|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 129 találat | lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-120 | 121-129 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Wesselényi Miklós 2008. október 27.Az egy főre eső Wass Albert szobormások alapján azt vélné valaki, hogy W. A. a legnagyobb magyar író, írta Sebestyén Mihály. Kifogásolta, mért nem Reményik Sándor, Kemény János, Tamási Áron /szülőfaluján kívül/ szobor készül, továbbá gróf, Bánffy Miklós, Áprily Lajos, Dsida Jenő stb. szobrát készítik el, a cikkíró folyatja az írók felsorolását. Ők „jobb ízlésű, Erdélyhez hűségesebb, egyetemes magyar irodalmat teremtettek”, mondott ítéletet a cikkben. „Miért a maga korában jelentéktelen író-nagyúr túldagasztott utókora?” Miért nincs inkább Kacsó Sándornak kultusza? /Sebestyén Mihály: Szoboröntők között. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 27./ Megjegyzés: Kacsó Sándor dicstelen szerepet játszott a Magyar Népi Szövetség élén! A hiányolt írók közül többnek készült szobra:1995. június 24-én Marosvécsen leleplezték Kemény János író domborművét, Hunyadi László szobrászművész alkotását. 2007. október 27-én felavatták Marossárpatakon Kemény János szobrát, a helybéli Miholcsa József alkotását. Székelyudvarhelyen 1993. május 29-én ünnepélyesen felavatták Tamási Áron mellszobrát. 2003. jún. 13-án Korondon a középiskola előtt felavatták az Erős várunk nékünk az anyanyelv témájú térkompozíciót, Miholcsa József marosvásárhelyi képzőművész monumentális alkotását. Leleplezték azoknak a nagy személyiségeknek féldomborműveit – szám szerint 10 reliefet –, akik anyanyelvünk ápolásáért sokat fáradoztak, köztük a Tamási Áronét is. 2004. szeptember 25-én Kolozsváron, a Farkas utcai református templomban leleplezték gróf Bánffy Miklós bronzba öntött mellszobrát. Stróbl Alajos művének másolatát. Szatmárnémetiben az egykori Deák téren 1997. május 16-án volt a Dsida Jenő mellszobor felavatása. Baróthi Ádám szobrászművész elmondta, hogy Dsida Jenőnek állítanak emléktáblát, aki hajdanán Abafáján volt házitanító Huszár báró kastélyában. Marosvásárhelyen az Aquaserv vízüzemnél a vízüzem épülete tervezőjének, Kós Károlynak emeltek szobrot. A mellszobor tervét Gyarmathy János és Kiss Levente szobrász készítette. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), 2001. júl. 3./ Székelyudvarhelyen leleplezték a Vándor székely, Szent László, Hunyadi László, Báthory István, Bethlen Gábor, Fráter György, II. Rákóczi Ferenc, Wesselényi Miklós, Bem József, Bethlen István, Nyírő József, Kós Károly, valamint Csaba királyfi mellszobrát. /Krónika (Kolozsvár), 2004. máj. 24./ 2003. május 16-án leleplezték Kolozsváron, a Báthory István Elméleti Líceum folyosójának falán a Kuncz Aladár írót ábrázoló domborművet, amelyet alkotója, Kő Pál magyarországi szobrászművész ajándékozott az iskolának. 1991. október 13-án Bölönben ünnepélyesen felavatták a falu nagy szülötte, Bölöni Farkas Sándor szobrát, Jecza Péter szobrászművész alkotását. 2004. júl. 8-án felavatták Bölöni Farkas Sándornak a felújított síremlékét a Házsongárdi temetőben. Az obeliszk tetején, a Ledniczky Tamás szobrászművész által Bölöni Farkas Sándorról készített új mellszobor áll, az eredeti, Szathmári Pap Károly által kivitelezett mellszobor ugyanis egy közelmúltbeli viharos időjárás miatt kettétört.2009. április 18.Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Monoki István-díját idén a Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesületének előterjesztésére Bende Katalin kézdivásárhelyi nyugalmazott főkönyvtárosnak adták át ,,a kultúrértékmentésben, nemzedéknevelésben és művelődésszervezésben kifejtett következetes és fáradhatatlan munkájáért”. A kitüntetett 1968 és 1983 között a mostani Báró Wesselényi Miklós Városi Könyvtár főkönyvtárosa volt. Az ünnepélyes díjátadásra Kolozsvárott a Protestáns Teológia dísztermében került sor. /(Iochom): Bende Katalin Monoki István-díjas. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 18./2009. június 6.Veress Dániel nyolcvan esztendeje született, hosszú évek óta nincsen köztünk, emlékezett az íróra Bogdán László. Veress Dánielről /Sepsiszentgyörgy, 1929. jún. 1. – Sepsiszentgyörgy, 2002. márc. 29./ is elmondható, hogy alkotóereje teljében, ,,tele bőrönddel” ment el. Voltak nagy, visszatérő témái, mindenekelőtt Mikes Kelemen életműve, akiről drámát, kismonográfiát, egy Magyarországon kiadott, gyönyörűen illusztrált biográfiát és több kötetre menő résztanulmányt írt, bábáskodván a hazai Mikes-kiadásoknál is. Másik nagy visszatérő hőse Kemény Zsigmond volt, drámát és kismonográfiát írhatott róla, de élénken foglalkoztatta a politikus és író Wesselényi Miklós életműve, a dráma után néhány évtizeddel, halála előtt, már nyugodtabb körülmények között írhatta Wesselényi-könyvét, érdekelte az erdélyi memoárirodalom is, a Vékára tett mécses /Pallas-Akadémia Kiadó, 1998/ című könyvnyi esszéje az emlékirat-irodalomról élete utolsó éveiben jelent meg, akárcsak fontos, sok levelet, dokumentumot tartalmazó Németh László-könyve, a Benned róvom erdélyi adómat – Németh László és Veress Dániel levélváltása 1959–1975 /Pallas-Akadémia Kiadó, 2001/ S ugyancsak a kilencvenes években jelentette meg levelezését és emlékezéseit Cs. Szabó Lászlóról és Illés Endréről a kecskeméti Forrásban. Noha írt nagy sikerrel játszott drámákat, elsősorban mégis esszéírónak hitte magát, joggal. Első nagy esszégyűjteményével, a Vándorútonnal /1971/ tette le névjegyét, itt főként világirodalmi tárgyú írásait tette közzé. Veress Dániel a nyolcvanas években borúlátóan ítélte meg a romániai magyarság helyzetét, az események alakulása legborúlátóbb jóslatain is túltett. /Bogdán László: Veress Dániel emlékezete. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 6./2009. július 14.A Főtér feldúlása kezdetén a polgármester bejelentette: a Kolozsvárra látogatók tájékoztatására román, angol, francia nyelvű feliratot készíttet a műemléképületekre. A kérdésre, a román mellett miért nem magyar és német feliratot, azt válaszolta, azért, mert a magyar nem nemzetközi nyelv, a német sem különösebben. A polgármester bejelentése felháborodást keltett. Egyrészt azért, mert a hatvanezer kolozsvári magyar és a mintegy tízezer itt tanuló magyar egyetemi hallgató is megérdemelné a magyar feliratot, másrészt azért, mert a városba látogató külföldiek megközelítőleg nyolcvan százaléka magyar. Egyik román történész is úgy vélte, a magyaroknak és a németeknek a város történetében betöltött szerepe miatt a magyar és a német nyelvű feliratok nélkülözhetetlenek. Az egyik polgári szervezet a magyar és német feliratokért aláírásgyűjtéshez látott a világhálón. Néhány nap alatt több mint 22 000-en írták alá, köztük sok román – bukaresti újságírók is –, de számtalan német, francia, amerikai és mások. A polgármester előbb elzárkózott, de végül átvette az íveket. Szabály szerint harminc napon belül válaszolnia kell a beadványra. Az önkormányzati ülésen az RMDSZ-es tanácsosok arra voltak kíváncsiak, mikor született tanácsi határozat a táblákról, mert erről nem tudnak. „Válaszában” a polgármester elismételte a sajtónak adott nyilatkozatát. Kolozsvár ezer évig magyar település volt, történetében a szászok néhány száz évig jelentősen kivették a részüket, a románok alig kétszáz éve építették föl kis templomukat. A polgármester kicsinyes, nem európai gondolkodásra valló cselekedete nem meglepő. Belesimul abba a „nagyszerű folytonosságba”, ami itt 1919 óta folyik. Amikor azzal kezdték, hogy ledöntötték, összetörték a szobrokat, leverték a magyar feliratokat, le a magyar utcaneveket, köztük több száz éveseket, betiltották a magyar beszédet. A második világháború után, szovjet nyomásra, enyhülés következett. Létrejött a Bolyai Tudományegyetem, állami magyar iskolák nyíltak, magyar feliratok jelentek meg az üzleteken, az utcanév-táblákon, magyarul lehetett beszélni a hivatalokban. De ez csak néhány évig tartott. A kommunisták mind sovénebb vezetősége visszakanyarodott a régi vonalhoz. Felszámolták a Bolyait, bezárták a magyar szakiskolákat, a gimnáziumokat „vegyesítéssel” sorvasztották, lecserélték a magyar utcaneveket, eltüntették a magyar feliratot. Visszakanyarodtak a bizonyíthatatlan dák–római mítoszhoz, mely szerint a magyarok rátelepedtek az Erdélyben őshonos románságra. Leporolták az egységes nemzetállam fogalmát. Az 1989-es változás után, a véres marosvásárhelyi március, a bányászjárások arra utaltak, hogy a demokrácia útja rögös lesz. – Az állami magyar egyetem máig sem jött létre. A magyar egyházak, a természetes személyek ingatlanjai csigalassúsággal kerülnek vissza jogos tulajdonosukhoz. A várost tizenkét évig bitorló polgármester is bizonyított. Az utána következő két városvezető finomabban, de ugyanazt a vonalat követi. A Kolozsvárról megjelenő kiadványokban nem a több mint hatszázötven éves Szent Mihály-templom szerepel fő helyen, hanem a valamivel több, mint hetvenöt éves görögkeleti. A Szent Mihály-templom esti kivilágítása gyertyafényes a görögkeleti székesegyházéhoz viszonyítva. Jósika Miklós és Wesselényi Miklós szobra a Nemzeti Színház homlokzatán állt 1919 novemberéig, amikor az új, román tulajdonos mindkettőt ledöntette. Most a magyar színház udvarán „őrzi” a „hálás” utókor. / Asztalos Lajos: „A magyar nem nemzetközi nyelv” = Szabadság (Kolozsvár), júl. 14./2009. augusztus 31.Augusztus 29-30-án zajlottak a Kolozsvár melletti Szucságon a Györffy György Közösségi Napok. Az immár harmadik alkalommal megszervezett találkozót a falu híres szülöttjéről, Györffy György történészről nevezték el; a Magyar Tudományos Akadémia tagja 1917-ben született Szucságon, és 2000-ben hunyt el. A Zúgóberek Kulturális Egyesület színvonalas programmal várta az érdeklődőket. Augusztus 29-én dr. Csetri Elek akadémikus Kelemen Benjaminról, a szucsági mintagazdáról tartott előadást. Az erdélyi mintagazda Wesselényi Miklós gazdatisztje és barátja volt. Megnyitották Kiss Ernő helyi képzőművész emlékkiállítását. Festményeit, szobrait és grafikáit Felházi Zsuzsanna képzőművész méltatta. A művész tanítói állást kapott Szucságon, majd iskolaigazgató lett. A kolozsvári Kalapos Jazz Band, a zenelíceumi diákokból álló együttes először lépett fel, megzenésített magyar verseket adtak elő. A Győri Rába Néptáncegyüttes szucsági, andrásházi, abaúji, rábaközi és küküllőmenti táncokat adott elő a Tarisznyás együttes közreműködésével. A közösségi napok augusztus 30-án istentisztelettel zárultak. /Jakab Judit: Közösségi napok Szucságon. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 31./2010. január 11.Több Szeben megyei magyar iskolára vár a biztos bezárásPedagógusok, újságírók és közéleti személyiségek gyűltek össze meglepően nagy számban január 9-én a Szeben megyei Vizakna református gyülekezeti termében, hogy a 20.Szórványtengely-műhely keretében közösen vázolják fel a Medgyes és Nagyszeben árnyékában tengődő, maroknyi óvodást-elemistát tömörítő magyar tagozatos kisiskolák jövőképét. A kolozsvári Világhírnév Könyvkiadó által szervezett civil műhely kettős könyvbemutatóval zárult: a Brassói Lapok főszerkesztőjének, Ambrus Attilának médiaesszé-kötetét Mihály István kolozsvári rádiós szerkesztő mutatta be, az RTV bukaresti munkatársának Balázs Jánosnak szórványriport-kötetét pedig Tamási Attila nagybányai újságíró valamint Szabó Csaba mozgalomalapító méltatta. A rendezvény első felében Kiskapus, Mihályfalva, Oltszakadát, Balázstelke, Ágota, Bürkös és Vizakna felelős pedagógusai mutatták be a parányi tagozatok jelenlegi helyzetét. A felsorolt települések zömében 2-3 éven belül „lehúzzák a rolót" (Bürkösön és Balázstelkén ez már meg is történt), viszont azon gyerekek további sorsára, akik utolsó előtti generációnak számítanak e vonatkozásban semmiféle forgatókönyv nem született még, így ezek eleve román tagozatra itéltetnek. Keresztes Kálmán megyei tanfelügyelő és Szederjesi György medgyesi iskolaigazgató hangsúlyozta: ha medgyesi iskola mikrobuszt kapna, jónéhány magyar gyereket lehetne magyar tagozatok felé irányítani. A vitába Benedek Zakariás Nagyszebeni RMDSZ-elnök is bekapcsolódott, aki a fórom túlzott borúlátását kifogásolta, majd kijelentette: a nagyszebeni magyarságnak van egy ún.tartalék iskolabusza, de ez a jármű nem jelenthet általános gyógyírt a gondokra. Varró Sándor nagyszebeni szórványbentlakás-működtető lelkész a körképet pontosította: a nagyszebeni bentlakás főleg azokat várja, akik ott lakni akarnak. A jelenlévők egyetértettek: az ilyen jellegű, kifejezetten civil hangulatú tanácskozásokra igencsak szükség van, hiszen a szétszórt magyarlakta települések nemigen tudnak egymás gondjairól, és sok esetben olyan információk hiányában vergődnek hónapokig (lásd a szebeni „tartalékbusz" esetét), amelyek lényegesen változtathattak volna egy-egy magyar elemistacsoport sorsán. A rendezvény második részében a kultúra került rivaldafénybe. Szabó Csaba, a Világhírnév Kiadó vezetője elmondta: olyan publicisták köteteinek kiadását és népszerűsítését vállalta fel, akiket egykoron szépirodalmi pályakezdőkként is számon tartottak. – Az ötödik illetve hatodik kötetét mutatjuk be a Fehér Holló sorozatnak – mondta -, és mind tapasztalják, megadjuk a módját. Tudjuk, hogy az eldugott szórványtelepüléseken nemigen tartanak valódi könyvbemutatót a kiadók, ugyanis attól félnek, kevesen jönnek el, és akik betévednek kendővel-kalappal, nemigen fognak majd dedikáltatni. Mivel mi Fehér Hollók vagyunk, hát eljöttünk – mosolygott a kiadóvezető, és őszinte örömmel summázta, hogy a teremben az érdeklődők száma lassan túlhaladta a százat, és a régió református-lutheránus papsága (Zsebe Attila, Kiss Csaba, Jakab István, Varró Sándor, Molnár Endre és a házigazda Csíki Loránd) szinte testületileg vonul fel, és kapcsolódik be aktívan a rendezvénybe. A két ünnepelt szerző – Ambrus Attila és Balázs János – meghallgatta laudációját, majd „virágcsokroktól roskadozva" vallottak szakmájukról, sajtós hivatásukról. A rendezvény a Szórványhűség-díj átadásával zárult. A díj ez egyszer vizaknai gyerekrajz-sorozat volt olyan házakról, amelyeket a gyerekek szeretnének majd a faluban építeni – ha nagyok lesznek. A téma nem volt véletlen, ugyanis a díjazott Túróczi Béla közösségépítő-vállalkozó építkező céget vezet. A közössége iránt meseszerűen elkötelezett vállalkozó „vette a lapot". – Ezek a rajzok értékes vázlatok lesznek majd akkor, ha újabb lakótelepet tervez a cég... – mosolygott a díjazott, aki Wesselényi Miklós-emlékplakettet is átvehetett. Az egybegyűltek éltek a 12o éves vizaknai dalárda jelenléte adta lehetőséggel, és Petőfi, valamint a „Négy nap dörgött az ágyú" emlékére közösen elénekelték a Távolból-t. – Kis lak áll a nagy Duna mentében... – zúgott a dal tucatnyi és tucatnyi torokból. Sokan „haza gondoltak", hiszen olyan közösségépítők is eljöttek Vizaknára, akiknek hajnali négykor kellett indulni, hogy délire a rendezvényre érhessenek. (A Szórványtengely-mozgalom ezennel mond köszönetet Csiki Loránd helybéli tiszteletes úrnak, a helyi szervezőknek és a dalárdának – de azoknak a média-intézményeknek is, akiknek nem derogál a mozgalom műhelyeinek rendszeres népszerűsítése). Schneider Tamás. Forrás: erdély.ma 2010. január 25.Elhunyt Csetri Elek történészElhunyt Kolozsváron Csetri Elek. A történészprofesszort életének 86. évében, január 24-én, vasárnap délután érte a halál. Csetri Elek „a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, a magyar történettudomány kiemelkedő erdélyi képviselője, az Erdélyi Múzeum-Egyesület egyik újjászervezője, tiszteleti tagja, (...)az EME többszörös kitüntetettje” – írja a hétfőn kiadott nekrológban Egyed Ákos, az EME elnöke. Életének 86. évében hirtelen elhunyt Csetri Elek egyetemi tanár, a MTA külső tagja, a magyar történettudomány kiemelkedő erdélyi képviselője, az Erdélyi Múzeum-Egyesület egyik újjászervezője, tiszteleti tagja, folyóiratunknak korábban szerkesztője, az EME többszörös kitüntetettje. Csetri Elek 1924. április 11-én született Tordán, középiskoláit Kolozsvárt a Református Kollégiumban végezte, történészi diplomát 1947-ben szerzett a Bolyai Egyetemen. Középiskolai tanár volt Nagybányán és Marosvásárhelyt, 1949-től a Bolyai Tudományegyetem, majd 1959-től a Babeş-Bolyai Tudományegyetem tanára volt. Csetri Elek annak a kolozsvári történésznemzedéknek volt markáns tagja, amely az 1950–1970-es években bontakozott ki, s Kelemen Lajost vallotta mesterének, akit a magas mércéjű szakmaiság s példás helytállás szimbólumának tartott. Tagjainak olyan korban kellett dolgozniuk, amikor a történészi munka feltételei a mélyponton voltak: hiányzott a kutatás és a közlés szabadsága, s a diktatúra a történeti forrásoktól is hovatovább igyekezett távol tartani a nemzetiségi, főleg a magyar történészeket. Az elhunyt pályája jól példázza a romániai magyar történetkutatás göröngyös útját, de azt is, hogy még oly reménytelennek tűnő helyzetekben is munkára serkentheti a nemzete iránti kötelességtudata, a szakmájának elkötelezett történetkutatót. Miután 1949-ben kinevezték a Bolyai tudományegyetem oktatójává s doktori dolgozatát megvédte, folyamatosan s a rá jellemző alapossággal kutatta történelmünk forrásait, s olyan adatbázist gyűjtött össze, amely közelebb vitte Erdély reális múltja számos kérdésének feltárásához. Csak példaképp említjük meg forráspublikációi közül Wass Pál: Fegyver alatt címen megjelent emlékiratát (1976), Teleki Sándor emlékezéseit (1973), valamint Miskolczy Ambrussal együtt kiadott Gyulai Lajos naplóinak egyes részleteit (2003). Ezek a munkák mindenben eleget tesznek a szakmaiság követelményeinek s jól szolgálják a magyar história-kutatás érdekeit. Csetri Elek elkötelettségére sokat mondanak választott témái, s történeti korszakai, amelyek felölelik Erdély történetét a XVII. századtól az 1848-as forradalomig, vagyis a fejedelemség korszakát és a Habsburg–kort. És e kereteken belül különös érdeklődése a nagy Fejedelem Bethlen Gábor, valamint az egyetemes történelemben is kiemelkedő jelentőségű politikus ifj. Wesselényi Miklós iránt. Bethlen Gábor politikájából már-már az erdélyiség szinonimáját jelentő toleranciát emelte ki, Wesselényi életéből az Európaiságot tükröző nemzeti elkötelezettséget, újító szellemet és gyakorlati törekvést. Csetri Elek egyik álma volt, már kutatói pályája kezdetén egy nagy Wesselényi–monográfia megírása. Sajnos, hogy az álmából nem lelhetett valóság, mert a diktatúra politikai légköre kedvezőtlen volt ehhez. Csetrit egyébként ugyanaz a román diktatúra akadályozta történetkutatásban, mint más erdélyi kollegáit, s akadályozta meg hosszú ideig abban is, hogy a politikai történelemmel foglalkozzon. De a történelmi múlt tág kutatási tér, s ez a nemzedék megtalálhatta a lehetséges alternatívát: irányt vett a művelődéstörténet, valamint a gazdaságtörténet felé. Csetri Elek nagyszámú művelődéstörténeti tanulmánya Kőrösi Csoma Sándor életével kapcsolatos. Számos írásában igyekezett tisztázni Kőrösi Csoma Sándor életének egyes kérdéseit, hogy aztán két kötetben foglalja össze mondanivalóját. Kőrösi Csoma Sándor indulása (1979), illetve Kőrösi Csoma Sándor című kismonográfiájában (1984). Bár évtizedek során elszigetelve éltünk a külvilágtól, mégis tévedés volna azt gondolni, hogy nem jutott el hozzánk semmi az európai történetírást megújító törekvésekből. Nem így volt, mert a hatvanas évek második felében, s a hetvenes években a francia történetírás az Annales-kör újító elvi s módszerbeli tételeit is tekintetbe véve láttunk hozzá egy modernebb gazdaság– és társadalomtörténeti kutatáshoz. Imreh István és Csetri Elek a történeti statisztikai módszert alkalmazva tárta fel Erdély társadalmi struktúráját 1767 és 1848 között. ez a módszer vezette Csetri Eleket Kolozsvár népességtörténetének kutatásában is. Érdekes Csetri Elek vallomása a gazdaságtörténet írásáról: Az együtt Európán című könyvében vallotta, hogy ez mégiscsak kényszerpálya volt, mert elsődlegesen politikai történettel szeretett volna foglalkozni. Végül 1989 után Csetri Elek kollegánk ráállhatott erre a történetírói vonalra. Ezt különösen az 1848-as forradalom és szabadságharc kutatásában észlelhetjük. Elhunyt barátunkat írásaiban és az oktatói munkájában egyaránt a magas szakmai igényesség jellemezte. Szigorú mércével mérte önmagát, az egyetemi hallgatókat, a szerzőket és kutatótársait is. Kritikai szelleme olyan erős volt, mint magyar nemzeti elkötelezettsége. Csetri Elek 1949-től 1986-ig egyetemi oktatóként kiérdemelte tanítványai megbecsülését, kollegái tiszteletét és elismerését. Nagy elégtétel volt számára, hogy 1990-ben a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választotta, s ő azóta folyamatosan jelen volt a magyar tudományos életben. Az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek külön is van köszönni valója azért az értő és magas színvonalú munkáságért, amelyet az Erdélyi Múzeum című folyóiratunk főszerkesztőjeként fejtett ki 1995-től 1997-ig, s természetesen Egyesületünk iránti hűségéért is. Ezért nem véletlenül jelentettünk meg vaskos emlékkötetet Csetri Elek tiszteletére, amelyben a szerzők írásaikkal köszöntötték a magyar történettudománynak tett szolgálataiért, oktató munkájáért és gazdag termést begyűjtő kiemelkedő életművéért. Alig hagyta el a nyomdát utolsó kötete, amelynek címe Erdély az ébredő Európában (Kriterion, 2009), de sajnos a tervezett könyvbemutatót már nem érhette meg. Munkássága, amelyet a magyar nemzet történetének szentelt történetírásunknak kiemelkedő értéke. Köteteit, tanulmányait bizonyosan sokáig fogják még használni a történelem iránt érdeklődők, a történetkutatók. Emlékét ezzel őrizzük meg a legméltóbban. Egyed Ákos. Forrás: Krónika (Kolozsvár) 2010. június 14.400 éves a makfalvi oktatásAz eseményt kétnapos rendezvénysorozattal ünnepelték a szellemnek, kultúrának mindig odaadással áldozó, hagyományőrző Kis-Küküllő menti községben. Szombat délelőtt a megemlékezésre, a helybeli oktatás négyévszázadát és a Wesselényi-féle iskola 175 esztendejét felidéző előadásokra, emlékbeszédekre, könyvbemutatókra, kiállításokra összpontosítottak a jubileum szervezői, az estébe nyúló délutánt és a vasárnapot főként a fiatalok műsorai, sportmegnyilvánulásai uralták. Sok szép gondolat elhangzott, a makfalvi iskola jelen levő egykori és mai oktatói, tanulói bőven találhattak okot az örömre, nosztalgikus elérzékenyülésre, az ünnepi alkalomra közelebbről, távolabbról érkezett vendégeik, rokonok, barátok és jeles hivatalosságok szintén ráhangolódtak az emelkedettségében is családias hangulatú eseménysorra. Több helyen zajlott az ünnepség, a Gáll-kerti iskolánál, Wesselényi Miklós szobránál, a református templomban, a kultúrotthonban, mindenről még távirati stílusban sem tudósíthatunk. Azt azonban jeleznünk kell, hogy a falu tanítói, tanárai emlékére állított kopjafánál az egész napos műsorvezetést is magára vállaló Péterfi György igazgató kezdte a tisztelgést, a helyi önkormányzat nevében Vas Imre alpolgármester beszélt, és ugyanott, az iskolaudvaron, ahol a mai diákok felolvasták az egykorvolt több mint kétszáz oktató névsorát, Kiss Károly református lelkész áldását hallgathatták meg a jubilálók. Majd koszorúk is kerültek a kopjafára. Lokodi Edit Emőke, a megyei tanács elnöke és Kerekes Károly, a körzet parlamenti képviselője, illetve Zsigmond Vencel polgármester is koszorúzott. Hasonló főhajtás zajlott az iskolaalapító Wesselényi főtéri mellszobránál is, Makfalva szobrász szülötte, Suba László alkotásánál. Ott részlet is elhangzott a nagy reformer makfalviakhoz írt, 1835-ös keltezésű leveléből, amelyben a nekik szánt népiskola jövendőformáló, joggal remélt jótéteményeit is felsorolta. Érdemes idéznünk a levélből: "Légyen temérdek hálámnak még csak parányi adója az, hogy ezen szép ajándékot a dicső székely nemzet hasznára, dicsőségére szentelje. Alapuljon s emelkedjék ezen tulajdon, ezen hazafiság szentelt helyen, a székely ifjúság számára, egy nevelő, Tanító Intézet. Terjedjen ezen tudományok műhelyéből világosság. Folyjék innen férfias erő honfiaink lelkökbe, sugározzék innen értelmesség az észre, s hazafiúi melegség a szívekre." Amit már az elődök több mint négy évszázada elkezdtek a községben, határozottabban, jobb körülmények között és magasabb szinten folytatódott az új intézményben, amely megannyi megpróbáltatás, olykor hatalmi tiltások közepette is igyekezett betölteni hivatását, hűséggel szolgálni az alapító nemes szándékait. Töretlen hit, pallérozott szellem és erkölcsös, tiszta lélek segítette a helybelieket ebben. Erről az istentiszteleten is szólt az igehirdető Kiss Károly. A lelkész arra emlékeztette az ünnepszentelésre egybegyűlteket, milyen nélkülözhetetlen életünkben az Isten nevében és Isten nevével végzett nevelés. A templomi emlékezés külön színfoltja volt az iskolazászló felszentelése. Bandi Kati textilművész pár hónapos munkával készítette el a tanintézet eltűnt, talán megsemmisült eredeti zászlajának pompás hasonmását. Orbán Balázs leírását követte, a zászlómotívumok átköltésébe a Bolyai–Református Kollégium címeréből is ihletődött – vallotta az alkotó. A kultúrotthon nagytermében jellegzetes makfalvi életképek fogadták a közönséget. Az iskola fiatal tanára, Péterfi Levente által összegyűjtött közel száz felnagyított, régi fotó érdekesen vezette be a maiakat a község múltjába. Ezt teszi A makfalvi oktatás története 1610-2010 című, alaposan dokumentált, vaskos kötet, Péterfi György és Péterfi Levente erre a napra megjelentetett könyve is. Mielőtt szerzői, beajánlói erről szóltak volna, Zsigmond Vencel polgármester köszöntötte a megjelenteket, és vázolta, mi minden érdemes kiemelt figyelemre Makfalva jelenében. A megyei tanács elnök asszonya, Lokodi Edit Emőke a helyi iskola négyszáz évét méltatta, és mindazt, ami ennek eredményeként gazdagította a községet és lakóit. Köszöntőjében – bizonyára nem feledve a falu jelenlegi zaklatott állapotát – a radikalizálódástól óvta, békére, harmóniára biztatta a makfalviakat. Kerekes Károly RMDSZ-es parlamenti képviselő az oktatók, általában a zászlóvivők nemzetépítő szerepének fontosságát hangsúlyozta. Wesselényi példája azt üzeni a maiaknak, hogy a megkezdett reformot folytatni kell, mondotta. Köszöntővel érkezett Márton Zoltán, a szovátai Teleki Oktatási Központ vezetője is. Gondolatait konkrét segítséggel tetézte, az évforduló alkalmából taneszköz-adományt ajánlott fel a helybeli iskolának 800 euró értékben. Összefogás, közadakozás nyomán tudott megjelenni a már említett jelentős kötet is. Apa és fia kezdeményezéséről Fülöp Irén nyugalmazott tanárnő beszélt, visszatekintve az iskola és a falu múltjára is. Az egyik szerző, Péterfi György az emlékkönyv indítékait részletezte. A hiánypótló dokumentumnak is tekinthető kötet emlék a régieknek, remény a maiaknak, biztatás az ezután jövőknek, hangsúlyozta. A kiadványt Kiss Károly is méltatta. Egy másik könyv is napvilágot látott a jubileumra. A művészeti berkekben is nagyra becsült Makfalva Tordán élő fia, Suba László Makfalvától Tordáig című kötete átfogó önvallomás és visszapillantás a gyermek- és ifjúkorra, arra a szellemi hagyatékra, amivel a község feltarisznyálta, művészi pályájának forrásvidékére. A szobrász, keramikus, néprajzi szerző életművéről született írásokat is közlő kötetet Nagy Miklós Kund méltatta. Suba László újabb műveivel is megajándékozta szülőfaluját. A központi parkban Dózsa György szobormása és a Lány gyümölccsel köztéri alkotás közelében két méretes cserefa faragványa közvetíti a művész jelképes üzenetét. Lelkes öregdiákok is szót kértek. Dr. Mátyus András nyugalmazott főorvos iskoláskori emlékeit idézte fel és a nagy elődök emléke előtt tisztelgett. Simon Katalin verset írt erre az alkalomra. Bernád Ilona az iskolától és a falutól kapott kincseket sorolta, amelyek gazdag gyógyító tevékenységben és könyves termésben kamatoztak. Suba Mária a makfalvi népművészet gazdagságát dicsérte, különös tekintettel a szőttesekre, varrottasokra, amelyekből ilyenkor, de máskor is bármikor szép kiállítás hozható össze. Az ünnep eltelt. A folytonosság nem szakadhat meg. Nap mint nap gondolni kell a következő évszázadokra. N.M.K. Népújság (Marosvásárhely) 2010. június 19.Wesselényi Miklós és MakfalvaMakfalva Erdőszentgyörgytől 10 km-re északkeletre a Kis-Küküllő folyó jobb partján fekszik, Szováta felé. A tatárjárás kori Maka várának az őrsége fokozatosan letelepedett a vár keleti részének közelében, Váruta tövében. Ezzel lerakta egy település alapját, amelyet Maka falvának neveztek. A település nevéből egy magánhangzó lemorzsolódásával alakult ki a végleges neve: Makfalva. Ez egyben azt is megcáfolja, hogy Makfalva valaha is a makk szóról kapta volna a nevét. Területe ősidők óta lakott. Környékén népvándorlás kori sáncnyomok kerültek elő. Határában a 420 m magas Várhegyese tetején van Maka vára romja. A vár kisebb erőd vagy őrtorony lehetett, melynek őrsége a Váruta tövében telepedett le. Ez a kis telep tűz martaléka lett. Ezután a falu a Kis-Küküllő partjára települt, majd egy földcsuszamlás után a folyó jobb partján állapodott meg. A 14. század végén egy tűzvész teljesen elpusztította. 1827-ben négy országos hetivásárjogot nyert, a 19. század végén járási székhely volt. 1910-ben 1821 lakosa 3 kivételével magyar anyanyelvű volt. A trianoni békeszerződésig Maros-Torda vármegye nyárádszeredai járásához tartozott. 1950-ben épült a lenfeldolgozó üzem, amely 450–500 dolgozó számára biztosított megélhetést. A községközponthoz tartozó falvakból (Kibéd, Hármasfalu, Szolokma, Székelyabod, Cseje) naponta 100–120 munkás ingázott e munkahelyre. A lenüzem megváltoztatta a település arculatát. Módosult a lakosság társadalmi összetétele, az egykori fazekascsaládok leszármazottai ott találtak munkahelyet. Létesült építőcsoport, szűcsszekció, asztalosrészleg, cipészműhely, állami malom, működött a vasútállomás, posta, egészségügyi rendelő, állatorvosi rendelő, művelődési otthon és a községi könyvtár. Makfalvának 1992-ben az 1525 lakosából 1471 magyar, 34 cigány és 20 román volt. Református 4391, római katolikus 258, unitárius 152, adventista 129, ortodox 29, görög katolikus 13, pünkösdista 12, baptista 7, evangéliumi 7, evangélikus/lutheránus 1, más vallású 68, felekezeten kívüli 8. Mai református temploma 1925 és 1928 között épült, miután az előző kettő földcsuszamlás, illetve 1921-ben földrengés áldozata lett. Tornya a legmagasabb a Kis-Küküllő völgyében, félszáz méter. A helyiek Makfalvát tartják a lázadó székely parasztvezér, Dózsa György szülőhelyének Dálnokkal szemben. A Dósa-udvarház 1813-ban épült, benne néprajzi múzeum van. A Wesselényi-iskola telkét 1834-ben vásárolta Wesselényi Miklós, és a falunak ajándékozva 1836-ban iskolát építtetett rajta. * Ifjabb hadadi báró Wesselényi Miklós (Zsibó, 1796. december 30 – Pest, 1850. április 21.) az országgyűlési főrendiház vezére, a Magyar Tudományos Akadémia igazgatósági és tiszteletbeli tagja, az 1838-as pesti árvíz árvízi hajósa. Szülei id. Wesselényi Miklós és Cserey Heléna voltak. Örökölte édesapja erős testalkatát, amelyet rendszeres lovaglással, sportolással tovább erősített. Tanulmányait otthon végezte, házitanítói Tőkés János és ifjú Pataki Mózes voltak. Közpályáját 1818-ban kezdte a vármegyegyűléseken. 1821-1822-ben Széchenyi István társaságában hosszabb utazást tett Franciaországban és Angliában. Visszatértük után az országgyűlési főrendű ellenzék vezérei lettek. Birtokát képező falvaiban, példát mutatva elengedte a robotot és a dézsma nagy részét. Ebben Jósika Miklós, Újfalvi Sándor és mások is követték őt. Elsőként szabadította fel parasztjait a jobbágyság alól, saját költségén taníttatta őket, tanfolyamokat tartott nekik a korszerű földművelésről, állattenyésztésről. Kolozsváron, a Híd utcában nyomdája volt, itt nyomtatta ki beszédeit, tételeit, naplóját. 1835-ben Estei Ferdinánd osztrák császári herceg bezáratta a nyomdát. 1835 elején előbb az erdélyi, majd a magyarországi királyi tábla is perbe fogta – előbbi az 1835–36- os erdélyi országgyűlés üléseiről készített naplónak a cenzúrát megkerülő terjesztése miatt, utóbbi az 1834. decemberi nagykárolyi megyegyűlésen elmondott beszéde miatt, melyben igen élesen bírálta a kormányzatot az úrbéri reformok elbuktatásáért. A perben Kölcsey Ferenc volt a védője. 3 év börtönre ítélték, a büntetését a budai várban kezdte tölteni. Két hónap után engedélyezték, hogy súlyosbodó szembaja gyógykezelésére a sziléziai Gräfenbergbe utazzék. Innen 1843-ban tért haza és 1848-ig Zsibón élt mint Kolozs vármegye alispánja. 1848-ban vakon s betegen jelentős része volt abban, hogy a kolozsvári országgyűlés is kimondta Erdély unióját. 1848 szeptemberében családjával a morvaországi gyógyhelyre, Gräfenbergbe menekült, mert a forradalom nehézségeinek felismerése következtében elvesztette hitét az ellenállás sikerében. Ehhez a lépéséhez testi rokkantsága is hozzájárult. Felesége, Lux Anna, élete végéig ápolta. 1850-ben onnan hazatérőben halt meg. A Magyar Tudományos Akadémia 1830. november 17-én az igazgatótanács tagjává és 1831. február 15-én vidéki tiszteletbeli taggá választotta; a zilahi gimnázium főgondviselője és több vármegye táblabírája volt. Érdemei vannak a kisdedóvás elterjesztése, a selyemhernyó- tenyésztés meghonosítása és a földművelés, állattenyésztés körül. * Fülöp Irén tanárnőt idézzük a Népújság 2010. április 20-i, keddi számából: Makfalván 400 éve, 1610-ben vette kezdetét az oktatás. Báró Wesselényi Miklós 1835-ben alapította Makfalván a Wesselényi Népiskolát, kollégiumot, Erdély egyetlen alapítványi iskoláját. Suba Dani egykori wesselényis tanuló, makfalvi versfaragó így ír A makfalvi kollégium c. versében: "Büszke rája, aki küszöbét koptatta, / Bárhol jár, el nem tagadja, / Hogy ő hol járt réges régen, / Hogy a Himnuszt hol tanulta, / Hol dalolta. / S hogyha útja arra viszi, / Meg nem állja, sorra járja, / Az híres vén iskolát. / Boldog, édes kegyelettel, / Betelik a szíve, lelke, / Úgy tűnik fel ő előtte, / Mint a szent evangélium, / Az a híres vén iskola, / A makfalvi kollégium!" * Makfalva évszázadokon át példamutatóan teremtett oktatási intézményeket, felismerve, hogy a tudás a biztos jövőteremtés egyetlen járható útja. 1845- ben az Erdélyi Hiradó arról tudósít, hogy Makfalván négyféle iskola működik, és 1844-ben kisdedóvót, óvodát létesítettek. Az óvodába 74, iskolába 290 gyermek járt. Illő tehát, hogy ezen a jeles kettős évfordulón emlékezzünk iskolateremtő eleinkre. Ez alkalomból ünnepi megemlékezésre, műsorra került sor 2010 június 12-én. Makfalva fazekasedényei messze földre eljutottak. Híres szobrászművésze Vas Áron, munkái főleg állatábrázolásokat, illetve népi motívumokat tartalmaznak. A falu szülötte az 1821-ben született Dósa Dániel királyi aljegyző, történész, publicista. (Forrás: Wikipédia) Összeállította: B. D. Népújság (Marosvásárhely) 2010. augusztus 7.Válságban a kultúra Háromszéken (Elbocsátás művelési intézményeknél)Igen érzékenyen érinti a háromszéki kulturális intézmények — művelődési központok, múzeumok, könyvtárak, színházak — tevékenységét a kormány utasítására az önkormányzatok által végrehajtott létszámcsökkentés. Szerencsésebb esetben az intézmények a be nem töltött állások felszámolásával oldják meg a helyzetet — mint például a Székely Nemzeti Múzeumban. Másutt azonban számos alkalmazottól kell megválniuk az intézményeknek — például a sepsiszentgyörgyi Művészeti Népiskola vagy a Bod Péter Megyei Könyvtár esetében —, és ennek következményei riasztóak lehetnek. A múzeum megússza Úgy tűnik, különösebb „vérveszteség” nélkül ússza meg a kötelező leépítést a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum. Vargha Mihály igazgató szerint az előírt tizennyolc munkahelyes leépítést úgy oldják meg, hogy felszámolják a létező, de az alkalmazási tilalom miatt betöltetlen állásokat. Ennek következtében egyetlen munkatárstól sem kénytelen elköszönni a múzeum vezetője. „Szívfájdalommal mondunk le a megfelelő működésünkhöz feltétlenül szükséges posztokról, de így legalább senkit sem kell utcára tennünk” — fogalmazott az igazgató. A részben szerencsés helyzet előidézéséhez az is hozzájárult, hogy a múzeum 2009 végén már elköszönt attól a tizenkét munkatársától, akik nyugdíjasként tevékenykedtek. Gondban a könyvtár A sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban korántsem ennyire fájdalommentes az átmenet. „Nekünk hét és fél munkahelyet kell megtakarítanunk, amit betöltetlen állások felszámolásával, szerkezeti átalakításokkal, illetve fél munkaidős állás felajánlásával igyekeztünk megoldani — tájékoztatott Szonda Szabolcs igazgató. — Három és fél állást azonban, sajnos, így is csak leépítéssel tudunk felszámolni.” Az intézményvezető jelezte, hogy a könyvtár szakmai és az adminisztratív részét egyaránt érinti a tényleges „karcsúsítás”, konkrétumokat azonban nem mondott, arra való hivatkozással, hogy a döntést elsőként maga szeretné közölni az érintettekkel. Szonda Szabolcs egyelőre nem tudja, de valószínűsíti, hogy a személyzetcsökkentés jövőben a könyvtár nyitvatartási rendjét, az elkezdődött digitalizálási munka ritmusát, az intézmény promóciós tevékenységét is érzékenyen érinti. A legnagyobb érvágás A megyei önkormányzati alárendeltségbe tartozó intézmények közül a legnagyobb érvágást a sepsiszentgyörgyi Művészeti Népiskola kénytelen elviselni. Az elmúlt tanévben 650 hallgatót kiszolgáló iskolában 48 tanár adott órát, közülük 24-en az intézmény teljes körű alkalmazottjaiként. A sürgősségi kormányrendelet nyomán Szilágyi Zsolt igazgatónak 15,5 állás megszüntetését kell kigazdálkodnia, ami a részmunkaidős munkatársak egy részétől való elköszönést jelenti. A várható következmények igencsak riasztóak: megszűnik az iskola kézdivásárhelyi és bodzafordulói kirendeltsége, a baróti pedig erősen szűkíti kínálatát. Az említett városokból származó érdeklődők a sepsiszentgyörgyi iskolában képezhetik magukat, ahol a tanárok 50—100 százalékos óranövekedés és 25 százalékos bércsökkentés mellett igyekeznek majd fenntartani az iskola hírnevét. (Csinta) Az M Stúdió alkalmazott is „Gyerekének” elvesztésével, de alkalmazottak elbocsátása nélkül úszta meg a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes a leépítési hullámot. Az elmúlt időszakban nagy volt a mozgás az együttesnél, sokan elmentek, adminisztratív személyzet és táncosok egyaránt, az alkalmazások zárolása óta tíz betöltetlen állás gyűlt fel — ezeket írta most le Deák Gyula, a táncegyüttes vezetője. Fájlalja viszont, hogy meg kellett válnia az M Stúdiótól, hiszen a Háromszék Táncegyüttes édesgyermeke volt, együtt dolgoztak, közös műszakkal, közös elképzelésekkel. Az M Stúdió tizenkét fős személyzetét a Tamási Áron Színház vette át, a háromszéki művelődési intézmények közül ez az egyetlen, amely nem csak megmenekült a leépítéstől, de alkalmazni is tudott. Ami meg úgy lehetséges, hogy nemrég módosították a kötelező létszámcsökkentésre vonatkozó rendeletet olyképp, hogy azokra az önkormányzati fenntartású előadói intézményekre nem vonatkozik, melyeket 1989 előtt alapítottak. A Tamási Áron Színház 1948-ban létesült, tehát megmenekült a leépítésektől. Nem így az Andrei Mureşanu Színház, melyet ugyan 1987-ben alapítottak a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház román tagozataként, de önálló intézményi státust 1992-ben nyert. A megyeszékhelyi román színháznál a be nem töltött állások megszüntetése mellett még három alkalmazottnak kellett távoznia. A sepsiszentgyörgyi önkormányzat által fenntartott harmadik kulturális intézménytől, a Kónya Ádám Művelődési Háztól nem kellett senkinek távoznia, ott a három be nem töltött állást számolták fel. Papíron nagyarányú leépítés történt még a Kovászna Megyei Művelődési Központnál, itt a húszfős keretlétszámot tizenkettőre csökkentették, elbocsátani viszont csak egy alkalmazottat kellett (takarítónő), miután a hét be nem töltött állást felszámolták. (vop) A kézdivásárhelyi polgármesteri hivatalhoz költségvetési szempontból két művelődési intézmény, a Vigadó és a Báró Wesselényi Miklós Könyvtár tartozik. A leépítés egyik intézményt sem érinti különösebben, a Vigadó továbbra is négy egész és egy fél műszakban dolgozó munkatárssal marad, míg a városi könyvtártól egy könyvtáros és egy takarítónő nyugdíjba vonulásával senki mást nem kell meneszteni, a könyvtár öt alkalmazottal működik tovább. A múlt esztendőben alakult színházat nem érinti a karcsúsítás, mert egyesület működteti. (Iochom) Orbaiszéken Zágon érintett A kovásznai művelődési ház és a könyvtár egyetlen alkalmazottját sem bocsátják el — közölte Lőrincz Zsigmond polgármester. Tordai Cecília, a művelődési ház igazgatója szerint jelenleg hatan dolgoznak teljes munkaidőben, ketten részmunkaidőben, de ez nem elég, legalább egy teljes referensi állásra lenne még szüksége az intézménynek. Zabolán sem bocsátanak el, Barátoson is marad a félnormás könyvtáros, itt nincs is kultúrigazgató, mert az otthont visszakapta az egyház, Nagyborosnyón a szerkezeti felépítésben 22 állás szerepel, de csak 13 és fél betöltött, így egyetlen alkalmazottat sem kell útra tenni. Az orbaiszéki összképet Zágon „rontja”: a leépítés itt a könyvtárost is érinti, teendőit a következőkben a Mikes Kelemen Kulturális Központ igazgatója látja el. (Bokor) Új korszak előtt a baróti művelődési ház A baróti művelődési háztól szeptembertől öt személyt bocsátnak el, a könyvelőnőt a polgármesteri hivatalhoz helyezik át, a Gyulai Líviusz Városi Könyvtár három alkalmazottja közül egynek mondanak fel, a négy falusi kultúrotthonban napi kétórás munkaidőben tevékenykedők mindegyikétől megválnak. A legnagyobb érvágás a művelődési házat érte, hiszen az elbocsátottak közt van az intézmény vezetője, két műsorszervező, a raktáros és a takarító is. A még hivatalban levő igazgató, Velencei András szerint a leépítéssel nem érnek el jelentős megtakarítást, hiszen a fizetések amúgy sem voltak magasak, a huszonöt százalékos csökkentés után pedig mindössze 500—600 lej lesz az átlagbér, viszont az ingatlan havi bére és téli hónapokban a fűtésszámla nem változik. „A művelődési ház tevékenysége nem csökken jelentősen, hiszen a megtartott műsorszervező-oktató által végzett tevékenységek folytatódnak, viszont komoly gondot okoz majd a kisegítő személyzet hiánya. Két emberre hárul mindaz a feladat, amit nyolcan végeztünk. Nekik kell átvenniük a raktáros, a kasszás és részben a takarítói feladatokat is, nekik kell elvégezniük a plakátolást is, de ezzel egy időben ott kell lenniük az irodákban, termet is kell rendezniük, kapcsolatot kell tartaniuk a partnerintézményekkel, esetenként pedig délután is vissza kell járniuk. Az az érzésem, nehezebb időszak vár a maradókra, mint a távozókra” — nyilatkozta Velencei András. (Hecser) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2010. október 23.Az erdélyi ügy 1956-banA valóság az, és ez a legfájdalmasabb, hogy hovatovább, egyre kevesebbet tudnak az újabb nemzedékek '56-ról, s el is ferdítik, ahogy tanítják. Ez óriási nagy baj. A másik pedig: mind a napi politika, mind a társadalmi élet és az egész betájoltsága mintha elfeledkezett volna '56-ról. Vannak ünnepségek, koszorúzás, elhangzanak a nagy beszédek, de hol beszélhetünk magyar egységről, hol beszélhetünk szabadságról, semlegességről meg a többiekről? Szabad sajtóról? Úgymond nincsen hivatalosan cenzúra, de annál hitványabb a helyzet, mert érdekcsoportosulások vannak, amelyek kézben tartják az egész sajtót meg a kulturális és gazdasági életet. És ami van, felelősségem tudatában mondom, én ezt meg is írtam, meg is jelent több helyen, és a Hány... magyarok című könyvemben is megjelent, egy új rabszolgarendszert honosítanak meg a globalizáció szalonképes égisze alatt. Itt erről van szó. '56 eszmeisége az ösztönökben, az emberekben él. Ha szó szerint nem is tudják megfogalmazni, de bennük van. (Bartis Ferenc, 1934, Gyergyószárhegy) Itt, Erdélyben még kevesebbet beszélünk 1956-ról. Hiszen itt, Erdélyben, nem is lehetett '56. Vagy legalábbis nem olyan értelemben, mint Magyarországon. De hogy is lett volna? Az erdélyi magyarságnak kétszeresen meg kellett gondolnia, ha tenni akart valamit önmagáért. Hiszen itt még a létünk, az, hogy egyáltalán vagyunk, valahol bűn, vagy ha nem is mindig és minden szempontból az, de akkor is kell tudnunk: mi itt csak megtűrtek vagyunk. Összefogni, a nagy közös akaratot megfogalmazni itt szinte lehetetlen volt, és ma is az. Mert rögtön jön valaki, jönnek erők, akik félreterelik, ha bármit teszel is. Vagy ha csak gondolni is mersz valamire. Valamire, ami a te ügyed, a néped ügye. Mert itt, Erdélyben a gondolatnál tovább alig lehetett jutni, alig tudtunk jutni. Tenni, cselekedni még kevésbé. Mi, a bűnben fogantatottak. A betolakodottak. A ,,jövevények", a megtűrtek. Pedig 1956-ban, ha csak egy rövidke ideig is, jó volt magyarnak lenni. Jó volt ahhoz a nemzethez tartozónak érezni, vallani magunkat, mely a világon elsőnek fel merte emelni hangját a kommunizmus rémuralma ellen. És ha itt ezerszer is meg kellett gondolni, gondolnod, hogy merj-e tenni valamit, mégis akadtak, akik mertek. Akik ,,bátrak voltak", és lettek egytől egyig ,,viharvertek". Sokkal inkább, mint tetteikkel rászolgáltak volna. Itt a hatalom kettős félelemben élt. Félt az általános igazságtól ― mely mindenkinek egyforma volt, románnak, magyarnak, németnek, lengyelnek vagy bolgárnak, vagy akár orosznak is, mindenkinek, aki itt, a keleti féltekén élt. És a mindenkori román hatalom még inkább félt a magyar igazságtól. A mi igazságunktól. Ha mi csak gondolni mertük (volna), hogy van olyan igazságunk is, mely különbözik a többségiek ― itt, a Székelyföldön a kisebbségiek ― igazságától, máris akár a fejvesztés is megillethetett bennünket. Így volt ez akkor is, s így van ma is, 90 év óta folytonosan. Így elidegenített földünkön, így idegennek tekintett népünkkel. Csoda-e hát, ha sokszoros erők, fülek, szemek figyelték azokat, akik mertek. Akik merni merészelték, hogy egyszer csak megszabadul az emberiség a magát szocialista társadalomként megnevező embertelen rendszertől. És hogy valaha megszabadul a magyarság abból a tisztességtelen helyzetből, melybe taszíttattunk akkor, amikor elidegenítették hazánkat. És akkor, amikor ránk zúdult az idegen uralom mellett a csőcselék uralma. A kommunizmus embertelen hatalmi gépezete. Valóban: ,,Picasso kétorrú hajadonjai, hatlábú ménjei tudták volna csak eljajongani / vágtatva kinyeríteni, / amit mi elviseltünk, emberek, s amire nincsen szó, talán nem is lehet már, csak zene, csak zene, csak zene." ― jajgatja Illyés Gyula ezekben az években írt döbbenetes versében. Így hát csodálkozunk-e azon, ha a szabadság szelétől megbizsergetett arcok mosolyra derültek. Álmodozni kezdtek a fiatalok, idősek. Álmodozni kezdtek a szabadságról, és meg is próbáltak a maguk módján cselekedni. Mert: ,,Ah, szabadság nem virul a holtak véréből!" ― kimondta, leírta ezt már Petőfi Sándor. Csak ha teszünk érte. És mi teszünk! És micsoda körülmények között kellett tenni! Nővérem, sógorom kényszerlakhelyen, deportálva, testvérbátyám a csatornát ásta, így voltunk. Eljöttem hát én is, Kolozsváron segédmunkás lettem, azzal megegyeztem a káderessel: kérem, én nem kívánok semmit, az én iskolai végzettségem nem értékesíthető, én szakmát tanulok, azért jöttem ebbe a nehéz vegyipari gyárba, hogy kitanuljam a vegyipart. Kezdem a legelején mint segédmunkás. Hát hol kezdjem? Csak annyit kérek, hogy az összes tanulási és fejlődési lehetőséget adják meg. (Dobai István, Nagyvárad) És aki e szavakat mondta, végzettsége tekintetében nemzetközi jogász, egy ideig Bibó István utódja a kolozsvári magyar egyetem tanársegédi székében. S ahogy elérkezett a pillanat, 1956 októberének csodálatos tavasza, a ,,szakmunkás" olyan helyzetbe kerül, hogy cselekednie kell. Mindnyájan a népi mozgalom elkötelezettjei voltunk, és hát én nagyon-nagyon sokat adtam ezeknek az íróknak a véleményére, és megkeresték a barátaink Németh Lászlót, Kodolányit, Tamásit, Bibó Istvánt, aki elődöm volt a nemzetközi katedrán, szóval ismerkedtek, és Varga Lászlót, sógoromat pedig ott érte'56 októbere. És végig ott volt, ő nem vett részt, de hát nézője, tanúja volt a forradalomnak. Véletlenül úgy sikerült, hogy mindenütt ott volt, a rádiónál stb., mindenfelé, és aztán végül november 4-én sikerült hazajönnie. Itt beszámoltak, mint volt. És akkor tőlem várták ― ez a társaság már egész Erdélyre kiterjedt ―, meg kell ragadni az alkalmat, az Egyesült Nemzetek Szervezete a magyar kérdést napirenden tartotta, hozzá kell csatlakoztatni az erdélyi magyarság kérdését is. Persze, rendben van, na, hát kell írni egy emlékiratot, az ENSZ-hez elküldeni a beterjesztést az ügyben, és hogy ezt csatolják a magyar kérdéshez. Mivel én voltam az egyetlen magyar nemzetközi jogász Romániában vagy Erdélyben, na hát írd meg! Ez volt a kötelességem. Konzultáltam mindenkivel, és gondoltam, hogy jó lesz. Mások jelentkeztek önként, besegített Mikó Imre, meg hát, aki mozdíthatott valamit az ügyben, ötletekkel, egész fejezetrészekkel jöttek. Én állítottam össze a memorandumot '57 februárjában, és elvitték a barátaink véleményezésre. A memorandum négyféle megoldási lehetőséget tartalmazott. Az első az volt, hogy Erdély maradjon román uralom alatt a magyarok teljes autonómiájával, ahogy az elő van írva pont a trianoni szerződésben. A másik, hogy egész Erdélyt az ezeréves határokig csatolják Magyarországhoz, a románok hasonló autonómiájával. A harmadik, az a független Erdély rendszere, megfelelően, elég bonyolultan, de kivitelezhetően mindkét nép autonómiájával. A negyedik pedig, hogy osszák el Erdély területét a méltányosság alapján, biztosítsanak kényszer és anyagi veszteség nélküli áttelepedési lehetőséget mindazoknak, akik élni akarnak vele. Na, kérem, végigkérdeztünk másokat is, akiket már azelőtt is ismertünk. Már nagyapám is úgynevezett kisgazda politikus volt, a negyvennyolcasoktól ezt örökölte édesapám is, meg az egész vidék. Itt is mindenki ezt a Wesselényi Miklós által javasolt megoldást szorgalmazta, nem tudom, talán a húszas évektől kezdve, de már '30 után ez általános volt, mi is ezen a véleményen voltunk. Persze, mindenki a maga előnyére egy kicsit eltért volna a méltányosságtól, és most pedig... Tudtuk jól, hogy az elkötelezett kommunisták mind a román uralom mellett szavaznak, de persze nem autonómiareferendummal. Mind a kommunista diktatúrának voltak hívei, az élen ugye Balogh Edgár, Kurkó Gyárfás meg Bálint László, Demeter János... És a magyar uralom mellett, hogy egész Erdély magyar uralom alá kerüljön, ezek között az idősebbek, érdekes, hogy inkább egyháziak állottak, idéztem is, mondom, írásban is megjelent, itt az első helyen állt Márton Áron. Nagyon impozánsan mondta, hogy népszavazással kell dönteni Erdély sorsáról, mert ő meg van győződve, hogy a románok többsége is a magyar uralom mellett szavazna, mindenki látja a különbséget. Nagyon bízott a görög katolikusokban. És ez legyen. Idézte nekem, hogy nem szabad semmiről sem lemondani, egy talpalatnyi területről sem soha. S idézte a Deák Ferenc mondását, ,,amiről a nemzet egyszer, félve a nehézségektől, lemondott, azt soha senki nem fogja visszaadni. Amit kényszerrel vettek el, azt visszahozza a jobb szerencse", ez volt Márton Áron. Vásárhelyi János azt mondta, hogy a Szentföld, Izrael, az talán csak az eltelt 3000 esztendő alatt csak olyan 50―60 évig volt zsidó uralom alatt, és többnyire amolyan két-három magyar kicsi megyényi, Pest megyénél kisebb területen működött valamilyen formában zsidó állam, amikor volt. Most már 2000 esztendeje egyáltalán nincs. De ha valaki kétségbe vonja azt, hogy a Szentföld határai Dántól Belsebáig tartanak, mert nincsenek zsidó uralom alatt, azért csak az a Szentföld, hát ez volt Vásárhelyi. Józan Miklós unitárius püspök szép beszédben szólt hozzám. Még '45 március 15-én. Nagyon rokonszenves ember volt ez a Józan Miklós, s azt mondta, hogy Erdély csak magyar uralom alatt lehet szabad, mert a magyarok a szabadságért igazán mindig megtettek mindent, és más, aki itt szóba jöhet, mindig a szabadság ellen állott. A neológ zsidó rabbi, a váradi zsidó rabbi, Naks Salvator azt mondta, hogy Erdélynek magyar uralom alá kell tartoznia, mert alapvető emberi jogokat csak a magyar adminisztráció képes biztosítani Erdélyben. A románoknak is. Aztán, aki közeli barátunk volt, és velünk ítélték el, Dobri János hajdani cserkészparancsnok, hát azt mondja: szó sem lehet erről, hogy az ezeréves határokról le kelljen mondani. A független Erdély mellett a szociáldemokraták voltak, legalábbis többségük szociáldemokrata volt, élükön Jordáky Lajos, ifj. Nagy Géza, szabadi Nagy Géza, Pásztai Géza, Demeter József stb. Szóval, szociáldemokrata vezetők, akikkel én beszéltem, Gruderrel is beszéltem, Lakatossal is. Ezek voltak. A többiek pedig mind, a társadalom minden rétegéből a Wesselényi-elv mellett álltak, mindenki attól várta, hogy valami legyen. Azután, még tán a hetvenes években is... A Wesselényi-elv a terület méltányos megosztása lakosságcsere-lehetőséggel; Weselényi Miklós 1848-ban Klauzál Gáborhoz írott levelében fejti ki... Egy székely földműves mondta nekem, háromszéki volt: mutassanak egy helyet, ahol otthonra lelhetek, és immár megyek is, mindent itt hagyok, csak valahol otthon legyek már. (Dobai István, 1924, Nagyvárad) Gazda József, Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2010. október 30.Turul-szobor Zilah főterén?Hamarosan ismét két Fadrusz-alkotással büszkélkedhet Zilah városa: Wesselényi Miklós közismert köztéri szobrával szemben helyeznék el a turulmadár évtizedekkel ezelőtt eltávolított szobrát. A jelenleg a templomkertben megtekinthető szobor hamarosan új, Fadrusz stílusában készített talapzatot is kap, és a remények szerint Zilah szimbólumává és turistalátványossággá válhat. Ebben bizakodik Sojka Attila, a szilágysági megyeszékhely RMDSZ-es alpolgármestere, akivel az elmúlt két év önkormányzati munkájáról, eredményekről, megvalósításokról, a városvezetők közötti együttműködésről beszélgettünk. Wesselényi szobrával szembe kerülne a turul – mondja Sojka Attila zilahi alpolgármester. A legutóbbi helyhatósági választások jelentős változással szolgáltak a zilahi magyarság számára, mivel sikerült RMDSZ-es alpolgármestert ültetni a képzeletbeli bársonyszékbe. Azóta a szilágysági megyeszékhely fejlődésében nagy szerepet játszik a közgazdász végzettségű Sojka Attila, akivel az elmúlt időszak eredményeiről, megvalósításairól és a jövőbeni tervekről beszélgettünk irodájában. Úgy vélem, az elmúlt két évben megvalósult legnagyobb mérvű befektetésnek a víz- és csatornahálózat, illetőleg a szennyvíztelep rehabilitációja minősül. A szennyvízülepítő felújítása húsz, a csatorna- és vízhálózat pedig hétmillió euróba kerül. Ezen tervezet által Zilah belterületének mintegy nyolcvan százaléka csatornahálózattal rendelkezik majd, a vízhálózat pedig száz százalékosan kiépül. A víz- és csatornarendszer december 31-i átadási határideje a munkát hátráltató esőzések miatt valószínűleg tolódik majd, de márciusra kétségtelenül elkészül. A szennyvízülepítő rendszernek a tervek szerint 2012-re kell kiépülnie. A csatornahálózat a város történelmi utcáit, így a Kraszna, a Király, a Fazakas utcát is érinti. A két és fél kilométer hosszú Kraszna utcán mindeddig nem is létezett csatornázás. Ebben az évben sikerült továbbá felújítanunk a már tízéves általános urbanisztikai tervet, az RMDSZ és különösképpen Tánczos Csaba tanácsos segítségével. Zilah városa a megyében elsőként fogadtatott el új urbanisztikai tervet. Ennek értelmében 852 hektárt sikerült csatolnunk Zilah belterületéhez, így hozzá tudunk járulni ahhoz, hogy ezekre a területekre is építkezhessenek az emberek. A szeptember 13-i tanácsülésen elfogadtunk egy határozatot, amelynek értelmében hetven árvízkárosult család 73 ezer lej értékű támogatásban részesül. Ezen összegből hozzávetőleg 40 ezer lejt magyar ajkú polgárok megsegítésére szánunk. Az RMDSZ keretében a tanácsosok, illetve a megyében tevékenykedő polgármesterek, alpolgármesterek szintén pénzt gyűjtöttek: 16 családnak 10 ezer lejt sikerült kiutalnunk. Meg kell említenem azt is, hogy Seres Dénes képviselő úrnak és RMDSZ-es kollegáinknak köszönhetően a református kollégiumban 1–4. osztályos alapképzés indult, így hát történelmet írunk, hiszen ebben a színmagyar tannyelvű intézményben a teljes tizenkét iskolai év alatt anyanyelvükön tanulhatnak a diákok. Tavaly vettük át a város iskoláinak rendelőit, még nem engedélyeztettük őket, mert funkcionalitásuk nem érte el a megfelelőségi szintet. Fokozatosan hozzálátunk felújításukhoz, hogy a megfelelő működési engedélyeket megszerezhessük. Mindemellett, hamarosan összeül a földhivatali bizottság: reméljük, hogy ez alkalommal további földeket tudunk visszaszolgáltatni a református egyháznak, ugyanis 36 hektár területet kell még visszaszerezniük. Egy hónappal ezelőtt ismét visszakerült tulajdonukba egy fél hektár, most pedig egy újabb hektárt szeretnénk nekik visszajuttatni. Fent a Ligetben ugyanis van egy református óvoda is, amelynek épületét az egyház tulajdonaként telekkönyvezték, a mellette lévő területet azonban még nem. Arra törekszünk, hogy ezt a földdarabot mielőbb szerezze vissza a református egyház, hiszen így magyar óvoda, iskola is működhetne Zilahon. Mindenképpen említésre méltó, hogy tavaly decemberben a városi tanács elfogadta, hogy a Fadrusz János évtizedekkel ezelőtt eltűnt turul szobrának nyomán készített alkotást elhelyezhessük a centrumban, a Wesselényi-szoborral szemben. Ez év költségvetésében 25 ezer lejt különítettünk el a turul, illetve a Scala mozi épülete előtt elhelyezendő, Mihai Viteazut ábrázoló szobor megtervezésére. A turul-szobor ügye amúgy nagyon kényes kérdésnek minősült: tavaly kétszer vetette el az ötletet a városi tanács. Decemberben azonban sikerült meggyőzni őket, hogy az emlékmű turisztikai látványosság, illetve Zilahnak olyan jelképe lesz, ha megépül, mint Wesselényi Miklós közismert szobra. A fellendülő turizmus pedig nyilván a panziókkal, vendéglátó egységekkel rendelkező vállalkozóknak is hasznára válik. A turulmadár jelenleg a református templomkertben látható. Igen, egyelőre csak a madár van meg, de a Fadrusz művéhez hasonló talapzat is készül. Nem lesznek rajta a lókoponyák, de magyar, német, angol, illetőleg francia nyelven feliratozzák majd, lévén, hogy turisztikai értéknek szántuk. Szeretnénk elérni azt, hogy az eredetihez hasonlóan, a rovásírásos felirat is szerepeljen majd rajta. Remélem, hogy még ebben az évben aláírhatjuk a szobor tervét – a feladatot már úgynevezett közvetlen megbízás alapján kiadtuk a tervezőnek. Mivel összköltsége nem haladja meg a 15 ezer eurót, nem kellett licitet kiírnunk. A tervező neve Nagy Attila, aki műemlék-restaurálási engedéllyel is rendelkezik. Bízunk benne, hogy jövőre a szobor kivitelezésére is rá tudunk szánni egy bizonyos költségvetési összeget, illetve hogy a Kulturális és Művelődésügyi minisztériumtól is kapunk némi támogatást. Ezzel ismét mi leszünk az egyetlen európai város, amely két Fadrusz-szoborral büszkélkedhet. A bekövetkezett gazdasági válság miatt nem tudtuk még megvalósítani a szintén a turizmus fellendítését célzó tervünket, hogy újra kiépítsük a Meszesen áthaladó régi római utat. Ahhoz, hogy Moigrádot a Porolissummal átvegyük, sajnos népszavazást kell kiírni. Leadtunk ugyanakkor egy pályázatot, amely a régi Vigadó épületének felújítását célozza. Továbbá, ha a bank elfogadja a kölcsönt, új piaccsarnokot építünk. Egy hónapon belül elkészül amúgy a piac mellett elvezető út a prefektúra és a városháza között, és reméljük, hogy jövőre a két intézmény között sétányt is ki tudunk építeni. Milyen jelentősebb, a helyi önkormányzat által támogatott rendezvények voltak Zilahon? Tavasszal járt nálunk egy holland szeretetkórus, ötezer lejt tudtunk fordítani, október 22-én pedig megültük a szüreti napokat, amelyek már hagyományosak nálunk. A városháza költségvetéséből hatezer lejt különítettünk el a kifejezetten a magyar közösség számára szervezett szüreti rendezvényekre. Milyen az együttműködés a város többségi elöljáróival? Politikai szinten nem éppen egyformák az elképzeléseink, ugyanis a polgármester nemzeti-liberális párti, a másik alpolgármester szociáldemokrata, én pedig RMDSZ-es vagyok. A kommunikáció mindemellett jó köztünk: kollegák voltunk a polgármesterrel, egyidősök vagyunk, és próbálunk úgy egyeztetni, hogy mindenki elégedett legyen. A magyarság érdekvédelmét illetően kétségkívül nagy eredményeket értünk el: úgy vélem, hogy 18 év alatt nem sikerült annyi mindent megvalósítani, mint az elmúlt két évben. A város szeméttelepét sikerült uniós szabványoknak megfelelően átalakítani? A szemétteleppel nagy gondok vannak, ugyanis nincs engedélyeztetve. Borbély László környezetvédelemi miniszter itt járt, ki is adták az ultimátumot, hogy félév alatt le kell zárulnia az engedélyezési eljárásnak. Továbbá törvényileg 2017-ig környezetbarát módon eszközölni kell a szeméttelep bezárását. A városban tíz pontján szelektív hulladékgyűjtőket helyeztünk el, és még további tíz ponton lesznek, amint a csatornázási, aszfaltozási munkálatokat befejeztük. Zay Éva, Szabadság (Kolozsvár) 2011. február 16.Sirató ének Komáromy Józsefért Amikor 1956. november 3-án az utolsó, Romániába induló autóbuszok egyikével áldott állapotban lévő feleségével visszajött Erdélybe, és magával hozta a forradalom idején megjelent forradalmi verseket, kiáltványokat, röplapokat. A magyar–román határon egy óvatlan pillanatban a már átvizsgált csomagok közé átdobta a röplapokat, kiáltványokat, verseket és írásokat tartalmazó kis bőröndöt. Ezért a „dobásáért” Varga László tiszteletes urat az életfogytiglani kényszermunka mellett még tíz év fegyházbüntetéssel is sújtották. Annyira pontos Komáromy József visszaemlékezése, hogy teljes mértékben rekonstruálható az „ENSZ-memorandum” megszövegezése, megírása, terjesztése. Komáromy József mindvégig vállalta tettének következményeit, és azt, hogy tanári pályája derékba tört. Soha többet nem taníthatott, nyugdíjazásáig ládagyári munkásként dolgozott. Komáromy Józseffel az Erdélyi Múzeum-Egyesület kolozsvári székházában 2009-ben a köteteim bemutatóján beszélgettem utoljára. Örvendett, hogy megtaláltam az „ENSZ-memorandum” eredeti kéziratát, a hozzá kapcsolódó dokumentumokat, valamint a kihallgatási jegyzőkönyveket. Rezignált hangon jegyezte meg: mindez már az én elrontott életemen nem segít. Mint ahogy az őt vallató, gyötrő Uţiu Francisc szekus hadnagyot sem vonta soha senki felelősségre. Életútját, egyéni sorstragédiáját pontosan összegzi a család gyászjelentése: „Szeretettel, büszkén és tisztelettel őrizzük Édesapánk emberi és nemzeti helytállásának, áldozatának emlékét. Ígéretes matematikatanári pályáját derékba törte a kommunista rendszer. Igaz és bátor értelmiségiként a közösségért, az igazságért és méltányosságért nem csak hét év nehéz börtönt, hanem az azt követő évtizedek mellőzöttségét is vállalta. Inkább örökre lemondott szeretett és tehetséggel gyakorolt tanári hivatásáról, mintsem a zsarnoksággal kiegyezzen. Szellemi, lelki kincseit ezentúl családjának ajándékozta. Férjként és apaként is a szeretet, az igényesség, a becsület és az önfeláldozó teljes odaadás jellemezte. Tiszta, hősi élete, bölcsessége és szerénysége erőt, vigaszt adó példaként marad itt közöttünk, és új, fényes sugárként tündöklik fel Isten országában.” A jellemzéssel és a nekrológ szövegével teljes mértékben egyetértve úgy méltathatjuk legméltóbban, ha közzé tesszük a dr. Dobai István által megfogalmazott, nagyon feszes tanulmányt, az „ENSZ-memorandum”-ot, a szervezkedés kiindulópontját jelentő báró Wesselényi Miklós 1848. június 18-i levelét, illetve Kertész Gábor tanulmányát. Ezeket a dokumentumokat e sorok írója találta meg a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) bukaresti levéltárában, majd Varga László tiszteletes úr révén továbbítottam Dobai Istvánnak. Tettem ezt azért is, mert többen – köztük Csetri Elek történész, Abody Nagy Béla festőművész – megkérdőjelezték, hogy egyáltalán elkészült-e az „ENSZ-memorandum”, vagy csak beszéltek róla. A dokumentumok – az említetteken kívül Bereczki András fantasztikus naplója – Kolozsvár 1956–1957. évi történetének rendkívül fontos elemei. Bizonyságai, hogy Kolozsvár Erdély szellemi központjaként a belső ellenállásban is meghatározó szerepet játszott. Komáromy József érdeme, hogy ezek a dokumentumok eljutottak a „kincses város” meghatározó értelmiségéhez. A 87 éves korában elhunyt Komáromy József életműve éppen e dokumentumok révén nem maradt torzóban. Egész életével, helytállásával bizonyította a legnagyobb matematikusok egyikének, Bolyai Jánosnak tulajdonított posztulátum örökérvényét: „Az ember akkor ember, ha összes választási lehetőségei közül a legnehezebbet választja.” Komáromy József a legnehezebbet választotta, és soha semmilyen kompromisszumot nem kötött. TÓFALVI ZOLTÁN. Szabadság (Kolozsvár) 2011. április 22.A község és az unitárius egyház is akarja - külön-különMegvásárolnák Bölöni Farkas Sándor szülõházát és a vízimalmot Az erdõvidéki polgármesterek nemrég lezajlott találkozóján Tamás Sándor megyeitanács-elnök felajánlotta a megyei tanács anyagi segítségét ahhoz, hogy a bölöni önkormányzat megvásárolhassa a faluban 1795-ben született Bölöni Farkas Sándor író, mûfordító, utazó szülõházát. A meglehetõsen romos, elhanyagolt ingatlant ugyanakkor az unitárius egyháznak is szándékában áll megvásárolni. A megvétel lehetõségét Sikó Imre bölöni polgármester egyértelmûen üdvözölte, és a feljavítás után emlékházként, falumúzeumként mûködtetnék az ingatlant, benne a nagy utazónak, a kor haladó szellemû gondolkodójának berendezett emlékszobával. A polgármester azt is elmondta, hogy meg szeretnék vásárolni a falu számára az egyetlen még meglévõ vízimalmot is (a valamikori 22- bõl), amit hasonlóképpen felújítanának, és megmentenének az utókor számára. Bölöni Farkas szülõházát - mely valójában nem az eredeti, de annak a helyére épült 1852-ben - az unitárius egyházközségnek is szándékában áll megvásárolni, Kozma Albert lelkész szerint az épület kulturális célokra való használata és biztonsága csakis egyházi tulajdonban képzelhetõ el és valósítható meg, és ez tükrözi az egyház elöljáróinak, de más kulturális és civil szervezetek vezetõinek véleményét is. Ennek érdekében már döntöttek arról, hogy az unitárius egyháznak, akár kölcsönpénzzel is, de kötelezõ módon meg kell vásárolnia az épületet, azt követõen pedig közös összefogással el kell végezni rajta a javításokat és látogathatóvá tenni, a polgármester által is említett emlékszoba berendezésével, a falumúzeum beköltöztetésével. A lelkész elmondta, hogy a házvásárlás kapcsán az önkormányzattal vagy más civil szervezetekkel való nézeteltérések elkerülése végett kuratóriumot hoznának létre, melyben a község minden intézménye és felekezete képviselve lenne. Ezt a jelenleg a község vezetõsége által irányított Bölöni Farkas Sándor Alapítvánnyal együttmûködve képzelnék el, amennyiben azzal az önkormányzat is egyetért, tevékenységébe pedig betekintést enged. Bölöni Farkas Sándor 1795-ben született Bölönben, 1805-1815 között a kolozsvári unitárius kollégiumban tanult, 1816-17-ben elvégezte a jogot a kolozsvári királyi líceumban, utána Wesselényi Miklóssal együtt a marosvásárhelyi ítélõtáblán folytatott joggyakorlatot. 1817-ben a kolozsvári fõkancellárián felesküdött jegyzõnek. 1825 júliusában hét hivatalnoktársával megalapította az elsõ magyar hitelszövetkezetet. 1830-1832 között nyugat-európai és észak-amerikai utazást tett. Ezeknek az utazásoknak a leírását 1834-ben adta ki Kolozsváron, de a mû hamarosan tiltólistára került. Az útleírás VIII. fejezete tartalmazza az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat magyar fordítását. 1833-ban az õ kezdeményezésére alakult meg Kolozsváron a Nemzeti Kaszinó. Szintén Bölöni Farkas Sándor kezdeményezésére jött létre a Vívó Intézet és az Asszonyi Olvasó Egylet. 1836-ban a kolozsvári játékszín tollvivõ titkára lett, õ szedte rendbe a színház anyagi ügyeit. Tüdõbajban halt meg 1842-ben Kolozsváron. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2012. március 6.LapszemleHunyad Megyei Hírmondó – 2012. február, 139. szám A közéleti havilap legfrissebb számának első oldalán a főszerkesztő arról ír az új oktatási törvény kapcsán, hogy a szórványban különösen számítanak minden gyermekre. Ugyancsak az első oldal mutatja be Dezméri Istvánt, Hunyad megye új prefektusát. Deák Levente jogász rovatában ezúttal az ajándékoknak az örökségbe történő beszámításáról ír. Csatlós Erzsébet az oktatás aktuális kérdéseivel foglalkozik, de olvashatunk Winkler Gyula európai uniós képviselő sajtóirodájának beszámolóiból a közelgő választások előkészületeiről, valamint az új prefektus feladatairól. Benedekfi Dávid arról számol be, hogy Lupényban jártak a magyarországi testvérváros, Kecel képviselői. Csatlós Erzsébet ugyanakkor arról is tudósít, hogy Lupénynak nemcsak külföldi, hanem hazai testvértelepülési kapcsolata is van a szilágysági Sarmasággal. Az ötödik oldalon Kun Kriza Ilona gondolatait olvashatjuk arról, hogy kisgyermekeinket óvodába vagy iskolába írassuk-e. Ezen az oldalon László Anna és Csatlós Erzsébet különböző iskolai olimpiákról is beszámol. Takács Piroska Nagyasszonyaink sorozatában Cserei Helénát mutatja be, aki báró Wesselényi Miklós felesége és ifjabb báró Wesselényi Miklós édesanyja volt. Bemutatjuk templomainkat sorozatában Kun Árpád a sztrigyszentgyörgyi római katolikus templomról ír, másik cikkében pedig a népszámlálás ideiglenes adatai alapján térképezi fel azon Hunyad megyei településeket, ahol magyarok élnek. A hetedik oldalon még olvashatunk a sztrigyszentgyörgyi és a dévai Téglás Gábor iskolában lezajlott farsangi mulatságokról. Az utolsó oldal fényképes beszámolót közöl a dévai kisiskolások farsangi mulatságáról. Végül tudomást szerezhetünk arról, hogy március 15-én megyénk nagyobb városaiban hol és mely időpontban tartják a megemlékezéseket. A lapot Csatlós Erzsébet szerkesztette. K. Á. Szabadság (Kolozsvár) 2012. március 16.Toró T. Tibor, az EMNP elnökének március 15-i üzeneteEsélyt és szabadságot a magyar nemzetnek! Esélyt és szabadságot Erdélynek! Esélyt és szabadságot az erdélyi magyaroknak! – Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnökének Zilahon mondott március 15-i beszéde. Tisztelt emlékező gyülekezet, kedves szilágysági magyarok! Március 15-én szerte a nagyvilágban ünneplőbe öltözik minden magyarul érző lélek, egymáshoz igazodnak a szívdobbanások, összeérnek az imádságok: Isten, áldd meg a magyart! Ezért vagyunk mi is együtt itt, a szilágysági magyarok – és az egész magyar nemzet – egyik legnapsugarasabb személyisége, báró Wesselényi Miklós szobránál. Ünnepelni a modern magyar nemzet születésnapját, fejet hajtani nagy elődeink teljesítménye előtt, példájukban erőt meríteni a jelen, a mindennapok harcaihoz, reményt és hitet erősíteni a jövőtervezéshez. Hadd tegyük mi is azt most együtt, idézzük fel 164 év távlatából a márciusi ifjak példáját, keressük benne a mának, de főleg a jövőnek szóló üzenetet. Első üzenet: esélyt és szabadságot az egységes magyar nemzetnek! Mennyire igaz és időszerű ez ma is: Magyarország gazdasági és közjogi szabadságharcot folytat megújulásáért, talpra állásáért és teszi ezt úgy, hogy közben nem veszítheti szem elöl a határokon átívelő Kárpát-medencei összmagyar nemzetegyesítés nagyívű programját. Tudjuk ezt, érezzük, átéljük, nemcsak szellemi-kulturális-, hanem a naponta erősödő, most már százezres nagyságrendű egyéni szálból összeálló közjogi kötelékkel, amely a hazához köt. És tehetjük ezt úgy, hogy szülőföldünkön maradhatunk magyar állampolgárként. Így erősödik együtt a nemzet és az ország. Második üzenet: esélyt és szabadságot Erdélynek! 1848-ban a márciusi ifjak és a reform-nemzedék Erdély és a Részek jövőjét az Unióban látta Magyarországgal. Ma, a XXI. század elején Erdély esélye a régiók és a nemzeti közösségek Európájában van. Erdély és népeinek szabadsága tehát annak függvénye, sikerül-e a tudatokban lebontani a homogén román nemzetállami szemléletet, felszámolni az erre épülő, ebből táplálkozó államszervezési gyakorlatot. Közös feladat ez minden erdélyinek, románnak, magyarnak, cigánynak, a még itthon maradt szásznak, zsidónak, mindenkinek, akinek Erdély több mint egy folt Románia térképén, aki nem gyarmatként, hanem otthonként és szülőföldként tekint rá. Harmadik üzenet: esélyt és szabadságot az erdélyi magyaroknak! A magyar szabadság ma Erdélyben a belső önrendelkezésen alapuló különböző autonómia-formákat jelenti. Mindaddig, amíg ennek közjogi kereteit nem teremtettük meg, nem fogadtattuk el a többséggel, nem építettük ki intézményeit és nem választottuk meg közülünk elöljáróit, addig nem ülhetünk nyugton, nem hallgathatunk. Nemzeti ünnepünkön tehát ez a dolgunk: megvizsgálni, ment-e általunk ügyünk, az autonómia – magyar szabadság – ügye elébb? Emlékeztetni elöljáróinkat arra, hogy a mandátumot ennek kivívására és nem saját kis ügyeik intézésére kapták. S ha nincs hitük és erejük a további csatákhoz, legalább ne állják el az utat a fiatalok, korunk márciusi ifjai előtt. S végül, mert a hely szelleme kötelez, hadd idézzük fel báró Wesselényi Miklós személyiségét és példáját. Annak az embernek, aki tudta és gyakorolta a társadalmi csoportok közötti nemzeti szolidaritást. Aki tudta, hogy a magyarság felemelkedéséhez nem elég a nemzeti öntudat ébren tartása, hanem élhető körülmények és emberi méltóság is kell. Idézzük a székelyek nagy mesemondója, Benedek Elek szavait: „Tisztább jellemű, becsületesebb szívű fia nem volt e hazának, mint Wesselényi Miklós. Nagy volt testben, lélekben, megvolt benne az igazi nagyságnak minden vonása. Örök bálványa maradt az ifjú szíveknek, s mindig tisztelettel adózik érdemeinek az emberi és hazafiúi érdemeket hidegen tapogató elme is. Az ő alakja a legnagyobbak sorában áll ma s fog állni mindörökké. Kevesen adták az önzetlen honszerelemnek oly sok és megható bizonyságát, mint Wesselényi Miklós. Soha, semmilyen körülmények közt nem félt szeretni a hazát, nem félt tenni a hazáért. A hősök hőse volt, kinek szíve nem ismert félelmet. S ez a szív meleg szív volt, a szenvedés, nyomorúság láttára oly könnyen ellágyuló. Keze, mely kettéroppantotta a kemény vasat, bársonynál puhább volt, mikor könnyet kellett letörölnie… Megindult lélekkel állunk meg emléke előtt, s mint ahogy szoboralakja magához emeli a szegény jobbágyot, úgy érezzük emelkedni lelkünket..” Isten, áldd meg emlékét! Isten, áldd meg a magyart! Jókedvvel, bőséggel! Hogy jókedvvel higgyen Erdélyben! Krónika (Kolozsvár) 2012. május 18.Nyirő József: tündöklés helyett bukásA Ponta-kormány első magyarellenes intézkedései, illetve az Orbán-kabinet egyes tisztségviselőinek román füleket bántó kijelentései mellett egy újratemetés is feszültséget kelt a román–magyar viszonyban. Nyirő József május utolsó napjaira tervezett székelyudvarhelyi újratemetése miatt is bekérették a Külügyminisztériumba Füzes Oszkárt, Magyarország bukaresti nagykövetét. A román felet az zavarja, hogy a háborús bűnössé nyilvánított írót díszszertartás közepette hantolnák újra. A biztató indulástól… Nyirő Józsefről – akárcsak az úgyszintén vitatott Wass Albertről – megoszlanak a vélemények. A közhiedelemben mindkettő „igaz magyar emberként”, nagy íróként” él, amit sokan (közöttük a kérdés szakavatott ismerői) cáfolnak. A Székelyzsomboron született író papnak indult, hittant oktatott, ám harmincéves korában szakított a papi renddel, így a római katolikus egyház kiközösítette, ő maga pedig a kolozsvári Keleti Újságnál helyezkedett el. Íróként jól indult, Haldoklik a székely című novellájával megnyerte a Zord Idő pályázatát, az Erdélyi Helikon munkatársa lett és olyan haladó szellemiségű írók társaságában, mint Kacsó Sándor, Tamási Áron, Szentimrei Jenő bekapcsolódott a Benedek Elek körül tömörülő székely írócsoportba. A törés a negyvenes évek elején állt be életében és pályájában: 1942 és 1943 között a szélsőjobboldali Magyar Erő, majd a hasonló beállítottságú Magyar Ünnep című lap főmunkatársa lett. Szálasi puccsát követően a nyilaskeresztesek mellé szegődött, tagja lett a nyilas parlamentnek, 1945-ben a nyilasokkal együtt menekült el Magyarországról. Egy darabig Németországban lakott, 1950-ben Madridba költözött, és a spanyol fővárosban élt élete végéig. …a meghasonlásig Nyirő emberként rosszul vizsgázott tehát. Íróként sem lett színjeles. Bár vannak értékes írásai, igazán nagyot alkotni nem tudott, pedig nagy írói tervei, elképzelései voltak. Átfogó történelmi regényt akart írni az idősebb Wesselényi Miklósról, ám A sibói bölény nem lett több amolyan kalandregénynél. Híres írásával, az Uz Bencével Tamási Ábel-trilógiáját kívánta volna lepipálni, ám Tamási realizmusa helyett ő a miszticizmusba tévedt. Regénye elárulja, hogy népszeretete nem több mítoszkeresésnél. Talán ezért is rokonszenvezett olyannyira az ugyancsak ködös fogalmakkal, mítoszokkal operáló nemzeti szocializmussal. Talán ezért nem ismerte fel, mekkora veszélyt jelent a fasizmus Magyarország számára. Ez a magyarázata annak is, hogy amiként a harmincas-negyvenes évek ordas eszméi, ugyanúgy írásai is ködösekké, zavarosakká, silányakká váltak. Ezért lett fiaskó az eredeti szándéka szerint a székelyek történelmi tragédiáját bemutató, 1939-ben elkészült Madéfalvi veszedelem című munkája is. Sajnálatos módon Nyirőt magával ragadta az ostoba fajelmélet, ami oda vezetett, hogy a negyvenes években teljes mértékben elkötelezte magát a nyilaskeresztes mozgalom mellett. A fasiszta Németország veresége, a nácik és a nyilaskeresztesek embertelen bűneinek leleplezése sem józanította ki, nem tántorította el korábbi nézeteitől. Az akkoriban, elsősorban az Egyesült Államokban és Spanyolországban megjelent írásaiban is kitartott eltévelyedése mellett. Az újratemetés Most ünnepi pompával temetik újra Székelyudvarhelyen. A csíksomlyói búcsúra érkező zarándokvonat szállítja a Székelyföldre hamvait, amelyeket előtte Székely János segédpüspök áld meg Budapesten, a Nyugati pályaudvaron, lelki üdvéért pedig misét celebrálnak. Az újratemetés szertartásában világi hatóságok is részt vesznek: Gyergyószentmiklós és Csíkszereda polgármestere, Mezei János és Ráduly Róbert városuk állomásán tiszteleg a hamvak előtt, Székelyudvarhelyen a koporsót huszárok kísérik a temetőig, ahol magyar írók fogadják a menetet. A továbbiakban misét mise követ, mígnem a hamvakat – a Duna tévé élő közvetítésében – elhantolják. B. T. Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. július 30.Európa legyen gyümölcsöskosár, nem pedig gyümölcsturmix”Orbán Viktor szerint az európai nemzetek reneszánszáról beszélhetünk Magyarország és Közép-Európa megújul címmel tartotta meg hagyományos előadását a Tusnádfürdőn zajló, 23. Bálványosi Nyáriegyetem és Diáktáborban szombaton délelőtt Orbán Viktor magyar miniszterelnök. A magyar külügyminisztérium parlamenti államtitkára, Németh Zsolt által moderált politikai fórumon ugyanakkor Tőkés László a közélet kérdéseiről, a belpolitikai helyzetről, a gazdasági fejlődés és az autonómia összefüggéseiről, a romániai magyar politikai paletta lehetséges alakulásáról értekezett, Orbán Viktor pedig európai összképet nyújtott a gazdasági válságról, és annak hatásairól. A magyar miniszterelnök keményen bírálta az európai uniós politikai intézmények válságkezelő megoldásait. Véleménye szerint Közép-Európa ebben a tekintetben nagyobb sikerrel járt, mint a Nyugat. Mint kifejtette, egyedi problémák egyedi megoldásokat igényelnek, az Európai Uniót pedig az európai nemzetek ellenében nem lehet sikerre vinni. Idén a hagyományos szombat délelőtti politikai fórumon nem jelent meg a román állam egyetlen magas rangú képviselője sem; Traian Băsescu tisztségéből felfüggesztett államfő a vasárnapi referendumot megelőző kampánycsendben ezt nem is tehette volna meg. Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke helyzetképet vázolt előadásában az erdélyi közélet és a belpolitika aktuális kérdéseiről, tárgyalta a gazdaság és az autonómia összefüggéseit, valamint a romániai magyar politikai paletta lehetséges alakulását. Csak az veszett el végképp, amiről lemondunk A nemrég bírósági döntéssel visszaállamosított Székely Mikó Kollégium, valamint a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) ügyére, (a magyar és angol tagozat létrehozásának jog-, és törvénysértő akadályozására) hivatkozva Tőkés László kijelentette: a két neves reformkori politikus, Wesselényi Miklós és Mikó Imre építő munkássága megfelelő példaként szolgálhat, aziránt „hogy álljunk ki a szabadság, és elorozott tulajdonunk mellett”. Deák Ferencet idézve hangsúlyozta: „csak az veszett el végleg, amiről mi magunk lemondunk”. Felkérte a hallgatóságot, vegyenek részt szeptember elsején, az úgynevezett Igazság Napján a kollégium védelmében tervezett tüntetésen. Az autonómia gazdasági létkérdés A gazdasági kérdések vonatkozásában az EP-képviselő megállapította: gazdasági önállóság nélkül Erdély a politikai céljait sem tudja megvalósítani. Matolcsy György magyar nemzetgazdasági miniszter kijelentésére hivatkozva kiemelte: a második Orbán-kormány kiemelt fontossággal kezeli a határon túli területeknek a magyar gazdaság „vérkeringésébe” való bekapcsolásának kérdését. A nemzetgazdasági minisztérium a Wekerle-tervvel összefüggésben támogatást nyújt az alulról építkező gazdaságfejlesztési stratégiaként létrehozott Mikó Imre Terv megvalósítására, amelyet az EMNT kezdeményezett. A jelenlegi magyar kormány ugyanis a gazdasági önrendelkezés megvalósítására törekszik, magyarázta Tőkés László. A Kárpát-medencei gazdasági övezet stratégiai programja, a Wekerle-terv célja a gazdasági növekedés segítése, a Kárpát-medencei térségen belüli együttműködési lehetőségek kiaknázása, hosszú távon pedig a fenti gazdasági övezet létrehozása. – Magyaroknak, románoknak egyaránt érdekük egy olyan gazdaságpolitika kezdeményezése, amely a szubszidiaritás, regionalizmus, a szomszédságpolitika terén zajlik, és mindannyiunknak esélyt ad a felemelkedésre – fogalmazott az EP-képviselő. Mint mondta, a politikusok általában megfeledkeznek arról, hogy az autonómia nem csak egy szép eszme: a működő autonómiák pedig általában kiváló gazdasági eredményeket mutathatnak fel, mint például a munkanélküliséget alig ismerő olaszországi Dél-Tirol, vagy Katalónia, Spanyolország legfejlettebb tartománya. Felhívta a figyelmet arra, hogy az Európában létező területi autonómiák mellett 11 európai országban érvényesül a kulturális autonómia rendszere is. Tőkés László emlékeztetett: az Erdély és Románia egyesülését kimondó 1918-as gyulafehérvári nagygyűlés autonómiát ígért az együttlakó népek számára, ezzel szemben Bukarest Trianon után a megszerzett területeken egyfajta gyarmatosítást kezdett, annak ellenére, hogy Erdély a fejlődési folyamatok „vezérhajója” volt. Arcátlan arroganciának nevezte Victor Ponta miniszterelnök kijelentését, miszerint a Székelyföld nem is létezik. Az autonómia gazdasági létkérdés, a romániai magyarság boldogulásának előfeltétele – szögezte le az EP-képviselő. „Kérjük, keressék meg annak az eszközeit, módszereit, hogy miként tudnának támogatást nyújtani az autonómiatörekvések terén való előrelépéshez” – kérte fel Tőkés László a magyar miniszterelnököt. „Băsescu került a legközelebb az erdélyi magyarokhoz” A pénteken megnyitott nyári olimpiai játékok kapcsán sportpárhuzamot vonva, a vasárnapi referendumra utaló EP-képviselő felvetette a kérdést: „Jobb csapatkapitány a xenofób Crin Antonescu, mint Traian Băsescu, akit le akarnak küldeni a pályáról? A román politikusok közül Traian Băsescu tisztségéből felfüggesztett államfő került a legközelebb az erdélyi magyarokhoz”, állapította meg Tőkés László. Felhívta a figyelmet arra, hogy szerinte Magyarország szomszédjaihoz, Szerbiához, Szlovákiához hasonlóan Romániában is a posztkommunista erők előretörésének vagyunk tanúi. Mint fogalmazott, a kommunista típusú kizárólagossággal Románia kizárja magát a Schengen-övezetből is. A harmincadik olimpia békeüzenetének megfelelően kijelentette: a csapatszellem a politikában is fontos. Ugyanakkor megállapította: „a kommunista pártegység kényszerzubbonya nem illik az erdélyi magyarságra”, és az őszi parlamenti választásokra utalva hozzátette: „politikai megmérettetésre, erdélyi magyar válogatottra van szükség”. Tőkés úgy vélte, az olimpiai játékok szellemében szabály- és elvszerű, méltányos játékosokra van szükség az egyébként „tisztulást” igénylő politikai pályán is, illetve a játékban a bírónak is függetlennek kell lennie. A romániai magyar politikai alakulatok lehetséges együttműködését illetően nyomatékosította: „bundázókkal” nem tud egy csapatban játszani, olyanokkal, akik „nem az erdélyi magyarságot képviselik Bukarestben, hanem Bukarestet az erdélyi magyarság előtt”. Hallgatósági kérdésre válaszolva megállapította: fontosnak tartja az új összefogást, az egység megteremtését, ennek azonban erőteljes elvi feltételei vannak. Orbán: radikális és azonnali megoldások szükségesek Orbán Viktor magyar miniszterelnök átfogó elemzésben tárgyalta a világgazdasági válság európai okait és vonatkozásait, élesen bírálta az Európai Unió (EU) különböző intézményei által a krízis kezelésére nyújtott megoldásokat, illetve néhány gondolatot fogalmazott meg a romániai politikai helyzettel kapcsolatban. – Megfigyeltem: ha megnyerjük a választásokat, akkor rendszerint az asztal közepén ülök, amikor ellenzékben vagyunk, akkor a szélére szorulok – humorizált a magyar kormányfő. Közölte: jeles nyugat-európai közgazdászok által, a napokban nyilvánosságra hozott, „brutális egyértelműséggel” megfogalmazott helyzetjelentés szerint a világgazdasági válság európai hatásainak kezelésére radikális és azonnali megoldások szükségesek, ellenkező esetben a kontinens „holdkóros módján a saját vesztébe tántorog”. Európa elvesztette a realitásérzékét A magyar kormányfő sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy az EU keretében a kánonon kívüli hangnemben nem lehet beszélni a gazdasági válságra adott megoldásokról. – Úgy gondolom, az Unió sikere a nemzetek sikerében rejlik, nem pedig a nemzetek feletti struktúrákban. Szembe kell nézni az európai nemzetek reneszánszával. A nemzeti érzés megerősödését tapasztalhatjuk a hollandoknál, görögöknél – fogalmazott a miniszterelnök. Szerinte ilyen tekintetben Európa elvesztette a realitásérzékét. – Az európai nemzetek nem akarnak egybeolvadni egymással. Szerintem Európának gyümölcsöskosárnak, nem pedig gyümölcsturmixnak kell lennie. Nyugaton lengyel vízszerelőket dolgoztatnak, s közben elítélik a bevándorlást. Tény, hogy az aggasztó hírek nem a közép-európai országokból érkeznek, a régió gazdasági szempontból aránylag stabilnak mondható. Amennyiben Nyugaton ezt sem értik meg, az súlyos következményekkel járhat – fogalmazott Orbán Viktor. Hozzátette: miközben pénzügyi vonatkozásban a közép-európai államok nem állnak rosszul, Nyugat különböző eszközökkel erőteljes nyomást próbál gyakorolni rájuk. – Közép-Európa sikeresebbnek bizonyult a válságkezelésben, mint a Nyugat – szögezte le a magyar kormányfő. Véleménye szerint, pontosan megnevezhető néhány személy és pénzintézet, amely a gazdasági válságot okozta. Elítélte az általa személytelen intézményi politizálásnak nevezett brüsszeli ügyvivést. – Egyébként azt halljuk, hogy hibás például Görögország, de azt nem, hogy Brüsszel lenne a vétkes. A bankok ismét sorba állnak az adófizetők pénzéért. Az Unió védi a különböző pénzintézeteket. Továbbra is védik azt az elvet, hogy a piac működésébe nem kell beleszólni, de eltűrik a spekulánsokat – fogalmazott a politikus. Szerinte Nyugat-Európa ördögi körben vergődik, amelyből nem találja a kiutat. „Ha jönnek a szocialisták, összedöntik az országot” – Az Európai Unió válsága tulajdonképpen Brüsszel válsága, s a helyzetért Brüsszel az elsődleges felelős. Azzal töltenek el rengeteg időt, hogy játékot kell tenni a disznónak a ketrecbe, és hangoztatják, hogy a liba lelkiállapota fontos kérdés, holott az európai polgárok megélhetésének biztosítására kellene összpontosítaniuk – mondta. A hallgatóság tetszését váltotta ki Orbán Viktornak az a kijelentése is, hogy míg Nyugat-Európában szinte lényegtelen, hogy a politikai spektrum melyik oldalán álló párt vállalja a kormányzást, Magyarországon sorsdöntő kérdés, hogy ki van hatalmon. – Ha jönnek a szocialisták, összedöntik az országot – jelentette ki. A miniszterelnök arról is beszélt, hogy a nyugatiakkal ellentétben, a kelet-európai államok egyre sikeresebbek. – A közép-európai sikerországokhoz akar tartozni Magyarország és Románia is. Jelenleg Magyarországnak erőfeszítéseket kell tennie, hogy ne szakadjon le Közép-Európáról – közölte. Orbán nem akar konfliktust az RMDSZ-re szavazó magyarokkal Orbán Viktor a romániai helyzettel kapcsolatban úgy fogalmazott: az utolsó hét-nyolc év sikeres volt az ország számára, ugyanis sikerült kordában tartani az államadósságot, a kormány megfelelő intézkedéseket hozott. – A románok és a szlovákok is meghaladtak bennünket – értékelte. Úgy vélte azonban, a jelenlegi romániai belpolitikai folyamatok nagyon nagy kockázatokkal járnak, s az ország elveszítheti a jelenlegi helyzetét, eddigi eredményeit. – Lassan ki sem lehet igazodni, hogy mi történik pontosan. Bicskázás zajlik. Románia sorsa egy-két évtizedre eldől. Hasonló pillanat ez most itt, mint Magyarországon 2010-ben – fogalmazott a miniszterelnök. A hallgatóság kérdéseire válaszolva rámutatott: a nemzetközi kapcsolatokban a hazafiak jobban meg tudnak egyezni egymással, mint az internacionalisták. Hozzátette: Traian Băsescut jó román hazafinak ismerte meg. Elmondása szerint azért vállalt stratégiai partnerséget Tőkés Lászlóval és az Erdélyi Magyar Néppárttal (EMNP), mert néhány rendíthetetlenül képviselt cél – mint például az autonómia – szövetséget hozott létre közöttük. „Sikert kívánok számukra, de nem kívánok konfliktusba keveredni azzal a 80 százaléknyi magyarral, akik az RMDSZ-re szavaztak – fejtette ki Orbán Viktor. Mint mondta, az a feladata, hogy „a magyar eszmék irányában való elmozdulást és az itteni magyar egységet is szolgálja”. Németh Zsolt államtitkár az előadók gondolatait összegezve kijelentette: Európa, Közép-Európa és a határon túli magyarság egyaránt új helyzetbe került. Úgy vélte, Tusványos keretében Orbán Viktor és Tőkés László néhány „navigáló műholdat azonosított”. A politikai fórumot Bibó István gondolatával zárta: „a fejlődéshez a szabadság és a közösség ügyének egynek kell lennie”. KISS OLIVÉR, ZAY ÉVA Szabadság (Kolozsvár) 2012. szeptember 14.Szilágysági történelemlapozásA Wesselényi nevet a köztudat leginkább az „árvízi hajós”, báró Wesselényi Miklós (1796–1850) alakjával kapcsolja össze, aki haladó szellemű főúrként sokat tett szűkebb és tágabb hazájáért, a Szilágyságért és Magyarországért. De a család más tagjai is méltók az utókor emlékezetére: megemlíthetjük itt Ferenc (1605–1667) nádorispánt, Pál (1654–1694) kuruc vezért, István (1674–1734) emlékírót vagy a magyar nyelvű színjátszást is pártfogoló id. Wesselényi Miklóst (1750–1809), a „zsibói bölényt”. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) 2012. szeptember 7–8-án nemzetközi konferenciát rendezett Kolozsváron, A Szilágyság és a Wesselényi család (14–17. század) címmel, amelyen rangos kutatók előadásai hangzottak el. A részletekről Hegyi Géza történészt, az EME munkatársát, a tanácskozás egyik szervezőjét kérdeztük. – Milyen előzményei voltak ennek a tudományos rendezvénynek? – Ez a konferencia egy nagyobb projekt részeként valósulhatott meg. A román kormány illetékes hatósága 2009-ben tudományos műhelyként és könyvkiadóként is akkreditálta az EME-t, így 2010 tavaszán már pályázatot nyújthattunk be a Román Kutatási Alaphoz (CNCSIS) a magyar és román történetírásban egyaránt elhanyagolt Szilágyság kutatására. Tervünket, nem kis meglepetésünkre, elfogadták, de ez a siker kötelezettségekkel is jár: külföldi tanulmányutakkal, konferenciák megrendezésével, szakfolyóiratokban való közlésekkel, végső soron pedig a nagy múltú Wesselényi család levéltárainak feltárásával, középkori és kora újkori anyaguk kiadásával. – A múlt hétvégi tanácskozás elérte célját? – Feltétlenül. Elsősorban azért, mert hozzájárult a Szilágyságra és a Wesselényi családra vonatkozó tudásunk gyarapításához. Olyan előadókat hallgathattunk meg, akik alaposan foglalkoztak a kitűzött témákkal. Másfelől pedig nagyon fontosnak tartom, hogy sikerült párbeszédet kezdeményezni magyarországi, erdélyi magyar és román, valamint bukaresti történészek között olyan témákban, amelyekben még ma is gyökeresen eltér az egyes nemzeti történetírások álláspontja. Sikerült frusztrációktól mentesen véleményt cserélni, ami szerintem lényeges eredménynek számít. – És amit nagyon nehéz megvalósítani, főként az érzelmektől nem mindig mentes román és magyar történetkutatók között… – Az egyes előadásokban, illetve a hozzászólásokban most mégis tárgyszerű kérdésfelvetéseknek, érvek és ellenérvek logikus ütköztetésének lehettünk tanúi. Bukaresti meghívottunk például meglepő tárgyilagossággal taglalta a Szilágyság 16. századi etnikai és demográfiai jelenségeit. De élmény volt a magyarországi történészek előadásait is meghallgatni, amelyek során tisztázták a Drágffy család múltjának egy-egy szeletét, közelebbről felemelkedésük történetét vagy Drágffy Bertalan erdélyi vajda pályafutását. Megismerkedhettünk még a szilágysomlyói vár és az Árpád-kori ákosi templom múltjával, a középkori Szilágyság gazdasági intézményeivel és egyházi építészetével. Magukról a Wesselényiekről kevesebb újdonságot tudtunk meg, hiszen róluk inkább csak a projektben részt vevő kollégáink értekeztek, de így is hasznos volt kitenni a szakmai kritika kereszttüzének a család 16–17. századi történetéről felhalmozott ismereteinket. A konferencia anyagát terveink szerint jövő év elejére jelentetjük meg, 2013 nyarán pedig, a projekt lezárásaként, napvilágot lát a Wesselényi család oklevéltára is. Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár) 2013. január 4.Egy név a sepsiszentgyörgyi ötvenhatos emléktábláról: Szekeresi Nagy JózsefAz emlékezés és főhajtás akkor kap – úgymond – történelmi és egyetemes „hátszelet”, ha mindannyiunkban tudatosítjuk: az 1955. évi genfi konferencia, különösen pedig az 1956-os magyar forradalom és nemzeti szabadságharc (az utóbbi minősítés a Romániában hat év börtönbüntetésre ítélt és azt – néhány napot leszámítva – teljes egészében letöltő Kossuth-díjas írótól, Páskándi Gézától származik) hatására az oly sok véráldozatot követelő erdélyi kérdés megoldására négy, papírra rögzített, legépelt terv született. Szoboszlai Aladár római katolikus plébános kidolgozta a román–magyar konföderáción alapuló (ehhez csatlakozna később Ausztria) tervét. Sass Kálmán érmihályfalvi lelkész a kantonális megoldást tartotta célravezetőnek. A romániai magyar kantonhoz tartoznának az ókirályságbeli magyarok is, a szórvány fogalmát pedig kerülni kell, mert az dehonesztáló és elbizonytalanító az ott élők számára. Hasonlóan képzelte el az erdélyi szászok, partiumi svábok kantonját is, vagyis Svájctól eltérően a kantonok határai nem esnének egybe a nyelvi határokkal. Dr. Dobai István az 1957. február 8-án véglegesített „ENSZ-memorandumában” báró Wesselényi Miklósnak az 1848. június 18-án Klauzál Gábor akkori földművelési, ipari és kereskedelmi miniszterhez írott levele alapján azt javasolta: az Egyesült Nemzetek Szervezetének égisze alatt Erdélyt Románia és Magyarország között osszák két részre, majd hajtsák végre a kölcsönös lakosságcserét. Fodor Pál csíkszeredai vasút-, híd-, útépítő mérnök Dobai Istvántól teljesen függetlenül – ugyancsak az 1956-os magyar forradalom hatására – kidolgozta Erdély két egyenlő részre osztásának tervét. Az ő változatában nem vízszintesen, hanem vertikálisan, északról, a történelmi Máramarostól dél felé haladva osztották volna fel Erdélyt Magyarország és Románia között, majd az ENSZ égisze alatt végrehajtják a román–magyar lakosságcserét. Mérnöki alapossággal azt is kiszámolta, hogy vasúti szerelvények igénybevételével is nyolc évre lenne szükség a lakosságcsere lebonyolításához. A négy szerző teljes mértékben tudatában volt annak, hogy az életükkel játszanak, ennek ellenére vállalták a legdrágább érték, az emberi élet feláldozását is. A négy perben összesen 102 személyt ítéltek el, közülük tizenkettőt bírósági ítélet alapján 1958. szeptember 1-jén, illetve 1958. december 2-án kivégeztek. Összehasonlításképpen meg kell említenünk: ma, amikor az autonómiatervek kidolgozóit sem súlyos börtönbüntetés, sem kivégzés, sem egész életre szóló ellehetetlenítés nem fenyegeti, az erdélyi kérdés egyfajta megoldására a romániai magyar politikai és szellemi elit összesen két használható autonómiatervet tett le az asztalra! A méreteiben is példátlan retorzió – a magyar vonatkozású perek az 1950-es évek második felének legnagyobb romániai koncepciós jogi eljárásai! – akkor válik igazán döbbenetessé, ha azzal az információval is kiegészítjük: a Szoboszlai-per elítéltjei közül négyen, a Dobai-perben pedig ketten a börtönben elszenvedett kínzások, brutalitások nyomán hunytak el. Közéjük tartozik Kertész Gábor ügyvédjelölt, a per negyedrendű vádlottja s megemlékezésünk mártír hőse, Szekeresi Nagy József. Mindketten olyan borzalmas körülmények között, testi, lelki erejüket felőrlő körülmények között távoztak az élők sorából, hogy az egyik rabtársuk, a bukaresti román Spiru Genat – aki együtt ült Szekeresi Nagy Józseffel a haldoklók számára kijelölt cellában – kijelentette: ha kiszabadul, amikor az emberiség ellen súlyos és elévülhetetlen bűnöket elkövetőket felelősségre vonják, kész tanúskodni, hogy Nagy Józsefet tervszerűen meggyilkolták, idegméreggel siettették a halálát. Becsületes román emberként – mondotta rabtársainak Spiru Genat – egy politikai fogoly meggyilkolása miatt nemzete hírnevét nem hagyhatja bemocskolni, éppen ezért név szerint felsorolja azokat a smasszereket, akik szadista módon a halálba juttatták az ákosi magyart. A magyar–román kapcsolattörténet keserű fintora: sem a magyar, sem a román kollektív emlékezet semmit nem tud arról – a történetírás is adós mindezzel –, hogy az 1941., 1942., 1943. évi román lakosságcseretervek szerzőinek – Sabin Manuilănak, a román Központi Statisztikai Hivatal vezetőjének, Vasile Stoica külügyminiszter-helyettesnek, illetve az 1943. évi román–ukrán–orosz lakosságcsere-tervezet kidolgozóinak – a hajuk szála sem görbült, pedig a homogén román nemzeti állam megteremtése bűvkörében és lázában minden kisebbséget, elsősorban a magyarokat – Sabin Manuilă 3,8 milliót, Vasile Stoica 5 milliót – kitelepítettek volna az országból úgy, hogy Románia lehetőleg ne veszítsen területeket. Szekeresi Nagy József 27 évesen, a második bécsi döntés (1940. augusztus 30.), a magyar honvédek 1940. szeptember eleji bevonulása után a Szatmár megyei Ákos község bírója, első embere lett, négy éven át nemcsak meghatározta, hanem alakította is a település életét, mindennapjait. Mártíromságát immár nemcsak a szülőföld, a Szilágyság, a Partium, hanem a magyarság kollektív emlékezete is számon tartja, megőrzi. E sorok írója éveken át tanulmányozta, román nyelvről magyar nyelvre fordította a bükkfanyelvezetű perirat minden sorát. Az ítélet szövege szerint 1957. március 31-én tartóztatták le. Valójában 1957. március 30-án, ezt bizonyítja a 14 óra 10 perctől 15 óráig tartó kihallgatás jegyzőkönyve. Nagy József beismerte, hogy 1956 novemberében Szamosújvárra jött a sógornője, dr. Dobai István felesége, aki elolvasásra átadott három forradalmi verset, illetve prózai szöveget: Tamási Lajos Piros a vér a pesti utcán, Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról, illetve Örkény István Fohász Budapestért című újságcikkét. 1957 januárjában Dobai István – Nagy József sógora – beszélt Ravasz László püspök körleveléről, majd 1957 márciusában Dobaiék kolozsvári lakásán elolvasta az „ENSZ-memorandum”-ot. Az „ENSZ-memorandum”-mal kapcsolatosan az 1957. április 9-i kihallgatáson a következőket vallotta: „Miután elolvastam a revizionista kiáltványt (ezt a vallató tiszt, Ioan Oprea főhadnagy fogalmazta meg – T. Z.), társadalmi származásomnál és helyzetemnél, valamint a rám jellemző politikai érzelmeknél fogva egyetértettem ezzel az akcióval és a revizionista kiáltvány tartalmával.” A vallatás során az is kiderült, hogy testvére, Nagy Ferenc katonatiszt volt Horthy Miklós kormányzó hadseregében: „A mi családunknak 152 (százötvenkét) hold földterülete volt Ákos községben. Ebből a földterületből 21 hold a testvéremé, Nagy Ferencé volt, aki tiszt volt a horthysta hadseregben. 1944 után Magyarországra menekült, 1947-ben letartóztatták, 82 hold a nagybátyámé, Nagy István gyógyszerészé volt, aki elhunyt, 16 hold pedig a feleségemé, Nagy Kataliné. (…) A testvérem, mivel 1944 után elmenekült Magyarországra, az ő vagyonrészét az állam javára elkobozták. A vagyon többi részét 1949-ig én igazgattam, én műveltem meg, akkor kisajátították, és számomra kényszerlakhelyként Szamosújvárt jelölték ki” – olvasható az 1957. április 27-i, 18 órától 21 óráig tartó kihallgatás jegyzőkönyvében. A vallatások, kínzások során többször is visszatértek az 1940 és az 1944. március 31. közötti történésekre. A smasszer kezében ott volt a zilahi bíróság 1946-os, egyértelműen a kommunista párt nyomására született elmarasztaló ítélete, amely szerint megvert egy román fiatalt, így a románellenesség vádját is megfogalmazták, sőt, Nagy Józsefet kényszerítették, hogy ezt bevallja: „Gyilkosságot vagy más súlyos tettet nem követtem el azon kívül, hogy 1941-ben megvertem egy román fiatalt, Nistor Vasilét a községből azzal az ürüggyel, hogy káromolta a magyarokat. 1946-ban, Erdély felszabadulása után Nistor Vasile elégtételt követelt, a zilahi törvényszék arra ítélt, hogy kártérítésként bizonyos összeget fizessek neki. Nem emlékszem, hogy mekkora összeg fizetésére ítéltek.” Szekeresi Nagy József 1957-es perének legsúlyosabb vádpontja a hazaárulás volt. A vádiratot a mindössze másfél oldalas, 1950/199. számú törvényrendelet alapján fogalmazták meg, amely szerint a gondolatban elkövetett „bűntényt” éppen olyan súlyosan büntetik, mint a ténylegesen elkövetett bűncselekményt. A hírhedt Visinszkij-módszer értelmében, ha a vádlottból veréssel, kínzással, bármi áron beismerő vallomást sikerült kicsikarni, az a vádpontok beismerését jelentette, és halállal is büntethető. Szekeresi Nagy József a törvényszéki kihallgatáson a vádlottak közül egyedül fogalmazta meg az éppen regnáló román szocialista rendszer kisebbségellenes politikájának lényegét: amit nem töröltek el a gárdisták, azaz a legionáriusok, azokat a kisebbségi jogokat megszüntették a kommunisták! Börtönbeli szenvedéseiről csak közvetett információink vannak. Dobai István visszaemlékezései szerint minősíthetetlen és aljas szekustrükk áldozata lett: a letartóztatásakor azzal hitegették, ha mindent elmond, azonnal szabadlábra helyezik, visszamehet Ákosra, ahol hatalmas tekintélyével, mezőgazdasági ismereteivel kiránthatja a kátyúból a szocialista mezőgazdaság szekerét. Szekeresi Nagy József – aki 1949. március 2-ától valójában páriaként, számkivetettként élt Szamosújváron – hitt a szirénhangoknak, és amikor szembesült vallomása következményeivel, rabtársai egy része kiröhögte, ő pedig összeomlott. Az élete olyan, mint a görög sorstragédiák hőseié. Semmit nem tudott arról, hogy az ákosiak a magyar forradalom napjaiban valóban haza akarták őt hívni, hogy újra vezetőjük legyen, de arról sem, hogy a helyi pártalapszervezet a hír hallatán tudatosan készítette elő a fizikai megsemmisítését. Az ő, a Dobai István és Kertész Gábor dossziéjára a halál keresztjét írták, vagyis „borítékban fognak szabadulni”, azaz a hozzátartozókat majd levélben értesítik az elítélt haláláról. Sajnos, szó szerint beteljesült a smasszerek fenyegetése: Szekeresi Nagy József, Kertész Gábor és sok száz rabtársuk „borítékban” szabadult a börtönből. A 48 évre szabott rövid életút mélységeinek és magasságainak igazolására állítottam össze Szekeresi Nagy József curriculum vitae-jét. (folytatjuk) Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2013. március 24.Közgyűlés és honismereti találkozóA Partiumi Magyar Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PMMET) múlt szombaton tartotta meg 18. honismereti találkozóját, illetve közgyűlését. A nagyváradi Ady Endre Líceum dísztermében szombaton délelőtt tíz órától kezdődő esemény első részében a honismereti találkozó előadásait hallgatták meg a megjelentek. Péter I. Zoltán, lapunk egykori munkatársa id. Rimanóczy Kálmán mozgalmas életéről tartott érdekes, vetített képes előadást. Péter I. Zoltán bejelentette, hogy rövidesen egy könyv jelenik meg a tollából, melyben idősebb és ifjabb Rimanóczy Kálmán életútját és munkásságát fogja bemutatni. A következő előadó Mihálka Nándor volt, aki a váradi középkori püspöki székesegyház területén végzett kutatásokról beszélt, melynek eddigi talán legjelentősebb lelete egy 160 x 80 centiméteres mészkőből készült, feliratos sírkő. Mihálka Nándor hozzátette, hogy a feltárt leletek a helyszínen kialakítandó vármúzeum részét képezik majd. A honismereti találkozón előadást tartott még Pásztai Ottó Beöthy Ödönről, Széll Kató Széchenyi Zsigmondról, Wilhelm Sándor a hagyományos érmelléki halászeszközökről, Nagy Aranka pedig a Kárpát-medencei kis jégkorszakról. Közgyűlés A közgyűlés során Dukrét Géza elnök beszámolt a társaság elmúlt évi tevékenységéről, Nagy Magda pedig a szervezet pénzügyi helyzetéről tartott beszámolót. A közgyűlés mindkét beszámolót elfogadta. Vita alakult ki viszont az ún. Wesselényi-tégla tervével kapcsolatban. Az eredeti felvetés úgy szólt, hogy öt lejes értékjegyeket bocsátana ki a társaság, és a Wesselényi-tégláknak nevezett értékjegyek eladásából származó összegből fel kellene újítani a zsibói Wesselényi kriptát, illetve egy szobrot, vagy emlékművet kellene állítani Wesselényi Miklósnak. Péter I. Zoltán először azt kifogásolta, hogy ezeket az értékjegyeket nem csak öt lejes áron kellene árusítani, később pedig jelezte, hogy először pontosan meg kellene határozni, hogy mit szándékozik végezni a társaság, és utána gyűjtsenek pénzt rá. Dukrét Géza elmondta, hogy tudomása szerint a Wesselényi kripta olyan rossz állapotban van, hogy az már nem helyrehozható, ezért egy emlékművet kell állítani a magyar államférfinak, viszont többen erősködtek, hogy egy emlékmű helyett mégis inkább a kriptát kellene felújítani. Ebben a kérdésben végül nem született döntés a közgyűlésen. A jelenlévők azonban elfogadták azt, hogy a Fényes Elek díjat az idén Kovács Jenő, Nagykároly polgármestere és Nagy Magda, a társaság könyvelője kapják meg. A közgyűlés végén felszólalt Sárközi Zoltán, a nagyváradi helyi tanács RMDSZ-es tanácsosa is, tudatva azt, hogy a nagyváradi önkormányzat összeállítja a város leendő utcáinak névlistáját, de ezen a 85 névből szereplő listán mindössze öt magyar név szerepel. Mivel a város lakosságának 25 százaléka magyar, ezért ennek az aránynak az utcanévlistában is tükröződnie kell, így az RMDSZ összeállít egy alternatív listát, melyben magyar személyiségek nevei szerepelnek majd. A tanácsos felkérte a jelenlevőket, hogy javaslataikkal segítsék a lista összeállításának munkáját. Pap István erdon.ro, 2013. május 29.Az MSZT Izsák Balázst jelölte az SZNT elnökénekHétfő délután tartotta soros ülését Marosszék Székely Tanácsa. A Kultúrpalota kistermében tartott tanácskozáson, a nemzeti összetartozás napjára készülve – a magyar országgyűlés 2010-ben június 4-ét, a trianoni békediktátum napját nyilvánította a magyar összetartozás napjává – , megemlékeztek a székelység történetének legutóbbi közel száz évéről. Utána szavaztak Marosszék SZNT- elnökjelöltjéről, meghallgatták a megyei elnök beszámolóját, és elfogadták a következő időszak tevékenységi tervét. Marosszék Székely Tanácsa Izsák Balázsnak szavazott bizalmat a Székely Nemzeti Tanács június 22- én tartandó tisztújító gyűlésére. A székelység történetének arról az időszakáról, amikor kisebbségi sorsba került, a rendezvény díszvendége, Egyed Ákos akadémikus, a Székely Nemzeti Tanács által Gábor Áron-díjjal kitüntetett történész tartott előadást. A székelyek helyzetének alakulása 1918 után Az előadásból megtudhattuk, hogy a kisebbségi sors másféle magatartást, másféle politikát és életmódot követelt, mint amelyben azelőtt voltak a székelyek a magyar állam keretében vagy az erdélyi fejedelemségekben, majd az Osztrák-Magyar Monarchia területén. A székelység történetének létesszenciája az, hogy hogyan tarthatta meg ősi szállásterületét. Ha ezt a kérdést az ember a megélt történelemben meg tudja ragadni, akkor tulajdonképpen érti a székelység történelmét, mutatott rá Egyed Ákos. – 1918, illetve Trianon után az a kérdés, hogy az eltelt 93-95 évben hogyan sikerült a székelységnek megtartani továbbra is a szállásterületét, identitását úgy, hogy ne szakadjon el közben a magyarságtól, a magyar kultúrának ápolója, fészke, továbbfejlesztője legyen. A székelységnek – mondta – sajátos a történelme. Ez a sajátosság az autonómia keretében alakult ki, a századok folyamán, és 1920 után, megfosztva az autonómiától, újfajta alkalmazkodást kellett keresnie. Ezt a megtartó életmódját találta meg véleményem szerint, mert a székelység 90 százaléka falun élt, s az egy külön életmódot jelentett: az önellátó székely családi gazdaság általános volt, és azt egy pillanatig sem lehetett abbahagyni 1918 után sem, és 1920 után sem. Meg kellett a földet szántani, be kellett takarítani a termést. Érdekesnek találta, hogy a demográfiai számadatok ebben az életmódban tovább nőttek, vagyis nem született kevesebb gyermek, mint azelőtt, nagyon sokáig – csak az utóbbi évtizedekben kezdődött el a csökkenő tendencia –, mert ez az életmód nagymértékben függetlenítette az embereket az államtól és a politikától is. Emellett – mondta a továbbiakban –, a politika tette a magáét. Kós Károlyt és a Kiáltó szót említette, amely szerint: az lesz a miénk, amit ki tudunk harcolni! Mint mondta, ez volt a nagy stratégiai jelszó, emellett pedig az, hogy akkor lesznek lojálisak az új állam keretében, ha az megadja nekik azt, amit 1918-ban megígértek: az autonómiát, az egyházi, iskolai autonómiát és azokat a szabadságjogokat, amelyeket megígértek 1918 decemberében, és amit a Párizsi Szerződés is leszögezett. Ezt a román állam soha nem volt hajlandó megadni, a székelység ezért tovább küzdött, ragaszkodott identitásához. A történész szerint ebben a magyar kultúra nagymértékben segítette, mert azzal, hogy a magyar nyelvet használta, taníthatta, tanulhatta, egy-egy lépést tett a kulturális autonómia felé. Emellett nem szakadt el a magyarságtól még akkor sem, amikor elszakították az anyaországtól. ’89 után a székelység megpróbálta visszaszerezni a történelmi arculatát – utcanevek, az újságok nevei, amelyeket a Ceausescu-éra előtt használt –, és sok mindent sikerült is ezekből megszerezni. Amit nem, az az autonómia, amiért tovább kell küzdeni, jelentette ki Egyed Ákos akadémikus. Az előadást követően Gáspár Sándor ülésvezető, a Marosszéki Székely Tanács marosvásárhelyi elnöke ismertette a napirendet. A testület Izsák Balázs jelenlegi SZNT-elnököt nevezte meg elnökjelöltnek a június 22-i tisztújító ülésre, amelyet titkos szavazással erősítettek meg. Ezután Csíki Sándor megyei elnök ismertette a tanács tevékenységét. Beszámolt a januári madéfalvi megemlékezésről, a Bocskai István-emléknapról, a március 10-i Székely szabadság napja rendezvényről, illetve arról, hogy az akkor elfogadott petíciót 35 ezer aláírással erősítették meg, valamint a makfalvi székely majálisról. A tervek között említette a június elején Nyárádszeredában tartandó Csaba királyfi ünnepséget, a júliusi biciklis zarándoklatot Brüsszelbe, az augusztusra tervezett, Makai Zsigmond székely képviselőre való megemlékezést. Szeptemberben arra emlékeznek, hogy Balavásár helyi tanácsa elsőként fogadott el határozatot az autonómia- népszavazásról, októberben lesz 10 éves az SZNT, novemberben fociselejtezőre kerül sor, decemberben pedig Makfalván Wesselényi Miklós születését ünneplik meg. Izsák Balázs megköszönte a bizalmat, és elmondta, hogy 2003-ban, amikor megalakult a Székely Nemzeti Tanács, úgy gondolták, nem jó úgy belépni a közéleti porondra, hogy hosszú távú célokat fogalmazzanak meg. Azt hitték, elkészítenek egy autonómia-törvénytervezetet, a parlament elé terjesztik, majd elfogadása után az SZNT szerepét átveszi a Székelyföldi Önkormányzati Tanács. Csapó Józseffel indultak a hajrára, majd Csapó 2006-os lemondása után egy nehéz átmeneti időszak következett, amikor Fodor Imre szinte emberfeletti munkával szervezte a népszavazásokat Székelyföld önrendelkezése kérdésében. 2008-ban választották meg őt az SZNT elnökének, s mivel sokakban felmerült a kérdés, meddig tart az elnök mandátuma, tavaly kiegészítették az alapszabályzatukat azzal, hogy az elnök mandátuma négy évre szól. Ugyanakkor arról is beszélt, hogy a tavaly ősszel a szenátus vita nélkül elutasította az SZNT törvénytervezetét a parlament törvényhozási tanácsának jelentése alapján, amely, mint mondta, meghamisította az Európa Tanács 1201-es Ajánlása 12. cikkelyét. Az SZNT ezért büntető feljelentést tett a Bukaresti Legfelsőbb Törvényszék melletti ügyészségen. Az ügyészség a panaszt azzal utasította el, hogy a törvényhozói tanács véleménye nem kötelező jellegű. A következő tárgyalásra júniusban kerül sor. Az SZNT jogi képviselője Kincses Előd. Bejelentette, hogy a 2014. március 10-i Székely szabadság napjára "a helyfoglalás megtörtént", már iktatták a kérést. Ha Barcelonában a hétmilliós katalán közösség másfél millió embert tud mozgósítani, az SZNT-nek legalább százezer embert kell mozgósítania a Székely szabadság napjára – mondta végezetül Izsák Balázs. Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely) 2013. június 5.Dr. Miskolczy Ambrus történész professzor: A történelem sémákkal manipulálAz Eötvös Loránd Tudományegyetem erdélyi származású tanára, az MTA doktora, Felvilágosodás és a reformmozgalom kezdetei Erdélyben címmel tartotta meg első előadását a Szacsvay Akadémián. Az irodalomkutatásban is jeleskedő tudóssal Szilágyi Aladár beszélgetett. Professzor úr Marosvásárhelyen született. Felidézné néhány mondat erejéig a gyermekkora, ifjúsága éveit? Ez számomra szép és fájdalmas kérdés… Erre – a kérdés szerint – minél rövidebben kell válaszolni. Szép volt, jó volt, vége volt. Anyám Marosvásárhelyen meghalt, azután eljöttünk Budapestre. Sok szeretettel emlékszem – többek között – Puli barátomra, Nagy Ferencre, együtt jártunk halászni iskola helyett… Úgy tudom, zsoké lett Bukarestben, az élet elválasztott minket. Apám, Miskolczy Dezső neurológus orvosprofesszor volt, 1940-ben került Erdélybe. Akkor ismerte meg anyámat, Béldi Zsuzsannát, és amikor a kolozsvári egyetemet ki akarták telepíteni, ők maradtak, ő volt a rektor. Aztán az illetékes román hatóságoktól biztatást kaptak, hogy az egyetem változatlanul működhet, folytatták a munkájukat. Az orvosi kart áthelyezték Marosvásárhelyre, de amikor keresztapám, Haynal Imre belgyógyászprofesszor meglátta, hogy hova kerültek, azt mondta, ez egy istálló, és elment… Apám viszont ott maradt 1964-ig. Álmaimban persze sok minden előjön, de jó, ha vigyázunk az álmainkkal. (És az már egy rémálom, ha az interneten látom, hogy gyermekkori barátomról, Spielmann Sebestyén Mihályról szélsőjobboldali nímandok miket írnak. És még fájóbb, ha erre itt, Nagyváradon gondolok, ahol Szabó Dezső úgy érezte, hogy „Itt ütött meg, mint egy reveláció a zsidóság csodálatos teremtő ereje.” Ebből az elveszett – ám, ma is biztatással, emberi melegséggel eltöltő – világból láthatunk viszont valamit akkor, ha a sétálóutca Holnapos-szoborcsoportjára tekintünk, és el-eltűnődünk az ott megjelenített írók egy-egy írásán. Kíváncsi lennék, hogy az internetet antiszemita halandzsával teleszemetelő figurák mit is tudnának Adytól és a szoborcsoporton mellette megjelenített barátaitól idézni.) Egyébként hadd jelezzem: apám Juhász Gyulának orvosa volt, írt is egy elemzést a költő agyvelejéről. Ön még érettségi előtt került Pestre. Akkor már foglalkoztatta a pályaválasztás gondolata, mi determinálta azt, hogy történész legyen? Azt szokták mondani, hogy aki nem ért a matematikához, abból történész lesz. Nem értettem a matematikához, tehát történész lettem. De nem csak ezért. Egy ellenvilágban nőttem fel. Maniunak az apja mondta, amikor a fia magyar tankönyvekből tanult: „jaj, gyermekem, micsoda hazugságokat kell nektek megtanulni.” Ugyanezt a saját bőrömön éreztem, az emberben van valami igazságkeresési szenvedély, nem tudom, hogy miért, lehet, hogy csak bajnak, de lehet, az viszi előre. Igazából történész úgy lettem, hogy Szabad György professzorom megkérdezte, miről szeretném megírni a szakdolgozatomat, s amikor én közöltem, hogy… semmiről. Akkor azt mondta: ezt nem lehet! Szinte kínálta magát az eredete is, hogy főleg az erdélyi dolgokkal foglalkozzon. A mítoszteremtéssel, annak az eszmetörténeti vonatkozásaival is. Ugyanakkor történész létére foglalatosságai közül nem hiányzik az irodalomtörténet sem. Egy ideig Ön vezette az ELTE román tanszékét? Ez a megbízatás hogyan jött össze? Úgy, hogy a román tanszéken kitört némi válság, és nem akadt olyan, aki megfelelő képesítéssel a posztot elfoglalhatta volna. Én akkoriban védtem meg kandidátusi értekezésemet Erdély történetéből, így adódott ez. Az Erdély története című gyűjteményes munkában én írtam a reformkori és az 1848–49-es fejezetet. Meg kell mondanom, én nem vagyok nagy irodalmár, kevés írót szeretek, azokat viszont alaposabban olvasom. Elsősorban Camus-t és Dosztojevszkijt. De azért sokat írtam Kazinczyról, igaz, elsősorban a politikusról, és írtam egy könyvet Bartók nagy költeménye, a Cantata profana geneziséről. Egyébként némileg az erdélyi magyar irodalomban nőttem fel, mert megörököltük egyrészt Sényi Lászlónak, másrészt Bornemissza Karolának az Erdélyi Szépmíves Céh-sorozatát. Abból elég sok kötetet megnéztem, és kialakult valami mély erdélyi illuzionizmus bennem, mert Wass Albert és Nagy István, olyanok, akik nem szerették egymást, és akiket én sem nagyon szeretek most, akkor még egész jól megfértek egymás mellett. Voltak a történelemnek olyan pillanatai, amikor sikerült az embereknek együtt dolgozniuk nemesebb eszmények érdekében. Felemelő, és ez az erdélyi elit-illuzionizmus még most is megvan bennem, időnként ehhez visszatérek, ezzel foglalkozom, holott tudom, hogy amit Tündérkertnek nevezünk, az nem tündérkert vagy nagyon is az. Mert a tündérek nem olyan jóságos, hanem kifejezetten ártó lények, és a kortársak is így értették, ameddig Móricz Zsigmond, illetve előtte Gyarmati Zsigáné ezt a mítoszt ki nem találta. Ezzel, azt hiszem, megérkeztünk a mítoszok világába… Hadd jegyezzek meg még valamit, ami jó cáfolata annak, hogy Miskolczy Ambrus úgymond „nem foglalkozik az irodalommal”: a Várad folyóirat 2011/8-as számában közölt egy érdekes tanulmányt a Mioriţáról, Ballada, folklór, nemzetkarakterológia címmel… Igen, a Mioriţáról írtam egy nagyobb értekezést és egy könyvet, ami most vár megjelenésre. Alkalom szüli a tolvajt, még a Ceauşescu-korban bejártam a budapesti román nagykövetségre, ahol könyveket kaptam. Ugye, az ember sok mindenre képes, annak megvolt a gyöngéd bája. Miután megtörtént a rendszerváltozás, az egyik ottani atyafi, aki hálás volt nekem, hogy bejártam, mert már senki nem állt velük szóba, közölte: eljött az ideje, hogy engem is kinyírjanak, mert… régi módon írom a történelmet, amint azt az Erdély története is tanúsítja. Zárójelben megjegyzem: szerintem Erdély történetét senki nem írta meg korszerűbben, mint ahogy mi tettük. Ezek után, amikor kijöttem, pontosan tudtam, hogy nekem egy olyan értekezést kell írnom, amelyben minden benne van: történelem, irodalom, és az, amit ma transzkulturalitásnak és interkulturalitásnak nevezünk. A Mioriţa ilyen szempontból ideális volt, mert valóban bejárta a világot, a modern mítoszképzésnek alanya, tárgya, alfája és omegája ebben a mi térségünkben. Be kell vallanom, ez a téma egyik kedvenc szórakozásom, az egyik dédapám pásztor volt Bácskában, tehát némi aktív atavizmus is munkált bennem. Milyen a viszonya a román kutatókkal, van, akivel érdemben munkakapcsolatot tud tartani? A magam módján mindig jó kapcsolataim voltak. Ezt részben annak is köszönhettem, hogy apám a Román Akadémiának is a tagja volt, és mondjuk, az eléggé mindenható Ştefan Pascu kollegával egész jól el lehetett beszélgetni az időjárásról, hogy ne beszéljünk másról… Nota bene, még segítette is egy kicsit a kutatásaimat, amennyire tudta, és átszólt a levéltárba, hogy adjanak valami anyagot. Azokkal a román történészekkel van igazán jó kapcsolatom, akik maguk is kutattak a levéltárban. Kialakul egyfajta szolidaritás, még akkor is, ha tudjuk egymásról, hogy bizonyos kérdésekben a véleményünk nem egyezik. A román történetírás mindig is kétpólusú volt. Részint van egy nagyon magas, európai szintű teljesítmény, és hát az ellenpólus az nem egészen ilyen. Számomra, amikor a Ceauşescu-érában, abban a szellemi sivatagban forgolódtam, Henri H. Stahlnak a munkássága volt a vonzó, ahogyan ő e teljesen átpolitizált, átnacionalizált, hiszterizált táj fölé emelkedve, szociológia címén a legjobb, legnemesebb történetírást művelte. Ma pedig ezt az európai csúcsokkal felérő vonulatot Lucian Boia képviseli. Akiről professzor úr többször is írt… Igen, most fog megjelenni egy könyvem, amiben három Lucian Boiáról szóló recenzióm szerepel. Ő pontosan példázza azt, hogy a történelem művészet is, írásművészet. Legutóbb Matei Vişniec nálunk, a Román Tanszéken járt, és arról bölcselkedtünk, hogy az irodalom felől sokkal jobban meg lehet érteni egy országot, mint ha a történetírás felől közelítjük meg. Az irodalom árnyalatokat jelenít meg, a történelem meg sémákkal manipulál. Hadd térjünk rá előadása egyik témájára. Erdélynek a 18. század végén is megvolt a sajátos státusa, ebben fontos szerepe volt az 1796-os országgyűlésnek. Ennek a rendi alkotmányosság visszaállítása volt az egyik fő követelménye. Jól látom ezt? Ez teljesen így van. II. József vezette be a legbrutálisabb reformdiktatúrát, mely Erdélyben volt a legkeményebb. Irgalmatlanul fölszámolta a rendi nemzeteket, sőt, a „szász nemzet” kifejezést be is tiltotta, nem ismerte el csak az erdélyieket, Siebenbürgereket. Fel akarta számolni „a nacionalizmusokat”. A józsefi politikában van valami „ördögi”, az, amit programszerűen vallott: a nagyokat megalázni és elszegényíteni. Ilyen programmal nem lehet csak ellenhatásokat kiváltani. Felülről akarta nivellálni a társadalmat, az állam szolgáivá tenni mindenkit. Az ő ideálja a modern katonai jóléti állam volt, amelyik úgy működik, mint egy hadsereg. A cél az is volt, a háború, a balkáni hódítás. Ebbe csak belebukni lehetett. Anyja többször is meg akarta fosztani a trónöröklés lehetőségétől, az öccse, Lipót meg őrültnek tartotta, miután elolvasta a különböző állampolitikai fejtegetéseit. Kazinczy a feljegyzéseiben leírja: „A József felvilágosodottsága hadnagyocskai felvilágosodás volt, s igen gyakran csak pajzánság.” Volt viszont egy ragyogó reformnemzedék, amelyik bizonyos mérsékeltebb reformokra hajlandó volt, mint azt az 1790-es évek fejleményei bizonyítják. A rendi alkotmánynak a visszaállítása kiindulópont lehetett volna a mérsékeltebb reformpolitika számára. Közbejött a francia forradalom, a francia forradalom radikalizálódása, párhuzamosan a reakció elhatalmasodása. Ami a jakobinus mozgalom elterjedését illeti, Partiumban olyan jeles hívei voltak, mint Kazinczy Ferenc avagy Szentjóbi Szabó László, Erdélyben mennyire volt jelen a jakobinizmus? Hát ez az, amit nem tudunk, tudniillik Bánffy György gubernátor nagyon bölcsen, nagyon okosan eltűntette a nyomokat. Mentek a feljelentések, hogy Erdélyben is hatalmas összeesküvés készül, megalakult a Diána vadásztársaság, egy erdélyi hadsereg felállításának a tervét dolgozta ki. Valószínűleg arra készültek – ahogy a magyarországi jakobinusok is –, hogy adott esetben, ha megjelennek a francia hadak, akkor itt felfordulás lesz, és annak akarták az elejét venni. Térjünk vissza ahhoz a bizonyos 1795-ös diétához. Állandó kérdés volt Erdély uniója a Magyar Királysággal, a magyar nyelv és kultúra helyzete is. Aranka Györgynek a Nyelvművelő Társaság létrehozására vonatkozó javaslata mennyire maradt a kezdeményezés szintjén, mennyire vált közkinccsé? Egy hatalmas fordulatnak vagyunk tanúi. Éspedig a nyelvi nemzet megjelenésének. Hadd idézzük Bessenyeit (ha már Biharban vagyunk): minden nemzetet a nyelve tesz tudóssá. Kialakul az a hangulat, az a meggyőződés, hogy a nyugati kultúrához csak az anyanyelven keresztül lehet fölzárkózni, erre a Nyugat a jó példa, ahonnan a latint száműzték. Azt lehet mondani, a történelmi Magyarországot a latin nyelv tartotta össze, mint „lingua franca”, mert horvátok, szlovákok, magyarok, németek, románok ezen a nyelven értették meg egymást. A nyelvi nacionalizmus radikális fordulat, mely elveti a viszályoknak a magvát is. A kérdés most már az: vajon a magyar nyelvet a latin helyére lehet-e ültetni, és meg lehet-e nyerni a magyar nyelvnek a nem magyarokat? De minden nép a maga nyelvén akar tudós lenni, ezt akarják tenni magyarok, románok, szlovákok, horvátok. Az 1848-49-es forradalomnak az a nagy tanulsága, hogy adott esetben mégis lehet valamilyen kompromisszumot, köztes megoldást elérni. És ami tragikus fejlemény, az, hogy Magyarországot nem sikerült Svájccá alakítani. Lónyai Menyhért azokban a márciusi napokban írja a pozsonyi diétáról: hát igen, elképzelhető, hogy most egy éves polgárháborúnak nézünk elébe, és a végén hazánk valamiféle Svájccá alakul… Ami a reformkort illeti, ugye, Erdélyben is egyre erősebben érződnek a hatásai ezeknek a törekvéseknek. Hadd szorítkozzak csupán két személyiségre, Wesselényi Miklósra és Bölöni Farkas Sándorra gondolok. Mennyire emblematikus alakjai ők ennek a kornak? Ők az igazi emblematikus figurái ennek a kornak. Hadd kezdjem Bölöni Farkas Sándorral. Amerikát megjárja, a könyve óriási siker, Gyulay Lajos írja róla, hogy amerikai utazását még a hentesek is olvassák Kolozsvárt. Egy másik világnak az üzenetét hozza. Nagyjából ugyanabban az időben járja meg Amerikát, mint Alexis de Tocqueville, a francia történész. Tocqueville briliáns, gazdag fejtegetésekben írja le elméletileg azt, hogy az egyenlőség olyan eszme, amely előtt nincs akadály, az egyenlőségi vágy szenvedélye miden akadályt el fog söpörni. A világ arra felé megy. Bölöni Farkas Sándor ugyanezt mondja el, de az empíria felől közelíti meg a kérdést. Amerikában az embereknek csak egyetlen útlevelük van: a természetjog, az egyenlőség – többet ilyen cenzúrai viszonyok között Erdélyben nem lehetett megtenni. Elszorul az embernek a szíve, miért nem alakulhatott ki nálunk – már csak a cenzúra miatt is – olyan magas, disztinktív diszkusszió, mint a franciáknál. Bölöninek még egy gondolatát érdemes kiemelni, mégpedig a naplójából. A lelkiismeret gondolatát, amikor egy képzeletbeli bíróság elé idézi magát, és azt mondja, igen, „más nemzetnek a nyelvét el akartam venni”. Tudniillik előszeretettel melengette a magyarosítási törekvéseket. És megjelent írásaiban a tolerancia gondolata. Bölöni Farkas Sándor abban segít, hogy a tolerancia eszményét ébren tartsuk, és ne felejtsük el. És ami Wesselényi Miklóst illeti, miként sommázná az ő történelmi szerepét? Wesselényi Miklós romantikus hős, a magyar reformmozgalom alapító egyénisége, Kossuthnak a mestere. Wesselényi jelöli ki a reformmozgalomnak az útját, akkor, amikor szembefordul Széchenyivel. Igen, politikai harcot kell vívni, ha az ország nem akar kiszolgáltatott állapotba kerülni. A reformokat nem lehet csak politikai harc útján elérni. Tudniillik ment egy csúnya játék, amelyet II. József úgy mondott: „ha a paraszt nem akar velünk lenni, akkor nekünk végünk van”. Gyakorlatilag az uralkodói hatalom szövetkezni akart a parasztsággal, hogy sakkban tartsa azt a társadalmi réteget, amelyik korszerű alkotmányos berendezkedést kíván. Ez egy az egész térségünkben lezajló játék, Wesselényi ezt ismerte fel, jobbágyfelszabadítással akarta elejét venni. Kossuth már a harmincas években kimondta: előbb-utóbb ki fog törni az európai forradalom. Az ember szabad akar lenni, joga van hozzá. Vörösmarty írta: „Fölfelé megy borban a gyöngy. Jól teszi.” Erdélyi Riport (Nagyvárad) 2013. szeptember 14.Az egykori város: utcanevek az idő sodrásábanHol volt a Lenin-út? Melyik a Köztársaság-negyed? Hogy hívták a Kossuth utcát régen? Utcanevekben továbbélő udvarhelyi kommunizmus. Akárcsak a város szobrai és emlékművei esetében, az utcák neveiről is mindig az aktuális politikai rendszer emberei döntöttek. Az utcanevek is úgy változtak, ahogy az egykori köztéri szobrok dőltek vagy álltak: mindig az adott korszak hangulatának megfelelően neveztek el vagy át utcákat, tereket. Az egykori Botos utcát a 19. század végén nevezték el Kossuth Lajos utcának – a kommunizmusban Május 1 sugárútra keresztelték át, majd a rendszerváltás után visszakapta a Kossuth nevét. A mai Bethlen Gábor utca évtizedekig a Köztársaság (Republicii) nevet viselte – a megszokás nagy úr, mert az utca neve fennmaradt: a kórházzal szemben levő tömbházakat (ezt nevezték Köztársaság, avagy "Républicsi-negyednek) egybefogó lakószövetség ma is a Köztársaság Lakószövetség nevet viseli. A Városháza teret Augusztus 23 térnek hívták, erre a Lenin út vezetett be Szombatfalváról. A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években felépített új lakótelepek (Tábor, Bethlen – ezek nagyobbak, a kisebb kiterjedésűek az egykori Szigetre, illetve a városi kórház körülötti területekre épültek) már eleve olyan utcaneveket is kaptak, mint a Függetlenség (sugárút), Győzelem, Béke. Az elvtársak igyekezetének hevét lehetett hűteni olyasmivel, hogy bizonyos mesterségekre és a város körüli földrajzi nevekre utaló elnevezést is kaptak az utcák: Szabók, Fazakasok, Cipészek, Céhek, Építők, Asztalosok utcája, illetve Morum, Tihadár, Gyepes, stb. Ha a rendszer tovább tartott volna néhány évvel, valószínűleg megértük volna, hogy a Strada Partidului felirat díszelegjen pl. a II. Rákóczi Ferenc utca házain vagy Aranykorszak térnek hívják a Bethlen-lakótelepi parkot. Van néhány olyan utcanév is Udvarhelyen, ami egykori létesítményekről kapta a nevét: ilyenek például a Villanytelep és a Sport utca – utóbbi a városi piac bejáratával szemben van, a bútorgyár egykori területén ugyanis stadion volt a hatvanas években, innen a név. A rendszerváltás utáni huszonhárom évben fokozatosan sikerült néhány utca nevét visszamagyarítani – például a vár körüli utcák a Horea, Cloșca és Crișan neveket viselték, ezeket vissza- illetve elkeresztelték Kornis Ferencre, Attilára és Eötvös Józsefre. A kommunizmus ízét nagyon vastagon magában hordozó utcaneveket (ezek a város fő „ütőerei" – Lenin út, Május 1 sugárút, Köztársaság) elég hamar átkeresztelték, de több román történelmi vagy irodalmi személyiségről elenevezett utcanevet (Cuza, Vladimirescu, Alecsandri) csak később, fokozatosan lehetett megváltoztatni, ezen a kilencvenes évek elején készült térképen még megtalálhatók. Habár szintén a kommunizmusra és az erőszakos románosításra emlékeztetnek, több utcanév (pl. Függetlenség, Béke, Győzelem, Eminescu, Bălcescu, Creangă) érintetlen maradt, akárcsak a hétköznapi köznyelvben „Eggydecembernek" hívott 1918 December 1. utca, aminek a városközponthoz közelebb eső része visszakapta a Sziget utca elnevezést, de a Malom utcától a Rákócziig most is a "nevezetes" dátum az utca neve. Utcák egykor és most Május 1 sugárút – Kossuth Lajos utca Lenin út – Tamási Áron utca Köztársaság utca – Bethlen Gábor utca November 7 utca – Szentimre utca Cuza vajda utca – Wesselényi Miklós utca Vasile Alecsandri utca – Szent János utca Tudor Vladimirescu utca – Solymossy utca Egyszer talán ezek az utcanevek is megváltoz(hat)nak, de a lépés elég nagy adminisztratív gonddal jár: a lakcímek megváltoztatása a személyi igazolványok, gépjárművezetői jogosítványok, stb. kicserélését is maga után vonja, egy névváltoztatásnál erre is gondolni kell. Igaz, a kommunizmus erőre kapásakor az egykori Udvarhelyen az akkori hatalomnak a probléma ez nem okozott gondot. De egy olyan udvarhelyi polgárnak, aki a Kossuth utca lakójából a Május 1 sugárút lakója lett, talán igen. Katona Zoltán Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely) 2014. április 12.Megtartó hűségKérdések a 70 éves Tófalvi Zoltánhoz – Erdély egyik legszebb és leghíresebb fazekasközpontjában született, Korondon. Meséljen gyermek- és ifjúsági éveiről, a szülőföld megtartó erejéről. – Korondra születni – vallom immár hetven esztendő tapasztalatával a hátam mögött – csodálatos dolog, ugyanakkor feladatok sokasága is! Tamási Áron intelme semmit nem veszített időszerűségéből: "Az embernek egyetlen szülőföldje van, és sok-sok kötelessége." Ma már tudom: az emberi élet túl rövid ahhoz, hogy valamennyit lerójunk a szülőfalunk iránti tartozásból! Dédelgetem magamban az álmot: még lesz erőm megírni szülőfalum, Korond regényét. 1944. március 24-én láttam meg a napvilágot, amikor – újra Tamási Áronnal szólva – "Énlaka felett, a Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a gondviselés." Áldott emlékű Édesapámat – aki a földművelés utolsó polihisztorainak egyike volt – az "Árpád-vonal" védelmére behívták katonának. Azelőtt is annyi átképzésen vett részt, hogy ma sem tudom: édesanyám, a Sóvidék szövőnője, hogyan tudta megművelni a tűrésnyi földet? Gyermekkoromban még teljes pompájában tündökölt az esti fonó. Másodikos koromtól oda állítottak, hogy egy-egy irodalmi alkotást felolvassak. Arany János Nagyidai cigányok című költeménye, Toldi mindhárom éneke, Csokonai Vitéz Mihály Dorottyája, Madách Imre Az ember tragédiája akkor vésődött kitörülhetetlenül az emlékezetembe. – 1965-ben történelemtanárként tért vissza szülőfalujába. Hogyan emlékszik ezekre az évekre? – Be kellett bizonyítanom: nem igaz a mondás, miszerint "senki nem lehet próféta a saját falujában!" Kiváló tanárok tanítottak Korondon. Beder Tibor, Hargita megye 1990 utáni főtanfelügyelője, aki a törökországi Magyarfalut, Rodostót gyalog kereste fel. Az erdélyi magyar gimnáziumok, líceumok egyik legkiválóbb matematikatanára, a fájdalmasan korán elhunyt Szilágyi Ferenc először Korondon, majd Gyergyószentmiklóson teremtett matematikai iskolát! Czegő Zoltán költői, írói pályáján a korondi tanárkodás meghatározó jelentőségű. Korond szerelmesei között a korábbi tanítók, tanárok közül hadd említsem Benczédi Sándort, Haáz Sándort, Kedei Zoltánt, Ambrus Lajost, a Hazanéző folyóirat főszerkesztőjét. Korondnak köszönhetem a helytörténeti kutatások elindítását, itt fogalmazódott meg bennem: az etnikailag, néprajzilag is egységes Sóvidéknek meg kell írni a történeti, etnográfiai monográfiáját. Ezt akadályozta meg a Szekuritáté. Kiváló tanítványok sorával büszkélkedhetem: Bíró A. Zoltán, a csíkszeredai Kulturális Antropológiai Munkacsoport, a KAM megteremtője, a prózaíró Korondi Kovács András, a költő Majla Sándor, az UNESCO-díjas Páll Ágoston kiváló népi fazekas. 2003-ban, 2004-ben a katedra még egyszer a bűvkörébe vont: óraadóként a Sapientia marosvásárhelyi karán magyarságtörténetet és művelődéstörténetet taníthattam. – Alig nyolc évet tanított. 1972-ben a marosvásárhelyi rádió munkatársa lett. Milyen volt ez a tizenhárom év, a Ceausescu-korszak leghírhedtebb korszaka? – Szerettem a rádiót mint megszólalási lehetőséget. A rádió sokkal meghittebb, személyesebb, mint a televízió. A marosvásárhelyi rádiónál láttam először, hogyan működik a sajtóigazság fedőnéven futó cenzúra. Két nagyon fontos műsoromat tiltották le: az egyik a jobbágyfalvi, több hónapig tartó néprajzi kutatással összeállított Tavaszi határkerülés, a másik a Bolyai Tudományegyetem első csoportjának perében hét év börtönbüntetésre ítélt Várhegyi Istvánnal készített nagyinterjú. A marosvásárhelyi rádiónak köszönhetően végezhettem el azt a szociológiai kutatást, amelynek során a Temesváron élő atyhaiak 490 főt számláló közösségének minden tagjával elbeszélgettem. Az atyhaiak a bánsági nagyvárosba mentették át a kalákaszellemet, a közösségi életet. Névsoruk volt arról: Temesváron, Nagyszebenben, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, az Amerikai Egyesült Államokban hol laknak az egykori falusfeleik, ott szállást, élelmet kapnak, emberi szóval fogadják őket. A Temesváron élő atyhaiak közössége című tanulmányom a Korunk 1982. évi pályázatán első díjat nyert, önálló kötetben is megjelent. A Forrás-sorozatban 1979-ben rádiósként jelent meg az első önálló kötetem, Pogány fohászok faluja címmel. – Ezután volt kultúrigazgató, lapszerkesztő, helytörténeti kutató, tévészerkesztő. – Akkor már túl voltam az első házkutatáson – a jegyzeteim, kézirataim egy részét elvitték –, az állambiztonsági szerveknek sikerült megakadályozniuk a Sóvidék történeti, néprajzi monográfiájának megírását, megjelentetését. Amikor kineveztek a nyárádtői művelődési otthon igazgatójának, Angela Isaroiu propagandatitkár kijelentette: "Azért tesszük oda, hogy elvérezzen! Ne mind irkáljon olyasmiket, amelyeket a Szabad Európa Rádió sorozatban közöl!" A SZER ugyanis folytatásokban sugározta A Temesváron élő atyhaiak közössége című tanulmányomat, a nagyernyei Péterffy Júlia magyartanárnő és Kim Imola zenetanárnő által szervezett iskolai vetélkedőről szóló publicisztikámat: "A nyelv ma néktek végső menedéktek,/ A nyelv ma tündérvár és katakomba,/Vigyázzatok jól, mikor beszéltek." (Reményik Sándor: Az Ige). Óriási botrány lett belőle! Koppándi Sándor fő pártcenzor "kedvenc üldözöttjévé" váltam. Leutazott Bukarestből, hogy "megrúgódjon", "móresre tanítson". Nem szerettem a kultúrigazgatást, de annyit elértem: a Marosvásárhelyi Állami Színház, a Maros Művészegyüttes havonta tartott előadást, képzőművészeti kiállításokat szerveztem, és hadakoztam a magyar nyelvű oktatás megmentéséért. 1987. január 1-jétől A Hét, 1991 nyarától az Erdélyi Napló, 1994. február 1-jétől a Román Televízió magyar adásának belső munkatársa lettem. – 1979-ben jelent meg első riportkötete, a Pogány fohászok faluja, amely a Sóvidékről szól, a kötet címét Alsósófalva "adta". Miről szól a könyv? – A kötet tulajdonképpen a Sóvidéket alkotó tizennégy településről szóló tényfeltáró riportok füzére. A sófalvi sót az 1562. évi felkelésig a székelyek szabadon használhatták. A székely só "fakó kerekű", azaz: ráf nélküli szekereken Fogarasföldre, Kőhalom környékére is eljutott. Ez is a megírásra váró feladataim egyike. A kötetben részleteket közöltem a világot bejáró egyetlen sóvidéki tengerész, idős Cseresznyés Gyula hajónaplójából. Megtaláltam Siklód legnagyobb szerelmese, Visky Károly néprajztudós egyetlen példányban fennmaradt, soha nem publikált rajzait. Röviden arra is utaltam: minden idők egyik legnagyobb magyar művészettörténésze, Fülep Lajos, 1919-ben három hónapig Szováta református lelkésze volt, a helyi tanító akadékoskodása miatt kellett elhagynia a települést. Nemrég megkaptam a teljes szovátai levelezését, amely Szováta történetének eddig ismeretlen fejezete. A kötetben utaltam Ady Endre és Boncza Berta 1915. augusztusi szovátai útjára, és arra, hogy a Medve-tóban való fürdés után kijelentette: ide tér vissza "megegészségesedni"… A pogány fohászok faluja cím valóban Alsósófalvát idézi: az elzártság miatt a település lakói mindenkinél jobban megküzdöttek az önmaguk elfogadtatásáért. Elegendő hivatkoznom a festő Sükösd Ferencre, Fülöp G. Dénesre, a marosvásárhelyi Vártemplom lelkészére, a rendező Cseresznyés Gyulára, a táncmester Kacsó Andrásra. A sziknyos, követ és bábakalácsot termő vidéken a pogánykor emlékei a kereszténységre való áttérés után is tovább éltek. – Fő kutatási területe az erdélyi, romániai '56-os történések, szervezkedések, elhurcolások és bebörtönzések kutatása. – 1956-ban hatodik osztályos kisdiák voltam a korondi iskolában. A forradalom óriási hatással volt rám. A későbbi kutatások során azonosítottam: 1956. november 11-én Moyses Márton (1970. május 13-án tűzhalált halt) vezetésével négy 15-16 éves baróti gimnazista megpróbált átszökni a román–magyar határon. Ketten átjutottak! A kádári hatóságok 1957. március 15-én adták vissza a román állambiztonsági szerveknek Bíró Benjámint és Józsa Csabát. Az erdélyi, romániai ’56 történéseit tíz vaskos kötetben tárom az olvasó és a történészszakma elé. Megjelent öt kötet. – Két évvel korábban, amikor A megmentett hűség – 2012 című kötet számára készítettem interjút, Ön azt mondta: egy 1000 oldalas könyvön dolgozik. Miről szól? – Az említett 1000 oldalas kötet az "erdélyi kérdés" kialakulásáról, akuttá válásáról, és a megoldást sürgető tervezetekről szól. Középkori oklevelek alapján rekonstruálható, hogy a török betörések nyomán hogyan változott meg a korábban magyarok és szászok által lakott régiók etnikai összetétele. A 15. század elejére jórészt kialakult Erdély etnikai sokszínűsége. A 18. század második fele, az 1761-1762 körüli időszak az, amikor a románság számbeli fölénybe került. A reformkor idejétől kezdve magyar, román és részben szász tervezetek, elképzelések születtek az "erdélyi kérdés" megoldására. Ezeket a tervezeteket vontam górcső alá, a haza bölcse, Deák Ferenc 1842. évi levelétől kezdve – először jelzi az "erdélyi kérdés" súlyosságát! –, folytatva báró Wesselényi Miklós 1848. június 18-i, a lakosságcserére vonatkozó tervezetével, Alexandru Papiu Ilarian 1860-ban papírra vetett és Alexandru Ioan Cuza fejedelemnek átadott Emlékiratával, Kossuth Lajos konföderációs tervezetével, a 19. századi, 20. századi különféle megoldási kísérletekkel. Paál Gábor 1919 januárjában, román katonai fogságban megfogalmazta a "Székely Köztársaság" tervezetét, a két világháború között a román, magyar és szász megoldási kísérletek a lakosságcserék révén próbálták orvosolni az "erdélyi kérdést". A második bécsi döntés után – 1940. augusztus 30. – több román tervezet is született, amelyek a lakosságcserék révén próbálták az "erdélyi kérdést" orvosolni. Sabin Manuila – Budapesten szerzett orvosi oklevelet –, a Román Statisztikai Intézet megteremtőjeként 1941. október 15-én Ion Antonescu marsallnak adta át azt a tervezetet, amely szerint a homogén román nemzeti államot úgy lehet megteremteni, ha 3,8 millió kisebbségit telepítenek ki Nagy-Romániából! A több nyelven beszélő Vasile Stoica román külügyminiszter-helyettes – Budapesten szerzett bölcsész oklevelet, a híres Eötvös Kollégium tagja volt – 1942. évi tervezete már ötmillió kisebbségi áttelepítésével számolt. 1943-ban az állampolitika rangjára emelték a román–ukrán–orosz lakosságcsere-tervet. 1946-ban a magyar békeelőkészítő osztály olyan Székelyföld-autonómiatervezetet dolgozott ki, amely magába foglalta – falvanként feltüntetve – a barcasági, a volt vármegyei vonzáskörzeteket is. Ezeknek a tervezeteknek a nyomát sem találjuk a román Parlamentnek benyújtott autonómiatervezetben! – Pár éve nyugdíjas, nem kell már bejárnia a tévéhez. Mivel tölti a szabadidejét, és miért jön oly ritkán haza Erdélybe, bár ma is marosvásárhelyi lakos, itt van lakása a Gecse utcában? – Levéltári kutatással, különböző könyvtárakban való búvárkodással, írással töltöm a mindennapjaimat. Marosvásárhelyen, a Gecse utcában van a lakásom, de alig tartózkodom ott. A marosvásárhelyi életemet teljesen ellehetetlenítették! A feleségem családja főbérlőként 1938-tól lakott a Gecse utca 19. szám alatti lakásban. 1977-ben ezt a lakást megvásároltuk Dósa György Alberttől, akiről a szekusdossziém 2011. januári átvételekor kiderült: "Demeter" fedőnéven csak rólam 62 jelentést készített. Volt olyan nap, amikor három jelentést is átadott a tartótisztjének! Nemcsak rólam, mindenkiről jelentett, aki élt és mozgott Marosvásárhelyen! A marosvásárhelyi Vízüzemnél – ahol ideig-óráig dolgozott – munkatársai életét tette tönkre. Olyan, saját kézzel és magyar nyelven írt jelentéseket készített, amelyek alapján kiváló szakembereket, mérnököket hurcoltak meg, rúgtak ki a Vízüzemtől! Szabotázsakciókat, tudatos ivóvíz- szennyezést, sőt mérgezést fogott rájuk, a kapusról pedig azt állította: ráfogta a fegyverét! Saját kezével kétszer írt beszervezési kötelezvényt, hogy a jelentéseiről senkinek, még a családtagoknak sem beszél. Másodszor már teljesen rám állították! A Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács, a CNSAS, 2012. április 25-i hivatalos átiratban dekonspirálta a Demeter fedőnéven jelentő, 1945. szeptember 28-án született Dósa György Albertet, Albert és Erzsébet fiát. Dósa György Albert – aki a szüleitől adományként kapta azt a lakást, amelyben mi lakunk, és amelyet 1977-ben megvásároltunk –, 2001-ben eladta a Gecse utca (Stefan cel Mare) 19. szám alatti ingatlan első részét és a hozzá tartozó kertet. Ezzel párhuzamosan a mi lakásunkhoz tartozó, általunk 1977-ben megvásárolt, 1991-ben a feleségem és az én nevemre betelekelt kertért, udvarért beperelt a marosvásárhelyi törvényszéken. Dr. Kincses Előd volt az ügyvédünk. Marosvásárhelyen és Maros megyében 1974 és 1989 között 5.000 család, személy vásárolt hasonló körülmények között lakást. Az 1989. decemberi rendszerváltás után mind az 5000 család, személy nevére betelekelték a cseausiszta diktatúra idején törvénytelenül az állam tulajdonába utalt beltelkeket. Az 5000 család, személy közül csak ellenünk indítottak pert, és a Táblabíróság csak Dósa György Albertnek adott igazat! Elvették a kertünket, az udvarunkat, most a lakáshoz tartozóan egyetlen négyzetcentiméternyi terület sincs! Ezt az iszonyatos drámát a feleségem, Tófalvi Mária magyartanárnő nem tudta feldolgozni, és 2009. október 2-án a budapesti Péterffy Kórházban visszaadta a lelkét a Teremtőjének. Az volt az utolsó kérése: szeretett városa, Marosvásárhely református temetőjében helyezzük örök nyugalomra. Ezt megelőzően két betörés volt a lakásunkban: először a központi fűtés hőkazánját lopták el, másodszor az ’56-os kutatásaim levéltári anyagának egy részét. Pótolhatatlan dokumentumok tűntek el! Ma semmit nem tartok a lakásban! Mindez olyan mély nyomot hagyott, hagy az életemben, hogy ritkán tartózkodom Marosvásárhelyen. A várost viszont ma is nagyon szeretem… – Mi van a fiókban, min dolgozik jelenleg? – Folytatom az 1956 erdélyi mártírjai sorozatot, a hatodik, majd a hetedik kötetet készítem elő kiadásra. Az elmúlt év végén jelent meg a sóvidéki prózaantológia, benne a Véres szárnyverések című novellám. Egy meghívás révén az elmúlt esztendő végén, 2014 januárjában Adelaide-ben – kérésre – felolvastam az említett novellát. Óriási sikere volt, hiszen a magukra maradt öregek drámája ott is hasonló! – Több díjban részesült, soroljon fel néhányat. – 1982-ben megkaptam a Korunk pályázatának első díját, a rendszerváltást követően az Ifi Fórum első díját. 1994-ben elnyertem a budapesti Hitel folyóirat szociográfiai pályázatának első díját, a Pro Civitas Alapítvány első díját a bözödújfalusi székely szombatosokról írt tanulmányommal. 1997-ben a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete tévés nívódíjjal jutalmazott. A Csíkszeredában megjelenő Székelyföld 2002-ben ugyancsak nívódíjjal tüntetett ki. A Magyar Újságírók Közössége Petőfi Sándor Szabad Sajtó Díja szintén fontos kitüntetés. Az Erdős Irma-díjat azért kaptam, mert én készítettem az önálló kötetben is megjelent nagyinterjút az Állami Székely Színház egykori művésznőjével. A legfrissebb díjat most, 2014. március 15-én kaptam Könyv és gyertya címmel. A végére hagytam a Hazanéző szerkesztőségétől kapott elismeréseket. Ezek arra figyelmeztetnek: sokszor kell még hazanéznem! Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely) 2014. május 14.Dózsa Györgyről, tények és „belelátások”, művészeti ábrázolások tükrébenDózsa György temesvári kivégzésének 500. évfordulójáról Romsics Ignác budapesti történész, az MTA rendes tagja Haramia és/vagy népvezér? című előadásával emlékezett meg a május 11-én, vasárnap a Temesvári Magyar Nőszövetség. A XIX. Bánsági Magyar Napok keretében, a Belvárosi Református Egyházközség zsúfolásig megtelt Újvárossy Ernő termében sorra került vetített képes előadáson közreműködtek a Csiky Gergely Állami Magyar Színház művészei: Borbély Bartis Emília, Mátray László és Molnos András Csaba. Romsics Ignác történész akadémikus már az előadás bevezetőjében bevallotta: ha csak a bizonyított tényekre szorítkozna, 10-15 percbe beleférne a Dózsa Györgyről szóló előadása. „A történésznek a modern korral kapcsolatban az okoz nehézséget, hogy nagyon sok mindent tud és szelektálnia kell. Dózsa Györggyel és kortársaival, a XV–XVI. századi magyar vezetőkkel, hősökkel kapcsolatos ismereteink sokkal hiányosabbak” – mondta Romsics Ignác, aki előadása első részébe az írásos dokumentumokkal bizonyítható tényeket foglalta bele, az előadás második része pedig arról szólt, hogy ezt a hiányos ismeretanyagot a történelmi emlékezet hogyan dolgozza föl, a különböző társadalmi csoportok, különböző eszmei irányzatok a különböző korszakokban mit láttak bele Dózsa Györgybe. Székely Dózsa György neve egy 1507-ből származó levélben bukkan fel először, amelyet az egyik erdélyi alvajda írt a szebeni szász városvezetőnek. A levélből megtudjuk, hogy 1507 tavaszán a medgyesi vásárból hazatérő szász polgárokat útonállók, haramiák támadták meg, elvették a vagyonkájukat, és egyet közülük meg is öltek. A haramiák közül egyet említ név szerint az okirat: ez Székely Dózsa György. Ennek az első írásos említésnek is született később pozitív olvasata: Dózsa György egy helyi zsarnok tettét torolta meg, aki ostorával hajtotta el az embereket az útjából – fűzte hozzá Romsics Ignác. Legközelebb 1514-ben, Temesvár falai alatt bukkan fel Székely Dózsa György, aki párbajban legyőzött egy török vezető embert (agát). Ezért a tettéért királyi jutalmat ígértek neki, talán nemesi rangra is emelték, és valamivel később Bakócz Tamás esztergomi érsek megbízta a török ellen toborzott keresztes hadak vezetésével. Dózsa György későbbi tetteiről, a temesvári csatáról és kivégzéséről már több, egymástól eltérő változat látott napvilágot. Dózsa György megítélése a XVI. századi krónikások írásaiban erősen negatív, csak a XIX. század elején kezd megváltozni, és Wesselényi Miklósnál, Eötvös Lórándnál kezd pozitívra fordulni, majd az 1848-as forradalmároknál, Petőfinél, Aranynál, Jókainál, később Márki Sándornál, Ady Endrénél válik népvezérré. A XX. században irodalmi művek, művészeti alkotások egész sora állít emléket a népvezér Dózsa Györgynek, de születnek visszafogottabb, eltérő módon is értelmezhető alkotások, mint Székely János Dózsa poémája, aki az akkor fennálló rendszert bírálja Dózsa György alakján keresztül. „Közel 50 évre teljesen megfeledkezett a történetírás és az irodalom is Dózsa Györgyről, de újabban a magyar szélsőjobbnak és a szélső baloldalnak is eszébe jutott a népvezér, akik újból zászlajukra tűzték Dózsa György alakját” – mondta befejezésül Romsics Ignác. Az izgalmas előadást a Csiky Gergely Állami Magyar Színház művészei által felolvasott és elszavalt irodalmi alkotások színesítették. Az eseményt szervező Temesvári Magyar Nőszövetség nevében Szász Enikő elnök megajándékozta Romsics Ignácot Szekernyés János helytörténész A magyarság emlékjelei a Bánságban című könyvével. Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad) 2014. május 17.Egy politikai kalandor (4.)Şaguna püspöki méltósága miatt kénytelen elvállalni a balázsfalvi nemzetgyűlés elnöki feladatkörét és a Nemzeti Komité elnöki tisztségét. A 25 tagú Komité feladata a román érdekek védelme. A román követelések képviseletére két küldöttséget szerveznek, egyet a bécsi udvarba és egyet a kolozsvári országgyűlésre. A gyűlésen megszerkesztett petíciót gyorsan szeretnék eljuttatni a császárhoz, mielőtt a május 29-re összehívott erdélyi országgyűlés kimondaná Erdély unióját Magyarországgal. Rendelkezésükre kevés idő áll, sietniük kell Bécsbe. A bécsi küldöttség egy része már május 18. és 20. között elindul, csupán a küldöttség vezetője, elnöke, Şaguna az, akit nem tudnak rábírni, hogy velük együtt menjen. Neki most fontosabb feladatai akadnak, mint hogy a román ügyet Bécsben képviselje. Kolozsvárra utazik, és a főkormányzót tájékoztatja a kialakult helyzetről. Úgy tűnik, Şaguna kivár, nem tudja elkötelezni magát az osztrákok mellett, mert még nem tudja, a mérleg nyelve hol állapodik meg. Nem tudja, hogy a küzdelemből a magyar forradalom vagy az osztrák reakció kerül-e ki győztesen, de azt sem, hogy a magyarok és az osztrákok nem kötnek-e egyezséget. A balázsfalvi gyűlés bécsi küldöttsége nélküle kénytelen boldogulni. Ő ekkor nem vállalja fel a román érdekek védelmét, de megpróbálja elhitetni a románokkal, hogy őket képviseli. Amíg teheti, húzza-halasztja az indulást. A 120 tagú, Balázsfalván választott küldöttséggel együtt Kolozsváron tartózkodik. Ez idő tájt Şaguna még mindig a magyar egyezkedés híve. Liviu Maior kolozsvári román történész úgy értékeli, hogy Şaguna ekkor mérsékelt álláspontot képvisel, a tömegek mozgósítását ellenzi. Fő feladatának a románság és a magyar hatóságok közti közvetítést tartja, gondosan ügyel arra, hogy megfelelő gesztusokat, kijelentéseket tegyen az osztrák udvar felé is. Képviselőségéről Alsó-Fehér megye főispánja és a megyei vezetés 1848. május 13-án arra kéri a Főkormányszéket, hogy a május 29-én kezdődő erdélyi diétán (országgyűlésen) Şaguna mint regalista, azaz királyi meghívott képviselhesse a románokat. Igaz ugyan, hogy ez a hagyományos erdélyi jogrend alapján szabálytalan, mert Erdélyben a görögkeleti vallás csak megtűrt, így a püspök hivatalból való képviselői kinevezése jogtalan. Az erdélyi főkormányzó arról tájékoztatja a Bécsbe utazó gróf Mikó Imrét, hogy a magyar forradalom ügyének szolgálatáért jó lenne, ha a püspök ott lehetne az erdélyi diétán. Szabó József és báró Bánffy Miklós, a balázsfalvi nemzetgyűlés kormányszéki biztosai szintén javasolják a Főkormányszék közbelépését azért, hogy Şaguna püspök részt vegyen az erdélyi országgyűlésen. Papiu Ilarian úgy véli, hogy a püspöknek regalistává való kinevezése nem szolgálja a románok érdekeit, a püspök hírének is „inkább kárára” van. Román–magyar együttműködés Báró Wesselényi Miklós a kolozsvári országgyűlés munkálatairól készített beszámolójában – melyet a belügyminiszternek állít össze – ismerteti a kolozsvári magyar és román képviselők közti tárgyalásokat. Elmondja, hogy sikerült megegyezni az oláhok (románok) jelentősebb vezetőivel, köztük az óhitű (görögkeleti) Şaguna püspökkel. A románok megnyugszanak, ha az országgyűlés kimondja Erdély népeinek egyenlőségét, az egyenlő jogokat és kötelezettségeket. Wesselényi Miklós megjegyzi, hogy az Erdély unióját kimondó első cikkely is ennek szellemiségében készült. A román történészek és politikusok állításaival szemben a kolozsvári országgyűlésen részt vevő románok megszavazták Erdély unióját Magyarországgal. E szavazás nem egyéni döntésként, hanem a városban tartózkodó, 120 tagot számláló balázsfalvi küldöttség tudtával, közös akaratából történt. A szászok országgyűlési jegyzőkönyve is tud arról, hogy a román képviselők a szavazás előtt egyeztettek a román küldöttséggel. Feljegyzik, hogy Şaguna is „sokszor tárgyalt a magyarok képviselőivel”. Úgy tűnik, ekkor Erdélyben még megvolt az esély arra, hogy a románok ne az osztrák reakció csatlósai legyenek. A román–magyar együttműködés a Bánságban és a Partiumban megvalósult. A románság vezetői – köztük Emil Gojdu, Ioan Dragoş és Eftimie Murgu – az erdélyi románokat a magyarokkal való együttműködésre ösztönzik. A püspök Bécsben A bécsi román küldöttség 1848. június 5-én Noptsa László alelnök vezetésével császári kihallgatásra jelentkezik. Nem fogadják őket, fagyos légkörben hozzák tudomásukra, hogy a benyújtott balázsfalvi petícióra az uralkodó írásban fog válaszolni. A választ június 7-én keltezik, miután a kolozsvári országgyűlés a románokra vonatkozó törvényeket már megszavazta. Eszerint a román követelések tárgytalanok, mivel azokat az erdélyi diéta törvényekkel garantálja. A román küldöttség június 16-án újabb petíciót terjeszt a császár elé. A válaszért Innsbruckba kénytelenek utazni, mert a forradalmi események miatt a császár székhelyét ideiglenesen áthelyezik a biztonságosabbnak vélt városba. Időközben Şaguna püspök is megérkezik, és kihallgatásra jelentkezik V. Ferdinándnál. A második petícióra június 23-án adott újabb válasz a korábbi ismétlését jelenti, vagyis azt, hogy a magyar törvények már elismerték a románok jogait. A császár Şagunát Pestre küldi, hogy bekapcsolódjon a pesti országgyűlés munkájába. Pesten nem kötelezi el magát, és semmilyen érdemleges feladatot nem vállal. Találkozik a Magyar kormány jeles képviselőivel, köztük Kossuth Lajossal. A püspök bizonyára jól forgatja a szavakat, mert elnyeri Kossuth bizalmát akkor, amikor a nagyszebeni Román Komité szélsőséges tagjainak magyarellenessége egyre nyilvánvalóbb. 1848. október derekáig a magyar forradalom vezetői támogatják Şagunát, mert még hisznek magyarhűségében. Batthyány Lajos magyar miniszterelnök 1848 októberében ezért is szólítja fel Şagunát – mint a magyar országgyűlés tagját is –, hogy segítse a kormányzatot a békesség helyreállításában. Bizalmatlanság Pesten Miután Pesten az a lejárató jellegű hír kapott lábra, miszerint Şaguna még áprilisban „muszka zászlót” vitt Karlócáról az erdélyi románoknak, a püspök úgy érzi, hogy két szék között a földre esett, mert nem bíznak benne. Titokban hagyja el Pestet, és Nagyszebenbe megy, de itt sem fogadják kitörő lelkesedéssel, az osztrákok is gyanakvással figyelik. A magyar politikusok közül id. gróf Bethlen János – az erdélyi liberálisok egyik vezetője – már 1848. május 20-án felfigyel a püspök kétkulacsos politikai viselkedésére. Azt írja a magyar minisztertanácsnak, hogy Şaguna nemrég még Bécsben járt, de Karlócát érintve tért Erdélybe. Olyan vélemény is van, amely arról tud, hogy a püspök kapcsolatban áll a délszláv mozgalommal, az illír párttal is. Jakab Elek történész a püspök jellemére utalva megjegyzi: „ment nép-békítni Hunyad vármegyébe, esküdni Karlovicra, informálni Pestre s a királyi kegyelmet megköszönni Bécsbe”. (folytatjuk) Kádár Gyula Háromszék. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. május 24.A legsúlyosabb ítéletek (A kommunista diktatúra áldozatainak emlékháza – 5.)2007-ben a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadóval közösen elindítottam egy tízkötetes, az erdélyi, romániai ötvenhatnak, illetve az „erdélyi kérdés” megoldási kísérleteinek szentelt sorozatot. Eddig megjelent öt vaskos kötet. A több százezer oldalnyit kitevő, eddig ismeretlen levéltári dokumentumok, politikai perek levéltári iratainak jelentős része itt látható a sepsiszentgyörgyi emlékházban. A Szoboszlai Aladár magyarpécskai, aradi, temessági, Óbéb községi római katolikus plébános nevével fémjelzett perben hozták a legsúlyosabb ítéleteket: tíz személyt halálra ítéltek és 1958. szeptember elsején a Securitate temesvári börtönében kivégeztek. Az életfogytiglani kényszermunkára ítélteken kívül a per többi vádlottját 1300 év börtönbüntetéssel sújtották. Nem tévedünk, amikor azt állítjuk: ez volt az ötvenes évek második felének legnagyobb politikai pere, hiszen több halálos ítéletet mondtak ki, mint a Ion Antonescu nevéhez kapcsolódó háborús bűnösök perében! A mondvacsinált kémper Az emlékházban nemcsak a perirat dokumentumai, hanem a többpártrendszert, a politikai pluralizmust sürgető Keresztény Dolgozók Pártjának programja is látható. A Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkész elsőrendű vádlott nevéhez kapcsolódó érmelléki per azért különleges, mert a román vádhatóság egy mondvacsinált „kémpert” indított: a Szabad Európa Rádió léggömbakciója során ledobott röpcédulák alapján úgy állította be, hogy a Münchenből induló kémrepülőgépek az érmihályfalvi temető kriptáinál landoltak, hogy adatokat gyűjtsenek Románia siralmas gazdasági, társadalmi és politikai helyzetéről. A per különlegessége: Sass Kálmán elsőként dolgozta ki a kantonális Erdély tervezetét, amelyben – a svájci modelltől eltérően – a kantonok határai nem esnek egybe a nyelvi határokkal! A bukaresti magyar éppen úgy tagja a magyar kantonnak, mint a tömbben élő székely-magyar. Ő fogalmazta meg: a szórvány kifejezés elsősorban a szórványban élők számára dehonesztáló. A per másik különlegessége: az előbb halálra, majd életfogytiglani kényszermunkára ítélt Balaskó Vilmos református lelkész emlékiratának köszönhetően pontos képet nyerhetünk a romániai siralomházak egyedi világáról. Balaskó Vilmos a halálos ítélet kimondása után egyetlen éjszaka leforgása alatt teljesen megőszült! A jogászper Dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász és nyolc társa úgy gondolta, hogy az erdélyi magyarság jogsérelmeit a „magyarkérdés” appendixeként az Egyesült Nemzetek Szervezete elé kell tárni. Az ENSZ-memorandum nevet viselő, tizenöt oldalas dokumentum egyedülálló a maga nemében: dr. Dobai István úgy képzelte el, hogy az ENSZ égisze alatt meg lehet és meg kell valósítani a báró Wesselényi Miklós árvízi hajós által 1848. június 18-án megfogalmazott lakosságcseretervet. Miközben a romániai közéletben a legsúlyosabb tabutéma az „erdélyi kérdés” volt, a Kolozsvári Katonai Törvényszéken az „erdélyi kérdés” megoldási módozatait vitatták. Ez az egyetlen romániai politikai per, amelyben „érintett” a magyar irodalmi, szellemi és politikai élet számos kiválósága: Németh László, Tamási Áron, Kodolányi János, Ravasz László, Bibó István. Dobai Istvánéktól teljesen függetlenül Fodor Pál csíkszeredai híd-, út- és vasútépítő mérnök szintén kidolgozta a magyar–román lakosságcseretervet, és kiszámolta, hogy a népcsere lebonyolítása nyolc évet venne igénybe, és több ezer vasúti szerelvényre lenne szükség. Az előbb említett, úgynevezett „hazaárulási perek” különlegessége abban áll, hogy vallási hovatartozásuktól függetlenül mindannyian Márton Áron püspöktől, a 20. század legnagyobb magyarjától kértek tanácsot, eligazítást. Iskolások is belekeveredtek Külön kell szólnunk a számbelileg legtöbb elítélttel „büszkélkedő” Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetéről, az EMISZ-ről. Sok mindent leírtak, elmondtak az elsőrendű vádlottról, Orbán Lászlóról. De azt most és először fogalmazom meg: nagyon ismerte a magyar helyesírás szabályaival viaskodó szakmunkás tanulók világát. Kétlem, hogy ma akadna olyan tanár, pedagógus, aki rá tudná venni a szakmai iskolák tanulóit, hogy megírják szülőfalujuk történetét. Orbán Lászlót közel két napon át Márton Áron püspök is vendégül látta, és helyeselte a székelyföldi magyarság művelődési helyzetére vonatkozó tervezetét. Sem akkor, sem később nem volt egyetlen olyan szervezkedés sem, amely annyira pontosan látta a vegyes házasságok hátrányait, mint az EMISZ. A háromszéki, brassói, Udvarhely megyei szakmunkás fiatalokat tömörítő szervezet sokkal mélyebb, világosabb programot mondhatott magáénak, mint a jóval jelentősebbnek tartott, 1956-hoz kapcsolódó szervezetek! Most készítem elő kiadásra az 1000 oldalas forráskiadványt, amelyből egyértelműen kiderül: a román kommunista hatalom akkora veszélyt látott az EMISZ-ben, hogy felgöngyölítése után elrendelte a magyar nyelvű szakmunkásképzés azonnali felszámolását! Az emlékház most bemutatott dokumentumaiból az is egyértelműen kiderül: 1956-ban, 1957-ben, 1958-ban és 1959-ben a magyar értelmiségi képzés legfontosabb központja, a „Bolyai” Tudományegyetem ellen indítottak pert. Mint ahogy már 1956-ban elhatározták az európai hírnevű marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet kétnyelvűsítését, majd a magyar nyelvű oktatás fokozatos felszámolását. A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium ellen ma folyó hajszát jobban megértjük, ha megismerjük a Székely Ifjak Társasága, a SZIT itt látható periratát. A nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége a maga 59 elítéltjével, tanár-diák perével – a csíkszeredai Puskás Attila biológus, a sepsiszentgyörgyiek népszerű kutatója, közírója nevéhez kapcsolódó peréhez hasonlóan – önmagában jelezte, hogy a kommunista diktatúrával szemben álló ifjúság, értelmiség megtalálja a belső ellenállás modus vivendijét. Akárcsak a temesvári, kisdiákokból álló Bíbor Banda elnevezésű csoport vagy a Fekete Kéz elnevezésű, szintén szakiskolásokból, diákokból és egyetemi hallgatókból álló csoport. Tófalvi Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. június 17.KalákaszellemBizonyára sokan felkapják a fejüket, amikor Apáczai Csere Jánosnak, Brassai Sámuelnek, Bölöni Farkas Sándornak, Orbán Balázsnak, Kővári Lászlónak, gróf Mikó Imrének, Wesselényi Miklósnak vagy Kós Károlynak az erdélyi gazdasági gondolkodásban betöltött szerepéről hallanak Pedig ezek az érdemek túlhaladták régiónk határait, elegendő, ha csak a polihisztor Brassaira gondolunk, akinek ilyen vonatkozású könyvét a mai Harvard Egyetem négy nyelven adta ki. A későbbi utódok közül idesorolható Berde Áron, Erdély első közgazdászprofesszora, Debreczeni Márton, a helyi bányászat „guruja”, Rajka Péter, az erdélyi gépgyártás úttörője és társaik: Gyárfás Elemér, Kovrig Béla, Oberding József György, Nagy Miklós, Imreh István, Szász Pál, Gávai Gaál Jenő, Barabás Endre, Vencel József stb. ÖRDÖG I. BÉLA. Szabadság (Kolozsvár) 2014. augusztus folyamánCsendes jubileum- Megjelent a zilahi Hepehupa 50. száma – „Hiába él, aki senkinek sem használ.” (Báthori István) Lehet-e, szabad-e a Szilágyságban – Zilahon – művelődési folyóiratnak találóbb címet adni? Abban a tájhazában, melynek nevét Báthori István, Ilosvai Selymes Péter, Wesselényi Miklós, Kölcsey Ferenc, Ady Endre, Bíró Lajos… s még oly sok híresség emelte a magyar szellemi élet jelképes Pantheonjai sorába, természetes gesztus, hogy egy irodalmi lap fejlécén, címlapján Ady Endre híres versének – Hepehupás vén Szilágyban – sorai visszhangozzanak bennünk, mely egyszerre utal a történelmi vármegyére s annak természeti adottságára, melyről Beke György (1927– 2007) oly érzékletesen, ihletetten ír az 1975-ben megjelent riportkötete – Szilágysági hepehupa – Prológusában: „Maga a természet írta elő, mikor e tájat megalkotta. Egymásra szabadítva hegyeket-dombokat, hogy mindegyre összeugorjanak, de békítve is őket, hogy szorításuk elernyedjen, ölelés válhasson belőle. A Szilágyságról csak ezzel lehet kezdeni a krónikát: a hepehupával… (…) Erről a hepehupáról sokáig azt hittem – tán van még, aki így hiszi –, hogy szép hasonlat, költői kép csupán, hangzatos, el lehet játszani vele. E táj megtanít, hogy ez itt nem díszlet, hanem lényeg. (…) Dombról völgybe, lefelé száll, szalad a hepehupás táj, ez a törvénye. De a völgy aljából következik megint a domb, a kapaszkodó, minél mélyebb a táj bugyra, annál meredekebben, törvény ez is, szilágysági parancsolat. Nyugtalanító, de meg is nyugtató szabály.” A látvány ihlette természeti képet – mutatis mutandis – kivetíthetjük a tájegység történelmére, szellemi életének Petri Mór 1901-ben megjelent monográfiájából kiolvasható hullámmozgására is, melynek csúcsain ott találjuk a Református Kollégium megalapítását (1646), a Wesselényi Egyesület létrehozását (1883), a Wesselényi– és a Tuhutum-szobor felavatását (1902), a történelmi megye városaihoz – Zilah, Szilágysomlyó, Zsibó, Szilágycseh, Tasnád… – köthető megannyi társadalmi, művelődési eseményt, melyek meghatározták arculatát, szellemi életének alakulását. Közéjük tartoztak a megyeszékhelyen indított, megjelent lapok – Szilágy (1877), Szilágy és Vidéke (1883), Szilágy-Somlyó (1883)… –, amelyek nem csupán egy táj információs igényét voltak hivatottak kielégíteni, hanem közvéleményt formáltak, igényes szellemiségükkel a közösség műveltségi szintjének emelését is szolgálták. Az 1968-as területi-adminisztrációs átszervezés következtében robbanásszerűen felduzzasztott megyeszékhelyen a magyarság arányszáma mélypontra süllyedt. De az 1989/90-es fordulat valósággal tűzbe hozta, egységbe kovácsolta, cselekvésre buzdította a megye szellemi embereit. Az első hónapokban létrejött az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az Erdélyi Közművelődési Egyesület helyi fiókja, a Szilágy Társaság, A Pro Zilah Egyesület, a szilágysomlyói Báthori István Alapítvány, a Zilahi Kincs Gyula Alap, a szilágycsehi Tövishát Kulturális Társaság… Újraindul a Szilágyság hetilap (1991). 2000-ben megalakul, s egy év múlva szilágysági művelődési folyóiratként, negyedéves periodicitással jogi bejegyzést is nyer a Hepehupa, melynek első száma 2002 januárjában jelent meg. A kezdettől igen igényes tartalmi és nyomdai kivitelezésben megjelenő lap alapítója és kiadója Major István nyomdatulajdonos, a zilahi Color Print kft ügyvezető igazgatója, támogatói sorában pedig ott találjuk a Szilágy megyei tanácsot, a Szilágy Megyei Művelődési és Művészeti Központot, a Communitas Alapítványt. A megpezsdült szellemi mozgalom animátorai között meghatározó szerepet vállal a Petri Mór-díjjal kitüntetett Fejér László újságíró, aki a kezdetektől főszerkesztőként jegyzi a lapot, továbbá tanárok, múzeumi szakemberek, kutatók, képzőművészek, a kulturális élet jeles személyiségei. A Hepehupa lett a tájegység első magyar nyelvű művelődési kiadványa, hisz korábban csak hetilapok léteztek. A folyóirat céljairól a főszerkesztő tájékoztatott: „A kiadvány induláskor kitűzött célja a helybeli – szilágysági és innen elszármazott – szerzőknek közlési lehetőséget nyújtani. Előzőleg helytörténeti, néprajzi tanulmányok, irodalmi alkotások csak rétegkiadványokban, illetve magyarországi lapokban jelenhettek meg. A folyóirat szilágysági jellegét biztosítják a Szilágyság-kutatás témakörében – a Gyökerek rovatban – közölt tanulmányok: helytörténet, művelődés-, művészet- és gazdaságtörténeti munkák, néprajzi és népköltészeti gyűjtéseket összegző dolgozatok, egyháztörténeti írások. A kiváló helyi szerzők és kutatók mellett helyet kaptak a lapban szilágysági témákat feldolgozó, az egyetemes magyar kultúrértékeket bemutató írások szerzői is. Közülük említeném Papp Zoltán debreceni és Kovács Miklós váci történészt, Halász Péter budapesti néprajzkutatót, Karácsonyi Károly, Németországban élő természettudóst, dr. Kiss László szlovákiai orvos-történészt, Bíbor Mátét, a budapesti Országos Széchényi Könyvtár levéltárosát, egyetemi oktatót, Petkes József képzőművészt és néprajzost… Az elmúlt években megjelent sorozatok közül említeném Kovács Miklósnak a volt Wesselényi Kollégium történetét, Lóga Zsoltnak a szilágysági vasúthálózat kiépítését bemutató dolgozatát, a nemrég elhunyt Majos Miklós tanárnak a szilágysági kertész-falvak életét bemutató írásait. Föltétlen szólnom kell az évfordulókhoz kötődő tematikus számokról: Ady Endre zilahi életéről (2002), a kuruc szabadságharc 300. évfordulójáról (2003) – e számban közöltük Tóth–Máté Miklós: Rodostó című egyfelvonásos drámáját, amelyet Kassán mutattak be először –, továbbá a Munkácsy Mihály alkotásainak csíkszeredai kiállítása alkalmával született írásokat… Fölvállaltuk a helyi, illetve innen elszármazott írók és költők – Simonfy József, B. Simon György, Müller Dezső, Boda Edit, Kiss Lehel, Győrfi Simone, Fazakas László… – alkotásainak közlését. Ugyanakkor helyet kap a lapban a magyar nyelvterület számos alkotója: a kárpátaljai Vári Fábián László, az anyaországi Újházy László, Devecseri Zoltán, Borbély László, Villányi László, Grendel László… Verssel, prózával volt jelen a lapban a szebeni származású Franz Hodjak, az amerikai Peter Cooper… Irodalomtörténeti témájú írásaink hasonlóképpen tágítják azt a szellemi kört, ami olvasóink tájékozódását segíti. Nagy figyelmet fordítunk a megye képzőművészeti életének bemutatására. A lap »minitárlata« az első és hátsó borítókon színes reprókban, igényes nyomdai kivitelben járul hozzá a kiadvány tematikus palettája megjelenítéséhez. Szabó Vilmos, Barta Ilona, Adorján Ilona, Sepsi József, Hajdú Attila, Szervátiusz Jenő, Wagner Péter alkotásai, továbbá a New York-ban élő Frank Deak fotóművész szilágysági, illetve a világ más tájain készült fekete-fehér és színes képei számottevően gazdagították, emelték a művészeti rovat fényét. A tematikai gazdagságot jelzik a lapban közölt tudományos munkák, Egyed Ákos, a nemrég elhunyt Csetri Elek, Vékov Károly, Kozma Dezső, Péntek János szilágysági vonatkozású vagy általános témát feldolgozó munkái a lap szélesebb beágyazódását szimbolizálták, növelték értékét és ismertségét. A 10. évfolyam idején végzett összegzés szerint a Hepehupa hasábjain száznál több szerző 1226 írása jelent meg, ebből 110 tanulmány, 57 néprajzi dolgozat, 25 önéletírás, számos vers, kisregény, regényrészlet, dráma, vallási tárgyú dolgozat, könyv- és lapismertető jelent meg. Folyóiratunk népszerűsítését, ismertetését szolgálták az olvasókkal szervezett találkozók a megyében, továbbá Kolozsváron, Szebenben, Nagybányán, Szamosújváron, Nagyváradon, valamint a határainkon túl: Budapesten, Győrben, Gyulán, Bécsben… Munkatársaimmal – Bekő N. Ildikó, Kiss Lehel, Kovács Kuruc János, Lakóné Hegyi Éva, László László, Zsigmond Attila, Szőke Anna, Major Éva, Niculaş Tudoran Cristian – azon munkálkodunk, hogy az induláskor felvállalt szolgálatunkat és szerepüket a lehető legjobban teljesíthessük.” Egy maroknyi csapat zászlajára írta, hittel vallja Báthori István erdélyi fejedelem szavait: „Hiába él, aki senkinek sem használ.” Ez a kitűnően szerkesztett lap, a kiváló nyomdai kivitel is igazolja, hogy áldozatos hittel és munkával ki lehet emelkedni a hepehupa völgyeiből, hogy a kommunista diktatúra idején palackba zárt jó szellem, a nyilvánosságtól eltiltott, a tevékenységében korlátozott, a béklyóitól megszabadult alkotó akarat csodákat tud teremteni. Ilyen csodaszámba menő siker a Hepehupa ötven száma – távol a tudományos, kulturális centrumoktól, jelezve azt, hogy a használni akaró, a tájhaza és lakói, az egyetemes magyar szellemi élet szolgálatára elszegődött, ihlettel és cselekvő akarattal megáldott személyiségek valóban hasznára lehetnek a magyar kultúrának és szellemi életnek. Máriás József, Művelődés (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
