Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 103 találat lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-103
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Kiss András

2009. szeptember 23.

Fennállásának százötvenedik évfordulóját ünnepli az Erdélyi Múzeum-Egyesület. Szeptember 21-én Kiss András történész, nyugalmazott levéltáros tartott előadást Kolozsváron, ismertette az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltárának történetét, rámutatva arra, hogy Erdély, a történelmi Magyarország mindig is szervesen bekapcsolódott az európai műveltség vérkeringésébe. A kommunista rendszer kisajátította a teljes levéltári anyagot, és kénye-kedve szerint járhatott el. Ennek az volt a következménye, hogy több fontos dokumentumnak nyoma veszett. /Sipos M. Zoltán: Levéltári történetek. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 23./

2010. január 5.

A Szórvány Alapítvány évzáró könyvbemutatója: Bánsági Magyar Panteon
Igényes kivitelezésű, hézagpótló kiadvány megjelentetésével zárta a 2009-es évet a temesvári Szórvány Alapítvány: a Bánsági Magyar Panteon című, több mint kétszáz oldalas, szépen illusztrált kötet az alapítvány helytörténeti-honismereti sorozatában jelent meg, a Temes Megyei Tanács támogatásával.
A Bánsághoz kötődő, ötven magyar személyiséget prezentáló, háromnyelvű - magyar, román és angol – kötetnek december 29-én, az alapítvány székházában megtartott bemutatóján részt vett dr. Bodó Barna, a kötet egyik szerzője és szerkesztője, valamint szerzőtársai közül Bodó Mária, Dudás József, Ferencz András, Higyed István, Illés Mihály, Kiss András, Miklósik Ilona, Sipos Enikő, Vicze Károly. Nem vehetett részt a bemutatón a kötet időközben elhunyt természettudományos szaklektora, dr. Salló Ervin, aki Bolyai Jánost és Born Ignácot bemutató utolsó dolgozatait a Bánsági Magyar Panteonban publikálta, valamint Delesega Gyula, Pongrácz Mária, Szekernyés Irén és Szekernyés János.
A Bánsági Magyar Panteon című könyvet bemutató dr. Albert Ferenc professzor hangsúlyozta: a szerkesztők a bőség zavarával szembesültek, amikor a kötetben bemutatott 50 személyiséget kiválasztották. „A Panteon sorozat első kötetét tartjuk a kezünkben, biztos vagyok benne, hogy ez csak az indító kötet és a bánsági magyar arcképcsarnok a következő Panteon kötetekben fog kiteljesedni” – mondta dr. Albert Ferenc, aki szerint ez könyv a régió magyarságának a „szellemi tükre” és azt igazolja, hogy „egy kis közösség is lehet óriás”.
Dr. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke lapunknak elmondta: a kötet tíz terület, az irodalom és irodalomelmélet, filozófia és társadalomtudományok, matematika és természettudományok, építészet és mérnöki tudományok, művészetek, közélet, egyházi élet, gazdaság és mecenatúra, sport és sajtó öt-öt személyiségének a bemutatására vállalkozik, időrendi sorrendben. „A legnagyobb gondot az irodalom és a nyelvészet területén alkotó, általunk a legnagyobbnak tartott öt bánsági magyar személyiség kiválasztása okozta, akik között olyan nevek is vannak, mint Révai Miklós nyelvtudósé, a magyar történeti nyelvészet megalapítója.” – nyilatkozta a Nyugati Jelennek dr. Bodó Barna. A Panteon több mint egy fél évezred magyar személyiségeinek állít emléket, az 1400 körül született Hunyadi János törökverő hadvezértől az 1921-ben született Pecsovszky József futballistáig. „A válogatásunk tartalmazhat szubjektív elemeket. A lényeg a folytatás, készülünk a következő Panteon kötetre” – mondta dr. Bodó Barna. A kötet román, illetve angol nyelvű fordításán nem kevesebb mint tíz fordító munkálkodott, a bemutatott személyiségek portréit Benedek Levente grafikus készítette. A Bánsági Magyar Panteon megjelenését a Temes Megyei Tanács 10 ezer lejjel támogatta.
Pataki Zoltán. Forrás: Nyugati Jelen (Arad)

2010. január 5.

A Szórvány Alapítvány évzáró könyvbemutatója: a Bánsági Magyar Panteon
Igényes kivitelezésű, hézagpótló kiadvány megjelentetésével zárta a 2009-es évet a temesvári Szórvány Alapítvány: a Bánsági Magyar Panteon című, több mint kétszáz oldalas, szépen illusztrált kötet az alapítvány helytörténeti-honismereti sorozatában jelent meg, a Temes Megyei Tanács támogatásával.
A Bánsághoz kötődő, ötven magyar személyiséget prezentáló, háromnyelvű - magyar, román és angol – kötetnek december 29-én, az alapítvány székházában megtartott bemutatóján részt vett dr. Bodó Barna, a kötet egyik szerzője és szerkesztője, valamint szerzőtársai közül Bodó Mária, Dudás József, Ferencz András, Higyed István, Illés Mihály, Kiss András, Miklósik Ilona, Sipos Enikő, Vicze Károly. Nem vehetett részt a bemutatón a kötet időközben elhunyt természettudományos szaklektora, dr. Salló Ervin, aki Bolyai Jánost és Born Ignácot bemutató utolsó dolgozatait a Bánsági Magyar Panteonban publikálta, valamint Delesega Gyula, Pongrácz Mária, Szekernyés Irén és Szekernyés János.
A Bánsági Magyar Panteon című könyvet bemutató dr. Albert Ferenc professzor hangsúlyozta: a szerkesztők a bőség zavarával szembesültek, amikor a kötetben bemutatott 50 személyiséget kiválasztották. „A Panteon sorozat első kötetét tartjuk a kezünkben, biztos vagyok benne, hogy ez csak az indító kötet és a bánsági magyar arcképcsarnok a következő Panteon kötetekben fog kiteljesedni” – mondta dr. Albert Ferenc, aki szerint ez könyv a régió magyarságának a „szellemi tükre” és azt igazolja, hogy „egy kis közösség is lehet óriás”.
Dr. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke lapunknak elmondta: a kötet tíz terület, az irodalom és irodalomelmélet, filozófia és társadalomtudományok, matematika és természettudományok, építészet és mérnöki tudományok, művészetek, közélet, egyházi élet, gazdaság és mecenatúra, sport és sajtó öt-öt személyiségének a bemutatására vállalkozik, időrendi sorrendben. „A legnagyobb gondot az irodalom és a nyelvészet területén alkotó, általunk a legnagyobbnak tartott öt bánsági magyar személyiség kiválasztása okozta, akik között olyan nevek is vannak, mint Révai Miklós nyelvtudósé, a magyar történeti nyelvészet megalapítója.” – nyilatkozta a Nyugati Jelennek dr. Bodó Barna. A Panteon több mint egy fél évezred magyar személyiségeinek állít emléket, az 1400 körül született Hunyadi János törökverő hadvezértől az 1921-ben született Pecsovszky József futballistáig. „A válogatásunk tartalmazhat szubjektív elemeket. A lényeg a folytatás, készülünk a következő Panteon kötetre” – mondta dr. Bodó Barna. A kötet román, illetve angol nyelvű fordításán nem kevesebb mint tíz fordító munkálkodott, a bemutatott személyiségek portréit Benedek Levente grafikus készítette. A Bánsági Magyar Panteon megjelenését a Temes Megyei Tanács 10 ezer lejjel támogatta.
Pataki Zoltán. Forrás: Nyugati Jelen (Arad)

2010. július 15.

Újabb adatok az EME megalakulásáról
Fennállásának 150. évfordulóját tavaly ünneplő Erdélyi Múzeum-Egyesület programsorozatának folytatásaként egy újabb kötet látott napvilágot: az Egyed Ákos–Kovács Eszter szerzőpáros munkáját hétfőn délután mutatták be az egyesület Jókai/Napoca utcai székházában.
Sipos Gábor EME-elnök bevezetőjét Kiss András nyugalmazott főlevéltáros méltató szavai követték, aki mindjárt a könyv címét dicsérte: Okmány- és irománytár az Erdélyi Múzeum-Egyesület történetéhez I. (1841–1859). Elmondása szerint a második világháború után szovjet mintára nálunk is elterjedt „dokumentum” szó használata nem mindig indokolt, helyette ugyanis léteznek igazi magyar kifejezések. Kiss András szerint a kötet hiteles, jól áttekinthető, mutatója megfelelő, regestája pedig lényegre tapintóan világosítja fel az olvasót.
– Olyan korszakot ölel fel, amely a magyar forradalom és szabadságharc küszöbétől az abszolutizmus tombolása ellenére sikeres EME-megalapításig terjed. Az osztrák hatalom gyanakvással, ellenérzéssel fogadta az erdélyi magyar nyelvű tudományos intézmény létrehozásának gondolatát, de gróf Mikó Imre levelezéséből kiderül, hogy abban az időben ismét diadalmaskodott a megfontolt, nem hangos, de a kellő történelmi pillanatban határozott, kompromisszumos fellépés. A korabeli okmányok és irományok tanúsága szerint az EME megalapításakor Erdély-szerte tapasztalt összefogás és adakozás a vidék életerejét bizonyította – magyarázta Kiss András.
A kötet keletkezését Egyed Ákos az 1970-es évekre vezette vissza, akkoriban kezdett el foglalkozni ugyanis gróf Mikó Imre életművével. A téma azóta is foglalkoztatja, és mint mondta, az EME megalapításának 150. évfordulója alkalmából szervezett ünnepségsorozat kapcsán még inkább előtérbe került. A kötet sajtó alá rendezésében kiváló segítséget nyújtott unokája, Kovács Eszter, aki a gyűjtésből és a műszaki munkából vette ki a részét. Egyed Ákos reméli, hogy a kiadvány sok történészkutatónak könnyíti meg a dolgát a jövőben.
A Központi Egyetemi Könyvtár munkatársaként Kovács Eszter nagy mennyiségű forrásanyagot dolgozott fel. Kifejtette: nehéz volt úgy válogatni, szerkeszteni, hogy ne haladják túl az elfogadható méretet, ugyanakkor pedig a sokszínűségi törekvésük is érvényesülhessen. Az elmondottakat rövid részletek felolvasásával „illusztrálta”.
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)

2010. szeptember 20.

Az EMKE és a BMC is tagja a magyarság szellemi múzeumának
Magyar Örökség-díjakat adtak át Kolozsváron
Rangos hazai és határon túli személyiségek jelenlétében adták át hétvégén a Magyar Örökség- díjakat Kolozsváron: a Magyar Örökség és Európa Egyesület által felkért Bírálóbizottság hatvanadik döntése értelmében ezúttal hét erdélyi személy és intézmény érdemelte ki az 1995-ben, a Magyarországért Alapítvány által létrehozott „magyarság szellemi becsületrendjét”. A Protestáns Teológiai Intézet dísztermében szeptember 18-án tartott ünnepségen Kiss András nyugalmazott főlevéltáros, Hajdó István főesperes, Kilyén Ilka színművész, Korniss Péter fotóművész, az erdélyi református, evangélikus és unitárius lelkészképzés, a 125 éves Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és a Barabás Miklós Céh részesült az erkölcsi elismerésben, és lett tagja a magyarság láthatatlan szellemi múzeumának. A rendezvény keretében a Gaal György tanár, irodalomtörténész és Gránitz Miklós fotóművész által összeállított Örök Házsongárd című kötetet is megismerhették a résztvevők.
„Soha irodalomra és tudományra (kultúrára) olyan szent feladat nem várt, mint ma, nemzetünknek ebben a lelki válságában. Megmutatni nemzeti múltunkban, nemzeti géniuszunkban az örök értékeket, ennek révén növelni az önbizalmat, az önbecsülést, figyelmeztetni a nemzeti hibákra, fejleszteni a nemzeti erényeket, saját értékének öntudatára ébreszteni a magyart: ez a szent feladat” – idézte Klebelsberg Kunó kultuszminiszter 1920-as írását bevezetőjében Hámori József agykutató, a Magyar Örökség-díj Bírálóbizottságának elnöke. Mint mondta, szükségszerű, hogy a Magyar Örökség-díjak átadására ezúttal Erdély fővárosában, Kolozsváron került sor. – A magyarságnak és kultúrájának megmaradását jelentős mértékben köszönhetjük az évszázadokon át független erdélyi fejedelemségnek. Erdélyből és a Partiumból származó kiválóságok, intézmények eddig is szerepeltek az évi díjazottak között, ma azonban mind a hét kitüntetett közvetve és közvetlenül is az erdélyi magyarság soraiból kerül ki – magyarázta Hámori, majd a díjról szólt néhány szót.
Megtudtuk: a Magyar Örökség-díj megalapítói 1995-ben a klebelsbergi gondolatok szellemében határozták meg a kitüntetés misszióját. Úgy látták, „az elmúlt negyven-ötven évben a magyar történelemnek olyan alkotó személyiségei merültek feledésbe, és kerültek ki ezáltal a nemzeti emlékezetből”, akik alapvetően meghatározták a 19. és a 20. századi Magyarország fejlődési irányát. – Ezeket a személyiségeket, életműveket szinte elő kell bányászni a feledés mélységeiből, hogy példaként lehessen őket a mai nemzedék elé állítani: íme, ők voltak azok, akik a magyar 20. századot megcsinálták. Ez az oka, ha úgy tetszik, történelmi oka annak, hogy bizottságunk számos esetben jutalmaz Magyar Örökség-díjjal már nem élő személyeket vagy egykor működött intézményeket – hangsúlyozta Hámori, majd hozzátette: ezek a személyek és intézmények óriások voltak a maguk idejében, a személyek közül nem egy a zseni kategóriájába sorolható. Bartók Bélát, Kodály Zoltánt, Lajtha Lászlót, Reményik Sándort, Dsida Jenőt és Nagy Imrét említette többek között példaként, mintegy bizonyítva: a díj odaítélésének fő szempontja az életmű minősége. Az intézmények közül többek között a több mint háromszáz éves nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium és a Nagybányai Művésztelep részesült eddig a díjban.
Ablonczy László megfogalmazása szerint a Magyar Örökség-díj a „magyarság szellemi becsületrendje”, nem jár pénzjutalommal, sem más anyagi elismeréssel: a kitüntetettek egy oklevelet kapnak, valamint egy jelvényt, amely a magyar Szent Koronát ábrázolja – fejtette ki Hámori József, majd Poprády Géza könyvtárosnak, a Magyar Örökség és Európa Egyesület alelnökének, a Bírálóbizottság tagjának adta át a szót. A Farkas Balázs, Fekete György és Makovecz Imre kezdeményezésére, a Magyarországért Alapítvány Kuratóriumának tevékeny közreműködése révén létrejött Magyar Örökség-díj kapcsán elmondta: a kitüntetettek kiválasztása az alulról építkező demokrácia elvén alapszik, ugyanis a Bírálóbizottság az állampolgárok által érdemesnek tartott személyek, együttesek, intézmények, teljesítmények közül választja ki a díjazandókat. Évente négy alkalommal hét-hét díjat osztanak ki a mostanihoz hasonló kulturális műsor keretében. Mint kiderült, a díj gondozását 2003. márciusában a Magyar Örökség és Európa Egyesület vállalta fel.
A folytatásban Schulek Ágoston, a Magyar Örökség és Európa Egyesület elnöke mutatta be a Bírálóbizottság tagjait: Hámori József akadémikust, a Bírálóbizottság elnökét, Poprády Gézát és Zelényi Kovács Annamáriát, a Magyar Örökség és Európa Egyesület alelnökeit, Juhász Judit szóvivőt, a Magyar Katolikus Rádió vezérigazgató-helyettesét, Bakos István tanárt, művelődéskutatót, Benkő Samu művelődéstörténészt, esszéistát, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagját, Kelemenné Farkas Márta nyelvészt, egyetemi oktatót, Boda László tanárt, művelődéstörténészt, Pázmándi Gyula vegyészmérnököt, közgazdászt, Rókusfalvy Pál pszichológust, Takács József biológust, agykutatót, Tóth-Pál József zenetanárt, kultúrakutatót, valamint Veres-Kovács Attila nagyváradi református lelkészt.
Magyar Örökség-díjban részesült, nevét az Aranykönyv őrzi és szombat óta a magyar szellem láthatatlan múzeumához tartozik: az erdélyi református, evangélikus és unitárius lelkészképzés (az elismerést Rezi Elek, Adorjáni Zoltán és Benkőné Zonda Tímea vette át, laudált Kozma Zsolt kolozsvári teológiai tanár), Kiss András nyugalmazott főlevéltáros, múltfeltáró nemzetszolgálatáért (laudált Benkő Samu művelődéstörténész), Hajdó István főesperes, lélekmentő szolgálatáért (laudált Berszán Lajos gyimesfelsőloki plébános), Kilyén Ilka színművész, kulturális missziójáért (laudált Medgyessy Éva marosvásárhelyi író, újságíró), Korniss Péter, fotográfusi alkotóművészetéért (laudált Sára Sándor operatőr, rendező), a 125 éves Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (az elismerést Dáné Tibor Kálmán, Dávid Gyula és Kötő József vette át, laudált Filep Antal budapesti néprajzkutató) és a Barabás Miklós Céh, az erdélyi magyar képzőművészetet felélesztő és megtartó szolgálatáért (az elismerést Kolozsi Tibor szobrászművész és Németh Júlia műkritikus vette át, laudált Dáné Tibor Kálmán művelődésszervező).
A díjazottak nevében Hajdó István főesperes mondott köszönetet, majd a Bolyai János Alapítvány Kuratóriuma által odaítélt Bolyai-pályadíjjal tüntették ki Benkő Samu akadémikust az Erdélyi Múzeum-Egyesület újjászervezésében és vezetésében kifejtett kiemelkedő közszereplői tevékenységéért, valamint Bolyai János marosvásárhelyi kéziratainak gyűjteményes kiadásáért, őt Nagy Ferenc méltatta. Az ünnepség keretében közreműködött a János Zsigmond Unitárius Kollégium Péterffy Gyula kórusa, Majó Julianna karnagy vezetésével, valamint Kilyén Ilka és a pusztinai Kovács Krisztián.
Rövid szünet után az Örök Házsongárd című, a budapesti székhelyű Pharma Press kiadónál megjelent kötetet ismerhették meg a résztvevők, Sipos Gábor EME-elnök méltatását Köllő Katalin, lapunk munkatársa tolmácsolta. Elhangzott: „a régi metszetek, archív felvételek, új fényképek a míves szöveggel összefonódva igazán és legjobban a minőségi papíron, kiváló nyomdatechnikával hatásosak, ráadásul szép kötésben, igényes védőborítóval – ezt a szépség-együttest forgathatjuk most a Pharma Press könyvkiadó jóvoltából. Dr. Gaal György kolozsvári tanár, irodalomtörténész, a kincses város múltjának avatott kutatója és Gránitz Miklós budapesti fotóművész több mint három évi kitartó munkájának eredménye kerül most az olvasó kezébe”. Az immár kétkötetes kiadvány létrejöttéért köszönetet mondott továbbá Gránitzné Demel Editnek, Gergelyné Tőkés Erzsébetnek, a Házsongárd Alapítvány „legfőbb munkásának”, aki a helyszíni munka feltételeinek biztosításában vállalt oroszlánrészt, valamint Dávid Ferencnek, a kiadó ügyvezető igazgatójának és az album külalakját elkészítő Árgyélus Grafikai Stúdiónak. A két szerző a kötetek megszületésének körülményeiről szólt, majd a rendezvény dedikálással zárult.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

2010. december 4.

Helyi történelmünk ismert és feltáratlan eseményeit egyaránt őrzi a levéltár
Flóra Ágnes szerint a levéltárosnak elsősorban a kutatót és kutatást kell segítenie
Az állami levéltár idén ősszel új székhelyhez jutott Kolozsváron: a volt Herbák János (Clujana) cipőgyár volt igazgatósági épületében. Az avató ünnepségen ismerkedtem meg Flóra Ágnes történésszel, levéltárossal, az intézet magyar munkatársával, aki a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Történelem-filozófia karán szerzett történész–művészettörténész diplomát 2002-ben, majd ezt követően a budapesti Közép-Európai Egyetem (CEU) Medievisztika szakán folytatott magiszteri tanulmányokat. Ebben az intézményben készíti jelenleg doktori disszertációját is. Flóra Ágnes 2008-ban került a levéltár kolozsvári fiókjához, ahol az utolsó magyar szakembert, Kiss Andrást 1983-ban nyugdíjazták.
– Milyen képességek, illetve adottságok szükségesek ahhoz, hogy egy történészhallgatóból jó levéltáros váljon?
– Amikor 2008 májusában alkalmaztak a Román Országos Levéltárban, a levéltárosi szakmáról csak annyi ismeretem volt, amennyit kutatóként a kutatóteremben láttam és tapasztaltam. Ez azonban hasznomra szolgált, mert az a levéltáros, aki rendszeresen kutat, jobban tudja értékelni az irat forrásértékét, és ez a tény sokat segít a rendezési folyamatban. Fontos, hogy legyen benne hajlandóság és némi vonzódás ahhoz, hogy régi iratokkal foglalkozzon. Ezenkívül szükséges némi paleográfiai ismeret és nyelvtudás, hiszen a történeti levéltárak rendezéséhez ismerni kell azokat az írásmódokat, nyelveket, amelyeken az iratok íródtak. A magyar levéltári és levéltáros múltnak, azon belül az erdélyinek is, szerencsére nagyon gazdag hagyománya van, amire lehet építkezni. Kelemen Lajos, Jakó Zsigmond vagy Kiss András már kijelölték azokat a támpontokat, melyeket követni kell az erdélyi történeti levéltárak rendezésekor, csak haladni kell tovább a „kifeszített zsinór mentén”. Ugyanakkor szerintem a jó levéltárosnak arra kell törekednie, hogy elsősorban a kutatót és kutatást segítse. És természetesen ez a szakma kevésbé ajánlott a por- és penészallergiásoknak.
– Mi a legfontosabb ebben a szakmában?
– Jelentős különbségek vannak a magyarországi és a romániai levéltáros rendszer között. Bár tisztában voltam a helyi viszonyokkal, amikor felvételt nyertem a kolozsvári levéltárba, abban reménykedtem, hogy az intézmény vezetésében bekövetkezett kedvező változások – a Magyar Országos Levéltárhoz hasonlóan – kissé „tudományosítják” a levéltáros munkáját. Ami – jelen állapotában – valójában csak részben szól irat- és levéltárrendezésről. Megkockáztatnám, hogy a rendezés csak a töredékét képezi a levéltárban végzett munkának. Nagy hangsúlyt kap a hazai levéltári rendszerben a terepmunka, az úgymond időnkénti szervellenőrzés. Ez gyakorlatilag intézmények, nagyobb vállalatok és cégek, vagy akár kisebb iratképzők irattárainak a rendszeres ellenőrzésén alapul. Ez a művelet önmagában fontos a mai, még használatban lévő és gyarapodó levéltáraknak az utókor számára való megőrzésben. A jogi hézagok miatt viszont a levéltáros olykor tehetetlen az irattár-pusztulásokkal szemben. A terepmunkán kívül igen időigényes az állampolgári kérések teljesítése. Ezek elsősorban olyan kérések, amelyekben különböző jogszabályokban rögzített jogok érvényesítéséhez szükséges iratok másolatait vagy kivonatait kérik. De igen sok a családi vonatkozású kérés is. Ezenkívül időnként kutatótermi szolgálatot is teljesítek. Meglátásom szerint az egyszerre több feladatot ellátó levéltáros nem lehet hatékony. Kutatómunkára – bár úgymond kéznél van az anyag – nem jut idő, s a levéltár az ilyen irányú ambíciókat nem is támogatja. Ebben is lényegesen különbözik az itthoni felfogás a magyarországi levéltári hagyományoktól, ahol a levéltárosnak heti kutatónapja vagy napjai vannak.
– Hogyan keltené fel az érdeklődését egy átlagembernek a levéltár iránt?
– Manapság azt hiszem az a leghatásosabb, ha a médiához fordul, legyen az írott vagy elektronikus. Ez jut el leghamarabb az emberekhez, ezeken a csatornákon keresztül lehet „megmozgatni”, megnyerni a közvéleményt. A szaklapok általában a szakmabeliekhez jutnak el, az átlagértelmiség többsége, sajnos, nincs olyan anyagi helyzetben, hogy a szakkiadványokat rendszeresen vásárolja. A média mellett az internetet is meg kell említenem, mert ez már hozzátartozik a mindennapjainkhoz, és a fiatalabb korosztály szinte csak a hírportálokon vagy más internetes oldalakon tájékozódik a napi eseményekről. Az év elején megpróbáltam létrehozni egy ingyenes tárhelyen egy erdélyi magyar levéltáros oldalt. Sajnos, hamar kiderült számomra, hogy az ilyen ingyenes felületek blogolásra vagy személyi honlapnak megfelelőek. Jelen pillanatban Nagy Mihállyal, a Román Országos Levéltár aligazgatójával keressük a megoldást egy nagyobb tárhely biztosítására. Ezen a portálon, terveink szerint a kutatók, de az egyszerű állampolgárok eligazodását szolgáló gyakorlati és közhasznú információk mellett egy népszerűsítő rovatot is indítanánk. A Magyar Országos Levéltárnak (M.O.L) honlapján olvasható „A hét dokumentuma” című sorozat, melynek keretén belül egy iratot és a hozzá kapcsolódó történeti adatokat mutatják be az olvasóknak, internetezőknek. Valami hasonlót gondoltunk mi is, de nem kizárólag a M.O.L. oldalán látott példa miatt, hanem mert ennek volt hagyománya ’89 előtt. Kiss András levéltáros például rendszeresen közölt a napi vagy heti sajtóban egy-egy levéltári irathoz kapcsolódó, vagy abból kiinduló rövid történeti áttekintőt. A népszerűsítést azért tartom igen fontosnak, mert egy levéltárról sokkal kevesebbet tudnak az emberek, mint mondjuk a könyvtárakról. Az érdeklődés is nagyobb a könyvtárak iránt, mert az közelebb áll az emberekhez. Könyv minden házban található, de régi irat igen ritkán bukkan elő a családi iratok közt.
– Mi az, amit a kolozsvári levéltárban feltétlenül meg kell tekinteni az odalátogatónak?
– A levéltár is olyan, mint egy múzeum vagy könyvtár. Az egyéntől függ, hogy mit tart érdekesebbnek, mire szán időt. Amikor egyetemi hallgatók csoportos látogatását vezetem, próbálok szakirányuknak megfelelően válogatni a számos érdekes irat közül. Irodalmároknak igyekszem irodalmunk jeles képviselőinek kézírását megmutatni: Arany János levelét, Kölcsey Ferenc vagy ifj. Heltai Gáspár bejegyzéseit, ami valahogy kézzelfoghatóvá teszi a tankönyvekből, olvasmányokból ismert „nagyokat”. Vagy megmutatom az ótordai anyakönyvben Petőfi Sándor nevét egy házasságkötés tanúi közt, példázva azt, hogy a levéltári kutatás során váratlan helyeken is előbukkanhatnak érdekes adatok. Művészettörténészeknek igyekszem címeresleveleket, díszesebb iratokat, tervrajzokat mutatni. De minden esetben hangsúlyozom: a levéltári kutatás messze nem ilyen látványos. Sokszor több folyóméternyi anyagot kell átfésülni ahhoz, hogy néhány érdekes adatot találjunk.
Sok minden lehet vonzó az átlagember számára is. Például, hogy az anyakönyvekből összeállíthatja a családfáját, vagy régi fotókat nézegethet, a kíváncsiabbak betekinthetnek mások levelezésébe. Az én kedvencem Kolozsvár város levéltárának első leltára, amelyet 1592-ben Diósy Gergely, a város akkori jegyzője állított össze.
– Melyik a legrégebbi, illetve legérdekesebb dokumentuma a kolozsvári levéltárnak?
– A volt Dermata igazgatósági vagy tisztviselő-palota ( manapság Clujana palota) néven ismert levéltári épületben eredetileg a 20. századi illetve a gazdasági fondok kerültek volna. Ez a terv csak részben valósult meg, sok kijelölt levéltári fond csupán töredékét szállították át. Arra nem vállalkoznék, hogy a legérdekesebb ott található iratot megnevezzem, mert ez egyrészt nagyon szubjektív dolog, másrészt pedig nem ismerem teljesen azokat az anyagokat. De meggyőződésem, hogy mindegyik tartalmaz érdekességeket. A Román Kommunista Párt anyagát külön megemlíteném, mert számos új adatot tárhat még fel a korszak kutatói számára. Jelenleg a legrégebbi eredeti irat az ideiglenesen, néhány évre ott elhelyezett Szatmár Vármegye levéltárában található, ha nem csal az emlékezetem, egy 1402-ben keltezett vagyonelosztási levél, vagy ahogy a szaknyelvben hívják, osztálylevél.
– Kikből áll ma össze a leveltár „közönsége”, akik igénybe veszik a levéltári dokumentumokat?
– A kutatóterem napi átlagforgalma 6-7 fő. Többségében történészek, történészhallgatók, kutatók, tanárok, egyetemi oktatók keresik fel. De egyre gyakoribbak a családfakutatók és az újságírók is. Ők azok, akik a kutatótermi szolgáltatásokat veszik igénybe. Ezenkívül van ügyfélszolgálat, ahova az állampolgárok a különböző ügyintézéseikhez szükséges kéréseiket teszik le. Itt a legkülönbözőbb végzettségű emberek fordulnak meg.
– Találkozásunkkor említette, hogy azon öt személy között volt, akiket országos viszonylatban alkalmaztak a levéltárban. Hol van a másik négy magyar alkalmazott? Tartják-e egymással a kapcsolatot?
– Mint említettem: összesen 5 magyar levéltáros dolgozik a Román Országos Levéltár megyei levéltáraiban. Szatmáron, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön és Kolozsváron van magyar levéltáros, illetve az idei év elejétől Nagy Mihály a Román Országos Levéltár aligazgatója. Kapcsolatban vagyunk egymással, ha nem is napi szinten, de követjük egymás tevékenységét. Sőt a 2009-ben Budapesten megjelent Levéltári Kézikönyv románra fordításán is együtt dolgozunk.
– Vannak-e titkosított iratok a kolozsvári levéltárban?
– Gondolom elsősorban arra irányul a kérdés, hogy vannak-e olyan fondok, amelyek nem hozzáférhetőek. Sajnos, sok fond nem kutatható, de nem elsősorban titkosítás miatt, hanem mert nincsenek rendezve, leltározva, így azok nem kerülhetnek be a kutatóterembe. Ezenkívül pedig vannak azok az irattípusok, amelyek később kutathatók, a személyi adatok védelme vagy más jogszabályi megkötések miatt, csak meghatározott idő után kerülhetnek nyilvánosságra. Ebbe a kategóriába tartoznak az anyakönyvek is, amelyek a keletkezéstől számított 100 év után kutathatók, tehát jelenleg 1910-ig. De ugyanez a szabály vonatkozik az orvosi papírokra is, amelyek személyes adatokat és diagnózist tartalmaznak, de szintén 100 év a nemzetbiztonsági iratok titkosítása is. 90 év a közjegyzői, bírósági és bűnügyi iratok kutathatósági korlátja. 50 év vonatkozik egyes külügyminisztériumi iratokra, magántőkével működő vállalatok bizonyos irataira. A magánéleti adatok pedig 40 évvel az egyén halála után kerülhetnek nyilvánosság elé, ha az iratokat letétbe helyező személy másképp nem rendelkezett.
A 2007-ben bekövetkezett főigazgatói váltás ezen a téren is szemléletváltást hozott. Ma, azt hiszem, központi szinten szándékos kutatáskorlátozásról nem beszélhetünk, még akkor sem, ha helyi szinten egyes vezetők olykor másképp értelmeznek dolgokat. A jelenlegi vezetés nagyon korrektül viszonyul a kutatáshoz. Azok az anyagok, amelyek a közelmúltban nem voltak kutathatók, vagy csak külön engedéllyel, ma bárki számára elérhetők. Szerencsére túl vagyunk azon a sötét, 90-es évek elején kezdődött levéltári korszakon, amikor a kutatást többszörösen gáncsolták. A kolozsvári levéltárból 1992-ben például, több száz folyóméternyi anyagot szállítottak előbb a Vâlcea-i levéltárba majd Gyulafehérvárra, melyek részben csak idén kerültek vissza. Az elszállított iratoknak csupán a töredékéről készült mikrofilm, így azok szinte 20 évre kikerültek a kutatásból. Sőt az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) vagy részben az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) iratanyagának esetében a rendezésnek a lehetőségét is elvették. Sajnos, Kolozsvár város levéltárának 1700-ig terjedő része is csak nemrég került vissza Gyulafehérvárról, és enyhén fogalmazva a költöztetés nem a javát szolgálta. Próbálunk támogatást szerezni a részleges állagmegóvásra, szervezetek segítségével, egyesületeken keresztül, és reménykedem abban, hogy valamilyen formában sikerül majd a kolozsvári magyarságot is beavatni. Hiszen a levéltár őrzi helyi történelmünk ismert vagy még feltáratlan eseményeit egyaránt, amiért felelősséget kell éreznünk. Szabadság (Kolozsvár)

2011. augusztus 31.

Pál-Antal Sándor: AZ ERDÉLYI MAGYAR TÖRTÉNETÍRÁS MA /Magyar Tudomány (Budapest), 2011. 8. sz./
Az erdélyi magyar történetírás, akárcsak általában az erdélyi magyar tudományosság, sajátos helyzetben van. Kettősség jellemzi. A kisebbségi viszonyok között is szerves része maradt az általános magyar történetírásnak, az összmagyar tudományosságnak, de részese a romániai tudományos életnek is. Ez a kettősség meghatározza feladatkörét és célkitűzéseit. Az erdélyi magyarság történetének kutatása és feltárása nemcsak az összmagyar, hanem a romániai történetírást is szolgáló tevékenység, amely összehangolt tevékenységet igényel.
Történetírásunk, múltunk kutatása, az 1989. decemberi fordulat után egy új, felfelé ívelő korszakát éli. Két évtizeddel ezelőtt a fél évszázadig tartó tiltó és elsorvasztó nacionál-kommunista politika béklyóitól megszabadult történetírásunk rendkívül komoly lemaradással kellett szembenézzen. A lemaradást súlyosbította az a tény is, hogy a kommunista korszakban kifejtett, amúgy is szegényes tevékenységet kénytelenek vagyunk átértékelni, részben újraírni.
Az igény, hogy a pártállam aktuálpolitikája és a marxista ideológia eszközévé silányított, meghamisított múltunk hitelét helyreállítsuk és történelmi ismereteinket gyarapítsuk, gyökereinket megismerjük, népakaratként nyilvánult meg az 1990-es évek elején. Ezt az igényt pedig csakis történelmi tárgyú írások elégíthették ki. A napisajtóban és különböző kiadványokban rendszeresen olvashattunk múltunkra vonatkozó írásokat. Mivel történetírásunk komoly szakemberhiánnyal küzdött, e tevékenység jelentős részét a történelemhez vonzódó műkedvelők, többnyire dilettánsok vállalták magukra. Következésképpen ekkor történelminek nyilvánított cikkek, tanulmányok sokasága látott napvilágot, ami csak züllesztette történetírásunk hitelét.
A szakemberhiány a rendszerváltást követően, a megváltozott körülmények között vált érezhetővé. 1989 előtt is léteztek nálunk olyan állami tudományos intézetek, amelyekben magyar szakemberek is dolgoztak. Gondolok itt a székelyföldi és a partiumi múzeumokra, az erdélyi dokumentációs könyvtárakra, a történettudományi kutatóintézetekre, valamint az egyetemi háttérintézetekre, amelyekben magyar anyanyelvű kutatók is tevékenykedtek, főként Kolozsváron, Bukarestben, Marosvásárhelyen. Számuk azonban messze az igények alatt maradt. Így legfontosabb teendőnek a szakemberhiány felszámolása, az utánpótlás képzése bizonyult. Az utóbbi két évtizedben e téren komoly eredmények születtek, és a hiány felszámolása napjainkban is tart. A fellendült szakember-képzés terén kifejtett erőfeszítések eredménye kézzelfogható. A fiatal szakemberek jelenléte történetírásunkban bizakodást kiváltó tény.
1989 után gyökeres változás állott be a történettudomány-művelés gyakorlása tekintetében. Megszűntek a tilalmak, lehetővé vált a belső és külső, mindenekelőtt a magyarországi szakintézményekkel és szakemberekkel való kapcsolatok kiépítése. Megváltozott a tudomány művelésére vonatkozó, korlátokkal körülvett szemlélet az erdélyi kutatóműhelyekben. Fokozatosan eltűntek a tabutémák, kutathatókká váltak az évtizedekig zárolt levéltári és könyvtári források.
Az állami költségvetésen fenntartott köztestületek közül főként a székelyföldi múzeumok és dokumentációs könyvtárak váltak a magyar történelemmel foglalkozó kutatás központjaivá. Sajnos ma a Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelmi tanszékei mögött gyakorlatilag nincs magyar háttérintézmény, a Sapientia pedig nem a történészek otthona. Az 1989 után megjelent alapítványok, egyesületek, szervezetek közül kevés a tudományos kutatást, a történetírást felkaroló közület. Kivétel a nagy hagyományokon alapuló és a történetírást ápoló Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME), amelynek fiókegyesületei a magyarság által tömbben lakott városokban –Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Gyergyószentmiklóson és Szilágysomlyón-Zilahon – fejtik ki tevékenységüket, valamint a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Alapítvány és az Areopolis Történelmi és Társadalmi Kutatócsoport, a sepsiszentgyörgyi Délkelet Intézet, a marosvásárhelyi Borsos Tamás Egyesület. Ide sorolhatjuk a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságot is, amely széleskörű népszerűsítő, tudományterjesztő tevékenységet folytat, de helytörténeti írásokat is közöl. Igazi tudományos műhelynek (leszámítva a múzeumok régészeti tevékenységét) csak az EME tekinthető, ahol a szakemberek kutatómunkát szervezett keretek között, főtevékenységként (vagyis fizetett alkalmazottakként) folytathatnak.
Ma már jelentős számú magyar történetírással foglalkozó szakemberrel rendelkezünk, a megvalósítások mégis elmaradnak képességeinktől. Ennek oka, hogy a tudományos munkát kifejteni szándékozóknak csak egy kis része került olyan helyzetbe, hogy a hivatalos munkahelyi tevékenységét összekapcsolhatta a kutatói munkával. A legtöbben szabadidőben művelik a szakmát. Amikor a tudományos műhelyekről szólunk, többnyire az egyéni kisműhelyekre vagyunk kénytelenek gondolni.
Történészeink területi szóródása nem egyenletes. Legtöbben Kolozsváron élnek és tevékenykednek, hiszen ott működik a történészkatedrákkal is rendelkező egyetem, valamint az EME. De ma már jelentős történetírói tevékenység folyik Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Szatmárnémetiben, Nagyváradon és Gyergyószentmiklóson is. Az a kép, amelyet nem egy alkalommal a kolozsváriak által készített ismertetők nyújtottak ezelőtt az erdélyi magyar történetírásról, ma már túlhaladott, mert nem csak Kolozsváron van eredményes tudományos élet.
Kutatóink területi szóródása kiterjedt, de nem országos, hanem történeti Erdély-centrikus. Kolozsváron élt, de időközben elhunyt Jakó Zsigmond, Imreh István és Csetri Elek akadémikus. Itt tevékenykednek jelenleg is Egyed Ákos, Benkő Samu és Kovács András akadémikusok, Kiss András és Sipos Gábor levéltárosok, Csucsulya István, Marton József, Pál Judit, Rüsz Fogarasi Enikő, és Vekov Károly egyetemi tanárok, Pap Ferenc régész, Kovács Kiss Gyöngy történész és több fiatal kutató (Hegyi Géza, Fejér Tamás, W. Kovács András és mások). Marosvásárhelyen dolgozik Pál-Antal Sándor akadémikus, Szabó Miklós, Simon Zsolt és Novák Csaba Zoltán tudományos kutatók, Tamási Zsolt egyháztörténész, Berekméri Róbert és László Márton levéltárosok, Sebestyén Mihály könyvtáros, Soós Zoltán, Bereczki Sándor, Györfi Zalán és László Keve régész, Székelyudvarhelyen Hermann Gusztáv Mihály, Zepeczaner Jenő és Róth András Lajos, Mihály János és Kolumbán Zsuzsanna történészek, valamint Sófalvi András régész-középkorász, Sepsiszentgyörgyön Tüdős S. Kinga tudományos kutató, Cserey Zoltán és Csáki Árpád történészek, Székely Zsolt régész, Bordi Zsigmond Loránd régész-középkorász, Csíkszeredában Szőcs János történész, Botár István és Darvas Loránt régész-középkorászok, Gyergyószentmiklóson Garda Dezső történész és Rokaly József tanár, Gyulafehérváron Bernád Rita levéltáros, Nagyváradon Fleisz János történész, Emődi András levéltáros, Dukrét Géza helytörténész, Szatmárnémetiben Tóth Péter muzeológus, a helytörténeti műveket is író Bura László nyelvész, Nagybányán Balogh Béla levéltáros, Zilahon Bajusz István régész, Nagykárolyban Németi János régész és mások.
Ugyanakkor sajnálattal vettük tudomásul, hogy Tüdős S. Kinga vidékre költözésével és Demény Lajos elhunytával Bukarestben megszűnt a magyar nyelvű történetírás. Hasonló helyzettel állunk szemben Aradon is, ahol Kovách Géza halála után nincs igényes magyar történelemkutatás.
Történészeink számát gyarapítják Magyarországon élő szerzők, akik rendszeresen foglakoznak Erdély történetével. Gondolok itt, a teljesség igénye nélkül, Szász Zoltánra, Benkő Elekre, Oborni Terézre, Bárdi Nándorra, Balaton Petrára és Stefano Bottonira Budapestről, Barta Jánosra, Takács Péterre és Jeney Anna-Máriára Debrecenből, Kordé Zoltánra Szegedről, Gebei Sándorra Egerből, Balogh Juditra Miskolcról és másokra.
Az erdélyi magyar értelmiség, köztük a történészek is, az 1990-es évek elején elsősorban az EME-től vártuk egy átgondolt, összehangolt hazai magyar tudománypolitika, stratégia kialakítását, de erre objektív okok miatt nem került sor. Ezt a rangos és nemes feladatot végül is felvállalta az erre hivatott legrangosabb tudományos intézményünk, a Magyar Tudományos Akadémia. A Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság létrehozása, a külső tagság és a köztestületi tagság kiterjesztése, a Domus Hungarica Scientiarium et Artium pályázati rendszer bevezetése, ösztöndíjak biztosítása jó feltételeket teremtettek tudományos életünk felemelkedéséhez és az összmagyar tudományosságba való beépüléséhez. Mindezt követte a Kolozsvári Akadémiai Bizottság felállítása, amely megvalósíthatja az erdélyi magyar tudománypolitika és -stratégia kidolgozását, irányt szabva a végzendő tudományos kutatásoknak.
A tudományművelés eredményessége nagymértékben a közzétett közleményeken keresztül mérhető le. Így van ez a történettudomány esetében is. Az utóbbi években megjelent írások alapján megállapítható, hogy jelentős előrehaladás észlelhető a magyarság történetéhez kapcsolódó, középkorra vonatkozó régészeti kutatások terén. E téren, a székelység Erdély délkeleti részén való végleges letelepedésének kérdését illetően, a vár- és templomásatások bizonyultak eredményesnek Marosvásárhelyen és környékén, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Csíkszereda környékén. De felzárkóztak mögéjük a Partiumban végzett régészeti kutatások is.
A középkor történetére vonatkozó kutatásainkat nagy veszteség érte Jakó Zsigmond és Demény Lajos elhunytával. De vannak tehetséges fiatal kutatóink – W. Kovács András, Simon Zsolt, Hegyi Géza és mások –, akik eredményesen folytathatják elődeik munkáját. Gondolok itt a székelyföldi múzeumokban tevékenykedő középkor-régészekre is, azokra, akik képzettségüknél és rátermettségüknél fogva a korszak szaktekintélyeivé válhatnak. Példa erre a székelyudvarhelyi–gyergyószentmiklósi régészek közös munkája, akik (Demjén Andrea és Sófalvi András) kétévi ásatás eredményét Máréfalva középkori temploma című írásukban összegezték.
Legtöbb kutatónk a koraújkorral és az újkorral foglalkozik. A legjelentősebb eredményeket az 1541–1848 közötti időt felölelő kutatások hozták. Történészeink (Egyed Ákos, Demény Lajos, Pál-Antal Sándor, Hermann Gusztáv Mihály, Garda Dezső és mások) összefoglaló munkái is erre az időszakra vonatkoznak.
Az 1848 utáni polgári korszak nem felkapott téma. Kevesen választották szakterületüknek. Erre az időszakra vonatkozóan egy pár köteten kívül csak résztanulmányok készültek. Az összefoglaló munkák közül csak Egyed Ákos gazdasági-társadalmi kérdésekkel, Pál Judit székelyföldi várostörténettel és Csucsulya István Mocsáry Lajossal foglalkozó munkáit említhetem.
Az 1918-at követő időszak bemutatása Trianon miatt 1990-ig elhallgatott téma volt. A kisebbségi sorba kerülés első időszaka, a két világháború közötti huszonkét év ma sem képezi komolyabb kutatás tárgyát, szinte kiesik az érdeklődés köréből. Erről az időszakról még köztörténeti összefoglalás sem készült. Bárdi Nándor budapesti kutatónak az 1918– 1920 évi impériumváltás Udvarhely megyei vetületével foglalkozó írásán, Benkő Samunak Koós Károlyról és Nagy Gézáról írt tanulmányai, Fleisz Jánosnak Nagyvárad a két világháború között című könyvén és egy-két kisebb lélegzetű cikken kívül, egyes falutörténetekben találunk helyi vonatkozású feltárásokat (például Pál-Antal Sándor Csíkmadaras falutörténetét ismertető munkájában).
Fiatal kutatóink kedvenc témája lett viszont a kommunista éra. Többen is komolyan foglalkoznak az 1945 utáni rendszerváltással, az új elit kialakulásával, a mezőgazdaság kollektivizálásával, a Magyar Autonóm Tartomány történetével. E téren elismerésre méltó eredményeket mutattak fel Nagy Mihály Kolozsvárról, Novák Csaba Zoltán és László Márton Marosvásárhelyről és Oláh Sándor Csíkszeredából.
A várostörténet Fleisz János (Nagyvárad történetére vonatkozó könyvei), Pál Judit (Városfejlődés a Székelyföldön), Pál-Antal Sándor (Marosvásárhely története I., valamint Székelyföld és városai), Garda Dezső (Gyergyószentmiklós története), az oktatástörténet Szabó Miklós és mások kutatási területe. Örömmel könyvelhetjük el, hogy már magyar vonatkozású erdélyi hadtörténeti munkák is olvashatók (Koszta István és Berekméri Árpád Róbert írásai révén).
Egyháztörténet terén kimagasló Marton József teológiai tanár tevékenysége, aki több írásában foglalkozik az egyetemes és az erdélyi római katolikus egyház történetével, Sipos Gábor pedig a református levéltári és egyháztörténeti kérdéseket boncolgatja.
A művészettörténeti kutatások eredményeinek, problematikájának számbavétele, úgy érzem, egy művészettörténész feladata, ezért jelen ismertetőben nem térek ki rá.
*
Az utóbbi évtizedben a történelmi tárgyú publikációk száma látványosan megnőtt, és a megjelent írások tudományos szintje érezhetően javult. Látványosan csökkent a dilettantizmus jeleit viselő írások száma, és nőtt a tudományos jellegűeké. És nemcsak tanulmánykötetek készültek, hanem önálló összefoglaló művek és forráskiadványok is. A történelmi tárgyú kiadványok zömét az EME, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó (Erdély emlékezete sorozat), valamint a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó (Múltunk könyvek című sorozat) és a Pallas Akadémia Kiadó jelentette meg. Számukat, kisebb mértékben, gyarapította több erdélyi vagy magyarországi kiadó is. A monografikus írások közül csak párat említek: Erdély 1848–1849 és A székelyek rövid története Egyed Ákostól, Náció és nemzet Hermann Gusztáv Mihálytól, Székely önkormányzat-történet Pál-Antal Sándortól, Városfejlődés a Székelyföldön Pál Judittól. A székelyek rövid története példaként szolgálhat a népszerűsítő, de tudományos igényű írásokkal foglalkozók számára. Azt csak sajnálni lehet, hogy még mindig nem látott napvilágot egy népszerűsítő jellegű erdélyi magyarságtörténet, illetve egy nagyobb lélegzetű Székelyföld-történet szintézis, hiszen rendelkezünk jó képességű, erre alkalmas szakemberekkel.
Az utóbbi időben látványos előrelépés történt a forráskiadások terén. Demény Lajos folytatta az 1983-ban újraindított, de 1985-ben leállított Székely Oklevéltár új sorozatát, amelyből 1994–2008 között megjelent hat kötet. Újra indult a Jakó Zsigmond által szerkesztett Erdélyi történelmi adatok, amelyben Kovács András Gyulafehérvár és Wolf Rudolf Torda város jegyzőkönyveit közölték. 2005-ben Pál-Antal Sándor is elindított egy székelyföldi vonatkozású forrássorozatot a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál, Székely székek a 18. században címmel. Ennek az ötödik kötete is kiadás előtt áll. A fentieken kívül megemlítjük az erdélyi diákok külföldi egyetemjárására vonatkozó, Szabó Miklós és munkatársai (Tonk Sándor, valamint Szögi László) által összeállított köteteket, a Pál-Antal Sándor által közzétett 1848–1849-re vonatkozó két kötetet, valamint a Marosvásárhely jogszabályai címűt. Ide sorolható a Tüdős Kinga nevéhez kötődő Erdélyi testamentumok eddig megjelent négy kötete, valamint a jelentős számú református és katolikus egyháztörténeti forráskötet. Gondolok itt elsősorban a vizitációs jegyzőkönyvekre, de egyéb egyháztörténeti forrásokra is. A Magyarországi boszorkányság forrásai című sorozat számára Balogh Béla, Kiss András és Pál-Antal Sándor levéltárosok végeztek eredményes munkát, több kötetnyi anyagot közölve abban.
Annak ellenére, hogy nem erdélyi, hanem debreceni kiadvány, a felsorolandó források közé tartozik a Takács Péter által 2001–2003 között, a Források Erdély történetéhez című sorozat keretében közölt, Székelyföldre vonatkozó 1820-as úrbéri összeírás parasztvallomásait tartalmazó ötkötetes munka is.
Már említettem, hogy 1990 után elburjánzott a tudományos igényeket nélkülöző köztörténeti, őstörténeti, helytörténeti „monográfia” és egy sor „népszerűsítő” írás. Visszaszorításuk nehéz feladatnak bizonyult. Ennek egyik akadálya, hogy kiadványaink jelentős része nem részesült kompetens szerkesztésben, nem estek át kiadásuk előtt szaklektoráláson. Nem írtak róluk kritikai recenziókat, amelyek befolyásolhatták volna a szerzői igényességet. De, amint azt évekkel ezelőtt Benkő Samu és Péntek János akadémikusok és mások több alkalommal is nehezményezték, hiányzik a kritikák közlését felvállaló fórum, és egy egészséges, kritikus történetírás-szemlélet. Viszonylag ritka a vita, az elfogulatlan, nem személyeskedő, kizárólag a tárgyra szorítkozó véleményütköztetés. Az Erdélyi Múzeum, amely többek közt recenziókat is közöl, egymaga nem képes ezt a feladatot ellátni. A múzeumi évkönyvek és az Areopolis sem tekintik ezt a kérdést feladatuknak, rendszeres megjelenésük pedig lehetővé tenné a recenziók közlésének felvállalását, nem az egyszerű ismertetésekét, hanem a kritikai recenziókét. Mindehhez társul a kiadók túlzott anyagias gondolkozása. A szaklektorálás, a kompetens szerkesztő alkalmazása ugyanis a kiadók számára pluszköltséget jelent, amihez hiányzik az anyagi (pénzügyi) fedezet, ami miatt így rendszerint lemondnak róla.
*
Ma már elérkeztünk arra a szintre, amelyen kiértékelhetjük az eddigi eredményeket, és körvonalazhatjuk a követendő utat, kitölteni azokat az űröket, amelyeket minden kutató érzékel, amikor egy-egy kérdés feldolgozásához fog. Az is feladat, hogy nagyobb rendet teremtsünk a forráskiadások terén. Hiszen a kiadásra kerülő forrásszövegek átírását általánosan elfogadott elvek alapján kell végezni és szerkeszteni, hogy lehetőleg hibamentes kötetek kerüljenek a kutatók asztalára. Ezért szükséges a különböző korszakokkal és kérdéskörökkel foglalkozó forrásközlők munkájának összehangolása. Az egyéni műhelyek tevékenységének a támogatása is megoldatlan kérdés. Össze kell állítani, illetve befejezni és nyilvánossá tenni az eddig megjelent források katalógusát, és pontosítani a forrás-előkészítésekhez kapcsolódó kérdések körét.
Áttekintve a fennebb elhangzottakat, ismertetőnket így összegezhetjük:
Mint sajátosság, történetírásunk magán viseli az erdélyi magyarság sorsát befolyásoló tényezők hatását. Ahogyan az erdélyi magyarság a magyar nemzet részét képezi, ugyanúgy az erdélyi magyar történetírás is a magyar történetírás szerves része. Művelése az erdélyi történetírók számára, Trianon előtt, zökkenőmentes volt. A több mint kilencvenéves kisebbségi múlt körülményei között megváltoztak az erdélyi magyar történetírás prioritásai. Mivel történetírásunk a nacionál-kommunista időszakban az elsorvasztó politika tárgyává vált, az a tudományág nagymérvű lemaradásához vezetett. Az 1989-es változások fordulatot jelentettek az erdélyi magyarság történetére vonatkozó kutatások terén is. A megújulás felszínre hozta történetírásunk megoldásra váró feladatait, egy egészséges történelemszemlélet megteremtését, a rendkívül meggyérült szakember-utánpótlás kérdését, az intézményes keretek kiépítését, a kutatások megszervezését, a hirtelen fellángolt múltismeretigény körülményei között elburjánzott amatőrizmus megfékezésének kérdését és egyebeket. A tudatosan művelt erdélyi magyar történetírás az utóbbi években, viszonylag rövid idő alatt jelentős lépéseket tett a felzárkózás érdekében. Az eredmények azt jelzik, hogy a feladatok megoldása jó ütemben, jó irányba halad. Talán nem túlzás, ha papírra vetem: most már eljutottunk arra a szintre, amikor történetírásunk bekapcsolódhat a szélesebb perspektívát nyitó egyetemes történetírás művelésébe, és az összmagyar történettudomány szerves részeként beépülhet az egyetemes tudományosságba.
Elhangzott 2010. november 19-én Kolozsváron az Erdélyi Múzeum Egyesület A Magyar Tudomány Napja Erdélyben című konferenciáján.

-

2011. szeptember 13.


A második honfoglalás, avagy Szervátiusz Jenő Hét vezér szobra
2011. augusztus 16-án – a II. Kolozsvári Magyar Napok keretében – újabb műalkotással gyarapodott a Szent Mihály Plébánia udvari traktusában helyet kapott Szervátiusz Múzeum. Amint arról a híradások is beszámoltak, Szervátiusz Jenő mészkőből készült szobrát a Gaál György elnök képviselte Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság adományozta, és az Egyházközség nevében Ft. Kovács Sándor főesperes-plébános vette át. A kompozíciót a Művész monográfusa, Banner Zoltán művészettörténész mutatta be. Két kérdés tisztázatlan maradt, pontosan mikor és hova készülhetett eredetileg a szobor?
A kérdések megoldás-kísérletéhez térben és időben sétáljunk el az 1941-től 1945-ig újra a honfoglaló magyarok vezére nevét viselő Árpád, mai nevén a rossz emlékű Traian utcába. A 27. szám alatt a második bécsi döntés időszakáig egy be nem fejezett középiskola építőtelepe csúfította az utcát. Az oromzatos-oszloprendes tagozásaival a kései olasz reneszánsz hangulatát megidézni kívánt, félbe maradt épület befejezése a magyar Honvédelmi Minisztérium építési osztályának lett a feladata. A háromszintes épület áttervezésének 1941 márciusában látott neki Ormay János mérnök-főhadnagy, építészmérnök. Az utca felőli, eredetileg Cour d’Honneur (díszudvar) elrendezésnek, az U betűt formáló alaprajznak csak az egyik szára valósult meg, a felhúzott falak is vakolatlanok maradtak. A kolozsvári IX. Honvéd Hadtestparancsnokságnak otthont adó, részben átalakított épület a hun és ősmagyar eszmeiség művészileg megtervezett visszaálmodása lett, melyet a bejáratok díszei is visszatükröztek: a bácstoroki mészkőből faragott kopjapillérekkel és tojástagos ívkövekkel szegélyezett félköríves falnyílások, s abban dús faragású tölgyfa szárnyak. A főbejárat két oldalán „Hun” (Hunor) és „Magyar” (Magor) kopjapillérekkel szegélyezett, dunaharaszti mészkőbe vésett, több mint három méteres alakjai magasodtak. A homlokzat sárga homokkövét a Kolozs megyei Alsótök (Tiocu de Jos) helységben fejtették. A napfényt a modern Teschauer rendszerű (egyesített szárnyú) ablakok árasztották a helyiségekbe. A kődíszeket, a fa applikációkat, az épület külső részét ékítő falképeket, sgrafitókat a vakítóan fehér nemes vakolat hatásosan kiemelte.
Az iparművészeti munkák is hasonlóan látványosak voltak: a főbejáratot kopjamintás kovácsoltvas rácsos kapu jelezte, a mennyezetekről ötlángú kovácsoltvas csillárok függtek, a szobákból faragott tölgyfaajtók nyíltak, az emeletekre tölgyfa burkolatú lépcsőkarok vezettek. A lépcsőkorlátok, a deszkamellvédek, a kopjacölöpök, a faburkolatok és a padlózat mind-mind fényezett tölgyfából készült. Az előcsarnok és a díszlépcső ólombetétes üvegablakain címerek, várképek, fejedelmi arcképek és az ősmagyar legendárium jelenetei pompáztak. A székely háziipart a rackagyapjú alapanyagú háziszőttes szőnyegek és terítők képviselték.
A 10 hónap alatt megvalósított, Kolozsvár városrendezési tervének keretébe tagozott épületet 1942. január 18-án Bárdossy László miniszterelnök és báró Bánffy Dániel földművelésügyi miniszter jelenlétében adták át rendeltetésének.
A díszítő munkálatokba a korszak elismert művészeit is bevonták. Az iparművészetben is jeleskedő Haranghy Jenő(1894–1951) festőművész nevéhez kötődtek az elpusztult homlokzati és lépcsőházi falfestmények, sgrafitók, valamint az üvegablakok képei.
Az üvegfestmények Palka József díszüveg festő kivitelezései voltak. Hat freskó a Corvin koszorúval akkor frissen kitüntetett csíkszeredai születésű Szopos Sándor (1881–1954) festőművész alkotásai közé tartozik.
Az épület külső és belső szobrainak elkészítésére nem pályázatot írhattak ki, hihetőbb, hogy meghívásos alapon kérték fel a közreműködő művészeket és szakembereket. Ennek alátámasztásául Rátz Mihálynak, a kolozsvári római katolikus egyházközség képviselőtestületi tagjának, az építkezés ellenőrének egyik levelére hivatkozom. Kolozsvárt, 1941. november 4-én keltezett levelével Köpeczi Sebestyén József heraldikust, címerszakértőt és festőművészt kereste fel, arra kérve, hogy „szíveskedjék soraim vétele után Ormay mérnök-főhadnagy urat felkeresni, hogy a heraldikus feladat megoldásáról és megbízásáról tárgyaljanak”.
Szervátiusz Jenő Hét vezér szobrát az építmény központi részében, a kapualjban szándékozhatott elhelyeztetni, de a korabeli fényképek tanúsága szerint az épületbe lépőket az ötszínű kopja és karikó mintás terrazzó padló szélén Árpád vezér mellalakja fogadta. Úgy alakult, hogy az épület külső részén (lásd Hunor és Magor) és belső terében elhelyezett kőszobrokat a Bihar megyei Gálospetriben (Galoşpetreu) – Érmihályfalvától 10 kilométernyire – született Borsodi Bindász Dezső (1903–1979) formázhatta meg. Bár egyidős volt Szervátiusz Jenővel, többet bizonyíthatta rátermettségét. Korábban készült köztéri szobrai tették ismertté nevét: az alsózsolcai első világháborús és az ónodi hősi emlékmű, a miskolci Szent István szobor, valamint Csengey Gusztáv evangélikus teológus, költő és Lévay József költő, Borsod megyei alispán mellszobra. A Honvédelmi Minisztérium igényt tartott Szervátiusz Jenő közreműködésére is. Az életelemét jelentő fa művészi megmunkálására kérték fel, alkotásaival a hadtestparancsnok fogadó- és dolgozószobáit díszítették, berendezései adták meg a hely szellemét kiemelő méltó külsőségeket. Az általa fába álmodott figurális bútorok a székely népi és katonai élet tárgysorozatából merítették témáikat. A népies ihletésű lócák és székek mellett komoly iparművészeti remekek várták a parancsnokot és vendégeit: a Marosvásárhelyen oly sok épületet tervező Thoroczkay Wigand Ede (1870–1945) műépítész bútorainak stílusára emlékeztető, figurális faragásban végződő karosszékek. Az épületben székelő Dálnoki Miklós Béla (1890–1948) hadtestparancsnok mindennap elhaladt az előtt a történelmi tablófestmény előtt, mely Horthy Miklós kormányzót ábrázolta, amint a Főtér északi során az 1940. szeptember 11-én Kolozsvárra bevonult magyar katonák díszelgését fogadta. Dolgozószobájában a Szervátiusz Jenő megálmodta, a székely népéletből vett jelenetekkel és alakokkal díszített, diófából faragott hatalmas dolgozóasztal várta, melynek lapját négy bajuszos, székely harisnyás favágó meggörnyedt szobra tartotta. Egyedi vésőkezelését, formáinak ritmikáját, a székely lelkületet fafaragásban kifejezett beleérző képességét nem lehetett összetéveszteni a tiszti íróasztalok díszítésére szolgáló kis alakú, székely népi tárgyú faszobrok sorozatával, melyet Romulus Ladea szobrászművész egyik tanítványa, a szászrégeni születésű Csorvássy István (1912–1986) szobrász, fafaragó művész készített.
A témához kapcsolódik még egy érdekes adalék. A „kurta magyar világból”, 1941-ből származik Szervátiusz Jenőnek egy másik, ugyancsak a magyar honvédséghez kapcsolható, feledésbe merült munkája, a 21-es honvéd Bajtársi Szövetség emlékkelyhe. A kehely érdekessége, hogy a magyar heraldika legkiválóbb, korábban már említett mestere, Köpeczi Sebestyén József tervezte, melyet Szervátiusz Jenő a maga szakmájában ugyancsak művésznek tekinthető alkotótársával, Péterffy Lajos kolozsvári ékszerésszel formázott meg.
A magyar királyi kolozsvári IX. Honvéd Hadtestparancsnokság egykori épületének „magyaros” díszítőelemeire csak a korabeli fényképek, képeslapok emlékeztetnek. Az épület második világháború utáni sorsában bizonyára a magyar katonasághoz fűződő előélete is szerepet játszhatott abban, hogy az eredeti, román elképzeléseknek megfelelően nem oktatási célt szolgált. 1948-tól egészen az 1989-es romániai politikai átrendeződésig a hírhedt Securitate helyi központja volt. Az épület nyomasztó emlékét enyhítse az a tudat, hogy abban egykoron Szervátiusz Jenőnek és művésztársainak alkotásai próbálták feledtetni a világháború szörnyűségeit, a katonai drill merevségeit úgy, hogy a székely művészet derűre késztető játékosságát lopták a komor falak közé.
Szervátiusz Jenő Hét vezér szobra sokáig lappangott, a múlt rendszerben Kiss Jenő költő, egykori erdélyi helikonista kertjében, majd a Heltai Alapítványnak otthont nyújtó épület udvarában. Dési Károly és Venczel Attila szobrászoknak volt mit restaurálnia, főleg pótolnia, a szobor alakjai, a honfoglaló vezérek nem háborús sérüléseket szenvedtek, a károkat nem repeszgránátok, vagy eltévedt lövedékek okozták, a képzőművészet iránt fogékony vendégek célba dobással fejezték ki kritikájukat a nekik nem tetsző rész eltávolításának reményében. A szoborrongálások is a 20. századi erdélyi művészettörténet megíratlan fejezetei közé tartoznak.
A kolozsvári IX. Honvéd Hadtestparancsnokság Szervátiusz Jenő faragta egykori berendezési tárgyai – főként a dolgozóasztal – kapcsán egy nagyon izgalmas kérdés merül fel. Mi lehetett a sorsuk? A bútorzat nem pusztult el, Kiss András nyugalmazott főlevéltáros visszaemlékezése szerint 1946-ban a Bolyai Tudományegyetem kapta meg. Utána kellene járnia – valakinek –, hogy a korabeli bútorok a Babeş-Bolyai Tudományegyetem használatában vannak-e még, vagy esetleg leselejtezték őket. S ha tűzre vetésükkel nem emelték néhány fokkal az akkori időszak minden évszakban hűvös levegőjét, akkor kinek a szalonjában vagy dolgozószobájában lappanghatnak? Eredetüket illetően mostani gazdájuk valószínűleg teljes tájékozatlanságban él. Megeshet, hogy egy kis utánajárással, egy kis elengedhetetlen szerencsével, újabb tétellel bővülhetne Szervátiusz Jenő munkáinak szakirodalma, és egy kis égi pártfogással, újabb műalkotással gyarapodhatna a Szervátiusz Múzeum.
SAS PÉTER. Szabadság (Kolozsvár)

2011. szeptember 27.

A Szórvány Alapítvány kettős könyv- és folyóirat-bemutatója
A Panteon sorozattal bevonultak a magyarság történetébe
A Kós Károly Közösségi Központban szép számú érdeklődő jelenlétében mutatták be pénteken a Bánsági Magyar Panteon második, háromnyelvű (magyar, román, angol) kötetét és Delesega Gyula Temesvári kalauz című népszerű munkájának harmadik kiadását. 
A kettős könyvbemutatót kettős folyóirat-bemutató követte: megjelent a Régi(j)óvilág 2011-es Liszt Ferenc-emlékszáma és a Civil tükör című száma.
„A Szórvány Alapítvány, ha soha semmit nem tett volna, csak annyit, hogy megjelentette a Bánsági Magyar Panteon sorozatot, már akkor is bekerült volna a magyarság történetébe – mondta a Panteon második kötetét méltató Albert Ferenc professzor - mekkora munka, mekkora felelősség kötetenként kiválasztani 50 bánsági magyar személyiséget, alkotót a gondolkodás magas régióitól a gazdaság, a hit, a tudomány, a művészet, a közírás, a sport valamennyi területéig.” A Panteon második kötete a Bánsághoz, illetve a Temesvárhoz kötődő olyan személyiségeket idéz meg mint Kós Károly, az építész-polihisztor, a Kiáltó szó! szerzője, Ambrózy Lajos, a “mézes” báró, Sailer Antal, aki annak idején 50 000 koronát adományozott a Gyermekkórház megalapítására, Bonnáz Sándor, a templomépítő csanádi püspök, aki a józsefvárosi Notre Dame épületegyüttesét is felépítette vagy Németh József segédpüspök, akinek nevéhez szintén az egyházmegye több templomának a felépítése fűződik. A második Panteon kötet szerzői közül az időközben elhunyt Toró Tibor professzorról, az MTA külső tagjáról néma felállással emlékeztek meg a jelenlevők, a többieknek –Balázs István, Bodó Mária, Delesega Gyula, Dudás József, Ferencz András, Higyed István, Kiss András, Miklósik Ilona, Pongrácz Mária, Sipos Enikő, Szekernyés Irén és János, Vicze Károly – Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke köszönte meg az együttműködést. A kötet grafikai kivitelezése ezúttal is Benedek Levente munkája.
Delesega Gyula műegytemi tanár Temesvári kalauz című, harmadik kiadást megért munkáját Miklósik Ilona muzeológus méltatta, arra bíztatva a szerzőt, hogy a kalauzt aktuális fotókkal és szövegrészletekkel kiegészítve készítsen elő egy újabb román, illetve magyar nyelvű kiadást.
A Régi(j)óvilág című regionális honismereti szemle két idei, Bodó Barna szerkesztette számát Szekernyés János helytörténész mutatta be, a Liszt-emlékszám kapcsán részletesen felidézve a magát magyarnak deklaráló világhírű zeneszerző-zongoraművész bánsági körútjának és koncertsorozatának részleteit. A Civil tükör című szám a bánsági magyar egyesületek 1848 előtt beindult, majd 1867 után, illetve a két világháború között újból felpezsdült szerveződéséről számol be, elérkezve a ma működő magyar civilszervezetek bemutatásáig. 
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

2011. november 5.

Múltidéző – Adalékok széki gróf Teleki Ernő (1902–1980) életéhez
2011. október 4-én a Minerva Művelődési Egyesület székházának előadótermében bemutatták a széki gróf Teleki Ernő emlékére készített Démonok tánca című dokumentumfilmet. Az erről szóló beszámolót jegyző Ferencz Zsolt hangsúlyozta, hogy „az utókor nagyon keveset tud gróf Teleki Ernőről, különösen fontos, hogy életművét szélesebb körben megismerjék”. Idézte továbbá az est házigazdájának, Tibori Szabó Zoltánnak véleményét, aki szerint „ennek érdekében tette meg az első, ám kétségtelenül jelentős lépést az a csapat, amely Ludvig Daniella vezetésével Teleki személyének és munkásságának bemutatására vállalkozott”. A témával foglalkozni akarók figyelmét felhívom arra, hogy egy évtizede, a Művelődés 2001. évi 12. számában igyekeztem ráirányítani a figyelmet gróf Teleki Ernő személyiségére. A téma időszerűsége miatt talán nem szerénytelenség, ha eddigi kutatásaim fontosabb eredményeit megosztom minden érdeklődővel, különös tekintettel egyes történelmi adatok meg nem haladott újszerűségére.
Az 1697. április 20-án birodalmi grófi rangra emelt széki Telekiek története több évszázada összeforrt Erdély históriájával, politikai és művelődési eseményeivel. A Beszterce-Naszód megyei Paszmoson háborítatlanul és csodálatos környezetben élhetett a Telekiek katolikus ága. A családi kastély Besztercétől délre, Nagysajó mellett, egy eléggé eldugott völgyben épült. A birtokot Teleki Mihály (1671–1720) Kővárvidék főkapitánya, Kolozs vármegye főispánja szerezte meg. A paszmosi ősi ház külső megjelenésében is meseszerű volt, Kővári László megfogalmazásában: „szeszélyes tornyokkal épült ódon kastély”. A kertet és az ebédlőt szentek barokk fogadalmi szobrai ékesítették, melyeket 1796-ban Teleki Mihály (†1793) kamarás és felesége, makfalvi Dósa Ágnes (1762–1806) faragtatott. Az ebédlő falát egy ovális keretű Esterházy-kőcímer díszítette, amit Teleki Ernő a kolozsvári házból vitetett oda és falaztatott be. A paszmosi kastély bejárati kapuja felett elhelyezett kettős – Teleki–Haller – „beszélő címer” az egykori erődített kúriát újjáépítő házaspár, Teleki Pál (1719–1773) Fogarasföld főkapitánya, Doboka vármegye főispánja és hallerkői gróf Haller Borbára (1719–1770) emlékét őrizte. Halotti epitáfiumaik jelzik, hogy elmúlásuk után sem váltak meg egymástól, a kolozsvári piarista templom kriptájában egymás mellett nyugszanak. Az udvarház legfontosabb történelmi emléke a mögötte álló mocsári tölgy, melynek koráról a törzsére erősített fémtáblán olvasható „Anno 1406” felirat tanúskodik. A 605 esztendős, 25 m magas és 7,10 m kerületű ősfa méltó emléke az őt gondozó három évszázados főúri családnak.
Ernő ősei között tudhatta Teleki Ferencet (1785–1831), akit a családi krónika „Költő”-ként emlegetett. Bizonyára nem véletlenül maradt fenn a „Békesség Embere” jelzője sem, amit Herepei Károly használt búcsúztatásakor. A sokoldalú császári és királyi kamarás előd a híres, Göttingában végzett matematikus volt, akit a Magyar Tudományos Akadémia halálának évében tiszteleti tagjául választott. Nevéhez fűződik a kézi szögmérő feltalálása, melyet a bécsi Voigtländer cég gyártott és forgalmazott. Ő kivételesen nem Paszmoson, a nevezetes családi birtokon, hanem Besztercén született. Ennek oka az volt, hogy várandós édesanyját a Horea-féle felkelés idején a megerősített szász városba menekítette férje, Teleki Mihály.
Ernő édesapja, Teleki Ferenc (1870–1925) országgyűlési képviselő a paszmosi családi uradalomban született. Negyedszázaddal később, a millennium évében – 1896. január 9-én – vette feleségül losonczi báró Bánffy Annát. Felesége korai, 1907. október 7-én, 30 éves korában bekövetkezett halála miatt rövid, csupán évtizednyi házasságukból így is öt gyermek született. Három kisleány: Erzsébet (1896–1981), a rövid életű Margit (1898–1906), valamint Cecília (1901–1981) és egy fiú ikerpár: Andor és Ernő. A fiúk születésekor már az egész család Kolozsvárt élt, az Egyetem utca 8. szám alatti fényűzően berendezett Esterházy-házban lakott ugyanis Bánffy Anna édesanyja, lévén a galántai Esterházyak famíliájába tartozott. Az épület nevezetessége, hogy ott 1748-ban rátóti Gyulaffy László árvaházat alapított, melyet 1840-ben megvásárolt gróf Esterházy János Nepomuk (1824–1898), akkor került családja birtokába.
Teleki Ernő ikertestvérével, Andorral együtt Kolozsvárt, 1902. szeptember 11-én született. Az ikrek édesanyja ötéves korukban meghalt, azután nagymamájuk, galántai gróf Esterházy Cecília (1857–1946), losonczi báró Bánffy Ernőnek (1850–1916), az Erdélyi Magyar Gazdasági Szövetség elnökének, az Erdélyi Református Egyház és a Kolozsvári Református Kollégium főgondnokának felesége nevelte őket. A família, amelybe születtek, és a név, amit viseltek, már kicsi korukban kiemelte a fiúkat az átlagos gyermekkorból. Amikor az elalvás előtti mese helyett családjuk történetét hallgatták, tulajdonképpen Erdély históriájával ismerkedtek. A Teleki-gyermekek ezüst kamarási kulcsokkal játszóttak, s megtanulták, hogy a különböző századokban a ruházat mely részén kellett viselni azokat. Egyfajta családi ereklyének számított altorjai gróf Apor István kincstartó 1689-ből származó ezüstkanala. A pecsétnyomó használatának gyakorlásánál sem kellett veszekedniük, 23 kipróbált darabbal próbálkozhattak. A vallásos érzületet volt hivatva felszítani a Krisztus keresztszilánkját őrző ereklyetartó, és az egykori cseszneki Esterházy-erődítmény várkápolnájából megmaradt ezüst misekönyvtábla, melynek domborművein Alexandriai Szent Katalin és Szent Borbála attribútumai tükröződtek.
A magántanuló ikerpár az elemi iskolát 1912-ben, a Váradi Albert igazgatta római katolikus Főelemi Fiúiskolában fejezte be. Középiskolai tanulmányaikat az Erdélyi Római Katolikus Státus kegyesrendiek vezetése alatt álló főgimnáziumában folytatták, ahol 1920-ban érettségiztek. Osztályfőnökük a nagy tudású, széles látókörű piarista szerzetes, Patay József volt.
Az érettnek nyilvánított ikertestvérek sorsa különféleképpen alakult. Andor a budapesti Kereskedelmi Akadémián szerzett diplomát. Kolozsvárra visszatérve a bankszakmában helyezkedett el. 1927-től külföldön, a nemzetközi kereskedelem világában tevékenykedett. Először Konstantinápolyban bukkant fel, mint egy ipari vállalat alapítója. Később a budapesti Külkereskedelmi Hivatal Rt. athéni megbízottja, majd párizsi, hágai és brüsszeli kirendeltségének vezetője. 1937-ben a párizsi Nemzetközi Kiállítás helyettes kormánybiztosa, 1940-ig a budapesti Weisz Manfréd Művek (a későbbi Csepel Művek) igazgatója, a második bécsi döntés után a Külkereskedelmi Hivatal elnöke. Elismertségéről annyit, hogy egyéb kitüntetések mellett megkapta a francia becsületrend tiszti keresztjét és a belga koronarend lovagkeresztjét. A második világégés után az emigrációt választotta. A messzi távolban is nagy szeretettel őrizte nagyapja és édesapja házassági gyűrűit, melybe feleségeik neveinek kezdőbetűi és házasságkötésük évszáma volt begravírozva: Cs[erényi] A[nna] 1867 és B[ánffy] A[nna] 1896. A nemzetközi hírnevet szerzett külkereskedelmi szakember és máltai lovag 1978. január 22-én, a távoli Buenos Airesben hunyt el.
Ernő édesapja betegeskedése miatt az érettségi után csak két év múlva folytathatta tanulmányait. A budapesti Közgazdasági Egyetem hallgatója lett, 1926-ban visszatért szülőföldjére. Az egyetemen szerzett ismereteinek korán hasznát vette, édesapja halála után tizedik, egyúttal utolsó családi tulajdonosként átvette a paszmosi birtok kezelését és irányítását.
1933-tól a magyar királyi Külkereskedelmi Hivatal bukaresti kirendeltségének megbízottja. Ehhez a külügyminisztériumnak is hozzá kellett járulnia, az engedélyt román állampolgársága miatt kapta meg. A magyar–román gazdasági kapcsolatok fejlesztésén, előmozdításán fáradozott. Három év múlva a korábbi előny hátrányára változott, román állampolgársága miatt mondatták le feladatköréről. Egy éven keresztül állás nélkül volt, majd 1937 novemberétől 1944-ig a Magyar Általános Hitelbank (MÁH) szerződéses alkalmazottja lett.
A II. Károly király által létrehozott Nemzeti Újjászületés Front keretében felállított magyar alosztályt, a Magyar Népközösséget gróf Bánffy Miklós vezette. Elnökletével három fő szakosztály jött létre: a Jósika János vezette közművelődési, a Kós Károly irányította társadalmi és a Szász Pál felügyelte gazdasági. Alosztályának vezetését a szakmai elismertségnek örvendő Teleki Ernő látta el.
A második bécsi döntést követően – hevenyészett feljegyzései szerint – a két ország közötti magas szintű politikai üzenetváltásba is belesodródott. A bukaresti tapasztalatok alapján egyes román politikusok úgy gondolták, hogy bízhatnak benne. Közvetítésre alkalmas személyét alátámaszthatta, hogy rokona volt gróf Teleki Pál miniszterelnöknek. 1940. szeptember 3-án keresték meg Iuliu Maniu üzenetének közvetítésével, amit a tudományos kutatások eddig nem támasztották alá. Ionel Pop – aki Teleki Ernő sajátos jellemzése szerint Maniu pártelnöknek, a Nemzeti Parasztpárt első zászlós urának bizalmi emberei közé tartozott – javaslatában nem kevesebb szerepelt, mint Dél-Erdély önként való átadása.
A kapcsolatfelvételt elősegítette, hogy a Magyar Általános Hitelbankhoz kötődő Telekihez kollegiális viszony fűzte, Pop volt a MÁH romániai vállalatainak elnöke. Erdély egészének átengedését a javaslattevő román politikai erők két feltételhez köthették, erre utalnak Teleki Ernő jegyzetfüzetében a ceruzával odavetett mondatok: az egyik az autonómia – melyről regénybeillő módon a bukaresti királyi palota kerítésénél folytatott tárgyalásokat, – a másik a német megszállás biztosítása, míg a magyar hadsereg bevonul Észak-Erdélybe. Utóbbi kérés a magyarság feltételezett bosszújára hivatkozva fogalmazódott meg. Minderről Teleki Pál az akkori romániai nagykövet, Bárdossy László rejtjelezett táviratából értesült. A javaslatokat visszautasította, elfogadhatatlannak minősítette, attól tartott, hogy a feltételekhez kötött lépés az akkori felfokozott közhangulatban a kormány elsöprésével és talán forradalommal is járna. A nemleges választ Teleki Andor adta át a Szovátán tartózkodó Ionel Popnak.
A magyar csapatok kolozsvári bevonulását követően Teleki Pál miniszterelnök – folytatódnak Teleki Ernő bejegyzései – az Esterházy-házban tárgyalást folytatott. Ezen Észak-Erdély politikai képviseletét és a visszaperlési jog kérdését beszélték meg. A képviselők névsorát össze is állíthatták, mert a jelenlevők – László Dezső és Albrecht Dezső – parlamenti honatyák lettek. Kállay Miklós miniszterelnöksége idején Teleki Ernőt a Felsőház tagjává kooptálták, aki határozattan tiltakozott az ellen, hogy ez rendiségi alapon történjen meg. Ajánlói az alkotmányt segítségül híva azt a megoldást választották, hogy a kormányzónak joga van rendkívüli érdemekért a megfelelő személyeket kinevezni. Rajta kívül még ketten kerültek ilyen módon a parlamentbe: Baranyai Lipót, a Magyar Nemzeti Bank elnöke és a Felsőház „Benjáminja”, Széchenyi Károly. Teleki Ernő képviselősége kérészéletűnek bizonyult, két hónap után lemondott mandátumáról. Ebben talán része lehetett Bárdossy László miniszterelnök korábban megfogalmazott véleményének, mely szerint az Észak-Erdélyből a parlamentbe behívott, kooptált képviselőket tömörítő Erdélyi Párt „kezelhetetlen”.
Magyarország sorsa és Erdély jövője szempontjából rendkívül kritikus időszakban – a Lakatos-kormány idejében – Teleki Ernő felkérést kapott, hogy vállalja el a romániai követ posztját. Bizonyára ismerhették egyik állásfoglalását: „Bukarest Pest számára a saját embereik alkalmatlansága folytán mindig torz tükörben állott.” A külügynek szüksége lehetett jól informált, mindkét fél részéről elfogadható, a román politikai és gazdasági körökben járatos diplomatára. Teleki Ernő a későn jött felkérésnek nem tudott eleget tenni. Ha Teleki Pál idejében történt volna, ketten bizonyára többet elérhettek volna a magyar–román kapcsolatok javítása érdekében.
A politikai élettől való többszöri visszavonulását fontos szakmai feladat feledtette: az Erdélyrészi Gazdasági Tanács második embere, ügyvezető alelnöke lett. A kolozsvári Kereskedelmi és Iparkamara Kossuth Lajos utcai székházának II. emeletén működő Tanács feladata a kelet-magyarországi, az észak-erdélyi területek és az „anyaország” gazdasági életének minél eredményesebb összehangolása volt. Azon intézmények közé tartozott, melyet nem magyarországi „ejtőernyősök”, hanem helybeli, hozzáértő szakemberek irányítottak. Jelentőségét hangsúlyozta, hogy uzoni gróf Béldi Kálmán zsibói földbirtokos elnökletével a magyar kormány tanácsadó és véleményező szerveként működött. A Tanács tagjai közé tartozott még losonci gróf Bánffy Miklós (akivel a Magyar Népközösségben együtt dolgozott), Korparich Ede (az észak-erdélyi Hangya-szövetkezet marosvásárhelyi elnök-igazgatója), Rátz Mihály építőmester (a kolozsvári Iparos Egylet elnöke) és széki gróf Teleki Béla (az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke).
A hívő, keresztény embert azzal tisztelte meg egyháza, hogy az Egyházmegyei Tanács (régebbi nevén Erdélyi Római Katolikus Státus) tagjává választotta. A Tanács hatásköre az erdélyi egyházmegye területén lévő római katolikus középiskolák, gazdasági iskolák és a velük kapcsolatos bentlakások fenntartására, az egyházmegyei alapok tulajdonát képező bérházak, mező- és erdőgazdasági ingatlanok kezelésére terjedt ki. A világi tanácsosok között ismerős nevekre bukkanhatunk: György Lajos (a Líceum-könyvtár igazgatója) és gróf Béldi Kálmán.
Az 1945 után bekövetkezett nagy történelmi és politikai változások után osztály- és sorstársai általánosan jellemző életét élte. 1949. május 1-ig állás nélkül tengődött. Akkor lehetőséget kapott, hogy képességének és tudásának megfelelően megtalálhassa az őt megillető méltó helyét, és beilleszkedhessen a szocialista Románia új társadalmi rendjébe. A 7. számú Átképzési Központban (Centrul de recalificare No. 7.) fél év alatt elsajátíthatta az asztalos mesterséget. Első munkahelye egy nagy építkezési vállalat (Intreprindere Construcţia şi Instalaţii) volt, ahol villanyszerelő beosztásban dolgozott. Ezt követően 1952 és 1954 között raktárnok volt a Mezőség legnagyobb községében Mocson, egy Cariera nevű üzemnél. Mind feljebb emelkedett, következő munkahelyén, a község tanácsházának egészségügyi osztályán (Sfat Popular Raion Mociu Secţia Sanitară) könyvelőként már tisztviselői beosztásba emelkedett.
1954-ben egy hirtelen fordulattal a „romániai burzsoázia” élő-halottjait gyűjtő temetőbe, a Duna-Deltában fekvő Măcinbe, a Brăilától keletre fekvő faluba internálták. Először ott készültek a filmben a démonok táncaként emlegetett torzképrajzai. Érzékeny lelkülete így tükröztette az őt körülvevő abszurd világot és irracionálissá torzult szereplőit, a nagyon is létező, nemcsak képzeletében élő, az emberi alapvetést, a humánumot megtagadó, a sztálini nemzeti szocializmus módszereit másoló országot, az akkori román Abszurdisztánt. Hazatérhetett, túl értékes volt ahhoz, hogy elpusztítsák.
1955-től alkalmat kapott egyháza közelében és a műemlék-restaurálás területén működni. Két éven keresztül a Szent Mihály-templom felújítási munkálatainál anyagraktárosként nyert beosztást. Ezt követően a Farkas utcai református templom és a lutheránus püspökség épületének helyreállításánál volt technikusi beosztásban. Később mintázó szobrászként ismét a főtéri templom megújításánál jutott munkalehetőséghez.
A megváltozott világban 1960. május 15-én kapott először műveltségének, érdeklődési körének és habitusának egyaránt megfelelő feladatot. A Római Katolikus Egyházművészeti Bizottság tagja lett, mely Kolozsváron, a Szent Mihály plébánián működött. Ha megismerkedünk a bizottság összetételével, megérthetjük lelkesedését és ügybuzgalmát. Elnök: Márton Áron püspök, alelnök: Baráth Béla kanonok-plébános, tagok: Bágyuj Lajos építőmester, Rátz Mihály műszaki tanácsos, Kelemen Lajos nyug. levéltári főigazgató, Köpeczi Sebestyén József nyug. egyetemi könyvtárnok, heraldikus, Bíró Vencel nyug. egyetemi tanár, az 1948-ban államilag feloszlatott piarista rend exprovinciálisa és Vámszer Géza középiskolai tanár. Az egyház érdeme, hogy a rossz anyagi viszonyok és társadalmi megbecsültség nélkül tengődő neves szakembereket bevonták. Ideig-óráig egyfajta védőhálót vontak köréjük, s talán némi anyagi segítség is adódott. A legfontosabb mégis az a tudat lehetett számukra, hogy ismereteikkel, tudásukkal még mindig tudnak és engedik őket szolgálni közösségük javára.
Miért vonzódott a gazdasági és pénzügyi szakember a műemlékekhez, a régi tárgyakhoz? Mindez visszanyúlik a messzi gyermekkorba. A szülői ház és a paszmosi kastély berendezése egyaránt a múltat idézte. Emlékezzünk Bíró József művészettörténész egyik örökbecsű megállapítására, mely szerint Erdélyben „a kastély már maga a történelem”. A családi arcképcsarnok festményei és az ősökhöz kapcsolódó régi tárgyak szinte mindegyike Erdély történetének hol dicső, hol szomorú évszázadáról regélt. A kiterjedt rokonságban egyöntetű tisztelet övezte az ellenségei által „Kopasz”-nak gúnyolt Teleki Mihály kancellárt. Még azt is számon tartották, melyik családtag őriz róla készült képet, metszetet vagy egyéb ábrázolást. Akkor még volt hol keresni azokat: Teleki Artúrnál (Dudu bácsinál) Tancson, Teleki László Gyulánál Kövérhosszúfalun, Teleki Károlynál (Pufinál) Sáromberkén és Teleki Pálnál Budapesten, József téri házában. Ma csak a családi emlékezés tanúskodhat a képek egykori létezéséről.
Kelemen Lajos Benczúr Gyulánénak írt leveléből (Kolozsvár, 1922. szeptember 4.) tudhatunk a Telekiek hatvan darabot számláló családi képgyűjteményéről. A nagymama, gróf Esterházy Cecília őrizetében álltak – helyesebben mondva függtek – a piarista templom előtti Mária-szobrot állító göncruszkai gróf Kornis Antal és második felesége, királyhalmi Petki Anna élethű festményei is. A gróf Bethlen Györgyné Majális utcai lakásán 1926. november 17–21. között megrendezett régi műtárgyak kiállításán nem a történelmi arcképcsarnok képei szerepeltek. Kelemen Lajosnak a Művészeti Szalonban megjelent tudósításából ismeretes, hogy a családi gyűjteményből hat, egymásba járó Kornis-címeres poharat, és egy altwien, bástyamotívumos kávétartót tettek közszemlére.
A kiterjedt főrangú rokonságra a 18–19. századi családi miniatúra-gyűjtemény hívta fel a figyelmet. Ennek egyik ragyogó rézrámás darabja gróf Mikó Imrét, az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapítóját ábrázolta. Ugyancsak az elődökre emlékeztetett a fehér falon félelmetesnek tűnő Kornis-buzogány, és az Apafi korabeli nyeregtakarón elhelyezett kardgyűjtemény. A már említett 1926-os régi műtárgykiállítás beszámolójából köztudomásúak az értékes és féltve őrzött történelmi emlékek. Az egyik kard pengéjén viselte a korát jelölő aranyos évszámot: 1549. A másik, rubinokkal ékesített 16. századi pallosról azt tartotta a hagyomány, hogy a lefejezett Bánffy Dénesnek volt kedves fegyvere. (Honnan sejthette volna szegény, hogy éppen egy ilyen szeretett fegyverfajta vet véget földi pályafutásának.)
Teleki Ernő öregkorában sokat betegeskedett, de az óramű pontosságával beosztott baráti látogatások mindig felvidították. Kedvelt időtöltése volt, amikor a „kolozsvári lexikon”, az évszázadot megélt Bocsánczy László, a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank volt igazgatója és Nemes István ügyvéd segédletével képzeletben rendre vizitálták a kincses város jól ismert családjait. Szűk baráti köréhez főleg arisztokraták (Apor Márta, Bethlen Béla, Lendvay Gaszton, Nemes Sarolta, Teleki Mihály, Wesselényi Mária), írók (Bajor Andor, Bretter György, Gáll Ernő, Mikó Imre) és művészek (Cseh Gusztáv, Erdős Tibor, Fülöp Antal Andor, Gergely István, Miklóssy Gábor, Nagy Imre, Vetró Artúr, Tassi Demian) tartoztak. Szívesen segített az erdélyi múltat kutató történészeknek, művészettörténészeknek. Járt nála Jakó Zsigmond, Benkő Samu és felesége Nagy Margit, Kiss András, Marica Guy Viorica, Debreczeni László. A leggyakrabban talán Markó Bélával, kedves borbélyával találkozott. 1974-ben rendkívüli öröm érte, szülővárosukban találkozhatott az oly messzi távolba – Buenos Airesbe – emigrált ikertestvérével, Andorral.
A „Tempora mutantur et nos mutamur in illis” (Megváltoznak az idők, és mi is megváltozunk bennük) általánosan igaz megállapítása átvitt értelemben rá nem vonatkozott. Soha nem feledkezett meg származása társadalmi kötelezettségeiről, és ennek mindenkori tudatában élte le életét.
Szülővárosában hunyt el 1980. november 27-én, életének 79. évében. Néhány nap múlva, a decemberi hónap első napjának délutánján helyezték örök nyugalomra a Házsongárdi temetőben. A gyászjelentőn már nem merült szürkeségbe a neve. A fekete gyászkeretes partecédula méltóságteljesen jelentette, hogy egy széki Teleki halt meg. Úr volt, kolozsvári és erdélyi magyar. Őrizzük emlékét az őt megillető kegyelettel.
SAS PÉTER 
Szabadság (Kolozsvár)

2011. november 21.

Gazdamozgalmi napló a végekről
A Kós Károly Közösségi Központban múlt pénteken tartották meg Kiss Károly: A Temes megyei magyar gazdamozgalom kronológiája 1990 és 2010 között című kötetének bemutatóját. 
„Rendhagyó ez a kötet. Nem tűri a szokásos műfaji besorolást. Krónika? Jórészt, és még sok egyéb. Beszámoló, számvetés: napló, társadalmi-politikai állásfoglalás. Rövid és hosszabb távra szóló gazdaság és falufejlesztési elképzelések, pályázati javaslatok, kérvények és elszámolások. Szaktanfolyamok programjai és záróvizsgák. Vetőmag, baktérium műtrágyák beszerzése, forgalmazása a térségben. Gazdaköri megbeszélések, újak alakítása, törvényes bejegyzése. Tanulmányi utazás, kirándulások, tapasztalatcserék itthon és külföldön. Csupán szemelvények egy szervezet szerteágazó tevékenységéről, a teljesség bármilyen szerény igénye nélkül.” – írja a vaskos kötet bevezetőjében dr. Albert Ferenc ny. egyetemi tanár, aki ezúttal is elvállalta a könyv bemutatását a szép számú érdeklődőnek, a Kiss Károly alapította bánsági magyar gazdakörök képviselőinek és az Orosházáról érkezett magyarországi vendégeknek. „Ez a kötet olyan sokrétű, mint maga a 15 éves tevékenység, amelynek első tükröződésére vállalkozik a szerző, Kiss Károly agrármérnök.” – mondta dr. Albert Ferenc professzor.
Kiss Károly megköszönte Albert Ferenc professzornak a kötet méltatását és Kiss András tudományos kutatónak a szerkesztői munkát, majd beszámolt a különleges könyv születésének körülményeiről. „Ez a könyv önökről szól, akik itt vannak a teremben, a bánsági magyar gazdákról – mondta Kiss Károly –, én csak papírra vetettem az elmúlt 15-20 év gazdakörök alapításával, működtetésével, a gazdatanfolyamokkal, külföldi tanulmányutakkal kapcsolatos események krónikáját, időrendi sorrendben. Jegyzőkönyvek, az Erdélyi Gazdában, a Heti Új Szóban és a Nyugati Jelenben megjelent újságcikkek, a különböző rendezvényeinken készült fotók vannak ebben a könyvben, kordokumentumok, amelyeknek gyűjteményét ajándéknak szántam a gazdamozgalomnak!” Az elsőkötetes szerző következő könyveinek terveit is ismertette a hallgatósággal: könyvet ír a nagybodófalvi gazdakör történetéről, a legöregebb bánsági magyar gazdától kapott információk alapján és az erdélyi „hungarikumokról”.
Elismerő szavakkal beszélt Kiss Károly áldozatos gazdamozgalmi munkájáról Kocsik József, az Arad Megyei Magyar Gazdák Egyesületének elnöke és Csősz János, a Bánsági Magyar Gazdák és Vállalkozók Egyesületének elnöke. 
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

2011. december 10.

Sas Péter-könyv a Pallas Akadémia 550. kiadványa
A kolozsvári Magyar Főkonzulátus új nagytermében mutatták be kedd délután Sas Péter budapesti művelődéstörténész könyvét, amelyben Köpeczi Sebestyén József (1878–1964) heraldikus életét és munkásságát mutatja be. A könyv egyúttal a Pallas Akadémia Könyvkiadó 550. kiadványa.
Szilágyi Mátyás kolozsvári magyar főkonzul bevezetőjében azt hangsúlyozta: egykor abban a teremben működött a Gy. Szabó Galéria is, és a konzulátus meg kívánja őrizni ezt a funkciót. Ezért havonta egy-egy kolozsvári magyar iskola tanulóinak képzőművészeti alkotásait állítják ki. Jelenleg a Hallássérültek Kolozsvári 2-es Számú Iskolája tanulóinak munkái tekinthetők meg a teremben.
– Erdély és Magyarország kultúrtörténete számára fontos Köpeczi Sebestyén József életműve, amely két kötetben látott most napvilágot. Sas Péter szerző hat évig tartó aprólékos kutatómunkájának eredményeképpen most elénk tárul ez a gazdag életmű. Köpeczi az Osztrák–Magyar Monarchia legjelentősebb heraldikusa volt. Regényes életútja tudatos művészi tevékenységgel társult. Márton Áron majdani katolikus püspökkel együtt szolgált az első világháborúban a Székely Hadosztályban, majd együtt raboskodtak a brassói fellegvár börtönében. Egyébként Márton Áron püspöki címerét is Köpeczi tervezte. I. Ferdinánd román király felkérte Nagy-Románia címerének megtervezésére, amely 1921–1947 között volt érvényben. A két világháború között Köpeczi részt vett Erdély emblematikus műemlékeinek restaurálásában is. Színes egyéniségét híven tükrözi ez a két kötet, amely egyúttal magyar identitásunkat, egységes kultúránkat megfogalmazó karácsonyi ajándék is – összegzett a konzul.
Tőzsér József, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó igazgatója megemlítette a kiadó által idén bemutatott, illetve hamarosan piacra kerülő köteteket. Sarány István főszerkesztő-helyettes elmondta, Sas Péter eme könyvével múltunk feltárását és közkinccsé tételét valósította meg, mintegy Mikulás-napi ajándékként.
Sas Péter felelevenítette Jakó Zsigmond történész buzdítását.
– 1998-ban első – a Szent Mihály-templomról megjelent – kiadványom kapcsán Jakó Zsigmond az Erdélyi okmánytár című munkája első kötetével viszonozta a szakmai jellegű kapcsolatfelvételt. Szándékaim és elképzeléseim megvallása után a következő dedikációval adott lehetőséget a cselekvésre: „Sas Péternek, aki segíteni akar nekünk az erdélyi múlt feltárásában, sok sikert kívánva. Kolozsvárott, 1998. márc. 12-én, Jakó Zsigmond.” Talán ez mindenféle magyarázkodás helyett elég argumentum lehet munkám miértjére és hogyanjára – vélte Sas Péter.
A könyv szerzője ezt követően vázolta Köpeczi Sebestyén József életútját: eredetileg festőművész szeretett volna lenni, Franciaországban és Olaszországban képezte magát, majd a XX. század eleji Kolozsvárra visszatérve megismerkedik a belvárosi református egyházközségben szolgáló Herepei-lelkészcsalád tagjaival, Kelemen Lajossal.
– Nem tudjuk pontosan, mekkora Köpeczi munkássága, hiszen halála után több doboznyi kézirat maradt ránk. Ezek egy része szétszóródott, másik része, amely az Erdélyi Múzeum-Egyesület kézirattárában maradt, a szervezet betiltása után az Akadémiai Levéltárba került, onnan pedig az állami levéltárba. Kiss András nyugalmazott kolozsvári főlevéltáros segítségével olvashattam el ezt az anyagot, és ez képezi a most megjelent kötetek 70-80 százalékát – tette hozzá a szerző. Sas Péter arra is figyelmeztette hallgatóságát, hogy az első világháborúban szerzett sérülése következtében Köpeczi fél szemére megvakult, így a csodálatos szépségű címereket már ilyen állapotban készítette. Sas Péter nem tartja kizártnak, hogy ezután is jelentkezhetnek személyek, akik a birtokukban levő dokumentumok, tárgyi bizonyítékok közkinccsé tételével újabb, bővített könyv kiadását teszik lehetővé.
N.-H. D.
Sas Péter: A heraldikus - Köpeczi Sebestyén József élete és munkássága /Pallas Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2011./
Szabadság (Kolozsvár)

2012. január 19.

A magyar heraldikus, aki megalkotta Románia címerét
Köpeczi Sebestyén József neve alighanem ismeretlen a nagyközönség számára. Kevesen tudják, hogy az egyik legnagyobb erdélyi címerfestő, képzőművész, család- és művelődéstörténész nevéhez fűződik Románia első világháború utáni címerének megalkotása is. Sas Péter budapesti művelődéstörténész kétkötetes könyvében a heraldikus Köpeczi Sebestyén József életét és életművét átfogó alkotását szerda este mutatták be Marosvásárhelyen, a Bernády Házban.
A csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában megjelent Sas Péter A heraldikus. Köpeczi Sebestyén József élete és munkássága című kétkötetes alkotását mutatták be a szerző jelenlétében szerda este a Bernády Házban. Az esemény „fogadott házigazdája” dr. Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul volt, a kiadványt Nagy Miklós Kund művészeti író méltatta. „A jó könyvnek még inkább kell a cégér, szűk a vásárlóréteg, ezért nagy hírverésre van szükség ahhoz, hogy minél több emberhez eljuthasson” – fejtette ki a főkonzul.
A Köpeczi Sebestyén József életét és munkásságát bemutató alkotás mélyen erdélyi, ugyanakkor az összmagyarság könyve is, amely mélyen a múltba gyökerezik, ám a mába is beleágyazódik – méltatta a kétkötetes vaskos alkotást Nagy Miklós Kund, aki azt is hozzátette: azon sem csodálkozna, ha a mostanában meghirdetett Szép Magyar Könyv Versenyen e két kötet is megjelenne. „Az alkotással Köpeczi Sebestyén József heraldikus, családtörténész, képzőművész, művelődéstörténész előtt tiszteleg a szerző, aki egy jól felvértezett kutató, író, ezért kellő kitartással és az értékek iránti hűséggel alkotta meg a könyveket” – mondta a tudományos igényességgel, ám olvasmányosan megalkotott, illusztrált kötetekről. 
Legendás személyiség
Az erdélyi heraldikus, Köpeczi Sebestyén József 1878. november 12-én a Beszterce-Naszód megyei Széken született, ifjúkorát Besztercén töltötte, majd 1902-ig festészetet tanult a budapesti Országos Mintarajziskolában. Tanulmányait Bécsben, Münchenben a festészeti főiskolán és Párizsban tökéletesítette. Hazatérése után élt Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön, Brassóban és Budapesten. A monarchia összeomlása idején hadnagyként teljesített szolgálatot a Székely Hadosztályban. Hadifogolyként a brassói fellegvárban együtt raboskodott Márton Áron főhadnaggyal, lelkésszel, ahol sikerült a kivégzést elkerülnie. Az anekdota szerint azért, mert olyan magas volt, hogy nem sikerült felakasztaniuk.
Kiszabadulása után előneve miatt Köpecre száműzték, ahol korábban soha nem járt. Itt élt egyszerű gazdálkodóként húsz éven át. „Legendás személyiségéhez sok anekdota, karikatúra fűződik. Sok felesége volt, jó kedélyű, színes egyéniség volt, bohém életéről, személyiségéről filmet lehetne forgatni” – részletezte Nagy Miklós Kund. 
A bohém heraldikus
Sas Péter budapesti művelődéstörténészt, kutatót már ismerheti a marosvásárhelyi közönség, ugyanis két éve Kós Károly képeskönyv című könyvének bemutatóját is Marosvásárhelyen, a Kultúrpalota Tükörtermében tartották. Az anyaországi történész időt és fáradtságot nem kímélő munka során kutatta fel az erdélyi heraldikus életművét, akiről úgy tartja: nem volt igazi tudós ember, hanem olyan bohém, aki szerette a bort, az asszonynépet és a jó társaságot, ám a munkáját komolyan vette, a címereken keresztül pedig festőművész lehetett. „Erdélyi kutatásaim origója Kelemen Lajos, marosvásárhelyi születésű levéltáros, történész, aki Gidófalvy István királyi közjegyző családjának házitanítója volt. Legjobb barátja pedig a tőle teljesen különböző habitusú Köpeczi Sebestyén József” – mondta Sas Péter. 
Románia királyi címerének megalkotója
A Székely Hadosztályban szolgált címerfestő fél szemére megvakult, majd több mint két évtizedig a Kovászna megyei Köpecre száműzték, ahol gazdálkodásból tartotta el kétgyermekes családját. Ezért akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy I. Ferdinánd román király az eke szarvától hívta Bukarestbe, Románia államcímerének megtervezésére. A feladatot heraldikailag kifogástalanul teljesítette, Erdély is méltóképpen van rajta ábrázolva. Jutalomképpen 1922. július 6-án egy villásreggeli keretében a sinaiai palotában maga a király részesítette a legfelsőbb elismerésben: Királyi Koronarend Kitüntetést kapott – mesélte a szerző. Az ország mai, 1992-ben elfogadott címerének alapjául is a Köpeczi Sebestyén József által tervezett címer szolgált. 
A gyűjtés volt a legnehezebb
A heraldikus 1942-ben családjával Kolozsvárra költözött. Kelemen Lajos, levéltári főigazgató és jó barátja ajánlására az Egyetemi Könyvtár tisztviselőjeként alkalmazták. „Itt születtek a csodálatos alkotásai, ma is a címertan alapvető munkái ezek” – mondta Sas Péter, aki azt is bevallotta: kutatómunkája során a gyűjtés bizonyult a legnehezebb feladatnak. „A heraldikus kolozsvári felesége nem volt tisztában férje hagyatékának jelentőségével, ezért rengeteg okmány, műalkotás elkallódott” – részletezte a szerző. Köpeczi Sebestyén József számos anyagát beadta a Kolozsvári Állami Levéltárba, 1961-ben próbálta visszaszerezni azokat, ám hiába. A heraldikus levelezéseinek kutatása során jött rá Sas Péter erre, és végül a nyugalmazott kolozsvári levéltáros Kiss András segítségével jutott hozzá az anyagokhoz, amelyek munkája kétharmadát teszik ki. Az első kötet a címerfestő életét, a második pedig a megjelentetett és kéziratban maradt munkáit – rajzait, családok, városok, múzeumok és a székelység címerfestményeit – tartalmazza.
A nemesi családból származó Köpeczi Sebestyén József neve – mint általában a heraldikusoké – a szűk szakmai és családi körön kívül nem túl ismert. Sas Péter hiánypótló, „fehér foltokat kitöltő” kutatómunkájának gyümölcse pontosan ezért bír óriási jelentőséggel. A szerző arra kéri az erdélyieket, hogy amennyiben valakinek a birtokában Köpeczi Sebestyén József által festett címer van, értesítse a Pallas-Akadémia Könyvkiadót, hogy lefényképezhessék, hogy majd a kötet egy bővített kiadásába bekerülhessen.
Hajnal Csilla
Székelyhon.ro

2012. február 12.

A tékozló fiú hazatért
Nagy érdeklődés közepette mutatták be a nagyváradi Ady Líceum dísztermében az egykori nagyváradi orvos, dr. Kiss András memoárkötetét.
A könyvbemutatók megszokott rendjével ellentétben a szombat délutáni könyvbemutató a dedikálással kezdődött. Hosszú sorokban várták az érdeklődők, hogy dr. Kiss András dedikálja nekik Egy váradi orvos visszaemlékezései című könyvének első kötetét, mely az idén jelent meg a Könyvmester.ro és a Z-Press Kiadó gondozásában. A kötetet Szilágyi Aladár közíró méltatta. Azzal a megállapítással kezdte fejtegetését, hogy az orvosok szeretnek írni, és ez alól a kitétel alól Kiss András sem kivétel, aki nem csak szeret, de tud is írni. Ennek bizonyítéka a könyvben olvasható számos igen érzékletes, irodalmi erényeket felcsillantó portré, leírás, jellemzés. A kötetből kirajzolódik Kiss András gyermek- és ifjúkora, és a kommunista rendszerben már-már megszokottnak számító viszontagságok (egy évre kicsapják az orvosi egyetemről, mert apjáról „kiderítik”, hogy kizsákmányoló volt). Megtudtuk a méltatótól azt is, hogy Kiss András az államvizsga után Vaskohsziklásra kerül. A visszaemlékezések 1971-ig, a szerző Nagyváradra kerüléséig követik az eseményeket, az azt követő időszak feldolgozása a készülő második kötetben vár feldolgozásra. Egyetlen bíráló megjegyzése volt csupán Szilágyi Aladárnak a könyv kapcsán, érzése szerint ugyan is túl sok név került be a könyvbe, és a névsorolvasások némileg visszavettek a kötet olvasmányosságából, „de a szerzőnek olyan nagy szíve van, hogy nem akart senkit kihagyni a kötetből, aki kedves az ő lelkének” – fogalmazott Szilágyi Aladár.
Ezt követően Kiss András szólt a mintegy száz megjelenthez, megköszönve a rendkívül nagy érdeklődést, majd a könyv megszületésének indítékairól beszélt röviden. Elmondta, hogy családjának, barátainak szánja ezt a könyvet, és elárulta, hogy már készül a második kötet is, amely 1989-ig követi majd az eseményeket. „Úgy érzem, én vagyok a tékozló fiú, aki elment innen, de akit szeretettel visszafogadtak” – zárta szavait Kiss András.
Pap István
erdon.ro

2012. március 17.

A kisebbség kisebbségijeként szolgálatnak tekintem munkám”
Sas Péter irodalomtörténésszel a művelődés és a kultúra „földjéről” beszélgettünk
„Nem tudnék nem foglalkozni az erdélyi művelődéstörténettel, mely mindig tartogat meglepetéseket, s ha valaki elég kitartóan udvarol, elnyerheti kegyeit” – vallja Sas Péter budapesti művelődés- és irodalomtörténész. A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja keretében működő Irodalomtudományi Intézet kutatójának fő érdeklődési köre, szakterülete Erdély művelődéstörténetének feltárása. Az elmúlt években szinte sorozatban jelentek meg tudományos munkái az adott témakörben. Honnan ered Erdély iránti vonzalma, hogyan lehet ilyen ütemben dolgozni, miként látja a kutatási lehetőséget – faggattuk a vele készített beszélgetés során.
– Magyarországi születésűként honnan ered Erdély művelődéstörténete iránti érdeklődése? Mivel magyarázható ez a vonzalom?
– Erre két magyarázat lehetséges. Az egyik: a kolozsvári Óvár egyik házának emléktábláján olvasható, hogy abban élt és alkotott Kőváry László, a 19. század jeles történésze. Egyik híres mondása szerint „Erdély egy gazdag, de ismeretlen múzeum”. Véres és tusakodásokkal terhes történelmének ismerete ellenére mindig a művelődés és a kultúra földjének tekintettem, ahol a beáramló európai értékek erdélyi színezetet kaptak, az erdélyi elme szüleményei pedig bebizonyították, hogy a világ értékítéletében egy ország megítélése során nem mindig a terület nagysága és a lakosság lélekszáma a meghatározó. Ösztönösen az Erdélyben született formák, színek, gondolatok, ízek között érzem otthon magam, szinte hihetetlen, de ezzel az érzésvilággal születtem. Nem tudnék nem foglalkozni az erdélyi művelődéstörténettel, mely mindig tartogat meglepetéseket, s ha valaki elég kitartóan udvarol, elnyerheti kegyeit. Az nem lehet véletlen, hogy három évszázad alatt csak nekem jutott eszembe, hogy a piarista templom egyik ereklyetartójában megkeressem az oda rejtett igazoló okiratot, amely szerint a benne foglalt ereklye a rendalapító szövettel felfogott vércseppje. Azóta a megillető tisztelet veszi körül. Korábban nem olvashattunk arról, hogy a ferences templomban reneszánsz, virágos mennyezetmaradvány van, vagy a Szent Mihály-templom orgonakarzatán milyen kormeghatározó bekarcolás–nyomok vannak. Vagy, hogy a századfordulón a szerző megjelölése nélkül megjelent novella–füzérecske Bánffy/Kisbán Miklós zsengéit tartalmazza. Ezekkel és egyéb felfedezéseimmel nem kérkedni akarok, sőt, rámutatni arra, hogy a nagy dolgok mellett milyen fontosak a részletek, amelyek csak úgy mutatják meg magukat, ha valaki megfelelő alázattal közelít feléjük. Én – a kisebbség kisebbségijeként – szolgálatnak tekintem a munkámat, melynek az a fedezete, hogy semmilyen címem és rangom nincsen, a tudományos kutató másnak semmitmondó titulusa tökéletesen kielégít. A másik indoklás: egyik nagyanyám révén a nemes Háromszék egyik településéből erednek ama bizonyos meghatározó gyökerek, amelyekre egy Brassóban készült családi címer emlékeztet. Az egyik magyarázat nem zárja ki a másikat.
– Az utóbbi időszakban gyakran előfordult, hogy egy év alatt több kötetet is letett az asztalra. Hogyan lehet ennyi idő alatt több könyvet is írni?
– A hangya testtömegének meghatározhatatlan többszörösét képes összegyűjteni a rendelkezésére álló egy esztendő alatt. Az én testtömegemhez arányosítva végképp nem elegendő az évi egy kötet. Már több kombináció született, például, hogy esetleg valamilyen segítő csapatom van, akik összegyűjtik az adatokat, és megírják a könyveket. Erre csak azt válaszolhatom, amit a helyi Karitásznál szociális munkára jelentkezett csilingelő tájszólásban megszólalt székely leányka, hogy van egy csoportja, amely körülbelül belőle áll. Így vagyok ezzel a dologgal én is. Egy korábbi időszakban szocializálódtam, amikor nem külön pályázati pénzből, ösztöndíjból vagy egyéb juttatásból, hanem a rendelkezésre álló havi fizetésből kellett megoldani egy-egy tudományos kutatás költségeit is. Aki foglalkozott valamilyen téma kutatásával, feldolgozásával, tudja, hogy egy hosszabb munkafolyamatról van szó. Egy-egy kötetben sok-sok esztendő munkája rejlik, s arra nincs garancia, hogy az elkészült kézirat hamarosan könyvvé formálódhat. Ezen a területen is a pénz diktál, egyetlen kiadó sem kockáztat saját zsebből, főleg, ha üres. A kiadáshoz pályázati forrás, vagy egy mecénás, utolsó reményként lottónyeremény szükségeltetik. Ezért összegyűlhetnek a kéziratok, amelyek a szerencsés véletlen összjátéka folytán egyszerre formálódhatnak át egyik kedvencem, a Gloria nyomdagépe segítségével könyvekké. Tíz kéziratom fekszik évek óta más-más kiadónál, melyre eddig nem jutott támogatás. Az egyik Gyalui Farkas, az Egyetemi Könyvtár igazgatójának emlékirata. Most azért izguljak, nehogy egyszerre kapjanak támogatást, és ugyanazon évben megjelenjenek? Az más kérdés, ha évfordulós jellegű kiadványról van szó, ott kötelez a határidő, s a szerző nem várhatja meg, amíg az 50. évfordulóból 100. lesz. Szabad világunk szótárából mintha hiányozna a „kell” kifejezés. A kolozsmonostori apátság megalapításának 950. évfordulójáról, vagy a Marianum felszentelésének 100. jubileumáról meg kellett emlékezni. Ezekkel a könyvekkel is meg kellett haladnom a szokványosnak és elfogadhatónak tekintett évi könyvkiadási mértéket. Nem állt rendelkezésre másnak egy kiérlelt kézirata sem, pedig egy évforduló elkövetkezésének kiszámítása nem egy túlságosan bonyolult matematikai művelet.
– Ilyen alkotási ütem esetleg nem megy a minőség rovására? Ön hogyan látja ezt?
– Ez is egy komoly és profi kérdezőre valló tudakozódás, amelyet külön köszönök. Szakmám, foglalkozásom és hivatásom szerint tudományos kutató vagyok a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Irodalomtudományi Intézeténél. Most egy igazán fontos irodalomtörténeti jellegű feladatom van, a két világháború közötti erdélyi irodalmi viták bemutatásának kötetté formálása. Munkaköri leírásom szerint az erdélyi művelődéstörténet kutatása és feldolgozása a fő feladatom. A hivatalos jellegű megfogalmazás szerint irodalom- és művelődéstörténész vagyok. Ez azért lehetséges, mert soha nem hagytam magam beskatulyázni, és soha nem hagytam magam letéríteni arról az útról, amin végig szeretnék menni. Olyan is volt korábban, hogy az erdélyi kutatásaim támogatásának hiányában inkább elmentem szellemi szabadfoglalkozásúnak, mint a biztos kenyér reményében mással foglalkozzam. Akkor csak abból éltem családommal együtt, amit kutattam és feldolgoztam. Kétszer voltam az Országos Tudományos Kutatási Alapnál három-három, és hétszer a Nemzeti Kutatási Alapnál egy-egy éves kutatásnál témavezető (és beosztott egy személyben). Ha munkáim fércművek lettek volna, biztosan nem kellettek volna, s nem dobtak volna ki értük pénzt az ablakon. (Megjegyzem, onnan is maradt még egy-két kéziratom, amiket folyamatosan bővítek.) Minden hasonló területen dolgozó erdélyi szakember tudja, hogy olyan gazdag a helyi művelődéstörténet, és olyan különleges személyiségek voltak művelői, hogy két élet kevés lenne bemutatásukhoz. A másik nem szubjektív, tudományosabb magyarázat. Az Európai Unió mindent szabályoz és minősít. Az akadémiánál közleménystatisztikát és tudománymetrikai adatokat állítanak össze. Személyes adataimnál 138 publikációmat (ebből 50 könyv, a többi könyvfejezet és tanulmány) jegyzi a rendszer, valamint félszáz olyan tudományos hivatkozást, amelyekben valamelyik munkámra utalnak.
– Miként használja ki az országhatárokon átívelő kutatási lehetőségeket? Ütközött-e valamilyen akadályokba munkája során?
– A monarchia korában kialakult Budapest-központúság és a hányatott magyar történelem okán a források jelentős része átível az országhatárokon. Ezeket kell egyesíteni, hogy megkaphassuk az egykori egészet, vagy a most létező részét, ami a feldolgozásnak csak kiindulópontja. A kutatás egyfajta nyomozás, mindig előkerülhet újabb adat, vagy kialakulhat más értelmezés. Ezért lehet újat mondani Kós Károlyról, vagy más szemszögből láttatni a már számtalanszor bemutatott Bánffy Miklóst. Utóbbi kapcsán a nemrég megjelent Mózes Huba emlékkönyvben bemutattam, nem minden hamvadt el Bonchidán, sok különleges tárgynak ma is meg kellene lennie. Nemcsak a közgyűjtemények anyagai, családok is kényszerűen szétváltak, fontos irat- és levelezésanyagok szóródtak szét, amelyeket a leszármazottak sok esetben kidobtak, vagy eladtak. Láttam nagyon becses levelezésanyagot tyúkok alá tett fészekként, hogy végül trágyázzák a kertet. Ha egyszer elmesélném Kós Károly levelezése kiadásának „műhelytitkait”, nagy mennydörgések hallatszanának Sztána felől, és nem Pesten ütne be az istennyila. Nagyon sok a kényes ügy, nem politikai, inkább etikátlannak tűnő hátterük miatt. Hiába dolgoztam fel a zabolai Mikes-kastély 1945-ös leltárát, melyből tudhatnánk a falakat díszítő száz festményről, Sepsiszentgyörgyön két éve halogatják a kiadását. A Kelemen Lajos hagyatékának firtatásakor kapott válaszokról aztán végképp ne beszéljünk. Ezzel le is zárom, mindenki a maga lelkiismeretével kell, hogy lefeküdjön és felébredjen.
– Magyarországiként milyen az erdélyi kutatókkal, értelmiségiekkel való együttműködése? Milyen módon lehetne jobban ösztönözni a közös munkát?
– Igyekeztem a honi szakerőkkel együttműködni, inkább személyes módon, mint intézményi keretben. Jelentkeztem Jakó Zsigmondnál is, aki megértette és méltányolta fiatalos lelkesedésemet. Többedik találkozásunk után – egy utcában laktunk, ha Kolozsvárt voltam, a telefonhívás után átmentem a túloldalra, egy kávéra, később ötórai teára – egész életre szóló buzdítást adott az általa összeállított Erdélyi okmánytár első kötetében: „Sas Péternek, aki segíteni akar nekünk az erdélyi múlt feltárásában, sok sikert kívánva. Kolozsvárott, 1998. márc. 12-én, Jakó Zsigmond.” Nem cigarettafüstként elszálló nosztalgiázásból, tárgyszerűen tudom bemutatni, hogy Mályusz Elemér, Benda Kálmán, Bözödi György, László Gyula, Balogh Jolán, Szabó T. Attila, Entz Géza, Kónya Ádám, Jakó Zsigmond, Kós András dedikációi és levelei, vagy akár Kacsó Sándorral, Mátyás Vilmossal, Dr. Kós Károllyal, Balogh Edgárral, Vita Sándorral és Zsigmonddal, Wass Alberttel, Teleki Bélával, Óváry Zoltánnal folytatott írásbeli diskurzusaim okán, és nemcsak akadémiai kutatóként érzem magam feljogosítva, hogy próbáljam tenni, amit úgy gondolom, és úgy érzem: tennem kell. S ha van feléjük földi jellegű elszámolási kötelezettségem a tőlük is kapott ama képletes bibliai talentumokkal, akkor érthetőbbé válhat, miért próbálom kivenni a részem a romániai könyvforgalom átlagon felüli fellendítésében. Kolozsvárt sokat megtudtam Gy. Szabó Bélától, aki újévkor egy-egy kis metszettel üdvözölt, Debrecezeni Lászlótól, ő Kelemen Lajos fényképét hagyta rám, valamint Györkös Mányi Alberttől és persze Kós Andrástól. A fametszés mestere kérés nélkül is pózba igazította magát, meg is örökítettem, ahogy az Isteni színjáték egyik dúcán dolgozott. A velük való ismeretséget pedig Gábor Dénes bibliográfusnak, a kisgrafika, főleg az ex-libris akkori legnagyobb szakértőjének köszönhettem. Mennyi szeretettel csiszolta és nem láb-, hanem lapalji jegyzetekkel fejelte meg zsengéimet, hogy a Művelődés folyóiratban a témához méltó módon megjelenhessenek. Ezek az emlékek nem a megszépítő múlt miatt kedvesek... A jelenben is kialakultak korrekt munkakapcsolatok, sőt, baráti jellegű kötelékek, melyek számtalan próbát kiálltak. Hozzám legközelebb álló mentorom Kiss András nyug. főlevéltáros, aki lelkileg mindig velem van egy tőle kapott feleki gömbkő képében. Nem hallgathatom el, egyesek részéről vannak ellenérzések, melyek abból fakadnak, vagy azzal magyarázzák, hogy bölcsőmet nem a Szamos, hanem a Duna partján ringatták. Ha rajtam állt volna, talán még békát is szereztem volna a gólyának, hogy tegyen velem még egy kört. Ha már nem így történt, legalább munkáimmal bizonyíthassam – ha már feleségem miatti kétlakiságommal nem sikerült –, hogy az erdélyi művelődéstörténet értékeinek átörökítés-kísérletében talán nem a havonta megteendő négyszáz kilométeres távolság a legfontosabb szempont. Nem tudom, mennyire lenne ösztönző a közös munkára, ha feleségem egyre jobban felerősödő kérésének engedve, egyszer az ő kolozsvári lakása lenne az én állandó lakhelyem is.
– Jelenleg milyen témákon dolgozik? Milyen újabb munkával szeretné meglepni a közeljövőben az olvasóközönséget?
– Jelenleg – és remélem, hogy ez hosszú időre kitolódó időszak lesz – a Szent Mihály egyházközséget és vezetőjét, Kovács Sándor főesperes urat érezhetem magam mögött. Nyilvánvaló, hogy az ő mecénási támogatása nélkül nem sokszorosítanák más szerző és az én könyveim oldalait sem a Gloria nyomdagépei. A római katolikus egyháznak két évezred óta ugyanaz a hivatása, a Krisztuson keresztül Istenhez vezető utat igyekszik minél jobban megtisztítani az akadályoktól. A földi értékek oktatásban, kultúrában és művelődésben kimutatható jelenkori gyarapítása mellett a régebben keletkezett becses emlékeknek is igyekszik emléket állítani, a kereszt jele alatt átörökíteni. Ennek a küldetésnek lehetek most egyik munkatársa, aki legújabban az egyházközség 20. századi történetének bemutatására kapott megbízást. A tordai országgyűlés óta létező, hagyományos erdélyi ökumené szellemében nem kizáró jelleggel, hiszen a közös kisebbségi létben eleve nem lehet a távolságtartás oka a más vallás. Hirschler József plébános az unitárius Kelemen Lajosnak mutatta meg először a plébániakönyvtár kincseit és főszerkesztőként felkérte, írjon tanulmányokat a Művészeti Szalon folyóiratba. Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök halálakor a református Ravasz László azt írta, hogy csak akkor fogja elfelejteni őt, ha olyan hideg és néma lesz, mint a halott főpásztor. Ezért volt természetes, hogy a Római Katolikus Nőszövetség dísztermében Kós Károlyról és Kelemen Lajosról előadást tarthattam. Ha a rítus nem is ugyanaz, az imák ugyanahhoz az egy és örök Istenhez szólnak. Talán az idő méhében már fogamzik, mely reményeink szerint önfeladás nélkül megadhatja mindezek teljes egységét. Mindenről éppen nem számolhatok be, mert akkor nem tudom meglepni az olvasóközönséget. Közelesen Kelemen Lajos levelezéskötetein dolgozom, amely a Magyar Tudományos Akadémia és az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadványaként nyújtana segítséget a 20. századi erdélyi magyar művelődéstörténetnek megbízható forráson alapuló megírásához. A 21. század elbizonytalanodott emberének is szellemi fogódzkodót nyújtva a századok malomkövei között letisztult, Kelemen Lajos által is képviselt, az Erdélyre jellemző értékrend felmutatásával.
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)

2012. augusztus 20.

Magyar állami kitüntetések augusztus 20-a alkalmából
Az államalapítás augusztus 20-i ünnepe alkalmából Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere Áder János köztársasági elnök megbízásából Széchényi Ferenc-díjjal tüntette ki a közgyűjteményi szakemberek sorában tudományos munkája elismeréseként Kiss András nyugalmazott kolozsvári levéltárost, történészt.
Balog Zoltán a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést adta át többek között a marosvásárhelyi születésű Bálint Márta színművésznek, a kolozsvári származású Banner Zoltán művészeti írónak, művészettörténésznek, költőnek, előadóművésznek.
A Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetésben részesült Orza Călin koreográfus, rendező.
Az emberi erőforrások minisztériumának tájékoztatása szerint jelentős hagyományátörökítő és értékmentő tevékenységéért a Népművészet Mestere Díjban részesült a révi származású Géczi Hegedűs Sándor népi mesemondó.
A Csángó Kultúráért Díjat a csángó magyarok érdekében tett erőfeszítéseiért Albert István, az Egyházaskozári Csángómagyar Hagyományőrző Együttes vezetője kapta.
Szabadság (Kolozsvár)

2012. november 30.

Sas Péter: Egy emberből az marad meg, ami az emberek emlékezetében róla megmarad” (1.) Interjú a 90 éves Kiss András nyugalmazott főlevéltárossal
– A Művelődés szerkesztőségének megbízásából kerestem fel András bácsit, hogy 90. születésnapja alkalmából jókívánságaink átadása mellett valamiféle életút-beszélgetést készítsek az ünnepelttel.
– Örömmel teszem meg ezt Neked és a Művelődésnek, amelyik 70. születésnapomon egyedülállóan közölte Jakó Zsigmond megemlékezését rólam, ami meglepetésként ért, és megvallom, jólesett.
– Munkássága, egész életműve Kolozsvárhoz kötődik, talán sokan nem is tudják, hogy a háromnyelvű Bánság szülötte. Honnan és hogyan ágazódnak ama bizonyos meghatározó gyökerek?
– A gyökerek nagyon szétágaznak, ugyanis a Kissek eredetileg háromszékiek. Kis Tamás 1605-ben lófői kiváltságot kapott Bocskai Istvántól, megvan most is a hitelesített másolata. A napóleoni háború idején a székely határőrezredben szolgált. Visszajövet megállapodott a Bánságban, az ígéret földjén. A török kiszorítása után újratelepített területnek sajátos világa volt. Krassó vármegyét magyarrá vált jómódú örmények igazgatták. Magyar nagyon kevés volt, erről a „jó Habsburgok” gondoskodtak. Kis Ferenc dédapám jelentkezett a nemesi vármegyénél, akkor a Jakabffyak viseltek ott különböző tisztségeket. Dédapámat kinevezték vármegyei csendbiztosnak, vagyis commisarius secretariusnak. A lófői oklevelet kihirdették a vármegyei közgyűlésen, mint nemesi oklevelet, ezt Jakabffy István nótárius és Basilius Fogarasi vezették rá az oklevélmásolatra. A csendbiztos Makóról hozott magának feleséget, Farkas Zsuzsannát. Kiss Ferenc nagyapám egy németül beszélő asszonyt vett feleségül, Spang Auréliát (Arankát), pedig megveszekedett 48-as volt. Főhadnagyként szolgált és harcolt Damjanich seregében. Komáromnál megsebesült, a Klapka-féle fegyverletétel alapján nem részesült büntetésben. A vármegyei 48-as Párt alelnöke volt, gyűlölte a Habsburgokat. Gyermekeinek csak az édesanyjukkal volt szabad németül beszélni. Ez a nagyanyám ugyanis nem tudott magyarul. A nagynénémmel lakott, a bánsági építkezés szabályai szerint az udvart a kert felé lezáró lakásban. A falon csupa szakállas férfi arcképe függött. Kérdezgettem nagyanyámat, kik ők? Mindegyikre azt mondta, hogy az „á Kossuth”. Azóta van bennem némi fenntartás Kossuth Lajossal szemben, mert elfoglalta nagyapám helyét. Nagyszüleim közül nagyapáimról már nem tudok ilyen részletesen beszélni, egyiket sem ismertem. Emlékeim szerint anyai nagyanyám, a Bábi töltött be meghatározó szerepet a család életében. Anyai részről az ő nagyszülei aradi svábok, nagyapja vagyonos tőzsér, kereskedő volt. Nagyanyám a család fontos személyisége volt, erélyes, vagyongyarapító, meggyőződéses plebejus szemléletű, szemében nem a cím, hanem a munka és az azzal szerzett vagyon számított. Először anyai nagyapámhoz, Döme Ferenchez ment feleségül, aki zentai fiú volt, hivatására nézve állatorvos. Szülei úgynevezett „zsíros parasztok” voltak. Amikor én már közel álltam a népi mozgalomhoz, reménykedve gondoltam arra, hogy a zentaiak hoznak egy parasztot a családba, de ők „zentai polgárok” voltak, mint itt a hóstátiak.
Nagyanyámat bácskai férje levitte Zentára. Ha vásárra ment, cigánnyal jött vissza, feleségének zenéltetni. Nagyanyám ezt elítélte, mert pénzkidobásnak tartotta, s bár élete végéig szerette, mégis elvált a mulatós férfitól. Visszament a bánsági Facsádra, ahol mostohaanyja a nagyvendéglőt bérelte. Nem akart a szülei nyakán élni, postáskisasszony akart lenni. Közben megismerkedett édesanyám későbbi nevelőapjával, Franz Reibnagl özvegy mészáros mesterrel. Volt annyi bátorsága, hogy a törvényes válást lehetővé tevő 1895-ös polgári anyakönyvvezetés bevezetése előtt élettársi viszonyba lépett vele. Őt nagyon szerettem, becsületes, dolgos ember volt. Alkalmazkodott a kapitány nagyanyámhoz. Őt tekintettem nagyapámnak, ugyanis nagyapáimat én nem ismertem. Kiss Ferenc apai nagyapám 1900-ban meghalt, az anyai, a Döme pedig Zentán élt, és már gyermekkoromban országhatár választott szét bennünket. A szülői házat a nagyméretű szobáival nagyanyámék építtették, persze a Bábi elképzelései szerint. A legnagyobb szobában, az ebédlőben tartották az úrilányoknak a tánciskolát, a műkedvelő előadások próbáit. Már előtte való nap be kellett fűteni, hogy megfelelő meleg legyen.
– Ahol ilyen különleges emberek éltek, ott a lakóhely is különleges lehetett. Ez a megállapítás érvényes András bácsi szülőhelyére, a bánsági Facsádra is?
– A község, Facsád neve csodálatos emlékeket idéz fel bennem. Néhai kedves barátom, Mócsy László édesapja mondta nekem: „Andriska, gyűjtse az emlékeket, mert öregkorára csak ezek maradnak meg”. Ez igaz is, ma szinte vakon és süketen a szép emlékeimből élek. Azt hiszem, minden gyereknek volt egy saját Pál utcája, ami számomra a játszóhelyeinkben, diákkoromban a Begán testesült meg. Facsád járási székhely volt: járásbírósággal, adóhivatallal, főszolgabírósággal, orvosokkal, ügyvédekkel, ami nagy dolognak számított abban az időben. Az úgynevezett központban laktak a tisztviselők, szabadfoglalkozásúak, valamint ott működött a helyi szóhasználat szerinti három aranybánya: a közjegyzői hivatal, az állatorvosi rendelő és a patika. A sváb iparosok jórészt már magyarul beszéltek. Itt mindenki által betartott aranyszabály volt, hogy a gyermekekkel lehetőleg az anyanyelvükön beszéltek. Az utcánkban lakott a Maros menti színromán szűrszabó, Milo bácsi, aki minden találkozáskor megkérdezte: „Hogy vagy, Bandika? Hova mész, Bandika?” Gyermekkoromban Facsád már három részből állott. Eredetileg a Bega által kettészelt település a telekkönyvben Német Facset, illetve Román Facset néven szerepel. A Német Facsetot Központ néven emlegették, a román rész neve pedig Túlahíd volt. A Darányi Ignác-féle mintatelepítéssel a Központtól keletre létrejött a község harmadik része, a magyarok lakta telep. A román rész túlahídi gazdái nyakkendő nélküli „német ruhában” jártak. Sokaknak lakása is polgári jellegű, faragott „altdeutsch” bútorokkal volt berendezve, ősszel, betakarítás után pedig elmentek Herkulesfürdőre, kúrálni magukat. A környezet vegyes volt, elmagyarosodott svábok, zsidók, kevés magyar. A telep volt színmagyar. Sajátos rend uralkodott, jól megértették egymást, nem volt összetűzés, nem házasodtak össze mással, de megbecsülték egymást. A román gazda nem állatorvoshoz, hanem telepes emberekhez ment, akik nagyszerűen értettek a lovakhoz. A telepes legény a kocsi oldalait otthon hagyta, állt a szekéren, tartotta a gyeplőt, szinte repült. A községet a 30-as években tovább színesítették a bukovinai csángók. Az alföldi parasztok nem fogadták be őket, a románokkal laktak. Azt mondták rájuk, hogy akik kistermetű „patkány” lovakkal húzatják a kocsijukat, azok nem kellenek. Édesapámat ebben a községben választották meg jegyzőnek, aki 1940-ig ott is volt, amikor hivatalból áthelyezték az észak-erdélyi részbe, Csíkszenttamásra. Édesanyámnak, a „lúdoktor” leányának a „láncos kutya” Tito idején, zentai származása miatt hetente kellett volna jelentkeznie a rendőrségen. A rendőr szólt neki, hogy úgyis mindennap látja az utcán, ezért eltekintett az előírástól. Ez volt az ottani helyzet.
– András bácsi egész életében meghatározó szerepet játszott a család, egykoron szülei, testvérei, majd felesége, akit haláláig ápolt, s leánya, aki most András bácsit gondozza.
– Változatlanul vallom, hogy a nagy bajoktól megóvó, összetartó közösség a család. Az enyémben voltak ugyan németek is – bár az aradi nagyanyám teljesen elmagyarosodott –, de a Kiss család magyar nemzettudata mindig töretlen maradt. Ezt sugallták a könyvtár, a folyamatosam járatott napilapok és folyóiratok, a falon díszes keretben függő nagyméretű képek: Bem tábornok, Petőfi Sándor tiszti egyenruhában, középen Benczúr Gyula nagy Millennium-képe Ferenc Jóskával (így emlegették) és Erzsébet királynéval. (Vajon mit szólt volna ehhez 48-as nagyapám?) A magyar nemzettudat nem csorbult a németül beszélgetők miatt. Az ünnepi nagy ebédeken három nyelven folyt a társalgás. Nagyanyám magyarul beszélt velünk, a nevelő nagyapámmal németül értekezett a család, én románul, bánsági nyelvjárásban. Önfejű gyerek voltam, engem nem lehetett kijavítani, márpedig ezt valamelyik testvérem megtette, ezért az étkezéseknél nem beszéltem soha többet németül. A család: édesanyám, Döme Margit, aki nagyon szép, kistermetű asszony volt, hat gyermeket szült. A régi szokások szerint a várandósság idején mindentől megkímélték, az anyja etette, túltáplálta, ezért a magzat nagy lett, és szüléskor Istvánkát az orvos darabokban kellett „világra hozza”. Árpádka, a harmadik gyerek az akkor gyakori gyermekbetegséget, tüdőgyulladást kapott, és nem élte túl a krízist, ami a betegség 9. napjára esett. Négy épkézláb gyermek megmaradt. Engem már nem a híres Gruberné, hanem a Vadászné nevű bábaasszony segített a világra. Őt neveztük Gólya néninek. Feri bátyám 11, Margit nővérem 5, Dunci nővérem 6 évvel volt idősebb nálam. Amikor bátyám született, apám diófát ültetett a kertben, nővéreimnek orgonafát oltott. Nekem szerényebb fogadtatásban volt részem. De én kineveztem magaménak a két ágból összefont körtefát és a naspolyafát. Idővel „kisebbségi gyereknek” minősítettem magam, de téved az, aki pszichológiai leckét mondva, frusztrálásról értekezne. Én rangnak éreztem. Nagyon szabadon neveltek bennünket. Egy szabály volt: étkezésről nem lehetett hiányozni, azokon mindig ott kellett lennünk. Pupsinak becézett Feri bátyámnak különleges státusa volt, mert a Zsófia császárnét utánzó nagyanyám, Bábi nevelte születésétől fogva és ő fedezte egyetemi tanulmányai költségeit. Én voltam viszont a család legkisebb, legdédelgetettebb gyermeke. Apai nagynéném viszont engem tekintett a Kiss família igazi képviselőjének a családban. Csak énekszó mellett voltam hajlandó elaludni. Eleinte szegény anyám volt az áldozat, akinek énekelnie kellett. „Üss kettőt a fenekére – tanácsolta a szomszédasszony a kerítésen át –, attól majd elalszik.” Édesanyám szépen énekelt, abszolút hallása volt, utóbb ebből is élt, zongoraleckéket adott. Később a szolgálók énekeltek nekem elalvás előtt. Őket soha nem neveztük cselédnek. Ma is a fülemben csengenek az ő nótáik: „Megdöglött a bíró lova”, „Debrecenbe kéne menni, pulykakakast kéne venni”, meg a háborús nóták, „Ácsi, bácsi, komitácsi, hasába ment a golyó” sorai, dallamai. Azóta nem szeretem a szabadcsapatos orvlövészeket. Lakásunk előszobájában volt egy trimó elnevezésű bútor, tetején porcelán vázaszerűség, a fedelén egy zerge ágaskodott, ott névjegyek voltak. A bútorban több évfolyam 19. századi Ország Világ, Über Land und Meer, ez utóbbiban volt egy sorozat pálcikaember történet, a Pesti Hírlap vagy Napló album alakú mellékletei, köztük az Erzsébet- és Munkácsy-albumok. Ott voltak a hadikölcsön-kötvények, nagyon jó minőségű merített papíron. Milyen gazdagok vagyunk – mondtam. Anyai nagyanyám, a Bábi eladta aradi házát és annak árát hadikölcsön kötvényekbe fektette, mert „mire a falevelek lehullnak” ezek jó gyümölcsöt hoznak. El is úszott az egész. Egész életemben nagyon szerettem a meséket. Benedek Elekkel már nagyon korán megismerkedtem, még amikor felolvastak nekem a könyveiből. Amikor már megismertem a betűket, magam folytattam az olvasást. Felötlenek a címek: Bálványos vár, Mirkó királyfi. Ahogy akkor mondták: Verne Gyula, May Károly, Sebők Zsigmondtól a Mackó úr és Dörmögő Dömötör utazásairól szóló kötetek. Nem tudom, hogy ma ezeket hogyan minősítik, de kedvenceim voltak. A műveket különböző szempontokból lehet minősíteni, az a fontos azonban, hogyan él az olvasóban tovább az író munkája. A családban nem voltak már nagy utazások, mint a Monarchiában, amikor beutazták Magyarországot, s ami számomra a honismeretet jelentette. Emlékezetes maradt számomra az, hogy Dorka meg Zebulon levették kalapjukat egy-egy nevezetes emlékhelyen.
– Gondolom, az előbb említett szolgálók ugyancsak kényeztették a legkisebb gyereket, s újabb élményeket vihettek az életébe.
– A könyvek mellett jól emlékszem a szolgálók meséire, elbeszéléseire. Keresztúri Rózi telepes leány volt. Ő a családja származási helyéről, a csanádpalotai álomvilágról mesélt nekem, miközben reggeliztem. Forgószélről – ami nálunk nem volt – és azt, hogy ott az ángyát a kerítésen túlra röpítette. Mi nem azokat a szavakat használtuk, mint ők. Nem volt ángyunk, legfeljebb tántink. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy Feri, a szabósegéd miért olyan fekete, hogy a szabóasztal mögött csak a szeme fehérje világít? Tudod Bandika, mikor az anyja várandós volt, elnézte magát egy négeren. Facsádot ugyanis az első világháborút követően francia vezénylet alatt álló szenegáli csapatok szállták meg. Más világ volt a bukovinai Zenáé egyedi énekeivel és más volt a bunyai Katié. Bunya egy isten háta mögötti szegény település volt, onnan jöttek ezek a becsületes, tisztességes, dolgos bunyai lányok szolgálni. Katinak az ugyancsak kedves, szelíd nővére egy gazdag mészárosnál szolgált. Ott volt segéd egy módos telepes fiú, akinek a parasztnábob unokáját szánták feleségül. Ez azonban megerőszakolta a Kati nővérét, de nem lehetett szó házasságról. „Bevehetem már az ablakból a két fehér muskátlit” – mondta keservesen az anyja, mert Bunyán az eladó lányok jelképe volt a fehér muskátli.
– Ha még lejjebb ereszkedünk a múlt feneketlennek tűnő kútjába, milyen meghatározó gyermekkori emlékeket meríthetünk ki belőle?
– A séták. Anyám szenvedélyes sétáló volt, elmentünk Túlahídra, a Telepre. Emlékszem a kocsmáros Petrovicsra, aki rác volt – mint Petőfiék –, de magyarnak vallotta magát. A telep egyforma házakból állt, ezekhez gazdaság tartozott, még sétatere is volt. Ők promenádnak mondták, később ott volt a teniszpálya. A klinkertéglás, emeletes épületet, az adóhivatalt palotának hívták. A telepesek dinnyét, dohányt termesztettek. Sétáltunk a dohányföldek mellett, napraforgót csak a kukoricaföldek szélén láttam. Szégyen volt nem zsírral főzni. Az óvoda. A szomszéd gyermekkel, Jóskával, a Deutsch szatócs és gabonakereskedő unokájával jártam óvodába. Ringelinek hívták, ő volt a Ringlijóska. Nem tudom már, milyen óvoda lehetett, de a Telepen volt, és a Krisovánszky-leány volt az első óvónőm. Aztán a központi óvodában egy sötét ruhában járó molett asszony volt az óvó néni. Román óvoda volt, magyar, román, sváb gyerekek együtt játszottunk, mindenki a maga nyelvén énekelt. A telepi magyar elemi iskola már csak kétosztályú volt, az egykor kiváló tanítónővel, a bicsérdista Perepatics kisasszonnyal, aki az én koromban már idegroncs volt. Szüleim a többi központi magyar gyermekkel a központiba írattak. Oda jártunk Ringlijóskával, Gyöngyössy Jánossal (Pancsival), akihez egy hosszú élet barátsága köt. Mi hárman összetartoztunk. Nem tanultunk meg tökéletesen románul, hiszen a román gyerekekkel együtt bánsági kifejezéseket, rengeteg németből elrománosított szót használtunk. Szüleink azonban a zsebükbe nyúltak, heti háromszor magyar és német órára jártunk Lujza nénihez, aki esküt nem tett tanítónő volt, és a magyar tanrendszer szerint oktatott.
– Szinte jelképesnek tekinthető, hogy középiskoláit Lugoson és Temesvárt végezte, Facsádról ezeken a városokon ment keresztül az Erdéllyel összekötő út.
– A négy elemi után mentem a középiskolába. Én akkor már Enyed álomvilágában éltem. Bátyám Szászvároson, majd az enyedi Református Kollégiumban tanult. Amikor az elemiben levelet kellett fogalmaznunk szüleinknek, akkor én mindig Enyedről írtam haza. Apám a negyedik osztály vége felé viszont egyszer azt mondta nekem, ne minduntalan abból a városból írjak, nem biztos, hogy oda megyek. Pedig addig folyton Kónya bácsival – egy ottani tanárral – riogattak, ha helytelenkedtem. Bátyám is azzal fenyegetett, hogy majd a nagy diákok elküldenek canis mergát venni. Apám akkor már tudta, a kormányzat megtiltotta, hogy a köztisztviselők felekezeti iskolába járassák gyerekeiket. Apám tehát a beiratkozás előtt kijelentette, jobb lesz nekem Lugoson, a megyeszékhelyen, mert közelebb maradok hozzájuk. Az állami főgimnázium neve akkor Coriolan Brediceanu Líceum volt. Amikor apám felvitt a felvételire, a szomszéd község jegyzője is velünk volt a fiával, hogy őt is beírassa. Meglátta, hogy a líceum nevelője éppen elagyabugyál egy kisdiákot, mire úgy határoztak, hogy nem az állami internátusba adnak. Így került a látókörükbe a görög katolikus püspökség által működtetett, francia szerzetesek vezette internátus. Apai nagynéném, az Ádi Tánti, ideadta a Kissek 19. századi diákládáját, azzal vittek be a megyei számvevőségi tisztviselő Deutsch bácsi autóján a karánsebesi úton levő internátusba. Mikor apámtól elbúcsúztam, arra kértem, mondja meg a többieknek, hogy nem sírtam, pedig a torkomat szorongatta a sírás. Akkor kezdődött életemnek az a szakasza, amit én később „francia légiónak” neveztem. Amikor én odaérkeztem, a francia szerzetesek közül már csak egy maradt, a Pere Leandre nevű, Assumption-rendbeli szerzetes, akit Mon Pere-nek (Atyámnak) kellett szólítanunk, s ebből aztán Monper lett. Mielőtt Lugosra került, a Közel-Keleten volt misszionárius. Az előírás szerint a bennlakónak két inget és gallért a hozzá való gombokkal kellett magával vinnie. Ezt nyilván egy 20. század eleji francia prospektusból vették át. Kínlódtam is sokat velük a hazai apacsing után. A diákok hivatalos nyelve a francia volt, az első évnegyed végéig használhatták anyanyelvüket francia szavakkal. Az állandó francia nyelvhasználatot Monper úgy biztosította, hogy szünetben a diákok között járkált, s ha meghallott valakit más nyelven beszélni, így szólt hozzá: Vous avez le baton, azaz Tiéd a stafétabot. Ez azt jelentette, hogy a diáknak kellett keresni egy másik nem franciául beszélőt, ha legjobb barátja is volt, hogy átadja neki a botot. Ha nem talált mást, akkor az esti szilencium után büntetésből nem mehetett lefeküdni, hanem 10 sort kellett franciából lefordítania. Második alkalommal meg kellett tanulnia egy francia igét. Ha egymás után harmadszor is nála maradt a bot, a Monper behívta az irodájába, ahol állítólag egy bikacsökkel jól megverte. Jó módszer az állandó francia társalgás biztosítására, de jellemformáló hatása megkérdőjelezhető. A Monper a reggeli ébresztőnél sem volt éppen kíméletes. Reggel fél hatkor bejött a hálószobába, háromszor tapsolt, mindenkinek ki kellett ugrania az ágyból, és egy fohászt kellett mondania. A megérkezésem utáni első reggelen nem hallottam meg a tapsot, ezért a többiek nagy sajnálatára derékszíjával kétszer az arcomra ütött. Riadtan jöttem rá, hogy új környezetbe kerültem. Hetente sorrend szerint kötelező volt a kápolnában kántori teendőket ellátni. A zsidó fiúk felmentést kaptak, így Ringlijóska is. A mise után reggel hatkor visszamentünk reggelizni, majd sorban elindultunk az iskolába. Az internátusban az alsósokat esténként a magasabb osztályban levők hallgatták ki a másnapi leckékből. Önfejű voltam még akkor, és amikor a hetedik osztályos fiú leckeellenőrzés során tenyerest adott, kijelentettem: megkérem az apámat, hogy vegyen ki az internátusból. Ezt megmondták a Monpernek, aki megkérdezett, hogy ez igaz-e. Aradi sváb nagyanyám örökségeként öntudatosan azt válaszoltam, hogy nem azért fizetnek itt, hogy verjenek. Erre más felsős diákot osztott be a csoportunkhoz. Furcsa ember volt. Egyszer kint voltam az udvaron, a Monper pedig festette a be nem fejezett ablakokat. Felajánlottam a segítségemet. Mikor befejeztük a munkát, játékos fény csillogott a szemében. Megköszönte a segítséget és ezt mondta nekem: Vous Bandi. Ma sem tudom, hogy a nevemen szólított, vagy pajkosan banditának nevezett…
Az állami iskola magyar diákjainak külön szigetet jelentettek a vallásórák, amelyeken nem csak hitükben erősítették meg őket, hanem nemzettudatukat is elevenen tartották. Én a Temes partjára, a református parókiára jártam hittanórára. Társaim köztisztviselő és vasutas gyerekek voltak. Oktatónk volt a korán elhunyt Szombati Szabó István, költő lelkész, majd a nagyműveltségű, Oxfordot is megjárt Nemes Elemér. Egy télen, amikor osztálytársaimnak a líceum épületében vallásórájuk volt, kint álltam a folyosón, amikor arra ment órára a katolikus osztálytársaimat oktató minorita szerzetes. Megszólított, hogy ne ácsorogjak a hidegben, hanem menjek be az ő órájukra. Lugoson Pacha püspök elnémetesítő törekvései ellenében a minoriták tartották a lelket magyar híveikben. Sokat foglalkoztak gyermekekkel, télen szánkázni vitték őket, ahova engem is magukkal vittek. Azt is el kell mondanom, hogy a lugosi osztálytársak, a bánsági tanáraink részéről sohasem éreztem soviniszta megnyilvánulást. Ezt csupán francia részről. A román oktatási rendszerben csak az anyanyelvén felnőtt ember taníthatott. Az első osztálytól kötelező francia nyelvet Franciaországból jött tanárok, a francia misszió tagjaiként tanítottak. A reformátusok borítékban vitték a vallásjegyet az osztályfőnöknek, aki éppen hiányzott, a francia tanár helyettesítette. Ez visszadobta a borítékot, hogy ő nem vesz el írást bármely szektától és rovartól (secte ºi insecte). Jó szójáték, de egy tízéves gyerekkel?... Mikor visszajött az osztályfőnököm, Traian Simu megkérdezte, hogy miért nincs hittanból jegyem. Mondtam, hogy mi történt. Erre azt mondta, hadd el, mert bolond. A történelemleckéket az alsós osztályokban Simunál szóról szóra fel kellett mondani. Szerinte erre azért volt szükség, mert ha a bánságiak a maguk nyelvén mondják el a leckét, sosem tanulnak meg jól románul. A 3. osztály vége felé egy nálam idősebb osztálytársam, egy másik nagyobb fiúval vezérkedni kívántak felettünk, és szexuális játékokra akartak kényszeríteni. Én nem voltam hajlandó engedelmeskedni nekik, ezért állandóan zaklattak és terrorizáltak. Erre felfigyelt az ideggyógyásznak készülő bátyám. Szólt otthon, és kivettek az internátusból. A következő évben átírattak a temesvári középiskolába. Akkor már Temesváron lakott Margit nővérem, a férje, Ferencz Antal testnevelő tanár volt ott. Ottlétem alatt náluk is laktam. A Bega partján egy más világ fogadott. A Diaconovich Loga Líceum nagyvonalú iskola volt, jó tanárokkal, az igazgató, Bejan magyar egyetemre járt, a román irodalom oktatásánál párhuzamosan tanított: például a román és a magyar nyelvemlékeket egyszerre ismertette. Schütz bácsi németet tanított, szigorúan rám szólt, amikor feleltetett: Ne svábul! Temesvárt nem volt diszkrimináció. A sportot nagyon komolyan vették, aki nem tudott futballozni vagy úszni, az alacsonyabb rendűnek számított. Akkor komoly bajnokok kerültek ki a városból. Ha játszott a temesvári Ripensia, a mozdonyvezető a buziási vonalon, ahonnan rá lehetett látni a pályára, megállította a vonatot, az utasok kikönyököltek az ablakba, és nézték a fülkéből a játékot. A hittanórákat Debreczeni István tanította, aki Nagyszalontáról került Temesvárra, és neves Arany János kutató volt. Később Bereczki Sándor segédlelkész foglalkozott velünk, külön összejöveteleket szervezett nekünk, amelyeket áthatott Szabó Dezső szelleme.
(Folytatjuk)
Művelődés (Kolozsvár)

2012. december 13.

Kincses Kolozsvár Polgára Kiss András
Levéltárosi és történészi munkájának elismeréseként Kincses Kolozsvár Polgára kitüntetésben részesült a kilencvenéves Kiss András, az Erdélyi Múzeum-Egyesület korábbi alelnöke és főtitkára, Kolozsvár történetének kiemelkedő kutatója; az elismeréssel járó oklevelet, valamint a Kolozsi Tibor szobrászművész által készített emlékplakettet tegnap délután adta át neki Kántor Lajos, a Kolozsvár Társaság elnöke. Méltatásában Egyed Ákos történész kiemelte: Kiss Andrásnak „sikerült megtalálnia helyét az elődök sorában és kortársai között, közben pedig egyéni habitusát is meg tudta őrizni”. Levéltári munkája a közösségért vállalt szolgálat volt: közbenjárt azért, hogy az érdeklődőket segítse, eligazítsa, történészként pedig múltunk megismerésén, megismertetésén fáradozott, részletezte Egyed Ákos. Kincses Kolozsvár Polgára címet korábban Senkálszky Endre színművész, Jakó Zsigmond történész és Kós András szobrászművész kapott.
(F. ZS.)
Szabadság (Kolozsvár)

2012. december 15.

Kincses Kolozsvár Polgára: Kiss András köszöntése
A kiváló személyiségeknek járó Kincses Kolozsvár Polgára címmel tüntette ki idén a Kolozsvár Társaság Kiss András levéltárost, Kolozsvár múltjának jeles kutatóját, az Erdélyi Múzeum-Egyesület korábbi alelnökét és főtitkárát. A december 12-én, a társaság székhelyén szervezett ünnepségen Egyed Ákos történész köszöntötte az ünnepeltet, aki idén töltötte be 90. életévét.
A már különböző helyeken elhangzott több köszöntő után, a Kolozsvár Társaság is felsorakozik közéjük, hogy megünnepelje, megünnepeljük a 90 éves barátunkat, Kiss Andrást, a történészszakma kiemelkedő tagját. A Kolozsvár Társaság mint Kolozsvár történelmi öröksége őrzőjének elhívatott intézménye, nem véletlenül tűzte napirendjére ennek a kis, bensőséges rendezvénynek a megtartását, hogy köszönthesse e város történelmének igen kiváló kutatóját.
Idők folyamán sokan és sokat írtak Kolozsvár történelméről, de utánuk még bőven maradtak fehér foltok, űrök, megoldatlan kérdések a város múltjában. Ezeknek a fehér foltoknak az eltüntetésére, a kérdések megoldására vállalkozott Ünnepeltünk hosszú kutatói pályája során, s eredményei immár megkerülhetetlenek minden kutató és Kolozsvárt szerető polgára számára. Ez azért is érdekes, mert Kiss András a Bánság szülöttje (Facsád, 1922. október 5.) s „bánságiságát” nem tagadja meg, és mégis kevés olyan polgára van Kolozsvárnak, aki jobban szeretné ezt a nagy múltú erdélyi várost, mint Ő.
Ezért is köszöntjük Kiss Andrást körünkben.
És köszöntjük az egész életműért, amely – sietek hangsúlyozni – hála Istennek még mindig gyarapszik, gazdagszik. Ebben az életműben benne van a sok évtizedre visszanyúló kutatás, feldolgozó munka, az eredmények, az Erdélyi Múzeum-Egyesületben végzett főtitkári-alelnöki tevékenysége, és még sorolhatnók működésének tereit. Hivatott történészi-levéltári tevékenysége életmódjának is meghatározója volt. Mindent ennek a munkának rendelt alá életvitelében.
Kevés, ünnepeltünkhöz fogható tagja volt és van a mi szakmánknak olyan, aki annyira megtalálta a maga helyét az elődök sorában és a kortársak között, mint Ő. És aki mégis annyira tudatosan építette volna a maga egyéni műhelyének a programját.
Az 1994-ben közölt Források és értelmezések című kötetét bizonyára sokan ismerik és használják, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy mindenki felfigyelt az Előszó helyett írt Confessiójának dátumára, amit szerzőnk 1985. szeptember 7-én írt le. Ebből idézem: „Levéltárosi pályám véget ért, ez az életmű lezárult. És ezzel eddig elkészült írásaim után is pontot tettem. Seregszemléjük azt mutatja, hogy jó részük további munkák jelzései, előtanulmányok. Ezt, a még nekem kiszabott idő alatt, most már kutatóként igyekszem elvégezni (…). Mint kutató, további napjaimat is az annyira szeretett történeti források mellett szeretném eltölteni. Kézirataimat, céduláimat forgatva, eddigi kutatásaim fonalát folytatva a további tervek már kialakultak: Kolozsvár belső életére, az egykori városlakók mindennapjaira vonatkozó kutatásaim befejezése és kézirattá alkotása, a már összeállított kolozsvári boszorkányperek anyagát tartalmazó kötetem véglegesítése és jegyzeteinek elkészítése, a szatmári költő-nótárius, Kölcsey Ferenc általam már feltárt, de még ismeretlen, jegyzői munkássága nyomán keletkezett iratok lemásolása és kötetbe foglalása”.
Az előbbi idézetből meggyőződhettünk arról, hogy Kiss András kutatási terve a nyugdíjazásakor valóban készen volt.
Azóta 27 év telt el, és hála Istennek, Kiss Andrásnak juttatott a sors annyi időt és erőt, hogy vállalását teljesíthesse. Ezért is köszöntjük Őt.
A teljesítmény értékét növeli az, hogy nem akármilyen szakmai sorba illeszkedik Ünnepeltünk és életműve, olyanokéba, akik sokat, nagyon sokat tettek Kolozsvár és Erdély történelmének feltárásáért. Az említett Confessióban is olvashatunk azokról, akiket elődjeinek tart. Kezdve Diósi Gergely Kolozsvár egykori jeles nótáriusával, aki 1592-ben írta le a következőket: „Én is nem magam mutogatásáért, hanem a közönség javáért” végeztem munkámat.
Ünnepeltünk sem szerette soha, s ma sem szereti a magamutogatást és a magamutogatókat. Aminthogy megvallott elődei: Kelemen Lajos és Szabó T. Attila sem szerette. És azért is örömmel sorakozott fel melléjük, utánuk, mert a történészi és levéltári szakmát a lehető legmagasabb színvonalon művelték, akárcsak Jakó Zsigmond professzor, akinek közvetlen munkatársa volt.
És mégis: nagy elődök nyomdokain járva s nagy kortársak mellett dolgozva, Kiss András meg tudta őrizni saját egyéni habitusát és munkastílusát. Amiről a Források és értelmezések és Más források – más értelmezések című két nagy kötetéből bárki meggyőződhet. Nézzük meg a kötetek néhány tanulmányának címét: Kalandosok – Kalandos temető Kolozsvárt, Farsangolás Kolozsvárt – 1582-ben, Kolozsvári ötvös háza, A Pata utca száz éve, Polgárok respublikája (Kolozsvár), Szelleműzés a „hóhér házából” levéltári anyaggal, Beszélő kövek, A Házsongárdi temető, Kolozsvár város önkormányzati fejlődése az 1458-as „unióig” és kiteljesedése az 1568-as királyi ítélettel, és tovább idézhetnénk a Kolozsvárról szóló írásokat. És természetesen a Tordával, Zilah várossal, Nagyváraddal, Szatmár megyével, a különböző erdélyi intézményekkel, a román kultúra és történelem kiemelkedő személyiségeivel foglalkozó tanulmányait, közleményeit.
Tanulságos az a figyelemfelhívása, amely a történészszakma szabályainak megsértéséből, könnyelmű kezeléséből következhet a szerzőre és az olvasóközönségre. Kiss András azok közé a történészek közé tartozik, akik a múlt megismerését és megismertetését mindenekelőtt szakmai munkának tartják, olyan foglalkozásnak, amelynek szabályait századok során alkották meg az elődök. És az első szabály szerinte az, hogy valós történelmet csak megbízható forrásokból lehet és szabad írni. Ez az ars poétikája természetesen összefügg azzal, hogy élete nagy részét történeti források között, levéltárban töltötte. Utalok a hiteles forrásokról vallott felfogásával kapcsolatban a Kincses Kolozsvártól – romlott Kolozsvárig című tanulmányára, amelyben ezeket írja: „Városunkat immár nap mint nap a szövegkörnyezettől függetlenül szinte modorosan kincses Kolozsvárként emlegetik. Ehhez mindenkinek joga van, nem találunk benne kivetnivalót, még ha az alkalmazott jelzőnek nincs is már meg az az értékfedezete, mint akkor, amikor a 16–17. században a város kiérdemelte ezt az értékelést. Viszont használatához, úgy véljük, odaillenék az egykori” jelző. Ugyanis, amint írja, már Misztótfalusi Kis Miklós, majd Bethlen Miklós a kincses várost már csak a múlt emlékeként idézi, a város elöljárói már 1698-ban „romlott Kolozsvár” városáról tettek jelentést, ami II. Rákóczi György szerencsétlen lengyelországi hadjáratát megtorló török–tatár pusztításokkal kezdődött, és más kedvezőtlen történelmi eseménnyel folytatódott.
Ne csapja be senki önmagát és az olvasóközönséget azzal, hogy egy operettszövegnek nagyobb forrásértéket tulajdonít, mint a reális történelmi kútfőknek – így szól a tudós történészünk megszívlelendő intelme.
És Kiss András nem volna önmaga, ha nem tudná és hangsúlyozná: a levéltár közkincseket őriz, ebből következően hozzáférést kell biztosítania az érdeklődőknek. Mert a levéltári munka szolgálat a közösségért. Ez nála szabály volt a diktatúra idején is, amikor megtett minden megtehetőt ennek érdekében, és szabály maradt azóta is: mindenkinek segítséget nyújtani a tájékozódásban. Különösen áll ez a felnövekvő új történésznemzedékre, mert Kiss András felelősséget érez azok szakmai képzéséért: azért, hogy hitelesen, teljes felelősséggel nyúljanak a történelem feltárásához, műveléséhez.
Az ő nevükben is – utólagos felhatalmazásukat kérve –, illesse ezért köszöntés és köszönet a levéltártudományban és a történettudományban egyaránt kiemelkedő teljesítményt nyújtó mestert. Aki még sokáig éljen és alkosson, amit szívből és szeretettel kíván a Kolozsvár Társaság minden tagja. András, Isten éltessen s adjon erőt a továbbiakhoz.
EGYED ÁKOS
Szabadság (Kolozsvár)

2012. december 31.

Sas Péter: Egy emberből az marad meg, ami az emberek emlékezetében róla megmarad” (2.) Interjú a 90 éves Kiss András nyugalmazott főlevéltárossal
– A Facsádról elindult életút végül megérkezett, azt is mondhatnám, révbe jutott Kolozsvárt, mely bizonyosan különbözött a korábban megélt városok szellemiségétől.
– Kolozsvár más volt, új, számomra a kitárult reménységek városa volt. Kolozsvárra bukott diákként érkeztem. 1940 a bécsi döntés és a szerelmek éve volt. És azé a felejthetetlen facsádi nyáré, amelyről mintha megéreztük volna, hogy az utolsó, tombolt bennünk az ifjúság, az együttlét öröme. A gimnáziumban hetediktől kettéágaztak az osztályok humán és reál tagozatra. Az előbbiben a latinon és a nyelveken volt a hangsúly, a reál osztályokban a nagyon komoly matematika- és fizikaoktatáson. Mindig ragaszkodtam a barátaimhoz. Ezek jó matematikusok voltak és a reál tagozatra iratkoztak be. Én követtem őket, de nem mértem fel, hogy azon a magas színvonalon tanított matematikához és fizikához nagyon rendszeres, napi felkészülésre volt szükség. Az én érdeklődésem azonban nagyon megoszlott. Változatlanul sokat olvastam, rádiót hallgattam, szórakoztam, így aztán 1940 nyarán pótvizsgára buktam. A nyár viszont nagyon mozgalmas volt. Akkor folytak a Turnu Severin-i tárgyalások, tombolt bennünk a fiatalság, a szerelem, nem tudtam tanulni, nem is ment a vizsga. Matematikatanárom megkérdezte, miért nem megyek Magyarországra.Azt feleltem, hogy készülök menni, mert édesapámat áthelyezték Csíkszenttamásra. A nagyon igényes számtantanár nagyvonalú ember volt, Temesvár polgármesteri tisztét is betöltötte a királyi diktatúra előtt, az ellenőrizhető írásbelimre négyest adott, viszont a szóbelimre hatost, így ötös osztályzattal átengedett. A Karánsebesről jött, provinciális szemléletű fizikatanár 4,50-nel megbuktatott. Édesapám felvette a kapcsolatot a sepsiszentgyörgyi Református Kollégiummal, ahol tájékoztatták, hogy mint elnyomott, újra vizsgázhatok. Neki viszont az volt a véleménye, hogy mivel látta, hogy nyáron nem tanultam a pótvizsgára, ne vegyem igénybe ezt a kedvezményt. Mivel a szintén áthelyezett sógoromék már berendezkedtek Kolozsváron, beiratkozásra jelentkeztem a Kántor Lajos igazgató vezette Farkas utcai Középiskolai Tanárképző Intézet Gyakorló Gimnáziumába, ahova Gyöngyössy Dániel, akkor ügyvédjelölt barátom és földim kísért el. Bukott diákot nem szívesen veszek fel, mondta az igazgató, miután átnézte az irataimat. Dani barátom sovinizmust emlegetett. A válasz tömören ez volt: sovinizmus ide, sovinizmus oda, bukott diák az bukott diák. Kántor Lajos igazgató úr mégis felvett. Mi, felsősök hamar rájöttünk, hogy igazgatónk fő törekvése az iskolaépítés. Igyekezett jó, minőségi iskolát létrehozni, ami nem volt könnyű az örökölt tanári karral és a különböző helyekről érkező, több iskolát megjárt diákokkal. Keményen, jól vezette a rábízott gimnáziumot, és már a második évben sikerült a tanárok egy részét kicserélnie. A román oktatási rendszer több szempontból modernebb volt. A Károly-diktatúra idején azonban nehezebb lett a helyzet. A diákok is szembesültek a vasgárda és a király között dúló ádáz harccal. A vasgárda tudatosan Lupescunét, a szeretőt tette minden rossz előidézőjévé. De a diákok tapasztalták azt is, hogy a terrort nem lehet terrorral megfékezni. Két iskolatársunkat is a csíkszeredai gyűjtőtáborban megtizedelés során lemészárolták, minden bírói ítélet nélkül. Különben osztálytársaik jó tanuló, eszes fiúknak ismerték. Szerintük nem az antiszemitizmus vitte őket a vasgárdába, hanem a király és környezete erkölcstelensége, pénzhajhászása. Károly király emberei ugyanolyan törvénytelenül jártak el, mint a gyilkoló vasgárdisták, mert cselekedeteiket nem független bírói határozat alapján hajtották végre. Az iskolában kialakult ugyan a diákok véleménye, de oda nem gyűrűzött be a gyűlölködés.
A magyar oktatási rendszerben tetszett, hogy a tanár szabadon dönthette el, milyen végső osztályzatot ad a diáknak. Különbség volt a nyelvoktatás tekintetében is. A magyar oktatási rendszerben első évtől tanították a latint, harmadiktól a németet, ötödiktől az olaszt vagy más világnyelvet. A román nyelvet elsőtől tanították és érettségizni is lehetett románból. A román iskolákban első osztálytól a francia, harmadiktól a latin, ötödiktől pedig választott idegen nyelv volt a kötelező. Amint erről már szó esett, hetediktől választani lehetett a humán és a reál tagozat között. A diákok körében nagyon rossz szemmel néztek két típust: a magolót és a strébert. Kolozsvárt én kitűntem a magammal hozott irodalmi ismereteimmel és olvasottságommal. Rendszeresen vásároltam a magyar sorskérdésekkel foglalkozó folyóiratokat, ezeket a Méhkas Diákszövetkezet könyvesboltjában szereztem be. Móricz Zsigmond folyóiratát, a Kelet Népét, a Zilahy Lajos szerkesztette Híd számait pedig az Ursus kapualjában árusító Béla újságárusnál vásároltam meg. Amikor megtudtam, hogy a harmadik utas Németh László, Kodolányi János, Juhász Géza, Gulyás Pál átvették a debreceni Tiszántúl irányítását, előfizettem erre a napilapra. Ma is emlékszem a postán kézbesített napilap címzésére: „Kiss András 7. osztályos főgimnáziumi tanulónak”. Sajnos, ami nagyon gyakran előfordul, a szellemi tőkével rendelkezők anyagiakban szűkölködnek, így a Tiszántúlt is átadták a szerkesztők egy tőkével rendelkező kiadónak. Később házkutatástól tartva Tóth Kálmán aligazgatón keresztül folyóirataim nagy részét átadtam az Egyetemi Könyvtárnak. Ma már csak a Kelet Népe példányait és azt a szellemi tőkét őrzöm, amit akkori olvasmányaimból szereztem, a magam képére kialakított harmadik utat és a Tanút. 
– A Gyakorló Gimnázium egykori tanári karából kikre emlékszik vissza?
– Balogh László magyartanárom a Pásztortűzben közölt írásokat, rendkívül jól, szuggesztíven, élményszerűen adott elő, mindig szabadon elmondhattuk véleményünket a felmerült kérdésekkel kapcsolatban. Az a tanártípus volt, aki nem a biflázásra, hanem az irodalom megkedvelésére igyekezett rávezetni diákjait. A fizikatanárom Balogh Antal volt, aki tudott a bukásomról, de akkorra már pótoltam lemaradásomat. (Ami nem is volt nagy teljesítmény a temesvári reálban így-úgy elsajátított ismereteimmel.) Egyszer egy stréber nem volt megelégedve az osztályzatával, neki azt mondta: „Én Kiss Andrást becsülöm, aki hosszútávfutóként halad előre”. Olasztanárom Ulrich Ferenc, aki francia szakos is volt, valóságos nyelvtehetségként tűnt ki. Skrabatovics Ede a fejébe vette, hogy majd ő megtanít latinra. Feltehetően tudta, hogy az előző évben kézről kézre járattam Móricz Zsigmondnak A latin nyelv törlendő című írását. Nyolcadikban majd minden órán feleltetett. Egyikünk sem tudta akkor, hogy mennyire szükségem lesz a latin nyelvre. Módszeresen, jól tanított. Később Sajkásra magyarosította a nevét. Az egyetemen is volt beosztása. 1944 őszén még aláírta a magyar oktatóknak az egyetem továbbműködése melletti állásfoglalását. Katonakabátban hazaindult Szatmár vármegyébe, útközben agyonütötték. Természetesen az említett fiatal tanárok közelebb álltak hozzánk, és bár nem tanított bennünket, nagyon tiszteltük a nálunk valamivel idősebb, halk szavú Mikecs Lászlót, akiről az olvasottabbak tudták, hogy publikációi is vannak. A „felszabadító” szovjet csapatok az ötezer kolozsvári magyar polgári személlyel együtt őt is Oroszországba deportálták, ahonnan nem tért vissza. A fiatalok mellett jó emlékeket hagytak bennem a román szakos Papp Imre, Szopos Sándor festőművész rajztanár és a két Török: Sándor, a matematika- és Zoltán, a természetrajztanár. Az osztályomban közismert volt olvasottságom és irodalmi tájékozottságom. Talán ennek köszönhető, hogy nyolcadikban, az önképző kör alakuló ülésén egyhangúlag engem javasoltak elnöknek. Az ülésen jelen volt Kántor Lajos igazgató is, és meglepett arccal hallgatta a bukott diák jelölését és megválasztását, de nem szólt közbe. Hagyta, hogy Balogh László, aki akkor már jól ismert, levezesse az ülést. Az érettségi vizsgámon Bartók György filozófiaprofesszor, a Középiskolai Tanárképző Intézet elnöke töltötte be az elnöki tisztet. Akkoriban az volt a szokás, hogy a nehezebb tantárgyak vizsganapja előtt a diákok a patikából Aktedront vásároltak, ami ébren tartotta őket egész éjszaka, és akkor vették át az egész nehéz anyagot. Az osztályzatok szerint 3. lettem az érettségin. Utána összetalálkoztam a folyosón Kántor Lajos igazgatóval, aki így szólt hozzám: „Jó volt fiam, megálltad a helyed”.
– András bácsi pályaválasztását nem lehetett könnyen összeegyeztetni a családi hagyományokkal és az irodalmi, valamint a politika iránti érdeklődésével.
– Érettségi után a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen tanultam tovább. A pályaválasztásnál az volt a gond, hogy – amint már említettem – mindig ragaszkodtam a barátaimhoz és igyekeztem együtt maradni velük. Jó barátom volt Maros Tibor, az osztályelső, ő hetedikben azt mondta nekem, hogy erdőmérnök akar lenni. Én is arról ábrándoztam, hogy követem őt Sopronba. Azután meggondolta magát, és elhatározta, hogy orvos lesz. (Az életpályája azt bizonyította, hogy döntése nagyon helyes volt.) Mivel jó barátaim zöme szintén az orvosira készült, én is az orvosi mellett döntöttem, gondoltam, hadd körözzem le a bátyámat, aki akkor már orvos volt. De előbb próbát akartam tenni, hogy le tudom-e küzdeni a vértől és sebektől való viszolygásaimat. Facsádi szomszédommal és barátommal, Orthmayr Alajossal, aki akkor a kórbonctanon volt tanársegéd, bevitettem magam a boncterembe, és rájöttem, hogy köszönöm szépen, de soha nem leszek képes orvos lenni. Irtózom a sebektől és a vértől, és ezt nem tudom leküzdeni Akkor mi legyek? Abban az időben létezett egy pályaválasztási tanácsadó, megírtam, hogy közíró akarok lenni. Példaképem Márai Sándor volt, akiről azt is tudtam, hogy egy-egy vasárnapi vezércikkéért ezer pengőt kap. Azt a választ kaptam a tanácsadótól, hogy nincs ilyen képzés, iratkozzam be a jogra vagy a bölcsészkarra, majd menjek el volontőrnek egy laphoz, és ott sajátíthatom el az újságírás gyakorlatát. 1942 nyarán elutaztam édesapámhoz, hogy vele is beszéljem meg pályaválasztásomat. Ő azt javasolta, hogy legyek „lódoktor”, mint Döme nagyapám, utána megkezdhetem közírói pályámat. Elmondtam neki, amit a boncteremben tapasztaltam, tehát nem lenne jobb az állatorvosi, mint a humán orvosi pálya. „Legyél hát közíró” – hagyta jóvá elképzelésemet édesapám. Részt vennék a politikai életben is – tettem hozzá. Ő arra kért, soha ne lépjek pártpolitikusi pályára, mert „az nem nekünk való”. Így hát beiratkoztam a jogra. Következett az egyetemi polgárrá avatás. 10 pengő befizetése után a dékán kezet fogott velem, egyetemi polgárrá fogadott, amit öntudatosan vállaltam. Erről a polgárrá fogadásról a diákság körében számos tréfás történet keringett. Például az, hogy a vidéki gólyát hogyan vették rá a Gábor Áron diákotthonban, vagy a Jóskában a felsőbb évfolyamosok, hogy készítsen elő a markában 10 pengőt, amit a dékán markába kell csúsztatnia a polgárság fejében. A jogi karon a hallgatók két csoportra tagolódtak: voltak a rendes hallgatók és a „mezei seregek”. Ezek főként tisztviselőkből és más, állásban levőkből tevődtek össze, és a fogalmazói státushoz megkívánt doktori címért iratkoztak be az egyetemre. A mezeizők nem hallgatták az előadásokat, ők csak a vizsgákon jelentek meg. Indexeiket az altisztek kezelték, ami nagyon jó jövedelmi forrást biztosított nekik. Egyenként 20–30 index volt a kezük alatt. A vizsgákra a jogi szemináriumon készítették elő őket. A legismertebb Bellér István szemináriuma volt, ahol jegyzeteket lehetett kapni, és felkészítést is vállalt a doktori tézisek megírására.
Az egyetemi hallgatók összetételét illetően Kolozsvárt sajátos helyzet alakult ki. Sok volt a dél-erdélyi menekült diák. Ezek tanulmányi eredményeiktől függően különböző kedvezményekben részesültek. De voltak, akik önmagukon azzal segítettek, hogy beálltak statisztálni a Nemzeti Színházhoz. Egy enyedi származású, Elekes nevű évfolyamtársam volt a statisztálás egyik fő szervezője. Én kötelességtudóan hallgattam az ajánlott előadásokat is: állami számviteltant, Felvinczi Takáts Zoltán előadásait a művészettörténetről és a Baráth Tiborét a francia forradalom idejebeli sajtóról. Rendkívül jól adott elő. El kell mondanom, hogy teltházasok voltak Buza László, Bónis György, Csekey István, Ottlik László órái. Nem találkoztam olyan egyetemi tanárral, aki nem szabadon adott volna elő. Mind beszélt idegen nyelveket. Mi is lekádereztük őket, tudtuk, hogy közülük ki a törvényelőkészítő bizottság vagy más szaktestület tagja. Szász István például egy nemzetközi bíróságnak volt a bírája. Buza Lászlót és Csekey Istvánt a legtekintélyesebb köz-, illetve nemzetközi jogászokként tartották számon.
– Milyen volt az akkori kolozsvári egyetemi élet?
– A dékán a kar igazgatásának teljes jogú ura volt, egy cédulát, egy moziplakátot nem lehetett kitenni, ha nem engedélyezte a dékán. Az egyetemi oktatókkal való viszonyában ő primus inter pares volt, de nem főnök. Minden tanár szabadon rendelkezett kollégiumával. A tanszékvezető fogalma ismeretlen volt. Mind a rektor, mind a dékán mandátuma egy évre szólt. Ezért tüntették fel kiadványaikon az e. i., azaz ez idei megjelölést. Kollokviumok, vizsgák nagy spekulációkkal történtek. Egyes hallgatóknak megvolt a kidolgozott szisztémájuk, hogy mikor jobb a vizsgáztató tanár elé állni: az elsők között, vagy később, ha a tanár már fáradt? Számon tartották, hogy az előttük vizsgázó jelölttől miket kérdezett a tanár. A szeminárium nem úgy zajlott le, mint 45 után. A hallgatónak önálló munkát kellett bemutatnia, azt vitatták meg a részvevők. Horváth Barna, a jogelmélet professzora, aki híres volt igényességéről és szigorúságáról, a mi évfolyamunk előtt a tanszék magántanárával vitatkozott, aki nem volt más, mint az 1956-os helytálló államférfi, Bibó István. A két különböző szemléletű tanár összecsapása élmény volt a kis létszámú hallgatónak. A tanár a vizsgákon a kérdésekre adott válaszok és a szemináriumi teljesítmény alapján osztályozott. A jogtudományi szigorlatok jóval nehezebbek voltak, mint az államtudományiak. Itt a szigorlók zöme mezeiző volt. Emlékszem egy beszélgetésre a nemzetközi jogról, amit dékáni jóváhagyással egy jogszigorló hívott össze. Szerinte a nemzetközi jog helytelen kifejezés, hiszen a jog ismérve: a kikényszeríthetőség, viszont a nemzetközi jogban nincs ilyen lehetőség. Végső fokon csak háborúval lehet elérni a megállapodások, szabályozások betartását, ami nem jogi kategória. A Bellér-féle szemináriumi jegyzetek jók voltak a vizsgákon. Buza és Csekey professzorok esetében, az Osztrák–Magyar Monarchia meghatározásánál figyelmeztették a hallgatót: Buzánál reálszövetségként, Csekeynél viszont egyszerű perszonálunióként kellett minősíteni a két állam közötti jogviszonyt.
– Az elkövetkező történelmi események hatással kellett hogy legyenek az ideálisnak tűnő egyetemi életre is.
– Az 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállás nagyon fejbevágott. Hiába titulálták jó moszkovita szóhasználattal fasiszta államnak Magyarországot, az egyetemen egyetlen nyilas diák csak a hülye Pufi volt. Viszont a közvéleményben tartotta magát az a hír, hogy március 15-én Magyarország kiugrik a német szövetségből. Mi lesz, hogy lesz? Elterjedt a hír, hogy Dálnoki Veress a Tiszánál ellenáll. A németek viszont már az országban voltak és fenyegetéseik döntöttek. A budapesti Műegyetemen a diákok elkezdtek mozgolódni. Erre elrendelték az egyetemisták munkatáborba vitelét. Az én csoportom Borszék alatt, Székpatakon építette az Árpád-vonalat. Akkor szembesültünk először a katonai fegyelemmel. Szerencsénkre a parancsnok, Darvas százados korekt ember volt, a tisztesek többnyire a hatalomhoz jutott primitív ember módján éreztették hatalmukat. Deszkából készült finn sátrakban laktunk. Közeledett a front, csendes éjszakákon hallani lehetett az ágyúzást. Éles töltényekkel teljesítettük az őrszolgálatot és Darvas százados utasított, hogy ha a közeledő nem áll meg felszólításunkra, ne habozzunk lőni, mert „a partizán nem katona, az orvlövész, és le kell lőni, mint a veszett kutyát”. Már a táborba jövet találkoztunk menekülő ukránokkal. A mellettünk álló szerelvényen egy „ukrán madonna” a gyermekét szoptatta. Vajon mi lett a sorsuk? Aztán megjött a parancs, hogy a katonaköteleseknek be kell vonulniuk, ezért hazaküldtek a táborból. Még a német megszállás előtt Kállay Miklós miniszterelnök meglátogatta az egyetemet, és ott földijétől, Csekey professzortól jövet vékonyka titkára kísérte. S szavaira ma is emlékszem: „Az urak tanuljanak, mert nagy feladat vár magukra. Amíg én leszek Magyarország miniszterelnöke, addig nem viszik önöket a frontra, mert szükség van Magyarországon önökre.” A román átállás után megérkezett az én behívóm is. A nővérem Szatmár vármegyébe továbbította a postással, bár nem szeretek kitérni a dolgok elől. Már középiskolás korunkban kialakítottunk egy szűk baráti kört, ami egyetemi éveinkben kiegészült néhány, velünk egy évben érettségizett hallgatónővel. Fórumnak neveztük el, mert minden nap estefelé a Főtéren találkoztunk, a Szent Mihály-templom keleti végében, ott ültünk a vaskerítésen. Tagjai a lányok közül Faluvégi Baba, a későbbi Kós Andrásné, Lebó Anikó orvostanhallgató, Tamás Magdi (Mészárosné) bölcsész, Lázár Ibolya orvostanhallgató, Mandula Ibolya, Rácz Lili és Buszlai Ibolya közgazdászok. A fiúk közül Maros Tibor, Grósz Frigyes, Égető Béla, Herman Nándor, Joanovics János, Gyöngyössy János orvostanhallgatók voltak. Fórumtag volt még Bacsó István, Kovács László és Szatala Ödön biológus, aki miután szüleivel visszaköltözött Budapestre, akkor is hűséges Fórumtag maradt. Szeptember végén hazafelé mentünk a Deák Ferenc utcán, és szembejött velünk egy rendőr – szerencsére nem csendőr – járőr, igazoltattak. Az orvostanhallgatók felmutatták kórházi beosztásukat igazoló irataikat, én a diákigazolványomat. A fehérbajuszú járőrparancsnok csak ennyit mondott: „A maga helyében nem nagyon sétálnék az utcákon”. A főtéri vendéglőben, a tulajdonos szerint a legjobb bort hozták fel, hogy a bejövő oroszoknak ne jusson belőle. Szorongó érzés tört rám, amikor a Főtéren keresztüldübörgött egy 15-17 éves fiúkból álló tankoszlop. Meggondolkoztatott, hogy miközben a magyar hadvezetőség a felkelőket visszavonta Tordáról, hogy megóvja Kolozsvárt az utcai harcoktól, ezek a gyerekek rezzenéstelen arccal tovább harcoltak, mert azt parancsolták nekik. A Kolozsvár elleni támadás során nem volt az oroszoknak légierejük. Egy berepülés alkalmával találat érte Csokoládé Károly cigányprímás házát, amiről a helyi sajtó is beszámolt. A Zápolya utcában laktunk és egy nap, október 11-én, szerdán látom, hogy a Kövespad utcán egy orosz hajt fel egy lovas szekeret. Egy szomszéd román tanár pincéjében bújtunk el első éjszaka. Másnap reggel kimentünk a ház elé, és a Kövespad felől egy egyszerű asszony jött felénk és figyelmeztetett: az oroszok szedik össze a magyarokat. Akkor legalább kapunk valami írást, mondtam én jóhiszeműen, mert azt gondoltam, munkára visznek a felrobbantott hidakhoz. Édesanyám és a sógorom nem bíztak az oroszokban és úgy döntöttek, hogy bújjunk el a szomszéd akkor már üresen álló házánál a Kövespad felé emelkedő kertje végében, a bodzabokrok mögé. Mire felértünk, már ott lapult a bodzabokorban Vermessy Rezső, a Szövetség Szövetkezeti Központ cégjegyzője, valamint Kolcsár Árpád és Páter kőművesmesterek. Kis idő elteltével a kert alján megjelent egy hosszú Moszingan puskával egy szovjet katona, hogy a kertet ellenőrizze. Láttuk, hogy felénk tart, aztán egyszerre megáll a karalábéágyásnál, leteszi a puskát, előveszi a bicskáját és elkezdi jóízűen falatozni a karalábét. Aztán, mint aki jól végezte a dolgát, visszament az utcára az őrjárathoz. Másoknak nem volt ilyen szerencséje, mint nekünk. A szemben lakó Miskolczi nevű hóstáti gazdát – a Hosszú élethez nevű kocsma tulajdonosát – a nálam fiatalabb gimnazista fiával együtt elhurcolták, soha nem tértek vissza. Ez volt a sorsa több Zápolya utcai lakosnak is, akik nem bújtak el, köztük apósomnak, Kalmár Eleknek és sógoromnak, Kalmár Andrásnak, akik hosszú esztendőkig sínylődtek a Szovjetunióban. Elhurcolták egykori iskolámból a már említett Mikecs László tanárt, valamint Szabó György klasszika-filológust, aki miután visszatért, megírta az elhurcoltak színvonalas és tárgyilagos krónikáját Kolozsvári deportáltak az Uralban címmel. Közvetlen a szovjet bevonulás napján, mielőtt elhurcolták az ötezer magyar polgári lakost, a szemben lakó Steierman család – a Linda nevű cukorkagyár tulajdonosai – áthívtak bennünket, hogy az ott levő munkaszolgálatossal ünnepeljük meg a „felszabadulásunkat”. Ők felismerték sógoromban, Ferencz Antalban azt a feleki határvadász zászlóst, aki odament alakulatukhoz és biztatta őket, hogy „ne csüggedjenek, már nem tart sokáig”. Ezt meleg szavakkal meg is köszönték: „Felszabadultunk!”. Náci cseberből a vörös cárizmus vedrébe.
(Folytatjuk)
Művelődés (Kolozsvár)

2013. április 10.

Tíz év a Kolozsvár Társaságban
Egy évtizedénél is több, hogy megkeresett a fiatal fizikus Tibád Zoltán, és elbeszélgettünk: valamit tenni kellene Kolozsvárért, városunk magyarságáért, a lepusztulás ellen. És kevéssel ezután többször összegyűltünk, írók, történészek, egyetemi emberek, újságírók, lelkészek a Korunk Nagy-Szamos utcai szerkesztőségében, gyakorlatilag elkezdődött a Kolozsvár Társaság alapozása, hogy 2003 márciusában a nyilvánosság elé léphessünk programunkkal. A kilencvenes évek, a funari idők szomorú tapasztalatai után voltunk, amikor egy magyar nyelvű utcai tábla (szerkesztőségi eligazító) miatt is büntetés járt, volt tehát miről beszélnünk, miért küzdenünk saját múltunk és jelenünk védelmében.
Ha az akkori hangulathoz mérjük, az eltelt tíz év akár sikertörténetnek mondható, és ebben a Kolozsvár Társaság a maga szerény lehetőségei szerint ugyancsak részt vállalt. Immár jó ideje minden október 23-án kimehetünk a sétatéri 1956-os emlékműhöz ünnepelni, októberi kulturális napokon – újabban a Kolozsvári Magyar Napok programjába is illeszkedve – emlékezni a város jelentős személyiségeire, tegnapi és mai kulturális, irodalmi-művészeti és tudományos teljesítményeket népszerűsítve. És ez a tevékenység már a mindennapok természetes részévé vált, miközben az ünnepek új formái is alakulnak. Ilyennek mondható néhány kiváló kolozsvári művészünk, tudósunk nyilvános elismerése, 90. születésnapja betöltése alkalmából (Senkálszky Endre, Jakó Zsigmond, Kós András után legutóbb a levéltáros Kiss Andrást köszönthettük a Társaság főtéri székhelyén).
Képzőművészeti, illetve fotótárlataink a Főtér 22. szám második emeletén új lehetőségeket nyitottak meg, egyrészt a könyvkiadás területén (a László Miklós kezdeményezte kolozsvári barokk album határozottan siker lett), de a külföld felé is nyithattunk: a meghívás Stuttgartba a Kolozsvárt bemutató fényképkiállítással talán eddigi legvisszhangosabb rendezvényünk lett.
És elsősorban a képzőművészet befogadásának köszönhető a fiatalok, a legfiatalabbak felé történt – még korántsem kielégítő, megnyugtató – nyitás. A gyermekrajzok készítői többször is vendégeink lehettek, és ifjú szavalók mellett diákkórusnak tapsolhatott a Kolozsvár Társaság közönsége.
Kolozsvárnak nyilvánvalóan az ifjúság jelenléte biztosítja a jövőt. Ezért örvendhetünk, hogy két év múlva Európa ifjúsági fővárosa lehetünk – ennek a nagy programnak az előkészítésébe szeretne bekapcsolódni a Kolozsvár Társaság is. Ennél fontosabbat aligha lehet célul kitűzni megalakulásunk tizedik évfordulóján.
KÁNTOR LAJOS
Szabadság (Kolozsvár).

2013. május 6.

Kiss Károly kordokumentuma
2012-ben jelent meg Kiss Károly agrármérnöknek Ilyenek voltunk mi? című könyve, melyet szülei emlékére írt. „Nem naplószerű ez az írás és nem a családról szól. Saját emlékeimről írok. Lehetnek benne időeltolódások, de így kerek az életem regénye, ahogy emlékszem reá.”
Hajdani iskolatársamtól, Kiss Károly által írt könyvet hozott a posta. Meglepett a tekintélyes küldemény. Súlya 1 kg 400 deka, majdnem egy és fél kiló. Nagysága 29×20,5 cm, oldalainak száma 562, kis betűkkel szedve.
Magát a könyvet a szerző adta ki a temesvári EAST WEST PRINT nyomdájában, 200 példányban. Címe: Ilyenek voltunk mi? Alcíme: „ A küzdelemre felkent daliák” Nem csak a szépre emlékezek… Egy becsapott generációja a küzdelemre felkent daliáknak- olvasható. A könyvet szerkesztette dr. M-Kiss András. A borító Gherman Ion designja. Majd következik a kézzel beírt ajánlás: „Ajánlom e könyvet Csomafáy Ferenc volt osztálytársamnak. Emlék a régmúltból. Kiss Károly”. Majd a dátum.
Az eddig leírtakból is láthatjuk, nem egy szilfid munka. Ennek megfelelően, sok mindenről ír a maga szemszögéből, látva mindazt, amit megélt és arra érdemesnek tartott, hogy írásban is rögzítsen. Elérvén azt, hogy tulajdonképpen egy sajátosan megfogalmazott kordokumentumot alkotott, nem is akármilyen módon. Mindannyian a körülöttünk levő élet ránk gyakorolt hatása alatt láthattuk, hallhattuk, tehettük azt, amit belső adottságaink, valamint szerencsénk következtében e földi lét alatt megélhettünk.
Mivel az ember a maga egyediségének következtében mindent, amit megél, egyénien teszi, ez a könyv is magában hordozza azt az egyediséget, amely mondanivalójában is eredeti. Ugyanabban a korban, ugyanolyan körülmények közepette mindenikünk másként látta az őt körülvevő világnak különböző megnyilvánulásait. Talán ez a példa is serkentően hathat azokra, akik megengedhetik maguknak azt a luxust, azt a plusz munkát, hogy leírják a velük megtörténteket.
Az érettségi után mindenikünk különböző pályát futott be, különböző sikerrel. Mindenikünk élete több kötetes is lehet, hiszen a XX. század talán legzivatarosabb időszakát élhettük át.
Kiss Károly azok közé tartozott és tartozik, akik mindent, ami körülötte történt, igyekezett megérteni és a maga módján, értelmezni. Mivel saját bevallása szerint munkás-paraszt származású, ez a gondolkodás későbbiekben is érezteti hatását, lévén származásilag első nemzedéke azoknak, akik városon születtek, és nevelkedtek. Magukon viselik azoknak a hatásoknak a megnyilvánulásait, melyek a kolozsvári embereket valamilyen módon jól meghatározzák.
Az ősi iskola, a maga tradíciójával, szokás rendjével mind azt eredményezte, hogy végzettjei az események pergésétől függetlenül, tudatosan ennek a gondolkodásnak a hordozói voltak. Amikor valaki, esetünkben Kiss Károly, visszaemlékezéseit, melyeket sok esetben évtizedekkel később, emlékezetből írja, nagy kockázati tényezőt is vállal.
Szándékai nemesek, de az írás megjelenése már felelősség vállalással is jár, mert lehet olvasótáborában olyan, aki a leírtaknak szintén megélője volt, és az eseményeket belső adottságain keresztül mégis másképp élte meg, más hatások érték, mint a szerzőt.
Talán ennek is köszönhető az a végeredmény, ami a könyv elolvasása után az olvasóban megfogalmazódik.
Először is örvendek annak a társadalmi tablónak, melyet a szerző a könyvében, felvázol. Tükrözvén azokat a hatásokat, melyek mindannyiunkat érik ilyen vagy olyan formában. Megismerek egy rakás nevet, mely az égvilágán nekem nem mond semmit, mert amikor már n – szer olvasom. Rendes ember volt… Szinte immúnissá válok.
Számomra példaértékű, ahogy édesanyjáról, feleségéről, fiáról és leányáról, azokról a helységekről ír, ahol tevékenykedett. Itt már kordokumentumok erejével győz meg arról az eseménysor izgalmasságáról, egyediségéről, melyet érdemes elolvasnom. A vidéki élet nem mindennapiságának napi küzdelmeiről, ami végül is hatással van a társadalmi életre.
Anélkül, hogy kihangsúlyozná, társadalmi tablójában felvonultatva különböző személyeket, a tükrözi azt a fura életet, melyet egy elnyomó hatalom ki tudott építeni a különböző egyének segítségével.
A különböző nemzetiségek együttélésének kezelése, még ma is rögös feladat, melyet csak nagyon sok türelemmel, jó indulattal és következetes munkával lehet megoldani.
A világban nem csak országunk, de más országok is keresik azt a kivezető utat, mely minden állampolgárának elfogadható, életet jelenthetne. A könyv szerintem talán egyik legértékesebb része az Egyiptommal foglalkozó fejezete. De ez nem jelenti a székelyföldi események hátrább tolását. Tulajdonképpen mindenik fejezetnek megvan az értelme és a sajátos mondanivalója, melyért érdemes elolvasni.
A könyv utolsó fejezete „Végszó, amelyben megmosom kezeimet”. Arról a belső késztetésről írt, amely az írásra ösztönözte. „Írd le, súgták belülről, a kísérleti nyúléletednek mindazon szakaszát, amelyen keresztül mentél…Sőt részese lettél egy olyan kíméletlen kísérletnek, rombolásnak, amikor nem csak anyagi károk keletkeztek, hanem a lelkeket is rombolták, egy új élet megszületésének hamis jelszavaival”.
Mezőgazdászhoz méltó munka a termés gazdagsága, melynek a hozama is érték.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

2013. május 11.

Másfélszáz évig Erdély „alkotmánya” volt
A Korunk és az Erdélyi Múzeum főszerkesztője, Kovács Kiss Gyöngy történész A Habsburg-berendezkedés Erdélyben címmel értekezett a Szacsvay Akadémián. A 18. század történéseiről, az Ausztria és az Erdélyi Fejedelemség viszonyát szabályozó, alaptörvényi funkciójú Diploma Leopoldinum létrejöttéről, Kolozsvár korabeli hétköznapjairól Szilágyi Aladár beszélgetett a levéltárak kutatójával.
- Gyermek- vagy ifjúkorában érték-e olyan impulzusok, hogy a történész mesterséget válassza hivatásának?
- Édesapám Kiss András – most már nyugalmazott – főlevéltáros, aki élete nagy részét a kolozsvári levéltárban töltötte. Valószínűleg az ő hatására is alakult ez így. Olvasni, ráadásul történelmet olvasni mindig szerettem. Egyébként nem feltétlenül történésznek készültem, aztán két évvel az érettségi előtt megváltozott a dolog, és a történelem-filozófia szakra felvételiztem a Babeş–Bolyai Tudományegyetemre.
- Az már bizonyára egyetemjárás közben eldőlt, hogy a 18. századi Erdély históriáját, illetve 16–17. századi kultúrtörténetét válassza kutatásai fő pászmájának?
- Igen, akkorra kialakult ez az érdeklődés. Az is eldőlt, hogy nem tanítani, inkább kutatni szeretnék. De akkoriban kötelező volt a központi kinevezéseket elfogadni, így kerültem Nagyváradra, az akkori Moghioroş Líceumba történelem–filozófia tanárnak, ahol életemnek egy rövid, de nagyon szép szakaszát éltem. Egyetemista koromban levéltárba jártam, és akkor fogtam neki az egyik témámnak, amely sok év után most jelent meg: a kolozsvári osztóbírói intézményről és az osztálylevelekről van szó. A hagyatéki leltáraknak ezt a csoportját dolgoztam fel, amit azért is szerettem, mert minden benne van, ami a kolozsvári hétköznapokhoz tartozik, egy százötven éves periódus vonatkozásában.
- 1988-ban visszamehetett Kolozsvárra, rögtön bekerült a Korunk redakciójába, azóta ott dolgozik különböző beosztásokban. A szerkesztői munka elvégzése mellett nyújtott-e szakmai elégtételt a Korunk?
- Mindenképpen. Egy idő elteltével létrehoztuk a História rovatot, amely mellett egy újabb, szintén történelmi anyagnak helyet adó rovat indult, Dokumentum címmel, mely ma már eléggé akcidentálisan ugyan, de még jelen van a lapban. Egy idő után szerkesztőségi főtitkár, majd főszerkesztő-helyettes lettem, az idén januártól főszerkesztő. Sikerült olyan történészeket bevonnom a szerzők közé, akik nem csak Erdélyben vagy Magyarországon tartoznak az élvonalba. Gondolok itt Romsics Ignácra, Gyáni Gáborra, Klaniczay Gáborra, Szakály Sándorra, Hermann Róbertre, a fiatalok közül Ablonczy Balázsra.
- Az Ön törekvései, elképzelései szerint főszerkesztővé válása hoz-e változást a lap koncepciójában, változik-e valamelyest a lap jellege?
- Nem vagyok feltétlen híve annak, hogy változtassunk csak a változtatás kedvéért. A Korunk viszonylag hosszú idő óta felszálló ágban van. Úgy érzékelem, radikális változtatásokra nincs szükség. Apró módosítások vannak, formailag annyi, hogy a folyóirat januártól színes borítóval jelenik meg, és azt szeretném, ha a főlaptestben a súlyponthoz kapcsolódó anyagok az eddigi gyakorlatnál nagyobb teret kapnának. A lap terjedelme nem változik, az arányok némiképp igen.
- Már szó esett arról, hogy kultúrtörténettel is foglalkozik. Engedje meg, hogy néhány művelődéstörténeti csemegéről beszélgessünk. Például, a viseletszabályozásról. Ezzel kapcsolatban milyen kuriózumokra bukkant?
- A viseletszabályozás vonatkozásában főleg a fejedelemség kori Kolozsvárral foglalkoztam. A 16. század végén, a 17. század első felében, a reneszánsz kiteljesedésével a kolozsváriakat is elragadta a hév, ugyancsak kedvelőivé váltak a jómódból fakadó luxusnak. A kolozsváriak pompakedveléséról Heltai Gáspár sem rejti véka alá nem túl hízelgő véleményét, amikor úgy fogalmaz: „Minálunk minden ember hivalkodni akar. Mert a magamutogatásnak sem módja, sem vége: kinek száz forint ára marhája van, úgy terengeti magát, mintha ezer forint ára volna.” A városi statútumok ezt a flancolást, a túlzott luxusigényt kívánták megzabolázni. A százférfiak tanácsa, a városi felsőtanács hozott határozatokat arra vonatkozóan, hogyan illik öltözködni, mi a decens viselet különféle alkalmakkor. A szabályozásoknak rendi jellegük is van. A polgárasszonyok a nemesasszonyok viseletét kezdték majmolni, ami „meghaladja a városi állapotot”. Így hát kimondatott, hogy „az olyan aranykösöntyű nem olyan vargánénak vagy nem olyan papnénak való”. Szabályozták a városi tanácsban való részvételkor ildomos öltözetet is. Lehetett valami kiváltó oka ennek a rendelkezésnek, különben érthetetlen, miért kell explicite szabályba foglalni, hogy tilos a városi tanácsülésre „csonka ujjú, gallératlan mentében, sem csizmában, sem papucsban, sem gatyában” megjelenni.
- Mi légyen az a bizonyos „korcsomaház” Kolozsváron?
- A korcsomaház a borkimérés, a kocsma, korcsoma, a városi társadalmi érintkezés egyik legfrekventáltabb helye, a kolozsváriak számára a fejedelemség korában a szabadidő eltöltésének egyik reprezentatív tere. Ahol nemcsak ittak, hanem véleményt cseréltek, társadalmi életet éltek, zenéltek, mulattak. És nem feltétlenül csak férfitársaságban, hiszen a korcsomaházakban időről időre megjelentek a zenészek – lantosok, hegedűsök, trombitások – mellett a „pajzán hegedűsnék” is, akik nem feltétlenül zenét szolgáltattak a férfiaknak… Azt még halkan megjegyezném, hogy a korabeli tanúvallomások nem csupán a „hegedűsnék” törvényszegéseiről szólnak. Esetenként más asszonyok sem álltak ellen a főként a katonaság képében jelentkező erős kísértésnek, nemegyszer viselkednek úgy, a „deákokkal, darabontokkal”, mint a hegedűszó kíséretében félrelépő asszonyok.
- Egyik tanulmányában foglalkozik a pletyka, a rágalmazás, becsületsértés kérdéskörével. Erről is vannak bírósági iratok?
- A pletyka – ugye – és a rágalmazás a kommunikációs jelenségeknek az egyik legismertebb alfaja, amióta ember az ember. A piacon, a szereken, a sokadalomban, a sütőházban, a fürdőházban elhangzottak gyakran képezték per tárgyát. A vétkeseknek találtakat pénzbírsággal sújtották többnyire. Viszont a tárgyalt korszakban a pletykának, a maga káros hatásain túlmenően, bizonyos esetekben pozitív hozadékai is vannak. Ez alkalmanként akár a nyilvánosság biztosítéka is az eltitkolt vétségek felszínre hozatalával, ezáltal a médiával és egyéb eszközök publikusságával nem rendelkező társadalmakban – így a fejedelemség kori Kolozsváron is – rátereli a figyelmet a visszásságokra, illetve közrejátszik a törvénytelenségek, akár a bűncselekmények bíróság elé kerülésében. Például 1578-ban Krappa Gáspárt és Heinrich Jakabot kitudódott paráznaságuk okán zárják ki a százférfiak sorából.
- Talán a legfontosabb munkája A Habsburg-uralom erdélyi kiterjedésének folyamata, a korabeli magyar emlékiratok láttatásában. Amikor elolvastam az Erdélyi Múzeum Egyesület kiadásában megjelent kötet szintézis értékű bevezető részét, nekem, aki elég sokat olvastam Erdély 18. századi történetéről, segített abban, hogy nagyobb összefüggésekben lássam a kor történéseit…
- Nagyon szerettem a témával foglalkozni. Az emlékirodalom ezt a korszakot sokrétűen és differenciáltan tárgyalja. Egyféleképpen látja és láttatja az eseményeket gróf Bethlen Miklós, aki államférfiként, döntő tényezőként vesz részt a politikai életben és cselekvő részese a Diploma Leopoldinum kidolgozásának. Másféleképpen reagál a történésekre Cserei Mihály, aki bár pro-Habsburg-beállítottságú, de buzgó kálvinistaként nem tud elvonatkoztatni a katolikus restauráció különböző aspektusaitól. Megint másképp báró Wesselényi István,aki jobbára a császári hatalom képviselőjének szemszögéből láttatja az eseményeket, vagy megint másképp Halmágyi István guberniumi tisztviselő. Másképp vélekedik a történésekről Apor Péter a Metamorphosis Transylvaniae-ban, akit elsősorban a társadalmi kapcsolatok változásainak bírálata és a nemesség életmódváltása foglalkoztat. Szintén másképp gróf Bethlen Kata, akinek családi életét dúlja fel a hivatalos politika által támogatott vallási intolerancia. A sor folytatható.
- A korszak kiindulási pontja a Diploma Leopoldinum volt. Az adta az első impulzust ahhoz, hogy Erdély státusa megváltozzon. Mi ennek a diplomának a lényege?
- Az 1690-ben Bethlen Miklós által kieszközölt alapvető okmány, a Diploma Leopoldinum – amelyet I. Lipót 1691. december 4-én erősít meg, és amely szabályozza a birodalom és az erdélyi rendek közti viszonyokat – világosan leszögezi, hogy Erdély fejedelemségként kerül Habsburg-uralom alá, megőrizve autonómiáját, belső rendjét, intézményeit. A diploma elvileg több mint 150 évig Erdély „alkotmánya” – és az eredeti szándék szerint biztosítania kellene a rendek addigi jogait, kiváltságait. Ezzel szemben a valóságban Erdély egy folyamatos integrációs tendencia célpontja és tárgya, a Habsburg-uralom kiteljesedésének színtere.
- Hamar kiderült, hogy bár – úgymond – két partner egyeztetését, kompromisszumát foglalta írásba, Ausztria meghódított területnek tekintette a fejedelemséget. Mivel járt ez Erdély számára?
- Bár a Habsburgok uralomgyakorlásának közjogi alapja nem változott meg, a Pragmatica Sanctio erdélyi, 1722-es elfogadása előtt III. Károly már leszögezte, hogy Erdélyt a Habsburgok háromszor hódították meg, tehát fegyverjogon bírják. Ez nem jelentett egyebet, minthogy a Diploma Leopoldinum elvileg, virtuálisan érvényben maradt ugyan, a kitételeit már senki nem vette komolyan. A diploma 1711, a Rákóczi-szabadságharc leverése, a szatmári pacifikáció megkötése óta folyamatosan vesztett a jelentőségéből. Ekkorra megváltoztak a körülmények a Diploma aláírása pillanatához képest: az erdélyi rendek „kompromittálták magukat” így már nem tekintették őket egyenlő partnereknek.
- Az is kiderült – még Bethlen Miklós életében –, hogy bár létrejött a gubernium, a katonai hatalom vált véglegessé. Már Rabutin tábornok, a császári sereg erdélyi főparancsnoka is keményen bánt, nem csak a néppel, hanem az elittel is.
- Igen, Rabutin generális, ha szabad ezt ilyen lazán megfogalmaznom, közutálatnak örvendett Erdélyben. Nem indokolatlanul. Bethlen Miklós Önéletírását gyakorlatilag átszövi a Rabutin-ellenesség, Erdélyt megrontó személyiségként ábrázolja, és akit szójátékkal „Rabbá tőn” generálisnak aposztrofál.
- Ahogy az osztrák uralom elhatalmasodott Erdélyben, egyrészt megszorító intézkedések születtek, másrészt engedmények, reformlépések is. Valamikor általános vélemény volt, hogy Ausztria csak „rosszat” okozott Erdélynek, aztán kiderült: ez nem volt teljesen így. Ha elkészítenők a század mérlegét, mi kerülhetne az egyik serpenyőbe, mi a másikba?
- A bécsi központú kormányzat és a helyi igazgatás összehangolása és az újítások – bonyolult folyamatok eredményei. Megítélésük számos tényező figyelembevételét igényli: a modernizációt, a korszerűséget célzóak is lehettek volna, ha céljuk – a túlzott centralizáció, a németesítés igénye – nem vezetett volna torzulásokhoz. Szolgálták a haladást, az intézkedések egy része a felvilágosodás jegyében született, azonban többnyire nem számoltak a helyi sajátosságokkal. Az intézkedések ugyanakkor a fejlettebb társadalmú országok irányába mozdították el a még mindig rendi erdélyi társadalmat, miközben meggátolták a saját útkeresés lehetőségét. Erdély számára Bécsen keresztül megnyílt a kapu a nyugat-európai értékrendek felé (kultúra, művészet, életmód, mentalitás). Ezzel párhuzamosan begyűrűzött a császári politika több ballasztja, az intoleranciától kezdve az abszolutista hatalom brutális alkalmazásán át a mérhetetlen adóterhekig.
- Nem beszélve magáról a katonaságról, mint adóteherről, a katonatartásról, a kötelező katonaállításról.
- Igen, ez mind negatívum volt, viszont ott voltak a nagyszabású katonai építkezések, a kolozsvári Fellegvár, a gyulafehérvári, az aradi, a temesvári várak, a váradi vár rekonstrukciója. Ezt nyögte a lakosság. Ahogy a katonaállítás és a katonatartás is megterhelő volt az erdélyiek számára. És ott van a határőrezredek kérdése is. A határőrezredekben való részvétel ellen a székelyek, akik számára ez sajátos jogállásuk kényszerű feladását jelentette, és sem gazdasági, sem kulturális felemelkedést nem jelentett, tiltakoztak. Meg akarták őrizni évszázados katonáskodási hagyományukat, kiváltságaikat, ezért ellenálltak a székely ezredek erőszakos felállításának, ami megszüntette a különállásukat. Tiltakoztak is keményen, mire a Buccow generális helyébe lépő báró Siskovics József altábornagy parancsot adott katonáinak Csíkmadéfalva megtámadására, ahol a határőrszolgálatot megtagadó székelyek gyülekeztek. 1764. január 7-én, Vízkereszt napján mintegy 400 embert, köztük gyermekeket és asszonyokat mészároltak le. Ez volt az a bizonyos siculicidium.
A románság esetében más volt a helyzet. Őket a határőrezredek felállítása másképp érintette, mint a székelyeket. A határőrezredhez való tartozás előfeltétele esetükben a görög katolikus vallás felvétele, így a katolikus egyházba való integrálódás volt. A határőröket felfegyverezték és a jobbágyoknál előnyösebb helyzetbe juttatták. Iskoláztatták is, ami kulturális felemelkedést jelentett, nem véletlen, hogy a 19. században kialakult művelt román polgárság zöme e határőrvidékekről származik.
- Eddigi pályáján mi jelentette a legnagyobb elégtételt?
- Született kolozsváriként legközelebb hozzám a kolozsvári levéltári anyag áll. És leginkább éppen az osztálylevelek. Hosszú időt töltöttem velük, nem öt és nem tíz évet, ennél jóval többet. És, mi tagadás, beléjük szerelmesedtem teljesen. Gyönyörűen gazdag anyag, ráadásul szép „tálalásban”. Az osztóbírókkal egyenesen „familiáris viszonyba” kerültem. Dési Eötweos János, a kiváló kolozsvári ötvösmester és osztóbíró halálát – miután több évig olvasgattam az általa példásan összeállított és szép kézírással papírra vetett, gyűrűpecsétjével hitelesített leltárakat – egyenesen megkönnyeztem. Jó érzés volt végre, nem kevés munkát követően nagyformátumú, több mint 550 oldalnyi kötetként kézbe venni ezt az anyagot.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

2013. szeptember 28.

Az erdélyi Anonymus
A 90 esztendeje született Dani János levéltáros emlékezete
A kerek százas évfordulók bűvöletében szokatlan lehet az ettől eltérő időpontban való megemlékezés. Dani Jánossal kivételt kell tennünk, életében olyan kevés figyelem övezte, hogy kárpótlásul évtizedenként megemlékezhetnénk születési és halálozási évfordulóiról.
1923. szeptember 18-án született a Szászrégentől 10 kilométerre fekvő Maros megyei faluban, ma a közigazgatásilag Bátos községhez tartozó Dedrádszéplakon. A református vallás helybeli százados térnyerései ellenére, szülei ősi vallásukat megtartva római katolikusnak keresztelték, mely egész életében meghatározó jelentőségűnek bizonyult. Középiskolai tanulmányait az erdélyi egyházmegye székhelyén, Gyulafehérvárt végezte, a születése előtt egy évvel Majláth Gusztáv Károly megyéspüspök nevét felvett római katolikus főgimnáziumban. Családi indíttatásból, vallásos neveltetése okán, a hely szellemisége miatt, vagy összességében mindhárom tényező hatására a papi pálya iránt érzett elhivatottságot. Édesapja a püspöki szőlőgazdaság vincellére volt, erősen ragaszkodott az egyházi székhelyhez. A várat építtető III. Károly után elnevezett egykori Károlyfehérvár sajátságos módon János fia Pál utcájának bizonyult. A családi asztalnál hallottak és a mindennapokban látottak alakították, formálták jövendő életképét, az őt körülvevő mindenkori hierarchiába való természetes, magától értetődő betagozódását. Ministránsként élhette át a Márton Áron celebrálta misék élményeit, s már az érettségi vizsga előtt felöltötte a teológiai hallgatók kék színű reverendáját. A második bécsi döntés után a gyulafehérvári székhelyű szeminárium és teológia megszűnt, helyét és szerepét Észak-Erdélyben az ottrekedt hallgatók miatt Kolozsvár, Dél-Erdélyben a bánsági többnyelvű Temesvár vette át.
Pályatársai által sem tisztázott, ezért egyelőre ismeretlen, személyes jellegű okok miatt 1945-ben pályamódosító lendülettel a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Karának hallgatója lett. 1949-ben, az államvizsgák letétele után történelem–földrajz szakos tanárként fejezte be egyetemi tanulmányait.
Az egykori Ferenc József Tudományegyetem sokat megélt, a „boldog békeidők” polgári társadalmára emlékeztető termeinek hangulatából, a piarista Biró Vencel professzor lenyűgöző történeti előadásaiból a városi közmunkákban való kötelező részvétel ébresztette a micisapkás valóságra. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület levéltárának költöztetési munkálataiban való részvétel a legjobb pályaválasztási tanácsadásnak bizonyult. Az Egyetemi Könyvtártól a Farkas utcai Nemes–Huszár-ház udvari traktusáig vezető – képletesen is értelmezhető – útszakasz életre szóló hozadéka Kelemen Lajos nyugalmazott könyv- és levéltári főigazgatóval való megismerkedése volt. Levéltári munkálkodása kiindulópontjaiként olvasási szeretete, a régi írások varázslatosnak tűnő világa megismerése utáni vágya, kutatói kíváncsisága és a szeminaristaként elsajátított magas szintű latin nyelvtudása megfelelő alapvetéseknek bizonyultak.
Az EME levéltárának alapembereként, egyszemélyes kezelőjeként – Jakó Zsigmond igazgató keze alatt – naponta találkozhatott az országos jelentőségű archívum egykori kiteljesítőjével, az oda mindennap bejáró Kelemen Lajossal és a magukat tanítványaiként megvallóknak az idő múlásával egyre bővülő körével. Az akkori időszakot átéltek visszaemlékezései alapján nagy hihetőséggel kijelenthető, hogy a második világégés után Dani János egyedüli tanítványának és egyben utódának vallhatta magát, s ritka kivételként Szabó T. Attilán és Jakó Zsigmondon kívül az Istennel is perlekedő nyugalmazott főigazgató urat Lajos bácsinak szólíthatta.
Személyesen nagy hálával tartozom neki, 1998-ban, a Kelemen Lajos, Erdély levéltárosa című dokumentumfilm szerkesztőjeként, beszélgetőtársként a már azóta elhunyt Ferenczy Júlia festőművésznő, Jakó Zsigmond történettudós és Kónya Ádám művelődéstörténész mellett – Kiss András főlevéltáros közbenjárására – Dani Jánost is vallomásra késztethettem. Ahogyan korábban, még egykori Mestere életében tehette, halála után is szeretettel és nem kis megilletődéssel emlékezett reá, amint felidézte alakját, kivételes személyiségét. ’47-ben ismerkedtem meg vele. Rendkívül barátságosan fogadott, s beszélt a levéltári kutatásnak a szépségéről. […] A levéltárat ’49 nyarán hivatalosan – az újságok is közölték – nyitották meg. Kezdődtek a hétköznapok. Lajos bácsi minden nap bejött. Akkor döbbentem rá, hogy mi mindent tud.” Egyik kérdésemre – Mi volt a titka Kelemen Lajos félelmetes tudásának? – így válaszolt: „Isteni adomány. Erős kritikai érzék, erős logika, judícium, párosulva félelmetes memóriával, ez a titka.”
Egykori Mesterére utaló egybevetésül, a közöttük lévő szakmai jellegű hasonlatosságok hangsúlyozásául kiemelendő, hogy Dani János is ugyanazt a levéltárosi szemléletet képviselte, mint ő. Nem készített segédletet, emlékezőtehetségére hagyatkozva kereste ki a mások számára rendezetlennek tűnő anyaghalmazból a szükséges okmányokat, okleveleket, a szükséges iratokat. Köztudomású volt, hogy a legmesszebbmenően kiszolgálta a hozzá forduló kutatókat. Éjszakákat virrasztott át, azért körmölve, hogy a latin és magyar nyelvű kéziratokból mások számára másoljon. A számtalan hálás kutató között Jakó Zsigmond is megköszönte az erdélyi papírmalmok feldolgozásában nyújtott segítségét.
A 17–19. századi erdélyi művelődéstörténet tárgykörében saját részre is folytatott kutatásokat. Szathmáry Pap Károly ifjúkoráról a Kelemen Lajos 80. évfordulójára megjelent emlékkönyvben értekezett. Forrásfeltáró munkája eredményeiként adta közre Mihai Halici hagyatéki leltárát, Gyarmathi Sámuel, valamint Tolnai Lajos és Koncz József levelezését. Nevéhez fűződik Kemény János fejedelem magamentsége, Barcsay Ádám, Benkő József ismeretlen levelei, Ioan Piuariu-Molnar és Kalmár György életrajza megjelentetése. A Documente privind istoria României forráskiadvány erdélyi sorozatának, a Documenta Romaniae Historica és a Documente privind revoluţia de la 1848 în Ţările Române erdélyi vonatkozású köteteinek munkatársai között dolgozott.
Az 1948-ban államosított EME levéltárának élére Imreh Istvánt nevezte ki Veress Pál, az egykori illegális kommunista, 1944 őszétől az észak-erdélyi szakszervezeti mozgalom vezetője, 1952-ig Kolozsvár Néptanácsának elnöke, aki „Szakítunk a múlttal” – jelszóval a pincébe dobatta Kolozs megye levéltárát. Balogh Edgár menteni próbálva az EME levéltárát, felajánlotta a Román Tudományos Akadémia Kolozsvári Könyvtárának. Az általuk kiküldött háromtagú bizottság – David Prodan, Emil Isac és Gaál Gábor – javaslatára az átvétel mellett döntöttek. Ennek köszönhetően lehetett a Nemes–Huszár-házban működő levéltár raktárából kialakított szoba tudományos kutatója, majd a RTA Kolozsvári Könyvtára Történeti Levéltára új igazgatója David Prodan, a későbbi akadémikus.
Az „osztályharc éleződésével” folyamatosan borotvaélességűvé vált belpolitikai viszonyok között a levéltárban uralkodó, idillinek nevezhető helyzet hamarosan véget ért. Az 1950-es évek második felében mikrofilm-kölcsönzési megállapodás született Magyarország és Románia között. Egy magántermészetű vita elfajulásaként a másolásra előkészített anyagokat kezelő Dani Jánost bűnbakként felhasználva, kémkedéssel és csempészéssel gyanúsították. A Szekuritate egyik főtisztje, a hírhedt Dumitraşcu ezredes bevonásával lezajlott, mentálisan nagyon megterhelő és lelkileg soha ki nem hevert vizsgálat végén megszületett döntés alapján, Dani Jánosnak 1961-ben meg kellett válnia levéltárosi állásától. Constantin Daicoviciu, a kolozsvári Történeti Intézet igazgatója jóvoltából – egy alapos leteremtés közepette – sikerült újra álláshoz jutnia, az ottani középkori munkaközösség tagjaként a szakmában maradnia és egyúttal kenyérhez jutnia. Hívő lelke ujjonghatott az isteni kegyelem megnyilvánulásán, melynek felélesztésében nagy szerepe lehetett kitűnő latin nyelvtudásának. 1975 nyarán egy új, szigorító utasítás miatt ismét állást kellett változtatnia, a Történeti Intézetből az Akadémiai Könyvtárba helyezték. A hatályos intézkedés megtiltotta nem párttagok alkalmazását, mely egyformán vonatkozott Dani Jánoson kívül Benkő Samura és Alexandru Neamţura.
Az 1989-ben bekövetkezett romániai történelmi és politikai változások után egykori kollégáival együtt örvendett az Erdélyi Múzeum-Egyesület újjászervezésének, az ígéretesen beindult magyar tudományos életnek. Nem előadóként, lelkes hallgatóként vett részt a tudományos egyesület szervezte rendezvényeken, előadásokon, konferenciákon.
Nyugdíjasként a Mamaia kávéház törzsvendége volt. Az illatos „fekete levest” szürcsölve eszébe juthatott, hányatott életében hányszor kellett kiinnia nemcsak képletes módon a baljóslatú színű folyadékot. Megpróbáltatásait nem heverte ki soha, lelki görcsei nem tudtak feloldódni idősebb korában sem. Talán nem bocsátotta meg önmagának, hogy Isten helyett csupán teremtményeit, a legtöbbször hálátlannak bizonyult embereket próbálta közvetlenül szolgálni. Méltatlanul elszenvedett csalódásai emberkerülővé tették, még haláláról és temetéséről sem kívánta a közvéleményt értesíttetni. Jól indult tudományos munkássága sem lett számottevő. Nem szeretett írni, nyomasztotta a penna, a nevéhez kötődő publikáció felelőssége, egy-egy téma adatgyűjtése számára befejezhetetlennek tűnő folyamatnak bizonyult, holott „négerként” sok-sokívnyi szöveget megfogalmazott és lefordított. Sírfájára rá lehetett volna írni: Itt nyugszik az erdélyi Anonymus.
Kolozsvárt, 2005. augusztus 4-én hunyt el, s két nap múlva helyezték örök nyugalomra a Házsongárdi temetőben. Talán néhai Mestere, Kelemen Lajos és egykori kedves kollégái társaságában megleli nyugalmát, s egykori önmagát.
Szabadság (Kolozsvár)

2013. november 19.

Elhunyt Kiss András nyugalmazott főlevéltáros, az MTA külső köztestületi tagja, Egyesületünk volt főtitkára és alelnöke
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület mély szomorúsággal tudatja, hogy Kiss András nyugalmazott főlevéltáros, az MTA külső köztestületi tagja, Egyesületünk volt főtitkára és alelnöke életének 92. évében 2013. november 17-én elhunyt. Történetkutató és tudományszervező munkássága, hatalmas tudásával párosult bizalomgerjesztő egyénisége révén a jó levéltáros mintaképeként marad meg emlékezetünkben. Temetése 2013. november 20-án, szerdán 13 órakor lesz a Házsongárdi temetőben
Eme.ro/servlet/eme/template

2013. november 19.

„Derűs egyénisége példakép marad sokunknak”
Kiss András 1922–2013
Alig két hete köszönthettem e hasábokon kitüntetése alkalmából, és most halálhírét véve keresem a személyiségéhez méltó megemlékező szavakat. Hosszú és termékeny levéltáros és történetkutató életpályájának eredményeit, köteteit és tanulmányait, levéltári segédleteit és népszerűsítő újságcikkeit már a 80. születésnapjára készült emlékkönyv is számba vette, és örömmel tapasztalhattuk, hogy életének kilencvenedik évtizedében sem tette le a tollat.
Most inkább az Erdélyi Múzeum-Egyesület keretében végzett sokrétű tevékenységéről szólnék, amely az intézményszervezés mellett az új történetkutató nemzedék nevelését is magába foglalta.
Még egyetemi hallgató korában, 1942-ben ismerte meg az erdélyi tudományművelés nagy hagyományú egyesületét, figyelemmel kísérte 1945 utáni egyre nehezedő sorsát, örömmel tapasztalta ugyanakkor az EME-gyűjtemények önállósodásának első lépését, a múzeumi levéltár külön helyiségbe költözését. A múzeumi levéltár munkatársai, Kelemen Lajos, Szabó T. Attila és Jakó Zsigmond támogatták a jogászból levéltárossá lett Kiss András szakmai fejlődését, aki állami levéltári és otthoni kutatóműhelyében – az EME megszüntetése után is – mestereihez hasonlóan ugyanolyan céltudatossággal végezte munkáját, mintha létezne az erdélyi magyar történetkutatást egybehangoló egyesület. Magától értetődő tehát, hogy amikor a romániai változások lehetővé tették az intézményszervezést, 1990 januárjától Kiss András megbízott, majd választott főtitkárként intézte a munkáját újrakezdő tudományos egyesület ügyeit.
Főtitkári, később alelnöki minőségében rengeteget dolgozott – Jakó Zsigmonddal, Benkő Samuval, Jenei Dezsővel és Egyed Ákossal karöltve – a működését vagyontalanul, gyűjteményeitől megfosztottan újraindító EME megerősítésén. Jogász gondolkodásmódja és levéltáros tapasztalata nagyban hozzájárult az egyesület tekintélyének emeléséhez, az új gyűjtemények kialakításához. Örömmel vette ki a részét a hagyományosan az EME-re háruló tudományos feladatoknak a megoldásából, így az Erdélyi magyar szótörténeti tár egymást követő köteteit lektorálta, és a szerkesztés munkájának szervezését is sokáig magára vállalta.
A Múzeum-Egyesület formálódó kutatóintézetébe került fiatal történész és nyelvész szakemberek rengeteget tanulhattak tőle, egyetemi előadásokat felülmúló szakszerűséggel kaptak felvilágosítást Erdély koraújkori jogtörténetéből, az egykori levéltárképző intézmények és családok múltjából, ráadásul mindezt kötetlen formában, barátságos beszélgetések keretében.
Egyébként egész pályáját végigkísérte a szíves tájékoztatás, az érdeklődő kutatók, határon innen és túl mindig alapos, mástól nem is remélhető eligazításokat kaptak tőle, sőt saját céduláit is önzetlenül bocsátotta azok rendelkezésére, akiknél megtapasztalta a komoly tudományos érdeklődést és a kitartó munkát.
Egyenessége, becsületessége, a divatos irányzatokra nem figyelő szókimondása tette érdemessé – gazdag tudományos munkássága mellett – azokra az elismerésekre, amelyekben élete utolsó két évtizedében méltán részesült. Erdély és Kolozsvár közönsége most szegényebb lett egy történetkutató tudós levéltárossal, könyvekbe zárt életműve azonban velünk marad, derűs egyénisége pedig sokáig példakép marad sokunknak.
Sipos Gábor
Kiss András történész, levéltáros /Facsád, 1922. okt. 5. – Kolozsvár, 2013. november 17./
Szabadság (Kolozsvár)

2013. november 28.

Kötelékek – kézfogások
Történetek, történelem
Vitatkozhatunk róla, vajon mai életünket, világunkat a tárgyiasság, a tények megismerésének vágya, tisztelete határozza-e meg, vagy a „történetmondás”, az ilyen vagy olyan történelmi emlékezés, nosztalgia, a nagy mese jellemzi inkább. A pénz mindenekelőtt, ezt ugye megéljük napról napra, ugyanakkor a blogok, a Facebook mást (is) mutatnak.
2013 novemberében, közeledve az évnek (és ennek az ilyen-olyan sorozatnak) a végéhez, konferenciák, találkozások, olvasmányok gondolkodtatnak el a válaszon, újkori történelmünk alakulásán. Lehetőség szerint (ami sajnos nemigen adatik meg) távolodva a média, a televíziós-rádiós híradók, kerekasztalok, a napi politika világától.
Hazám-díjak, szép sorozatban
Évente hét díjat oszt ki egy tekintélyes kuratórium Budapesten. A hetes szám József Attilára vezethető vissza („a hetedik te magad légy!”), mint ahogy a díj elnevezése is, mindehhez pedig Varga Imre gyönyörűséges kisszobra társul, alighanem a díjat igazoló tárgyak legszebbike. Az, hogy civil-díj, azaz nem politikai szempontú, minden ünnepi alkalommal elhangzik, és ezt a kitüntetett írók, művészek, tudósok névsora bizonyítja is. (A régebbiek listájából szemelgetve: Bacsó Péter, Benkő Samu, Borbándi Gyula, Czeizel Endre, Domokos Géza, Jancsó Miklós, Juhász Ferenc, Kallós Zoltán, Kányádi Sándor, Kosáry Domokos, Kurtág György, Rubik Ernő, Sütő András, Szabó Magda, Törőcsik Mari. A tavaly az erdélyiek közül Markó Béla és Szilágyi István egyszerre volt díjazott.)
A 2013-as ünnepség a Petőfi Irodalmi Múzeumban zajlott (vagyis nem az Akadémián, mint régebben), népes közönség előtt, sok korábbi kitüntetett jelenlétében. A zenei kísérőprogram ezúttal is minőséginek bizonyult, mint ahogy ismét Galkó Balázs mondott értő mélységgel és közvetlenséggel József Attila-verseket. Idén ugyan nem szerepelt erdélyi a Hazám-díjasok közt, mégis volt szó rólunk, hiszen az irodalomtörténész Ilia Mihály laudációjából nem hiányozhatott elkötelezettségének, már-már hihetetlen figyelmének kiemelése a Magyarországon kívül élők, elsősorban az irodalomnak elkötelezett erdélyiek iránt.
Budapesten a normalitás – természetesnek gondolt (?) – óráit élhettük meg e hónap közepén.
Jékely – PIM – Magyarvalkó
Egy hét alatt kétszer a Petőfi Irodalmi Múzeumban, vonatos-autós (kényszerű átszállásos) utazással Kolozsvárról Budapestre. A száz éve Nagyenyeden született és – merem állítani – Kolozsvár költőjévé vált Jékely Zoltán öröksége ennél jóval nagyobb fáradságot is megérdemel. A szervezők adta konferenciacím szerint „Csillagtoronyban” jártunk, és a tudományos igényű előadások ezt valóban alátámasztották. Érthető módon sűrűn szóba került Jékely lírájának elégikus hangvétele, a halál s a feltámadás motívuma. Engem azonban a legjobban az a két előadás ragadott meg, amelyek a magyarvalkói Jékely-kiállítás tájépítészeti, illetve irodalmi koncepciójáról szóltak.
Magyarvalkó a Kalotaszeg talán legfestőibb faluja, eddig is vonzotta a látogatókat. (Valószínűleg nem olyan mértékben, mint a faluturizmusban, táborszervezésben már eddig is jelentőset nyújtó Kalotaszentkirály-Zentelke.) Hogy pontosan ki és mikor kezdte összekapcsolni Jékely egykori valkói kirándulásait, írásait a ma lehetséges és ígéretes idegencsalogatással – és ezt nem Drakula-bolondítás szellemében teszik! –, azt nem tudom; a megvalósítás útján elindult terv és a további elképzelések mindenesetre ígéretesek, s ebből nem csupán az irodalom, hanem Kalotaszeg és talán egész Erdély nyerhet.
Hátha ezután Kolozsvárt és környékét nem „átmenő forgalomként” tekinti majd sok túloldali kirándulásszervező, útban a Székelyföld felé…
Egy „csak” hetvenéves költő
A Székelyföld és Kolozsvár rég összekapcsolódott Király László életében és költészetében. (Annak jóval kisebb a súlya, mégis megjegyzem: ugyanígy ért össze mára, de már tegnapra a Forrás ún. első és második nemzedéke; sőt ez tulajdonképpen 1967-ben megkezdődött, amikor Király Vadásztánc című első verskötetéhez Lászlóffy Aladár írt méltató, figyelemfelhívó előszót.) A veszélyek és kihívások valójában egyaránt – ha talán nem is egyformán – érintették a múlt század hatvanas éveiben a pályán elindultakat, és bizonyára még inkább elmondható ez az egy-két-három évtizeddel korábbi pályakezdőkről. Hogy azokat a nehéz évtizedeket ki hogyan „abszolválta”, azt egyenként kell természetesen megvizsgálni. Mostanában divatba jött (megélhetési „kutatók” által?) könnyű szívvel ráhúzni a vizes lepedőt egy-egy nehéz helyzetben rosszul reagált költőre, művelődéstörténészre, az életmű egészére vetve árnyat ezáltal. Király László lehet, hogy szerencsésebb, lehet, hogy keményebb volt; ezen az estén emelt fővel jelenthette ki, hogy az ő vára valójában az élete, a műve, amit az utókorra hagyhat.
Tanulságos könyvek
Egy József Attila-, egy Jékely- vagy egy Király-verskötetre természetesen nem lehet azt mondani, hogy tanulságos. De Kolozsvári Papp László posztumusz regényéről sem így beszélnék, noha A diák utolsó története (Kortárs Kiadó, 2011.) sok olyan pillanatra emlékeztet, amelyet én is kolozsvári diákként éltem meg – ha nem is úgy, mint ő: például Sztálin halálát (1953-ban), iskolai kivezényeltetésünket a Főtérre. (És én sem tartoztam a sírók közé. De nem hancúroztam az éppen üres Capitol moziban, a Bánffy-palota udvarán, mint KPL.)
Most közel egyszerre három könyv (illetve négy, pontosabban öt) került a birtokomba, szerzői dedikálással, és ezek nem számíthatók profi szerzők termékeinek – jóllehet mindegyikük a maga szakmájában diplomás, elismert ember, és ma már nyugdíjas. Dr. Kiss András Nagyváradon kardiológusként szerzett nevet magának. Fodor Nagy Éva jeles mesterek tanítványaként végzett a kolozsvári képzőművészeti főiskolán; nemrég nyílt akvarell-kiállítása a Báthory-líceum könyvtár-galériájában. Kiss Károly agronómus végzettséggel járta végig a pályát. Nem azzal jellemezném önéletrajzi jellegű könyveiket, hogy magánkiadásban készültek, vagy a szöveggondozásra jobban figyelni tudó hivatásos kiadó vállalta a megjelentetést. (Fodor N. Éva Időutazás képekben című emlékezését a csíkszeredai Pro-Print jelentette meg, Kiss Károly 558 oldalas „civil” élet-összefoglalójára viszont igencsak ráfért volna a szerkesztői munka.) A tanúvallomás egyediségének jelentőségére akarom felhívni a figyelmet, lényegében a 20. század első harmadának végétől vagy a századközéptől többnyire máig, de legalább 1989-ig terjedő erdélyi (négy év kivételével romániai) idő számbavételére, változatos helyszíneken, változó élethelyzetekben. S ami mind a három szerző szövegének fontos kísérője: a korabeli fényképek hangsúlyos jelenléte a családi és korjellemzésben.
Nem kritikát írok ezekről a könyvekről – bár írhatnék, helyenként kifejezetten elismerőt a megjelenítés érzékletessége, a szereplők megidézése okán (Fodor Nagy Éva kötetében), a naplószerű pontosság, hitelesség dicséretével (Kiss András ezt két vaskos kötetben, közel 1000 oldalon teszi Egy váradi orvos visszaemlékezéseiben). Kiss Károly a következő kérdést teszi fel, mondhatni provokálóan: Ilyenek voltunk mi? Ő már a címoldalon így minősíti vállalkozását: „Egy becsapott generációja a küzdelemre felkent daliáknak”. Ehhez mindjárt hozzá kell tennem, hogy vele osztálytársként kezdtük a Református Kollégiumban, és együtt folytattuk az utódiskolában, a 2. számú Magyar Fiúlíceumban – tehát az ő korai emlékeit (akár a barátságokban, akár a hajdani IMSZ-ben) közvetlenül szembesíthetem a sajátjaimmal. (Ami már nyilván nem érvényes uzdiszentpéteri, kisiklandi, szászbonyhai, csíkszentmártoni vagy bánsági, újszentesi és temesvári agronómusi tapasztalataira.) Dr. Kiss András – kevéssel fiatalabban – a vásárhelyi orvosin nem ugyanúgy (bár hasonló politikai légkörben) élte meg 1956-ot, mint mi a Bolyain, a Bölcsész Karon (a „min” ezúttal többek közt Lászlóffy Aladárt értem, akiről Kiss Károlynak is van érdemi, régi baráti mondanivalója); persze, ott is, az orvosin, Kolozsvárt is következtek a megtorlások, ahogy ezt Kiss András részletesen leírja. (Domokos Géza beidézésével meglepetést szerez.) Egyszóval összeérnek a történetek, számos mozzanatban, és erről váradi orvos barátom mint páratlan kultúra-, irodalom- és képzőművészet-fogyasztó, gyűjtő, színházlátogató, bőven beszámol. A két Kiss egymástól eléggé távoli emlékezése ilyenformán számomra hasznos forrás, előbb-utóbb élni fogok a lehetőséggel.
A meglepetést Fodor Nagy Éva könyve okozta, nem is annyira férjével, a prózaíró Fodor Sándorral közösen megéltek felidézésével (jóllehet például az Erzsébet út 57. lakásuk leírása többszörösen irodalomtörténeti jelentőségű, Gaál Gáborék, Gáll Ernőék is laktak ott), mint nyugat-európai, többek közt angliai, londoni emlékeinek elevenségével. Siklós Istvánék, a költő és BBC-szerkesztő lakása nekem is élményt jelentett, hasonlóképpen a találkozás Cs. Szabó Lászlóval, Szabó Zoltánnal és háza népével, no meg a jelenlét a Szepesi Csombor Körben. (Most találkozom újra ezekkel az évekkel, a titkosszolgálati dossziémba került utalásokkal.)
Hát így értem, amikor tanulságos könyvekről beszélek. De még adós vagyok dr. Kiss András legújabb ajándékkönyvének a megköszönésével. A Gyantai beszélgetéseim Róza nénivel megjelentetése 2013-ban régi adósságot törleszt – nem utolsósorban a Korunk akaratlan (akkoriban cenzorális) adósságát. Szociográfiai-emlékirati pályázatunkon ennek a rendkívüli falusi asszonynak az életútját idéző szöveggel Kiss András (és Róza néni) 1984-ben első díjat nyert nálunk, ám a (részleges) közlésre is sok évet, politikai fordulatot kellett várni. Most mindenki olvashatja, Kiss András magánkiadásában. (Vállalhatta volna akár a Kriza Társaság!)
Valamiképpen visszatérünk a „hazám” értelmezéséhez…
Szabadság (Kolozsvár)

2013. december 11.

40 esztendő a tudományos kutatás és a múzeum szolgálatában
„A múzeumi tárgyak gyűjteménye felértékelődött!”
Pro Cultura Timisiensis díjjal tüntették ki december 9-én, hétfőn dr. M. Kiss András tudományos kutatót, a Bánsági Múzeum természettudományi részlegének vezetőjét, aki természettudományi íróként, ornitológusként, kutató biológusként és költőként egyaránt jelentőset alkotott.
M. Kiss András a megtisztelő díj átvétele alkalmából az alábbiakat nyilatkozta a Nyugati Jelennek:
– Az utóbbi 40 évet munkával töltöttem el, észre se vettem, úgy elrepült, de az eredmény is megvan. Jól esik, ha odafigyelnek az emberre és elismerik a munkáját, fontos, hogy néha valaki megdicsérjen, föltöltsön újabb önbizalommal. Nem a díjért dolgozik az ember, hanem azért, hogy eredményei legyenek, hogy azt csinálhassa, amit szeret, és hogy olyan dolgokat mondhasson el, amiről úgy érzi, hogy mások nem tudnak elmondani.
– A Pro Cultura díjjal elsősorban a Bánsági Múzeumban kifejtett tudományos kutatói munkáját ismerték el.
– A kutató feladata, hogy kutasson, újabb adatokat találjon és ezeket közszemlére bocsássa, hogy mások is hasznosítsák. A Bánsági Múzeumban nagyon sok olyan dolog volt, amit én kezdtem meg először. Ilyen volt a múzeumi tárgyak népszerűsítése, de az ökológiai nevelés is 1977-ben. Voltak erre külföldi példák, nem én találtam fel a spanyolviaszkot, de itt a mi vidékünkön a múzeum csak a kiállításokkal, a különböző tárgyak bemutatásával foglalkozott. Most komplex tevékenységeket folytatunk, sok olyasmit csinálunk a terepen, amit ezelőtt a muzeológusok nem csináltak, hozzánk tartozik például a a temeskenézi mocsárrezervátum is. A gyűjtést újabban a törvény tiltja, csak bizonyos esetekben lehet állat- vagy növényfajokat kiemelni az élőhelyükről, ezért a múzeum ilyen szempontból fölértékelődött, mert az óriási tárgykollekció, ami a birtokában van, mindenféle szempontból dokumentum értékkel bír. Sajnos, nem mindig veszik figyelembe, hogy a múzeum milyen fontos tudományos és kulturális intézmény. Nem figyelnek arra, hogy az ifjúság nevelését ezeknek a tárgyaknak a segítségével szakszerűbben és sokrétűbben lehetne folytatni. A jövőben szeretném, ha szorosabbra fűznénk a kapcsolatot az egyetemekkel, és a mi gyűjteményeinkkel dokumentálni és bizonyítani lehessen azokat a dolgokat, amelyeket a tanárok elmondanak. Ma már nincsenek szertárak, házi gyűjtemények az iskolákban, a háromdimenziós tárgyat csak a múzeumban lehet kézbe fogni. Sok olyan múzeumi tárgyat elővettem, amelyeket a kollégák nem ismertek vagy nem akartak elismerni. Ezért tartom fontosnak a múzeumot, és ezúton mindenkit meghívok a 140 éves Délmagyarországi Természettudományi Társulat évfordulós ünnepségeire, amelyekre valószínűleg karácsony környékén fog sor kerülni. Egy kis könyvet is kiadunk erre az alkalomra, amelyben a Természettudományi Füzetek 43 évfolyamon keresztül leközölt cikkeinek a névjegyzéke található román és magyar nyelven.
– M. Kiss András már az 1960-as években versekkel jelentkezett, az 1980-as években két önálló verseskötete is megjelent, az Írószövetség tagjai közé választotta. Vannak-e még irodalmi tervei?
– Sokat foglalkoztam és foglalkozok ma is az írással, főleg a múzeumi tárgyak népszerűsítésével, több mint 500 cikket írtam ilyen témakörben. Ami az irodalmat illeti, vannak kiadatlan kézirataim és kiadatlan könyvem is, majd a jövő eldönti, hogy lesz-e ezekből valami vagy nem.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

2014. szeptember 2.

Magyar gazdatalálkozó Végváron
A magyarság egyik bástyája
Augusztus 30-án, szombaton mintegy félszáz résztvevővel Végváron tartotta meg 2014. évi találkozóját a bánsági magyar gazdaszervezet. A hagyományos gazdatalálkozón részt vett dr. Hancsók Szabolcs (Földművelésügyi Minisztérium), dr. Bodnár Károly (SZTE, Mezőgazdasági Kar, Hódmezővásárhely), Marossy Zoltán temesi alispán, dr. Doru Petanec mezőgazdasági igazgató, Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ-elnök, dr. Csősz János BMGVE-elnök, a 18 Temes megyei magyar gazdaszervezet képviselői.
A Riveto Közösségi Ház udvarán megtartott gazdatalálkozó szép számú résztvevőjét Csáki-Gál Károly végvári polgármester, dr. Csősz János, a bánsági magyar gazdaszervezet elnöke és a helyi gazdakör nevében Valkai György köszöntötték. Benkő Zsolt, a BMGVE ügyvezető elnöke a gazdaszervezet gazdag tevékenységéről és soron következő rendezvényeiről tartott előadást. A meghívott előadók közül elsőként Marossy Zoltán, Temes megye alprefektusa szólt az egybegyűltekhez, aki szerint a bánsági magyar gazdaszervezetnek meg kell találnia a válaszokat a XXI. század kihívásaira és az európai uniós tagság következtében előállt új helyzetben a regionális, határokon átívelő együttműködésre kell helyeznie a hangsúlyt. Halász Ferenc RMDSZ-elnök teljes támogatásáról biztosította a gazdaszervezetet, azon túlmenően, hogy a BMGVE-irodának a Temes megyei RMDSZ biztosít helyiséget a Magyar Házban. Doru Petanec Temes megyei mezőgazdasági igazgató nagyra értékelte a magyar gazdaszervezet tevékenységét, amelynek szerinte képviseltetnie kellene magát a Mezőgazdasági Kamarában.
Dr. Hancsók Szabolcs, a magyar Földművelésügyi Minisztérium Kárpát-medencei együttműködési referense, aki saját bevallása szerint először járt a Bánságban, a határon túli magyar gazdák megsegítését célzó anyaországi intézményi keretekről és intézkedésekről beszélt. A Kárpát-medencei együttműködés feladatát két éve látja el a Vidékfejlesztési, illetve a Földművelésügyi Minisztérium, ezalatt feltérképezték a Kárpát-medence magyar gazdaszervezeteit, konferenciákat, rendezvényeket szerveztek a Vajdaságtól Kárpátaljáig. Sikerült jó kapcsolatokat kiépíteni a magyar gazdaszervezetekkel, köztük a Bánsági Magyar Gazdák és Vállalkozók Egyesületével is. Igyekeznek naprakész információkkal ellátni a határon túli magyar gazdákat, biztosítani a számukra a szakmai rendezvényeken való részvételt (pl. OMÉK), ahol bemutathatják mezőgazdasági termékeiket. Tavaly Orosházán megalakult a Kárpát-medencei Magyar Gazdák Egyeztető Fóruma, amely az információáramlást hivatott biztosítani az anyaországi és határon túli gazdaszervezetek számára. Az is az elképzelések között szerepel, hogy a határon túli gazdák a magyar élelmiszerpiacokon közvetlenül értékesíthessék termékeiket. Beindult a gyakornok- és ösztöndíjprogram határon túli magyar egyetemi hallgatók számára. Tankönyvekkel és más eszközökkel segítik a határon túli magyar agrároktatást. Szakmai tanulmányutakat szerveznek határon túli magyar gazdaszervezetek számára, így a BMGVE tagsága számára is, amelyek során anyaországi mintagazdaságokat látogathatnak meg.
„A Bánsági Magyar Gazdák és Vállalkozók Egyesületével kiváló a kapcsolatunk – mondta befejezésül dr. Hancsók Szabolcs –, nagyra értékeljük a munkát, amit végeznek. A 3000-res tagság és az 50 000 hektáros terület, amelyen ezek a gazdák tevékenykednek, jelentős erőt képvisel, más gazdaszervezetek is példát vehetnének a munkájukról. Úgy vélem, hogy a BMGVE nem csak szakmai feladatot lát el, hanem a magyarságot összefogja, a bánsági magyarság egyik bástyája! Az identitásmegőrző szerepe legalább olyan fontos, mint a többi tevékenység. Fontos, hogy a magyar gazdák ragaszkodjanak a földjükhöz, az anyaföldhöz, a bánsági magyarság megmaradjon és gyarapodjon is, ha lehet.”
Dr. Bodnár Károly, az SZTE hódmezővásárhelyi Mezőgazdasági Karának a tanára a gazdák összefogásának a jelentőségéről tartott előadást. Érdemes együttműködniük az azonos vagy hasonló tevékenységet végző gazdáknak, elsősorban a beszerzés és az értékesítés területén (TÉSZ-ekben) de azoknak is, akik teljesen különböző tevékenységet folytatnak és nem feltétlenül mezőgazdasággal foglalkoznak. Utóbbira jó példa a falusi turizmus, ami segíti a mezőgazdasági termékek helyben való értékesítését, de szálláshelyek, éttermek, különböző szolgáltatások is kellenek hozzá, mint lovas kirándulások, vadászat, külön hölgyprogramok stb. A helyi termékeket ugyanakkor ajánlatos védjeggyel ellátni, saját brandet létrehozni, ami odacsábítja az érdeklődőket. A gazdáknak érdemes együttműködniük az EU-támogatások lehívása érdekében is, amit elsősorban a fejlesztésekre kell fordítaniuk a mezőgazdasági vállalkozásoknak.
A rendezvény befejező részében bemutatkozott a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt működő Marton Genetics minőségi vetőmag-előállítással és -értékesítéssel foglalkozó vállalkozás, amely az extrém éghajlati viszonyokra is kínál megoldásokat. Végül M. Kiss András, a Bánság Múzeuma tudományos főkutatója tartott előadást a mezőgazdasági termelés környezeti vonatkozásairól és a biotermékek előállításáról. A gazdatalálkozó résztvevői ezután megtapsolhatták a végvári hagyományőrzők látványos előadását. A végvári gazdák bográcsában főtt ízletes borjúpörkölt elfogyasztása után a találkozó résztvevői meglátogatták Székely Szilárd végvári gazda MG-mintaparcelláját és tehénfarmját, Tóth Károly mangalicafarmját, a végvári templomot, tájházat és múzeumot.
A végvári gazdatalálkozót a helyi Gazdakör és a Polgármesteri Hivatal, a Bánsági Magyar Gazdák és Vállalkozók Egyesülete szervezte, a Communitas Alapítvány támogatásával.
Pataki Zoltán, Nyugati Jelen (Arad)

2015. február 2.

Csoóri Sándor: „Sokszor azon kapom magam, hogy az elmúláson gondolkodom”
Ma már nem ír rendszeresen, de sokat gondolkodik például az elmúlásról és a kultúra helyzetéről Csoóri Sándor, a nemzet művésze, aki kedden ünnepli 85. születésnapját. A kétszeres Kossuth-díjas alkotó az MTI-nek adott interjúban beszélt arról, hogy a „magas kultúra” lassan a népi kultúra sorsára jut, eltűnik, és arról a meggyőződéséről is, hogy nemzeti önképünkhöz nélkülözhetetlen a költészet.
Mint elmondta, a születésnapokat rendszerint felesége, Balogh Júlia szervezi, akinek mindig sikerül meglepetést okoznia. – Így kerültem már egyszer a Vigadóba egy csodálatos hangversenyre, ahol mindenki nekem muzsikált Takács Klárától Szekeres Ferencen át Kiss Andrásig, Balogh Ferencig. Ketten már nem is élnek közülük! De így kerültem a Monarchia étterembe, a Ráday utcai református fellegvárba vagy a Magyar Tudományos Akadémia dísztermébe – sorolta a példákat.
Az Akadémián, „ebben a csodás épületben, 2010-ben úgy emlegették az elmúlt 80 esztendőmet, hogy teljesen összezavarodtam. Mire ébredtem rá azon a napon? Arra, hogy az elmúlt nyolc évtized alatt nem a lendületes és szikrázó élet forgatagában élhettem, hanem a dac, az ellenállás, az elkeseredés ponyvasátorában, ahol többnyire csak az elégiák vettek körül, nem a küzdelem férfiassága. Azért segítettem mindenkinek, hogy magamon segíthessek. S ezt ma, 85 évesen is így érzem – fogalmazott Csoóri Sándor.
– A 85 esztendő nagy idő! Sokszor azon kapom magam, hogy az elmúláson gondolkodom, pedig tudom, hogy a halált csak a művészet tudja szabadon kezelni – mondta. Az alkotó a korával kapcsolatban megjegyezte, hogy „az élet azonnal összezavarodik előtte: fejvesztetten vagy gyáván megadja magát neki. Bizonyára nem ártana gyakrabban olvasgatnunk Adyt, aki így kezdi egyik versét: »Én a halál rokona vagyok«”.
Arra a kérdésre, hogy valóban dolgozik-e regényes életrajzán, azt felelte: bár régebben valóban volt ilyen terve, már letett róla. – Nagyon szerettem volna megírni egy olyan könyvet, amelyikben a saját életemen keresztül mutathattam volna be Magyarország nagy politikai kalandjait De ezzel adós maradok. Pálfy G. István készít egy olyan beszélgetőkönyv-féleséget velem. Hetente-kéthetente meglátogat, akkor kikérdez, közösen emlékezünk. Juli naplóit vesszük elő, s rácsodálkozunk régmúlt időkre – tette hozzá.
Megjegyezte, hogy sajnos ma már nem ír rendszeresen. – De sokat gondolkodom, például azon is, hogy lassan az úgynevezett magas kultúra olyan sorsra jut, mint a népi kultúra. Fölbomlanak a közösségei, elnémulnak a nótafái. Majd gyűjtenünk kell őket, mint ahogyan Bartók és Kodály gyűjtötték a népdalokat, a népzenét, a siratókat, a balladákat. Csak az a kérdés, hogy lesznek-e új Bartókok és Kodályok? Fölszáll-e újra és újra a páva?" – tette fel a kérdést.
Az alkotó szólt arról is, hogy bár gyorsan ismertté vált verseivel, a pályáját rendszerint megakasztotta „valamilyen hiba”. – 1956 után nem publikálhattam sokáig. Rendes munkám sem volt 1968-ig, amikor elszegődhettem a filmgyárba. Valamikor a ’60-as években jelenhettek meg újra verseim. Azután mindig elkövettem valamilyen „hibát”, s akkor egy-egy időre elhallgattattak – magyarázta. Felidézte, hogy 1968-ban amiatt haragudtak meg, „mert tiltakoztunk a magyar csapatok Csehszlovákiába való bevonulása miatt. A hetvenes években sok minden mellett aláírtam a cseh Chartával szolidáris értelmiségiek tiltakozását, megjelent az Iszapeső, az is bajt hozott a fejemre, ahogyan a Duray könyvéhez írt előszavam. Tény, hogy 1977 és 1987 között nem jelenthettem meg a Magyar Televízióban, mint ahogyan a rádióban sem szólalhattam meg”.
Az MTI kérdésére, miszerint lát-e bármilyen esélyt, hogy a magyar irodalom olyan egységesen álljon ki fontos ügyek mellett, mint a rendszerváltás előtt, Csoóri Sándor azt felelte, hogy „az egymás elleni hadakozást csak abbahagyni lehet, megreformálni vagy megszelídíteni nem”. Ugyanakkor arról is beszélt, hogy a rendszerváltás előtt még egymást is védték az írók, ha kellett. – Ez valóban így volt mindaddig, amíg csak a fennálló politikai hatalom ellen küzdöttünk, de abban a pillanatban, amikor az értelmiség bizonyos rétegei kerültek hatalmi helyzetbe, ez a „barátság” alábbhagyott Mindig úgy gondoltam, hogy ott, ahol a társas beszélgetés közben nem vigyáznak az igazságra, abban a társadalomban nincs „közbiztonság”! A közbiztonság megteremtéséhez komoly szellemi életre lenne szükség – hangsúlyozta Csoóri Sándor.
Az író 2012-ben Már én se volnék címmel adta közre az elmúlt 30 év verseinek legjavát, köztük a Balogh Júliához írt szerelmes versek egy részét. Arra a kérdésre, hogy mostanában melyik műfaj foglalkoztatja leginkább, azt felelte, hogy a születő gondolat választ műfajt magának. – A hetvenes és a nyolcvanas években nagyon sok előadást tartottam idehaza és külföldön is. Előadásaim közben akkor éreztem jól magam, ha különleges célom is volt a beszéddel. Például amikor az erőszakos téeszesítés rombolásairól beszéltem, sose maradtam meg a politikai kárhoztatás szűk határain belül, hanem előhozakodtam a népdalok, népmesék, s a népi bölcsességek tágas világával, amely Balassi, Csokonai, Petőfi, Arany határain túlra is elcsapongott – részletezte. Példaként hozta fel a Hallod-e te szelídecske... című mezőségi népdal néhány sorát: „kinek nincsen kedve itt lakni, menjen mennyországba lakni, építsen az égre házat, ott nem éri semmi bánat. Építsen az ég szélére, ott nem éri semmiféle”.
Mint mondta, ez a módszer nemcsak a közönségre hatott, hanem rá is. – Akkor értettem meg igazán, hogy milyen komoly cselekvés lehet maga a beszéd is, amikor egy szelíd dombvidékről a gondolkodás magas csúcsáig jutunk el. Az írással ugyanígy vagyok. Ez nem annak a kérdése, hogy melyik műfaj áll közelebb hozzám, hanem a gondolaté – fogalmazott az alkotó, aki elárulta azt is, hogy ma talán az életműből a Nomád napló, a versek vagy a Szétzilált nemzet című kötete áll hozzá legközelebb.
A közéleti költészet jelentőségéről szólva megjegyezte: nemzeti önképünkhöz minden órában nélkülözhetetlen volna a költészet. – Kezdjük egy Ady-idézettel: „Sose tudott az igazsághoz / Igazunk minket eljuttatni…” Folytassuk tovább Adyval, A hőkölés népe két sorával: „Sose harcolt még harcot végig / Csak léhán és gyáván kavarta”. Olyan érvényű sorok ezek, mint a 18. században Berzsenyi vagy később Kölcsey, Vörösmarty vagy Petőfi sorai. A profetikus hang legelőször Berzsenyiből tör föl, a magányosból. Posztmodern ide vagy oda, a kérdés az, hogy vannak-e még olyan fiatal magyarok, akiket megdöbbentenek az efféle költői üzenetek. De hadd álljon itt az igazság másik fele is: igazi olvasókat csak igazi írók teremthetnek – mondta Csoóri Sándor.
Szabadság (Kolozsvár)



lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-103




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998