|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 1013 találat | lapozás: 1-30 ... 661-690 | 691-720 | 721-750 ... 991-1013 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Ady Endre 2013. november 17.Évforduló és könyvbemutatókNagyvárad- Pénteken délután az Ady Endre Középiskola könyvtártermében fennállásának 20. évfordulóját ünnepelte a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság. Két könyvet is bemutattak. Az egybegyűlteket köszöntő Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke megjegyezte: korábban Nagykárolyban már megünnepelték a 20 éves évfordulót, de két évtized egy civil szervezet életében komoly időszak, részletesebb mérlegkészítésre kötelez. Felidézte, hogy a PBMET-et mint bizottságot 1993-ban alapította 12 tag, akiknek azóta a fele elhunyt, vagy már nem tartja a kapcsolatot velük. Harmincegyen vannak azok, akik több mint 15 éve hűségesek. Az évek folyamán 208 tagjuk volt, akik közül 26-on elhunytak, jelenleg 117 munkatársuk van: 13-an Arad, 62-en Bihar, 5-en Kolozs, 2-en Máramaros, 9-en Szatmár, 5-en Szilágy és 10-en Temes megyéből, illetve egy gyímesfelsőloki tagjuk is van. Legfontosabb tevékenységük a helytörténeti kutatómunka, a műemlékvédelem, különböző települések történetének kutatása és közzététele, műemlékek felkutatása, ismertetése. Emellett honismereti konferenciákat is szerveznek, 1994 óta lapjuk jelenik meg, 1997-től könyvkiadással is foglalkoznak, azóta 75 kötetük jelent meg a Partiumi füzetek sorozatban és 15 ezen kívül. 2003-tól az RMDSZ javaslatára a Megyei Tanácsnál pályáznak. Csak Bihar megyében 23 emléktáblát készíttettek és avattak fel, sokrétű tevékenységüket számos elismeréssel, díjjal jutalmazták. A számvetés után Dukrét Géza okleveleket adott át azoknak, akik valamilyen okból kifolyólag Nagykárolyban ezeket nem vették át. Könyvbemutatók Kovács Rozália Utak a múltba című könyvét szintén a PBMET elnöke ismertette. Kiemelte, hogy az érmihályfalvi születésű szerző 1993 óta foglalkozik néprajzkutatással, 2000-től pedig a társaság tagjaként végez aktív és komoly helytörténeti kutatómunkát, illetve a műemlékvédelembe is besegít. Szinte valamennyi konferencián előadást tartott, több díjat is kapott. Az elmúlt húsz évben végzett munkájának írásos gyűjteménye a most megjelent kiadvány, sokrétű és változatos anyagok szeretett szülővárosáról, Érmihályfalváról, időutazás a 13. századtól napjainkig a történelem- egyház- örökség hármasegység jegyében. „A kötet ékes bizonyítéka annak, hogy Kovács Rozália elkötelezett műemlékvédő és nagy lokálpatrióta, aki szívén viseli szőlővárosa sorsát”, hangsúlyozta Dukrét Géza. A méltatott szerényen annyit jegyzett meg: a könyv minden sora a múltról szól. Az évek folyamán sok anyagot sikerült összegyűjtenie, és az építő, művelődő, tanító mihályfalvi ősöknek szeretett volna emléket állítani. A PBMET 20 éves alapítási évfordulója kapcsán napvilágot látott Megmaradásunkért, a PBMET két évtizede című könyvről Péter I. Zoltán helytörténész beszélt. Azon meggyőződésének adott hangot: irigylésre méltó helyzetben lesznek 50-100 év múlva a helytörténet kutatók vagy azok, akik a társaság múltját szeretnék megismerni, mert a jól dokumentált kiadvány szinte kizárja más forrásanyagnak a felhasználását, annyira részletes. Kitűnik belőle a tagok lelkesedése, szorgalma, buzgalma, mindig újat óhajtó kezdeményezése. A hasznos tudnivalókat tartalmazó előszó után évekre lebontva, dátumok szerint vannak rögzítve a történések, de ugyanilyen érdekesek az eseménynaptár, a Fényes Elek-díjasok névsora, a tanulmányok is. A koccintással zárult rendezvényen közreműködött Thurzó Sándor József brácsaművész és egy szavalattal S. Németh Katalin is. Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro 2013. november 18.Bővítik az érmindszenti Ady emlékmúzeumotFelújítják Ady Endre szülőházát, illetve a mellette található kúriát, és a modern kor elvárásaihoz igazítják az itt működő emlékmúzeumot – derült ki a hétvégén a költő születésének 136.évfordulója alkalmából 24. ízben tartott érmindszenti zarándoklaton. A rendezvény, amelyet hagyományosan az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület szervez, idén némiképp eltért a szokványostól: felújítás miatt ugyanis zárva volt a költő szülőháza és a kúria, így a kiállításokat nem lehetett megtekinteni. Muzsnay Árpád főszervező elmondta, örül, hogy annak ellenére is sokan gyűltek össze, hogy tudták a munkálatok miatt zárva van az emlékmúzeum. Hozzátette, a leginkább viszont annak örül, hogy végre rendbe hozzák az épületeket és a kiállítást egyaránt. A tatarozást egyébként EU-s forrásból finanszírozzák, a Szatmár Megyei Múzeum közösen nyert pályázatot a nyíregyházi Jósa András Múzeummal a román–magyar, határon átívelő együttműködést támogató program keretében, így 100 ezer eurót fordíthatnak az érmindszenti Ady-emlékhely renoválására. Amint Szőcs Pétertől, a múzeum igazgató-helyettesétől megtudtuk, teljesen felújítják a szülői házat, valamint a telken Ady felnőtt korában épített kúriát, ezen kívül bővítik a kiállítás anyagát a modern Ady-kutatás eredményeinek figyelembe vételével. A költő kultuszának ápolására vonatkozó más tervet is ismertettek a rendezvényen. A megemlékezés egyik szónoka, E. Csorba Csilla, a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója kifejtette: dolgoznak egy korszerű Ady–Boncza–Csinszka kiállításon, amelyet reményeik szerint 2014 tavaszán megnyitnak a látogatók számára a csucsai Goga-kastély mellett található házban. Az új érmindszenti tárlatot egyébként széles körű szakmai együttműködés révén állítják össze, melyben többek között a Petőfi Irodalmi Múzeum szakértői is részt vesznek. Segítséget nyújt E. Csorba Csilla igazgató, aki maga is Ady-szakértőnek számít, hisz az ő összeállításában jelent meg az Ady Endre valamennyi fényképét tartalmazó album. Babos Krisztina Krónika (Kolozsvár) 2013. november 21.1956 gócpont volt a kisebbségpolitikábanNagyvárad- Szerda este az Ady Endre Középiskola dísztermében folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által életre hívott Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben című modulja. Ezúttal Stefano Bottoni történész, az MTA Történettudományi Intézetének tagja tartott expozét. A megjelenteket Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. Előadásában Stefano Bottoni történész arról beszélt: hogyan fejlődött Románia 1944-1964 között, miért jelentett gócpontot az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc a hazai kisebbségpolitikában. Arra hívta fel a figyelmet: más kelet-közép-európai országoktól eltérően nálunk csak két kommunista vezető volt: Gheorghiu-Dej és Ceauşescu, akik mindketten valamivel több mint 20 évig voltak pozícióban, egészen a halálukig. A kommunista diktatúra, illetve a sztálinista korszak kiépülése szempontjából az első törésvonalat 1944. augusztus 23-a jelentette, mely abból a szempontból volt jelentős politikai fordulat, hogy Románia esélyt kapott rá, hogy a területi veszteségeit Erdély megtartásával kompenzálja. Éppen ezért még napjainkban is vita zajlik a szakemberek közt arról: hogyan kezeljék e napot, mi az üzenete? Másik fontos időpont 1946 novembere, amikor választásokat tartottak. A több mint félmillió taggal rendelkező Román Kommunista Párt (PCR) ekkora már kellőképpen megerősödött, a baloldal pedig megszerezte a parlamenti helyek 80 százalékát. Nyilvánvaló, hogy csalással, de azért az sem igaz, hogy a baloldalnak akkortájt ne lett volna jelentős támogatottsága- hangsúlyozta a történész. A kommunisták aztán 1947-ben fokozatosan egyeduralomra tettek szert, ahonnan már csak egy lépés volt Mihály király elmozdítása, a népi demokrácia kikiáltása, az új alkotmány elfogadása, 1948-ban pedig egy 95 százalékban a kommunisták uralta parlament megalakulása. Bár politikatörténeti szempontból ez egy egyszerű folyamatnak tűnik, azért a társadalmi átalakulás érdekes volt. Például a környező államokban hamarabb zajlott a kollektivizálás és az iparosítás. Románia háborús teljesítménye, kiugrása ugyan meghatározta a hadsereg fontos szerepét, de még kezdeni kellett valamit az ortodox egyház súlyával, a román polgársággal, a királyi udvarral és a szélsőségesen differenciát kisebbségekkel. Autonóm Tartomány Erdély, mint területi kérdés nem létezett, de Bukarest tudta, hogy valamit adnia kell a magyaroknak, a magyar ügy tehát politikai kérdéssé vált. A magyarokat asszimilálódni nem képes, ellenséges populációnak tartották, barátságtalan forgatókönyvek is napvilágot láttak a jobboldal részéről (kitelepítések, a jogegyenlőség és az autonómia megtagadása). Ezzel indokolható, hogy a magyarok nagy arányban léptek be a PCR-be, hiszen a kommunisták ajánlata számukra vonzó volt: jogegyenlőség, saját oktatási hálózat, anyanyelvhasználat. Különböző okok miatt a többi kisebbség nem bizonyult relevánsnak a román hatalom számára, a magyarokat viszont Bukarest többrétű partnerhálózattal szólította meg. Nem volt lebecsülendő, hogy 1947-ben a magyar kommunisták száma 100-150 ezerre volt tehető, és az 1944-1953 között működő, 500 ezer fős Magyar Népi Szövetség számos funkciót töltött be. Ugyanakkor figyelemre méltó volt Groza Péter szerepe, személyes varázsa, aki a magyarok körében rendkívül népszerűnek bizonyult, elbűvölte őket, mert annak ellenére, hogy román hazafi volt, személyes közbenjárásával rengeteg magyar embernek segített. Furcsa mód a magyarok ezen számukra kedvező állapotot az orosz stratégiai gondolkodásnak, Sztálinnak köszönhették, a Szovjetunió befolyásának hatására jött létre 1952-ben a Marosvásárhely központú Magyar Autonóm Tartomány, mely teljesen új dimenzióba helyezte a székely kérdést. A központi tudat érzését adta az ott élőknek, mert megjelentek a politikai térképen. Mivel a tartomány hatalmi vertikumát nagyrészt a székelyek alkották, a struktúra például szolgált arra nézve, hogy a kommunista rendszert magyarul is lehet építeni. Szinte minden magyarul zajlott, ezért a székelyek kevésbé élték meg az ismét Romániához való tartozás traumáját, pacifikálódtak. Ugyanakkor lassan belenyugodtak abba, hogy vége, nincs visszaút, hozzá kell szokjanak ahhoz a gondolathoz, hogy Erdély már soha többé nem lesz Magyarország része. Megbízhatatlanok Az ’56-os forradalmat egy érdekes pillanat előzte meg: az év nyarán a két kormány megállapodott abban, hogy megkönnyítik a határátlépést. Ebből adódóan több ezer ember Magyarországra utazhatott, ahol „energiabombával” töltekeztek fel, mert Budapesten azt tapasztalták, hogy lehet szó politikai változásokról. Sokan bekapcsolódtak az ottani eseményekbe, majd hazatértek, és elmesélték az ott történteket. A román hatalom ebből azt a következtetést szűrte le, hogy a magyarok megbízhatatlanok, nem tudnak integrálódni, visszautasítják azt a lehetőséget, amit felkínáltak nekik. A kisebbségpolitika átalakulásában emellett az is döntő szerepet játszott, hogy a román hatalom tévesen meg volt győződve arról, hogy Budapesten nacionalista puccs zajlik, Erdély is a követelések közt van. Noha Temesvárt kivéve Romániában nem voltak megmozdulások, Bukarest úgy vélte: túl sok engedményt tett a magyaroknak, szigorúbb ellenőrzésekre van szükség. 1956 után tehát új szakasz kezdődött, megváltozott a nemzetiségpolitika és az államigazgatási technika, fokozódott a bizonytalanság és lelki terror. A megtorlások 1964-ig tartottak, amikor amnesztiát kaptak a politikai foglyok. A rendszer egyik nagy tragédiája azonban, hogy közben az állambiztonsági hálózat megerősödött, és ebben kiemelt szerep jutott a volt politikai foglyoknak, sokuk számára a szabadulásuk után úgymond egy második élet kezdődött. Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro 2013. november 22.Irodalmi napok VáradonTemetői zarándoklat nyitotta meg csütörtök délelőtt az első Nagyváradi Irodalmi Napokat, amelyet a Partiumi Írótábor Egyesület szervezett, hagyományteremtő szándékkal. Az újdonságnak számító programra több irodalombarát és művész is kilátogatott a Rulikowski-sírkertbe, hogy ott néhány jeles váradi író, költő vagy épp újságíró-szerkesztő örök nyughelyét felkeresve, a szerzők műveiből tartott rövid felolvasással adózzanak emlékük előtt. Barabás Zoltán, a Partiumi Írótábor Egyesület elnöke már korábban is hangsúlyozta: ahogyan szeretteink, hozzátartozóink nyughelyét meglátogatjuk, úgy azok emlékét is ápolni kell, akik műveikkel járultak hozzá mindennapjainkhoz, akiktől tanultunk, és akik maradandót alkottak. A résztvevők a többek között Juhász Gyula ás Ady Endre által alapított Holnap Irodalmi Társaság egykori tagjai közül Emőd Tamás és Dutka Ákos sírját is felkeresték. Az irodalmi napok programja délután két könyvbemutatóval folytatódott: előbb a magyarországi Papp-Für János Nehogy egyedül, majd a felvidéki Hodossy Gyula Ma elkezdődik bennünk a szeretet című új könyvét mutatták be. Mivel az irodalmi napokat részben Ady Endre váradi kultuszának ápolása érdekében szervezték, nem véletlen, hogy a programsorozat részeként Tasnádi Ferencz és Tasnádi Melinda a költő megzenésített verseit adta elő Thurzó Zoltán zongoraművész kíséretében. Pénteken, Ady születésének 136. évfordulóján koszorúzást terveznek a Partiumi Keresztény Egyetem belső udvarában lévő, a költő és a Holnaposok tiszteletére elhelyezett emléktáblánál. Varga László Krónika (Kolozsvár) 2013. november 28.Az írott és mondott szó státusa – Esterházy Péter KolozsváronNagyon más a státusa a leírt és a kimondott szónak, ezt a színházi munkák előtt is sejtettem – mutatott rá Esterházy Péter író a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, Én vagyok a te című színdarabjának felolvasó-színházi bemutatója után. A produkció rendezője, Visky András, a teátrum igazgató-helyettese volt, aki a keddi bemutató után a szerzővel beszélgetett. A darabot az író a budapesti Nemzeti Színház Tízparancsolat-drámapályázatára írta 2009-ben, a kiindulási pont az első parancsolat volt: „Én, az Úr vagyok a te Istened; ne legyenek neked idegen isteneid énelőttem.” „Megszoktam, hogy nálam minden ott van a papíron, ez azonban a színházban hiba. Ha egy színdarabban nincsenek rések, a néző nem tud bekapcsolódni, nem szabad mindent lefedni, és amit igen, azt is másképpen” – magyarázta az író. Mint mondta, más munkáiban senkitől nem számíthat segítségre, a színházi munkái esetén viszont igen, és ezt a lehetőséget ki is használja. „Ha szerzői utasításként leírom, hogy »egy nagy hal úszik át a színpad fölött«, akkor én nem gondolkodom azon, hogy ezt hogyan fogják megvalósítani. Oldják meg” – magyarázta Esterházy, általános derültséget váltva ki. Mint mondta, korábban azt gondolta, hogy a színpadi művek is főként a nyelvről szólnak, de rá kellett döbbennie, hogy mégis a színészi játék milyensége a meghatározó. Visky kérdésére Esterházy Péter elmondta: a színdarabok írása által nem a nyelvről, sokkal inkább a szerkesztésről tanult meg új dolgokat. „Megtanultam, hogy milyen is egy zárt jelenet, amelyet kiválóan lehet alkalmazni regényekben is. Van bennem egy elgondolás egy afféle operaregényről vagy színházregényről, és ezalatt nem azt értem, hogy egy színházról szóló regényről, hanem egy olyan prózai alkotásról, amelyben azokat a dramaturgiai technikákat használhatom fel, amelyet a színházban tanultam meg” – magyarázta. Esterházy szerint egyébként a színház a „legpolitikusabb” műfaj, az ő darabjában is számos utalás van aktuálpolitikai dogokra, mint mondta, le sem tagadhatná, hogy még Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége idején írta. Mint mondta, Magyarországon az önirónia helyett egyre inkább az önsajnálat uralkodik, és érdekesnek találja, hogy olyan mondatok kerülnek elő ismét, amelyeket évszázadokkal ezelőtt használtak. Elmesélte például, hogy a darabban is szereplő „Árva hazánk nem senyvedhet tovább” mondatot egy „jó arcú” középkorú férfi kiáltotta a 2006-os budapesti zavargások idején, holott ez egy Pázmány Péter korából származó frázis. „Vagy bekapcsolom a televíziót és azt hallom, hogy „Nem leszünk Brüsszel gyarmata!” Hetekig ülhetnék a szobámban, ilyen hülyeséget akkor sem tudnék kitalálni” – fogalmazott Esterházy. Rámutatott arra is, hogy ennek a visszafelé haladásnak „köszönhetően” gyakorlatilag újra lehetne közölni Ady Endre számos publicisztikáját, vagy akár az ő ’90-es években írt publicisztikáit, hiszen ma is ugyanúgy érvényesek lennének. Az est végén az író felolvasott legújabb, Egyszerű történet vessző száz oldal – A kardozós változat című regényéből, amelyben sokak szerint új hangot üt meg, a történethez például E. P. monogrammal magyarázó lábjegyzeteket fűz. Varga László Krónika (Kolozsvár), 2013. november 30.Könyv Nagyvárad békebeli kávéházi világárólÚj könyvében Nagyvárad kávéházainak világát eleveníti fel az Osztrák-Magyar Monarchia idejéből Péter I. Zoltán helytörténész. A kötetben az érdeklődők Ady Endre kedvenc kávéházáról és a gardedám nélkül látogatható női szeparékról is olvashatnak. A szerző elmondta, hogy Főúr, fizetek! - Kávéházi élet Nagyváradon a Monarchia idejében című könyvében virtuális sétára invitálja az olvasókat: a vasútállomástól indulva a belváros felé sorra veszi az egykori és máig működő kávéházakat, miközben a városképnek a dualizmus ideje alatt, vagyis 1867 és 1918 között végbement változásait is felvázolja. Nagyváradon az 1800-as évek elején jelentek meg az első kávéházak, de szellemi központokká a század második harmadában, vagyis az után váltak, hogy az irodalmi élet is fellendült a városban. A törzsközönséget - a bécsi és budapesti kávéházakhoz hasonlóan - itt is az irodalmárok, írók, művészek, újságírók képezték. A kávéházak társadalomban betöltött szerepét jól mutatja, hogy a szerző eredetileg a nagyváradi 4-es honvéd gyalogezred történetét szerette volna feltárni, ám kutatásai során újra és újra felbukkantak a kávéházak, érdeklődése így fordult azok felé. A korabeli, levéltárból összegyűjtött dokumentumok, visszaemlékezések, újságcikkek alapján összeállított kötetből kirajzolódik a kávéházak fejlődéstörténete. Míg az 1870-es években a Magyar Király afféle "gyűjtőkávéház" volt, ahol minden társaságnak, így a katonatiszteknek vagy a tanároknak saját asztaluk volt, addig a századforduló idejére ugyanezeknek a csoportoknak már külön kávéháza volt, a Pannónia például a kereskedők, vidéki emberek helye volt - mondta a helytörténész. Szó esik a könyvben az EMKE kávéház irodalmi életben betöltött szerepéről is, hiszen amellett, hogy Ady Endre Lédával való első találkozása és így költői hangjának megtalálása is ehhez a kávéházhoz kötődik, a mások mellett Juhász Gyula pályakezdésének teret adó Holnap antológia ötlete is itt született meg - emlékeztetett a szerző. Az is érdekes, hogy a bérlők hogyan próbálták a nőket is bevonni a kávéházak-cukrászdák világába. A Magyar Király kávéház az 1870-es években forradalmi újdonságként vezette be például a szeparéhelyiséget a hölgyeknek, ahová gardedám nélkül, egyedül is elmehettek, anélkül, hogy "rossz nőnek" nézték volna őket. Az 1900-as évek elején a bérlője után játékosan Müllereiként emlegetett kávéház délután a hölgyeké volt, majd estére átalakult a férfiak füstös birodalmává. Péter I. Zoltán beszámolt arról, hogy eredetileg a vendéglőket és kerthelyiségeket is bemutatta volna a kötetben, de így túlságosan szerteágazó lett volna az anyag. Ezeket külön könyvben fogja tárgyalni, amely jövőre jelenik meg. A nagyváradi Riport és a Noran Libro Kiadó gondozásában megjelenő kötetet kedden délután mutatja be Wilhelm Droste Magyarországon élő német irodalomtörténész a budapesti Örkény István Könyvesboltban. maszol/MTI 2013. december 2.Velünk élő tudományKolozsváron A Magyar Tudomány Napja Erdélyben- rendezvénysorozat plenárisát a Protestáns Teológia dísztermében tartották. A rendezvény fővédnöke Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke. Sípos Gábor, az EME elnöke felvezető beszédében kiemelte, számba veszik az elmúlt év eredményeit és a több évre kiterjedő kutatási eredményeket is, melyeket főleg a szakosztályokba mutatnak be. A 2013-as évi Magyar Tudomány napjának jelmondata „Velünk élő tudomány”. E címszó alatt a magyar tudományosság egysége fejezhető ki- mondta Sípos Gábor. Kocsis Károly, a MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság elnöke kiemelte, hogy megvalósult az Akadémia határokon túli bővítése. Ennek a tisztelt társaságnak 1800 határon túli tagja van, melyből 18 akadémikus. Magdó János kolozsvári főkonzul gratulált a 12. alkalommal megtartott fórumnak. A tudomány területén megtörtént a nemzet egyesítése. Együttműködés valósult meg a tudomány és a felsőoktatás területén is. Az utóbbi időben sok magyarországi vendégtanárral volt alkalma találkozni, és jó lenne, ha ezek a vendégtanárok hosszabb időt tudnának maradni. Mert a tanár- diák kapcsolata így lehetne gyümölcsözőbb. Az is jó lenne, ha erdélyi tanároknak több lehetőséget biztosítanának, hogy vendégtanárként működjenek az anyaországban. Az is elképzelhető, kialakulhatna egy olyan réteg Erdélyben, amely ezt a szükségletet fedezni tudja. A magyar kormányzati támogatásról is beszélt, kiemelte például a Sapientia EMTE fejlesztését. Problémásnak tekinti a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem helyzetét. Miért nem sikerült ezt megoldani- fogalmazta meg a kérdést. A rendezvény előadásai Kocsis Károly, akadémikus, a MTA Földrajztudományi Intézetének igazgatója „Területi autonómiák múltja és jelene a Kárpát- medencében” című előadásában nyomon követi a XII. századtól a XX. századig a Kárpát- medencében, milyen autonómia típusok léteztek. Ez a helyzet a második világháború után, hogyan alakult. Hol jelentkeznek, az utóbbi időben, területi autonómia lehetőségek. Szerinte a területi autonómia megvalósítása lényegében a kisebbségvédelem legfőbb eszköze. A XIX. századi nemzetállamok építőinek ideálja az „egy állam – egy nemzet” elve az elmúlt évszázadban egyetlen európai államban sem valósult meg. Európa 703 millió lakója közül 85% az államalkotó nemzetnek tagja, a többi 10% etnikai kisebbséget alkot. 5% állampolgársággal nem rendelkező bevándorló. A második világháború után világszerte nőtt az etnikai konfliktusok száma és intenzitása. Az esetek többségében a konfliktus hátterében a kisebbségek jogainak merev elutasítása, megszorítása állt, melynek eredménye az elszakadási törekvés megerősödése. Egyes nyugati országokban a kormányok különböző intézkedéseket hoztak. A konfliktusok csökkentésére a decentralizációt vagy regionális önkormányzatiság felé való elmozdulást alkalmaztak. Kocsis Károly megkülönbözteti a területi, regionális autonómiát az etnikai jellegű autonómiától. „A területi autonómia földrajzilag meghatározott térség, amely az adott ország egyéb területi egységétől eltér”. Törvényhozó és közigazgatási hatalommal felruházott státussal rendelkezik. Úgy véli, hogy a területi autonómia a kisebbségvédelem legfejlettebb eszköze. Biztosítja a kisebbség számára az alapvető emberjogok közül az autonómiát, másrészt az illető ország területi integritásának megőrzését. Bemutatta, térképek alapján szemléltette, Magyarországon, illetve Európában, milyen autonómia-formák voltak. Milyen területi autonómiával rendelkezett például Szlavónia, Horvátország, Szepesség, a török hódoltság idején Székelyföld vagy Szászország. A második világháború után milyen önrendelkezést biztosítottak Jugoszláviában (Vajdaság) vagy Romániában a Maros Magyar Autonóm Tartomány formájában. Lényegében a középkor végétől, a nemzeti kisebbségek aránya a XVIII. század végére, Magyarországra vonatkozólag, jelentősen megváltozott. 1850-től a kisebbségek etnikai alapú területi autonómiát követeltek. Elmondta, hol valósítható meg az etnikai alapú autonómia: a litván- belorusz- lengyel határvidéken, a Kárpát-medencében, a Balkánon. Az etnikai területi autonómia megvalósításához a többségi akarat meggyőzése szükséges. Fodor Pál „A török hagyaték a magyar történelemben” című előadásában kifejtette, a magyar nép története, milyen változásokon ment keresztül, miután letelepszik a Kárpát- medencében, teljesen európaivá válik. Az oszmán-hódítás következtében változás következik be Európában. Ez kihat Magyarország életére is. A török hódítás mentalitástörést okozott Magyarország számára. Lerombolta a magyar politikai, kulturális elit önbizalmát. Egyfajta bűntudatot, önvádat okozott. Nem tudván maguknak megbocsátani, hogy elvesztették a birodalmat. A közép- kelet európai népeknél kialakult az egyedülvalóság gondolata. Ilyen körülmények között hogyan reagál a magyar gondolkodás? Elsősorban a dicső múlthoz menekül, illetve áldozat szerepben feszít. Kialakul egy bizonyos kisebbségi érzés a magyar elitben és köznépben is, melyet sokan nem is képesek megfelelő módon kezelni. A politikai életben felveti a fejét a kapkodás, következetlenség, ugyanakkor vallási megosztottság is. A XVIII. század végétől kettősség jellemezte a török hódoltság megítélését. Egyrészt az áldozat szerepében jelentek meg, melynek következtében számos, negatív gondolat fogalmazódott meg. Másrészt pedig a XIX. században kialakult egy bizonyos fajta törökökhöz való közeledés. A magyar nép keleti rokonságának az eszméje. Hangoztatták, a magyarság keleti eredetű. A XIX. század második felében előtérbe kerül a kultúrnemzet koncepció, mely egyre nagyobb teret hódít. Fontos szerepet kap a népi kultúra is, mely kíváncsisággal fordul Kelet fele. Az értelmiség felteszi a kérdést: Ki a magyar? Mi a magyar? Mi a török? Kelethez vagy Nyugathoz tartozunk? Ha megnézzük az irodalmat, a törökökkel való kapcsolatról Jókai Mór regényei vagy Gárdonyi Egri csillagok-című könyve alapján érdekes képet nyerhetünk. 1905-ben Ady Endre fogalmazta meg azt a gondolatot, hogy Magyarország Komp- ország. Ide- oda hányódik. Így írja az „Ismeretlen Korvin-kódex margójára” című publicisztikájában: „Komp- ország, Komp- ország, Komp- ország: legtisztességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől – Nyugatig, de szívesebben vissza.” Ezt a komp- ország gondolatot megtalálhatjuk Orhan Pamuk Nobel- díjas török író munkájában is, amelyben a komp- ország mentalitást, a két part közötti csónakázásban megmutatkozó identitás- zavart elemzi. A rendezvényen gróf Mikó Imre emlékplakettet adtak át Kocsis Károly akadémikusnak és Vincze Zoltán nyugalmazott történelem tanárnak, az EME támogatásának elismeréseként. A plenáris ülésen még 7 előadás hangzott el. Az EME munkálatait a szakosztályokban folytatta. Csomafáy Ferenc erdon.ro 2013. december 5.Brutális megszorítások várnak a tanügyreOsztály- és iskolaösszevonásokat, létszámcsökkentést és bérlefaragást kénytelenek végrehajtani a romániai iskolaigazgatók amiatt, hogy az oktatási tárca nem hajlandó többletfinanszírozást biztosítani azon tanintézeteknek, ahol a fejkvóta nem fedezi a béralapot. A megszorítások jellemezte tanügyi átszervezés tömbvidéken is hátrányosan sújthatja a magyar oktatást. „Az iskolaigazgatók abszolút szabadságot kapnak: azt rúgnak ki, akit akarnak” – értékelte a Krónikának Lakatos András, a kalotaszentkirályi Ady Endre Iskola igazgatója a hazai oktatásban jövő tanévtől várható drasztikus átszervezést. A 2014/2015-ös tanévtől ugyanis osztály- és iskolaösszevonások, tömeges elbocsátások várhatók, miután az oktatási minisztérium bejelentette: nem hajlandó többet finanszírozni azon iskolák költségeit, ahol a fejkvóta nem elegendő a béralap biztosításához. A tanfelügyelőségeknek az iskolaigazgatókkal közösen stratégiát kell kidolgozniuk a bérek biztosítására. Bár az iskolák kezelőiként ebbe az önkormányzatok is bepótolhatnának, a törvény nem kötelezi őket erre. A magyar szakemberek abban bíznak: a kisebbségi oktatás nem szenved kárt az átszervezés során, a szórványban a szaktárca továbbra is biztosítja majd a magyar iskolák működéséhez szükséges pénzalapot. A minisztérium harmadik éve kísérletezik a diáklétszámot alapul vevő normatív finanszírozási rendszerrel. Bár az elmúlt években igazgattak rajta, soha nem annyit, hogy elegendő legyen, magyarázta a Krónikának Keresztély Irma. A Kovászna megyei főtanfelügyelő szerint a fejkvóta eddig sem volt elég a béralapra, ám a szaktárca minden pénzügyi év végén pótolta a hiányzó összeget. „Rájöttek, hogy a rendszer helyenként túlméretezett, sok pénz elfolyik, hiszen a kis létszámú osztályok mellé is óvónő, tanító kell, ott is szükség van takarítónőre, kisegítő személyzetre” – magyarázta Keresztély Irma. Mint mesélte, az elmúlt hónapban 21 megye főtanfelügyelőjét hívatta Remus Pricopie tanügyminiszter, melyek rosszul állnak a béralap biztosításával. Mindeniknek be kell mutatni egy stratégiát, hogy milyen intézkedéseket foganatosít a béralap csökkentése érdekében. „Ezt egyik napról a másikra nem lehet megoldani, az ésszerűsítésre a következő tanévtől kerül sor” – mondta főtanfelügyelő. Nagyobb osztályok, egységesített bérezés Kovászna megyében 20 százalék hiányzik a béralapból. „A tanügyi törvény szerint minden közigazgatási területen legalább egy jogi személyiséggel rendelkező iskolának kell működnie. Gond ott van, ahol több működik. Például Sepsiszentgyörgyön minden iskolában van román tagozat, ám egy osztályban 10–12 gyerek van. A román közösségnek el kell döntenie, hogy milyen iskolahálózatot akar, ám azt mindenkép gazdaságosabbá kell tenni” – magyarázta a főtanfelügyelő hozzátéve, hogy a csupán egyetlen iskolával rendelkező településeken alanyi jogon jár az anyanyelvi oktatás. Keresztély szerint Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen túlméretezett az iskolai hálózat, ezért át kell gondolni a beiskolázási tervet. Jövő tanévtől például legkevesebb 25 fős létszámmal működhet egy napközis csoport, holott jelenleg tíz gyerekre jut egy óvónő. Ezzel az összevonással a megye öt városában 30 óvónői állás szűnik meg, mondta. Hozzátette, a középiskolák igazgatóival is tárgyaltak, és a kisebb létszámú iskolákból nagyobbakba irányítanak át tanárokat. Hargita megyében az igazgatók bérének egységesítésével, osztályok összevonásával és az opcionális tantárgyak óraszámának csökkentésével próbálnak eleget tenni az új kihívásoknak – döntöttek a tanfelügyelőség csütörtöki vezetőtanácsi ülésén. Bartolf Hedvig főtanfelügyelő szerint arról is határoztak, hogy az iskolák nem hosszabbíthatják meg a kisegítő személyzet alkalmazására kötött ideiglenes szerződéseket anélkül, hogy azokat a tanfelügyelőség ellenőrizné. Több iskola esetében megvizsgálták az alacsony létszámú osztályok összevonásának lehetőségét, de végül csak egy csíkszeredai szakközépiskolában vonnak össze osztályokat. Bartolf Hedvig elmondta, az oktatási minisztérium is költségcsökkentő rendeletet kiadására készül, ezeket is alkalmazniuk kell. Nem elég a fejkvóta „A legnagyobb gondot az jelenti, hogy nem megfelelő a normatíva értéke, illetve a korrekciós szorzó sem a kisebbségi, sem a többségi oktatás esetében” – szögezte le Keresztély Irma, aki ezt memorandumban jelezte az oktatási miniszternek. Amikor az angol modellt átvették, kiszámolták, hogy egy gyerek után mennyi pénz jár, ami fedezi a bér- és egyéb költségeket. A tanügyi törvény szerint minimum 300 gyerekkel lehet működtetni egy tanintézetet. A Kovászna megyei tanfelügyelőség kétezer feletti létszámmal működő iskolákban modellezte le, hogy esetükben sem elég a fejkvóta a béralapra. „A Székely Mikó Kollégiumban és a Mihai Viteazul Főgimnáziumban az iskolák és a tanfelügyelőség párhuzamosan végezték el a számításokat és azonos eredményre jutottunk: a fejkvóta nem elég. Számításaink szerint, ha Kovászna megyében 200 személyt leépítünk a tanügyi rendszerből, akkor is csak 2 százalékot spórolunk a béralapon. A 20 százalékos hiány így 18-ra csökken” – magyarázta Keresztélt Irma. Szabad kezet kaptak az igazgatók Kolozs megyében csütörtökön hívatták a tanfelügyelőségre az átszervezés kapcsán az iskolaigazgatókat. Solymosi Zsolt, a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium aligazgató a Krónikának elmondta, úgy tudja, a magyar iskolák közül egyedüliként őket nem rendelték be, a kollégium ugyanis nem küzd létszámgondokkal. Lakatos András, a szórványkollégiummal is rendelkező kalotaszentkirályi Ady Endre Iskola igazgatója, aki maga is részt vett a megbeszélésen elmondta: eddig a tanárok és a kisegítő személyzet bérezését szabályozó normarendszer úgy működött, hogy a nagy létszámú iskoláknál a fejkvóta alapján felhalmozódott többletforrásokat átcsoportosították a kisebb tanintézetekhez, hogy fedezni tudják a bérköltségeket. „Most közölték velünk, hogy 2014-től ennek vége, az állam megtartja a pénzt magának és inkább megint a tanügyön rúg egyet” – fogalmazott az igazgató. Mint magyarázta, a szaktárca a tanintézetekre bízza, hogyan gazdálkodnak a nekik járó forrásokkal, eldönthetik, hogy osztályokat vonnak össze vagy a személyzetet építik le. Az önkormányzatok elvileg megkímélhetnék az iskolákat a radikális intézkedésektől, feltéve, ha a költségvetésük ezt lehetővé teszi. De Lakatos András szerint ez még abban az esetben is kérdéses, ha az önkormányzat kellőképpen tehetős, ugyanis a törvény ezt nem szabályozza. „Senki nem tud választ adni arra a kérdésre, hogy az önkormányzatok segíthetnek-e a bérek kifizetésében” – mutatott rá az igazgató. Kifejtette, tárgyalt már az önkormányzattal, amely meg szeretné menteni az iskolát, azonban nem tudni, hogy lesz-e erre lehetőség. Kalotaszentkirályon a fejkvóta alapján járó forrásokból a bérköltségek egyötödét nem tudják finanszírozni, szórványkollégiumként ugyanis bentlakást is működtetnek, így a kisegítő személyzet is nagyobb. Ez az egyedüli állami finanszírozású szórványkollégium, a többit alapítványi forrásokból tartják fent, részletezte Lakatos. Ráadásul az egy bentlakó után járó állami támogatás mindössze napi öt lej, ami nevetségesen kevés ahhoz képest, hogy mennyibe kerül az étkeztetése. Ugyanakkor a törvény előírja, hogy a szállás ingyenes, vázolta a helyzetet. Kérdésünkre elmondta: attól függ, hogy hány embertől kénytelen megválni, hogy csak a kisegítő személyzetnek mond fel, vagy tanerőknek is. „Az a kormány papol, miközben nem tartja tiszteletben a tanügyi törvényt, amely előírná, hogy a bruttó nemzeti össztermék 6 százalékát kellene az oktatásra fordítani” – bírálta az intézkedést Lakatos András. Király András: ki kell állni! Az államnak jelenleg ennyi pénze van a közoktatás fenntartására, ám megteremtette a lehetőséget, hogy az iskolák több helyről vonjanak be forrásokat, a fenntartó önkormányzat például a pedagógusok fizetésébe is bepótolhat – mutatott rá lapunknak Király András oktatási államtitkár. Bár a kis létszámú osztályok miatt a kisebbségi oktatás van a legjobban kitéve az átszervezés veszélyének, az államtitkár szerint ez nem szenved kárt. Mint mondta, ezt Remus Pricopie tanügyminiszter is megígérte a héten, amikor az RMDSZ parlamenti frakcióinak oktatási szakembereivel találkozott. Az államtitkár kifejtette, a miniszériumnak az a kérése, hogy a nagyvárosokban, ahol több tanintézet működik, igyekezzenek ezeket úgy racionalizálni, hogy a közeli iskolákban ne legyen mindössze 14 gyerek osztályonként. „Remélem az oktatási hálózatunk a következőkben is fenntartható lesz, a szórványtelepüléseken annyi gyerekkel kell működnie az iskolának, ahány van. A közösség képviselőinek, az iskolák vezetőinek, az érdekvédelmi szervezet tagjainak nyugodt érvekkel ki kell állniuk és kérniük a törvényes jogok biztosítását” – jelentette ki Király András, rámutatva: azzal kell érvelni, hogy a létszám alatti osztályok, iskolák a módszertan alapján a minisztérium hatáskörébe tartoznak. Bíró Blanka, Kiss Előd-Gergely Krónika (Kolozsvár) 2013. december 12.Két részre tagolódott a Ceauşescu-korszakNagyvárad- Szerda este az Ady Endre Középiskola dísztermében Novák Csaba Zoltán történésznek, a marosvásárhelyi Gheorghe Şincai Társadalomkutató Intézet munkatársának az előadásával zárult az RMDSZ Bihar megyei szervezete által életre hívott Szacsvay Akadémia idei történelmi modulja. Az egybegyűlteket Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. A Ceauşescu-korszakról, ennek magyarságpolitikai vonulatáról tartott előadásának kezdetén Novák Csaba Zoltántörténész arra hívta fel a figyelmet: noha sokan erre úgy emlékeznek vissza, mint a sötét nyolcvanas évekre, azért ha alaposabban megpiszkáljuk a korabeli dokumentumokat, azt tapasztalhatjuk, hogy a hatvanas években más, a magyarság szempontjából előnyös dolgok is történtek. Amúgy a korszak két részre tagolható: az 1965-1974 közötti éveket a liberalizálódás, a viszonylagos szabadság jellemezte, 1975-1989 között pedig kiteljesedett a nemzeti kommunizmus. Ceauşescu uralkodásának csúcspontját 1968-ban érte el, amikor Nyugaton is sikereket könyvelt el, és az erdélyi magyarság döntő többsége is felsorakozott mögötte. Ekkor már működött a diktatúra és a személyi kultusz, és a kondukátor nagyszerű érzékkel használta ezt ki. Gheorghiu-Dej halálakor Románia már különutas politikát folytatott a szocialista táboron belül, melyet a nemzeti érzés mobilizálásra használtak fel. Ugyanakkor ekkor már minden ötvenes évekbeli áldás felszámolódott magyar szempontból, a magyar káderek elveszítették politikai súlyukat. Az 1965-ben hatalomhoz jutó Ceauşescu részben új politikába kezdett, részben felvállalta Gheorghiu-Dej örökségét. Taktikai okokból békejobbot nyújtott az erdélyi magyaroknak, vagyis a kisebbségi kérdés ismét a politikai közbeszéd részévé vált-, és az hirdette: győzött a szocializmus, megszűnt a kizsákmányolás, új történelmi perspektíva tűnt fel, ami miatt át kell szervezni az országot. Hatalmi konszolidációjának jeleként bevezette a szocialista nemzet fogalmát- ami tulajdonképpen a fokozatos asszimilációt jelentette-, illetve folytatódott a szocialista típusú átnevelés és az egyházellenesség. Három esemény 1968-ban három fontos esemény történt. Ekkor került sor a megyésítésre, ami magyar szempontból tulajdonképpen leredukálódott a Székelyföldre, és végül kompromisszumos megoldás született a liberálisabb hangulatnak köszönhetően. Ennek az évnek a másik fontos történése az volt, hogy a román pártvezetés úgy gondolta, találkoznia kell a magyar értelmiségi elittel. Erre június 23-án került sor, és a felvetett problémák megvitatása részleges sikereket eredményezett, például ekkor döntöttek a Kriterion Könyvkiadó megalapításáról, a TVR magyar adásának és A hét című kulturális folyóiratnak az elindításáról. A harmadik jelentős mozzanat a Szocialista Egységfront életre hívása volt, mint új mobilizációs eszköz, és ennek részét képezte a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa, melynek ára a magyar értelmiség lojalitása volt. Közben zajlott a szocialista modernizáció és az iparosítás, ennek minden pozitív és negatív hozadékával együtt. Fordulat 1971-ben következett be, amikor elkezdődött az „aranykor”, vagyis grandiózus társadalom- és gazdaságalakítási program indult be, kulturális miniforradalom és úgynevezett szisztematizálás zajlott, mely a nyolcvanas évek második felében a falurombolásban és a városkép-átalakításokban csúcsosodott ki. Az általános gazdasági helyzet romlott, közellátási zavarok jelentkeztek, és Ceauşescu nemzetközileg elszigetelődött. Erősödött a nacionalista diskurzus, a nemzetiségi intézmények beszűkülése, illetve megszűnése következett be. A történész a magyar értelmiségiek szerepére is kitért. Kiemelte, hogy az általa hatvannyolcasoknak nevezett intellektuelek kihasználva az eleinte kínálkozó lehetőségeket, különböző pozíciókat töltöttek be a politikai vagy a kulturális életben. A nyolcvanas évek második felében azonban a legtöbben elveszítették a tisztségeiket, de olyanok is akadtak, akik éppen ellenkezőleg, ekkor futottak be sikeres karriert, minden egyéni sorsok, személyes ambíciók függvénye volt. Eközben Kádár Eközben Magyarországon Kádár az 1956-ot követő megtorlásoktól eljutott a reformokig, kiépült a klasszikus magyar modell, a gulyáskommunizmus. Kádár Ceauşescuval ellentétben az antinacionalista legitimációs diskurzus híve volt, a szomszédságpolitikában eleinte kerülte a konfrontációt. Ahogyan teltek az évek, a magyar-román külpolitikai viszony három szintet ütött meg: terepfelmérő barátkozás, mérsékelt számonkérés és a jószomszédi stratégia bukása. Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro 2013. december 18.Megszűnhet az Ady Endre-iskola (Az EMNP szerint)Tudomásunkra jutott, hogy meg akarják szüntetni a sepsiszentgyörgyi Ady Endre-iskolát – jelentette be tegnap Bedő Zoltán, az EMNP sepsiszéki ügyvezető elnöke, aki szerint ez biztos, már az érintett pedagógusokkal is közölték. Az elképzelés az, hogy az állomási iskolába járó gyermekeket a Csíki negyedi Gödri Ferenc- és az Olt negyedi Nicolae Colan-iskolába irányítják át – nyilatkozta, és azt is elmondta: az EMNP tiltakozásra, akár sztrájkra és élőláncra is buzdítja a szülőket, hogy közös erővel megakadályozzák az intézmény bezárását. Erről egyébként a helyi tanácsnak kell döntenie, és Antal Árpád polgármester szerint idén nem kerül rá sor; a tárgyalások megkezdődtek a városi iskolahálózat működéséről, de az Ady bezárása csak egyik, távolról sem végleges javaslat. A helyzet több szempontból is súlyos – hangsúlyozta Bedő, aki több érvet is felsorakoztatott az Ady megmaradása mellett: az állomási iskola felszámolásával napi utazgatásra kényszerítenek több száz diákot, illetve az őket szállító szülőket, állások szűnnek meg, és ami a legfontosabb: kisebbségi sorban minden egyes bezárt intézmény a közösség erejét gyengíti, újraindítása sokkal nehezebb, ha ugyan nem lehetetlen. Harcolni kell minden egyes iskoláért akkor is, ha nehéz fenntartani, mert nem az anyagi szempont az egyetlen, amit figyelembe kell venni. Egyébként az Ady esetében erre sem lehet hivatkozni, mert 350 diákja van (ehhez adódnak az esti osztályok és az óvodások), miközben a Gödri 312, a Colan pedig 314 tanulót nevel. A törvény szerint legalább 300 gyermek kell egy iskola fenntartásához, de ha Kézdivásárhelyen vállalta az önkormányzat, hogy két olyan iskola működtetéséhez is hozzájárul, ahol kevéssel 300 alatt van a létszám, Sepsiszentgyörgyön is megteheti. Nem kell szolgalelkűen, országszinten elsőként követni a tanügyminisztérium rendeleteit – tette hozzá az EMNP sepsiszentgyörgyi megbízott elnöke. Váncsa Albert szerint minden elveszett állás a nemzet csökkenéséhez vezet, az Ady bezárásával is pedagóguscsaládok kerülnek veszélybe. Emlékeztetett: az elmúlt években megszűnt a mezőgazdasági és az építkezési szaklíceum és a szemerjai Kiss Árpád-iskola is, és keményen bírálta Keresztély Irma tanfelügyelőt, akinek irányítása alatt mindez megtörtént. Ott, ahol létkérdés a megmaradás, a túlduzzasztott belvárosi iskolákból kell kiindulni, hiszen a Székely Mikó Kollégiumban és a Mikes Kelemen Líceumban is öt párhuzamos, nagy létszámú osztály működik, holott egy-egy osztálynyi diák átirányításával megmenthetnék a lakónegyedi tanintézményeket. Az elhangzottakat Czegő Zoltán tanácstag azzal egészítette ki, hogy az Ady Endre-iskolában „jóval több a magasan képzett tanár”, mint a Colanban, a lakókörzete és az épülete is nagyobb; mégsem az állomási iskolát fejlesztik, az elmúlt évtizedben egy fityinget sem kapott erre a célra. Czegő hangsúlyozta: mind a három lakótelepi iskolát a szükség és az igény hozta létre, egyiket sem szabad megszüntetni, hiszen az utóbbi időben növekedni látszik a gyermekvállalási kedv Sepsiszentgyörgyön. Az Ady Endre-iskola bezárása csak az egyik a felmerült lehetőségek közül – szögezte le Antal Árpád polgármester, aki szerint távolról sincs végleges döntés, mindössze arról van szó, hogy megkezdődtek a tárgyalások a sepsiszentgyörgyi iskolahálózat szerkezetéről. Mind a három körzeti iskolában vannak kis létszámú osztályok, főként a román tagozaton fordul elő, hogy három intézmény között oszlik el húsz-huszonöt diák, ennek az állapotnak a fenntartása nem indokolt egy településen belül. Egyelőre keresik a legjobb megoldást, a megbeszélések, egyeztetések a szakma részvételével folytatódnak, a helyi tanács csütörtökre összehívott évzáró ülésének napirendjén a téma nem szerepel. Idén tehát semmilyen döntés nem születik iskolaügyben, és bármi is lesz 2014 januárjában, az a folyamatban levő tanévet nem érinti, nem kell a szülőknek a téli vakáció után azt keresniük, hová is vigyék gyermekeiket. Demeter J. Ildikó Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. december 19.Karácsonyi hangulatú irodalmi ülés LippánKedden délután a lippai katolikus parókia hittantermében, a helybeli Degré Alajos Olvasókör megtartotta decemberi ülését, a karácsony szellemében. A megjelenteket ft. Andó Attila plébános köszöntötte, majd a karácsony, a Megváltó megszületésének az ünnepét méltatta. A továbbiakban Czernák Ferenc a karácsony eredetéről, a karácsonyi szokásokról beszélt. József Attila, Ady Endre, Petőfi Sándor, Márai Sándor, illetve Fülöp Lídia, karácsonyi témájú költeményeiből olvasott fel egy csokorra valót Igna Ilona, Détári Katalin és Tóth Emil, miközben Czernák Ferenc elszavalt néhányat a jelzett költeményekből. A decemberi irodalmi ülés kellemes hangulatban, agapével zárult. Balta János Nyugati Jelen (Arad) 2013. december 28.140 éve született gróf Bánffy Miklós (1873. december 30., Kolozsvár – 1950. június 6., Budapest)1990 körül joggal várhattuk, hogy a szabadsággal együtt remekművek sora kerül elő a fiókokból, s hogy ennek okán át kell majd írni az irodalomtörténetet, sőt, a térség és benne Magyarország kultúrtörténetét. Új, ismeretlen remekművek helyett azonban életművek kerültek elő – és jó esetben helyre. Addig tiltott, ám korántsem ismeretlen szerzőktől, olyanoktól, akikről többé-kevésbé tudtak is a vájt fülűek. A pillanatok alatt kirobbanó Márai-kultusz mellett csöndben megtalálta a maga olvasótáborát Hamvas Béla, némi politikai hátszéllel Wass Albert és Tormay Cécile, vagy az utóbbi időben szintén inkább politikai, mint irodalmi-esztétikai viták középpontjába kerülő Nyirő József... Főleg Nyirő és Tormay esetében az irodalmi vitát egyszerűen lenyelte a politika, mint errefelé annyiszor. (Bár az MMA-nak az utóbbi hónapokban sikerült emlékező vitanapot rendeznie mind Tormayról, mind Bánffy Miklósról – szerk. megj.) Ha Bánffyról ejtünk szót, először arról érdemes beszélni, miért esett ki az emlékezetből életműve. Mert erdélyi? Mert a kommunista irodalomtörténet elvből utálta, a polgárinak meg arisztokrata? Mert úgy tart máig érvényes tükröt a magyar politikusoknak, hogy azok felfedezhetik ebben a tükörben: tízes évekbeli kollégáik obstrukciója, örökös felháborodása, színpadias, üres ágálása olyannyira ismerős? Mert miközben Bánffy mélyen – értsd felelősen – hazafi, és minden sorából süt az Erdély iránti szerelem, egy percig sem maszatolja el a korabeli magyar nemzetiségi politika hibáit? Mert Bánffyról szólva nincs helye a megmondók demagógiájának sem pró, sem kontra? Mert aki fel is fedezte magának, abban is zavart kelt, hogy az Erdély-trilógia, azaz a Mű vagy maga a polihisztor Bánffy Miklós az érdekesebb? Most, amikor Nyugat-Európa van olyan szíves, hogy posztumusz irodalmi sztárt farag a huszadik század egyik legérdekesebb magyar figurájából, akit Prousthoz, Musilhoz, Tolsztojhoz hasonlítanak a megjelent fordításokról szóló kritikákban – nem lehet tovább halogatni a válaszokat. A trilógia Ki is volt Bánffy Miklós, és hol a helye irodalmunkban a trilógiának? Kezdjük az utóbbival. A grófságon kívül – amennyiben ezt foglalkozásnak tekinthetjük – Bánffy grafikus, intendáns, operarendező, író, szerkesztő, külügyminiszter és udvarmester is volt, a sokirányú (művészi) életmű csúcsa azonban kétségkívül az Erdélyi történet. A Megszámláltattál… (1934), És hijjával találtattál… (1937), valamint a Darabokra szaggattatol… (1940) témája, Szerb Antallal szólva, „az a történelmi pillanat, amikor a falon már megjelent a lángoló írás, és senki sem figyelt rá. Megint egy könyv Ferenc József koráról, ezúttal olyan emberé, aki nemcsak élte, hanem csinálta is annak a kornak a történelmét.” Szerb Antal, aki amúgy siet leszögezni, hogy „az írás polgári mesterség, a középosztály monopóliuma, kijelenti: „Bánffy irodalomtörténeti helye kétségkívül íróink közt van és nem műkedvelő főuraink közt”, ezt fejezi ki talán, hogy míg minden előző művét Kisbán Miklós névvel szignálta, e könyvének címlapjára kiírja nemcsak igazi nevét, hanem grófi rangját is. Bár Szerb Antal úgy véli, Bánffy világképe „arisztokratikus”, a regény síkján pedig az „arisztokratákon kívül csak komornyikok mozognak”, és a polgári világ csak „külső zaj”, az idő szerintünk felülírta Szerb kissé talán sértettségből adódó megállapítását, legalábbis annyiban, hogy ma lényegtelennek tűnik a nézőpont kérdése. Eltűnt az osztály, eltűnt Erdély – az az Erdély –, eltűnt az úri kaszinó, el a ménesek, az uradalmak, a kiváltságok, túl vagyunk két háborún, a Rákosi- és a Kádár-koron, a posztállapotból pedig egyenesen a globálba estünk bele: innen visszanézve pedig oly mindegy, hogy proli, munkás, polgár vagy gróf mesélte egykor, ha a történet igaz. (A másik, az esztétikai oldalról meg: ha a történet szép.) Egy dolog szempontjából nem mindegy: Bánffy gróf ott volt, ott lehetett, ahol az események megtörténtek. Képviselőként a Magyar Országgyűlésben, saját jogán az úri társaságban, erdélyi mágnásként a soknemzetiségű, akkor még mégis magyar Erdélyben, diplomataként Bécsben. Maga a regény két szálon fut: Abády Bálint erdélyi fiatal arisztokrata egyéni sorsa, Milóth Adrienne iránti, előbb reménytelen, majd beteljesülő, az asszony férje halála után ismét reményteljes, majd tragikus véget érő szerelme, tisztességes emberként a tisztességtelenek közti kötéltánca fonódik össze Magyarország, ezen belül Erdély romlásával. A magánéleti szál pedig a „társaság” révén minduntalan bekapcsolódik az ország sorsába; Bánffy mesterien játszatja össze a történet végén egy hatalmas fortissimóban a két tragédiát. Bár a kritikusok a 20. századi magyar arisztokráciáról festett hatalmas tablóként (is) dicsérik a művet, kevésbé érdekes, hogy a műben felvonuló butácska férfijátékszer, Dinóra grófné, a kígyóokosságú Milóth Margitka, az öngyilkosságot létmegoldásként választó Gazsi gróf, a megnyomorított lelke elől a pálinkába fulladó Gyerőffy László, a gyönyörű és szerencsétlen Adrienne épp arisztokrata-e: egytől egyig hiteles arc mindegyik, megannyi önálló sorssal, mint ahogy hiteles Ázbej, a haszonleső intéző, Regina, a zsidó szatócs szép lánya, akinek beleszakad a szíve a szerelembe, vagy Jópál András, a rátarti paraszt zseni. Bánffy keményen, lényeglátón írja le egy osztály – és ezáltal egy politikusi elit meg a Monarchia, benne a régi Magyarország – utolsó óráit, az alkoholba fulladó, cigányozós éjszakázásokat, a vagyonvesztő kártyacsatákat, az önnön, rég idejétmúlt szabályait áthágni képtelen, a határon túl nem látó, szűk homlokú „büszkeségi” politizálást, amelynek egyetlen célja a császár és egymás bosszantása, egy-egy parlamenti vitát, amelyen a részt vevő politikusok közjogi érveikbe gabalyodva maguk sem tudják már, mit képviselnek a Nagy Magyar Dafkén kívül. Miközben minden nemzetiség szakadni akar, a román Timisán Aurél Ferenc Ferdinánddal folytat titkos tárgyalásokat, a pópa tüdőbeteg, a dákoromán elméletben otthont találó fia pedig izzó gyűlölettel esik neki a románbarát Abádynak, aki a román parasztok mellett áll ki az őket megkárosító tisztviselő ellen, mondván, mindent meg fognak torolni… Fel-felbukkannak a horvát rendek – őket szégyenletes vaksággal fordítja maga ellen a magyar uralkodói elit –, közben percről percre közelebb kerül a világégés, amelyben a Bánffy-birtok rendje éppúgy porrá lesz majd, mint az összes közjogi érv, vakság, végül maga a régi Magyarország. Mint említettük, a történetben mesteri módon játszik egybe egyéni sors és magyar sors – önsorsrontás –, emellett azonban meg kell említeni a szinte fordíthatatlan gazdagságú, áradó, gyönyörű erdélyi magyar nyelvet, amelynek köszönhetően a színek, szagok, hangok, ízek vagy a táj szépsége úgy bontakozik ki a képzeletben, mintha ott, éppen ott állnánk Abády Bálint háta mögött. Ugyanakkor az is igaz, ha a huszadik század eleji magyar irodalom igazodási pontjának a Nyugatot tekintjük, Bánffy remekműve bajosan illeszthető be saját kora, a harmincas évek prózájába. (...) Író, s ha ráér, külügyminiszter Az életmű azonban nem egyenlő a trilógiával. Mint említettük, az 1873-ban Kolozsvárott régi erdélyi családban született Bánffy Miklós egyaránt otthon volt politikai, irodalmi, képzőművészeti és zenei műfajokban: országgyűlési képviselő, sőt miniszter, valamint főispán is, emellett több hangszeren játszott, grafikusként pedig ő jegyzi Tamási Áron Ábel-regényeinek illusztrációit, csakúgy, mint a háború után keletkezett saját emlékirat-paródiája, a Fortélyos Deák Boldizsár memoriáléja rajzait. Mindemellett a Nemzeti Színház és az opera intendánsa, a nevéhez fűződik nem egy Bartók-darab bemutatója. Udvarmesterként 1916-ban ő rendezte IV. Károly koronázását, amiből hatalmas botrány lett, a pacifista Bánffy ugyanis felvonultatta az ünnepi menetben a hadirokkantakat. Kirúgták. Ekkor tért haza Erdélybe, Bonchidára. Korábban Kisbán Miklós álnéven írt drámáiról – mindenki tudta, hogy ki van a név mögött – kedvezően nyilatkozott a kritika, mások mellett Ady Endre. A háború után Bethlen István kormányában vállalta a külügyminiszteri tisztséget, egy év múlva azonban lemondott. 1926-ban végleg hazaköltözött, és felvette a román állampolgárságot. Részt vett az Erdélyi Helikon és az azonos című folyóirat megszervezésében, a folyóiratnak főszerkesztője volt. Prózakötetei közül 1927-ben jelent meg a Reggeltől estig, amely hősének egyetlen napját mutatja be, míg az Emlékeimből (1932) a botrányos királykoronázást és Bánffy 1919-es bécsi emigrációját meséli el. (Mellékelten ebből közlünk egy kis, örök érvényű részletet – a szerk.) Az Erdélyi történetet még egy könyv, a Farkasok (1942) című novelláskötet követte. 1943-ban Kállay Miklós miniszterelnök megbízásából Bukarestben tárgyalt Iuliu Maniuval, akit arra akart rábírni, hogy Magyarország és Románia együtt ugorjon ki a háborúból, és állapodjanak meg a vitatott területekről, egyes források szerint nagy szerepe volt abban, hogy Kolozsvár a háborúban nem vált a bombázások áldozatává. A háború után az Utunk munkatársa lett, 1946-ban pedig még megjelent egy könyve Bűvös éjszaka címmel. Nyomorban halt meg Budapesten 1950. június 5-én, miután Romániában ellehetetlenítették. PÉNTEK ORSOLYA (Oroszlános Udvar) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. január 5.Közel negyven éve Erdélyről „tanítja” az anyaországiakatNégy útlevelet cserélt, útjait viszont nem volt nehéz összeszámolni, hiszen a rendszerváltás előtt folyamatosan figyelték, és számon tartották, hányszor lépte át a magyar–román határt turistavezetőként. Mióta nem szükséges útlevél, saját naptára alapján vezeti útjait Pápai Ferenc, aki – bevallása szerint – 660. magyarországi csoportját kísérte el Erdélybe 2013 szilveszterére. A magyarországi kultúrturisztikai szervezővel eddigi élményeiről, a székelyföldi turizmus múltjáról és jövőjéről beszélgettünk. Pápai Ferenc a Hajdú-Bihar megyei Nyíracsádon született, anyai nagyapja kántortanító volt, először tőle halott Erdélyről, majd Benedek Elek meséi után történelemtanára volt az, aki a múltbéli időkről mesélt neki. A katonaság után nyomdászként kezdett dolgozni, majd kultúrház-igazgatóként 1977-ben járt első alkalommal Erdélyben, volt történelemtanárával. Érmindszentre látogattak, az Ady Endre centenáriumi ünnepségre. Ezek után annak ellenére kísért el nyugdíjasklubokat és különböző szakszervezeteket Erdélybe, hogy akkori felettesei ezt megtiltották, arra hivatkozva, a két ország kommunista pártja nem ápol jó viszonyt. Később a Nyírtourist nevű megyei idegenforgalmi hivatalnál kezdett el dolgozni, az erdélyi utakat egy nagybányai cég segítségével tervezték meg. Engedetlensége miatt a kommunizmusban folyamatos megfigyelés alatt élt, a '89-es forradalmat követően a magyar–román határon be is mutatkozott neki az a román határőr, akit ezzel megbíztak. Véletlenül köttetett barátság Egy ilyen út alkalmával, a ’80-as évek elején futott össze Székelyudvarhely központjában Vofkori László földrajztanárral, aki felajánlotta segítségét, hogy elkalauzolná őket a városban, de ezt akkor Pápai nem fogadta el. Később egy Nyíregyházán tanító pedagógus küldött egy könyvet az udvarhelyi oktatónak, így ültek le először egy asztalhoz beszélgetni. Barátság szövődött, melynek köszönhetően Vofkori László kétkötetes Székelyföld-útikönyvének első bemutatóját Nyíregyházán tartották. A későbbiekben együtt szervezték meg a magyar turisták székelyföldi útjait, Pápai elkísérte Udvarhelyig a csoportokat, innen pedig Vofkori kalauzolta tovább őket. „Állandóan inspirált engem, ő mondta mindig, hogy írjam le, amit tudok, mert ha nem, akkor elvész. Együtt terveztük létrehozni a Kárpát-medencei Tourinform irodát is, melynek segítségével kiépítettük volna a magyar–magyar turizmust” – emlékezett vissza. Az elképzelések szerint egy ilyen iroda segítségével biztosítani lehetne az állandó információcserét Székelyföld és Magyarország között (ez egyebek közt azért nem jöhetett létre, mert Vofkori László helytörténeti és földrajzi szakíró 2008-ban váratlanul elhunyt). „Sajnos most sem tudjuk, hogy itt Udvarhelyen vagy Csíkszeredában mi történik, csak utólag szereztünk tudomást arról is, hogy a marosvásárhelyi kultúrpalota századik évfordulóját ünnepelték” – tette hozzá. Hiánypótló ismertetők, térképek készültek Ezek után több turisztikai irodánál is megfordult Pápai, rengeteg utat bevállalt, előadásokat is tartott, de Kárpátalja, Délvidék mellett legszívesebben mégiscsak Székelyföldre hozta a turistákat. „Itt rengeteg a látnivaló, nagyon sok népi hagyomány fennmaradt, óriási történelmi és irodalmi anyaga van Erdélynek, amit tudni kell átadni az ide utazóknak” – vallotta a kultúrturisztikai szervező. Korábban három napig tartott Budapestről Székelyföldre utazni, annyi a látnivaló. Rendszerint a kolozsvári Házsongárdi temetőt is meglátogatták, melyről akkor csekély információt találtak. Ezért 2001-ben Kiss Melittával együtt elkészítették a Házsongárdi temető térképét, mely fényképek segítségével kalauzolja el a turistákat nagyjaink sírjaihoz. Ugyancsak Pápai készített el egy Csíksomlyóról szóló ismertetőt, hiszen 2001-ben egy vonatos utat is megszervezett a pünkösdi búcsúra, mely alkalommal négy hálókocsi telt meg magyarországi turistákkal. A látnivalókat tudnivalókkal egészíti ki Pápai mindig a csoport elvárásainak megfelelően készül útjaira, de nem titkolt szándéka, hogy mindenkinek, aki Erdélybe, Székelyföldre jön, minél többet átadjon abból, amit az évek során gyűjtögetett. Szerinte – Kazinczy Ferenc sorait parafrazálva – Magyarország nem ismeri Erdélyt, ezért már Szegeden elkezd beszélni Orbán Balázsról, többek közt idéz Nyírő Józseftől, Ady Endrétől, Farkas Árpádtól. Útjait olyan évfordulók, ünnepek köré szervezi, mint pünkösd, március 15., húsvét, május elseje, augusztus 20., október 23. vagy szilveszter. Udvarhelyen a városközpontot, a Kossuth Lajos és Bethlen Gábor utcai emléktáblákat, a Jézus-kápolnát, valamint Szejkefürdőn Orbán Balázs síremlékét szokták meglátogatni. Magyar turisták régen és ma Kétféle Székelyföldre látogató magyar turista volt régen – vallotta Pápai: egyrészt azok, akik a kommunista megfélemlítés ellenére bátrak voltak és mertek jönni, vagy akiket valamilyen rokoni, baráti szál kötött ide. Ma már sokan maguk szervezik meg útjaikat, nagy elvárásokkal jönnek ide, ezért gyakran csalódnak. A kétezres évektől kezdődően rengeteg olyan utazási klub megjelent Magyarországon, amely „partizán” utaztatásokat szervezett, melyek végén átverték, anyagilag kifosztották az utasokat. A mostani turistákat is a kíváncsiság hozza ide, egy részük már bejárta a fél világot, de Erdélyben még nem volt. Ők szeretnek kritizálni, hiszen nagyon magas igényekkel jönnek ide. De még mindig vannak olyanok is, akiknek a szájuk tátva marad attól, amit itt látnak és hallanak, nekik sikerül átadni azt a szellemiséget, amit Székelyföld őriz. „Problémának látom azt is, hogy az utasok – az országhoz hasonlóan – kettéváltak, bal- és jobboldalivá, nézeteiket itt sem tudják levetkőzni” – tette hozzá. Javítani kell a helyi szolgáltatások minőségén Pápai nem értette, miért költöztették el az udvarhelyi Tourinfo-irodát a városközpontból, és hogy miért nincs nyitva hétvégén, hiszen akkor járnak erre a legtöbben. Szerinte Székelyföldön a faluturizmus nőtte ki magát leginkább, de észre kell venni azt, hogy a vendégszeretet nem egyenlő a szolgáltatással, előbbi nem lehet árucikk. „Be kell azt is látni, hogy kényes a magyar turista, és ha valaki olyat ajánl, amit majd nem tud teljesíteni, akkor hiába csalogatta ide a vendéget, mert csalódással távozik” – véleményezett. Talán ennek tulajdonítható, hogy Székelyföldön kevesebb a turista. Simon Eszter Székelyhon.ro, 2014. január 6.Elhunyt Kinde Annamária nagyváradi költő, újságíró, szerkesztőKinde Annamária költő, újságíró, szerkesztő 2014-ben lett volna 58 éves. Január 5-ére virradóra érte a halál. Kinde Annamária /Nagyvárad, 1956. jún. 10. – Nagyvárad, 2014. január 5./ költő, műfordító, lapszerkesztő, a Várad című irodalmi folyóirat és az Erdélyi Riport szerkesztője Nagyváradon született 1956-ban. Nyolc önálló kötete jelent meg. Az érettségit követően Brassóban az Erdőmérnöki Egyetemen folytatta tanulmányait, majd Nagyváradon szerzett újságírói diplomát. 1990-ben a Majomsziget című ifjúsági lap főszerkesztője lett. 1992 és 1996 között az Erdélyi Napló munkatársa volt. 1996 és 2002 között a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium igazgatójaként, 2002-ben a Nyugati Jelen aradi napilap főszerkesztőjeként, 2003-tól az Erdélyi Riport szerkesztőjeként dolgozott. 2006-tól a Várad című irodalmi heti folyóirat szerkesztőjeként tevékenykedett. Kezdetben az Erdélyi Magyar Írók Ligája vezetőségének is tagja volt. Kötetei: A hiúzok természetéről, versek, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1997; Egy másik arc, versek, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2000; Szandra May kertje, versek, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2002; Szandra May a sivatagban, versek, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2004; Mondhatatlan, versek, Nagyváradi Ady Társaság. Nagyvárad 2006; Rózsavér, versek, a pozsonyi AB-ART Kiadó és a Várad kulturális folyóirat közös kiadása, Pozsony-Nagyvárad, 2009; Szandra May és Tom Vanguard igaz története, versek, Mákvirág Kiadó, Nagyvárad, 2010; Hóbanévad, versek, Riport Kiadó, Nagyvárad, 2011. Elnyerte a Romániai Írók Szövetségének irodalmi külön díját vers kategóriában, 2011-ben, Nagyvárad megyei jogú város Kiválósági oklevelét irodalom kategóriában (2007), a marosvásárhelyi Látó szépirodalmi folyóirat nívódíját vers kategóriában 2001-ben. litera.hu Erdély.ma, 2014. január 10..Hamis mítoszok Minden nemzetnek megvannak a maga mitologikus figurái. Ezeket az illető közösség nagyobbik része jellemzően olyan erényekkel ruházza fel, amelyekkel az illető nem rendelkezett, párhuzamosan a hibáinak elhalványításával vagy akár azok nyílt tagadásával. Ha akad olyan történész, aki vállalja az igazság érdekében a mítoszrombolást, az akár egyfajta közösségi skizofréniát is előidézhet. A sajátos igazság és a haza Szép, erre vonatkozó példákat láthatunk napjainkban a román közéletben, ami nem is csoda, hiszen az utóbbi másfél évszázad román történelemírásának és -oktatásának több köze volt az ideológiai szférához, mint a tudományhoz. Kezdve a hipotézisnek is gyenge, régészetileg alá nem támasztott dáko-román kontinuitáselmélettel, el egészen a „Vitéz” eposzi jelzővel ellátott Mihály vajdáig, akit úgy ábrázolnak, mint a„román” országok első egyesítőjét, fittyet hányva e prezentáció teljes történelmietlenségére és megalapozatlanságára. Hogy ismondta Nicolae Iorga? „Mihez kezdjek az igazsággal, mikor a hazámról van szó?” E hozzáállás jellemző mindmáig a román közgondolkodásra, a politikum, a sajtó és az értelmiség fősodrára. A vélt nemzeti érdek szolgálatában a napot is le lehet tagadni az égről, lehet középkorinak vagy akár sztálininak nevezni a megannyi modellértékű jelenkori európai példával illusztrálható autonómiát. Lehet képzelegni 1848-ban a magyarok által elpusztított 40 ezer románról és több száz felégetett faluról, elegánsan figyelmen kívül hagyva a magyar revansnál sokkal több áldozattal járó, ürügy és ok nélküli román vérengzéseket, amelyek fő felelőse a románok által a legfőbb hősök egyikévé emelt Avram Iancu. Mítoszaink De seperjünk inkább a magunk portája előtt! Számunkra a legérdekesebbek az utóbbi száz év magyar történelmének azon figurái, akiknek esélyük van mítosszá válni, akiknek a nemzeti köztudaton belül elfoglalt helye tőlünk is függ. Ezen belül is azok a legfontosabbak, akik – ha netán bekerülnek a nemzeti pantheonba – méltatlanul kerülnek oda. Érzékeny kérdés: kit szabad demitizálni, s ki az, akinek árnyalt, tabumentes bemutatása akkora sérülést okozhat a kollektív nemzeti öntudatban, hogy jobb hozzá sem nyúlni. Az utóbbira példa Szent István, az előbbire Károlyi Mihály, Ady Endre és Antall József. Károlyi esete egyértelmű, ő az ismert, kutatott magyar történelem leggyászosabb figurája. Azt a kárt, amit a nevével fémjelzett kurzus okozott a magyar haderő leszerelésével épp akkor, amikor a magyar katona négy éven át idegen érdekért folytatott háború után a saját hazájáért küzdhetett volna, méghozzá eredménnyel, aligha lehet felülmúlni. Károlyi sztárolásával lényegében a magyar baloldal is leleplezi önmagát, hiszen világosan következik belőle: a nemzeti megmaradásnál, a nemzeti érdekérvényesítésnél fontosabbak számára az importált absztrakt elképzelések, a polgári radikális „társadalommérnökség”. Károlyi demitizálása, bűneinek minél szélesebb körben való ismertté tétele nemcsak megengedett, de kifejezetten kívánatos, a nemzeti ébredésnek, a megalapozott történelmi öntudat megteremtésének épp annyira elmaradhatatlan feladata, mint Kun Béla, Szamuelly, Rákosi vagy Kádár történelmi bűneinek tisztázása. Adyval bizonyos fokig más a helyzet. A zseniális költő sajátos nemzeti szemléletmódja sokak nemzeti szocializációjához hozzájárulhatott, mindazonáltal aligha tagadható publicisztikájának szabadkőműves ihletettsége, s a tény, hogy szekértolója volt a történelmi Magyarországot szétprédáló Jászi-Károlyi-féle polgári radikális társaságnak. Zseniális líra, szociális érzékenység – amit olyan nemzeti próféták is igen sokra tartottak, mint Szabó Dezső – és végzetes politikai vakságból fakadó, tartalmában-következményeiben tragikus közírói tevékenység. Antall helyzetkihagyásai Végül itt van Antall József, akinek szobrot emelnek, akire sokan úgy tekintenek, mint a modern nemzeti politizálás etalonjára, holott a retorikán túl leginkább helyzetkihagyásban jeleskedett. Átvállalta az előző rendszerben felvett államadósságot, nem tudunk arról, hogy legalább megpróbálta volna azt mérsékelni vagy átütemezni. Miniszterelnöksége alatt folytatódott a legenyhébb kifejezéssel is visszásnak nevezhető privatizáció, asszisztált a magyar ipar és mezőgazdaság szétveréséhez, Magyarország az elsők között ismerte el Szlovákiát ahelyett, hogy kérje a magyar–szlovák határ megállapítását az etnikai határok mentén – elvégre a párizsi békeszerződés Csehszlovákia és nem Szlovákia határait rögzítette. A „kárpótlással” lényegében megcsúfolta a kommunisták által megrabolt gazdákat és ingatlantulajdonosokat, és miként a minap sugárzott Az igazság soha nem késő című, a lényegről szóló és a lényeget láttató filmben elhangzott, rajta is múlt, hogy nem történt semmiféle történelmi igazságtétel. Hogy az 1956 után sortüzeket vezénylők, a forradalmat vérbefojtók, a megtorlásban jeleskedők, a pufajkás véreskezű kegyetlenkedők nem nyerték el méltó büntetésüket, sőt, kiemelt nyugdíjban részesültek, míg áldozataik tengődhettek a demokrácia nagyobb dicsőségére. Antall József akarva-akaratlanul hozzájárult ahhoz, hogy a szovjet birodalom által feladott Magyarország zavartalanul cseréljen gazdát, az új urak, az euroatlanti globalizmus képviselői pedig kényelmesen berendezkedhessenek. Nem meglepő, hogy a globalizmus helytartó elitjének emblematikus figuráját, Bokros Lajost Brüsszelbe küldő MDF-elnök, Dávid Ibolya előszeretettel hivatkozik az „antalli örökségre”. Aligha indokolt azonban, hogy ezt azok tegyék, akik tisztában vannak globalista erők gyarmatosítási törekvéseivel, akik megpróbálnak önálló magyar gazdaságpolitikát folytatni, s tágítani a bel- és külpolitikai mozgásteret. Borbély Zsolt Attila Erdélyi Napló (Kolozsvár), 2014. január 16.Az asszimiláció ellen küzd a Bukaresti Magyar ÉletÚj, magyar nyelvű kiadvány jelent meg: a Bukaresti Magyar Élet novemberben mutatta be első számát a Brassó Lapok havi mellékleteként. Az egyelőre második lapszámánál tartó, négyoldalas, nyomtatott kiadvány születésének körülményeiről, céljairól, túlélési esélyeiről kérdeztük Bencze Mihály szerkesztőt. Hogyan született meg az ötlet, hogy saját nyomtatott kiadványt jelentessenek meg a bukaresti magyar közösség számára? A bukaresti magyar oktatás kétszáz éves múltra tekint vissza. A Barátok katolikus temploma, majd a református és evangélikus templomok köré tömörült erdélyi magyarok ebben a városban egy csodálatos magyar világot építettek. Iskolák, újságok sokasága, könyvkiadás, színház, cégek, gazdasági és kulturális élet fémjelzi az ide került magyarok munkásságát. Ha a két világháború nem teszi tönkre ezen intézményeket, akkor Budapest után minden téren Bukarest lenne a második legnagyobb magyar város. Kikből áll az a közösség, amelyhez a lap szól? A bukaresti magyar lakosság széles skálát ölel fel az 5-6 generációs "ősmagyaroktól" a jobb munkalehetőségért ide telepedett magyarokig. Az utolsó népszámláláskor háromezren vallották magukat magyarnak, noha harmincezer magyar él itt. A jövő tehát nem rózsás, évtizedeken belül az asszimiláció hullámai eltörlik az anyanyelvünket. Ezért a legfontosabb az anyanyelv oktatása, védelme és ápolása. Ezt az itt működő Ady Endre Elméleti Líceum, a Petőfi Ház, valamint a római katolikus, a református és az evangélikus egyházak vállalják fel. Ennek az öt intézetnek a kulturális, tudományos egyesítését vállalta fel a három hónapja beindult Bukaresti Magyar Élet újság, melynek szerkesztői Forró László és jómagam. Milyen időközönként jelenik meg a Bukaresti Magyar Élet? Egyelőre havonta egyszer jelenik meg, a Brassói Lapok mellékleteként. A mindennapi kulturális és tudományos élet mellett közli a bukaresti magyarok történelmét, neves magyar személyiségek életrajzát, akik Bukaresten keresztül ráhatással voltak az ország kulturális, gazdasági fejlődésére. Mindenkitől szívesen várunk írásokat, visszaemlékezéseket, történelmi fényképeket és dokumentumokat a következő címre: [email protected] Végeztek valamiféle piackutatást? Mekkora olvasóközönségről beszélhetünk? Nagyszabású piackutatást nem végeztünk, de felmértük a lehetőségeket. A nyomtatott változatra idáig 125-235 olvasó volt kíváncsi, de az elektronikus változatot biztos többen fogják olvasni. Ezek szerint lesz online felülete is. Igen, az elektronikus változat az Ady Endre Líceum honlapján lesz elérhető, ami most készül. Hol lehet majd megvásárolni a lapot? A történelmi magyar egyházaknál, az Ady Endre Líceumban, valamint a Petőfi házban. Lévén, hogy – legalábbis egyelőre - havilap lesz, a hangsúly nyilván nem az aktualitásokra tevődik majd. Mi lesz a lap erőssége, vonzereje? A kultúra, a történelem, a fontos események mindig helyet kapnak a lapban. Az erdélyi magyarság bukaresti kötődéseinek a feltárása, a román-magyar kapcsolatok megközelítése mindkét irányból, és hadd ne soroljam, mert a levéltári adatok feldolgozása során még sok rejtély fog előbukkanni. A lap erőssége az maga a létezése, egy olyan városban, ahol a magyarok már lemondtak az önálló sajtóról. Manapság nagyon merész vállalkozás lapot, főleg nyomtatott lapot indítani tájainkon. Ezt nyilván Önök is tudják. Mennyire bízhatunk a lap tartós fennmaradásában, megvan erre az anyagi fedezet? Pitagorasz azt mondta: a kezdet az egész fele. Még nincs anyagi fedezetük, de remélem, hogy vannak még mecénások, és lesz pályázati lehetőségünk is. A Bukaresti Magyar Élet hivatalos bemutatkozása 2014. január 20-án 18 órától lesz a bukaresti Petőfi Sándor Művelődési Házban (Bukarest, Zalomit u. 6.). A lapot Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője mutatja majd be, jelen lesznek a szerkesztők: dr. Bencze Mihály és Forró László. Valóságos kortörténeti csemegével indít a Bukaresti Magyar Élet első két lapszáma: Zajzoni Rab István, a Barcaság kiemelkedő, 19. századik csángó-magyar költőjének 1851-ben írt, bukaresti útinaplójából közöl részleteket. Érdekességeket közöl Fekete József szobrászművész, a bukaresti Repülősök Emlékműve megalkotójáról, valamint a török költők magyar kultúra iránti rokonszenvéről, annak megverselt bizonyítékairól, és részleteket tudhatunk meg a Herăstrău parkban található két, magyar kötődésű szoborról is. Egy egész oldalt – a harmadikat – szánnak a szerkesztők az egyetlen magyar tannyelvű bukaresti iskola, az Ady Líceum tanárai és diáksága számára, az utolsó oldal pedig a rövid, közérdekű tudósítások, hírek felülete: itt található a Bukaresti Rádió, illetve a Román Televízió magyar adásának programja, valamint a magyar istentiszteletek, misék helyszínei és időpontjai is. A második, decemberi számban a Hungaromagyarázatok nevet viselő, Erdélyben már széles körben népszerű jelenségről és annak értelmi szerzőiről is olvashatnak a bukaresti magyarok. T. Koós Imola maszol.ro, 2014. január 20.A térség kulturális hagyatékaNagyvárad- Január 20-25. közt az RMDSZ Bihar megyei szervezete együttműködve Berettyóújfalu önkormányzatával s civil szervezetekkel újra megrendezi A magyar kultúra ünnepét. Hétfőn tájékoztattak. Hétfői sajtótájékoztatóján Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke a térség kulturális hagyatékának nevezte a 2000 óta hagyományosan, Berettyóújfalu önkormányzatával közösen és megszakítás nélkül megrendezett A magyar kultúra ünnepe eseménysorozatot. Hangsúlyozta: a több mint tíz éves múltra visszatekintő kezdeményezés annyira jónak bizonyult, hogy a két település nem csupán kulturális téren került közelebb egymáshoz, hanem közös infrastrukturális jellegű fejlesztések is kibontakoztak, például a tavasszal várhatóan átadott Berettyóújfalu- Nagyvárad kerékpárút. Az idén is a fő esemény január 22-én, A Magyar Kultúra Napján zajlik, szerda este 7 órától a Szigligeti Színházban. A gálaünnepségen beszédet mond Biró Rozália szenátor és dr. Vitányi István magyarországi országgyűlési képviselő, majd átadásra kerül az RMDSZ által alapított két életműdíj, három Magyar Kultúráért-díj és négy emlékplakett, valamint a tavaly első alkalommal kiosztott Jakobovits Miklós-díj. Ezután a Színház az iskolában, iskola a színházban program keretében több mint száz váradi magyar középiskolás és egyetemista mutatja be a Liliomfi-remix című előadást, a jubileumi Szigligeti-évad részeként. A politikus úgy fogalmazott: ennek köszönhetően lehetőség nyílik felmutatni a fiataloknak, hogy a kultúra a modern világban is egy érték, nem számít elveszett területnek. Meghívókért a színház jegypénztáránál lehet érdeklődni. A politikus megjegyezte: voltak olyan idők is, amikor a programok színesebbek voltak annak köszönhetően, hogy a Várad lakosságának egynegyedét kitevő magyarság képviselve volt alpolgármesteri szinten, de remélhetőleg a mostani csak egy ideiglenes állapot, hullámvölgy, s a közeljövőben ismét kedvezőbb közigazgatási helyzet teremtődik majd. Ami az idei kulturális programokat illeti, Váradon január 21-én, kedd délután 17 órától zajlik az első rendezvény, a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum dísztermében, ahol a BINCISZ és a Nagyváradi Civil Kerekasztal szervezésében dr. Pomogáts Béla irodalomtörténész tart előadást. Ugyanakkor ekkor kerül sor A Bihar kultúrájáért civil érem ünnepélyes átadására. Koncertet adnak a berettyóújfalui Városi Zeneiskola művész-tanárai és közreműködik Meleg Vilmos színművész. Január 22-én, szerdán 13 órakor a Sapientia Varadiensis Alapítvány szervezésében a Partiumi Keresztény Egyetem belső udvarán felavatják Erkel Ferenc portrédomborműves emléktábláját, Kurucz Imre alkotását, majd 17 órakor a berettyóújfalui Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskola alkotói munkatársainak műveiből nyílik tárlat a Tibor Ernő Galériában. A kiállítást megnyitja Holló Barna grafikusművész, közreműködik Balogh László és Kovács Lajos. Január 24-én, pénteken 16 órától az Ady Endre Középiskolában bemutatják V. Szilágyi István A lelkiismeret örvényei című könyvét. A kötetet ismerteti Tuduka Oszkár ny. irodalomtanár, zenekritikus, közreműködnek a PMNYE kórusának tagjai, illetve szavalói. 18 órától a Lorántffy Központban a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság szervezésében Dukrét Géza PBMET-elnök, a Partiumi Füzetek sorozat szerkesztője bemutatja az Emődi János- Wilhelm Sándor- Sándor Mária szerzőtrió A margittai fazekasság története című könyvét. Berettyóújfaluban Muraközi István polgármester a Berettyóújfaluban lebonyolított eseményekről tájékoztatott. Megtudtuk tőle, hogy helyi idő szerint kedden 14 órától dr. Fazakas Gergely egyetemi adjunktus tart előadást a Városi Könyvtár olvasótermében Siralmas imádság és nemzeti önszemlélet címmel. Január 23-án, csütörtökön az említett szerzőtrió kötetét ismertetik a Bihari Múzeum előadótermében, majd 17 órakor a Tibor Ernő Galéria közösségének alkotásaiból nyílik tárlat a Nadányi Zoltán Művelődési Központ Bihar Vármegye Képgalériában, beszédet mond Márton Katalin rajztanárnő, képzőművész. 18 órától rendezik meg A magyar kultúra ünnepének helyi gálaestjét, melynek helyszíne a Művelődési Központ díszterme. Felszólalnak: Biró Rozália RMDSZ-es szenátor és dr. Vitányi István fideszes országgyűlési képviselő, majd átadják az Erdélyi Gábor-díjat és fellép a Wass Albert-műsorával a Kiss Stúdió Színház. Január 25-én, szombaton 15 órától Hagyományőrző családi napot tartanak a Nadányi Zoltán Művelődési Központban. Lesznek kézműves-játszóházak, és sor kerül a Holló Együttes Vándormuzsikusok című gyermekkoncertjére. A kultúra-heti rendezvények egyik médiatámogatója a Bihari Napló. Ciucur Losonczi Antonius edon.ro, 2014. január 21.Kultúraünnep határok nélkülHatáron átívelő programsorozattal ünnepel Nagyvárad és a magyarországi Berettyóújfalu a magyar kultúra napja, január 22-e alkalmából. Nagyszalonta és Gyula együttműködési szerződést ír alá, Marosvásárhelyen pedig a magyar–román kapcsolatokat erősítenék. Határon átívelő programsorozattal ünnepel a magyar kultúra napja, január 22-e alkalmából Nagyvárad és a magyarországi Berettyóújfalu. Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei ügyvezető elnöke a programsorozatot ismertető hétfői sajtótájékoztatón kiemelte: büszkék arra, hogy a hagyomány tovább él, hiszen a Bihar, illetve a Hajdú-Bihar megyei város 2000 óta ünnepli közösen a hagyomány és a megújulás jegyében a magyar Himnusz születésének napját. Muraközi István, Berettyóújfalu polgármestere szerint az emberek érdeklődése eziránt „nem is kérdéses”. „Tudjuk, hogy Nagyváradon nem áll mellé az önkormányzat, de ettől függetlenül biztos vagyok abban, hogy a határ mindkét oldalán telt házas rendezvények lesznek” – fejtette ki Muraközi István A magyar kultúra ünnepe elnevezésű közös programsorozat kapcsán. Miközben Újfaluban gyakorlatilag már múlt csütörtökön elkezdődött az ünnepség, addig Nagyváradon a kedden 17 órakor kezdődő, A kultúra, nemzeti megmaradásunk és felemelkedésünk záloga című programmal indítanak. Ezen felszólal a főszervező Fleisz János, a Bihar Megyei és Nagyváradi Civil Szervezetek Szövetsége (BINCISZ) elnöke és Muraközi is, civil érdemérmeket adnak át, Pomogáts Béla irodalomtörténész előadással készül, míg az újfalui zeneiskola tanárai koncertet adnak az Ady Endre Gimnázium dísztermében. „Újfaluban az önkormányzat komoly szerepet vállal benne, de Váradon a BINCISZ nélkül nem is lenne magyar kultúra napja” – véli a polgármester, aki rámutatott: az ünnepség több rendezvényét mindkét városban megtartják. A partiumi megyeszékhely szerdai eseményei 13 órakor kezdődnek, amikor a Partiumi Keresztény Egyetem udvarán – a Sapientia Varadiensis Alapítvány szervezésében – felavatják Erkel Ferenc portrédomborműves emléktábláját, majd 17 órától a Tibor Ernő Galériában kiállítás nyílik az újfalui Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskola munkatársainak alkotásaiból. (Cserébe csütörtökön Újfalun a váradi Tibor Ernő Galéria művészeinek csoportos kiállítását nyitják meg a Nadányi Zoltán Művelődési Központban.) Szerdán 19 órakor a váradi Szigligeti Színházban gálaestet szerveznek, amelyen gazdára találnak a Magyar Kultúráért Díjak és a tavaly alapított Jakobovits-díj. Szabó Ödön elmondta: idén két életműdíjat és három Magyar Kultúráért Díjat osztanak. Újra „menő” a színház A szerda esti ünnepi előadás a Színház az iskolában, iskola a színházban program keretében helyi magyar középiskolások és egyetemisták közreműködésével készült Liliomfi-remix jelenti lesz. A Szigligeti Színház hétfői tájékoztatóján elhangzott: a névadójuk színművéből készült produkcióra már minden jegy elkelt. A hat csoport által külön-külön, a társulat egy-egy színészének irányításával kidolgozott jeleneteket a művészeti vezető, Szabó K. István „gyúrja össze” egyetlen közös előadássá. Gajai Ágnes színész először vesz részt a három éve indított programban, de tanítványai „lazára vett” indulása után most úgy érzi, hogy összekovácsolódott a csapata. „Ez a nap róluk szól, arról amit elértek ezalatt a két és fél hónap alatt. Óriásit léptek előre” – magyarázta a színművész. A programot a diákok is maguknak érzik, egy diáklány megfogalmazása szerint „nem is maga a bemutató, hanem az odáig vezető út a fontos”, és ahogyan azt Szotyori József színművész mondta: „életre szóló élménnyel gazdagodnak”. Pál Hunor, bevallása szerint nagyon kreatív, lelkes csapattal dolgozott együtt, akiktől ő is tudott tanulni, „belőlük építkezett”. A társulat munkatársai hétfői sajtótájékoztatójukon arra is emlékeztettek, hogy amikor októberben ismét meghirdették a szereplőválogatást, sok diák jelentkezett – Csatlós Lóránt kijelentette, hogy talán ennek a programnak is köszönhető, hogy „Nagyváradon újra menő lett színházba járni”. A Magyar Kultúra Ünnepe pénteken zárul Nagyváradon – Szabó Ödön tájékoztatása alapján két könyvbemutatóval, amelyek révén „a történelmi Bihar vármegye további örökségét fedezzük fel”: 16 órától az Ady Endre Gimnáziumban V. Szilágyi István A lelkiismeret ösvényei című könyvét méltatja Tuduka Oszkár nyugalmazott irodalomtanár és zenekritikus, míg 18 órától a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban Dukrét Géza mutatja be Emődi János, Wilhelm Sándor és Sándor Mária A margittai fazekasság című kötetét. Utóbbi kötetet Berettyóújfaluban is ismertetik egy nappal korábban. Magyar–magyar, magyar–román közeledés A Bihar megyei Nagyszalonta és a Békés megyei Gyula is erősíteni kívánja határon átívelő kapcsolatait a magyar kultúra napja alkalmából. Török László szalontai és Görgényi Ernő gyulai polgármester a szerdán, a nagyszalontai Arany Palota nagygalériájában megszervezésre kerülő ünnepi programsorozat keretében írja alá a két város együttműködési megállapodását. Az ünnepségen elhangzik a Himnusz zeneszerzője, Erkel Ferenc Hazám, hazám című műve, Nagy Xénia elszavalja a város nagy szülötte, Arany János A walesi bárdok című balladáját, de gyulai képzőművészek is bemutatkoznak a bihari település közönségének egy közös kiállítással. Nemcsak a határon átívelő kapcsolaterősítést segíti azonban a kultúra ünnepe. A megszámlálhatatlan kultúra napi programkínálatból Marosvásárhely is alaposan kiveszi a részét. Az utóbbi időben a román–magyar konfliktus újbóli kiéleződéséről elhíresült városban a Studium Alapítvány szervezésében három éve indult a magyar kultúranapi 24 órás felolvasómaraton, amelyet idén a két nemzet kultúrájának közelítése érdekében román nyelven is megszerveztek január 15-én, a román kultúra napján. A harmadik magyar felolvasómaraton szerdán éjfélkor kezdődik, és csütörtök éjfélig kapcsolódhatnak be mindazok, akik marosvásárhelyi magyar írók, illetve román szerzők magyarra fordított műveiből kívánnak felolvasni – ezzel nemcsak a megbékélést, de a műfordítók szerepének fontosságát is hangsúlyozni szeretnék a szervezők. Varga László, Vásárhelyi-Nyemec Réka | Krónika (Kolozsvár), 2014. január 24.Ismerjük meg Észak-ErdélytNegyedik turisztikai könyvét tette asztalunkra a közismert sepsiszentgyörgyi földrajztanár, turistavezető, Török Árpád. Sepsiszentgyörgy – ennek eleddig három kiadása is megjelent –, az Olt mente, a Maros völgye után most a háromszékiek számára kevésbé ismert vidékre, Észak-Erdély tájaira és Bukovinába vezet el. A szerző igyekezete nem hiábavaló: meg akarja szerettetni olvasóival azt az országrészt, amelynek lenyűgöző szépsége Európa bármely részével vetekedhet, történelmi múltjáról, a magyarság szempontjából kiemelkedően fontos és meghatározó szerepéről nem is beszélve. És éppen ez az, ami túlmutat a szokványos idegenforgalmi leírásokon, a könyv írója ugyanis tudatosan él azzal a lehetőséggel, hogy a természeti látványosságokon, a műemlékek bemutatásán túl beavasson e tartományok több évszázados történetének számunkra fontos eseményeibe, az impériumváltások okozta változások torzulásaiba, a demográfiai és művelődési jelenségeknek a mi szempontunkból rendkívül káros alakulásába. A bemutatás az Arad közelében fekvő Világos vonalától indul, a tőle északi irányban elterülő, számtalan érdekességgel bíró belső-erdélyi, partiumi és bukovinai tájegységeket öleli fel. A Bihar, Szatmár, Szilágyság, Mezőség, Szamos, Máramaros, Beszterce, Kolozs, Bukovina területi megnevezések még ismerősen csengenek a magyar olvasó fülében – de a Kőköze, Érmellék, Kővár, Avas, Tövishát, Lápos, Doboka, Hegyköz, Belényes és mások már csak azoknak hangzik ismerősen, akik esetleg bejárták azokat a tájakat, vagy tudatosan őrizni próbálják e magyar neveket. Mindez egyébként a könyv előnyére válik: olyan olvasmányélményt is nyújt az érdeklődőnek, amely vetekszik a legizgalmasabb szépirodalmi alkotással. A csángókról szóló egyik írásomban jeleztem – s persze, ezt mások is nagyon sokszor megtették –, hogy a nagyszülők még előszeretettel használják az anyanyelvüket, de az unokák már nem is akarják azt beszélni. Igaz, a csángók dicséretére legyen mondva, ők évszázadokon át megőrizték és továbbadták anyanyelvüket, az utóbbi évtizedek alatt süllyedt mélypontra az anyanyelv ismerete. Ebből az útikalauzból viszont kiolvasható: mindössze néhány évtizedre volt szükség ahhoz, hogy a bemutatott vidékek nagyobb részén szinte teljesen kivesszenek a magyar helynevek, a településnevek felcserélődjenek, az iskolák nyelvet váltsanak, s nyelvet váltsanak maguk az iskolába járók is. Magyarországi vendégeknek szoktuk mondani, jöjjenek, s hozzanak másokat is, hadd lássák, mit veszített el Magyarország. Most, e kiadvány kapcsán erdélyi magyaroknak ajánlom, olvassák el, hadd tudják meg, mit veszítettünk el mi röpke pár évtized alatt, s merre tarthat a mi szekerünk is, ha kellőképpen nem figyelünk oda. A könyv szemléletes térképekkel, rajzokkal, fényképek sokaságával hívja fel figyelmünket a számos látnivalóra, eligazítást nyújt neves személyiségek, tudományos és turisztikai értékek rengetegében is. Szatmár és Bihar valósággal ontotta a magyar művelődés és kultúra kiemelkedő személyiségeit, a bányavidék és Máramaros földi kincseit. A románok, magyarok, ruszinok, cipszerek, szlovákok és más nációk által lakott területek színes demográfiai térképe is elénk villan, de az is, hogy ezen a magyarság egyre kisebb részarányt képvisel. A szerző figyelmét viszont nem kerülték el a román kultúra számottevő értékei sem, a világörökség részeiként nyilvántartott máramarosi román fatemplomok, a szaploncai híres temető, a bukovinai kolostorok, amelyek ugyanvalóst érdekelhetnek minden idelátogató turistát, felidézi az itt született nagy román személyiségek életpályáját is. Ha nagyon derűlátóak lennénk, el tudnánk képzelni azt is, hogy a közeljövőben az arra látogatók meglepődve tapasztalják: a hivatalos román nyelven megjelölt településnevek alatt ott olvashatóak az évszázadokra visszanyúló, beszélő magyar nevek is: Nagyszalonta (itt született Arany János), Ágya (itt született Olosz Lajos költő), Borosjenő (itt élt a sepsiszentgyörgyi születésű Diószeghy László képzőművész, aki hatalmas lepkegyűjteményét a Székely Nemzeti Múzeumnak adományozta), Margitta (itt született Horváth Imre költő és Harag György színházi rendező), Ottomány (itt született Szentjóbi Szabó László költő, a jakobinus mozgalom egyik vezéralakja), Érmihályfalva (idevalósi Zelk Zoltán költő), Érsemjén (Kazinczy Ferenc író, nyelvújító és Csiha Kálmán volt református püspök szülőfaluja), Nagykároly (itt született Károli Gáspár bibliafordító és Kaffka Margit író), Érmindszent (Ady Endre szülőfaluja), Sződemeter (itt született Kölcsey Ferenc, a Himnusz szerzője)… A sort folytatni lehetne és kellene, hogy igazán rádöbbenjünk értékeinkre és veszteségeinkre. Mindehhez jó segítséget nyújt ez a történelmi műnek ugyan nem nevezhető, de útikalauznál többet nyújtó alkotás! DR. PÉTER SÁNDOR Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2014. február 2.Etnogenézis, romanizáció és kontinuitásNagyváradon szerda este az Ady Endre Középiskola dísztermében folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által életre hívott Szacsvay Akadémia A Kárpát-medence népei modulja. Tóth Endre történész, egyetemi tanár, az MTA doktora tartott előadást a dákoromán kontinuitásról. Az egybegyűlteket Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. Bevezetőjében dr. Tóth Endre történész, egyetemi tanár leszögezte: az anyaországi kutatás nem foglalkozott különösképpen a dákoromán kontinuitással, csak a nyolcvanas években következett be némi fordulat. Megállapították, hogy már azok az itáliai humanisták, akik Magyarországon jártak- például Bonfini - észlelték azt, hogy ezen a vidéken élnek olyan egyszerű emberek, pásztorok, parasztok, akik olyan nyelven beszélnek, amit ők is megértenek valamilyen szinten. Ezért automatikusan elkezdődött a téma úgymond tudományos kutatása, a francia utazókat is érdekelte a téma. Természetes volt számukra, hogy ezek a lakosok a rómaiak leszármazottjai, és napjainkban a szakemberek is tényként kezelik, hogy a román valóban egy neolatin nyelv. Eközben Daciában Arra hívta fel a figyelmet: ezt megelőzően tájainkon Iulius Caesar uralkodásának vége fele az egyik dák vezető, Burebistas életre hívott egy katonailag erős királyságot, de meggyilkolták, Utána viszonylag békés időszak következett, mígnem az I. század második felében Decebal ismét egyesítette a törzseket, és megszervezte a Daciát, melynek a Kárpátokon belül volt a központja. A K. u. 70-80-as években a dákok állandóan betörtek a balkáni római tartományokba, fosztogattak, raboltak, és ellenszegültek annak, hogy szövetségesi viszonyt alakítsanak ki a birodalommal. Megelégelve a történteket, Róma a II. század elején úgy döntött, hogy végleg leszámol a dák veszéllyel. Első feladatának azt tekintette, hogy felszámolja a katonailag erős dák királyságot. Támadásokat indított, a két háború eseményeinek a történelemkönyveken kívül Traianus oszlopa állít emléket, filmszerűen. Miután legyőzték a dákokat, és Decebalt megölték, volt egy köztes időszak, amikor a rómaiak hezitáltak, hogy mi legyen Daciával - provincia legyen vagy sem- magyarázta a történész. Hozzátette: végül a szenátus „héjáinak” az érvelése meggyőzte a császárt arról, hogy Dacia provinciává váljon. Mivel a dákok és a rómaiak egymás gyűlölt ellenségeinek számítottak, ezért az őslakosok közül sokan elmenekültek (például az Észak-Balkánra, ahol megalapították Dacia Novát), másokat pedig a rómaiak megöltek vagy rabszolgává tettek. Az előadó úgy fogalmazott: a dák lakosság jó része eltűnt, a megtalált feliratok is azt támasztják alá, hogy a lakosság körülbelül 75 százaléka római (latin), görög, szír és kelta származású volt, a trák-dák népesség csupán 2 százalékot tett ki. Megítélésében ez annak is a bizonyítéka, hogy a római hódítás alatt, illetve a provinciává alakítás után a dák őslakosok elhagyták a területet, tehát nem romanizálódhattak. Összegzésképpen dr. Tóth Endre azon meggyőződésének adott hangot: ahhoz, hogy a dákoromán kontinuitásról beszélhessünk, arra lett volna szükség, hogy a dák lakosság tetemes része helyben maradjon, és átvegye a rómaiak anyagi és szellemi kultúráját, viseletét, viszont egyelőre erre utaló semmilyen fajta bizonyíték nincs. Véleménye szerint a román etnogenézis helyszíne ezért az észak-balkáni terület, ahonnan a kora középkorban a románság egy része Erdélybe, másik hányada pedig Görögország, az Al-Duna és Dalmácia irányába vándorolt. Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro Székelyhon.ro, 2014. február 11.Az űrlap aljaEseménydús évet zárt az EKE ’91 Nemcsak évértékelőt tartott szombaton az EKE ’91 Nagyvárad–Bihar, hanem díjazták a legjobb túrázókat, túravezetőket és Ujvárosi Tibor alapító tagot, aki tavaly múlt 90 éves, és az egyesület örökös tagjává választották. Az Ady Endre Líceum dísztermében megtartott közgyűlésre igen kevesen érkeztek, alig félszázan, ahhoz képest, hogy jelenleg 193 fizető tagjuk van. Egyébként Tiponuţ Tibor, az EKE ’91 Nagyvárad–Bihar elnöke beszámolójában meg is jegyezte, hogy bár tavaly szerencsére senki nem hunyt el a tagságból, 2012-höz képest mégis 30 fővel kevesebben vannak. Az ismeretterjesztő, honismereti, nevelő tevékenységgel kapcsolatban elhangzott, hogy egyre több olyan rendezvényük van, amit helyhiány miatt nem tudnak megtartani. Példa erre a 2013/2014 telén, januártól április végéig vetítéssel egybekötött honismereti és ismeretterjesztő előadás-sorozat. Ennek eddig az Ady-líceum adott otthont, de ezzel a hagyománnyal az idén szakítottak, mert egyre nehezebb volt megoldani a teremgondokat, és többször probléma volt a részvevők nem feltétlenül civilizált viselkedésével. Ezért idén a keddi találkozók végén alkalomszerűen, zárt körben tartanak egy-egy vetítést, ha éppen akad önkéntes előadó. Az elnök szerint ennek az az előnye, hogy az EKE-tagokat nem szorítják ki idegenek az előadásokról, és így a legelszántabb természetjárók is részt tudnak venni a vetítéseken. Hátránya, hogy nincs előre megírt program, tehát aki kíváncsi a vetítésekre, ott kell legyen a keddi találkozókon. Sikeres akcióként emelte ki Tiponuţ a Nagyváradon megszervezett Nagy EKE ’91 Olajgyűjtést, amelyet önerőből oldottak meg, mert tavaly nem kaptak rá támogatást. Említést tett a farsangi bálról, a Somló-hegyen megtartott hagyományos Föld napi tagavató túrájukról, amikor is kilenc új tag tette le a fogadalmat. Vízitúrák és egyéb kirándulások tarkították a tavalyi esztendőt, de a sok örömbe üröm is vegyült: Erőss Zsolt és Kis Péter tragikus eltűnése és halálhíre komoly érzelmeket váltott ki mindenkiből. Ezért május 28-án minden városban, ahol EKE-osztály van, 21 órakor gyertyát gyújtottak az emlékükre. A Bihar Megyei Hegyi- és Barlangimentő Szolgálattal kötött protokollum alapján pedig júniusban Biharfüred környékén 30 kilométeres szakaszon felújították a turistajelzéseket. Ismét, immár ötödjére teljesítménytúrát is szerveztek. A Medveles elnevezésű teljesítménytúrában társszervezők voltak, és a résztvevők választhattak a 20, 40, 60 km-es távok között, de 2013-ban első alkalommal a 80 és 100 km-en is kipróbálhatták magukat a vállalkozó kedvűek. A vetítések, előadások és túrázások közül említésre méltó, hogy novemberben Kollár Lajos és Mécs László, a Magyarok a világ nyolcezresein expedíció-sorozat alapítói az EKE meghívására erdélyi előadó-körútra indultak, illetve a Mikulás kirándulást emelte ki, amikor meglátogatták a Farkas-hegyi kristálybarlangot, melyet 2012. augusztus 18-án nyitottak meg a látogatók számára. A barlangot véletlenül fedezték fel 1987-ben, a bauxitbányába robbantottak szellőzőnyílást, amikor feltárult a járat. A barlang újdonsága egy kis bányamúzeum, amely bemutatja az érdeklődőnek a föld alatti munka eszközeit. Idén támogatás hiányában a városismereti vetélkedőt nem tudták megtartani, viszont a megyei önkormányzatnak köszönhetően újra egy szép kivitelezésű éves túratervet sikerült letenni az asztalra. Torma József alelnök túrabeszámolójából megtudhattuk, hogy tavaly az EKE ’91 Nagyvárad–Bihar összesen 83 túrát szervezett. Ezek közül 74 volt egynapos és kilenc többnapos. A túrákon összesen 1376 személy vett részt, ebből 699 EKE-tag. Közúton összesen 11 680 km-t, vasúton 6 329 km-t és gyalogosan 1 955 km-t tettek meg. A gyalogtúrák alkalmával 72 700 méteres szintkülönbséget küzdöttek le. A pénzügyi beszámolót sokan örömmel fogadták, ugyanis ebből kiderült, hogy tavaly jól gazdálkodott az egyesület, ugyanis év végére az egyesület összértéke (leltári tárgyakkal és nyereséggel együtt) elérte a 35 428,33 lejt. A közgyűlés a cenzori beszámolóval, majd a túrázók és túravezetők díjazásával zárult. A 2013-as év túravezetője díjat Fábián György érdemelte ki, a tavalyi év turistái pedig Torma József és Danicska János lettek. Sükösd T. Krisztina EKE= Erdélyi Kárpát Egyesület Reggeli Újság (Nagyvárad), 2014. február 18.Ingyen székház civil szervezeteknekA legutóbbi kézdivásárhelyi tanácsülésen a városatyák egyhangúlag elfogadták azt a határozattervezetet, mely szerint az Ady Endre utcai egykori iskolaépületben öt civil szervezet – a Kézdivásárhelyi Nők Egyesülete, a Vöröskereszt, a Columba Galamb- és Kisállattenyésztők Egyesülete, a Horgászegyesület és a Barabás Zsombor Háromszéki Népművészeti Egyesület – idén is ingyen használhat termeket. A civil szervezetek közül a Vöröskereszt kapta a legnagyobb felületet, a legkisebbet a horgászoknak utalták ki. (iochom) Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2014. február 27.Átfogó történelmi előadássorozatBihari múltidéző címmel történelmi témájú előadássorozat kezdődik, az első előadást pénteken tartják. A részletekről csütörtökön, sajtótájékoztatón számoltak be a hazai és a magyarországi szervezők. Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke elmondta: mivel fő célkitűzésük az emlékhelyek állítása és a szentjánosi Johannita-rendi kolostorról kevés szó esett eddig, arra gondoltak, hogy egy előadássorozat keretében hívják fel rá a figyelmet, melynek egyik utolsó mozzanataként emlékjelet állítanak a Klastrom-dombi kolostor romjainál. Szerteágazó tematika Az ötletgazda dr. Dénes Zoltán debreceni egyetemi docens, római-katolikus kanonok volt, aki maga is előadást fog tartani A biharszentjánosi Johannita-rend és kolostor történetéről. A Pro Liberta Partium Egyesület szintén részt vállalt a szervezésben, s a sajtótájékoztatón részt vett Pásztor Sándor, a vízügyi igazgatóság műszaki igazgatója, az egyesület társelnöke, valamint Sárközi Zoltán társelnök is. Pásztor Sándor elmondta: Böcskey László püspöknek köszönhetően több konferencia színhelye a Püspöki Palota díszterme lesz, s köszönet illeti Tóth Márta iskolaigazgatót is, aki az Ady Endre középiskola dísztermét bocsátotta rendelkezésükre. Nagyváradon hét előadás lesz, ezek számításaik szerint egyre többeket fognak vonzani, záróeseményként pedig egy háromnapos konferencia zajlik Biharszentjánoson. A tematika rendkívül szerteágazó, szó lesz lovagrendekről, ezenkívül egyházi, műemlékvédelmi témák kerülnek terítékre – mindez hiánypótló a magyar lakosok számára, hiszen arról például, hogy a Johannita-rend hogyan kapcsolódik Szentjánoshoz, talán a váradiak egy százaléka sem tud… A vízügy kapcsolata pedig mindezzel az, hogy a XIX.sz. végén épült árvízvédelmi töltés a valamikori kolostor területén megy át – ami gondot jelenthet a feltárások szempontjából, hiszen – mint Pásztor Sándor fogalmazott – árvízvédelmi falat nem lehet széjjelbontani. Meg fogják vizsgálni, mit lehet tenni ez ügyben. Középkori értékek Dr. Dénes Zoltán elmondta: a Kárpát-medence történelme során Nagyvárad többször is elpusztult és újjászületett, a középkorban olyan értékek jöttek létre, melyek 1880-ig nem lettek feltárva. Most viszont olyan intézmények alakultak, melyeknek köszönhetően lehetőség nyílik rávilágítani a Partium és a Bánság értékeire. Ezek egyike a műemlékvédő társaság. Mint elhangzott, ő maga is kutatásokat végzett Szentjánoson, ahol – mint azt kevesen tudják – szentföldet megjárt ispotályos lovagok telepedtek le. A későbbiekben részletesen ismertette a programot. Ma 17 órától, az Ady Endre líceum dísztermében Fodor András püspöki helynök, a Máltai Szeretetszolgálat debreceni régióvezetője A máltaiak tevékenysége napjainkban címmel tart előadást. Neves előadók A további előadásokat is neves meghívottak tartják – például gróf Kálnoky Tibor, a Jeruzsálemi, Rodoszi és Máltai Szent János Szuverén Ispotályos Rend romániai ispotályosa, dr. Marjanucz László professzor Szegedről, dr. Pósán László és dr. Vitányi István magyarországi parlamenti képviselők, dr. Gulyás László egyetemi docens, dr. Isaszegi János vezérőrnagy, dr. Négyesi Lajos alezredes. A háromnapos zárókonferencia szeptember 5-7 között, Biharszentjánoson zajlik majd. Neumann Andrea erdon.ro, 2014. február 27.Máig vitatott kérdés a székelyek eredeteNagyvárad- Szerda este az Ady Endre Líceumban folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által életre hívott Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben modulja. Hermann Gusztáv Mihály, a BBTE oktatója tartott előadást a székelyek eredetéről és jogállásáról. Az érdeklődőket Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy a Várad folyóirat és az Erdélyi Riport kiadásában megjelent a Nem tündérkert vagy nagyon is az. Erdély a magyar történelemben című hiánypótló kötet, ami azokat a mélyinterjúkat tartalmazza, melyeket Szilágyi Aladár készített a Szacsvay Akadémia tavalyi évadjának meghívottjaival. Ezt követően a közíró, újságíró ismertette röviden a könyv megszületésének körülményeit. A folytatásban Hermann Gusztáv Mihály, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem oktatója tartott vetített képes előadást a székelyek eredetéről és jogállásáról. Hangsúlyozta: egy vitatott kérdésről van szó, akadémiai körökben, tehát a legmagasabb szinten sincs lezárva, négy fontosabb elmélet létezik: a hun-székely eredetmítosz, a kettős honfoglalás, a türk (bolgár-török) eredet, valamint a magyar származás. Aki a Székelyföldön utazik, általában azt tapasztalja, hogy a helyiek köztudatában az él, hogy ők Attila király és Csaba királyfi utódai. Ennek a meggyőződésnek az elterjedésében, általánossá válásában nagy szerepe van Orbán Balázs A Székelyföld leírása című hatkötetes munkája 1868-ban megjelent első kötetének. Ugyanakkor ezen elmélet gyökerei a krónikás hagyományokra is visszavezethetőek: Anonymus (1210 körül), Kézai Simon (1282-1283 körül megjelenik a Csaba-monda), a Képes Krónika (1358) és Thuróczy János Chronica Hungaroruma (1486-1487). A hun-szkíta-székely eredet szilárd alappillére aztán Werbőczy Tripartituma (1514) lett, mely törvényerőre emelte ezt az elméletet. Egy másik forrás a Csíki Székely Krónika, ennek hitelességében azonban sokan kételkednek. Legrégebbi ismert példányát Csíksomlyón keltezték 1796-ban, záradéka szerint egy 1695-ben kelt írás másolata, melynek eredetije 1533-ban készült. Szádeczky Lajos a krónika felbukkanása korában élt csíki ifjú, jogtudó nemesember Sándor Zsigmond hamisítványának tartja, mások szerint viszont Sándor Zsigmond 1796-ban túl fiatal volt ehhez. 18. századi keletkezése mellett szólnak a szöveg anakronizmusai, és formailag sem illik a 16. századi krónikák sorába. Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy a 18. század végén a történelmi dokumentumok hamisítása anyagi érdekeket szolgált és valóságos úri divat volt Európa-szerte- magyarázta a történész. A többi elmélet 1974-ben László Gyula a kettős honfoglalás elméletét dolgozta ki, szerinte a kései avarok voltaképpen a honfoglalás első hullámát jelentették. A nagyjából 670 után beáramló nép jelvénye a griff volt, meg az inda, a griffes-indás nép temetőit pedig jól ismerjük: sok száz síros, nagy temetők, és ezek elterjedése pontosan fedi a 11. századi magyar nyelvhatárt. Ennek alapján arra gyanakodhatunk, hogy az első magyar honfoglalás, amely nemcsak törzstöredékeket, nemzetségeket és hadakat sodort a Kárpát-medencébe, hanem a nép is áttelepült, az avar korban 670 táján játszódott le. Őket találták itt Árpád magyarjai, ők mennek székelyek néven eléjük, és csatlakoznak hozzájuk. Ezzel ellentétben a türk eredetet hangoztatják Györffy György, Kristó Gyula, Makkai László és Fodor István. Utóbbi régész-történész 1992-ben azon meggyőződésének adott hangot, hogy a székelység magva a volgai bolgárok egyik törzséből szakadt ki. Feltehetően már a honfoglalás idején magyar nyelvűek voltak, de egészen biztosan ezt a nyelvet beszélték, amikor Erdély földjére léptek. Határőri szervezetük elősegítette ősi csoporttudatuk megőrződését, amely a kunokhoz és jászokhoz hasonlóan meggyökeresedett a később hozzájuk csatlakozott vagy közéjük sorolt egyéb magyar népcsoportoknál is. A magyar eredet hívei Benkő Lóránd, Bóna István és Benkő Elek. Benkő Lóránd nyelvész szerint nyelvjárási alapon tisztán megállapíthatóan a magyarság különböző rétegeiből megszervezett határőr csoportok voltak a székelyek, míg Benkő Elek régész nézete értelmében régészeti módszerekkel a székelység idegen etnikai eredete akkor volna igazolható, ha az Árpád-kori székelyek anyagi kultúrája, viselete, temetkezése eltérne a korabeli magyar, nem utolsósorban az erdélyi magyar leletektől, amiként például a középkori kunok és jászok esetében ez kiderült. A magyartól eltérő etnikumra utaló régészeti következtetések azonban az Árpád-kori székelység tárgyi hagyatékából nem vonhatóak le, a feltárt leletek nem különböznek a történeti Magyarország más pontján kiásott tárgyaktól. Székely autonómia Előadása utolsó részében Hermann Gusztáv Mihály arról beszélt, hogy a székelyek letelepedése többlépcsős folyamat volt, végül pedig az egyesítések után öt szék alakult ki: Udvarhely főszék, Marosszék, Csíkszék, Háromszék és Aranyosszék. A székely szék vezető szerve a közgyűlés volt, választott tisztségviselők voltak a kapitány, a székbíró és az esküdtek, akiket a királyi hatalom olyan ellenőrző hivatalnokai kontrolláltak, mint a székely ispán és a királybíró. Ugyanakkor a székely önkormányzat (autonómia) három alappillére volt a közigazgatási autonómia, a társadalmi kiváltságok és az adómentesség, ezeket azonban előbb az erdélyi fejedelmek, majd a Habsburg-uralkodók elkezdtek nyesegetni, míg végül az 1848. október 17-i agyagfalvi nyilatkozattal a székelység formálisan is betagozódott a polgári magyar nemzet kötelékébe. Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro, 2014. február 28.Lédára cseréli Adyt az RMDSZElcseréli a hírhedt nagyváradi Ady-központot az RMDSZ Bihar megyei vezetői által irányított Mecénás Alapítvány a helyi önkormányzat tulajdonában lévő Léda-házra, hogy felépülhessen a megyeszékhely uniós támogatásból tervezett élményfürdője a városi strand melletti telken. Az erre vonatkozó határozattervezetet csütörtöki rendkívüli ülésén egyöntetűen szavazta meg a képviselő-testület, így hamarosan aláírhatják a szerződést is. Mint Pásztor Sándor, az RMDSZ frakcióvezetője rámutatott, a Nagyváradi Wellnes Termal Nymphaea Komplexum névre keresztelt projekt érdekében már másfél évvel ezelőtt kisajátították az összes közétkeztetési létesítményt a strand területén, ám a többször is újratervezett megvalósíthatósági tanulmány alapján a város még mindig nem tudott elegendő területet felmutatnia a pályázathoz. „Jobb megoldásnak tartjuk, ha egy reprezentatív épületet sikerül Váradon magyar kézre juttatni, minthogy odajussunk, hogy kisajátítsák a központot" – magyarázta a tanácsos. Mivel más irányba a strand nem terjeszkedhet, végül arra a telekre esett a választás, amelyet az önkormányzat korábban egy 49 évre szóló haszonbérleti szerződés alapján, azaz ingyen bocsátott az alapítvány rendelkezésére a magyarországi pénzekből finanszírozott kulturális központ kivitelezéséhez. „Hogy mit csinál a város a csere után ezzel a területtel, amelyen van egy kész konferenciaterem és egy félkész létesítmény, azt ők tudják. A mostani anyagban arról nincs szó, hogy lebontják-e vagy továbbfejlesztik" – mutatott rá Pásztor. Ellentmondásos történelem Mint korábban több ízben is beszámoltunk, mindkét nagyváradi ingatlan körül több botrány is volt az elmúlt évek során. Az Ady-központ felépítésére a 2002 augusztusában megalapított, RMDSZ-közeli Mecénás Alapítvány úgy kapott több mint egymillió eurónak megfelelő 320 millió forintos magyarországi támogatást, hogy a pénzre előzőleg 2001-ben sikerrel pályázott a Királyhágómelléki Református Egyházkerület a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumánál. A Tőkés László püspöksége idején, 2002 májusában kötött megegyezés alapján Érmindszenten épült volna fel a költőről elnevezett vallási, kulturális és turisztikai központ, csakhogy a júniusi magyarországi kormányváltás után az ügyet átvevő Miniszterelnöki Hivatal a pénzt decemberben átirányította a Mecénás Alapítványnak, amivel nem pályázat útján szerződött. A politikai döntés tényét maga Szabó Vilmos államtitkár ismerte el 2003-ban a Krónikának. Az első 70 millió forintot 2003 júniusában kapták meg, majd ugyanazon év októberétől 2004 novemberéig 50 millió forintos utalásonként, öt részletben jutottak a támogatáshoz. Noha a projektet 2006-ban lezárták, az Ady-központból máig csupán egy konferenciaterem valósult meg, a tervezett szálló soha nem készült el, a félkész létesítmény miatt pedig a telek azóta is építési területre emlékeztet. A beruházás becsült értéke ma csupán 300 ezer euróra rúg, de Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke – aki egyben a Mecénás Alapítványt is igazgatja – szerint a kapott több mint egymilliós támogatás nemcsak az építkezésre vonatkozott. Szabó lapunknak csütörtökön ismételten úgy nyilatkozott: a pénzzel azóta hiánytalanul elszámoltak a magyar kormánynak. Ezzel szemben bár Tőkés László több ízben is határozottan arra kérte a szövetség képviselőit, hogy mutassák be, mire költötték el a mai értéken több mint 1 millió eurónak megfelelő összeget, erre soha nem került sor. Demeter: fizesse vissza a pénzt a Mecénás Demeter Szilárd, Tőkés László irodavezetője szerint ezért még mindig kérdés, hogy hova tűnt el a magyarországi adófizetők pénzéből kapott támogatás. „Az eredeti támogatás ugyanakkor nem a Léda-házra szólt, hanem az Ady-központ felépítésére. A Mecénás Alapítvány akkor járt volna el tisztességesen, ha ilyen körülmények között eladja a létesítményt az önkormányzatnak, és visszafizeti a teljes összeget, mind a 320 millió forintot a magyar államnak" – nyilatkozta a Krónikának Demeter. Szabó Ödön viszont azt állítja, hogy a támogatási szerződés alapja Ady Endre kultuszának ápolása volt, az építményekkel kapcsolatban pedig nem volt semmilyen korlátozó kitétel. A Léda-ház, mint ismert, épp a költő múzsájának, Brüll Adélnak volt az otthona, így nem pusztán anyagi, hanem szellemi értéke is van, így a parlamenti képviselő szerint jó helyszíne lesz majd az oda tervezett közösségi, kulturális tevékenységeknek. „Azt gondoltuk, dicséretet fogunk kapni azért, hogy a magyar kulturális örökséget kimentettük" – jelentette ki Szabó Ödön. Használatból tulajdonjog A Mecénás ügyvivője szerint az önkormányzat először tavaly januárban kereste fel őket az Ady-központ ügyében, majd idén ismét ajánlatot tettek. Noha a létesítményről nem akartak lemondani, megegyezés hiányában a város elbukhatta volna a több millió eurós, csupán kétszázalékos önrésszel elnyert uniós támogatást. Szabó szerint az RMDSZ attól tartott, a helyi magyarságot emiatt majd bűnbakként tünteti fel a városvezetés, ezért próbáltak olyan kompromisszumos megoldást találni, amely szem előtt tartja a város érdekeit is, de a helyi magyar közösség is nyer rajta. A Léda-házat, mint ismert, korábban koncessziós szerződés alapján, havi 150 lejért vette bérbe a szintén RMDSZ-közeli Partium Alapítvány, ám később – miután az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) összeférhetetlenség miatt vizsgálódni kezdett Biró Rozália akkori váradi alpolgármester ellen, mivel a politikus tagja volt az alapítvány kuratóriumának is – a megegyezést felbontották. A Fő utcai ingatlan azóta is használaton kívül áll, de miután az itt működő Roma bár bezárt, terveztek már oda PSD-székházat és játéktermet is. Most viszont a Mecénás Alapítvány a 283 ezer euróra becsült ingatlan tulajdonjogát is megkapja, tehát nem pusztán haszonbérlője lesz épületnek, hanem teljes jogú tulajdonosa. Az Ady-központot a polgármesteri hivatal által felkért szakemberek 300 ezer euróra értékelték, és a határozat alapján a különbözet kompenzálja majd a „mecénások" által a város felé felhalmozott mintegy 29 ezer eurós adóhátralék egy részét. A maradék mintegy 3000 eurót azonban még mindig kénytelenek lesznek törleszteni. Az viszont még mindig válaszra vár, hogy mit kezdett a Mecénás az Ady-központra kapott összeg és a „megvalósítás" költsége közötti 700 ezer eurós különbözettel. Vásárhelyi-Nyemec Réka Krónika (Kolozsvár), 2014. március 7.Magyar szobrászat ErdélybenNem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban. Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.) A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából. Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám. Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.) Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat: Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1 Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2 B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3 Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.) A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán. Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve. És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét. E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem: Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990) Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983) Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997) Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986) Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?) Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996) Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972) Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992) Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994) Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995) Löwith Egon (Kolozsvár, 1923) Szederjesi András (Nagymedesér, 1926) Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978) Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928) Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928) Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976) Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929) Gyerkó Mária (Rákos, 1930) Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930) Kondrák Károly (Újszentanna, 1930) Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933) Németh Antal (Sepsibükszád, 1933) Lőrincz Lehel (Türe, 1933) Hunyadi László (Dombó, 1933) Tőrös Gábor (Torda, 1934) Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934) Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935) Farkas József (Nagysármás, 1936) Péterfy László (Nyárádselye, 1936) Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936) Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936) Venczel Árpád (Korond, 1937) Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995) Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938) Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939) Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939) Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986) Gergely István (Csíkkozmás, 1939) Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940) Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941) Suba László (Makfalva, 1941) Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942) Kádár Károly (Tancs, 1943) Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943) Lugosi László (Zilah, 1944) Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944) Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944) Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944) Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945) Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945) Petrovits István (Kökös, 1945) Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945) Tornay Endre András (Zetelaka, 1946) Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947) Balázs János (Nagybánya, 1947) Várvédő István (Nagybánya, 1947) Benczédi Ilona (Korond, 1948) Kocsis Előd (Abafája, 1948) Vetró András (Temesvár, 1948) György Albert (Lövéte, 1949) Bocskai Vince (Szováta, 1949) Bodó Levente (Lövéte, 1949) Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949) Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949) Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950) Dóczy András (Csíkszereda, 1951) Robotos Júlia (Bukarest, 1951) Vincefi Sándor (Bukarest, 1952) Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953) Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953) Egyed Judit (Nagyvárad, 1954) Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955) Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956) Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956) Nagy Ödön (Marosercse, 1957) Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958) Lakatos Pál (Kispeleske, 1960) Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961) Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963) Sánta Csaba (Szováta, 1964) Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965) A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból. Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8 A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként. Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9 Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt. Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók. A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak. De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10 Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást. Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben. Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel. Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.) Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978). Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt. Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973). A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások. A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában. Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998). Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben. Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.) Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése. S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait? Jegyzetek 1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323. 2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106. 3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252. 4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150. 5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam. 6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66. 7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24. 8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10. 9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7. 10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel. 11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű. Banner Zoltán (Korunk) nagybanya.ro, 2014. március 10.Ady Endre hazatért – kéziratok, fotók a csucsai emlékházbanBe kell illeszteni az emlékhelyet a turisztikai útvonalakba Ady Endre-emlékkiállítást nyitottak meg szombaton Csucsán a Boncza-kastélynak abban a melléképületében, amelyikben Ady Endre feleségével, a verseiben Csinszkaként emlegetett Boncza Bertával élt. A fotókat, kéziratokat tartalmazó kiállítás fontos megállója lehet az iskolai kirándulásoknak, a költő élete iránt érdeklődő turistának. A csucsai kastélyban Goga-emlékmúzeum működik, Boncza Berta ugyanis az első világháború után, már Márffy Ödön festőművész feleségeként eladta a birtokot Octavian Goga író-politikusnak. A melléképületben eddig szerény emlékháza volt Adynak, amelyet most a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum a kolozsvári Magyar Főkonzulátus kezdeményezésére modern emlékházzá alakított át. Az emlékház megerősítheti az erdélyi magyarság identitását, üzenete az lehet, hogy „itt voltunk, itt vagyunk, és itt leszünk” – mondta a megnyitón Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere. HÁROMSZÉKI ESZTER Szabadság (Kolozsvár), 2014. március 10.Ady-emlékkiállítás: Csucsa Európa kulturális térképére kerültAdy Endre és Octavian Goga barátsága, majd a két költő későbbi szembenállása hasonlít a magyar–román viszony alakulására, most azonban közös az emlékhelyük – jelentette ki Balog Zoltán, Magyarország Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetője szombaton a Kolozs megyei Csucsán, ahol Ady Endre-emlékkiállítást nyitottak meg. A tárlat a Boncza-kastélynak abban a melléképületében nyílt, amelyben Ady Endre feleségével, a verseiben Csinszkaként emlegetett Boncza Bertával élt. A tárcavezető kifejtette, amíg magyarok élnek a földön, addig Ady hivatkozási pont marad. Pilinszky Jánost idézte, aki szerint a legfontosabb magyar költő, akárcsak Baudelaire a franciáknál. „Ennek a helynek az üzenete, hogy itt voltunk, itt vagyunk, itt leszünk” – hangsúlyozta Balog Zoltán, majd hozzáfűzte: reméli, hogy a tárlatnak otthont adó Octavian Goga Múzeum–Ady Endre háza gyakran felkeresett zarándokhelyévé válik a Budapest és Kolozsvár közt utazó magyarországi és erdélyi magyaroknak. Aurel But, az Octavian Goga Múzeum igazgatója elmondta: korábban az Ady-kiállítás anyaga elsősorban etnográfiai volt, a most megnyitott tárlat azonban már dokumentarista jellegű. „A budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum rendkívüli szakértelemmel állította össze a kiállítás anyagát” – dicsérte a múzeumigazgató a magyarországi intézmény munkáját. Magdó János kolozsvári magyar főkonzul a tárlat létrejöttéről elmondta, az emlékkiállítás ötlete már másfél évvel ezelőtt megszületett, azonban kivitelezni nem volt egyszerű. Mint részletezte: előbb a helyi illetékesekkel kellett egyeztetniük, majd szakmai és anyagi segítséget is kellett szerezniük, és a munkának még nincs vége: a következőkben azon fognak dolgozni, hogy a múzeum szerepeljen úti célként az utazási irodák kínálatában, illetve beillesszék az iskolai kirándulások célállomásai közé is. Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke úgy fogalmazott, korábban sosem volt pénz hasonló tárlatok megszervezésére, most azonban a megyei önkormányzat költségvetésében elkülönített összeg szerepel a múzeum udvarának rendbetételére. „A tárlattal Csucsa visszakerült Európa kulturális térképére” – hangoztatta az elöljáró. E. Csorba Csilla, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója ugyanakkor arról számolt be, hogy a tárlat anyagát két munkatársa, Hegyi Katalin és Kemény Gyula állította össze. Hozzáfűzte: ha Érmindszenten, Ady Endre szülőfalujában is hasonló kiállítást rendezhetnek, elmondhatják, hogy fontos lépést tettek az emlékállítás megvalósításának útján. A múzeum dísztermében tartott ünnepséget a nagyváradi Szigligeti Színház és az Ady Endre Gimnázium közös műsora, valamint a kolozsvári Tudor Jarda Népművészeti Főiskola előadása színesítette. Ezt követően az Ady-ház elé vonult a népes közönség, akiket külön busz szállított Kolozsvárról Csucsára. Hegyi Katalin, a kiállítás kurátora ismertette az épület rövid történetét. Elmondta: a Boncza-kastélyt Boncza Miklós építette feleségének, Török Bertának, aki kilenc nappal azt követően, hogy világra hozta gyermekét – Ady későbbi kedvesét, Boncz Bertát – meghalt. Felesége halálát követően Boncza Miklós visszaköltözött Budapestre és bezárta a kastélyt, aztán 1914-ben, amikor Ady feleségül vette Csinszkát, a csucsai kastélyban éltek, az emlékkiállítás helyszínéül szolgáló fehér házban, amely 1968 óta Ady emlékháza. A kastélyt és a hozzá tartozó birtokot az első világháború után Octavian Goga erdélyi román költő, későbbi miniszterelnök vásárolta meg, ma Goga-múzeum működik itt. Hegyi Katalin elmondta, a kiáltást két szobában rendezték be: az elsőben Ady és Boncza Berta kapcsolatát, a Boncza-kastélyt és a Boncza családot mutatják be, míg a második szobában látható képek az Ady házaspárt Csucsán meglátogató barátairól készültek. A kiállítás tárgyai között olyan versek kéziratai is láthatóak, amelyeket Ady Csucsán írt. Az első teremben hangos kiállítás is fogadja a látogatókat, akik tíz-tíz magyar nyelven és román fordításban elhangzó Ady-verset hallgathatnak meg. A második teremben egy képernyőn az Adyról összegyűjtött valamennyi fényképet meg lehet tekinteni. Kiss Előd-Gergely Krónika (Kolozsvár), 2014. március 10.A csucsai Ady Endre emlékház avatási ünnepségeMagyarország Kolozsvári Főkonzulátusa és a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum közös szervezésében 2014. március. 8. ünnepélyes keretek között Ady Endre és felesége Boncza Berta emlékére ünnepség keretében átadták azt a rendkívül értékes anyagot, mellyel még vonzóbbá, tehetik azoknak a látogatóknak az élményeit, akik meglátogatják az Ady Endre nevét viselő hajdani Boncza házat, Ady- emlékházat. A hajdani Boncza-kastélyt a XX. század elején építtette Boncza Miklós fiatal feleségének, Csinszka édesanyjának, a neves műépítésszel, Alpár Ignáccal. Ugyanazon a telken építtette a domboldalon álló kerti lakot, az ún. fehér házat. 1915-1917 között ebben a kétszobás házban lakott Ady Endre és Csinszka. Ady halála után Boncza Berta már, mint Márffy Ödön festőművész felesége eladta a kastélyt. A Boncza-kastélyt Octavian Goga (1881-1938) erdélyi román költő, későbbi román miniszterelnök vásárolta meg, az épületben és a hozzá tartozó birtokon ma már Octavian Goga- Múzeum működik. 1968-ban Ady emlékházzá nyilvánították a fehér házat. 2014-ben a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum és a Kolozsvári Főkonzulátus kezdeményezésére modern emlékházzá alakult. Aurel But, az Octavian Goga- Múzeum jelenlegi igazgatója köszönetet mondott az Ady Endre emlék- kiállításért Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának, az Emberi Erőforrások Minisztériumnak, a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumnak. Rendkívüli szakértelemmel állította össze a kiállítás anyagát a Petőfi Irodalmi Múzeum Nyilvánosan elismerte, a Múzeum eddigi Ady-kiállítása kevésbé szólt a költőóriásról, mivel az inkább néprajzi jellegű volt. Most dokumentumjellegű is, emiatt rendkívül nagy értékű. A Nagyváradi Szigligeti Színház és az Ady Endre Elméleti Líceum diákjai közös műsorral tisztelték meg az eseményt. Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere az emlékkiállítás megnyitóján elmondta: „Ady Endre és Octavian Goga kapcsolata egy kicsit a román-magyar viszonyhoz is hasonlít. Abban egymást váltották a fellobbanó barátság és a kemény szembenállás szakaszai, most viszont közös az emlékhely. Azt kívánom az erdélyi magyaroknak, erősítse magyarságukat ez a hely. Legyen az az üzenete, hogy itt voltunk, itt vagyunk, és itt leszünk”. Azt a vágyát is megemlítette, hogy a Csucsai múzeum és az Ady Endre-emlékkiállítás legyen fontos állomás Budapest és Kolozsvár közötti úton, a magyarországi és az erdélyi magyarok zarándokútjának fővonalán. Ha Arany János, Mikszáth Kálmán, Kosztolányi Dezső, Márai Sándor és Ady Endre az első világháború után születtek volna, nem lettek volna magyar állampolgárok. Ezért „kettős örömnek” nevezte, hogy 2010 óta ez másképpen van. Úgy ítélte meg, hogy a csucsai Ady-emlékháznak növeli a jelentőségét, hogy Magyarország határain kívül esik. „Ez a ház nemcsak abban nyújt betekintést, ami volt, hanem abba is, ami van” Magdó János, Magyarország Kolozsvári főkonzulja kifejtette, az lenne fontos, hogy a Csucsai Múzeum meglátogatását illesszék az iskolai kirándulások célállomásai közé, a turisztikai útvonal egyik eleme legyen. E. Csorba Csilla a Budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója elmondta: …”ha Érmindszenten, Ady Endre szülőfalujában is hasonló kiállítást rendezhetnek, elmondhatják, hogy fontos lépést tettek az emlékállítás útján”. Hegyi Katalin, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa, a Boncza kastély történetét mutatta be. Beszélt Boncza Berta és Ady levelezéséről, majd Adynak a csucsai látogatásairól. A csucsai ház két szobás volt. Ady 1914. áprilisában látogatta meg először Bertát. A második látogatása alkalmával hárman, a nagymama, Ady és Berta elmentek Kalotaszegre. Jó hangulat alakult ki. Ady úgy érezte, hogy feleségül kell vennie Bertát. Harcolniuk kellett a házasságukért. Házasságkötés után a házaspár Csucsán lakott. 1968 óta Ady Endre- emlékházként van nyilvántartva. A Petőfi Irodalmi Múzeum számára jó volt, hogy a kiállítást megrendezhették. A kiállítás 1914- 1918 közti időszak anyagát tartalmazza. Az első teremben a Boncza család, a kastély, Csinszka és Ady kapcsolatára vonatkozó anyagok láthatók. 10 Ady verset magyar valamint román fordításban hallhat a közönség. A második teremben barátokról szóló anyagok, akik Adyt és Csinszkát látogatták. Adyról összegyűjtött fényképeket tekinthet meg a képernyőn a tárlatlátogató Olyan kéziratokat, mutatnak be, amelyek csucsai tartózkodás alatt születtek. Kétnyelvű a kiállítás anyaga. Ady versek hallhatók a Szigligeti Színház művészeinek előadásában. Hasonló Ady kiállítást szeretnének rendezni Érmindszenten, a költő szülőfalujában is. Szalagvágás után meg lehetett tekinteni a kiállított, rendkívül értékes anyagot. A látottak alapján merem ajánlani mindenkinek, aki Csucsán jár, látogassa az Ady-emlékházat, az Ady- emlékkiállítást. Csomafáy Ferenc erdon.ro, 2014. március 13.K Ö Z L E M É N YA történet közismert, a tények pedig vitathatatlanok. 2002-ben a Királyhágómelléki Református Egyházkerület által, a Széchenyi Terv keretében, az érmindszenti Ady-központ céljaira elnyert 320 millió forint összegű pályázati pénzt a Mudura Alexandru, Kiss Sándor, Lakatos Péter, Biró Rozália, Földes Béla és Szabó Ödön által létrehozott Mecénás Alapítvány, a posztkommunista Medgyessy Péter-kormánnyal összejátszva, eltulajdonította jog szerinti gazdájától. Ezt a pénzt felhasználva, Ady Endre nevét bitorolva, egy konferenciatermet és egy félbe maradt termálszállót épített Nagyváradon. Az ismert részletektől ezennel eltekintve, 2012 júniusába érkezünk, amikor is a nagyváradi önkormányzat, a Mecénás Alapítvány tetemes összegű adóhátralékai miatt, a 310 ezer euróra becsült Körös-parti ingatlant egyik napról a másikra árverésre bocsátotta. Már ekkor szembeötlött az a lényeges árkülönbség, mely a 320 millió forintos, azaz mintegy 1,1 millió eurónyi pályázati összeg és a 310 ezer eurós kikiáltási ár között tátongott. A botrányos esetet a „Mecénás” pózában tetszelgő RMDSZ-klikknek akkor még sikerült eltussolnia. De nem sokáig. Múlt héten, az Ady nevén futtatott váradi RMDSZ-központot egy pénzmosás alapos gyanújára okot adó ingatlancsere keretében a Mecénás Alapítvány a Léda Ház fejében az önkormányzat kezére játszotta át – vagyis 1,1 millió euróból „felépült” tulajdonát a 283.000 euróra értékelt neves, de leromlott állapotban található épületért dobta oda cserében. Ezek után joggal vetődik fel a kérdés: hová tűnt a két ingatlan értékének különbözetét kitevő, mintegy 800 ezernyi euró – a magyarországi adófizetők pénzéből származó pályázati támogatási összeg?! Gátlástalan cinizmusra vall Szabó Ödön parlamenti képviselő, Mecénás-igazgató azon nyilatkozata, mely szerint: „a Léda Háznak óriási szellemi értéke van, több, mint amit szögben, téglában, gerendákban mérni lehet. Mi az alapítói és a támogatói szándék szerint, Ady Endre kulturális örökségének az ápolásáért hoztuk meg a döntést, hogy elcseréljük a két ingatlant” (sic!). Magyarán szólva: a pályázati pénz több mint 2/3-ad részét nem másért, mint nagy költőnk szellemi örökségének az ápolása végett sikkasztották el. A politikai erkölcseiben is elbukarestiesedett RMDSZ-vezér hazug állításainak cáfolataképpen hadd idézzük azokat az „Éles megállapításokat”, melyeket Gáll András Levente volt államtitkár megbízásából, 2011 januárjában a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium szakemberei fogalmaztak meg. A 16 oldalas vizsgálati anyag 57. megállapításában ez áll: „Nem állapítható meg, hogy történt-e elszámolás. A fellelhető dokumentumok nem utalnak arra, hogy megtörtént volna az elszámolás, és készült volna beszámoló a beruházás megvalósulásáról – olyan, ami pénzügyi és jogi szempontból értékelhető volna” (kiemelések az „Éles megállapítások” szerkesztőitől). A 42. megállapításból viszont az is kiderül, hogy: „3. A beruházás során elkészült eredmény csak 49 évig illeti meg használati jog alapján a kedvezményezett Mecénás Alapítványt. 4. Tulajdonjoga nem keletkezik az Alapítványnak. 5. 49 év múlva a Nagyváradi önkormányzat tulajdona lesz a beruházás tárgya. 6. Kizárólag üzleti alapú befektetés valósul meg. 7. Beruházás végeredményeként a Román Nagyváradi Önkormányzat gazdagodik. 8. A Magyar Költségvetés pénze nem a határon túli magyarságot szolgálja. 9. A Magyar Kormány nem a határon túli magyarságot szolgálja.” (Kiemelések az „Éles megállapítások” szerkesztőitől.) A megállapítások végtére nem is igényelnek kommentárt. Egészen egyértelmű, hogy az etnobiznisz Mecénás Alapítványba tömörült RMDSZ-es bihari képviselői „gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással működtek közre abban, hogy a Széchenyi Terv keretében a Királyhágómelléki Református Egyházkerület és a Magyarországi Református Egyház Tiszántúli Egyházkerülete ne tudja végrehajtani az érmindszenti beruházást” – olvasható a 65. éles megállapításban (kiemelés az „Éles megállapítások” szerkesztőitől). A mostani, újabb botrányt kavaró váradi ingatlancsere legfeljebb annyiban jelent újat a közpénzek hűtlen elherdálásában, hogy nem 49 év után, hanem máris a nagyváradi önkormányzat kezére játssza át a magyar köztulajdont. Az évtizedes botránysorozatnak különleges időszerűséget kölcsönöz az éppen most zajló Simon Gábor-affér. Az MSZP volt alelnökével egy gyékényen áruló Szabó Vilmos volt vallásügyi államtitkár, valamint Kiss Elemér volt kancellária-miniszter „határon átnyúló nemzetpolitikája” már annak idején megtalálta opportunista partnereit Zuschlag János határon inneni elvtársaiban, nevezett Szabó Ödön és Tsai személyében, akik Ady Endre öröksége ürügyén a nemzeti közszolgálatot is jól jövedelmező vállalkozásként „privatizálták”. Ők azok, akik elárvult külhoni magyarságunk újrahonosítása mellett a korrupció meghonosításában is élen járnak… Nagyvárad, 2014. március 10. Tőkés László előző királyhágómelléki püspök Reggeli Újság (Nagyvárad), (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
