|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 65 találat | lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-65 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Tisza István 2017. április 5.A Soros-egyetem és a magyar érdekekA kilencvenes évek legelején, midőn magyarországi felsőoktatási intézmények padjait koptattam, huszonéves nemzeti konzervatív fiatalként elég sokat vitatkoztam diákokkal s tanárokkal egyaránt. Persze nem úgy, ahogy manapság dívik, amikor az ember kapkodja a fejét, hogy mit meg nem engednek maguknak már a gimnáziumi diákok is a tanárokkal szemben, hanem a kölcsönös tisztelet alapján. Az akkori egyetemi közhangulat abszolút balos volt, a jogon, a filozófián és a politológián egyaránt, de a diákok között is az MSZP és SZDSZ szimpatizánsok voltak többségben. (Kéri László megkérdezte egy hivatalos tanóra keretében 1994 tavaszán tőlünk, hogy kire fogunk szavazni, s milyen okok alapján. Nem volt kötelező válaszolni csak az okokat firtató kérdésre. De mindenki vállalta a véleményét. Egy MDF szavazó volt rajtam kívül - aki egyébként a MIÉP-re adtam volna voksomat, ha esélyes lett volna a bejutása, meg ha lett volna szavazati jogom, de akkor a párt még listát sem tudott állítani minden megyében - tán két fideszes, az összes többi, tucatnyi évfolyamtárs az MSZP-re és az SZDSZ-re tervezett szavazni.) A fő vitatéma persze a nemzeti értékekhez és nemzeti érdekekhez való viszonyulás volt. Schlett István, akinek politikai preferenciája meghatározhatatlan volt, egy ilyen parázs vitákat is hozó óra után megkérdezte tőlem, hogy miért gondolom úgy, hogy abban a multipoláris erőtérben, amiben az ember mozog, épp a nemzeti vs nemzetellenes-nemzetsemleges tengely lenne kiemelkedően fontos. Tőlem telhetően igyekeztem elmondani, hogy ennek a kérdésnek a sorsformáló, tudatbefolyásoló emberek esetében különleges a jelentősége, hiszen a politikai cselekvés minőségével, irányultságával és így a történelem alakulásával értelemszerűen összefügg. (Akkor nem hoztam fel példának, pedig frappáns lett volna: ha 1918 őszén nem kerül hatalomra egy olyan, politikai kalandorokból álló, dokumentálhatóan kívülről vezényelt társaság Károlyi Mihály vezetésével, melynek a nemzeti érdekek abszolút mellékesek voltak, hanem Tisza István veszi kézbe a kormányrudat, és a hadsereg gyors ütemű leszerelése helyett visszavonja a magyar vezényletű csapatokat a történelmi határok mögé, majd minden erővel védi azokat, akkor egészen másutt húzódnának ma a határok. Ennyit számíthat az, hogy egy politikai elit értékhorizontja mit fogad be és mit nem.) E kérdés pártokat metszett akkor keresztbe, kiválások sorozatának, új pártok alakulásának volt egyik fő motorja. Eladdig, amíg lassan kialakult a mai helyzet, midőn a nemzeti érdekek tekintetében elég nagy biztonsággal beazonosíthatóak a magyar pártok. A Jobbik megalakulásának, programjának és politikai megnyilvánulásainak tengelyében a nemzeti érdekek és értékek állnak akkor is, ha a pártnak az utóbbi évben tett egyes lépései erősen vitathatóak. (Lásd a bevándorlásügyi népszavazást, az azt követő alkotmánymódosítás elbuktatását vagy egészen frissen az agresszív, „Ti dolgoztok – ők lopnak” plakátkampányt. A Jobbik – Fidesz viszony totális elmérgesítésében való közreműködés nem szolgálja a nemzet érdekét.) A Fidesz minden mulasztása és hibája ellenére, sokkal hangsúlyosabban képviseli nemzetközi fronton a magyar és az európai érdekeket, mint bármelyik kormányzat korábban, beleértve az Antall-kormányt és az első Orbán-kormányt, belpolitikai síkon is vannak nemzetépítő lépései. Az LMP ebből a szempontból nehezen besorolható, politikája a nemzeti érdekek szempontjából nem koherens, részletes és mélyreható elemzése külön írást igényelne. A magukat balra soroló ellenzéki pártok (MSZP, DK, Együtt, PM) egyértelműen nemzetellenes, idegen érdekeket szolgálnak, lényegében a globális háttérhatalom helyi képviseleteként működnek. Nem véletlen, hogy a CEU, a Soros György által alapított Közép-európai Egyetem kérdésében is alapvetően a nemzeti érdekekhez való hozzáállás diktálja az egyes szereplők magatartását Magyarországon. Annál szomorúbb, hogy Erdélyben jószándékú, a nemzeti értékek iránt egyáltalán nem közömbös, sőt, egyes esetekben azokat őszintén szolgáló emberek is a CEU mellett nyilatkoznak meg. Lehet ennek oka, az, hogy beveszik azt, hogy Victor Ponta majd a magyar egyetemek ellen fog hasonló törvényt kezdeményezni, mintha a románok magatartását a magyaroké határozná meg. (Pedig ez csak a látszat. A román fél a pillanatnyi vélt vagy valós érdekeinek megfelelően húzza vagy nem húzza elő a magyar kártyát. Emlékezetes, hogy micsoda hörgés volt Bukarestben Antall József 1990-es, tizenötmillió magyart emlegető kijelentése alkalmából, bezzeg, amikor Orbán Viktor lényegében ugyanazt mondta 8 évvel később, akkor hallgattak mint a csuka és kivártak. Ugyanez áll az első, a szocialisták által szervezett magyar-magyar csúcsra, amiből a románok nemzetközi botrányt kavartak, míg az annál sokkal erőteljesebb lépés, a Magyar Állandó Értekezlet megalapításakor csend volt. Számtalan más példa is említhető lenne, mind a hallgatásra, mind pedig arra, mikor semmiből kreálnak ügyet - pl. Tőkés László ellen a védhatalmi kérdésben indított offenzíva vagy a kézdivásárhelyi mondvacsinált terrorista-ügy - mert a politika boszorkánykonyhájának méregkevergetői úgy vélik, szükség van egy kis magyarellenes hangulatkeltésre.) A CEU-ra visszatérve, ez az oktatási intézmény egy szabályos agymosoda, mint ahogy kisebb-nagyobb mértékben a társadalomtudományi egyetemek nem kis része az. A diákok nagy része képtelen az önálló gondolkodásra és a csoportnyomás áldozatává válik. Egészséges gondolkodású vidéki gyerekek sorát említhetném, akik normális értékrenddel mentek Kolozsvárra, Budapestre vagy netán az Egyesült Államokba, majd onnan a kozmopolita libertinizmus öntudatos katonáiként kerültek ki. Ami nem jelenti azt, hogy ne lenne szükség társadalomtudományi képzésre, de azt viszont igen, hogy egyik legfontosabb nemzetpolitikai imperatívusz az egyetemeken a nemzeti gondolkodásnak nagyobb teret biztosítani, az olyan intézmények működését pedig lehetetlenné tenni, ahol kifejezetten a nemzet gondolkodást ássák alá (ál)tudományos eszközökkel, sorozatban gyártva a nemzetellenes vélemény-multiplikátorokat. A CEU ez utóbbiak ideáltípusa. A legtisztábban ebben a kérdésben a Jobbik alelnöke, Toroczkai László fogalmazott, terjedelmi okokból sokfelé elérhető, tömör és velős nyilatkozatának csak az utolsó mondatát idézem: ”rendszerváltozás csak úgy lehet, ha Soros minden csápját levágjuk, a méregkeverő egyetemét és agymosó médiumait éppúgy, mint a törvénytelen és erőszakos migrációt segítő szervezeteit.” Az CEU elleni kormányzati fellépés nemzetpolitikailag hasznos, előremutató és bátor. Bármit is mondjanak a jóindulatú, naiv megtévesztettek, a lényeglátás ellen beoltottak vagy azok, akik közvetlenül a globális háttérhatalom egyik nyílt színi megjelenítőjének, Soros Györgynek valamelyik NGO-jától kapják a fizetésüket. Borbély Zsolt Attila / itthon.ma/szerintunk 2017. április 19.JOBBIK: KÉT SZÉK KÖZT A PAD ALÁSokak számára bizonyára naiv idealistának fogok tűnni, de most, a Fidesz és a Jobbik közötti totális háború idején is úgy vélem, hogy a magyar jövőért felelősséget érző embereknek nem egymás ellen kellene acsarkodniuk, hanem a közös ellenségre. Mert nincs mit szépíteni, itt már rég nem politikai ellenfelek állnak egymással csatában, hanem a világtörténelem talán leggonoszabb, de mindenképpen legalattomosabb, legképmutatóbb és legtöbb kárt okozó hatalmi konglomerátumának, az Orbán Viktor beszédeiben is egyre pontosabban körülírt globális háttérhatalomnak a helyi képviselői a magyar társadalom érdekeit, céljait, jövőjét szem előtt tartó erőkkel. Ez a helyzet a migránsválsággal csak fokozódott. A nemzeti kultúrák felszámolásának veszélye eddig távolinak tűnhetett, a harc többé-kevésbé rejtett eszközökkel folyt. Európa muszlim megszállása, erkölcsi, jogi, kulturális politikai arculatának átrajzolása, egy idegen, agresszív, intoleráns, hódító szándékú kultúra tudatos pozícióba hozása nyílt, leplezetlen támadás minden ellen, amit Európa létrehozott az elmúlt évezredekben. Ezt nem látni politikai vakság. A Jobbik éppen ezen a fronton követte el a legnagyobb hibát. Egy magát nemzetinek nevező pártnak kutya kötelessége lett volna minden erővel a népszavazási kampányra összpontosítani, s mindent megtenni azért, hogy minél több magyar állampolgár menjen el szavazni és szavazzon nemmel. Félre kellett volna tenni két hónapra a politikai ellentéteket, és arra összpontosítani, hogy Magyarország minél egyértelműbb üzenetet küldjön a világnak ebben a kérdésben, amelyben – minden túlzás és pátosz nélkül – a lét a tét. Ezt kellett volna tenni akkor is, ha megannyi támadást kapott a másik oldalról, akkor is, ha ezzel a kormánynak kedvez és saját pártérdeke sérül. A Jobbik nem ezt tette, s hogy miért, az elég evidens. Mert a párt számára a kormányra kerülés ábrándja fontosabbá vált, mint a nemzetszolgálat. Jobbikosok rendszeresen azzal érvelnek e megállapítás ellen, hogy sok kérdésben a Fidesznek is fontosabb a hatalom, mint a nemzetszolgálat. Bele lehetne menni a vitába, hogy ez így van-e vagy sem, érvek vannak mindkét oldalon, de felesleges. A Jobbik volt az, amely „Csak a nemzet!” jelszóval kampányolt, a Jobbik volt az a politikai erő, mely elhitette híveivel, hogy számára a nemzeti érdek a pártérdeknél is előrébb való, Vona Gábor ki is fejtette az EMI-táborban, hogy az lenne legjobb, ha a Jobbikra nem lenne szükség, hogy a párt csak egy eszköz a nemzetszolgálatra. Ilyen múlttal nem lehet szembemenni a nemzeti létérdekekkel. A Jobbik nemhogy nem kampányolt, és nemhogy moratóriumot nem hirdetett két hónapra a kormány támadásában a közös magyar és európai érdekek jegyében, hanem valójában demobilizált. Azt üzenni a kormány és Orbán Viktor ellen okkal vagy ok nélkül, de módszeresen hergelt választói bázisnak, hogy Orbánnak le kell mondania, ha nem lesz érvényes a népszavazás, egyenértékű azzal, hogy otthon maradásra szólítom azokat, akiknek a miniszterelnök megbuktatása a legfőbb céljuk. De mindez nem volt elég. Mert a népszavazás után a Jobbik nem arra élezte ki a retorikáját, hogy mekkora siker, hogy az érvényesen szavazó magyar állampolgárok 98 százaléka – tömegében is szinte példátlan nagyságú, egyöntetű politikai akaratot artikuláló társadalmi erő – nemet mondott Európa és benne Magyarország módszeres tönkretételére, hanem nekitámadt a kormányfőnek, olyan stílusban, hogy az addigi Jobbik-szimpatizánsok nem kis részében is ellenérzést keltett, Budapesttől a Székelyföldig. De még ez is beleférhetett volna a politikai adok-kapokba, bár kétségkívül nehezen. Még az is megbocsátható lehetett volna, hogy az egyébként eredetileg általa javasolt alkotmánymódosítás támogatásának megkérje az árát, elvégre ilyen a politika. De hogy végül elbuktassa, az már nem. S mindezek után azon örvendezni, hogy Orbán Viktor meggyengülve megy Brüsszelbe, olyan, a magyar érdekeknek fittyet hányó cinizmus, amelyhez hasonlót eddig csak a magukat baloldalinak nevező nemzetellenes pártoktól tapasztalhattunk. S hiába próbál a Jobbik azzal védekezni, hogy a Fidesz nem szavazta meg a saját, egyetlen mondattal kiegészített javaslatát, s hogy ezek szerint a Fidesznek is fontosabb a Jobbik revolverezése, mint az alkotmánymódosítás. A Fidesz ezt egyrészt megteheti, mert az ő kezében van a kormányrúd, és egyelőre mind jogi, mind fizikai szinten hatékonyan védi Magyarország határait, másrészt a Fidesznek más a története, a választói bázisa pedig sokkal könnyebben elnézi ezt a taktikázást, mint a Jobbiké. A történelmi helyzet, amikor a világ Magyarországra és az alkotmánymódosításra figyelt, elmúlt, a Jobbik pedig ismételten könnyűnek találtatott. A pártnak sikerült úgy elveszítenie a nemzetpolitikai hitelességét, hogy mindeközben szavazói szinten minden valószínűség szerint sokkal többet vesztett, mint amennyit nyert – már ha nyert egyáltalán. A CEU-ügy csak hab a tortán. Jelentősége sokkal kisebb, mint a szimbolikus ereje. Nem kevesen voltak, akik még az alkotmánymódosítás ügyében tanúsított magatartást is elnézték, de ettől már besokalltak. Ami érthető. Soros György figurája nem véletlenül nőtt diabolikussá az utóbbi időben minden józan gondolkodású, tájékozott ember előtt. Amíg csak a háttérből húzogatta a szálakat, működtette a maga balliberális agymosodáját, ha ellenségként is jelent meg a nemzeti gondolkodású emberek horizontján, de vélhetően nem első számú ellenségként. Amióta viszont a lehető legnyíltabban támogatja Európa felszámolását és muszlim betolakodókkal való elárasztását, a nemzetállamok és egyben a nemzetek felszámolását, azóta épeszű, nemzetben gondolkodó ember csak egyet gondolhat róla, azt, amit épp a Jobbik egyik alelnöke, az egyetlen önmagához következes vezető, a pártvezetésben álláspontjával ismételten egyedül maradó Toroczkai László mond: hogy minden csápját le kell vágni. Mondanom sem kell, hogy ezen a szemüvegen keresztül érdemes nézni a kormánynak a civil szféra átvilágítását célzó törekvéseit. Ezek után képes leírni a Jobbik egyik meghatározó, alapító politikusa, Szávay István azt, hogy „a magyar nemzet szabadságának legnagyobb ellensége ma már nem Gyurcsány Ferenc, de még csak nem is Soros György, hanem maga Orbán Viktor és az általa működtetett maffiaállam”. S egyben bolsevizmust, diktatúrát emleget Heller Ágnes és Gyurcsány Ferenc módjára, saját deportálását és Pócspetrit vizionálva. A legnagyobb közösségi portálon már kifejtettem, de e fórumon is elmondom: nem Pócspetriben vagyunk 1948-ban, hanem Budapesten 1918-ban. Ám szerencsénkre Tisza István nem családi villájában tartózkodik önkéntes politikai száműzetésben, a csőcselék őrjöngése közepette, a végzetre várva, hanem miniszterelnöki jogkörét gyakorolja kellő eréllyel és határozottsággal. Kísérteties egyébként, hogy mennyire hasonlít a felelőtlen, magát megtévesztő módon 1848-asnak nevező ellenzék Tisza elleni hőbörgése a Jobbik utóbbi időben felvett stílusához. 1918-ban is a magyarságot tönkretenni igyekvő sötét háttérerők heccelték a pesti tömeget a törvényes kormány és a magyar államrend ellen. A hatás is ugyanaz lenne, ha sikerrel járna a CEU mellett tüntető csürhe, amely azzal fenyegetőzik, hogy a kormány vagy lemond, vagy kirángatja őket a „pesti nép” a Parlamentből. Ha most a baloldal, ha úgy tetszik, a Soros-erők hatalomra kerülnek, akkora a magyarságnak vége, ez ennyire egyszerű. Mint ahogy szinte vége volt magyarságnak 1918–19-ben is, ám szerencsére akadt egy államférfi Horthy Miklós személyében, aki egy életképtelennek tűnő államterületből megteremtette hozzá hasonlóan elkötelezett hazafiakkal, Bethlen Istvánnal, Klebelsberg Kunóval, Gömbös Gyulával és másokkal karöltve a magyarok hazáját. A Jobbik egyre tagadhatatlanabb színeváltozása előreláthatóan nem fogja elérni a remélt hatást. A feleszmélés keserű lesz. Szétprédálni egy eszmeileg erősen fogott, motivált, kőkemény nemzeti elkötelezettségű tábort, abból kiindulva, hogy sikerül épp azokat megnyerni, akiket a Jobbik létrejötte óta e párt ellen hergeltek, ráadásul olyan számban, hogy az elég legyen az abszolút többség eléréséhez, olyan súlyos taktikai hiba, ami nemhogy közelebb hozta volna a Jobbikot a saját célkitűzéséhez, a választási győzelemhez, hanem távolabb vitte tőle. A párt minden valószínűség szerint nemhogy nem nyeri meg a 2018-as választást, bármit is mondjon a miniszterelnök egykori jó barátjának, mai legnagyobb ellenségének a fia, hanem borítékolhatóan kevesebb szavazatot kap majd, mint négy évvel korábban. Két szék között így lehet a pad alá kerülni. Borbély Zsolt Attila A szerző politológus, a Jobbik egykori nemzetpolitikai kabinetvezetője; Magyar Idők 2017. április 27.Mindig ugyanazokLáthatóvá tenni a rejtőzködő ellenséget, napfényre hozni a társadalom szövetébe titkos járatokat rágó aprócska lényeket – ez biztosíthatja a nyugodt építkezéshez szükséges hosszú távú stabilitást Ágoston Balázs szerint, akinek elemző és összegző írása a Magyar Demokratában jelent meg, alább olvasható. A Budapest utcáin hangoskodó szélsőliberális csoportok és az őket uszító-felkészítő háttér-agytrösztök végső célja, hogy társadalmi támogatottság híján szükség esetén erőszaktól sem visszariadva, puccs-szerűen megragadják a hatalmat. E jakobinus-bolsevik lelkület és módszertan XX. századi történelmünk során országvesztést és valóságos diktatúrákat eredményezett, Európa-szerte kormányokat buktatott, és ma is országokat taszít zűrzavarba. Hazánk és nemzetünk léte a tét. A nemzetellenes balliberális politikai tábor 2010-ben összeomlott, legalábbis ami a reguláris, pártszerű megjelenési formáit illeti. Elaggott, szellemileg leépült politikusai ma már közröhejt sem váltanak ki a nagyközönségből. Ezért a háttérhatalom globális és helyi rezidentúrái új szereplők után néztek. Mivel vezéregyéniséget, karizmatikus személyt egyelőre nem leltek, stratégiájukat harsány propagandára és az arctalan tömeg, a hasznos hülyék felhergelésére építik. Mindig harcolnak valamiért: a hetente eltemetett sajtószabadságért, a tartalmilag soha meg nem határozott, egyébként Magyarországot rendre tragédiába sodró köztársaságért, a nemi identitásukban sérült emberek „jogaiért”, a balliberális történelmi narratíva egyeduralmáért, az illegális migránsok ellenőrzés nélküli beengedéséért, mostanában épp egy magát egyetemnek nevező, igencsak kétes körülmények között működő oktatási intézményért, illetve nagyjából minden ellen, amit a biztos társadalmi támogatottsággal rendelkező magyar kormány tesz. Ütemet diktálnának E békétlen lelkek jól ismertek a történelemből, mint ahogy a háttérben szervezkedő megszállott ideológus típusa sem új. Raffay Ernő történésznek a szabadkőművesség magyarországi aknamunkáját feldolgozó, gazdagon adatolt, tényeiben cáfolhatatlan, ezért vita helyett szervezetten elhallgatott munkáiból pontosan tudjuk, hogy a cél már a XIX. század utolsó évtizedeiben is a keresztény és nemzeti gyökerek szétszaggatása, Magyarország magyar jellegének megszüntetése volt. E cél érdekében titkos akciókra és nyílt színi felforgatásra egyaránt sor került. Ady Endre Új, tavaszi sereg-számla című versében, melyet a korabeli konzervatív közbeszéd által csak Galíciai Körnek hívott Galilei Körnek ajánlott, a Láz ifjú seregének nevezi e radikális budapesti szabadkőműves páholyok által a nyilvánosság előtt, de a valós hátteret elfedve működtetett egyletet (tagja volt többek között bizonyos Rákosi Mátyás), melynek küldetése a magyar lelkek manipulálása, megtévesztése, idegen érdekűvé asszimilálása. „…mink nézetjük most vele a világot”, teszi egyértelművé a célt Ady, hozzátéve: „meg kell tanulni a mi ütemünk.” Sajnos 1918 őszén a háborús összeomlás és a szabadkőműves propaganda által az egekig korbácsolt elkeseredettség nyomán voltak, akik az ő ütemüket verték. És mivel a kritikus pillanatban a történelmi politikai elit bénultan tűrte a végzet beteljesedését (maga gróf Tisza István volt miniszterelnök fatalistaként fogadta az életére törő terroristákat, ahelyett, hogy revolverével ártalmatlanná tette volna őket, hogy a nemzet élére állva mentse a menthetőt) a valóságos támogatottságot nem élvező puccsisták – a mentálisan sérült hazaáruló Károlyi Mihályt maguk előtt tolva – ideig-óráig kezükbe kaparintották az ország irányítását. Tormay Cécile Bujdosó könyvéből, e remekbe szabott irodalmi naplóból tudjuk, hogy ezek a hónapok a legsötétebb csőcselék rémuralmát hozták, s 1919 márciusában eljött a mélypont, amikor Kun Béla egyenesen a börtönből került az ország élére hasonszőrű társaival együtt. Az első magyarországi kommün véres terrort, bestiális gyilkosságok sorozatát, hazánk magyar történelmi jelképrendszerének meggyalázását és végül soha nem látott országvesztést hozott. A Szamuely-féle Lenin-fiúk – bár csak körülbelül kétszázan voltak – rettegésben tartották a magyarok millióit, és a maguk embertelen küldetéstudatával igyekeztek a saját képükre formálni Magyarországot. Nem csoda, hogy országszerte több helyen lázadások törtek ki az életidegen ideológia jegyében dúló vörös rendszer ellen, ami 1919 nyarának végére össze is omlott. Újra jöttek a Kun Bélák Mintegy negyedszázév ellentmondásoktól terhes, de alapvetően és összességében helyes irányú konzervatív, jobboldali, a szerves magyar történelembe visszakapcsolódó kurzust követően aztán a szovjet ármádia árnyékában visszatértek a vörösök, és bár – kezdve az 1944 decemberében a megszálló Vörös Hadsereg által Debrecenbe összeterelt, senki által soha meg nem választott „nemzetgyűléstől” – valóságos társadalmi támogatottságot ezután sem tudhattak magukénak (az 1945-ös, egyébként legitimnek aligha nevezhető választáson a kommunisták mindössze 17 százaléknyi voksot kaptak, és az 1947-es, több jobboldali párt kizárásával és kékcédulás választási csalásokkal tarkított megméretésen is csak 22,25 százalékot szereztek), mégis kezükbe kaparintották a meghatározó pozíciókat, hogy a látszatdemokrácia kulisszái mögött Rákosi és társai azonnal véres leszámolásokra indítsák terrorkommandóikat. Az 1956-os nemzeti fölkelés és szabadságharc idegen fegyverek segítségével történt leverése után, mint közismert, véres megtorlás következett, és bár a nemzet többsége ama lázas-bizakodó napokban a hercegprímásként jog szerint államfői szerepkörben fellépő Mindszenty József bíborostól remélte a kibontakozást, majd a Munkástanácsokban látta a kommunista diktatúra leépítésének lehetőségét, a vörös rendszer emblematikus figurája, Marosán György hírhedt mondata („mától kezdve lövünk”) világossá tette, hogy a kommunisták továbbra is fittyet hánynak bármiféle társadalmi legitimitásra, és nem tűrnek meg más gondolatokat, más irányzatú politikai erőket. E felfogás az 1980-as évek végén lezajlott rendszerváltozás során sem változott, pusztán annyiban módosult, hogy a hamis és kíméletlen élcsapat-tudat az elaggott kommunista vezérektől a jórészt belőlük szocializálódott balliberális SZDSZ-hez került. Mentalitásukat jól jellemezte a cinikus és kirekesztő „SZDSZ vagy Mucsa” fordulat, azon rögeszméjük eszenciája, mely szerint ők, és csakis ők hivatottak közéletet, politikát szervezni Magyarországon. Bizony ez a Galilei Kör és a bolsevik kizárólagosság jól ismert hangja volt. „Ébresztő, magyarság! Megint félrevezetnek! Elmúlt az őszirózsás forradalom, ez már a Kun Bélák időszaka”, figyelmeztette népét a Magyar Rádió Vasárnapi újság című műsorának 1990. január 14-i adásában elhangzott jegyzetében Csurka István. A magyar írónak sajnos igaza lett. Jöttek a Kun Bélák, a galilelisták, és az SZDSZ úgy kormányzott összesen három ciklusban, hogy soha nem nyertek választást, sőt, gyakran épp csak megugrották a parlamenti küszöböt. Mégis kulcspozíciókat kaparintottak meg a köztársasági elnöki poszttól a belügyi tárcán és az oktatásügyön át a gazdasági irányításig. A szocialisták hozták a bamba, arctalan, megvezetett tömeget, az SZDSZ pedig irányított – 2010-re meg is lett az eredménye. Harc a nemzetek ellen És ma sem történik más: a Kun Bélák – mivel választás útján nem képesek rá – zavarkeltéssel, felforgatással, erőszakkal igyekeznek megrendíteni a stabil kormánytöbbséget. A mai Lenin-fiúk és –lányok maroknyian vannak csupán, de középszerű, éhes kalandorok, narcisztikus zavarodottak és hasznos idióták sokasága tapad hozzájuk, akár a legyek a légypapírra. Gulyás Márton ismeretlen státusú nárcista maga mondta el egy 30 perces, végtelen hosszúságúnak tűnő öntömjénező videóüzenetben egy magát radikális anarchista baloldalinak nevező létforma társaságában, hogy választáson nem lehet megverni a jelenlegi kormányt, ezért „attraktívabb” akciókra van szükség. Ezeket pedig ugyanúgy a felszín alatt szerveződött globális hálózatok módszertana alapján valósítják meg, mint ezelőtt száz-százhúsz évvel. A szabadkőműves eszmény ugyanaz: népek, emberfajták összekeverése, minden helyi nemzeti, vallási, kulturális sajátosság megszüntetése, s az ekképp mesterségesen létrehozott, nyitottnak és plurálisnak hazudott „új társadalom” ideológiai kizárólagossággal történő irányítása. E folyamat útjában állnak az önépítő nemzetállamok, köztük Magyarország, melynek kormánya a balliberális-szabadkőműves eszménnyel szembemenetel. Ezért támadja 2010 óta nem szűnően, a jövő évi parlamenti választásra tekintettel pedig most éppen fokozódó intenzitással hazánkat a globális háttérhatalom és annak helyi ügynökei. A forgatókönyv mindig ugyanaz: úgynevezett nem kormányzati, magukat civilnek mondó szervezetek (non-governmental organization, NGO) marginális vagy gyakran látszólag rokonszenves ügyekre (környezetvédelem, az elesettek segítése, és így tovább) szakosodva vezényszóra mozdítható, külföldről pénzelt egységfronttá állnak össze, igyekezve mondvacsinált ürügyekkel fellázítani az erre fogékony embereket. Közép-Európában leginkább George Soros magyarországi születésű amerikai zsidó tőzsdespekuláns sötét alakja sejlik fel ezek hátterében. Az ő Nyílt Társadalom Alapítványa az 1980-as évek első felében hatolt be Magyarországra, felkarolva, támogatva és ideológiával is ellátva az akkori ellenzéki szervezetek jó néhány későbbi vezéralakját. Igen, Orbán Viktor is Soros-ösztöndíjas volt közel harminc évvel ezelőtt, ám ő azok közé tartozik, akik idejekorán felismerték a spekuláns milliárdos ártó szándékát, és szembefordultak törekvéseivel. Nem véletlen, hogy a felforgatók gyűlöletének legfőbb céltáblája évtizedek óta a magyar miniszterelnök, akit nagyon szeretnének megbuktatni, hogy saját embereiket ültethessék a hatalomba. Mert ez a cél: ha lehet, választáson, ha nem lehet, hát fondorlattal, erőszakkal megszerezni az országok irányítását, legalábbis befolyásolni a folyamatokat. Ez történt 2000 őszén Szerbiában: az azóta meghalt Szlobodan Milosevity eltávolításában főszerepe volt az Egyesült Államok kongresszusa által alapított Alapítvány a Demokráciáért (National Endowment for Democracy, NED) nevű szervezeten keresztül összesen 41 millió dollárral támogatott Otpor (Ellenállás) nevű szervezetnek. Ugyanez történt a 2003 lezajlott grúziai „rózsás forradalom” idején, 2004 őszén, majd 2014 februárjában Ukrajnában, és hasonló kísérlet zajlott 2006 márciusában Fehéroroszországban – itt azonban nem sikerült kormányt buktatni. Fénycsóvát rájuk! Magyarországon is biztosnak és megingathatatlannak tűnik a kormány, ám számolni kell azzal, hogy az infantilizmust sem nélkülöző anarchista akciók kezelhetetlenné válnak. A módszerek ugyanis egy Oroszországból Amerikába bevándorolt ortodox zsidó család egyetlen életben maradt fia, Saul Alinsky (1909–1972) marxista író és „közösségszervező” boszorkánykonyhájából származnak. Neki rögeszméje volt politikai tényezővé emelni a csőcseléket, ennek jegyében több amerikai városban sikerrel lázította fel a néger és latin gettók lakosságát. Saját szavai szerint totális háborút folytatott a kirekesztettség ellen, olyan háborút, amiben nincsenek szabályok, és főleg nincs fair play. Eszköztárából ízelítőt adott lapunk múlt heti száma (Készülnek a háborúra, Demokrata, 2017. április 19.) Az efféle módszerek ellen azért nehéz védekezni, mert a végtelenített provokációk célja épp az, hogy az önmagukban nem túl komoly konfliktusok eszkalálódjanak, és így megrendüljön a nemzetállam. Óriási türelemre és önuralomra van tehát szükség most, amikor a silány pimaszság láttán egyébként okkal-joggal viszket a józan magyar többség tenyere. A hatásos ellenszer az információ, a felvilágosítás lehet. Igen helyes nemzeti önvédelmi lépés, hogy a jövőben az úgynevezett civil szervezeteknek bizonyos összeg fölött törvényes kötelezettségük lesz nyilvánossá tenni, milyen külföldi forrásokból kapnak pénzt. Láthatóvá tenni a rejtőzködő ellenséget, napfényre hozni a társadalom szövetébe titkos járatokat rágó aprócska lényeket – ez biztosíthatja a nyugodt építkezéshez szükséges hosszú távú stabilitást. itthon.ma/szerintunk 2017. május 17.Dr. Nagy András életreceptjeLót visszanéz… címen megjelent visszaemlékezése ürügyén Dr. Nagy András (1905–1982), a személyes emlékeit megörökítő orvos–író fogalmazásmódján érződik, hogy érzékeny megfigyelővel és vitathatatlan íráskészséggel megáldott szerzővel van dolgunk. Ez a tehetség nemzedékeken keresztül öröklődött családjában, amelynek eredményei a közírás területén és az életutat summázó memoárokban jelentkeztek. A Sas Péter művelődéstörténész által szerkesztett kötetet a múlt héten zajló 7. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét keretében mutatták be a Katolikus Nőszövetség dísztermében. Dr. Nagy András életét és munkásságát Ft. Kovács Sándor főesperes-plébános, Szilágyi Júlia nyugalmazott irodalomtanár és fia, Nagy Benedek méltatta. Ismerkedjünk meg közelebbről családjával, életével, orvosi és írói munkásságával. SAS PÉTER Nagyapja előneve szerint csíkmindszenti és bethlenfalvi – írói nevén Tivai – Nagy Imre (Csíksomlyó, 1849 – Csíkszereda, 1931) tanár, népiskolai igazgató, vármegyei közgazdasági előadó, gazdasági szakíró, gyakorló mintagazda. Egyúttal a Csíkszeredai Gazdasági Egylet, a Csíki Múzeum Egylet, a Csíkszeredai Kaszinó alapító tagja és a városi Műkedvelő Társulat titkára, rendezője, majd elnöke, a Csíki Magánjavak Igazgatótanácsának és a Csíki Takarékpénztárnak az elnöke, az első csíki újság, a Székelyföld megalapítója, a Csíki Gazda c. lap szerkesztője, Csíkszereda egyik meghatározó személyisége. Talán máig áldják az Oltvölgyi Víztársulat megalapításáért, amely egy új folyómeder kialakításával Alcsík kaszálóit ármentesítette. Sajtgyári kezdeményezése már nem volt ilyen sikeres, társaival együtt belebukott. A tanári pálya kárpótolta, 27 éven át vezette a csíkszeredai m. kir. Mezőgazdasági Felső Népiskolát, ahol negyedszázados működése alatt leendő székely gazdák százait készítették fel a minél eredményesebb gazdálkodásra. Önzetlen becsületességének kései elismerése, hogy a csíkszeredai önkormányzat Pro Urbe díjának bronzszobrában az arcmására ismerhetünk. Emlékezés régi csíkiakról címen négy kiadást megélt munkájában 253 szülőföldi kortársának arcképét rajzolta meg. A kötet anyagát két korábban megjelent könyvének (Cirkálások. Szeredai emlékeim és Csíki Pantheon. Emlékezés régi csíkiakról) anyagából állította össze dédunokája, Nagy Benedek közíró, helytörténész, politikus. Tivai Nagy Imre politikai beállítottságát tekintve a ’67-es kiegyezés híveit egyesítő Nemzeti Munkapártot erősítette. Meggyőződése volt, ha az első világháború és annak kimenetele nem bomlasztja fel a Monarchiát, akkor annak legbefolyásosabb népévé a magyar válhatott volna. A Tisza István alapította pártot követő nagyapa nagyon jó kapcsolatban volt vejével, Dr. Nagy András édesapjával, a kemény ’48-as meggyőződésű Dr. Nagy Béni (Csíkmindszent, 1874 – Csíkszereda, 1941) jogásszal, aki maga is íráskészséggel megáldott tehetség volt. Az „aranygyűrűvel abszolvált” jogász Csíkszereda tiszti ügyésze, majd a kisebbségi sorban ügyvédje volt. Városában a 20. század első évtizedében két függetlenségi párti (’48-as) hírlapot alapított és szerkesztett. Korai és váratlanul bekövetkezett halála miatt visszaemlékezéseit nem írhatta meg. Fia Városkép és ami hozzá tartozik… címen megjelent könyvében megörökítette, hogy gyermekkora egyik legkedveltebb sportjának hódolói mind ismerték családjuk nevét, mert Csíkszereda hat teniszpályájának egyike édesapja kertjében volt. A többgenerációs közéleti személyiségeket adó család következő leszármazottja – teljes nevén – Dr. Nagy András György (Csíkszereda, 1905 – Csíkszentkirály, 1982) orvos, egészségügyi szakíró, közíró, népművelő a családi jelmondatot – „Igyekeztem megtartani, amit apám reám bízott” – nemcsak megtartotta, de kettős értelemben tovább is örökítette: a római katolikus egyház értékrendszerének a társadalomban való képviseletével és irodalmi megjelenítésével. Erdély szinte majdnem minden városában, valamint szűkebb pátriájában, Al- és Felcsík minden falujában közel 300 egészségügyi jellegű, tudománynépszerűsítő és ismeretterjesztő előadást tartott a család- és csecsemővédelemről, az alkohol- és abortuszellenes küzdelmekről. Ars poeticaként vallotta, hogy a gyógyítás egyik szinonimája a népnevelés. Középiskoláit 1915–1923 között szülővárosában, a csíkszeredai római katolikus, majd a debreceni és a kolozsvári piarista főgimnáziumokban végezte. Fiatal kora óta a rajz, a festészet és a zene iránt érzett elhivatottságot. A művészi pályára biztatta a tehetségesnek tartott gyermeket apai unokabátyja, Nagy István festőművész is. Családtagjai – Te piktor akarsz lenni egy életen át? – többször ismételt kérdésének hatására tanulmányait engedelmes fiúként a bukaresti orvostudományi fakultáson (Facultate de Medicină) folytatta. Művész-énjét sem engedte elhamvadni, az értelmiségiekből szerveződő Királyi Filharmonikus Zenekar (Orchestra Filarmonicii Regale) nagybőgőseként megvallotta a zene iránti elkötelezettségét. Egyetemi hallgatóként a később irodalmi babérokra törő Nagy Borbálával és Szemlér Ferenccel megalapította a legelső bukaresti magyar diákegyesületet, a református egyházközség közművelődési szervezetének fiókszervezeteként működő Koós Ferenc Kör Diákosztályát. Az általa elnökölt egyesület sikeres farsangi magyar diákbáljain még Nicolae Iorga történészprofesszor, a későbbi miniszterelnök is részt vett gyermekeivel. 1929-ben kisebbségiként évfolyamelsőként doktorált, a következő két esztendőben Szombathelyen, segédorvosként, majd címzetes asszisztensként Párizsban (Salpetriére Gosset-klinika) végzett sebészeti és nőgyógyászati szaktanulmányokat. 1931-ben francia nyelven publikálta is kutatásai eredményeit. A gazdasági válságtól kényszerítve hazatért, 1935-ig szülővárosában magánorvosként praktizált. 1935-től Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök meghívására három éven keresztül a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola Medicina Pastoralis előadója, a fiúlíceum egészségtan tanára, valamint az akkori, majd utóda, Vorbuchner Adolf püspök orvosa. Az erdélyi egyházmegye székhelyén, később az Erdélyi Katolikus Népszövetségben olyan közeli kapcsolatot alakított ki – immár Isten szolgája – Márton Áronnal, hogy a püspöki orvos 1937-ben megszületett első gyermekének, Benedeknek a keresztapja lett. Előadói körútjai során, 1936-ban megismerkedett az erdélyi Katolikus Leányszövetség egyik vezetőjével, a kolozsvári ürögdi Nagy Marienne-vel (Kolozsvár, 1910 – Csíkszentkirály, 1984), aki felesége és életének hűséges társa lett. Abortuszellenes meggyőződésük bizonyságaként – 1937 és 1947 között – öt gyermeknek adott életet. 1938-ban a Szociális Testvérek Társasága segítségével megszervezte az első csíki szülészetet, a csíksomlyói Salvator Egészségházat, majd 1942-ben a csíkszeredai Szülőanyák Mária Otthonát. A háború szele és az 1944. augusztusi kitelepítési parancs Dr. Nagy Andrást és egész családját a távoli Bajorországig sodorta, ahonnan csak két év múlva tudtak hazatérni. A menekülés idején, 1944–45-ben az OTBA budapesti szakorvosi rendelőintézetében, majd Jánosházán látott el minisztériumi szakmai feladatokat. A bajorországi Tüsslingben a Vöröskereszt orvosaként folytatta gyógyító tevékenységét. 1946 májusától egészen az államosításig a Szociális Testvérek Társasága kolozsvári szülészetét vezette. 1947 végén felajánlották neki, hogy irányítsa a Bolyai Tudományegyetem Orvosi Karának szülészeti tanszékét. Miután a feltételül szabott párttagságnak nem tett eleget, az orvosi munka folytatására csak otthon, Csíkban kapott lehetőséget. „A nép orvosa” megtisztelő titulusával egészen 1964-ig az alcsíki Csíkszentkirályon kör- és üzemorvosként működött. Amikor felesége kolozsvári házát államosították, családjával együtt az ottani 17. századi családi kúriába költöztek. Utolsó állomáshelye az általa megteremtett helyi Egészségügyi Nevelési Szolgálat, amelynek vezető orvosaként 1978-ban vonult nyugállományba. Közéleti tevékenysége is két szakaszra osztható. 1934-től 1940-ig szervezte és vezette az Erdélyi Katolikus Népszövetség Orvos Szakosztályát. 1938–1944 között a csíki szülészet mellett a Szent Vince Szanatórium másodorvosa, 1940-tól az Országos Tisztviselő Betegsegélyezési Alap (OTBA) körzeti orvosa Csíkszeredán, valamint a marosvásárhelyi Magyar Népegészségügyi Szemle főmunkatársa. 1946–47-ben a Magyar Népi Szövetség Egészségügyi Osztályának vezetőségi tagja. 1966–76 között a Csík, majd Hargita megyei Orvostudományi Társaság (Uniunea Socoităţilor de Stiinţe Medicale) titkára. A zene iránti érdeklődését sem veszítette el, 1957 és 1963 között Csíkszentkirályon énekkart szervezett és vezetett. Iskolás tanulókkal megrendezte és bemutatta Kacsóh Pongrác János vitéz című közkedvelt daljátékát. Jelentős szakmai publikációs tevékenységet fejtett ki. Tanulmányait a párizsi Presse Médicale, az Erdélyi Tudósító, A Nap, Harangszó, Erdélyi Lapok, Hitel, Erdélyi Fiatalok hasábjain jelentek meg, az Adatok az erdélyi magyarság népegészségügyéhez tudományos írását az Erdélyi Múzeum közölte. A marosvásárhelyi Magyar Népegészségügyi Szemle főmunkatársaként szerkesztőségi feladatokat is vállalt. Egészségügyi ismereteit tankönyvben összesítette: Egészségtan a magyar tannyelvű középiskolák felső osztályai számára (Kolozsvár, 1938), melyet a magyar iskolákban az 1948-as államosításig használtak. Nagyon hasznosnak bizonyult a Jó egészséget!(Kolozsvár, 1938) és A csecsemő gondozása (Kolozsvár, 1938 és 1943) címen kiadott hiánypótló, ismeretterjesztő munkája. Az Anyák iskolája könyve hat kiadást is megélt. 1945 után a romániai Orvostudományi Társaságok Szövetsége nyújtotta lehetőségeket kihasználva, tudományos dolgozatokat közölt a daganatos betegségekről, a rák megelőzésének lehetőségeiről és átfogó, összegző jelleggel Csíkszék egészségügyének múltjáról. Népnevelőként írott cikkeit a Falvak Dolgozó Népe, a Hargita, az Informaţia Harghitei, az Ifjúmunkás és a Vörös Zászló című lapokban publikálta. A betegségek elleni küzdelemben nagy jelentőséget tulajdonított a gyógyfürdők nyújtotta lehetőségeknek. Erről árulkodnak a Fürdőhelyeink (Korunk, 1970) és a Hargita megye gyógytényezőinek fejlődéstörténete (Csíkszereda, 1974) címen közreadott tanulmányai. Értékes visszaemlékezéseket közölt kedves barátjáról és rokonáról, Nagy István festőművészről (Korunk, 1968) és egykori ministráns társáról, életútja során a politikai paletta másik oldalára keveredett Szemlér Ferenc író–költőről (Művelődés, 1979). Hányatott élete okozta egészségkárosodása miatt nem érhette meg nagyobb lélegzetű írásai megjelenését. Elsőként a Városkép és ami hozzátartozik… címen két kiadást megélt könyvében állított emléket – mintegy kiegészítve nagyapja arcképsorozatát – a Monarchia korabeli Csíkszereda házainak, lakóinak, jellegzetes alakjainak. Tágabb és szűkebb szülőföldje ismertetését saját életsorsába ágyazottan, memoárszerűen folytatta a Lót visszanéz… címet viselő visszaemlékezésében. Polgárinak minősíthető családját, a bukaresti magyar diákszerveződéseket, egy párizsi kórház orvostársadalmát és Csíkszereda – a szerző megfogalmazásában a „Színpad” – két világháború közötti mindennapjait felvillantó önéletrajzát 1978-ban fejezte be. Az Arcok és találkozások címen megörökített visszaemlékezések az 1930-as évek közepén születtek. Dr. Nagy Andrást 1935 tavaszán kinevezték a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola Medicina Pastoralis tanszékére, valamint – saját megfogalmazásában – „a püspök-atya háziorvosának, az uradalom és a gimnázium orvosának”. Ez adott lehetőséget a gyulafehérvári római katolikus arcképcsarnok összeállítására. Egy különleges világ tárulhat fel szemünk előtt, melynek belső életét azok ismerhették, akik a püspökség belső közösségéhez tartoztak. A résnyire nyitott ajtón át betekintve jól érzékelhetjük, nem volt könnyű a püspöki palota lakójának lenni. Hiába hagyták már 15 esztendeje maguk mögött a politikai és történelmi korszakváltást, maradandó és helyrehozhatatlan nyomot hagyott a városon, az egyházi közösség életmódjában, az őket körülvevő világgal kialakítható kapcsolat meddő lehetőségeiben. Ahogyan azt Dr. Nagy András jelzésszerűen és nagyon érzékletesen megfogalmazta. „Az elhagyott, szűkös, mogorva püspökvár, hallgatag lakóival, a mozdulatlan, sokféle nemzetiségből és egymást nem szerető emberekből összetett, lapos és poros kisváros akvárium-élete valóban nem nagyon volt alkalmas környezet mozgékony és társasághoz szokott ember számára. Általában senki sem szerette ezt a jobb sorsra érdemes kisvárost, ami annál furcsább, mert más, talán kevésbé mutatós és rendezett kisvárosoknak azért mégis akadtak hívei és sajátságos szelleme. Itt a bennszülöttek majdnem hiányoztak, ezért a beköltözöttek még kevésbé találták meg helyüket.” Ebben az elkeserítőnek tűnő, reménytelennek látszó helyzetben mégis jól érezte magát emlékírónk. Magyar és katolikus közössége érdekében fontos és hasznos munkát végezhetett, melyet nem az anyagiak vezéreltek. Abban az időszakban több kiemelkedő értelmiségi levelezésében, visszaemlékezésében olvasható egy napjainkban már nem használatos kifejezés: „nemesi hivatal”, vagy eredeti megfogalmazásában „nobile officium”. Az 1920-as évek Romániája megadta az erdélyi magyarságnak és vele együtt tudományos életének is – Tavaszy Sándor filozófiai értelmezésében – sorsának értelmét, az újrakezdés művészetét. Ebben a korparancs szülte paradigmaváltó folyamatban találta meg Dr. Nagy András helyét és szerepét. Ezért elsősorban az erdélyi római katolikus egyház akkori vezetőjének, Mailáth Gusztáv Károly püspöknek volt hálás. Tőle kapta élete fundamentumául szolgáló és arról építkező hitvalló világlátását: „neki köszönhetem, hogy hithű katolikus vagyok.” A visszaemlékezések mindenkori kiinduló alapja az a feladat, aminek ellátására a püspöki udvarba hívták, a megörökítettek egészségügyi helyzete. A személyre szabott történetekben tulajdonképpen kórtörténeteket olvashatunk, aminek becses hozadéka minden egyéb adat, megállapítás, amit Dr. Nagy András rögzített. A tények embereként ennek is megvolt a pontos racionális magyarázata, amit Mailáth püspök kapcsán fogalmazott meg: „talán birtokában vagyok néhány olyan személyét illető adatnak, amelyet csak kevesen és biztosan nem a legbeszédesebb emberek tudhatnak. Kár volna ezeknek is elveszniük.” Szerencsére – szerencsénkre – nem veszlődtek el, így tudományos kutatók és érdeklődő olvasók egyaránt meggyőződhetnek értékükről. A visszaemlékező, fényképfelvétel élességű írások egyik legnagyobb érdeme, hogy emberközeli helyzetbe hozzák főszereplőiket, elősegítve személyiségük és munkásságuk immár testközeli helyzetük miatti legpontosabb megértését és befogadását. A főpapok és P. Csiszér Bonaventura ferences barát megörökítése egy-egy telitalálat, bár már nem él senki, aki személyesen ismerhette volna őket, mégis teljes mértékben hihetőnek, a valóságnak megfelelőnek találhatjuk jellemző megörökítésüket, különös tekintettel a legközelebbről megismertre és megismerhetőre, a „diákok püspökére,” Mailáth Gusztáv Károlyra. Ugyanez áll a két tudósember megszemélyesítő leírására, Bitay Árpádra és Victor Babeşre is. Utóbbi kakukktojásnak tűnhet a galambfészekben, de néhány mondat elolvasása után kiderült, hogy helye és szerepe van köztük, mint Dr. Nagy András egykori professzorának. Ha visszaemlékezünk Gyulafehérvárnak és a püspökségnek az új helyzetben való bemutatására, jellemzésére, még érdekesebbek, fontosabbak – ha úgy tetszik célszerűbbek – lesznek azok a mondatok, amiket a nemzetközi tekintélyű román egyetemi tanár kapcsán róla vagy tőle olvashatunk. Megtudhatjuk, hogy „a Bánságban született, Magyarországon nőtt fel és tanult,” és „Budapesten magántanárságig vittem”. Hazája, Románia is elismerte érdemeit, 1927-ben a „nemzet tudósai” sorába emelkedett. A titulus mellé fundus is járt, amikor az ígért anyagiak felől érdeklődött volna a miniszternél, „a derék miniszteri titkárnak a szerény külsejű öreg hiába ismételte, hogy „Profesor Babeş” kér bebocsátást, ez a név nem mondott számára semmit. A történet felemlegetése Dr. Nagy András részéről egy finom célzás és utalás volt arra, hogy milyen nagy különbség volt a románságon belül is az erdélyi származásúak és a volt regáti rész, főleg Bukarest fanariótái között. A történetben emlegetett titkár bizonyára nem tudta, hogy Babeş professzort a halhatatlanság számára egy karcolatában Sipulusz (Rákosi Viktor) is megörökítette, talán csak bántotta a fülét, hogy „kimondottan erdélyi tájszólású román nyelven” szólalt meg. Bitay Árpád ugyancsak nagyon közel került lelkileg Dr. Nagy Andráshoz, kapcsolatukat a közös séták még jobban elmélyítették. A reális valóság talaján álló orvosnak imponálhatott, hogy nyelvész barátja a tudományos igazsághoz való ragaszkodás miatt akár „gyönyörű magyar nyelvünk törzsgyökereseknek tartott szavairól lerántotta a szláv leplet”. Nagyon élvezetes volt számára, ahogyan Bitay Árpád „pletykálkodott” a múltról, egy szakmán kívülinek is élvezetessé, vonzóvá tudta tenni azt a témát, amivel éppen foglalkozott. Ilyen hozzáállással rendelkezve talán csak a kolozsvári római katolikus főgimnáziumban, majd az egyetemen tanító piarista történész, Biró Vencel illeszthető mellé. Nagyon elgondolkodtatóak Bitaynak Hunyadi János, Bocskai István sírja és Martinuzzi Fráter György nyughelye kapcsán tett feltevései, melyeket a mai kutatások sem tudtak meghaladni. Jólesően ismételte utána Tamási Áron nagyprépost – a hasonnevű író nagybátyja – egykori székely kapujának feliratát: „Áldja az Úr jöttöd, mentedben is Ő legyen őröd!” Lelki élmény Vorbuchner Adolf püspök kapcsán Isten szolgája, Márton Áronról csupán néhány sornyit is olvasni, akit akkor még kezdő aulistaként emlegettek, és akinek kanonoki kinevezése nem minden korabeli káptalani tagnak jelentett örömhírt. A ferences szerzetesnek, Mailáth püspök egykori gyóntatójának, P. Csiszér Bonaventura alakjának megidézése nagyszerű befejezése a püspökség emlékezet-füzérének. Ha nem tudnánk róla semmit, csupán Dr. Nagy András egyik rövidke, négyszavas jellemzését olvasnánk vele kapcsolatban, annyi is elégendő lenne, hogy rajongó lelkesedéssel gondoljunk az egyre távolodó múltban elmaradt alakjára. Hogyan is lehet ekkora eleganciával valakit ábrázolni: „Mindenki szerette, mert mindenkit szeretett.” Ez a szerző mindenkori olvasóinak szóló összegző üzenete is egyben, kövessük Jézus Krisztus kérlelő parancsát, a keresztényi szeretet útját. A gyulafehérvári arcképcsarnok szerzője visszaemlékezésein keresztül történetírói hitelességet meghaladóan, a teljesség megismerése szempontjából kihagyhatatlanul fontos emberi oldal felől közelítve jelenítette meg a püspökség 20. századi történetének nagyon jelentős három esztendejét: Mailáth Gusztáv Károly püspökségének záró szakaszát, az interregnumot és Vorbuchner Adolf püspök haláláig tartó működését. Lót visszanéz… címen megfogalmazott tömjénillatú íráscsokra elé a távoli Bajorországban írt előszót – melyhez olvasottságára és műveltségére jellemzően – Dante Isteni színjátékából és Ady költeményeiből keresett memóriájában idézeteket. Az öregek és a fiatalok feladatának Ady általi feladatkijelölésén gondolkozva minden korosztály számára kívánatossá tette az egykori történések és szereplői megörökítésének értelmet adó fontosságát: „halott múltunk emlékeit drágákká teszi számunkra a könyörtelenül elfutó idő.” Dr. Nagy András két kötetben megjelent önéletírása önvizsgálatra késztet. A szerző fiatalkorában, Párizsban szerzett szakmai gyakorlatot és folytatott kutatásokat, melynek eredményét publikálta is. Kint szerzett tapasztalatait hazahozta, s itthon, Erdélyben kamatoztatta. Általános orvosi szakképzettsége és megbízhatósága miatt az 1930-as években Gyulafehérvárt a „püspökök orvosa” lett. A második világháború idején családjával együtt menekülésre kényszerült, majd az „idegen” iránt bizalmatlan Ausztriában és Németországban elismerten praktizált, gyermekei ottani iskolában tanulhattak. A későbbiekben még jobban élhettek volna, bizonyára soha többé nem kellett volna anyagi gondoktól tartaniuk. Ennek ellenére ismét hazatért, hogy tudását, szakmai ismereteit otthon kamatoztassa. Pontosan látta a különbséget Európa két része között, de szeretett volna hozzájárulni, hogy Erdély, s benne a nehéz sorsú Csík is olyan fejlődésnek induljon, mint Európa szerencsésebb része, de jól tudta, hogy mindez vallás, tudás, műveltség, kultúra és áldozatvállalás nélkül lehetetlen. Jól láthatjuk, a mostani pénz és anyagi központúság miatt hogyan forrong, vajúdik az egész világ. Önéletírásának második részében egészségügyi, egészségpolitikai elképzeléseit, nemzetpolitikai nézeteit bemutató írásaiból is olvashatunk egy csokorravalót. Különösen figyelmet érdemel A magyar sors néven eddig kéziratban maradt tanulmánya, melyet évszázadok óta halogatott szembenézésül lelkéből fogalmazott mindazoknak, akik nemzettestvéreinek vallják magukat. A kisebbségi élet lelki hatásai címen megjelent írása a kisebbségi sorsban élő erdélyi ember lelki alkatának morális alapú meghatározása miatt László Dezsőnek A kisebbségi élet ajándékai címen kiadott munkája mellé állítható. Dr. Nagy András élete és munkássága kiegészítéseképpen bepillanthatunk levelezésébe, melynek általános érdeklődésre számot tartó része Isten Szolgájával, Márton Áron püspökkel, Benciként emlegetett fia keresztapjával folytatott írásbeli diskurzusa. Dr. Nagy András jószándékú szakmai tenniakarását, emberi segíteniakarását a kommunista hatalom nem becsülte, ellenségesen kezelte, kuláknak bélyegezte, sőt, megbízhatatlan klerikálisnak nyilvánította. Ebben saját szempontjaik szerint igazuk volt, a csíki orvos megingadhatatlan volt hitében, római katolikus vallását a legnehezebb időkben sem tagadta meg. Isten nem is hagyta magára, nehéz, reménytelennek látszó helyzeteiben, súlyos betegségében is megsegítette. Dolgozószobája falán örök emlékeztetőnek és szellemi-lelki iránytűnek ott függött a kereszt a megfeszített Megváltóval, ahogyan az első kötet borítóján láthatjuk. A szerző csíkszeredai szülőházán arcmásával ékes emléktábla emlékeztet személyére és munkásságára. Amennyiben hitelesen meg akarjuk ismerni személyiségét, csíki székely szülőföldjéről és a katolicizmusról alkotott gondolatvilágát, akkor vegyük kezünkbe és olvassuk el emlékiratát, mert – mondását parafrazálva – abban le van írva, amikre egyébként emlékeznünk, vagy amit tudnunk kellene. 2017. augusztus 8.Kisbaconi tisztelgés a honvédek előttVasárnap délelőtt a kisbaconi református templom adott otthont a huszadik alkalommal szervezett erdővidéki honvédtalálkozónak. Az egykor megközelítőleg háromezer besorozottból ma már mindössze tízen élnek, de csupán hármuk egészsége engedte meg, hogy részt vegyenek az eseményen. A művelődési otthon udvarán magyarságunkat és megmaradásunkat hirdető kettős keresztet állítottak. Az ünnepi istentiszteletet tartó Farkas Vilmos helybeli lelkipásztor a Máté evangéliumából vett igére alapozott beszédében úgy fogalmazott, van hasonlóság a Jézus korában életüket bélpoklosként tengetők és a világháborút követően hazatért egykori honvédek közt: a leprásoknak jelenlétükre csengőszóval kellett felhívniuk a figyelmet, a magyar hadsereg katonáit a román állam fogadta úgy, mintha tisztátalanok lennének. A harcokat végigvivő, esetleg fogságot is szenvedetteket az új hatalom megpróbálta elkülöníteni, közösségükből kiszakítani, sokakat fogságba vetett, majd hosszú időre megbélyegezték őket. Farkas Vilmos úgy fogalmazott, a bő hetven éve elkezdett elnemzetietlenítő munkát a globalizáció éltetői viszik tovább: azt akarják, ne közösségben éljünk, a család és a barátság szűnjön meg vagy bár váljon nagyon képlékennyé, adjuk fel nemi identitásunkat, s férfi és nő meghatározás helyett válasszunk harmadik, „más” nemet, s azokat, akik Istenben hisznek, tekintsék kisebbségnek, s ha lehet, tegyék nevetség tárgyává. A tiszteletes arra szólította fel az istenházát színültig megtöltőket, ne hagyják magukat apró cellákra bontani, alkossanak továbbra is minél erősebb közösséget, a pártokat pedig arra kérte, egyezzenek meg a nemzeti minimumban, amelyből egyikük sem enged. Ha nem így teszünk – figyelmeztetett a kisbaconi tiszteletes –, követeléseinket mind alább hagyjuk: nagyapáink még abban hittek, lesz itt még szebb magyar jövő, apáink már megelégedtek volna egy kis autonómiával, manapság pedig egyre többen kérdik, mihez kezdünk vele, ha véletlenül megadják azt. A honvédtalálkozót tizenhét esztendeje megálmodó és azóta is rendíthetetlenül szervező Krizbai Imre nyugalmazott baróti református lelkész köszönetet mondott a kisbaconiaknak, amiért befogadták az eseményt, majd az egykori honvédekre emlékezett. Mint mondotta, az utókor tiszteletét érdemelték ki, akik életüket áldozták és idegen földben nyugszanak, s azok is, akik hazatérve családjukra gondot viseltek és közösséget építettek, s utódaikat is hazaszeretetre nevelték. Krizbai Imre az első honvédtalálkozót is felelevenítette: a magyar hadsereg 1940. szeptember 12-ei baróti bevonulásának hatvanadik elfordulóján még háromszázhetven egykori baka vett részt, sokukat feleségük és gyermekeik is elkísérték, jóformán alig fértek a templomban. Sokat jelentett számukra az a templom is: mielőtt az egyház megvásárolta volna, s istenházává alakította volna, művelődési házként szolgált, s mint olyan, sorozási központként működött – onnan rukkoltak be s ott vettek búcsút édesanyjuktól és édesapjuktól a frontra indulás előtt. Boér Imre nyugalmazott tanár, egykori frontharcos Krizbai Imre tevékenységét áldásosnak mondta: rengeteget jelentett az egykori frontharcosoknak, hogy közel húsz esztendőn keresztül megadatott a lehetőség számukra, hogy találkozzanak és emlékezzenek. Gyüre Csaba, a Jobbik országgyűlési képviselője a honvédek mellett a családtagoknak mondott köszönetet: míg fiaik a fronton szolgáltak, addig az itthon maradt édesanyák és édesapák itthon dolgoztak, vállaltak feladatot, esténként pedig azért imádkoztak, hogy gyermekeik sértetlenül térjenek haza. Miklós Árpád egykori MIÉP-es országgyűlési képviselő azokról szólt elismerően, akik az elmúlt évtizedekben az új nemzedékek lelkében elvetették a hazaszeretet magját, a honvédeket pedig arról biztosította, harcukat folytatják. A Székely Társalgó Egyesület elnöke, Tókos Imre a második édesapjának nevezett nagyapjának mondott köszönetet, amiért a többször is elmesélt háborús történetei által jó hazafivá nevelte. A művelődési otthon előtt felavatandó kettős keresztnél elsőként Murányi Levente 56-os szabadságharcos a jelkép évszázadokon keresztülívelő jelentőségéről beszélt: már akkor megjelenik történelmünkben, amikor Vajkból István lett, majd címerünkbe is bekerült, manapság pedig azt is jelzi, olyan magyarok lakják e tájat, ahol az emberek a magyar jövőben bíznak. Murányi Levente arra biztatta az erdővidékieket, a honvédtalálkozók szervezését ne hagyják abba: fontos, hogy hőseinkről az újabb nemzedékek is tudomást szerezzenek – mondotta. A kisbaconi fából készült alkotást Lakatos Elemér közbirtokossági elnök és Kovács Antal, a Jobbik Magyarországért Mozgalom erdővidéki megbízottja leplezte le. Krizbai Imre lelkipásztor áldásában azokról emlékezett meg, akik fáinkat megőrzik, akik az alkotást elkészítették, akik felállították, s akik gondját fogják viselni, hogy az még sokáig hirdethesse a magyarok jövőbe vetett hitét. Az eseményen díszőrséget vállalt a Történelmi Vitézi Rend, felléptek és bemutatták gitárkísérettel előadott műsorukat a kisbaconi ifjak, énekelt Máthé Bíborka, a kisbaconi kórus, a Gróf Tisza István Dalkör, Lakatos Andrea, verset szavalt Szuróczki Judit és vitéz Barta Imre. Hecser László/ Háromszék (Sepsiszentgyörgy) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
