is. És így történt Sztánán, valamivel korábban, ahol ugyancsak sok százan álltuk körül Kós Károly mellszobrát, Gergely Zoltán kitűnő alkotását. A kazettás mennyezetű kis református templom természetesen szűknek bizonyult a vendégek és helybeliek valamennyijének befogadására, de méltó hátteret biztosított és biztosít most már folyamatosan a találkozásnak Kós bronzba örökített arcmásával. Ha egy szobor valóban sikerült, akkor a választott anyag (fa, kő, bronz) magát az embert jelenti. Kós Károly életművéből számos motívumot lehetne kiemelni – Gergely Zoltánnak a lényeget sikerült megragadnia: a tartást, az életmunkára elkötelezett (Kós kedvelt kifejezése), a közösségnek tartozó és tartozását megfizető embert. Ahogy Markó Béla, a Kós Károly Alapítvány elnöke a szoboravatáson kifejtette: Kós alkotása – maga az élete. Ez persze nem kisebbíti a részek, a részletek jelentőségét. Tudjuk, a Kós-életműben nem kicsiny „részlet” az Erdélyi Szépmíves Céh létrehozása és eredményes működtetése két évtizeden át (1924–1944). Az idei október hozadéka (nekem), hogy az 1928-ban születettekről, és velük, a most 85 évesek köztünk lévő három képviselőjével (Dávid Gyulával, Balázs Sándorral és a Kriterion volt műszaki szerkesztőjével, Bálint Lajossal) beszélgetve szükségszerűen került szóba könyvkiadásunk, mindenekelőtt a Domokos Géza nevével összefonódott Kriterion. S ha nem is a Kolozsvár Társaság nyilvánossága előtt, azt követően egy baráti beszélgetésben és a Tar Károlytól kapott ESzC Emlékkönyvbe belelapozva továbbgondoltam az örökség súlyát. Az Ághegy Könyvek sorozatát szerkesztő, ma Svédországban élő, hazalátogató, magát változatlanul erdélyinek valló Tar Károly (1969-ben kisregénnyel mutatkozott be a Forrás-sorozatban) a pár éve kiadott Emlékkönyv előszavában Kós Károlyt és Dsida Jenőt idézi, a „mindig magunkért, de soha mások ellen” szellemében. Minthogy pedig összeállításában az 1924 és 1944 közé helyezhető Szépmíves Céh megnevezése alá egy másik, ma már kevéssé számon tartott dátumot is beidéz (1990–1995), nyilván nem kerülheti meg a ’89-es fordulatot követő kísérlet megidézését. Azt gondolom, ez az igazi érdekessége, újdonsága ennek az Emlékkönyvnek. Ne menjünk bele a részletekbe (hiszen ez messze vezetne), idézzünk azonban néhány mondatot az újjáalakulni akaró ESzC hajdani intézőjének, Tar Károlynak a bevezetőjéből: „Amikor Szőcs Géza az újraalakulás ötletével megörvendeztetett, azt kérdeztem tőle, hogy Kós Károlya van-e vállalkozásához. Költői kérdés volt. Az eltelt öt esztendő alatt bebizonyosodott, hogy ziláltságunk miatt szervezésből elégtelenségre vizsgáztunk.” A vizsgázás, az összeméretkezés: nehéz ügy. Így van ez a szobrok esetében is. Nem kerülhető meg a kérdés az új (kolozsvári) Bethlen Gábor-szoborral kapcsolatban sem. Aligha kérdőjelezheti meg bárki is örömünket azon, hogy a Nagy Fejedelem egész alakos megjelenítésével most már bármikor találkozhatunk a Kétágú templom előterében, pontosabban attól kicsit jobbra, a szomszéd kerítése felé és így sajnos háttér nélkül – vagyis nem úgy, ahogy a kiváló Márton Áron-bronzalakot láthatjuk (Bocskay Vince alkotását) a Szent Mihály-templom monumentális gótikájához illesztve. De be kell vallanunk magunknak, hogy a Péterfy László erre az alkalomra bronzba öntött (régebbi?) makettje nyomába sem lép a Kós András alkotta tömbszerű Bethlen-szobornak, amely nem is olyan rég Nagyvárad büszkesége lett, ráadásul köztéren (nyilvános parkban). Ebből a szoboralakból, a Péterfyéből éppen a monumentalitás, az erő sugárzása hiányzik. Viszont szép beszédeket hallgathattunk az avatóünnepségen – nem utolsósorban Böjte Csaba ferences atyától, a Tőle mindig hitelesen hangzó összetartozásról. Brassó, Székelyudvarhely A két város csak az én októberi napjaim emlékében állítható így egymás mellé. De hát ez is valamilyen összetartozás, egy-egy közösség súlyáról, kísérletéről szól. Brassóban az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Erdélyi Köre tartott konferenciát („Protestánsok a Kárpátok alatt”), a Barcaságra, a magyar–szász kapcsolatokra összpontosítva. Itt sajnos kevesen voltunk, még a Brassói Lapok sem tekintette saját ügyének, legalábbis „helyi érdekességnek” a rendezvényt. (Pedig tehette volna több okból. Én személyesen Ritoók – Miess G. – János nevét említeném, a szász–magyar kapcsolatok kutatójáét, aki mielőtt a Korunk szerkesztőségében felelős titkár lett volna, a BL előd-, illetve köztes hetilapjának, az Új Időnek volt irodalmi szerkesztője.) Azt gondolom egyébként, hogy ez az Erdélyi Kör mint egyfajta szellemi fórum Erdély-szerte, így persze Kolozsvárt is több figyelmet érdemelne. Utóvégre az EPMSZ (a svájci bejegyzésű anyaszervezet), Cs. Szabó László és Szabó Zoltán európai szellemiségében, Erdélyt is jelentheti – semmiképpen nem májusi utazási lehetőség Nyugatra vagy Délre kirándulni szándékozóknak, az Akadémiai Napok alkalmából. Székelyudvarhely szerényebb, ám úgy is írhatnám, rátartibb erdélyi város, legalábbis magyar nézőpontból. Ugyan az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány sem túl gyakran hallat magáról, de most már honlapja van, frissül, a „székely anyaváros” polgármesteri hivatalának dísztermében pedig az évi díjosztó ünnepségre többnyire megtelik a terem – olyankor is, amikor párhuzamosan színházi műsorok folynak, vagy a korábbi polgármester, Szász Jenő programja zajlik éppen. Nincs nagy hírverése országosan az EMIA tevékenységének, pedig ez is nemzetstratégia, hogy például évről évre egy – tőlünk nézve „határon túli” – magyar irodalmár kap Hídverő gyűrűt, az erdélyi irodalom népszerűsítéséért. Tekintélyes az eddigi névsor, olyanokkal, mint Ilia Mihály, Pomogáts Béla, a néhai Görömbei András – most a kecskeméti Forrás főszerkesztője, Füzi László irodalomtörténész csatlakozott a „meggyűrűzöttekhez”. Irodalmi beszéd, színházi beszéd Mióta – második éve – van erdélyi színházi folyóiratunk (a 2013. őszi számot vehettük legutóbb kézbe), joggal várjuk, hogy saját dilemmáinkra is kapjunk szakavatott választ valamelyik ifjú színikritikusunktól. Ők ugyanis már erre a pályára készültek, nem mint mi, akik évtizedekkel korábban rándultunk át (alkalmilag vagy tartósan) erre a területre. Bevallom, olykor vitatkoznék a Játéktér alapszerzőivel, vagy „kiegészítő” kritikát volna kedvem írni, amikor például Bogdán Zsolt kitűnő Dsida-versmondásának méltó visszhangját keresem. Legújabb – októberi – színikritikus-ingeremet a kolozsvári magyar színház két utóbbi előadása váltotta ki, természetesen más-más formában. Előrebocsátom, nem a színészekkel van vitatkoznivalóm, ők nagy többségükben (megítélésem szerint) most is tették a dolgukat, néha nagyszerűen. Mindenekelőtt szerző és színpad, szöveg és játék(lehetőség) viszonyát tenném szóvá, akár terjedelmesebb tanulmányban – ha futná időmből. (És szakértelmemből?) Az egyik érintett Bohumil Hrabal és az Őfelsége pincére voltam színpadi adaptációját végző, szintén cseh David Jarab s a prágai rendező, Michal Dočekal. A másik Demény Péter. (Vele akár négyszemközt is megbeszélhetnénk a dolgot – tehettük volna már Brassóban, ha látom az itthoni próbákat –, Kolozsvárt pedig majd bizonyára találkozunk, vitatkozunk barátilag.) Nem vitatom akár Shakespeare, akár Caragiale vagy Örkény szövegének új (rendezői) értelmezésének jogosultságát. De azt már igen, hogy Bohumil Hrabalból, a sajátosan cseh (közép-európai?) humorú prózaíróból harcos antifasiszta és antikommunista, közhelyesen exklamáló színpadi szerzőt faragjanak. Változatlanul azt gondolom, hogy a filmes Jirži Menzel érti jobban Hrabalt, mint Jarab vagy Dočekal. Ráadásul a maga módján izgalmas (és lírai) Hrabalból hellyel-közzel tucatszerzőt csináltak, aki ráadásul olykor már vontatottá, unalmassá válik szövegével a színpadon. Szerencsére Bogdán Zsoltnak a főszerepben (Jan Dite) mindvégig van hitele, tartása, hosszúra nyújtott néma jelenéseiben is. Bíró József a Cseh Köztársaság elnöki minőségében kiváló epizódalakítást nyújt; francia professzorként viszont szánalmas szürkeségre van kárhoztatva. (Nem folytatom.) Demény Péter bemutatkozása színpadi szerzőként, úgy vélem, felemásra sikerült a Stúdió klasz-szikus-polgárira „varázsolt” kisszínpadán. Nem a rendezőt, még kevésbé a színészeit hibáztatom. Panek Kati remek volt, sajnálhatjuk, hogy ritkán látjuk nagytermi előadásban vagy a Stúdió színpadán. És a társakkal sem volt semmi baj. A kétségtelenül igényes, irodalmi (írói) szövegből hiányzott az átütő drámaiság. Demény drámai helyzetet képzelt el, prózai olvasatban ez nyilván meg is van – a színen ez kevésnek bizonyult. A Bolero egyelőre inkább a prózaíró (és költő) Demény tehetségét sejtette meg újra. Talán lesz folytatás igazi drámában, majd színpadon is. Októberre jön november, december, 2014 január, új októberek. Új (értőbb?) kritikusokkal. Kántor Lajos Szabadság (Kolozsvár) 2013. november 2.Kálvin-szobor Sepsiszentgyörgynek2009 és 2014 is Kálvin-év: születésének 500., illetve halálának 450. évfordulója. Jövőben a földkerekség nyolcvanmillió reformátusa kálvinista évet tart, világszerte a reformátor életéről, életművéről szóló előadások hangzanak el, és a rendezvény záró istentisztelete Sepsiszentgyörgyön lesz július 10-én. Erre az alkalomra Kálvin-szoborral készül a háromszéki magyarság. Kálvin Jánosról sokan úgy tudják, magyar volt. Lehetett is volna, hiszen alkotott olyat, melyre minden magyar méltán büszke lehetne. De nem magyarnak született, viszont nemzetünk sorsának alakulásában nem kis szerepet játszott – miként Illyés Gyula megfogalmazta: „Hiszed, hogy volna olyan-amilyen / magyarság, ha nincs – Kálvin? / Nem hiszem.” A sepsiszentgyörgyi Kálvin-szobor állításának ötlete a Székely Mikó Kollégium Alapítványától származik, ennek elnöke, Incze Sándor nyugalmazott esperes a miértre egyszerű választ adott: Háromszék a kálvinista világ legkeletibb bástyája, viszont Erdély-szerte nincs szobra a reformátornak. És ha már Kálvin-tér is van a városban, magától értetődő: szobor kelletik oda. Az ötletet az Erdélyi Református Egyházkerület felkarolta, Kató Béla püspök védnökséget vállalt, támogatását ígérte a város önkormányzata és a megyei tanács is – kezdődhetett tehát a megvalósítás. Az alapítvány Bocskai Vince szovátai szobrászművészt kérte fel Kálvin alakjának megformálására. Azt a Bocskait, akinek Mikó Imre-szobra áll a belvárosban, s aki a figuratív szobrászat mércéjét igen magasra állította. És a Kálvin-szobor makettje elkészült. Alkotója több változat után a végtelenül leegyszerűsítettet tartotta megmutatásra érdemesnek: az arcot és a kezeket dolgozta ki csupán. A talárba öltöztetett alaknál így a szobrot néző tekintetét e két testrészhely vonzza magára. Az arc határozottságot sugall – itt vagyok, ez vagyok, görcsbe rándult két kezét meg jelezni szándékozzák: nem tehetek róla, Isten rendelte így. És a szobornak másik üzenete is van, mit a maihoz sokban hasonlatos korban, 1939-ben Áprily Lajos ekként fogalmazott meg: „Vergődve látja lázmeleg szemével, / igazság annyi hőse hogy zuhan. / S kitör a jajszó nyugtalan szívéből: / Meddig a próba, meddig még, Uram?” Gyönyörű szobor készül hát Sepsiszentgyörgynek, Kálvinhoz méltó, a városnak díszére váló. A kivitelezési költségeket adományokból szándékszanak állni, a világ reformátusainak segítségével, és bár hivatalosan még nem hirdették meg a gyűjtést, máris akadt – Incze Sándor szavaival – jókedvű adakozó. Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. november 30.Meghitt hangulatban adták át a Székely sirató emlékművetKözel háromszázan gyűltek össze november 30-án, szombat délben Székelykeresztúr központjában, ahol leleplezésre került az első és második világháborúban elhunyt hősök tiszteletére állított Székely sirató emlékmű. Az eseményen a helyi politikusokon kívül többek közt Répás Zsuzsanna Magyarország közigazgatási és igazságügyi minisztériumának nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára is köszöntötte az egybegyűlteket. Könnyes szemű rokonok, politikusok és városlakók jelenlétében leplezték le Keresztúron a világháborúkban hősként elesett 182 helybéli katona emlékére állított emlékművet. Az ünnepély a magyar himnusz eléneklésével indult, majd Rafai Emil, a település polgármestere szólalt fel. Elsősorban a száz év távlatában is gyászoló keresztúri családokhoz szólt, hangsúlyozva, az elesett katona a nemzet számára hős, de az anyának áldozat. A továbbiakban a keresztúri világháborús helyzetről Orbán János, akkori katolikus plébános feljegyzéseiből idézett. „Jól tettük, ha ma élő utódok 99 év elteltével hiányt pótolunk, és világháborús emlékművet állítunk és avatunk itt, Székelykeresztúr főterén. Adja Isten, hogy álljon még sokáig a Székely sirató városunkban, nemzeteket és nemzedékeket emlékeztetve a nagy világégések áldozataira” – hangsúlyozta a polgármester. Répás Zsuzsanna helyettes államtitkár beszédében kiemelte, a hősi halottak emlékéből merítkezve a székelységnek saját kezébe kell vennie a sorsát. „Nem várhatja, hogy Bukarest majd megoldást hoz, hiszen naponta tapasztaljuk a gáncsoskodást, a burkolt vagy nyílt elnyomást. Elég a székelyzászlós perekre, vagy a Székelyek Nagy Menetelése előtt, hirtelen meghibásodott vasúti szerelvényre gondolnunk” – fogalmazott. A következőkben Keresztúr polgármestere és Györfi Sándor, a Székely sirató alkotója leleplezték az elesett katonát és az őt sirató anyát ábrázoló műalkotást, majd Bocskai Vince szobrászművész a szobor alkotóját és művét méltatta. Ezt követően Györfi András, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának színművésze Gyóni Géza Csak egy éjszakára című versét adta elő. Felszólalásában Verestóy Attila szenátor a túlélők leszármazottainak fájdalmáról beszélt, akik a mindennapokban is magukkal hordozzák a világégések veszteségeit. Hargita Megye Tanácsának elnöke, Borboly Csaba részvétet kívánt a háborúkban elesettek hozzátartozóinak, majd sajnálatát fejezte ki arra vonatkozóan, hogy Keresztúr polgármesterének többszöri kérése ellenére sem adhattak támogatást az emlékmű létrejöttéhez. A szobor megáldására mindhárom történelmi egyház képviselőjét – Antal Zoltán, református lelkipásztort, Szombatfalvi József unitárius lelkipásztort és Kovács Péter katolikus plébánost – felkérték. Ezután az emlékmű körül álló székelyruhába öltözött lányok annyi szegfűszálat helyeztek el a talapzaton, ahány áldozat neve szerepel a táblán, majd az elöljárók és az elhunyt katonák hozzátartozói is letették kegyeletkoszorúikat. Az ünnepség a székely himnusz eléneklésével és gyertyagyújtással zárult. Simon Eszter Székelyhon.ro 2013. december 7.Fél évszázad tollal, mikrofonnalSzületésnapi beszélgetés a 70 éves Nagy Miklós Kunddal Marosvásárhely egyik csendes negyedében, kövesdombi lakásán kerestem fel Nagy Miklós Kund művészeti írót, egykori rádiószerkesztőt, lapszerkesztőt, aki ezúttal nem kérdező riporterként, hanem készségesen válaszoló alanyként állt rendelkezésemre. December 6-án töltötte 70. életévét. – Erdély egyik legszebb és talán legpatinásabb városában, a gazdag történelmi múlttal rendelkező Nagyenyeden, az Őrhegy lábánál született, pontosan 70 évvel ezelőtt. Hogy emlékszik vissza gyermekkorára? – Mint szép, gondtalan időszakra. Noha régóta tudom, hogy abban a korban ez nem volt magától értetődő, főleg számunkra nem, akiket "osztályellenség" kategóriába soroltak. Édesapám ügyvéd volt, olyan harcos értelmiségi, aki mindig nyíltan és határozottan kiállt a magyarság ügyeiért, az enyediek megbecsülték, olykor bűnhődött is miatta. Talán elég, ha példaként csak azt említem, hogy őt is elhurcolták a Tg. Jiu-i lágerbe. Ő volt az a dr. Nagy Miklós, akire később Kacsó Sándor és Vita Zsigmond is többször kitért visszaemlékező köteteiben. Az ötvenes években börtönben is volt magyarsága miatt. Köztudottan a legjobb jogászok közé tartozott, mégis hosszú időre megfosztották hivatása gyakorlásának a jogától. Ezt a család anyagilag is megsínylette, de igyekezett burkot vonni körénk, hogy ne érezzük a helyzetünkből adódó hátrányokat. Ebben a kollégium is segített. Kissé olyan volt, mint egy campus, körbebástyázott, védhetőnek vélt sziget az elrománosodó kisvárosban, nyilván mi, gyerekek kevésbé érzékelhettük, mint a tanáraink a hatalom részéről rá nehezedő nyomást. Iskolásként akkoriban az olvasás és a sport határozta meg az életemet. Tanítás után estig valamilyen labdajáték kötött le a tornakertben. Aztán vagy közben pedig a könyvek világába merítkeztem. Mindent elolvastam, amit csak lehetett. Nagy előny, ha az ember akkor élheti ki olvasószenvedélyét, amikor a szellemi dolgokra a legfogékonyabb. – Kikre gondol vissza ma is szívesen, akik a Bethlen Gábor Kollégiumban nemcsak segítették, egyengették, hanem meg is határozták élete további alakulását? Milyen volt a Bethlen Kollégium szellemisége a múlt század 50-es, 60-as éveiben, kik voltak közös tanárok, akik korábban Sütő Andrást és Önt is tanították? – Jó tanáraink voltak, többségük megőrizte és igyekezett továbbadni nagy hírű elődeik szellemiségét. Nem csak az idősebbek, mint Vita Zsigmond, aki Sütő Andrásnak is tanára volt, engem pedig már nyugdíjas helyettesítőként tanított, de a fiatalok is, például irodalomtanárom, a város kulturális életében ma is aktív szerepet vállaló Király László. Családunk különben hagyományosan kötődött a kollégiumhoz. Egyik anyai dédapám, dr. Fogarassy Albert egyiptológus két alkalommal is rektorprofesszorként vezette Bethlen Gábor ősi iskoláját. Másik ágon Székely Ferenc dédapám szintén kollégiumi tanár volt. Felmenőim több nemzedéke tanult itt. Édesapámnak Áprily Lajos volt az osztályfőnöke. Sokat mesélt róla. Bátyám négy évvel előttem érettségizett ugyanott. A Bethlen-szellem, a hűség, a kitartás, a ragaszkodás magyarságunkhoz, közösségünkhöz, ugyanakkor a mások iránti nyitottság szinte észrevétlenül belénk ivódott. – Sohasem gondolt arra enyedi kollégistaként, hogy ha végez, ott volna a helye valamelyik kisvárosi vagy mezőségi iskolában, ahol apró magyarok várják a magyar tanárt, tanítót – a betűvetés, a szép magyar szó elsajátítása reményében? – Jó tanuló voltam, többfelé irányult a figyelmem. Reál osztályba jártam, de különlegesen érdekelt az irodalom, a képzőművészet is. Egyik nagybátyám Fogarassy Endre festőművész volt. Még érettségikor se tudtam eldönteni, melyik egyetemre felvételizzek. Azért sem, mert akkor még jelentősen csökkentette a siker esélyét a származás, döntő módon beleszólhatott az életünkbe "apáink bűne". Nem is jutottam be a kolozsvári közgazdasági egyetemre. Egy évnyi munka után már Marosvásárhelyre felvételiztem, a pedagógiai főiskolára. Felvettek a román-magyar szakra. És jó, hogy így alakult. Kiváló tanárok, jó szellemű diáktársak vettek körül ott is. Több volt kollégám tanárként, más területen közösségünk jeles képviselőjévé vált. Hirtelenjében Deáky Andrást, Mirk Lászlót, Kelemen Ferencet, Tankó Gyulát, Simon Györgyöt, Tófalvi Zoltánt, Mohacsek Ákost, Csergőffy Lászlót, Farkas Jenőt, Komán Jánost, D. Kiss Jánost említem. Megfogott Vásárhely és valóban nehéz időszakokban sem engedett el. Életem nyereségének tartom, hogy immár fél évszázada saját városomnak tekinthetem és igazi lokálpatriótaként tehetek érte valamit. – 1965-ben román-magyar szakos tanári diplomával a zsebében jelentkezik a Nyárád menti Szentgericére, amely köztudottan mindig hagyományőrző település volt. Mit jelentett Önnek akkor Szentgerice, az új agrárviszonyok közepette, és hogyan válhatott hasznossá egy ilyen közösségben egy diplomás pedagógus? – Újdonság volt nekem a falu, a Nyárádmente. Addig városi körülmények közt éltem. Ha kicsi is volt Nagyenyed, mégiscsak város. Annak a környékén fordultam meg olykor, többnyire kirándulóként. Torockón töltöttem hosszabb időt egy nyáron, amikor szüleim oda menekítettek a gyermekparalízis-járvány elől. Marosbogáton vakációztam nyaranta református lelkész nagybátyáméknál. Aztán az érettségi utáni munkám során mócvidéki román falvakat is megismerhettem. A szentgericeiek barátságosan fogadtak, az emberek szívesen megnyíltak előttem, betekinthettem az életükbe. Azt is megtapasztalhattam, milyen nyomasztó következményekkel telepedett erre a szép, hagyományőrző településre is az erőltetett kollektivizálás. Szakos tanárként nem volt sok sikerélményem, román nyelvet tanítottam abban a színmagyar faluban, és az bizony nehezen ment. Vasárnaponként a sorköteles legények román oktatása is rám hárult. Nem ilyenek voltak oktatói álmaim. – Mindössze három évet tölt a Nyárádmentén, amikor bekerül a Marosvásárhelyi Rádióhoz. Mi hozta a váltást, és milyen volt ez a 17 év egy rádiósnak a Ceausescu-korszak leghírhedtebb "fénykorában"? – Inkább újságíró szerettem volna lenni, mint tanár. Rádióra nem gondoltam, de szerencsésen alakultak a dolgok. A szentgericei gyerekekkel szívesen foglalkoztam, iskolarádiót hoztunk létre velük. Erről hallhattak a Marosvásárhelyi Rádiónál, amikor 1968-ban fiatal munkatársakat kerestek. Versenyvizsgáztam, sikerült. Ez már közelebb állt az elképzeléseimhez. Szerencsém volt, a kultúrrovathoz kerültem. A folklórműsort is rám bízták. Ez tette lehetővé, hogy pár év alatt bejárjam a rádió adáskörzetét, mindenekelőtt a Székelyföldet. Szentgericén készült az első összeállításom, aztán szinte minden faluba, a legeldugottabbakba is eljutottam. A Mezőség se maradt ki. Ízelítőt kaptam a vidéki életmódból. Gazdagodott a népdalkincsem, szélesedtek a népművészeti ismereteim. Felfedeztem székely gyökereimet. Ennél is nagyobb nyereségnek tekintem, hogy kipróbálva a rádiózás minden műfaját, riporterként, szerkesztőként, osztályvezetőként közvetlenebbül és energiákat nem kímélve belemerülhettem az irodalmi, művészeti életbe. Ez már az volt, amire régóta vágytam. Nagyon sok kitűnő embert ismertem meg, írókat, költőket, képzőművészeket, színészeket, rendezőket, zenészeket. Műhelytitkokba láthattam bele. Ebből tényleg többet tanulhattam, mint ha elvégeztem volna két-három másik egyetemet. Mellesleg közben a kolozsvári egyetem magyar-francia szakán is diplomáztam. Persze nem csak örömmel járt akkoriban a rádiós munka. A diktatúra, a cenzúra, az ideológiai kényszer megkeserítette az életünket, mindenbe igyekeztek beleszólni. A hatalomnak egyre abszurdabb, bődületesebb elvárásai voltak, el addig, hogy végül felszámolták a vidéki, nemzetiségi rádióadásokat. Annyi elégtételünk azért mégiscsak volt, hogy a kötelező politikai műsorok mellett elkészíthettük a számunkra fontos kulturális, értékmentő adásokat is. – 1975-ben indul a népszerű, igen széles hallgatottságnak örvendő Megy a magnó vándorútra című interjúsorozat, amelyet felváltva szerkesztettek, s amelyben Erdély legismertebb személyiségei vallottak életükről, pályájukról, terveikről. Milyen emlékeket őriz "magnós" útjairól, mondjon néhány nevet, akik már régóta az egyetemes magyar kultúra Pantheonjának örök lakói. – Abban az időben tűzzel-vassal akadályozták az erdélyi, tágabb vonatkozásban a romániai magyarság különböző közösségei, jeles személyiségei közti kapcsolattartást. Mintha áthághatatlan határvonalat húztak volna a megyék közé. Ezt a tiltást próbáltuk kijátszani, áthidalni ezzel a stafétaszerűen elképzelt interjúlánccal, amely aztán Vásárhelytől Nagyváradig, Kézdivásárhelytől Bukarestig, Gyergyószentmiklóstól, Sepsiszentgyörgytől Szatmárig, Temesvárig az egész országot behálózta. Magnónkkal sokfelé megfordultunk, sok száz egyéniséget megszólaltattunk. Hasonló értékekkel sikerült gazdagítanunk az Aranyfonotékát egy másik népszerű műsorom, az Irodalmi és művészeti napló révén is. És említhetem a Rádiószínház rovatot is. Sok-sok felejthetetlen találkozás élményét őrzöm magamban, nehéz és igazságtalan több száz névből kiemelni néhányat. De hogy mégis válaszoljak a kérdésre, kiragadok egy párat a régebben eltávozottak közül. Szemlér Ferenccel Bukarestben, Franyó Zoltánnal Marosvásárhelyen, Horváth Imrével Nagyváradon, Horváth Istvánnal Magyarózdon, Kacsó Sándorral Kolozsváron, Gellért Sándorral Mikolán, Veress Dániellel Sepsiszentgyörgyön, Fülöp Antal Andorral Kolozsváron, Aurel Ciupé-val Gyergyószárhegyen, Harag Györggyel, Sinkovits Imrével, Agárdy Gáborral, Zoltán Aladárral Vásárhelyen sikerült hosszasabban, esetenként többször is beszélgetnünk, s hangfelvételek is készültek ezekről a találkozásokról. – Négy év kényszerszünet után, 1989 decemberében, amikor újraindul a marosvásárhelyi rádió adása, ott volt a lehetőség, hogy visszatérjen az elektronikus sajtóba. De Ön nem ezt választotta, maradt az újságírásnál a Népújság szerkesztőségében. Sohasem bánta meg akkori döntését? – Visszatértem, néhány évig egy-két műsort heti rendszerességgel szerkesztettem a megújult Rádiónál, a rádiózástól nem lehet egykönnyen elszakadni. Meggyőződésem, hogy aki belekóstolt az élő szó varázsába, nem képes végleg lemondani róla. Azt az érzelmi töltetet, amit a beszéd, a rádiós interjú hordoz, az írás még csak érzékeltetni se tudja. Mégsem maradtam ott, mert igen nagy kihívás volt, hogy a hazai magyar újságírás megújításának a részesévé válhattam. A Népújság szerkesztése egész embert kívánt, és akkoriban tévézésre is elég gyakran felkértek. A magára találó kulturális életben is több feladatot vállaltam. És korábbi tapasztalataimat mérlegelve úgy gondoltam, ha könyvszerzőként is hallatni szeretném valamikor a szavam, nem horgonyozhatok le újra a rendkívül időigényes rádiózásnál. Olykor mostanában is szerepelek a vásárhelyi rádióban, régi hangfelvételeimet is mindegyre újrajátsszák. Sok távolabbi ismerősöm, akikkel hosszú ideje nem találkoztunk, még mindig azt hiszi, hogy rádiós vagyok. Miközben a Népújság hétvégi irodalmi-művészeti melléklete, a Múzsa, amelyet több mint két évtizede szerkesztek, már az 1106. számánál tart és több mint húsz különféle kötetet is a magaménak tudhatok. – Igen, 1990. A jó értelemben vett zsurnalisztika – napi taposómalma mellett – elhozta a több vágányon való haladást: tényirodalom, művészportrék, színészsorsok, arcképcsarnok, interjúkötetek, rádiójelenetek, humoreszkek, dalszövegek stb. Hogy lehetett egyszerre ennyi mindenre időt szakítani, miközben több mint két évtizeden keresztül a Népújság helyettes-, illetve főszerkesztői pozícióját töltötte be? – Nehezen. Nyilván az ellenkezője is igaz. Ezt az életritmust szoktam meg, ha lazítanék, lehet hogy egy- kettőre vége szakadna az egésznek. Persze akadhatnak olyanok, akik úgy minősítik a hozzáállásomat, hogy munkamánia. Lehet benne valami. De csakis úgy tudok mindent elvállalni, hogy biztosított hozzá a családi hátországom. – Igen sokrétű a tevékenysége a hazai magyar képzőművészek munkáinak monografikus feldolgozása terén, alig telik hét vagy hónap, hogy ne nyisson új tárlatot. Kiket jelentetett meg és ki(ke)t szeretne még letenni az olvasó asztalára? – Többnyire a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó felkérésére készítettem a megjelent kis- és nagyobb monográfiákat. Székelyföld művészeti élete gazdagon kínálja erre a témát, az alanyokat. A legfrissebb ilyen kiadvány a 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra látott napvilágot, november 16- án mutattuk be a Bernády Házban. Az Élet-Jelek sorozatban Kolozsvári Puskás Sándor munkásságának szintézisét próbálja adni. Véletlen-e vagy sem, most csodálkoztam rá, hogy milyen pompás névsor áll össze az általam elemzett szobrász- könyvekből: az említett Puskás-album a Hunyadi László-, Bálint Károly-, Kiss Levente-, Bocskay Vince- Gyarmathy János-kötetekhez csatlakozik. Festőkkel, textilművészekkel is foglalkoztam ilyen módon, Maszelka János, Simon Endre, Kedei Zoltán, Hunyadi Mária, Bandi Kati nevét sorolhatom. – Alig van kulturális szervezet vagy művelődési alapítvány Maros megyében, melynek ne volna tagja vagy ne venne részt a vezetésében. Kérem, említse meg ezeket. – Ebbe is muszáj-Herkulesként csöppentem bele. A Népújság Alapítvány létrehozásában magától értetődően vettem részt A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének működtetésébe is illett bekapcsolódnom. Amikor felvetődött a Kemény Zsigmond Társaság felélesztése, azt az ügyet is a magaménak éreztem. Az alapító Kemény Miklós felkért, hogy segítsek a Helikon – Kemény János Alapítvány létrehozásában, azt se háríthattam el. Az időközben megszűnt Marx József Fotóművészeti Alapítvány is igényelte a támogatásomat. És a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány munkája is rendkívül fontos, attól hogy maradjak távol? Jó tudni, hogy némi szerepem nekem is van abban, hogy a Bernády Ház a marosvásárhelyi magyarság egyik meghatározó művelődési központjává vált. Álljunk meg itt. Annyit azért hozzátennék, hogy sehol sem a protokolláris elnökséget vállaltam, hanem csakis olyan tisztséget, ahol ellenszolgáltatás nélkül dolgozni kell. – Nem elhanyagolható fordítói munkássága sem. Kiktől mit fordított? – Általában románról magyarra, magyarról románra fordítottam. Rádiójátékot, esszét, értekező prózát, humoros szöveget, művészeti írásokat. Néha nem akadt más, aki megbirkózzék a feladattal, és akkor "magad, uram, ha szolgád nincsen" alapon belevágtam. Olyan eset is előfordult, hogy Kányádi Sándor-versrészletet kellett átültetnem románra. Erre igazán büszke vagyok. De a franciával is próbálkoztam, és megtörtént egyszer Szicíliában, hogy tárlatnyitó gondolataimat olasz tolmácsolásban magam olvastam fel. És bizonyára kevesen tudják, hogy közöm van egy kétnyelvű magyar-olasz könyvritkasághoz. Kovács András Ferenc Torony és tövis – Torre e spina, illetve Albino Comelli Tempo e amore – Idő és szerelem címmel 2006-ban Firenzében megjelentetett közös verskötetének megszületésénél bábáskodtam, abba írtam a Vers, bonts vitorlát! – Poesia, apri la vela! című bevezetőt. – A színészek közül Farkas Ibolyát és Szabó Ducit örökítette meg a könyvek lapjain. Kikre gondol a közeljövőben? – Beszélgetőkönyvet szívesen írok. Az interjú a kedvenc műfajom. Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak. A színház világa amúgy is izgalmas, egy-egy kedvenc színész életinterjúja széles közönséget érdekelhet. Jó, hogy kitalálták a Prospero könyvei sorozatot. Legközelebb Bács Ferenccel szeretnék szembeülni egy ilyen hosszú-hosszú beszélgetésre. – Milyen díjakat és kitüntetéseket kapott élete folyamán? – Elég tág fogalom az életem folyama. Zsenge ifjúkoromban tánciskolai teljesítményemért is kaptam diplomát. Sportgyőzelmekért szintén. De ne kedélyeskedjünk, igenis ösztönző lehet az elismerés! Az eltelt évtizedben volt néhány alkalom, amikor nyilvánosan, hivatalosan elismerték a munkámat. Az utóbbi időszakban sűrűbben, ami sajnos azt is jelzi, hogy vészesen telik felettem is az idő. Nívódíjat kaptam a Népújságtól és a MÚRE vezető testületétől. Ezek különösen fontosak, mert a szakma adta. A megyei kulturális életben felmutatott teljesítményemet a Marosfelfalui Fibula kitüntetéssel honorálták. A Maros Megyei Könyvtár, ahol rádiós munkahelyem megszüntetése után néhány hónapig dolgoztam is, a Pro Libro Senator címet adományozta. A Maros Megyei EMKE a magyar kultúra ápolásáért kifejtett tevékenységemet jutalmazta Emléklappal. Ez a munka, pályámnak ez a vetülete hozta meg legrangosabb magyar állami kitüntetésemet, a Pro Cultura Hungarica emlékplakettet is. – Min dolgozik jelenleg, és mivel szeretné megajándékozni önmagát s természetesen az olvasókat 70. születésnapjára? – Valamin mindig dolgozom. Az Erről jut eszembe heti jegyzetsorozatom arra késztet, hogy folyamatosan figyeljek a világra, és ne hagyjam elkényelmesedni magam. A Múzsa szerkesztése arra hivatott, hogy mindennel napirenden legyek, ami az irodalomban, művészetekben történik körülöttünk és a nagyvilágban. Újabb előkészületben levő kéziratom a fiatalon elhunyt marosvásárhelyi festő, Vida Árpád életművének szintézise arra biztat, hogy továbbra is megőrizzem eddigi formámat. Mindez ajándéknak már sok is. De hogy mégse legyen hiányérzetem, arra is figyelek, nehogy elszalasszam valamelyik írónk, művészünk kerek születésnapját, mert ha megfeledkeznénk róla, az nagyon rosszul esne neki. Székely Ferenc Népújság (Marosvásárhely) 2014. január 14.Fontos szerepet kapnak a történelmi megemlékezésekSzováta A Bernády Közművelődési Egyesület gazdag programot készített 2014-re. Ezek közül Kiss János, az egyesület titkára a február 15-re tervezett farsangi bált emelte ki elsőként. A hagyományos farsangi bál célja az egylet tagságával, az egylet rendezvényein résztvevőkkel való kapcsolattartás, illetve a valamikori farsangi hagyományok ápolása. A 2014-es évben fontos szerepet kapnak a történelmi megemlékezések: a Dózsa György vezette 1514-es felkelésre, az első világháború kitörésének 100. évfordulójára emlékeznek. Kiss János szerint készülnek az Intermezzo, Fülöp Judit karnagy, az egylet alelnöke által vezetett kamarakórus által szervezett kórusfesztiválra a Bocskai Vince szobrászművész által készített Kálvin János szobor sepsiszentgyörgyi avatójára, de szerepet kívánnak vállalni a néhai Gub Jenő tanár hagyatékának és munkásságának a felleltározásában, ápolásában, amit a Sóvidék kulturális folyóirat kezdeményezett. Mivel a tavalyinak nagy sikere volt, a hagyományos kulturális rendezvények mellett társszervezőként szerepet vállalnak a pedagógustalálkozók megszervezésében. Az év eleje, ahogyan Kiss János fogalmazott, kabarés, színházas időszak, a múlt hét elején a Hahotának volt két előadása, 26-án két előadást tart a GruppenHecc, autóbuszos kirándulást szerveznek a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházba, illetve a szovátai Szarkafészek is egy előadással készül január 24-én. Ugyanakkor említette a játszóházat, amely szintén heti rendszerességgel kezdi szervezni a tevékenységét, illetve az ünnepkörökhöz kapcsolódhat: advent, karácsony, Luca-nap, Márton-nap, amelyek nagy népszerűségnek örvendenek a lakosság körében. Ezeket a tevékenységeket Fábián Gabriella néprajzkutató vezeti. Február 4-re a Székely Nemzeti Tanáccsal közösen terveznek egy előadást, amelynek meghívottja Molnár József magyarországi történészprofesszor. Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely), 2014. február 7.Vásárhelyen mutatták be először a Hunyadi László szobrászról készült dokumentumfilmetMarosvásárhelyen mutatták be először a Hunyadi Lászlóról készült dokumentumfilmet, amelyet tavaly, a szobrászművészről 80. születésnapja alkalmából, a Magyar Művészeti Akadémia megrendelésére forgattak. Az alkotást Babiczky László rendezte. A Bernády Házban megszervezett eseményen jelen volt a rendező is. „A rendezői szakma egyik hagyománya szerint egy film készítője vállalja azt, hogy művét ott mutatja be először, ahol készült, azoknak az embereknek, akik a filmjében szerepelnek” – mondta Babiczky, aki szerint egy filmet nem kell magyarázni, mégis fontosnak tartotta kiemelni: alkotásában nem művészettörténeti szempontokat nyújt az életmű értelmezéséhez. „Arra törekedtem, hogy belessünk abba a személyes világba, élettörténetbe, amelyet nem mindenki ismer. Bízom benne, hogy a nézők olyasmit is megtudhatnak Hunyadi Lászlóról, ami a szobrain, műalkotásain túl van” – fogalmazott. A dokumentumfilm időben és térben távolról indít, az Amerikába emigráló édesapától. A főként premier plánokban rögzített alkotásban a nappaliban zajló beszélgetés lineárisan követi az élettörténetet: az Amerikából hazatelepülő édesapa történetét, a család bécsi döntés utáni szétszakadását, a képzőművész zenéhez való kötődését (amely fontos szimbólumává válik az életműnek és a filmnek is), a Sütő Andrással való barátságot, az egyetemi évek megpróbáltatásait. A film alanya a beszélgetés során feleleveníti bábtervezői múltját, a népi kerámia iránti vonzalmát, a Korondon töltött heteit, amikor Bandi Dezső felkérésére eredeti székely motívumokat válogatott és mutatott be a helység fazakasainak. De szó esik a tanárként eltöltött éveiről, történelmi személyiségeket megmintázó plakettjeiről, köztéri szobrairól, ötvösmunkáiról is. A beszélgetés képezi a film törzsét, ám ezt a linearitást gyakran megszakítják rövidebb jelenetek. Hol pályatársak, hol tanítványok, máskor családtagok vagy barátok, művészetét értők szólalnak meg és árnyalják a nyugodt, visszafogottan szomorkás humorú önvallomást. „Sosem igyekezett felugrani a posztmodern vonatjára, a népi, nemzeti hagyományokat fokozatosan fejlesztette tovább vérmérsékletén keresztül” – ekképpen jellemzi a főszereplőt Bocskay Vince szobrászművész. Diénes Sándor orvos a szobrászművész munkáinak igéző hatásáról beszél, Kolumbán Árpád ötvösművész pedig a 81 éves szobrász jóravalóságát tartja a legfőbb erényének. „Különösen nagy népdalrajongó vagyok” – ezzel a mondattal ér véget a marosvásárhelyi művészről szóló ötven perces dokumentumfilm. Vass Gyopár Krónika (Kolozsvár), 2014. február 8.Visszatérés (Vinczeffy László atyhai elvonulása)„...egy fiait osztoztató atya a Firtosból leindulva mondta fiainak: itt én lakom, ez lett Énlaka, tovább haladva mondá nagyobb fiának: e tiéd, ez lett Etéd, ismét odább haladva mondá második fiának: itt neked e kis mód, ez lett Küsmöd. Itt letelepdvén harmadik fia nyugtalankodva kérdé, hogy ő hol telepedik, neked is szólok ma – a helyre mutatva, hol Szolokma épült, haza mentében pedig kérdi legkisebb fiát, hogy hát nem békétlenkedik-e? Adj, ha akarsz atyám, mond ez, s övé lett a gyönyörűen fekvő Atyha.” Orbán Balázs szerint szól így a Sóvidék egy településcsokrának teremtéslegendája. A történet ma is ismert – épp csak nincs, aki továbbadja. Legalábbis Atyhán, ebben a mára kísértetfaluvá vált, gyönyörűséges kis zugban, mely a Székelyföld közepén maholnap csak a történeti múltban említett településnév marad. Pedig „itt lakni, s minden percben szemlélhetni ez isteni panorámát, mely szépségben a firtosi kilátással vetekedik, valódi lelki élvezet s annyi, mint örökös költői felmagasztaltságban élni” – írja még Orbán Balázs A Székelyföld leírásának Atyhát ismertető oldalain. Ez a kis, lélekszámában erősen megcsappant falucska, hová feljutni, akárcsak másfél évszázada, Orbán Balázs bolyongásainak idején, ma sem könnyű, látszólag megadta magát az enyészetnek. Néhány fiatal család próbálkozik a megélhetéssel, pár házat mentettek még meg maradékországi magyarok, kik egy-két napot, jó esetben pár hetet töltenek évente ott. És ebbe a környezetbe – szülőfalujába – tért vissza a Munkácsy-díjas Vinczeffy László képzőművész, sajátos világot alakítva ki Atyhán, nem annyira a maga kedvtelésére, de a falu megmentésének reményében. Gyökértelenül nem lehet Ősszel, hecserlipirosodás és őzlábgombák teljének idején egy kitérő révén vetett el a sors Atyhába. Az országúti letérőnél idősebb ember fiával várt valakire, a kisbusznyi – eredetileg szobornézőbe indult – társaság „vezető embere” szóba elegyedett velük: Karcsi bácsi, a sofőr nevetve, de hangjában annál több fájdalommal mesélte, életében először látogatóként megy szülőfalujába. Merthogy ő is atyhai. Felfelé menet a faluban mutatja is elkótyavetyélt szülőházát, aztán kapát kér, a szemerkélő esős időben a temetőbe indul szülei sírját rendbe tenni. Hatalmas az ellentét a faluban addig látottak és a Vinczeffy-birtok között. A szó jó értelmében érdemes használni ezúttal a birtok szót, nem a bennvaló kiterjedésére vonatkozóan, hanem azért, amit az atyhai életen Vinczeffy László megvalósított. A történet ott kezdődött, hogy amikor szüleik meghaltak, az akkor már régóta Sepsiszentgyörgyön élő képzőművész lemondott testvérei javára az atyhai örökségről. Aztán rövid időn belül rá kellett jönnie, gyökértelenül ő sem élhet, vagy ahogy ő fogalmaz: „ha megyek haza, kinek megyek a nyakára?” Volt egy eladó bennvaló szülei kertjének végében, azt vásárolta hát meg. Eleinte csak a csűrben szándékozott „egy kis lyukacskát” berendezni, ahol ha pár napra kimegy, le lehet feküdni, aztán elkezdte nézegetni a telken álló házakat, az újabbik könnyűszerrel felújítható, na jó, ez bontást és a régi anyagok felhasználásával teljes újjáépítést jelentett. Természetesen az eredeti mintájára, épp csak megtoldva az épületet tornáccal. A kisebbik, közel kétszáz éves parasztházat már sokkal nehezebb volt megmenteni, szakértők és kevésbé értők is úgy vélték, legfennebb tűzifának lesz jó anyaga. De Vinczeffy Lászlót nem olyan fából faragták, hogy könnyen feladja, amit fejébe vett: megmentette, mert „ha ez is eltűnik, nem lesz ilyen tipikus sóvidéki ház a környéken”. A falu ugyanis telides-teli rogyadozó vagy már teljesen összedőlt házakkal, a maroknyi hazatérő fiatal más világokban látottak mintájára próbál berendezkedni, lakókörnyezetét is aszerint igazítva, a még néhány álló régi épületben idősek éldegélnek, földi pályafutásuk lejárta után házaik is temetőbeli társaiké sorsára jut. Vinczeffy László azon túl, hogy megmentett két régi házat, be is lakja azokat családjával. Tavasztól gyümölcsbetakarításig Atyhán élnek, szünidőben az unokák űzik a hétköznapok unalmát, máskor az állandóan adódó kerti, udvari munka. Ha csak ennyit tett volna Vinczeffy László, semmi kirívó nem lenne benne. Hozzá hasonlóan sokan – és szerencsére egyre többen – gondolkodnak, Atyhán is van példa rá, tucatnyi bennvalót magyarországiak vásároltak meg, felújították még a tapaszos házakat is, néha odalátogatnak. Vinczeffy László azonban ennél többet tett – és még szándékszik tenni. A Vidám kert Az atyhai Vinczeffy-birtok kapuján belépve, baloldalt az aprócska parasztház, jobb felől a tornácos, fehérre meszelt lakóépület fogad, szemből a csűr zárja a látványt. Azaz dehogy zárja: részint hátteret ad, részint takar. Hátteret ad az előkertben felállított szobroknak, takarja a gyümölcsösben levőket. Az udvaron levő, emberméretű faalkotások természetes színűek, egyik fakóbb, másik élénkebb – ezek már-már belesimulnak a környezetbe. A fűbe, termőfák közé elhelyezett, színezett szobrok érdekes módon még inkább. Holott a sárga-fekete, a fehér-piros színösszetételű, furcsa formájú szobroknak kellene igazából kiríniuk a teremtett világból. Vinczeffy László művészetétől nem idegen a szobrászat, kisplasztikákat – fából is – készített már jó néhányat. Az atyhai formavilágot a hely adottságai sugallták, elvonulásai elején próbált festeni is, de a csűr nem bizonyult jó műteremnek. Viszont a kivágott gyümölcsfák kínálták magukat a szobrászathoz, a tér a nagyobb méretű alkotások kipróbálásához. – Fantasztikus élmény volt, amikor az első elkészült, el is döntöttem, hogy készítek egy szoborparkot, aminek azt a nevet adtam, hogy Vidám kert. Mert van Vidámpark, Vidám temető, hát miért ne legyen egy Vidám kertünk is, a lényeg, hogy engem feldobott a térplasztika, ott voltak a nagy lehetőségek, a gyümölcsfák, amiket kivágtunk, adták a témát. Eleinte ragaszkodtam a fa színéhez, éppen egy-egy feketével belejátszottam, de utána kívántam, hogy fessem is meg a szobrokat, legyen jó hangulatuk. Erős színekkel dolgozom, számítva arra, hogy távlatilag ezek megfakulnak és kapnak egy gyönyörű patinát. De szobronként csak egy-két színt használok, a feketétől elmegyek a fehérig, akkor vissza a sárgától a feketéig, s a vörös is kedvencem. És itt-ott megjelennek a kékek is, ezzel a négy-öt színnel dolgozom. – Atyhai szobraid egyfajta irányváltást jelentenek, vagy a kisplasztikáid kiteljesedését?– Inkább az utóbbi. Ezeket nem is szobroknak, hanem ötletfáknak mondom, mert jönnek a jó ötleteim, s akkor azokat gyorsan megcsinálom a térben is. Onnan indultam ki, hogy a festményeim egy idő után leegyszerűsödtek, formákat festettem, és kíváncsivá lettem, milyen lenne, ha ezt térben is megoldanám. Elkezdtem fahulladékokat összegyűjteni, kombináltam, megfaragtam, abból kialakultak a kisplasztikák, amit a kertben csinálok, annak a folytatása. És ahogy a festmények esetében is készítettem miniatűröket és nagyméretű képeket, a két véglet között dolgoztam, a térplasztikánál is arra gondoltam, miért ne készítsek két-három méteres szobrot. Most huszonnégy van felállítva a kertben, még kéne legalább tíz, akkor leállok ezzel a dologgal is. Példával, kultúrával – Mi lesz tovább? – Majd meglátom, a Jóisten adjon egészséget, ott van a grafika, a festészet, nem akarok teljesen átvedleni szobrásznak, mind a három műfajt párhuzamosan akarom csinálni. Amikor egyik nem megy, megpróbálom a másikat, így pihentetem magam. Nem lesz unalmas az életem, a rajz egész más világot kér, a festmény szintén mást, a szobrok is, mindeniknek megvan a saját útja, azokban kapom meg a csodálatos élményeket. Hosszú távon az az elképzelésem, hogy ennek a kihaló falunak legyen egy turistacsalogatója, hogy akiket érdekel a képzőművészet, és megtudják, itt élt egy képzőművész, és hátrahagyott egy szoborkertet, azt megnézzék. – Kihaló falut említettél, de végigmenve az utcákon kísértetfalunak is lehetne nevezni. – Az 1940-es években olyan 1600 lélekszáma volt a falunak, ahogy megkezdődött a kollektivizálás, azonnal kezdett kiürülni, most 190-en élnek állandóan Atyhán. Vannak olyan utcarészek, ahol négy-öt ember él magányosan vagy esetleg a feleségével, a többi ház vagy összeomlott már, vagy összeomlóban. A felszegi részben gyermekkoromban élet volt, amikor ott jártam iskolába, körülbelül 160 gyermek futkározott az udvaron, most pedig óvodába és elemibe összesen tíz vagy tizenkét gyerek jár. – Van elképzelésed Atyha felélesztésére? – Nyáron szerveztem a Magyar Művészeti Akadémiának egy találkozót, a parasztház akkor még üres volt, abban kiállítást rendeztünk be: Páll Lajosnak csak a munkája szerepelhetett akkor már, de kiállított Marosvásárhelyről Hunyadi László, Szovátáról Bocskai Vince, Kuti Dénes és Kusztos Endre bácsi, Sepsiszentgyörgyről Vargha Mihály és én, mind akadémikusok, és meghívtunk még három szovátai képzőművészt, Sánta Csabát, Kuti Botondot és Siklódi Zsoltot. Nagyon jó hangulata lett ennek a kiállításnak, vérszemet is kaptam tőle, mert olyan terveim volnának, hogy a csűrt alakítanám át galériává. Erre próbálnék valami pénzt összegyűjteni, ez volna a nagy tervem, minden évben csinálnánk ott egy nagyszabású kiállítást 15–20 meghívottal Erdélyből és Magyarországról, minden évben Atyhán, ebben a faluban, amelyet már le is írtak, lenne egy nagy kultúresemény. Ennek vannak támogatói is, erkölcsileg biztatnak, hasonló dolgok már működnek ilyen kis falvakon. Elhívnánk azt a pár embert is, aki még otthon él, a kihaló falucskában ők is kapjanak valami optimizmust. Sajnos, amikor így kiürül egy falu, aki megmarad, annak zöme az alkoholhoz nyúl, elengedi magát, a portájukat elhanyagolják. Én az udvaromat szépen elrendeztem, próbálom, hátha a példa ragad az emberekre, és akkor másképp kezdenek gondolkozni. – Ez a kis maradékfalu hogyan fogadja a te küszködésedet? – Ezt nem mondhatom küszködésnek, mert bírom még csinálni. Hogy a faluban hogy veszik? A fiataloknál inkább megmozdul az élet, ők pozitívan fogadják, másokat a nemtörődömség jellemez, vagy egy legyintéssel elintézik. De remélem, jön egy újabb generáció, amely odafigyel, és ezeket a leromlott házakat megmentik. Mert erre is vannak példák, ott ül egy hetet, kettőt abban a faluban, de legalább az a ház nem pusztult el. Baj van azzal is, hogy sokan a hagyományos építészetet feladják, megjárják magukat a világban, látják, mi van Nyugaton, azt a stílust próbálják hazavinni, amely elüt a falu építkezésétől, de hát meg kell nézni, mi történik Korondon. Az idei találkozónak is ez volt a célja, azért is hívtam meg az akadémiát, hogy hátha művészek vásárolnának házat. Művész és magyar – Művészként sem vonhatod ki magad a világból, amiben élned kell. Te hogyan éled meg magyarságodat? – Amit csinálok, azt becsülettel végzem. Nem ugrom bele mindenféle divathóbortba, az én művészetem, úgy érzem, tiszta úton haladt, sose kompromittáltam magam, nem alkudtam meg politikai nyomásoknak, amit én éreztem, azt mindig megfestettem vagy megalkottam. Úgy hiszem, ez az első, hogy légy becsületes, tisztességes. Az nagyon fáj nekem is, ami velünk történik, és benne élek én is, át kellett élnem egy marosvásárhelyi pogromot, az utána való állandó támadást irányunkban, ezek alól én nem tudom kivonni magamat, ezek érintenek, és ez érződik a művészetemben is. Már gyermekkoromban megtanultam, mi az, hogy kitelepítés, mi az, hogy üldöztetés, mi az, hogy másodrendű ember vagy, hogy megaláznak, csúfolkodnak veled, meg is vernek, ezeket én mind átéltem, és ezért mondom, hogy nem lehetek ebben az országban annyira boldog ember, mert a mai napig is ezek a dolgok hol így, hol úgy, de visszatérnek és érintenek. Hogy lesz-e változás, vagy jobbra fordul-e a világ? Ahogy én látom a pillanatnyi helyzetet, nagy reményem nincs. Vinczeffy László sem mentes bizonyos fokú borúlátástól. Mégsem ez jellemző rá, az atyhai tenni akarás annál inkább. Egyelőre kertje az, amit élettel megtöltött, „ötletfái” a legegyszerűbb formák sajátos társításai. Teremtett világával ama tündérkertet gyarapítja, melyet ma Erdélyi magyar értéktárnak neveznek, s melybe alkotásai révén Atyhának is be kell kerülnie, illetve hosszú távon abba a körforgásba, minek eredményeként a most kihalóban levő falu kulturális turisztikai vonzereje által fel tud éledni. Vinczeffy László példája egyike az erdélyi jövőkeresési lehetőségeknek. Váry O. Péter Erdély.ma, 2014. március 7.Magyar szobrászat ErdélybenNem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban. Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.) A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából. Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám. Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.) Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat: Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1 Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2 B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3 Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.) A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán. Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve. És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét. E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem: Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990) Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983) Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997) Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986) Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?) Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996) Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972) Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992) Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994) Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995) Löwith Egon (Kolozsvár, 1923) Szederjesi András (Nagymedesér, 1926) Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978) Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928) Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928) Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976) Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929) Gyerkó Mária (Rákos, 1930) Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930) Kondrák Károly (Újszentanna, 1930) Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933) Németh Antal (Sepsibükszád, 1933) Lőrincz Lehel (Türe, 1933) Hunyadi László (Dombó, 1933) Tőrös Gábor (Torda, 1934) Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934) Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935) Farkas József (Nagysármás, 1936) Péterfy László (Nyárádselye, 1936) Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936) Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936) Venczel Árpád (Korond, 1937) Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995) Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938) Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939) Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939) Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986) Gergely István (Csíkkozmás, 1939) Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940) Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941) Suba László (Makfalva, 1941) Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942) Kádár Károly (Tancs, 1943) Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943) Lugosi László (Zilah, 1944) Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944) Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944) Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944) Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945) Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945) Petrovits István (Kökös, 1945) Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945) Tornay Endre András (Zetelaka, 1946) Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947) Balázs János (Nagybánya, 1947) Várvédő István (Nagybánya, 1947) Benczédi Ilona (Korond, 1948) Kocsis Előd (Abafája, 1948) Vetró András (Temesvár, 1948) György Albert (Lövéte, 1949) Bocskai Vince (Szováta, 1949) Bodó Levente (Lövéte, 1949) Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949) Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949) Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950) Dóczy András (Csíkszereda, 1951) Robotos Júlia (Bukarest, 1951) Vincefi Sándor (Bukarest, 1952) Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953) Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953) Egyed Judit (Nagyvárad, 1954) Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955) Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956) Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956) Nagy Ödön (Marosercse, 1957) Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958) Lakatos Pál (Kispeleske, 1960) Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961) Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963) Sánta Csaba (Szováta, 1964) Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965) A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból. Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8 A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként. Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9 Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt. Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók. A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak. De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10 Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást. Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben. Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel. Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.) Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978). Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt. Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973). A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások. A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában. Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998). Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben. Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.) Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése. S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait? Jegyzetek 1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323. 2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106. 3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252. 4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150. 5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam. 6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66. 7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24. 8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10. 9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7. 10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel. 11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű. Banner Zoltán (Korunk) nagybanya.ro, 2014. április 9.Bernády György emlékezete1864. április 10-én született Bethlenben. Édesapja, Bernády Dániel 1878. november 13-án "felvétetett Marosvásárhely szabad királyi város polgárainak sorába". Az 1879. augusztus 18- án kötött szerződés értelmében – miután befizette a város majorsági pénztárába a kirótt illetményt, és patikavásárlási engedélyt kapott – megvásárolta özvegy Görög Józsefnétől az Aranyszarvas nevű főtéri gyógyszertárat. Hagyomány a családban Aeszkulapiosz szolgálata: a nagyapa fizikus-patikárius, kirurgus orvos, az apa, Bernády Dániel kitüntetéssel szerzi meg a gyógyszerészdiplomát. Bernády György iskolai tanulmányait Besztercén kezdte el, majd 1878-tól a marosvásárhelyi Református Kollégium diákja volt, ahol 1882. június 30-án érettségizett. Egyetemi tanulmányait Kolozsvárott és Budapesten végezte. Előbb gyógyszerészi (1885), majd – katonai szolgálatának teljesítése után – gyógyszerészdoktori címet szerzett (1888), aztán állam- és jogtudományi oklevelet (1896). Közéleti szereplését 1896-ban kezdi, amikor szabadelvű programmal Marosvásárhelyen országgyűlési képviselőnek választják. 1900-ban rendőrfőkapitány, majd 1902. március 8-án "közfelkiáltással" polgármesternek választják. Polgármesterségének kezdetén a város lélekszáma 19.522, mely 1915-re 10.000 fővel gyarapodott. Már programbeszédében megígérte, hogy "egy új várost építek!" 1913-ban sok és nagyméretű épület használatba adása után nyilatkozta: "lelki szemeimmel hazafias gyönyörűségtől eltelten látom, hogy miként fog Marosvásárhely népe művészeink alkotásainak nyomán gondolkodásban, érzésben nemesbülni, tudásban, ismeretekben gazdagodni, anyagiakban fejlődni és erősbödni." Nevéhez fűződik Marosvásárhely modern városközpontjának kialakítása, villany- és vízvezetékkel való ellátása, a közigazgatás újjászervezése, intézményhálózat létrehozása, középületek, gyárak (gázfejlesztő üzem, közüzemek épületei, raktárépületek, téglagyárak növelése, korszerűsítése, közvágóhíd, vámházak, kertészet és üvegházak) építése. Polgármestersége alatt épült a mára már a város jelképévé vált Városházán és Közművelődési Palotán kívül többek között: öt elemi iskola, a polgári iskola (ma Petru Maior egyetem), a felsőkereskedelmi iskola (ma Petru Maior egyetem), a leánygimnázium (ma Papiu Ilarian líceum), a katonai alreál iskola (ma orvosi egyetem), a kereskedelmi és iparkamara, továbbá 117 új utca nyitása, 3000 telek kialakítása, a Maros szabályozása (a Lenarduzzi céggel köt erre szerződést), gátépítés, a műcsatorna és hidak építése, víztisztító üzem, víztározók, szennyvíztelep építése, gyermekmenhely (ma tbc-klinika), a Polgári Sportlövöde (ma vendéglő a Somostetőn) létrehozása is a nevéhez fűződik. Itt kell megemlíteni munkatársait, a város főépítészeit, akik művének megvalósításában segítségére voltak: Steibel Andor, Flesch Adolf és Radó Sándor. Nagyívű terveit az I. világháború törte kettébe. Tervei között szerepelt egy vármegyeháza, színház, képzőművészeti ház, iparművészeti iskola, kaszinó, süketnémák részére egy intézmény, tbc-szanatórium építése a Somostetőn (melynek kanalizálása is nevéhez fűződik). 1913-ban mint m. kir. udvari tanácsost saját kérésére felmentik főispánná kinevezése miatt. 1917-ig volt a város főispánja. A Nyílt Levél című kiadványban 1920-ban azt írta: "Egész életemen át egyetlen vágyam, egyetlen célom volt, hasznára lenni a köznek, hasznára lenni fajomnak." 1926–29 között ismét polgármester. 1926-tól Maros-Torda vármegye parlamenti képviselője. 1930-ban kivált az Országos Magyar Pártból és megalakította a Polgári és Demokratikus Blokkot. Gondnoksága idején számos alapítványt hoz létre (egyet 1936 áprilisában, korán elhalt és forrón szeretett leánya, Györgyike emlékére), és erre ösztönzi kollégáit is. Pontosságára jellemző, hogy a 15 évi polgármestersége alatt tartott mintegy 90 elöljárósági gyűlésről csupán hatszor hiányzott! 1934-ben a 70. születésnapjára festi meg képmását Bordi András (szintén a kollégium diákja volt). Gagyi László diák, későbbi tanító, író a következő sorokkal ünnepelte: "Több egy tett, mint száz csiszolt beszéd, a tanulságot húsában hordja már egy új jövőért küzdő nemzedék. Vajon mi húsunkba hordjuk-e a tanulságot?" A festmény az iskola államosításáig a kollégium dísztermének falán függött. Négy felesége volt. Madarász Erzsébettel (aki egyébként cigány származású volt) 24 évig élt együtt, 1913-ban elváltak. Következő hitvese egy dúsgazdag, nagy műveltségű, osztrák származású asszony, a volt budapesti főpolgármester, Heltai Ferenc özvegye. Házasságuk nagyon rövid, másfél évet tart. 1916-ban házasodik utoljára, negyedik felesége élete végéig társa marad. Második házasságában örökbe fogadtak egy kislányt, egy zsidó pék árván maradt csecsemőjét, aki később Drezdában tanult, Bernády Margit tanárnő lesz. Egyetlen édesgyermeke, Györgyike 1919-ben születik negyedik házasságában, akit viszont fiatalon, 17 évesen veszítenek el! Bernády kevéssel éli túl gyermekét, meghalt Marosvásárhelyen 1938. október 22-én. Mint a Református Kollégium főgondnokát (1923-tól), az iskola dísztermében ravatalozták fel, s koporsója mellett a kollégium diákjai álltak díszőrséget és kísérték utolsó útjára a református temetőkertbe. Lakóháza a Szentgyörgy utcában állott, irodájának bútorait, könyvtárát a református plébánián őrizték. Ma a Kultúrpalotában állandó kiállításon látogatható Bernády dolgozószobája. A történelem úgy hozta, hogy a város polgárságának csak 1994-ben nyílt lehetősége, hogy hálája jeléül, a róla elnevezett téren szobrot állítson (a szovátai Bocskay Vince alkotása) emlékének. Nevét viseli az 1992-ben létrehozott Közművelődési Alapítvány, az 1995-ben megnyílt kultúrközpont (Bernády Ház). Halálának 60. évfordulóján – a tiszteletére szervezett Bernády Napok keretén belül – 1998. október 16-án avatták fel mellszobrát (Hunyadi László alkotása) a Kultúrpalotában, a Tükörterem előtt. 2002 októberében, polgármesterré választásának 100. évfordulójára, Kolozsvári Puskás Sándor Bernády Györgyöt ábrázoló domborművét helyezték el a Maros Megyei Tanács épületében. Irodalom: • Magyar Életrajzi Lexikon – Magyar Elektronikus Könyvtár • Bernády György képviselő életrajza – Magyar Országgyűlési Almanach 1897- 1901 • Bernády Napok eseményei – Népújság, 1999. november • A Bernády Alapítvány Házának felújítása – RMDSZ- tájékoztató • Keresztes Gyula: Marosvásárhely szecessziós épületei, Dipfescar Kiadó, Mvhely, 2000 • Bernády György emlékezete, Impress Kiadó, Marosvásárhely, 1999 • Marosi Barna: Megbolydult világ, Bukarest, 1974. Népújság (Marosvásárhely) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||