|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 108 találat | lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-108 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kazinczy Ferenc 2010. október 27.Ötölés-hatolás ellen: A HétLehetne ötölni, hatolni, hogy miért szűnt meg A Hét, de talán hasznosabb lenne újraindítani. Gondos előkészítéssel, a munkatársak megválogatásával, alkalmas (...) főszerkesztő megtalálásával a siker sem maradna el. Amikor a Pro Minoritate című kisebbségpolitikai szemle tavaly felkért, hogy írjam meg a romániai magyar sajtó történetét, örömmel tettem eleget, hiszen számos jelentős lappal ismertethettem meg az Erdélyen kívüli olvasókat. Az Erdélyi Múzeummal – amelyről feljegyezték, hogy Kazinczy Ferenc az első kötetét az utcán lapozgatva önfeledt gyönyörűségében orra bukott -, a Brassói Lapokkal, a Helikonnal, a Korunkkal, és sorolhatnám. Örömömbe csupán akkor vegyült üröm, amikor A Hét társadalmi szerepéről kellett szólanom. Arról, hogy Gheorghe Gheorghiu Dej halálával és Nicolae Ceauşescu hatalomra kerülésével az RKP elfogadta, vagy inkább csak mímelte a kulturális nyitást, s ezzel lehetővé vált értelmiségieknek szánt lapok indítása is. A szocializmus időszakának legjelentősebb folyóirata, A Hét első száma 1970. október 23-án (azaz negyven éve) jelent meg a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács társadalmi-politikai-művelődési hetilapjaként Bukarestben. Alapító főszerkesztője Huszár Sándor volt. A romániai magyar sajtó történetében ez az első (és mindmáig utolsó) olyan hetilap, amely rendszeresen foglalkozott a társadalmi és politikai élet, az irodalom, színjátszás, film, zene, képzőművészet mellett a közművelődés, történelemtudomány, műszaki és természettudományok időszerű kérdéseivel, nyomon kísérte a legfontosabb vitákat és megjelenő műveket a művészetek, a tudományok minden területéről. Ilyen sokirányú lap legfőbb szerkesztési problémája az egyensúly biztosítása volt, ám évfolyamait olyan egység jellemzi, amelynek összhangját a munkatársak egyéni véleménnyilvánítása, szabad vizsgálódása, szemléleti és stiláris különbözősége adja meg – vallotta Huszár Sándor főszerkesztő. Méliusz József, aki tekintélyével támogatta a lap törekvéseit, a Román Televízió magyar nyelvű adásában úgy jellemezte a lapot, mint amelyik mindig meg tudja találni a maga helyét a változó időben. A tízéves évfordulón Huszár Sándor főszerkesztői számvetése a lap fő erényét abban látta, hogy az „a társadalmi cselekvés egy modelljének kifejezője.” A lap társadalmi szempontból legjelentősebb rovata a Fórum volt, amely az olvasói véleményeket közölte. A romániai magyar sajtóban legkövetkezetesebben közölte az olvasói visszhangokat, amelyekből valós társadalmi problémákat felmutató, elemző és megvitató viták bontakoztak ki. A Hét statisztikái szerint évente mintegy 1000–1500 levél érkezett a szerkesztőségbe! Szintén újdonság és példanélküli volt a szocializmus erdélyi magyar sajtójának a történetében, hogy a romániai magyar és a román szerzők mellett mintegy félszáz külföldi, köztük számos magyarországi munkatársat is foglalkoztattak. A lap érdeme, hogy magyar nyelven közlő tudományos szerzőgárdát alakított ki egy olyan korszakban, amikor az RKP célja egyértelműen a magyar nyelvű felsőoktatási és értelmiségi képzés felszámolása volt. Az RKP szemléletéhez mérten túlságosan is liberális lapot, előbb lefejezték, főszerkesztőjét leváltották, majd a nyolcvanas évek végére a pártpropaganda eszközévé züllesztették le. Eddig a Pro Minoritatéban megjelent vonatkozó szövegrész, ami mint mondtam, némi szomorúsággal töltött el. Mert A Hét ma már nincs, noha lehetne. Mi több, lennie kellene, mert semmire sincs nagyobb szüksége az erdélyi magyar társadalomnak, mint egy olyan hetilapra, amely rendszeresen foglalkozik a társadalmi és politikai élet, a művészetek mellett a közművelődés, történelemtudomány, műszaki és természettudományok időszerű kérdéseivel, nyomon kíséri, levezényli, kanonizálja a legfontosabb értelmiségi vitákat, segít a társadalom(át)építésben. Lehetne ötölni, hatolni, hogy miért szűnt meg A Hét, de talán hasznosabb lenne újraindítani. Gondos előkészítéssel, a munkatársak megválogatásával, alkalmas, a különböző társadalmi rétegek, generációk, gondolati irányzatok párbeszédét-vitáját kelteni és levezetni képes főszerkesztő megtalálásával a siker sem maradna el. Az a csekély anyagi ráfordítás pedig jelentős szellemi tőkefelhalmozást jelentene, amelyre szüksége van az erdélyi magyar társadalomnak. Ambrus Attila, Új Magyar Szó (Bukarest) 2010. december 9.Egy helytörténeti múzeum jelentősége egy kisváros életében – A múlt tárházaAz Andrássy Ernő nevét viselő érmihályfalvi helytörténeti múzeum alig három éves fennállása óta négy termet működtet állandó jelleggel. Arról, hogyan is jött létre ez a múzeum, és hogyan állt össze az a helytörténeti és néprajzi gyűjtemény, amely most a kiállítás állandó, valamint raktározott anyagát képezi, SZALAI ILONA mesélt. A múzeum nem hivatalosan 2006-ban jött létre, amikor a helyi önkormányzat megvásárolt egy tájjellegű régi tornácos házat a római katolikus templommal átellenben. A ház talán az utolsó tanúbizonysága volt a hajdani „Nagyderíknek” a mai Márton Áron és a Kazinczy Ferenc utca sarkán. Ma restauráltan, jellegzetes rusztikus formáját megőrizve a hely jellegének és múltjának őrzője lett. 2007 májusában Csorba Sándor történész, muzeológus irányítása alatt nyílt meg a látogatók számára, majd átmenetileg Szalai Ilona könyvtáros, később Carmen Zima vezette az intézményt. Egy ideje ismét Szalai Ilona vigyáz a település múltjára. Tőle tudjuk, hogy a múzeum jelenleg mintegy ezer darab néprajzi és helytörténeti tárgyat, leletet tart nyilván. Ezeket egytől egyig magánemberek, lelkes mihályfalviak adományoztak a közgyűjteménynek. A legtöbb régiség és lelet Toroczkai László Károly természetjárótól és gyűjtőtől származik. A régészeti leletek, valamint a felbecsülhetetlen értékű régi könyvek szinte egyediek a megyében. Az 1800-as évek elejéről származó könyvritkaságok eredetéről megtudtuk, hogy a Toroczkai család két felmenőjének – Peszeki Ferenc pápai kamarás, zilahi esperes-plábános, valamint testvére, Peszeki Gergely szalacsi plébános – hagyatéka, akik a múlt század első felében szolgáltak a fent említett településeken. A könyvek között megtalálható Aquinói Szent Tamás latin nyelven megjelent Summa theologiae híres műve is. Lupsa János neve is sokszor előfordul az adományozók listáján, valamint az Andrássy Péteré is. Utóbbi a múzeum névadójának fia, Hetényi Kovács János (1816–1906) dédunokája. Hetényinek – akit világviszonylatban az első magyar Afrika-kutatóként tartanak számon – a hagyatékai az Andrássyak mellett és révén szintén megtalálhatók a múzeumban. Az adományozók sorában Máté Andrást is megtalálni, ő régi kovácsszerszámokat adományozott az intézménynek, valamint Jokk Erzsébet pedig elsősorban néprajzi vonatkozású tárgyakkal gazdagította a tárházat. De látunk itt egy boltíves régi ablakkeretet is, amely az egykori Bernáth-kastély egyik eredetei darabja, és Kovács Zoltán egészségügyi dolgozó mentette át az utókornak. Ugyanis az egykori épületet, amelyet manapság Bujanovics-kastélyként emlegetnek, a hatvanas évek végén kórházzá alakították, ekkor kicserélték a régi nyílászárókat is. Egyik ilyen eredeti darab tehát fellelhető a városka múltjának raktárában. Arany János-leveleket is látni a tárolók üvegei alatt, amelyek Hetényi Kovács Jánosnak íródtak. Kettőjük barátságát az 1848–49-es szabadságharc utáni időszak határozta meg, amikor a világjáró beajánlotta a bujkálni kényszerülő költőt a gyermek Tisza Istvánhoz házitanítónak, megmentve ezáltal a nélkülözéstől és a számonkéréstől. A múzeum egy másik kuriózuma a helyi ipartestületi zászló, amely a kisváros nyolcszázas évek végi és kilencszázas évek eleji iparosodásának bizonyítéka. A piros bársonyra arany szálakkal hímezték ki az iparos jelképeket, valamint a korszakot felölelő időszak évszámait (1887–1912). A múzeumban egyébként találhatók őskori régészeti leletek és Árpád-koriak is. A legrégibb helyi darab egy bizonyítottan hatezer éves, darabjaiból rekonstruált gabonatároló cserépedény. Ugyanakkor a helytörténeti teremben egy Toroczkai László Károly által készített és jól dokumentált, kezdetleges őskori patics-ház makettje is fellelhető, amely sok kisdiák érdeklődését felkeltette már. Egyik szoba falumúzeumnak van berendezve. Egy hátsó helység az időszakos kiállításokat szolgálja. Itt tekinthetők meg a régi mesterségek munkaeszközei és szerszámai. Szalai Ilona szerint, annak ellenére, hogy a tárház már három éve folyamatosan látogatható, az csak most került igazán a figyelem középpontjába. A látogatók száma növekszik. A hagyományaikhoz foggal-körömmel ragaszkodó mihályfalviak pedig szinte naponta gyarapítják közgyűjteményük leltárát. Sütő Éva, Reggeli Újság (Nagyvárad) 2010. december 18.Nagy idők nagy embereire emlékeztekNagyenyed A tanulni vágyó székely, főként háromszéki ifjak Mekkája, az erdélyi iskolázás fellegvára, a magyar művelődés tűzhelye hosszú ideig a nagyenyedi kollégium volt, ahol „A tudós professzorok tanításai...a nyugat-európai gondolatok világával kötötték össze az ifjúságot” – állapítja meg Vita Zsigmond. Az „enyedi kohóban” ötvöződött nemes „szellem-érccé” a 270, illetve a 200 éve született Benkő József és Barabás Miklós is. Rájuk emlékeztek Nagyenyeden, az Áprily Estek évzáró rendezvényén. „A századok tanúsága szerint kicsi helységeknek is ezernyi lehetőségük adódik – állapítja meg Benkő Samu, Középajtától Európáig című tanulmányában –, hogy kontinentális hírre tegyenek szert. Az erdővidéki Középajtát egy történettudós és botanikus tehetsége és szorgalma juttatta világhírre.” Egyik, Hollandiában megjelent műve elismeréseként Benkő Józsefet a haarlemi Holland Tudós Társaság tagjai közé választotta. A márkosfalvi Barabás Miklóst rendkívül gazdag festőművészi munkássága tette halhatatlanná. Dvorácsek Ágoston Bethlen-kollégiumi tanár, a Fenichel Sámuel Önképzőkör megálmodója és egy évtizede irányítója, érdekfeszítő, szemelvényekkel és vetített képekkel illusztrált előadása a hallgatóság elé varázsolta Benkő József középajtai református lelkészt, akit így jellemez gróf Mikó Imre róla írott munkájában: „Előttem Benkő ifjúságában, sőt férfi kora első éveiben is, mint szellemdús férfi, mint egész ember tűnt fel, de... sohasem volt szerencséje.” Az előadásból megtudtuk, hogy Benkő József 1740. december 20-án született a Háromszék megyei Bardocon, népes lelkészi családban. Tanulmányait Nagybaconban, a székelyudvarhelyi református kollégiumban, majd 1758-tól tógás diákként Nagyenyeden folytatta. A Bethlen Könyvtárban őrzött Matricula studiosorum ezt jegyzi fel róla: „Josephus Benkő, Pastor Közép Ajtensis, senior Erdővidékensis, prof. Udvarhelyensis, pastor Köpetziensis, historicus celeberrimus rerum patriarum”. Legnevezetesebb enyedi tanára a szárazajtai származású Ajtai Abód Mihály történelem professzor, aki ráirányítja figyelmét a múlt titkainak kutatására. Kazinczy Ferenc az Erdélyi levelek 23. darabjában írja: „Nevezetes, hogy Benkő csak négy esztendős tógátus korában hagyta el Enyedet, s azon igen kevés teológiai s még kevesebb filozófiai tudománnyal, amit az ily rendű ifjú szerezhet, oly helyre mene ki papnak, hol nem vala módja tanulni. De a jó fej maga oktatja magát. Beutazá Erdélyt, kérdezett, hallott, olvasott, s az uraságokat meg tudá nyerni, hogy neki archívumaikat nyitnák meg.” Bár külföldi tanulmányi útjának tervét nem valósíthatta meg, mint domidoctus, önszorgalommal szerzett hatalmas tudását több tudományágban hasznosította. 1767 áprilisától nagyapja és édesapja utódaként elfoglalja a középajtai lelkészi állást, később az Erdővidéki Egyházmegye esperese lesz. Lelkészi szolgálata mellett bámulatra méltó, sokoldalú tudományos munkát végez, melynek legfontosabb területei a történelem, a botanika (füvészet) és a nyelvészet. Rövid ideig a székelyudvarhelyi kollégiumban tanít, de kollégái áskálódásai miatt végképp visszavonul Középajtára, ahol folytatja tudományos munkásságát, saját füvészkertjében több mint hatszáz növényt tartott nyilván és tanulmányozott. 1793-ban a köpeci gyülekezet lelki gondozását is elvállalja. Ekkor éri a kitüntetés a császári udvar részéről a Középajtai Szkumpia vagy esmeretes nevén ecetfa és annak kordoványkészítésre való haszna című munkájáért... De itt kezdődnek a nagyobb megpróbáltatások is, amelyek élete végéig kísérik. Benkő József tudományos munkásságának jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint Kazinczy Ferenc véleménye, amelyet az enyedi kollégiumi könyvtár meglátogatásáról jegyzett fel az Erdélyi levelekben: „A Bod Péter és Benkő József gyűjteménye valóságos kincs... Engem leginkább az vona magához, amit a bibliotéka Benkő Józseftől bír... Valahol régi írásokat talála, nem lele nyugtot, míg azoknak a megtekintésökhez nem eresztetett, s mint juta azon szerencséhez, hogy az ilyet nemcsak láthassa, hanem magáévá is tegye...” Sajnos, az egykori iskolája könyvtárában elhelyezett „kincs” az 1849-es vérengzés áldozata lett. Fő műve, a latin nyelven írott Transsilvania a korabeli Erdély sokoldalú leírása: művelődéstörténet, néprajztudomány, család- és egyháztörténet, amely ma is nélkülözhetetlen, megbízható kútfő a kutatók számára. Kazinczy is nagyra értékelte e művét: „Én minden munkái közt, melyeket ismerek, ennek adom az elsőséget...” – írja az Erdélyi levelekben. Benkő József szegényen és elhagyatottan halt meg 1814. december 29-én Középajtán, amelynek mai lakói kegyelettel őrzik emlékét. Tragikus sorsát gróf Mikó Imre jellemzi legtalálóbban: „Megrázó sors! Dolgozni tudni és akarni, de nem kapni gyümölcsöző munkát; izzadni s nem kapni meg verítékink díját.” Az évzáró rendezvény második részében felolvasásra került a Barabás Miklós, a festő című önképzőköri dolgozat, amelyet Győrfi Dénes a Bethlen Könyvtárban fellelhető értékes dokumentumok bemutatásával egészített ki. Részletesebben kitért az ott őrzött egész alakos Bethlen portré történetére is. JÓZSA MIKLÓS, Szabadság (Kolozsvár) 2011. január 22.Tudományos GyűjteményÖsszeállította: B. D. 1817. január 1-jén jelent meg az első magyar időszaki sajtótermék, enciklopédikus jellegű havi folyóirat. Megjelenését Fejér György és Trattner János Tamás kezdeményezte. Újdonság volt a Tudományos Gyűjteményben a helyismereti, a népleírás: másfél évtizeden át ez lett egyik legfontosabb tárgyköre. A nyelvújítási harc utolsó, döntő szakasza a Tudományos Gyűjteményben zajlott (Kazinczy, Orthologus és neologus nálunk és más nemzeteknél, 1819). A lapnak jelentős szerepe volt a feudális nemzetfogalom lebontásában, a polgári nemzetté válás eszméinek megvitatásában. 1828. januártól a megújulás érdekében Trattner jogutóda, Károlyi István az új nemzedék képviselőjének, Vörösmarty Mihálynak adta át a szerkesztést. Vörösmarty az általa szerkesztett első kötetben megszólaltatta Kazinczyt és Kölcseyt. Vörösmartyék felsorakoztak Széchenyi társadalmi reformjai mögé. 1828–1832 között rendszerint itt jelent meg az első tudósítás Széchenyi javaslatairól. Hamarosan műszaki gárda alakult a lap körül a Hitel írójával együtt dolgozó mérnökökből. A reformtervek népszerűsítésével párhuzamosan gyakran tárgyalták a liberalizmus központi ideáit, egyéniség- és szabadságeszméjét. Kedvelt szavaik voltak a természetjog és a polgári szabadság; fő politikai követelménnyé vált a nép nemzetbe emelése, a Nyugat polgári eredményeinek utolérése. A Tudományos Gyűjtemény (1817–1841) havonta megjelenő magyar nyelvű tudományos folyóirat. Kiadás helye: Pest. Kiadó és nyomdász: Trattner János Tamás. A 19. század második évtizedében nagy vállalkozás volt a Trattner János Tamásé, jeles írók gyülekeztek köré, Kultsár István, Vitkovics Mihály és Szemere Pál írói köre. A Tudományos Gyűjtemény első szerkesztője Fejér György lett, megírta e folyóirat előszavát, azaz a programadó cikket. Éppen úgy, mint 18. század végi elődjei, rámutatott az anyanyelvű időszaki sajtó fontosságára az irodalom, a tudomány és a kultúra terjesztése szempontjából: "A magyar nemzetnek felvilágosítását, csinosulását, szerencsésítését is önnön nyelvénél fogva érhetni el legkönnyebben, legbizonyosabban, legközönségesebben; csak e közzel tarthatni fenn annak sajátságát is, mely azt bilyegzi." Méltatta Trattner János Tamás vállalkozásának jelentőségét, s kifejezte abbeli reményét, hogy a vállalkozás nem fog csalódást okozni. Valóban, a folyóiratnak hamarosan 800 fő előfizetője lett, s egészen az 1830-as évek elejéig nagy népszerűségnek örvendett. Számos vitacikk látott napvilágot e folyóiratban, írói, kritikai kezdeményezések születtek. Az 1830-as évek elején indult a Conversations- lexikoni pör, amelyben a legjobbak a születési előjogok ellen, a kritikáért, a nyilvánosságért szálltak síkra. Melléklapjában, a Szépliteratúrai Ajándék címűben feltűntek Bajza József, Toldy Ferenc, Vörösmarty Mihály írásai. 1833-tól a lap hanyatlásnak indult, mivel Horvát István szerkesztő az őstörténeti kutatást teljességgel előtérbe helyezte a lap hasábjain is. Trattner János Tamás még 1824-ben meghalt, utóda, Károlyi István nem tudott a lapnak koncepciót adni. 1841- ben megszűnt. A lap e késői hanyatlása és megszűnése ellenére is sokat adott a magyar anyanyelvű tudományos kultúrának. A lap hasábjain jelent meg 1819-ben Kazinczy Ferenc: Orthologus és neologus nálunk és más nemzeteknél című írása, mely a nyelvújítási harc utolsó szakaszában született. A nemesi nemzet fogalma mellett a polgári nemzet fogalma is megjelent, s a nemzeti irodalom gondolata. Kazinczy mellett Kölcsey Ferenc is teret kapott Vörösmarty szerkesztősége idején. A német irodalom mellett az angol és a francia irodalomra is ráirányították a figyelmet. Stettner- Zádor György segédszerkesztő pl. a francia romantika folyóiratából, a Globe-ból emelt át írásokat. A folyóirat színvonalát emelte, hogy gyakran foglalkoztatott illusztrátora Lenhardt Sámuel grafikus volt. Szerkesztői: Fejér György (1817–1818), Vass László (1818. július–1819), Thaisz András ügyvéd (1819–1828), Vörösmarty Mihály (1828–1833), Horvát István (1833–1837), Károlyi István (1837–1841). Könyvészet: Fried István: Vörösmarty Mihály és a Tudományos Gyűjtemény. Irodalomtörténeti Közlemények, 1971. 107–127. p., Szalontay Gabriella: A Tudományos Gyűjtemény nyelvtudományi jelentősége. Budapest, 1972. 114. p., Tudományos gyűjtemény 1817–1841. Válogatta, szerkesztette, a jegyzeteket és az utószót írta: Juhász István. Magvető Kiadó, Budapest, 1985. (Forrás: Wikipédia) Népújság (Marosvásárhely) 2011. július 23.Vándorgyűlés KunszentmiklósonKunszentmiklóson, a Varga Domokos Általános Művelődési Központban tartotta meg huszadik vándorgyűlését a Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetsége (KITÁSZ). A rendezvényen – amely egyben tisztújító ülés is volt – Medvigy Endre leköszönő elnök és Németh Ágnes tiszteletbeli elnök javaslatára Kovács Attila Zoltán irodalomtörténészt, könyvkiadót, műfordítót, a Hírhatár lapcsoport munkatársát választották meg elnöknek. A Bács-Kiskun Megyei Költők és Írók Baráti Körét Kovács Sándor Pál és Kovács István József képviselte az összejövetelen. Kovács Sándor Pál előadást is tartott, a kunsági népszokásokról, a kunok életéről szólt a jelenlevőkhöz. Székelyné Kőrösi Ilona történész, főmuzeológus, a KITÁSZ ügyvezető elnöke, a kecskeméti Katona József Emlékház vezetője A Duna-Tisza köze és a Kiskunság címmel tartott előadást. A vándorgyűlés résztvevői ellátogattak a szalkszentmártoni Petőfi Emlékmúzeumba is. Itt megkoszorúzták a 2004-ben elhunyt Majsai Károly múzeumigazgató emléktábláját. A KITÁSZ számos szervezetet tömörít, határon innen és túl, a teljesség igénye nélkül: Berzsenyi Társaság, Erdélyi Könyv Egylet, Erdélyi Szövetség, Arany János Művelődési Egyesület, Ignácz Rózsa Irodalmi Klub, a Kárpátaljai Szövetség, a Kassai Magyarok Baráti Társasága, Katona József Emlékház, Kazinczy Ferenc Társaság, Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület, Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület, Madách Kör, Magvető Irodalmi Klub, Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület, Németh László Társaság, Pro Universitate Partium Alapítvány, Tormay Cécile Kör, Vörösmarty Kör. Az Irodalmi Társaságok Szövetsége megálmodója, kigondolója és első elnöke (1993-1998) Varga Domokos, kuszentmiklósi születésű, Kossuth-díjas író volt, akinek emléktábláját szintén megkoszorúzták. A megtisztelő címet később Réthei-Rikkel Lajos is kiérdemelte. 1998- tól dr. Medvigy Endre irodalomtörténész a szervezet elnöke. A KITÁSZ bejegyzett szervezet, 1997-től közhasznú szervezetként működik. Jelenleg 50 magyarországi, határon túli, aktív tagszervezetet egyesít, melyek fő tevékenysége az irodalmi, művészeti és kulturális élet, az irodalompártolás és az olvasáskultúra ápolása. (Forrás: Kecseméti Lapok) Népújság (Marosvásárhely) 2011. október 26.Érsemjéni emlékezés Kazinczy LajosraBihar megye – Vasárnap emlékünnepnek adott otthont az érsemjéni Kazinczy Emlékmúzeum udvara: Kazinczy Lajos 2010-ben avatott emlékművénél emlékeztek meg a ’48-as szabadságharc tizenötödik vértanújáról. Aradon végezték ki 1849. október 25-én Kazinczy Lajost, a ’48-as események egyik emblematikus alakját. Rá emlékeztek Érsemjénben, az emlékére állított szobor mellett, az emlékmúzeum udvarán. Az ünnepség Balázsi József ünnepi beszédével kezdődött. A polgármester felhívta a figyelmet a magyarság egységének fontosságára a megmaradásért folytatott küzdelemben. Emlékeztetett, hogy az aradi vértanúk közül sokan nem magyar nemzetiségűek voltak, ennek ellenére céljuk közös volt, egységesen tudtak fellépni annak érdekében. Felidézte, hogy a történelemben a magyarnak mindig volt kivel harcolnia, akár külső, akár belső ellenséggel, ugyanakkor figyelmeztetett, hogy a harcokat mindig a megmaradásért kell folytatnunk, minden magyarnak ez kell legyen legfőbb célja. Nem feledték Németh István, a székesfehérvári Krajczáros Alapítvány elnöke az 1848-as forradalom eseményeit idézte fel, kidomborítva Kazinczy Lajos érdemeit, sorsának tragikus alakulását. Ezt követően Csáki Márta református, illetve Demse Pál római katolikus lelkészek szolgálata következett. Csáki tiszteletesasszony Pál apostol Timóteushoz írt második leveléből származó sorokat idézte, párhuzamot vonva Pál apostol nemes harca és a magyar történelem nagyjainak harcai között, Demse tisztelendő megemlékező gyászszertartással adózott Kazinczy emlékének. A következőkben a Kazinczy Ferenc I.-VIII. Osztályos Iskola növendékeinek zenés, hazafias szavalatokkal tarkított műsora következett, amely után Emődi Dániel, a debreceni Pro Pátria Alapítvány elnöke mondott beszédet. Kazinczy Lajosról szólva felhívta a figyelmet, hogy Haynau személyes konfliktusban állt Kazinczyval és szándékosan végeztette ki az aradi 13 után, hogy nevét ezzel a feledés homályába süllyessze. Koszorúzás Az Ezüstperje néptánccsoport ünnepi előadása néptánccal gazdagon körítve mutatta be az ifjú szabadságharcos életét születésétől tragikus, de hősi haláláig. Őket Kocsán István előadóművész követte, aki harmonika kísérettel adott elő hazafias katonadalokat – az énekekbe a közönség is bekapcsolódott. Az ünnepséget koszorúzás zárta, Kazinczy Lajos emlékművénél helyeztek el koszorút a Fehérvári Huszáregyesület, a Krajczáros Alapítvány, a Pro Pátria Alapítvány, az önkormányzat és a Bihar Megyei Cserkész Ifjúsági Szövetség képviselői, majd a Himnusz eléneklésével ért véget a megemlékezés. Csorba Sándor erdon.ro 2013. március 13.Nem marad „árva” műemlék a szórványbanTíz műemléket fogadtak örökbe a szórványban tanuló magyar iskolások Brassó, Temes és Hunyad megyéből azóta, hogy tavaly ősszel az RMDSZ elindította az Örökségünk őrei: Fogadj örökbe egy műemléket elnevezésű programját. Műemlékek száza vár az örökbefogadásra Hegedüs Csilla, az RMDSZ kulturális főtitkár-helyettese lapunknak elmondta, a tavaly indított programban a Magyar Szórvány napján már három műemlék őrére talált, ezt követte további hét. A tervek szerint egy év alatt száz, vagy annál több műemléket szeretnének örökbe adni, és hamarosan kiterjesztenék a kezdeményezést a tömbmagyar vidékekre is, ugyanis nagyon sok helyről érdeklődnek az emberek. „Egy olyan tér létrehozásáról szól a program, ahol a közösségépítés, identitásmegőrzés és összetartozás erősödik a szórvány közösségekben” – magyarázta a szakértő. Ezek a magyarságszigetek első körben a szórványban működő iskolaközpontokban tanuló magyar gyermekeket célozzák meg, általuk a közösség felnőtt tagjait is bevonva a tevékenységekbe. Az a közösség, amelyik örökbe fogad egy műemléket, honismereti kutatást végez, játékos és médiaeszközökkel népszerűsíti az épületet, kulturális műsorokat szervez és közmunkával biztosítja a hely karbantartását. Ám a program ennél sokkal változatosabb lehetőségeket rejt magában, ezt tanúsítja a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum iskolásainak rendkívül leleményes hozzáállása, aminek Hegedüs a hivatali munkáján túl, személyesen is nagyon örül. Pezsgő diákélet a Téglásban Január óta lázban ég a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum diáksága, mióta örökbe fogadtak több műemléket is. „Történt ugyanis, hogy az év első hónapjában megkezdődött a Fogadj örökbe egy műemléket! elnevezésű verseny” – írta lapunknak Szabó Rita nyolcadikos diák, akinek beszámolójából megtudtuk, az örökbefogadási program telitalálatnak bizonyult: a dévai magyar iskola diákjai nagy örömmel és tenniakarással feszültek neki a nem könnyű feladatnak. „Kicsit megijedtünk, amikor kiderült, hogy a IX-XII. osztályos diákokkal is meg kell mérkőznünk, de a jó mondással sikerült megvigasztaltuk magunkat, miszerint >>Kicsi a bors, de erős!<< A választható neves helyek közül a 2004-ben összeállított Történelmi Műemlékek jegyzékben 451-453 sorszámmal nyilvántartott Fáy Béla-kastélyra és arborétumra esett a választásunk. A feladat szerint a mi dolgunk a műemlékegyüttes népszerűsítése, múltjának és jelenének minél szélesebb körben való ismertetése.” A dévai iskola nyolcadikosai sajátosan közelítettek a feladathoz: egy Facebook-oldal és egy blog létrehozásával kezdték a népszerűsítést. A tartalmi rész összeállításához Schreiber István nyugalmazott tanár segítségét kérték, akitől megtudták a kastély és arborétum történetét. A Dévától 10 kilométerre fekvő, mintegy 70 hektáron elterülő dendrológiai parkot gróf Gyulay Ferenc, Várad alkapitánya, I. Rákóczi György fejedelem híres generálisa alapította. A park további tulajdonosai között voltak a Kuun, a Fáy- és az Ocskay-családok. A birtok külön érdekessége, hogy csak leányágon öröklődött tovább. Kazinczy Ferenc is megfordult a parkban 1816-ban, látogatását műemlék jelzi. 1949-ben, az államosításkor az arborétum a piskitelepi Erdőkerületi Hatóság tulajdonába került, 1952-ben nyilvánították Kísérleti Erdőterületté. Két év elteltével létrehozták a piskitelepi Kutatási és Kísérleti Állomást, és ez vette át a dendrológiai park egész bázisát. A természeti Emlékvédelmi Bizottság javaslatára az arborétumot jelenleg törvény védi, dendrológiai természetvédelmi műemlékké nyilvánították. Az Ocskay-család napjainkban visszaigényli az arborétumot, Románia egyik legértékesebb egzotikus fa- és cserjegyűjteményét. „Járványként terjed” a tenniakarás Miután a kastély történetét megismerték a diákok, játékos népszerűsítő tevékenységbe fogtak: rajzpályázatot hirdettek az I-IV. osztályos tanulók számára, a nyertes osztályt pedig egy parkban tett jutalomlátogatással lepik meg, amint kitavaszodik. Ezzel párhuzamosan irodalmi pályázatot is meghirdettek a nyolcadikosok, amit valamennyi testvériskolának elküldtek a Kovászna megyei Málnástól a magyarországi Kaposvárig. A nyertes pályaművek helyet kapnak a Corvin Kiadónál megjelenő Fürkésző és Szemfüles gyermek, illetve ifjúsági lapokban. „Kutakodásaink során rátaláltunk egy régi receptgyűjteményre, ugyanis néhány osztálytársunk üknagyanyja szakácsnő volt az egykori Ocskay-kúrián. Ez kiváló lehetőség volt arra, hogy az Erdélyi Konyha című gasztromagazin szerkesztőjét, Csatlós Erzsébet Zsófiát meggyőzzük, tartsunk történelmi főzőleckét, készítsük el az egyik korabeli előételt és tortát. Konyhai vitézkedésünkről a magazinban olvashatnak az érdeklődők” – áll Szabó Rita beszámolójában. Beszámol arról is, hogy többnyelvű népszerűsítő könyvjelzővel kedveskednek a kastély látogatóinak, továbbá mintegy 250, világszerte működő dendrológiai parkkal is felvették a kapcsolatot. Tevékenységükről a helyi sajtó is rendszeresen beszámol. Ahogy az idő engedi, nagytakarítási akciót szerveznek a tanárok, szülők és diáktársak bevonásával. „Annak örülünk, hogy szüleink is bekapcsolódtak a munkába és szívvel, lélekkel segítenek” – összegez Rita, és hozzáteszi: osztálytársaival együtt tizenkettedik osztályos korukig szeretnének foglalkozni azzal, amit idén elkezdtek. Az örökbefogadásnak versenyszerű tétje is van, a programban szereplő örökbefogadók egyik csoportja fődíjként ellátogathat Brüsszelbe, ezt Winkler Gyula európai parlamenti képviselő ajánlotta fel a résztvevőknek. Maszol.ro, 2013. június 5.Dr. Miskolczy Ambrus történész professzor: A történelem sémákkal manipulálAz Eötvös Loránd Tudományegyetem erdélyi származású tanára, az MTA doktora, Felvilágosodás és a reformmozgalom kezdetei Erdélyben címmel tartotta meg első előadását a Szacsvay Akadémián. Az irodalomkutatásban is jeleskedő tudóssal Szilágyi Aladár beszélgetett. Professzor úr Marosvásárhelyen született. Felidézné néhány mondat erejéig a gyermekkora, ifjúsága éveit? Ez számomra szép és fájdalmas kérdés… Erre – a kérdés szerint – minél rövidebben kell válaszolni. Szép volt, jó volt, vége volt. Anyám Marosvásárhelyen meghalt, azután eljöttünk Budapestre. Sok szeretettel emlékszem – többek között – Puli barátomra, Nagy Ferencre, együtt jártunk halászni iskola helyett… Úgy tudom, zsoké lett Bukarestben, az élet elválasztott minket. Apám, Miskolczy Dezső neurológus orvosprofesszor volt, 1940-ben került Erdélybe. Akkor ismerte meg anyámat, Béldi Zsuzsannát, és amikor a kolozsvári egyetemet ki akarták telepíteni, ők maradtak, ő volt a rektor. Aztán az illetékes román hatóságoktól biztatást kaptak, hogy az egyetem változatlanul működhet, folytatták a munkájukat. Az orvosi kart áthelyezték Marosvásárhelyre, de amikor keresztapám, Haynal Imre belgyógyászprofesszor meglátta, hogy hova kerültek, azt mondta, ez egy istálló, és elment… Apám viszont ott maradt 1964-ig. Álmaimban persze sok minden előjön, de jó, ha vigyázunk az álmainkkal. (És az már egy rémálom, ha az interneten látom, hogy gyermekkori barátomról, Spielmann Sebestyén Mihályról szélsőjobboldali nímandok miket írnak. És még fájóbb, ha erre itt, Nagyváradon gondolok, ahol Szabó Dezső úgy érezte, hogy „Itt ütött meg, mint egy reveláció a zsidóság csodálatos teremtő ereje.” Ebből az elveszett – ám, ma is biztatással, emberi melegséggel eltöltő – világból láthatunk viszont valamit akkor, ha a sétálóutca Holnapos-szoborcsoportjára tekintünk, és el-eltűnődünk az ott megjelenített írók egy-egy írásán. Kíváncsi lennék, hogy az internetet antiszemita halandzsával teleszemetelő figurák mit is tudnának Adytól és a szoborcsoporton mellette megjelenített barátaitól idézni.) Egyébként hadd jelezzem: apám Juhász Gyulának orvosa volt, írt is egy elemzést a költő agyvelejéről. Ön még érettségi előtt került Pestre. Akkor már foglalkoztatta a pályaválasztás gondolata, mi determinálta azt, hogy történész legyen? Azt szokták mondani, hogy aki nem ért a matematikához, abból történész lesz. Nem értettem a matematikához, tehát történész lettem. De nem csak ezért. Egy ellenvilágban nőttem fel. Maniunak az apja mondta, amikor a fia magyar tankönyvekből tanult: „jaj, gyermekem, micsoda hazugságokat kell nektek megtanulni.” Ugyanezt a saját bőrömön éreztem, az emberben van valami igazságkeresési szenvedély, nem tudom, hogy miért, lehet, hogy csak bajnak, de lehet, az viszi előre. Igazából történész úgy lettem, hogy Szabad György professzorom megkérdezte, miről szeretném megírni a szakdolgozatomat, s amikor én közöltem, hogy… semmiről. Akkor azt mondta: ezt nem lehet! Szinte kínálta magát az eredete is, hogy főleg az erdélyi dolgokkal foglalkozzon. A mítoszteremtéssel, annak az eszmetörténeti vonatkozásaival is. Ugyanakkor történész létére foglalatosságai közül nem hiányzik az irodalomtörténet sem. Egy ideig Ön vezette az ELTE román tanszékét? Ez a megbízatás hogyan jött össze? Úgy, hogy a román tanszéken kitört némi válság, és nem akadt olyan, aki megfelelő képesítéssel a posztot elfoglalhatta volna. Én akkoriban védtem meg kandidátusi értekezésemet Erdély történetéből, így adódott ez. Az Erdély története című gyűjteményes munkában én írtam a reformkori és az 1848–49-es fejezetet. Meg kell mondanom, én nem vagyok nagy irodalmár, kevés írót szeretek, azokat viszont alaposabban olvasom. Elsősorban Camus-t és Dosztojevszkijt. De azért sokat írtam Kazinczyról, igaz, elsősorban a politikusról, és írtam egy könyvet Bartók nagy költeménye, a Cantata profana geneziséről. Egyébként némileg az erdélyi magyar irodalomban nőttem fel, mert megörököltük egyrészt Sényi Lászlónak, másrészt Bornemissza Karolának az Erdélyi Szépmíves Céh-sorozatát. Abból elég sok kötetet megnéztem, és kialakult valami mély erdélyi illuzionizmus bennem, mert Wass Albert és Nagy István, olyanok, akik nem szerették egymást, és akiket én sem nagyon szeretek most, akkor még egész jól megfértek egymás mellett. Voltak a történelemnek olyan pillanatai, amikor sikerült az embereknek együtt dolgozniuk nemesebb eszmények érdekében. Felemelő, és ez az erdélyi elit-illuzionizmus még most is megvan bennem, időnként ehhez visszatérek, ezzel foglalkozom, holott tudom, hogy amit Tündérkertnek nevezünk, az nem tündérkert vagy nagyon is az. Mert a tündérek nem olyan jóságos, hanem kifejezetten ártó lények, és a kortársak is így értették, ameddig Móricz Zsigmond, illetve előtte Gyarmati Zsigáné ezt a mítoszt ki nem találta. Ezzel, azt hiszem, megérkeztünk a mítoszok világába… Hadd jegyezzek meg még valamit, ami jó cáfolata annak, hogy Miskolczy Ambrus úgymond „nem foglalkozik az irodalommal”: a Várad folyóirat 2011/8-as számában közölt egy érdekes tanulmányt a Mioriţáról, Ballada, folklór, nemzetkarakterológia címmel… Igen, a Mioriţáról írtam egy nagyobb értekezést és egy könyvet, ami most vár megjelenésre. Alkalom szüli a tolvajt, még a Ceauşescu-korban bejártam a budapesti román nagykövetségre, ahol könyveket kaptam. Ugye, az ember sok mindenre képes, annak megvolt a gyöngéd bája. Miután megtörtént a rendszerváltozás, az egyik ottani atyafi, aki hálás volt nekem, hogy bejártam, mert már senki nem állt velük szóba, közölte: eljött az ideje, hogy engem is kinyírjanak, mert… régi módon írom a történelmet, amint azt az Erdély története is tanúsítja. Zárójelben megjegyzem: szerintem Erdély történetét senki nem írta meg korszerűbben, mint ahogy mi tettük. Ezek után, amikor kijöttem, pontosan tudtam, hogy nekem egy olyan értekezést kell írnom, amelyben minden benne van: történelem, irodalom, és az, amit ma transzkulturalitásnak és interkulturalitásnak nevezünk. A Mioriţa ilyen szempontból ideális volt, mert valóban bejárta a világot, a modern mítoszképzésnek alanya, tárgya, alfája és omegája ebben a mi térségünkben. Be kell vallanom, ez a téma egyik kedvenc szórakozásom, az egyik dédapám pásztor volt Bácskában, tehát némi aktív atavizmus is munkált bennem. Milyen a viszonya a román kutatókkal, van, akivel érdemben munkakapcsolatot tud tartani? A magam módján mindig jó kapcsolataim voltak. Ezt részben annak is köszönhettem, hogy apám a Román Akadémiának is a tagja volt, és mondjuk, az eléggé mindenható Ştefan Pascu kollegával egész jól el lehetett beszélgetni az időjárásról, hogy ne beszéljünk másról… Nota bene, még segítette is egy kicsit a kutatásaimat, amennyire tudta, és átszólt a levéltárba, hogy adjanak valami anyagot. Azokkal a román történészekkel van igazán jó kapcsolatom, akik maguk is kutattak a levéltárban. Kialakul egyfajta szolidaritás, még akkor is, ha tudjuk egymásról, hogy bizonyos kérdésekben a véleményünk nem egyezik. A román történetírás mindig is kétpólusú volt. Részint van egy nagyon magas, európai szintű teljesítmény, és hát az ellenpólus az nem egészen ilyen. Számomra, amikor a Ceauşescu-érában, abban a szellemi sivatagban forgolódtam, Henri H. Stahlnak a munkássága volt a vonzó, ahogyan ő e teljesen átpolitizált, átnacionalizált, hiszterizált táj fölé emelkedve, szociológia címén a legjobb, legnemesebb történetírást művelte. Ma pedig ezt az európai csúcsokkal felérő vonulatot Lucian Boia képviseli. Akiről professzor úr többször is írt… Igen, most fog megjelenni egy könyvem, amiben három Lucian Boiáról szóló recenzióm szerepel. Ő pontosan példázza azt, hogy a történelem művészet is, írásművészet. Legutóbb Matei Vişniec nálunk, a Román Tanszéken járt, és arról bölcselkedtünk, hogy az irodalom felől sokkal jobban meg lehet érteni egy országot, mint ha a történetírás felől közelítjük meg. Az irodalom árnyalatokat jelenít meg, a történelem meg sémákkal manipulál. Hadd térjünk rá előadása egyik témájára. Erdélynek a 18. század végén is megvolt a sajátos státusa, ebben fontos szerepe volt az 1796-os országgyűlésnek. Ennek a rendi alkotmányosság visszaállítása volt az egyik fő követelménye. Jól látom ezt? Ez teljesen így van. II. József vezette be a legbrutálisabb reformdiktatúrát, mely Erdélyben volt a legkeményebb. Irgalmatlanul fölszámolta a rendi nemzeteket, sőt, a „szász nemzet” kifejezést be is tiltotta, nem ismerte el csak az erdélyieket, Siebenbürgereket. Fel akarta számolni „a nacionalizmusokat”. A józsefi politikában van valami „ördögi”, az, amit programszerűen vallott: a nagyokat megalázni és elszegényíteni. Ilyen programmal nem lehet csak ellenhatásokat kiváltani. Felülről akarta nivellálni a társadalmat, az állam szolgáivá tenni mindenkit. Az ő ideálja a modern katonai jóléti állam volt, amelyik úgy működik, mint egy hadsereg. A cél az is volt, a háború, a balkáni hódítás. Ebbe csak belebukni lehetett. Anyja többször is meg akarta fosztani a trónöröklés lehetőségétől, az öccse, Lipót meg őrültnek tartotta, miután elolvasta a különböző állampolitikai fejtegetéseit. Kazinczy a feljegyzéseiben leírja: „A József felvilágosodottsága hadnagyocskai felvilágosodás volt, s igen gyakran csak pajzánság.” Volt viszont egy ragyogó reformnemzedék, amelyik bizonyos mérsékeltebb reformokra hajlandó volt, mint azt az 1790-es évek fejleményei bizonyítják. A rendi alkotmánynak a visszaállítása kiindulópont lehetett volna a mérsékeltebb reformpolitika számára. Közbejött a francia forradalom, a francia forradalom radikalizálódása, párhuzamosan a reakció elhatalmasodása. Ami a jakobinus mozgalom elterjedését illeti, Partiumban olyan jeles hívei voltak, mint Kazinczy Ferenc avagy Szentjóbi Szabó László, Erdélyben mennyire volt jelen a jakobinizmus? Hát ez az, amit nem tudunk, tudniillik Bánffy György gubernátor nagyon bölcsen, nagyon okosan eltűntette a nyomokat. Mentek a feljelentések, hogy Erdélyben is hatalmas összeesküvés készül, megalakult a Diána vadásztársaság, egy erdélyi hadsereg felállításának a tervét dolgozta ki. Valószínűleg arra készültek – ahogy a magyarországi jakobinusok is –, hogy adott esetben, ha megjelennek a francia hadak, akkor itt felfordulás lesz, és annak akarták az elejét venni. Térjünk vissza ahhoz a bizonyos 1795-ös diétához. Állandó kérdés volt Erdély uniója a Magyar Királysággal, a magyar nyelv és kultúra helyzete is. Aranka Györgynek a Nyelvművelő Társaság létrehozására vonatkozó javaslata mennyire maradt a kezdeményezés szintjén, mennyire vált közkinccsé? Egy hatalmas fordulatnak vagyunk tanúi. Éspedig a nyelvi nemzet megjelenésének. Hadd idézzük Bessenyeit (ha már Biharban vagyunk): minden nemzetet a nyelve tesz tudóssá. Kialakul az a hangulat, az a meggyőződés, hogy a nyugati kultúrához csak az anyanyelven keresztül lehet fölzárkózni, erre a Nyugat a jó példa, ahonnan a latint száműzték. Azt lehet mondani, a történelmi Magyarországot a latin nyelv tartotta össze, mint „lingua franca”, mert horvátok, szlovákok, magyarok, németek, románok ezen a nyelven értették meg egymást. A nyelvi nacionalizmus radikális fordulat, mely elveti a viszályoknak a magvát is. A kérdés most már az: vajon a magyar nyelvet a latin helyére lehet-e ültetni, és meg lehet-e nyerni a magyar nyelvnek a nem magyarokat? De minden nép a maga nyelvén akar tudós lenni, ezt akarják tenni magyarok, románok, szlovákok, horvátok. Az 1848-49-es forradalomnak az a nagy tanulsága, hogy adott esetben mégis lehet valamilyen kompromisszumot, köztes megoldást elérni. És ami tragikus fejlemény, az, hogy Magyarországot nem sikerült Svájccá alakítani. Lónyai Menyhért azokban a márciusi napokban írja a pozsonyi diétáról: hát igen, elképzelhető, hogy most egy éves polgárháborúnak nézünk elébe, és a végén hazánk valamiféle Svájccá alakul… Ami a reformkort illeti, ugye, Erdélyben is egyre erősebben érződnek a hatásai ezeknek a törekvéseknek. Hadd szorítkozzak csupán két személyiségre, Wesselényi Miklósra és Bölöni Farkas Sándorra gondolok. Mennyire emblematikus alakjai ők ennek a kornak? Ők az igazi emblematikus figurái ennek a kornak. Hadd kezdjem Bölöni Farkas Sándorral. Amerikát megjárja, a könyve óriási siker, Gyulay Lajos írja róla, hogy amerikai utazását még a hentesek is olvassák Kolozsvárt. Egy másik világnak az üzenetét hozza. Nagyjából ugyanabban az időben járja meg Amerikát, mint Alexis de Tocqueville, a francia történész. Tocqueville briliáns, gazdag fejtegetésekben írja le elméletileg azt, hogy az egyenlőség olyan eszme, amely előtt nincs akadály, az egyenlőségi vágy szenvedélye miden akadályt el fog söpörni. A világ arra felé megy. Bölöni Farkas Sándor ugyanezt mondja el, de az empíria felől közelíti meg a kérdést. Amerikában az embereknek csak egyetlen útlevelük van: a természetjog, az egyenlőség – többet ilyen cenzúrai viszonyok között Erdélyben nem lehetett megtenni. Elszorul az embernek a szíve, miért nem alakulhatott ki nálunk – már csak a cenzúra miatt is – olyan magas, disztinktív diszkusszió, mint a franciáknál. Bölöninek még egy gondolatát érdemes kiemelni, mégpedig a naplójából. A lelkiismeret gondolatát, amikor egy képzeletbeli bíróság elé idézi magát, és azt mondja, igen, „más nemzetnek a nyelvét el akartam venni”. Tudniillik előszeretettel melengette a magyarosítási törekvéseket. És megjelent írásaiban a tolerancia gondolata. Bölöni Farkas Sándor abban segít, hogy a tolerancia eszményét ébren tartsuk, és ne felejtsük el. És ami Wesselényi Miklóst illeti, miként sommázná az ő történelmi szerepét? Wesselényi Miklós romantikus hős, a magyar reformmozgalom alapító egyénisége, Kossuthnak a mestere. Wesselényi jelöli ki a reformmozgalomnak az útját, akkor, amikor szembefordul Széchenyivel. Igen, politikai harcot kell vívni, ha az ország nem akar kiszolgáltatott állapotba kerülni. A reformokat nem lehet csak politikai harc útján elérni. Tudniillik ment egy csúnya játék, amelyet II. József úgy mondott: „ha a paraszt nem akar velünk lenni, akkor nekünk végünk van”. Gyakorlatilag az uralkodói hatalom szövetkezni akart a parasztsággal, hogy sakkban tartsa azt a társadalmi réteget, amelyik korszerű alkotmányos berendezkedést kíván. Ez egy az egész térségünkben lezajló játék, Wesselényi ezt ismerte fel, jobbágyfelszabadítással akarta elejét venni. Kossuth már a harmincas években kimondta: előbb-utóbb ki fog törni az európai forradalom. Az ember szabad akar lenni, joga van hozzá. Vörösmarty írta: „Fölfelé megy borban a gyöngy. Jól teszi.” Erdélyi Riport (Nagyvárad) 2013. június 10.Magyar Művészetért Díj Ütő GusztávnakÁtadták Budapesten a Magyar Művészetért Díjakat, Ütő Gusztáv sepsiszentgyörgyi képzőművész mellett Lendvay József hegedűművész, Nagy Ervin színművész, Schilling Árpád rendező, Szórádi Zsigmond szobrászművész vehette át a rangos kitüntetést. A Magyar Művészetért Posztumusz Díjat Jakobovits Miklós festőművésznek, a Petőfi Sándor-díjat a délvidéki Petőfi Sándor Kultúregyesületnek ítélte a kuratórium. Árpád fejedelem-díjat kapott Vizi E. Szilveszter a magyar tudományos életben elért világhírű eredményeiért. Ex Libris Díjban részesült a délvidéki Bogdán József pap költő, Dinnyés József előadóművész, az Eszéki Magyar Tanszék, a brünni Kazinczy Ferenc Diák Kör, a Krónikás Zenede, a Muzsikás együttes, a kárpátaljai Nagy Béla református főgondnok, a Prágai Tükör, Salamon Beja zeneművész, Sidi Péter sportlövő-világbajnok, a nagyváradi Szigligeti Színház és Meleg Vilmos színművész, Tar Károly író és Tokaj városa. (-kas) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. október 24.Iskolaigazgatók találkozója ÉrsemjénbenAz elmúlt héten Érsemjénben találkoztak a Bihar megyei magyar iskolák igazgatói. A meghívottakat a helyi Kazinczy Ferenc Gimnázium vezetője, Nagy Mirela fogadta. Az esemény a Fráter Loránd Művelődési Házban zajlott, ahol negyvennégy tanintézet képviselője jelent meg. A találkozó kezdetén a község szoborparkjában elhelyezett Kazinczy-szobornál a helyi iskola névadójára emlékeztek, majd koszorúkat helyeztek el a szobor talapzatán. Később a Kazinczy–Fráter–Csiha-emlékházat is meglátogatták, ahol Ciorba Terézia nyugalmazott tanár tartott rövid előadást Érsemjén történetéről. A múzeumlátogatást és kegyeleti emlékezést követően kezdetét vette a tanácskozás, amelynek általános célja az új tanévre szóló további megbeszélések beütemezése, azok témáinak pontosítása, valamint a nyolcadik osztályosok felmérőinek problematikája, illetve a kilencedik osztályba való beiratkozás folyamata, módozata volt. A meghívottak között szerepelt Kéry Hajnal főtanfelügyelő-helyettes is, aki minden olyan intézkedési és elméleti problémákat ismertetett, amelyek az idei tanévre vonatkoznak. Megoldást és választ próbált nyújtani a felmerülő problémákra, kérdésekre. Ezt követően Vad Márta székelyhídi iskolaigazgató egy szakmai körútján szerzett tapasztalatairól, pontosabban a litvániai iskolarendszerről tartott beszámolót. Később a közös ebédnél csatlakozott hozzájuk Balázsi József polgármester is, aki a községi hivatal nevében köszöntötte a vendégeket. A találkozót az Ezüstperje néptánccsoport utánpótlás csapatának produkciója tette színesebbé. Végezetül egy rövid óvoda-, illetve iskolalátogatás következett, ahol az oktatás valódi színterén a további szakmai, gyakorlati kérdések is megválaszolásra kerültek – tudtuk meg Nagy Mirela semjéni iskolaigazgatótól. S. É. Reggeli Újság (Nagyvárad) 2014. január 5.Közel negyven éve Erdélyről „tanítja” az anyaországiakatNégy útlevelet cserélt, útjait viszont nem volt nehéz összeszámolni, hiszen a rendszerváltás előtt folyamatosan figyelték, és számon tartották, hányszor lépte át a magyar–román határt turistavezetőként. Mióta nem szükséges útlevél, saját naptára alapján vezeti útjait Pápai Ferenc, aki – bevallása szerint – 660. magyarországi csoportját kísérte el Erdélybe 2013 szilveszterére. A magyarországi kultúrturisztikai szervezővel eddigi élményeiről, a székelyföldi turizmus múltjáról és jövőjéről beszélgettünk. Pápai Ferenc a Hajdú-Bihar megyei Nyíracsádon született, anyai nagyapja kántortanító volt, először tőle halott Erdélyről, majd Benedek Elek meséi után történelemtanára volt az, aki a múltbéli időkről mesélt neki. A katonaság után nyomdászként kezdett dolgozni, majd kultúrház-igazgatóként 1977-ben járt első alkalommal Erdélyben, volt történelemtanárával. Érmindszentre látogattak, az Ady Endre centenáriumi ünnepségre. Ezek után annak ellenére kísért el nyugdíjasklubokat és különböző szakszervezeteket Erdélybe, hogy akkori felettesei ezt megtiltották, arra hivatkozva, a két ország kommunista pártja nem ápol jó viszonyt. Később a Nyírtourist nevű megyei idegenforgalmi hivatalnál kezdett el dolgozni, az erdélyi utakat egy nagybányai cég segítségével tervezték meg. Engedetlensége miatt a kommunizmusban folyamatos megfigyelés alatt élt, a '89-es forradalmat követően a magyar–román határon be is mutatkozott neki az a román határőr, akit ezzel megbíztak. Véletlenül köttetett barátság Egy ilyen út alkalmával, a ’80-as évek elején futott össze Székelyudvarhely központjában Vofkori László földrajztanárral, aki felajánlotta segítségét, hogy elkalauzolná őket a városban, de ezt akkor Pápai nem fogadta el. Később egy Nyíregyházán tanító pedagógus küldött egy könyvet az udvarhelyi oktatónak, így ültek le először egy asztalhoz beszélgetni. Barátság szövődött, melynek köszönhetően Vofkori László kétkötetes Székelyföld-útikönyvének első bemutatóját Nyíregyházán tartották. A későbbiekben együtt szervezték meg a magyar turisták székelyföldi útjait, Pápai elkísérte Udvarhelyig a csoportokat, innen pedig Vofkori kalauzolta tovább őket. „Állandóan inspirált engem, ő mondta mindig, hogy írjam le, amit tudok, mert ha nem, akkor elvész. Együtt terveztük létrehozni a Kárpát-medencei Tourinform irodát is, melynek segítségével kiépítettük volna a magyar–magyar turizmust” – emlékezett vissza. Az elképzelések szerint egy ilyen iroda segítségével biztosítani lehetne az állandó információcserét Székelyföld és Magyarország között (ez egyebek közt azért nem jöhetett létre, mert Vofkori László helytörténeti és földrajzi szakíró 2008-ban váratlanul elhunyt). „Sajnos most sem tudjuk, hogy itt Udvarhelyen vagy Csíkszeredában mi történik, csak utólag szereztünk tudomást arról is, hogy a marosvásárhelyi kultúrpalota századik évfordulóját ünnepelték” – tette hozzá. Hiánypótló ismertetők, térképek készültek Ezek után több turisztikai irodánál is megfordult Pápai, rengeteg utat bevállalt, előadásokat is tartott, de Kárpátalja, Délvidék mellett legszívesebben mégiscsak Székelyföldre hozta a turistákat. „Itt rengeteg a látnivaló, nagyon sok népi hagyomány fennmaradt, óriási történelmi és irodalmi anyaga van Erdélynek, amit tudni kell átadni az ide utazóknak” – vallotta a kultúrturisztikai szervező. Korábban három napig tartott Budapestről Székelyföldre utazni, annyi a látnivaló. Rendszerint a kolozsvári Házsongárdi temetőt is meglátogatták, melyről akkor csekély információt találtak. Ezért 2001-ben Kiss Melittával együtt elkészítették a Házsongárdi temető térképét, mely fényképek segítségével kalauzolja el a turistákat nagyjaink sírjaihoz. Ugyancsak Pápai készített el egy Csíksomlyóról szóló ismertetőt, hiszen 2001-ben egy vonatos utat is megszervezett a pünkösdi búcsúra, mely alkalommal négy hálókocsi telt meg magyarországi turistákkal. A látnivalókat tudnivalókkal egészíti ki Pápai mindig a csoport elvárásainak megfelelően készül útjaira, de nem titkolt szándéka, hogy mindenkinek, aki Erdélybe, Székelyföldre jön, minél többet átadjon abból, amit az évek során gyűjtögetett. Szerinte – Kazinczy Ferenc sorait parafrazálva – Magyarország nem ismeri Erdélyt, ezért már Szegeden elkezd beszélni Orbán Balázsról, többek közt idéz Nyírő Józseftől, Ady Endrétől, Farkas Árpádtól. Útjait olyan évfordulók, ünnepek köré szervezi, mint pünkösd, március 15., húsvét, május elseje, augusztus 20., október 23. vagy szilveszter. Udvarhelyen a városközpontot, a Kossuth Lajos és Bethlen Gábor utcai emléktáblákat, a Jézus-kápolnát, valamint Szejkefürdőn Orbán Balázs síremlékét szokták meglátogatni. Magyar turisták régen és ma Kétféle Székelyföldre látogató magyar turista volt régen – vallotta Pápai: egyrészt azok, akik a kommunista megfélemlítés ellenére bátrak voltak és mertek jönni, vagy akiket valamilyen rokoni, baráti szál kötött ide. Ma már sokan maguk szervezik meg útjaikat, nagy elvárásokkal jönnek ide, ezért gyakran csalódnak. A kétezres évektől kezdődően rengeteg olyan utazási klub megjelent Magyarországon, amely „partizán” utaztatásokat szervezett, melyek végén átverték, anyagilag kifosztották az utasokat. A mostani turistákat is a kíváncsiság hozza ide, egy részük már bejárta a fél világot, de Erdélyben még nem volt. Ők szeretnek kritizálni, hiszen nagyon magas igényekkel jönnek ide. De még mindig vannak olyanok is, akiknek a szájuk tátva marad attól, amit itt látnak és hallanak, nekik sikerül átadni azt a szellemiséget, amit Székelyföld őriz. „Problémának látom azt is, hogy az utasok – az országhoz hasonlóan – kettéváltak, bal- és jobboldalivá, nézeteiket itt sem tudják levetkőzni” – tette hozzá. Javítani kell a helyi szolgáltatások minőségén Pápai nem értette, miért költöztették el az udvarhelyi Tourinfo-irodát a városközpontból, és hogy miért nincs nyitva hétvégén, hiszen akkor járnak erre a legtöbben. Szerinte Székelyföldön a faluturizmus nőtte ki magát leginkább, de észre kell venni azt, hogy a vendégszeretet nem egyenlő a szolgáltatással, előbbi nem lehet árucikk. „Be kell azt is látni, hogy kényes a magyar turista, és ha valaki olyat ajánl, amit majd nem tud teljesíteni, akkor hiába csalogatta ide a vendéget, mert csalódással távozik” – véleményezett. Talán ennek tulajdonítható, hogy Székelyföldön kevesebb a turista. Simon Eszter Székelyhon.ro, 2014. január 22.Rendezvények a magyar kultúra napja alkalmábólEgyháztörténeti előadás A marosvásárhelyi történészek Borsos Tamás Egyesülete könyvbemutatót szervez. Meghívott Nagy Alpár-Csaba református teológiai tanár. A Dél-Erdélyi Református Egyházkerületi Rész története 1940–1945 című, a L`Harmattan kiadó gondozásában megjelent könyvet Berekméri Árpád-Róbert levéltáros és hadtörténész valamint László Lóránt könyvtáros ismerteti január 22-én este 6 órától a Bolyai Klubban, a Mihail Kogalniceanu (Kazinczy Ferenc) utca 18b szám alatt. Fotókiállítás Szászrégenben és Segesváron Vasárnap nyílt Szászrégenben, csütörtökön pedig Segesváron lesz gyűjteményes fotókiállítása dr. Ábrám Zoltánnak, az EMKE Maros megyei elnökének. Szászrégenben szerdáig látogatható a kiállítás a DIO Házban, míg Segesváron a Gaudemus ház lesz a vendéglátó. A munkákat Szászrégenben Both Gyula, a marosvásárhelyi Marx József Fotóklub elnöke méltatta. Örökségünk védelme A marosvásárhelyi Kultúrpalota mögé tervezett parkolóház kapcsán szervez szakmai kerekasztal- beszélgetést a Maros Megyei Múzeum Örökségünk védelme. Hogyan tovább, Kultúrpalota? címmel. Az akcióra január 22-én 18 órától kerül sor a Kultúrpalota kistermében. Meghívottak: Guttmann Szabolcs építész-urbanista, műemlékvédelmi szakember, Nagyszeben volt főépítésze, Hegedűs Csilla, a Kulturális és Örökségvédelmi Minisztérium főtitkárhelyettese, műemlékvédelmi szakember, Keresztes Géza műépítész, műemlékvédelmi szakember, Oniga Erika, a Maros Megyei Múzeum művészettörténésze. Az ETV műsorán Az Erdélyi Magyar Televízió ma 20 órától különkiadással jelentkezik, amelyben a kultúra területén jártas erdélyi magyar újságírókat lát vendégül. Antal Erika, Gergely Zsuzsa, Gy. Turoczki Emese, Kiss Dénes és Székely Blanka újságírókkal kulturális témákról, problematikáról, az erdélyi magyar kultúra helyéről, szerepéről, fontosságáról beszélget Máthé Kincső. Emellett több olyan dokumentumfilmet is műsorra tűzött a televízió, amelyek a magyar kultúra sokszínűségét, kiválóságait mutatják be. Zongorajáték a Bolyai Klubban Január 22-én a Kultúrstaféta vetélkedő eredményhirdetésével, díjazásával egybekötött rendezvényen hivatalosan is átadják a Bolyai Klub új elektromos zongoráját, amely ezentúl rendszeres időközönként várja majd a zenekedvelőket a klubba. 19 órától Andrada Badi, Osváth Hunor és Péntek Attila zongorajátékát, illetve Madaras Ildikó szopránénekesnőt hallgathatják meg az érdeklődők. Műsoron: D. Scarlatti, Fr. Chopin és G. F. Haendel szerzeményei. Népújság (Marosvásárhely), 2014. január 24.Ismerjük meg Észak-ErdélytNegyedik turisztikai könyvét tette asztalunkra a közismert sepsiszentgyörgyi földrajztanár, turistavezető, Török Árpád. Sepsiszentgyörgy – ennek eleddig három kiadása is megjelent –, az Olt mente, a Maros völgye után most a háromszékiek számára kevésbé ismert vidékre, Észak-Erdély tájaira és Bukovinába vezet el. A szerző igyekezete nem hiábavaló: meg akarja szerettetni olvasóival azt az országrészt, amelynek lenyűgöző szépsége Európa bármely részével vetekedhet, történelmi múltjáról, a magyarság szempontjából kiemelkedően fontos és meghatározó szerepéről nem is beszélve. És éppen ez az, ami túlmutat a szokványos idegenforgalmi leírásokon, a könyv írója ugyanis tudatosan él azzal a lehetőséggel, hogy a természeti látványosságokon, a műemlékek bemutatásán túl beavasson e tartományok több évszázados történetének számunkra fontos eseményeibe, az impériumváltások okozta változások torzulásaiba, a demográfiai és művelődési jelenségeknek a mi szempontunkból rendkívül káros alakulásába. A bemutatás az Arad közelében fekvő Világos vonalától indul, a tőle északi irányban elterülő, számtalan érdekességgel bíró belső-erdélyi, partiumi és bukovinai tájegységeket öleli fel. A Bihar, Szatmár, Szilágyság, Mezőség, Szamos, Máramaros, Beszterce, Kolozs, Bukovina területi megnevezések még ismerősen csengenek a magyar olvasó fülében – de a Kőköze, Érmellék, Kővár, Avas, Tövishát, Lápos, Doboka, Hegyköz, Belényes és mások már csak azoknak hangzik ismerősen, akik esetleg bejárták azokat a tájakat, vagy tudatosan őrizni próbálják e magyar neveket. Mindez egyébként a könyv előnyére válik: olyan olvasmányélményt is nyújt az érdeklődőnek, amely vetekszik a legizgalmasabb szépirodalmi alkotással. A csángókról szóló egyik írásomban jeleztem – s persze, ezt mások is nagyon sokszor megtették –, hogy a nagyszülők még előszeretettel használják az anyanyelvüket, de az unokák már nem is akarják azt beszélni. Igaz, a csángók dicséretére legyen mondva, ők évszázadokon át megőrizték és továbbadták anyanyelvüket, az utóbbi évtizedek alatt süllyedt mélypontra az anyanyelv ismerete. Ebből az útikalauzból viszont kiolvasható: mindössze néhány évtizedre volt szükség ahhoz, hogy a bemutatott vidékek nagyobb részén szinte teljesen kivesszenek a magyar helynevek, a településnevek felcserélődjenek, az iskolák nyelvet váltsanak, s nyelvet váltsanak maguk az iskolába járók is. Magyarországi vendégeknek szoktuk mondani, jöjjenek, s hozzanak másokat is, hadd lássák, mit veszített el Magyarország. Most, e kiadvány kapcsán erdélyi magyaroknak ajánlom, olvassák el, hadd tudják meg, mit veszítettünk el mi röpke pár évtized alatt, s merre tarthat a mi szekerünk is, ha kellőképpen nem figyelünk oda. A könyv szemléletes térképekkel, rajzokkal, fényképek sokaságával hívja fel figyelmünket a számos látnivalóra, eligazítást nyújt neves személyiségek, tudományos és turisztikai értékek rengetegében is. Szatmár és Bihar valósággal ontotta a magyar művelődés és kultúra kiemelkedő személyiségeit, a bányavidék és Máramaros földi kincseit. A románok, magyarok, ruszinok, cipszerek, szlovákok és más nációk által lakott területek színes demográfiai térképe is elénk villan, de az is, hogy ezen a magyarság egyre kisebb részarányt képvisel. A szerző figyelmét viszont nem kerülték el a román kultúra számottevő értékei sem, a világörökség részeiként nyilvántartott máramarosi román fatemplomok, a szaploncai híres temető, a bukovinai kolostorok, amelyek ugyanvalóst érdekelhetnek minden idelátogató turistát, felidézi az itt született nagy román személyiségek életpályáját is. Ha nagyon derűlátóak lennénk, el tudnánk képzelni azt is, hogy a közeljövőben az arra látogatók meglepődve tapasztalják: a hivatalos román nyelven megjelölt településnevek alatt ott olvashatóak az évszázadokra visszanyúló, beszélő magyar nevek is: Nagyszalonta (itt született Arany János), Ágya (itt született Olosz Lajos költő), Borosjenő (itt élt a sepsiszentgyörgyi születésű Diószeghy László képzőművész, aki hatalmas lepkegyűjteményét a Székely Nemzeti Múzeumnak adományozta), Margitta (itt született Horváth Imre költő és Harag György színházi rendező), Ottomány (itt született Szentjóbi Szabó László költő, a jakobinus mozgalom egyik vezéralakja), Érmihályfalva (idevalósi Zelk Zoltán költő), Érsemjén (Kazinczy Ferenc író, nyelvújító és Csiha Kálmán volt református püspök szülőfaluja), Nagykároly (itt született Károli Gáspár bibliafordító és Kaffka Margit író), Érmindszent (Ady Endre szülőfaluja), Sződemeter (itt született Kölcsey Ferenc, a Himnusz szerzője)… A sort folytatni lehetne és kellene, hogy igazán rádöbbenjünk értékeinkre és veszteségeinkre. Mindehhez jó segítséget nyújt ez a történelmi műnek ugyan nem nevezhető, de útikalauznál többet nyújtó alkotás! DR. PÉTER SÁNDOR Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2014. április 14.Az egykor Székelyudvarhely: Baróti Szabó Dávid emlékezetePontosan 275 éve született – habár nálunk csak középiskolai tanulmányait végezte, ma utca és szobor őrzi a nevét. Baróti Szabó Dávid, a pap-költő. Szegény nemesi családból származó, egyszerű székely legénykeként indult – Szabó Dávid az erdővidéki Baróton született 1739 április 10-én, középiskolába viszont már az udvarhelyi katolikus gimnáziumba járt. A jezsuita gimnázium akkori épülete az 1660-as évek végén épült fel a Szent Miklós-hegyi plébániától északra – emeletes épület volt, nyolc tantermet és pedellusi lakást foglalt magába. A gimnázium mellett volt egy convictus (közös szállás, bentlakás), ami az adatok szerint 1740-ben már hatvan tanulónak tudott helyet biztosítani. Szabó Dávid 1759-ben belépett a jezsuita rendbe, Udvarhely után Trencsénben és Szakolcán tanult tovább, gyakorlatilag innentől kezdve a mostani Felvidék lett az otthona. 1760-ban Székesfehérvárra nevezték ki tanárnak, de a következő években tovább tanult, 1761-1763-ban Nagyszombatban a jezsuiták egyetemén bölcsészetet (filozófiát) hallgatott. Tanári pályafutását Kolozsváron folytatta (1763-64-ben a gimnázium második osztályában tanított és a papnevelő intézet – szeminárium – felügyelője volt), majd Egerben tanított költészetet. Kassán végezte a teológiai tanulmányait 1765 és 1770 között, majd Nagyváradon szintén költészetet és szónoklattant oktatott, aztán újból visszatért Észak-Magyarországra, Besztercebányán tanított. Nagyon fontos momentum volt az életében, amikor Kassán megismerkedett Batsányi Jánossal és Kazinczy Ferenccel, akikkel együtt megalapította a Magyar Múzeumot (1787-ben indították, ez volt az első önálló magyar folyóirat), illetve a magyar nyelvújításban velük együtt nagy szerepe lett. Székely József szobrászművész Baróti Szabó Dávid mellszobrát készíti 2005-ben Baróti Szabó Dávid 1799-ben vonult nyugalomba – idős korában inkább verseket írt, a klasszikus versformák nagy szakértője volt, illetve Vergiliust is fordította. Költeményeiből itt lehet olvasni egy csokorra valót. Élete végén (irodalmi törekvéseinek jutalmaképpen) 600 forintnyi nyugdíjat kapott a királytól. Egyik egykori tanítványánál Pyber Benedek birtokán, Virten töltötte élete utolsó éveit. Ott is van eltemetve, 1819. november 22-én hunyt el. Habár mindössze négy évet volt Székelyudvarhelyen, a városban utca (korábban Budai Nagy Antal utca volt a mostani Baróti Szabó Dávid utca) őrzi a nevét, illetve 2006-ban szobrot is emeltek az egykori jezsuita tanár-költőnek – a szobor Székely József szobrászművész munkája. Katona Zoltán. Erdély.ma 2014. szeptember 25.Sors és vállalásNövekszik mögöttünk a múlt és fogy előttünk a jövő. Ahogy Ilia Mihály, hamarosan magam is nyolc évtizedre tekinthetek vissza, és aki akár csak felületesen ismeri a magyarság történetét, tudja, hogy ezek az évtizedek inkább megpróbáltatásokat és nem kevésszer kudarcokat hoztak, mintsem sikereket és örvendezést. Valójában csak akkor lehetett elviselni ezt a közel évszázados múltat, ha valakinek egyértelmű és célszerűen megvalósított személyes életstratégiája volt. Annak idején, közel négy évtizede, midőn a budapesti televízió megbízásából beszélgethettem vele, Szabó T. Attila, a kolozsvári nyelvtudós mondta nekem a következőket: Egy férfinak valamilyen nagyszabású és a hazája érdekeit szolgáló életcélt kell kitűznie maga elé, és ezt következetesen, akár áldozatok árán is meg kell valósítania, vagy legalább a megvalósulás közelébe hoznia. Mindenesetre változatos sorsom jutalmának tekintem, hogy számos olyan barátom, pályatársam akadt, aki nehéz munkával, személyes áldozatokkal, de sikeresen tudta vállalni és beteljesíteni ezt az életstratégiát. Közéjük tartozik a most nyolcvanadik születésnapját ünneplő Ilia Mihály. Nem ennek a köszöntőnek a feladata, hogy akár csak címszavakban is felidézze a mögöttünk maradt nyolc évtized sorsfordulóit, tapasztalatait, drámai helyzeteit. Világháború, országos vereség, átalakulások, remények és a remény elvesztése, forradalom és ennek eltiprása; erőfeszítések annak érdekében, hogy a folyamatosan próbatételeknek kiszolgáltatott nemzet és nemzeti kultúra ne csupán fennmaradjon, hanem teret is adjon a benne rejlő lehetőségeknek, értékeknek – nos, mindez megszabta azt az emberi és szakmai pályát, amelyet nemzedékemnek és ennek tagjaként Ilia Mihálynak be kellett futnia. Nem volt könnyű pálya, nagy erőfeszítésekre kényszerültünk, voltak kínzó és megalázó vereségeink is, így az ötvenhatos forradalom leverése utáni esztendőkben, amikor a hallgatás, a visszavonulás volt az egyetlen tett, ami a szabadságvágyból következhetett. Az egyéni pályák, az életművek azonban a kényszerűségben is épültek, és mihelyt lehetett, tehát nagyjából a hetvenes évek elejétől, a nyilvánosságot is meggyőzték arról, hogy a magyar irodalom, a magyar értelmiség nem adta fel azokat a morális és stratégiai célokat, amelyek a levert forradalmat is történelmi magaslatra emelték. Ezeknek a stratégiáknak a szolgálatában telt el Ilia Mihály élete – nemzedékünk élete, hiszen mellette olyan költőkre, írókra hivatkozhatom, mint Nagy László, Juhász Ferenc, Csoóri Sándor, Kányádi Sándor, Páskándi Géza, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár – és olyan irodalomtörténet-írókra, tudós szerkesztőkre, mint Czine Mihály, Béládi Miklós, Bodnár György, Domokos Mátyás, Tüskés Tibor, Görömbei András, Láng Gusztáv, Kántor Lajos – és Ilia Mihály. Egyetlen törzs hajtásai ők, bármilyen irányba térítette is növekedésüket a változó idő és a mindig érvényesülő kényszerűség. Egyszer majd valakinek, remélhetőleg egy budapesti vagy szegedi, vagy kolozsvári ifjú történésznek (doktorandusznak) meg kell írnia ennek a „történelemlátott” és „történelemviselt” nemzedéknek (több nemzedéknek) a történetét. Ott rejlik benne a közelmúlt magyar históriája, a maga sikereivel és kudarcaival, célkitűzéseivel és eredményeivel, ott rejlik benne a nemzeti közösség és a nemzeti kultúra megtartásának, védelmének, gondozásának, gazdagításának bizony nem könnyű késő huszadik századi története. Ilia Mihálynak ebben a történetben nélkülözhetetlen és méltó szerep jutott. A nemzedéknek, amelyhez ő is tartozik, voltak költői, szépírói, tudósai, szerkesztői, tanárai. Ilia Mihály sorsát és életét több ilyen feladat is meghatározta: évtizedeket töltött a szegedi egyetem katedráján; ugyancsak hosszú éveket a korszak egyik meghatározó és mindig a nemzeti felelősségtudatot képviselő szellemi műhelyének, a szegedi Tiszatájnak az élén. Már ez a két sorsvállalás is megérdemli, hogy születésnapján úgy emlékezzünk meg róla, mint nemzeti irodalmunk és tudományosságunk egyik kiválóságáról. Mégsem ezeket szeretném most méltatni, hanem azt a közvetítő és organizátori munkát, amelyet a magyar irodalmi élet gondozásában, országhatárokon átívelő kapcsolatainak létrehozásában, szervezésében betöltött. Vagy három évtizede történt, hogy közös barátunkkal, Bata Imrével (és feleségeinkkel) felkerestük Ilia Mihályék újszegedi lakását. A nem túl nagy terjedelmű panellakást mindenütt könyvespolcok töltötték meg, és a könyvállványok legfelső sorában ott helyezkedett el házigazdánk nagy dobozokba gyűjtött és gondosan rendszerezett levelezésének hatalmas anyaga. Talán csak Kazinczy Ferenc közismert és legendás levelezése (huszonhárom kötetben!) múlja fölül az övét. Látogatásunk alkalmával néhány dobozba bele is tekinthettünk, mondhatom, minden valamire való magyar író és irodalmár képviselve volt a hatalmas gyűjteményben – Budapesttől Kolozsvárig, Pozsonytól Újvidékig, Ungvártól Münchenig. Irodalmi közelmúltunk egyik legterjedelmesebb és leginkább imponáló korpusza volt ott a szemünk előtt, s gondolom, a mögöttünk maradt vagy három évtized során a gyűjtemény legalább a duplájára növekedett. Ez a levélgyűjtemény önmagában is méltó és meg nem kerülhető szerepet biztosít Ilia Mihály számára modern irodalmunk életében. Gondolom, későbbi nemzedékek ifjú kutatói fogják majd learatni a termést, tulajdonképpen egy egész irodalomtörténeti kutatóintézetet lehetne működtetni annak a levélanyagnak a feldolgozására, amely Ilia Mihály szegedi otthonában összegyűlt. „Sors és vállalás” – írtam e méltatás fölé címnek. Valóban: Ilia Mihály egy sorsot vállalt, és ezt mindig hűségesen, lelkiismeretesen, nagy ügyszeretetet mutatva teljesítette be. Voltak idők, midőn a szegedi folyóirat élén, a szegedi katedrán ő kötötte össze a máskülönben mindig szétszakítottsággal küszködő magyar irodalom szálait. Mindig szellemi hidakat tudott építeni Szeged és Kolozsvár, Szeged és Pozsony, Szeged és Újvidék, Szeged és Ungvár, Szeged és München között. A magyar művelődés történetében szinte mitikus szerepet kapott a „hídépítő” ember fogalma. Ilyen volt, hogy csak néhány példára hivatkozzam, Babits Mihály, Illyés Gyula, Németh László vagy közelebbről Nagy László és Kányádi Sándor. Olyan vállalás és sors az övéké, és természetesen Ilia Mihályé, amelyen sohasem ronthat az idő. Pomogáts Béla, Helikon (Kolozsvár) 2014. november 17.Magyarországi írók ErdélybenSepsiszentgyörgyön is közönségtalálkozón vettek részt a hétvégén a 20. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár kiemelt magyarországi meghívottjai. A Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Terme zsúfolásig megtelt a találkozón, amelyen Dragomán György, Péterfy Gergely, Szabó T. Anna és Szilágyi Ákos Mészáros Sándor esszéíró, a Szépírók Társaságának elnöke kérdéseire válaszolt. A meghívottak műveikből is felolvastak, sőt volt, aki énekelt is. Szilágyi Ákos egy általa ódának nevezett verssel mutatkozott be sepsiszentgyörgyi olvasóinak, melyben a fiatalok által használt nyelvi fordulatokat tárta fel. Mint mondta, Köszike című verse rávilágít arra, hogy ezek a szavak menthetetlenül beépülnek a nyelvbe, és végül már nemcsak a fiatalok használják. A József Attila- és Babérkoszorú-díjas költő az est során nemcsak lírai hangvételű írásaiból olvasott fel, hanem szövegei ritmikai elemeinek fontosságát is bemutatta, így dúdolni kezdett, végül pedig dalra fakadt. Arra a kérdésre, hogy költőnek vagy esszéírónak tartja magát inkább, Szilágyi Ákos elmondta: sok teoretikus szöveget írt már, de ha a dolgok mélyét keresi, akkor általában a nonszensz szövegekből váltak igazán nagy filozófiai költemények. „A költői képesség szerintem nem más, mint a gyermek nyelvi érzékelésmódjának és világérzékelésének megőrződése valakiben, és ennek tudatos/tudattalan formai alkalmazása. Ennek a szemléletmódnak a lényege az, hogy a szavak és dolgok azonosak egymással, s hogy szavainkkal teremtjük a világot” – fejtette ki álláspontját a költő. Dragomán György az idei Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár meghívottjaként hét év után látogatott el szülővárosába, Marosvásárhelyre. A József Attila-díjas író legújabb könyvét, a Máglya című regényt hozta magával, melynek cselekménye az 1989-es romániai forradalom után játszódik. Dragomán György akkor már nem élt Erdélyben, mégis hűen ábrázolja az állapotokat, egy kamaszlány szemével láttatva a történteket. „Írás közben néha azt hiszem, hogy emlékszem a történésekre, aztán kiderül, hogy csak képzelem” – mondta az író. Dragomán arról is beszámolt, hogy a Máglya nem tervezett regény volt, hanem az évek során alakult azzá, ami lett. Az 1991-ben játszódó történet Dragomán szerint a forradalom utáni eseményekre világít rá, arra hogy miként zuhan össze egy város, melyet maga az író nem tapasztalt, csak érzett. A Máglya című regényen az író közel tíz évig dolgozott, a könyvet pedig hatalmas érdeklődés övezi a közönség és a kritika részéről egyaránt, főként, hogy – bizonyos szempontból – A fehér király című nagy sikerű regénye „ikerkönyve”, ugyanakkor jelentős váltás is a szerzői életművében. Mint mondta, míg A fehér királyban egy hang szólal meg, egy kisfiú hangja, addig a Máglyában már több szálon is történnek az események, több hangot is hall az olvasó. Dragomán György bemutatkozását követően felesége, Szabó T. Anna olvasta fel verseit, melyeket gyerekeihez, gyerekeiről írt. A költő a születéshez-szüléshez kötődő élményeit, lelkiállapotát írta meg anyaságélmény-szerű versekbe. A kolozsvári születésű, szintén Magyarországra emigrált költő verseit angolra, németre, franciára, hollandra, szlovákra, oroszra, bolgárra és románra is lefordították, sajátos zeneiségű-hangulatú, verstanilag is mesteri lírája igen kedvelt az olvasók körében. Mint mondta, számára minden vers kísérlet, és az évek során kifejlesztett írói következetessége által ma már nem különálló verseket, hanem köteteket ír. Péterfy Gergely a Kitömött barbár című regényéből olvasott fel részleteket. A tíz év munkája nyomán keletkezett mű kiindulópontja 1796, amikor Kazinczy Ferenc hétéves börtönbüntetését tölti Csehországban, amikor Bécsben meghal barátja, Angelo Soliman. Holttestét császári parancsra kitömik, és kiállítják a természettudományi múzeumban. Harminchat évvel később Török Sophie, Kazinczy özvegye elmegy a múzeumba, hogy szembenézzen a kitömött testtel. Jékely Zoltán unokája, Péterfy Gergely Kazinczy levelezésében bukkant rá Angelo Soliman történetére, melyet csak évek múltán kezdett feldolgozni. „Borzasztóan erős történet ez, több generáción átívelő, nagy ívű tragédia” – mondta az író, aki trilógiát tervez a történetből. Bús Ildikó | Krónika (Kolozsvár) 2014. december 30.Jobb az Úrban bízniA Csiha Kálmán életéről szóló dokumentumfilm marosvásárhelyi premierjéről Rendhagyó és igencsak érdekes karácsonyutói istentiszteletnek adott otthont szombat délután a Gecse utcai Kistemplom. Ekkor mutatták be – a nagy sikerű Bihar megyei premier után – Marosvásárhelyen először a Jobb az Úrban bízni című dokumentumfilmet, amely dr. Csiha Kálmán református püspök (1929-2007) életét mutatja be olyan szemszögből és megközelítésből, ahogyan azt csak a mellette élők, a család, a barátok láthatták. A 2007-ben elhunyt lelkipásztor, a XX. század végének, XXI. század elejének magyar vándorprédikátora életéről több film is született eddig, e legutóbbit a Pro Semjén Egyesület megbízásából debreceni és nagyváradi forgatócsoport készítette – világszínvonalú minőségben. Az Érsemjén melletti családi birtokon, a Barantón született Csiha Kálmán életének szerves részét képezte Marosvásárhely, több évtizeden keresztül élt és tevékenykedett itt a Vártemplom segédlelkészeként, a Szabadi úti templom, majd a Gecse utcai Kistemplom papjaként, később espereseként. Az első bemutatót egy további is követi majd Marosvásárhelyen, de a család ragaszkodott hozzá, hogy a premiernek a néhai lelkipásztor annyira szeretett Kistemploma adjon otthont. A délután 6 órai istentiszteleten Lakatos Péter lelkipásztor Pál apostolnak a korinthusbeliekhez írt leveléből idézett, majd a rövid áhítat után elmondta: a film címe nagyszerűen összefoglalja mindazt, amire készítői vállalkoztak. – Csiha Kálmánnal kapcsolatban mindenkinek más személyes emlékei, gondolatai vannak, amelyek sokkal élőbbé teszik őt ma is. Rá emlékezünk e dokumentumfilmen keresztül. A DTV által készített, Vojtkó Ferenc felelős szerkesztő, valamint Balla Tünde és Lakatos Attila szerkesztők rendezte alkotás történetét Nagy Emese, Csiha Kálmán lánya ismertette. – A film elkészítésének ötletével több mint egy éve keresett fel Csorba Sándor, a Pro Semjén Egyesület elnöke, az alkotás producere. Az egyesület a Bihar megyei Érsemjént képviseli, ide tartozik a Barantó, ahol édesapám született. Az egyesület szép és hasznos munkát végez, amelynek eredményeként Érsemjénben többek között megvalósult az emlékház, amelyben a helység három nagy szülötte – Kazinczy Ferenc, Fráter Lóránd és Csiha Kálmán –emlékére rendeztek be emlékszobát, és az emlékpark, ahol szobraik állnak. Csiha Kálmán mellszobra a marosvásárhelyi Hunyadi László szobrászművész munkája, másolata a Vártemplom gótikus termében látható. Az egyesület pályázatot nyújtott be Magyarország elnöki hivatalához, a pályázatot megnyerte, így elkészülhetett a debreceni és nagyváradi szakemberekből álló stáb munkájaként a dokumentumfilm. Az alkotás édesapámnak azt az arcát igyekszik bemutatni, amit nem ismertek azok, akik csak a szószéken látták őt. Fényképek, dokumentumok, interjú- és prédikációrészletek segítségével mutatja be azt a hosszú utat, amit végigjárt. Úgy érzem, hogy ez a film valóban teljes képet nyújt róla, és akik nem ismerhették, azok előtt is kirajzolódik az az őszinteség, tűz és hit, ahogyan élt és szolgált. Akik pedig ismertük őt, érezzük úgy, hogy itt van közöttünk – mondta Nagy Emese, majd a szépszámú közönség jelenlétében elkezdődött a film, amely végigkíséri Csiha Kálmán életútját: a családfától és a Barantóról indul ez az út, majd következnek a nagyváradi iskolai évek, a szülők kitelepítése és csíkszeredai kényszerlakhelye miatti magány és nélkülözés, Kolozsvár és a református teológia, a szerelem és esküvő, az arad-gáji első gyülekezet, majd letartóztatás, és az 1957-es, koncepciós Fodor- perben tízévnyi szigorított börtönre ítélés. Marosvásárhely, Szamosújvár, Jilava, Periprava börtönei és munkatáborai, felesége, Csiha Emese helytállása, majd a szabadulás és a boldog családi évek Gógánban és Gógánváralján, utána Marosvásárhely és a gyülekezetek önállósulása – szervezői munkásságának köszönhetően tíz egyházközség lett az addigi négyből. 1989 felejthetetlen pillanata, amikor – a még igencsak kérdéses kimenetelű forradalom kezdetén – meghúzatta a Kistemplom harangjait, és a szabadságát kivívni induló tömeg letérdelt a Gecse utca kockakövein. Püspökválasztás Kolozsváron és az egyház ingatlanjainak visszaszerzési folyamata, a református kollégiumok újraindítása és új templomok, gyülekezeti házak, diakonisszaképzők, központok megvalósítása: tízévnyi püspöki szolgálata alatt 218 új ingatlan épült (azt mondta akkoriban: Ha nem adják vissza, ami a miénk volt, építünk helyettük újakat – a szerk.). Szeretett feleségének halála, nyugdíjba vonulása és utazásainak kezdete, amelyek során a negyvenhárom országba szétszórt magyarság vándorprédikátoraként szolgálta nemzetét. Majd újra a Barantó és az utolsó, megrendítő nap. Mindez interjúkon, történeteken, fényképeken, dokumentumokon, filmfelvételeken keresztül állt össze letisztult, teljes és minőségi alkotássá, amely dokumentumértékén túl ismét megidézte a néhai püspök, Marosvásárhely szeretett lelkésze emlékét. Miklóssy Népújság (Marosvásárhely) 2015. január 14.Sok lelkes kutatónak ad(ott) munkát Kazinczy „Erdély-járása”Szabó Ágnes tartott előadást az Erdélyi levelek kapcsán az EME-nél „Három hónapi távollétem után tegnap előtt jöttem haza Erdélyből. Szebb három hónapot, ha ide nem számlálom a' mit a' Szerelem ada, soha nem éltem" – írta Kazinczy Ferenc író, költő, miután 1816 szeptemberében megérkezett Széphalomra. A viszonylag rövid, de fölöttébb tartalmas időszak eseményeinek megörökítésével 1831-ben bekövetkezett haláláig folyamatosan foglalkozott a szerző, formálgatta, sok esetben újra is írta a leveleket. A fenti idézet is bizonyítja, hogy a nyelvújítás vezéralakja élete egyik legjelentősebb periódusaként tekintett az Erdélyben töltött hetekre, amelyek során meglátogatta itteni barátait – köztük a Gyulai családot és Döbrentei Gábort –, az erdélyi arisztokratákat, valamint Erdély nagyobb városait, nevezetességeit. Érthető tehát, és valahol örvendetes is, hogy az utókor élénken érdeklődik Kazinczy írásművészetének ezen vonatkozásai iránt, amelyek az életmű más részeivel is párbeszédet folytatnak. Ebbe a gazdag, szerteágazó anyagba nyújtott betekintést a kolozsváriak számára Szabó Ágnes irodalomtörténész, a Szegedi Tudományegyetem tanára, Kazinczy Erdélyi levelek című könyve kritikai kiadásának sajtó alá rendezője hétfőn délután, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának idei első rendezvényén. Szabadság (Kolozsvár) 2015. március 2.A 25 éves Helikon folyóiratot ünnepeltékA folyóirat egykori és jelenlegi szerkesztői olvastak fel műveikből a kolozsvári Helikon megalapításának 25. évfordulója alkalmából hétvégén a kolozsvári magyar főkonzulátuson. A népes közönséghez elsőként az alapító főszerkesztő, Szilágyi István szólt, felidézve, hogy amióta Döbrentei Gábor kétszáz esztendeje megalapította az Erdélyi Múzeum című folyóiratot, a kincses város sosem szűkölködött minőségi folyóiratokban, minden korban megvoltak a város fontos lapjai. Döbrentei vállalkozását egyébként maga Kazinczy Ferenc is dicsérte: „Igen meg vagyok elégedve az Erdélyi Múzeummal...” – írta egy ízben, így Szilágyi szerint akár ezt a lapot is tekinthetik szellemi elődjüknek. Az igazi előd azonban mégiscsak az Utunk, hiszen ebből alakult a Helikon közvetlenül a változások után. „1989 decemberének végén ültünk az Utunk szerkesztőségében Király Lászlóval, Egyed Emesével és még néhány kollégával, megszüntettük az akkor már túlságosan proletkultos hangzású Utunkat, és mintegy másfél óra alatt megalapítottuk a Helikont” – idézte fel a történelmi eseményeket az író. Karácsonyi Zsolt jelenlegi főszerkesztő kiemelte: a Helikon úgy tiszteli saját legnemesebb hagyományait, hogy közben a fiatalokról, a pályakezdőkről sem feledkezik el. Fekete Vince, aki jelenleg a Székelyföld című lapot szerkeszti, annak idején a Helikonban szerkesztette mintegy tíz évig a Serény Múmia című, ifjaknak publikációs felületet adó rovatot, jelenleg pedig ugyanez a rovat A nagy Kilometrik címmel várja a fiatalok műveit. Karácsonyi szerint a Helikon máig az egyik olyan lap a Kárpát-medencében, amely a legtöbb verset közli, de költő-szerkesztőinek számát tekintve is a csúcstartók között szerepel. Az ünnepi alkalmon a két főszerkesztő mellett a jelenlegi szerkesztők, Papp Attila Zsolt és László Noémi, valamint korábbi szerkesztők, Király László, Egyed Emese és Fekete Vince olvastak fel, a lap legfiatalabb munkatársa, Kecskés Tamás Hunor pedig bemutatta az évfordulóra megújult honlapot, a Helikon.ro oldalt. A házigazda, Mile Lajos főkonzul bejelentette: hamarosan közös estet szerveznek a Helikonnak és a Műút című miskolci folyóiratnak, ezzel indítva el egy olyan sorozatot, amely a különféle magyar folyóiratokat hivatott közelebb hozni egymáshoz. Varga László Krónika (Kolozsvár) 2015. március 21.Arcok egy régi VásárhelyrőlBemutatták a Csiha Kálmán életéről szóló dokumentumfilmet Teljes telt ház, ismerősök sokasága, családias hangulat, igazi közösségérzés – mindez jellemző volt a szerda esti eseményre: ekkor mutatták be Marosvásárhelyen a Csiha Kálmán néhai református püspök életéről szóló, Jobb az Úrban bízni című dokumentumfilmet. A premiert egy előbemutató előzte meg, amelyre tavaly decemberben, Csiha Kálmán egykori szolgálati helyén, az általa oly nagyon szeretett Gecse utcai Kistemplomban került sor – erről szóló tudósításunkat a korábbiakban olvashatták. A márciusi premiernek a Kultúrpalota kisterme adott otthont, du. 6 órakor már tűt sem lehetett leejteni a teremben. A filmvetítés előtt, az est felvezetőjeként Ötvös József lelkipásztor állt a kisterem színpa-dára, aki elöljáró beszédként elmondta: úgy gondolja, hogy Csiha Kálmán és azok, akik a filmen láthatók, különleges nemzedéket alkottak. – Mi vagyunk a következő generáció, és a mi feladatunk, hogy ne merüljön feledésbe a nemzedék, amelynek talán legmarkánsabb alakja volt. 1988-ban, a kommunizmus utolsó előtti évében Vásárhelyen nyolc református gyülekezet volt, négy, egykoron politikai fogoly lelkipásztorral: Fülöp Dénes, Csiha Kálmán, Varga László és Bustya Dezső. Úgy gondolom, hogy Csiha Kálmán itt, Marosvásárhelyen volt igazán boldog, itt vált igazi személyiséggé. Eleve elrendelés volt ez, és amikor az egyházmegyétől Marosvásárhely díszpolgárának kellett javasolnunk valakit, egyöntetűen őt választottuk. Ha jól emlékszem, egyszerre kapta Csíky Boldizsárral és Lohinszky Loránddal a kitüntetést. Irigylésre méltó felállás – igazi erdélyi panteon. Ha valaki közismertté válik, elkerülhetetlenné lesz az összehasonlítás. Nagy elődei közül őt Makkai Sándorral hasonlították össze, és kiállta a próbát. Hite, kedvessége és bátorsága legendás volt. Büszkék voltunk rá. Balla Tünde, a film szerkesztője elárulta, az Érsemjén melletti Barantón, az államtól visszaszerzett régi családi birtokon ismerte meg az akkor már nyugalmazott püspökként élő Csiha Kálmánt, ott készített vele interjúsorozatot. – Az ismeretség, az életrajzi adatok sokasága sokat segített ugyan, de ezt a filmet maga Csiha Kálmán szerkesztette. Az én dolgom annyi volt, hogy az önéletrajzi írásai, a prédikációi és az ismerősök, barátok, családtagok csodálatos reflexiói alapján összerakjam a filmet. Köszönöm a családnak, hogy rendelkezésünkre bocsátották a féltve őrzött Csiha- hagyatékot, és remélem, hogy a film végén Önök is ugyanolyan meghatódva állnak majd, ahogyan mi álltunk a vágóasztal mellett. Mert azt hiszem, Csiha Kálmán mindenkit megváltoztatott, akivel kapcsolatba került. Csorba Sándor, a Pro Semjén Egyesület elnöke, az alkotás producere hozzátette, úgy érzik, tartoznak Csiha Kálmánnak azzal, hogy hiteles képet fessenek róla, és megőrizzék őt az utókornak. – A Pro Semjén Egyesület 2009-ben alakult abban a faluban, ahol Kazinczy Ferenc, Fráter Lóránd és Csiha Kálmán született. Emléküket mellszobrok és emlékszobák őrzik, a Csiha Kálmán-szoba 2008-ban készült el. Mellszobrát – a filmvetítésen is jelen lévő Hunyadi László szobrászművész alkotását – 2009-ben avattuk. Vannak olyan vállalkozások, amelyeket végigkísér a gondviselés. Ez a film is ilyen, szinte csak papírmunka volt vele. A célunk az volt, hogy Csiha Kálmánt mint embert, barátot, családtagot mutassuk be elsősorban. Mert ő mindig, minden körülmények között a szó legnemesebb értelmében ember tudott maradni – mondta Csorba Sándor, majd elkezdődött a DTV által nagyváradi és debreceni forgatócsoporttal készített, Vojtkó Ferenc felelős szerkesztő, valamint Balla Tünde és Lakatos Attila szerkesztők rendezte alkotás. A Magyarország Köztársasági Elnöki Hivatala és Áder János elnök úr által is támogatott dokumentumfilm végigkíséri Csiha Kálmán életútját: a családfától és a Barantóról indul ez az út, majd következnek a nagyváradi iskolai évek, a szülők kitelepítése és csíkszeredai kényszerlakhelye miatti magány és nélkülözés, Kolozsvár és a református teológia, a szerelem és esküvő, az arad-gáji első gyülekezet, majd letartóztatás, és az 1957-es koncepciós Fodor- perben tízévnyi szigorított börtönre ítélés. Marosvásárhely, Szamosújvár, Jilava, Periprava börtönei és munkatáborai, felesége, Csiha Emese helytállása, majd a szabadulás és a boldog családi évek Gógánban és Gógánváralján, utána Marosvásárhely és a gyülekezetek önállósulása – szervezői munkásságának köszönhetően tíz egyházközség lett az addigi négyből. 1989, majd püspökválasztás Kolozsváron. Az egyház ingatlanjainak visszaszerzési folyamata, a református kollégiumok újraindítása és új templomok, gyülekezeti házak, diakonisszaképzők, központok megvalósítása: tízévnyi püspöki szolgálata alatt 218 új ingatlan épült (azt mondta akkoriban: "Ha nem adják vissza, ami a miénk volt, építünk helyettük újakat" – a szerk.). Szeretett feleségének halála, nyugdíjba vonulása és utazásainak kezdete, amelyek során a negyvenhárom országba szétszórt magyarság vándorprédikátoraként szolgálta nemzetét. Majd újra a Barantó és az utolsó, megrendítő nap. Mindez interjúkon, történeteken, fényképeken, dokumentumokon, filmfelvételeken keresztül állt össze letisztult, teljes és világszínvonalú alkotássá, amely dokumentumértékén túl, akárcsak az előbemutatón, ezúttal is megidézte a néhai püspök, Marosvásárhely szeretett lelkésze emlékét. A vetítést követően Györffy András színművész szavalta el Csiha Kálmán utolsó, Indulás előtt című versét, szép keretet adva ezáltal a telt házas, mégis családias eseménynek – amely alatt ismét megelevenedett a mára szinte teljesen elveszett Régi Vásárhely. Népújság (Marosvásárhely) 2015. április 13.Kis akadémiatörténeti szemleKutakodásaim közben figyeltem fel arra, amiről általánosságban már eddig is volt tudomásom: „mi”, erdélyi-partiumi-bánsági magyarok lélekszámunknál sokkal nagyobb arányban vettünk részt a közel két évszázada alapított Magyar Tudós Társaság, illetve utódja, a Magyar Tudományos Akadémia tevékenységében. Szilágyi Aladár írása. Végigböngésztem, kijegyeztem és összegeztem az intézmény alapítása óta eltelt 185 év tagsági lajstromának Erdélyre, Partiumra és Bánságra vonatkozó adatait. Az 1830 óta működő Akadémia ez idő alatt befogadott közel kétezres tagságának 16 százaléka, azaz 320 fő a „mi” hozzájárulásunk. S ha mindezt összevetjük azzal a történelmi ténnyel, melynek következményei voltaképpen felmérhetetlenek, hogy Trianon óta – az utóbbi években kültagként kooptált néhány emberünk kivételével – romániai magyar tudós nem válhatott az MTA tagjává, ez a 16 százalék még inkább felértékelődik. – Bár annak nincs értelme, hogy azon töprengjünk: mi lett volna, ha nem következik be számunkra az intézmény történetének felét kitevő, sok évtizedes kiesés? Hány tagot tudtunk volna „szállítani” az Akadémiának? Megyénkénti tudósmustra Úgy vélem, nem érdektelen lebontva felmutatni hozzájárulásunkat az MTA tagságához: a tudósmustra élén Kolozs megye áll, 66 akadémikussal, a második Bihar, 43 taggal, a harmadik Maros 27 taggal. Meglepő módon két, mára elszórványosodott megye következik: Arad és Temes 24-24 taggal – mindennél beszédesebb jeleként annak, hogy Trianonig mekkora szellemi potenciált jelentett ez a két megyényi régió. Nyomukban a két székely megye halad: Kovászna 22, Hargita 20 akadémikussal. Szatmár 18, Máramaros és Fehér megye 16-16 taggal dicsekedhet. Utóbbival kapcsolatban fontosnak vélem megjegyezni, hogy Enyed városában a megyei 16-ból 10 akadémikusunk született. A hajdani szász megyék közül Brassó 11, Szeben 10 akadémikust adott, a Szilágyság 8-at. Már a Tudós Társaság megalapításakor szórványvidéknek számító megyék közül Krassó-Szörény 6-ot, Hunyad 5-öt, Beszterce-Naszód 4-et. Érmelléki seregszemle Bocsánatos lokálpatrióta buzgalommal Biharország szülötteinek nagytudományú társaságából vázolom fel néhányuknak az akadémiai pályáját. Érdekes módon a Magyar Tudós Társaság működésének első évtizedeiben legtöbben nem Nagyváradról, hanem az Ér mellékének falvaiból kerültek ki. Kivel is kezdhetnénk mással a bihariak seregszemléjét, mint Kazinczy Ferenccel (Érsemjén, 1759 – Széphalom, 1831), a nyelvújítás, a reformkor előtti évtizedek irodalmi vezéralakjával, aki egyik alapítója volt az 1830-ban létrejött Magyar Tudós Társaságnak? Furcsán, mondhatni tragikusan alakult az érmelléki Csokaly szülöttének, Fényes Eleknek (1807– 1876), a közgazdasági statisztika első jeles művelőjének az akadémiai pályafutása: 1837-ben levelező taggá, 1858-ban rendes taggá választották, 1867-ben, éppen a kiegyezés évében visszaminősítették. Magyarán: megfosztották akadémiai tagságától az ellenzéki-konzervatív Pesti Hirnökbe írt cikkei miatt. Ugyancsak Érmellék fia a kevésbé közismert Csécsi Nagy Imre (Érkeserű, 1804–Debrecen, 1847) tanár, orvos, minerológus, a „villanydelejességről” írt első magyar monográfia szerzője. Akár nagy földije, Kazinczy, Csécsi Nagy se tevékenykedhetett sokáig a Tudós Társaság berkeiben, hiszen az előbbi egyetlen esztendővel, utóbbi hárommal élte túl a felvételét. Immár a negyedik érmelléki származék, Kuthy Lajos (Érmihályfalva, 1813–Nagyvárad, 1864) regény- és drámaírót a Társaság ugyancsak 1843-ban választotta levelező tagjává. Korának egyik legtermékenyebb, legnépszerűbb szerzője volt. Pozsonyban részt vett a Lovassy László vezette ifjúsági mozgalomban, emiatt öt hónapra bebörtönözték. Egyes feltételezések szerint a bécsi titkosrendőrség besúgója lett. Bár a szabadságharc idején Batthyány Lajos, majd Szemere Bertalan mellett töltött be fontos hivatalt, később a Bach-korszak idején megyei főbiztosi tisztséget vállalt, emiatt hívei, barátai elfordultak tőle. Olyannyira, hogy a szabadságharc leverése után tíz évig szünetelő Tudományos Akadémia első ülésén senki nem volt hajlandó melléje ülni… Nagyszalonta, Nagyvárad A már említett, 1858. december 15-én megtartott, újra indító nagygyűlésen Bihar újabb szülöttével gyarapodott az Akadémia tagsága: Nagyszalonta fiát, Arany Jánost előbb levelező, majd ugyanazon a napon rendes taggá választották. Hét év múltán az intézmény titkára, 1870-től a főtitkára lett. 1877-ben lemondott főtitkári hivataláról, de a testület csak harmadik kérésére, 1879-ben fogadta el lemondását. Miután titkári fizetését nem volt hajlandó felvenni, felkérték, hogy legalább az Akadémia palotájában elfoglalt lakását tartsa meg. Egyébként költőnk Nagyszalontán született fia, Arany László 1872-től levelező tagként gyarapította az Aladémia közösségét. A hajdúváros „rovásán” még két akadémikus szerepel: Balogh Ernő orvos, egyetemi tanár (1890–1964), valamint Zilahy Lajos író (1891– 1974) Nagyvárad a tudományok minden terén folyamatosan „küldte” fiait az Akadémiára. Íme több ismert név mellett néhány alig ismert a 27 Váradon született akadémikusból: Nagybányai Perger János (1791– 1838) jogtudós, történész. A Magyar Tudós Társaság megbízásából fogott hozzá egy jogtudományi műszótár összeállításához, de korai halála megakadályozta a munka befejezésében. Flór Ferenc (1809– 1871) orvos, honvéd alezredes, az 1848–49-es szabadságharcban a hadügyminisztérium egészségügyi osztályának vezetője. Elsők között vezette be a kloroform használatát. Szigligeti Ede, eredetileg: Szathmáry József (1814–1878) drámaíró, rendező, a nagyváradi magyar színház névadója. Csengery Antal (1822– 1880) Jogtudós, politikus, közgazdász, publicista, a Magyar Tudományos Akadémia másodelnöke. Tisza Kálmán (1830– 1902) közgazdász, politikus, miniszterelnök. Előbb a deáki kiegyezést ellenző Határozati Párt elnöke, az úgynevezett bihari program egyik kezdeményezője, majd 1875-től a meggyengült kormányerőkkel egyesülve létrehozta a Szabadelvű Pártot, amely három évtizedig tudott hatalmon maradni megszakítás nélkül. Munkácsi Bernát (1860– 1937) nyelvész, finnugrista, turkológus, néprajztudós. Első szibériai expedíciója 1885-ben az udmurtokhoz, a második, 1888-ban a vogulokhoz vezetett. Hatalmas anyagot gyűjtött. 1890-ben az MTA levelező, 1910-ben rendes tagjává választotta. Annak ellenére, hogy a Finnugor Társaság külső tagja, illetve a Magyar Néprajzi Társaság alelnöke volt, zsidó származása miatt élete végéig nem kapott egyetemi tanári állást. Kortársaink Végezetül hadd villantsuk fel három olyan váradi tudós alakját, akik kortársaink voltak: Heller László (1907– 1980) gépészmérnök, feltaláló. 1931-ben Zürichben szerzett oklevelet. Az 1940-es években dolgozta ki az erőművek hűtővizének vízveszteség nélkül, levegővel történő száraz hűtésére a Heller-System néven világszerte ismertté vált eljárást. Úttörő munkát végzett az entrópia addig inkább fizikai jellegű fogalmának a technikai gyakorlatba történő bevezetése terén, és javaslatokat dolgozott ki az atomerőművek körfolyamataira. További, az egész világ technikai fejlődésére ható kezdeményezései közül említésre méltó: a gázturbina mint ipari hőforrás; a nukleáris és fosszilis energia kombinált felhasználása. Benda Kálmán (1913– 1994) történész, levéltáros. Fő kutatási területe az újkori magyar művelődés- és politikatörténet volt, sokat foglalkozott az Erdélyi Fejedelemség történetével is. Politikai okokból sokáig mellőzték, csupán 1990-ben válhatott az Akadémia levelező, 1991-ben rendes tagjává. Straub Ferenc Brunó (1914–1996) biokémikus, Magyarország államfője. Kutatói tevékenysége főleg az enzimek, az izomműködés, a fehérjeszintézis és a sejtlégzés területére összpontosult. A Szegedi Biológiai Központ főigazgatója volt, az Akadémia alelnöke. 1985-ben párton kívüliként bekerült a parlamentbe, 1988. június 29-én Németh Károly utódaként megválasztották a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa utolsó elnökévé. 1989. október 23-án, a Magyar Köztársaság kikiáltásának napján – elnöki tisztsége megszűnésével – visszavonult a közszerepléstől. Erdélyi Riport (Nagyvárad) 2015. május 5.Miért a szemlesütés?Száraz Miklós György Fájó Trianon című könyve ürügyén „Azt mondjuk, Trianon, és lesütjük a szemünket. Vajon miért? Hiszen a békekötés megszületésének, törvénybe cikkelyezésének pillanatától tudjuk, hogy Trianon igazságtalan béke volt. Tudták azok is, akik tető alá hozták. Tudták az angol, a francia, az amerikai diplomácia vezetői: George Lloyd, a francia Foch tábornok, Wilson vagy Chamberlaine. Tudta, leírta Lenin. Tudta Churchill. Tudta és ki is használta ezt Mussolini és Hitler. De tudta Károlyi Mihály, Kun Béla, Rákosi Mátyás és Kádár János is. Tudta Bartók és Kodály, tudta 1956 államminisztere, Bibó István. Tudta mindenki, még a béke haszonélvezői, csehek, szlovákok, románok és szerbek is tudták” – írja Száraz Miklós György Fájó Trianon című, immár második kiadást megért könyvében. Elsősorban azoknak üzenve, akik – a Szózattal ellentétben – a magyarságnak nem rendületlen hívei, hanem rendületlen ellenségei és rosszakarói; azoknak, akik sajtójukban és könyveikben rendületlenül és gyalázatos módon azt üzengetik a Kárpát-medence határon túlra rekesztett magyar nemzeti közösségeinek, hogy üdvös lenne feladniuk magyarságukat, kultúrájukat és történelmüket. Pedig valóban tudta és tudja mindenki, köztük a fenti, népünk idegenlelkű rosszakarói is, hogy 1920-ban a konok rövidlátás és a szájaló propaganda robbantott fel gazdasági, kulturális és etnikai közösségeket, figyelmen kívül hagyva a népek önrendelkezési jogát, az utódállamoknak ajándékozva olyan színmagyar területeket, melyeket maguk a megajándékozottak remélni sem mertek. S valóban. Ha mi, magyarok is tudtuk és tudjuk, hogy Trianon igazságtalan, akkor miért hallgattunk és hallgatunk? És főleg: miért a szemlesütés? Miért a mi szégyenünk ez a rajtunk esett erőszak? Vajon nem olyan ez, mint a megerőszakolt nő szégyene: a megbecstelenítést végrehajtó dúvad helyett a megbecstelenített áldozatnak kell szégyellnie magát!!?? Igen: mire ez a sunyítás, maszatolás, szemérmeskedés? Miért van az, hogy azt, aki erről beszél, tüstént a nacionalista, fasiszta, antiszemita, irredenta, szélsőséges, felforgató, békétlenkedő jelzőkkel illetik? És ismét csak és főleg: miért van az, hogy a velünk ezer éve együtt élő szlovákok vagy románok csak ugyanazt a „rosszat” tudják rólunk, mint mi – meghamisított történelemtudatunk miatt – saját magunkról: szégyenszemre ezeréves magyar elnyomásról, nacionalizmusról, arisztokratikus gőgről, kakastollas csendőrökről és nyilasokról, deportált zsidókról tudnak és tudunk? És miért nem tudnak például a szlovákok és mi, magyarok sem, a „jóról” is, arról, hogy kezdetektől más az igazság, mint ma „hirdetik”; hogy a honfoglaló Árpád a meghódolt népeket nem gyilkoltatta le, nem tette rabokká, hanem alkotmánya jogkörébe vonva szabadokká tette őket, ezért nem félelmet, hanem tiszteletet ébresztett bennük; s ha a honszerző Árpád kibékítette népével a magyar honban élő, Kárpát-medencei népeket, akkor Szent István kibékítette e gyönyörű térséggel Európát; ha Árpád megszerezte e gazdag térség népeinek becsülését nemzetének, akkor Szent István a keresztény európai népekét; és később is: miért nem tudják szomszédaink, és miért nem tudjuk mi, magyarok, hogy Magyarország ódzkodott belépni az első világháborúba, és Trianon sebeit százszor is angol, francia és amerikai segítséggel kívánta gyógyítani, nem pedig olasszal és némettel? És miért nem tudnak és tudunk Bajcsy-Zsilinszky Endrékről, Esterházy Jánosokról, Márton Áronokról? És főleg: miért van az, hogy a velünk ezer éve együtt élő szlovákság mai átlagembere a mi bűneinket felnagyítva ismeri, de semmit sem tud – vagy nem akar tudni – az övéi viselt dolgairól, a magyar szabadságharccal szemben az elnyomó Habsburgok támogatásáról, a fasiszta szlovák államról, a szlovák zsidók szolgálatkész meghurcolásáról, a magyar iskolák bezárásáról, a magyar nyelv betiltásáról, a Csehországba hurcolt felvidéki magyar rabszolgákról, az áttelepítésekről? Látható, a múltról beszélni kell, hogy tisztában legyünk vele: addig egy tapodtat sem lépünk előre, míg tabunak tüntetjük fel a közös történelmet, míg késik a Beneš-dekrétumok felülvizsgálata, míg csak az egyik fél a vádlott, míg nem egyenrangú partnerek ülnek a tárgyalóasztalnál bárhol és bármikor, mondjuk a szlovák parlamentben. Az együttműködés nem azt jelenti, hogy ne vállaljuk a konfliktusokat: a fűben lapulás, az örökös meghátrálás, a rossz kompromisszum egyenlő az önfeladással; olyan ez, mintha feltartott kézzel indulnánk csatába. Pedig: nem merni, amit merni kell, gyalázat – tudhatjuk ezt már Kazinczy Ferenc óta. Bízz Istenben, de tartsd szárazon a puskaport – tanácsolja Oliver Cromwell is, azt sugallva, hogy a szép eszmék és a hamis ígérgetések helyett józanságra és határozottságra van szükség. Nem kell hát Trianon hallatán lesütni a szemünket! Ellenkezőleg: számon kell kérnünk, amit ott, Trianonban törvénybe cikkelyeztek: a teljes egyenrangúságot. A magyarságnak joga van ehhez, mert miután elvégezte az önvizsgálatot, nyugodtan nézhet szomszédai szemébe, képviselheti álláspontját, mely befogadó és pozitív, éppen a megbékélés és egy közös, erős Európa okán. A szlovák, a román, a magyar, a Kárpát-medencei történelem mi magunk vagyunk! A múlt – általunk – a jelenünk is! „És ostoba az, aki nem tanul a történelemből, aki nem tanul legalább a saját kárán. Aki a »piacon« a mindig a saját hasznukra tévedő, nagyhangú és arcátlan »kofák« közt szemérmesen hallgat.” De amíg némelyek – köztük „magyarok” is! – az elszakított nemzetrészeknek szájkosarat és meghunyászkodást ajánlanak, nehéz lesz az 1920-ban papírra rögzített egyenrangúságot kivívni. Nekik Száraz Miklós Györggyel ezt üzenhetjük: „Trianon valóban történelem, de amíg a határokon túl összegyűlik csak tíz magyar gyermek az óvodában, tíz férfi a kocsmában vagy a faluházban, tíz hívő lélek az imaházban, addig élő valóság is”, melyet illik tiszteletben tartani. Kulcsár Ferenc Felvidék.ma 2015. május 15./Külhoni Magyar Sajtószolgálat/MEGKEZDŐDÖTT NAGYVÁRADON A 13. ANYANYELVI KONFERENCIA A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága (Anyanyelvi Konferencia) Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetemen rendezi meg ezekben a napokban a XIII. Anyanyelvi Konferenciát. Az elsőt még 1970-ban tartották meg Budapesten és Debrecenben, egy kéthetes nyári időintervallumban, a legutóbbit Kárpátalján, a Beregszász mellett Makkosjánosiban, 2010-ben. A rendszerváltás előtti konferenciák helyszínei Szombathely, Budapest, Pécs, Veszprém, Kecskemét voltak, azután Esztergom, Eger, Marosvásárhely, Révkomárom, Budapest, hogy a tizenharmadiknak a Szent László király alapította ezeréves város adjon helyet, a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával. A május 14-17. közötti változatos program gerincét a mai konferencianap adja, amelynek keretében délelőtt plenáris, délután szekcióülésekre került sor. Ünnepélyes köszöntőt Tőkés László európai parlamenti képviselő, a házigazda egyetem Alapítók Tanácsának elnöke mondott, így üdvözölve a megjelenteket: „Anyanyelvünk családias közösségében, mondhatni: fészekmelegében sok szeretettel köszöntöm az Anyanyelvi Konferencia elnökségét és résztvevőit.” Röviden szólt a Partiumról mint régióról, az ennek nevét hordozó egyetemről és az azt övező szakrális erőtérről, elmúlt idők tanulságairól és üzeneteiről, a határok fölötti nemzetegyesítés kulturális és anyanyelvi kihívásairól. Megállapította: a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága, az Anyanyelvi Konferencia valóságos kulturális missziót teljesít, amikor is Kazinczy Ferenc példáját és zarándokútjának eszmei nyomvonalát követve következetesen megkeresi idegenbe szakadt magyar közösségeinket, és ezáltal szolgálja a határokat meghaladó nemzeti önismeret ügyét. „Teszi ezt és tennünk kell ezt annak tudatában, hogy valós és egészséges önismeret és önbecsülés híján az önfeladás és az önveszejtés zsákutcájában tévedünk. Isten óvjon ettől!” – zárta köszöntését Tőkés László. Nyitóbeszédet Hoppál Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériuma kultúráért felelős államtitkára mondott, rámutatva legfontosabb identitásképző- és őrző értékeink, köztük az anyanyelv ápolásának és továbbadásának fontosságára és az ehhez kötődő feladatokra. A külvilágnak is meg kell mutatnunk a magyar kultúra és nyelv ősiségét, jelentőségét, gazdagságát, erejét – vélte, kitérve arra is, hogy a magyar állam és kormányzat mit tud és mit köteles tenni bel- és külföldön az anyanyelvi környezet megtartása, tágítása és fejlesztése érdekében, a nyelvi agresszió és környezetszennyezés ellen. Károli, Geleji Katona, Kazinczy, Kölcsey, Arany, Ady és más szellemi nagyságaink vidékén, Erdélyben és a Partiumban különösen fontos hangsúlyozni az elődök példamutatását, de minden öntudatos magyar embernek fejet kell hajtania az utódok nemzetszolgálata előtt is – mondotta az államtitkár. János Szabolcs rektor azzal üdvözölte a hallgatóságot, hogy az Anyanyelvi Konferencia otthon van Nagyváradon és a Partiumi Keresztény Egyetemen, amely nem csupán nyelvünk és kultúránk védőbástyája, hanem a magyar tudományosság műhelye is egyben, értelemszerűen. Mivel a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága elsősorban kulturális és pedagógiai tevékenységet folytat, e tekintetben minden magyar felsőoktatási intézménynek nyilvánvaló partnere. Holnap nagyváradi művelődéstörténeti városnéző sétával és dél-bihari-zarándi autóbuszos körúttal folytatódik a XIII. Anyanyelvi Konferencia programja. kms.mtva.hir 2015. május 18.Identitásőrzés Kazinczy szülőföldjénA Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága (Anyanyelvi Konferencia) Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetemen rendezte meg a vasárnap zárult, 13. alkalommal szervezett Anyanyelvi Konferenciát. "A társaság programnyilatkozata a határon átívelő nemzetegyesítés anyanyelvi, kulturális téren való leképzése és megfogalmazása. Ebben a gondolatmenetben fontos vonatkozás, hogy édes anyanyelvünk reformátorának és nagy apostolának, Kazinczy Ferencnek a szülőföldjén gyülekeztünk egybe" – köszöntötte a rendezvény résztvevőit Tőkés László európai parlamenti képviselő, a házigazda egyetem Alapítók Tanácsának elnöke. Kitért arra, hogy az Erdélyi levelek szerzője művének Előbeszédében fájdalmas tárgyszerűséggel állapítja meg, hogy a korabeli Magyarország nem ismeri Erdélyt – Kazinczy Ferenc azért is kél útra, és vállalja rendhagyó felfedező útjának rendkívüli fáradalmait, és írja meg nagy visszhangot kiváltó „leveleit", hogy Erdély újrafelfedezésének Kőrösi Csoma Sándoraként a tájékozatlan közvéleményt és kortársait ráébressze eme „terra incognita" – az ismeretlen Erdély – gazdagságára és szépségeire. "Könyvének tanulsága és üzenete manapság is, változatlanul, vagy ha lehet mondani, még inkább időszerű" – fogalmazott Tőkés. Nyitóbeszédet Hoppál Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériuma kultúráért felelős államtitkára mondott, rámutatva legfontosabb identitásképző- és őrző értékeink, köztük az anyanyelv ápolásának és továbbadásának fontosságára és az ehhez kötődő feladatokra. "A külvilágnak is meg kell mutatnunk a magyar kultúra és nyelv ősiségét, jelentőségét, gazdagságát, erejét" – fogalmazott, kitérve arra is, hogy a magyar állam és kormányzat mit tud és mit köteles tenni bel- és külföldön az anyanyelvi környezetmegtartása, tágítása és fejlesztése érdekében, a nyelvi agresszió és környezetszennyezés ellen. "Károli, Geleji Katona, Kazinczy, Kölcsey, Arany, Ady és más szellemi nagyságaink vidékén, Erdélyben és a Partiumban különösen fontos hangsúlyozni az elődök példamutatását, de minden öntudatos magyar embernek fejet kell hajtania az utódok nemzetszolgálata előtt is" – mondotta az államtitkár. János Szabolcs rektor elmondta, az Anyanyelvi Konferencia otthon van Nagyváradon és a Partiumi Keresztény Egyetemen, amely nem csupán nyelvünk és kultúránk védőbástyája, hanem a magyar tudományosság műhelye is egyben. Mivel a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága elsősorban kulturális és pedagógiai tevékenységet folytat, e tekintetben minden magyar felsőoktatási intézménynek nyilvánvaló partnere. Az első konferenciát még 1970-ban tartották meg Budapesten és Debrecenben, egy kéthetes nyári időintervallumban, a legutóbbit Kárpátalján, a Beregszász mellett Makkosjánosiban, 2010-ben. A rendszerváltás előtti konferenciák helyszínei Szombathely, Budapest, Pécs, Veszprém, Kecskemét voltak, azután Esztergom, Eger, Marosvásárhely, Révkomárom, Budapest, hogy a tizenharmadiknak a Szent László király alapította ezeréves város adjon helyet, a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával. A Nyelvőrzés Sütő András Díját kapta az Igen, tessék! mozgalom A Nyelvőrzés Sütő András Díját kapta az Igen, tessék! mozgalom a "bátorságáért, fiatalságáért, önszervezkedéséért és terjeszkedéséért a Szatmárnémetiben a hét végén tartott Magyar Nyelv Napjai keretében. A rendezvényen az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége (AESZ) osztotta ki éves díját. Az elismerést Dr. Péntek János, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének elnöke adta át. A Dinu Lipatti Filharmóniában tartott ünnepségen a szervezők a laudációban úgy fogalmaztak, az Igen, tessék! mozgalom kettős indok miatt részesül a díjban: a civil felelősség tudatosításáért illetve a magyar nyelv nyilvános használatának bátorításáért. Az Igen, tessék! mozgalom eddigi tevékenysége egyik legfontosabb elismerésének tekinti a díjat, és kiemelten ösztönzőnek tartja azt – írták közleményükben a mozgalom vezetői. "Köszönettel tartozunk annak a több tucat szakmai segítőnknek, önkéntesünknek illetve munkatársunknak, akik nap mint nap a gazdasági többnyelvűség népszerűsítését szolgálják. Lekötelezettek vagyunk azok irányába, akik a gazdasági érvekkel alátámasztott nyelvvédelmet néhány éve megalapozták, elindították. Részben huszonéves fiatalok alkotjuk a csapatot, éppen azért köszönetünket fejezzük ki a türelmes, támogató hozzáállásért szüleinknek és egyetemi tanárainknak is" – olvasható a közleményben. Az AESZ közölte, a mozgalom nyilvánvalóvá teszi a magyar nyelv és a kétnyelvűség gazdasági értékét, alakítja a nyelvi tájképet – közölte az AESZ. A kitüntetést évente egyszer ítélik oda olyan nyelvészeknek, nyelvművelőknek, közéleti személyiségeknek, akik a magyar nyelv tisztaságának megőrzéséért, az anyanyelvi kultúra ápolásáért, a magyarul beszélők anyanyelv-használati jogaiért munkálkodtak. Krónika (Kolozsvár) 2015. május 29.Erdély tájain – Dél-erdélyi körúton Kazinczy nyomábanJövőre lesz kétszáz éve annak, hogy Kazinczy Ferenc (1759–1831) író, műfordító, a nyelvújítás mozgalmának legjelentősebb alakja erdélyi körútra indult. Úti élményeit az Erdélyi levelek című művében tette közkinccsé. Mint arról már hírt adtunk az Erdélyben, az évforduló alkalmából a kolozsvári EKE szeretné végigjárni Kazinczy útját, felkeresni a településeket, ahol ő is járt. Idei kirándulásainkon igyekszünk Kazinczy-emlékhelyeket felkeresni, kapcsolatokat teremteni, gördülékenyebbé tenni a jövő évre tervezett emlékutat. Ezt tettük április végi négynapos dél-erdélyi körútunk során is, amikor nemcsak olyan településeket kerestünk fel, ahol történelmünk nevezetes eseményei történtek, vagy ahol építészeti örökségünk gyöngyszemeit láthattuk, de útba ejtettünk olyanokat is amelyeket Kazinczy Ferenc 1816-os erdélyi útja alkalmával meglátogatott. Egyik szemünk sír, a másik nevet Alvincen meglátogattuk a 14. században épült református templomot, amelyet 2011–2013 között a Kárpát-medencei Örökségvédelmi Program keretében, a Teleki László Alapítvány segítségével felújítottak. Eddigi kirándulásaink során is többször meglátogattuk az egyre jobban pusztuló, a kommunista rendszer idején raktárnak, juhakolnak használt, majd az 1970-es árvíz után véglegesen elhagyott istenházát, ezért töltött el most örömmel az újra használhatóvá vált több száz éves templom látványa. A közelében álló romos Bethlen várkastély viszont már nincs olyan állapotban, hogy felújítására sor kerülhetne, azt évtizedekkel ezelőtt kellett volna megtenni, de inkább hagyták elpusztulni. Pedig Bethlen Gábor fejedelem reneszánsz várkastélya méltó dísze volt a korabeli Erdély építészetének. Az utóbbi évek régészeti kutatásai derítették ki, hogy az egykori várkastély udvarának földjében rejtőznek a korábbi domonkos kolostor és a belőle Martinuzzi Fráter György által kialakított kastély falai. Ezen falak között gyilkolták meg Ferdinánd császár olasz zsoldosai 1551. december 17-én Fráter Györgyöt, a 16. századi magyar történelem egyik legellentmondásosabb alakját, akiről még ma sem tudják pontosan, hogy magyar, osztrák vagy török érdeket szolgált, vagy csak a saját érdekeit tartotta szem előtt. A marosnémeti kastélyt 2007-ben kapta vissza örököse, gróf Horváth Tholdy Péter. KOVÁCS D. ZSUZSA Szabadság (Kolozsvár) 2015. június 18.Komoróczy György: tíz napig bírom Udvarhely nélkülKomoróczy Györgyöt elsősorban nyelvművelőként, anyanyelvápolóként ismerik nemcsak Székelyudvarhelyen, hanem Erdély- és Kárpát-medence szerte. Volt sajtószóvivő is a városházán a kilencvenes években, de legfőképp állandó nyelvművelő rovatai, kötetei tették ismertté a nevét. Származása miatt nagyon nehéz gyerekkora volt és egyetemi diploma nélkül lett Székelyföld talán legismertebb nyelvművelője. A ma már nyugdíjasként élő Komoróczy Györggyel otthonában – mondanom sem kell: hatalmas könyvespolcok alatt – beszélgettünk. A Szatmár megyei Domahidán született 1942-ben, a negyvenes évek végén pedig úgy került Székelyudvarhelyre, hogy földbirtokos családját kitelepítették. Hogyan élte meg ezt gyerekfejjel? Nem volt könnyű és még most sem jó rá visszagondolni, mert szörnyű nagy ijedtséggel járt ez gyereknek, szülőknek, nagyszülőknek, egyaránt. Egy Moszkvából irányított, összehangolt sztálinista módszerrel az országban ugyanabban az időben egyszerre, éjjel fél háromkor behatoltak a portákra, udvarházakba, kastélyokba az akkori rendszer emberei. Közölték, hogy fél óra alatt el kell hagyni a lakást, a mi esetünkben a nagyanyámék kúriáját, és minden marad, csak egy harminc-negyven kilós csomagot lehetett vinni. Megmondták, hogy a két szomszédos tartomány, Nagybánya és Nagyvárad kivételével mindenhova lehet menni az országon belül a szélrózsa minden irányába. A pénzt is elvették, csak útiköltséget hagytak, illetve annyit, amennyiből két hétig, amíg munkát talál az ember, meg lehet élni. Zilahon be kellett jelenteni, hogy hová megyünk. Miért Székelyudvarhelyt választotta a család? Nekem a fél lábam székely, anyám Patakfalván született, a Molnár család miklósfalvi eredetű, dédnagyapám ott volt tanító. Anyámnak még egy bátyja élt és ideérkeztünk Miklósfalvára. Egy hét múlva kijött egy szekus és közölte, hogy csak városon lehet lakni, akkor anyámnak egy másik rokona fogadott be Udvarhelyen, ott laktunk egymás hegyén-hátán. Kényszerlakhely volt, nem volt szabad elhagyni a város területét. A szülei hogyan dolgozták fel ezt a helyzetet? Ki volt adva az is, hogy szigorúan csak fizikai munkát lehetett végezni. Anyámról ahányszor megtudták, hogy kitelepített, annyiszor rúgták ki. Aztán felvették irodai munkára, könyvelésben dolgozott, de ha olyan volt a vezető, rögtön menesztette. férfiak csak fizikai munkát végezhettek, szegény apám az Építkezési Vállalatnál lapátolt és talicskázott, mint sok más sorstársa. Olyanok voltak, hogy két-három egyetemi diplomával is istállót takarítottak Marosvásárhelyen vagy Kolozsváron. Az apám élete erre rá is ment, 54 éves korában szívinfarktust kapott, mert nem tudta feldolgozni, hogy egyik percről a másikra utcára tesznek és elveszik a vagyonodat. Anyám más eset volt, másképp fogta fel, mert 105 éves koráig élt. Több olyan sorstárs is volt a nők között, akik megérték a 100 év körüli életkort. Gyakorlatilag kettétörte a gyerekkorát a kitelepítés. Anyai nagybátyám, aki Érmelléken volt magyar-történelem szakos tanár, segített rajtunk. Én Érsemjénben, Kazinczy Ferenc szülőfalujában jártam ki az általánost, mert itt nem vehettek fel. Székelyhídon „becsempésztek" az ottani gimnáziumba és így már átvehettek az udvarhelyi gimnáziumba, itt jártam ki a középiskolát. Az érettségin viszont megbuktatott az elnök, mert belenézett a dossziémba. „Hogy kerültek Szatmárból Székelyudvarhelyre?" – kérdezte, majd feltett tizenkét kérdést, hozzá se szagoltam. El voltam nagyon keseredve, de nagybátyám a sarkára állt és leültetett, a nyarat ott töltöttem és tanultam reggeltől estig. Ősszel egy másik elnökkel simán ment minden. Aztán Resicabányára került, vegyésztechnikus lett. Miért ment oda? Azért, mert ott békén hagytak. Voltak diáktársaim, akik tudták ezt, ott a kutya sem foglalkozott velünk. Erdélyben az akkori értelmiségiek, akiknek szavuk lehetett volna, nem mutattak a párt ellen ellenállást, irányunkban pedig támogatást. Resicán magyarul felvételizhettünk, nem bajlódtak. Egyetemre akkor még nem mehettem, mert csak 1965-ben jelentették be, hogy vége az osztályharcnak, de akkor olyan nehéz helyzetben voltunk apám halála után, hogy már nem tudtam menni. Mi szeretett volna lenni, ha mégis lehetősége lett volna? Gimnazista koromban jogra szerettem volna menni, de hamar változtattam rajta. Érmelléken a Kossuth Rádió Édes anyanyelvünk műsorát mindig hallgattam, ugyanakkor ott találkoztam marosvásárhelyi gyerekekkel és feltűnt, hogy mennyire másképp beszélgetnek, mint a bihariak. Kezdtem kérdezősködni az irodalomtanár nagybátyámtól és lassan-lassan felkeltődött az érdeklődésem, illetve az is hangsúlyt kapott, hogy ez Kazinczy Ferenc szülőfaluja. Megerősödött bennem, hogy ebbe az irányba kellene mennem. Udvarhelyre hogy került vissza? A család itt volt, ott pedig nem szerettem, az egy szörnyű gyárváros volt. Szerződést írattak velünk alá, hogy az iskola után három évet ott kell maradni. Maradtam, de nem töltöttem ki, idehaza a József Attilában (ez a mostani Septimia helyén állt egykori fémipari gyártelep, ami a Matricagyárhoz tartozott – szerk. megj.) volt egy laboratórium, oda kerültem, majd a Matricában dolgoztam az irodában. A nyelvművelői érdeklődésem addig ment, hogy 1970-ben már megjelent az első cikkem az akkori Hargita napilapban. Voltak kolozsvári családi ismerőseink, Gálffy Mózes, Bakó Béla, illetve Cs. Gyimesi Éva egyetemi oktatók. Könyveket küldtek, megmondták, hogy miket tanuljak. Eleinte ők láttak el tanáccsal, útbaigazítással. Szerencsém is volt, mert az egyik budapesti rokonom, Komoróczy Géza ókortörténész, nyelvész egyetemi tanár ellátott a magyar szak egyetemi jegyzeteivel és tankönyveivel még a '70-es évek elején. Egyre többet kezdett írogatni, aztán nyelvművelő rovata is lett. Milyen visszajelzéseket kapott akkor, milyen hatást értek el a cikkei? Nem tisztáztam soha magamban, hogy milyen hatást értek el, de voltak visszajelzések, sokan jöttek a matricagyárban az irodisták, mérnökök, műszaki értelmiségiek akkoriban az ötletekkel, mert minden szakszó románul volt, és nem volt kitől megkérdezni a helyes magyar szakkifejezéseket. Idővel az olvasók érdeklődését is felkeltette a rovat, és számos érdekes nyelvi kérdést feltettek. Felismerték, hogy ebben volt egyfajta anyanyelvi, nemzetitudat-erősítő, ennek volt jelentősége. Amikor Fülöp Lajossal, a keresztúri múzeum igazgatójával megalakítottuk a Nyelvbarátok Körét, akkor nagyon sok felnőtt hallgatónk lett, hiszen helyesírási, nyelvtörténeti versenyeket is rendeztünk. A résztvevők közül később többen szavalók, újságírók lettek vagy a Népszínházban játszottak. Még a bukaresti magyar adás is készített a körről anyagot, de aztán megelégelte a Securitate és meg kellett szüntetni. A rendszerváltás után többet publikálhatott, kötetei jelenhettek meg. Még azelőtt, 1976-ban megjelent egy Anyanyelvünk művelése című kötet, amit két egyetemi tanár, az említett Gálffy Mózes és Murádin László szerkesztettek és beválogatták egy írásomat abba – ez pedig nagy ösztönző erőt adott, mert Beke Györgyöt és engem kivéve mindenki egyetemi tanár volt a szerzők közül. A nyolcvanas években Szilágyi Sándor kolozsvári nyelvész a Kriterion szerkesztője volt és elvittem neki egy kötetre való kéziratomat, de akkor minden néprajzi, történelmi, nyelvészeti dolog megjelentetését lefújta a „négy elemis akadémikus asszony". Így nem lett semmi belőle, nem sikerült akkor önálló kötetet kiadni, csak a rendszerváltás után, Magyar szavaink nyomában címmel jelent meg az Erdélyi Gondolatnál, Péntek János lektorálta. Később megjelent az Édes anyanyelvünk című könyvem a Pallas-Akadémia kiadásában. A helytörténet felé is fordult egy idő után, hiszen udvarhelyi anekdota-gyűjteménye is jelent meg. Mennyire szerette meg ezt a várost? Az említett kötetből az látszik, hogy a város múltja is érdekelte. Udvarhelyt első perctől megszerettem, itt nőttem fel, itt voltam gimnazista. Ha valahova elmegyek külföldre, tíz nap, amit bírok Udvarhely nélkül. Ha elmegyek az Alföldre – mert apai ágon magyarországi a családom – akkor is alig várom, hogy hazajöjjek, négy-öt nap után már kívánkozok haza. Nem tudok meglenni Udvarhely nélkül. Annak idején hallottam a sok sztorit, régi iparosok, melósok, műhelyvezetők történeteit vagy a kocsmában a tanárok, orvosok, kereskedők, az udvarhelyi polgárok sztorijait, ezeket fiatalon hallgattam és megjegyeztem. Már felnőtt korunkban össze-összeültünk újságírókul egy-egy sörre, beszélgettünk Lőrincz Gyurkával és Oláh Pistával, s akkor jött az ötlet, hogy ezeket le kellene írni. Az igazi lökést Schiau Cornel főgépész adta, szintén kitelepített sorstárs volt, aki azt mondta a Fényes Vendéglő söntésében: „Te, Gyuri, az mind szép, mind jó, hogy te írni a magyar nyelv az újságba, le a kalap! De meg kéne írni az a sok sztori, az a sok átverés, a sok kib...ás, ami történt! Kórház, kocsma, iskola!" Két kötet is megjelent, valószínű, hogy lesz belőle egy harmadik is. Írt életpályakötetet Maszelka Jánosról és Mátéffy Béláról is, illetve előkészületben van egy hasonló néhai Hegyi István lelkipásztorról is. Azt sajnos még nem tudta megjelentetni. Ugyanabban a sorozatban lenne, mint Mátéffyról és Maszelkáról, ugyanis megrendelésre készítettem ezt is, a Székelyudvarhelyért Alapítvány sorozata ez udvarhelyi, köztiszteletben álló emberekről. De elfogyott a kiadásra szánt pénz, nem tudom, hogy mikor fog megjelenni. Pista bácsi nagyon megérdemelné, hogy megjelenjen, mert nagyon jó szövegeket mondott, nagy élettapasztalata volt, jártas volt nagyon sok kérdésben, nem véletlenül kapott a magyar miniszterelnöktől Kisebbségekért-díjat. Melyek azok a nyelvi hibák, amelyek gyakran előfordulnak a hétköznapokban? Amelyek még a közéleti szereplők és az újságírók szájában is fel-felbukkannak? Három nagyobb bajt is említhetnék. Az egyik az, hogy sokan nem tudnak szabadulni a román nyelvi hatástól, sok a szószerinti fordítás, ez sokszor nem jó. Ilyenek az iskolanevek, az intézménynevek. Például a líceum szó magyarul a felekezeti leányközépiskolát jelölte, ilyen iskolatípus ma már nincs. A román liceu mást jelent, az elméleti líceum nálunk gimnázium helyesen. A pedagógiai líceum sem helyes, mert az tanítóképző. Magyar nyelvi kérdésben mindenképpen Budapest felé kellene igazodnunk. Olyan televízióssal is találkoztam, aki azt mondta, hogy Romániában vagyunk, nem lehet úgy mondani... A másik nagy baj az angol hatás, ezt Budapest rovására írom. Sok a fölöslegesen használt angol szó, mint például a team, like, pub stb. Se szeri, se száma a divatszavaknak, az idétlen szórövidítéseknek, igazándi, én úgy gondolom, hogy...; zacsi, ubi, tanci stb. Sajnos, maholnap minden nyelvi rétegbe betör a szleng. A nyelvi bajok kezelésére talán az anyanyelvi ismeretterjesztés a legjobb módszer. A közember, akinek szakmailag nincs köze a nyelvműveléshez, mit tehet ezen a téren? Van igénye rá? Ha kimész Székelyvarságra, és szóba állsz egy olyan atyafival, akit nem érintett meg a város szele, az úgy beszél, hogy öröm hallgatni. A legfelsőbb réteggel, az irodalmi nyelvvel sincs baj. A sajtónyelv azért más, mert minden nyelvi réteggel érintkezik, ott arra kell vigyázni, hogy ne érje káros, nyelvünk szellemének ártó román hatás. A szülő azt teheti, hogy figyelmezteti gyermekét, hogy a fűtőtest az fűtőtest és nem kalorifer vagy a tasak/zacskó nem punga, a bérlet nem abonament, a járdaszegély/útszegély nem bordúra és így tovább Katona Zoltán Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely) 2015. július 27.Az ünnep a lélek öröme"XI. Sóváradi Napok – Az ünnep a lélek öröme. Az ünnepben az ember a szabadságát élheti meg, hiszen az ember szabadságra született. Aztgondolom, hogy egy ilyen rendezvény nélkül nem teljes a falu élete. A falunapra sok család eljön, az elszármazottak hazatérnek, rokonok, ismerősök találkoznak, elbeszélgetnek, felidézik közös emlékeiket – mondta megnyitóbeszédében Madaras Árpád, Sóvárad polgármestere. A XI. alkalommal került sor a falunapokra a hét végén Sóvárad Község Önkormányzata és a Sóvárad Közművelődési Egyesület szervezésében. Szombaton a Diósi zenekar és a sátoraljaújhelyi Holdfény mazsorett-csoport ébresztette a falut. Az ünnepi megnyitóra az önkormányzat székhelyén került sor, amelyen Madaras Árpád polgármester, a Sóvárad Közművelődési Egyesület részéről Tolokán Király Katalin tartott beszédet, szót kaptak Köröshegy és Sátoraljaújhely testvértelepülések képviselői, Nagy Zsigmond alprefektus, Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei elnöke. A rendezvényre Tatár Tibor református lelkész kérte Isten áldását. Az ünnepi beszédek után leleplezték a Sóvárad Közművelődési Egyesület egykori alapító tagja, volt helyi tanácsos, a faluközösség kiemelkedő személyisége, néhai Józsa András emlékére a helyi tanács által készíttetett emlékplakettet. Sinka Szilárd szavalatával ért véget a reggeli eseménysorozat. A továbbiakban a sportpályán folytatódtak a falunapok kulturális rendezvényekkel: fellépett a Széphalmi Baráti Kör és a Szeptember Társulat, a Kazinczy Ferenc Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola társastánccsoportja, a sóváradi gyerekek furulyacsoportja, a sóváradi ifjúsági hegedűcsoport. Délután az érdeklődők Borbély Emma, a Kis-Küküllő Térségi Társulás ügyvezető elnökének, illetve Varga Csaba, a magyarországi Stratégiakutató Intézet ügyvezető elnökének előadását hallgatták meg, megismerhették a Natura 2000 természetvédelmi területet, megtekinthették Az esztenától az osztovátáig című népművészeti tárlatot, Biró Éva festészeti kiállítását, részt vehettek a Szülőföldem című gyermekrajzpályázat bemutatóján és az alkotások kiértékelésén, találkozhattak Király László sóváradi származású író-költővel. A délutáni programot társastáncok, sakkverseny, gyermekprogramok, kézműves-foglalkozások, sportvetélkedők tették színessé. Este fellépett a Bojtorján együttes és László Attila, a Megasztár nyertese. Vasárnap az ünnepi istentiszteletet követően Bíró Béla kántortanító tartott rendhagyó történelemórát, Varga Csaba Merre tartunk?címmel pedig előadást a kivándorlásról, megkoszorúzták az I. és II. világháborús emlékműveket. Délután a sportpályán sport- és szórakoztató előadásokra, a kultúrotthonban Vándorcsizma néptánctalálkozóra került sor, fellépett a gyergyóalfalui Nagy Imre népi zenekar. A XI. Sóváradi Napok táncházzal és zenés báli mulatsággal ért véget. Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely) 2015. október 6.Az aradi tizenhármak: út és emlékezetOktóber 6-án, az aradi vértanúk emléknapján érdemes kicsit áttekinteni a szabadságharc bukásához vezető utat, a vértanúk kultuszának eredetét és fejlődését – ebben volt segítségünkre Hermann Róbert és Medgyesy-Schmikli Norbert, a Károli Gáspár és a Pázmány Péter egyetemek történészei. Az osztrák–magyar háború 1848. szeptemberi kitörésekor a magyar hadseregben komoly tapasztalattal csak azok az alakulatok rendelkeztek, amelyek a császári és királyi hadseregből kerültek át – szögezte le rögtön Hermann Róbert hadtörténész. A Károli Gáspár Református Egyetem történettudományi intézetének vezetője szerint tehát az ellenség eleve nemcsak számbeli, hanem minőségi fölényben is volt a csapatainkkal szemben. Ennek nyilvánvaló oka, hogy az önálló magyar haderő, a honvédség szervezése csak 1848 májusában kezdődött meg, a tömeghadsereg létrehozása pedig 1848. szeptember–október folyamán. – Ez azt jelenti, hogy a magyar hadsereg alakulatainak kétharmada fiatalabb volt egyévesnél. Ami pedig a felszerelést illeti, miután az országnak 1848 előtt nem volt hadiipara (ipara is alig), a fegyverzetet kezdetben a hazai császári raktárakból, illetve külföldi szállításokból fedezték. Ezek a lehetőségek azonban 1848 őszétől jelentősen beszűkültek, illetve megszűntek. Így maradt a hazai gyártás, amit sikerült ugyan megszervezni, de ez nem változtatott azon, hogy a honvédsereg mindvégig komoly fegyverzeti és felszerelési hiányokkal küzdött – magyarázta a hadtörténész. Hermann Róbert azonban figyelmeztetett: a körülmények ellenére számos alakulat kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Az 1848 május–júniusában felállított első tíz honvédzászlóalj közül figyelemre méltó például a szegedi 3. és a kassai 9. (az úgynevezett vörössipkás) zászlóalj, a tüzérségünkről pedig sokat elárul, hogy az osztrák és az orosz fél is azt hitte: a magyaroknak francia tüzéreik vannak. A katonák és tisztjeik motivációja eltérő volt. Az első tizenkét honvédzászlóalj, az 1848. augusztus–szeptember folyamán szervezett önkéntes mozgó nemzetőrzászlóaljak, a további önkéntes és szabadcsapatok esetében az önkéntesség elkötelezettséget feltételez. Ugyanez mondható el az intézetvezető szerint az 1848 őszén, illetve 1849 nyarán hazaszökő, külföldön állomásozó huszáralakulatok tagjairól is. Ám az 1848 őszétől „kötelezően” kiállított honvédalakulatokról ezt nem állíthatjuk ilyen határozottan. – A tisztikar körében is sokfélék voltak a motivációk. A tényleges és nyugalmazott császári tisztek részint nemzeti elkötelezettségből, részint egzisztenciális okokból jelentkeztek nagy számban a honvédseregbe, ahová eggyel magasabb rangban vették át őket. Ugyanakkor azok, akik nem azonosultak az üggyel, 1848 őszétől több ütemben elhagyták a honvédsereget. Az első ilyen válság 1848 októberében zajlott le, amikor V. Ferdinánd király törvénytelennek minősítette a magyar országgyűlés tevékenységét. A következő hullám az október 30-i kudarcba fulladt schwechati csata után következett be, ezt követte az V. Ferdinánd lemondását, majd a főváros elfoglalását, végül pedig a függetlenség és a trónfosztás kimondását követő válság – részletezte Hermann Róbert. A hadtörténész hozzátette: – Úgy tűnik ugyanakkor, hogy a hadi események, azaz az önvédelmi harc kilátásainak változásai sokkal komolyabb hatással jártak, mint egyes politikai jellegű sorsfordulók. Jellemző, hogy a trónfosztást követően alig egy tucat magasabb beosztású tiszt vonult vissza, s általában ki sem léptek a honvédseregből, hanem betegszabadságra mentek, vagy békealkalmazást kértek. A Károli intézetvezetője a sorsfordító orosz beavatkozásról fontosnak tartotta kiemelni, hogy – ellentétben a ma is dívó közvélekedéssel – nem a függetlenség és a trónfosztás kimondása okozta, hanem a tavaszi hadjárat magyar sikerei miatt került rá sor. – Az osztrák fővezérség már 1849. március végén egyre többször utalt erre a lehetőségre, mint amellyel megoldható a „magyar kérdés”, a hivatalos osztrák segítségkérés pedig másfél héttel korábban elment Szentpétervárra, mint ahogy a függetlenség és a trónfosztás kimondásának híre megérkezett Bécsbe – mutatott rá a szakértő. Miklós cár hadba szállásával az összeomlás elkerülhetetlenné vált. A hadtörténész rámutatott: maga az orosz haderő önmagában vagy harminc-negyvenezer fővel volt nagyobb, mint a honvédsereg, s akkor a két fél közötti minőségi különbségekről még nem is beszéltünk. A békekötésre ráadásul az osztrák fél 1848 októbere utáni teljes elutasító magatartása miatt már nem volt esély – Bécs elszánta magát a független Magyarország felszámolására. – A megtorlás az osztrák kormányzat kezdeti elképzelései szerint elsősorban a magyar politikusokat sújtotta volna; az Országos Honvédelmi Bizottmány és a Szemere-kormány tagjait, a megyékbe és kerületekbe kiküldött kormánybiztosokat, a parlamenti képviselőket. Az, hogy a legsúlyosabb ítélet ne őket, hanem a honvédsereg azon tisztjeit érje, akik a császári-királyi hadsereg aktív vagy nyugalmazott tisztikarából kerültek át a honvédsereg felső katonai vezetésébe, alapvetően az új uralkodó, I. Ferenc József döntése volt. Az ok egyszerű: nem elsősorban a politikusoknak, hanem ezeknek a katonáknak köszönhető az a haderő, amely 1849 tavaszán a határokig kergette az osztrák sereget. Ezt a szégyent nem lehetett megbocsátani és megtorlás nélkül hagyni – magyarázta Hermann Róbert. A történésztől azt is megtudtuk, hogy a megtorlás már 1849 januárjában megkezdődött, amikor Budán kivégeztek egy Witalis Söll nevű honvéd őrnagyot, a tiroli vadászcsapat parancsnokát. 1849 márciusában az olasz önkéntesekből álló Frangepán-csapat főhadnagyát, Giovanni Baldini vasúti főmérnököt lőtték agyon azért, mert a császári hadsereg olasz nemzetiségű katonáit rávette az átállásra. S a sor hosszan folytatható 1849. október 20-ig. Akkor Pesten Mieczyslaw Woroniecki és Peter Giron honvéd alezredesek, illetve Karol d’Abancourt de Franqueville honvéd százados került a hóhér kezére. Az ő kivégzésük legfontosabb oka az volt, hogy így demonstrálják a világnak: a magyar szabadságharcban a „külföldi söpredék” is komoly, meghatározó szerepet játszott. – Ami pedig Aradot illeti, azt egyértelműen szimbólumnak szánták. Ez volt ugyanis az egyetlen olyan komoly erődítmény, amit a honvédsereg 1848–1849 folyamán elfoglalt a császári-királyi haderőtől. S az erőd bevételének fő felelőse, Vécsey Károly vezérőrnagy nem véletlenül volt utolsó a kivégzettek sorában, hiszen az ő vétkét tartották a legsúlyosabbnak – fejtette ki Hermann Róbert. Végül a tizenhárom vértanúról szólva a Károli tanára közölte: – Az utókor hajlamos őket mind-mind hibátlan jellemű és katonai teljesítményű személyiségnek tekinteni. És valóban voltak közöttük egészen zseniális katonák, mint a Kossuth által semper victrixnek (örökké győztes) nevezett Damjanich János, a tavaszi hadjárat második felében a főváros előterében a császári-királyi fősereget hetekre lekötő Aulich Lajos. Voltak közöttük olyanok, akik mindig megbízhatóan teljesítettek, mint Vécsey Károly, aki elfoglalta Aradot, s majdnem elfoglalta Temesvárt is; Lahner György, a honvédsereg fegyverzeti és lőszerellátásának megszervezője és irányítója; a Komárom erődjét 1849 telén és tavaszán megőrző Török Ignác; a legreménytelenebb körülmények közepette is tejes erőbedobással harcoló Dessewffy Arisztid, Leiningen-Westerburg Károly és Poeltenberg Ernő – sorolta a hadtörténész. De Hermann Róbert azt is megjegyezte, néhányukról kiderült, hogy kitűnő ezred-, dandár- vagy hadosztályparancsnokok, ám egy hadtest élén, önálló vezénylőként már nem állják meg a helyüket. Ilyen volt Knezic Károly, Nagysándor József, Kiss Ernő. A kivégzettek között volt továbbá Schweidel József, aki betegsége miatt 1848. december vége után nem teljesített fegyveres szolgálatot, illetve Lázár Vilmos, aki félig-meddig véletlenül került be az aradi perbe, hiszen a IX–X. hadtest egyes maradványai az ő vezényletével tették le a fegyvert; de korábban hadosztály-parancsnokinál magasabb beosztásban nem szolgált, abban viszont kiválóan helytállt. Az aradiak emlékezetéről Medgyesy-Schmikli Norbert, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára beszélt lapunknak. – A golyó által kivégzett Lázár Vilmos, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Schweidel József; továbbá a kötél általi halállal elköltözött Poeltenberg Ernő lovag, Török Ignác, Lahner György, Knezic Károly, Nagysándor József, gróf Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János, valamint Vécsey Károly gróf haláluk pillanatában a magyar szabadságharc mártírjaivá váltak. Tiszteletük első megnyilvánulásaként az aradiak aznap este a vesztőhelyen, a vár tövében és a Maros partján gyertyát gyújtottak, és közösen imádkoztak a kivégzettekért, s két napra gyászba borult a város, bezártak a boltok is – idézte fel az eseményeket a Pázmány tanára. A történész szavaiból kiderült, hogy az elnyomás éveiben nyilvános megemlékezésre nem volt mód, még a tábornokok nevét sem szabadott kiejteni az utcán. A szájhagyomány útján terjedő történetek, az aradi tizenháromnak tulajdonított fohászok és utolsó szavaik révén viszont emlékük nem halványult el. Liszt Ferenc nekik ajánlotta „Funérailles – octobre 1849” című megrendítő zongoraművét. Népdalokat is költöttek az áldozatokról. Ezek közül a „Jaj, de búsan süt az őszi nap sugara…” kezdetű, 56 sorból álló költemény ismertségét tekintve is kitűnik a sorból. Figyelemre méltó az is, hogy az 1850-es évektől megjelentek a Batthyány Lajos vonásait idéző Szent István-ábrázolások, 1860 után pedig néhol az idős Széchenyi István arca köszönt vissza az államalapítót mintázó alkotásokról. Az első aradi „emlékmű” Barabás Péterhez, egy későbbi országgyűlési képviselő, Barabás Béla édesapjához kötődik, akinek önéletírása szerint: „Volt az apám udvarában egy kiszáradt eperfa. Éppen 13 főága volt. Ez a kiszáradt eperfa volt az első emlék, amellyel az aradi vár mellett elterülő zsigmondházi mezőn a vértanuk kivégeztetési helye megjelöltetett.” Az eperfa ágaira írták fel a kivégzettek nevét, és mellé egy keresztet is állítottak. A fa helyén 1871-ben az Aradi Honvédegylet emlékkövet helyezett el, majd 1881-ben obeliszket állítottak ott fel. A legméltóbb emlékmű a város központjában álló Szabadság-szobor 1890-ből – ez Huszár Adolf és Zala György (a budapesti Hősök tere egyik szobrásza) munkája. Trianon után ezt a román állam elbontatta, s csak 2004-ben került vissza a helyére. Thorma János Aradi vértanúk – Október hatodika című gyönyörű festménye (1893–1896) mindmáig egyik ikonja lett a megemlékezéseknek. Az aradi vértanúk tisztelete a századfordulón már nem ütközött komolyabb akadályokba – tudtuk meg Medgyesy S. Norberttől. – Október 6. központi helyet foglalt el a közgondolkodásban, olyannyira, hogy 1956-ban a forradalom 16 pontja közül az egyik nemzeti gyásznappá és tanítási szünetté nyilvánítását követelte – mutatott rá Medgyesy S. Norbert. Elmondta például, hogy Aradon valójában nem tizenhárom, hanem tizenhat honvédtiszt lelte halálát. A kivégzettek között volt még Ormay Norbert ezredes, Kossuth szárnysegédje, Kazinczy Lajos ezredes (Kazinczy Ferenc legidősebb fia), valamint Lenkey János tábornok is. Említésre méltó továbbá, hogy Batthyány Lajos miniszterelnököt annak ellenére ítélték halálra és végezték ki ugyancsak október 6-án Pesten, hogy 1848 nyarától kezdve mindvégig a békés megoldás lehetőségét kereste a bécsi udvarral, amíg 1849. január 8-án Pesten el nem fogták az osztrákok. Nagy Áron mno.hu / Magyar Nemzet Erdély.ma 2015. október 6.Az aradi vértanúk emléknapja1849. október 6-án érte el tetőpontját az 1848–1849-es szabadságharc megtorlása. Aradon ezen a napon végeztek ki tizenhárom honvédtisztet, ugyanakkor Pesten gróf Batthyány Lajost, az első felelős miniszterelnököt. A nemzeti gyásznapon a vértanúkra emlékezik a magyarság. Volt, ahol már vasárnap vagy tegnap tartottak megemlékezést. Aradon 1849. szeptember 26-án tizenhárom tábornokot és egy ezredest (Lázár Vilmost, aki szintén önálló seregtestet irányított) ítéltek halálra felségsértés és lázadás miatt. Haynau ezt szeptember 30-án hagyta jóvá, de Gáspár András, Ferenc József egykori lovaglómesterének büntetését az utolsó pillanatban börtönre változtatták. Az ítéletet október 6-án hajtották végre, akkor végezték ki a 13 főtisztet: Aulich Lajost, Damjanich Jánost, Dessewffy Arisztidot, Kiss Ernőt, Knézich Károlyt, Lahner Györgyöt, Lázár Vilmost, Leiningen-Westerburg Károlyt, Nagysándor Józsefet, Poeltenberg Ernőt, Schweidel Józsefet, Török Ignácot és Vécsey Károlyt. A golyó általi halálra „kegyelmezett” Kisst, Schweidelt, Dessewffyt és Lázárt a vár északi sáncában hajnalban lőtték agyon, a többi elítéltet ezt követően a vártól délre sebtében összetákolt bitófákra akasztották fel. Elrettentésül a holttesteket estig az akasztófán hagyták, de ezzel éppen az ellenkező hatást érték el, mert a kivégzés helye valóságos búcsújáróhellyé vált. Aradon 1850 februárjáig még három honvédtisztet végeztek ki, Ormai Norbert honvéd ezredest, Kazinczy Lajos honvéd ezredest (Kazinczy Ferenc fiát) és Ludwig Hauk alezredest, Bem tábornok hadsegédét. Lenkey János honvéd vezérőrnagyot azért nem végezték ki, mert a fogságban megtébolyodott, és a várbörtönben meghalt. A szabadságharc utáni megtorlások során hozzávetőleg 500 halálos ítéletet hoztak, és mintegy 110-et hajtottak végre. Az emigránsokat „in effigie” végezték ki, azaz nevüket az akasztófára szögelték. A bosszúhullám csak 1850 júliusától mérséklődött, amikor az európai felháborodás miatt a bécsi udvar nyugdíjazta a hatáskörét túllépő Haynaut. A magyar kormány 2001. november 24-én nemzeti gyásznappá nyilvánította október 6-át. Az aradi tizenhármak állhatatossága és emberi ereje példamutató kell hogy legyen a felvidéki magyarságnak ahhoz, hogy választ tudjon adni a kihívásokra – jelentette ki Berényi József, a Magyar Közösség Pártjának elnöke vasárnap Révkomáromban a városi művelődési központban rendezett megemlékezésen. A pártelnök óriási emberi teljesítménynek nevezte a szabadságharc legfőbb katonai vezetőinek azon döntését, hogy – bár lehetőségük lett volna rá – mégsem menekültek el, vállalták a halált, így alacsonyabb rangú katonák egész sorának az életét mentették meg azzal, hogy a hatalom nem rajtuk hajtotta végre tervezett retorzióit. Mindegyikük férfiasan helytállt, mindegyikük óriási emberi erőről tett tanúbizonyságot – jelentette ki. A politikus kihívásként említette a felvidéki magyar oktatásügyet kedvezőtlenül érintő mai folyamatokat. Hangsúlyozta: a felvidéki magyarság jövője a kultúrájában és az oktatásban fogalmazódik meg, s a közösségnek ezért össze kell fognia iskolái érdekében, és az aradi vértanúk emberi erejét és állhatatosságát felmutatva nemet kell mondania iskolái bezárására. Vértanúink cselekedetei, becsületességük, emberi tartásuk a mai kor embere számára is zsinórmértékül szolgál – mondta Kun Szabó István vezérőrnagy, a Honvédelmi Minisztérium társadalmi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkára tegnap a budapesti Március 15. téren a Hátrahagyottak emlékezete című szabadtéri kiállítás megnyitóján. Hozzátette: a forradalom és szabadságharc véráztatta csataterein és ütközeteiben a halál árnyékában egy új szabadságért küzdeni akaró és azért harcolni képes nemzet született. Kijelentette, meg kell emlékezni az aradi vértanúk hozzátartozóiról is, hisz ők a feldolgozhatatlan veszteségüket követően céltudatosan továbbvitték az 1848–49-es szabadságharc legfőbb mozgatórugóját: a magyar szabadság mellett tett hitet. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. október 22.Tóth Árpád Irodalmi KörA magyar nyelvújítás mozgalmáról Az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör október 20-án, kedden délután tartotta munkaülését a megyei könyvtár Concordia Termében. A rendezvény első részében a nyelvújítás mozgalmáról két lelkes, jól felkészült magyartanár értekezett. Szabó László, az Aradi Aurel Vlaicu Általános Iskola pedagógusa pár szót ejtett a humanizmusról, majd a felvilágosodás íróinak nyelvújító törekvéseit ecsetelte. Felvázolta Bessenyei György munkásságát, Kazinczy Ferenc nyelvújító tevékenységét. Megtudhattuk, hogy az író 1811-ben Poétai episztola Vitkovics Mihály barátomhoz c. költői levelében hadat üzen a maradiak táborának. Tövisek és virágok c. epigramma-gyűjteményének megjelenésétől számítjuk a mozgalom kezdetét. A cím szimbolikus: a virág az újítóké (a neológusoké), a tövis a maradiaké (az ortológusoké). Az ortológusok gúnyiratot adnak ki – a Mondolatot –, melynek címképén Zafyr Czenczi szamárháton lovagol, Kazinczy hívei Felelet a Mondolatra c. ellenirattal válaszolnak. Nem véletlen, hogy a művész rengeteg új szót alkotott. A referens ezekből a szavakból is ízelítőt adott. Nagy Gizella ny. tanár, módszertani felelős előadását azzal kezdte, hogy Kazinczy életművével még nem zárult le a nyelvújítás (új szavak ma is keletkeznek). Előbb a reformkor mozgalmáról értekezett néhány mondatban (Jósika, Széchényi, Arany), majd Jókai Mór tevékenységét ismertette. Részletesen mutatta be a kémia és más területeken létrehozott új szavait, az Egy magyar nábobban, a Kárpáthy Zoltánban, a Fekete gyémántokban közzétetteket. Végül a jelenlevők egy játékban vehettek részt. Ki kellett találniuk, mit jelentenek a virány, rondítvány, csatány, riadal szavak. A színvonalas előadásokat Kiss Anna módszertani felelős, valamint az Aurel Vlaicu Általános Iskola két diákja (Szimcsák Tamás és Csonka Nikolett) illusztrálták felolvasással. Az est második részében a közösség három alkotója mutatta meg újra tehetségét. Ódry Mária költő, képzőművész legszebb verseit Gál Zoltán, Kolumbán Zsolt, Kiss Anna, Hevesi József, Czernák Ferenc és Katona Béla olvasták fel. Az elhangzott művekből természetszeretet, életigenlés, istenkeresés, lokálpatriotizmus csendült ki csodálatos költői képekben. Szarvashegyi Rozália ny. tanítónő Beszámoló vagy mi Ceauşescu pécskai jelenéséről c. memoárját ismertette a körtagokkal. A humoros írás a múlt rendszer megannyi visszásságát ábrázolta színvonalasan, élvezhető módon. Kleitz Zoltán amatőr költő Valós számok és valótlanságok, Pár sor a tábornokokról c. költeményeit mutatta be. Mindkét írásmű a szerző magyarságtudatának adott hangot. Agape és baráti beszélgetés zárta a jó hangulatú irodalmi délutánt. Regéczy Szabina Perle Nyugati Jelen (Arad) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
