|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 753 találat | lapozás: 1-30 ... 691-720 | 721-750 | 751-753 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kántor Lajos 2016. augusztus 13.A fel nem adható városGergely Balázs Kolozsvár ötvenezer magyarjáról, a románok Napocájáról és az örök városnévtábla-probléma lehetséges megoldásáról Vasárnap kezdődik és egy hétig tart a Kolozsvári magyar napok rendezvénysorozata. Gergely Balázs történésszel, az ötszáz programból álló kulturális esemény fő szervezőjével arról beszélgettünk, hogyan zajlik a magyar temetőkben a többségi nemzet honfoglalása, illetve hogyan sikerült – ha csak egy hétre is – a történelmi belvárost visszafoglalniuk a magyaroknak. – Ha jól láttam a közösségi oldalon, akkor gratulálnom kell: eggyel nőtt a Kolozsvári magyarok száma. – Pontos az információ, köszönjük a jókívánságot! Két nappal ezelőtt a feleségemmel, Emőkével az idei Kolozsvári magyar napok (KMN) első felvezető rendezvényéről, a Puskás Ferenc-kiállítás és a magyar olimpiai udvar megnyitójáról száguldottunk be a szülészetre, és pár órával később megszületett harmadik gyermekünk, Anna Rózsa. Egy kicsit aggódtunk, hogy a két nagyobb fiú, Mátyás és István hogy fogadja az új jövevényt, de mára már megnyugodtunk: nyoma sincs féltékenységnek, nagy az öröm! Természetesen számunkra szülőként is rendkívüli boldogságot jelent a család gyarapodása, nagyon vártuk már ezt a pillanatot. – Hány magyar él most Erdély fővárosában? Ők mennyire mozgósíthatók egy-egy közösségi eseményre? – A Kolozsvári magyarság létszáma a rendszerváltozás óta folyamatosan és drasztikusan csökken. Nem kell túl messzire visszatekinteni ennek szemléltetésére: gyermekkoromban még közel kilencvenezer magyar élt a városban, mára ez a szám negyvenkilencezerre csökkent. 1977-ben a magyarság aránya 33 százalék volt, ma alig 16. Beszédes számok. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy kesergéssel és önsajnálattal nem sokra megyünk, csupán a bajt tetézzük. A jelenlegi adatok alapján ez a majd ötvenezer Kolozsvári magyar, kiegészülve az évente itt tanuló mintegy tízezer magyar egyetemistával, Erdély legnagyobb magyar közössége, illetve azzá válhatna, ha megsokasodnának az embert emberrel összekapcsoló kötések, és megerősödnének a közösségi reflexek. Mozgósítani kell. Számos egyéb mellett ezt a célt tűztük magunk elé a Kolozsvári magyar napok elindításával is: évente legalább egyszer megteremteni a lehetőséget arra, hogy a meghatározó mértékben nagyvárosi szórványban élő és ennek következtében atomizálódott magyarság egybegyűljön egy ünnepi rendezvénysorozat keretében. Olyan kulturális seregszemlét képzeltünk el, amely igazi közösségi élményt nyújt, mindenkivel érezteti az összetartozás örömét, és pozitív hatása egész évben kitart. – Kicsit várjunk a magyar napokkal, előbb beszélgessünk a régész-történész Gergely Balázzsal! Több tanulmányt írt – egyedül vagy társszerzővel – a város múltjáról és temetőiről is. Mennyi idő alatt történik meg a nemzetiségváltás egy temetőben? – Több éven át kutattuk és próbáltuk rekonstruálni – a honfoglalás és a kora Árpád-kori régészeti emlékek, elsősorban a temetők nagyon gazdag leletanyaga alapján – Kolozsvár és környéke korai történetét Gáll Erwin munkatársammal és barátommal. A témát a Kolozsvár születése – Régészeti adatok a város 10–13. századi történetéhez című könyvünkben dolgoztuk fel. Az általunk kutatott évszázadok vonatkozásában a kérdés nemigen értelmezhető, a korabeli temetőkben elsősorban a temetkezési szokások változása, az éppen aktuális divatok utalhatnak egyes társadalmi változásokra. A közelmúlt viszonylatában azonban sajnos releváns a kérdés. A Kolozsvári Házsongárdi temető változása pontosan követi s egyben mutatja is a városban végbemenő etnikai, nemzetiségi átalakulást. A meghatározó módon magyar temető az utóbbi évtizedekben egyre inkább elrománosodik, és ez a térhódítás a Kárpát-medence legrégebbi, máig működő köztemetőjének arculatát is radikálisan átalakítja. A Ceausescu-diktatúra alatt tömegesen betelepített románok előbb a várost, most pedig már lassan a temetőt is birtokba veszik. Elsősorban a Házsongárd Alapítvány és a Kelemen Lajos Társaság erőfeszítéseinek köszönhető, hogy a kiszorulás jelenleg már valamelyest lassult, és mára legalább a műemlék jellegű sírok és kripták viszonylagos, a törvény által szavatolt védelmet élveznek. – Most ünneplik a várossá nyilvánítás hétszázadik évfordulóját. De mikor született Kolozsvár? – Kolozsvárt Károly Róbert magyar király emelte városi rangra 1316. augusztus 19-én. Természetesen maga a település jóval korábban, az 1213-ból származó első írásos említését évszázadokkal megelőzve alakult ki, valamikor a honfoglalás korának végén, az Árpád-kor hajnalán. A város Erdély kora középkori történetében betöltött kiemelkedő státusát jelzi, hogy az Anjou-dinasztiából származó uralkodó a városi rangra emeléssel egy időben visszaadta a település korábbi kiváltságait. – A románoknak is fontos ez a hétszáz éves évforduló? – Úgy tűnik, hogy a Kolozsvári román értelmiség egy kisebb részét leszámítva a város románságának nemigen éri el az ingerküszöbét a jubileumi évforduló. Nehéz lenne egyetlen pontos magyarázatot találni arra, hogy miért. A passzív viszonyulásuknak egyik valószínű oka az lehet, hogy nekik – a magyarokéhoz képest – kevésbé markáns a Kolozsvári identitástudatuk. Számukra a Házsongárdtól a főtérig mindennek inkább funkcionális, mint szimbolikus értéke van. Másrészt valószínűnek tartom, hogy a román elit a középkorban kialakult, meghatározóan magyar és szász múltú Kolozsvár helyett – a módszeresen belesulykolt dákoromán kontinuitásmítosz alapján – sokkal inkább a város alatt rejlő Napocát érezné magáénak, gyökereit a hajdani római városból eredezteti. – Gheorghe Funar 2004-ig tartó, tizenkét éves polgármesteri mandátuma idején a város a magyarellenesség erdélyi fellegvára volt. Akkoriban elképzelhetetlen volt, hogy valaha is jól érezheti magát egy magyar Kolozsváron. Mikor kezdett enyhülni a légkör? – Mindamellett, hogy a funari korszak teljesen ellehetetlenítette Kolozsvár fejlődését, képletesen szólva azt is mondhatjuk, hogy mintegy másfél évtizeddel meghosszabbította a negyvenéves kommunista diktatúrát. Meggyőződésem szerint pusztán azért, hogy befejezhesse mindazt a rombolást – elsősorban etnikai vonatkozásban, a magyar közösséggel szemben –, amelyet a korábbi rendszer tűzött ki célul maga elé. Sötét idők voltak. PAradox módon pontosan neki volt köszönhető, hogy a Kolozsvári magyarság önvédelmi reflexei kiélesedtek. A folyamatos veszélyérzetnek köszönhetően akkoriban a közösségünk spontán politikai mozgása is sokkal jelentősebb volt, mint manapság. Részben ennek, illetve az egyre inkább felvilágosult, ezért mindinkább elégedetlen többségi románságnak volt köszönhető a megkésett változás. Így is pár év kellett ahhoz, hogy alkalmazkodni tudjunk az új helyzet nyújtotta lehetőségekhez, és felfogjuk, hogy a fejlődési pályára visszaállt Kolozsvárban mekkora lehetőségek rejlenek. Magunk részéről ez a felismerés a Kincses Kolozsvár Egyesület megalapításában – erre 2010 tavaszán került sor – és a Kolozsvári magyar napok életre hívásában öltött formát. – Most ott tartunk, hogy akár román oldalról is lehet beszélni arról: az ortodox katedrális előtt, az új főtérnek szánt részen 1993-ban felállított, monumentális Avram Iancu-szobor csúnya, méltatlan a városhoz. Van rá esély, hogy lebontják vagy elköltöztetik a húsz-egynéhány méter magas oszlopot? – A román képzőművész-társadalom fogadatlan prókátoraként mondom, hogy a szakma már a kezdetektől vehemensen tiltakozott a szóban forgó szobor felállítása ellen, és nyíltan kimondta, hogy egy újabb grandomán giccset nyomnak le a Kolozsváriak torkán. Sajnos ez sem volt elég, hogy az illetékes elvtársak jobb belátásra térjenek, ennek következtében még jó ideig kénytelenek leszünk elviselni ezt a vizuális aberrációt a város központjában. – Egy ideje Kolozsvár tűnik a legélhetőbb erdélyi városnak: vibráló kulturális élet, nagyszerű közösségi terek, jó kocsmák, rengeteg fiatal. Mi történt az utóbbi években, mivel magyarázható ez a változás? – Az elmúlt években Kolozsvár fokozatosan visszanyerte Erdélyben a nem hivatalos főváros szerepét, így újra megalapozott a történelmi jelmondat: Transilvaniae civitas primaria, azaz első az erdélyi városok között. Bízom benne, hogy ez a pozitív folyamat tovább fokozható, de ennek az egyik előfeltétele az, hogy a hivatalosságok – a gyakorta minden alapot nélkülöző szlogenek helyett – nagy erőfeszítéseket tegyenek Kolozsvár történelmi jó hírnevének továbbvitelére. Itt élek ebben a városban, és nap mint nap erősebben érzem, hogy ebben a folyamatban a város többségi lakossága is egyre inkább partner. A hatvanas-hetvenes években betelepített többség lassan elöregszik, s az őket követő második-harmadik generáció már máshogy viszonyul a városhoz. Egyre inkább elkopnak a frusztrációk, helyüket a természetes otthonérzet veszi át, és ez nekünk, magyaroknak is jó. Kolozsvár ipari városból szolgáltatóvárossá vált, az alapjait mára egyre inkább a tanügyi, kutatási, pénzügyi, szoftveripari és más jellegű, diplomás szolgáltatókat alkalmazó ágazatok jelentik. Ezek a Kolozsváriak a korábbiakhoz képest más kulturális tapasztalattal és világlátással közelednek a város – de facto is létező és megnyilvánuló – multikulturalitásához. – Háromévnyi civil munka után döntött úgy, hogy visszatér a politikai életbe, és idén indult az önkormányzati választásokon. Miért? – Döntésemmel a magyar történelmi egyházak vezetőinek megtisztelő felkérésére mondtam igent. Ambivalens érzésekkel vágtam bele, hiszen köztudomású, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt egyik alapítójaként nehéz volt elfogadnom az RMDSZ listáján való indulás lehetőségét. Két fontos tényező kellett ahhoz, hogy meghozzam ezt a döntést. Egyrészt a néppárt országos vezetőségének hozzájárulása az indulásomhoz, másrészt nem döntöttem volna így, ha Kolozsvár újraválasztott alpolgármestere, Horváth Anna személye nem jelentene garanciát a számomra. Nem mellékesen számomra Kolozsvár – Kántor Lajos szavait idézve – a fel nem adható város, ezért kötelességemnek is éreztem igent mondani. Jó érzés tudni, hogy a választási eredmények visszaigazolták a döntés helyességét, hiszen Kolozsváron a rendszerváltás óta először sikerült megfordítani a folyamatosan csökkenő tendenciát, az előző ciklushoz képest több magyar önkormányzati mandátumot szerezve. A munka dandárja nyilván ezután következik, de mindent megteszek azért, hogy a vállalás konkrét eredmények révén értelmet nyerjen. – Valahol olvastam egy érdekes gondolatát, amelyben azt állította, a magyar nyelvű táblák mi magunk vagyunk. Kifejtené ezt? – Kolozsváron magyar szempontból talán a legjelentősebb, mindmáig megoldatlan szimbolikus kérdés az úgynevezett táblaügy. Miközben Erdély számos kisebb-nagyobb településén, függetlenül a törvény szabta előírásoktól, kihelyezik a magyar helységnévtáblákat, az ötvenezer magyar által lakott Kolozsváron ezt mindmáig szabotálja a városvezetés. Teszi ezt dacára annak, hogy egy több mint tíz éve meghozott, ma is érvényes önkormányzati döntés kötelezi a tábla kihelyezésére. Funar máig kísértő szellemével egyetértésben farhámba ült Emil Boc volt kormányfő, az amúgy magyar szempontból is sokkal inkább pozitív, mint negatív megítélésű Kolozsvári polgármester. Bár ez a manapság sokat hangoztatott európai értékek alapján anakronisztikus és nevetséges, nem engednek sem az elementáris jóérzés, sem a józan ész szavának. A romániai kisebbségügy állapotát pontosan jelzi, hogy sem politikai, sem jogi, sem emberbaráti eszközökkel nem lehet jobb belátásra bírni az illetékeseket. Ők dacolnak, mi pedig egyre frusztráltabbá válunk attól, hogy még ezt az apró és elementáris gesztust sem képesek megtenni irányunkba. Ebből az áldatlan status quóból kellene valamilyen módon kitörni. A sok kudarcos próbálkozás után bennem egyetlen megoldás körvonalazódik: egyre többször és többen gyűljünk össze magyar közösségként, és tegyünk látható, proaktív módon a városért, mely a miénk is. A folyamatos láthatóságunk az egyetlen módja annak, hogy okafogyottá tegyük az ellenállást táblaügyekben. Ők ugyanis arra számítanak, hogy az állandó kudarcérzet következtében visszafordíthatatlanul a múltba zárkózunk, egyre csalódottabbá és reményvesztettebbé válunk. Ezzel szemben nekünk egyetlen életképes és – megkockáztatom – győztes túlélési stratégiánk lehet: ha nem kerül ki a Kolozsvár felirat, mi magunk válunk azzá. Egy ötvenezer magyarból álló öntudatos, életképes, ugyanakkor konstruktív és mosolygós közösség maga lesz a Kolozsvár tábla, ha tetszik, ha nem az éppen aktuális városvezetésnek. – Félt hét éve, az első magyar napok idején? Volt magyarellenességből vagy nacionalizmusból eredő negatív élménye? – Nem volt, inkább ellenkezőleg: a rendezvény minden várokozásunkat felülmúlva kimondottan pozitív hatást gyakorolt a Kolozsvári magyar–román viszony normalizálására. – Elképesztő élmény volt számomra is részt venni tavaly az egyhetes augusztusi eseményen, amely Erdély egyik legnépszerűbb rendezvénysorozatává nőtte ki magát pár év alatt. Ilyenkor egyfajta szimbolikus visszafoglalása történik a belvárosnak, hiszen mindenhol magyar szót hallani, magyar árusok árulják a portékáikat, magyarok lépnek fel a színpadokon. Mi várható idén? – A Kolozsvári magyar napok alaphangulatát valóban az adja, hogy több tízezer magyar ember együtt mozog a szimbolikus tereken. Ezért az élményért járnak haza a város elszármazott magyarjai, ez a legfontosabb felhajtóerő. A román közönség is érzi a jelenség különleges voltát. Természetesen kellenek a minőségi programok is ahhoz, hogy a képlékeny népsokaság ne céltalanul bolyongjon. Vannak már bejáratott programtömbök, amelyek nélkül elképzelhetetlen Kolozsvári magyar napokat szervezni, ilyen például a Farkas utcai kézműves vásár, a borudvar, a könyvvásár, a középkori falu vagy a romkertben zajló gyermekprogramok. Rengeteg intézmény önálló eseménnyel tölti meg a fesztiválutcát, zajlik az élet. A bejáratott programok mellett viszont szükség van újdonságokra is ahhoz, hogy képesek legyünk a megújulásra. Idén a hétszáz éves évforduló apropóján került be sok új program, ugyanakkor az éppen zajló olimpia mellett sem mehetünk el szó nélkül. Ötszáz rendezvénnyel a tarsolyunkban nem túlzás azt remélni, hogy mindenki talál kedvére valót. A hetedik KMN minden bizonnyal arról is emlékezetes mArad sokak számára, hogy 55 éves pályafutása alatt először koncertezik Kolozsváron az Omega együttes – a közönség már nagyon várta ezt a pillanatot. Szintén először lép fel a Kolozsváriak előtt Ákos, aki rendkívül igényesen összeállított, magas színvonalú koncerttel készül. Különlegesnek ígérkezik Erkel Ferenc Hunyadi László című operája a Kolozsvári Magyar Opera előadásában, majd az azt követő háromdimenziós épületvetítés-premier a Szent Mihály-templomra a világhírű Bordos László Zsolt rendezésében. Ilyet még garantáltan nem látott Kolozsvár és Erdély közönsége. Summa summarum, igyekeztünk mindent megtenni azért, hogy méltó módon ünnepeljük Kolozsvár városi rangra emelésének hétszázadik évfordulóját. Lukács Csaba Magyar Nemzet 2016. augusztus 22.Kolozsvár az erdélyi magyar kultúra fellegvára?A rendszerváltás óta Kolozsvár az elmúlt időszakban éli aranykorát, de hosszú távon is figyelni kell ennek fenntartására – hangzott el a Kolozsvár, az erdélyi magyar kultúra fellegvára. Erdélyi interferenciák című beszélgetésen vasárnap a TIFF-házban. A Kolozsvári Magyar Napok keretében tartott találkozót Kántor Lajos, a Kolozsvár Társaság Elnöke moderálta. Markó Béla RMDSZ-szenátor nem kételkedik abban, hogy Kolozsvár Erdély legnagyobb magyar értelmiségi centruma. A lakosság tekintetében is második legnagyobb romániai város szerinte érdekes helyzetben áll: a románoknak Bukarest után, a magyaroknak pedig Budapest után a második legnagyobb kulturális központ. „Önállóságra, erdélyiségre vagyunk ítélve, ne várjuk a csodát, hanem cselekedjünk a céljainkért” – fogalmazott Markó Béla, felidézve az általa vezetett Kós Károly Alapítvány névadójának szellemiségét. „Kolozsvár főváros jellege az egyetemi kultúrának tulajdonítható be: a múlt század elején a magyarországi születésű, nyugati egyetemeken végzett matematikusok a Kolozsvári egyetemen tanítottak, itt élték azon időszak kulturális életét, folyamatosan résztvettek az irodalmi esteken” – mutatott rá Soós Anna, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar tagozatát vezető rektorhelyettese. Mint mondta, azon dolgoznak, hogy megőrizzék ezt a hagyományt, arra serkentik a fiatalokat, hogy használják ki a kincses város kulturális, közösségi lehetőségeit. Tompa Gábor, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója azt tapasztalja, hogy sajnos kevesen ismerik Kolozsvár kultúrtörténetét. A Harag György rendező gondolataira hivatkozva a neves rendező elmondta: a legfontosabb cél az állandó megújulás. Szerinte mind a színház életében, mind a 2021 Európai Kulturális Fővárosa címére pályázó Kolozsvár esetében is fontos a nemzetköziség, erre jó kísérleteket tesznek a nemzeti és nemzeten belüli szegregáción átívelő rendezvények, mint a TIFF (Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál) vagy az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál, amelyről kiderült, az idei kiadás az idegenség témáját dolgozza majd fel. Visky András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti aligazgatója egyetért a nemzetköziség felé haladással: meggyőződése, hogy ha a Kolozsvári színház kizárólag magyarul kommunikálna, és nem feliratozná az előadásait, a nézőinek körülbelül negyven százalékát elveszítené. Szerinte megváltoztak és átértékelődtek azok a médiumok, amelyek az emberekre hatnak, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a Szent-Mihály templomra való háromdimenziós épületvetítés, amelyet nyolc perces áhítatos csenddel fogadott a közönség. A művészeti aligazgató rávilágított arra, hogy ezt mindenképpen szem előtt kell tartani, amikor az értékteremtés közönséget akar megszólítani. Kolozsvár erényeiből Visky András a kortárs populáris zenét, a gasztrokultúrát és a filmkultúrát emelte ki, amelyek különböző rendezvények témáit határozzák meg. Az irodalom nézőpontjából Karácsonyi Zsolt, a Helikon főszerkesztője véleményezett. Szerinte az egyháztörténet is a Kolozsvári kultúra fontos része, a regionális fővárossá válást pedig a kiépült kapcsolati háló tette lehetővé. A nemzetközi kapcsolatok az irodalomban is fontosak, ezek ápolása fejlődést biztosítanak. Karácsonyi figyelmeztetett: „Kolozsvár kulturális szeletei között nincs meg a kellő nyitottság, meg kell találni a konszenzust ahhoz, hogy ezek szerves egységet alkothassanak. Szembe kell nézni a történelmünkkel, hogy csapatban tudjunk működni.” „Amit Kolozsvár ajánlani tud, Romániában megismételhetetlen” Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke szerint nem igaz az, hogy Kolozsvár sorsa az elmúlt 27 évben folyamatosan felfelé ívelt volna, viszont azt gondolja, hogy a legutóbbi időszakban a város a legjobb korszakát éli. „Amit Kolozsvár a maga nyitottságával és komplexitásával ajánlani tud, Romániában megismételhetetlen” – mutatott rá. A szövetségi elnök továbbá a kultúrafinanszírozás problémakörére hívta fel a figyelmet. „A mai közigazgatási felosztásban az a megbízható út, hogy az állami költségvetésből tartsák fenn ezeket a kulturális intézményeket, ezt a hatáskört nem szabad átruházni az önkormányzatokra. Ha lesz egy közigazgatási reform, regionális újragondolása az ország működésének, amelyet az RMDSZ javasol, akkor az majd lehetővé teszi, hogy a regionális intézményeket regionális szinten finanszírozzanak” – fogalmazott a politikus. A kultúratámogatás témakörét Tompa Gábor azzal egészítette ki, hogy Romániának feladata volna egyéb lehetőségeket is kiépítenie. A rendező hiányolja a mecenatúra hagyományát. Markó Béla szerint amíg nincs közösségi kényszer, nincs visszajelzés vagy valami fajta jutalmazás, addig a magán mecenatúra rendszere nem fog működni. A kultúrában is gondolkodni kell az utánpótlásról. Karácsonyi Zsolt szerint ez ügyben a tehetségek megtalálása és gondozása a fontos, Tompa Gábor pedig a jó utánpótlás biztosításának érdekében változtatna a bolognai rendszeren, szerinte ez a színházoktatásban zsákutca. A meghívottak egyetértettek: a rendszerváltás óta Kolozsvár az elmúlt időszakban éli aranykorát, de hosszú távon is figyelni kell ennek fenntartására. az eseményt a Communitas Alapítvány szervezte. Tasi Annabella maszol.ro 2016. szeptember 28.Protestáns vendégek HáromszékenProtestáns vendégek érkeztek az elmúlt napokban Háromszékre. Veress-Kovács Attila, a Nagyvárad-olaszi egyházközség református lelkipásztora az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem (EPMSZ) erdélyi köre vezetőségének nevében a Sepsiszentgyörgyi vártemplomban köszöntötte az egybegyűlteket. Veress-Kovács Attila elmondta, az 1956-os események után Nyugatra szakadt-vándorolt értelmiségiek hozták létre az egyesületet, gondolván, hogy abban meg tudják őrizni magyarságukat, kultúrájukat és vallási identitásukat. Évente más-más helyre vándorolva konferenciákon igyekeznek kifejteni az egyesület céljait, ahová összehívják Európa protestáns magyar értelmiségijét. 1989 előtt, amikor háttérbe szorult a magyar könyvkiadás a Kárpát-medencei utódállamokban, az EPMSZ felvállalta a tiltólistán levő kiadványok megjelentetését, amelyek nélkülözhetetlenek voltak a magyar szellemtörténet fejlődése szempontjából. A Bázel központtal működő szervezet ezzel értékes örökséget hagyott hátra. A kelet-európai rendszerváltás utáni években mifelénk is létrejöttek az EPMSZ utódszervezetei, így annak erdélyi köre is. „Célunk az – mondta a lelkész –, hogy a mi honunkban úgy lássuk feladatunkat-céljainkat, önazonosságunk felismerésének lehetőségeit, hogy konferenciáinkon ezeket erősíteni tudjuk.” A lepergett 16 esztendő alatt már bejárták Erdélyországot Nagybányától egészen a Barcaságig, a Partiumtól Erdély keleti végéig. Háromszékre, a honhatárra most jutottak el. „Honhatár ez a hely, de nem a vég, mert az itt eltöltött napok alatt tágult látómezőnk, számba vehettük magyar értékeinket” – mondta Veress-Kovács Attila ügyvezető elnök, aki az EPMSZ elnökségének (Varga Gábor ny. vegyészmérnök, Kántor Lajos irodalomtörténész, Demeter József lelkész, Baczoni Szilárdka Kata szovátai lelkipásztor) nevében megköszönte a Háromszéki vendégfogadást. Körútjukon a Rétyi Tavirózsa Motelben Deák Botond református lelkész köszöntötte, dr. Dimény Attila, a Kézdivásárhelyi Incze László Múzeum igazgatója bemutatta Háromszék magyar örökségét, Bartha Zsolt geológus pedig Székelyföld geológiai ritkaságait. Szombaton a Sepsiszentgyörgyi evangélikus templomban tartott áhítat után ellátogattak Dózsa György és Bod Péter szülőfalujába, a céhes városba, a gelencei felső Szent Imre örökség-templomba, Csomakőrösre és Zágonba. Vasárnap a vártemplomi istentisztelettel zárult a konferencia, ahol igét hirdetett Baczoni Szilárdka Kata lelkipásztor, az EPMSZ erdélyi körének titkára. Igehirdetésében Máté evangéliumának (15, 21-28) alapján a megkülönböztető hallgatásról, a hívatlanok eszméiről, az emberi önérzet összezúzásának átkairól és a kegyelem morzsáiról szólt. Kisgyörgy Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. január 14.Kolozsvári tanulságokErdély és az erdélyi magyar városok az 1918–1920-as, az 1940-es és az 1944–1947-es nagy átalakulások után egy újabb „metamorphosis Transilvaniae” korszakát élték meg az elmúlt húsz évben, és ez a változás radikálisan átalakította az erdélyi városok magyarságának helyzetét, amely amúgy ennél is radikálisabban alakult át az ötvenes évek közepén, a beinduló etnopolitikai „gőzhenger” következtében, amely egy évtized leforgása alatt nagyjából felszámolta az erdélyi városok hagyományosan magyar és kisebb mértékben német etnikai karakterét. A mögöttünk lévő közel két évtizedben, a romániai rendszerváltozás után, mondhatni, havi rendszerességgel fordultam meg Erdély városaiban: irodalmi és tudományos tanácskozásokon, könyvbemutatókon, kulturális és egyházi összejöveteleken. Nagyjából egy kerek esztendőt töltöttem (néhány napos adagokban) Erdélyben. Kolozsváron, Nagyváradon, Szatmárnémetiben, Aradon, Nagyenyeden, Brassóban, Marosvásárhelyen, a székely városokban. Igen sok tapasztalatot szereztem, vannak közöttük elkeserítők és felemelők, kiábrándítók és reményt adók. A magyarság fogyatkozása Az erdélyi magyarság etnikai ereje számottevően csökkent a mögöttünk lévő évtizedekben. A kivándorlás megnyíló lehetősége, a Magyarországra történő átköltözés, és kisebb mértékben a többségi nemzet asszimilációs törekvései több százezerrel csökkentették az erdélyi magyarság létszámát. A hivatalos népszámlálások tükrében ez a fogyatkozás nagyjából negyedmillió embert jelent, de ha arra gondolunk, hogy a nyolcvanas évek közepén a demográfusok különböző számításokra, mindenekelőtt az egyházi anyakönyvek adataira alapozva közel kétmillióra tették a romániai magyarság létszámát, akkor a veszteség, figyelembe véve a jelenlegi alig másfél milliós lélekszámot, még fájdalmasabbnak tetszik. A magyar etnikai erő hanyatlása mindenekelőtt a városokban érhető tetten, és ez nemcsak az erdélyi magyarság számára jelent igen szomorú, de reméljük, egyszersmind elgondolkoztató és ellenállásra mozgósító tapasztalatot, hanem a nemzet egésze, és így a magyarországi társadalom számára is. Az erdélyi magyar városok ugyanis a magyarság több mint ezeréves történelme során mindig is a nemzeti élet otthonai, műhelyei és erőközpontjai voltak, az erdélyi városok etnikai átalakulását, kulturális hagyományainak sérülését az egész magyarság veszteségének kell tekintenünk. Ezért az erdélyi városok magyarságának és történelmi tradícióinak védelmét abban a szellemi, illetve politikai térben kellene elhelyezni, amelyben a magyar nemzeti stratégia és nemzetpolitika alakításának kellene működnie. Voltak idők, nem is olyan régen, még a huszadik század elején, midőn a mértékadó hazai közvélemény a magyar és az erdélyi városokban látta a Kárpát-medencei magyar jövő zálogát, és a történelmi ország fennmaradásának ügyét olyan városokra kívánta bízni, mint Kolozsvár, Nagyvárad, Arad, Marosvásárhely, Szabadka, Kassa és Pozsony. Hadd idézzem itt fel Ady Endre 1911-es Városos Magyarország című írásának a jövő iránt érzett bizalomtól áthatott szavait: „Ma Magyarország a városok, a készek és a leendők, ők a kultúra, ők a magyarság, sőt a nemzetiségi kérdést is csak ők jogosultak és nobilisak megoldani. A városos Magyarország, talán utolsó lehetősége és kerete egy lehető Magyarországnak, ébredjen, eszméljen egy kicsit.[…] A magyar városok lássák meg, hogy ellenük nincs szervezhető mezei had, s már a legkulturálatlanabb, pópás nemzetiségi tömegekkel akarnak az ő fejlődésükre, életükre, szóval a lehetséges kultur-Magyarországra törni. A városos Magyarország döntse el, mert csak ő döntheti el, a demokrácia, a kultúra s – ha úgy tetszik – a magyarság sorsát.” Etnopolitikai erőszak A vesztes első világháború után ennek a „városos Magyarországnak” adott végzetes döfést a trianoni diktátum. Az elszakított területek magyar városainak etnikai aránya radikális módon megváltozott, ez a változás mindazonáltal, legalábbis a két világháború között, mi több, még a háborút követő egy-két évtizedben sem számolta fel igazán a hagyományosan magyar erdélyi városok etnikai karakterét. Az utolsó, 1910-es magyar (osztrák–magyar) és az első hivatalosnak és hitelesnek tekinthető, 1930-as román népszámlálás tanúsága szerint az Erdély területén városi státust élvező negyvenkilenc település lakosságának mérlege a következőképpen alakult: 1910-ben a városi lakosság 62,7 százaléka magyar, 18,9 százaléka román, 1930-ban ugyanennek a lakosságnak 39 százaléka magyar, 31,1 százaléka román volt. Mellettük erős volt a németek, 1920 után pedig a magyarságról rendeleti úton leválasztott zsidók arányszáma, ez utóbbiak különben döntő többségükben magyar anyanyelvűeknek tartották magukat, és a magyar kultúra körében fejezték ki identitásukat. Jóllehet a két világháború közötti korszakban a magyarság igen sokat veszített etnikai erejéből, és a mérleg másik serpenyőjében a románság számottevő gyarapodást könyvelhetett el, az erdélyi nagyvárosokban egészen az ötvenes évek végéig a magyarság etnikai fölénye érvényesült. Ezt az etnikai fölényt rombolta le az ötvenes évek közepén kibontakozó románosítási politika, amely igen alaposan végiggondolt és következetesen érvényesített nemzetpolitikai stratégia nyomán látott hozzá az erdélyi városok etnikai jellegének és szerkezetének átalakításához. Ennek a stratégiának több eszköze is volt. Először is nagyarányú betelepítésekkel, hatalmas tömbháztelepek építésével változtatta meg a városok etnikai szerkezetét, ennek keretében sok százezer, az adatok szerint több mint egymillió Kárpátokon túlról érkezett románt telepített le az erdélyi városokban. Másodszor, ezzel egyidejűleg, igyekezett felszámolni vagy legalább hatásuktól megfosztani az erdélyi városok magyar intézményeit; ez utóbbi politikai akaratnak esett áldozatául a kolozsvári magyar egyetem (és később a marosvásárhelyi magyar orvosi egyetem), veszítette el nemzeti (nemzetiségi) szerepét számos magyar kulturális intézmény, iskola, sajtótermék, és váltak kiszolgáltatottakká és üldözöttekké az erdélyi magyar egyházak, amelyek a történelem során mindig - és különösen Trianon óta - a magyar nemzeti identitás védelmezői voltak. Ki lehet jelenteni, hogy a kommunista diktatúra, amely különben mindenütt a közép-európai térségben lerombolta a nyugati mintákat követő polgárosulás értékeit és vívmányait, és erőszakosan felszámolta a térség társadalmainak nyugati karakterét, Romániában egyszersmind az erőszakos elnemzetlenítés és beolvasztás eszköze volt. Vagyis két irányból is támadta az erdélyi magyar városokat: egyrészt mint a polgárosulás kereteit és intézményeit, másrészt mint a magyar népesség településeit. Kolozsvár példája Csupán egyetlen népességstatisztikai adatsort idéznék fel itt: Kolozsvár etnikai szerkezetének arra az adatsorára gondolok, amelyet az erdélyi népességstatisztikai szakirodalom eddigi (és bizonyára ez utáni) legnagyobb korpusza, a Varga E. Árpád által összeállított Erdély etnikai és felekezeti statisztikája című munka 2001-ben közreadott negyedik kötete tartalmaz. Ezek szerint Kolozsvár összlakossága 1850-ben 19 612 volt, ebből magyar 12 317, román 4116, német 1587; 1910-ben 62 733, ebből magyar 51 192, román 8886, német 1678; 1920-ban 85 509, ebből magyar 42 168, román 29 644, német 2075, zsidó 10 638; 1941-ben 114 984, ebből magyar 100 172, román 11 523, német 1842, zsidó 832; 1956-ban 154 723, ebből magyar 74 155, román 74 033, német 990, zsidó 4530; 1992-ben 328 602, ebből magyar 74 871, román 258 572, német 1149, zsidó 344. Ezek a számsorok jól szemléltetik a város etnikai képének igen radikális átalakítását, és hasonló számsorokkal lehetne szemléltetni a többi erdélyi nagyváros etnikai átformálását is. Mindez valóban egy minden korábbinál hatalmasabb és végzetesebb „metamorphosis Transilvaniae” képét vetíti elénk, azt a képet, amely különben a második világháború után – gondoljunk a német Danzig (Gdansk) és Breslau (Wroclaw) vagy a lengyel Lwów (Lemberg) és Wilno (Vilnius) sorsára – korántsem volt ritkaság, és korántsem csupán a magyarság veszteségeit mutatta. Az erdélyi városok magyarságának számaránya, láthattuk, mindenütt igen kedvezőtlenül alakult, és a Trianon után még nagyjából négy évtizeden át tartó magyar számbeli fölény az ezt követő négy évtizedben radikálisan csökkent, néhány városban, például Aradon, Temesváron és Brassóban szinte összeomlott. A városlakó magyarság abszolút száma ugyan szinte mindenütt megmaradt, számaránya viszont a nagyarányú lakótelep-építkezés és a betelepítés következtében mégis a korábbiakhoz képest drámai módon megfogyatkozott. A fogyatkozás ma is tart: Kolozsváron, mindenekelőtt a szélsőségesen soviniszta és magyargyűlölő korábbi polgármester erőszakoskodása következtében, a magyarság igen nagy teret veszített, Marosvásárhelyen az etnikai arányok veszedelmes megváltozása – és persze az ottani magyar politikai tényezők hibás taktikája miatt – több alkalommal is román polgármestert választottak (részben a magyarok szavazataival). Van remény Mindez, amit idáig elmondtam a mérleg egyik serpenyőjében található, és a mára kialakult helyzet egyik „dimenzióját” világítja meg. Szerencsére azonban van a helyzetnek egy másik oldala, a mérlegnek egy másik serpenyője is. Az elmúlt másfél évtizedben egy budapesti irodalmár gyakorlatához képest igen sok időt töltöttem Erdélyben, éspedig éppen olyan összejöveteleken, amelyek némi biztatással szolgálnak az imént vázolt drámai fejleményekkel szemben, és az erdélyi városok egy másik, most kibontakozóban lévő magyar életét és arculatát mutatják fel. Azokra a reményt keltő szerveződésekre gondolok, amelyek azt ígérik, hogy az „erdélyi magyar város” történelmi képzetének a jelenben is van és a jövőben is lehet valóságos értelme. Egyetlen város, Kolozsvár példájával szeretném megvilágítani ezeket a biztató tapasztalataimat. A mögöttünk lévő nehéz évtizedek során talán a kolozsvári magyar közösség veszítette a legtöbbet: a kommunista diktatúra időszakában megfosztották intézményeinek egész sorától, közéletét és művelődését beolvasztották a zsarnokság mindent maga alá gyűrő rendszerébe, múltját meghamisították, etnikai jellegét megváltoztatták, történelmi épületeit, emlékeit kiszolgáltatták az enyészetnek, még hagyományos nevét, hagyományos román nevét is félig megváltoztatták. A rendszerváltozás után mindazonáltal lassanként magára talált, annak ellenére, hogy a rossz emlékű polgármester: Funar nevéhez fűződő korszak igencsak mostohán bánt a város magyarságával. A városi struktúra - az épületek, az útvonalak, a közlekedés - drámai módon bekövetkezett romlásával szemben nem adhattak kárpótlást a többnyire minden ízlés nélkül felhalmozott köztéri emlékművek, amelyek amúgy sem azért kerültek a helyükre, hogy gazdagítsák a város karakterét, hanem azért, hogy nagyromán soviniszta tömegérzelmeket keltsenek! Nos, a „magyar Kolozsvár” mindezek ellenére mintha magára talált volna: igen hamar új életre keltek a város hagyományos kulturális intézményei és szervezetei, közöttük az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és az Erdélyi Múzeum-Egyesület, színvonalas sajtótermékek jelennek meg, közöttük a Korunk, a Helikon, a Művelődés és a Szabadság, a kolozsvári magyarságnak mára értékes színházi és képzőművészeti kultúrája, televíziós stúdiója és rádiója van. Szabédi László egykori lakóházában ígéretes irodalmi múzeum létesült, tevékeny könyvkiadók szolgálják az egyetemes magyar kultúra ügyét, részben újjászületett a magyar iskolarendszer, tartalmas oktatómunka színhelye a kolozsvári egyetem, és főként mozgalmas kulturális élet, közélet ad szinte hetente több alkalommal is szellemi táplálékot nemcsak a kolozsváriaknak, hanem a más vidékekről, akár Magyarországról, Szlovákiából, Szerbiából és a nyugati világból érkező magyaroknak. Remélhetőleg a város magyar szellemiségének és hagyományainak teljesebb kibontakozását fogja hozni a néhány esztendeje (elsősorban Kántor Lajosnak, a Korunk korábbi főszerkesztőjének kezdeményezésére) létrejött Kolozsvár Társaság. Ennek éppen az lesz a küldetése, hogy a város magyarságának szervezőereje, egy kulturális „új honfoglalás” kezdeményezője legyen. Személyes felelősségvállalás Felidézhetném nagyváradi, szatmári, aradi, brassói és természetesen székelyföldi tapasztalataimat is. Mindenütt személyes áldozatokat vállaló, küldetést teljesítő magyar értelmiségiekkel: tanárokkal, újságírókkal, lelkészekkel, mérnökökkel találkoztam. A személyes vállalkozásról, felelősségről és kezdeményezésről beszélek, Erdélyben mindenütt azt tapasztaltam, hogy ez a személyes feladatvállalás lehet az erdélyi városok magyar jövőjének záloga. Minden városban és minden kisebb településen a nemzeti felelősségük tudatában, elkötelezetten tevékenykedő értelmiségiek - írók, szerkesztők, tanárok, tudósok, művészek, zenészek, lelkészek kezében van ez a jövő – sok esetben kellő pénzügyi támogatás és intézményes háttér nélkül. Ahogy ez a magyar történelemben nemegyszer volt tapasztalható, az emberi minőség tarthatja meg az erdélyi városok történelmi magyarságát. Erdélyben ma, hogy Németh László találó kifejezését vegyem kölcsön, valóban a „minőség forradalma” zajlik, és ennek a szellemi újrakezdésnek és mozgalmasságnak lehet az eredménye, hogy valami, minél több, megmaradjon abból a történelmi, művelődéstörténeti fogalomkörből, amelyet az erdélyi magyar városok hagyománya jelent. Ennek az áldozatos alkotó- és szervezőmunkának az eredményeként erősödhet meg az erdélyi magyarság belső demokráciája, mi több, a romániai demokrácia, gyorsulhat fel az erdélyi magyarság nemzeti integrációja az egyetemes magyarságon belül és európai integrációja az Európai Unión belül. Ahogy Ady Endre imént idézett vallomása mondotta volt közel egy évszázada, a „városos Magyarország”, azaz a mi esetünkben a „városos Erdély” döntheti el az erdélyi magyarság sorsát. Az erdélyi városok magyar életének, kultúrájának, intézményrendszerének védelmében és kiteljesítésében következésképp mindannyiunknak össze kell fognunk, éljünk Erdélyben vagy Magyarországon, Kolozsváron vagy Budapesten. Pomogáts Béla Népszava 2017. január 19.Ötven civil szervezet állt ki a megszüntetett kolozsvári magyar osztály mellettA Kincses Kolozsvár Egyesület kezdeményezésére 50 kolozsvári magyar civil szervezet közös állásfoglalást fogalmazott meg az Apáczai Csere János Elméleti Líceum művészeti tagozatának védelmében - olvasható az egyesület közleményében. A Kolozs megyei tanfelügyelőségen január 19-én iktatták a Valentin Claudiu Cuibus főtanfelügyelőnek, illetve Török-Gyurkó Zoltán főtanfelügyelő-helyettesnek címzett levelet, melyet elküldtek az oktatási minisztériumba Király András György kisebbségek oktatásáért felelős államtitkárnak is. Mint arról már korábban beszámoltunk, a líceum ötödik osztályát az iskolakezdés után szüntették meg, miután a szóbeli ígérgetések ellenére nem hagyták jóvá a csoport beindítását. Az ügyről bővebben itt olvashat. Az állásfoglalás aláírói határozottan kiállnak a kolozsvári magyar nyelvű képzőművészeti szakoktatás mellett, amely „a legmagasabb színvonalon biztosítja a gyermekek alkotó és önkifejező képességeinek fejlesztését, valamint művészeti-kulturális műveltségének megalapozását immár tizenhat éve”. Felhívják a figyelmet, hogy az anyanyelvi oktatás mind Románia alkotmánya, mind a nemzetközi szerződések értelmében alapvető jog, amelyet az oktatási törvény a képzőművészeti oktatás terén is szavatol. Ennek megfelelően kérik az oktatási minisztériumot és a Kolozs megyei tanfelügyelőséget, hogy a korábbi évekhez hasonlóan a jövőben is biztosítsák a magyar nyelven történő képzőművészeti oktatást. Az állásfoglalás teljes szövege:. Állásfoglalás az Apáczai Csere János Elméleti Líceum művészeti tagozatának védelmében Mi, a kolozsvári magyar civil-szakmai egyesületek és alapítványok aggodalommal tekintünk az Apáczai Csere János Elméleti Líceum művészeti tagozatának ellehetetlenítésére. A magyar nyelvű képzőművészeti szakoktatás közép-erdélyi bástyája került végveszélybe, mely a legmagasabb színvonalon biztosítja a gyermekek alkotó és önkifejező képességeinek fejlesztését, valamint művészeti-kulturális műveltségének megalapozását immár tizenhat éve. Az Apáczaiban tanuló rajzszakosok tehetségét számos kiállítás és kiadvány tanúsítja. A diákok nemcsak kolozsvári, hanem országos és nemzetközi téren is bizonyították a képzés tehetségpallérozó tevékenységének eredményességét. Az anyanyelvi oktatás mind Románia Alkotmánya, mind a nemzetközi szerződések értelmében alapvető jog, amelyet az oktatási törvény a képzőművészeti oktatás terén is szavatol. Nemzeti közösségünk érdekében, a törvény által biztosított jogaink alapján, felkérjük az Oktatási Minisztériumot és a Kolozs Megyei Tanfelügyelőséget, hogy a korábbi évekhez hasonlóan a jövőben is biztosítsa gyermekeink számára a magyar nyelven történő képzőművészeti oktatást. Tekintettel arra, hogy a helyzet megnyugtató rendezése a magyar közösség mellett az Oktatási Minisztériumnak, a tanfelügyelőségnek, valamint mindazoknak érdeke, akik a gyermekekben a kulturális és művészeti élet jövőjét látják, kérjük, vegyék figyelembe az oktatók, szülők, illetve a civil-szakmai szervezetek által felsorakoztatott érveket, és a közeljövőben esedékes beiskolázási időszakban találjanak megoldást a magyar nyelvű kolozsvári alapfokú képzőművészeti oktatás biztosítására. Kolozsvár, 2017. január 17. Kezdeményező: Kincses Kolozsvár Egyesület nevében Gergely Balázs elnök Aláírók: Agnus Média Alapítvány nevében Szenkovics Dezső elnök Amaryllis Társaság nevében László Bakk Anikó tiszteletbeli elnök Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége nevében Péntek János elnök Apáczai Csere János Baráti Társaság nevében Tamás István elnök Argo Audiovizuális Egyesület nevében Szántai János István elnök Armenia Örménymagyar Baráti Társaság nevében Bálint Júlia elnök Bálint Tibor Baráti Társaság nevében Bálintné Kovács Júlia tag Barabás Miklós Céh nevében Kolozsi Tibor elnök Bolyai Társaság nevében Gábor Csilla elnök Donát Alapítvány nevében Zsigmond Ilka elnök Életfa Családsegítő Egyesület nevében Deme Ilona Julianna elnök Encyclopaedia Egyesület nevében Nagy Péter elnök Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány nevében Kovács András igazgató Erdélyi Kézmíves Céh Egyesület nevében Molnár Attila elnök Erdélyi Magyar Filmszövetség nevében Lakatos Róbert Árpád elnök Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület nevében Széman Péter elnök Erdélyi Múzeum-Egyesület nevében Sipos Gábor elnök Filmtett Egyesület nevében Zágoni Bálint alelnök Házsongárd Alapítvány nevében Gergely Erzsébet igazgató Helikon Kulturális Egyesület nevében Karácsonyi Zsolt elnök Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány nevében Pillich Katalin elnök Homo Ludens Alapítvány nevében Vincze László elnök Igen, tessék! – Da, poftiți! Egyesület nevében Talpas Botond elnök Innovatív Oktatásért Egyesület nevében Mikó Zsuzsanna elnök Jakabffy Elemér Alapítvány nevében Székely István elnök Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság nevében Gaal György elnök Kolozs Megyei Magyar Diáktanács nevében Bács Tímea elnök Kolozsvár Társaság nevében Kántor Lajos elnök Kolozsvári Magyar Diákszövetség nevében Lőrincz István Zoltán elnök Kolozsvári Művelődés Egyesület nevében Szabó Zsolt elnök Korzo Egyesület nevében Imecs-Magdó Eszter elnök Kriza János Néprajzi Társaság nevében Jakab Albert Zsolt elnök Magyar Ifjúsági Tanács nevében Fancsali Barna elnök Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület nevében Péntek János elnök Origo Egyesület nevében Márkos Tünde elnök Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet nevében Fülöp Júlia elnök PONT Csoport nevében Farkas András társalapító Pósta Béla Egyesület nevében Bajusz István igazgató Robert Schuman Egyesület nevében Szenkovics Dezső elnök Romániai Építészek Rendje erdélyi fiókszervezetének nevében Guttmann Szabolcs István elnök Romániai Magyar Gyógypedagógusok Egyesülete nevében Nagy Szilárd elnök Romániai Magyar Közgazdász Társaság nevében Ciotlaus Pál elnök Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) Kolozs megyei szervezete nevében Tárkányi Erika Tímea elnök Sapientia Hallgatói Önkormányzat Kolozsvár nevében Andacs Zsolt Levente elnök Sétatér Kulturális Egyesület nevében Király Zoltán elnök Studcoop Diákszövetkezeti Egyesület nevében Hunyadi Attila Gábor elnök Szarkaláb Kulturális Egyesület nevében Pillich Balázs elnök SzINT Kulturális Egyesület nevében Pillich Balázs elnök Tranzit Alapítvány nevében Könczei Csilla elnök Vigyázó Egyesület nevében Sándor Eszter elnök maszol.ro 2017. február 28.Korunk kulcsot adományoztak Markó Béla költőnekA Korunk szerkesztősége tizennegyedszer adta át hagyományos évi díját, a Korunk kulcsot – ezúttal Markó Bélának ítélték a rangos elismerést. A kulcs átadására február 27-én került sor Kolozsváron, a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében, a díjat a Korunk folyóirat főszerkesztője, Kovács Kiss Gyöngy nyújtotta át a díjazottnak. Laudációt Kántor Lajos, a Korunk Baráti Társaság elnöke mondott. Markó Béla a tizenötödik díjazottjuk (egyik évben két személy részesült díjban), múltjához tartozik, hogy két kormány idején is Románia miniszterelnök-helyettese volt. Markó Bélára azonban nem az egykori magas tisztség miatt esett a választás: ő az első ízig-vérig költő a Korunk-kulcsosok közül – hangzott el a laudációban. A díj átvétele után Markó Béla előadást tartott Rajtunk-e a világ szeme? címmel, összegezve a Romániában az elmúlt évtizedekben átvett kulturális minták és politikai modellek fenntarthatóságát. Szabadság (Kolozsvár) 2017. március 17.Láng ZsoltHERVAY GIZELLA TEMETÉSE Gáll Ernő csak másnap reggel érkezik haza Bukarestből, és a reptérről egyenesen a szerkesztőségbe viteti magát. Amikor belép a szobájába, észreveszi a kartondobozt, megnézi közelebbről, és teljesen paffá lesz. Nem ért semmit, megijed. Behívja a mindenest, kikérdezi, idegesen toporog. Telefonálni nem mer, a dobozhoz hozzányúlni nem mer, a szobából kimenni nem mer. Kiles a dohányszagú függöny mögül, szemerkél a hideg őszi eső. Később behívja Szilágyi Júliát, volt feleségét, aki jóban volt Hervayval. Mit csináljunk? A helyzet valóságos voltát mérhetetlen döbbenetük hitelesíti. Át kellene csempészni az Utunk szerkesztőségébe, mégiscsak ők az Írószövetség Lapja, mondja Gáll Ernő. Szilágyi Júlia azt feleli, nem lehet ide-oda dobálni, tavaly halt meg, és még mindig nincs eltemetve. Ha már egész életében folyton lepasszolták, legalább most ne tologassuk. Gáll Ernő még aznap együtt ebédel néhány pártposztot betöltő íróval, és hosszas egyeztetés után kérvényt intéznek a városi pártbizottság kulturális osztályához, továbbá a bukaresti Írószövetséghez, hogy Hervay hamvait volt férje, Szilágyi Domokos mellé temethessék a Házsongárdi temetőbe. 1983 nyarán a postás értesítőt dob a Házsongárdi temető gondnoki lakásának postaládájába. A gondnok azt hiszi, németországi unokatestvérétől kapott csomagot, elmegy az állomás melletti 2-es postára. Ott ráförmednek, átmegy az 1-es postához. Egészen hátul, a telefonpalota mögött megtalálja a sötét odút, ahol kiadják a csomagot. A Budapesten feladott, szakadozott dobozból egy másik doboz kerül elő, rajta kézzel írt nagybetűkkel: Hervay Gizella, továbbá egy pecsétes papír arról, hogy a hamvasztás hol és mikor történt, illetve egy másik fejléces papír a Magyar Írószövetségtől, amelyben arra kérik a temető munkatársait, gondoskodjanak a hamvak elhelyezéséről. A levél is, az igazolólap is elkoszolódott, alig lehet kisilabizálni a sorokat. A temető gondnoka otthon újból átböngészi a papírokat, aztán az egész csomagot felrakja az irodában egy polcra, ilyen-olyan kimutatások mellé. Szól a néptanácsnál egy ismerősének, de az ügy elsikkad, semmi nem történik. Néhány hét után a gondnok odaadja a dobozt a vejének, aki sofőr a néptanácsnál, vigye be a hivatali ismerőshöz. Mivel a gondnok veje az Ady-Șincai líceumba járt, és az egyik osztálytársnőjétől hallott Hervayról, a csomagot nem viszi föl az irodába, hanem beadja a Korunk földszinti folyosó végében található szerkesztőségébe. A szerkesztőség mindenese fogja, berakja a főszerkesztő, Gáll Ernő szobájába. Gáll Ernő csak másnap reggel érkezik haza Bukarestből, és a reptérről egyenesen a szerkesztőségbe viteti magát. Amikor belép a szobájába, észreveszi a kartondobozt, megnézi közelebbről, és teljesen paffá lesz. Nem ért semmit, megijed. Behívja a mindenest, kikérdezi, idegesen toporog. Telefonálni nem mer, a dobozhoz hozzányúlni nem mer, a szobából kimenni nem mer. Kiles a dohányszagú függöny mögül, szemerkél a hideg őszi eső. Később behívja Szilágyi Júliát, volt feleségét, aki jóban volt Hervayval. Mit csináljunk? A helyzet valóságos voltát mérhetetlen döbbenetük hitelesíti. Át kellene csempészni az Utunk szerkesztőségébe, mégiscsak ők az Írószövetség Lapja, mondja Gáll Ernő. Szilágyi Júlia azt feleli, nem lehet ide-oda dobálni, tavaly halt meg, és még mindig nincs eltemetve. Ha már egész életében folyton lepasszolták, legalább most ne tologassuk. Gáll Ernő még aznap együtt ebédel néhány pártposztot betöltő íróval, és hosszas egyeztetés után kérvényt intéznek a városi pártbizottság kulturális osztályához, továbbá a bukaresti Írószövetséghez, hogy Hervay hamvait volt férje, Szilágyi Domokos mellé temethessék a Házsongárdi temetőbe. Később szólnak Domokos Gézának is. Eleinte egyik szerv sem helyesli a temetést. Hervay több mint öt éve áttelepült Magyarországra, magyar állampolgár lett, azon kívül rég elvált Szilágyi Domokostól, közös gyereküket látogatóba sem szívesen engedte az apjához. Szilágyi Domokos a halála előtti években Nagy Máriával élt együtt, és csak azért nem tudtak összeházasodni, mivel a második felesége, Máté Julianna nem akart elválni tőle. Nagy Mária egy nemrég készült interjúban elmeséli, milyen váratlanul érte őt a Hervay-temetés híre. Egyik délben Lászlóffy Aladár berobogott az Utunk szerkesztőségébe, ahol Nagy Mária is dolgozott. Akkor már mindenki tudott a hányódó „hamvvederről”. Hát, természetesen, oda hantoljuk el Szisz és Kobak mellé, mondta Lászlóffy. „Én nem fellebbeztem. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy mindegy volt, nem. Csak azt, hogy én is nyugalomra vágytam. Persze, ezzel a szimbolikus tettel a kultuszépítés elkezdődött: a Házsongárdi temető látogatói sosem fogják elemezni, hogy milyen volt a viszony e három ember között, amíg éltek. Őket ez a sír egyesítette. Most már örökre.” A Nagy Máriával készült interjú szövege fölött Nagy Mária fotója látható. A tekintet szomorúan elnéz a távolba, mintha a jövőt fürkészné. Még inkább a megváltoztathatatlan múltat. Vajon ha ellenkezett volna, ha lobogtatja a búcsúlevelet, amit Szisz neki írt, vajon másfelé tudta volna téríteni a postán érkezett hamvvedret? Ha az életet állítja a hamvakkal szembe, ha az ő hátralévő életére hivatkozik, mindarra, ami továbbra is Sziszhez köti, ha beszél sorsszerű egymásra találásukról? Ha arra hivatkozik, hogy ha ő meghal, akkor őt már nem temethetik a mellé, akit a legjobban szeret? Miért akarják, hogy olyan legyen az élete, mint a fáé, amely alól kikaparják a földet? Nem ellenkezett, nem lobogtatott semmit, nem hivatkozott semmire. Csak több mint harminc évvel később beszélt minderről az interjút készítő Víg Emesének. Szisz búcsúlevele is halála után tíz évvel, 1986-ban került nyilvánosságra a Kántor Lajos szerkesztette emlékkönyvben. „Kicsikém! / Én ma lelépek e világi életből. Ne kérdezd az okát – én sem tudom. / A nálam levő pénzt elküldtem postán. Írok Dósának is, hátha akad valami kibúvó, hogy ne nőm őnagysága happolja föl a pénzt. / Ezen már nem lehet segíteni. Ne legyen lelkifurdalásod – úgysem vagyok már jó semmire. Amint az utóbbi hetek bizonyították. / Mamát, tudom, leveri a dolog, de nincs más választásom. Nem tudom – próbáld vigasztalni. Ha lehet. Bár nem hiszem. / Nem vagyok részeg, és – ahogy mondani szokás – tiszta elmével írom e sorokat. Mint egy hülye gimnazista. / Máthé Julianna őnagyságának ne adj ki semmit. Ezt különben megpróbálom Dósával is elintézni. / Csókollak mindnyájatokat: / Szisz / Kolozsvár, 1976. okt. 27.” Szokatlanul gyorsan megjött a bukaresti engedély, a városi pártbizottság sem ellenkezett tovább. Valószínűleg nem láttak okot az engedély megtagadására. Őrült nő volt, gondolhatták. Öngyilkossága nem lázadás, hanem a gyenge idegrendszer, a labilitás, a zaklatott életmód következménye, és mint ilyen, a temetés engedélyezése a szocialista rendszer elesettek iránti gondoskodásának fényes tanújele. Igen, az elvtársak szerettek a gondoskodó atya képében fellépni. Másrészt az őrültekkel mindig kesztyűs kézzel bántak. Tartottak tőlük, még holtukban is. Annak idején a Szilágyi Domokos temetését megpróbálták szűk körre korlátozni, végül engedtek a nyomásnak. Több százan jelentek meg az Egyetemiek Házában felravatalozott koporsónál, majd vonultak át a temetőbe. Nagy László mondta a sírbeszédet. Sem Hervay, sem közös gyermekük, Kobak, sem a papír szerinti felesége, Máté Julianna nem volt jelen. Csak 2006-ban, öngyilkossága után harminc évvel került nyilvánosságra Szilágyi Domokos beszervezésének ténye. Az öccse, Szilágyi Kálmán, élettársa, Nagy Mária és Stefano Bottoni történész közösen, a Transindex hírportálon közzétett tizenhat Balogh Ferenc fedőnévvel írt jelentést. Az a sok-sok diák, egyetemi hallgató a halottas menetben semmit nem tudott erről. Ismerték a verseket, legtöbben ismerték a költőt személyesen is a rendszeres író-olvasó találkozókról, amikor az Utunk szerkesztőségével ő is el-ellátogatott az iskolákba. Egymás között Szisznek nevezték ők is, itták halk és megfontolt szavait, élvezték, hogy ő még azt is megengedheti magának, hogy egyfolytában cigarettázzon. Egész megjelenését, viselkedését a lázadás színtiszta formájának tartották, most meghatottan, az események megrendült tanújaként álltak a sír körül. A Szisz-kultusz építése már korábban elkezdődött, de a halálával teljesedett ki. Az 1986-ban megjelent emlékkötet tízezer példánya két nap alatt elfogyott, aztán kézről kézre járt. „Mert hittük, hogy a kanti kategorikus imperatívusz szerint írt és élt, s ha választani kellett, sohasem az erkölcsi alapértékek megtagadásával választott”, írta Pécsi Györgyi, amikor 2006-ban kiderült a szörnyű titok. Persze a bűn és bűnhődés sötét labirintusában bolyongó, teljes valójában soha nem látható titokból kihámozható egyéb is, nemcsak a könnyen ítélkezők által megfogalmazott gyávaság, cinizmus és közöny, hanem egy másféle természetű fájdalom, valamilyen ősi, eredendő emberi fájdalom is, az aszkéta sajgóan kemény és könyörtelen szerelme az ember iránt. Ha valaki meghal, el kell temetni. Ha a halottnak volt valamilyen kifejezett kérése, az élőknek illik teljesíteni. Tudomásom szerint Hervay nem rendelkezett a temetéséről. (Sokszor írt búcsúlevelet, de végül mindegyiket összetépte.) Ha nem ír verseket, akkor valószínűleg Budapest valamelyik temetőjében hantolják el. Vajon ki és miért küldette a hamvakat Kolozsvárra? Egyenesen a temetőnek címezve. Temetés postai úton? Halála előtt pár héttel kapta meg a hivatalos iratait, örömmel mutogatta barátainak, hogy megvannak, végre magyar állampolgár lett. És most visszaküldik? Kinek az ötlete lehetett, hogy Kolozsváron kell elhantolni? És vajon javaslata úgy szólt, hogy Kolozsvárra, vagy úgy, hogy Szisz mellé? Vagy úgy, hogy Szisz és közös gyermekük, Kobak mellé? Nem esett még szó Kobak temetéséről. Erről lehet tudni a legkevesebbet. A fájdalom ismeretlen, néma szigete. 1977-ben a bukaresti földrengéskor halt meg. Akárcsak szülei, ő is egész életében ide-oda hányódott. A halakat szerette, meg erdész nagybátyját, akit egyik napról a másikra elvitt egy vírusos agyvelőgyulladás ’76 nyarán. Egy ideig, míg édesanyja szanatóriumban volt, Szisszel, Nagy Máriával és az ő két gyerekével élt Kolozsváron, de ahogy Nagy Mária meséli, Hervay nem engedte, hogy ott maradjon. (Tamás Gáspár Miklós Második nekrológ című írásában időrendben a Kobak halálát teszi első helyre, ami egy másféle magyarázat lehetőségét is felveti. „Azt hiszem, Szilágyi Domokos soha nem heverte ki ezt a csapást, Hervay Gizella bizonyosan nem; tudom.” Csakhogy a bukaresti földrengés egy évvel Szisz halála után volt.) Megjött tehát az engedély, lehetett temetni. Kevesen mentek ki a temetőbe. Lapszerkesztők, tanárok, néhány magyar szakos egyetemi hallgató (akkoriban tizenketten jártak a magyar szakra, de csak hárman jöttek el). Kevés beszéd hangzott el. Több okból is érződött némi feszültség. Elsősorban Nagy Mária jelenléte miatt. Ő mégiscsak Sziszhez tartozik, nem lehet könnyű neki. A jeges kitaszítottság rettenetét és egyben e stádiummal való megbékélést olvasták ki testtartásából. Ott állt a sírnál Szilágyi Júliába kapaszkodva, akit felkavart és meghatott a mellette álló nő jósága, és ebből a meghatottságból tisztelet született, a tiszteletből pedig erő sugárzott, amit Nagy Mária támaszként kapott vissza, nem is sejtve, hogy az őt támogató erő belőle táplálkozik. Nagy Mária nem írt verseket. Hogy mi játszódhatott le benne Hervay temetésén, az interjúban sem fedi fel, mégis annyira tiszta gesztussal tárja elénk, mint aki behunyja szemét, nehogy a maga mértékével mérje azt, ami őt meghaladja. Szisz a Pogány zsoltárokat neki írta: „Vagy, vagyok, vagyunk a szentség, / külön-külön nincsen mentség, / mindig kettős a mindenség.” Nem könnyű rekonstruálni azokat az időket. Legtöbben ösztönösen eltakarták szemüket, becsukták fülüket, nemcsak a rossztól elfordulva, hanem mindentől, ami körülvette őket. A kultusz néhol átírja a tényeket, átszabja az ok-okozati viszonyokat. Akiket a kortársak közül megkérdeztem, mit tudnak a Hervay temetéséről, végül a versekre hivatkoztak: a versekből egyértelmű, Gizi hova akart temetkezni. Különben pedig, ha mindent félreteszünk, a felelet magától értetődő: hova temessék az anyát, ha nem a gyermeke mellé. (És talán végrendeletként lehet értelmezni, hogy Szilágyi Domokos születésnapján, július 2-án vette be a halálos adag nyugtatót. „Bocsájts meg, szerelmes társam. Ami rád méretik, az méressen rám is. Osztozni akarok a szenvedésedben.”) „Hamarabb felfedeztek, mint ahogy én felfedeztem magamat” – írja Hervay magáról. Élete csupa sodródás, csupa véletlen, csupa látszattörténés. Aminek történnie kell, nincs tere, ami megtörténik, nincs alakítója. Azt írja magáról, hogy Diósadon született, 36 éves korában. Miért pont akkor? Mert ráébredt, hogy onnan el kell mennie. Amikor élete alakításában ő döntött, akkor sem ő döntött. Miért vándorolt ki Magyarországra? „Mert a fiam négyéves korában azzal jött haza az óvodából, hogy a Télapó román vagy magyar?” – írja a Hazulról haza. Öninterjú című vallomásában. A fiát akarta kivinni. Aztán mégsem vitte. Ott akart lenni Szilágyi Domokos temetésén, aztán mégsem ment el. Amikor tizennyolc évesen kiderült, hogy nincsenek papírjai, megkérdezték a kolozsvári rendőrségen, mi akar lenni, azt felelte, magyar, mégis román állampolgár lett. Színművészetire járt, költőt csináltak belőle, mert „szükség volt tehetséges fiatalokra”. Később ők lettek „a gyom, amit irtani kellett”. A kortársak szerint nem volt jó feleség, sem jó anya, de ezt igazán nem tudhatjuk. Rendetlenség, sok veszekedés? Semmit nem bizonyít. A versek mennyboltja és a cselekedetek pokla között felmagasztosulás és alávetettség is megfér. Szisz: „Ráztál is, mint csörgőt a gyermek, / óvtál is, mint anya fiát; / bűn volt az is, ha megölellek, / s bűn volt távolról nézni rád? / táncoltam én is és te is, / sírtál értem, s miattad is, / szemünkben zöldellt a harag, / míg egyszer rajtakaptalak, / hogy szeretsz; s én is tettenérten / pirultam el. Azóta értem, / hogy kettőnk kölcsönös dühe / nem fog elmúlni sohase.” Akinek feltettem a kérdést, kinek ötlete volt Hervay hamvainak postázása, mindenki másképp emlékezett, de mindenki idézett néhány Hervay-sort, amellyel az önkényesnek és improvizatívnak látszó döntést igazolta. Hervaynak három Utolsó levél Szilágyi Domokoshoz című verse is van. Egymásnak és egymás szavaival írtak. Ez a Hervay-vers a Szilágyi Domokosé is lehetne: „Se ember se asszony csak vádirat / Alultáplált vendégmunkás / Érvénytelen érveréssel / Szükséghazában szükséghalott / Itt fekszem / Só a számon / Már csak a hallgatás jöhet / Harmadik honfoglalásom.” Hervay is elbúcsúzott a trópusoktól: „Ősz van. / És semmi más. / Semmi dolgom az ősszel, / mióta nem írok hasonlatokat. / Semmi sem szép önmagában, az ősz sem. / Nincs tája a fájdalomnak.” Amíg bírta, mint könnyed drótkötéltáncos egyensúlyozott, a kiábrándultságot játékossággal ellensúlyozva, ahogy Szisz is tette: „Játszani, amíg a játék holtsúlyossá komolyodik, / megrendeltként szabadnak lenni az utolsó hangjegyig.” Hervaynál a játékosság talán mégis inkább gyermeki hit: hitt a csodában. „Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani.” Nagy Mária nem írt verseket, és ritkán mesélt Szilágyi Domokosról. A nemrég megjelent interjúja mellett néhány korábbi fotó is látható, akkoriból, amikor együtt éltek Szisszel. Melegség a tekintetében, már-már boldogság. Valami elindult, valami mintha kezdene begyógyulni. Látjuk a népes Szilágyi család körében, úgy tűnik, befogadták. Még Szisz szigorú édesanyja is. Az egyik képen Szisz az előtérben, mellette, és kicsit mögötte Nagy Mária fia, a kép bal szélén pedig ő maga, Sziszre néz. Tekintetében sugárzó bizalom. Mint akinek nem kell behunynia a szemét, hogy ne lássa a rosszat. Élet és Irodalom 2017. április 26.Pávás, napos, életfás vallomásokB. Kőrösi Ibolya-emlékkiállítás az Unitárius Egyház tanácstermében Egy művész akkor hal meg igazán, ha elfelejtik. Ha munkái szétszóródnak, avatatlan kezekbe kerülnek, jobb esetben poros fiókok mélyén, padláson, pincében várnak a véletlen felfedezésre, az esetleges feltámadásra. B. Kőrosi Ibolyát ilyen veszély nem fenyegeti. Művészi értékük, kelendőségük folytán munkái részben szétszóródtak ugyan a nagyvilágban, de jó kezekbe kerültek: igényes otthonok megbecsült ékeiként tartják számon őket. Alkotójuk a textilművészet egyik, kevesek által alkalmazott, különleges ágának, a Jáva szigetéről származó batiknak hódolt előszeretettel. Tette pedig ezt az ötvenes, hatvanas években, akkor, amikor az effajta technika nálunk újdonságnak számított, s csak kevesen merészkedtek a batikpipával és forró viasszal való rajzolás és utólagos festés viszontagságos területére. A sajátos módszer ugyanis rendkívül biztos kezet és alkotó fantáziát, kombinációs készséget, szín- és formaérzéket igényelt. S a felejtés veszélye már csak azért sem fenyegeti-fenyegetheti a 2015-ben, 88. életévében elhunyt művészt, hiszen hasonló vizeken evező fia és munkásságának csodálója, Balázs László hozzáértéssel, szeretettel élteti édesanyja emlékét. Most éppen a hagyatékban megmaradt munkákból – kendők, sálak, drapériák, ruhák, festmények – Rácz Norbert Zsolt lelkész támogatásával rendezett nagy sikernek örvendő emlékkiállítást az Unitárius Egyház Brassai utca 6. szám alatti tanácstermében. A megnyitón többek között Kántor Lajos akadémikus, a Kolozsvár Társaság elnöke elevenítette fel a művésszel kapcsolatos emlékeit, szólt B. Kőrösi Ibolya család- és emberszeretetéről, nyíltságáról, hangsúlyozta munkássága művészi értékeit, egyediségét, amit a rendezvényen bemutatott kötet is illusztrál. A kiállított munkák két nagy csoportba oszthatók: a tárgyi népművészetből, az eredeti, ősi, népi motívumokból táplálkozó alkotásokra, valamint közvetlenül a természetből ihletődöttekre. Utóbbiak szintén csoportosíthatók az elsődleges élményt feldolgozó, valósághű florális illetve zoomorf ihletettségű alkotásokra, s ezek absztrahált változataira valamint az elvonatkoztatás végső stádiumaként értékelhető, geometrikus alakzatokba foglalt sajátosan dekoratív megnyilatkozásokra. Minden igazi művész önmagát adja munkáiban. Körösi Ibolya alkotásainak változatossága, tematikai gazdagsága, sajátos szín- és formavariációi, még a mértani szigort is könnyedséggel, játékosan vidám felcsillanásokkal enyhítő megnyilatkozásai komplex művészi egyéniségre, sziporkázó, jó kedélyű, életvidám alkatra utalnak. Talán legszembeötlőbb példája ennek a Lacika rajza (borítóképünkün – részlet) című munka. Amelyben a művésznek sikerült teljes mértékben azonosulnia kisfiával, átvennie a gyermeki alkotásokra jellemző, sajátos szemléletmódot, lelkiséget, létrehozva ezáltal egy sziporkázó színvilágú, megkapóan eredeti, magas művészi szinten megvalósított, magával ragadó festői kompozíciót. A tárlat másik látványosan jellemző darabja a Pávák tánca. Kőrösi Ibolya egészen korai munkájáról van szó. Németh Júlia / Szabadság (Kolozsvár) 2017. május 12.Szerzők és olvasók ünnepe – 7. Kolozsvári Ünnepi KönyvhétH. Szabó Gyula kapta a Kolozsvár Társaság díját Újra a könyvkiadók, könyvterjesztők sátrai foglalják el a Fogoly utcát, az RMDSZ, a Romániai Magyar Könyves Céh, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete szervezésében létrejött 7. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét kapuit tegnap délután nyitották meg. A szervezők vasárnap estig várják az irodalmi-, zenés- és gyermekprogramokra az érdeklődőket a várfalak árnyékában. A rendezvény hivatalos megnyitóján Kántor Lajos, a Kolozsvár Társaság elnöke átadta a Kolozsvár Díjat, amelyet idén, jelentős kiadói tevékenységéért H. Szabó Gyulának, a Kriterion Könyvkiadó igazgatójának ítélték oda. A kitüntetést eddig hat alkalommal kapták meg olyan személyek, akik sokat tettek a romániai magyar könyvkiadásért, a „könyvek születésétől, azok kézbevételéig”. H. Szabó Gyula elmondta: díját megosztja azokkal a csapatokkal, akik az évek során segítették őt a munkájában, és sokat tettek a romániai könyvkiadásért. A könyvhét megnyitóján először H. Szabó Gyula, a Romániai Magyar Könyves Céh elnöke szólalt fel, kiemelve: folytatják, ápolják a könyvhét hagyományát, felajánlva a rendezvényt a mindenkori és mostani meghívottaknak, kiemelve közülük a Kassáról érkezett vendégeket. Markó Béla, a Kós Károly Alapítvány elnöke párhuzamot vont a világháló terjedése, használata és Gutenberg illetve a könyvmásoló barátok között. A könyveket másoló barátok is jobban szerették volna, ha a mesterségük a kolostor falai között marad, nem akarták, hogy a könyv tömegtermék legyen. Ám ahogy Gutenberg sem a barátok ellen hozta létre másolóját, Markó Béla szerint a világháló forradalma sem a könyv ellen irányul. – Az internetnek köszönhető, hogy mindenki ír, mindenki olvas naponta, az sms-írókból, sms-olvasókból könyvírók és könyvolvasók is válhatnak. Rövid az sms, de a haikukkal is meg lehet szerettetni a verseket – vélte az alapítvány elnöke. Oláh Emese, Kolozsvár alpolgármestere Müller Péter szavait idézve kezdte beszédét, majd kiemelte: az Ünnepi Könyvhét mindenki számára gazdagságot jelent, hiszen ez az esemény köti össze a budapesti Vörösmarty-teret a kolozsvári Fogoly utcával, a klasszikus műveket a kortárs alkotásokkal. Hozzáfűzte, a világ mindig a könyvek által ment előbbre, és jó lenne, ha mindenki hátizsákjában lapulna egy-egy kötet. Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke ellentmondott Markó Bélának, szerinte az elektronika, informatika nem veheti át a könyvek helyét. Az írásbeliséget meg kell őrizni, hisz értékeinket csak a leírott szóval tudjuk megóvni. Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja történettel készült a megnyitóra, amelyben kiemelte a szüleinktől tanult helyes olvasási testtartást nem szükségszerű betartani, a könyveket azonban nem cserélhetjük le eBook readerekre, a Könyvhetet laptophétre. A főkonzul szerint az eBook hasznos, csak idegen, gépies, egy könyvet nem lehet bekapcsolni, kikapcsolni. Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár) 2017. május 13.Ünnepi Könyvhét a Minerva-házbanTöbb rendezvény helyszíne volt tegnap a Minerva-ház. A délelőtti, A kassai bohém társaság a (Kassai) Szinházi Ujság hasábjain című, a pincegalériában megnyitott kiállítás után (képünkön a megnyitó egyik pillanata) a száz éve született Gáll Ernőre, a Korunk egykori főszerkesztőjére emlékeztek az emeleti Cs. Gyimesi Éva teremben. Előadást tartott Kántor Lajos (Gáll Ernő szerepe a Korunk második folyamának megújulásában) és Tibori Szabó Zoltán (Önazonosság és méltóság – egy régi levélváltás mai tanulságai). Ezt követően a Minerva Művelődési Egyesület legújabb kiadványait mutatta be az egyesület elnöke. Szintén az emlékezés jegyében zajlott a délután 3 órakor kezdődő programpont, ezúttal Áprily Lajos halálának 50. évfordulója volt fókuszban, elő- adást tartottak: Balázs Imre József, Berényi Károly, Liktor Katalin, Hantzné Lám Irén. A kassai bohém társaság a kassai Szinházi Ujságban Erősen szlovákos magyarsággal mutatta be a kassai Szinházi Ujság bohém társaságáról készült kiállítást Eleonóra Blaskova, a Kassai Állami Tudományos Könyvtár munkatársa, akinek a magyar nem anyanyelve, s mint kiderült, hallás után tanulta meg. A szlovák iskolában mögötte ülő, szlovákul nem tudó magyar fiútól, később a környezetéből való „hallgatózást” aztán olyan tökélyre fejlesztette, hogy az 1911–23 között megjelent Szinhazi Ujsagot nemcsak holmi idegen nyelvű történelmi kuriózumként forgathatta, hanem értően kutathatta, tegnap pedig Kolozsváron többnyire szabadon beszélve ismertette az erről készült színes anyagot. Kolozsvár és Kassa ezer szállal kapcsolódik egymáshoz: a kassai színház létrehozása kolozsvári művészeknek köszönhető, sok neves magyar színész, operaénekes Kassán és Kolozsváron is tevékenykedett, a kassai közélet jeles személyiségei közül sokan a kolozsvári egyetemen tanultak. Például az a Kemenczky Kálmán, aki Kolozsváron lett a jogtudományok doktora, visszatérése után Kassán többek között a Szinházi Ujság főszerkesztője, tulajdonosa volt, és akinek a fia is eljött most Kolozsvárra, magával hozva azt a bőröndöt, amellyel apja egykoron a kolozsvári egyetem és Kassa között utazgatott. Ezúttal sem volt üres ez a bőrönd: a megilletődött utód, Kemenczky Kálmán a sátoraljaújhelyi Kazinczy társaság kiadványait hozta benne. Kiadványokban sem szűkölködött ez a kiállításmegnyitó, Eleonóra Blaskova is hozott néhány tudományos kötetet, az egyik például egy bizonyos féle Ki kicsoda, amely az 1848–1939 közötti kassai lakosok névsorát és adatait tartalmazza. Palencárné Csáji Ildikó a Kassai Polgári Klub vezetője is elhozta szervezetük néhány kiadványát. Ez a klub a kassai magyar kulturális örökség ápolását tűzte ki céljául, népfőiskolaként is működik, de nekik köszönhetően áll például ma Márai-szobor a városban az íróról elnevezett téren, és Esterházy János emlékét mellszobor őrzi. Nemcsak a kassai színházi élet mutatkozik meg az 1911–23 között megjelent Szinhazi Ujság hasábjain a maga gazdagságában, a hetilap a fiatal művészgeneráció első irodalmi és grafikai próbálkozásainak terepe is egyben. Ebből hoztak el tucatnyi bemutató táblát a kassaiak Kolozsvárra. Az Ünnepi Könyvhét keretében a Minerva-házban megnyílt kiállítás hétfőtől két hétig a központi egyetemi könyvtár előcsarnokába költözik. A rendezvény kolozsvári értelmi szerzője, Szabó Zsolt a megnyitón elmondta: az EMKE-vel együttműködve szeptemberig szeretnék több erdélyi városba elvinni ezt az értékes anyagot. Kerekes Edit Gáll Ernőre emlékezve Két előadással emlékeztek a száz éve született Gáll Ernőre, a Korunk egykori főszerkesztőjére a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét keretében a Minerva-házban. Gáll Ernő az 1926-ban alapított kolozsvári társadalomtudományi folyóirat élére az 1957-es újraindulásakor került, az úgynevezett második folyamtól, és 1984-ig volt a kiadvány főszerkesztője. Visszaemlékezésében Kántor Lajos irodalomtörténész, aki 1990 és 2008 között állt a folyóirat élén, kiemelte: a centenárium alkalmával ebben az évben több fázisban is emlékeznek Gáll Ernőre, a tegnapi rendezvényt követi majd egy budapesti megemlékezés, illetve egy ősszel sorra kerülő esemény is. Gáll Ernő szerepe a Korunk második folyamának megújulásában című előadásában Kántor Lajos elmondta: 1957-es újraindulásakor, az akkori politikai helyzeteknek is köszönhetően, tulajdonképpen még nem lehet érdemben beszélni a lap megújulásáról, modernista eszmei fejlődésről, ennek jelét igazából csak az 1960-as év első, januári számában lehet tapasztalni. Ebben Gáll Ernő írja a bevezető tanulmányt, Kántor szerint ekkor lehet felfigyelni erre a törekvésre. – Gáll Ernő jelentős lépéseket tesz a világra való nyitás érdekében, ez a saját életében és a Korunk szerkesztésében is megnyilvánul. Később aztán, az 1964-es március–áprilisi számban megjelent, Prométheusz az idők sodrában című írásából kiderül, hogy lényeges változás történik Gáll Ernő gondolkodásában – magyarázta az irodalomtörténész. Hozzáfűzte: 1967-ben elindulnak az egyéni rovatok a folyóiratban, többek között A dialógus jegyében címmel a Gáll Ernőé is, és később az is megtapasztalható, hogy az akkori főszerkesztő nyitni akar a fiatalok felé. Kántor ugyanakkor fontosnak tartotta megemlíteni azt az 1980-as január–februári dupla lapszámot is, amely, egy kerekasztal-beszélgetésen elhangzottak alapján, a nemzedékek közötti problémákra fókuszált, és amelynek bevezetőjét ugyancsak Gáll Ernő írta. Tibori Szabó Zoltán újságíró Önazonosság és méltóság – egy régi levélváltás mai tanulságai című előadásában úgy vélte, Gáll Ernő nem csupán az erdélyi és a magyarországi baloldali értelmiség kiemelkedő alakja volt, hanem egyben az anyanemzeteiktől elszakadt népcsoportok helyzetének, az ún. nemzetiségi létnek az egyik tudatos kutatója és bátor gondolkodója is. Köllő Katalin A két legújabb Minerva-könyvről A Minerva Művelődési Egyesület gondozásában megjelent két legújabb kötetet mutatta be tegnap a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében Tibori Szabó Zoltán, az egyesület elnöke. Mindkét könyv igényes, szép kivitelezésű, a kolozsvári Idea Könyvműhely munkáját dicséri. Kulcsár Gabriella zenetanárnak, kritikusnak a Szabadságban 2000 és 2015 között megjelent, válogatott zenekritikáit tartalmazza a Kolozsvári zenés panoráma című kötet, amelynek bemutatóját nemrég, április 21-én tartották szintén a Minerva-házban. A szerző témakörök szerint válogatta ki a különböző hangversenyekről megírt impressziói alapján a cikkeket, amelyek a kötetben megjelentek: a válogatás Kolozsvár zenei életét tükrözi a szimfonikus zenétől a kamarazenéig, de olvashatunk régizenéről, egyházi, film-, tánc- és jazz zenéről egyaránt. A második bemutatott kötet a kolozsvári Igazság és Făclia napilapok sajtófotó archívumát dolgozza fel, és a nyelvi kötődésből adódóan ez a könyv magyar és román nyelven jelent meg – ismertette Tibori Szabó Zoltán. Arra is felhívta a figyelmet, hogy a digitalizált fotóarchívum elérhető a Minerva Művelődési Egyesület honlapján, amely nemrég Deák Ferenc – jelenleg Amerikában élő, kolozsvári fotóművész – fényképeivel is kiegészült. Az archívum 35-36 ezer negatívot tartalmaz digitalizálva, amely mind hozzáférhető, kommentálható, tehát a közölt fényképekhez hozzá lehet szólni, adatokkal ki is lehet egészíteni – hívta fel a figyelmet erre a lehetőségre az egyesület elnöke. A kötet másik különlegessége, hogy a digitalizálásban is részt vevő olyan fiatal kutatókat és diákokat kértek fel arra, hogy írják meg észrevételeiket, véleményüket a látott fényképekről, akik a kilencvenes évek után születtek, szemléletmódjuk, meglátásuk pedig már eltér attól a világtól, amelyet az archívum megörökített. A könyvben továbbá korabeli dokumentumokat is közölnek, a szövegek pedig a szerzők szerint jelennek meg magyarul vagy románul, utána pedig a fordítás a másik nyelvre. A könyv végén angol nyelven is olvasható összefoglaló. Az illusztráláshoz kiválasztottak egy dobozt, és annak tartalmát közölték a könyvben a hibákkal együtt – magyarázta az egyesület elnöke. Valóságos és szellemi találkozások Áprily Lajossal Halálának 50. évfordulója jelentette az alkalmat és témát az Áprily Lajosról szóló megemlékezésre, beszélgetésre, amelyre szintén a Minerva-házban került sor tegnap. H. Szabó Gyula író, a Kriterion igazgatója a rendezvény felvezetésében rávilágított arra az elképzelésre, hogy az elhangzó előadások, beszélgetések révén a nagy költő emberi arcát szeretnék megismertetni a hallgatósággal. Ami sikerült is, hiszen Áprily Lajost közeli jó barátai, tanárkollégái, levelezőtársai emlékezéseiből ismerhettük meg: tehát nemcsak a költőt, hanem elsősorban a tanárt, a kollégát, közeli jó barátot. Berényi Károly és Liktor Katalin elsősorban Weress Margit magyar–német szakos tanár visszaemlékezésein, levelezésein keresztül mesélt Áprilyról, hiszen Weress Margit és Jékely Lajos éveken keresztül kollégák voltak a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, barátságuk pedig mondhatni egy életre szólt. A korabeli kéziratok fontos kordokumentumok is egyben, amelyek segítenek megérteni és megismerni egy időszak közösségi, kulturális életét is. Hantz Lám Irén találkozásairól mesélt Áprily Lajossal, amelyek „valóságosak voltak” az édesapja, Lám Béla révén, továbbá „szellemi találkozások” a levelezések útján. Egy meglepetésvendéget is hozott az előadásra: Csonkané Rácz Katalint, akinek az édesanyja diáklányként ismerte személyesen Áprilyt, a tanárt, már Magyarországon. Balázs Imre József szerkesztő, költő, irodalomtörténész az Áprily Lajosról szóló tanulmányát ismertette. Ú. I. / Szabadság (Kolozsvár) 2017. május 20.Tizenötödjére támogat fiatal erdélyi magyar művészeket a CommunitasEgy évig tartó támogatást kap 40 fiatal alkotó. Gálaműsor keretében díjazták őket. Tizenötödik alkalommal osztották ki a Communitas Alapítvány alkotói ösztöndíjait, amire idén is öt szekcióban pályázhattak 35 év alatti művészek. A nyertesek egy éven keresztül havi 800 lejt kapnak az alapítványtól, ennek célja, hogy amennyire tehetik, az alkotók fölszabadíthassák a kreativitásra szánt idejüket és a munkájukra koncentrálhassanak. A gálaműsornak idén a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdióterme adott helyet, a “műsorvezető” pedig Dimény Áron, az intézmény színésze volt, aki köszöntőjében elmondta: egyre többször lépnek abban a térben fel fiatal alkotók, úgyhogy jó hely a gálának. Dimény örült annak, hogy egyre több olyan nevet lát a díjazottak között, akik már nem ismeretlenül tűnnek fel, így valamiképpen életművek beérésének is tanúi lehetünk, ha a Communitas-díjazottakra tekintünk. Az eseményen az alkotói ösztöndíj zsűrielnökeként részt vevő Markó Béla Csontváry Kosztka Tivadar életének és élete utáni epizódjaira építette fel beszédét. Az egyik egy levél, amit a festő 1913-ben írt politikusoknak, és mindenki a sajátos őrület jelének vette, hogy egy művész a hatalomnak akar beszámolni keleti utazásának eredményeiről, mert úgy érzi, ez a hatalomra tartozik. “Ki tudja, hogyan alakult volna a világ sorsa, ha a kormány 1913-ban erre figyelt volna igazán, a művészek és alkotók helyzetére, hogyha ez lett volna akkor az igazi hír, és nem a feszültségek és a háborús készületek?” - tette fel a kérdést Markó, aki elmondta “nekik az a feladatuk, hogy egy természetes kötelességet teljesítsenek, ami azt jelenti, hogy egy közösségnek, társadalomnak felelőssége és feladata, hogy a maga tehetségeit ne szorítsa háttérbe. “Nem hiszek abban, hogy a tehetség bármilyen mostoha körülmények közt érvényesül, hogy felszínre tör a legnehezebb körülmények között is." Ezt követően arról beszélt, hogy a Csontváry-festményeket 1919-ben a család a fuvarosoknak akarta eladni, mert művészeti értéket nem láttak bennük, a vászonnak viszont ponyvaként jó ára volt. Végül a család egyik tagjának jelentős erőfeszítései miatt nem végezték a képek a szekereken. Markó szerint ezt a történetet kétféleképpen is lehet érteni: hogy lám, a tehetség úgyis mindig eléri a közönségét, vagy úgy, hogy ki tudja, hány meg hány Csontváry végezte így világszerte, szerencse és támogatás hiányában. Ő az utóbbi értelmezést tartja jobbnak. Az RMDSZ volt elnöke után Bagossy László és Bagossy Norbert léptek fel két dallal, majd Varga László Edgár mondta el az Arany János Arany Jánoshoz című versét, amit a Látó felkérésére írt. Ezután elkezdték kiosztani az ösztöndíjakat, idén ők lettek a díjazottak: Színházművészet: Benedek Ágnes, Bonczidai Dezső, Csiki Szabolcs, Györfi Csaba, György Botond, Katona Dávid, Simon Boglárka-Katalin, Szekrényes László, Varga Balázs. Zeneművészet: Benedek Tibor Magor, Bordos Nagy Kinga, Diószegi Benjámin, Fonte di Gioia, Györgyjakab Miklós-Csaba, Koncz Kriszta, Kovács Dalma Lidia, Nagy Gergő, Sófalvi Emese. Film és televízió: Antal Szabolcs, Balla Zoltán, Bende Attila, Boros Melinda, Demeter Katalin és László Rozália Annamária. Irodalom: Bertóti Johanna, Biró Árpád Levente, Fischer Botond, Gál Hunor, György Alida, Kali Ágnes, Kiss Lehel, Sárkány Tímea és Varga Melinda. Vizuális művészetek: Csala Hermina, Csóka Szilárd Zsolt, Dobribán Melinda, Hátszegi Zsolt, Koter Vilmos, Kürti Andrea, Nyiri Dalma Dorottya, Péter Emőke Eszter, Ungvári-Zrínyi Kata. A díjazásokat különböző felolvasások, zenélések szakították meg. Adorjáni Anna felolvasott egy részletet készülő regényéből, aminek A fürdőszoba a címe, aztán Szép András zongorához és Koncz Krisztával adtak elő egy dalt, majd Demeter Zsuzsánna elbeszélése következett volna, a Mosoly című, de a mosoly csak generálva lett végül, mert neki nem lett szólva, hogy fel kell olvasnia, s mint ilyen, ő jelen volt, az elbeszélése meg kevésbé, így helyette Dimény adott ötleteket a Communitasnak, hogy lehetne közös jam-session a díjazott zenészekkel, antológia a szerzőkkel. Az esemény vége kissé összesűrűsödött, főleg mert ekkor futottak be, akik eladdig elkéstek, Köllő Csongor még program szerint előadta Kulcsár Árpád (tavalyi ösztöndíjas és a cikk szerzőjének, na hát megint ilyen hülye újságírói helyzet van) A hívás című versét, aztán befutott a kardiológustól Kántor Lajos. A kardiológustól jó hírt kapott, ezért jókat mondott a tavalyi év képzőművészeti díjazottjainak kiállításáról is, mint mondta, egyesek már fel is nőttek az igen nívós kolozsvári szcénához, többen meg felnövőben vannak. Aztán a Melodeus kórus is betoppant, és Eric Whitacre Cloudburst című kórusművel avantgárd zárlatot adtak a gálának. Kulcsár Árpád / Transindex.ro 2017. július 22.Elhunyt Kántor Lajos kolozsvári író, irodalomtörténészSzombaton, életének 80. évében elhunyt Kántor Lajos kolozsvári író, irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő. Halálhírét fia, Kántor László közölte Facebook-oldalán. Szeretett édesapánk ma örökre eltávozott körünkből.Ez az utolsó fénykép amit múlt héten készítettem róla Szigligeten. Emléke legyen áldott! Kántor Lajos Kolozsváron született 1937. augusztus 7-én, a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát 1959-ben, majd a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen doktorátust 1979-ben. 1959-től a Korunk irodalmi szerkesztője, 1963-tól a művészeti rovat vezetője is, illetve a Korunk Galéria irányítója. A kilencvenes években a Babeş–Bolyai Egyetemen óraadóként XX. századi magyar irodalmat, erdélyi magyar irodalmat és sajtó-műfajelméletet tanított. 1994 és 1998 között a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium tanszékvezetője volt, 1993 és 1997 között a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke. 1989 után bekapcsolódott az RMDSZ munkájába, 1990-től 2008-ig a Korunk főszerkesztői teendőit látta el. 2013-ban a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választották. Kritikáit, irodalmi publicisztikáját az Utunk, Igaz Szó, A Hét, România Literară, Gazeta Literară, Steaua közölte, tanulmányai a Korunk, NyIrK, Magyarországon a Valóság, Kortárs, Új Írás, Napjaink, Tiszatáj, Nagyvilág, Élet és Irodalom, Irodalomtörténeti Közlemények, Csehszlovákiában az Irodalmi Szemle, Jugoszláviában a Híd, Új Symposion hasábjain, valamint napilapokban szerepeltek. Első kötete (Írástól – emberig, kritikák) a Forrás-sorozatban jelent meg, 1963-ban. Eredetileg államvizsga-dolgozatnak írt tanulmányát (Százéves harc „Az ember tragédiájá”-ért) a budapesti Akadémiai Kiadó jelentette meg, 1966-ban. 1971-ben (második kiadásban 1973-ban) jelent meg a Láng Gusztávval társszerzőségben írt Romániai magyar irodalom 1945–1970 című munkája. Megírta a romániai magyar színház 1944 és 1984 közötti történetét (Kriterion, 1994 – bővített változat, 1992-ig). Könyvet írt Móricz Zsigmondról, Szabédi Lászlóról, Szilágyi Domokosról, Reményik Sándorról. 1974-ben megkapta a Román Tudományos Akadémia díját, 1992-ben Pulitzer-emlékdíjat, 1998-ban József Attila-díjat, 1997-ben Aranytoll-díjat, 1999-ben Pro Literatura-díjat, 2004-ben Széchenyi-díjat vehetett át. Wikipedia; Korunk.org; maszol.ro 2017. július 24.A kolozsvári értelmiségiKántor Lajos meghalt. Mindannyian tudjuk, hogy ez nagy veszteség Erdélynek, a magyar kultúrának, a romániai népek demokratikus együttműködésének, a Duna-medencei szolidaritásnak, a romániai magyarság és Magyarország szellemi közelségének. Én nem tartoztam meghitt barátai közé, voltak közöttünk nemzedéki, ízlésbeli, világszemléleti és vérmérsékleti különbségek – de az idő teltével, bár megmaradtak, jelentőségük elhalványult. Méltatni szépírók, irodalomtörténészek és irodalomkritikusok fogják igazán, én csak olyasvalamiről írok most, amit nem szoktak hangsúlyozni tisztelői – talán azért, mert olyannyira nyilvánvaló, annyira magától éretődik. Kántor Lajos itt született Kolozsváron, itt élte le az egész életét, a kolozsvári Korunk szerkesztője – egy időben főszerkesztője – volt, és haláláig szorgalmas munkatársa. Lokálpatrióta is volt, mint a kolozsvári titkoknak az a néhány tudora, akiknek annyi hálával tartozunk – Asztalos Lajosra gondolok, meg Gaal Györgyre, meg olyan művészekre mint Miklósi Dénes, akinek a régi kolozsvári munkásfotográfiák gyönyörű kiállítását köszönhetjük –, de nemcsak lokálpatrióta. Egész egyszerűen megtestesítője volt a puritán, ám kultúratisztelő kolozsvári protestáns polgárembernek. Ez a kultúratisztelet elképesztő aktivitásra serkentette, nem volt ember, aki annyi kiállítást és színielőadást látott volna, annyi irodalmi eseményen vett volna részt, olyan mohón érdeklődött volna az erdélyi magyar irodalom minden tücske-bogara, szülővárosa minden írott és festett részlete iránt, mint ő. Olyan hagyományos erényekkel büszkélkedhetett – fáradhatatlan szorgalom, szűnni nem akaró bogarászás, kiapadhatatlan kíváncsiság, hagyománytisztelet, mértékletesség, kiegyensúlyozottság, nemcsak a zsenialitásnak, hanem a tisztes középszernek is az antiromantikus megbecsülése, a nyomtatott papírlap iránti fanatikus szeretet –, amelyek egy része régimódi és konzervatív. Csöppet se röstellte, hogy nem kedveli a túlzásokat, és az ő megfontolt középutassága, kedélyes nyugalma nem volt mesterkélt, hanem fölöttébb szerves. De éppen ez volt Kántorban az érdekes: ő volt az erdélyi modernség régimódi és konzervatív híve és krónikása, aki minden értékeset (mindent, amit ő értékesnek tartott) összegyűjtött volna a fészkébe, amit nem lehet másképp nevezni, csak így: a magyar Kolozsvár. A magyar Kolozsvár, a Kolzsváron meghonosodott, kialakult magyar kultúra – mindenféle történelmi csapásoknak hála (ez furán hangzik, de itt a helyi kultúra Trianon után virágzott ki igazán: a Korunk is emigránsok, ha tetszik, menekültek alapítása volt az 1920-as évek második felében) és persze e csapások ellenére – EGÉSZE volt Kántor Lajos életterülete. Valahányszor otthon jártam, naponta többször összeakadtam vele valamelyik utcasarkon, ahogy különféle irodalmi ügyekben loholt valamerre – Demény Péter a szép és igaz Kántor-nekrológjában így nevezi: „a szívós baktató” –, mostanára már a város elképzelhetetlen nélküle. Kevesen voltak annyira hűségesek a szülőföldjükhöz, mint Kántor. Nem érzelmileg: sokan vagyunk, akik szeretjük a városunkat. De ekkora kitartás, ilyen termékenység, ilyen szívósság, ilyen szolgálatkészség, ekkora alázat a matériával szemben: ritkaság. Ebben aligha ér bárki is a nyomába. Mindebben egy csomó minden távol áll tőlem, nem tagadom. Művészetkultusza nekem olykor kissé eklektikusnak tetszett. De mit számít ez. Ő gyűjtötte Erdély, mindenekelőtt Kolozsvár kincseit, ott vannak föllajstromozva rengeteg könyvében, nélküle ennek a helynek a története elmesélhetetlen. A transzilván patrióta, a kolozsvári értelmiségi, Kántor Lajos nincs többé. Máris hiányzik. Most látjuk csak, milyen nagy dolog az a látszatra csekély ambíció, amely hasznos akar lenni, amely szolgálni akar önként egy ügyet, egy várost, egy közösséget – egyszerre szerényen és rátartian, de fáradhatatlanul. Legyen neki könnyű a Házsongárd földje. TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS / Szabadság (Kolozsvár) 2017. július 24.Kántor Lajostól búcsúzik az RMDSZKántor Lajos (született 1937. augusztus 7-én Kolozsváron) irodalomtörténésztől, szerkesztőtől, publicistától, a romániai irodalmi közélet formálójától, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség alapító tagjától, a Kolozs megyei szervezet első elnökétől búcsúzik a szövetség. Kántor Lajost saját halottjának tekinti az RMDSZ. Kántor Lajos zászlóvivője volt és marad azoknak az erdélyi magyar értelmiségieknek, akik nemcsak szemlélték, de alakították is Kolozsvár és Erdély gazdag kulturális örökségét. Olyan szellemi műhelyek vezetője volt, amelyek szerves részét képezték a magyar kultúra egészének, az erdélyi irodalmi közéletet formálták. A transzszilván értékek képviselőjeként, a párbeszéd embereként nyitottságot közvetített. Hitt a magyar és a szász, zsidó, román értékek közötti átjárhatóságban, úgy vélte: a kincses város túlélésének, virágzásának feltétele a kultúrák közötti párbeszéd fennmaradása. Igazi közép-kelet-európai értelmiségi, aki nemcsak alkotott, hanem közvetített is a tágabb régió kultúrái között. Kántor Lajos támasza volt közösségünknek, de támasza a felnövekvő nemzedékeknek is. Gyermeki kíváncsiság, empátia ült ki arcára akkor, ha véleményéért faggatták, jó tanácsért, szellemi táplálékért álltak sorba nála a fiatal írók, értelmiségiek. Életével, munkásságával fontos üzenetet fogalmazott meg mindnyájunk számára: az erdélyi magyar irodalom közkincs, de csakis azoké lehet igazán, akik méltók hozzá, megbecsülik, átörökítik a jövőnek. Láng Zsolt író azt mondta egyszer: ha lesz egy erdélyi irodalmi múzeumunk, annak Kántor Lajostól kell hogy kölcsönöznie a nevét. Kántor Lajosra bízni a magyar kultúra egészének jelentős részét kétségkívül megtérülő befektetés. Kántor Lajos iskolai tanulmányait Kolozsváron végezte, magyartanári képesítést a Bolyai Tudományegyetemen szerzett. 1979-től az irodalomtudományok doktora, 2001-től a Magyar Tudományos Akadémia doktora. 1990-ig a Korunk irodalmi folyóirat szerkesztője, 2008-ig pedig főszerkesztője. A kilencvenes években óraadóként 20. századi magyar irodalmat, magyar irodalmat, sajtó-műfajelméletet tanított a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. 1994-1998 között tanszékvezetője volt a nagyváradi Sajtókollégiumnak, 1993-1997 között elnöke a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének, 1992-2000 között a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – az Anyanyelvi Konferencia társelnöke. 1963 óta tagja a Romániai Írók Szövetségének, a kilencvenes évektől a Magyar Írók Szövetségének. 2003-tól a Kolozsvár Társaság alelnöke, 2006-től napjainkig elnöke. Számtalan díj birtokosa: 1974-ben Román Akadémiai Díjjal, 1992-ben Pulitzer-emlékdíjjal, 1995-ben Madách Imre-díjjal, 1997-ben Aranytoll szakírói díjjal, a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével,1998-ban József Attila-díjjal, 2004-ben Széchenyi-díjjal, 2009-ban Kisebbségekért díjjal tüntették ki. Távozásával pótolhatatlan űrt hagy mind a kolozsvári, mind a romániai magyar közösség életében. Tisztelettel hajtunk fejet értékteremtő, intézményépítő munkája előtt, tanításait tovább őrizzük szeretteivel, kollégáival, tanítványaival közösen. Kedves Lajos, nyugodjál békében, emléked legyen áldott! Vigasztalódást gyászoló szeretteinek! Kelemen Hunor szövetségi elnök / Népújság (Marosvásárhely) 2017. július 28.Gyászban a konglomerátA kortárs Erdély egyik legfontosabb alakjától, a napokban elhunyt Kántor Lajostól búcsúzunk, legutóbbi két váradi megjelenését is felidézve Szűcs László írásával. Annyira sajnálom – s nem az első ilyen gyászos alkalommal teszem ezt, – hogy Kőrössi Jóska barátom tanácsa ellenére nem vezetek kellő rendszerességgel naplót. Különben most nem az lenne a helyzet, hogy kevés megidézni érdemes részletet tudok reprodukálni Kántor Lajos legutóbbi két váradi megjelenéséről. Nem azt, hogy a publikum előtt miről esett szó, amikor – hármasban Markó Bélával – az Ady Múzeumban beszélgettünk a Domokos Géza kockázatai című Kántor-kötet bemutatóján 2014 tavaszán, vagy szűk évvel későbbi Törzsasztal-estjén a Teleki utcai könyvesboltban. Mindkettőről megvannak a tudósítások, utóbbiról a hangfelvétel szerkesztett változata. Az tehát szöveghűen megmarad, miként idézte fel Szabédi László emlékét, de arról már nem találom a szavakat, amiről utána, a vacsoraasztal mellett beszélgettünk. Csak a kedélyességét, szellemes megjegyzéseinek a hangulatát őrzöm. Ez lehet a magyarázata annak, hogy amikor Lajosra gondolok, akkor nem valamelyik könyve ugrik be (na jó, ama legendás Kántor–Láng irodalomtörténet szürke borítója igen), vagy valamelyik publicisztikája a Riport hőskorából (azért a kollekciót fellapoztam a héten). Hanem a humora. Nem olyan röhögésbe fulladó harsány váradi, inkább visszafogottan polgári, csillogó szemű, kolozsvári, kicsit azért a polgárt is pukkasztó, karikírozó, némelykor pikírten szurkáló. (E pikírtségben, de szerepében és szellemiségében is Jakobovits Miklós festőművészre emlékeztet. Kortársak voltak, Miklós harminchatos, két nap híján egy évvel idősebb.) Igazán MÚRE-elnöki szerepében ismertem meg a Korunk főszerkesztőjét, ereje és stílusa volt, fontos vezetője a magyar újságírók romániai egyesületének, legendás munkabírással. Abban az időben megannyi médium indulásánál volt jelen, mint erős háttérember, ma azt mondják az ilyenre, véleményvezér. Nélküle nem adott volna annyi hasznos, fontos kollégát a hazai szerkesztőségeknek a váradi Sajtókollégium sem. Médiában, kultúrában, egy ideig a politikában is megkerülhetetlen volt a véleménye, utóbbiban aztán mégis megkerülték, hiszen 1994-ben azért lépett vissza a formális politikai szerepből, az RMDSZ „miniparlamentje” (akkoriban KOT) tagságáról, mert leszavazták egy fontos javaslatát. Utólag persze neki volt, lett igaza, de hát mire ment, mire megyünk ezzel. Folyton kritikusan fogalmazott az értelmiség és a politika kapcsolatairól, szerepéről, s ugyan látszólag a politikum mindvégig fontosnak tartotta a véleményét, valójában inkább a személyét – az RMDSZ alapításának negyedszázados évfordulóján, 2015 januárjában Életmű-díjat vett át –, mostanság nem úgy néz ki az erdélyi magyar politikacsinálás, mintha Kántor Lajos intelmeit kellő gyakorisággal megszívlelnék. Alig pár nappal az elismerés átvétele után a Riportnak adott interjújában árulta el, ő már leszámolt azzal kapcsolatos illúzióival, hogy a politikum ma vevő lenne az értelmiségiek véleményére. Pedig ő, ha bírált, azt úgy tette, hogy a szervezetnek, amelynek egyik alapítója volt, soha nem fordított hátat, és soha nem kívánt a bírálattal muníciót kínálni a politikai ellenfeleknek. Úgy tudott független maradni, hogy nem állt középen. Hisz aki középen áll, az talán sehol sem áll. Nyugodj békében, kedves barátunk! Arcod, műved és hatásod igyekszünk megőrizni, s bizton megőrzik azok a kolozsvári fiatalok, akik szavaid szerint „sírás és panaszkodás, elvágyódás és elmenés” helyett ma pozitív dolgokat tesznek, s akik eredményei nyomán el lehet hitetni magunkkal, hogy „lehet élni ebben a konglomerátban új körülmények között is, valamit meg lehet találni a jelenben és a jövőben.” erport.ro 2017. július 31.AZ ANYANYELV FÖLÉRTÉKELŐDÉSEA PEREMRÉGIÓK MAGYAR IDENTITÁSÁBAN1 Péntek János az MTA külső tagja, professor emeritus, Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, Kolozsvár pentekjku(kukac)gmail.com Az elmúlt negyedszázadban empirikusan is érzékelhető gyors változás és irányváltás következett be a Kárpát-medencei társadalmi és nyelvi folyamatokban. Különösen feltűnő volt ez a hirtelen változás rögtön 1990 után az anyaországon kívüli régiókban, ahol jelentős számú magyar közösség él. A tízévente egymást követő népszámlálások (1992, 2002, 2011–12) eredményei aztán valósággal sokkolták a közvéleményt, és provokálták a kutatókat. Ebben a helyzetben különösen fontosnak bizonyult, hogy azok a kutatók is, akik az egyes régiókban élnek, és ennél fogva a terep és a téma jó ismerői, csatlakozhattak a magyarországiakhoz, számukra is megadatott a kutatás szabadsága. Szinte valamennyi társadalomtudomány érdekeltnek bizonyult: a demográfia, a társadalomföldrajz, a regionális kutatások, a szociológia és a szociolingvisztika. Az identitás és a nyelv kérdéskörében különösen fontosak voltak a szociológusoknak az 1990-es években végzett, az egész nagyrégióra kiterjedő kutatásai (Gereben Ferenc és munkatársai, Csepeli György és munkatársai), valamint az élőnyelvi, kétnyelvűségi kutatások (Kontra Miklós irányításával). Ilyen jellegű kutatások különböző szinteken azóta is folynak. A nyelvészetiek a külső régiókban az MTA által kezdeményezett és támogatott kutatóállomásokban, azok hálózatában intézményesültek. Ezek egyik résztvevőjeként a továbbiakban a címben megjelölt kérdésre vonatkozó megállapításaimat is elsősorban e kutatások eredményei alapján teszem, némi részrehajlással az erdélyi helyzet iránt. A részrehajlás egyik oka, hogy ebben a nagyrégióban a helyzetek, a folyamatok, a jelenségek mind előfordulnak, a másik, hogy ezek vizsgálatában közvetlenül vagy közvetve, tanítványaim révén magam is részt vettem. Egyetlen példa arra, milyen kihívást és provokációt jelentettek szakmailag a népszámlások. A 2002. évi romániai népszámlálás a magyarok közel 12%-os, 200 ezres fogyását regisztrálta 1992-höz viszonyítva. A demográfia és a szociológia ennek két okát látta: a születések alacsony számát és az elvándorlást (akkor elsősorban a Magyarországra való áttelepedést). A nyelvi folyamatokra irányuló saját vizsgálataink alapján nem volt kétséges, hogy asszimilációs háttere is van az apadásnak, az asszimilációban pedig jelen van a nyelvi asszimiláció, a nyelvvesztés, a nyelvcsere is. Ezt bizonyította aztán be részletes elemzéssel – az asszimilációs veszteség arányait is jelezve – Szilágyi N. Sándor (2005). A nyelv szimbolikus többletértékei és a nyelvpolitikai ideológiák Noha napjainkban sok társadalomtudós azt is kétségbe vonja, hogy lényeges kapcsolat volna az anyanyelv és az identitás között (lásd Kontra 2006), az pedig egyenesen közhelynek számít, hogy a nyugati típusú, államnemzeti identitásnak csak az állampolgárság a meghatározója (legutóbb Romsics, 2013 szerint), magam azon a véleményen vagyok, hogy történetileg változó, kultúránként változatos formában és módon az identitásban valahol mindig ott a nyelv. A kelet-európai identitásokban, általában is a kisebbségek identitásában szimbolikus többletértéke van az anyanyelv varázsának, a látszólag tisztán vallási identitásokban (pl. a muszlimban) a titkokat őrző és közvetítő szakrális nyelv misztériumának. Azoknak a nyelveknek pedig, amelyeknek a státusa államnyelvi, hivatalos nyelvi, az állam által rájuk is átruházott hatalmi helyzetük van. Nyilván sem a szimbolikus többletérték, sem a fölérendelt státus nem inherens eleme egyik nyelvnek sem, hanem a nyelv és a nyelvi közösség történelmi kapcsolatában alakult ki, az államnyelv fölérendeltsége pedig az adott nyelvi csoport hatalmi fölényéből ered.2 Épp emiatt maga a szaktudomány ilyenekkel, mint varázs, misztérium, hatalom, nem tud mihez kezdeni, ezek a társadalomnyelvészet, társadalomlélektan körébe tartoznak. Az államnemzeti identitásban formailag valóban az állampolgárság a meghatározó, ám a nemzetállamok által kiemelt státusú államnyelv, hivatalos nyelv maga is eszköze a hatalom gyakorlásának, és már eleve alárendeltté tesz minden más, az illető ország területén beszélt nyelvet.3 Az államok pedig kétféle nyelvpolitikai ideológia szerint kezelik az illető ország területén beszélt nyelvek viszonyát: dominánsan a nacionalista, asszimilációs ideológia szerint, kivételesen a pluralizmus, az egyenjogúság szellemében. Az alárendeltség következményei Ennek a státusbeli alárendeltségnek, az ezzel összefüggő korlátozásnak, hátrányos megkülönböztetésnek is következménye az anyanyelv fölértékelése a határon túli magyar nemzeti közösségekben. A beszélők államnélküli helyzetüket, veszélyeztetettségüket érzik, a szétszórtságot, felekezeti megosztottságot. Ilyen körülmények között a magyar nyelvben élik meg közösségüket, összetartozásukat, viszonyulásuk tulajdonképpen menekülés a nyelvbe. Ez szüli az olyan szimbolikus-mitikus, már-már szakrális kinyilatkoztatásokat, hogy „A mi hazánk a magyar nyelv.” Az anyanyelv szent céllá válik, miközben a napi döntések (nyelvválasztás, iskolaválasztás) nincsenek mindig összhangban ezzel a kivételes belső értékeléssel. Szintén a nyelvi alárendeltség, a veszélyeztetettség miatt válik védekezővé, önigazolóvá, esetleg rejtőzködővé ez az identitás, ellenhatásaként annak, hogy vannak offenzív identitások, és hogy a fóbiák is részei a kelet-európai identitásoknak.4 Az egyik jelentős szociológiai kutatás következtetése is az volt, hogy a magyar közösségekben „az anyanyelv […] erős identifikáló szerepe […] védekező, […] identitásvédő…”. (Gereben, 2011, 255.) A szociológiai és szociolingvisztikai kutatások eredményei egyaránt azt igazolják, hogy a peremrégiókban az anyanyelv fölértékelődik a magyarok, a magyar közösségek önmeghatározásában. Kárpátaljai nyelvészkollégánk, Csernicskó István, felvidéki szerzőtársával, Szabómihály Gizellával közös tanulmányában állapítja meg, hogy nagyfokú korreláció van a magyar nemzetiség és a magyar nyelv bevallása és vállalása (használata) között, a nyelvközösséghez tartozás központi helyet foglal el a közösség etnikai tudatában (Csernicskó ‒ Szabómihály, 2010, 167.). Gereben Ferenc szociológus az általa vezetett, kiterjedt kutatás következtetéseként írja: „…zárt kérdésünk alapján [17 tényező közül] a magyarsághoz tartozás legfontosabb »kellékének« – Kárpát-medencei konszenzus alapján – a magyar nyelvet tekinthetjük…” (Gereben, 2011, 253.). Ebben a konszenzusban jelentős az – és ez jelenti a fölértékelést –, hogy a fontosság mértéke jóval nagyobb a külső magyar régiókban, mint az anyaországban (Gereben, 2011, 250.). Kolozsvári szociológus kollégánk, Veres Valér grafikusan is ábrázolta az arra a kérdésre adott válaszok megoszlását, hogy „Mi határozza meg leginkább az Ön nemzeti hovatartozását?”. Ez az ábra szintén mutatja a régiók többletét az anyanyelv és kultúra vonatkozásában az anyaországhoz viszonyítva (1. ábra). Túlságosan kategorikusnak tűnik, mégis el kell fogadnunk Kárpát-medencei vonatkozásban is Lanstyák Istvánnak a szlovákiai magyarokkal kapcsolatos megállapítását: „…a szlovákiai magyarok nemzeti azonosságtudatának a nyelv – a magyar nyelv – nem járulékos, hanem központi eleme. […] azok a szlovákiai magyarok, akik feladják nyelvüket, egyben megszűnnek magyarok lenni. Ezért érdemes a helyzetünket meghatározó tényezők közül azokat kiemelni, amelyek hatással vannak vagy lehetnek a nyelvmegtartásra vagy éppen a nyelvcserére.” (Lanstyák, 2002, 12‒13., kiemelés tőlem, P. J.) Ezt a megállapítást akár súlyosbíthatnánk is azzal, hogy azok közül, akik feladják nyelvüket és asszimilálódnak, némelyek új identitásukban neofitáknak bizonyulnak. De vannak kivételek is. Elsősorban vallási közösségekről tudunk Erdélyben, olyan vallási közösségekről, amelyek a nyelvcsere után is magyarnak vallják magukat, és ezt az is erősíti, hogy a templomban, liturgikus használatban számukra a magyar nyelv szakralizálódott: nem beszélik, de hitéletükben ragaszkodnak hozzá (Borbándról, Óradnáról, Verespatakról, a Déva környéki református falvakból ismerjük ezt a helyzetet). És van egy másik adat is, amely azt jelzi, hogy a Kárpát-medencében és a régiókban is többen vallják magukat magyar anyanyelvűnek, mint magyarnak. 2001‒2002-ben a Kárpát-medencében 300 ezres volt ez a többlet (11,7 millió magyar és 12 millió magyar anyanyelvű; Kocsis et. al., 2006, 30.), 2011-ben Romániában 32 291 (1 227 623 magyar és 1 259 914 magyar anyanyelvű; a román Országos Statisztikai Hivatal adatsorai szerint). Romániában egyébként a magyar az egyetlen olyan nemzetiség, amelynek több az anyanyelvű beszélője, mint ahánynak magyar az etnikai identitása. Ez nyilván nem lemondás, hanem vállalás az előző évszázadokban magyar nyelvűvé vált svábok, örmények, romák, zsidók stb. részéről. Az identitások szerveződése, átörökítése, átmenetisége, töredezettsége Kétségtelen, hogy az embereknek és a közösségeknek sokféle identitásuk van. Az identitások sokféleségére való hivatkozás azzal a veszéllyel jár, hogy ezen az alapon relativizálhatók, és akár szembe is állíthatók egymással. Lényegtelennek véljük a közöttük lévő különbségeket, minden kötődést identitásnak tekintünk, és arra sem gondolunk, hogy az olyan alapidentitások, mint az etnikai vagy a nemzeti, részidentitások és kötődések köteléke. Világosan érzékelhető az identitások függőleges szerveződése egy vertikális kontinuum mentén, az ilyeneké, mint az egyéni identitás → lokális identitás → regionális identitás (székely, palóc stb.) → erdélyi, felvidéki, muravidéki stb. magyar identitás → magyar (etnikai, nemzeti) identitás → közép-európai identitás → európai identitás. Az egyéni és a közösségi identitást a nyelv köti össze, az anyanyelvnek az etnikai, nemzeti szintig van (különleges) jelentősége. Az egyéni, valamint a lokális és regionális identitásnak is van nyelvváltozatbeli megfelelője: a vernakuláris, a helyi nyelvjárás, a nyelvjárási régió. Ez is identitást fejez ki, erősíti a közösségen belüli szolidaritást. Előfordul, hogy kívülről (vagy akár belülről is) manipulatív szándékkal szembeállítják őket (például székelyt a magyarral, erdélyi magyart a magyarországi magyarral), pedig nyilvánvaló, hogy ezek nem alternatívái egymásnak, hanem egymásba épülők, kontinuumot alkotva egymást erősítik. Mind az egyéni, mind a közösségi identitásban rendszerint több részidentitás, identitáselem, kötődés kapcsolódik össze: az identitások vízszintesen, egy horizontális kontinuum mentén is szerveződnek. Ez már arra az identitásra is érvényes, amelybe az ember családjában, közösségében beleszületik. Ezek mind „független változók”, adottak az ember számára. Egymással szolidáris értékek kapcsolatáról van szó, történelmileg kialakult, valamennyire megszilárdult, emiatt megszokott, kongruens kapcsolódásokról. Gereben Ferenc – mint láttuk – saját szociológiai vizsgálatában tizenhét ilyen tényezőről beszél, a lista azonban nyitott abban a tekintetben, hogy ki mivel, mi mindennel kapcsolja össze saját és közössége egyéniségét, karakterét. Ennek a nyitott listának is vannak alapelemei, például az erdélyi magyar identitásban ilyenek kapcsolódnak össze kongruens módon: magyar nyelv + református/katolikus/unitárius vallás + történelmi hagyomány + magyarságtudat + erdélyiség… stb. A peremrégiókban, de általában a mai mobilitás körülményei között, a hagyományos, stabil közösségek és az értékrendek felbomlásával sokszor és egyre gyakrabban kérdésessé válik a nyelv és az identitás áthagyományozása, átörökítése. „És mi lesz, ha románnak szület?” – kérdezte jó negyven évvel ezelőtt a maga sajátos nyelvén egy kolozsvári magyar család ötéves gyermeke, miközben testvére születésére vártak. Részéről ez akkor puszta kíváncsiság volt abban az időben, amikor a születés még jóval nagyobb titok volt, mint manapság. Ő már tudta a napköziből, hogy vannak fiúk és lányok, és hogy vannak magyarok és románok, ő maga is már beszélt románul, így joggal tehette föl saját töprengő kérdését. Ez a kérdés aztán egyre inkább relevánssá vált a demográfusok, szociológusok számára, mivel a nyelvileg, etnikailag vegyes házasságok száma egyre szaporodik. A párválasztás korábbi endogám szabályai jelentős mértékben fellazultak. Az is, amely a felekezetileg (vagy etnikailag) vegyes családokban azt írta elő, hogy a lány az anya identitását örökölje, a fiú az apáét. Az pedig – mint látni fogjuk – csak a naiv vélekedésben maradt meg, hogy az anyanyelv gondozója, átörökítője elsősorban az anya. Ez akár identitáskrízisnek is tekinthető a peremrégiókban, különösen a szórványokban, lakótelepi környezetben. Jó esetben már a nyelvtanulás kezdetétől szimultán kétnyelvűvé válhat a gyermek, kettős lehet az identitása. A környezet és az irányított asszimiláció viszont annyira erős, hogy rendszerint ezek korai egyensúlya a felnőtté válás időszakában egyre inkább a többségéhez igazodik. Szilágyi N. Sándor már hivatkozott, az asszimilációval foglalkozó tanulmányában az 1992-es és 2002-es népszámlálási adatok alapján azt állapíthatta meg, hogy „… a magyar nők vegyes házasságaiban […] a gyermekeknek csak 18‒23%-a lett magyar”, a magyar férfiak vegyes házasságaiban pedig ez az érték 35‒40% (Szilágyi N., 2005, 56–57.). Az átörökített identitás és nyelv ebben az esetben tehát kevésbé az anyáé, inkább az apáé, de arányaiban mindenképpen a többséghez tartozó házastársé. A vegyes családok növekvő száma jelzi, hogy a felfokozott társadalmi mobilitásban a nyelvben és az identitásban is egyre inkább számolni kell az átmenetiséggel, a Kárpát-medencében inkább az átmenetiséggel, mint a kettősséggel. Az identitástényezők megszokott kapcsolódása, köteléke meglazul, megbomlik, szokatlanná, diszgruenssé válik. Ez jól tükröződik a romániai népszámlálásoknak a felekezetiség és az etnikai identitás szokatlan kapcsolódásaira utaló adataiban (1. táblázat). Magyar román Református 93,78% 3,29% (19 802) Unitárius 93,67% 1,80% (1044) Ortodox 1,65% (26 009) 93,67% 1. táblázat.• A felekezeti hovatartozás és az etnikai identitás „szokatlan” kapcsolatai Romániában (Forrás: Országos Statisztikai Hivatal, 2011, URL1: 14., ill. 16. táblázat) A mozgásra, az identitáscserére, a három síkon végbemenő asszimilációra utalnak, nagyságrendjüket is jelzik a romániai népszámlások további adatai. (1) nyelvi asszimilációra a román anyanyelvű magyarok (elsősorban, mint jeleztük, vallási közösségekben): 1992-ben 32 949, 2011-ben: 34 203, (2) etnikai asszimilációra a román reformátusok, unitáriusok (mintegy 21 ezren) és a vegyes házasságokban románként bejegyzett gyermekekben jelentkező többlet, (3) felekezeti asszimiláció következménye az ortodox magyar kategória (26 009 a legutóbbi népszámláláskor). Jellemzőnek és viszonylag stabilnak tűnik az átmenetiségnek a 30 ezer körüli népessége. Ezek után az sem meglepő, hogy az 1992–2002 között az asszimilációs fogyást Szilágyi N. Sándor 32 ezerre becsülte, és ez a teljes akkori, tíz évre visszamenő demográfiai apadás (193 152) 16%-a volt (Szilágyi N., 2005, 85.). Szabadság és méltóság az identitás megválasztásában és megvallásában A szaktudományok szenvtelen stílusában gyakran jelenik meg az a megállapítás, hogy az identitás helyzetfüggő, érdekfüggő. Ez az eufemizáló szenvtelenség arra a súlyos tényre utal, hogy miközben az identitás megválasztását és megvallását alapvető emberi jognak gondoljuk, a közelmúlt legnagyobb szörnyűsége éppen az volt, hogy milliókat stigmatizáltak, üldöztek, semmisítettek meg vallási, etnikai, nyelvi identitásaik miatt. A szörnyűségek után sem tűnt el a stigmatizálás, a megfélemlítés, és mindenütt sérül az identitáshoz kapcsolódó jog, ahol félelemből kell valakinek elhallgatnia, elrejtenie vagy akár védenie identitását. Az identitás ilyen értelemben szabadságfüggő, méltóságfüggő. Márpedig a peremrégiók magyarsága, személyek és csoportok gyakran kerülnek olyan helyzetbe, hogy félniük kell identitásuk miatt. A tiltás, a korlátozás, a stigmatizálás elsődlegesen a nyelvre irányul, az irányított asszimiláció, az asszimilációs nyomás elsődleges célpontja az anyanyelv. Nyilván amiatt, mert az asszimiláció irányítói is tudják, hogy a nyelv kulcsfontosságú az identitásban, és azt is, hogy ezen a ponton a leginkább sebezhető: a kétnyelvűség révén, amely létfontosságú a beszélőnek, aki azonban a számára előnyös és fontos, anyanyelvdomináns hozzáadó kétnyelvűség helyett gyakran a felcserélő kétnyelvűségbe kényszerül. Lemond anyanyelvéről. Tulajdonképpen ebben jelölhető meg az integráció és az asszimiláció nyelvi határa: elég megtanulni és tudni az államnyelvet, vagy le is kell mondani az anyanyelvről? A tiltás, a korlátozás, a diszkrimináció nyelvjogi kérdés, a stigmatizálás az előítéletekhez, sztereotípiákhoz tartozik. A magyar nyelv stigmatizálási skálája nagyon széles, stilárisan is változatos. Néha az önstigmatizálás is tetten érhető. Már a magyar nyelv nehéz voltára való hivatkozás is hamis sztereotípia, aztán következnek a kevésbé durvák, mint a madárnyelv, majd a nagyon durvák, nagyon bántóak: utálatos nyelv, hányingert keltő zagyvaság, az ördög nyelve… Gazdag gyűjteménye található mindezeknek Tánczos Vilmosnál, már legutóbbi könyvének címe is erre utal: Madárnyelven (Tánczos, 2011). A stigmatizálás Tánczos által idézett példái a magyar nyelv moldvai változatára vonatkoznak. A moldvai magyarok (csángók) nyelvcseréje, asszimilációja mintegy 150 évvel ezelőtt, a román nemzetállam megalakulásától vált intenzívvé, azóta is tart, szemünk előtt ma is zajlik, és úgy tűnik, a végkifejletéhez közeledik. Viszonylag pontosan lehet látni a mechanizmusát, a benne szerepet játszó tényezőket, ezért érdemes közelebbről is szemügyre venni. A történeti források szerint a 13. századtól a 18. század második feléig alapidentitásuknak két erős eleme volt: az, hogy magyarok (magyar nyelvűek, etnikumúak) és katolikusok voltak (ortodox környezetben), etnonimaként a kettő szinonimája volt egymásnak (a környezet román nyelvében is: ungur, catolic). A 18. század második felében az akkor oda nagy számban érkező, menekülő székelyek az ott talált magyar csoportot, nyelvük egyik furcsaságára való utalással a kigúnyoló, stigmatizáló csángó névvel illette (Péntek, 2014). Ez a gúnynév kiterjedt aztán az egész moldvai magyar csoportra, a székelyekre, és végigkísérte további történelmüket. Nyelvjárásukat magyar és román részről is stigmatizálták, hogy aztán ők maguk is kétségbe vonják nyelvük „igaz” magyarságát. Nyelvük háttérbe szorítása azzal erősödött föl, hogy az állami oktatás román nyelven indult el, és folyik ma is, és hogy a liturgikus használatban a római katolikus egyház is feláldozta hívei anyanyelvét az államnyelv javára, noha ez a nyelv számukra mély hitükben a szakralitás misztériumának is őrzője (Szilágyi N., 2006). Soha nem adatott meg nekik önazonosságuk szabad megvallása, emiatt a magyar és a román között hányódva leginkább a katolikust nyilváníthatták ki (ebben implicite a magyar is benne volt), illetve amikor egy igazán kívülálló személy, a finn Yrjö Wichmann nyelvüket kutatta a 19. század elején, ő azt jegyezte le Szabófalván, hogy azok is magyarnak tartják magukat, akik már nem beszélnek magyarul. A 20. században már valósággal üldözöttekké váltak, állandó volt a fenyegetettségük. Közben a magyar kutatók, erdélyi és magyarországi értelmiségiek nyelvhasználatában etnonimává és lingvonimává vált a csángó megnevezés, és úgy tűnt, hogy ez a kettő, a katolikus és a csángó lehet a csoport identitásának jelölője.5 „Újabban a teljesen székely eredetű falvakban és az északi csángók körében is kialakult a csángó tudat, ugyanis Erdélyben és Magyarországon egységesen csángónak nevezték a teljes moldvai katolikus lakosságot.” Ennek a feltételezett csángó etnicitásnak is alapfeltétele „a tényleges és viszonylag jó nyelvtudás.” (Tánczos, 2011, 260., 264., kiemelés tőlem, P. J.) A gúnynévként keletkezett csángó név és a csángó tudat, identitás jó szándékú, kívülről való kreálása, kissé romantikus fölerősítése átmenetinek tűnik. A katolikus identitás és a csángóként megjelölt identitás különbözőképpen, de átmenetileg azt az alapvető tényt fedi el, hogy egy magyar római katolikus népcsoport magyar → román nyelvcseréje és asszimilációja ment és megy végbe. A folyamatos félelem, megfélemlítés, befolyásolás azt is lehetetlenné tette, hogy a hivatalos népszámlások megközelítőleg is reálisak legyenek az ő vonatkozásukban. Vallásukat bizonyára minden esetben vállalták, a magyart sem nyelvként, sem etnikumként. Az a legutóbbi kísérlet pedig a 2011-es romániai népszámlás alkalmával, hogy szerepeljen a csángó is vállalható etnikai identitásként az etnikumok listáján, mint előrelátható volt, olyan eredménnyel járt, amely groteszk tükörképe magának a népszámlásnak, és a moldvai magyarok helyzetének is.6 Az Országos Statisztikai Hivatal közöl egy olyan táblázatot (URL1: 14. táblázat), amely az egyes etnikumok és a felekezetek kapcsolatának számadatait tartalmazza. Ezen az szerepel, hogy összesen 1536 személy vallotta magát csángónak, felekezeti megoszlásukban közülük 1054 római katolikus, 216 ortodox, 141 muzulmán, 125 pedig egyéb. Az 1536-os nagyságrend – ahhoz viszonyítva, hogy nyelvileg még mindig 40–50 ezer moldvai katolikusnak van valamilyen kötődése a magyar nyelvhez – tükrözi a megfélemlítettséget, de azt is, hogy bizonytalan körükben a csángó identitás elfogadottsága. A csángóhoz szokatlanul kapcsolódó ortodox felekezetiség – még ebben a kis számban is – kétségessé teszi azt, hogy a római katolikus egyház a magyar nyelvről való lemondással hosszú távon ellensúlyozhatná az ortodox egyház nyomását. A 141 muzulmán csángó pedig szinte hihetetlennek tűnik, bár ebből akár arra is következtethetünk, hogy csángó identitásukat legszabadabban a Konstancához közeli, muzulmán és „multikulturális” környezetben élő Oituz telepes falu lakói vállalhatták (ők két hullámban, a két világháborút követően kerültek ide Lujzikalagorból). Ennek alapján az ő körükben feltételezhető a katolikus–muzulmán vegyes házasság, az ilyen jellegű kettős identitás. Nyelv és identitás: a szakmai megközelítés sokféleségéről A társadalomtudományok művelőit mélyen megosztják a helyzetek, az érdekek és az ideológiák. Bizonyára magunk sem vagyunk mentesek ettől, befolyásol bennünket saját identitásunk, közösségekhez, közösségünkhöz, nyelvekhez való viszonyulásunk. Az bizonyára elfogultságoktól függetlenül állítható, hogy általánosan érvényes identitásmodell nincs, az viszont etikailag is kifogásolható, ha úgy látjuk, láttatjuk nagy közösségek identitását, hogy az (főként a sajátunkhoz viszonyítva) kevésbé fejlett, kevésbé korszerű. Vannak, akik úgy gondolják, hogy nincs is közösségi identitás, én pedig – és ezzel bizonyára nem vagyok egyedül – úgy gondolom, hogy az egyéni identitásnak nincs értelme a közösségi nélkül. Ami pedig a nyelv szerepét illeti: azt előadásaink szövegében fejtettük ki, cáfolataként is annak a véleménynek, amely azt kétségbe vonja. Mindebben a magyar tudomány ünnepére való tekintettel is indokoltnak érezzük felhívni a figyelmet a scientia mellett a conscientiára, a kettő viszonyára, a tények, a tudás és a tudomány, valamint lelkiismeret és felelősség elvárható egyensúlyára. IRODALOM Csernicskó István ‒ Szabómihály Gizella (2010): Hátrányból előnyt: a magyar nyelvpolitika és nyelvtervezés kihívásairól. In: Bitskey Botond (szerk.): Határon túli magyarság a 21. században. Konferencia-sorozat a Sándor-palotában 2006‒2008. Bp. Köztársasági Elnöki Hivatal, 167‒198. • WEBCÍM Gereben Ferenc (2011): Az anyanyelv szerepe a határon túli magyarság azonosságtudatában. In: Híres-László Kornélia et al. (szerk.): Nyelvi mítoszok, ideológiák, nyelvpolitika és nyelvi emberi jogok Közép-Európában elméletben és gyakorlatban. (A 16. Élőnyelvi Konferencia előadásai.) Budapest–Beregszász: Tinta Könyvkiadó ‒ II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Hodinka Antal Intézete, 245‒256. • WEBCÍM Kocsis Károly – Bottlik Zsolt – Tátrai Patrik (2006): Etnikai térfolyamatok a Kárpát-medence határainkon túli régióiban (1989–2002). Budapest: MTA Földrajztudományi Kutatóintézet Kontra Miklós (2006): Nyelvi emberi jogi polémiák. In: Benő Attila – Szilágyi N. Sándor (szerk.): Nyelvi közösségek – nyelvi jogok. (A Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai 3.) Kolozsvár: Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, 9–29. • WEBCÍM Kontra Miklós – Szilágyi N. Sándor (2002): A kisebbségeknek van anyanyelvük, de a többségnek nincs? In: Kontra Miklós – Hattyár Helga (szerk.): Magyarok és nyelvtörvények. Budapest: Teleki László Alapítvány, 3–10. • WEBCÍM Lanstyák István (2002): A magyar nyelv jelene és jövője Szlovákiában. In: Lanstyák István ‒ Szabómihály Gizella: Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok. Pozsony: Kalligram, 12‒18. Péntek János (2014): A moldvai magyarokról és a csángó elnevezésről. Magyar Nyelv. 110, 4, 437– 447. • WEBCÍM Romsics Ignác (2013): A nemzetek típusai és kialakulásuk szakaszai. In: Kántor Lajos (szerk.): Párbeszéd nemzetről, nemzetiségről. Kolozsvár: Korunk–Komp-Press Kiadó, 11–14. Szilágyi N. Sándor (2005): Asszimilációs folyamatok a romániai magyarság körében. In: Péntek János ‒ Benő Attila (szerk.): Nyelvi jogi környezet és nyelvhasználat. (A Szabó T. Attila Nyelvi Intézet kiadványai 2) Kolozsvár: Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, 24‒94. Szilágyi N. Sándor (2006): Nyelvi jogok, egyházi nyelvhasználat. A magyar nyelvű mise kérdése Moldvában. In: Diószegi László (szerk.): Veszélyeztetett örökség, veszélyeztetett kultúrák. A moldvai csángók. Budapest: Teleki László Alapítvány, 107–114. • WEBCÍM Tánczos Vilmos (2011): Madárnyelven. A moldvai csángók nyelvéről. Kolozsvár: Erdélyi Múzeum-Egyesület Veres Valér (2008): A Kárpát-medencei magyarok nemzeti és állampolgári identitásának fő sajátosságai. In: Fedinec Csilla (szerk.): Értékek, dimenziók a magyarságkutatásban. Budapest: MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság, 35–60. •WEBCÍM LÁBJEGYZETEK 1 A Magyar Tudomány Ünnepének 2016. évi ünnepélyes megnyitóján az Akadémia dísztermében, november 3-án elhangzott előadás utólag megírt szövege. < 2 Ennek ellenére például a többségi, kisebbségi jelző a nyelv mellett – manipulatív szándékkal – gyakran úgy jelenik meg, mintha ilyen inherens értékről volna szó. < 3 Olyan értelemben is szembekerül a többi nyelvvel, hogy például a román közoktatás terminológiájában az anyanyelv csak a kisebbségekre vonatkozik, anyanyelvük csak nekik van, nekik „csak” anyanyelvük van (Kontra – Szilágyi, 2002). < 4 Az identitással szembeni közömbösség gyakorlatilag ismeretlen a peremrégiókban, szemben Magyarországgal, ahol ez a 2001-es népszámláskor abban nyilvánult meg, hogy a lakosság 5,6%-a, 570 ezren nem tartották fontosnak, hogy nemzetiségükről nyilatkozzanak (Kocsis et al., 2006, 22–23.). < 5 Miközben románok számára ez arra volt jó, hogy ezen az alapon is kétségbe vonják a moldvai magyarok magyar voltát, magyar eredetét. < 6 Tánczos Vilmos közvetlen résztvevőként írja le ennek részleteit: Tánczos, 2011, 253–284. < Magyar Tudomány 2017. augusztus 7.Kántor Lajos nyolcvan éve és örökségeSzületésnapi interjút készítettem vele, amikor a hatvanat betöltötte, a hetvenediken pedig Kántor Lajos, a hetvenes című publicisztikában kívántam neki „még sok termékeny, eredményes, örömteli évet”. Az idén pedig, már úgy május végétől kezdtem rágni a szavakat, amelyekkel augusztus 7-én, a nyolcvanéves barátot, számtalan közös örömünk-sikerünk és bajunk-bánatunk résztvevőjét köszöntsem. Meg sem fordult a fejemben az a gondolat, hogy az összállt mondataimat majd nekrológ formájában kell papírra vetnem. A halál kegyetlenül hirtelen ragadta el közülünk, július 22-én, az orvosok, minden igyekezetük ellenére, már semmit nem tudtak tenni megmentéséért. Kidőlt, mint a tölgy, váratlanul, egyből. Kántor Lajos életre szólóan jegyezte el magát a Korunk folyóirattal 1959-ben, immár ötvennyolc évvel ezelőtt, s ennek a kijelentésnek az igazát az a tény sem kérdőjelezi meg, hogy első kritikáit, 1953-tól kezdődően, az Utunk közölte. Korunkos pályafutását, az élete utolsó hetéig tartó hűségét a folyóirathoz büszkén vállalta, pedig számtalan beszélgetéseink egyikének során bevallotta: sejti, hogy az egyetemi pálya számára simább lett volna. Persze, a maga kockázata, akkoriban, mindkét pályának megvolt. A Korunktól például először 1962-ben akarták eltávolítani, azt követően, hogy megírta a Régi és új a lírában című tanulmányát, amelyben a Forrás-nemzedék költészetét az előző nemzedékekéhez mérte. A korszak potentátjait azzal bosszantotta fel mérhetetlenül, hogy megpróbálta az újat jelezni, szembefordult a hivatalos költészettel. Akkor született meg ellene első alkalommal a kettős vád: nacionalizmus és kozmopolitizmus. Évekkel később, amikor ez szóba került, jóízűen nevetgélve mondta: ez a fülében annyira jól hangzott, hogy a vádakat később is jó szívvel vállalta. A nemzeti örökséget és a magyarság sorsát tudatosan magáénak tekintette, akárcsak a nemzeti bezárkózással szemben érvényesíteni kívánt európaiságot. És valójába ez volt az, amit a Korunknál is igyekezett megvalósítani, és amit aztán a lap élén, 1990 után, meg is élhetett – a hagyományok tiszteletének és a modernizmusnak, a konzervativizmusnak és a szabadelvűségnek a saját maga meghatározta mértékkel történő ötvözését. A Korunk számai hónapról hónapra képesek voltak újra meg újra meglepni az olvasót, s ez jelentős mértékben volt köszönhető annak, hogy Kántor Lajos pontosan érzékelte a közélet pulzusát, s egyben azt, hogy a nagyérdeműt éppen milyen témával lehetne ismét levenni a lábáról, meghódítani, kicsalni a napi élet forgatagából, és az elmét nyitó, pallérozó olvasásra, a közös gondolkodásra rávenni. A magyarsághoz való tartozásnak, a magyar nemzet és kultúra egységének, a magyar művelődés gazdagításának, másrészt a világra nyitottságnak egyidejűleg volt a híve. Nem tagadta: volt olyan időszaka, amikor arról álmodozott, hogy ezek, itt nálunk, egy megújuló szocializmusban lehetségesekké válhatnak. De aztán ebből az álomból 1956, és ami azután következett, gyorsan felébresztette, és ezt az ébredési folyamatot 1968 az ő esetében is visszafordíthatatlanná tette. A sorkatona fegyelmét viszont soha nem tudta vállalni. Ezzel kapcsolatban úgy vélte, hazug és képmutató az a megállapítás, hogy a szocialista társadalomhoz valamennyien egyformán viszonyultunk, mind egyformák voltunk. Nem! Erőteljesen vallotta: attól függetlenül, hogy kinek volt párttagsági könyv a zsebében és kinek nem, óriási különbségek voltak aközött, hogy ki mit vállalt, ki mivel helyezkedett szembe, mikor, milyen pillanatokban. Kevesen voltak a hősök, ismerte el, és természetesen magát sem tartotta annak. De hatalmas volt benne a közösségi elkötelezettség, és ezt talán a családjából hozta magával. Mélységesen felháborította a primitív kommunistázás. Úgy látta, ezt így elintézni nem lehet, mint ahogyan a minőségtől és az értékteremtéstől eltekinteni sem lehetséges. Hogy bár mindenki kötött kompromisszumot abban a rendszerben is, még a kompromisszumaink terén is óriási különbségek voltak, tehát e tekintetben sem voltunk egyformák… Erről tanúskodik egyebek mellett az 1973-ban általa elindított Korunk Galéria, művek és emberek „cenzúramentes” találkozóhelye, amelyet egészen 1986-os betiltásáig vezetett. Az is egyfajta közönség- és közösségszervezés volt. Ez a műhely – akárcsak 1990 utáni folytatása – a puszta képzőművészeti kiállítás-sorozatnál mérhetetlenül többet jelentett, hiszen 250 kiállítása annak a korszaknak fontos, számottevő fegyverténye volt, nem csupán kolozsvári, de erdélyi viszonylatban is. A Találkozások című, 1982-ben letiltott és csak 1997-ben megjelent Korunk Galéria-album, a 2009-ben kiadott Hazatérő képek: Barcsaytól Vinczeffyig vagy pedig a 2011-ben napvilágot látott Könyv, grafika: könyvművészet Erdélyben című, rendkívül míves kötetek erről sok minden felfedtek. Kántor Lajos elsősorban írónak tekintette magát, pedig a lexikonok már rég óta irodalom- és művelődéstörténészként, kritikusként, esszéíróként, publicistaként és persze szerkesztőként tartották számon. Valójában mindez volt egy személyben, sokszólamúan, és számára mindig annak volt igazán súlya, ha valaki az irodalomkritikát vagy akár az irodalomtörténetet is az olvashatóságnak és az élményszerűségnek azon a szintjén volt képes művelni, ahogyan azt Babits Mihály vagy Szerb Antal tette. Sokféle intézményvezetői minősége (Korunk-szerkesztő, majd főszerkesztő, MÚRE-elnök, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke, a Kolozsvár Társaság elnöke, az Anyanyelvi Konferencia társelnöke, az MTA tagja és így tovább) állandó munkalázban tartotta, de mivel a kezdetek kezdetétől elsősorban írni szeretett volna, lehetőleg kötetlenül, közben különböző hetilapokban, folyóiratokban, napilapokban éveken át személyes hangú rovatokat tartott fenn. (Ezek az írásai később kötetekben is napvilágot láttak, ilyen volt például a Szabadságban 2008. július és 2009. december közötti írásainak a Komp-Press és a Minerva közös kiadásában megjelent Kolozsvári néző című kötete is.) Naplószerű publicisztikákban és esszékben osztotta meg tehát gondolatait, tapasztalatait, meglátásait és élményeit olvasóközönségével. Emészthető szövegek írására törekedett mindvégig, és ez nem csupán a sajtóban közölt szövegeire vonatkoztatható, hanem az általa szerkesztett monográfiákban, antológiákban és esszékötetekben is tetten érhető. Legyen szó akár a Szilágyi Domokosról szóló A költő életeiről, a Nagy Albertet idéző Fehér volt a világról, a Domokos Géza kockázatai (és a végösszeg)vagy a Szabédi László írott hegyetékát bemutató A Lázár utcától a Postakert utcáig című kötetekről, a kaputémát körbejáró munkáiról (A kapu; A mennyei kapu, avagy az apokrif kerekasztal, 20-21. század; A Korunk kapui; A Korunk négy kapuja) vagy pedig a múlttal történő szembenézéseiről és tűnődéseiről (Szabálytalan félsziget; Barátom a malomban; Konglomerát (Erdély); Titkosan – nyíltan; Párbeszéd nemzetről, nemzetköziségről; F-elszámolás stb.). Vagy akár egyik legutóbbi könyvéről, a Fehér kakas – vörös borról. Az irodalom szigorúan vett, már-már öncélúan tudományos megközelítését igazából soha nem művelte. Kivétel talán csak a doktori disszertációja volt, ami aztán később Líra és novella címmel, tanulmánykötetként a Kriterionnál jelent meg, abban ugyanis az elméleti megalapozásra is oda kellett figyelnie. Az esetek többségében azonban inkább másfajta megközelítését kereste az irodalomnak. Igyekezett elmélyedni abban a korban, amelyről írt, mint a történelmi regények írói, s abból építette köteteinek szövetét. Ilyen volt például a második Szilágyi-könyve is, a Ki vagy Te, Szilágyi Domokos?, de több példát is említhetnék, így sokszori tiszteletteljes nekifutásait a Szabédi László-témához, de közülük főképpen a Két világ közt harmadiknak című kötetét. Őszinte híve volt a megbékélési célú magyar–román párbeszédnek. Kiváló kapcsolatai román írókkal, irodalmárokkal, művészekkel közismertek. Ezeknek a fáradságos, viszonylag kevés eredménnyel kecsegtető hídépítéseknek a pozitív és a negatív tanulságait foglalta össze a Függőhíd című, Pécsett kiadott kötetében. Kilencven után változatlanul úgy érezte, hogy ez szükséges is. Önámításnak tartotta azonban a két nép történelmi kiegyezésének a megvalósultságáról beszélni. Nem lehet azt mondani, állította határozottan, hogy a vitáink nyugvópontra jutottak, hogy a felfogás egymás megítélésében alapvetően megváltozott. Tudta, hogy az bizonyos értelmiségi szinten bizonyos fokig változó félben van, de tisztában volt azzal is, hogy a normalitástól még mindig nagyon messze állunk. Tisztán látta, hogy ezt nem lehet kampányfeladatként felfogni, mert a másik félnek információval, hiteles szövegekkel és tényekkel történő folyamatos meggyőzése rendkívül fontos. Jól tudta, hogy a menetrendszerűen felmerülő kérdésekhez a hatalmon lévő románok egy része gyanakvással, kétkedéssel, néha felháborodással viszonyul, s hogy az RMDSZ tisztségviselői nap mint nap tapasztalják a hagyományrendszerből és a gondolkodásmódból adódó különbségéket. S hogy ezek a különbségek alsóbb, megyei, városi, községi szinten még hangsúlyosabbak lehetnek. Nem voltak tehát illúziói, az állandó párbeszédre mégis végig nyitott maradt. (Lásd az 5. oldalon közölt néhány sajtóban megjelent gondolatát.) Kántor másik fő hivatása az alapvető fontosságú, kolozsvári központú erdélyi intézmények megszervezése és működtetése volt. Mert Kolozsvárt feladhatatlan városnak tekintette. Legyen szó a Kolozsvár Társaságról, amelynek elnöke volt, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületéről, amelynek szintén évekig elnöke volt, a Komp-Press Kiadóról, a Korunk Baráti Társaságról, Szabédi-napokról, kalotaszegi Ady-ünnepségekről, kolozsvári Reményik- vagy Cs. Szabó-megemlékezésekről, budapesti Korunk-találkozókról, erdélyi magyar politikai vagy közéleti fórumkról, a magyar–román kölcsönös megismerést és párbeszédet szolgáló Magropressről, Sajtófókuszról, Cumpănáról, a még szélesebb bemutatkozást elősegítő Renderről, de akár az RMDSZ vagy a Szabadság alapításáról is, Kántor Lajos mindegyikben részt vállalt, s így valamennyi magán viseli a kántori jegyeket is. Nem lesz könnyű dolga annak, aki majd arra vállalkozik, hogy Kántor Lajos művéről-munkásságáról átfogó értékelést írjon. Évekre lesz szüksége már csak arra is, hogy mintegy hetven kötetét elolvassa. Arról nem szólva, amit idehaza és külföldön a sajtóban publikált. Nekünk pedig a Kántor nélküli Kolozsvárt kell majd kitalálnunk – ami egyáltalán nem könnyű feladat. Nyolcvan éve, munkássága nehéz örökséget jelent. Távozását a kolozsvári, az erdélyi és az egyetemes magyarság nagy veszteségének, a keletkezett űrt pedig betölthetetlennek tartom. Eltűnése előtti napjaiban újabb kötetén dolgozott, amelynek a Kakas és kereszt címet szánta. Kikből, miből lettünk? – erre a kérdésre kereste volna benne a választ, mint mindig, az élet pártján állva, és azt vallva, hogy a magányt úgy lehet a legértelmesebben feloldani, ha az ember visszacsalja „az írók nagyfejedelemségének képzeletbeli asztalához”, beszélgetőtársként, hihetetlenül kiterjedt kapcsolatrendszeréből mindazokat, akikkel találkozott, akikkel korábban vitákat folytatott, és akikről régebben már írt. Könyvének mottót is választott: „Az ember többnyire önmaga határozza meg az életét (ha tudja).” Íróasztalán ott maradt kéziratának egyik mondata mintha életének utolsó szakaszát összegezné: „Jártam Londonban, Cambridge-ben (nem egyetemre, abból nekem a kolozsvári Bolyai jutott – igaz, még mielőtt a Babeşsel egyesítették volna); Skóciába, a kísértetekkel benépesített várkastályokba viszont nem jutottam el. Most, hogy az én házam, az én váram szobáit veszem számba, egykori lakóit, látogatóit próbálom meg kikérdezni, a falakon függő képeket (néha a bomló vakolatú mennyezetet) nézem, külső szemlélőnek, mai olvasónak úgy tűnhet, hogy szellemeket idézek. Pedig nem. A magányt az évtizedek során begyűjtött életek oldják fel. Nem választás kérdése, hogy itthon velük vagyok.” Aztán, hirtelen, a begyűjtött életeket is magával vitte. Árván maradtak a szobák, a képek, az íróasztal, az öreg Erika írógép, a könyvek. Köztük közös kedvencünk, oly sok kölcsönös csípkelődésünk tárgya: Nagy Albert Fehér kakasa... Nyugodjál békében, drága barátom. Isten veled – és talán velünk is egy cseppet. Szabadság (Kolozsvár) 2017. augusztus 8.Pro memoria – idézetek Kántor Lajos sajtónyilatkozataibólMeggyőződésem, hogy a Korunknak nemcsak tekintélyes múltja, de jövője is van. Itt egy gondolkodásmódról van szó, amely messze túlmutathat az erdélyi problémákon, s amely szerintem a magyarországi szellemi életben és sajtóban is ritka. Ez egyféle túlemelkedni akarás a pártszempontokon és a különböző műhelyek egymás elleni acsarkodásán. S ez a magatartás, amelyet belőlünk a helyzet kényszerít ki, modell értékű lehet, és a világ számára is hasznos. A Korunk nem egyszerűen egy kolozsvári, romániai magyar folyóirat, de olyan folyóirat, amelyet a világon bárhol olvashatnak, és talán érdemes is olvasni.” (A Hét, 1998. március 19.) „A mi viszonylatunkban nem szabad elfelejteni: addig, míg nincsenek igazán demokratikus feltételek az országban, mindig megvan az etnikai manipulálásnak és a kijátszásnak a veszélye, addig az egységnek a megőrzése prioritás. Elnökségi tagként is kiálltam ezért, ma is azt vallom, hogy szükség van még erre az egységre. Bármennyire nagy az ellentmondás az érdekszövetség és a politikai képviselet között, még mindig össze kell valahogy egyeztetni az igényeket, egyébként nincs meg a súlyunk. Tény, hogy az érdekvédelem politikai szinten valósítható meg. Ez magyarázza és indokolja, hogy a kettősség mindmáig fennáll. (…) Tehát nem mondanám magam csalódottnak. Az RMDSZ nem tett csodát, de valamit javított a romániai magyarság helyzetén. És a közérzetén. Az, hogy a kezdeti célokból és követelésekből mennyi valósult meg, nem hiszem, hogy pusztán a radikális vagy mérsékelt vezetés kérdése, hanem nagyon nagy mértékben a lehetőségeknek a függvénye. Azok, akik úgynevezett radikális alapon azt mondják, hogy csupán azért nem valósultak meg bizonyos dolgok, mert valakik nem képviselték eléggé következetesen, azok énszerintem erősen tévednek.” (Szabadság, 2000. január 12.) "Kampány-vállalkozások helyett normalizálásra, normalitásra volna szükség, semmiképpen nem a feszültségek fokozására. Honos-hontalan című, 1997-ben (Miskolcon) megjelent kötetemben idéztem Kós Károlytól ezt a mondatot: „Most azonban leteszem a pennát, mert még keserűséget talál a papírra szántani, és nem akarom megzavarni a nemzet ünnepét.” Igaz, most nem ünnepel a nemzet, hanem belső konfliktusokkal, pártharcokkal teli időket él – mégsem a keserűségek kiöntésének van az ideje. Inkább az újragondolásoké, az építésé. Az EU-ba bekerült Magyarország és az egész magyarság közös érdekei újragondolásának az ideje. A magyar kormány elérte, hogy az európai alkotmányba bekerüljön a kisebbségi jogvédelem; következésképpen gyakorolnia kell ezt a maga politikájában, magyar művelődéspolitikájában is. A hírek szerint szó van a nemzetstratégiai elvek kidolgozásáról. Kérem, eközben ne feledkezzenek meg Kós Károlyról. Hasonlóképpen gondoljanak rá a politikai gyakorlatban is.” (Szabadság, 2004. november 9.) „Több RMDSZ-kongresszuson is elmondtam, hogy Kolozsvár stratégiai fontosságú kérdés, s ma azt hiszem, még inkább az. Mindent meg kellene tenni azért, hogy Kolozsvár múltját, jelenét és jövőjét átgondoltan szolgáljuk. Sok meglévő intézményünknek jól és lehetőleg összehangoltan kell működnie, s a sajtónak is tudomást kell vennie arról, ami ebből a szempontból fontos, s aminek PR-értéke is van.” (Szabadság, 2005. január 26.) Szabadság (Kolozsvár) 2017. augusztus 8.Születésnapi köszöntő helyett*Alig fél hónap választotta el attól, hogy betöltse nyolcvanadik évét. Milyen örömmel és mennyire könnyebben írtam volna felköszöntőt, mint ezt a nehéz szívvel és lélekkel megfogalmazható nekrológot. Kántor Lajos elhunytával az egységes magyar irodalom kiemelkedő személyiségét, a Korunk folyóirat kiváló főszerkesztőjét, több mint hetven könyv szerzőjét, vagy szerkesztőjét, a Kolozsvár Társaság elnökét, ismert közéleti személyiséget és bátran mondhatjuk, hogy a Kárpát-medencei magyarság megkerülhetetlen véleményformálóját gyászoljuk. Jómagam a barátomat is siratom. Olyan barátot, amilyenből a hosszú élet során talán egy vagy kettő adódik. Amikor a világégés kellős közepén, 1943 szeptemberében, a Református Kollégium Király utcába kihelyezett elemijében, Szentgyörgyi Piroska tanító néni első osztályában egy padsorba kerültem a kerekarcú, mosolygós, az r-betűt kissé arisztokratikusan ejtő fiúcskával, egyikünk sem gondolhatta, hogy mennyire összefonódik majd a sorsunk a következő csaknem 75 évben. Iskolánk, amely az egyházi tanintézetek államosítása után 2. számú Magyar Fiúlíceum lett, bár sokat tettek minőségének csökkentése „érdekében”, olyannyira megőrizte demokratikus szellemiségét és a szabadság szeretetére való nevelés tradícióját, hogy a legsötétebb sztálini időkben, 1953-ban, tanulói sorából kerültek ki azok a ma már jól ismert IKESZ (Ifjú Kommunistaellenes Szervezet) súlyos börtönévekre ítélt tizenöt-tizenhat éves „bűnözői”, akikből az évek során olyan jól ismert közéleti személyiség váltak, mint Bodor Ádám, Veress Zoltán, Palocsay Zsigmond, Asztalos Lajos vagy, a kevésbé ismertek közül, Csoma Zoltán (Botond édesapja) és Dezső György. Az 1954-es érettségi vizsgánkig a mi két párhuzamos osztályunkba is olyan kiválóságok kerültek, mint a zenetudós László Ferenc, Lászlóffy Aladár, a válogatott kosárlabdázó Vizi Imre, vagy a több mint kétszázszoros válogatott olimpikon vízipólós Szabó Sándor. Lehet, hogy e két utóbbinak köszönhető az, amit talán kevesen tudnak, hogy Lajos középiskolás korában sportújságíró álmokat dédelgetett. Mindezt csak azért sorolom fel, mert ebben a kétségtelen elit diákcsapatban az eminens, az elsők között is a legelső végig Kántor Lajos volt. Tizenegy éven keresztül neki más érdemjegye, mint a legjobb soha nem volt. Jó emlékű osztályfőnökünk, a Torockóról elszármazott Páll András minket mindig csak úgy emlegetett, mint a „Kántor-osztály”. Már a középiskolában sok mindent együtt vagy párhuzamosan tettünk, ami még nem jelentett közelebbi barátságot. Egyszerre konfirmáltunk osztálytársunk édesapjánál, László Dezsőnél, együtt jártunk hegedűórákra Kouba Paula nénihez, Kolozsvár annak idején ismert hegedűtanárnőjéhez, majd együtt is érettségiztünk. Habár külön fakultásra jártunk, az egykori Bolyai Egyetemen az úgymond társadalmi munkák során is összefutottunk. Az 1956-ban frissen megalakult Diákszövetségben ő valamilyen felső vezető, én a kémia kar sportfelelőse voltam. Lényegesen szorosabb lett kapcsolatunk 1989 után. Bábáskodtunk az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének létrehozásában. Ő, mint a szervezet elnöke, én, mint a Nemzeti Megmentési Front (FSN) városi alelnöke. Nemsokára engem választottak meg érdekvédelmi szervezetünk megyei elnökének. Ő akkor már az RMDSZ központi vezetőségében tevékenykedett, és a Korunk főszerkesztője volt. Én nem őt, hanem Balázs Sándort váltottam a megyei elnöki tisztségben. A rendezvényeken gyakran összefutottunk, még akkor is, amikor én, mint szenátor Bukarestbe kerültem. Enyhe szakmai féltékenységgel vettem tudomásul, hogy neki majdnem mindig a többségnél is nagyságrenddel komolyabb befolyása volt a Domokos Géza, majd a Markó Béla vezette szervezetünk politikai orientációjának kialakításában. Minden osztálytársi és politikai együttműködés mellett, ami úgy istenigazából összehozott bennünket, az a tenisz volt. Sűrű életünkben ez remek kikapcsolódást jelentett. Legalább öt könyvében előszeretettel emlegeti teniszpályafutásunkat, de azért ne gondolja senki, hogy nagyon tudtunk játszani. A legigazibb amatőr szinten űztük ezt a szép, de kimondottan nehéz sportot. Amikor én bekapcsolódtam, Lajosnak már voltak partnerei: Senkálszky Bandi bácsi, Tompa Gábor és Polonyi doktor. Kettőnk tudására jellemző, hogy a nálunk majd harminc évvel idősebb színészóriást is csak nagyon ritkán tudtuk legyőzni. Igaz, nem is nagyon akartuk, mert Bandi bácsi elvárta, hogy a labdát a tenyeres oldalára üssük, lehetőleg nem túl erősen. Nyolcvanévesen is nagyon kellemes partner volt. Tompa Gabit nem említem, mert ő egy osztállyal magasabbra volt besorolva, akárcsak Polonyi doktor. Az akkori rendszeres találkozások elmélyítették a barátságunkat. Annak ellenére, hogy az ezredforduló idején már jócskán elrúgtuk a hatvanat, a heti kétszeri játékra mindig tudtunk időt szakítani. Eleinte két óra tenisz, utána úszás, majd szigorúan csak a kiizzadt folyadék pótlására sörözés és közben a nagy beszélgetések. Ami a kultúra, a politika és a sport napirendjén volt, az nálunk is terítékre került. Annak ellenére, hogy majdnem minden téren hasonló volt az értékítéletünk, elég sokat vitatkoztunk. Nagyon fájdalmas most nosztalgiázni. Ahogy teltek az évek, úgy adtuk mind lejjebb és lejjebb. Először rátértünk a csak egy-egy óra teniszre, majd hetente csak egyszer, aztán ezt is kihagytuk. Még maradt egy ideig az úszás, végül már csak a sörözés és a duma. Barátságunkban új fejezetet jelentett a Kolozsvár Társaság. Érdekes, a Korunkhoz a hetvenes évek vége felé nem ő hívott, hanem Veress Zoltán. Tibori Szabó Zoltánnal és az ifjú Szabó T. Attilával együtt, úgymond a tudományos rovat megerősítése végett. A rovat vezetését később Kiss János vette át, de munkatársaknak továbbra is megmaradtunk. A fel nem adható város társaságához viszont már Kántor Lajos hívott. Szívesen jöttem. Ekkor már ő is kért tőlem kéziratokat, de inkább csak a politikára hajazó publicisztika műfajából. A társaságnál a csapatépítő szervezőt is felfedezhettem benne. Olyan jó munkakapcsolatot tudott megteremteni, hogy négy-öt év alatt a rendezvényekben nagyon gazdag Kolozsváron is sikerült igen magas színvonalú előadásokat tartani a rendszerint nagyobb létszámban megjelenő hallgatóságnak. Itthon maradt vezető magyar értelmiségijeink talán egyik legnagyobbika volt Kántor Lajos. Nehéz leírni, hogy volt. Még nehezebb lesz őt pótolni. Két fiának, unokáinak és hozzátartozóinak biztos, hogy lehetetlen. És nekem? Laji! Nem szép tőled, hogy csak úgy, hipp-hopp elmentél. Itt hagytad a barátodat, ebben az amúgy is barátságtalan világban. Persze, te már túl vagy a döntő játszma nehezén. Előny nálad! Bérelj ki ott fenn egy teniszpályát, majd jövök egyenlíteni. Nagyon félek, hogy inkább előbb, mint utóbb. * Kántor Lajos ma lett volna 80 éves. Buchwald Péter / Szabadság (Kolozsvár) 2017. augusztus 18.Kántor Lajos íróra, irodalomtörténészre emlékeztek KolozsváronA 8. Kolozsvári Magyar Filmnapok keretében csütörtök délután a nemrég elhunyt kolozsvári író, irodalomtörténész, Kántor Lajos munkásságára emlékeztek közeli barátai, munkatársai. A Korunk folyóirat volt főszerkesztője, az 1989 utáni kolozsvári kulturális intézményrendszer aktív alakítója július 22-én, életének 80. évében hunyt el, gyászszertartása csütörtökön zajlott a Kolozsvári Állami Magyar Színház előcsarnokában, innen kísérték utolsó útjára a Házsongárdi temetőbe. Kiegyensúlyozottságával, nyitottságával vívta ki kortársai és a fiatalabb generációk tiszteletét, hangzott el az emlékesten. Az In memoriam Kántor Lajos című filmes összeállításból megtudhattuk, hogy 1989 előtt a Korunk Galéria vezetőjeként mintegy 250 kiállítást hozott tető alá „szembe szélben”, ahogy az est folyamán Balázs Imre József fogalmazott, és ő tette elismertté például Incze Ferencet, vagy a korábban csak zenészként ismert Györkös-Mányi Albertet. Emellett irodalomtörténészi és közéletszervezői munkássága is olyan témák, amelyeket a Kolozsvári Televízió archívumából összeállított film csak felvillant, de a későbbiekben érdemes velük behatóbban foglalkozni, mutatott rá a film szerkesztője, Víg Emese. A Román Közszolgálati Televízió kolozsvári magyar szerkesztőségét vezető Víg Emese azt is elmondta, portréfilmet készült forgatni Kántor Lajos 80. születésnapjára, de erre már nem kerülhetett sor. Hozzátette, Kántor Lajost nagyon szerette a sajtó, bizalommal keresték irodalmi-kulturális kérdésekben, így rengeteg anyag maradt fenn róla. „Kántor Lajos reneszánsz ember volt” – fogalmazott Buchwald Péter, aki Kántor Lajossal közösen indította el az RMDSZ Kolozs megyei szervezetét, kiegyensúlyozott, mindenféle előítélettől mentes, két lábbal a földön járó, politikusi vénával is megáldott integráló személyiségként jellemezte néhai barátját. Közös iskolai éveikről felidézte, hogy Kántor Lajos mindig eminens tanuló volt, külön beszélgetéseket folytatott az irodalomtanárral, ugyanakkor sportújságírói ambíciókat is táplált a középiskolában. Egyed Péter író, filozófus a Korunk folyóirattal kapcsolatos együttműködésük és vitáik mellett a közösen töltött Szárhegyi Írótalálkozókat elevenítette fel. „Akkor láttam, hogy Lajosnak mennyire intim érzéke volt az írókhoz. Az kevésbé derül ki az írásokból, hogy Lajos mennyire ismerte korosztályra és személyre menően az emberek erényeit és a gyengéit. Azt hiszem, hogy Lajos szerette az embereket. Nehezen tudok ennél elismerőbb szót mondani” – mondta. Balázs Imre József költő, irodalomtörténész azok közé a fiatal tehetségek közé tartozott, akiket Kántor Lajos fedezett fel a Korunk folyóirat számára. Először irodalmi szerkesztőként, majd főszerkesztőként dolgozott a lapnál. „Számomra Kántor Lajos mindig az egyensúly embere lesz. Ha ő belátta azt, hogy nem látja át a fiatal képzőművészeket, írókat, megkereste azt a személyt, aki helyette átlátja ezt. Mindig kereste azt, hogy legyenek huszonéves szerzői a lapnak” – idézte fel. Ugyanakkor a generációs különbségekre is rávilágított: „Az, hogy az irodalom fontos, hogy a folyóiratok fontosak, hogy a Korunk galéria fontos, azt én tudom, de úgy, ahogy Kántor Lajos, azt én sosem fogom tudni megélni, mint az, aki létrehozza ezeket, aki azok között a körülmények között működtette ezeket az intézményeket 1989 előtt, szembe széllel. Most azért nem ez van, most más dolgok vannak, a kultúra fontos, én ebben hiszek, de másféleképpen fontos” – fogalmazott. „Nagyon nehéz úgy Korunkot csinálni, hogy Lajos nincs ott most a háttérben, meg fogjuk próbálni” – mondta. Tibori Szabó Zoltán, a Szabadság napilap alapítójaként Kántor Lajossal együtt kivette a részét a rendszerváltás utáni kolozsvári magyar intézményrendszer kiépítésében. Csütörtök este arról beszélt, hogy Kántor Lajoshoz kölcsönös egymásrautaltság és bizalom fűzte. „Számomra nehéz elképzelni a Kántor Lajos nélküli Kolozsvárt. Én nem tudok még egy embert itt Kolozsváron, akivel ha megegyeztem valamiben, akkor az mindig úgy volt, pontosan úgy, és nem három napig, hanem évtizedekig. Az empátia nélkül, amivel egymás iránt és egymás intézményei iránt voltunk, nagyon nehéz lesz” – fogalmazott. Zs. E. / maszol.ro 2017. augusztus 18.Végső búcsú Kántor LajostólKántor Lajos írót, irodalomtörténészt, szerkesztőt búcsúztatták el augusztus 17-én hozzátartozói, barátai, kollégái, tisztelői a Magyar Opera és Színház emeleti előcsarnokában. A 80 éves korában elhunyt kolozsvári születésű sokoldalú értelmiségit, Széchenyi-díjas filológust, akadémikust ezt követően a Házsongárdi temetőben helyezték örök nyugalomra. Szabadság (Kolozsvár) 2017. augusztus 19.Túlélő képek – Kántor Lajos hiányábanAz először 1989-ben, majd húsz év múlva, 2009-ben immár bővített formában újra kiadott Túlélő képek című Kántor László-kötet köré szervezett találkozót a Kolozsvár Társaság. Az esemény elgondolója eredetileg a társaság elnöke, Kántor Lajos volt, azonban az irodalomtörténész nemrégiben bekövetkezett halála miatt a házigazda szerepét Balázs Imre József vette át. Az egybegyűlteket Tibori Szabó Zoltán, a rendezvényt befogadó Minerva Művelődési Egyesület elnöke köszöntötte, hangsúlyozva, az est forgatókönyvét Kántor Lajos képzelte el, de sajnos hirtelen halála miatt már nem jutott idő annak részletes megbeszélésére. A fényképekkel, dokumentumokkal illusztrált könyv 34 erdélyi magyar író művét, vallomását tartalmazza, a Noran Libro Kiadó által megjelentetett második kiadásban pedig már az erre való reflektálások is bekerültek, és a képanyag is gazdagodott. Az esten Kántor László is jelen volt, a kötetben szereplő szerzők közül pedig heten jelentek meg a rendezvényen. Rohonyi D. Iván / Szabadság (Kolozsvár) 2017. augusztus 21.Személyes irodalomtörténet és rettegő cenzorokAz erdélyi magyar irodalomtörténet személyes oldalára próbált rámutatni az a péntek esti kolozsvári beszélgetés, melyen az 1989-ben megjelent Túlélő képek antológia és fotóalbum „túlélői” emlékeztek az eltelt időszakra. Kétségbeesett üzenetek gyűjteménye, így jellemezte Markó Béla költő pár évtized után az 1989-ben megjelent Túlélő képek című antológiát és fotóalbumot, melynek a második kiadását „túlélt” szerzők gyűltek össze felidézni péntek este a Kolozsvári Magyar Napok keretében. A Minerva-házban tartott beszélgetés résztvevői úgy vélték, kész csoda, hogy a szövegek a Ceaușescu-korszak legsötétebb időszakában megjelenhettek, kijátszva a cenzorok éberségét. Tibori Szabó Zoltán házigazda köszöntője után Bogdán Zsolt színművész olvasott fel a hiányzók verseiből, majd Balázs Imre József irodalomtörténész, egyetemi tanár kérte fel a jelenlévő „túlélőket” - Szilágyi Istvánt, Gálfalvi Györgyöt, Király Lászlót, Balla Zsófiát, Markó Bélát, Egyed Pétert és Tompa Gábort -, hogy olvassák fel a kötetben megjelent régi-új szövegeiket, és felidézzék a rendszerváltás óta eltelt időszakot. Erőfeszítése azonban többször hiábavalónak bizonyult, a meghívottak közül többen is előrebocsájtották: csak a szöveget olvassák fel, beszélni nem akarnak róla. Irodalmi szöveg mint trójai faló Pedig Balázs Imre József úgy vélte, a nemrég elhunyt Kántor Lajos irodalomtörténész a kötet és a beszélgetés kezdeményezőjeként egyfajta „személyes irodalomtörténetnek” szánhatta a találkozót. Rámutatott, a 34 erdélyi magyar szerző művét tartalmazó, Kántor László képeivel ellátott kiadvány megjelenése idején, nem sokkal a '89-es forradalom előtt egyfajta számvetésnek számított, melyben a felkért szerzők azt írták meg, milyen '88-89-ben Erdélyben magyar írástudónak lenni. Ez egy reprezentatív névsora az erdélyi magyar irodalom elmúlt évtizedeinek, mondta a moderátor, hozzátéve, hogy az antológia ellenben „nem egy nagyon vidám körkép”. Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár) 2017. augusztus 22.Kolozsvár, az erdélyi magyar kultúra fellegvára?Valóban Kolozsvár az erdélyi magyar kultúra központja? Ha igen, milyen is ez a város, milyen szerepet tölt be az erdélyi magyar kultúrában, kinek milyen felelőssége van egy ilyen központban? Ezekről a kérdésekről beszélgettek a Kolozsvár, az erdélyi magyar kultúra fellegvára. Irodalmi interferenciák című rendezvényen vasárnap délután a TIFF-házban, Balázs Imre József, Kelemen Hunor és Markó Béla költők, valamint Szilágyi István író részvételével. A beszélgetést László Noémi moderálta. László Noémi első körben arra volt kíváncsi, beszélhetünk-e egyáltalán arról, hogy Kolozsvár az erdélyi magyar kultúra fellegvára, és ha igen, milyen is ez a Kolozsvár, vagy általában milyen jellemzői vannak egy kulturális centrumnak. László Noémi szerint lehet, hogy Kolozsvár inkább periféria, mint centrum. Markó Béla úgy vélte, nem a fellegvár szót kellene használni ebben a kontextusban, hiszen a kifejezés egy defenzív helyzetre utal. Markó hangsúlyozta: 1990 körül sokkal több kulturális centrumot képzeltek el Erdélyszerte, így központ kellett volna legyen Kolozsvár mellett Marosvásárhely is, amely viszont nem tudott azzá válni az elmúlt közel 30 év alatt. Ám a költő szerint Kolozsvár sem töltötte be ezt a szerepet az 1990-es években, a piros-sárga-kék padokon ülve senki sem érezhette azt, hogy ez a város az erdélyi magyar kultúra centruma. Ez a helyzet szerencsére megváltozott, és Kolozsvár jelenleg tényleg központtá vált, jegyezte meg. Véleménye szerint a kincses város a „modernitás, nyitás, európaiasodás létesítménye is a magyar kultúrában. Kolozsvárnak igénye van arra, hogy ne csak az itt lakók beszéljenek róla” – mondta Markó Béla, hozzáfűzve, ez annak is köszönhető, hogy „itt lezajlottak fontos viták, amelyek eredménye, hogy Európához kell mérni magunkat”. Kelemen Hunor szerint nem lehet egységes kulturális centrumról beszélni. Ha az akadémiai szférát és a színházat tekintjük, akkor Kolozsvár tényleg centrum Erdélyben, viszont, ha képzőművésztről beszélünk, akkor már nem. Irodalmi szempontból pedig, véleménye szerint, az kéne mérvadó legyen, hogy az erdélyi magyar írók, költők külföldön is ismertek legyenek, köteteiket lefordítsák más nyelvekre. Balázs Imre József kifejtette: a város hatalmas változásokon ment és megy át, Kolozsvár lassan a nemzetközi kultúrát befogadó központtá is válik. „Nem szabadna csak a magyar kultúra centrumaként beszélni a városról” – jegyezte meg a költő. Szilágyi István elmondta: úgy látja, hogy míg Kolozsvár lassan túlnépesedik, addig például a magyar iskolák száma csökken. Az írót inkább az aggasztja, mi lesz a várossal és annak lakóival. A beszélgetés résztvevői abban egyetértettek, hogy nem a kulturális intézmények, hanem azok vezetőinek felelősségéről kell beszélni, hisz ők jelölik ki, hogy milyen úton halad az adott intézmény, a közvetlen környezethez mérik magukat, vagy inkább az európai, tágabb mércét veszik figyelembe. Kelemen Hunor kiemelte: ilyen meghatározó személy volt például Kántor Lajos, aki nélkül a Korunk nem tett volna le ilyen mérhető teljesítményt az asztalra. Markó Béla szerint tudatos kulturális programokra van szükség, amelyek alapján eldönti a város, merre akar menni, kinek mi a szerepe. Balázs Imre József hozzáfűzte, ilyen programok már léteznek Kolozsváron, ilyen az Igen, tessék mozgalom, vagy a kulturális tömegrendezvény, a Kolozsvári Magyar Napok is. Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár) 2017. október 17.Hetvenkedőt és Hídverőt díjazott az EMIAHuszonkettedik alkalommal tüntette ki az egy nyelvhazában alkotókat az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA). A kuratórium által odaítélt elismeréseket Lőrincz György elnök adta át a marosvásárhelyi Káli Király István írónak, szerkesztőnek és a magyarországi Korpa Tamás irodalomtörténésznek, költőnek. Hozzászoktunk ahhoz, hogy ősszel nemcsak a színek pompája vonz erre a vidékre, hanem az is, hogy olyan olvasókkal találkozzunk, akiknek a hozzáértése, fogékonysága, érdeklődése, érzékenysége mindig biztatást, kedvcsinálást jelent. Akkor is így van ez, hogyha a számuk fogyatkozik. Én most nem azon kívánnék keseregni, hogy mindig kevesebben vagyunk, hanem inkább annak örvendezek, hogy sok ismerős arcot látok itt. Olyan embereket, akik hűségesek maradtak az írott és kimondott szóhoz – az EMIA kuratóriumának tagja, Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész szavai akár az október 7-i 22. EMIA-gála egyik vezérgondolataként is értékelhetők. Szerényen, mondhatni szűk családi körben, ám az esemény rangjához méltó hangulatban zajlott az ünnepi rendezvény, amit ez alkalommal nem a megszokott helyszínen, a Városháza dísztermében, hanem a Székelyudvarhelyi Művelődési Ház koncerttermében tartottak. A díjazottakat, az őket méltató kurátorokat, valamint az estet jelenlétükkel megtisztelőket az alapítvány elnöke, Lőrincz György író köszöntötte. Felkérésre az egybegyűltek egyperces néma főhajtással adóztak az idén elhunyt kurátor és alapító, Kántor Lajos Széchenyi-díjas irodalomtörténész emlékezetének. – Egyre kevesebben vannak, akik figyelnek Magyarországról keletre, inkább nyugat felé jut el a tekintet és a gondolat is. Korpa Tamás kivétel. Tizenkilenc éves kora óta járja Erdély útjait és figyeli az itteni irodalmi történéseket. Fontos ez, mert az irodalom a médiumokkal való versenyben eléggé hátraszorult. A „hetvenkedő” Káli Király István író, szerkesztő, a Mentor és Líra Kiadó igazgatója nem szorul bemutatásra: neve, munkássága jól ismert hazai és határon túli irodalmi berkekben is – indokolta meg a kuratóriumi döntést és vezette be a laudációkat a házigazda. Káli Király, a könyves ember Baráti szavakkal méltatta az idén 70 éves Káli Király István írói, szerkesztői és kiadói munkásságát, részletezte pályájának meghatározó állomásait Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész. Úgy fogalmazott, hogy az EMIA-díjjal elismert alkotó „olyan író és könyves ember, akinek elvégzett munkája alapján jelentős és visszhangos helye van a romániai magyar irodalomban, az egész magyar kultúrában.” Kitért arra, hogy bár Káli Király alapfoglalkozása vegyészmérnök és szakmájában is kiválóan teljesített, igazi tehetsége mégis az irodalmi munkásságában teljesedett ki, annak ellenére, hogy „a ritkán megszólaló írók” táborába tartozik. Írói kvalitásai már 1975-ben, debütálásakor megmutatkoztak, 1979-ben megjelent, Mit tud az a nagy sárga gép? című novelláskötetét, ahogy az 1981-ben és 1983-ban megjelent regényét és két kisregényét (Akinek megbocsájtok, Tisztítótűz, Üres napok – szerk. megj.) kedvezően fogadták olvasók, kritikusok. Hosszas szünet után, a hetvenedik születésnapot megkoronázandó, két könyvvel jelentkezett idén: a Megvárom, amíg fütyül a fekete rigó című, régi és új írások gyűjteményes kötettel, valamint a Gálfalvi által „fordított fejlődésregényként” jellemzett A szemfényvesztett című regénnyel. Szerkesztői, kiadói munkássága meghatározó: 1990–92 között a Látó folyóirat szerkesztője, 1993-tól a Mentor és Líra Kiadó igazgatójaként dolgozik, a Romániai Magyar Könyves Céh elnöke. „Egy olyan könyves pálya, amely nemcsak az ő becsületére válik, hanem igen jelentős mozzanata, tényezője ma is a romániai magyar irodalomnak és az egész magyar kultúrának. A munkát, amit a Céh elnökeként végez, kultúrtörténeti jelentőségűnek tartom”– mondta Gálfalvi. Véleménye szerint Káli Király István egyik legnagyobb érdeme, hogy kiadóként, elnökként, jelentős és nagyszabású irodalmi rendezvények mentoraként is sikerült „légkört teremtenie a könyvek körül”, mindezt köszönhetően annak „hogy könyves emberként tudja, egyebek mellett a könyvek, az írott, a beszélt szó is arra való, hogy ebben a nehéz és kilátástalannak tűnő életben fogódzókat keressünk.” – Csak azt kívánják nekem, amit a román állam kívánt: 121 éves koromban jár le a személyazonosságim – köszönte meg frappánsan, röviden az elhangzottakat és az EMIA-díjat a kitüntetett, aki a Cynthia (avagy a fölfelé csordogáló mézcsermely) novelláját olvasta fel, megvillantva sajátos humorát. Korpa Tamás, a rólunk mást is tudó Hídverő Az EMIA krónikájában precedens nélküli, hogy a határon túli és hazai irodalom között hidat építő irodalmároknak odaítélt Hídverő-díjat ne úgymond veterán irodalmár, hanem egy pályája kezdetén álló magyarországi alkotó kapja. A kuratórium idén felhagyott a korábbi évek gyakorlatával, és a mindössze 30 éves, de már jelentős lírikusi, kritikusi pályát magáénak tudó, 2012-ben Látó-nívódíjjal is kitüntetett, Debrecen mellett élő Korpa Tamás költőt „gyűrűzte” meg. A nemzedék- és szemléletváltást is szimbolizáló gesztust értékelte, a tehetséges alkotót atyai biztatásnak is beillő szavakkal méltatta barátja, Gálfalvi György író. Véleménye szerint Korpa Tamás kitüntetése megfellebbezhetetlen és vitathatatlan, nemcsak tehetsége, de annak okán is, hogy Korpa „kitartóan és szenvedélyesen figyel ránk, és nem biztos, hogy többet, de mindenféleképpen mást is tud rólunk, mint az előtte járó díjazottak”. Korpa Tamás ahhoz az új, a hangsúlyokat másként és máshová helyező anyaországi fiatal írógenerációhoz tartozik, amely az előtte járó, az erdélyi magyar irodalomra, alkotókra folyamatosan figyelőkkel együtt vallja az alaptételt, miszerint magyar irodalom, a maga különbözőségei ellenére is csak egy van, ám ezt a meglévő tudást a saját, másfajta szűrőjén, értékrendjén átcsorgatva gondolja és fogalmazza újra. Gálfalvi György szerint fontos, hogy a Korpa Tamás képviselte új nemzedéknek a határon túli irodalomra irányuló figyelme, az akár vitákat is generáló más világlátása, az értékítéletbeli különbözőség önreflexióra késztesse és közelebb hozza egymáshoz a pályatársakat és a szellemi és érzelmi nyitottság, az eddig rejtve maradt értékek fölé hajolás az, ami az egy nyelvhazába tartozást erősíti. Ezt a régi újat képviseli a Kolozsváron és Budapesten, de akár Délvidéken, Felvidéken is otthon levő Korpa Tamás és nemzedéke, és ez az, ami méltóvá teszi a fiatal és nagyon tehetséges költőt, kritikust az EMIA kuratóriumának elismerésére – hangsúlyozta Gálfalvi György. – Most, amikor az összmagyar irodalom iránti figyelem valamelyest lanyhult volna, mintha az összetartás érzése lazult volna, amikor számon kérik, hogy miért kell velünk, a határon túli írókkal foglalkozni, különösen jóleső érzés látni, hogy van egy fiatal korosztály, akik ugyanúgy, mint elődeik, a világ legtermészetesebb módján kötődnek hozzánk. Szerintem Korpa Tamás a leglényegesebbet tudja: ismeri közérzetünket, ennek az irodalomnak a kisebbségi, nemzeti léttel átitatott hangulatát, költői érzékenységgel is fordul felénk. Mást is tud rólunk, és ezt valahol nekünk is meg kell szívlelni, mert a ránk figyelők formálnak minket – hangzott el a nemzedékek és az itthoni és otthoni irodalom között egyaránt hidat építő, Hídverő-díjas Korpa méltatásában. Korpa Tamás az alkalomra született írásával köszönte meg a megtiszteltetést. Felidézte Kántor Lajos alakját, felsorolta azoknak a már elhunyt erdélyi íróknak, költőknek a nevét, akik nemzedéke előtt jártak és azokét a kortársakét, akik számára „azt az erdélyi közösséget jelentik, amiben lennem adatott, nemzedékekre való tekintet nélkül”. Az EMIA ünnepét a Dr. Palló Imre Művészeti Szakközépiskola zenetagozatos diákjainak rövid műsora színesítette, megszervezését a Bethlen Gábor Alap és a Communitas Alapítvány támogatta. Lázár Emese / Hargita Népe (Csíkszereda) 2017. október 24.„Szabadságot álmodtak maguk és nemzetük számára”Az emberáldozat aktualitását emelték ki a kolozsvári megemlékezésen Alig százan vettek részt az RMDSZ Kolozs megyei szervezete és a Kolozsvár Társaság által szervezett, a magyarországi 1956-os magyar forradalom megemlékező eseményein a sétatéri 1956-os emlékműnél, illetve a belvárosi unitárius templomban megtartott ökumenikus istentiszteleten. A szónokok az emberáldozat mai aktualitását emelték ki. Elhangzott: ahogy az 1956-os forradalmárok hűek maradtak a szabadsághoz és önmagukhoz, úgy nekünk is hűek kell maradnunk önmagunkhoz, anyanyelvünkhöz, kultúránkhoz. Ugyanakkor meg kell őriznünk mindazt, amit Isten ránk bízott, és tovább kell adni értékeinket a következő generációnak. Az eseményen közreműködött a János Zsigmond Unitárius Kollégium Péterffy Gyula énekkara, vezényelt Ördög Ödön karnagy-tanár. Este hat órától gálahangversenyt tartottak a Kolozsvári Magyar Operában, majd Mátyás király szülőháza előtti térről fáklyás menettel emlékeztek az 1956-os magyar forradalom áldozataira. – Hatvanegy év telt el azóta, hogy a magyar nemzet egy csodálatos forradalmat követő szabadságharcban megpróbálta megdönteni a kommunista diktatúra embertelen rendszerét és kiharcolni függetlenségét. Tisztelet, főhajtás és hála ’56 mártírjainak és mindazoknak, akik előkészítették és végigharcolták ezt az egyenlőtlen küzdelmet. Azóta a szabadságszerető emberek a világ minden táján ezen a napon emlékeznek a magyar nép eme bátor tettére. Mi is így tettük ezt éveken keresztül. Előbb csak titokban a legszűkebb baráti körben, úgy 25 éve már bátrabban, de még távolról sem úgy, ahogyan azt szerettük volna. 2009 októbere óta azonban már nyíltan, itt a Sétatéren Szakács Béla remek emlékművénél több százan összegyűlve. Ezen a hatvanegyedik évfordulón vessünk pár pillantást jelenlegi helyzetünkre is. Az áhított, várva várt XXI. századi határok légiesítése, az EU-hoz és a NATO-hoz való csatlakozás kétségtelen elhozta a számunkra sokáig elképzelhetetlen majdnem szabad utazást, az eszmék és a tőke szabad áramlását, de a Kánaánt sajnos még nem. Egyelőre olyan bizarr, eszement világban élünk, amelyről nagyon nehéz lenne megmondani, hogy kinek, vagy kiknek kedvez – mondta Buchwald Péter, a Kolozsvár Társaság jelenlegi elnöke, aki arra kérte a jelenlevőket, hogy egy perces néma csenddel áldozzanak a civil szervezet idén elhunyt elnöke, Kántor Lajos emlékének. – Az 1956-os magyar forradalmat győzedelmes vereségként szokták emlegetni. Meggyőződésem, hogy ez a magyar forradalom, a prágai tavasz és a lengyel szolidaritási mozgalom mind hozzájárult a kommunista diktatúrák megdőléséhez. A romániai kommunista hatalom arra használta fel ezt a forradalmat, hogy meggyőzze a szovjeteket az erdélyi magyarság irredentizmusáról, és ennek tulajdonítható több magyar nemzetiségű kommunista vezető eltávolítása. Az 1959-es kolozsvári egyetemegyesítés is ennek a hozadéka. Nekünk ma más eszközökkel kell a közösség jogaiért harcolnunk, de elődeinktől helytállást tanulhatunk – közölte Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke, parlamenti képviselő. – Harcolni kell a szabadságért akkor is, amikor egy fél világot uraló nagyhatalommal kell megküzdeni érte. ’56-ban hőstettet hajtottak végre, hiszen egy nép saját lelkiismerete tisztaságának, önazonosságának, méltóságának megőrzése érdekében fogtak fegyvert. 1956-nak hősei voltak, akik mertek nagyot álmodni, szabadságot álmodni maguk és nemzetük számára. S bár a szabadságot ott, akkor nem vívhatták ki, sikerült helyreállítaniuk a magyar nemzet megtépázott méltóságát. Ez a méltóság pedig minden időkben, minden körülmények között alapfeltétele a szabadságnak. Egy méltóságától megfosztott, megtört embertől vagy nemzettől nem várhatunk progressziót, motivációt és innovációt. Egy ilyen nemzetnek a szelleme halálra van ítélve. Egy ilyen tömegnek közös céljai, közös kultúrája, közös holnapja sem lehet, az ilyen tömeg tagjai nem segítik egymást, nem közreműködőek, mert a magánérdek vezérli őket. Az ilyen tömegekre épülnek a diktatúrák. Akkor, amikor a szabadságunkból el akarnak venni, jogainkat csorbítani akarják, ennek a méltóságnak a birtokában sokkal könnyebben mondhatjuk ki azt a szót, hogy „elég” – vélekedett Oláh Emese, Kolozsvár alpolgármestere. Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács RMDSZ-es alelnöke a sétatéri emlékmű szimbolikájáról értekezett, majd kifejtette: Az ’56-osok bíztak, áldozatkészek voltak és hittek. – Ők számunkra példaképként szolgálnak a történelem forgatagában! Ma, itt és most mi összegyűltünk és igenis a szabad lelket ünnepeljük – mondta a Kolozs Megyei Tanács alelnöke. A sétatéri 56-os emlékmű megkoszorúzása után a belvárosi unitárius templomban megtartott ökumenikus istentisztelettel folytatódott a megemlékezés. Rácz Norbert belvárosi unitárius lelkész szerint a legfontosabb az, hogy soha ne éljünk olyan elnyomásban, mint 1956-ban. – Bármennyire is erős a zsarnokság, a szabadság ott él az emberek szívében és győzedelmeskedni fog – összegzett az unitárius lelkész. – Isten akaratából születtünk magyarnak. Isten azt akarja, hogy szeressük magyarságunkat. Ne tékozoljuk el szent örökségünket, a kereszténységet, teljesítsük kötelességünket, adjunk példát, legyünk becsületesek és vállaljuk az áldozatot – hirdette Kovács Sándor római katolikus főesperes. Dobri András református lelkipásztor igehirdetésében azt fejtegette: tisztségünk és küldetésünk megőrizni azt, ami ránk van bízva: anyanyelvünket, kultúránkat, szabadságunkat, bibliánkat, templomainkat, családunk lelki békéjét. Az őrhelyen állunk, őrizzük meg azt, amit Isten adott, és erről az áldott, szent örökségünkről soha ne mondjunk le – buzdított a főesperes. Kerékgyártó Imola evangélikus lelkész imájában arra összpontosított, hogy Isten ránk bízta a hősökre való emlékezést, akiknek bátorsága, kiállása ma is példa számunkra. – A szabad emberek és nemzetek emlékezetében 1956. október 23-a örökké élni fog. Az1956-os forradalom hőseinek áldozata nem volt hiábavaló: ők elpusztultak ugyan, de senki se győzte le őket. Ahogy az 1956-os hősök, úgy nekünk is hűnek kell maradnunk önmagunkhoz és a szabadsághoz – összegzett Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja. Gáll Sándor, az Erdélyi Református Egyházkerület részéről Isten áldását és békéjét kérte az emlékezőkre. Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár) 2017. november 6.Korunk, 2017. novemberAz erdélyi magyarság az elmúlt századok értékteremtő munkája során számtalan kiemelkedő alkotással gazdagította szűkebb és tágabb környezetét. A hungarikumok európai regesztrumában ott a helyük a sajátos erdélyi magyar értékalakzatoknak is. A tizenegy civil szervezet összefogásával Kolozsváron létrejött Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság vállalkozott az értékek beazonosítására, valamint ezek felterjesztésére. Az értékkategóriák átfogják az épített környezet, a kulturális örökség, az agrár- és élelmiszer-gazdaság, az egészséges életmód, az ipari és műszaki megoldások, a sport, a természeti környezet, a turizmus és vendéglátás területeit. Az Erdélyi értéktár című lapszám ennek a regisztrációs munkának a folyamatát (annak nehézségeit) igyekszik bemutatni. A történelmi távlatot az Ezer éve Erdélyben, száz éve Romániában (Hegedüs Csilla – Újvári Dorottya), illetve a Szent László király útja (Kádár Magor) jelzi, az örökségvédelem és közösségépítés témáját Furu Árpád tárgyalja, ezek Kárpát-medencei összefüggéseiről Muhi Sándor értekezik. Péntek János nyelvészprofesszor megörökíti a néprajzoktatás és -kutatás harmadik újrakezdését. Irodalomtörténeti vonatkozásban ugyancsak „értékgyarapító” a Korunk értéktára, hiszen itt jelzi először Kántor Lajos az új „Kántor-Láng” (1918-2018) elkészültét, Cseke Gábor pedig az 1967-es Vitorla-ének „újratöltött” kiadását. Népújság (Marosvásárhely) 2017. november 11.Az óvatosság és a lázadás szellemének birkózása (Beszélgetés Szilágyi Júlia esszéíró-irodalomkritikussal)Azt mondja, az idő múlásával egyre elkeseredettebbek és elszántabbak lettek, de egyre gyávábbak is, mert közben mindannyiunknak volt vesztenivalója. Szilágyi Júliával írói stílusbravúrokról, zsidó érzékenységről és kommunista „vallásosságról” egyaránt beszélgettünk. – Tengernyi könyv, még annál is több emlék, tapasztalat veszi körül. Jó közöttük élni? – Nincs rá egyértelmű válasz. Az utolsó, még életben lévők közé számítok a nemzedékemből. Márpedig a generációmmal együtt lezárult egy korszak, amelynek irodalmát jórészt nem irodalmi szempontok határozták meg. De csinálnunk kellett valamit, és ez folyamatosan rákényszerített, hogy nyelven belüli kommunikációs lehetőségek után keresgéljünk. Egyféle bújócska volt ez: miként tudjunk kimondani dolgokat úgy, hogy közben a cenzúra éberségét is megkerüljük. Persze ez aztán hol sikerült, hol nem. A Korunk történetében volt például olyan lapszám, amelyből huszonhárom anyagot emelt ki a cenzor. Kántor Lajossal és Csép Sándorral bementünk Rácz Győzőhöz, a lap akkori főszerkesztőjéhez, és azt mondtuk, ilyen körülmények között képtelenség lapot csinálni. Nem voltunk túl jó viszonyban Ráczcal, ennek ellenére ő rögtön vette a telefont, és megkérdezte az illetékes hivataltól, hogy most mi legyen? Az első repülővel meg is érkezett Kolozsvárra Pezderka elvtárs, aki nem volt rosszindulatú ember, de iskolázatlansága, korlátoltsága miatt hihetetlenül nehéz volt tárgyalni vele. Sándor nap volt, amikor megérkezett, Csép Sanyi neki is töltött egy pohár pálinkát, Pezderka elvtárs pedig azt mondta nekem: az elvtársnő haragszik rám. Tudja, válaszoltam, apámnak volt egy mondása: valahányszor bocsánatot kértem tőle valamiért, azt mondta, nem haragszom, fiam, csak mérges vagyok. Pezderka elvtárs pedig erre a következő nagyon nagy dolgot válaszolta: az elvtársnő biztosan tudja, hogy a pártvonalat nem én találtam ki. Talán még a szerkesztőségben felszerelt „poloskák” is megfagytak. – A sorok közötti üzengetés, a kettős beszéd már-már tökélyre fejlesztése mellett a folyamatos öncenzúra késztetése is ott kísérthetett. Létezik ennél nagyobb veszély egy íróember számára? – Valóban, akaratlanul is valamilyen kollaborálás alakult ki, valahányszor leültünk az íróasztalhoz, kénytelenek voltunk bizonyos igényekre is gondolni. De ahhoz is ez segített hozzá, hogy megtaláljuk a nyelvi formát, azt a stílusravaszkodást, ami üzenetként eljut az olvasóhoz, és remélhetőleg megkerüli a cenzori éberséget. Emlékszem olyan mondatra, amelynek leírása előtt bennem is megszólalt a vészcsengő, párhuzamosan azonban más is működött: a megalázottság és szégyen érzése. Ez pedig folyamatosan a mozgástér állandó tágítására késztetett, arra gondoltam, meg kell próbálni leírni azt a mondatot, ellenkező esetben sosem derül ki, hogy belefért volna-e, vagy sem. Az idő múlásával egyre elkeseredettebbek és elszántabbak lettünk, de egyre gyávábbak is, mert közben mindannyiunknak volt vesztenivalója, zsarolhatóak voltunk, megfélemlíthetők. Az óvatosság és a lázadás szelleme birkózott bennünk egymással. – A zsidó identitás milyen mértékben befolyásolta az esszéírót, szerkesztőt? Egy korábbi vezércikkemben korjellemző szándékkal használtam a „nagyanyám korának zsidó boltosa” képet, amire ön azonnal reagált... – Valószínűleg a zsidóság túlzott érzékenysége szólalt meg bennem, egyfajta előítélet ellen hadakoztam. A zsidóság szociális összetételét erőteljesen meghatározták bizonyos történelmi korlátok, tiltások, például hogy milyen mesterségeket gyakorolhatott egy zsidó, és mit nem. Aligha vitatható, hogy a zsidóságnak volt múltja, tapasztalata, talán hajlama is a kereskedésre, ugyanakkor itt belső és külső tényezők egyaránt találkoztak. A külső pedig az volt, hogy bizonyos mesterségektől, megélhetési formáktól hosszú ideig eltiltották a zsidóságot. Ezért érezhettem akkoriban károsan általánosítónak azt a megállapítást. – A „túlzott” érzékenységet valóban túlzónak tartja? – Messzibbről kanyarodnék a válaszra. Nyolcévesen Erdélyben semmi esélyem nem volt az életben maradásra – a nyolcvanhat éves anyai nagyapám gázkamrában végezte az életét –, ezért a család Romániába menekült. Nem mintha ott tárt karokkal vártak volna, csak a gyökeresen más mentalitás miatt ott egyszerűen mindent el lehetett intézni, mint ahogy most is, csak meg kell találni a módját. És ahogy a nagybátyám meg is találta, miután a szomszédok beárultak bennünket. Behívta a Siguranţa emberét a dolgozószobájába, a zsebében akadt néhány „érv”, amely átvándorolt a titkosrendőr zsebébe, s ezzel az ügy el volt intézve. Mindez a magát jogállamnak tartó Magyarországon elképzelhetetlen volt. Persze tudok olyan csendőrről is, aki a deportálandó családnak azt mondta, adják oda neki az értékeiket, mert így legalább egy becsületes magyar család fog jobban élni. – Ez így nem számít általánosító „ügykezelésnek”? – Nézze, nemrég bűntudatosan beszélgettem Visky Andrással. Nem tudom, hogy Viskyék tudták-e, annak idején mi történt tizenhatezer kolozsvári zsidóval, de előfordulhat, hogy nem, mert én sem tudtam, mi történik a Visky családdal. A körülmények jobb ismeretében, illetve ha az emberben van morális érzék, ezek a „nemtudások” utólag bűntudattá alakulnak át. Kialakul egy kollektív emlékanyag, ami azt észleli, hogy egy társadalom közeli tagjai tétlenül nézik, amint embereket elkülönítenek és elpusztítanak. Ez halmozódott fel az életben maradt zsidóság tagjaiban. Az én korosztályom nem maradt életben, hazatérésünk után egy ideig én voltam az egyetlen zsidó gyermek Kolozsváron. Emlékszem, elmentünk megnézni az életét szintén a gázkamrában végző apai nagyanyám lakását. Az udvaron egy kislány biciklizett az én kabátomban, az én biciklimen. Sírni kezdtem, természetesen mindent vissza akartam kapni, a másik, hozzám hasonlóan kilencéves körüli kislány pedig nem akarta visszaadni, hiszen neki is kellett. Két igény szembesült egy speciális történelmi helyzetben. Kiszaladt az anyja, kezdte lerángatni kislányáról a kabátot, az én anyám meg nyugtatgatta, hogy hagyja. Nem vagyunk mi tolvajok, ezeket így kaptuk, hajtogatta az asszony. Valószínűleg azonban soha nem jutott eszükbe, hogy azok a tárgyak valamikor valakié voltak. Sírva mentem az anyámmal hazafelé, és csak útközben jutott eszembe: de hol van Vilma nagymama? Hasonló emlékek táplálják azt a bizonyos érzékenységet, amely talán a magával folytatott vitában is megnyilatkozott. – Korosztályának tekintélyes része – ön is – egy ideig a kommunista „fényes szelekben” fürdött. Ma hogyan magyarázná azokat az időket? – Meggyőződéses baloldali voltam, kommunista. Baloldali szellemiségű családba születtem, egy kommunista nagynéném és egy illegalista szociáldemokrata nagybátyám volt. A Szilágyi nagybácsi és sokan az ő nemzedékéből a két háború közötti válság éveiben, a kor igazságtalan társadalmában balra tolódtak. A háború által szétvert világban pedig sodort magával bennünket egy eszme, hátha létezik szebb jövő, részt akartunk venni valamiben, ami igazságos, becsületes. Vallásos hittel egyenrangú volt az a lelkesedés, amellyel én elfogadtam és vallottam azt az ideológiát. Érettségi előtt álltam, ifjú kommunistaként lehetőségem kínálkozott, hogy a Szovjetunióba menjek egyetemre, ám az államvizsgára készülő udvarlóm egy nap arra ébredt, hogy a fejére olvassák: székelyföldi nagyapjának volt néhány hektárnyi kaszálója, amit eltitkolt, ami nem szerepel az egyetemi életrajzában. Ezért minden iskolai végzettségét törlik egészen az elemi osztályokig. Kétségbe volt esve, kihallgatást akart kérni az egyetem akkori rektorától, Nagy Istvántól. Én akkortájt már kezdtem eszméletre ébredni, hiába próbálkozik, mondtam, kettejük szempontja sehol nem találkozik. Annyira közel robbant hozzám a bomba, hogy az eset teljes átértékelésre kényszerített. És akkor kijelentettem: nem akarok a Szovjetunióba menni. Magánúton érettségiztem, magyar szakra jelentkeztem az egyetemre, és feleségül mentem az „osztályellenséghez.” Hogy később elváltunk, annak már semmi köze nem volt a politikához. De a családom többi tagja is fokozatosan „kijózanodott”, főleg miután nagybátyámat kizárták a pártból, mert biztosan áruló, megvásárolta valamivel az életét. Ő ugyanis onnan szabadult, ahol Józsa Béla azóta is tisztázatlan körülmények között meghalt. – Második férje, Gáll Ernő is meggyőződéses kommunista volt. Egyszerűen csak vak a szerelem? – Az én kommunista világnézetem 1956 után dőlt romokba. Rettenetesen összetört, hogy néhány egyetemi évfolyamtársamat letartóztatták, elfogadhatatlannak tartottam a leszámolásokat. Kezdetben abba kapaszkodtam, hogy a párt ezt nem akarhatja, biztosan személyi hibák idézték elő ezeket a szörnyűségeket. De egy világ dőlt össze bennem, és Gáll Ernő volt, aki meg tudta magyarázni nekem, mi is történt ’56-ban. Sokáig igyekezett megőrizni magában a hitet, amely őt, a gazdag polgári család sarját a munkásmozgalom felé terelte, a kamasz lélek eszmények utáni keresgélését táplálta. A családját deportálták, ő egyszerűen túlélte Buchenwaldot. Úgy éreztem, hogy egy ilyen emberhez hozzá tudnám kötni az életem. – Egyáltalán nem érdekelte az 1989-es rendszerváltás utáni közéleti szerepvállalás? – Akkoriban betegeskedni kezdtem, és úgy éreztem, nincs energiám mindenre. Elsősorban írni, olvasni, gondolkodni akartam, azt meg már a korábbi rendszerben elhatároztam, hogy semmiféle politikai-közéleti szerepet nem vállalok. Többször is „megkínáltak” vele, de nem fogadtam el, éreztem, hogy csapda: láttam rendes embereket eltorzulni abban, hogy előbb megszerezzék a hatalmat, majd minden eszközzel megtartsák. Az én lelki beállítottságom pedig nem engedte, hogy megfizessem ezt az árat. Szilágyi Júlia Esszéíró, irodalomkritikus, nyugalmazott egyetemi oktató. 1936 augusztus elsején született Kolozsváron. A Babeş–Bolyai Tudományegyetemen diplomázott 1960-ban, magyar nyelv és irodalom szakon szerzett tanári oklevelet. Diákévei alatt kezdett publikálni a Korunk és az Utunk hasábjain, aztán a Dolgozó Nő művelődési rovatát vezette, majd 1991-ig a Korunk szerkesztőségének belső munkatársaként tevékenykedett. 1994–2006 között a kolozsvári egyetem magyar irodalomtörténeti tanszékén volt megbízott előadótanár. Önálló kötetei: Jonathan Swift és a huszadik század (kismonográfia, 1968); René Fallet: Egy félnótás Párizsban (regényfordítás, 1969); A helyszín hatalma (esszék, tanulmányok, 1989); Mit olvas, Hamlet herceg? (esszék, tanulmányok, 1993); Versenymű égő zongorára (esszék, tanulmányok, 2002); Lehet-e esszét tanítani? (2007); Feljegyzések az akváriumból (esszék, jegyzetek, 2010); Álmatlan könyv (memoárkötet, 2014). Díjak, elismerések: a Bethlen Gábor Alapítvány díja (Marius Tabacuval megosztva, 1990), Látó-nívódíj (1996, 2015), Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (1997), A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (2007), Az Év Könyve díja (2008). Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. november 22.A Kolozsvár Társaságnál mutatkozott be Tar KárolyCsaládias hangulatú beszélgetés során mutatkozott be Tar Károly író a Kolozsvár Társaság székhelyén hétfőn este. Buchwald Péter az est házigazdája, a Kolozsvár Társaság elnöke az esemény kezdetén elmondta: igaz, hogy a Táncház című verseskötet bemutatójaként hirdették meg a rendezvényt, de jobb lenne, ha a gyermekversekből álló könyv rövid bemutatását követően az író életéről, munkásságáról is beszélne, amely ajánlatot Tar Károly író készségesen elfogadott. Buchwald Péter bevezetésként röviden vázolta az író pályafutását, hangsúlyozva, egy olyan szerző látogatott el, tért vissza Kolozsvárra, aki Svédországban ismert és aktív, és aki könyvírás mellett az északi országban az újságírásban és szerkesztésben is helytállt, így a svédországi magyar közösségben népszerűségre tett szert. A Társaság elnöke azt is elmondta, az erdélyi magyar közösség keveset tud Tar Károly munkásságáról, bevallotta, ő is egyetlen alkalommal találkozott vele, Kántor Lajosnak köszönhetően, köteteit is nemrég ismerte meg, amikor szervezni kezdték a könyvbemutatót. Ezért vélte úgy Buchwald, hogy jobb lenne ha a meghirdetett kötetbemutató helyett egy életpályát ismerhetne meg a közönség. Ehhez Tar Károly csak annyit tett hozzá, hogy míg Svédországban ismerik, közel félszáz kötete jelent meg, nemrég szembesült azzal, hogy ezt a hatalmas munkát az erdélyi magyarság nem ismeri. „Bemutatkozni jöttem” – mondta az író, majd Buchwald Péterrel beszélgetve többek között szó esett a közös, második osztályos focizásokról az iskolaudvaron, arról, hogyan tiltották meg Tar Károlynak a kommunizmusban, hogy publikáljon, de arról is, hogy milyen okból költözött ki 1995-ben Svédországba. Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár) 2017. november 28.Írói üzenetek nyomában a VigadóbanLegyen kritika közöttünk! Csütörtökön, a kézdivásárhelyi Vigadó dísztermében író–olvasó találkozót rendeztek dr. Borcsa János kritikus–irodalomtörténész–könyvkiadóval az Írói üzenetek nyomában című tanulmánykötete és az általa szerkesztett Szentkatolnai Bálint Gábor Válogatott művek megjelenése apropóján. Ferencz Éva tanárnő köszöntötte a szép számban megjelent érdeklődőket, majd miután ismertette az est főszereplőjének eddigi életútját, az Írói üzenetek nyomában című kötetet méltatta. A három fejezet közül az elsőben tizenhat kritika és recenzió kapott helyet, amelyekben verskötetek, költői pályakép, esszéregény, karcolat, haiku, aparegények, bukolikák és alkotóik tárulnak ki és fejtődnek meg. „Borcsa János kritikáiban, tanulmányaiban egyaránt helyet kap a hazai tájakon honos és jól ismert Fekete Vince, Markó Béla, Bogdán Vilmos vagy Bogdán László, a 19. századi naplóíró Kozma Katinka és Szentkatolnai Bálint Gábor”, hangzott el. Jelen kötetben az erdélyi irodalom kortárs klasszikusai (Bogdán László, Ferenczes István, Kántor Lajos, Ferencz Imre, Kenéz Ferenc, Lőrincz György), a középnemzedékbeliek (Fekete Vince, Molnár Vilmos, Lövétei Lázár László, Zsidó Ferenc, Tompa Andrea, László Noémi) és a fiatalabbak (Bálint Tamás, Muszka Sándor) is jelen vannak. A második részben két nagyobb lélegzetvételű tanulmány, illetve egy szakmai tanácskozáson elhangzott előadás szerkesztett változata olvasható Legyen kritika közöttünk! címmel, míg a harmadik rész – a jegyzetek mellett – jeles vagy tragikus évfordulók kapcsán született írásokat tartalmaz. Az egyetemes értékek mentén (becsület, erkölcs, haza, szabadság) írt jegyzetek kiállták az idő próbáját, fogalmazott a méltató. „Bár lehet, hogy sokunk számára már az első közléskor megszívlelendő üzenete volt minden írásnak, így, egy kötetbe gyűjtve érik egységes egésszé, sajátos ívű gondolatfüzérré, következetesen felépített, erős pilléreken nyugvó értékrenddé”. Végezetül a Legyen kritika közöttünk! című írásból idézett: „Szükségesnek tartom tehát, hogy legyen kritika közöttünk, illetve azt, ha megszólal a kritikus, minden esetben alkalmat találjunk hasznos dolgok elmondására.” A folytatásban Gazda József író a Szentkatolnai Bálint Gábor válogatott műveit tartalmazó kötetet (erről bővebb beszámolót csütörtöki lapszámunkban olvashattak) ismertette, majd a szerző dedikált. Daczó Hodor Barna / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
