|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 84 találat | lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-84 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Péter István 2015. április 2.Az EME legújabb könyveit ismertették KolozsváronA tudósok általában tudósoknak írnak, fegyverük a szakterminológia és a mások számára elérhetetlen szakirodalom, az Emberek és kontextusok sorozat keretében megjelent legutóbbi öt kötet azonban éppen ezt a műhelyt kívánja megnyitni az olvasók számára – fejtette ki Keszeg Vilmos néprajzkutató, egyetemi tanár az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) gondozásában megjelent kiadványok kolozsvári bemutatóján. Mint részletezte: a néprajzi kiadványok általában vagy néprajzi gyűjtéseket közölnek, vagy értelmezik azt. A most megjelent kötetetekből azonban az is kiderül, hogy az ember hogyan „használja” a kultúrát. „A kötetek a kultúrát használó embert akarták láthatóvá tenni, a tudós ember műhelyét nyitják meg a nagyközönség előtt” – magyarázta a professzor. Hozzáfűzte, a tudományos könyvsorozat hat éve indult és évente nagyjából két könyv jelent meg benne. Az eseményen először Molnár Eszter mutatta be Vajda András Az írás és az írott szó hatalma. Az írás a mindennapokban egy Maros menti településen című kötetét. Ezt követően Vajda Andráson volt a sor, hogy bemutassa Szalma Anna-Mária A fénykép a mindennapi életben. Fényképkorpuszok antropológiai elemzése című könyvét. Czégényi Dóra A mágikus erejű pap. Szerepek és helyzetek című kötetét Tánczos Vilmos mutatta be, majd Jakab Albert Zsolt beszélt részletesen a Keszeg Vilmos által szerkesztett Lokális történelmek. A lokális történelem alakzatai című tanulmánykötetről. Rostás Péter István Keszeg Vilmos Aranyos-vidék. Honismereti könyv című kötetét méltatta. Cégényi Dóra arra a kérdésre, hogy miért épp A mágikus erejű pap címet adta könyvének, elmondta: a könyv elsősorban azokat a hiedelmeket mutatja be, amelyek a magyar közösségben élnek a román papokról. „Ha azt a címet adom, hogy: A román pap…, nehezebb lett volna támogatókat találni a könyv kiadásához” – ütötte el tréfával a kérdést a szerző. Hozzáfűzte, a kötet nem készülhetett volna el Keszeg Vilmos segítsége nélkül, összesen 107 ember gyűjtéséből szerepelnek szövegek a könyvben. A szerző eredetileg a szakmának szánta a kötetet, amelyet adatbázisként is használhatnak a kutatók. Kiss Előd-Gergely Krónika (Kolozsvár) 2015. június 11.Dömpingellenes kiáltványA kincseitől megfosztott város, melyet elkoszlott szőke Szamos szel át, s melynek híres, megdanolt Donát útján megritkultak az orgonák, júniusra újra feltalálta magát: készített magából egy emeletes tortát. Alapnak ott a TIFF, mint szolid bázis, erre jön a könyvhét feltétként, glazúrnak az egy héttel elhalasztott gyereknap + az unitárius nyílt napok, és – hogy haragvás ne legyen – Harag Napok a színházban (egyetemi évzárók, véndiáktalálkozók, ballagások már csak itt zárójelben, mint bőséges porcukorfelhő). Ezen a tobzódáson dohogok, a szombat délelőtti verőn, miközben sajtós céhtárs vigasztalni próbál, hogy vezetném le a feszültséget úgymond 2 500 jel (leütés, karakter – szöveghossz szaknyelven) erejéig. Megéri azt a flekknyi félhangos fortyogást, mert elvégre örülni kellene: 1. hogy ennyi esemény van, és a kínálat valóban nagyvárosi kalibernek felel meg és 2. a meteomanók is velünk tartanak, illetve 3. lesz bőven anyag a napi sajtóban hétfőre (4. mivel édesszájú vagyok, a tortát elvből nem kellene biflamálnom). Alapvetően nem is ezzel van gond, hogy időnként tömbösödnek a történések, hasonló nívójú góccal-gubanccal minél több baja legyen a kultúrfogyasztónak, ha már edzeni próbálja magát a majdani európai fővárosi lakos státuszához. Ám ha mégis áttekintem a kalendáriumot, s egy esztendőnyi időtengelyen végigpillantok – még ha sebtében is –, nem tudom letagadni, hogy sivárabb és dúsabb időszakok igencsak rapszódikusan váltogatják egymást. Rostás-Péter István Szabadság (Kolozsvár) 2015. június 17.Luca-ügy: cáfol a Kolozsvári RádióCáfolja a Kolozsvári Rádió vezetősége, hogy összefüggés lenne Vasile Luca elbocsátása, valamint az újságíró Debreczeni Hajnalka ellen tett feljelentése között. Lapunk keddi számában cikkezett arról, hogy a területi stúdió május végén felbontotta Luca munkaszerződését, mivel együttműködött az Agro TV-vel is, amely újrasugározta rádiós műsorait. A román szerkesztőség munkatársa márciusban összeférhetetlenség gyanújával feljelentést tett a korrupcióellenes ügyészségnél (DNA) amiatt, hogy az RMDSZ elnökének sajtótanácsosát úgy foglalkoztatta a területi stúdió, hogy a Donát úti szerkesztőségben senki nem látta, anyagot pedig soha nem adott le. Idéztük Lucának a Ziar de Cluj című lapnak adott nyilatkozatát, miszerint meggyőződése, hogy elbocsátása mögött a Debreczeni-ügy áll. A Krónikához eljuttatott pontosításában Rostás-Péter István, a Kolozsvári Rádió főszerkesztő-helyettese azt állítja, keretes cikkünk címe (Kirúgták Debreczeni Hajnalka feljelentőjét) egyértelműen azt sugallja, hogy a szerkesztőt azért távolították el munkahelyéről, mert a DNA-nál feljelentést tett. Szerinte stilisztikailag, bár a „cím viszi az anyagot", a kirúgták helyett indokolt lett volna az elbocsátották, mint ahogyan az a szövegtestben elő is fordul. Rostás-Péter István szerint nem igaz, hogy a munkaszerződés felbontása egyenes következménye annak, miszerint Vasile Luca „kirobbantotta a Debreczeni-ügyet". „A fegyelmi eljárást dokumentálhatóan 2015. január 21-én kezdte el a Kolozsvári Rádió vezetősége, az idevágó belső rendelkezések betartásával. Időrendi és logikai szempontból egyaránt téves tehát a két ügy között össszefüggést keresni" – szögezi le Rostás-Péter. Tájékoztatása szerint a Román Rádiótársaság évente ad ki alkalmazottainak engedélyt a más sajtóintézményekkel való külsős együttműködésre, ez az engedély pedig Luca esetében a tavalyi év áprilisában lejárt. A főszerkesztő-helyettes közölte: a fegyelmi vizsgálat során minden kétséget kizáróan kiderült, hogy a szerkesztő 2014 augusztusában készített műsort a szarvasmarhák kéknyelvűségéről, amelyet az állategészségügyi hatóságok akkor jeleztek első ízben Romániában. „2014 decemberében úgymond meghívottként volt jelen a tévé stúdiójában, miközben a képernyő szalagcímén az szerepelt, hogy az Agro TV műsorszerkesztőjeként fogadta el a meghívást" – szerepel a rádió vezetőjének pontosításában. Rostás Szabolcs Krónika (Kolozsvár) 2015. június 17.Politikusok mesélték el, mi zajlik a színfalak mögöttMiért hagyta ott polgári foglalkozását, hogyan került a politikába, miként kezeli a sikereket és a csődhelyzeteket? Erről vallott szerda eset közönség előtt három kolozsvári politikus: Horváth Anna kolozsvári alpolgármester, Vákár István, a Kolozs megyei tanács alelnöke és Lőrinczi Zoltán, a Kolozs megyei tanács tagja, a magyar frakció vezetője. Világos beszéd magunkról címmel szervezett beszélgetés a kolozsvári Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely. Adorjáni Dezső lelkész a meghívottak apropóján úgy indított: azt szokták mondani, hogy az RMDSZ akkor látszik leginkább, ha kampány van. Szerda este azonban három olyan politikus – Horváth Anna kolozsvári alpolgármester, Vákár István, a Kolozs megyei tanács alelnöke és Lőrinczi Zoltán, a Kolozs megyei tanács tagja, a magyar frakció vezetője – beszélgetett a közönség előtt, akik a mindennapi problémák megoldásánál is jelen vannak. Rostás-Péter István, a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztőségének vezetője, az est moderátora első körben azt kérdezte meg a meghívottaktól, miért szorították háttérbe a szűk értelemben vett szakmáikat, hogy politikusi karriert vállaljanak. Miért éppen politika? Horváth Anna a közgazdaság területén – eredeti szakmájában – sosem próbálta ki magát, és mivel az édesapja, Nagy Benedek parlamenti képviselő volt azokban az években, „megfertőződött” ezzel maga is, az általa hősnek tekintett emberek körében. Ezt az időszakot úgy szokta jellemezni, hogy az RMDSZ akkori frakciójában, bár erős viták voltak, soha senki nem kételkedett a másik jó szándékában, a közös célban. Az RMDSZ kormányra kerülése után Tokay György, az RMDSZ akkori parlamenti képviselőcsoportjának frakcióvezetője kérdezte meg tőle, vállalna-e munkát a frakciónál – azóta is mindig a politika területén dolgozott, és ezt szereti a legjobban, mondta Horváth Anna. Szerelemből ment kertésznek, a mai napig is a politikát kertészként végzi: úgy érzi, jó magot kell használjon, jó földdel kell dolgozzon, és jó termése lesz – fogalmazott Vákár István, a Kolozs megyei tanács éléről nemrég leváltott alelnök. Ő megkapta a feladatokat a politikában, és a mai napig egyfajta misszióként fogja fel ezt a foglalkozást. „Sokszor nincs idő mérlegelni és taktikázni. Nagyon könnyű: ha akarjuk a magyar közösség életét javítani, akkor tenni kell. Sose tanultam politikát, ezt érzem – persze van, amikor mellé is fogunk” – fogalmazott Vákár. Hozzátette, sok politikusnak meg kellene tanulnia bocsánatot kérni és tárgyalni a másként gondolkodókkal. Véleménye szerint a románok is elfogadták, hogy egy magyar is vezethette a megyét, ha fel van készülve és tisztességesen végzi a munkáját. Hozzátette, elegáns politizálással még a román pártok közt is csendet tudtak teremteni – a jövőben derül ki, hogyan esnek egymásnak a felek. Lőrinczi Zoltán arról beszélt: másodéves korától dolgozott civil egyesületnél, később a Krónikánál, később pedig Vákár István kereste fel pályázati munkák elvégzésére. Így került a vidékfejlesztési irodába, amelyet öt éven keresztül vezetve felkérték arra is, hogy megyei tanácsos legyen. Nem csak a kampánykor kell látszani A továbbiakban sikerekről, csődhelyzetek elkerüléséről beszélgettek. Horváth Anna szerint a politikus számára négyévente egyszer adatik meg az a kegyetlen mutató, amivel megmérik a munkáját. „A két ciklus között találgatunk, ösztönösen újratervezünk, mint a GPS, illetve az RMDSZ-szlogen” – fogalmazott. Kiemelte, közvetlen kapcsolatot kell ápolni intézményekkel, választókkal egyaránt. Már évekkel ezelőtt elhatározta, hogy minden erejével azt az érzés igyekszik megváltoztatni az emberekben, hogy csak négyévente foglalkoznak velük. Éppen ezért szólal meg a Kolozsvári és a Paprika rádiókban is rendszeresen, mert az emberek azt kell érezzék, hogy értük dolgozik. Kiemelte, a rendszeres rádiózás során jött rá, hogy a táblaügyre senki nem kérdez rá – és nem azért, mert a magyar közösség számára ez nem fontos, de az emberek mindig a közvetlen problémáikra várnak visszajelzést – mondta Horváth Anna. Sikerek és félsikerek A félsikert szépen le lehet menedzselni. Jó hallgatni a másik felet, és nem erőből politizálni - a műemléképületek többnyelvű tábláival is kivárták a megfelelő pillanatot, aztán átvitték a román megyei tanácselnökön és polgármesteren is – magyarázta Vákár István. A személyes kapcsolat sokszor fontos, amikor alkuba kell elegyedni, és kisebbségben vagyunk, emelte ki Vákár. Egy sarkalatos kérdésben, mint az említett többnyelvű táblák, nem lehet túllépni, ha nincsenek partnerek. Lőrinczi Zoltán azt vallotta, nem a félsikert kell sikerként eladni, hanem a sikert sem kell eladni – csak kell beszélni eredményekről, ha már meg is valósulnak, adott esetben a publicitás hátráltathatja is a folyamatokat. A betakarítási kampány Volt olyan idő, amikor azt gondolta, hogy ha nincs anyagi érdekeltség, nem történhet meg vele, hogy beviszik, vizsgálatot indítanak ellene, de a Mikó-ügy, a Nagy Zsolt-ügy, és a következő ügyek után úgy érzi, nem lehet biztonságban – Horváth Anna elmondta, a tragédia az ebben, hogy olyan törvénykezéssel dolgoznak, ami sokféleképpen lehet értelmezni. Egyszerű kiegészítést nem fogalmaznak meg érthetően, akkor hogyan beszéljünk olyan törvényekről, mint a visszaszolgáltatás – tette fel a kérdést az alpolgármester. A betakarítási kamány miatt tevődik fel, hogy megéri vagy sem politizálni – nem is önmagáért, hanem a gyerekeiért, mert tudja, hogy Ráduly Róbert vagy Szőke Domokos gyerekei sem fogják soha elfelejteni, mit éltek át. Az is kérdés, hogy miként reagál a közösség, ha elvisznek valakit, és emlékszik-e, ha később azt mondja az igazságszolgáltatás, hogy „pardon” – fogalmazott az alpolgármester. A magyar sajtó szerepe Semmit nem tudunk a magyar sajtó szemére hányni, néhány kisebb kivétellel – mondta Horváth Anna. Véleménye szerint a probléma, hogy a magyar közösség meghatározó része a román sajtót követi, azt pedig nem kell ecsetelni, hogy ott hogyan, milyen stílusban tárgyalják ezeket a problémákat. Elmondta, a törvényt kell megváltoztatni, disztingválni korrupció és hivatali visszaélés között. Kustán Magyari Attila maszol.ro 2015. július 9.Külhoni koloncNem tudjuk, hányan élnek román állampolgárként az ország határain kívül (mint ahogyan azt is csak saccra, hogy mennyien belül). Nincs fogalmunk a vendégmunkás-populáció szakmai, szociális, nembeli és korfa szerinti tagozódásáról. Nincs értékelhető statisztika a szóban forgó népesség dinamikájáról, arról, hogy csökkenőfélben van-e a kivándorlás, felgyorsul vagy éppen stagnál, miként módosul a célországok rangsora, milyen a szétszakadt családok aránya, és egyáltalán... mi is történik azokkal, akik másutt boldogulnak, de (legalább) szavazati joguk révén hazájukhoz kötődnek. A határon túli románokért felelő kormányzati szervnek nincs átfogó, középtávú elképzelése: a(z amúgy jelképes) forrásokat eddig jórészt a Pruton túlra és a szerbiai Timoc völgyére irányította, kampányszerűen és enyhének mondható hatékonysággal. Ez hát a rövidre fogott helyzetkép, amelyre átmenő jegyet csak akkor adhat a semleges tanári testület, ha fel szeretne zárkózni az épp lezajlott érettségi tunningolt sikersztorijához. Eközben pedig a bukaresti törvényhozás úgy ment el nyaralni, hogy nem tisztázta a külhoni román állampolgárok szavazati feltételeit. Az elektronikus voks esett, érthető módon (senki sem bízna holmi szoftverekben, amikor még az időjárást is lehet kormányzati és ellenzéki módon ismertetni – egyforma hitelességi hányadossal). A levélben leadott szavazat tűnik életszerűbbnek, meg a hozzáutalt előzetes bejelentkezés. A tervezet szerint a külhoniaknak ugyanúgy két szenátora és négy képviselője lenne, mint eddig, miközben számarányuk (és a nemzetgazdasághoz való hozzájárulásuk) változatlanul magas. De hát nem is tudjuk, hogy éppen mekkora.. Rostás-Péter István Szabadság (Kolozsvár) 2015. október 1.Rádiós sikerpropaganda szépséghibávalEzekben a napokban járja be a Kárpát-medencét az RMDSZ-es propagandagépezet újabb kommunikációs blöffje. Íme a bombasztikus címek, csak az erdélyi sajtóból: „Beindul az egész napos magyar adás a Kolozsvári Rádióban”, „Egész nap szólhat jövőre a Kolozsvári Rádió magyar adása”, „24 órás lesz jövő márciustól a Kolozsvári Rádió magyaradása”, „Rostás-Péter: már műsorrácsa is van az egész napos adásnak” stb. Még a Magyar Távirati Iroda is besétált óvatlanul a zsákutcába: „Új frekvenciát kapott a Kolozsvári Rádió, egész napossá válik a magyar adás”. Ha viszont beleolvasunk a közölt anyagokba, kivillan a lóláb a hurrázó jelentésekből, a helyesírási és fogalmazási bakik mellett. Az egyik pártorgánum el is kottyintja cikkének felvezetőjében: „A ma megszavazott frekvencia kisebb kapacitású, tehát ugyan lesz egész napos műsoridő, de egyelőre kisebb területen lesz lefedettség.” Ha ehhez hozzávesszük, hogy a majdani kolozsvári adást az marosvásárhelyi egész naposhoz hasonlítják, akkor vastagodik a diverzió: a Marosvásárhelyi Rádió ugyanis nem sugároz egész nap, hanem csak kb. 13-14 órát. Márpedig egy nap Romániában, Erdélyben, sőt még a Székelyföldön is 24 órát tart! Egész napos közszolgálati rádió- vagy tévéadás nem létezik magyar nyelven Romániában. Csupán egyes magántulajdonú helyi rádióállomások sugároznak 24 órás műsort úgymond magyarul, de estétől reggelig csakis zenét, felvételről, megszakítás nélkül. Ezekben napközben is csak a hírek és a reklámok szólnak magyarul, vagy többé-kevésbé magyarul… Nos, az átlagolvasó nem egykönnyen igazodik el a röpködő számadatok, frekvenciát, terminusok és paraméterek, meg mindenféle más technikai adat között, amelyekkel a rádiós illetékesek dobálóznak, a lényegi mondanivalójuk úgyis az, hogy a bukaresti Audiovizuális Tanácsban az RMDSZ által delegált Turos Lóránd tag javaslatára megszavazták: lehet majd egész napos magyar adás a kolozsvári állami rádióban. „A Kolozsvári Rádiónak ítélte keddi ülésén az Országos Audiovizuális Tanács (CNA) a 98,8 Mhz-es ultrarövid hullámú frekvenciát. A döntés révén ezen a hullámhosszon – Marosvásárhelyhez hasonlóan – Kolozsváron is beindulhat a huszonnégy órás magyar nyelvű rádióadás” – írja az Itthon.ma portálon is olvasható Krónika-cikk (https://itthon.ma/erdelyorszag.php?cikk_id=9899). Az RMDSZ érdekérvényesítő képességét és törődését kidomborítani hivatott tudósítások annyiban hamisak, hogy a döntés csak kivetít a jövőbe egy majdani lehetőséget. Nevezett Rostás-Péter István, a Kolozsvári Rádió főszerkesztő-helyettese már kénytelen volt árnyalni a döntést: hivatalosan a kisebbségi (tehát nem feltétlenül magyar nyelvű) adások szórására igényelt és kapott új frekvenciát a CNA-tól. Ráadásul majd csak jövő év márciusára tervezik azt az ominózus „egész napos adást”, ami nem lesz egész napos, hiszen Marosvásárhelyen sem az. Utóbbi városban 2013 márciusában indították el az „egész napos magyar adást”, nagy csinnadrattával és politikai öntömjénezéssel, ahhoz, hogy kiderüljön: napkeltőtől napnyugtáig voltak csupán képesek lefedni a naptár szerinti egy napra eső 24 órát. Ráadásul ez mind a mai napig így van: munkanapokon 6-tól 21 óráig, szombaton 8-21, vasárnap 8-22 óra között sugároz az állami Román Rádiótársaság vásárhelyi stúdiója magyar nyelvű műsort lásd: https://marosvasarhelyiradio.ro/musorrend). A kolozsvári rádiósok szerint az „egész napos magyar adás” (tehát a max. félnapos) csak a kincses városban és szűken vett környékén lesz hallható a 98,8 Mhz-es frekvencián. A jelenlegi, megszokott 95,6-os frekvencián pedig csak román nyelvű adást sugároznak majd 24 órában. Tehát a Kolozsvári Rádió valójában továbbra is ugyanúgy fog sugározni, mint eddig: középhullámon Erdély és a Partium 8 megyéje felé, illetve egyes megyeszékhelyek és nagyobb városok vételkörzetében ultrarövid hullámon, felváltva a magyar és a román nyelvű adásokat. A magyar adás jelenleg a nap 24 órájából egyharmadnyit sem fed le. Ráadásul hiába hirdeti azt az adó, hogy vételkörzete lefedi Közép-Erdélyt és a Partiumot, és hogy a Romániában élő magyar 34 százalékához jut el, mert ez egyszerűen valótlanság. Hiszen az említett nyolc megyének nem minden részébe-fertályába jut el az adás, s ahová mégis, ott sem mindenütt élvezhető minőségben. A hiszékeny sajtónak mindenesetre bemesélték: „kemény lobbi” áll a döntés mögött. Vagyis a nesze semmi, fogd meg jól mögött. R. Balogh Mihály itthon.ma//erdelyorszag 2015. október 22.Rostás-Péter István: A lekésett vonat tétova füstjeIliescu megérdemli, végre igazságot szolgáltatnak, ideje volt, a kommunizmussal való szakítás jelképes pillanata – ilyen reakciókat gerjesztett elsőre a hír, hogy az exállamfőt immár jogi instanciák vonják kérdőre az 1990-es bányászjárás miatt. A jubilálók üdvrivalgása még alig enyhült, máris ott toporog néhány kérdés az ügy körül: miért épp most történt meg a perzsára szólítás (a volt elnöknek a PSD-ből való „kitessékelése” és a beidézés között alig telt el pár nap), mikor lesz végső döntés (a magyarországi Biszku-per példája jó okot adhat a kételkedésre), és kiderül-e, hogy a negyed százada elkövetett retorzió megvalósítóinak mekkora a felelőssége (avagy megint izolált bűnbakokkal tudjuk le ezt a fejezetet is). Ha a történteket kellő distanciával szemléljük – kellett ez a huszonöt évnyi „tamponzóna” a perspektivikus látásmódhoz –, Ion Iliescu nem tehetett mást, mint hogy erőszakhoz folyamodjon: frissen megszerzett hatalmát nem kockáztathatta konszenzusra törekvő tárgyalásos politikával. Képlékeny helyzetben a nyugalmat karhatalmilag szétárasztó elnök mint a dolgok rendjét biztosító atyuska (akkor) még működő modell, az ország egyik felében az osztályharcos-reflexekre alapozó manipulálás haszonélvezője. 53 napos antikommunista tüntetéssorozat – hat halott és mintegy 750 sebesült – ez a bukaresti Egyetem téri jelenség lecsupaszított ábrája. Az incidensek után az országból (többnyire végleg) távozó fiatal értelmiségiek számáról máig nem készült statisztika. Mindez Ion Iliescu batyuja. Félő azonban, hogy a per nem visz közelebb a jelenség megértéséhez. Nem derít fényt arra, miként végezte az 1990-es „tanév” második nagy házi feladatát az újjáélesztett Szekuritáté, a belügyi felelősök cinkosságára sem kapunk választ, mint ahogy arra sem, hogy a hatalmon levőknek miért volt szükségük erre az aránytalanul nagy erődemonstrációra, mikor Ion Iliescu májusban a voksok 85 százalékának birtokosaként immár választott vezetője volt az országnak. A per ugyanakkor más olvasat szerint egyéb tanulságokkal jár: igazolni látszik a tételt, miszerint az igazság (egyfajta igazság) végül mégiscsak felszínre kerül. Bulvárosabban fogalmazva: a magát szabadgondolkodónak valló Iliescu belebotlott a számmágiába. 2008. október 13-án ugyanis az első ízben lefolytatott vizsgálatról az igazságügyi tárca közleményben mondta ki, hogy a bányászjárás dossziéjában a volt elnök ellen nem indul bűnvádi eljárás. S hogy még milyen „szerepe” lesz ennek a pernek, arra érdemes lesz időnként visszatérni. Hatékony elemzés kedvéért célszerű lenne lajstromozni, hogy éppen mi minden történik a romániai belpolitikában, amikor Iliescut újabb és újabb tárgyalásra invitálják – mennyire lehet elvonatkoztatni ilyenkor a párhuzamosan zajló eseményektől. A végeredmény – ha egyáltalán ítéletté kerekedik – kései és elégtelen jóvátétel lesz a fejlődésében amúgy is megkésett országban. A közelmúlt feldolgozásának egy újabb esélyével számolhatunk le: a dolgok lassan ülepednek, túl lassan. Olyan ez, mint mikor a könnygáz még másnap reggel is megreked és mar Bukarest belvárosában egy kiadós utcai csata után. maszol.ro 2015. november 24.Románia és a „magyar elem”Hogy a hazai primitív nemzeti elnyomás még keserűbb legyen számunkra, azt is megértük, hogy fiatalabb vagy idősebb román történészek, nem tudván elviselni a hazudozást, a tudományos történeti adatokat pakolják ki az asztalra. Amúgy százötven éve a hamis nemzettudat kialakítása és fölpuffasztása érdekében a román történészek és a nemzeti mitológia konyhaművészei olyan iramban gyártják a hamis „dokumentumokat”, mint manapság Törökországban a szír útleveleket. Lucian Boia legújabb könyve, a Románia elrománosodása (Koinonia Kiadó, Kolozsvár, 2015, fordította Rostás-Péter István) előző, valóságot föltáró könyveinek csapásán halad. Igen kockázatos az út, bozótos, ám a külföldeken is számon tartott történészt már nem lehet elhallgattatni. Az első világháború utáni új Európa és a párizsi békeszerződés (nekünk Trianon-diktátum) rettenetes következményeit épp ezekben a hónapokban, majd években (!) szenvedi a Közel-Kelet beözönlésével Európa. Ez lett belőle, és sok háború. Lucian Boia igazságtalannak tartja Trianont. Ami az 1918. december 1-jei gyulafehérvári „nemzetgyűlést” illeti, kijelenti, hogy Erdélyre Romániának nem volt történelmi joga. Nála egy fejezetcím így hangzik: Történelem, ideológia, mitológia. Ezt nevezhetjük történelmi boszorkánykonyhának. És kimondja: Erdélyben a románok 1918-ban jobban örültek volna az autonómiának is Románián belül, és jobban egy föderatív Habsburg-monarchiában is, ugyanannak. Kijelenti, 1918-ban az összerántott népgyűlés nem pótolhatta a népszavazást. Ugyanis az erdélyi románok nem voltak ott jelen, s nem is akartak „egyesülni”. Az 1916-os erdélyi román betörést Boia árulásnak nevezi! Távol áll tőlem, hogy a fordító munkáját illetéktelenül vizsgálnám. Rostás-Péter István nagyszerű munkájában néhol lábjegyzeteli a más fordítási lehetőséget. Ám én a címet első olvasáskor is „módosítottam” magamban, ilyenre: Románia elrománosítása. Ugyanis ez az elrománosítás mai napig is tart, mesterségesen, kar- és államhatalmi szinten. Mindezt magas szinten, népszámlálások számtalan (hamis vagy valós) adataival is bizonyítja a könyv. Viszont 1859-ben még nem is volt Románia, csak Egyesült Fejedelemségek. A népszámlálások idején viszont csak állampolgárságuk és vallásuk szerint írták össze a lakosokat, nemzetiségük és anyanyelvük szerint NEM. Így sikkadnak el százezrek a magyarság, a zsidók, no meg a többszázezres cigányság körében. „Nagy-Románia átveszi az ó-királyság (fejedelemségek) centralizáló filozófiáját; szó sincs a régiós (nemzetiségi – Cz. Z.) sajátosságok tiszteletben tartásáról. Ezek az egyénítő jegyek mégis léteznek...” – írja a történész. Boia úgy is fogalmaz, hogy a románok nem mindannyian ugyanazt a Romániát akarták. Megállapítása valós abban is, hogy az erdélyi, bánsági és másmilyen Kárpát-medencei románok közelebb álltak a nyugati, európai civilizációhoz, mint Olténia, Havasalföld. Na, hogyan is lehetett „annyi szerencsés fordulat” után (Boia és más román történészek megfogalmazása – Cz. Z.) egységes nemzetállamot elképzelni, mely ma is benne van tételesen az Alkotmányukban? És jött az „akcióprogram”: új román elemi iskolák és templomok létesítése, az „elnemzetietlenített” románság közhivatalokba való kinevezése, betelepítések, elsősorban Székelyföldön. 1935-ben jött az elképzelés és a valóság Sabin Manuilă fejéből: „A nyugati határ kérdését ennek a határnak 100 kilométeres körzetben való megtisztításával lehet megoldani, amit nem lehet másképp elképzelni, mint a magyar elem kiirtásával.” Eleddig sosem létezett román falvakat hoztak létre a határon, betelepítésekkel. Erre jött még a Ceaușescu-féle „zárt város” fogalma is, Marosvásárhely, Kolozsvár, Nagyvárad területére magyar nem költözhetett az 1960-as évektől, csak román. És ama központosítás ma is tart, az erdélyi, székelyföldi románok követelik szabadságjogaikat, mint kisebbségiek! Mindez nem cinizmus, hanem teljes nemzeti elnyomás, beolvasztás, a „magyar elem” kiirtása. Czegő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely 2016. február 4.Közbirtokosság: siker és buktatókEgy falu életében meghatározó gazdasági és közösség-összetartó szerepe van a tizenhat évvel ezelőtt újraalakult közbirtokosságoknak. Noha mindenik más és más adottságokkal, lehetőségekkel rendelkezik, előfordul, hogy külső tényezők vagy belső viszályok nehezítik működésüket. Riportunkban a jelenlegi helyzetet járjuk körül, főként a csíki közbirtokosságok tükrében. A közbirtokossági tagok jogaikat a közbirtokossági közgyűlésen szavazataikkal gyakorolták. A szavazati jog arányban volt a közbirtokossági vagyonrészükkel, melyekből a különböző alapszabályzatok szerint különböző részesedésekhez volt joguk – írja a tulajdon-visszaadásokért harcoló Garda Dezső A székely közbirtokosság című munkájának első kötetében. A közbirtokosságok újraalakulását a 2000. évi 1-es számú, az államosított erdők és mezőgazdasági földterületek visszaszolgáltatására vonatkozó törvény tette lehetővé. „A közbirtokosságok szinte egy időben alakultak meg. Nagyjából ugyanazt a statútumot fogadtuk el, aztán az évek folyamán voltak módosítások, mindenki a helyi igények és adottságok szerint belevitt, vagy kivett valamit” – mutatott rá Biró Károly, a csíkszenttamási Terkő Közbirtokosság elnöke. A közbirtokosságokat a tagok alapították, mint résztulajdonosok. Volt, ahol bizonyos összegeket is összepótoltak, hogy el tudjanak indulni. Jére Elemér szinte az újraalakulás óta elnöke a csíkjenőfalvi közbirtokosságnak. „Az indulás nagyon nehéz volt, hiányzott a tőke. Volt egy idősebb korosztály, ők tudták, milyen területeket kell visszaigényelni, mi voltunk, akik visszavettük. Próbáltunk minden területet telekkönyveztetni. Azt tapasztaltuk, ha elődeink annak idején nem rendben hagyták volna hátra jussukat, soha nem lehetett volna visszavenni.” Harc a területekért Kevés az a közbirtokosság, ahol teljes mértékben visszakapták a területeket. A csíkszentgyörgyi ezek közé tartozik. „A területek visszaadásakor az egyes törvények megállapítottak egy felső határt, ez húsz hektár volt. Amikor az erdészet átadta nekünk területeinket, épp emiatt maradtak még részek, amelyeket odaadtak Bánkfalvának. Rá öt évre jött a 247-es törvény, amelyben eltörölték a felső határt és visszaadták a jog szerint járó teljes területeket. Nekünk a tanács területeiből mértek ki annyit, amennyit elvettek. Ilyen szempontból utolsó négyzetméterig visszakaptuk” – nyugtázta Kézdi József elnök. Nem mindenik közbirtokosság van azonban ilyen szerencsésnek mondható helyzetben. Főként a Hargita megyével szomszédos – Bákó, Neamţ – megyékben található egykori közbirtokossági területekért kellett megharcolniuk, vannak olyanok, amelyekért a mai napig perelnek. Hat község adminisztrációs határában fekszenek a borzsovai közbirtokosság területei. 2005-ig telekkönyveztetni tudták a Hargita megyei területeket, de a Bákó megyében találhatóakat nem. Gyimesben 416 hektár erdőt csak birtokbavételi jegyzőkönyvvel vettek át, de nem sikerült telekkönyveztetni. „2008-ban bepereltük a helyi tanácsokat, hogy oldják meg a problémákat. A gyimesinél kijött a végzés, hogy adják ki a tulajdonjogi papírt, de azóta sem tették ezt meg. Most újból perelünk a gyimesi és az ágasi tanáccsal is, tehát még mindig folynak a harcok” – jegyezte meg Péter István elnök. Olyan eset is volt, amikor egy Neamţ megyei területi vitára vonatkozó bírósági döntést nyolc év után tudtak érvénybe léptetni. „2014-ben sikerült úgymond besárgítanunk, azaz telekkönyveztetnünk a területet. A nyolc év alatt a Földet biztos kétszer körbe kerültük volna, annyit jártunk a szomszédos megyébe ügyintézni. Azt hallom a kollégáktól, hogy sok helyen jelenleg is folynak a viták a területek fölött. Az agrárreform idején több mint 470 hektárt vettek el, azokat nem is kértük” – magyarázta a csíkkarcfalvi közbirtokosság elnöke. A dánfalvi közbirtokosság is rendelkezik olyan Bákó és Neamţ megyei területekkel, amelyeket nehezen kapott vissza. Amikor 2009-ben a jelenlegi vezetőség átvette a közbirtokosság irányítását, a korábbi vezetőtanácstól több pert „örököltek”, amelyek részben terület-visszaszerzéssel, részben vásárlással kapcsolatosak voltak. „A területeinkből nem kaptuk vissza az összeset, hiányoznak azok, amelyekre a földreform idején a románságot rátelepítették” – magyarázta a vezetőtanács egyik tagja. Mivel a felcsíki falvak közbirtokosságai hasonló helyzetben vannak, gondolkodtak azon, hogy közösen próbálják meg visszaszerezni ezeket a területeket, viszont ameddig „erősebb képviselet nem lesz a hátuk mögött”, addig fölösleges pénzkiadásnak látják a pereskedést. Olyan esetről is tudni, amikor nem más megyebeli önkormányzatokkal, hanem a saját településen levő polgármesteri hivatallal kénytelenek vitatkozni. „Az egyetlen konfliktusunk a polgármesteri hivatallal van: nem adják ki a birtoklevelet – ha bizonyítanunk kell, hogy tulajdonosok vagyunk, nem tudjuk” – vázolta Tatár Adolf, a csíkszentmihályi közbirtokosság elnöke. A Tusnád Közbirtokosságnak is vannak még követelései Tusnádfürdő területeivel kapcsolatban, hiszen korábban a fürdőváros a közbirtokosság területén jött létre. A visszaigényelt 1500 hektár területből 836 hektárt kapott vissza a Csíksomlyó Közbirtokosság, ezt aztán 1100 hektárig sikerült „feltornászniuk”. A Csíkcsicsói Közbirtokosságtól 3570 hektár területet államosítottak, mostanig 3385 hektárt kaptak vissza. Ebből 600 hektárra nincs birtoklevelük, de használják. „2010-ben kaptunk egy tulajdonbahelyezési lapot, de azóta sem történt semmi. Emiatt büntetést is kaptunk a Mezőgazdasági Kifizetési Ügynökségtől (APIA), mert csökkent a terület mérete. A faluban a területek visszamérése körül voltak-vannak problémák, nagy volt annak idején az összevisszaság” – mondta Kósa Imre, a közbirtokosság elnöke. Felemás erdőgazdálkodás Egyes közbirtokosságok területének bizonyos százaléka védett terület, ezeken a részeken csak a szigorú előírások szerint tudnak gazdálkodni. A Csíkszentmárton községben működő Aklos Közbirtokosság erdős területeinek kétharmada Bákó megyében található, ennek a résznek a hatvan százaléka pedig védett erdő. Gondos Imre elnöktől tudjuk: utóbbinak körülbelül az egyharmadát tudják hasznosítani. Csíkszentdomokoson a közbirtokosság területén egy 673 hektáros nemzeti park is található. „Ez a Nagyhagymás. Szép látvány, turisztikai jelentőségű, de fenn kell tartani, tehát ennek csak költsége van, hozadéka nincs. Törvény van rá, hogy kártalanítást kellene kapjunk 2008 óta, de nem adták. Pedig elég nagy összegről lenne szó. A 673 hektárból 565 hektár erdő, a többi szikla, ugyanakkor van még egy védőzóna, 350 hektár, amelyben szintén csak karbantartási munkákat végezhetünk. A gazdálkodás ki van zárva. Ezenkívül van még egy 1100 hektáros Natura 2000-es területünk, tehát eléggé nagy részen csak feltételekhez kötött munkálatokat végezhetünk” – magyarázta az elnök, László Lajos. A lázárfalvi Szent Anna közbirtokosság területén, egy 88 hektáros részen található a Mohos tőzegláp. Ez telekkönyvileg legelős területnek számít, de ezen a részen nem tudnak gazdálkodni. „Volt egy hatalmas bogártámadásunk egy hektáron, a megtámadt fákat viszont nehezen lehet kitermelni. Korlátokat szab, hogy csak télen, kézzel lehet kihozni a fákat, hogy a sok védett faj ne sérüljön.” A csíksomlyói közbirtokosság elnöke, Mátéffy Győző elmondta, a Hármashalom-oltárnál és környékén, a pünkösdi búcsú helyszínén nem lehet erdőgazdálkodást folytatni. „Csak úgy, ha száraz a fa. Akkor negyvenen felhívnak, hogy megint van egy száraz fa, mikor vágjuk le, ha pedig levágtuk, akkor negyvenen jelentkeznek, hogy megint vágják Somlyón az erdőt. Olyan kitettségű területeink vannak, amelyek inkább parkerdők, így nyilván nem hoznak bevételt, csak költségeik vannak.” Elaprózódó jogok Általában egy hektár terület egy jognak felel meg, de van rá eset, hogy már 50 ár is egy jog, 50 áron felül már két jognak számít, ha kevés a közbirtokossági terület. Sok közbirtokosságnál egy tag nem birtokolhat többet az összjogok öt százalékánál, éppen azért, hogy ne egy-két kézbe tömörüljön a vagyon és a döntéshozatal. Adás-vétel kevés akad az utóbbi években, annak is köszönhetően, hogy van olyan közbirtokosság, ahol egy jog után 300 lej osztalékot adnak évente, de átlagban is 100–150 lej jár. Amennyiben eladás történik – azt is szigorúan rögzíti az alapszabályzat, hogyan kell ez ennek megtörténnie –, többnyire a három vagy öt év egy jog után járó osztalék összegét kérik. Tehát egy jog átlagban 300–1000 lej között vásárolható. Szigorúan csak tagoknak! A legtöbb helyen a jogtulajdonos elhunyta után válhat teljes értékű taggá a jogutód. Van olyan közbirtokosság, ahol módosítottak az alapszabályzat erre vonatkozó előírásán, amiatt, hogy ne öregedjen ki a közbirtokosság és a fiataloknak is legyen beleszólásuk az ügyekbe. „Én a konzervatívabb álláspontot képviseltem mindig, mert őseink nem véletlenül alakították így. Egy vagyont összetartani általában úgy lehet, hogyha az egységet valamilyenképpen megtartjuk. Ha szabad adás-vétel lett volna vagy adományozás, akkor már rég nem lenne közbirtokosság, vagy ha létezne is, semmiképp nem ilyen formában. Őseink a gyökerekhez ragaszkodtak és a közbirtokosság léte most is ettől függ. Sok fiatal azt mondja, hogy jó volna megváltoztatni az alapszabályzatot, hogy még a tag éltében rendelkezhessen a fiatal generáció családon belül a joggal” – magyarázta Sárosi Béla, a csíkrákosi Pogányvár közbirtokosság volt elnöke. „Nekünk van egy alapszabály-módosításunk az eredetihez képest. Hogyha a tagunk idős, az egészségügyi állapota nem engedi meg, hogy aktívan részt vegyen a közgyűléseken, akkor megbízhatja az egyik gyerekét, hogy az érdekeit képviselje. Sajnos mindenütt problémát okoz, hogy egyre jobban elaprózódnak a tulajdonrészek. Külső személy nem jut be a közbirtokosságba: egy esetben engedi ezt meg az alapszabályunk, ha a közbirtokossági területtel határos erdőt birtokol, ám ehhez is külön nagygyűlési határozat kell. Ezt a zárt rendszert lehet vitatni, van előnye és hátránya egyaránt, de én azt mondom, hogy ez így jól volt kitalálva” – ezt már Gondos Imre, a csíkszentmártoni birtokosság elnöke mondta. A vezetőtanácsot eleinte mindenhol három évre választották, most már egyes helyeken négy, esetleg ötéves mandátuma van. A vezetőtanács többnyire öttagú, mellettük működik egy háromtagú cenzorbizottság. Belső viszályok Néhány közbirtokosság működését a belső viszályok időszakosan megbénították. Ezek is most már újrakezdték működésüket, de az évek során zajlott pereskedések, egymás feljelentése, a közbirtokosság működésképtelenné tétele óriási anyagi károkat okozott. A kászonimpéri közbirtokosságnak 2008 és 2010 között nem volt vezetősége. „Volt, aki azt jósolta, hogy még két éve van hátra ennek a közbirtokosságnak. De mondtuk, hogy egy közbirtokosságot csak be lehet buktatni, az magától nem bukik be, mert van vagyona. Amikor átvettük a vezetését, körülbelül egymillió lej tartozása volt, 2010-ig nem volt könyvelése sem. Nem vezetőtanácsi tagként kerültünk ide, hanem elnöki rendelettel kinevezett a bíró. Attól a perctől tudtuk az ügyeket intézni. 2014 decemberében tudtunk egy normális gyűlést összehívni, ahol aztán a tagok megválasztották a mostani vezetőtanácsot” – magyarázta Sánta András, a közbirtokosság jelenlegi elnöke. A csatószegi Aszó közbirtokosság utóbbi három évét is perek, viták jellemzik. A 2012-ben történt tisztújítás miatt kezdődött a viharos időszak, amely odáig fajult, hogy működésképtelenné vált a szervezet. Bors Dénes elnök szerint megoldódni látszanak a dolgok. De ugyanígy szinte áldozata lett a belső pereskedésnek a kászonújfalvi közbirtokosság is. Mivel sok helyen a tagok harminc–negyven százaléka már nem lakik a településen, és felhatalmazást sem küldenek, megesik, hogy nehéz összehívni a döntőképes gyűléseket: első összehívásra ugyanis a kétharmad, második összehívásra a fele plusz egy jog kell jelen legyen. „Nagyon nehéz a közgyűléseket összehívni. Nekünk 2100 tagunk van és körülbelül 200 ember szokott eljönni gyűlésre. Sajnos így kell döntéseket hoznunk” – fejtették ki Domokoson. Csíkcsicsóban saját beléptetőrendszerük van, amely mutatja, hányan vannak jelen és a felhatalmazásokkal együtt hány jog van jelen a gyűlésen. Ez sok vitát megelőz. „Erre szükség volt, mert azelőtt olyan gyűlések is voltak, amelyeken épp hogy nem verekedtek.” Maradjon az utódoknak is erdő A közbirtokosságok újraalakulásától kezdődött el a rendes erdőgazdálkodás – vélik szinte egyöntetűen az elnökök. Rengeteg vád éri a közbirtokosságokat, hogy letarolják az ország erdejeit. Az üzemtervben meg van határozva, hogy a kivágott részt két év múlva be kell ültetni. Őrzésre a birtokosságok a Csíki Magánerdészettel vagy az állami erdészettel vannak szerződésben. Egyszerűbb a helyzetük ilyen szempontból azoknak, akiknek egy tömbben vannak a területeik, nem szétszórtan. Így is megesnek azonban kisebb-nagyobb falopások, de egy-egy nagyobb széldöntés vagy erdőtűz is jelentős károkat okoz. Az ütemterv szerint előírtakat nem termelik ki mind, többen hangsúlyozzák, hogy maradjon az utódoknak is erdő. Ezért legtöbben a legelők után kapott területalapú támogatásból gazdálkodnak, illetve annak köszönhetően tudnak nagyobb befektetéseket eszközölni, illetve nagyobb osztalékot adni a tagoknak. A kötelező legelőtakarításokhoz, csemeteültetésekhez helyi napszámosokat fogadnak a legtöbben, abból a megfontoltságból, hogy a pénz maradjon a faluban. De saját kitermelő csoporttal rendelkező közbirtokosság is van. Főként a felcsíki falvakban fektetnek hangsúlyt arra, hogy elsősorban a helyi fafeldolgozóknak adják el a fát. Aki nem maga termeli ki, többnyire „lábán” adja el a fát meghívásos licit alapján. „Mindenki haragszik az osztrák Holzindustrie Schweighofer fafeldolgozó vállalatra, de ha nem jött volna Romániába, most megnézhetnénk a fa árát. Ha a többi terménynél is, például pityókánál, gabonánál, húsnál, tejnél jönne egy ilyen cég, az élelmiszerárak az égbe szöknének. Van nekünk is egy fűrészüzemünk. De ha nem lenne az osztrák cég, mi itt fűrészelgethetnénk s néznénk, hogy ki viszi el vajon. Addig az arab és a kínai piacra szállították a fát, de oda is csak bukaresti cégeken keresztül tudtuk eljuttatni a faanyagunkat” – emlékezett vissza a csíkszentgyörgyi közbirtokosság elnöke. A csíki településeken az utóbbi években megnőtt az állattartók száma és az állatlétszám is. A közbirtokosságok hangsúlyt fektetnek az állattartó gazdákra is, segítik őket, ahogy tudják. Dánfalván például tavasszal és ősszel állatvásárt szerveznek, hogy az értékesítést is elősegítsék. Kisebb-nagyobb beruházások Mezei és erdei utakat, hidakat építenek, javítanak a közbirtokosságok, mivel fontos, hogy az emberek meg tudják közelíteni a területeiket. Van, ahol a községi utakat is ők javítják. Segítik a helybéli óvodákat, iskolákat, az egyházat – ravatalozókat építettek, templomfelújításokba pótoltak bele. Legtöbb közbirtokosság mára már saját székhellyel rendelkezik. Van, ahol orvosi rendelőt is terveznek, hogy még jobban kihasználják az épületet. Van, ahol megvásárolták már az épületet, de még felújítás alatt van. Ritkán, de olyan közbirtokosság is akad, ahol nincs székhely, hiányolják is a meglétét. Magánszemélyeket is támogatnak, legtöbbször anyagi segítségre szoruló, beteg embereket, akik nem tudják maguk a kezelésüket vagy műtétjüket fizetni. Ösztöndíjakat is osztanak továbbtanuló falubeli fiataloknak, akiknek felmenői közbirtokossági tagok, de olyan is van – például Kászonaltízen – , hogy gyerek születésekor adnak „babakelengyeként” egy bizonyos összeget a tagnak. Ha a faluban épít közbirtokossági tag vagy jogutód, azt bizonyos mennyiségű épületfával segítik, ritkább esetben ingyen, általában kedvezményes áron kínálva fel számára az anyagot. Van olyan közbirtokosság, amelyik valamilyen nagyobb befektetést is eszközöl, hogy hosszú távon jövedelmet is hozzon. A kászonaltízi, vacsárcsi és madéfalvi közbirtokosság gyümölcsfeldolgozót, a vacsárcsi, csíkrákosi, szépvízi, borzsovai, szentmiklósi például tejfeldolgozót hozott létre. Több helyen vendégházat működtetnek vagy rendezvénytermet korszerű konyhával felszerelve. Csicsóban sípályát és bányát is működtet a közbirtokosság, és több helyen működik saját fafeldolgozó is. „A közbirtokosságnak biztosítania kell a tagok állatainak a legelőt, a tűzifát és az épületanyagot. Annak idején a közbirtokosságok nem osztottak ennyi pénzt – nem volt honnan, nem volt ilyen pénzes világ –, hanem részt adtak fából. Most osztunk pénzt is, fát is” – összegzett a borzsovai elnök. Sok elnök egyetért abban, hogy az APIA-s pénzeknek köszönhetően tudnak megvalósítani elképzeléseket, osztalékot adni a tagságnak, ugyanakkor kevesebb fát kivágni, mint amennyit az üzemterv lehetősége megenged. A madéfalvi közbirtokosság elnöke szerint jó lenne, ha összefognának a közbirtokosságok és régiószinten egy-két nagyobb beruházást valósítanának meg. „Mindenkinek adakozunk most, mert mindenki hozzánk fordul. De egy-két komoly beruházást kellene megvalósítani régiószinten, és akkor munkahelyek jöhetnének létre.” A közbirtokosságnak elsősorban a közösség összetartó erejévé kell válnia a jenőfalvi elnök szerint is. „Ha megszervezzük a különböző rendezvényeket, az emberek eljönnek, együtt vannak. Ha nincs összetartó erő, akkor mindenki csak von egyet a vállán. A közösségi szerep abban áll, hogy próbálunk két irányba nézni: a múltba, amiből tanulunk, és próbálunk jó előre nézni s tervezni.” Péter Beáta. Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2016. február 19.Halasztás: még nem lesz 24 órás a Kolozsvári Rádió magyar adásaBiztatás Marosvásárhelyről: ha nehéz is, meg kell csinálni! Többnyire a műszaki feltételekkel indokolják, hogy nem indulhat el a tervezett időpontban, március 15-én a Kolozsvári Rádió egész napos magyar nyelvű műsorfolyama. Rostás-Péter István főszerkesztő-helyettestől megtudtuk: a késés oka a közbeszerzési eljárások hosszadalmas folyamatában rejlik, összefüggésben azzal, hogy a szükséges technikai eszközöket a Román Rádiótársaság szerzi be. Az adók megfelelő bemérése és a különböző engedélyek megszerzése egyaránt időbe telik, szeptemberig azonban mindenképpen szeretnének a procedúra végére járni – ha nem sikerül, akkor elveszítik ezt az új, 98,8-es Mhz-es frekvenciát. Szász Attila, a Marosvásárhelyi Rádió főszerkesztő-helyettese megjegyezte: nincs alternatívája az egész napos magyar rádiózásnak, ha van rá lehetőség, akkor azt mindenképpen meg kell ragadni. Náluk három évvel ezelőtt vált külön hivatalosan a magyar és a román műsor, a jelenlegi 106,8-as FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár) 2016. március 16.Kolozsvári magyar rádióünnep kihívásokkalZenés műsorral és szakmai díjátadóval ünnepelte 62. születésnapját a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztősége hétfő délután. Az ünnepség keretében második alkalommal adták át a D160 médiadíjat, amelyet ezúttal Szilágyi Szabolcs, a magyar szerkesztőség korábbi vezetője érdemelt ki. Rostás-Péter István, a Kolozsvári Rádió főszerkesztő-helyettese lapunknak elmondta: tulajdonképpen egy friss szakmai elismerésről van szó, a díjat osztó D160 Egyesület azért jött létre, hogy háttérintézményként segítse a rádiósok működését, másrészt azért, hogy odafigyeljen a szakmai teljesítményekre is. Azaz: amennyire csak lehet, kiemelni és médiaszemélyiségekké avatni azokat a rádiósokat, akik erre érdemesek. „A rádiósok a sajtó világában valahol a hátsó sorban vannak, amikor elismerésről, reflektorfényről van szó. Ezt próbáljuk a magunk módján kissé árnyalni” – magyarázta Rostás-Péter István. A főszerkesztő-helyettes úgy értékelt: mivel nem kerek évforduló volt, a 60. születésnaphoz képest, szerényebb keretek között zajlott az ünneplés, de színvonalas tartalommal. Az ünnepség zenés produkciója, Laczkó Vass Róbert és Szép András lírai zenés produkciója szerepelt már a rádió műsorán a tavalyi Kolozsvári Magyar Napokon, amikor telt házas volt az előadás. „Ezért gondoltuk azt, hogy továbbra is érvényes üzenete van” – magyarázta Rostás-Péter István. Kifejtette: ilyenkor arra is gondolnak, hogy 62 év sajtótörténeti szempontból csak egy mérföldkő. „Ez jó ok, lehetőség arra, hogy arra is gondoljunk, a magyar nyelvű közszolgálati rádiózás mit vállalhat fel 2016-ban Romániában. Felvállalja-e azt, hogy úgy próbál szakmai színvonalcsökkenés nélkül teljesíteni, hogy a körülmények jó része ennek ellenében szól. Felvállalja-e azt, hogy egy nagy ugrással megteszi a 24 órás műsorhoz vezető úton a következő lépéseket. Felvállalja-e, hogy közösség és értékszervező, ugyanakkor véleményformáló szereplőként jelen van a médiapiacon” – sorolta a közszolgálati rádió kihívásait Rostás-Péter István. A Krónika kérdésére ugyanakkor elmondta: amikor tavaly a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztősége megkapta a 24 órás műsorhoz az új frekvenciát, még úgy tervezték, hogy idén tavasszal már beindítják, de tőlük független, a közbeszerzést szabályozó bürokratikus eljárások miatt ez még nem valósulhatott meg. Hozzáfűzte: idén mindenképp be fog indulni a 24 órás magyar nyelvű adása a rádiónak. „Újabb tippet nem kockáztatok meg, mert akkor esetleg újabb cáfolat következik, és az nem biztos, hogy egy médiaintézmény hírnevét öregbítené” – fogalmazott a főszerkesztő-helyettes. Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár) 2016. május 13.Hitélet – Refo500 – még várják a javaslatokatTöbb mint tíz konferenciát szerveznek Kolozsváron jövőre a reformáció 500 éves évfordulójának megünneplését célul kitűző Refo500 nemzetközi hálózat kolozsvári szereplői – tudtuk meg a Babeş– Bolyai Tudományegyetem (BBTE) klubtermében megtartott kerekasztal-megbeszélésen. A 2017-ben esedékes eseménysorozat még bővülhet, hiszen idén még várják a javaslatokat, és egy-két hónapon belül interaktív naptárat készítenek. A beszélgetést Vincze Hanna Orsolya, a BBTE oktatója vezette, aki elmondta: a Refo500 hálózat több mint 120 taggal rendelkezik, egyházak, egyetemek, múzeumok csatlakoztak hozzá. Kolozsvárról a BBTE, az egyetem központi könyvtára (BCU), a Protestáns Teológiai Intézet, az Erdélyi Református Egyházkerület és az erdélyi magyar történelmi egyházak képviselői is bekapcsolódnak a Refo500-ba. – A kerekasztal célja, hogy megfogalmazzuk a hitújítás korának jelentőségét saját tevékenységi területünkön. Másodsorban keresni kell az együttműködés lehetőségeit a hálózat intézményeivel. A harmadik célunk az, hogy 2017-ben eljuttassuk a közvéleményhez a reformáció üzenetét – mondta Vincze Hanna Orsolya. – A BBTE csatlakozása a hálózathoz azért fontos az egyetem számára, mert ily módon új tartalmat nyertek az egyetem négy teológiai, illetve a többi karán folyó egyháztörténeti kutatások. Olyan multietnikus, többfelekezeti közegben, mint ez az egyetem, ez a város és ez a régió, egymás tapasztalataiból tanulva könnyebb lesz kapcsolódási pontokat találni a témák között – közölte Gábor Csilla BBTE-oktató. – Amikor felmerült, hogy a BBTE csatlakozzon a hálózathoz, nem tudtuk, hogy az ortodox többségi környezet mennyire lesz „vevő” a reformációs témára, mivel a reformáció nem érintette különösképpen az ortodox vallást. Nem tudtuk, mennyire fogják saját értékként kezelni, illetve saját rendezvénnyé tenni, de aztán a rektori tanácsban megszavazták a csatlakozást – nyilatkozta Péter István BBTE-oktató. NAGY-HINTÓS DIANA Szabadság (Kolozsvár) 2016. június 7.Rostás-Péter István: Hogy az a néhány voks...Vége-hossza nincs latolgatások helyett munkahipotézisként eleve elfogadhattuk a közhelyes indítást: atipikus kampány ide vagy oda, június hatodikára virradva nem csak a fáradtságtól dörzsöljük majd a szemünket; lesznek meglepetések (is) a helyhatósági választásokon. Esélyes(nek tartott) jelöltek bukása, szoros eredmények, és miért ne: ugyancsak váratlannak számító döntetlenek. S hozzájuk szoros csatolmányban a magyarázatok tömkelege. Miszerint a jobboldal ha összefogott volna, ha a számlálóbizottságban résen lettek volna, ha az előrejelzés dacára estére nem zúdul a település nyakába a zivatar, ha a kampánystáb eljut abba a két utolsó utcába is… hogy most csak a gyakoribbakat említsük. Mert a pengeélen táncoló eredmény sok mindent kihozhat a küzdő felekből. Viszonylag friss példa a schógoroké: majdnem egy napig billegett az ország, mert a két elnökjelölt közötti eltérés oly csekély volt, hogy a levélben leadott szavazatok döntöttek végül. Várakozás közben egyik finalista sem hiszterizálódott, igazi úriemberekként az ilyenkor elvárható visszafogott stílusban nyilatkoztak. Fárasztó választási hadjárat végén akár érthető is lett volna, ha irritáltak, vagdalkoznak, kiengedik a gőzt, de nem... megtanulták, hogy a küzdelemhez hozzátartozik a győzelem, de a vereség menedzselése is: a viadal nyertese ne legyen harsány, az alulmaradt meg ne kezdjen hozzá az első pillanatban ellenfele támadásához. Pedig a helyzet valóban fura volt: Ausztriában mintegy 31 ezer voks (mondjuk egy désnyi lakosság) döntötte el, hogy ki legyen a 8 és fél milliós állam első embere, még ha az osztrák berendezkedésben az elnöknek korántsem jut is annyi jogkör és mozgástér, mint mifelénk. De most nem a szélsőjobb fordulattól épphogy megmenekült Ausztria a téma, hanem a szoros eredmények és ami mögöttük rejlik-feszül. Olyan esetre is számíthattunk nálunk is, ahol pontosan egálban lesznek a vetélkedők. A 2014-es magyarországi helyhatósági választásokon nem kevesebb mint hét településen kellett emiatt újrajátszani. Egy félrecsúszott pecsét miatt, akár. Most Temes és Buzău megye egy-egy településén alakult ki teljes szavazategyenlőség, és kell megismételni a polgármester-választást. Izgalmas lehet felkutatni, hogy mennyire osztja valójában ketté a települést egy ilyen helyzet, s ha igen, miként fog további négy esztendőt át és megélni az a közösség, hogy van-e helyi forrásból fakadó elegendő bölcsesség a dolgok kezelésére, ha már az egyik tábor egy miccentésnyivel elébb kerül és jogart ragad, jogot formál a döntésre. A valóban aktív (tehát nem muszáj) ellenzékiség és a velejéig konszenzusos vezetési alapállás szinte egyszerre kellene hogy hasson, hogy a mandátumnyi idő ne vesszen kárba steril viták és végtelenített ellenszegülések okán. Ez így didaktikus, moralizáló, általános elvárás – de egyszersmind az egyetlen járható út. A kampányban tehát (bármennyire feszített iramú is lenne) elkelne egy B terveket skiccelő csapat, hogy a voksszámlálástól elfáradt tekintetek tulajdonosai másnap hajnalban a kávésbögrébe kapaszkodva ne azt a pár cédulát hibáztassák a kudarcért, s a buktát se földindulásként érzékeljék, hanem egy újabb tanulságokkal telített kihívás előszavának. maszol.ro 2016. október 5.Kelemen Hunor „beszólt” a rádiónakBármilyen szándék is vezette, Kelemen Hunor nem tett jót a Kolozsvári Rádió egész napos műsorszórásra készülő magyar adásának azzal, hogy nemrég lemondott az intézménynél számára fenntartott szerkesztői állásról. Miközben csak találgatni lehet, hogy az RMDSZ-elnök lépése összefügg-e a sajtótanácsosa rádiós alkalmazása körüli botránnyal, tény, hogy a kincses városi szerkesztőség kedvezőtlen feltételek közepette kénytelen nekivágni a november elsején esedékes váltásnak. Ismét alkalmat ad a politika és a média összefonódásáról szóló találgatásokra az a nemrég napvilágot látott hír, miszerint Kelemen Hunor RMDSZ-elnök szeptemberben megvált a Kolozsvári Rádiónál 27 éve betöltött állásáról. A lemondást az Átlátszó Erdély oknyomozó portál hozta nyilvánosságra, emlékeztetve: a politikus úgy tarthatta meg közel húsz éven át a munkahelyét, hogy a jogszabályok értelmében a választott vagy kinevezett politikai tisztséget betöltő személyeknek nem kell közszolgálati állásukról lemondaniuk, hanem felfüggeszthetik, míg a mandátumuk lejár. Kelemen 1990 őszén szerződött a közszolgálati rádió kolozsvári stúdiójához, ahol kulturális és politikai műsorokat szerkesztett, posztját pedig 1997-ben függesztette fel, amikor politikai pályára lépett, és az RMDSZ első kormányzati szerepvállalásakor kinevezték a bukaresti kulturális minisztérium államtitkárává. Az RMDSZ elnöke a portál megkeresésére közölte: személyes indok alapján döntött úgy, hogy nem él tovább azzal a törvényes lehetőséggel, miszerint – bérezés nélkül – megtarthatja egykori szerkesztői állását. Bosszú, cenzúra? Kelemen politikai előmenetele ismeretében sajtóberkekben már korábban is felmerült a kérdés, mi szüksége van egy parlamenti képviselői mandátummal rendelkező, az RMDSZ elnöki tisztségét betöltő politikusnak egykori közmédiás posztja megőrzésére. Az egyik logikus magyarázat az lehet, hogy a számára fenntartott állással Kelemen elejét akarta venni, hogy egy munkakönyves poszttól elessen a magyar szerkesztőség. Bár semmi nem támasztja alá, hogy összefüggés van a kettő között, sokatmondó az a körülmény, hogy a szövetségi elnök mostani lemondása nyomán megszűnt maga az állás is, amelyet eddig történetesen egy olyan újságíró, Váradi Nagy Pál töltött be meghatározott időre, aki annak idején belső fórumokon kifogásolta Kelemen sajtótanácsosa, Nagy-Debreczeni Hajnal rádiós alkalmazotti státusát. Nem kis port kavart, amikor tavaly tavasszal kiderült, hogy a jelenleg a Román Televíziótársaság (SRTV) vezetőtanácsában is tisztséget betöltő Nagy-Debreczeni évi 44 ezer lejes javadalmazásban részesült a Kolozsvári Rádió alkalmazottjaként, holott a szerkesztőségben nem látták, ott érdemi munkát nem végzett. A botrány kirobbanását követően Kelemen kommunikációs tanácsadója kitartott amellett, hogy a két tisztség nem összeférhetetlen egymással, majd 2015 áprilisában lemondott a rádiónál 2010 augusztusától betöltött munkahelyéről, ahová az RTV-től való áthelyezése útján került. Váradi Nagy Pál az Átlátszó Erdély, később pedig a Krónika érdeklődésére sem kívánt találgatásokba bocsátkozni arról, az RMDSZ-elnök az ő eltávolítása érdekében mondott-e le Donát úti állásáról. A rádiónál 2009-ben alkalmazott újságíró mindenesetre az oknyomozó portálnak úgy nyilatkozott, miután tavaly ő is magyarázatot kért kollégáitól, feletteseitől a Debreczeni-ügy tisztázása érdekében – sőt kampányolni is kezdett a szerkesztőségben, hogy aki teheti, határolódjon el a kompromittáló helyzettől –, feszültté vált körülötte a légkör, cenzúrát tapasztalt, adott pillanatban pedig a testi épségét is félteni kezdte. Váradi lapunknak elmondta, a cenzúra alatt azt érti, hogy a Debreczeni-ügy mentén számos, ahhoz nem is kapcsolódó hozzászólását törölték a rádió Facebook-oldaláról, kritikus megnyilvánulásaival népszerűtlen volt kollégái körében. „Engem megijesztett, hogy nyilvánosan senki sem foglalt állást Debreczeni Hajnal alkalmazása ügyében, amelyről eleinte azt hittem, hogy vicc” – nyilatkozta a Krónikának az újságíró, akivel a rádió titkárságán szeptember 21-én közölték, hogy munkaviszonya megszűnte már egy nappal korábban hatályba lépett. Az Átlátszónak adott interjúban szereplő másik állítására vonatkozó kérdésünkre, miszerint rádiós tevékenysége során ki „telefonált rá” az RMDSZ-től, Váradi bizonyítékkal felérő hangfelvétel híján nem kívánt megnevezni senkit. Elmondta, rengeteg inzultus érte, és az ügy átláthatatlansága miatt féltette a testi épségét. Lapunknak is megerősítette ugyanakkor, hogy szeptemberben tanúként kihallgatta a rendőrség a Debreczeni-ügyben. Kevesebben a több adásidőhöz A szeptember amiatt is bizonyult mozgalmasnak a Kolozsvári Rádió magyar adása számára, hogy Rostás-Péter István tíz év elteltével lemondott a regionális stúdió főszerkesztő-helyettesi tisztségéről. A magyar szerkesztőség eddigi vezetője a Krónikának egészségi okokkal magyarázta lépését, Kelemen Hunor lemondását pedig már csak azért sem kívánta kommentálni, mert személyes döntésnek tartja, és ekkor ő már nem is töltötte be a főszerkesztő-helyettesi posztot. Rostás-Péter kérdésünkre megerősítette, azáltal, hogy az RMDSZ-elnök megvált a számára fenntartott állástól, maga a poszt is megszűnt, hozzátette ugyanakkor: a 24 órás műsorszórásra tekintettel folyamatban van a létszám-kiegészítés. A magyar szerkesztőség volt vezetője cáfolta Váradi Nagy Pál cenzúráról szóló nyilatkozatát, elmondása szerint tiltólistáról sincs tudomása, és olyan esetről sem, amikor bárki jelezte volna, hogy nem került be az anyaga. A rádió magyar szerkesztőségének lapunk által megszólaltatott munkatársai ugyancsak cáfolták, hogy cenzúra lenne a közmédiánál. Papp-Zakor András szerkesztő leszögezte, neki még sohasem mondták, hogy ne foglalkozzon egy adott témával, hozzátette ugyanakkor: olyan volt már, hogy nem fogott neki valaminek, amiről utólag úgy véli, hogy fel kellett volna dolgoznia. A magyar adásnál a szerkesztőség tagjai közül a leghosszabb ideje, 26 éve rádiózó Zilahi Csaba ugyanakkor rossz viccnek nevezte, hogy náluk bárkinek féltenie kellene a testi épségét. „Nem vagyunk ukrán képviselők” – állapította meg Zilahi. Aki arra is felhívta a figyelmet: Kelemen Hunor lemondása nyomán megszűnt egy munkahely a rádiónál. Ráadásul miközben az egész napos adás nyomán háromszorosára nő a jelenleg hétórás műsoridő, az eddigi létszámhoz képest is kevesebben, huszonketten lesznek kénytelenek előállítani az egész napos rádiózáshoz szükséges anyagokat. Nyomoznak vagy nem nyomoznak? Belső forrásaink szerint egyébként a többség számára nyilvánvaló, hogy az RMDSZ elnöke a Debreczeni-ügyet feszegető Váradi Nagy Pál eltávolítása érdekében mondott le rádiós posztjáról. Úgy tudjuk, sokan nemcsak azt róják fel Rostás-Péter Istvánnak, hogy „tartotta a hátát” Kelemen sajtótanácsosának rádiós alkalmazásáért, hanem mert kivitelezhetetlennek tartják az általa kidolgozott új műsorrendet. Ennek gyakorlatba ültetése amúgy a főszerkesztő-helyettesi tisztséget október elsejétől ellátó Szentannai Ágota feladata lesz, ami nem lesz könnyű, mivel információink szerint időközben egy szerkesztő felmondott a rádiónál, és nem tudni, hány új munkatárs alkalmazására lesz kilátás. Tudni kell egyébként, hogy a regionális stúdió 24 órás adása – aminek eredetileg idén márciusban kellett volna beindulnia – a korábbihoz képest gyengébb frekvencián, kevesebb hallgatóhoz fog szólni, ez volt ugyanis a bukaresti engedély megszerzésének az ára. Ezzel egy időben úgy tűnik, hogy a Debreczeni-ügy még nem zárult le teljesen, Váradi Nagy Pál tanúvallomása legalábbis arra enged következtetni, hogy a rendőrség vizsgálatot folytat (igaz, Váradin kívül más magyar rádióst nem hallgattak ki). Ennek hátterében az áll, hogy a Nagy-Debreczeni Hajnal alkalmazását tavaly a nyilvánosság elé táró Vasile Luca, a Kolozsvári Rádió román szerkesztőségének munkatársa ügyészségi feljelentést tett az ügyben. (Luca egyebek mellett hatalommal való visszaéléssel és sikkasztással vádolja a rádió vezetőségét, amit ráadásul tetéz egy hamisítási ügy is: ismeretlenek tavaly, a botrány kirobbanását követően, utólag tüntették fel a rádió jelenléti naplójában az RMDSZ-elnök sajtótanácsosának nevét, azt a látszatot keltve, mintha már korábban ott dolgozott volna.) Mellesleg Lucát 2015 májusában az Agro Tv-vel folytatott együttműködésére hivatkozva elbocsátották a rádiótól, amely ellen viszont azóta jogerősen pert nyert, így a csatornát az újraalkalmazására kötelezték. A Krónikának az üggyel és az esetleges nyomozással kapcsolatos kérdéseire a Kolozs megyei rendőr-főkapitányság a napokban mindössze annyit közölt: az idei év folyamán Vasile Luca nem tett feljelentést a rendőrségen Nagy-Debreczeni Hajnal alkalmazása kapcsán. Rostás Szabolcs Krónika (Kolozsvár) 2017. január 11.Az eléggé jó magyarAndrei Pleşu legfrissebb dilemmatermelő írása – újra – a nemzeti értékek okos féltéséről arra késztet, hogy elmerengjek az elégséges, a jó, a nagyon jó és a kitűnően jó magyarról: mert ha románok közt ekkora választék van, ugyan mi sem maradhatunk le akár egy kisebb(ségnyi) arasszal. Jó az a magyar, aki minden egyes március 15-én kokárdát ölt, s egyébként többségi iskolába járatja a gyereket, ő maga pedig tükörfordításokkal tarkított, romlott anyanyelvi állaggal kommunikál naponta. Jobb az a magyar, aki mesterséget tanul és kitűnik a munkahelyén, mert megbízható, precíz és fegyelmezett, immár kétnyelvű, de a társai mégis lejoskázzák, véletlenül sem joszifozzák. Ennél mennyivel jobb az, aki „odaátról” okít ittmaradottakat, és könnyez, gesztikulál, felelősségre von? Esetleg dölyfösen végigparádézik Tusványos gyepén, hogy hadd lám, mire vitte tavaly óta e keleti provincia. Vagy éppen az, aki Kanadából egyenesen valamely erdélyi tánctáborban landol nyaranta, nyelvet és mozgást visszatanulni. A keresztény konzervatív jobb magyar mint a jobbközép, a centrista, a balos (balliberális), az anarchoökologista. S ha igen, akkor hány fokozattal magyarabb ugyan. Hol leng ki inkább a magyarságmutató? Rostás Péter István Szabadság (Kolozsvár) 2017. május 15.Egy jelszó olvasataiA sajtópáholyból jó rálátás adatik az eseményre, amely ezúttal a zilahi RMDSZ-kongresszus. A tizenharmadik. Bár a fórumon olykor sarkos kijelentések hangzottak el, frappáns videóklipek peregtek a kivetítőn, a terem előtt pedig tárogatózene és pogácsa+házigazdai mosoly járult hozzá a rendezvény show jellegéhez, én elakadtam a jelszónál: Nunquam retro. Nem csatakiáltásnak szánták a szervezők, görcsös tiltakozó lózungnak, de eltökéltséget, egyfajta rátartiságot sugall. Lehetőleg kerüljük a tagadást tartalmazó jelmondatokat – olvastam egykoron az idevágó szakirodalomban; a pozitív üzenet több eséllyel mozgósít, „jobban eladható”. Esetünkben, tovább tágítva a kijelentés szemantikai-logikai holdudvarát, még az is belefér az értelmezésbe, hogy eddig visszavonulóban-szorulóban voltunk, de most már változik a történet, elérkezett a pillanat, hogy feladjuk a deffenzív magatartást, megvessük lábunkat, és ne engedjünk a további nyomásnak. Szerencsére a magyar nyelv megengedi, hogy másmilyen regiszterben is olvassuk újra a Nem hátrálunk meg! idézetet (melynek valós szövegkörnyezetére, hogy Wesselényi mikor és hogyan használta első ízben, még nem leltem rá). Nem hátrálunk ki a konfrontációt, kudarcokat, dilemmákat is feltételező kisebbségi jogérvényesítő küzdelem kihívásai elől. A romániai magyar közösséget is érintő oktatási-demográfiai-gazdasági-közegészségügyi gondok felismerése és az orvoslással járó fáradozás elől. A jogos belső kritikák és a méltatlan külső támadások elől sem térünk ki – üzeni a reformkori politikus szavaival a Szövetség. A kisebbségi jogállás uniós szintű kezelésének kilobbizásától sem tántorodik el, még akkor sem, ha ez hosszútávfutókra jellemző erőfeszítésbe kerül. Wesselényi citátuma ugyanakkor arra is késztet, hogy tulajdonosa közéleti-politikai ténykedésének ma is érvényes olvasatát ne csak a tudományos értekezéseken nyújtsuk: színházpártolás, vívókör alapítása, saját nyomda fenntartása, korszerű mezőgazdaságra sarkalló tanfolyamok, szociális érzékenység (robot és dézsma nagy részének elengedése, jobbágyfelszabadítás), az újítás iránti fogékonyság (selyemhernyó-tenyésztés meghonosítása, kisdedóvó rendszer kiterjesztése), tolerancia és párbeszédkészség (a román és szláv népességek irányában), tevőleges önzetlenség (életmentő akciója az 1838-as pesti árvízben). Mindezekhez könnyűszerrel találni korszerű megfelelőt, de leginkább a zsibói arisztokrata egész habitusának példaértéke lehetne katalizátor-jellegű vektor: korának korlátait feszegető haladó gondolkodású közszereplő, aki megtapasztalta renitens-reformer szerepvállalásának árnyoldalait is. Politikai alakulatként a Szövetség is modernizációs kihívásokkal szembesül: egyrészt a romániai közegben kell megtalálnia-kialakítania újra és újra sajátos szerepkörét, mozgásterét és az ehhez szükséges eszköztárat, másrészt befelé, a hazai magyar társadalom irányában kell megfogalmaznia a változó paradigmák diktálta problémákat, de főként a hatékony válaszokat. Amelyek nem kétéves fesztávban, de a napi cselekvés szintjén igazolhatják/szankcionálják a döntések helyességét. Rostás Péter István / Szabadság (Kolozsvár) 2017. május 25.BónuszérvA kolozsvári FUEN kongresszus egyetlen disszonáns vetülete a román külügy enervált reakciója, ami túlmutat egy egyszerű diplomáciai fogáson. Rendszerspecifikus megnyilvánulás: a romániai kisebbségi helyzet modellértékűségét szajkózó propaganda felelőseit nehéz lesz meggyőzni, hogy ezzel a módszerrel nem lehet a terítékről továbbra is leseperni a meglévő és dokumentált, tehát számon kérhető mulasztásokat, félmegoldásokat, vagy éppen visszalépéseket. De amikor a külügy ilyet cselekszik, figyelmen kívül hagy egy fontos tényezőt: hogy barátságtalan viszonyulása saját munkáját nehezíti meg. Az eddig elhallgatott, vagy felszínesen kezelt határon túli románok helyzetéről van szó. A Minority SafePack rájuk is érvényes Bulgária és Magyarország vonatkozásában, mintegy fel- vagy átvállalja azt a munkát, törődést, amit a bukaresti kormány rendszeresen megspórolt lassan több mint két évtizeden át. Elegendő lenne összevetni a budapesti kabinet határon túli magyaroknak juttatott támogatását és odafigyelését azzal, amit Bukarestben egy tárca (és merem hozzátenni, megfelelő stratégia+büdzsé) nélküli államtitkárság biztosított határon túli honfitársainak. A statisztikákat tekintve van a jelenlegi határokon túl (a vendégmunkásokat, nyugatra költözőket és a Pruton túliakat leszámítva) hivatalosan mintegy 5 ezer lélek Bulgáriában, 30 ezer Szerbiában, 8 és fél ezer Magyarországon, Ukrajnában pedig 400 ezerre tehető a számuk. Készakarva hagytam észak-keleti szomszédunkat utoljára; Porosenko elnök ugyanis a minap jelentette be, hogy meghívta Klaus Iohannist a kétoldalú kapcsolatokról való tárgyalásra, méghozzá nem Kijevbe, hanem egyenesen Csernovitzba, hogy a témaérzékenységre való felkészülést megkönnyítse a Cotroceni palota lakójának. Erőltetett és hiteltelen lenne, ha kisebbségi sérelmeinket másfelől klasszicizált jeremiádként zúdítanánk idelátogatóknak, hazai hatalmi tényezők és az esetleg arra érzékeny többségi sajtószereplők nyakába. Az 1989-es állapotokhoz viszonyítva kétségtelen és léptékekben is érzékelhető a kisebbségiek helyzetének javulása. Csakhogy a folyamat az ország uniós és NATO-csatlakozása után szintén látványosan lelassult, sőt elakadt, időnként visszájára fordult. Amúgy az MSP-kampánynak, miközben az egyes uniós tagállamok kisebbségeit mozgósítja, jó eséllyel meg kell szólítania a többségi társadalm(ak)at is: ha az egymillióvalahány aláírás között majd román szignók jelennek meg, az lenne a kezdeményezés egyik igen érdekes, valóban az üzenetet erősítő hozadéka. Rostás-Péter István / maszol.ro 2017. augusztus 19.„Személyes történetek, nem számadatok”Bemutatták Lőwy Dániel új kötetét A második világháború alatt Kolozsvárról elhurcolt zsidókról, emberi sorsokról, viszonyulásokról írt Lőwy Dániel Sárga csillag Kolozsváron című könyvében, a kötet bemutatójára a 8. Kolozsvári Magyar Napok alatt került sor a Koffer kávézóban. A barátságos kis helyiség szűknek bizonyult a rengeteg érdeklődő számára. A szerzővel Rostás-Péter István rádiós újságíró beszélgetett. – A könyv elkészülése huszonöt évet vett igénybe, az 1990-es évek elején fogtam neki az íráshoz. Az elkészült részeket havonta egészítettem ki új adatokkal, hiteles és megbízható forrásból származó történetekkel. Ez a kötet abban különbözik eddig megjelent könyveimtől, hogy az előbbiekben tematikus összegzés által, több tanúságtételből ragadtam ki egy-egy gondolatot, itt pedig teljes élettörténeteket mutatok be. Interjúalanyaim azt mesélik el, hogyan élték meg azt, amikor zsidó nemzedéktársaikat elvitték a lágerekbe. A szakkönyvek számadatokat közölnek, ám ez a kötet megrendítő eseményeket, személyes történeteket mutat be, amelyek minden résztvevőt mélyen megdöbbentettek – részletezte Lőwy Dániel a könyv keletkezésére vonatkozó kérdésre válaszolva. A szerző elmondta: interjúalanyait felkavarta a régi, fájdalmas emlékek felidézése, és olyasmi is előfordult, hogy a lágert megjárt személy olyan történeteket mondott el, amelyekről még a közvetlen családnak sem volt tudomása. A könyvben 36 személlyel közöl interjút, közülük 29-en már nincsenek az élők sorában. A koncentrációs táborból kiszabadult zsidók aztán igyekeztek családot alapítani, gyermekeikkel és unokáikkal szoros kapcsolatot kialakítani és fenntartani, hiszen „az élet megy tovább, minden túlélhető és feldolgozható” – tette hozzá Lőwy Dániel. Rostás-Péter István kérdésére, miszerint milyen volt Kolozsvár lakosságának viszonyulása a zsidók elhurcolásához, Lőwy Dániel megjegyezte: „abban a szélsőséges helyzetben vált el a gyöngy a magtól”. Az igaz emberek fájdalommal és szégyenérzéssel viszonyultak a zsidók elhurcolásához, de sajnos, sokan hasznot is húztak ebből. Az eseményen kiderült: Lőwy Dániel jövőt illető tervei között szerepel, hogy Halmos György zongoraművész családja által Kolozsvár belvárosában működtetett, európai szintű könyvesbolt történetét könyv formájában bemutasssa. Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár) 2017. augusztus 23.Hala(n)dó ünnepeink*Dróntávlatból tekintve ez a nyolcadik felvonás nem különbözött sokban a tavalyitól, a felülről való szemlélődésnek viszont a panoráma-hatáson kívül hátrányai is vannak: nem az ötszáz légnek eresztett reformációs lufi zavarja a rálátást, inkább a szög csalhat, mely által a történet nézetik. Mert ugyan térképileg és foglalásilag bővült a magyarnapos díszlet: immár az időközben Sétatérré avanzsált egykori Rákóczi-kertben, is otthonabbul érezhette magát a rendezvény közönsége, de jártamban-keltemben ezt a változást egyaránt illette üdvözlet és kritika. A címével is merészen ötletes borvirágos kiállítás mellől elmaradt a borutca, helyette könyvet mértek, s ezt a szakma valóban zsákutcás megoldásnak érezte, mert a kiadók jelenléte mintegy appendixszé silányult. A kulturális kínálat puzzle-szőnyegéről összeilleszteni a személyre szabott menüt igen alapos terepismeretet, időzítést és versenygyaloglási készségeket feltételezett. A Farkas-utcán átsétáló népektől meg mindegyre a portékák, étkek árai fölötti sopánkodás refrénjeit fújta felém az augusztusi szellő. Ha éppen lett volna. Meteorológiailag majdnem kifogástalan, (vasárnap délelőttig, midőn e sorok rögzülnek) incidensektől, váratlan fordulatoktól mentes, fokozódó többségi érdeklődést felmutató nyolcadikkolozsvárimagyarnapozást jegyezhetnek a krónikába (egyes kezdési időpontok elcsúszása legyen amolyan nyomdahiba-kategóriájú normasértés, melyre jövőre, azutánra vélhetően hatékony flastromok találtatnak), a szervezők pedig napokon belül jönnek a statisztikákkal, amelyekből akár az is kitűnhet, hogy ez a nyolcadik például jóval több osztálytalálkozót generált mint tavaly: a KMN-nek ez az egyik aligha elhanyagolható hozadéka, és arra utal, hogy az egyhetes programfüzeten túlmutató holdudvara kerekedik az intézményesült nyárvégi kolozsvári kavalkádnak. Valahányszor téma a magyarnapozás - legyen az akár szórványbéli faluban, kisvárosban vagy éppen Kolozsváron zajló eseménysorozatról -, kitartóan visszalopja magát a kétely, hogy a közösség tagjai miként élik meg magyarságukat az év többi, háromszázhatvanakárhány napján. S hogy vajon elegendő tartalékot nyújt e pár nap az éves böjthöz. A Kincses Kolozsvár Egyesület csapata jó érzékkel észlelte a kihívást, amikor adventi-farsangi epizódokat iktatott be az ünnepekre hazatérő kolozsváriakra fókuszálva. És ha már a kihívásoknál tartunk, a kilencedik KMN-re már a „centenáriumi esztendő” sajátos környezetében kerül sor, bár ott lesz továbbra is (az időnként esetleg lemázolt) többnyelvű helységnévtábla a város határában, a millió szignó is összejön a MSP jegyzékeiben, nem kell hozzá különösebb fantáziamutatvány, hogy megelőlegezzük: ha az érdekek úgy követelik, 2018 augusztusára már kellő mennyiségű hangulat keltetik ahhoz, hogy egy ilyen kaliberű magyar (kulturális-identitárius) jelenlét, mint a magyar napok, a helyzettel arányosan halmozott rizikófaktorokat is magába foglal. Vizsgázni fog a szervező, a résztvevő, a városháza, a többségi kolozsvári és mi magunk, kolozsvári, vagy Kolozsvárra rajzó magyarok, akik eddig nyolc ízben átvittük a lécet. Addig is érdemes lenne a mögöttünk maradt hét nap utórezgéseire figyelmezni, hiszen már ismerős tapasztalat, hogy még ideig-óráig ott van a retinákon, a mozdulatokban, a valamivel hangosabb buszbeli, köztéri magyar párbeszédekben a kincsehagyott város újraértékelésének esélye. Rostás-Péter István *Szilágyi Domokos utánérzet Szabadság (Kolozsvár) 2017. szeptember 6.Lobbanó dézsávűGalopp-ritmusban írt vezércikknek ne nézd a fogsorát – fogadd el, hogy hiányérzetes szöveg kerekedik belőle: például elmarad a mai marosvásárhelyi időjárás előrejelzése; s egyben a széljárásra vonatkozó adatok. Márpedig ez fontos elem lesz a szerdai tüntetés látvány(és élmény)tervében. Vásárhely fölött az ég már rég nem az, mindössze boltozat. 1990 márciusa óta sülyedőben. Az akkori tavaszon is gyertya - meg könyv -volt a szimbólum-kelléktárban, az utcákat, tereket ellepő tömeg jelenléte pedig elemi, mondhatni felszabadító erővel hatott. Mi magunk is meglepődtünk, mennyien lehetünk egyből, ők, a többségiek sem tudták hová tenni ezt a méreteiben tényleg váratlanul hatalmassá duzzadt megmozdulást. Most könyv helyett egy barátot kell elvinni – a szervezők szándéka szerint –, maradt a gyertya a szeptemberi szürkületben. Ugyanott, ahol annak idején a Sütő melletti szolidaritás-tüntetés kezdődött. Ahol a ţapinák és a fejszék a magasba lendültek, ahol a Rózsa-tér padjainak falécei ad-hoc védekező eszközzé változtak, de nem varázsszóra, mint a mesékben, hanem a rettegés parancsszavára. Ahol a rendőrkordon arccal a fegyvertelen magyarok felé állt, mintegy védve a leitatott, tettre kész hodákiakat és társaikat. Ahol a kultúrának palotája áll, mit megcsodálnak arra vetődő, vagy célzottan érkező turisták. Ahol nem tudni még: lesznek-e legalább annyian, mint 90-ben, amikor könyvvel és gyertyával… Az esemény minden bizonnyal bekerül az esti hírfluxusokba: Dunán és emtévén nagyobb, ertévében és hazai egyéb csatornákon kisebb terjedelemben és valószínűleg hátul, a műsor vége fele. És olykor ferdítve, de a létszámot mindenképp lefelé kerekítve, maszatolva. Képileg, ha nem lenne szél, vagy csak időnként megélénkülő légjárat, az jó lenne, mert a pislákoló, mindegyre elfulló gyertyaláng nem olyan hatásos, például egy svenkelés, vagy panorámázás esetén. És kérdés, hogy a nemzetközi sajtó ingerküszöbét eléri-e. most, hogy októberben — a téma tágabb holdudvarában maradva – a katalánok újra szavaznak a kiválásról. Mindazok, akik szeptember hatodikán ott lesznek Vásárhelyen, gyertyával és baráttal, gyertyátlanul és egyszál magukban, tudva sejtik, avagy fordítva, sejtvén-tudni vélik: ezt a szcenáriót már egyszer végigjátszották. Most a díszlet változott (s az etnikai arányok is némileg), a tét viszont konok-görcsösen – és elgondolkodtatóan – ugyanaz. Rostás-Péter István / Szabadság (Kolozsvár) 2017. szeptember 21.Hatvanötök és egyéb csemegékMielőtt az olvasó azt gyanítaná – és némi okkal – hogy rögeszmésen tapadok a témára (lásd. ez év jan. 18, febr. 17, ápr.13, jún. 29. – igaz csak egy mondat erejéig – e rovatban megjelent szövegeimet), igyekszem már az elején hozzátenni: nem a szolgálatok és a besúgók az egyetlen kizárólagos hobbim. Ezért nem is tekinthetem magam szakértőnek, a kérdéskör beható ismerőjének; más lapra kívánkozik, hogy már az is eleve gyanús lehet, ha valaki ebben a pászmában számít specialistának. Nos, ennyi captatio és ködösített sejtelmeskedés, után lássuk a medvét! Mely nem brummog, nem került a kilövendő-áthelyezendő nagyvadak közé, hanem csak egy kiszuperált SRI-tiszt, aki azt igyekszik elhitetni, hogy a nulladik döntési kör közelében szolgált főspion. Dragomir, a nyugalmazott ezredes több ízben is jelezte, hogy „mondanivalója” van, nyomasztja a Román Hírszerző Szolgálat házatáján tapasztalt visszaélések sorozata, és nemes inditéktól sarkallva nem tesz egyebet, csak az intézmény (maradék) mundérját mentené. Másfelől Florian Coldea, a SRI szintén nyugállományba vonult(atott) második embere rosszhiszeműséggel vádolja egykori kollégáját és beosztottját, sötét háttérszándékok eszközének nevezi őt, és úgymond ellentámadásba lendül. Hagyjuk kettejük pengeváltását folytatódni (bár ez a kifejezés túl preciőz, azt sugallná, hogy itt két talpig gentleman vív meg saját és osztálya becsületéért, férfiasan, egyértelmű szabályok szerint), 00 és fordítsuk tekintetünket egy konkrét kérdésre: a sajtóba plántált SRI-tisztek (ügynökök, megbízottak, kollaboránsok, spiclik, ízlés szerint tessék válogatni) ügyére. Mert Dragomir „listáján” 65 név szerepel, köztük egy focicsapatnyi sajtós. Az exezredes úgy véli, ezek a személyek közvetlenül kapcsolatban álltak a Hírszerző Szolgálattal, és ezért érdemes őket a parlamenti szakbizottság összevont szemöldökű testülete elé citálni. Mindeközben Coldea egy interjúban kitérő választ ad arra a kérdésre, hogy léteztek/nek-e a redakciókban álcázott titokszolgák; a felelet gazdája olyanformán farol ki a dialógusból, hogy egyben utal arra: a SRI-nek mindenhol ott kell lennie, ahol a munkája megköveteli és ahol hasznos infókat tud beszerezni. Ami pedig azt a kérdést, vagy inkább kételyt illeti, hogy ezáltal nem sérül-e az információ, nem válik-e manipulált anyaggá a hír, az értesülés, az adatolt tény, s a szakma tájékoztató funkciója okafogyott lesz, nos, erre határozott nemmel válaszol az egykori SRI-illetékes. Indoklása letaglóz: merthogy ő nem állította, hogy vannak álcázott tisztek, s ha mégis, hát azoknak nemzetvédelmi ügyekkel van dolguk, nem a sajtóorgánum kiadói politikáját firtatják, meg a minden szerkesztőségben terjedő pletykákat, melyek szerinte amúgy is napvilágra kerülnek. S mindezt, a hüledezés után akár elszólásnak, rosszul értelmezett kérdésre adott válasznak tekintené az egyre szkeptikusabb, ám mégis higgadtságra szavazó vélekedő, ki lennék éppen. Csakhogy Coldea viszonyulására rárímel egy másik ex válasza: George Maior, az amerikai román nagykövetté „avanzsált” volt hírszerzőfőnök sem zárta ki – kronológiailag Coldea kijelentése előtt – hogy a sajtóban hírszerzők működnek. Pontosabban úgy fogalmazott: mindenütt jelen kell lenniük, ahol ezt a nemzetbiztonság megköveteli. A sajtón túl, a gazdasági szférában és a politikában is – teszem hozzá én, vállalva a hipotézissel járó kockázatot. Ez utóbbi szférában kiadós tapasztalatunk van: csak egy friss példaként a Nemzeti Liberális Párt alighogy eltemetett tiszteletbeli elnökének esete. Mircea Ionescu Quintus megérte a száz esztendőt, ebből három évtizeden át, 1959 és 1989 között jelentett a Szekuritaténak: a különben epigrammistaként ismert politikus ebben a periódusban 183 ízben súgott be. Feljelentései bizonyára nem szerepelnek majd az életművet akár „válogatott alkotások” címen bemutató kötetben. A temetésére rászervezett rosszízűen túllihegett ceremóniát elnézve még csak lábjegyzetben sem jut a jelentéseknek hely. Rostás-Péter István / maszol.ro 2017. szeptember 22.Dragomir és a székely „terroristák”Portálunkon tegnap közzétett írásában Rostás-Péter István már érintette a kiugr(at)ott SRI-tiszt, Daniel Dragomir leleplezéseit, de egyetlen konkrét kérdésre összpontosított: a sajtóba plántált titkosügynökökre. Érdemes ugyanakkor kitérni az igazságszolgáltatás és a titkosszolgálat kapcsolatát érintő vádakra is, még akkor is, ha a Román Hírszerző Szolgálat korábbi ezredese nem a leghitelesebb bírálója a két intézménynek, miután a SRI-től kitették a szűrét, a Korrupcióellenes ügyészség (DNA) pedig vizsgálatot folytat ellene. Elemi logika, hogy az állításai attól még igazak lehetnek. Előrebocsátom: számomra is nyilvánvaló, hogy a büntető eljárás alatt lévő Daniel Dragomir támadva védekezik a médiaszerepléseivel, amiként az is, hogy bizonyos körök megpróbálják felhasználni az igazságszolgáltatás elleni – tehát nem annak javítását célzó – harcukban. Mindezektől függetlenül, illetve a cikk elején említett hitelességi problémák ellenére felelőtlennek tartom az államfő reakcióját. Az ENSZ közgyűlésére New Yorkba kiutazott Klaus Iohannis „kánkánnak” minősítette a volt SRI-tiszt nyilatkozatait hangsúlyozva, hogy az illető büntetőjogi problémák miatt volt kénytelen elhagyni a szolgálatot. Lehet oszolni, nincs itt semmi látnivaló. Ez a magatartás legfeljebb akkor volna helyes, ha Dragomir nyilatkozatait a „párhuzamos állam” létezéséről nem támasztanák alá egyéb információk is. Csakhogy nem ő az első, aki felveti a témát, mi több, nyilatkozataiban érintett egy olyan problémát, amellyel magam is találkoztam újságírói munkám során, amikor az úgynevezett székely terroristák peréről tudósítottam. Daniel Dragomir első és legsúlyosabb vádja az, hogy bizonyos ügyekben a vádiratot a SRI állítja össze. Beke István és Szőcs Zoltán perében éppen ezt tapasztaltam. Ahogy annak idején is megírtam, az egész ügy a SRI 2015. október 23-i keltezésű átiratával kezdődött, amelyben a titkosszolgálat jelezte a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus elleni Ügyészségnek (DIICOT), hogy potenciálisan a nemzetbiztonságot fenyegető cselekmények jutottak a tudomására. Ennek az iratnak az alapján indult meg a büntetőeljárás előbb ismeretlen tettes, majd Beke István és Szőcs Zoltán ellen. Amikor volt szerencsém áttanulmányozni az ügycsomót a Bukaresti Táblabíróságon, felfigyeltem egy terjedelmes dokumentumra, amely kinézetre (betűtípus, tördelés stb.) nemhogy periratnak, de egyáltalán hivatalos iratnak sem tűnt, és a címe alapján („Documentar”) nem sok keresnivalója lett volna egy büntetőper dossziéjában. Az első gondolatom az volt, hogy „töltelék”, de amikor belelapoztam, ismerős mondatokkal találkoztam. A dokumentumot a Román Hírszerző Szolgálat a vizsgálat elindítását kiváltó 2015. október 23-i átirattal együtt továbbította a DIICOT-nak, majd az ügyészek jóformán szó szerint átemelték a vádiratba. Onnan volt ismerős a szöveg. Alapos olvasásra a „dokumentáció” egyáltalán nem tűnt már tölteléknek – a benne foglaltak a vád, illetve az egész ügy gerincét képezték. Az ügyészség nem tett egyebet, mint megpróbálta a nyomozás során, majd a bírósági szakaszban bizonyítani azt, amit a SRI „documentar”-ja megfogalmazott, és amivel 2015. december elsején megtöltötte a román sajtót: Szőcs és Beke sok-sok emberáldozatot követelő merényletre készült Kézdivásárhelyen. A DIICOT ennek szellemében vezette le a kihallgatásokat, értelmezte a bizonyítékokat, illetve rendelt szakértői jelentést. Sőt, az ügyészek elmentek addig, hogy amikor kiderült, hogy a lefoglalt eszközökből nem lehet szöges bombát gyártani, a lefoglalt tárgyi bizonyítékokat „kipótolták”. A dokumentumról másolatot kértem, és noha első lépésben a Bukaresti Táblabíróság elnöke engedélyt adott, később az ügyet tárgyaló bíró kérésére megtagadták az irat kiadását. Úgyhogy bizonyítékom egyelőre nincs, de az iratok áttanulmányozása alapján ki merem jelenteni: meglátásom szerint elmondható, hogy a „székely terroristák” ügyében a vádiratot gyakorlatilag a SRI állította össze. Az államfő nyilatkozatára visszatérve, Daniel Dragomir állításait már csak azért sem lenne szabad figyelmen kívül hagyni, mert az első, akinek belülről lehetett rálátása a titkosszolgálatok és az igazságszolgáltatás – más információk által is sejtetett – bűnös együttműködésére. Szőcs Levente Rostás-Péter István írása: maszol.ro, 2017. szept. 21. Hatvanötök és egyéb csemegék. maszol.ro 2017. november 23.Boia újabb félelmeiMintha kicsit megnyugodtam volna Lucian Boia legfrissebb kötete olvastán: az egyesek szerint el-, mások szerint közismert, szintén mások szemszögéből kényelmetlen történész a jövő évi centenáriumra reflektál a Humanitasnál megjelent könyvében (În jurul Marii Uniri de la 1918: naţiuni, frontiere, minorităţi). Statisztikákban és térképekben tobzódó munka, amely újfent lebontja a román történeti szemléletben máig makacsul megtapadt egységmítoszt; Burebista egységes erős és központosított dák államától sorsszerűen vezetett a pálya Mihai Viteazul 1600-as tiszavirág életű egyesítésén át a Gyulafehérvári Nagy Nemzetgyűlésig és Nagyrománia létrejöttéig. Boia érdeme, hogy tág teret szán a történések európai kontextusba való illesztésére, olyan „csemegéket” kínál, mint például a csehszlovák állam összefércelésének háttérbeli indítékai, a gubancos Macedónia-vita okai, vagy éppen Montenegró sajátos esete, ahol Nikita király fél évszázadon át tartó (és ugyancsak 1918-ban félbeszakított) uralmát négy lányának „diplomatikus” kiházasításával biztosította. Románia majdnem százados sikersztorija sem lineáris, egyértelmű epizód: az első világégés küszöbén legfeljebb csak egyéni vagy kiscsportos vágyálmok szintjén merült fel a valamennyi románt határai között tudó állam gondolata. A nagyhatalmi geostratégiai érdekek szerencsés összejátszása és jó adag helyzetfelismerés hozta meg a révbe érkezést, de a történész a szakemberhez képest igen bátran hangsúlyozza a szerencsének, mint fontos tényezőnek a képletbeli szerepét. Pérhuzamos forgatókönyveket vetít ki, nyilván korbeli dokumentumokra utalva: ezek szerint – bár kevés eséllyel kecsegtető – több változat is létezett az Osztrák-Magyar Monarchia háború utáni fenntartására. Jászi Oszkár terve mellett ott találjuk A. C. Popovici föderatív projektjét vagy az osztrák szocialisták elképzelését. Ám a kötet leginkább aktuális része az igen szűkszavú zárófejezet, amely konklúziók helyett arra figyelmezteti a szolgálatos nemzetféltőket, hogy legalább annyit megérthetnének: december elseje nem az a dátum, amit a magyarok különösképpen értékelnének. Miután leszámol az orosz–magyar konspiráció rémálmával, Boia felteszi a kérdést, hogy van-e kiút ebből a szerinte „végtelen és végülis meddő ellentétből”. Akarva-akaratlanul el kell fogadnunk a két, olykor egymástól eltérő Erdély-történet egymásmellettiségét. Szerinte ez a két narratíva egy adott pillanatban akár egymást kiegészítő diskurzussá válhat. „A tét mindannyiunk számára nem a múlt, hanem a jövő!” – ez a kötet utolsó, kissé didaktikus, kissé moralizáló mondata. Egyik nemrég adott interjújában a történész a felszínes, avitt nacionalista szlogenek harsány szajkózásától félti a centenáriumot. Attól, hogy elsikkad mindaz, amit 1918 jelent, felhígul és unalmassá, közhelyszerűvé válik. Holott – teszi hozzá –, a hazafi és a többnyire negatív töltetű nacionalista között egyértelmű a határvonal: aki valóban fontosnak véli nemzetét, országát, naponta tesz érte, teljesít a maga pászmájában, példát mutat, másokat is ösztönöz, közösséget szervez, vagy támogat, ha kell önkritikus pillantással mérlegel, és azon van, hogy holnap egy fokkal jobb eredményt könyvelhessen el. A román történésztársadalom a többi közt ezzel tartozik Boia szerint, hiszen nemzetközi szakmai körökben alig jegyzik Romániát. Mert mi beérjük igazunk nívótlan ismételgetésével, és befele mantrázzuk mindezt, miközben az európai porondon többnyire hiányunkkal tűnünk ki – aggódik a Miért más Románia szerzője. Rostás-Péter István / maszol.ro 2017. december 4.Száz év talánySzázalékok és térképek, idézetek és háttérinfók garmadája teszi olvasmányosan tanulságossá Lucian Boia legújabb kötetét, amely a Nagy Egyesülés tematikáját járja körbe. A szó legszorosabb értelmében: vajmi keveset foglalkozik a Gyulafehérvári Nyilatkozat közvetlen környékével, inkább azt a milliőt igyekszik érzékeltetni, ami az első világégés előtti és – az azt lezáró békeszerződések révén – a közvetlenül az utáni időszakot meghatározta. Mintegy kontinentális olvasatát nyújtja mindannak, ami a Kárpát medencében és peremövezetében lezajlott, s ezzel arra kényszerít, hogy árnyaltabban, az akkori európai politikai mező összefüggéseit is szemmel tartva pillantsunk a számunkra baljós, a Monarchia kisebbségeinek szempontjából biztató fejleményekre. Boia a határok megvonásának mikéntjéről való vélekedést sem spórolja meg, bár ezzel már végképp magára vonta a szolgálatos patriotárd kórus pfújjolását; valójában nem tesz egyebet, mint folytatja eddigi szakmai krédójának visszaigazolását. Kimondja és adatoltan bizonyítja azokat a tételeket, amelyek kényelmetlenek, vitát kavarnak, ellenszenvet generálnak. Például a határkérdésben szerzőnk listázza azokat a helyzeteket, amikor a végső demarkáció megállapításakor kikérték a helyi lakosság véleményét. Erdély (de ugyanúgy Felvidék és Délvidék) esetében az egyetlen – illuzórikus – módja lett volna annak, hogy a trianoni térkép másként alakuljon. Elegendő a Szatmár–Nagyvárad–Nagyszalonta–Arad sávot megfigyelni a korabeli demográfiai adatokkal és látjuk: masszív (esetenként csak jelentős) magyar többségű települések kerültek „ideátra”. Ezzel mintegy kritikai értelmezését nyújtja Lucian Boia az elvnek, miszerint a nemzetállamok száz évvel ezelőtti kialakításakor az etnikailag minél homogénebb tömbök kialakítása volt a cél. A történelmi és a politikai jogformálás bizonyos területekre csak másod- illetve harmadlagos tényezőként hatott. Jogosan mondhatja irredentának e sorok íróját bármely éber hazafi és lehet, hogy a szerkesztőséget is úgymond exponálom, ezért nem is játszom el tovább a gondolattal, miszerint a Királyhágónál felállított vámhivatallal inkább meg tudnának barátkozni a Nagy Erdélyi Jeremiád narratívájába nyakig beágyazott magyarok. Hogy a másik, még meredekebb változatot, a független Erdély alternatíváját ne is bolygassuk: maguk Maniuék is csak arrébb, a harmincas években eszméltek rá, hogy a regátbeli dominancia jószerivel saját transzilván bázisukat lazította fel. A legkézenfekvőbb variáns a mondom a magamét verseny leduplázott formája, ahol mindenki a maga közössége felé fordulva, de kicsit azért a „másikra” is kikacsintva ugyanazokat a berögzött szó (és talán gondolat)fordulatokat ismétli el: mi azt, hogy nem tartottátok be és adósok vagytok, ők azt, hogy évszázada nem jutottatok lojalitás című tantárgyból a kiscsoportból a grupa mijlocie szakaszba. Nos ettől óv Lucian Boia, hogy a Trianon-kutatás magyar eredményeit mellőző, vagy ahhoz startból ellenségesen viszonyuló román történésztársadalom nagy része nem lesz partner abban az időnként közös gondolkodásban, ami lehet, hogy elég, ha olykor mindössze annyit jelent: van egy tér, amelyet igen szabálytalan puzzle-kockákkal lehetne lefedni; mindenki hozza a maga részecskéit és ezzel megteremtődik a (továbbra is ellentmondásokkal és fonák helyzetekkel telített) összkép előfeltétele. Belőle, mint egy svédasztalról, bárki válogathat tetszése, ízlése és ... éhségérzete szerint. A desszertnél pedig nehéz lesz megállapítani, hogy miféle s mekkora különbség van a román és magyar gyomor telítettsége között. Rostás-Péter István / Szabadság (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
