Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 101 találat lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-101
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Molnár Vilmos

2014. november 20.

Nyelvében él a nemzet – a képernyőn is
Negyvenöt évvel ezelőtt indult első útjára, huszonöt éve pedig folytatta útját a Román Televízió magyar adása. Évtizedeken át a romániai magyar családok ezrei számára hétfő délutáni főprogramnak számított, míg a diktatúra meg nem szüntette a műsort. A rendszerváltás után feltámasztott adás ma már több órában és három csatornán szól magyarul a közszolgálati televízió nézőihez.
A 20. század hatvanas éveinek végén a kommunista diktatúra még enyhébben szorongatta az embereket Romániában. Nicolae Ceauşescu a romániai magyarság szemében attól lett még népszerű, hogy 1969 végén engedélyezte a Román Televízió magyar adásának beindítását.
A történet előzményei egy évvel korábbra nyúlnak vissza: 1968 nyarán Ceauşescu és a kormány legfontosabb emberei előtt a romániai magyar értelmiség összehívott képviselői a magyarság elvárásai között egy magyar nyelvű televíziós műsor beindításának igényét is tolmácsolták. Ha több kérésüket nem is vették figyelembe, 1969. november 23-án végre elindult a Román Televízió bukaresti magyar adása. Műsorideje először mindössze 20-25 perc volt, majd heti három órára bővült. Az első felelős vezető Molnár Vilmos és Kónya Anna volt. 1970 áprilisától 1979 szeptemberéig Bodor Pál irányította a nemzetiségi műsorokat, míg 1980-tól 1985-ig újra Molnár Vilmos felelt értük. Az első szerkesztők nagyobbrészt a bukaresti rádió magyar adásának munkatársai voltak. Az alapító szerkesztőség tagjai: Tomcsányi Tibor, Labancz Frida, Kónya Anna, Molnár Vilmos, Birta József, Tóthfalussy Béla, Öllerer József, Ilya Ehrenkrantz.
A bukaresti magyar adás munkatársai közé tartozott a kezdetektől fogva a pedagógusi és filozófusi végzettséggel rendelkező Tomcsányi Mária, valamint a zenész Boros Zoltán, aki később a magyar szerkesztőség főszerkesztője lett.
Sorsdöntő találkozások
Boros Zoltán 1971-ben kapcsolódott be a szerkesztőség munkájába: „Dzsessz és könnyűzene muzsikusként iratkoztam be a Zeneakadémiára. Az egyetemi évek alatt együttesem volt, a kolozsvári Egyetemiek Háza dzsesszkvartettje. Az egyetem elvégzése után egy éven át szabadúszó zenész voltam, majd 1969-ben karmesternek szerződtem a nagyváradi színházhoz. Az első Siculus-fesztiválon mi is felléptünk, ahol jelen volt Bodor Pál, a magyar adás főszerkesztője, neki nagyon tetszett a produkciónk. Közben egyre inkább mocorgott már bennem a vágy, hogy alapvetően zenével foglalkozzam, lehetőleg egy szakmailag színvonalas helyen, a média közelében. 1970 őszén felmentem Bukarestbe, és megkerestem Bodort, elmondtam neki, hogy szoktam nézni a magyar adást, és úgy vettem észre, hogy nincs zenei szerkesztő, én pedig szívesen vállalnám. Bodornak – úgy láttam – jól jött az ajánlat, mivel nagy emberhiánnyal küszködött. Az 1971-es nyári színházi szünetben aztán megkaptam az értesítést, hogy az átigazolást jóváhagyták. Persze attól, hogy a magyar adáshoz kerültem, még nem lettem tévés. A mesterséget menet közben kellett megtanulni. A szerkesztőségnek szakmailag jól képzett operatőrei és vágói voltak, sokat tanultam Aradits Lukács Zsuzsannától és attól a két operatőrtől, Emil Lungutól és Mircea Bogdantól, akikkel az első filmemet a Muzsikáló várost készítettem, Csíky Ibolyával.”
Tomcsányi Mária is egy Bodor Pállal való találkozás nyomán került a tévébe. Másodéves volt a Babeş–Bolyai Egyetem filozófia szakán, amikor elment Bukarestbe meglátogatni egyik barátnőjét. Együtt mentek fel Bodor Pálékhoz egy pohár hűsítőre: „Bekérezkedtem a fürdőszobába, és mit ad isten, Bodor Pál éppen ott tett-vett. A látogatás hosszú beszélgetéssel folytatódott, Pali akkoriban másról sem beszélt, mint a televízióról. Azt szerette volna, hogy Bukarestben folytassam az egyetemet, de erre akkor még nem voltam hajlandó. Viszont kipróbált, forgatócsoportot küldött Kolozsvárra, velük riporterkedtem.”
Tomcsányi Mária rövidesen mégis otthagyta Kolozsvárt, és Bukarestbe költözött. Négy és fél éven át a román rádió magyar adásának volt külső munkatársa, de már a tévé magyar adásának is dolgozott. Végül 1977-ben megkapta a szerkesztői állást: „Amolyan mindenes lettem, mert minden műfaj érdekelt. Még sportriportot is készítettem, de elsősorban azért a színház érdekelt. A mai napig ez a nagy szerelmem...”
Bodor Pál és a kommunista rokon
Természetesen a cenzúra akkoriban mindenbe beleszólt. Tomcsányi Mária szerint a magyar adásnak Bodor Pál főszerkesztővel volt szerencséje, aki különleges státust élvezett: „Palinak volt hátországa és tekintélye is: nem politikai, hanem írói, szakemberi tekintélye. A román kollégák is nagyon tisztelték szakmai tudását. Ezen kívül sógora, Gere Mihály a kommunista párt központi bizottságának tagja volt, ami politikailag is jelentős hátországot biztosított. Bodor hihetetlenül okosan tudta kijátszani a hatalmi utasításokat és a cenzúrát, egy Ceauşescu-idézettel képes volt elaltatni az éberségüket. Minden aktuális utasításról tudott, így képes volt védekezni ellenük. Voltak anyagok, amelyeket minden pártutasítás ellenére valósággal bedumált az adásba. Nagyon okosan tette a dolgát” – emlékezik Tomcsányi Mária. 1980-tól kezdve azonban fokozatosan csökkentették az adásidőt: az eredeti három órából kettő, majd egy, legutoljára már csak egy negyedóra maradt. 1985-ben a műsor már nagyon hanyatlott: ekkor szüntették meg a közszolgálati televízió 2-es csatornáját, a kolozsvári rádiótelevíziót, a többi rádióstúdiót, és az RTV 1-es csatornáján is mindössze két óra román nyelvű műsort engedélyeztek.
 Hidegzuhany és újjászületés
Tomcsányi Mária 1985-ben családi okokból átkérte magát néhány hónapra a kolozsvári rádióhoz. A hír, hogy megszűnt az adás, és ezzel az állása, teljesen váratlanul érte: „Reggel bementünk dolgozni, és szóltak: nincs adás. Hirtelen azt hittük, a magyar adást szüntették meg, de kiderült, hogy az egész stúdiót lekapcsolták. Így történt Bukarestben is a televíziónál: reggel bementek dolgozni, és kiderült, nincs többé magyar adás. Egyébként engem addigra áthelyezetek a rádióhoz. Valami feljelentés alapján – a mai napig nem tudom, ki tette – úgy döntöttek a tévé vezetői, hogy el kell engem tüntetni a képernyőről. Harminc éve történt, ma már nem is érdekel, kinek voltam az útjában.”
Az 1989-es romániai változások után a magyar adás néhány régi munkatársa – Aradits László, Lukács Zsuzsanna, Boros Zoltán, Feczkó Zoltán, Miklós-Pataki Georgina, Rostás Emília, Simonffy Katalin, Todan Ildikó, Öllerer József – kihasználva az új politikai konjunktúrát 1990. január 8-án műszaki háttér és szerkesztőségi szobák nélkül, amatőr videósok és fiatal műszaki értelmiségiek (Győrffy György, Kacsó Sándor) segítségével saját kezdeményezésből újraindították a magyar nyelvű műsort. Vezetőjüknek Boros Zoltánt választották, akit később hivatalosan is kineveztek főszerkesztőnek. A magyar adás munkatársi gárdája önálló főszerkesztőség lett.
Boros Zoltán ma is nagyon jól emlékszik azokra a napokra: „1989 decembere a szerkesztőség régi tagjait a világ minden tájára szétszórva találta. Bemondónőnk, Józsa Erika Ausztráliában, Fischer István rendező Németországban, a volt főszerkesztő, Bodor Pál, valamint Csáky Zoltán, Vári Attila Magyarországon telepedett le. Jómagam zenei rendező lettem a televízió zenei stúdiójában, ismét felléptem dzsesszmuzsikusként a hazai fesztiválok színpadain. A televízió élőben közvetítette a román forradalmat. Otthon, a tévékészülék előtt hárman, Simonffy Kati, Veronka, a feleségem és jómagam néztük, mi történik. Mi is kimentünk az utcára, akkor támadt az ötletem, hogy menjünk a rádióhoz. Hazarohantunk, Trabantba vágtuk magunkat, majd tülkölve, nyitott kocsiablakokkal, üvöltözve „vágtattunk be” a televízió udvarára. Egy héten keresztül csak aludni jártunk haza, hol nappal, hol éjszaka, Simonffy Katalinnal váltottuk egymást a négyes stúdióban. A négyes stúdiót, ahonnan az adást sugározták, a Híradó szerkesztősége uralta, bennünket, régi tévéseket ismertek, és mivel az első napokban boldog-boldogtalan megszólalhatott a képernyőn, nem volt akadálya, hogy Simonffy Katalinnal mi is megjelenjünk. Arról beszéltünk, hogy a magyarság is együtt érez a forradalmárokkal, támogatja a demokratikus változásokat. Bejátszottunk egy részletet a Mondod-e még? című filmből, és megjelent a cím előtti szöveg is: a Román Televízió Magyar szerkesztősége bemutatja. Az emberek másnap már azt rebesgették: újraindult a magyar adás. Karácsonykor ismét beültem a stúdióba, magyarul is boldog karácsonyi ünnepet kívántam. A román kolindák mellett megszólalt a Mennyből az angyal és az Oh, Tannenbaum is. A román közszolgálati televízió létrejötte óta nem sugárzott karácsonyi dalokat.”
„Én főleg a színházzal foglalkoztam az új időkben, de érdekeltek a társadalomban lezajló folyamatok, sok riportot készítettem ’90 után. Noha korkedvezménnyel viszonylag korán mentem nyugdíjba, a rádióba rendszeresen bejártam híradózni, sőt egy ideig rovatom is volt. A rádióban kezdtem, és ott is fejeztem be a pályámat, de a tévézést nagyon szerettem” – eleveníti fel emlékeit Tomcsányi Mária, a magyar adás egykori szerkesztője.
Könyvbemutatóval és könnyűzenekoncerttel fűszerezve ünnepelte fennállásának 45. évfordulóját a Román Televízió magyar adása Marosvásárhelyen. A tévé három munkatársa és meghatározó egyénisége, Józsa Erika – a magyar adás múltjának felidézése könyv formájában az ő ötlete volt –, Simonffy Katalin, Tomcsányi Mária által szerkesztett vaskos kötet nem véletlenül viseli A mi magyar adásunk címet. Öt évvel ezelőtt, amikor a szerkesztők nekiláttak a hatalmas feladatnak, még munkacímnek szánták, ami később, a Kriterion Kiadó javaslatára véglegessé vált. Elvégre az 1969-es indulástól az 1985-ös betiltásig a bukaresti tévé magyar adása valamennyi székelyföldi, partiumi és szórványban élő magyar kedvenc műsorává nőtte ki magát. Nem egyszerű hagyományőrző vagy szórakoztató funkciót töltött be, hanem a közösségi ügyek felvállalásával a romániai magyarság egyik legfontosabb fórumává fejlődött.
Nánó Csaba |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2015. február 9.

Molnár Vilmos Csernátonban
A zord időjárás ellenére telt ház előtt mutatta be péntek délután a Márai Sándor-díjas Molnár Vilmos csíkszeredai író Az ördög megint Csíkban című novelláskötetét az alsócsernátoni Haszmann Pál Múzeum Cseh Tibor Könyvtártermében. Az író a Haszmann Pál Közművelődési Egyesület meghívására látogatott el Csernátonba. A szerzővel Dimény-Haszmann Árpád költő beszélgetett.
„Bár most járok először a híres múzeumban, amely valóban méltó hírnevére, el kell mondanom, hogy egy kicsit haza is érkeztem, mert édesanyám sepsiszentgyörgyi, édesapám viszont kézdivásárhelyi származású” – mondta a szerző. A vidám hangulatú irodalmi esten beszélt íróvá válásáról, műhelytitkairól, a Székelyföld kulturális havi folyóiratról, ahol szerkesztőként dolgozik. Molnár Vilmos kifejtette: az írásban az olvasónak ugyanannyi szerepe van, mint az írónak: „A könyv megírva, kiadva, megvásárolva még mindig csak félig van kész, akkor teljesül ki, ha azt el is olvasták. Ezért is kell odafigyelni az olvasókra.” Az irodalmi est végén a szerző dedikált. A házigazdák meleg teával és farsangi fánkkal kínálták a résztvevőket.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. február 26.

Felejtés és elfelejtés között
Mennyire látszik Budapesten az erdélyi magyar irodalom, illetve mi történhetett volna a hazai kortárs írói generációval, ha további tíz éven át tartja magát a Ceauşescu-diktatúra? Többek között ezekre a kérdésekre kerestük a választ Papp Sándor Zsigmond Budapesten élő kolozsvári íróval.
– Megannyi jel utal arra, hogy igen sok embernek tetszett az első regénye, a Semmi kis életekcímű. Mit mondanak erről az eladási adatok?
– Tavaly ősszel jelent meg a regény második kiadása, némileg javítva, és ezúttal olyan borítóval, amely nekem is jóval inkább tetszik. A kiadóm szerint a könyv iránt megnyilvánuló érdeklődés azt mutatja, hogy olyan regényről van szó, amely hosszabban a piacon marad, folyamatos és állandó kereslet mutatkozik iránta. Az első kiadás 4000 példányban jelent meg, s hogy második is lett belőle, azt jelenti, hogy ennyi biztosan elkelt. Nem mérve magam a Dragomán György vagy Grecsó Krisztián dimenziójú sikerszerzőkhöz, ez egészen tisztességes szám.
– Amúgy mitől lesz ma valaki sztáríró?
– Minden kornak megvoltak a maga sztárszerzői, az idő azonban kíméletlenül rostál. Hogy miként és milyen alapon, az nehezen megragadható. Gondoljunk csak bele, annak idején Herczeg Ferenc mekkora népszerűségnek örvendett a kortárs irodalomban, ma pedig jószerint csak a szakma tud róla.
– Akkor fordítsuk meg: mitől maradhat talpon egy sikeres szerző térben-időben?
– Az idő kihúzza a szőnyeget az olyan irodalom alól, amely túlságosan is a korízléshez tapad, túlságosan is annak a nyelvén akar megszólalni. De összességében is nehezen megfejthető, hogy mit miért felejt el az idő. Sosem gondoltam volna például, hogy csökkenhet valaha Mándy Iván vagy Mészöly Miklós jelentősége. De erdélyi barátaim mondják, hogy például Szilágyi István iránt kevésbé érdeklődnek a mai egyetemisták, holott én mindig kortalan, örök érvényű írónak tartottam. Most éppen Bodor Ádám mellett tenném le a nagy esküt: ha száz év múlva nélküle írnák meg a magyar irodalom történetét, nagyon csalódott lennék.
– Bodor Ádám miért? Illetve miért nem? Az ő történeteinek „díszleteit” soha nem bonthatja le az idő?
– Mert ő úgy jelenítette meg azt a világot, amelyben élt, hogy közben felépített egy másikat, amely költőiségében hasonlított a valóságosra. Ezért aztán bármikor elolvasható, és megsejthető belőle, hogy mi nem stimmelt abban a világban.
– A Semmi kis életekre vajon milyen sors vár? Melyik volt a két legszélsőségesebb, könyvvel kapcsolatos vélemény?
– Van egy pont, amikor épp a szerző lesz saját könyvének legnagyobb ellensége: a lehető legrosszabb, vajon miért írtam meg, mire jó az egész? Hasonló dolgokat fogalmaztak meg a negatív kritikák is: túlírt, túlbonyolított, túl barokkos. A másik véglet meg úgy szól, hogy érvényes könyv született erről az időszakról, amely kellő alapossággal foglalja össze a romániai rendszerváltást megelőző, illetve azt közvetlenül követő kort. E két véglet között lifteznek a reakciók. Én is kicsit túlírtnak tartom, de hát az első regényem. Írás közben tanultam én is a regényírást, s az a baj, hogy a tanulási folyamat is benne maradt a végtermékben. A következőben már igyekszem elkerülni ezeket a hibákat, tudatosan hagyok benne némi nyerseséget.
– Finn, román, macedón, olasz, bolgár nyelvre már lefordították a könyvet, a német következik. Van magyarázata arra, miért éppen ezeken a nyelveken terjed tovább a mondandója?
– A kelet-európai országokban többé-kevésbé rendelkeznek fogalmakkal a diktatúráról, talán ezért. A finn fordítás kiadók közötti kapcsolatok gyümölcse, de az kétségtelen, hogy csak az a szerző látszik külföldről is, akinek van fordítója.
– Egy elég sikeres és nagy létszámú generáció táplálkozik a romániai forradalom témájából, a kommunizmus és a váltás periódusából. Meddig lehet ebből, egyáltalán az erdélyi történelemből „megélni”?
– Még sokáig, hiszen bőven akadnak kibontandó, megjelenítendő szegmensek. Tompa Andrea például Trianonig nyúlt vissza a Fejtől s lábtól című regényében. Dragomán György más szempontokat keresett és talált. Vida Gábor – akit szerintem méltatlanul kevés odafigyelést kap –Ahol az ő lelke című munkája is a korszak igen jelentős feldolgozása. Szabó Róbert Csaba kiadás előtt álló regényének cselekménye a második világháború idején játszódik Erdélyben. Az én készülő regényem azt boncolgatja, miként határozza meg egy család sorsát, ha mindkét tagját friss kolozsvári végzősként színromán vidékre helyezik. Ez nem a forradalom, de mindenképpen annak környezete, még akkor is, ha már megjelenik benne egy budapesti szál. Sorsmeghatározó dolgok ezek, hiszen az én személyimben mindig ott szerepel majd, hogy született Rădăuţi, Suceava megye. De nem választható el ettől az a téma sem, amely mostanában egyre inkább foglalkoztat: miközben az én generációm nagy erkölcsi biztonsággal és fölénnyel ítéli meg az előtte járó nemzedékek hibáit, mi lett volna vele, ha még tíz évig tart a Ceauşescu-diktatúra?
– A kisebbségi témák sikerét – itthon és otthon egyaránt – mivel magyarázza?
– Semmivel. Nehezen megsaccolható és őrületes nagy szerencse dönti el ugyanis, hogy abból a nagyjából húsz egyforma tehetséggel és elszántsággal dolgozó íróból melyik lesz az a kettő-három, aki kiemelkedik a mezőnyből. Persze a szerencse után az egyenletesen jó színvonal „játszik”, bár Závada Pál például a hatalmas sikert arató, több mint 60 ezres példányszámban elkelő Jadviga párnája után jó ideig nem rukkolt elő hasonló fogadtatásnak örvendő könyvvel. Könyvkiadói körökben attól tartanak, hogy a „nagy öregek” – Esterházy, Spiró, Závada és mások –, akiknek az új könyveire a mi generációnk még reszkető várakozással tekintett, a mai fiatal olvasók körében már korántsem keltenek akkora izgalmat. Ki kell találni valamit, ami megakadályozza az olvasói generációk kiöregedését a kedvenceikkel együtt. Ilyen összefüggésben megnyugtat a biztos tudat, hogy én is a feledésnek írok.
– Gondolta már végig, merre kanyarodik írói munkássága, ha évekkel ezelőtt nem választja Budapestet lak- és munkahelyül?
– Egy dolgot mindjárt érdemes leszögezni: Budapestről csak nagyon kevés látszik az erdélyi magyar irodalomból. Amikor átvettem a Népszabadság Könyvszemle rovatát, megfogadtam, hogy kiemelt figyelemmel követem az erdélyi könyvtermést. Egyre nehezebb, esetenként szinte lehetetlen azonban megszervezni, hogy eljussanak Budapestre az Erdélyben kiadott könyvek – de lassan fordított irányban is érvényes ez –, miközben a pozsonyi Kalligram kiadó a második-harmadik legfontosabb magyar nyelvű kiadóvá nőtte ki magát, jelentős szerzőkkel. A csíkszeredai Molnár Vilmos biztosan a kor egyik meghatározó szerzője lenne, ha Budapesten jelent volna meg az első két könyve. Bizonyos körökben így is az, de nagyon sokan nem is tudnak róla. Az sem véletlen, hogy nemrég Potozky László is átköltözött, hiszen egészen másként nyílik esélye labdába rúgni.
Papp Sándor Zsigmond
A bukovinai Radócon (Rădăuţi) született 1972. május 22-én. Középiskoláit Szatmárnémetiben a Kölcsey Ferenc Líceumban végezte, a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégiumban szerzett újságírói képesítést 1995-ben, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem filozófia szakán diplomázott. 1999-től a Krónika című napilap kulturális rovatvezetője. A Népszabadság című napilap munkatársa. Legfontosabb művei: Semmi kis életek(regény – Libri Kiadó, Budapest, 2011), A Jóisten megvakul (novellák – Libri, 2014). Díjak, kitüntetések: 1995 – MÚRE-díj, 1996 – a Látó című irodalmi folyóirat novellapályázatának I. díja, 1997 – a Román Írószövetség kolozsvári fiókjának Debüt-díja, 1998 – az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány rövid próza pályázatának II. díja, 2003 – Méray-ösztöndíj, 2012 – Artisjus irodalmi díj.
– Kire érdemes mostanában figyelni az erdélyi irodalmi prérin?
– Például a kolozsvári Papp-Zakor Ilkára, aki nemrég kapott az Angyalvacsorára JAKkendő-díjat, de ettől függetlenül is nagyon ígéretes. Egy évvel korábban a Marosvásárhely környékéről származó Mán-Várhegyi Réka Boldogtalanság az Auróra-telepen című novelláskötetével tűnt fel, és kapott hasonló elismerést, illetve Horváth Péter-alkotói ösztöndíjat, ami óriási lehetőség egy fiatal szerző számára.
– És a következő Papp Sándor Zsigmond regényt mikor ünnepelhetjük?
– Jó lenne, ha elkészülne 2015 karácsonyára, de inkább jövőre ígérem. Hogy aztán a folytatás egy laza trilógia kikerekítése lesz-e a már említett időutazásos – mi lett volna, ha még marad a diktatúra? – téma feldolgozásával, vagy valami más, nos, erre még magamnak sem tudok ígéretet tenni.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2015. március 4.

Hagyományőrzés új köntösben (Év elején a csernátoni Haszmann Pál Múzeumban)
A csernátoni Haszmann Pál Múzeumban járva az intézmény tavalyi megvalósításairól, valamint a 2015-re tervezett programokról faggattuk Dimény-Haszmann Orsolya muzeológust, aki munkatársaival éppen a Maszkások című farsangi múzeumpedagógia tevékenységet vezette. A vidám hangulatú, tartalmas tevékenységről, ahol farsangi népszokásainkról is hallhattak, elégedetten távoztak a mosolyogó, alkotásaikat büszkén mutogató kisdiákok.
Sokszínű évet zártak
A muzeológus a tavalyi eseményeket összegezve elmondta: a múzeum, valamint a mellette működő népfőiskola rendezvényekben gazdag évet tudhat maga mögött. Ezek nagy részét önerőből, illetve pályázatok segítségével valósították meg. A múzeum mellett működő Haszmann Pál Közművelődési Egyesülettel pályáznak a rendezvények, programok kellékeinek beszerzésére, de kiállításaik fejlesztésére, korszerűsítésére is. Ezen kívül mindig akadnak lelkes támogatók, akik önzetlenül járulnak hozzá az intézmény gyarapodásához. A programok megvalósításában segítenek önkéntesek, szakemberek, a faluban működő más egyesületek is. Az IKA Ifjúsági Egyesület égisze alatt működő Pántlika Néptánccsoport fiataljai tavaly több programba is bekapcsolódtak. A Csernátoni Füzetek időszakos kiadvány nyomdai költségeit már három éve az anyaintézmény, a Székely Nemzeti Múzeum biztosítja. Ez a lap nagyon fontos az intézmény életében, hiszen teret ad a tudományos dolgozatok, levéltári kuriózumok közzététele mellett annak is, hogy a múzeumban zajló munkáról beszámolhassanak a mindenkori látogatóknak, s ezáltal is még több érdeklődőt vonzzanak be. A cél, hogy a Haszmann Pál által megálmodott kiadvány folytonosságát továbbra is megőrizzék. Számszerűsítve az elmúlt év rendezvényeit, elmondható: hat koncertnek, öt könyvbemutatónak, három időszakos kiállításnak és kilenc különféle múzeumpedagógiai foglalkozásnak adott otthont a csernátoni skanzen. D. Haszmann Orsolya kiemelte évente visszatérő pécsi barátaikat, a Míves Mag Műhely alkotóit és a Határokon Túli Magyarságért Alapítvány képviselőit, akik tavaly baranyai értékeket és hungarikumokat hoztak magukkal, kiállítás, zene, előadás formájában, valamint a pécsi MárkusZínházat is, akik varázslatos előadásukkal egyből belopták magukat a csernátoniak szívébe. Velük is dédelgetik a múzeum munkatársai már az idei közös terveket.
Táborozók és burrogtatók a múzeum udvarán
A közel félévszázados alkotótáborok hagyományát is töretlenül őrzik, viszik tovább, tavasztól őszig zsong az udvar, mindig van csoport vagy egyéni alkotó, aki Haszmann Gabriellával bútorfestést tanul vagy a faragómesterek irányításával a fafaragás csínját-bínját lesi el. A Művészeti Népiskola két éve – felelevenítve a régebb is sikeres kapcsolatot – ismét Csernátonba helyezte fafaragó-képzését, a múzeum munkatársa, Haszmann László okleveles fafaragó tanfolyamot tart az érdeklődőknek. A két intézmény munkája így nagyon szépen kiegészíti egymást, várják a faragás iránt érdeklődőket, lessenek be az alkotóműhelybe, kapcsolódjanak be a munkába. A kézműveskedés mellett a táborok sora két éve új színt is kapott. Immár olvasótábornak is otthont adnak, mely a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárral való jó kapcsolatuk egyik hozadéka. A programmal – mely egy vetélkedőből, majd annak jutalomtáborából áll – a Kovászna megyei 5–8. osztályos diákokat szólítják meg, terveik szerint idén már szórványkitekintéssel is. Ezt a programot is pályázatokkal valósítják meg, 2014-ben a Nemzeti Kulturális Alap, a Bethlen Gábor Alap és helyi vállalkozók támogatták a rendezvényt. Július közepén idén is megszervezik a tábort, a vetélkedőt májusban tartják, március közepén hirdetik meg az idei témát. Másik nagyobb szabású rendezvény, amit már két éve, szintén a könyvtárral közösen sikeresen bonyolít a Haszmann Pál Közművelődési Egyesület, a Sebő együttes Fűzfa Balázs irodalomtörténész és Jordán Tamás színművész kíséretében tartott erdélyi koncertkörútja. Idén ősszel Kányádi Sándor költészetét hozzák el. Szintén a megyei könyvtár a partnerük abban, hogy olyan írókat, költőket, néprajzosokat hívhatnak meg, akik egyébként nem jutnának el vidékünkre. Havonta tartanak könyvbemutatót, közönségtalálkozót vagy előadást – sorolta D. Haszmann Orsolya.
Haszmann Lajos restaurátorként dolgozik, a gépek szerelmese, közismerten jó szakember. Ő idén a régi gépek javítására, karbantartására helyezi a hangsúlyt, hiszen a tervek szerint ősszel ismét burrogtatnak. Az Erdély-szerte egyedülálló mezőgazdasági szerszám- és gépgyűjtemény köré szerveződik a Csernátoni Burrogtató, mely 2015 egyik kiemelt eseménye lesz, a gyöngyösi Lévay Sándor gépgyűjtő, vállalkozó támogatásával, partnerségben a mezőkövesdi Hajdu Ráfis János Mezőgazdasági Gépmúzeummal. Ezt a programot Csernáton Község Polgármesteri Hivatala és itthoni vállalkozók, gépészszakemberek támogatják.
Irodalom, történelem is helyet kap
A Tudatom, hogy én még jól vagyok – Írott és tárgyi emlékek az első világháborúból című kiállítás – melyet tavaly ősszel nyitottak –, idén is látható lesz, ehhez március–június időszakban múzeumpedagógiai tevékenységeket társítanak különböző korosztályoknak, valamint történelmi előadások, könyvbemutatók is színesítik majd a programot. A múzeumpedagógiai tevékenységek márciusban ünnepi hangolódással folytatódnak, ahol nemzeti ünnepünkre készülhetnek fel a programba bekapcsolódók, március 23-a és április 2-a között pedig a hagyományos tojásíró-tanfolyamra várják az érdeklődőket. A különleges iskolai hétre is kínálnak programot. A könyvbemutatók sorát januárban hazai szerző nyitotta, Dimény H. Árpád kötetbemutatójával tisztelegtek a magyar kultúra napja előtt, februárban Molnár Vilmossal ismerkedhettek a csernátoniak. A sort a Székelyföld kulturális folyóirat munkatársai, írók, költők folytatják az elkövetkező három hónapban. Mindeközben tart a tárgygyarapítás is, és szemlátomást modernizálódik a gyűjteménycsoportok szemléltetőanyaga. Tavaly a Bethlen Gábor Alap támogatásával öt múzeumi bábut vásároltak, melyekkel „életet” varázsolnak a skanzen székely házaiba úgy, hogy a helyi viseletet is megmutatják. Az anya- és a fenntartó intézmény, Kovászna Megye Tanácsának támogatásával idén újrazsindelyezik a bélafalvi székely házat, illetve egy új időszakos kiállítással is készülnek, melyet júniusban nyitnak majd meg a látogatók előtt. „Hála Istennek munkánkban mellettünk állhatnak szüleink, akik tanácsaikkal, szaktudásukkal segítik megvalósítani terveinket, oroszlánrészt vállalnak még mindig a gyűjtő, rendszerező munkában. Ez olyan »mankó«, amely biztonságot ad, irányt szab és megerősít” – összegzett Dimény-Haszmann Orsolya, az intézmény muzeológusa, a Haszmann Pál Közművelődési Egyesület alelnöke.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. április 12.

Csíkszeredai költők versei Nyugat-Európában
Molnár Vilmos és néhai Papp Kincses Emese csíkszeredai költők megzenésített verseit is előadja jelenleg zajló nyugat-európai turnéja során a Role együttes. A zenekar a Magyar költészet napja alkalmából kapott meghívást több európai nagyvárosba.
Népes irodalom- és zenekedvelő közönség előtt lépett színpadra szerdán este Prágában a csíkszeredai Role együttes: a Magyar költészet napja alkalmából tartott nyugat-európai turné első állomásán Ady Endre és József Attila megzenésített versei mellett a nemrég elhunyt Papp Kincses Emese, valamint Molnár Vilmos csíkszeredai költők verseit is előadták.
Az együttes a göteborgi Kőrösi Csoma Sándor Művelődési Kör meghívására indult turnéra, a prágai fellépést követően a költészet napján Göteborgban tartanak koncertet, majd Hamburgban, Bonnban, Sárospatakon mutatják be a magyar költészet egyéni hangvételű megzenésített remekműveit, április 16-án pedig a Duna Televízió Kívánságkosár című műsorának lesznek a vendégei.
„Nehéz szívvel hagyjuk itthon a költészet-napi szavalóversenyt, amelynek szervezésében minden évben részt veszünk, de fontosnak tartjuk az Európa különböző országaiban élő magyarokhoz is eljuttatni az általunk képviselt vers-zene szépségeit, értékeit. Természetesen az európai turnét követően, költészet-napi körutunk méltó zárásaként, április 24-én bekapcsolódunk a csíkszeredai szavalóverseny gálaműsorába” – mondta el Nagy Tivadar, a Role együttes vezetője.
Erdély egyik legnépszerűbb zenekara, a progresszív rockzenét játszó Role nemrég 12 állomásos felvidéki turnén vett részt, korábban pedig Gyergyószárhegyen mutatott be töredékeket a Dózsa című rockdrámájából. Terveik szerint pünkösdkor ismét megtartják segélykoncertjüket, és idén egyedi album kiadására készülnek: a Pille című, csángó népzenét feldolgozó műsorukat autentikus környezetben, a természetben szeretnék rögzíteni.
Székelyhon.ro

2015. május 18.

A népdal a legjobb slamszöveg
Beszélgetés Lövétei Lázár László költővel, a Székelyföld főszerkesztőjével.
– Mennyire helytálló a meglátásom, miszerint az ön költészete afféle téli költészet? Ebben hasonlítana kedvenc klasszikusához, Arany Jánoshoz. Mitől lesz valaki klasszikus, s mitől aktuális egy klasszikus?
– A verseimnek ezt az olvasatát, miszerint én téli költő volnék, még nem hallottam, ám legyen. Ha már klasszikusokról és télről van szó, akkor Tolsztoj általában télen írt, elég sokat, tudjuk, a Háború és békét tízszer írta át, s szegény Szofja, a felesége tízszer másolta le. Hogy mitől aktuális egy klasszikus? Ma még nem tudom megmondani. Miután az ember kezd őszülni, talán megérik arra, hogy klasszikusokkal kezdjen foglalkozni. Szerencsés esetben ez nem jár együtt azzal, hogy kortársakat már nem olvas. S mivel szerkesztő is volnék, nem is lenne jó, ha teljesen kidobnám az ablakon a kortárs irodalmat.
Lövétei Lázár László
Lövétén született 1972-ben, 1990-ben érettségizett a székelyudvarhelyi Tamási Áron Főgimnáziumban. Két évet járt a kolozsvári Műszaki Egyetemre, majd 1993-tól a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar–román szakának hallgatója. 1998 óta a csíkszeredai Székelyföld szerkesztője, ma főszerkesztője. Csíkszentdomokoson él. Kötetei: A névadás öröme (1997); Távolságtartás (2000), Két szék között (2005), Árkádia-féle. Régi és új versek (2009), Zöld (2011).
Emlékszem, középiskolás koromban Csokonaiból írtunk felmérő dolgozatot, s én félretoltam a papírt és elővettem a padból valami kortárs szerzőt. Szikszai Annamária tanárnő kivette a könyvet a kezemből, megnézte, mit olvasok, s adott egy jó tanácsot: nem ártana az alapokat is megtanulni, utána majd lehet írogatni. Igaza volt.
– Annyira jól elsajátította az alapokat, hogy kis füzetre való esszét is írt Arany Jánosról Arany versek címmel, amelyben kevésbé ismert Arany-verseket elemez, de Hunyt mesterem címmel szerepel benne a díjnyertes Arany-esszé is. Miért épp ezeket a verseket választotta?
– A sepsiszentgyörgyi Cimborának írogattam ezeket a miniesszéket, Szonda Szabolcs kért fel, miután a Hunyt mesterem című írásommal megnyertem a Tehetséges Magyarországért Alapítvány pályázatát. Igyekeztem úgy összeválogatni a verseket, hogy legyen szó bennük nemzetről, hazáról, versről, betegségről – mindenről, ami egyáltalán fontos volt Arany számára.
– Nemrég rangsorolták a magyar irodalom költőit aszerint, hogy költészetében ki használta a legtöbb szót. Eszerint Arany János lenne az első helyezett, aki összesen 287 425 szót használt, a második Vörösmarty 214 104-gyel, a harmadik pedig Petőfi 154 721-gyel. Hogyan kezeli ezeket a rangsorokat?
– Mint nem lényegeseket. Nemrég újraolvastam Kosztolányi Vörösmarty-esszéjét, amelyben határozottan állítja, hogy amiként Puskin az oroszoknak vagy Dante az olaszoknak költői nyelvet alkotott, úgy a magyaroknak Vörösmarty alkotta meg a költői nyelvet. Ebben sok igazság van, mint ahogy abban is, hogy Vörösmarty a leggazdagabb szókincsű magyar költő. S bár az említett statisztikában Vörösmarty csak a második helyen szerepel, mindegy, ki a győztes, mert kevés szóval is lehet fontosakat mondani. Egy másik kedvencem George Bacovia, kétszáz szónál aligha használt többet, mégis érvényes költészetet hozott létre. Nem véletlenül klasszikus.
– Több esszéjében is megpróbál választ adni, miért Arany János a kedvence, s arra a következtetésre jut, hogy Arany nem tudása a lényeges számára. Mit ért nem tudás alatt?
– A nem tudás valóban lefedi Arany Jánosnak a költészetről, nemzetről, hazáról vallott nézeteit. Nem írt Baudelaire-ről, de saját lapjában helyet adott annak a véleménynek, amelyben a szerző azt fájlalja, mennyire dekadens Baudelaire. Arany ezzel szemben valamiféle fogódzót akart adni a saját nemzetének, bár látta annak hibáit is. A bizonytalansága is szimpatikus volt benne. Hogy nem hitt saját magában sem. Nagyjából tudta magáról, mit ér, de nem volt mindenkit elnyomó személyiség, mint Petőfi vagy Ady. Fekete Vince költőkollégámnak szoktam idézni Adynak azt a sorát, hogy „nagyobb vagyok magamnál is" – micsoda pompás megfogalmazása annak, hogy kinek is gondolta magát Ady. Szerencsére Arany nem ilyen volt.
– Az esendő Arany képét tárja fel, s egyfajta bálványimádásról is beszél...
– Igen, de ez nem jelenti azt, hogy ne látnám a hibáit. Az ihlet perce című szonettje annyira rossz, hogy kezdő költőtől is ritkán olvasni ilyet. Vagy ott van a Széchenyi emlékezete című műve. Kapott egy szekérderék pénzt érte, de nem tudott ódát írni, mint például Berzsenyi vagy Vörösmarty. Egy alkalommal megfogadtam, hogy elolvasom százszor a Széchenyi emlékezetét, hátha megszeretem.
De nem ment, a megemelt nyelv nem állt neki jól, soha nem fognak tudni meggyőzni, hogy az egy jó vers. Vagy ha már az emberi arcát keressük: Molnár Vilmostól kaptam egy SMS-t, amelyben azt írta, „ha én Petőfi lettem volna, s túléltem volna az oroszokat, és lenne gyerekem, akkor soha nem bocsátottam volna meg Aranynak, hogy pénzt kért a gyereke és a felesége eltartásáért." Tudniillik amikor Petőfi elment az erdélyi harctérre, s Aranynál hagyta a feleségét és a gyerekét, Arany benyújtotta a számlát.
A legenda szerint Petőfi ekkor adta el a lovát, és elküldte a pénzt Aranynak. Vagy a Bach-korszakban, amikor elment Nagykőrösre tanárnak, Bécs mindenkit ellenőrzött, miként viselkedett a forradalom és szabadságharc idején. 1854-ben tanári önéletrajzában azt írta: „Fájdalmasan ismerem el, hogy ezen idő alatt néhány kisebb költemény jelent meg tőlem nevem alatt, amelyeket, valamint később meg is semmisítettem, úgy mostani érettebb gondolkodásommal nem írnék alá." Ez most szólhat arról is, hogy a Szabadság zengő hárfája címmel ponyvára küldött kis füzetecskéjét tagadta meg, de szerintem inkább arról van szó, hogy kellett neki a tanári állás, s ezért megtagadta a forradalmi verseit...
– Mégis védelmébe veszi, ha kétségbe vonják költői nagyságát.
– Hát persze! Arany egy csoda. Én nem akarok ítélkezni fölötte, én olvasni szeretem a verseit, s boldog vagyok, ha a kritikai kiadásban felfedezett hibát kijavíthatom. Még akkor is, ha a szakma erről az észrevételemről nem vesz tudomást.
– A kritikusok azt állítják önről, olyan, mint egy gótikus templomkészítő vagy egy középkori festő, aki nem elkülönülni akar a magyar költészeti hagyománytól, hanem alázattal, játékosan közelít hozzá. Egyfajta szerepjáték-költészetet művel. Azonosulni tud ezzel a nézettel?
– Én annak örültem a legjobban, amikor azt mondták rólam: a költészetem annyira konzervatív, hogy ez már mindenképp újdonságszámba megy. Nem szándékosan alakult így, de csak örülni tudok neki. Pláne látva a tendenciákat, hogy merrefelé íródna a magyar irodalom. Az egészen fiatal magyar irodalmat, a slammereket nem ismerem eléggé, de a költészetükben is van valamiféle ritmus, rím, s ilyen szempontból ezt is tekinthetjük végtelenül konzervatív költészetnek. A legjobb slamszöveg szerintem még mindig a népdal, de ezzel a nézetemmel alighanem egyedül vagyok.
– Ebbe a konzervativizmusba belehelyezhető a Zöld című, eklogákat tartalmazó kötete is?
– A Zöld egy külön állomás. Folyamatában kell látni a dolgot. Az első kötetemről, A névadás öröme címűről azt mondták, folytathatatlan, ezért megpróbáltam valahogy szabadulni attól a fajta beszédmódtól, abból lett a Távolságtartás, egy teljesen sikertelen kísérlet. Utána jött egy másik hang, életrajzi vonatkozásokkal, a Két szék között, ez egy betegség kiírása volt, afféle terápia. Örülök, hogy szerették az olvasók. De ettől is nehéz volt megszabadulni. Erre találtam ki a Zöldet, megpróbáltam, tudok-e írni hexametert. Kiderült, hogy nagyon könnyű. De amikor már önjáróvá válik, jobb abbahagyni. Most volnék egy olyan helyzetben, hogy fogalmam sincs, merre tart a költészetem. Nem siettetem, majd csak kialakul.
– Világirodalomból a nagy kedvence az orosz irodalom, azon belül is Csehov. Ez is habitus kérdése?
– Persze. S Csehovban is épp az tetszik, ami Aranyban: a bizonytalansága. Igaz, Csehovot sem tudom megmagyarázni, még magamnak sem. Például nem az ismert novellái tetszenek elsősorban. A nagy kedvencem, amelyet legalább 150-szer olvastam, a Rothschild hegedűje mindössze öt oldal, mindenre jó, időt tölteni, elmélázni, jobb kedvre derülni, életkedvet kapni.
– Hogyan látja a kulturális, irodalmi lapok szerepét napjainkban?
– A magyar kultúra kifejezetten folyóirat-kultúra: a legfontosabb közlések még mindig folyóiratokban jelennek meg, legyen szó szépirodalomról vagy kánonképző szövegekről. Jó lenne tehát továbbra is életben tartani a folyóiratokat, pláne ha azok komolyan veszik magukat, és kétheti-havi rendszerességgel fontos, közérdeklődésre számot tartó írásokat jelentetnek meg.
– A Székelyföld előfizetőinek száma impozáns. Mi a titka a lap sikerének?
– Leszámítva a székelység iránt (újfent) megnyilvánuló érdeklődést, illetve a lap szerencsésen kialakított struktúráját (nemcsak irodalmat közöl, hanem történelmet, néprajzot stb.), annyit mondhatok, hogy folyamatosan mozogni kell, eleget kell tenni a meghívásoknak, el kell menni a legutolsó faluba is közönségtalálkozókra. Egy kicsit fárasztó, de másképp nem megy. Nagyon érdekes figyelni az olvasók reakcióját, figyelünk is rájuk, no nem olyan értelemben, hogy teljes mértékben kiszolgáljuk az igényeiket, hanem úgy, hogy ha csak egy mód van rá, igyekszünk olvasható szövegeket közölni.
– Ma már minden folyóirat igyekszik online is jelen lenni. Mennyiben követi ezt a folyamatot a folyóirat?
– Maradjunk annyiban, hogy az online nem az én világom. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne látnám a trendeket ezen a területen. De ha az online felület nem frissül folyamatosan, semmit sem ér a dolog, a potenciális olvasó meg máris elhúzott nyüzsgőbb vidékekre.
– Csíkszentdomokoson él, de ki-kimozdul a „falusi magányból", ha máshova nem, hát Csíkszeredába. Miért döntött úgy, hogy Kolozsvár, Csíkszereda helyett inkább egy csendesebb helyen akar élni?
– Nincs ebben semmi rousseau-i, „vissza a természetbe"-szerű dolog. Falun születtem, ott érzem jól magam. Ilyen egyszerű ez. Mondhatni: falusiasan egyszerű...
Demeter Zsuzsa
Krónika (Kolozsvár)

2015. július 25.

Székelyföld a magasban
Pár évvel ezelőtt a Nagyhagymás–Egyeskő–Öcsém hegyvonulatról ereszkedtünk Terkőmező felé egy baráti társasággal, amikor parázs vitába keveredtünk, hogy onnan, ahol épp vagyunk, mennyi idő alatt érünk a Gyimesekbe vezető Jávárdi-patak forrásához. Mindenikünk mást mondott, ki-ki vehemensen védte a maga igazát. Közben egy sziklát megkerülve juhpásztor bukkant elénk, nagy botjára támaszkodva álldogált a legelő nyájtól kissé odébb. Illedelmesen köszöntünk, majd megkérdeztük, mennyi idő alatt juthatunk el a Jávárdi-patak forrásához?
Nem válaszolt, füle botját sem mozgatta. Akkor valamelyikünk románul is megkérdezte tőle ugyanazt. Arra sem reagált. Elkönyveltük, hogy valószínűleg utálja a turistákat, és indultunk tovább. Már megtettünk vagy kétszáz métert, amikor egyikünk visszanézett és látta, a pásztor integet, hogy valamelyikünk menjen vissza. Valaki közülünk hátizsákját letéve vissza is ment. A pásztor közölte vele – magyarul −, hogy háromnegyed óra alatt érünk a kérdezett forráshoz. De hát miért nem tudta ezt megmondani az imént, amikor kérdeztük, értetlenkedett a társunk. Előbb kellett lássam, milyen gyorsan mennek, felelte vállat vonva a pásztor.
Eszembe szokott jutni ez az eset, amikor politikusok, közigazgatási vezetők és egyéb válogatott pakulárok adják ki rendeleteiket, utasításaikat. Vajon ők mennyire ismerik a terepet? Hányszor jártak ott, amerre irányítanak? Tisztában vannak-e azzal, hová akarnak eljutni az emberek? Meg hogy milyen gyorsan képesek haladni? Nem csal véletlenül a szemmértékük, megbízható az időérzékük?
A Székelyföld régió hegységei a múltban is meghatározó szerepet játszottak az itt élő nép életében. Nemcsak arra gondolok, hogy ha valamerről jött az ellenség – és az évszázadok során jött már a szélrózsa minden irányából −, akkor a hegyek mindig menedéket nyújtottak, hanem főként arra, amit a festő Zsögödi Nagy Imre így fogalmaz meg: „Majdnem minden székely falunak a falun kívül van egy kicsi havasi gazdasága, ahol télen feleteti a nyáron készített szénáját. Állandó forgásban és újraszületésben él az ember a havasi ózondús levegővel, mintegy ezer méter magasságban, ahol ingyen szerezte a piros vérsejteket, s az esetleges családi perpatvarok is lehiggadtak. Összerúgta az asszonnyal a port? Felment a havasra, s utána ment minden rendjében. Sok népet mentett meg ez a pusztulástól.” A székelyföldi szűkös megélhetési lehetőségeket mindig pótolni tudták a hegyek-erdők: a favágás, szénégetés, szénacsinálás, pásztorkodás, vadászat, pisztrangászás, havasi méhészkedés, gombaszedés, erdei gyümölcsök és gyógynövények begyűjtése ma is fontos jövedelemkiegészítője az itt élőknek. De ami ennél is fontosabb: a hegyeknek embernevelő, emberigazító hatása van. Az odafent gyakran mostoha, emberpróbáló körülmények között végzett munkák alkalmával, vagy akár egy többnapos hegyi túrán is többet tanul magáról és a közösségi összetartásról az ember, mint bármilyen iskolában, tanfolyamon vagy könyvből. A természettel való szoros szimbiózis megóv a ferdítésektől, túlzásoktól, megtanít a maguk valójában látni a dolgokat, az élet igazán fontos dolgaira tereli a figyelmet. Jobban kéne figyelnünk a hegyeinkre!
A szocializmust gyakran a valós problémák szőnyeg alá seprése, hanyagság, igénytelenség, érdektelenség, kényelmesség, a látszat-megoldások favorizálása jellemezte. Nem szabad általánosítani, de ez nyomot hagyott nem kevés itt élő tudatában, értékrendszerében is. Másrészt a nyolcvankilences változások után, itt is jelentkeztek a fogyasztói társadalom és a globalizálódó világ hátulütői, az önzés és az anyagiak túlzott szeretete, a harsány, de talmi dolgok kultusza. Mintha fojtó szmog folyná be, ha egyelőre csak foltokban is, a medencéket, völgyeket.
Nem értek egyet azokkal, akik azt állítják, jót tenne a mostani fiataloknak végigcsinálni egy olyan, közel másfél éves katonaságot, mint amilyent annak idején ők. Tapasztalatból mondom, az az idő haszontalan időveszteség volt: értelmetlen és idétlen fegyelmezésekkel, tessék-lássék munkák végzésével telt el.
De talán nem lenne haszontalan, ha minden székelyföldi fiatal húszéves kora előtt két-három hónapot töltene fenn a hegyekben. Egyrészt nyáron, másrészt télen. Csoportosan, szervezetten járva be az összes székelyföldi hegy gerincét, csúcsát. Edzésnek sem lenne rossz, helyismereti kurzusnak is „kiválóan beválna”. Akadna dolga bőven, pályakezdő önismeretének sem ártana, képességek és korlátok, saját természetünk is tartogathat meglepetéseket kritikus helyzetekben. Az egymásrautaltság megtapasztalása letörheti az egoizmus és önhittség szarvait.
Fent a hegycsúcsokról távolabb lát az ember. Látni azt is, amit a lentiek elől takar a „szmog”.
Molnár Vilmos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. október 15.

Átadták a Székelyföld folyóirat díjait
A VI. Székelyföld Napok rendezvénysorozat keretében a Székelyföld kulturális folyóirat idei díjait csütörtökön adták át a csíkszeredai Székelyföld Galériában.
A tizennyolc évvel ezelőtt alapított folyóirat nevében házigazdaként Lövétei Lázár László főszerkesztő köszöntötte a díjazottakat, valamint a megjelenteket és a támogatókat. Szarka Gábor konzul, Magyarország csíkszeredai Főkonzulátusának nevében köszöntötte a díjazottak mellett a Székelyföld szerkesztőit, akik „születésnapjuk alkalmából nem ajándékot várnak el, hanem ajándékot adnak munkatársaiknak”.
Idén Obrusánszky Borbála néprajzkutató, orientalista illetve Borsodi L. László költő, kritikus, a Márton Áron Főgimnázium magyar szakos tanára részesült Székelyföld-díjban a folyóiratban megjelent írásaiért. A nem székelyföldi alkotónak járó Székely Bicskarend Díjat Szepesi Attila Kossuth-díjas költő, a Nemzet Művésze vehette át. A Szabó Gyula emlékdíjat Rigó Mihály, Homoródalmás polgármestere adta át Adorjáni Anna írónak.
Az ünnepelteket a Székelyföld periodika szerkesztői – Molnár Vilmos, Fekete Vince és Lövétei Lázár László – méltatták, a Székely Bicskarend adományozó levelét György Attila olvasta fel.
A Székelyföld-díjjal kitüntetett Borsodi L. László elmondta, 2003 körül jelent meg az első kritikája, ám a Székelyföldhöz való kötődése még korábban kezdődött, ami elsősorban Fekete Vince költőnek köszönhető. Ugyanakkor köszönetét fejezte ki Molnár Vilmosnak a baráti biztatásokért, valamint a teljes szerkesztőségnek, hogy írásait méltónak találták a megjelenésre.
Iochom Zsolt
Székelyhon.ro

2015. október 16.

Átadták a Székelyföld folyóirat díjait
A VI. Székelyföld Napok rendezvénysorozat keretében a Székelyföld kulturális folyóirat idei díjait csütörtökön adták át a csíkszeredai Székelyföld Galériában.
A tizennyolc évvel ezelőtt alapított folyóirat nevében házigazdaként Lövétei Lázár László főszerkesztő köszöntötte a díjazottakat, valamint a megjelenteket és a támogatókat.
Szarka Gábor konzul, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának nevében köszöntötte a díjazottak mellett a Székelyföld szerkesztőit, akik „születésnapjuk alkalmából nem ajándékot várnak el, hanem ajándékot adnak munkatársaiknak”.
Idén Obrusánszky Borbála néprajzkutató, orientalista illetve Borsodi L. László költő, kritikus, a Márton Áron-gimnázium magyar szakos tanára részesült Székelyföld-díjban a folyóiratban megjelent írásaiért. A nem székelyföldi alkotónak járó Székely Bicskarend Díjat Szepesi Attila Kossuth-díjas költő, a nemzet művésze vehette át. Az ígéretes pályakezdőknek járó Szabó Gyula Emlékdíjat Rigó Mihály, Homoródalmás polgármestere adta át Adorjáni Anna írónak.
Az ünnepelteket a Székelyföld periodika szerkesztői – Molnár Vilmos, Fekete Vince és Lövétei Lázár László – méltatták, a Székely Bicskarend adományozólevelét György Attila szerkesztő olvasta fel. A Székelyföld-díjjal kitüntetett Borsodi L. László elmondta, 2003 körül jelent meg az első kritikája, ám a Székelyföldhöz való kötődése még korábban kezdődött, ami elsősorban Fekete Vince költőhöz fűződő barátságának köszönhető. Ugyanakkor köszönetét fejezte ki Molnár Vilmosnak a baráti biztatásokért, valamint a teljes szerkesztőségnek, hogy írásait méltónak találták a megjelenésre.
Iochom Zsolt
Krónika (Kolozsvár)

2015. december 5.

A Látó 2015-ös nívódíjai
2015-ben huszonnegyedik alkalommal osztja ki a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztősége a lapban publikált szerzők közül válogatva évzáró nívódíjait. Huszonhárom év alatt több mint 50 alkotó vehette át a vers, próza, esszé és debüt kategóriában az elismerést.A nívódíjak átadására a Látó Irodalmi Színpad keretében kerül sor Marosvásárhelyen 2015. december 12-én, szombaton 18 órától a Kultúrpalota kistermében. 2015-ben Aczél Géza (vers), Murvai Béla (debüt), Szilágyi Júlia (próza) és Tibori Szabó Zoltán (tanulmány) veheti át a Hunyadi László képzőművész tervezte Batsányi-emlékplakettet és a díjjal járó pénzjutalmat. Laudációt mond: Demény Péter, Kovács András Ferenc, Láng Zsolt és Vida Gábor.
A Látó-nívódíjat először 1992- ben osztották ki, az előző Látó-évfolyam legjobbnak ítélt szerzőit tüntetve ki az elismeréssel. Az 1991–2013 közötti időszak díjazottjai: André Ferenc, Balázs Imre József, Bálint Tamás, Benedek Szabolcs, Bodor Ádám, Bogdán László, Burus János Botond, Demény Péter, Dimény Lóránt, Domokos Géza, Egyed Emese, Farkas Wellmann Éva, Ferenczes István, Fekete J. József, Fekete Vince, Gagyi József, Gulyás Miklós, Hajdú Farkas-Zoltán, Hatházi András, Horváth Előd Benjámin, Jakabffy Tamás, Jánk Károly, Jánosházy György, Karácsonyi Zsolt, Kelemen Hunor, Kenéz Ferenc, Kincses Réka, Kinde Annamária, Király Kinga Júlia, Király László, Kisgyörgy Réka, László Noémi, a Láthatatlan Kollégium hallgatói, Lászlóffy Aladár, Lászlóffy Csaba, Lövétei Lázár László, Márton László, Máté Angi, Mihály Emőke, Mihálycsa Erika, Molnár Vilmos, Mózes Attila, Nagy Attila, Papp Sándor Zsigmond, Romhányi Török Gábor, Salat Levente, Szakács István Péter, Sebestyén Mihály, Selyem Zsuzsa, Simonfy József, Székely Csaba, Szepesi Attila, Szilágyi Júlia, Térey János, Tóth Mária, Vallasek Júlia, Varga Illés, Varga László Edgár, Váradi Nagy Pál, Vári Csaba, Veress Dániel, Vermesser Levente, Visky András, Visky Zsolt, Zalán Tibor, Zoltán Gábor.
Megjegyzendő, hogy a díj történetének első évében (1991) a romániai magyar szellemi élet műhelyei, a média jelentős intézményei és személyiségei iránti megbecsülésként Látó-díjban részesült a Balogh Edgár vezette Romániai magyar irodalmi lexikon munkaközössége, a Marosvásárhelyi Rádió kulturális szerkesztősége, Jászberényi Emese személyében és Makkai János, a Népújság főszerkesztője rangos publicisztikai tevékenységének elismeréseképpen.
A rendezvény támogatói: a Nemzeti Kulturális Alap, a Bethlen Gábor Alap, a Communitas Alapítvány, az Aranka György Alapítvány.
Népújság (Marosvásárhely)

2016. február 6.

A nyugati disznó
Külföldön szerzett benyomásokról útleírásokat, útikönyveket szokás írni. Többnyire az illető ország egzotikumát tárva az olvasó elé, turistacsalogató, szép dolgokra híva fel a figyelmet. A csíkszeredai Farkas Attila könyve más. Ő személyes tapasztalatai alapján arról mond el érdekes – és hasznavehető  – dolgokat, hogy milyen külföldiként dolgozni idegen országokban.
A téma időszerű és fájó. Már nem is évek, de évtizedek óta. Úgy néz ki, még sokáig az is marad. A kilencvenes évek elején sokan hitték, hogy a piacgazdasággal Romániában is automatikusan beköszönt a nyugati fogyasztói társadalom jóléte. Két-három év, és olyanok leszünk, mint Franciaország, még három-négy év, és ott tartunk, ahol Németország. Mennyivel reálisabb lett volna Guatemala vagy Honduras szintjével számolni. Akár mulatságos is lehetne, ha nem lenne sanyarú. Így sokaknak maradt és marad a külföldi munkavállalás. Főleg a fiatalok számára.  Farkas Attila többször, több országban is kipróbálta, milyen vendégmunkásként dolgozni. Még egyetemistaévei vakációi alatt háromszor is dolgozott négy-négy hónapot az Egyesült Államokban, aztán következett két év Kanadában, majd kilenc hónap Angliában. Bőségesen lett összehasonlítási alapja, nem csak elméleti szinten ismeri a témát. Konkrét helyzetek, esetek tucatjait sorolja fel, amelyek valamiben mind különböznek egymástól. Nemcsak a vele történtekről ír, számos általa megismert kelet-európai (és nemcsak) fiatal vendégmunkás sztorija is szóba kerül. Aki idegenben szeretne munkát vállalni, az akár kézikönyvként, részletes használati utasításként is olvashatja a könyvet. Aki meg nem, annak izgalmas olvasmány, betekintés a nyugati világ filmeken kevésbé mutatkozó élethelyzeteibe.
A nyugati pénzszerzési lehetőségekről sokáig legendák keringtek. Ahogy minél többen próbálták ki, ezek a legendák kezdtek veszíteni varázsukból. Lehet, hogy ott több pénzt keresnek az emberek – de semmivel sem boldogabbak. Farkas Attila inkább taszító, mint vonzó dolgokat tapasztalt meg. Nyugaton nagyobbak a lehetőségek, de az nem azonos a boldogsággal. Az elszalasztott lehetőségek frusztrálhatnak is. Aztán ott van a folytonos rohanás, az egymásra figyelés hiánya. Nyugaton dolgozni nem megoldás, hanem csak esély, amivel vagy tud élni a keleti munkavállaló, vagy nem. A megkeresett pénzt vagy félre tudja tenni értelmes célokra, vagy hiába gürcölt. Az odahaza észre sem vett apróságok idegenben nagy jelentőséget kaphatnak: „Nem könnyű úgy hazajönni, hogy itthon a külföldi béred tíz-húsz százalékát viszed haza, és itthon ez szinte csak a megélhetésedre elég. Persze, ezek csak számok. Mert nem vesszük figyelembe azt, hogy itthon a zöldségeknek, a paradicsomnak íze van, a csirke igazi, és habár a tej zsíros, mi így szeretjük. Ez Nyugaton nem mondható el, hiába a legjobb recept, a legjobb szakács, valahogy a végeredmény nem olyan. Itthonról nézve ez nem érték, de ha elmegyünk, és hirtelen hiányozni fog az igazi íz mindennapi ételeinkből, akkor felnyílik a szemünk. Ha olyan bioételeken akarunk élni, ami itthon szinte természetes, akkor az már egy igencsak előkelő életvitelt feltételez odakint.”
„Ha kapsz malacot a faludban, ne menj disznóért a szomszéd faluba” – int egy erdővidéki mondás. De mit tehet az emberfia, ha mákszemnyi malacka sem röfög a környéken? Mégiscsak nekivág a nagyvilágnak, kézre kerítendő a legendásan zsíros, mitikus nyugati disznót. Amelyiknek jobb füléből márkás autócsoda, bal füléből privát lakás lóg fülbevalóként, fenekéből pedig folyamatosan potyog a dollár, euró, font sterling. Csak kiderülhet, azokért a fülbigyuszokért hosszú évekig-évtizedekig kell szurtos kondásnak lenni, a disznóból sem potyog folyton a lóvé, időnként székrekedése van, a belőle készült flekken pedig gyakran ízetlen vagy keserű.
Mégis hasznos szert tenni külföldi tapasztalatokra. A középkorban sem lehetett mesterré a segéd egy céhen belül, amíg meg nem járta magát külhonban, hogy idegen technikákat, addig nem ismert fogásokat lessen el. Farkas Attila a székelyudvarhelyi világjáró Berecz Edgárt idézi: „A világjárás úgy kezdődött, hogy én is megfogadtam Orbán Balázsnak vagy Tamási Áronnak a tanácsait. Ők annak idején azt mondták, hogy menjünk külföldre, nézzünk világot, ismerjünk meg dolgokat. Jöjjünk haza, és itt próbáljuk hasznosítani a tanultakat. Próbáljuk a mi kultúránk mellé pászítani, hogy a kettő párhuzamosan haladjon. Ne alá nyomja a miénket, hanem szépen egyenesen, párhuzamosan menjenek egymás mellett…”
Nincs értelme a sopánkodásnak. Az üres zsebű fiatal megtalálhatja számítását, ha okosan él a nyugati munkavállalás lehetőségével. Ha kész célokkal és tervekkel megy ki. Ha közben végig tartja a kapcsolatot az itthoniakkal (internet, telefon), nehogy az megszakadjon. Ha a külföldön ledolgozott idő után a megkeresett pénzzel végleg hazatér és ésszel használja fel itthon. A könyv alcíme (Térj vissza, vándor, nem lehet két hazád) nem véletlenül teszi helyére az esetleg félreérthető, ironikus főcímet (Az a csodálatos külföld).
Molnár Vilmos
Farkas Attila: Az a csodálatos külföld – Térj vissza, vándor, nem lehet két hazád. Csíkszereda, 2015, Szerzői kiadás. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. február 24.

Besúgótörténeteket is feltár a Kényszerek - tanúságtevők című kötet
A napokban megjelent Kényszerek – tanúságtevők című könyvét mutatták be kedd este Csíkszeredában a szerző, Oláh Sándor jelentlétében. A helyi Pro Print Könyvkiadónál megjelent kötet élettörténeteket gyűjt egybe, többek között a Szekuritáténak beszervezett személyek ténykedését, életútját is feltárja.
„Történetek a legrosszabb évszázadból” alcímet viseli Oláh Sándor Tanúságtevők címmel, a csíkszeredai Pro Print Kiadónál megjelent könyve, melyet népes hallgatóság jelenlétében mutattak be kedd este a Hargita Megyei Kulturális Központ pinceklubjában. A könyv néhány olyan egyéni történetet idéz fel, amelyek a század társadalmi változásainak sodrában formálódtak, és miként az előszóból is kiderül: a társadalomkutató a letűnt életformák, életvilágok tapasztalattörténeteit kötetbe szerkesztve, a könyvet emlékezet-könyvnek nevezi.
Mint a szerző előbocsájtotta: azért fontos, hogy ezek a 20. századi történetek ne merüljenek feledésbe, mert „ha a meggyötörtek, megkínzottak, üldözöttek, a diktatórikus uralom áldozatainak történetei nem tűnnek el nyomtalanul a történelem süllyesztőjében, az a későbbi nemzedéknek is tanulságul szolgál”. Mint mondta: célja „alulnézeti” rálátást nyújtani az évszázad felkavaró történéseinek: háborúk, gyász, kényszermunka, menekülések és a források révén azt igyekezett megérteni, hogyan értették a saját helyzetüket az érintettek.
Társadalmilag reprezentatív élethelyzetek
Beszélgetőtársként, Molnár Vilmos író, a könyv szerkesztője idézte a szaktudományi vélekedést, miszerint az emlékezet az egyetlen olyan közeg, amiben az identitás kialakul. Mint jelezte: hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy az emlékezet egyfajta tárház, ám az érintettség folytán különféle emlékezés jön létre, illetve ugyanazon történésről különféleképpen is emlékezhetnek a résztvevők. Így a kötetben összegyűjtött élettörténetek emlékezői is rácáfolnak helyenként a közemlékezetre. Például, amikor a Brassóban szolgáló falubéliek emlékeznek vissza, milyen vágyakozva várták a városba kerülést – semmiképpen nem volt szégyenletes „szolgálni menni”.
Oláh Sándor elmondta, a kötet élettörténeteit az köti össze, hogy társadalmilag érvényes, reprezentatív élethelyzeteket emel ki.  Molnár Vilmos felhívta a figyelmet arra, hogy a kötetben két „típusú” besúgó élettörténete is rögzül: egy erdélyi teológus professzoré, aki „lojálisan”, évtizedekig jelentett, de a szerző feltártaz „áldozat” minőségében beszervezettek történeteit is, aki kínzatásaikellenére alig pár év után megtagadta a kollaborálást.
Oláh Sándor többek között elmondta, a könyvben szereplő teológus professzor, unitárius lelkész besúgó-történetének anyagát könnyű volt beszereznie: az érintettszekus dossziéja anyagai eleve egybe voltak gyűjtve a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanácsnál (CNSAS). Ez az esetelemző tanulmány egyébként az Unitárius Egyház Közelmúltkutatás programja keretében készült, és ő is a hat fős kutatócsoport tagja volt.
Ez a feltárás részleteiben közlésre is került a Székelyföld kulturális folyóiratban. A kötetben szereplő, kínzásoknak alávetett, mégis kilépésével „erkölcsi győzelmet arató” cipészmester történetéhez az irattári adatok mellett a személyes megélés, a retorziók adataihoz a hozzátartozók segítségét is köszöni, akik még a 70-es évek végén is diszkriminálva voltak a kilépés miatt. A kutató szerint fontos tudni, hogy lehetett nemet mondani a beszervezetteknek.
A könyv az emlékezetkultúrának is szentel tanulmányt zárófejezetében. Mint Molnár Vilmos fogalmazott: a kötet által nyújtott társadalmi-emlékezeti leletegyüttes annál inkább aktuális, mivel ma „szervezett emlékezés korában élünk”.
Gellért Edit. maszol.ro

2016. február 25.

Besúgótörténeteket is feltár a Kényszerek - tanúságtevők című kötet
A napokban megjelent Kényszerek – tanúságtevők című könyvét mutatták be kedd este Csíkszeredában a szerző, Oláh Sándor jelenlétében. A helyi Pro Print Könyvkiadónál megjelent kötet élettörténeteket gyűjt egybe, többek között a Szekuritáténak beszervezett személyek ténykedését, életútját is feltárja.
„Történetek a legrosszabb évszázadból” alcímet viseli Oláh Sándor Tanúságtevők címmel, a csíkszeredai Pro Print Kiadónál megjelent könyve, melyet népes hallgatóság jelenlétében mutattak be kedd este a Hargita Megyei Kulturális Központ pinceklubjában. A könyv néhány olyan egyéni történetet idéz fel, amelyek a század társadalmi változásainak sodrában formálódtak, és miként az előszóból is kiderül: a társadalomkutató a letűnt életformák, életvilágok tapasztalattörténeteit kötetbe szerkesztve, a könyvet emlékezet-könyvnek nevezi.
Mint a szerző előbocsájtotta: azért fontos, hogy ezek a 20. századi történetek ne merüljenek feledésbe, mert „ha a meggyötörtek, megkínzottak, üldözöttek, a diktatórikus uralom áldozatainak történetei nem tűnnek el nyomtalanul a történelem süllyesztőjében, az a későbbi nemzedéknek is tanulságul szolgál”. Mint mondta: célja „alulnézeti” rálátást nyújtani az évszázad felkavaró történéseinek: háborúk, gyász, kényszermunka, menekülések és a források révén azt igyekezett megérteni, hogyan értették a saját helyzetüket az érintettek.
Társadalmilag reprezentatív élethelyzetek
Beszélgetőtársként, Molnár Vilmos író, a könyv szerkesztője idézte a szaktudományi vélekedést, miszerint az emlékezet az egyetlen olyan közeg, amiben az identitás kialakul. Mint jelezte: hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy az emlékezet egyfajta tárház, ám az érintettség folytán különféle emlékezés jön létre, illetve ugyanazon történésről különféleképpen is emlékezhetnek a résztvevők. Így a kötetben összegyűjtött élettörténetek emlékezői is rácáfolnak helyenként a közemlékezetre. Például, amikor a Brassóban szolgáló falubéliek emlékeznek vissza, milyen vágyakozva várták a városba kerülést – semmiképpen nem volt szégyenletes „szolgálni menni”.
Oláh Sándor elmondta, a kötet élettörténeteit az köti össze, hogy társadalmilag érvényes, reprezentatív élethelyzeteket emel ki.  Molnár Vilmos felhívta a figyelmet arra, hogy a kötetben két „típusú” besúgó élettörténete is rögzül: egy erdélyi teológus professzoré, aki „lojálisan”, évtizedekig jelentett, de a szerző feltárta az „áldozat” minőségében beszervezettek történeteit is, aki kínzatásaik ellenére alig pár év után megtagadta a kollaborálást.
Oláh Sándor többek között elmondta, a könyvben szereplő teológus professzor, unitárius lelkész besúgó-történetének anyagát könnyű volt beszereznie: az érintett szekus dossziéja anyagai eleve egybe voltak gyűjtve a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanácsnál (CNSAS). Ez az esetelemző tanulmány egyébként az Unitárius Egyház Közelmúltkutatás programja keretében készült, és ő is a hat fős kutatócsoport tagja volt.
Ez a feltárás részleteiben közlésre is került a Székelyföld kulturális folyóiratban. A kötetben szereplő, kínzásoknak alávetett, mégis kilépésével „erkölcsi győzelmet arató” cipészmester történetéhez az irattári adatok mellett a személyes megélés, a retorziók adataihoz a hozzátartozók segítségét is köszöni, akik még a 70-es évek végén is diszkriminálva voltak a kilépés miatt. A kutató szerint fontos tudni, hogy lehetett nemet mondani a beszervezetteknek.
A könyv az emlékezetkultúrának is szentel tanulmányt zárófejezetében. Mint Molnár Vilmos fogalmazott: a kötet által nyújtott társadalmi-emlékezeti leletegyüttes annál inkább aktuális, mivel ma „szervezett emlékezés korában élünk”.
Gellért Edit
maszol.ro

2016. március 5.

Új könyv – Oláh Sándor: Kényszerek – Tanúságtevők
Ma is félve beszélnek az évtizedekkel korábbi egyéni és közösségi tragédiákról
Olvasmányos, de főleg igaz és komor történeteket tartalmaz Oláh Sándor társadalomkutató új kötete. Máig velünk élő sztorik a múltból.
Elfojtott emlékek vannak, de hitelesek a források, amit el kell fogadni – hangzott el mintegy huszonöt érdeklődő, köztük szép számú homoródalmási származású előtt csütörtök délután a múzeum képtáréban, ahol az almási származású Oláh Sándor társadalomkutatónak a csíkszeredai Pro Print kiadónál megjelent, Kényszerek – Tanúságtevők című új kötetét mutatták be.
Történetek a Homoródok mentéről
A könyvben tíz, visszaemlékezések alapján megírt történet kapott helyet, illetve egy interjú a szerzővel – az írások nagy része már megjelent az elmúlt években a Székelyföld folyóiratban, melynek szerkesztője, a csíkszeredai Molnár Vilmos méltatta az almási szociográfus új, de az eddigi munkáitól nem nagyon eltérő művét.
Oláh Sándor több évtizedes munkássága főleg szűkebb szülőföldje, a Homoródok mentének történetére fókuszál – az évek során több tanulmánykötete jelent meg, ezek egy része a szocializmus időszakával foglalkozik, ezen belül a székelyföldi életformaváltással. Mostani kötetébe is több ilyen jellegű írás került, de olyanok is, amik a mögöttünk hagyott szocialista-kommunista rendszer kegyetlen világáról, a besúgókká lett vagy kényszerített egyszerű emberekről szólnak.
Eltüzelték volna a forrásanyagot
Mit hiszünk el és mit nem? – tevődött fel a kérdés a könyvbemutatón, amit Molnár Vilmos azzal indokolt, hogy manapság ha az ember három magyarországi televízióadó híradását nézi meg este egy adott eseményről, háromféleképpen tálalják ugyanazt a történetet. Feltehető a kérdés, hogy kinek és hogy higgyünk, amikor évtizedekkel ezelőtti forrásokkal dolgozunk, vagy az akkori idők tanúit szólaltatjuk meg. Oláh Sándor ezt tette, az oral history (szóbeli közlés) módszer segítségével, illetve hiteles dokumentumokat, forrásanyagokat használva.
Az almási cserépkészítő Antónya Dénes történetét például úgy írta meg, hogy az illető lánya a kutató rendelkezésére bocsátotta édesapja naplófeljegyzéseit. A könyvbemutatón egy másik érdekes történet is elhangzott: a hetvenes évek végén két tanárember Almáson egy konyhában borozgatott, amikor észrevették, hogy a kályha alatt egy dobozban tűzgyújtónak vannak előkészítve „valami furcsa papírok" – mint kiderült, egy házaspár levelezése volt az első világháború idejéről. Ezeket eljuttattak Oláh Sándorhoz, aki utánajárt és ezekből a dokumentumokból is írt egy hiteles történetet.
Félve beszélnek a régi dolgokról
A kötetben jobbára személyes történetekről van szó: egyszerű emberekéről, akik a huszadik század nagyon nehéz évtizedeiben próbáltak emberként és magyarként a szülőföldön megmaradni. „Kényszerekről, függésről, alkalmazkodási módokról van szó. Minél szélesebb társadalmi körkép derül ki ezekből, ha valaki időt szán rá és végigolvassa a könyvet." – jelentette ki a szerző, aki az is hangsúlyozta, hogy ami a szekuritáté egykori beszervezett embereinek történeteit illeti, különbséget kell tenni a kényszerített, megfélemlített egyszerű emberekről, akik alig adtak használható információt a szekunak és az olyanok között, mint a kötetben szereplő Izsák Vilmos egykori lelkész, aki három egyetemi tanárt juttatott börtönbe.
Oláh szerint azért fontos visszaemlékezni ezekre a régi, több esetben tragikus, de minimum szomorú történetekre, hogy azok napjainkban ne fordulhassanak elő többé. Tapasztalatai szerint egyesek még most is félve beszélnek a néhány évtizeddel ezelőtti történésekről, nem beszélve arról, hogy a fennmaradt dokumentumok, jegyzőkönyvek ellentmondanak az érintettek által elmondottaknak.
A kötetben két írás is foglalkozik Homoródalmás nagy szülöttével, a huszadik századi erdélyi magyar irodalom egyik legnagyobb alakjával, Szabó Gyulával. Oláh Sándor kötete olvasmányos: nem tele lábjegyzetelt történelmi szakszövegeket, hanem kerek történeteket tartalmaz, amiket érdeklődéssel forgathat a szűkebb pátriánk múlt századi története iránt érdeklődő olvasó. Nagyapáink, nagyanyáink szomorú életeit.
Katona Zoltán
uh.ro. Erdély.ma

2016. március 5.

Vezényelt történelem (Gazda József rendhagyó regénye )
Rendhagyó mű Gazda József legutóbb megjelent*, több mint hétszáz oldalas könyve. Műnemét tekintve is az. Néhol a regény műfaji sajátosságai dominálnak, melyeket megrázó lírai vallomások váltanak, hogy aztán a szociográfia ténykimondó stílusa vegye át a helyét.
Van, amikor családi legendáriumok elevenednek meg, van, amikor költői metaforákban gazdag esszévé változik. De találhatók benne történelmi reflexiók vagy éppen tömény történelemfilozófia is. Szinte észrevétlenül csúszik át egyik műfaj a másikba. De bármelyiket használja is a szerző, mindenütt keserű. Pontosabban: megkeseredett. Ami feltételezi más, valamikori jobb állapotok elmúltát.  A szerző több műfaj eszközét használja fel, veti be, hogy feleletet találjon a kínzó kérdésre: miként és miért kerülhetett a székelység a mostani állapotába? Mi juttatta ide, és hogyan hatott rá? Miként élte ezt át és éli meg ma is?
Mi is hát Gazda József könyve? Történelmi detektívregény, amely egy nép közelmúltját nyomozza? Sok-sok székely ember prózában megírt tragikus balladája? Oknyomozó történelmi megariport? Egyvalaminek semmiképpen nem nevezhető: mesének. Mivel hiányzik belőle az, amivel a mesék végződni szoktak: a kizökkent idő helyretolásának, az alapjaiból kifordult világ helyrebillentésének mozzanata. Ez még várat magára. A valóságban is. Egyelőre csak a szerencsétlen áldozat értetlenkedése kiált az égre: kirablója ráadásként miért rúg újra és újra belé? A kötet alcíme: Sorsregény. De nem egy bizonyos szereplő életének történetéről szól, hanem a székelység legutóbbi százvalahány évének szomorú, kollektív sorsregénye. Remélhetőleg nem végzetregénye.  A könyvnek van ugyan egy Géza nevű főszereplője – aki mintha a szerző alteregója volna –, de az ő személye csak közbe-közbe, nagy szünetekkel jelenik meg, nem tolakszik előtérbe. Egyéni boldogságát is az őt körülvevő közösség sorsának alakulása határozza meg: „Más emberek fájdalma ugyanúgy fájt neki, mint a saját fájdalmai, vagy talán még jobban, a maga pici öröme ellenében ott lüktetett benne a milliók fájdalma, s az igazi boldogságról így csak álmodozott.” Az egész könyv azt sugallja, arra figyelmeztet, hogy legyen bár sajátos, különleges az egyes ember személyisége, élete, végeredményben sajátos, különleges is csak a nyelvét, tudatát, egész valóját születésétől kezdve formáló közösség ráhatásával, segítségével tud lenni: „…a te egyéni lépteid csak látszólag egyéniek, vagy úgy egyéniek, úgy tudnak egyéniek lenni, ahogyan az a sodrás, áramlás alakított, formált”. És: „ritka az az egyén, aki közössége sorsától függetleníteni tudja az ő egyéni sorsát”.
A könyv a székelység XX. századi kalamitásainak krónikája. 
Gazda József évtizedekig gyűjtötte a Székelyföld (a könyvben: Sóhajd) különböző vidékein élő, különböző korú és foglalkozású emberek visszaemlékezéseit az általuk megélt történelemről. Az egyes emberek számára a közelmúlt történelme nem elvont fogalom, saját bőrükön tapasztalták, szenvedték meg, vagy közvetlen felmenőik meséltek az általuk átéltekről. Sok ilyen visszaemlékezés közbeiktatása gazdagítja, teszi hitelessé a könyvet. A valóság megrázóbb, fájdalmasabb minden kitalációnál. Gazda József könyvében minden rész annyi más résszel függ össze, annyi minden kapcsolódik és kapcsolható hozzá − akár más olvasmányélmények, akár saját élettapasztalatok mentén −, hogy az olvasóban újabb és újabb kérdések és tisztáznivalók fogalmazódnak meg közössége múltjáról, jelenéről és jövőjéről. Olyan ez a könyv, mint egy motívumokban bővelkedő textília: külön-külön is izgalmasak az egyes elemek, még inkább összességükben. Olyan ez a könyv, hogy mindenik alfejezetéből külön-külön is regényeket lehetne írni. Együtt az egész szinte emberfeletti vállalkozás. Aminek a szerző emberül megfelelt. 
Molnár Vilmos
* Gazda József: Vezényelt történelem. Sorsregény. Budapest, 2014, Hét Krajcár Kiadó. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. július 16.

Fodor Sándor: Válogatott novellák (Székely Könyvtár)
Nem egészen kilenc éve, 2007 júliusában jelent meg a Székelyföld folyóiratnak az a száma, amelyben Fodor Sándor így vall a vele készült beszélgetésben: „A tisztázatlan helyzeteket soha nem szerettem, ezeket mindig értelmezni próbáltam.” Ez a mondat lehet a kulcs az író novelláihoz.
Eljönnek a rokonok, hogy hazavigyék egy idős falusi bácsi hulláját a kórházból, már ott a szekéren a koporsó is, amikor kiderül, a bácsi él, így saját koporsójával együtt szekereztetik hazafelé. Egy szerzetes a középkorban megpróbálja Jézus tanításainak igazi lényegét belevinni a passiójátékba, amivel felháborítja a környék urát, aztán amikor a szerzetes annyira átadja magát szerepének, hogy kiszenved a kereszten, mindenki erősen be van gyulladva, mert mi lesz akkor, ha három nap múlva feltámad, s netán ítélkezni fog? A már Kaliforniában született, Szovátara ellátogató idős testvérpár hatalmas csalódással konstatálja, hogy ott semmi sem olyan, mint ahogyan gyermekkorukban édesapjuk mesélte. Egy öreg kertész éjjelente titokban a város kertjeit járva szakszerűen beoltja az elvadult gyümölcsfákat, ámulatos virág- és zöldségpalántákat ültet el, de az emberek bizalmatlansága és haragja nyomán csúfos véget ér, nem tudják megbocsátani neki a birtokháborítást. A kisvárosba hazalátogató olimpiai bokszbajnok kínos pillanatokat él át, amikor a tiszteletére rendezett ökölvívó-bemutatón kiderül: a közönség igazából nem annyira büszke, mint inkább irigy rá, azt szeretnék, ha földre kerülne. A távoli Nyugatról Erdélybe hazalátogató gazdag testvér nem tudja eloszlatni bátyja előítéleteit, amelyek még gyerekkori botlásai miatt rögzültek benne, emiatt tragikus véget ér. Valahol mindenik novella egy-egy félreértés története. A szereplőkből többnyire hiányzik az empátia, nem képesek vagy nem hajlandók beleképzelni magukat a másik helyébe, megérteni más felfogásmódokat, más értékrendeket. A kicsinyes önzés és az előítéletek korlátai kötik gúzsba őket. Pedig – hogy ismét Fodor Sándort idézzem –: „Az emberek iránti önzetlen ragaszkodás és bizalom nélkül elviselhetetlenné válhat az élet.”
Az író – alkatától függően többé vagy kevésbé áttételesen − saját benyomásait, élményeit, emlékeit dolgozza fel írásaiban. De nem minden emlékből születik írás, néha épp a legfontosabból nem. A Székelyföldben megjelent, fennebb említett interjúban Fodor Sándor beszél egy gyermekkori, saját bevallása szerint számára meghatározó élményéről, amikor kilenc-tízéves korában a Nagy- és a Kissomlyó közötti nyeregben egyedül gombászva találkozott egy őzzel, amelyik egészen közel, kéznyújtásnyira jött hozzá, és kíváncsian nézegették egymást. Ez a jelenet sokáig visszatért álmaiban, de ott is csak a várakozás. Az őz álmaiban sem jött el többé. Erről az esetről nem született írása. Talán nem is lehet jól megírni az ilyent. De a bizalmatlanság és előítéletek világában élő ember számára egy ilyen eset az önzetlenség és tisztaság zárványa lehet, amelyet rejtve kell őrizni valahol legbelül: „Maga volt a valósággá vált csoda. Egyéb kedves – vagy kevésbé kellemes – emlékeim immár jobbadán a feledés ködébe merülgetnek, de ez, az őzikés emlékem nem halványul. Talán fontosabb is minden másnál.”
Molnár Vilmos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. július 20.

Könyv a megmAradásról
Mikes Zsigmonddal, Bánffy Farkassal, Teleki Kálmánnal és Horváth Tholdy Péterrel beszélgetett Oláh-Gál Elvira a tusványosi Janus Pannonius irodalmi kávéházban szerda délután. A beszélgetés apropóját a nemrégiben megjelent Nobile Officium – Az erdélyi magyar történelmi családok XX. századi sorsa című interjúkötet bemutatása adta.
Oláh-Gál Elvira interjúinak nagy része a Székelyföld folyóiratban jelentek meg, a 19 beszélgetést tartalmazó könyvet a Székelyföld Alapítvány adta ki. A kötet húsz család történetét mutatja be. Oláh-Gál Elvira elmondta, igyekezett a családoknak azokat az idősebb képviselőit megszólítani, akik egyfelől a két világháború közötti időszakról is mesélni tudnak, illetve a szüleik, nagyszüleik révén közvetlenül tudnak beszélni a történetről, azért, hogy a huszadik századot be tudják mutatni.
„A könyv előszavát Molnár Vilmos, a Székelyföld folyóirat szerkesztője jegyezte, ő volt a sorozat szerkesztője is. Ő úgy fogalmaz akkor amikor az interjúalanyok sorsát jellemzi, hogy az 1990 után külföldről hazatelepültek, elődeik visszaigényelt és csak részben visszakapott földjére jöttek vissza nagyon sokan közülük. Van olyan is, aki ősei anyanyelvét meg kellett tanulja, de a lényeg, hogy próbálják összeragasztani a múltat a jövővel ott, ahol a történelem elszakította” – magyarázta a szerző, majd arról kérdezte beszélgetőtársait, hogy „hol szakadt el a múlt és ki hol kezdte újra”.
A résztvevők többsége úgy véli, hogy egyfajta folytonosság mindig volt. Mikes Zsigmond rámutatott, hogy nem szakadt meg a történelem, mert a nagyszülei és a szülei szóbeli átadásában megmAradt bizonyos kontinuitás. „Én sem mondanám, hogy véget ért, van folytonosság. De attól is függ, hogy miben nézzük. Ha birtokokban nézzük, javakban, akkor mindenképp egyértelmű, hogy ez mikor ért véget, illetve, hogy a restitúciós törvényekkel próbál mindenki újrakezdeni. De nem ez a lényege az arisztokráciának, sokkal inkább egy mentalitás, vagy egy értékrend, gondolkodásmód. Amiben elbukott a kommunizmus, az az, hogy ők is azt gondolták, hogy ezeknek a családoknak a vagyonuk az, ami naggyá teszi őket. De nem. Sokkal inkább az őket jellemző értékrend volt az ami őket azzá tette akik. Ezt megkaptuk mi a nagyszülőktől, nagynéniktől. Ez abszolút folytonos. Ezt nem tudták elvenni soha, sőt erősíteni tudták. Van akiben a romantika, van akiben egyszerű küldetéstudat miatt” – hangsúlyozta Bánffy Farkas.
Teleki Kálmán elmondta, neki szerencséje volt, mert ő első kézből kapott meg mindent. „Lehet mondani, hogy megszakadt a vagyon, de nem szakadt meg a folytonosság. Mi ebben éltünk és ebben nőttünk fel.” Horváth Toldy Péter kiemelte, azért is értékes ez a kötet, mert nagyon alapos munka van mögötte. „Ezt referenciamunkának lehet tekinteni, amit ebben találunk, annak tényleg alaposan utánanézett a szerző minden szempontból.”
Péter Beáta
Oláh-Gál Elvira: Nobile Officium – Az erdélyi magyar történelmi családok XX. századi sorsa /Székelyföld Alapítvány, Csíkszereda, 2016/
Székelyhon.ro

2016. július 22.

Tusványos – Székelyek a bizánci krónikákban
A kora középkori bizánci krónikák székelyekre vonatkoztatható feljegyzéseit, adatait és ezekkel kapcsolatos véleményét ismertette Sántha Attila költő, nyelvész, közíró, az összehasonlító tudományok doktora szerda délután, a Tusnádon 27. alkalommal megrendezett Bálványosi Szabadegyetem Jannus Pannonius sátrában.
A kutatóval Molnár Vilmos író, szerkesztő beszélgetett, aki nehezményezte, hogy nincs átjárás az egyes résztudományok között, ugyanis saját tapasztalatai igazolják, hogy egy régész vagy történész nem követi például a nyelvészek kutatásainak eredményeit. Így viszont a már egyszer megfogalmazott következtetések felhasználása is elmArad.
Beszélgetőtársa kérdésére válaszolva Sántha Attila elmondta, hogy a Székely Szótár évek óta folytatott összeállítása kezdetén került a történelem vonzásába, és kezdte tanulmányozni a különböző forrásokat, különösen a székelyek őstörténetére vonatkozókat. Mély meggyőződése szerint ugyanis, a nyelv és a történelem szorosan összefügg, ezért, ha megfejtjük például a székely nyelvjárásban fellelhető, azonban a magyarból hiányzó szavak eredetét, származásunkról és történelmünk még homályos részeiről is sokat megtudhatunk. Ezt saját kutatásainak az eredményei is igazolták, melyeknek még csak az elején tart, de azért annyit máris kijelenthet, hogy ezek ismeretében nyelvészeti szempontból sorra megdőlnek a székelyekről és eredetükről eddig alkotott elméletek. Összeillenek viszont az idők során alaptalanul megbélyegzett Csíki Székely Krónikában leírtakkal.
Ez utóbbi szerint például, a székelyek egykor Dacia Alpestris-ben laktak, mely terület Havasalfölddel és Dél-Moldvával azonosítható. Ezt igazolják a Sántha által tanulmányozott bizánci feljegyzések is, melyek 453-tól, vagyis Attila halálától, folyamatosan említik az ott lakókat, azonban 1073-ig nem székely, hanem szkíta néven. Ekkor ez a népcsoport szövetséget köt a besenyőkkel, és hozzájuk társul, ezért ettől kezdve a szerzők túlnyomó többsége 1091-ig inkább „a szkíták, akiket besenyőnek mondanak” meghatározással szólnak a viselt dolgaikról. A besenyők felszívódása után pedig ismét szkítaként emlegetik őket.
A múlt század elején különben Nicolae Iorga és Bănescu román történészek is határozottan kijelentik, hogy a szkíta és besenyő két külön nép. Ugyancsak a bizánci krónikák részletesen írnak az általuk szkítának nevezett al-dunai nép szokásairól, harcmodoráról, társadalmi berendezkedéséről, melyek mind tökéletesen megegyeznek a székelyekével. Megtudhatjuk például, hogy katonai demokráciában éltek, ami a térségben csak kimondottan a székelyek jellemzője volt. Ugyanakkor ennek a térségnek a helyneveit vizsgálva, Sántha Attila sok magyar eredetű, vagy jelenleg is magyar csengésűre bukkant. Állítását igazolandó, többek között az Almás és Halmágy neveket említette.
Végezetül az előadó kiemelte, hogy a Csíki Székely Krónika, valamint a bizánci források egybecsengő leírása szerint, 1091-ben a székely és besenyő hadak a bizánci seregektől csúnya vereséget szenvedtek. Ennek következményeként pedig a térségben hadai élén megjelenik a moldvai legendákban különben a mai napig sűrűn emlegetett Szent László király, akinek az utasítására a székelyek a jelenlegi szülőföldjükre költöztek.
Bedő Zoltán
hirmondo.ro
Erdély.ma

2016. szeptember 17.

Kurkó Gyárfás: Nehéz kenyér
Kurkó Gyárfás egyetlen könyve, a népi memoárként meghatározható Nehéz kenyér 1949-ben jelent meg először. Irodalmi művek megjelenését illetően nem volt kedvező esztendő. Akkortájtól Romániában, akárcsak egész Kelet-Európában, a politikai látószögek hosszú időre felülírták az irodalmi szempontokat.
Kurkó Gyárfás számára különösen rosszul végződött első és utolsó könyve megjelenésének éve, novemberben letartóztatták és koholt vádak alapján elítélték; a börtönből csak tizenöt esztendő múlva, fizikailag és szellemileg megtörve szabadult. Nem mintha addig is kényeztette volna a sors. 1938 után a betiltott MADOSZ vezetőjeként illegalitásba kényszerült, majd átélt egy letartóztatást és internálást (1940, Caracal), minekután a román hatóságok kitoloncolták az országból, de a magyar állami szervek visszaadták Romániának. Az Antonescu-diktatúra idején Brassóban raboskodott. Politikusi pályafutása buktatókkal volt tele. 1944 előtt főként baloldalisága volt szálka nemcsak a román hatalom, de az itteni magyarság jobboldali beállítottságú politikusai szemében is, a második világháború után a romániai magyar iskolahálózat és művelődési intézmények védelmében, a nemzetiségi létfeltételek kiépítésében végzett munkája zavarta az akkori hatalmat, szolgáltatott okot hosszú bebörtönzéséhez.
A szovjet segítséggel megerősödő, majd hatalomra kerülő kommunista vezetés akkoriban sokakban ébresztett indokolatlan reményt a nemzetiségi kérdés kielégítő rendezését illetően. A politikailag naivakat a rendszer felhasználta külföld felé mutatott imázsához, majd gátlástalanul megszabadult tőlük. Mondják, életének első tíz esztendeje meghatározza az ember látásmódját, jellemét. A Nehéz kenyér már azért is érdekes könyv, mert betekintést enged a politikus Kurkó gyermekkorába. De több ennél. Szociográfusi pontossággal ad hírt egy olyan világról, amelyet a székelységről írók addig ritkán és felületesen érintettek. Nadrágszíjnyi földeken gazdálkodó sokgyermekes székely családokról van szó, ahol már a kisgyermek is nap mint nap felnőttnek való munkát végzett, mégsem tudtak egyről kettőre jutni, a mindennapi betevő előteremtése is folytonos gondot jelentett. Bár néha úgy említik a Nehéz kenyeret, mint ami nélkülözi a Tamási Áron-féle tréfás élcelődést, azért Kurkó Gyárfás önéletírásában is találni humort. Igaz, nem könnyed, mintegy furfangos elmegyakorlatként bemutatott humorról van szó, hanem darabosabbról, vaskosabbról. A székely humor skálája amúgy is széles, a baráti, finom élcelődéstől egészen a durva szívatásig terjed. Beleférnek tettlegességig fajuló, csak távoli esztenákon, férfiak között megengedhető durvább huncutságok is, mint például a beccselés (172. oldal). Nem utolsósorban említhető a könyv érdemei között a hiteles székely nyelvezet. Csíkszentdomokos székelysége szólal meg a lapjai között, ismételten ámulatra késztetve az olvasót az örökös csoda előtt, ami nem más, mint a székely-magyar nyelv. Molnár Vilmos
SZÉKELY KÖNYVTÁR, Hargita Kiadó, 2015
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. január 7.

Öntudatot erősítő kötetek
Több székely család könyvespolcán látnák szívesen a kezdeményezők a Székely Könyvtár sorozat eddig megjelent köteteit. A szerkesztők az évek során rájöttek ugyan arra, hogy nem lehet „kicsi kanállal lenyomni az olvasók torkán” a sorozatot, ám továbbra is azt vallják, hogy ezek a könyvek, amellett, hogy a székely-magyar öntudat megerősödését segítik elő, egyúttal élvezetes olvasmányul is szolgálnak.
Nemcsak az a közös ezeket a szerzőket illetően, hogy ugyanazon földrajzi területről származnak, hanem leginkább a világlátásuk köti össze őket – fogalmazott Lövétei Lázár László, a Hargita Kiadóhivatal igazgatója, amikor a fele útjához érkezett Székely Könyvtár sorozatról beszélgettünk.
2012-ben adták ki a Székely Könyvtár sorozat legelső kötetét, amelyben székely népballadákat gyűjtöttek egybe. A Hargita Kiadóhivatal és Hargita Megye Tanácsa közös könyvkiadási projektje részeként évente tíz kötet kiadását tervezték, ötdarabos minisorozatokban. A Székely Könyvtár sorozatba olyan szerzők írásait válogatják be, amelyek nemcsak székely-magyar öntudatunk megerősödését segítik elő, hanem egyúttal élvezetes olvasmányul is szolgálnak – tűzték ki célul már a kezdetekkor a kezdeményezők. A legutóbb megjelent, ötvenedik kötetben Markó Béla verseiből kínálnak válogatást. A félidejéhez érkezett sorozat része ugyanakkor az 50+ számozású, Siklódy Ferenc Könyvjegyek I. című kötete, amely a művésznek a sorozat előfizetői számára készített könyvjegyeit tartalmazza. Az ex librisek mellett pedig a sorozat szerkesztői osztják meg gondolataikat az adott kötetről, amelyeket végigolvasva egyfajta erdélyi irodalomtörténet bontakozik ki.
Évente tíz kötet  
„A Hargita Kiadónak korábban már volt egy mini könyvsorozata, a Bibliotheca Moldaviensis, amely a moldvai magyarokkal kapcsolatos alapműveket gyűjtötte össze. Abból évente egy vagy két kötet jelent meg, összesen mintegy tíz darab. Abban az időben jelentek meg a Góbé és a Székely termékek, és akkor Ferenczes István, a kiadó korábbi igazgatója azt mondta, hogy ha van ilyen, hogy székely termék, akkor van székely szellemi termék is, és érdemes lenne a székely-magyar írott kultúra alapműveit is összegyűjteni egy könyvsorozatba. Aztán a megyei tanács segítségével támogatókat kerestünk, és elkezdődött a sorozat könyveinek a kiadása. Fontos, hogy egy grafikailag, tipográfiailag nagyon szép, kézhez álló, zsebben elférő, olvasható és rendkívül elegáns sorozatról van szó” – elevenítette fel a kezdeteket Lövétei Lázár László. Mint mondta, a koncepció az volt, hogy évente tíz kötet jelenik meg, öt pünkösdre, öt pedig a marosvásárhelyi könyvvásárra, amit rendszerint év végén rendeznek. Már a kezdetekkor fontosnak tartották, hogy ezekben az ötös minisorozatokban legyen régi, tizennyolc, tizenkilencedik századi irodalom is, illetve legyen huszadik századi és kortárs szerzőktől is kötet.
Ugyanakkor szempont az is, hogy próbálják lefedni az egész Székelyföldet, hogy ne csak csíki vagy udvarhelyszéki, hanem marosszéki, háromszéki és aranyosszéki szerzők művei is helyet kapjanak a sorozatban, azaz a székely-magyar írott kultúra egészét próbálják felmutatni. A műveket egy hattagú szerkesztőbizottság válogatja: Fekete Vince - József Attila-díjas költő, szerkesztő, Ferenczes István - József Attila-díjas költő, író, György Attila - József Attila-díjas költő, szerkesztő, Lövétei Lázár László - József Attila-díjas költő, szerkesztő, Mirk Szidónia-Kata - szerkesztő, a néprajztudományok doktora, Molnár Vilmos - Márai Sándor-díjas író, szerkesztő. A sorozat egységes grafikai arculata Léstyán Csaba grafikus munkáját dicséri.
Egy helyen az alapművek
A kiadóhivatal igazgatója elmondta, bizonyos kötetekből – például a Kányádi Sándor- és a Márton Áron-kötetet – újra ki kellett adják, akkora volt az érdeklődés irántuk. De magának a sorozatnak több megrendelője is lehetne, ahhoz képest, hogy milyen fontos alapműveket tartalmaz. Ugyanakkor árban is hozzáférhető – 35 lej egy kötet, Székelyföld előfizetőknek 25. „Közel ezer előfizetője van a Székelyföld folyóiratnak, mi nagyon számítottunk ezekre az előfizetőkre. Azt hittük, hogy ha a folyóirat kell az olvasóknak, akkor erre a könyvsorozatra is előfizetnek. Nem így történt. A két lista érdekes módon nem fedi egymást. Vannak azonos nevek is, de nem sok. Valószínű, hogy velünk is baj van marketingszempontból, de az tény, hogy az eddig kipróbált módszerek nem nagyon váltak be. Volt már rádióreklám, plakát, szórólap, Facebook, mindenféle, de egyszerűen az van, hogy ha valami kell az olvasónak, akkor azt megveszi, ha meg nem kell, akkor nem fogja megvenni. Nem lehet kicsi kanállal lenyomni a torkán. Ha végiglapozzuk az eddig megjelent köteteket, akkor a balladáktól Mikes Kelemenig, Tamási Árontól Bözödi Györgyig lehetne sorolni a szerzőket-műveket, de megtalálhatók a sorozatban Kányádi Sándor, Apor Péter, Benedek Elek, Zsögödi Nagy Imre, Balázs Ferenc, Szabó Gyula, Márton Áron, Cserei Mihály, Tompa László kötetei is, csupa olyan mű, ami tényleg fontos, és ha valaki ezeket elolvassa, akkor jobban megismeri saját magát is, és azt, hogy egyáltalán ki is ez a népcsoport, amiből ő származik. A szakma részéről bizonyos távolságtartás is érzékelhető: van, aki nagyon szereti a sorozatot, és van aki megkérdezi, hogy mi az, hogy már megint a székely? Úgy látszik, egy lónak tényleg két oldala van, egyik is átesik rajta, a másik is. Van, aki a székelyre még mindig úgy tekint, mint valami romantikus csodabogárra, a másik meg egyszerűen, ha hallja ezt a szót, akkor kirázza a hideg. Mi természetesen a nyeregben érezzük magunkat, próbálunk középen maradni ennek kapcsán. Szerintünk egy roppant fontos vállalkozásról van szó, hogy egy helyen olvashatók lesznek ezek az alapművek.”
Mitől székely?
Lövétei Lázár László rámutatott, hogy a szerzők származásán túl, ami leginkább közös bennük, az a világlátás, ami nagyjából azt jelenti, hogy van egy olyan közös pont, ahonnan a szerzők körbenéznek a világba. „Ott van például Bözödi Györgynek a harmincas évek végén írt Székely bánja című kötete. Azt is lehet mondani, hogy ebben nagyon sötéten látja a székelység jelenét és jövőjét. Talán ő a legkritikusabb a székelységgel kapcsolatban, és mégis érződik, süt belőle az aggódás a saját népe sorsa iránt: mi lesz velünk, mit kéne módosítani, miben kéne nekünk változni ahhoz, hogy ne a kihalás felé tántorogjunk. Tehát, még akkor is, amikor szidja a saját népét, hogy ez sem jó, az sem jó, érezni benne, hogy itt nekünk igenis valami dolgunk van, nekünk itt kéne valamit csinálni, kezdeni valamit saját magunkkal. És ott van még a nyelvhez való viszony is. Nekem van egy határozott meggyőződésem, hogy a székely irodalomban a nyelv nem feltétlenül a kommunikáció eszköze, hanem valami egészen más. Ha például Tamásit vesszük alapul, akkor az Ábel-trilógiában bizonyos kérdésekre Ábel válaszolhatna egyszerű igennel vagy nemmel is. De nem így válaszol, hanem cifrázza is a nyelvet, három oldal kell, amíg kiderül, hogy mi a válasza. Ha jól emlékszem, Láng Gusztáv ezt a fajta írásmódot nevezte feleselő novellának. Tehát a nyelv itt nemcsak arra való, hogy beszélgessünk, hanem valami egészen másra. Többek közt ezek vagyunk mi.”
Péter Beáta
Székelyhon.ro

2017. február 10.

Díjazták a Székelyföld folyóiratot
A Litera irodalmi portál Műhelynapló-díjában részesült a csíkszeredai székhelyű Székelyföld folyóirat.
Február 8-án a budapesti Nyitott Műhelyben 2016 legkiválóbb naplóiért a szerkesztőség döntése szerint a legjobb egyéni naplóért Fabiny Tamás Napló-díjat nyert el, a Műhelynapló-díjat a Székelyföld folyóirat, a Szabadnapló-díjat Imre Eszter kapta. A Litera 2009 óta ad át Napló-díjat azoknak a szerzőknek, akiknek a Literán publikált naplója az adott évben a leginkább elnyeri a szerkesztőség tetszését. A Napló-díj társdíjaiként 2012-ben megalapították a Műhelynapló- és a Szabadnapló-díjakat.
„Nagyon erős volt a mezőny, nagyon sokan írtak műhelynaplót, így még nagyobb öröm, hogy egy ilyen erős mezőnyből épp minket választottak ki. Megkérdeztem a szerkesztőasszonyt, Nagy Gabriellát, hogy miért épp ránk esett a választásuk, és azt mondta, hogy a nyelv nagyon »vitte« ezeket a történeteket. És nyilván ez a legfontosabb, hogy ha már naplóról és irodalomról van szó. Nem a történetek különössége, egzotikuma, hanem a jó irodalomi szövegek a lényegesek” – mondta el portálunknak Lövétei Lázár László, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője a díjátadó után.
2016-ban a következő szerzők és műhelyek publikáltak naplót a Literán: 2000 folyóirat, Adapa, Alföld folyóirat, Athenaeum Kiadó, Bihari Ágnes, Branczeiz Anna, ContextUs.hu, Csakoda csoport, Építészet – kritika – írás, Ex Symposion, Fabiny Tamás, FISZ, Hajdúböszörményi írótábor, Határvidék, HLO – Hungarian Literature Online, Hodworks, Horizontok, Horváth Csaba, Imre Eszter, Ivády Nóra, JAK műfordító tábor, JAK-tábor, Kulin Borbála, Másik – Márai Sándor Író Kör, Ménes Attila, Műút szöveggyár, Nagy Kata, Ördögkatlan fesztivál, Revizor online, Spanyolnátha, Szabó Krisztián Norbert, Székelyföld, Szekszárdi Magasiskola, Színház folyóirat, Tokaji Írótábor, Tóth Eduárd (Dumaszínház), Üveghegy, Vadászszezon.
Mindezek mellett a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál és az Ünnepi Könyvhét idején csoportos kiadói naplókat is közöltek, valamint minden évben a Litera szerkesztősége is részt vesz a naplóírásban. Közülük került ki a három díjazott – olvasható a Literán.  A Székelyföld folyóirat képviseletében Fekete Vince, Szonda Szabolcs, Dimény-Haszmann Árpád, Gothár Tamás, Molnár Vilmos, Szálinger Balázs és Lövétei Lázár László írt naplót a Literán április 4–10. között.
Péter Beáta |

2017. február 10.

Műhelynapló-díj a Székelyföld folyóiratnak
A Litera szerkesztősége február 8-án a Nyitott Műhelyben átadta a 2016-os év legjobb naplóiért járó díjait, olvasható az irodalmi portálon. A legjobb egyéni naplóért Fabiny Tamás Napló-díjat nyert el, a Műhelynapló-díjat a Székelyföld folyóirat, a Szabadnapló-díjat Imre Eszter kapta.
2016-ban a következő szerzők és műhelyek publikáltak naplót a Literán: 2000 folyóirat, Adapa, Alföld folyóirat, Athenaeum Kiadó, Bihari Ágnes, Branczeiz Anna, ContextUs.hu, Csakoda csoport, Építészet – kritika – írás, Ex Symposion, Fabiny Tamás, FISZ, Hajdúböszörményi írótábor, Határvidék, HLO – Hungarian Literature Online, Hodworks, Horizontok, Horváth Csaba, Imre Eszter, Ivády Nóra, JAK műfordító tábor, JAK-tábor, Kulin Borbála, Másik – Márai Sándor Író Kör, Ménes Attila, Műút szöveggyár, Nagy Kata, Ördögkatlan fesztivál, Revizor online, Spanyolnátha, Szabó Krisztián Norbert, Székelyföld, Szekszárdi Magasiskola, Színház folyóirat, Tokaji Írótábor, Tóth Eduárd (Dumaszínház), Üveghegy, Vadászszezon. Mindezek mellett a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál és az Ünnepi Könyvhét idején csoportos kiadói naplókat is közöltek, valamint minden évben a Litera szerkesztősége is részt vesz a naplóírásban. Közülük került ki a három díjazott.
Fabiny Tamás naplóbejegyzései karácsony hetén, december 26-tól 30-áig voltak olvashatók a Literán, a Székelyföld folyóirat képviseletében Fekete Vince, Szonda Szabolcs, Dimény-Haszmann Árpád, Gothár Tamás, Molnár Vilmos, Szálinger Balázs és Lövétei Lázár László április 4-10. között írt naplót, Imre Eszter augusztus 29. és szeptember 4. között vezette szabadnaplóját. 
A díjakat három könyvkiadó támogatja: a MAGVETŐ, a JELENKOR és a KALLIGRAM.
A Litera 2009 óta ad át Napló-díjat azoknak a szerzőknek, akiknek a Literán publikált naplója az adott évben a leginkább elnyeri a szerkesztőség tetszését. A Napló-díj társdíjaiként 2012-ben megalapították a Műhelynapló- és a Szabadnapló-díjakat.
Szabadság (Kolozsvár)

2017. március 15.

Molnár Vilmos író a Krónikának a frissen kapott József Attila-díjról
József Attila-díjjal ismerték el Budapesten Molnár Vilmos csíkszeredai író, a Székelyföld folyóirat szerkesztője munkásságát. Molnár Vilmos a Krónika megkeresésére úgy fogalmazott, nagyon örül az elismerésnek, amely pozitív visszajelzés, mintegy megerősíti az alkotói szándékot.
József Attila-díjat adott át kedden Molnár Vilmos csíkszeredai írónak, a Székelyföld folyóirat szerkesztőjének Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere. Balog a Pesti Vigadóban a március 15-i nemzeti ünnep alkalmából nyújtotta át a művészeti díjakat a magyar kultúra területén nyújtott kiemelkedő teljesítmények elismeréseként. Szintén József Attila-díjban részesült Csender Levente székelyudvarhelyi születésű, Magyarországon élő író.
Molnár Vilmos a Krónika megkeresésére úgy fogalmazott, nagyon örül az elismerésnek, amely pozitív visszajelzés, mintegy megerősíti az alkotói szándékot. „Természetesen nagyon örvendek a díjnak, ez azt is jelenti, hogy Budapesten is odafigyelnek a határon túli szerzőkre, irodalomra, ugyanakkor megtiszteltetés, hogy pont a március 15.-i nemzeti ünnep alkalmából tüntettek ki. Az író számára mindazonáltal az olvasói visszajelzések a legfontosabbak talán, mondhatom azt is: az olvasó mindenekfölött" – fogalmazott kérdésünkre Molnár Vilmos. Hozzátette, az igazi díj az író számára az, ha olvassák a műveit, ő pedig nem panaszkodhat, hiszen például Az ördög megint Csíkban című kötetéből is utánnyomás készült.
Molnár Vilmos 1962. március 31-én született Csíkszeredában, a Márton Áron gimnáziumban végezte az iskolát filológia-történelem szakon. A kilencvenes években irodalmi szerkesztője volt a Zabhegyező című romániai magyar ifjúsági havi folyóiratnak. 1997-es alapításától kezdve a Csíkszeredában megjelenő Székelyföld kulturális havi folyóirat szerkesztőjeként dolgozik. 1999-től tagja a Magyar Írószövetségnek, 2002-től alapító tagja az Erdélyi Magyar Írók Ligájának.
Elnyerte többek közt a Marosvásárhelyi Írói Egyesület díját, a Látó irodalmi folyóirat nívódíját két ízben is, a Tokaji Írótábor Kuratóriumának Díját, valamint a Márai Sándor-díjat. Kötetei: Levél Szingapúrból (novelláskötet, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1993.), Az értelmetlen csoda (novelláskötet, Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 1999.), Az olvasó fizetéséről ( novelláskötet, Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2000.), Postakocsi (versek, Erdélyi Híradó, Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár - Ráció Kiadó, Budapest, 2010), Az ördög megint Csíkban (novelláskötet, Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2013).
A művészeti díjak keddi átadóján Balog Zoltán elmondta, 1848 márciusának napjaiban csak nagyon kevesen voltak, akik előre látták a harcot, a háborút, de a szabadságért harcolni kellett, és 1848-49 megmutatta, hogy a magyarok képesek harcolni a szabadságért. A miniszter kiemelte, 1848 legnagyobb eredménye, hogy a szabadságban újjászületett magyar nemzet nemcsak túlélte a harcot, hanem meg is erősödött benne, majd a kiegyezés józan és méltányos kompromisszumként megteremtette a nemzet fejlődésének kereteit. „A szabadság soha nincs ingyen, a szabadságért harcolni kell. Akik ma ezeket a kitüntetéseket kapják, azok képesek erre: szabadságban alkotni, másokat elvarázsolni a művészetükkel" – idézte Balogot az MTI. Mint rámutatott: az, hogy milyen lesz egy ország, nagy mértékben a kultúrát művelő embereken múlik.
Balog Zoltán kedden Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkárral együtt adta át a Magyarország Babérkoszorúja, a Magyarország Kiváló és Érdemes Művésze díjakat, valamint a művészeti középdíjakat, a Balázs Béla-díjat, a Balogh Rudolf-díjat, a Jászai Mari-díjat, a József Attila-díjat, Blattner Géza-díjat, a Harangozó Gyula-díjat, a Martin György-díjat, az Erkel Ferenc-díjat, a Liszt Ferenc-díjat, a Ferenczy Noémi-díjat, a Munkácsy Mihály-díjat, a Márai Sándor-díjat, a Táncsics Mihály-díjat, valamint a Bánffy Miklós-díjat.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

2017. március 15.

Erdélyi írókat is díjaztak a magyar nemzeti ünnepen
Március tizenötödike alkalmából állami művészeti díjakat adtak át Budapesten.
József Attila-díjat vehetett át Molnár Vilmos író, a csíkszeredai Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztője a Pesti Vigadóban kedden. Nem ő az egyetlen erdélyi származású szerző az idei József Attila-díjasok között: a Budapesten élő, de székelyudvarhelyi születésű Csender Leventét szintén a rangos állami irodalmi díjjal jutalmazták.
Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere a díjátadón hangsúlyozta: a szabadság soha nincs ingyen, a szabadságért harcolni kell, és akik ma ezeket a kitüntetéseket kapják, azok képesek erre: szabadságban alkotni, másokat elvarázsolni a művészetükkel. Mint rámutatott: az, hogy milyen lesz egy ország, nagy mértékben a kultúrát művelő embereken múlik – tudósít az MTI.
A miniszter hozzátette, 1848 és a ma kérdései hasonlóak: hogyan őrizhetjük meg a hazát nyelvével, kultúrájával együtt, hogyan tudunk előrelépni mindahányan.
A válaszok megtalálásához nem elég a politika, az érvényes válaszok a kultúrában születnek – hangsúlyozta Balog Zoltán, aki Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkárral együtt adta át a Magyarország Babérkoszorúja, a Magyarország Kiváló és Érdemes Művésze díjakat, valamint a művészeti középdíjakat, a Balázs Béla-díjat, a Balogh Rudolf-díjat, a Jászai Mari-díjat, a József Attila-díjat, Blattner Géza-díjat, a Harangozó Gyula-díjat, a Martin György-díjat, az Erkel Ferenc-díjat, a Liszt Ferenc-díjat, a Ferenczy Noémi-díjat, a Munkácsy Mihály-díjat, a Márai Sándor-díjat, a Táncsics Mihály-díjat, valamint a Bánffy Miklós-díjat.
A kitüntettek között van Deák Kristóf, a frissen Oscar-díjat kapott Mindenki című rövidfilm rendezője is, aki Balázs Béla-díjban részesült.
foter.ro
Erdély.ma

2017. március 20.

Pálya- és munkatársai emlékeztek a 90 éve született Fodor Sándorra Kolozsváron
Kerekasztal-beszélgetéssel zárult a Fodor Sándor Emlékkonferencia Kolozsváron. Míg a szombat délelőtti és délutáni előadások tudományos szempontból foglalkoztak az írói életművel, addig a Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának rendezvénytermében megszervezett esti beszélgetésen elhangzott anekdotákból az irodalmi életet apafiguraként szervező, joviális Fodor úr, illetve Sanyi bácsi rajzolódott ki.
Bár különböző generációkat képviseltek, az asztal körül ülők mindannyian személyesen ismerték a 90 éve született és 5 éve elhunyt Fodor Sándort. A beszélgetést moderáló Vallasek Júlia kifogásolta az „emlékkonferencia” megnevezést, Fodor Sándor szerinte nem olyan szerző, aki leporolásra, felidézésre szorulna, könyvei ott vannak a polcokon és hétköznapi helyzetekben is szoktak idézni tőle. Abban az értelemben mégis emlékkonferencia volt a szombat esti, hogy a jelenlévők saját emlékeiket idézték fel Fodor Sándorról, aki a beszélgetés második felében maga kérdezett – Vallasek Júlia által válogatott és felolvasott szövegein keresztül – a beszélgetés résztvevőitől.
Vallasek Júlia egyetemi docens, műfordító elmesélte, hogy fiatal egyetemi hallgatóként hetente járt Fodor Sándorhoz fordítást tanulni. „A legnehezebb az a bemelegítő gyakorlat volt, felütötte a nagyapám regényét, a Varázsvessző lovagját (Dáné Tibor regénye, szerk. megj.) és egy bekezdésnyi magyarul írott szöveget kellett magyar nyelvre lefordítani úgy, hogy a stílusát, a hangulatát megőrizzük, de a lehető legkevesebb szó maradjon ugyanaz ” – mesélte Vallasek Júlia. A „gumirádlis velocipéder-pálya” kifejezésnél adta fel, lefordításával azóta is tartozik Fodor Sándornak, vallotta be.
Emberségesen viselkedni bármilyen körülmények között
A találkozások felelevenítését Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész folytatta, aki Fodor Sándor első könyve, az 1954-ben megjelentFehérfenyő kapcsán szervezett író-olvasó találkozóról számolt be. A tartományi művelődési igazgatóság utasítására ellátogattak egy kolozsvári üzembe, hogy a dolgozókkal beszélgessenek a könyvről. Csak a munkaidő lejártával, a zárt üzemkapuk előtt közölték a munkásokkal a feletteseik, hogy „művelődés” lesz, mire ők felháborodtak és követelték, hogy nyissák ki az ajtókat. Fodor és Gálfalvi melléjük állt, és azt mondta az üzemvezetőknek, hogy amennyiben nem nyitják ki az ajtókat, ők is hazamennek. Végül kinyitották az ajtókat és sokkal kevesebben mentek ki rajta, mint ahányan eredetileg készültek, idézte fel Gálfalvi Zsolt. „A legszigorúbb körülmények, az állandó látszateredményekre való törekvés és az erőszakhoz való hozzászokás és hozzászoktatás légkörében is lehet emberségesen, okosan és értelmesen viselkedni” – tette hozzá.
„Az ifjúságnak mindent meg kell bocsátani”
„Nehezen kezelhető, harcias társaság voltunk” – folytatta Gálfalvi György, saját ’60-as évek elején indult írógenerációjára, a második Forrás-nemzedékre utalva. „De Fodor Sándor olyan tanácsokat adott nekünk, amelyeket szívesen hallgattunk” – mondta, majd hozzátette, hogy a maga részéről nehezen fogadott el tanácsot, főleg, ha úgy érezte, hogy szelídíteni akarják. Fodor Sándor tanácsai ugrásra kész segítőkészséggel párosultak: Gálfalvi György elmesélte, hogy kezdő szerzőként bement a Napsugár szerkesztőségébe, hátha valaki legépelné a szövegét. Mivel a gépírónő foglalt volt, Fodor Sándor maga gépelte le a kezdő tollforgató szövegét, közben pedig szerkesztői tanácsokat is adott neki, és ez később is többször megismétlődött.
Hasonló viszonyról számolt be Sántha Attila költő, irodalomkritikus abból az időszakból, amikor Fodor Sándort kérték fel a frissen megalakult Erdélyi Magyar Írók Ligája elnökének, ő maga pedig ügyvezetőként dolgozott az írószervezetnél. Sokan meglepődhettek azon – mondta –, hogy Fodor úr vallásos emberként az egyáltalán nem visszafogott, szabadszájú, Tempfli József egykori nagyváradi megyéspüspök által az ifjúság megrontásával vádolt társaság élére állt. Sántha szerint Fodor Sándor alapelve volt, hogy az ifjúságnak mindent meg kell bocsátani és mikor megkérdezték tőle, hogy miért vállalta a szimbolikus vezető szerepét, azt válaszolta, hogy az istenkáromlásnak tűnő szabadszájúság egyfajta istenkeresést takar.
A bizalom ereje
Molnár Vilmos, a Székelyföld szerkesztője arról beszélt, hogy a csíksomlyói származású Fodor Sándor gyakran bejárt az 1997-ben alapított folyóirat szerkesztőségébe. Egy ilyen alkalommal szóba került a maffiózó hírében álló Csibi István, akit történetesen gyerekkora óta ismert. „Elment hozzá és egy óra múlva jött vissza, hogy na, megkérdeztem, hogy maffiózó vagy-e vagy nem, hogy kerested azt a sok pénzt? És ő pedig megmondta, hogy garast garasra téve kuporgatta össze” – idézte fel Molnár Vilmos, aki egyéletútinterjúra készülve, a Fodor-életművet végigolvasva jött rá, hogy ez nem naivitás volt az író részéről, hanem bizalom.
Olyan bizalom, aminek hiányáról Fodor A merénylő című novellájában ír: egy ember éjszakánként titokban belopakodik az emberek kertjébe, és segít nekik, de a bizalmatlan emberek nem hiszik el, hogy valaki önszántából segíthet másokon, ezért őrültek házában végzi az illető. A bizalom visszatérő motívum Fodor Sándor írásaiban, az lehetett a célja, hogy megmutassa: lehetne így is, véli Molnár Vilmos.
Ehhez kapcsolódó történetet idézett fel Sántha Attila is: 1956-ban kibontakozott egy vita annak kapcsán, hogy Nagy István író számon kérte a szocialista realizmus jegyeit a fiatal írókon. Erre válaszolta Fodor Sándor, hogy a szocialista realizmus nem a képekben, nem a szavakban kell megjelenjen, nem kell kimondani, és tulajdonképpen nem is szocialista realizmus kell legyen, hanem egyfajta humanizmus” – magyarázta Sántha Attila, majd hozzátette, ennek a kijelentésnek komoly következményei is lehettek volna akkoriban, de mivel felvállalta és ilyen pozitívan mondta el, a cenzort is meggyőzte.
„Tudott kemény lenni”
Jámborsága ellenére tudott kemény lenni, ez érződött az írásaiból, a magatartásából, idézte fel Gálfalvi György. Példaként elmesélte azt az esetet, amikor 36 magyar író tiltakozott Ion Lăncrănjan Cuvânt despre Transilvania című könyve ellen annak magyarellenes tartalma miatt és Kányádi Sándor nem akarta aláírni a Ceaușescu-nak címzett beadványt, mert túl jámbornak találta. Választ a beadványra nem kaptak, de az, hogy nem vonták őket felelősségre, Gálfalvi György szerint annak volt köszönhető, hogy Fodor Sándor keményen leintette Kányádit és ragaszkodott az óvatos megfogalmazáshoz.
Fodor Sándor publicisztikája sem volt konlfiktusmentes, idézte fel Gálfalvi Zsolt, aki szerkesztőként foglalkozott ezekkel a szövegekkel. Bár Fodor eleinte ódzkodott a politizálástól, éppen ezt tette, mikor közéleti kérdésekről írt. Gálfalvi Zsolt a csángókérdésről szóló írásait emelte ki, amelyekben hívő katolikusként felvállalta a konfliktust a római katolikus egyház bizonyos képviselőivel, akik nem támogatták, hogy a csángók magyar nyelvű misét hallgathassanak. Fodor Sándor publicisztikájából két kötet is megjelent Levelek hazulról haza, illetve Hány nyelven szól az ördög címmel.
A Fodor Sándor Emlékkonferencián elhangzott előadások tanulmány-változatát és a kerekasztal-beszélgetés átiratát a továbbiakban kötetben teszi közzé a szervező Erdélyi Magyar Írók Ligája.
Zs. E.
Maszol.ro

2017. március 20.

Fodor Sándor és „a szerénység ereje”
„Nem nézte el a világnak azt, amilyen, de megpróbálta úgy megközelíteni, hogy az emberség kerüljön ki győztesen. A szelídség ereje volt az övé" – így jellemezte Fodor Sándort Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész azon a szombat esti kolozsvári kerekasztal-beszélgetésen, melyen az öt éve elhunyt író-műfordítóra emlékeztek kortársai, tanítványai.
Az Erdélyi Magyar írók Ligája (EMIL) – melynek Fodor volt az első elnöke – egész napos konferenciát szervezett, melyen felidézték alakját, munkásságát, annak újraértékelését, életműve súlypontjainak újragondolását is megkísérelték az előadók. Míg napközben tudományos szempontból vizsgálták életművét, a Magyarország főkonzulátusának rendezvénytermében tartott esti beszélgetésen – melyen az író özvegye és leánya is jelen volt – a személyes emlékeké volt a főszerep.
Karácsonyi Zsolt EMIL-elnök köszöntője után Vallasek Júlia egyetemi docens a beszélgetés moderátorként arra hívta fel a figyelmet, hogy Fodor Sándor szellemisége ma is jelen van közöttünk. Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész rámutatott: azt a nemzedéket, melyhez Fodor Sándor tartozott, nem szabad elfelejteni, és mostoha körülmények között is születhet élő, eleven irodalom, mely gazdagíthat, segíthet élni, elviselni az újabb zord időket. Az író kortársaként személyes élményét osztotta meg a jelenlévőkkel. 1954-ben, amikor Fodor első kötete megjelent, egy nagyüzemben mutatták volna be, de kiderült, a vezetőség a munkaidő lejárta után kötelezné a haza készülő munkásokat az irodalmi eseten való részvételre, akik okkal zúgolódtak emiatt. Fodor Sándor kérte végül, hogy engedjék haza őket, és a gesztus hatására jóval többen maradtak, mind tervezték. „Ebben a meghiúsult irodalmi estben benne volt az, hogy lehet emberségesen, okosan viselkedni a legnehezebb helyzetben, erőszak esetén is" – jelentette ki Gálfalvi Zsolt.
Gálfalvi György irodalomkritikus a második Forrás-generáció tagjaként emlékezett a nála idősebb íróra, kifejtve, lázadó fiatalokként semmibe vették az idősebbek javaslatait, Fodor Sándor volt az egyetlen, aki a lelkükhöz tudott szólni, akinek a tanácsait meg is fogadták. Az író segítőkészségét illusztrálandó elmesélte, hogy kezdő kritikusként nem tudva írógépen írni, Fodor Sándor kérte, hasson oda, hogy a beírónő gépelje be a cikkét, de az író maga ajánlkozott a feladatra, amit utána többször is megismételt. „Néhány évig nekem Fodor Sándor volt a gépírónőm" – fogalmazott Gálfalvi György, annak fiatalok iránti gondoskodását hangsúlyozva.
Molnár Vilmos író, a Székelyföld szerkesztője Fodor emberekbe vetett bizalmát emelte ki, elmondva: miközben a sajtó tele volt Csibi István csíkszeredai vállalkozó – akit Fodor árvaházi gyerekként ismert meg – törvénytelenségeivel, az író képes volt arra, hogy személyesen megkérdezze tőle, honnan van a hatalmas vagyona, és elhitte a választ, miszerint „garast garasra rakosgatva" gyűjtötte. Novelláinak, műveinek jó része is a bizalomról, vagy a bizalom hiányáról szól, mutatott rá.
Sántha Attila irodalomkritikus, aki az EMIL ügyvezető elnökeként dolgozott együtt az írószervezetet vezető Fodorral, elmondta, sokakat meglepett, hogy a vallásos író miért vállalta el a feladatot, hiszen „a társaság nem a visszafogottságáról volt híres", Tempfli József egykori nagyváradi megyéspüspök egyenesen azzal vádolta őket, hogy műveikkel megrontják az ifjúságot. Fodor Sándor ellenben úgy vélte, hogy „ez a fajta szabadszájúság is egyfajta istenkeresés", mondta Sántha Attila.
Bár a jelenlévők Csipike írójának emberségét, empátiáját, gondoskodását, emberekbe vetett bizalmát hangsúlyozták, rámutattak arra is, hogy „a jámbor Fodor Sándor” tudott kemény is lenni, ez volt jámborságának a fedezete. Erre A hétben több mint egy évtizedig közölt publicisztikai írásai a bizonyítékok, mesélte az őt erre felkérő Gálfalvi Zsolt, aki szerint „végig írta a harcos publicisztikát, miközben hadakozott az ellen, hogy ő politizál". Rámutatott, Fodor Sándor mindig próbálta értelmes, okos szívvel elősegíteni az emberek megértését, és másoknak is fogódzókat adott ehhez.
Pap Melinda
Szabadság (Kolozsvár),

2017. március 21.

Fodor Sándor-konferenciát szervezett az E-MIL
Kerekasztal-beszélgetéssel ért véget az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) által szervezett Fodor Sándor Emlékkonferencia szombaton. Az egésznapos eseményt záró beszélgetésen Gálfalvi György irodalomkritikus, Molnár Vilmos, a Székelyföld folyóirat szerkesztője, Sántha Attila irodalomkritikus, Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész osztotta meg személyes és szakmai emlékeit az öt éve elhunyt íróról. (Borítókép: Karácsonyi Zsolt, Molnár Vilmos,Gálfalvi Zsolt, és Vallasek Júlia a kerekasztal-beszélgetésen. Fotó: Rohonyi D. Iván)
A beszélgetést Vallasek Júlia irodalomtörténész moderálta. Karácsonyi Zsolt, az E-MIL elnöke elmondta, az emlék szó véletlenül, megszokásból maradt benne az esemény nevében, nem gondolták a szervezők, hogy a rendezvény egy emlékkonferencia lenne, hiszen Fodor Sándor továbbra is jelen van az irodalomban és közöttünk.
Karácsonyi Zsolt elmondta, örül, hogy minden „összeállt” ezen a konferencián, a délelőtti két ülésszak előadásain több vonatkozásból szemléltették az életművet, tudományos szempontból járták körül az életpályáját. – Fodor Sándor munkássága van olyan erős, hogy hosszú időkön keresztül szóljon hozzánk – jelentette ki a liga elnöke.
Vallasek Júlia is aláhúzta köszöntőbeszédében, hogy Fodor Sándornak még nem kell emlékkonferenciát szervezni, hisz műveit sokat forgatják az olvasók, majd egy Fodorhoz kötődő személyes emlék elmesélével indította a beszélgetést, felkérve a kerekasztal résztvevőit, osszanak meg ők is egy emléket az íróról.
Gálfalvi Zsolt egy 1954-es történetet elevenített fel, amikor egy író-olvasó találkozón Fodor Sándorral együtt mutatták be a fiatal író első kötetét egy kolozsvári üzemben. A találkozót három órára tette az üzem vezetője, hisz háromkor járt le a munkaidő. A hazaigyekvő munkások előtt bezárta a vezetőség az ajtókat, mondván, még nem mehetnek haza, most művelődni kell. Fodor kijelentette, ha az üzem vezetője nem nyitja ki az ajtót, hogy hazaengedje a munkásokat, ő fog elmenni. Gálfalvi Zsolt szerint Fodor lényéhez tartozott az emberiesség, műveiben is megmutatkozik ez az erény.
Gálfalvi György Fodor segítőkészségét, a fiatal írók iránti elkötelezettségét mutatta be történetén keresztül. Gálfalvi kiemelte, Fodor Sándor volt az egyetlen idősebb író az 1960-as években, aki a fiatal, merész, nagyszájú íróközösséghez szólni tudott, csak az ő tanácsait fogadták meg. Emellett hivatásszerűen óvta és segítette is őket mindenben.
Molnár Vilmos szerint az író mindig bizalmat szavazott mindenkinek, így az általa elmondott történet szereplőjének, a csíkszeredai „maffiavezérnek” is. Ez a tulajdonsága műveiben is feltűnik, mondta Molnár, példaként említve a Merénylő című alkotást és a Krónika című regényt.
Sántha Attila volt az ügyvezető Fodor Sándor mellett az E-MIL-nél, akit a liga első elnökeként választottak meg. Sántha elmesélte, nehezen tudták rávenni az írót, hogy vállalja el a tisztséget, de olyan embert szerettek volna a liga elére, aki mindenkivel jóban van, mindenkivel szót tud érteni, de emellett van véleménye is, amit szívesen megoszt.
Vallasek Júlia Gálfalvi Györgyhöz intézett kérdésében arra volt kíváncsi, hogyan tudott Fodor Sándor tanácsokat adni a fiataloknak. Gálfalvi elmondta, az idősebb író jámbor ember volt, de mindenki tudta, tud kemény is lenni, ha kell. Őket arra tanította meg, hogyan kell a követelőző, „asztalracsapós” szövegekből jámborabbat faragni, úgy, hogy a lényegen ne változtassanak, árnyalati dolgokra tanította őket.
Egy következő kérdésre válaszolva Gálfalvi Zsolt beszélt Fodor Sándor publicisztikájáról, mint mondta, mennyiségileg és hangnemben is rendkívül lényeges írások.
A moderátor Sántha Attilától azt kérdezte, mit tudtak nyújtani az E-MIL fiatal írói az első elnöknek, és mit kapott Fodor a fiatal generációtól. Sántha kiemelte, Fodor Sándor nem szeretett unatkozni, unalmasnak lenni, ezt a műveiben is kerülte. Azt biztosították ők, amit Fodor a legjobban szeretett, nem érezte magát unalmasnak, ugyanakkor nem is unatkozott az E-MIL tagjai között.
Mennyire volt csíki író Fodor Sándor, a székelység hogyan mutatkozik meg műveiben, kérdezte Molnár Vilmostól a moderátor. Molnár szerint Fodor mindig mindennel el akart számolni, mint megjegyezte, emiatt örült annak, hogy a II. Világháború során fogságba esett, mert elhagyta fél pár téli kesztyűjét, amivel nem tudott volna elszámolni. Molnár kiemelte, ez mások számára röhejes lehet, de Fodor Sándorra jellemző volt, hogy amit elvállalt, teljesítette, legyen az bármilyen apróság. Műveiben az emberséggel és az emberség hiányával akar elszámolni – jelentette ki a Székelyföld szerkesztője.
A beszélgetést Vallasek Júlia villámkérdése zárta: ha egyetlen dolgot lehetne megmenteni Fodor munkásságából, mi lenne az. A kérdésre volt, aki nagyon hamar tudott válaszolni, ám volt, akinek időbe telt egyetlen dolgot kiválasztani.
Sarány Orsolya
Szabadság (Kolozsvár)

2017. március 31.

Fodor úr utóélete
Kedden volt öt éve annak, hogy elhunyt Fodor Sándor. Csíkszereda, s azon belül Csíksomlyó élő klasszikusként tisztelte szülöttjét, büszke volt Kolozsvárra szakadt fiára, annak irodalmi sikereire. A tisztelet többek között abban is megnyilvánult, hogy a rendszerváltás után a város első díszpolgárainak egyike lehetett. Halála óta azonban csak könyvei őrzik emlékezetét. Legalábbis így történt mostanig. Az újabb emlékállítási kezdeményezésről Sarány István számol be.
Lapunk népszerű tárcasorozatát jegyezte 1995-ben Fodor Sándor Levelek hazulról – haza címen. A sorozat ötlete Bálint András néhai kollégánktól származott, ő viszont nem érhette meg a megjelenését, ugyanis 1994 karácsonyán elhunyt. Fodor Sándor az ő emlékének ajánlotta hazulról haza írt leveleit.
„Igen, hazulról – haza szándékozom írni néhány levelet, ha érdekli a Hargita Népe olvasóit. Kolozsvári otthonomból Csíkba, ahová mindig, mindenhonnan »haza« megyek. Valami azonban hozzátartozik az igazsághoz: Csíkból ugyanúgy »haza« szoktam utazni a Kincses Városba, mint onnan Szülőföldemre. Hát lehet az embernek két, igazi »otthona«?!” – írta a szerző, kifejtve, nem sokáig dicsekedhetett azzal, hogy számára két hely van a világon, ahová hazajár, hosszú ideig, még kétgyermekes apaként is Csíkszereda – „azon belül is a Csíksomlyóra vezető Szék útja mellett álló házunk” – jelentette számára az otthont. Aztán Kolozsvár is otthonává vált: „Egy-két évtized alatt elszaporodtak a kedves sírjaim.” Megjegyzi: „Nem Csík rovására vált otthonommá Kolozsvár. Annál is inkább nem, mert a csíksomlyói temetőben is ott van – ahogy Jókai mondja – »…hant, amely ideköt«. Nem is egy. Nem is csak a szüleimé.” Mint írja, e hantokhoz jár haza mindkét otthonában, „és az emlékekhez, amelyek hozzájuk kötnek. Nem a sírhanthoz, hanem ahhoz-azokhoz, akik életükben szeretetükkel, barátságukkal otthont tudtak nekem teremteni.” A héten három neves tollforgató, Ferenczes István és Lövétei Lázár László költő, a Székelyföld folyóirat nyugalomba vonult, illetve hivatalban lévő főszerkesztője, valamint Molnár Vilmos prózaíró, szerkesztő, Fodor Sándornak a Székely Könyvtár sorozatban megjelent novelláskötetének gondozója társult Szekeres Adorján szociológussal, aki lelkes kezdeményezője és mozgatója a város hajdani nagyságainak való emlékállításnak, és írásbeli kéréssel fordult Csíkszereda elöljáróihoz, konkrét javaslatot fogalmazva meg arra, hogy miként lehetne a Fodor úrként tisztelt népszerű írónak méltó emléket állítani. Az író emlékét művei őrizték s őrzik mindmáig, ugyanis a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó állandó sikerkönyve a Csipike, s tavaly a Székely Könyvtár sorozatban megjelentek Válogatott novellái, Molnár Vilmos szerkesztésében. Az irodalomkedvelők körében él az emlékezete, de a nagyobb közösség szintjén nem történt semmi a város jeles szülöttje emlékének ápolására. Ezen akarnak változtatni a kezdeményezők.
Lövétei Lázár László a kezdeményezés előzményeiről elmondta: – Bő tíz nappal ezelőtt, március 18-án, Kolozsváron az Erdélyi Magyar Írók Ligája egész napos konferencia keretében próbálta (újra)értelmezni Fodor Sándor életművét. A konferencián, illetve az azt követő kerekasztal-beszélgetésen Molnár Vilmos kollégám képviselt minket, tőle tudom, hogy a konferencia első előadójaként Egyed Péter filozófus fölrótta a csíkszeredaiaknak, hogy nem foglalkoznak Fodor Sándorral. Ez így természetesen nem igaz, hiszen ahogy említetted, az irodalomkedvelők körében még nem halványult el visszafordíthatatlanul az író emléke, de az tény, hogy tehetnénk többet is. Tudomásunk van arról, hogy idén decemberben, Fodor Sándor 90. születésnapján márványtáblát helyeznek el a Segítő Mária Gimnázium dísztermében, de úgy gondoltuk, hogy nem ártana közterületen is megemlékezni Sanyi bácsiról. Azt javasoltuk tehát Csíkszereda Megyei Jogú Város Önkormányzatának, hogy első lépésként kerüljön egy réztábla a Szék út 24. számú ingatlan elé – itt töltötte ugyanis ifjúkorát Fodor úr –, illetve arra is gondoltunk, hogy nem ártana elkészíteni egy szobrot is, ahol a padon ülő író átöleli halhatatlan mesehősét Csipikét. Helyszínnek a városi parkot ajánlottuk, hogy minél több gyerek és szülő leülhessen Csipikéék mellé. Stílusosan, javaslatukat március 28-án, azaz Fodor Sándor halálának 5. évfordulóján szerették volna iktatni a városházán, ezért aznap vitte be a papírt Szekeres Adorján a hivatalba. – Majd kiderül, hogy az önkormányzat lát-e fantáziát a dologban – jegyezte meg a Székelyföld főszerkesztője.
Szekeres Adorján megtiszteltetésnek tartja, hogy rá hárult ez a feladat, minthogy azt is, hogy annak idején, a polgármesteri hivatal munkatársaként ő állíthatta össze azt az iratcsomót, amely révén Fodor Sándor lett a város első díszpolgára a rendszerváltás után, s ő tarthatta a kapcsolatot a városvezetés és díszpolgára között.
– Nem ez volt az első emlékállítási kísérlet – idézte fel Szekeres –, volt már egy kezdeményezés, hogy márványtáblával jelöljék meg az író hajdani Szék útjai házát. Mint mondta, ez akkoriban meghiúsult, így most a ház előtt, közterületen szeretnének elhelyezni egy réztáblát, amely felhívja az arrajárók figyelmét Fodor Sándor hajdani otthonára. Az ötlet tehát megvan, a megvalósítás immár nem a kezdeményezőkön múlik. – És biztatnánk mindenkit, szülőket és pedagógusokat egyaránt, hogy addig se feledkezzenek meg Fodor Sándorról, hanem például olvassuk föl a gyerekeinknek a Csipikét – nyomatékolta Lövétei Lázár László. – Vagy találjanak ki valami egyebet. Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek lehetnek a mi kezdeményezésünknél is jobb ötletei… Molnár Vilmos szerkesztette a Székely Könyvtár sorozatban megjelent Válogatott novellák című kötetet, s könyvajánlójában felidézett egy hajdan a Székelyföld folyóiratban megjelent interjút, amelyben az alany, Fodor úr kifejtette, hogy bár az író emlékeit, saját benyomásait dolgozza fel írásaiban, nem minden élményből – még ha az mégoly fontos és meghatározó is – születik írás. Molnár szerint Fodor Sándor „kilenc-tíz éves korában a Nagy- és a Kis-Somlyó közötti nyeregben egyedül gombászva találkozott egy őzzel, amelyik egészen közel, kéznyújtásnyira jött hozzá, és kíváncsian nézegették egymást. Ez a jelenet sokáig visszatért álmaiban, de ott is csak a várakozás. Az őz álmaiban sem jött el többé.” Fodort idézve megjegyezte, hogy az élményből nem született írás, „de a bizalmatlanság és előítéletek világában élő ember számára egy ilyen eset az önzetlenség és tisztaság zárványa lehet, amelyet rejtve kell őrizni valahol legbelül: »Maga volt a valósággá vált csoda. Egyéb kedves – vagy kevésbé kellemes – emlékeim immár jobbadán a feledés ködébe merülgetnek, de ez az őzikés emlékem nem halványul. Talán fontosabb is minden másnál.«” Bízzunk benne, hogy a közösség nem feledkezik meg jeles szülöttje születésének 90. évfordulóján, idén december 7-én. Mert halálának 5. évfordulóján csak keveseknek jutott eszébe. Csupán azoknak, akiknek számít.
Hargita Népe (Csíkszereda)

2017. április 17.

Erdélyi magyar prózaírók román antológiája
Volt idő, amikor megszokott jelenségként könyveltük el, most rendhagyó kiadói esemény, ha magyar írók műveit adják ki román nyelven. Van, aki erre felkapja a fejét. Nem túl sokan, az igaz, de a sajtó egy része ma is fantáziát lát a dologban, és akként is kezeli. A Román Kulturális Intézet (Institutul Cultural Român – ICR) kiadásában a közelmúltban megjelent antológia, a Singurătate gonflabilă marosvásárhelyi bemutatója is ezt tükrözte a Petru Maior Egyetem nagy aulájában pár héttel ezelőtt. A nem hivatásos olvasók közül kevesen, a média részéről jóval többen voltak kíváncsiak a premierre. Pedig a szervezők igyekeztek megadni a módját, jelen volt a kötetbe foglalt tizenhét írás válogatója és fordítója, E. Ferencz Judit, a könyv egyik szerkesztője, Sorin Gherguţ, az egyik szerző, a vásárhelyi Demény Péter, az egyetem részéről Alexandru Cistelecan kritikus és Markó Béla költő, az Írószövetség helyi fiókjának az elnöke. Dicsérő szó és sajnálkozás meg nosztalgi-zás egyaránt elhangzott a kiadvány kapcsán, összecsengtek az öt meghívott gondolatai. A moderátori szerepet is magára vállaló Alexandru Cistelecan hozta szóba először az egykori Kriterion Könyvkiadót, amely Domokos Géza irányításával nagyon sokat tett a magyar–román, román–magyar kölcsönös fordítás érdekében. Az a gyakorlat sajnos elsorvadt a rendszerváltás után, pedig ha együtt élünk, a műfordítások által is jobban meg kellene ismernünk egymást, mondotta. Ez a frissen megjelent antológia igencsak színvonalas, köszönet illeti a fordító E. Ferencz Juditot, aki kiváló tolmácsolónak bizonyult. Pedig nehéz dolga volt, hiszen a kiválasztott szerzők más-más életkorúak, más-más stílust képviselnek, és a tematika s a hangvétel is nagyon különböző. Ferencz Judit nyelvtudására jellemző, hogy olyan erdélyi román szavakat és kifejezéseket is használ a könyvben, amiket ő erdélyiként sem ismert. A szerkesztő, Sorin Gherguţ is elismerően nyilatkozott a fordítás minőségéről, a műfordító teljesítményéről. Eleinte el sem hitte, hogy egyetlen ember ültette át románra az egymástól annyira különböző tizenhét rövidprózát. Kíváncsi volt a mai erdélyi magyar írókra, E. Ferencz Judit műfordítói bravúrjának köszönhetően még inkább szorgalmazni kívánja a fordítói munkát. Markó Béla még korábbra visszament az időben, felemlítve, hogy a két világháború között az erdélyi magyar íróközösség legjobbjai is fontosnak tartották, hogy tolmácsolják olvasóiknak a román irodalmat, és ritkábban ugyan, de fordítva is megtörtént. Aztán a 60-70-80-as években a Kriterion teljesítette példásan ezt a küldetést. Igaz, akkor is jóval többet fordítottak románról magyarra, mint magyarról románra. 89 után elsatnyult a kölcsönös átültetések folyamata. Megszűnt a programszerűen beütemezett fordítások gyakorlata. De véleménye szerint az irodalomban nem lehet eredményes a piacgazdálkodás, az ICR és a művelődési minisztérium is többet tehetne azért, hogy a műfordítások révén is közeledjenek egymáshoz a romániai etnikumok, és jobban megismerjék egymás értékeit. A mostani antológia jó szolgálatot tesz ennek az ügynek, jelentette ki Markó. E. Ferencz Judit elégtétellel nyugtázta a dicséreteket, és elmondta, hogy régi foglalatossága, szívügye a műfordítás. Bukarestben él, a Román Televízió Magyar Adásának a munkatársa, van elég dolga, de úgy érzi, ennek a kihívásnak is eleget kell tennie. Szubjektív a válogatása, olyan szerzőkhöz, illetve írásokhoz fordult, akiket, amiket kedvel. Legalább három hasonlóan izgalmas és igényes összeállítást lehetne az olvasók kezébe adni. Nehéz volt igazodnia hozzájuk, de nagy kedvvel dolgozott. A szerzők többsége ma is Erdélyben él, csak néhányuk telepedett át Magyarországra. Van köztük 80 éves is, de olyan is, aki még nincs 30. Mindannyian elismert írók, anyaországi vagy romániai elismerések birtokosai. A címadó írást a nemrég elhunyt Mózes Attila írásai közül válogatta. Ezenkívül a könyvben még Demény Péter, Demeter Szilárd, Ferencz Zsuzsanna, György Attila, Láng Zsolt, Márton Evelin, Molnár Vilmos, Nagy Koppány Zsolt, Papp Sándor Zsigmond, Potozky László, Selyem Zsuzsa, Szabó Róbert Csaba, Szilágyi István, Tompa Andrea, Vida Gábor és Zsidó Ferenc prózái olvashatóak. Végül, mielőtt felolvasta volna a kötetbe válogatott írását, Demény Péter, a Román Kulturális Intézet vezetőségi tagja, maga is műfordító, egyben eredeti román szövegek szerzője is, vázolta azokat a törekvéseket, amelyek elősegíthetnék a kölcsönös műfordítások megjelentetését. Úgy látja, egyelőre azoknak a projekteknek a megvalósulása valószínűbb, amelyek a fordítók ösztönzését, felkészítését célozták meg. Ösztöndíjprogramok is indultak, ezen a téren is észlelhető román–magyar együttműködés, a kulturális intézetek ezt a tevékenységet is próbálják fellendíteni. A kortárs magyar és román irodalom néhány jelentős könyvét sikerült már egymás nyelvén hozzáférhetővé tenni. „Minden jó könyv, mint ez az antológia is, képes megállítani, meg kell tudjon állítani az utadon – hangsúlyozta Demény –, de arra is szükség van, hogy te magad hajlandó légy megállni, és érdeklődj a fordítások iránt.” Igen, ezt sajnos elég gyakran volt alkalmunk tapasztalni: egyedül nem megy. (N.M.K.) Népújság (Marosvásárhely)

2017. május 6.

A „szalonképtelenség” élő erdélyi klasszikusa (Beszélgetés Orbán János Dénes költő-irodalomszervezővel)
A kilencvenes évek kultuszköltője volt, egyetemi tananyag, egy időre mégis kiszállt a mindennapi irodalomból. A mai magyar irodalom legvisszhangosabb szervezője, Orbán János Dénes újra ifjonti tűzben ég, a partvonalon elfoglalt helyéről pedig előbb-utóbb regény születik.
– Soha nem számított tájba simuló típusnak, de azért aligha arról álmodott, hogy egyszer ön ellen tüntet a magyar irodalom egy része…
– Kis híján felröhögtem, amikor meghallottam az ellenem, illetve az általam irányított íróakadémia ellen készülő tüntetés hírét. Vajon mit mondott volna megboldogult édesapám, hogy fia akkora hatást gyakorolt a kortárs magyar irodalomra, hogy tüntetnek is ellene – futott végig bennem. Amikor belevágtam ebbe, tudtam, mi vár rám, biztos voltam benne, hogy lesznek, akik ekkora projektet, illetve a rá szánt pénzösszeget nem hagyják szó nélkül. A mai világ amúgy is arra tart, hogy ha valaki a teljes vagyonát egy árvaházra hagyná, a nyilvánosság tíz százaléka akkor is valami sanda szándékot vélne a háttérben. Számítottam a támadásokra, a karaktergyilkossági kísérletekre, a digitális gyűlölet megnyilvánulásaira.
– Fel lehet készülni egy ilyen harcra?
– Nem először vívok hasonló csatát. Akkor is heves ellenkezések voltak, amikor a kilencvenes évek második felében az Előretolt Helyőrség berobbant az erdélyi magyar irodalomba. Néhai Tempfli József püspök kiátkozott bennünket az egyházból Sántha Attilával együtt az ifjúság irodalom útján való megrontásáért. Ma is tartom: adná az Isten, hogy az ifjúság az irodalom által romoljon meg. Amikor 1995-ben ellentét alakult ki Markó Béla – akkor a Mentor Kiadóban és a Látó folyóiratban volt érdekelt – és az Erdélyi Híradó Kiadó vezetője, Szőcs Géza között, többedmagammal utóbbihoz csatlakoztam. Sokan politikai állásfoglalásként kezelték, holott arról volt szó, hogy Szőcs Géza kínált a fiatal íróknak rokonszenvesebb ajánlatot. Úgy, hogy kormánytámogatás sem volt.
– Mi volt a gond akkoriban?
– A nevünkhöz fűződő irodalmi paradigmaváltás része egyféle irodalmi-szexuális forradalom volt, ami az erdélyi közönség konzervatívabb részének nem tetszett, bár az ifjúság rajongott értünk. Ez aránylag hamar megváltozott, amint konszolidálódtunk, megkerülhetetlenné váltunk, kiderült, hogy nem csak a szájunk nagy, de műveket is leteszünk az asztalra. Épp az idősebb írók álltak a pártunkra Szilágyi Istvántól Kányádi Sándorig, ezt követően ritka hosszú irodalmi béke „tört ki” Erdélyben. A másik konfrontálódás az L. Simon László által kitalált Fiatal Írók Szövetsége 1998-as megalakulásához köthető. Tehetséges, de akkor még névtelen fiatal írók tömörültek köréje, ő megkeresett, hogy társuljak, mert az Előretolt Helyőrség akkor olyan befutott fiatal írókkal dicsekedhetett, mint Sántha Attila, László Noémi, Fekete Vince, Lövétei Lázár László, György Attila és Molnár Vilmos. Amúgy akkor is a József Attila Kör lobogtatta legfőképpen a politikai térnyerés és favorizálás veszélyét.
– A lázadó, polgárpukkasztó, pár évre kocsmárosba is átcsapó Orbán János Dénesen fogtak az idők, vagy elmentek mellette?
– Húsz év alatt változik az ember. Általában az szokott bekövetkezni, hogy az ifjonti tűz kihuny, az ember professzionálisabb, egyre kevésbé lelkes. Volt néhány évem, amikor csömört éreztem az irodalmi életben zajló dolgok iránt, ezért is vágtam bele a vendéglátásba. Talán azért is, mert addig túl könnyen pottyant az ölembe a siker, s bár nem akarom letagadni a tehetségemet, jó adag szerencse is kellett a kilencvenes évek díj- és elismerésözönéhez. Amit a kilencvenes évek első felében véghezvittünk, azt a bizonyos irodalmi-szexuális forradalmat, más is megcsinálta volna előttünk, csakhogy őket nem hagyta a cenzúra. Mi viszont leírhattunk bármit, és le is írtuk. Ehhez mind-mind szerencse is kellett. Most viszont újra azt az ifjúi tüzet érzem magamban, a polgárpukkasztó attitűd nem múlt el belőlem.
– A Swedenborg kávéház vagy a Janus Pannonius-apokrifek „szalonképtelensége” valóban ezt jelzi. Nem gondolt arra, hogy többnyire másként nyilvánul meg egy húszesztendős fiatal, és másként egy konszolidált negyvenéves?
– A huszonéves feladata, hogy lázadjon és végrehajtsa az irodalom legnagyobb forradalmait, lásd Janus Pannonius, Petőfi, Ady. Olyat kell tenniük, hogy utánuk már ne lehessen visszatérni a megelőző korok gyakorlatához. Sajnos, mi, a kilencvenes évek nemzedéke voltunk a legutóbbi paradigmaváltó generáció. Azóta megszelídült az irodalom, és ez nem jó, mert ha állóvízzé alakul, unalmassá válik.
– A legvadabb patak is megszelídül néha, s ha újabb akadály kerül az útjába, megint „megmérgelődik”… – Szőcs Géza kifejezésével élve: ezt a jelenséget figyeljék a hidrokurtizánok.
– Nem szembesült azzal a jó szándékú intelemmel, hogy negyvenévesen ideje megkomolyodni? – Nem, de ne feledjük, hogy én Faludy György tanítványának számítok, aki még kilencvenen túl is fenegyerekeskedett. Szívesen konszolidálódnék, csak lenne már kinek átadni a stafétabotot. Mert szomorú, de még mindig a mi nemzedékünknek kell időnként felháborodottan felbukkannia, hogy megmozduljanak az irodalom állóvizei. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek tehetséges és jó írók, de olyanok nem jelentkeztek, akiknek színre lépésekor azt érezzük: megváltoztatják a világot. Amióta a polkorrektség az irodalmi prérit is dominálni kezdte, a fiatalok nem mernek leírni bizonyos dolgokat, attól tartva, hogy az irodalomhatalmat birtokló – publikációk, díjak és ösztöndíjak fölött rendelkező – idősebbek az útjukba állnak. Ez az öncezúrára kényszerítés pedig gyilkos tud lenni. Bár én adott pillanatban kultuszköltőnek számítottam, és egyetemi tananyagnak, olvastam későbbi visszhangokat, miszerint szexista vagyok. Ez a polkorrekt terror oda vezetett, hogy ma nem nagyon találunk merész erotikus lírát felvonultató fiatalt, pedig a nemiség a mai fiatalok életének is központi témája. Ugyanez érvényes a közéleti, filozófiai, lélektani témákra is. Olyan fiatalok érzik máris, hogy veszíteni valójuk van, akiknek egyelőre még semmijük sincs.
– A harmadik, éppen aktuális csatája honnan eredeztethető?
– Már egészen fiatalon foglalkoztatott a tehetségkutatás, a kolozsvári egyetemisták Bretter György irodalmi körének elnökeként pedig feladatom volt keresni költészettel kacérkodó tehetséges fiatalokat. Az irodalmi jövőre érdemeseket pedig felkarolni, hozzásegíteni az első publikációkhoz, debütkötethez, „így járt” például az egyik legjegyzettebb költőnk, Szálinger Balázs. Ugyanakkor sok olyan írói, művészi sorsot láttam, amely az anyagiak hiánya miatt ment félre. Mindezt mélységesen igazságtalannak éreztem. Ezen helyzetek felszámolását célozza az a javaslatcsomag, amelyet a magyar miniszterelnök kulturális főtanácsadója – akinek munkaköri leírása, hogy előremutató tervezeteket közvetítsen a Miniszterelnöki Hivatal felé –, Szőcs Géza elé vittem. Közel másfél év után alakult meg a Kárpát-medencei Tehetséggondozó, annak első elemeként pedig az Előretolt Helyőrség Íróakadémia. Tényleges tevékenységünk 2016 júniusában kezdődött.
– Milyen megoldásokat kínál ez a csomag?
– Például a kárpátaljaiaknak szánt külön pályázati rendszert, amely a helyi jövedelmek többszörösét jelentő ösztöndíjak elérését teszi lehetővé. Figyelünk azokra az ismertté vált, de egzisztenciális értelemben támogatásra szoruló fiatalokra is, akik eddig ilyen-olyan munkahely mellett „félállásban” hozták létre alkotásaikat. Egy egyéves ösztöndíjért még nagyon kevesen adják fel állásukat, de egy hároméves ösztöndíj már elég lehet ahhoz, hogy ne kényszerüljenek újra visszahúzó állásokba. Ezeket a mentorokat azért is képezzük, hogy egy idő után a legjobbak átvegyék a helyünket, munkaszerződéses oktatóként illeszkedjenek a rendszerbe.
– Megpróbálták megismertetni célkitűzéseiket, netán érdekeltté tenni a projektben azokat is, akik ma hangosan kifogásolják a KMTG létét? Akár az „urambátyámozás” vádját is kivédendő... – Muszka Sándor barátom és írókollégám mondta: ezekkel vitatkozni olyan, mint ha a rádióval beszélnél. Mi mindenkit, mentort és pályakezdőt egyaránt pályázati úton vettünk fel, az első körös pályázati feltételeknek pedig a fiatal írószervezetek szinte valamennyi tagja megfelelt. Arról nem tehetek, hogy egyesek úgy érezték, feltétlenül bojkottálniuk kell a kezdeményezést.
– Van e tevékenységnek mérhető, számon kérhető dimenziója?
– A tavaly karácsony előtt megjelent Enumeráció című antológiában közel 700 oldalon már az íróakadémia valamennyi mentora és pályakezdője szöveggel jelentkezett. Ennyi idő alatt senki sem várhatta el, hogy debütkötetek sokaságával dobbantsunk, ahhoz esetenként három év tanulás sem elegendő. Ennek ellenére idén ősszel kettővel előrukkolunk, jövőre pedig további négy-öttel. Mentoraink és oktatóink írásra is szerződtek, így karácsonyig húsz körüli lesz a könyvtermésünk, ami tárgyszerűen is bizonyíthatja az íróakadémia létjogosultságát. Idei projektünk irodalmi-kulturális melléklet előállítása, amelyet azokhoz a napilapokhoz kívánunk csatolni hétvégi mellékletként, amelyek igényt tartanak rá. Igényes irodalmi portál létrehozása is szándékunkban áll.
– Mindezt egy szinte teljes egészében Erdélyből származó csapat irányítja. Találkozott már az „erdélyi maffia” bélyeggel?
– Csak félig szánom viccnek: nem tehetek róla, hogy rendkívül tehetséges emberekkel barátkozom. Az is diszkrimináció lenne, ha azért szorulna ki valaki egy kezdeményezésből, mert történetesen a projektvezető barátja. Ők nélkülem is megállnák a helyüket. Persze nem vitás, egy ilyen csatába csak akkor megy bele az ember, ha vannak harcostársai. Mi nyitottak voltunk, másokat is szerettünk volna bevonni az oktatásba, de visszautasítottak. Vagy mert kétségeik voltak, vagy ki akartak maradni egy esetleges politikai balhéból. Igyekszem egyfajta erdélyi felsőbbrendűséggel nézni a folyamatot, és időnként hüledezem, miként lehetséges ilyen mértékű megosztottság, hogy vérre menőnek kezelnek dolgokat, amelyek amúgy nem vérre mennek. Létünk, művészetünk lényegét ugyanis nem ezek határozzák meg, még ha a minőségét részben igen is. Nézelődöm, és időnként beszólok a partvonalról, ahonnan a legjobb a rálátás a terepre. Még az is lehet, hogy egyszer egy regény születik belőle.
Orbán János Dénes
Költő, prózaíró, irodalomszervező. Brassóban született 1973. július 4-én. Iskoláit szülővárosában járta, Kolozsváron szerzett magyar–angol szakos diplomát, majd bölcsésztanulmányait Szegeden és Bécsben egészítette ki. 1994–1998 között a Bretter György Irodalmi Kör elnöki tisztségét töltötte be. Egyetemi oktatói munkája mellett az Előretolt Helyőrség főszerkesztője (1995–2000), az Erdélyi Híradó Kiadó szerkesztője és ügyvezetője (1995–1998), 1998–2014 között igazgatója. 2006–2012 között az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnöke. A kolozsvári Bulgakov Irodalmi Kávézó alapítója (2002) és tulajdonosa 2014-ig. A Magyar Idők napilap kultúrrovatának vezetője. Több műfajban is publikál: vers, próza, paródia, kritika, esszé, tanulmány, szín- és bábdarab, műfordítás, publicisztika. Díjak, kitüntetések: a Romániai Írók Szövetségének debütdíja (1996), Faludy György-díj (1999) és Petőfi-díj (2000) a Hivatalnok-líra című kötetért (1999), Budapest Költőversenyének Fő- és közönségdíja (2000), Herder-ösztöndíj (Kertész Imre jelölésére, 2000), József Attila-díj (2002), a Romániai Írók Szövetségének Koós Károly-díja (2007), Magyarország Babérkoszorúja díja (2014).
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)



lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-101




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998