|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 129 találat | lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-120 | 121-129 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Hermann Gusztáv Mihály 2012. november 1.A Székelység története tankönyv nem tankönyvA Székelység története című tankönyv nem minősül tankönyvnek, ezért nem fenyegeti az a veszély, hogy a kiadványt bevonja az oktatási tárca – szögezte le a maszol.ro kérdésére Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke és Bartolf Hedwig főtanfelügyelő. Arra a hírre reagáltak, hogy a minisztérium vizsgálódik a szeptemberben Csíkszeredában látványos rendezvényen bemutatott, A székelység története című tankönyv ügyében. Stelian Fedorca államtitkár szerint a kiadvány alcímében az áll, hogy tankönyv, ezért a kiadójának végig kellett volna járnia az engedélyeztetéssel kapcsolatos procedúrákat. Hozzátette, a tárca első információi szerint nem tartották be a tankönyvek bevezetésére vonatkozó előírásokat, így megtörténhet, hogy bevonják a kiadványt. „A Székelység története nem tankönyv. Nem hivatalos tankönyv, hanem alternatív tankönyv. A szótárak iskolai használatához sem kell minisztériumi jóváhagyás, hiszen, az is egy oktatási segédeszköz, ahogyan A székelység története is az" – jelentette ki Borboly Csaba. A tanácselnök hozzátette, mivel a könyvet az opcionális tanórákon, vagy a köri tevékenységek során fogják az iskolákban használni, nem szükséges az oktatási minisztérium külön engedélye. A kiadvány borítóján lévő alcím szerint A Székelység története „kézikönyv és tankönyv”. Bartolf Hedwig Hargita megyei főtanfelügyelő szerint ennek ellenére nem minősül tankönyvnek. "Valóban rá van írva, hogy kézikönyv és tankönyv, azonban a mi szempontunkból nem az. A törvény előírja, hogy milyen procedúrának kell alávetni egy ilyen könyvet, hogy tankönyvvé váljon, ezen valóban nem ment át A székelység története, de erre nem is volt szükség, mert ez nem tankönyv” – magyarázta a maszol.ro-nak. Borbolyhoz és Bartolfhoz hasonlóan érvelt Ferencz S. Alpár csíkszeredai történelemtanár, a tankönyvet kidolgozó bizottság koordinátora. A Krónikának elmondta, közoktatásjogi szempontból a székelység történelméről szóló kiadás nem tankönyv, hanem opcionális tantárgyak esetében, illetve köri tevékenységeken használható kézikönyv, segédanyag. „Tankönyv esetében valóban szükség volna minisztériumi engedélyre, mi azonban segédanyagként ajánljuk olyan tevékenységek esetében, amelyek megszervezése kizárólag a pedagógus feladata” – magyarázta Hargita megye volt főtanfelügyelője. Elmondása szerint a szaktárca bizottsága elsősorban nem is az engedélyek körüli bizonytalanságot, hanem a könyv elnevezését kifogásolta, a székelységtörténet helyett pedig a helytörténet címet javasolta. A volt főtanfelügyelő rámutatott, Szatmár megyében, Kolozsváron, Temesváron és Nagyszebenben is léteznek hasonló, a helyi történelmet, földrajzot, jellegzetességeket oktató tankönyvek, illetve segédanyagok, így meglehetősen visszás, hogy éppen a székelységről szóló kiadásba kötött bele a szaktárca. Eddig 500-at osztottak ki. A szeptemberben bemutatott alternatív tankönyvből nem jutott még minden Hargita megyei iskolába, azonban eddig 500 darabot sikerült már szétosztani. A Székelység története kiadója és támogatója Hargita Megye Tanácsa, Kovászna Megye Tanácsa, illetve Hargita Megye Hagyományőrzési Forrásközpont. A könyv szerzői Forró Albert, Hermann Gusztáv Mihály, Kádár Gyula, Mihály János, Novák Csaba Zoltán, Novák Károly István, Orbán Zsolt, Sepsiszéki Nagy Balázs, Sófalvi András, Sztáncsuj Sándor József; szerkesztői Ferencz S. Alpár, Hermann Gusztáv Mihály, Novák Károly István, Orbán Zsolt. Maszol.ro 2012. november 6.A nemzettudat erősítésére (A székelység története)Negyvennyolcas indulóval kezdődött és a székely himnusz eléneklésével zárult tegnap este a Bod Péter Megyei Könyvtár zsúfolásig telt Gábor Áron Termében A székelység története című könyv bemutatója. A Kézikönyv és tankönyv az általános iskolák VI. és VII. osztályai (valamint minden érdeklődő) számára alcímű könyv Hargita és Kovászna megye tanácsának megbízásából készült, programfelelőse Ferencz Salamon Alpár történelemtanár, volt Hargita megyei főtanfelügyelő, főszerkesztője Hermann Gusztáv Mihály történész, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem előadótanára, illusztrátora Gyöngyössy János. Szerzői mind székelyföldiek, közülük Kádár Gyula történész, a Háromszék külső munkatársa, Sepsiszéki Nagy Balázs néprajzkutató és Sztáncsuj Sándor József régész háromszéki. A kötetből mintegy kétszáz példány fogyott el a bemutató alatt és azt követően. Nagy Balázs rendkívüli könyvbemutatónak nevezte a tegnapit, hiszen, mint fogalmazott, gyerekkorában, sőt, még szülei gyerekkorában sem adatott meg a lehetőség, hogy a székelység történetét tanítsák, tanulják. Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke köszöntőbeszédében kiemelte: Székelyföld mi vagyunk, közös alkotásunk, és jövőnket erős és sikeres Székelyföldnek hívják. Rámutatott: Bukarestben már be akarják darálni a székelység történetét bemutató tankönyvet, pedig nem is ismerik tartalmát. Ez mutatja, félnek a Székelyföldtől, s ha ez így van, azt jelenti, jó úton haladunk, mutatott rá az elnök. Jövőteremtő utunk fontos mérföldkövének nevezte a tankönyv megszületését, s kívánta, merjünk továbbmenni ezen az úton, merjünk Székelyföld jövője lenni. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke elmondta, a székely tankönyv ötlete Háromszékről származott. Kívánta, találkozzanak a marosszéki bemutatón is. Ferencz S. Alpár a könyv mottóját tartotta fontosnak megemlíteni: közösségi múltunkról közösségi jövőnkért. A kiadvány küllemét emelik Gyöngyössy János illusztrációi, így tetszetős a gyerekszemnek, s szívesebben ráharap a kíváncsi elme. Habár közoktatásjogi szempontból nem minősíthető tankönyvnek, olyan információs anyagot tartalmaz, hogy mindig is tankönyv marad. Nem helytörténet, hanem közösségi történelem, nem valaki ellen szól, hanem valakiknek, a székely gyerekeknek, hogy megismerjék közösségük múltját. Hermann Gusztáv Mihály szerint a nagy kérdés az volt, hogyan ötvözzék a székelyek valós történelmét a virtuálissal, azaz a mítoszokkal. Úgy véli, sikerült megtalálni a megfelelő arányt, hogy bátran szembenézhessenek a tudományos körök tagjaival, és az utcán is felemelt fővel járhassanak. A székelység cicomázatlan történelme is van annyira érdekes, tanulságos, hogy a könyvet a siker útjára viszi – mondotta. Kádár Gyula hangoztatta, a székelység története oktatásának össznépi feladatnak kell lennie. Úgy véli, két év alatt – VI. és VII. osztályban – az anyag elsajátítható, és más tanárok is besegíthetnek, hisz a bevezetőt földrajz-, az olvasmányokkal tarkított részeket magyar szakos tanárok is leadhatják. A könyv a nemzettudat erősítését szolgátja, s erre manapság nagy szükség van. Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. november 8.A puskaportól az erődtemplomigGyöngyössy János eredeti szakmáját tekintve vegyészmérnök. A ’80-as években templomerődökről készült rajzait és felméréseit több városban kiállították. Ezek az egyedi értékőrző és értékközvetítő munkák a rendszerváltozás után több ízben könyv formában is napvilágot láttak. Kézzel írott és rajzolt első könyve, a hasonmás-kiadásban többször újranyomott Székely templomerődök című kötet, ma már igazi ritkaságnak számít. Hosszú ideje a “mérnök” urat tartják a székelyföldi erődített templomok és várak, várromok egyik legavatottabb szakértőjének. Szerepet vállalt a közelmúltban bemutatott A székelység története című “alternatív” tankönyv grafikai kivitelezésében. A könyv megjelenése kapcsán a szerkesztőbizottságban végzett munkájáról beszélgettünk, s ha már szóba álltunk, akkor sort kerítettünk az életút korábbi állomásai számbavételére, és szó esett a tervekről is. Hogyan kerültél be A székelység története című tankönyv szerkesztőbizottságába? Hermann Guszti barátom, egykori iskolatársamnak jutottam eszébe. Tudniillik kerestek egy illusztrátort a könyvhöz és az ő véleménye szerint több képzőművész neve is felmerült, de ő emlékezett a madártávlati rajzaimra, amelyek korábban megjelentek több könyvben és folyóiratban. Úgy gondolták, hogy ez a stílus lesz a leginkább megfelelő, ez fogja megragadni a gyermekek figyelmét. A tíztagú, történészekből álló szerkesztői gárda is jónak tartotta az ötletet. Tudták, hogy nekem nem kell mindent elmagyarázniuk, a számba rágniuk, hiszen a történelmi ismereteim is nagyjából rendben vannak, s így elég hamar megértettem, hogy mit kell megrajzolnom. Az én legelső feladatom az volt, hogy idézzem fel magamban azt a gyermeket, aki egykor voltam hatodik-hetedik osztályos koromban, mi volt az, ami érdekelt, mi volt az, ami megfogott, ha kinyitottam egy tankönyvet. Ezen az optikán keresztül próbáltam megközelíteni a témát és olyan rajzokat készíteni a szöveg mellé, hogy a gyermekeket a könyv mellett tartsa. Időben ez milyen hosszú folyamat volt? Ez bő fél évet, de leginkább háromnegyed évet tartott. Nem volt folytonos a munka, de elég huzamosnak nevezhető, mert időközben egyeztetni kellett, ha Csíkban összeültünk a szerzőkkel. Olyankor mindenki elmondta a maga igényét, hogy mit szeretne és hogyan. Én mindig magammal vittem az addigi vázlatokat és rajzokat, és bemutattam. Általában sikert arattam a szerzői-szerkesztői társaságban. Valamelyik kolléga meg is jegyezte, hogy ezeken a munkákon látszik a szeretet, amellyel készítem, jól tetten érhető az affinitás, az empátia, amely egy-egy ilyen mű elkészültéhez szükséges. Külön feladat volt a képszövegek megírása is, amikor a teljes képi anyag elkészült – egész komoly feladatsort adott -, de szívesen végeztem ezt is, mert arra gondoltam, hogy a jó illusztrációhoz mellékelt megfelelő szöveg annyit nyom a latban, mint egy vagy másfél oldal a leckéből, mert a gyermeki szem először az illusztrációra tapad. Ha a képet megnézi, akkor biztosan a szöveget is elolvassa alatta, mert az csak egy rövid, egy megfelelően odahelyezett lényeges mondat. Győzködtem a szerzőket, akik ezt megértették, igyekeztünk a képek alatti szövegben plusz információkat adagolni, nem a történelmi személyiség nevét írtuk oda, hanem kerestünk róla egy-egy találó félmondatot, mert az rögzül a gyermek fejében. Részben, a terjedelmi korlátoknak megfelelően érvényesült is ez az elképzelés. Említetted, hogy visszaemlékeztél arra az időre, amikor magad is hatodik-hetedikes voltál. Viszont, ha megnézzük a könyvben az oldaltükröket, akkor feltűnik, hogy szerkezetében hasonlít a számítógép képernyőjén felbukkanó internetes tartalomhoz, olyan, mintha egy portált látogatnánk. Rovatokat, mögöttes tartalmakat és funkciókat vélünk felfedezni. Érzed ezt a kettőséget? Igen. Látom. Ezt már a számítógépes tördelőprogrammal dolgozó grafikus adta hozzá a szerkesztőbizottság beleegyezésével. Ez ma már elkerülhetetlen. Hogyha teljesen rám bízták volna a könyv előállítását, én kézzel írtam és rajzoltam volna mindent, mert én a Székely templomerődök című „kézi gyártású” könyvem óta ilyen vagyok, illetve olyan megszállott, hogy szeretem újra és újra átélni azt a kalandot. Egyébként megint lesz ilyen kalligrafikus betűkkel és saját rajzokkal megtöltött könyvem… Az természetes, hogy egy mai tankönyvön érződnie, látszania kell a modern szerkesztési módszereknek. Elég titokzatos könyv volt egy ideig ez a történelemkönyv. Többször bemutatták, de csak elektronikus változata volt meg pdf-formátumban. Most már kézbe vehető, és elkezdték az iskolákat is feltölteni. Hányadik „rendes” papírkönyv-bemutatónál tartotok? Az első Csíkszeredában volt. Nagyon meglepett az ünnepélyessége. Igen kellemes emlékeim vannak erről a könyvbemutatóról. Nagyon nagy volt az érdeklődés, meghatott a gyönyörűen éneklő kórus jelenléte, és szépek voltak a huszárok is. Aztán a háromszéki bemutató következett. Szentgyörgyön, a Gábor Áron teremben. Ez nem lepett meg, valami hasonlót vártam tőlük, hiszen a háromszékiekben, ha lehet így mondani, még erősebb a székely tudat és ezt alaposan ki is mutatják. Emlékezetesen jó volt látni, hogy az emberek még az állóhelyeket is mind elfoglalják, sokan be sem férnek az ajtón. Mit mondjak? Ez mind várakozás feletti volt. Lesznek még közönségtalálkozók a közeljövőben? Körvonalazódik egy marosszéki bemutató is. Nem ismerem még a dátumokat és a turné állomásait. Nagyon hiányolom viszont az udvarhelyi bemutatkozást. Gondolom, ezt csak akkor érdemes megtartani, ha van a kötetből annyi felszabadítható kereskedelmi példány, hogy kielégíthessük a vásárlói és olvasói igényeket. Lehet tudni, hogy A székelység története című alternatív tankönyvvel hány hatodikost és hetedikest „szereltek” fel? Nincsenek pontos információim. Úgy gondolom, hogy mostanra már elég sokan megkaphatták. Nagy adagokban nyomják, de én nem ismerem ezeket az adatokat. Egyébként alternatív tankönyv, tehát nem kötelező. Választható, bár ehhez fogható használható kötet több nincsen a piacon. És az az érzésem, hogy egyelőre nem is lesz. A helyi fogadtatásról csak jókat hallani. A többségi román sajtó, a bukaresti média azonban teljesen másképp beszél erről a munkáról. Te ezt érzékeled? Értelmiségi oldalról én még szakmai véleményt nem olvastam. Politikai véleményt viszont naponta hallok. Nagyon sajnálom, hogy ők nem örvendenek ennek. Valószínű, hogy előbb saját magukkal kellene elszámolniuk azzal kapcsolatosan, hogy még mindig művi, mesterségesen kreált történettudományt pártolnak. Ők olyan történelmet szeretnének a mi gyermekeinkkel megismertetni, hogy csak annyit tudjunk meg általa saját magunkról, amennyit ők szeretnének közölni. Sajnos, önmagukat is áltatják bizonyos megkövesedett ál-koncepciókkal és mítoszokkal. A székelység története című tankönyv bemutatásának állomásairól a közeljövőben még beszámolunk lapjaink hasábjain, illetve itt, a KultúrHonon is. A székelység története Kézikönyv és tankönyv az általános iskolák VI. és VII. osztályai (valamint minden érdeklődő) számára. Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, Hargita Megye Tanács, Csíkszereda-Székelyudvarhely, 2012. 200×260 mm, 176 oldal, varrott-ragasztott. Készült Hargita Megye Tanácsa megbízásából. Írták: Ferencz S. Alpár, Forró Albert, Hermann Gusztáv Mihály, Kádár Gyula, Mihály János, Novák Csaba Zoltán, Novák Károly István, Orbán Zsolt, Sepsiszéki Nagy Balázs, Sófalvi András, Sztáncsuj Sándor József. Szerkesztették: Ferencz S. Alpár, Hermann Gusztáv Mihály, Novák Károly István, Orbán Zsolt. Főszerkesztő: Hermann Gusztáv Mihály. Programirányító: Ferencz S. Alpár. Illusztrálta: Gyöngyössy János. A térképeket készítette: Gyöngyössy Katalin, Gyöngyössy János, Péter Izabella, Szász Etelka-Zita. Az előzéklapok térképei Tamás Sándor gyűjteményéből származnak. A “Filmajánló” összeállításában közreműködött: Szabó Károly. Lektorálta: Pál-Antal Sándor, az MTA külső tagja. Korrektúra: Kolumbán Zsuzsanna, P. Buzogány Árpád. ISBN 978-973-0-13074-4 A Gyöngyössy-család nem is székely, “csak” magyar! Kezdjük talán a családdal. Ti nem is vagytok székelyek, ti magyarok vagytok! Valóban. Ezt tisztázni kell! Anyai ágon székely vagyok, árvátfalvi és homoródszentmártoni gyökerekkel. Ezt tartom a fontosabb ágnak. Nyilvánvaló, hogy ezzel nem sértem meg édesapámat, aki tulajdonképpen magyar, „bevándorló”, de van egy érdekessége a Gyöngyössy-familiának, mégpedig az, hogy átszármaztak ugyan Magyarországra, de kálnoki Gyöngyössynek írták, írják a nevüket, de ezt a családtörténeti vonatkozást én a mai napig sem tudtam kideríteni. Mi szerettél volna lenni eredetileg? Az én pályakezdésem az Egri csillagok elolvasásakor kezdődött. Legalább ötször olvastam el a regényt, de a regénnyel való legelső szembesüléskor körvonalazódott bennem egy kettősség: az egyik a történelem iránti érdeklődés, amit a regény óhatatlanul felkeltett, a másik pedig a puskapor-készítés izgalma. Gárdonyi szépen leírja, hogy milyen arányokban vegyítik. Én hatodikos koromban laboratóriumot állítottam fel, ahol olyan nagy sikerrel dolgoztam, hogy a vadonatúj kabátomat összeégettem, sőt fel is robbantam. A laborral együtt távoznom kellett a házból. Nem küldtek száműzetésbe, de ki kellett takarítanom az anyagokat a szobából. Egyformán hatott rám a vegyészet és a történelem iránti érdeklődés. Ez a két szakma életem során végigkísért, de azért a történelem hatása mindig erősebb volt, még annak ellenére is, hogy a civil szakmám szerint vegyészmérnök vagyok. Bukarestben végeztem a vegyészmérnöki karon. Ezen a szakterületen is voltak sikereim annak idején. Én utoljára a Roseal Rt.-nél dolgoztam a vegyész szakmában, grafit-, azaz műszén-égető kemencéket terveztünk és üzemeltettünk. Az is egy érdekes és izgalmas szakterület. A nyolcvanas években pedig a székelyudvarhelyi Matricagyár mérnöke voltam. A Pro-Print Könyvkiadónál megjelent (1999) Székely templomerődök című kötet az 1980-ban elkezdett felmérések és kutatások eredményeit összegzi Egyből hazakerültél, vagy előtte gyakornoki éveket kellett eltöltened a Regátban? Erdélybe jöhettem. Úgy gondolkodtam, hogy mindegy hová, de közel Udvarhelyhez. Kiskapusra kerültem az ottani „koromgyárba”. Egy évet és egy hetet húztam le a romániai vegyipar legsötétebb bugyrában, onnan 1981 őszén jöttem el. Ekkor már kiváló és élvonalbeli üzem volt a Matricagyár. Mérnökként dolgoztam, majd műhelyvezető lettem. Volt egy vargabetű a pályámban, 1989 nyarán átmentem a kórház laboratóriumába fővegyésznek. Onnan hívtak a Roseal Rt.-hez, amikor megalakult ez a magánvállalkozás, 1991-ben. Szóval voltak kanyarok az életemben, de mindig vigyáztam arra, hogy ne én legyek a vegyészmérnökök közt a legjobb történész, illetve ne legyek a történészként a legjobb vegyész. Igyekeztem szétválasztani ezt a kettős érdeklődést. A ’80-as évek közepén volt egy olyan időszak, amikor elég gyakran előfordultál történészek, múzeológusok és képzőművészek társaságában. Egy olyan pillanatra emlékszem, hogy mész lefelé a Kossuth Lajos utcán, a múzeum felé, a válladon van egy hatalmas bőrtáska, s az tele van jobbnál jobb rajzokkal. Többnyire vártemplomokról készült rajzok voltak. Építészekkel is tartottam a kapcsolatot, akiktől eltanultam az építészeti rajzolás, a műemlékfelmérés alapelemeit. Ebbe a szakmai körben valóban a Kossuth utcában „robbantam” be. Odamentem Murányi Jánoshoz, aki akkor muzeológusként dolgozott. Átnézte a rajzokat, s mindjárt hívta is Zepeczáner Jenőt, az akkori igazgatót, hogy felhívja rám a figyelmét. Igen elcsodálkoztak, hogy én miket „maszekolok” a szabadidőmben. A székelyföldi templomerődök felmérését, leírását és rajzolását választottad szűkebb szakterületként? Tulajdonképpen negyedikes koromban találkoztam először templomerőddel. Kacán csodálkoztam rá az ottani hatalmas templomra, amikor egy iskolai kirándulás során pár órát vesztegeltünk ott, mert kitörtem az autóbusz ablakát. Én voltam a tettes, de a gyönyörű erődtemplom képe rögzült bennem és feledtette a bűntudatomat. Az első rajz-kiállításom a Matricagyárban volt. Utána Fülöp Lajos, a székelykeresztúri múzeum akkori igazgatója vállalt fel egy másikat. Ez az egyre ridegebb és egyre sötétedő nyolcvanas évek derekán volt. Kiállítottam a székelyudvarhelyi Művelődési Házban, majd Csíkszeredában az egyik bástyában, tehát a Csíki Székely Múzeumban. 1988-89-re már annyira megfagyott a légkör körülöttünk, hogy semmit nem lehetett kezdeményezni, de rendületlenül dolgoztam tovább, gyűjtöttem az anyagot, hiszen tudtam, hogy előbb-utóbb megváltozik a rendszer, s ebből munkából egy kiadható könyv lesz. A kilencvenes évek elején-közepén, amikor kinyílott a világ és mindenki kifelé ment az országból, te önkéntes emigrációba vonultál, kiköltöztél Homoródkeményfalvára. Nem egyből történt. Én is „világgá mentem” egy ideig, utazgattam, Közép- és Nyugat-Európában egyaránt, bepótoltam a lemaradásokat. Beleláttam úgy-ahogy a polgári, fejlett világba, de jelentkezett nálam valami atavisztikus visszavágyódás a vidék felé. Édesapám egyébként a mai napig elemezget engem, mert ő nem vágyott és ma sem vágyik falura, de bennem valami furcsa vágy működik. Én a városnak is szeretem bizonyos arcait, de a nyugalmat azért mindenekelőtt kedvelem. Ezért jobb számomra a vidéki lét. Itt mire fordítottad az energiáidat? Először munkahelyet teremtettem magamnak, magunknak, hogy lehessen élni. Ez volt a Czímeres kocsma, amely 2012. október 31-ig működött. Egy hete kényszerültem a bezárására. Lassan létrehoztam magam körül azt a helyet, olyan körülményeket teremtettem, ahol folytathatom azt, amit Udvarhelyen a második szenvedélyemként végeztem. Befejeztem a Székely templomerődök című könyvet. Először a kézzel írott változat hasonmás-kiadása jelent meg, aztán Pesten kiadták az úgynevezett teljes kiadást, képekkel, kiegészített rajzanyaggal és szöveggel. Amikor ez megtörtént, egy pillanatra megálltam és szétnéztem. Észrevettem, hogy érződik már az új idők hatása, egyre markánsabban jelentkeztek a feltörekvő, pontosabban a feljövő új régész-, történész-nemzedék tagjai. Ez nagy megelégedéssel töltött el. Arra gondoltam, hogy én a nyolcvanas években elvégeztem a magam feladatát, a folytatás immár a fiatalabb és jól képzett fiatalokra vár… Megtaláltam a helyem a faluban is. Láttam a gyönyörű kőházakat. Homoródkeményfalva azért is érdekes, mert a Nagy-Homoród mentének a legfelső, havaslaji települése, s bár itt szerényebbek voltak mindig a körülmények, nagyon sok szép porta maradt meg épségben. Kutattam, felmértem ezeket a házakat, úgyhogy mostanra elég jelentős anyagom gyűlt össze… Idestova két évtizede élsz a faluban. Milyen változásokat érzékelsz? Most nemcsak az épített, hanem a szellemi örökségre gondolok. Mi van az emberi lelkekben? Amikor ideköltöztünk és megvásároltunk egy 1873-ban épített nagy kőházat, akkor az itteni mester azt ajánlotta, hogy nyissunk egy hármas ikerablakot a két kicsi ablak helyén, vágjuk egybe a kettőt, hogy jöjjön be sok fény a lakásba. Egy ilyen beavatkozással tönkre lehet tenni az utca összképét! Mi nem tetettünk nagy, utcára néző ablakot –olyant eleget láttunk annak idején a blokkban, olyanon nézelődtünk kifelé –, de ezek „műtétek” még annak ellenére is megtörténtek Keméynfalván, hogy ott voltam és tanácsokat igyekeztem adni. Most nem beszélek az ennél sokkal durvább dolgokról, amikor teljesen idegen anyagokból, a környezettől elütő formájú és méretű lakásokat építenek, amelyeket én legszívesebben behúzatnék a város szélére. Az ilyen házaknak semmi keresnivalójuk nincsen a faluban… A vállalkozó szellem nem mozdult. A gazdaszellem sem. Amikor hazaköltöztünk – akár így is mondhatom, hiszen a feleségem innen származik –, én azt mondtam, hogy a falu meg fog telni emberekkel. Nemcsak ez a falu, hanem Udvarhelyszéken minden kisebb és félreeső települése úgyszintén, hiszen a sorvadó iparból szívesen visszatérnek majd az emberek. A faluról elszármazottak, illetve azok utódai azonban nem jöttek vissza. Többnyire mindenki túlélte a munkanélküliséget, vagy most is ügyeskedik valami tengő-lengő állapotban, külföldi munkával, valamivel foglalkozik, amiből bizonyos szinten meg tud élni. A visszatérésre számítottam! Erre komolyan alapoztam, de egyáltalán nem igazolódott be a számításom. Véget ért a kocsmárosi pályafutásod. Milyen civil tevékenységhez fogsz? Így van. Új polgári foglalkozásom lesz. A könyvkészítés, a rajzolás, a felmérés megmarad. Visszamész a városba?A vegyiparba? Nem. Nem fogok, úgy látszik, hogy nem kell visszamennem. A műemlékvédelem területén fogok megbízatást kapni, ami mégiscsak szívemhez közelálló munka. A távlatot nem látom, de a jelek továbblépésre és cselekvésre biztatnak. Itt. Keményfalván. Simó Márton Kulturhon.szhblog.ro 2012. november 13.Háromszéken idén nem tanítják a Székelység történetétHáromszéken ebben a tanévben nem tanítják a székelység történetét, hogy elkerüljék a Hargita megyei vizsgálódásokat, mondta el a Sláger Rádiónak Keresztély Irma. A Kovászna megyei főtanfelügyelő hangsúlyozta, betartják a választható tantárgyak jóváhagyási folyamatának minden lépését, és a következő tanévtől már „teljes gőzzel” oktatják a székelység történetét. Az iskolák májusban kell benyújtsák a tanfelügyelőségre az opcionális tantárgyakra vonatkozó kérést, amit a szaktanfelügyelő hagy jóvá. Kovászna megyében múlt héten mutatták be a Hermann Gusztáv Mihály történész szerkesztésében héttagú szerzői csoport által megjelentetett tankönyvet, az első kiadásból a tanévkezdésre nem jutott a háromszéki iskolákba. Keresztély Irma elmondta, Kovászna Megye Tanácsa a eljuttatja a kötetet a tanintézményeknek, de tanítani csak jövő tanévtől fogják. Az internetes fórumokon megjelent kifogásokra válaszolva a főtanfelügyelő kifejtette, a székelység történetével nem terhelik pluszba a diákokat, hiszen valamelyik eddigi, heti egy órában tanított választott tantárgyat helyettesíthetik be igény szerint ezzel. Tamás Sándor tanácselnök a bemutatón kifejtette: „A székely tankönyv már megjelenése előtt sikeres lett. Bukaresti illetékesek hajkurásszák. Még nem is olvasták, de már mindjárt bedaráltatnák. Félnek tőle!”. Amint arról beszámoltunk, Hargita megyében az oktatási minisztérium ellenőrző testülete vizsgálta a könyv használatát. Kovács Blanka, Sláger Rádió Erdély.ma 2012. november 15.Történelmi konferencia a tudomány napjánBartha Miklós és kora címmel csütörtökön tudományos konferenciát tartottak a székelyudvarhelyi városháza Szent István termében. A magyar tudomány napja alkalmából szervezett eseményen a meghívottak előadásait élő adásban is követhették az érdeklődők. A konferenciát Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere nyitotta meg, majd az 1848. november 14-én Rugonfalván született Bartha Miklósról, munkásságáról és kalandos életéről hallgathatott előadásokat a nagyérdemű. Elsőként Ferenczi Szilárd történész beszélt Bartha Miklós kolozsvári tartózkodásáról, ahol megalapította az Ellenzék napilapot, majd az ebben közölt cikkei miatt nagyon sok – szóbeli és fizikai – támadás érte. Szintén Bartha kezdeményezésére Kolozsváron megalakult az EMKE (Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesület) és az Erdélyi Irodalmi Társaság is. A székely puccs és Bartha Miklós című előadásban Veres Péter muzeológus aprólékosan bemutatta a székely légió megszervezésében betöltött szerepét és annak sikertelenségét az 1877–78-as orosz–török háború idején. Botlik József történész, egyetemi docens Egán Edéről tartott előadást, akinek szarvasmarha-tenyésztési munkásságáról Bartha írt könyvet, Kazárföldön címmel. Ezt követően Hermann Gusztáv Mihály egyetemi adjunktus Orbán Ottó szerepéről beszélt a székely puccs „akcióban”, majd Balaton Petra egyetemi adjunktus tartott értekezletet Állami akciók a lemaradó régiók fejlesztésére címmel. Székelyföld közlekedésügyének 19–20. századi fejlődéséről Gidó Csaba történelemtanár beszélt, majd a konferenciát Novák Károly helytörténész előadása zárta, aki Székelyudvarhely dualizmusbeli fejlődését mutatta be. A rendezvényt állófogadással zárták a részvevők. Simon Eszter Székelyhon.ro 2012. november 30.Tankönyv, kézikönyv, segédanyag? Kapható A székelység története című könyv!A székelyföldi történészek által írt, az idén ősszel megjelent, illusztrációban gazdag kötetet tankönyvnek szánták. Miután a tanügyminisztérium középiskolai oktatásért felelős államtitkára számára szálka lett a szemben, a szerkesztőbizottság koordinátora, Ferencz S. Alpár azt nyilatkozta, hogy közoktatásjogi szempontból a kiadvány tulajdonképpen nem tankönyv, hanem a választható tantárgyak esetében, illetve szakköri tevékenységeken használható kézikönyv, segédanyag. Hogy micsoda valójában, bízzuk a szakemberekre! Nekünk a lényeg, hogy van, és hogy megvásárolható. „Egy tankönyv egy adott tudomány, tudományág, illetve egy tudományág részterületének a célzott korosztály (jelen esetben elsődlegesen a VI-VII. osztályos tanulók) értelmi szintjének megfelelő összefoglalója. Ebből következik, hogy szigorúan tudományos (mondjuk ki: akadémiai) alapokon kell állnia, a vitás kérdéseket is ebből a nézőpontból kell megközelítenie. Ugyanakkor, tekintve a célzott csoport életkori sajátosságait, egy székely történelem-tankönyvnek tartalmaznia kell azokat a hagyományokat, mondákat, mítoszokat, amelyeknek történeti hitele ugyan kétes, sőt egyértelműen cáfolható, de élnek a székelység emlékezetében... A székely történelemben (...) nem csupán a mítoszokat lehet szeretni. A székely történelem önmagában, puszta és cicomázatlan valóságában is szép, és büszkeséggel tölthet el valamennyi székelyt. Csodálatra méltó a székelységnek a keleti végek őrzésében tanúsított kiállása, a társadalmi jellegzetességei és közigazgatási önkormányzata védelmében vállalt áldozata, magyar nyelvének megőrzése, mégpedig tömbben – eltérően az Erdélyben élő többi magyar közösségtől. Büszke lehet a székely egyszerűségében is szép, méltóságot sugárzó népviseletére, egész népi kultúrájára, a házak előtt sorakozó, az európai műveltség és régen volt keleti kultúrák elemeit ötvöző gyönyörű faragott kapukra, ősrégi balladáira. És büszke lehet arra is, hogy az írásbeliség – az írni-olvasni tudás – népi rétegekben való korai elterjedése a Székelyföldön magasabb szintű volt, mint a magyar nyelvterület egyéb részein! Tankönyvünk ezekre is igyekszik felhívni a figyelmet” – áll a kötet előszavában. Az elmúlt időszakban a könyvet számos székelyföldi helyszínen bemutatták, és mindenhol hatalmas érdeklődés övezte, nemcsak a pedagógusok, szakemberek részéről, hanem a székelyek múltja iránt érdeklődő „civil" olvasók részéről is. A kötet végén egy fogalomtár és egy, a történelmit tájékozódást segítő időtáblázat is helyet kapott, amelyek lényegesen emelik annak értékét. Szerzők: Ferencz S. Alpár, Forró Albert, Hermann Gusztáv Mihály, Kádár Gyula, Mihály János, Novák Csaba Zoltán, Novák Károly István, Orbán Zsolt, Sepsiszéki Nagy Balázs, Sófalvi András, Sztáncsuj Sándor József; szerkesztői Ferencz S. Alpár, Hermann Gusztáv Mihály, Novák Károly István, Orbán Zsolt; illusztrálta Gyöngyössy János. Kovács Csaba P. A székely történelem-oktatás terén mérföldkőnek számító kötet a Székely Termékek Webáruházában önköltségi áron, 23 lejért vásárolható meg. Erdély.ma 2013. február 8.Székely nép vagy székelyföldi magyar kisebbség?Mi teszi indokolttá annak vizsgálatát, hogy a székely nép fogalma napjainkra már letűnt történelmi kategória, vagy ma is létező, élő és cselekvésre kész közösség? Először is a székely nép nehéz, szinte reménytelennek mutatkozó mai helyzete és ennek jövőbeli kilátástalansága. Amennyiben a jelenlegi folyamatok nem vesznek gyökeres és radikális fordulatot, akkor néhány évtized leforgása alatt megvalósul az „erdélyi magyar nemzeti közösség homogenizálódása”, azaz a Székelyföld szórvánnyá változtatása. Ez lesz az ára a székelykérdés elbagatellizálásának, kisebbségi (a szó közjogi és nem a számbeli arányosság értelmében) kérdésként kezelésének, más szóval a székely nép beolvasztásának, átalakításának „székelyföldi magyarsággá”. Ez természetesen egyet jelent a székely népnek mint történelmi, etnikai és kulturális közösségnek a végleges felszámolásával. A kérdés eldöntése abból a szempontból is sürgető, mivel ez alapvetően befolyásolja, sőt meghatározza és behatárolja a székelyföldi politizálás stratégiáját és a kivitelezés során bevethető eszközöket! Kissé leegyszerűsítve a kérdést, arról van szó, hogy „székelyföldi magyar kisebbségként” vagy pedig a „Székelyföld őstelepes népeként”, más szóhasználattal, nemzeti kisebbségként, vagy önálló múlttal, önigazgatási gyakorlattal rendelkező népként hirdetjük-e meg autonómiaigényünket, azaz önrendelkezési akaratunkat. Kisebbségi politizálás vagy önrendelkezési stratégia? Lehetséges stratégiák egy államon belüli kisebbségnek (a romániai magyarságnak) mint nemzeti közösségnek a fennmaradása és közösségi jövője megteremtése érdekében. Hogy egy államon belüli számbeli kisebbség melyik utat választja, az mindenekelőtt attól függ, hogy az illető közösség milyen történelmi feltételek mellett jutott számbeli kisebbségi helyzetbe, de a döntő az, hogy saját magát hogyan határozza meg! Az emberi és egyéni kisebbségi jogokra építő stratégia (kis lépések stratégiája, vagyis a lassú beolvadás vagy aránylag fájdalommentes felszívódás stratégiája) fő eszközei az egységes politikai képviselet, a parlamenti jelenlét és a kormányzati tényezővé válás, egyszóval szerves beépülés az adott ország politikai kultúrájába és gyakorlatába. Kik vehetik ezt igénybe? Ez az út mindenekelőtt a bevándorló kisebbségek számára kecsegtet sikerrel. Ennek a stratégiának megfelel az erdélyi magyar nemzeti közösség, kisebbségi jogok, egységes magyar képviselet, székelyföldi magyarság, „regionális tudat”, erős parlamenti képviselet, kormányba lépés stb. fogalma. Fő jellegzetessége, hogy folyamatos harcot jelent a többségi hatalommal, és jellege az erőviszonyok helyzetétől függően húzd meg, ereszd meg folyamat. Ezzel szemben az önrendelkezési jogra építő stratégia az illető ország területén őshonos, erős és öntudatos népi-nemzeti közösségek számára járható és eredménnyel kecsegtető út. Legfőbb eszköze az illető őshonos nép erős nemzeti önazonosság-tudatára, önkormányzati, kulturális (vallási) elkülönülésére, önigazgatási hagyományaira és gyakorlatára építő közösségi akarat kinyilvánítása és közösségi fellépés ennek elérése érdekében, ha kell, áldozatok árán is. Kik vehetik igénybe? Mely közösségek számára járható ez az út? Mindenekelőtt az illető országban élő vagy oda csatolt területek őshonos közösségei számára, melyek önmagukat népként határozzák meg. Eme stratégiának megfelelő fogalmak: „székely nép”, „székely nemzet”, társnemzet, népek önrendelkezési joga stb. Fő jellegzetessége, hogy a magát népként meghatározó közösség önakaratából táplálkozó és önerejére támaszkodó egységes fellépéssel próbálja célját, területi önigazgatását, függetlenségét elérni, a népek számára nemzetközileg elismert önrendelkezési jogára támaszkodva. Míg utóbbi, a „népstátus” az összetartozás, a saját közösségi értékeink ismeretére, azok megóvására, közösségi jövőnk iránt érzett felelősségtudatra mint erkölcsi értékekre és ezek parancsára alapoz, addig az első (felolvadás-beolvadás) az anyagi érvényesülést, a közösségi értékek mellőzését, a kisebb ellenállás irányába való sodródást, a liberális életfelfogást mint erkölcsi értékeket helyezi védőpajzsként maga elé. Azzal is számolnunk kell, hogy míg a „népstátus” megtartása és erősítése mindenekelőtt a közösség évezredeken át felhalmozódott belső tartalékain alapszik és azok felszínre hozásával erősíthető, addig a felolvadás-beolvadás folyamata kívülről vezérelt, külső források és külső erők bevonását teszi szükségessé, és ezek hatásában bízik (lásd uniós polgári kezdeményezés). A diktatúra megszűnését követő, több mint két évtized tapasztalata azt mutatja, hogy a romániai magyar politikai elit és értelmiség – megalkotva az egységes erdélyi magyar nemzeti közösség fogalmát – mereven ragaszkodik ennek koncepciójához és az erre felépített „kisebbségi politizáláshoz”. Ha úgy tetszik, közismert nevén a „kis lépések stratégiájához”, vagyis a maga „egységes nemzetállami” koncepciójához. Ezen belül tudomást sem akar venni a székely közösségnek mint „népnek” a létéről. 1990-től vizsgálva az erdélyi magyar politikai életet, majd 2003-as megalakulásától figyelemmel követve a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) tevékenységét, sorsát a 2010. november 19-ei budapesti ülésig, továbbá mai helyzetét, világosan kirajzolódik, hogy „a kis lépések stratégiájában” mint egyedüli célravezető elképzelésben lényegi egyetértés uralkodik, és eredményes együttműködés jött létre a hazai magyar politikai pártok, a magyarországi politikai hatalom, valamint a hozzájuk igazodó egyházak és civil szerveződések körében. Az is nyilvánvaló, hogy ez az egyetértés egyértelműen hátrányos helyzetet teremtett a székely közösség számára, már-már székelyellenes összefogást eredményezve. Ennek az egyetértésben született stratégiának a kifejezése és megnyilvánulása volt a 2011-ben rendezett népszámlálás szégyenteljes, nemzetáruló propagandája, amelynek során arra biztatták, sőt hazugságokkal ijesztgették a székelyeket, hogy tagadják meg „székely magyar” önazonosságukat, és vallják magukat csak magyarnak. Izsák Balázs SZNT-elnöknek ebben a szégyenteljes kampányban való részvételével veszítette el végérvényesen az SZNT 2003-ban kinyilvánított közképviseleti jellegét, és vált végérvényesen a Magyar Polgári Párt szatellitszervezetévé. Ennek a politizálásnak a legnagyobb, mondhatni történelmi vesztese maga a székely nép, hisz történelmi lehetőségét szalasztotta el annak, hogy statisztikailag felmutassuk a székely népet. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez a magatartás és az említett erők összefogása volt tetten érhető az erdélyi magyar politizálás minden olyan mozzanatában, mely felcsillantotta a reményét annak, hogy a székelykérdés kikerülhet a kisebbségi politizálás tárgyköréből, és elindulhat az önrendelkezési jogra építő, közösségi akaratot érvényesíteni szándékozó, önálló székely politikai küzdelem. Kik is a székelyek? 2003-ban az SZNT-t azzal a gondolattal hoztuk létre, hogy kiemelje a székelykérdést a kisebbségi politizálás tárgyköréből, és elindítsa a népek önrendelkezési jogára építő, önálló politizálás útján. Sajnálatos módon 2008-tól kezdve fokozatosan adta fel a szervezet a megkezdett önrendelkezési stratégiáját, és lépett rá lassan a kisebbségi politizálás RMDSZ-es útjára. Ez a fordulat végérvényesen 2010-ben, az SZNT budapesti ülésén vált nyilvánvalóvá, majd teljesedett és csúcsosodott ki a 2011-es népszámlálási kampány során, a székely nép létének nyílt tagadása formájában. „Ha mi magunkat székelyeknek mondjuk – vagy valaki csak így emleget minket –, ezzel csak arra az erkölcsi, nemzeti és népi jelentésre teszünk külön hangsúlyt, amelyet nekünk ez a szent név jelent: magyar” – szerepel az SZNT 2010. november 19-én, Budapesten született határozatában. „Székely vagyok, annak a népnek a fia, amely Urunk születése után a negyedik században az ősi Dácia területén telepedett meg, és amely ma az Erdélyi Fejedelemségben él” – írta Kőrösi Csoma Sándor, a világhírű székely tudós 1825. január 28-án Kennedy századoshoz, a brit alakulatok parancsnokához írt bemutatkozó levelében. Mi sem mondhatunk mást, hisz számunkra a népi emlékezet nem csak hit, de bizonyosság is. A szkíta–hun származástudat családi örökségként él ma is minden székely családban. A székelység tudja, hogy a Kárpát-medence őstelepes népe. Mindezek felidézését elégségesnek tartom ahhoz, hogy ne legyen kétséges, a székelyek jogosan határozták meg önmagukat népként (nemzetként a fogalom akkori értelmében), és nevezték dokumentumaikban szülőföldjüket, a Székelyföldet „a mü országunknak”. Ez az önmeghatározás szervesen illeszkedett az akkori Magyarország, a Szent Korona országának jogrendjébe, az országszervezés koncepciójába. A székely nép léte tehát a 20. század elején még történelmi valóság: az 1890-ben Csomafalván rendezett népszámlálás során például 62-en magyarnak, 2400-an székelynek vallották magukat. Orbán Dezső így vall a székelyekről Székely Gesta című írásában: „A székely nép történelme folyamatos harc a megmaradásért és hihetetlen véráldozattal járó küzdelem a szálláshely, a szabadság megtartásáért, a mindenkori központosító hatalommal és idegen hódítókkal szemben.” Egy ezeréves és annál régebbi időkre visszanyúló múltat akar felejtetni, közösségi önazonosság-tudatot lerombolni a nemzeti egység jelszava mögé bújtatott politikai érdek. A folyamat érdekessége és sajátossága, hogy ebben a törekvésben segítő partnerként jelenik meg a magyarországi politika. Orbán Dezső Székely Gestájában keserűen állapítja meg: „Keserűség fogja el a székely embert, ha az elmúlt 1000 év együttélési tapasztalataira gondol, és próbálja számba venni a kölcsönösség alapján az egymást segítő gesztusokat. A székely nép az elmúlt ezer esztendő során mérhetetlen áldozatokat hozott a magyar állam védelme és fenntartása érdekében. Ezzel szemben magyar részről nemhogy semmit nem kapott, hanem úgy bántak vele, mint a mostohagyerekkel, teljesen megfeledkezve arról, hogy a székely nép a magyar államnak talán legfőbb tartóoszlopa volt, és ha ez elsorvad, annak kárát az egész ország megérzi”.1 Az első világháború végén még feléledt a felismerés, hogy a székelykérdés megoldásának kulcsa az önálló Székelyföld és ennek politikai jogalanya maga a „nemes székely nép” (Székely Nemzeti Tanácsok megalakítása, Rugonfalvi Kiss István, Páll Árpádék, Urmánczy Nándor stb.). Magyar politikai támogatás, sőt ellenséges magatartás következtében (a Székely Hadosztály hátbatámadása és lefegyverzése) természetesen gyorsan kifulladtak. „A magyar nemzetet nem a vér, nem a nyelv, nem az államiság teremtette meg, hanem egy merőben szellemi tényező” – vallotta Joó Tibor 1939-ben. Ennek szellemében született meg a Magyarok VII. Világkongresszusán elfogadott meghatározás, mely megadja a székely nép méltó helyét a magyar nemzet testében: „3.1. A magyar nemzet a Szent Korona közjogi rendje szerinti államot megalkotó nép. A magyar néppel egymást kiegészítő, mellérendelő viszonyban él az ugyancsak magyar anyanyelvű, határőrző székely nép, amelynek tagjai születésüknél fogva nemességet élveztek.”2 Mi a helyzet ma, 2012-ben, a 21. század elején? Létezik-e ma a székely nép fogalma mai értelmezésben mint önmagát meghatározni képes, sajátos identitástudattal rendelkező, önvédelemre képes, cselekvő közösség? A kérdésre határozott igennel válaszolhatunk. A székely nép ugyan önbizalmában megtépázottan, közösségi kohéziójában gyengítetten, értelmisége és politikai vezetői által többszörösen is félrevezetett és elárult közösségként, de ma is létező valóság. A mai Székelyföld 10 ezer négyzetkilométer kiterjedésű területén a 808 739 lakosból a 2002-es népszámlálás alkalmával 609 739 vallotta magát magyar nemzetiségűnek (75,33 százalék) és 175 787 román nemzetiségűnek (21,73 százalék). A székelyek hun eredetét először a 18. században kérdőjelezték meg. Célja megfosztani a székely népet történelmileg kialakult, ősidők óta lelki táplálékként szolgáló ősi önazonosság-tudatától. Sajnos ez a szervezett tudatrombolási folyamat napjainkban is tart. Fő zászlóvivői az úgynevezett „elismert”, a Magyar Tudományos Akadémiához kötődő és a finnugrizmuson nevelkedett történészek, az oktatás irányítói, a szellemi életbe egyre nagyobb szerepet játszó liberális szemléletű internacionalisták, a politikai élet irányítói, az írott és elektronikus sajtó és sok esetben az egyházi szereplők. Érdemes megvizsgálni azt is, hogyan lát minket a hivatalos magyar politika, a magyar állam. Mennyire illeszkedik ez a magatartás és megnyilvánulás a 2010/XLV. törvényben foglaltakhoz? Az alábbi idézet önmagáért beszél. Schmitt Pál, a Magyar Köztársaság volt elnöke 2010. október 18-án Traian Băsescu román államfővel tartott sajtótájékoztatóján Bukarestből üzent nekünk, határon túliaknak, és az alábbi kijelentést tette: „Arra biztatom a romániai magyar közösség tagjait, hogy elsősorban jó állampolgárként tartsák tiszteletben a szabályokat, gyermekeiket neveljék rendre, legyenek jó adófizető polgárok, és ezek alapján várhatják el az őket megillető kisebbségi jogokat…” Az SZNT néhány tisztségviselője akkor nyílt levelet fogalmazott meg, melyet eljuttatott a budapesti elnöki hivatalba. Ebből egy idézet: „Tisztelt Elnök Úr! Emlékeztetjük, a székelység nem Romániába beszivárgott nemzeti kisebbség, melynek tagjai kisebbségi jogokért kellene folyamodjanak, hanem szülőföldjén őshonos, ma is többséget alkotó NÉP, mely a magyar nemzet részének tekinti magát, és élni akar a népeket megillető önrendelkezési jogával!”3 (A történelmi igazság kedvéért jegyezzük meg, hogy Izsák Balázs SZNT-elnök elutasította a levél aláírását.) Jó úton jár-e a magyar nemzetpolitika, ha a hivatalos állampolitika szintjére emeli a székely nép önazonosság-tudatának gyengítését, veszélybe sodorva ezáltal önrendelkezési esélyeit? Nézzünk szét itthon, Erdélyben és a Székelyföldön. A székelyföldi szellemi élet egyik, ma is jelesnek tartott képviselője, a Székelyudvarhelyen élő dr. Hermann Gusztáv Mihály történész fennen hirdeti, hogy a székelységnek van egy úgynevezett „virtuális (képzeletszülte) múltja” (a szkíta–hun eredet), és mellette létezik a valós, melyről ugyan semmit sem tudunk, de mindenként valami sárba ragadt, a honfoglaló magyarsághoz tapadt, Erdélybe betelepített népesség lennénk.4 Tulajdonképpen ez a szemlélet dominál a mai szellemi életben és az oktatásban. Hogy ez a népesség hogyan volt képes saját írást alkotni, önigazgatásra alkalmas sajátos jogrendet, katonai és adminisztrációs szervezetet létrehozni, és évezreden át működtetni, arról nem beszél a szerző. A fontos számára „a mítosszal való leszámolás”, az egészséges nemzeti önazonosságtudat lerombolása, sárba tiprása. Megkockáztatom, hogy a székely társadalom értékvesztésének, elbizonytalanodásának, jelenlegi, kilátástalanságot tükröző állapotának előidézésében legfőbb tényező a saját, értsd székely önazonosság-tudattal rendelkező, népe iránt elkötelezett székely értelmiség hiánya. Ennek a kérdésnek a megválaszolása talán a legbonyolultabb az összes tényező között. Miért nincs, ha volt, hová lett, ha meg van, miért hiányzik belőle az elkötelezettség, a tisztánlátás? Ha nincs, milyen módszerekkel lehet újratermelni és csatasorba állítani? A politikai és közéleti megnyilvánulások Izsák Balázs SZNT-elnök szerint „a székelység a magyarság legmagyarabb törzse”. A kijelentés – amellett, hogy paradoxon – rendkívül irritáló lehet a magyarországiak és általában a magyarok szemében, ugyanakkora nyílt tagadása a székelységnek mint népi közösségnek. (Ha magyarabb a magyarnál, az már nem magyar, mint ahogy, ami pirosabb a pirosnál, azt már nem pirosnak hívjuk, hanem bordónak.) Ugyancsak Izsák Balázstól származik az alábbi meghatározás arra a kérdésre, hogy ma kit tekint székelynek. „Székely az, aki a Székelyföldön lakik, és magyarul beszél”. Innen már csak egy lépés annak dokumentumba erőszakolása és megszavaztatása, hogy a székely nép olyan közösség, mely egyformán őrzi magyar nemzeti és sajátos regionális önazonosságát,5 azaz a székely önazonosság tudat nem őseinktől örökölt meghatározó tudati elem, hanem a régióban tartózkodás következtében felvett tulajdonság, amely természetesen megszűnik, eltűnik a régióból (értsd a Székelyföldről) történő távozással. Így születik meg a székely nép fogalma helyett, és helyettesíti azt a politikai és közéleti szóhasználatban a székelyföldi magyarok közössége, mint bizonyos regionális önazonossági jegyekkel rendelkező, önrendelkezési jogától megfosztott kisebbség. Ez képezte, és képezi ma is az elvi alapját a 20 éve folytatott, és egyedi lehetőségnek beállított kisebbségi politizálásnak, más néven a kis lépések politikája egyeduralkodóvá tételének. Ebből következően és ezzel az elvi megalapozottsággal mondanak le a székely nép önrendelkezési jogának követeléséről és érvényesítéséről, hisz a Székelyföld többségi lakosságát nem a székely nép, mint e terület őshonos népe, hanem a székelyföldi magyarok teszik ki. A cél visszautalni a székely önrendelkezés kérdését a kisebbségi jogok területére és ezzel a román hatalom belügyeként annak jóindulatára bízni. És történik mindez az „egységes magyar nemzet”, „az egységes erdélyi magyar nemzeti közösség”eszméjének égisze és jelszava alatt, mely éppúgy nem igaz, mint az úgynevezett „egységes román nemzetállam”. Hogy mennyire így van, arra a 2011-es népszámlálás előtt kifejtett, összehangolt és hazugságokra alapozott, székelyellenes kampány derített egyértelműen fényt. Az elmúlt 20 év legszervezettebb és legátfogóbb, a székely önrendelkezés elvi alapját támadó, lényegében székelyellenes kampányának lehettünk tanúi. Egyetlen táborba verődtek a magyarországi, az erdélyi politikai pártok, az egyházak és a civil szerveződések jeles képviselői, a lakájsajtó teljes támogatását élvezve, hazug érvekkel beszélni rá a székelyeket arra, hogy tagadják meg székely–magyar kettős identitásukat, és vallják magukat csak magyarnak. Mindezek ellenére a székely nép múltja része történelmünknek, léte pedig mai valóságunknak. Minden közösségi megnyilvánulása azt jelzi, hogy magát a magyar nemzet részének tekinti. A kérdés csak az, hogyan értik, értelmezik, és miként értékelik ezt a kinyilvánított akaratot a felek? Ilyen körülmények között tehát az alapvető elvi kérdés, aminek eldöntése halaszthatatlan, melynek egyértelmű megválaszolása nélkül lehetetlen székely jövőstratégiát készíteni: létezik-e ma a Székelyföld őshonos, ma is többségi lakosságát alkotó székely nép mint sajátos önazonosság-tudattal rendelkező etnikai-történelmi-kulturális, önigazgatásra és önvédelemre képes közösség, melynek önrendelkezési jogára építhető egy, a megvalósítás reményével kecsegtető jövőkép? A kérdés mind a mai napig megválaszolatlan, holott megválaszolására egyedül és kizárólagosan a székely értelmiség az illetékes, és köteles javaslatot tenni, majd a politikai vezetéssel közösen ebben népi közmegegyezést kialakítani. Ennek a kérdésnek az eldöntését a székelyekre kell bízni. Egyedül csak ők illetékesek. A felelősség tehát mindnyájunké, székely értelmiségieké. Lehet félrehúzódni, lehet értetlenséget mutatni, lehet másokra mutogatni és várni, lehet kifogásokat találni, de ez nem mentesít senkit a történelmi felelősség alól, éljen itthon a Székelyföldön vagy bárhol a világon; legyen fiatal vagy idős. A felelősség hatalmas. A 2013-as esztendő sorsunk és jövőnk vízválasztó éve lesz. A székelység beolvasztására tett kísérletek, sorozatos lépések (szándékosan nem írtam Székelyföldet, hisz a cél a székelység, nem pedig a Székelyföld) újabb, mondhatni döntő szakaszba érkeztek. A Ponta-kormány eltökélt szándéka véghezvinni az ország közigazgatási átszervezését, előzetesen pedig lezajlik az alkotmánymódosítás vitája a parlamentben. Csak parlamenti eszközökkel ezekre döntő befolyást nem tudunk gyakorolni. Eredményes stratégia semmi másra, csak a székely nép önrendelkezési jogára építhető. Ehhez mindenekelőtt a székely népre van szükség, annak őszinte és hiteles megszólítására, az igazság nyílt és kendőzetlen képviseletére. Fel vagyunk-e készülve mi, a székely közösség arra, hogy ezt véghezvigyük, vagy kénytelenek leszünk néhány látszatakció kifulladtával és néhány látszatengedmény elfogadásával belenyugodni felszámolásunkba? Egyet biztosan állíthatunk: nem a székely népen fog múlni. A politikusok, értelmiségiek, az egyházak és a sajtó viseli a felelősség 90 százalékát. A 2011-es összefogást kell megismételni, de ezúttal a székelyek érdekében, és nem ellenük. A nép követni fogja a menet élére álló, megválasztott vezetőit. A nagy kérdés, hogy lesznek-e ilyen vezetők? Jegyzetek: 1 Orbán Dezső: Székely Gesta 2 Magyarok VII. Világkongresszusa, Budapest, 2012. augusztus 16–20., Nemzetstratégiai Konferencia 3 Nyílt levél Schmitt Pál úrnak, a Magyar Köztársaság elnökének, 2010. október 21. 4 Hermann Gusztáv Mihály: Székely történeti kistükör 1848-ig (rövidebb változata megjelent a Limes 2004 (XVII). 1-2. számában) 5 Elvi nyilatkozat a SZNT történelmi folytonosságáról, Budapest, 2010. november 19. Borsos Géza József A szerző a Székely Nemzeti Tanács alelnöke Krónika (Kolozsvár), 2013. február 9.Székely történelemóra a román sajtónakA székelység történetét bemutató, tavaly megjelent történelemkönyvvel, a székely zászló történetével, székely szimbólumokkal ismerkedett a központi román sajtó képviselőinek egy csoportja péntek este Csíkszeredában. Egyfajta székely történelemóra zajlott a csíkszeredai Gambrinus Csárdában tartott találkozón, főleg azért, mert jelen voltak Pál Antal Sándor, Hermann Gusztáv Mihály és Mihály János történészek, akik nemcsak az alternatív tankönyv elkészültéről, hanem a székelység történetéről is beszéltek. A román újságírókat a megyei önkormányzat hívta meg Hargita megyébe, a látogatás egyik célja a Csicsóban megrendezett megyei farsangtemetés volt, de nem várt aktualitást adott a székely jelképek tanulmányozásának a székely zászló körül a napokban kialakult hangulatkeltés – mondta házigazdaként Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke. Pál Antal Sándor szerint az egységes székely azonosságtudat, akárcsak évszázadokkal ezelőtt, most is létezik, ezt a szimbólumrendszer használata is jelzi. Hozzátette, míg az évszázadok folyamán a román fejedelemségeken központi irányítás volt, addig Erdély területén a székelység mellett számos regionális, és helyi autonómiaforma működött. Hermann Gusztáv Mihály ezt példákkal illusztrálta. Hermann beszámolt arról is, hogy az alternatív tankönyv megjelenése után sok támadás érte a szerzőket, a székely radikálisok túl akadémikusnak, a románok túl radikálisnak tartják. „Mi a munkánkat elvégeztük, készül a román nyelvű fordítás is, amely nem azonos az interneten elérhető változattal, mert az sok hibát tartalmaz” – mondta a történész, megemlítve azt is, hogy az újabb kiadások még kiegészíthetők. Az autonómiát és a függetlenedést összetévesztik, és nem igazán értik a románok – erősítette meg Pál Antal Sándor felvetését Sever Ioan Miu „Olahus”, a Maghiaromania blog szerkesztője, aki szerint kommunikációs zavar van, és nehéz értelmezni az olyan jelzéseket, amikor a sepsiszentgyörgyi autonómiatüntetésen azt kiabálták, hogy Vesszen Trianon!, vagy a találkozónak helyet adó csárdában a Nagymagyarországot ábrázoló térképeket. Dan Tapalagă, a Hotnews.ro szerzője úgy vélte, a jelenlegi politikai kontextus nem segít a közeledésben, mert Magyarországon is választások közelednek, ugyanakkor az RMDSZ korábban kormánytényező volt, most pedig nem az. Kovács Attila 2013. február 11.Székelyudvarhely polgármestere csütörtökön ismertette 2013-as terveit, ekkor közölte azt is, hogy az általa vezetett hivatal felkért egy komoly szerkesztőgárdát, hogy írja meg Székelyföld történetét.Tavaly adták ki a Hargita és a Kovászna Megyei Tanács támogatásával, Maros megye korábbi megyei elöljáróinak és számos történésznek, közismert szaktekintélynek a közreműködésével a Székelység története című alternatív tankönyvet, amelyet az általános iskolák VI. és VII. osztályosainak szánnak, illetve azoknak a felnőtteknek, akik érdeklődnek történelmünk iránt. A könyv több ezer példánya jutott el immár az olvasókhoz. A román sajtóban komoly reakciója volt és van ennek a kulturális eseménynek, kedélyeket borzolt. Bunta Levente polgármester hangsúlyozta, hogy fel kell idéznünk az annak idején Magyarországon megjelent Erdély története című háromkötetes munkát, amely – bár sok vihart kavart – máig ott van minden igényesebb család könyvespolcán. „Három, egyenként legalább ötszáz oldalas, gazdagon illusztrált kötetre kell gondolni. A szerkesztőbizottság elnöke Egyed Ákos professzor, akinek tudásához, szakmai hozzáállásához nem férhet semmi kétség.” Egyed Ákost nem sikerült utolérnünk ezekben a napokban, de kiderítettük, hogy a munkacsoport egyik koordinátora a Székelyudvarhelyen élő Hermann Gusztáv Mihály történész, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) adjunktusa, aki úgy nyilatkozott: „Elkészült a tervezett tartalom- és tematikajegyzék. A szerzői gárda még nem végleges, és a tartalomjegyzék is kiegészülhet, bővülhet a továbbiakban. Főleg egyes alfejezetek szerzőinél lehet még változás, ezért a fejezetek szigorú, tételszerű emlegetése még korai. Biztos a három kötet és a polgármester által említett legalább háromszor ötszáz oldal, de akár meg is haladható a bruttó ezerötszáz oldal.” A tervek alapján az első kötet a székelyek őstörténetével és az eredetkérdéssel foglalkozik majd (Kordé Zoltán és Benkő Elek szakértői és szerkesztői közreműködésével), illetve Erdély és a Székelyföld életét tanulmányozza a magyar királyság idején, egészen 1542-ig. A következő, nagyobb tartalmi egység az 1542 és a Rákóczi-szabadságharc bukása (1711) közti időszak, amikor Erdély gyakorlatilag önálló fejedelemségként működött. Feltételezhető, hogy A székelyek és a Székelyföld a 18. században (szerző-koordinátor: Pál-Antal Sándor) című fejezet már a második kötet bevezető részét fogja képezni, amelyet Az abszolutizmustól az 1948–1849-es forradalomig terjedő időszak vizsgálata követ (szerző-koordinátor: Hermann Gusztáv Mihály). Egyed Ákos – saját szakterületén fog dolgozni – A Székelyföld és a székelyek 1848–1949-ben című fejezetet írja és szerkeszti, amelyet A kiegyezés kora címet viselő fejezet követ (szerző-koordinátorok: Pál Judit és Balaton Petra). A második kötetet A Székelyföld és a székelység 1914 és 1918 között című téma zárja (szerző-koordinátor: Csikány Tamás). A hosszú huszadik század elejétől, az első világháborút lezáró békétől napjainkig, a közelmúlt eseményeiig terjed a harmadik kötet. A huszadik századi történéseket feldolgozó fejezeteket Bárdi Nándor, Oláh Sándor és Nagy József, valamint Novák Csaba Zoltán írja és szerkeszti. A tervek szerint a három kötet megjelenésére egyszerre, 2015 októberében fog sor kerülni. Simó Márton Székelyföld.ro, 2013. március 20.Hermann Gusztáv MihályRE: SZÉKELYSÉG TÖRTÉNETE Védőbeszéd "tévelygő történészekért" Hermann Gusztáv Mihály gondolatai a Marius Diaconescu Mit şi manipulare în conştiinţa secuilor prin manualul de istorie a secuilor című cikkében megfogalmazott bírálatról. Miután első körben átestünk a román közvélemény nemzet és fajvédő részének erőteljes, olykor acsarkodó támadásain mi, A székelység története című kiadvány szerzői-szerkesztői már vártuk a román szakmai kritikát. Kritikát vártunk, de megintcsak ledorongolás lett a vége. A Historia című folyóiratban megjelent bírálat szerzője Marius Diaconescu, a Bukaresti Tudományegyetem Történelem Karának adjunktusa. A cikk, mindjárt a legelején, munkánk tankönyv státuszát boncolgatja, kifogásolva, hogy a szerzők az előszóban igencsak próbálják hangsúlyozni és indokolni írásuk tudományos jellegét, illetve annak szükségességét. Marius Diaconescu úr vagy nem tudja, vagy nem akar tudomást venni arról, hogy a szerzők nem csak a román közvélemény (illetve a román történész-társadalom e közvélemény elvárásainak megfelelni akaró része) ellenszenvével és támadásaival kell szembenézzenek. Legalább ilyen mértékű támadás volt várható (és be is következett) a székely-magyar radikálisok részéről, akik tudományos alapokon vállalhatatlan eredetelméletek és egyéb – a könyvben nyilván nem szereplő –, részben történetileg öröklött, de legalább ugyanolyan mértékben újabban kreált mítoszok tényként való megjelenítését kérik számon a szerzőktől. A székely-magyar közvélemény számára meg kellett tehát indokolni ezt az alapállást, noha sejthettük volna, hogy a román kritika ennek kapcsán (is) ironizálni fog. A szerzők előre tudták, hogy mindenképpen két malomkő közé kerülnek, e két malomkő pedig dolgozni fog keményen. Tessék elhinni, nem egy kellemes állapot! Ugyanitt Marius Diaconescu azt fejtegeti, hogy ez az általa tendenciózusnak bélyegzett „tankönyv” – talán tisztázzuk: valójában kézikönyv és oktatási segédanyag –, veszedelmes hamis állításaival az érzelmileg könnyen befolyásolható ifjú korosztályt célozza. Ebből annyi igaz, hogy ez az a korosztály, amelynél – a történelmi nevelés tekintetében – először fordítható a szó komolyra. De a szerzők igyekeztek tartózkodni az érzelmi túlreagálástól, inkább tényeket próbáltak közölni, szükség szerint magyarázni. Úgy tűnik viszont, ez másoknál generált – éppen ellenkező előjelű – érzelmi túlreagálást. A székely eredetmítoszok: a hun leszármazástól a magyarig – ez egy alcím Marius Diaconescu úr kritikájában. És legalábbis megtévesztő: azt sejteti, hogy a könyv mítoszok alapjaira építkezik, eképpen áltatva-ámítva az ifjú korosztályt. A szövegben azt olvashatjuk, hogy „a tankönyv szerzői, miután szelektív módon felsorolnak néhány elméletet, azt sejtetik az olvasóval, hogy a székelyek magyar eredetűek”. Nos, aki bírál egy szöveget, az olvassa el azt, ha pedig nem érti, kérje avatott tolmács segítségét! Mert az illető részben világosan kifejtjük: az akadémia-közeli tudományos körökben két elmélet van ma vitában: az ótörök (türk) leszármazás, illetve a magyar eredet elmélete. A fejezetszerző ezt a két elméletet egyenlő súllyal és terjedelemben elemzi, nem foglal állást egyik mellett sem. Azért nem, mert a kérdés még a legilletékesebb tudományos körökben is annyira vitatott, hogy egy összegző jellegű munkában korai volna az állásfoglalás. A könyvet megjelenése előtt átolvasó VII. osztályos gyerekek ezt megértették, ezért mi úgy gondoltuk, hogy a történészeknek sem jelent majd problémát… Egyébiránt – ismét hangsúlyozom – a székelyek magyar eredetének tana nem mítosz, mint Marius Diaconescu úr állítja, hanem egy tudományos alapú elmélet, ismert régész-történészek és nyelvészek (köztük akadémikusok) vallják, tekintélyes szakkiadványokban, véleményüket mi is idézzük, de tessék más forrásokból bővebben utánanézni! Másfelől, ma már románul is, de valamely világnyelven mindenképpen akadna a székely eredetkérdésről korszerűbb munka, mint a Marius Diaconescu által ajánlott G. Popa-Lisseanu 1933-ban kiadott brosúrája, mely a románok székelyföldi őshonosságának bizonyítása okán előszeretettel hivatkozik a román forráskritika által is hamisnak minősített oklevelekre (ezekről lásd Maria Holban: Din cronica relaţiilor româno-ungare în secolele XIII-XIV. Bucureşti, 1981.), amellett, hogy egész elemzése, forráskezelése és szelekciója fondorlatos, bevallottan propaganda-jellegű: a román és az európai közvéleményt próbálja meggyőzni a székelyekkel kapcsolatos akkori román hivatalos álláspontról. E propaganda jegyében magyar fordítás is készült róla, majdnem olyan rossz, mint az interneten keringő román zug-fordítás az itt vitatott székely történelemkönyvről… (Melyben Juliánusz barátból prietenul Iulian lett – hacsak időközben ki nem javították…) A székely kiváltságok mítosza című alfejezetben Marius Diaconescu e kiváltságok általunk vázolt módját kifogásolja: mindenekelőtt a székelyek kollektív nemességének fogalmát. Szerintem a tankönyv világosan kifejti, hogy ezek katonai alapú csoportos előjogok. Marius Diaconescu, ha figyelmesen elolvasta volna A székelység közigazgatási szervezete című (7. számú) fejezetet, akkor e székely kiváltságok analógiáira is talál bőven utalást, Magyarország- és Erdély-szerte, tehát a könyv egyáltalán nem állítja be a székely szabadságokat valami mitikus egyedi dolognak. Ő ennek ellenére keményen ironizál: „A ’történész’ uraknak fogalma nincs arról, mit jelentett nemesnek lenni a középkori Magyarországon, és összetévesztik a székelyek kollektív szabadságjogait, mindenekelőtt a katonai szolgálatokért cserébe kapott adómentességet, a nemesi kiváltságokkal. Vajon ez a tankönyvszerzők történelmi ismereteiknek súlyos hiányát mutatja, vagy szándékos manipuláció?” No, itt azért álljunk meg egy szóra! Figyelmébe ajánlom Marius Diaconescu „kollégának” – hadd legyek ezek után én is ironikus –, hogy az általa kifogásolt mondat így szól: „Az 1562. évi felkelésig elméletileg […] a székely jogilag teljesen egyenlő s kivétel nélkül nemes volt.” Ez az „elméletileg” jelzi, hogy a dolgok nem álltak egészen így… De nemcsak e beékelt szó jelzi, hanem az ezt megelőző másfél oldal taglalja a székelység belső rétegződését, a székelyek három rendjét, amelyek ismertetéséből kiderül, szó nincs tényleges egyenlőségről, egyenlő nemesi státusról, sem vagyoni, sem társadalmi szempontból. Ami engem illet, eddigi írásaimban többször foglalkoztam a kérdéssel, és következetesen kerültem a székelyek kollektív nemességének, mint fogalomnak a használatát, mert a székely szabadságokat magam is más, katonai alapon kiváltságozott csoportok kedvezményeivel azonos lényegűnek tartom. Persze, egy fővárosi történésztől nem várható el, hogy kövesse a vidéki szellemi élet minden szakterületébe vágó rezdülését, még akkor sem, ha az illető tanulmányok olyan helyeken jelennek meg, mint az Erdélyi Múzeum Egyesület, Debreceni Egyetemi Kiadó, Böhlau Verlag (Köln – Weimar – Wien), avagy a Columbia University Press kiadványai. Kollégám (így, csipkelődő idézőjelek nélkül), aki a megfelelő fejezetet írta a könyvben (személy szerint Mihály János) viszont fontosnak vélte a székelyek „elvileg” létező kollektív nemességére való utalást, én pedig a szerkesztés során úgy döntöttem, hogy ezt a szövegben hagyom. Miért? Mert a királyság-kori forrásokban több helyen találkozunk e fogalommal, így például Verancsics Antal krónikájában („a nemesség, amelynek [a székelyek] közösen mindannyian örvendenek”). Másfelől, összevetve a középkori Magyarországon létező, katonai alapon szervezett autonóm közösségek kiváltságait, a legtöbb hasonlóság a székelység, illetve az ún. „szepesi lándzsás nemesek” között mutatható ki (el addig, hogy kizárólag e két közösségben volt érvényesíthető az ún. „fiúleányság” joga, vagyis az, hogy egy kiváltságos székely, vagy szepesi lándzsás család férfiágának kihalása esetén a leányág örökli a jogokat, de a katonai kötelezettségeket is). A szepesi lándzsásokat eleve nemeseknek nevezi a középkori magyar jog, a székelyek pedig annak tartják magukat: véletlen csupán? Maga Werbőczy is azt állapítja meg Hármaskönyvében, hogy a székelyek „teljesen külön törvények és szokások szerint élnek”. Ennek alapján, a Magyarországra telepedett székelyek esetében, a vármegyei hatóságok még a 18–19. század fordulóján is minden további nélkül elfogadták a család valamely elődjének az 1614-es (Bethlen Gábor féle) székely lustrán való szereplését, mint magyar nemességét igazoló tényt. Utóbbi jelenségről román nyelvű, Secuii. Istorie – cultură – identitate (Pro-Print, Miercurea Ciuc, 2009.) című könyvemben is írok, dokumentumok alapján, tessék elolvasni! A románok – mint a székelyek szolgái a címe Marius Diaconescu kritikai írása következő részének. Ez, elvileg, a székelyföldi románokról szólna. A cikkszerző által hivatkozott tudományos viszonyítási alap itt I. I. Rusu műve: Românii şi secuii. (Bucureşti, 1990). Hát erről megint vitatkozhatnánk: kapásból cáfolható, ellentmondásos vagy ellenőrizhetetlen állításaiból-adataiból csupán a legszembetűnőbbeket gyűjtötte csokorba és cáfolta Benkő Elek (az ELTE régész-történész professzora) a Magyar Tudomány. 1991/11. számában. Különösen bővelkedik nyilvánvaló tévedésekben Ioana Cristache-Panait néprajzi tanulmánya, melyet a szerkesztők, Rusu munkájának kiegészítéseképpen, a könyv második felében helyeztek el. Utóbbi sem a vidéket, sem a kutatáshoz szükséges magyar nyelvet bizonyíthatóan nem ismeri, ellenben habozás és válogatás nélkül románnak minősít minden útjába kerülő fából faragott emléket, ezekből pedig a Székelyföldön akad elég. Vitatott kézikönyvünk székelyföldi románokkal kapcsolatos állításai közül Marius Diaconescu leginkább azt kifogásolja, hogy a szerzők szerint a románok a székelyek „szolgáiként” érkeznek ide, illetve, hogy jelentősebb arányban a 17. századtól számolhatunk velük. Nos, ezen nincs mit magyarázkodnunk: a székelyföldi románok a 19. század közepéig jobbágyok és zsellérek voltak, kivéve, ha valamiképpen – kezdetben leginkább „fiúleánnyal” kötött házasság révén – sikerült bekerülniük egy kiváltságos székely családba. Nem feltétlenül voltak a székelyek jobbágyai és zsellérei, hiszen nagy részük a székelyföldön birtokos vármegyei nemesek „szolgáló embere”. Ez utóbbi kifejezést ne értsük félre, a magyar történeti szakirodalomban ez együtt jelöli a jobbágyokat és zselléreket, nincs benne semmi sértő, csupán körvonalaz egy társadalmi állapotot. Ami a másik kifogást illeti: a könyv szerzői jelzik ugyan, hogy „a románok székelyföldi jelenlétével már a királyság korában számolnunk kell”, ám számarányuk jelentősebb növekedését a rendelkezésre álló demográfiai források a 16. század végétől kezdődően adatolják, de főleg a következő században. Mi alapján állítsunk egyebet? Egy feljegyzését 1584-ben író olasz jezsuita nyomán, aki átutazóban azt állapítja meg, hogy „a székelyek között elvegyülve sokan vannak románok is”? Mi az, hogy „sokan”? Ezzel ellentételezzük a különféle – pontos ténymegállapításra, számszerűségre törekvő – összeírásokat? Ne tessék velünk szórakozni! Különben is, és még egyszer: igen, voltak a Székelyföldön románok, oktalanság tagadni, nem is tesszük. És elnézést kérünk, azért írtunk csak ennyit róluk, mert könyvünk címe A székelység története. E kérdés bővebb megismerésére ajánljuk A többség kisebbsége. Tanulmányok a székelyföldi románság történetéről címen, a csíkszeredai Pro-Print kiadónál, 1999-ben megjelent könyvet (szerkesztők Bárdi Nándor és Hermann Gusztáv Mihály; román nyelvű tartalmi kivonatokkal). A következő alcím Marius Diaconescu cikkében: Urbánus legenda: a románok rablásai és gyilkosságai a Székelyföldön az első világháború idején. A fő kifogás itt – röviden –, hogy a könyv a román csapatok székelyföldi bevonulását és ténykedését megszállásként állítja be. Nos, egész Erdély vonatkozásában – ahol, mint tudjuk, és megint csak ostobaság volna tagadni – a lakosság többsége román nemzetiségű, a kérdés egészen másképp tevődik fel, mint a területileg-népességileg összefüggő tömböt alkotó Székelyföld esetében, ahol viszont a lakosság túlnyomó része székely-magyar. Ez a lakosság, amely el addig egy másik országban élt, más állampolgársággal, a bevonulókat nem fogadhatta virágesővel. A bevonulók viszont értelemszerűen megszállókként viselkedtek. Igenis, voltak rablások, dúlások, verések, kínzások, deportálások és nem kevés polgári emberáldozat. Ezekről pedig vannak dokumentumok. Elvégre háború volt, nem fáklyásmenet. Korábbi történelemkönyvek próbálták ezt másképpen tálalni, de ki hitt nekik? Aztán a könyvszerzők a kommunista nosztalgiázás vétségébe esnek: a Tanácsköztársaságot létrehívó magyar bolsevik forradalmat – Marius Diaconescu szerint – polgári forradalomként tüntetik fel. Itt egy – nagyjából általános iskolai szintű – apróságra bátorkodnék felhívni a figyelmet: hogy Magyarországon 1918-19-ben két, egymást időben követő forradalom zajlott. Az egyik, 1918. október 31. és 1919. március 21. közötti ún. őszirózsás, jellegét tekintve polgári demokratikus forradalom, vezéralakja gróf Károlyi Mihály. A második 1919. március 21-től augusztus 1-ig, a szovjet típusú Tanácsköztársaság bolsevik forradalma. A könyv szerzői ennek megfelelően tárgyalják a székelyföldi eseményeket. Kétségkívül, voltak társadalmi feszültségek, és voltak székelyek, akik orosz fogságba esvén, majd a pesti események forgatagában, a bolsevik eszmék hatása alá kerültek, de távolról sem ez volt a jellemző, a könyvből sem ez derül ki. A kritikai elemzés azt is kifogásolja, hogy a könyv szerzői a háború utáni román agrárreformot teszik felelőssé amiatt, hogy a két világháború közti időszakban – főképpen az általános válság idején – a székely gazdaság, a falvak népe nehézségekkel küzdött. Természetesen mi is tudjuk, hogy a kisbirtok-rendszerre és kisiparra épülő székely gazdaság nem a 20. századra termett. De az is tény, hogy főleg a székely közbirtokosságok – román agrárreform okozta – erdő- és legelőveszteségei súlyos csapást mértek a székelyek megélhetésére, amelyben a legrégibb időktől fő szerepe volt az állattartásnak és fakitermelésnek, megmunkálásnak. És nem igaz, hogy a korábbi, a kettős monarchia idején kialakult székelyföldi gazdasági problémákról (bezzeg, ugye…) nincs szó a könyvben: tessék megnézni a 17. fejezetet, kiemelten a 122–124. oldalakat! Hogy pedig a Regátba ideiglenesen kivándorló székely csak alantasnak tekintett munkakörökben jutott volna kereseti lehetőséghez, mert képtelen volt megtanulni románul, és nem volt neki semmiféle mestersége, szaktudása? Nono! A román királyi palota, meg számos jelentős bukaresti köz- és magánépület emelésén székely ácsok dolgoztak! Úgy tűnik, munkáltatóiknak megérte elviselni beszédükben a kétségkívül nem ritka nyelvhelyességi bakikat. Vagy ez is csak mítosz volna, kedves kolléga? És nem akarunk gonoszak lenni, de ezek után kikívánkozik: még Nagyrománia új nemzeti címerét is székely ember, Keöpeczi Sebestyén József tervezte! Tovább pedig állítólag azt bizonygatjuk, hogy „a románok a felelősek a hortista [így!] közigazgatás alatti székely gazdasági krízishelyzet miatt”. Elnézést, én ezt így a szövegben nem találom… Erre vonatkozóan itt ennyi áll: „…Magyarország egy gazdaságilag leromlott országrésszel gyarapodott. Erdély ipara megcsappant, a mezőgazdasági termelés minőségileg visszaesett. A helyzetet súlyosbította a román hatóságok által végbevitt kiürítés is…” Ez nem vád, hanem ténymegállapítás. De akár számolhatunk: hány középület, iskola, vasútvonal, stb. épült a Székelyföldön az első világháború előtti húsz esztendőben, és hány az utána következő húszban? Azt hiszem, könnyű dolgunk lesz… Ami pedig a kiürítés kérdését illeti, tudjuk: a román hatóságok vitték a mozdíthatót, amit akár természetesnek tekinthetünk, ezért nem is kommentáltuk. Amúgy a második világháború éveit tárgyaló fejezet nem ad az illető korszakról egy mesterségesen derített képet: nem kendőzi a helyi székely lakosság és új közigazgatás közti súrlódásokat sem (ezt persze magyar radikálisok vetik szemünkre), továbbá nyíltan és tényszerűen elemzi a deportálások kérdését (ezt meg szintén, ugyanazok…). Ilyen a malomkövek közti állapot… Utolsó, és egyben a legsúlyosabb vádat tartalmazó része a kritikának az, amelyikben a szerző etimologizál az autonómia, önrendelkezés, önkormányzat és önállóság fogalmai körül. A vád, amit egy későbbi, az Adevărul hasábjain megjelent cikkében bővebben kifejt, hogy mi, szerzők, véletlenül-tudatlanságból, netán szándékosan összemossuk e fogalmakat. A legnagyobb probléma az, hogy Marius Diaconescu úr, véletlenül-tudatlanul, vagy szándékosan az önállóságot independenţa-nak fordítja, ami – ennyit már mi is tudunk – függetlenséget jelent. Innen már csak egy lépés azt állítani – és a bírálat szerzője meg is teszi! –, hogy a székelyek úgy beszélnek az autonómiáról, hogy közben függetlenségre gondolnak. Hát igen, ha román volnék, valószínű, hogy nekem is kinyílna a bicskám… Kedves Marius Diaconescu úr, ezek nagyon kényes politikai-diplomáciai fogalmak, ne tessék játszani velük! Ne tessék visszaélni azzal, hogy olvasóinak túlnyomó többsége nem érti a magyar nyelvet. Önről viszont, aki ugyebár Budapest legrangosabb tudományegyetemén szerezte doktori oklevelét (ahol mellesleg az Ön által lesajnált régész kollégánk, az első fejezetek társszerzője, Sófalvi András is), tehát Önről joggal feltételezik, hogy jól érti azt! Pedig itt nem ez derül ki… Ne tessék hát efféle súlyos félremagyarázásokkal egy ország haragját ránk zúdítani, mert kijut abból nekünk anélkül is! Tisztelt Marius Diaconescu Úr! Egyáltalán nem volna baj az, hogy mi vitatkozunk. Sőt, ez volna a normális. Merthogy én hiszek abban, amit George Duby, a francia Annales történész-iskola nagy öregje tanított: „Az az ember, akinek múltja más, mint az enyém, aki nincs megáldva ugyanazokkal a szenvedélyekkel, mint én, biztos vagyok benne, hogy nem ugyanazokra a következtetésekre jutna, mint jómagam.” Csakhogy az a gyanúm, kedves Marius Diaconescu Úr, hogy Ön inkább abban hisz, amit a híres-hírhedt bestseller-szerző, Dan Brown mondat ki egyik szereplőjével: „…A történelmet mindig a győztesek írják. Amikor két kultúra megütközik, a vesztes megsemmisül, és a győztes írja meg a történelemkönyveket. Amelyekben persze a saját ügyét ünnepli, az ellenfélét pedig becsmérli. […] A történelem, természeténél fogva, mindig egyoldalú beszámoló.” Nem tudom, ezek után van-e értelme a vitának? Transindex.ro, 2013. március 24.Válaszok A székelység története című könyvet ért román bírálatokraLevélben fordult Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke az Adevărul bukaresti napilap szerkesztőségéhez március 22-én, reagálva az újságnak az elmúlt időszakban közölt cikksorozatára, amely a Hargita és Kovászna megye tanácsa megbízásából készült A székelység története című kötetről szólt, Marius Diaconescu történésznek a Historia című román folyóiratban megjelent írása alapján, amelyben az vehemensen támadta a székely történelemkönyv szerzőit („Mit şi manipulare în conştiinţa secuilor prin manualul de istorie a secuilor” – Historia.ro). Hargita Megye Tanácsának elnöke levelében az Adevărul szerkesztőségét helyesbítésre és egyben a kötet fő szerkesztője, Hermann Gusztáv Mihály válaszának közlésére kérte. Mint a megyeelnök fogalmazott, az Adevărul napilap a március 14-én, 15-én, 18-án és 19-én megjelent cikkeiben szándékosan manipulálta a román közvéleményt. Például a március 18-i, e témájú írásuknak azt a címet adták: „Manualul »Istoria Secuilor«, scris de la Budapesta” (A székelység története tankönyvet Budapesten írták). Erre a megállapításra annak az információnak az alapján jutottak, hogy Pál-Antal Sándor marosvásárhelyi történész a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. A megyeelnök hangsúlyozta, hogy a román történészek egyébként a kritikájukat egy interneten keringő, nem hivatalos, a kiadó engedélye nélkül készített, hibás fordításra alapozzák, ugyanakkor a megyei tanács tervezi a székely történelemkönyv hivatalos román változatának az elkészítését. „Az Adevărul március 14–15–18–19-i, Oana Crăciun és Ciprian Stoleru által jegyzett cikkei ezen a nem hivatalos fordításon alapszanak, így nehéz ellenőrizni a kritikák helyességét. A cikkekben foglalt, a történelemkönyv szerzőit vádoló állítások tendenciózusak, céljuk valószínűleg a botránykeltés volt. A székelység történetét nem Budapesten írták, dr. Pál-Antal Sándor, a kötet lektora Marosvásárhelyen él, csíki származású, aki a marosvásárhelyi levéltárakban kutatott, és akit 2000-ben a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választottak” – írja Borboly Csaba hozzátéve, hogy dr. Hermann Gusztáv Mihály egyetemi tanár, akinek a fő kutatási területe a székelység modern kori története, elsősorban a 18. századi és a 19. század eleji időszakból. A történész egy román nyelvű könyvet is írt a székelységről: „Secuii. Istorie – cultură – identitate” (Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 2009). Hargita Megye Tanácsának elnöke felhívta az Adevărul szerkesztőinek figyelmét arra, hogy a történelmi eseményekről és személyekről szóló szakvélemények különbözhetnek, főként a magyar és a román történetírás vonatkozásában, de a könyv szerzői nyitottak egy vitára a témában. A megyeelnök ismételten kijelentette, hogy Hargita Megye Tanácsa készen áll egy magyar–román történészkonferencia megszervezésére, és ezúttal is javasolta, hogy közösen szerkesszenek egy olyan történelemkönyvet a székelyekről, amelyben a vitatott pontokban mindkét álláspont megjelenik, ahhoz hasonlóan, ahogyan a francia–német közös történelemkönyvet szerkesztették. Reklám: ha szeretné megvásárolni a könyvet, keresse fel a Székely Termékek Webáruházát Erdély.ma, 2013. április 15.Trójától Pán-Európáig a Kolozsvári Magyar Történeti IntézetbenVIII. Tanárköri Tudományos Konferenciájukat tartották meg április 12-én az új tanügyi törvény folytán egységes keretek közé szerveződött Kolozsvári Magyar Történeti Intézet tanárai. A hagyományteremtést is célzó rendezvénysorozat lehetőséget ad arra, hogy az intézet munkatársai egymásnak és diákjaiknak is bemutathassák legújabb kutatásaikat, kedvenc témáikat – fejtette ki Rüsz-Fogarasi Enikő, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Történelem–Filozófia karának dékánhelyettese. A 20. század elejének erdélyi vendégmunkásairól értekező Nagy Róbert előadásában kifejtette: a 19. század végén, 20. század elején a nagy vasútépítkezésekkel kezdődött el a tömeges munkaerő-vándorlás Erdélybe. Az Osztrák–Magyar Monarchia legkülönbözőbb területeiről származó idegen munkaerő mindenekelőtt az ipari vállalatok, főként bányakitermelések telepeire érkezett. Megállapítása szerint abban az esetben telepítettek az alkalmazók vendégmunkásokat Erdélybe, ha a helybeli lakosság számaránya vagy képzettsége nem felelt meg az adott munkakörnek, és nem is lehetett volna olyan gyorsan betanítani őket, ahogy azt elvárták volna. Kós Károly, Tamási és az erdélyi autonómia kérdése című kutatásában Lönhárt Tamás a központosított magyar állampolitikával szemben megfogalmazódó, a helyi önszerveződésre való törekvéseket vizsgálta, amelyek már a 20. század első évtizedében jelentkeztek, majd a Tamási Áron által 1942-ben megszövegezett, fokozatosan „szelídített” beadványban csúcsosodtak ki. Egyebek mellett a túltengő bürokratizmus ellen tiltakozó író arra hívta fel a magyar kormány figyelmét, hogy a központi támogatást, kormányprogramot a sajátos erdélyi igényekhez kellett volna rendelni. Csucsuja István professzor az 1872-ben alapított kolozsvári tudományegyetem bölcsészkarán megszerezhető doktori cím elnyerésének feltételeit, a doktorátus intézményét vázolta előadásában. Mint kifejtette, a történészeknek a disszertáció megvédését megelőzően a fő (Magyarország történetéből és egyetemes történelemből) szaktárgyakból és egy választott melléktárgyból is szigorlatot kellett tenniük. A bölcsésztudori cím elnyerését követő habilitációs vizsga az illetőt feljogosította arra, hogy egyetemi magántanárként működhessen, ami nagy hajtóerőt, mobilitást biztosított az egyetemi életnek – magyarázta. A régi egyetem utolsó doktori avatása 1919 tavaszán volt. A BBTE udvarhelyi kirendelt tagozatáról érkezett Hermann Gusztáv Mihály történész a székely „virtuális múlt” fogalmát vezette be, ennek a szépirodalomba való leszűrődését vizsgálta. Az Anonymus, Kézai, Thuróczy által közvetített eredetmondákra, ugyanakkor hamis történelmi dokumentumokra, így az 1533-ra keltezett, 1796-ban felbukkant Csíki Székely Krónikára is alapozó székely „virtuális múlt” a legkülönbözőbb irodalmi alkotásokban elevenedik meg, mint például Jókai Bálványosvárában. – A mítosz identitásunk, nemzeti vagy közösségi énképünk fontos része, amelyet azonban a maga helyén és idején, identitáselemként, meseként és nem történelemként kell kezelni – hangsúlyozta a történész. Hunyadi Attila az európai főutak ’30-as évekbeli kiépítésének vonatkozásairól, mindenekelőtt Európa egységesüléséről értekezett. Mint mondta, az európai csatlakozás funkcionalista értelmezésének egyik megnyilvánulása az infrastruktúra megszervezése volt. A gépkocsizás fejlődésének, és az autóutak kiépítésének legfőbb hozadéka a vasút által nem érintett közép-európai kistérségeknek az európai áru- és személyforgalomba való bekapcsolása volt – fejtette ki. Tóth Szilárd az erdélyi magyar politikai elit 1919–1922 közötti önszerveződéséről tartott előadásában az Új Világ hetilap körül szerveződött politikai alakulat, az Egyesült Székely Nemzeti és Magyar Demokrata Párt 1919-es megalakulását ismertette. A párt tagjai „a román állam mélyen hűséges polgárainak” vallották magukat a bukaresti parlamentben, de ha valóban hitelesen képviselték volna a romániai magyarság érdekeit, nem tűntek volna el már a következő parlamenti választások alkalmával – magyarázta a történész, aki úgy vélte, ennek a pártnak a tagjai egyszerű politikai kalandoroknak tekinthetők. Bajusz István a zilahi református egyházközség klenódiumait, az 1700-as évekből fennmaradt remekművű ötvösmunkákat, úrasztali kelyheket, tányérokat mutatta be a hallgatóságnak, ismertetve azok készítőivel, adományozóival kapcsolatban kiviláglott adatokat, analógiákat. Kovács András professzor Az én házam, az én váram című előadásában az erdélyi reneszánsz rezidenciák formai jegyeinek alakulását, a korabeli szóhasználatban észlelhető változásait vázolta. Az udvarház és kastély, olykor a vár kifejezés az erdélyi reneszánsz építészetben olyan heterogén rezidenciális együttest jelöl, amely a várépítészetből kölcsönzött, de immár erősen leegyszerűsített, lekicsinyített formákat alkalmaz – fejtette ki a művészettörténész. Sipos Gábor az egykori kolozsvári unitárius, jezsuita, valamint a református kollégium könyvtáraiban összegyűjtött 16–17. századi helveticákat, azaz svájci nyomtatványokat mutatta be. Az iskolák fő célja a lelkészképzés lévén, a helveticák között a bibliakiadások dominálnak, de bőven akadnak bibliai kommentárok, egyházatyák művei is, illetve vallástól függetlenül mindenhol megtalálhatóak Erasmus közmondás-gyűjteményei – magyarázta. Rüsz-Fogarasi Enikő a városokban (Besztercén, Marosvásárhelyen, Kolozsváron) működő hitelezést vizsgálta a fejedelemség korában. A készpénzre való utalások jellemző módon a végrendeletekben, a vagyonelosztások alkalmával tűnnek fel, nagyobbrészt adósságjegyzékek formájában – fejtette ki. Az általa kutatott forrásanyag Besztercén kevés hitelezésre utaló adatot tartalmazott. Marosvásárhelyen egy özvegy papné és egy deákné végrendelete azonban több személy tartozásait is jegyzik. A vizsgált kolozsvári források szintén arra utalnak, hogy voltak deákok, akik a legkülönbözőbb rendű-rangú embernek kölcsönadtak, adósjegyzékeik széles körű kapcsolatrendszerre utalnak. A néhány magánszemély mellett hitelezőként működtek egyébként a korban bizonyos közintézmények, egyházak is. Kolozsváron megtörtént, hogy a város birtoktesteket engedett át az unitárius egyháznak adósságtörlesztés fejében. Vekov Károly a Humanisták és sátánok című értekezésében kifejtette: egyes humanisták a nagyenyedi „kastélyról” mint gazdag gyűjtemények tárházáról referáltak, amelyben „sárkányfejeket” is őriztek. Felvetette a gondolatot, hogy a „kastély” a humanista szellemiség egyik fellegváraként működhetett, a sárkánymaradványokra való utalások pedig nem véletlenszerűek, hiszen azokat a legutóbbi paleontológiai (a Vremir Mátyás által felfedezett zömök sárkány és egy pterozauruszfaj) leletek is alátámasztják. Molnár Kovács Zsolt régész a homéroszi költemények által bemutatott társadalom, a trójai háború történeti alapjairól tartott színes előadásában vázolta a legújabbkori rekonstrukciós kísérleteket, a homéroszi utalások értelmezésére való törekvéseket, illetve azok csapdáit. Mint megállapította, Homérosz a poliszok kialakulásának korából egy megálmodott, ideális társadalomképet körvonalaz, és példaképeket tolmácsol az éppen regnáló elitnek; ezek a viselkedési minták szolidaritásról, vendégbarátságról, az ajándékozás nemes gesztusáról, a lovagiasságról szólnak. A harcok, csaták nyilván a valóságban nem olyan módon és arányokban zajlottak, mint a nagy eposzíró előadásában. ZAY ÉVA Szabadság (Kolozsvár). 2013. december 2.A romániai magyar nyelvű történelem tankönyvekrőlA Babeş -Bolyai Tudományegyetem, a Magyar Történeti Intézet- KAB Történettudományi Szakbizottsága „A romániai magyar nyelvű történelem tankönyvek főbb problémái – címmel kerek-asztal megbeszélést szervezett. Helyszín: a Francisc Pall terem. A moderátor szerepét dr. Rüsz- Fogarasi Enikő docens, a BBTE Történelem és Filozófia Kar dékán-helyettese töltötte be. A 19 meghívott egyetemi és középiskolás tanár több órán keresztül megbeszélte: A „székely tankönyv” és egy új magyar kisebbség története tankönyv, valamint a magyar nyelvű történelmi atlaszok szükségességének kérdését. A találkozónak az volt a célja, hogy a tenni akaró és jó képességű történelem tanárokat bevonja abba a kollektívába, amely fel tudja vállalni a tankönyvírással járó nehézségek leküzdését és meg is, tudja írni. Ugyanakkor képviseljen egy olyan gondolkodást, mely képes olyan történelmi üzenetet megfogalmazni, melyet ez esetben az VI.- VII. osztályosok megértenek, és érdeklődést mutatnak a tankönyv iránt. Ami nem kis feladat. Mert nem csak a puszta tények, felsorolásáról lenne szó, hanem egy olyan gondolkodás kialakulásáról is, mely bizonyos területeken, ha rendelkezel ezzel az ismerettel, akkor számodra is értékes. A tankönyvet az országban élő és tanulni vágyók is szellemi haszonnal forgatnák. Maga a beszélgetés, egészen a frusztrációk felszínre törésével együtt, nagyon építő jellegű volt. A tankönyveket egy ember nem tudja megírni. Olyan csoportban kell dolgozni, amely pontosan eleget tud tenni a tankönyvkiadás feltételeinek. Ugyanakkor olyan tankönyvet kell szerkeszteni, hogy a tanulók kedvvel vegyék kezükbe a könyvet, mert mind formában, mind tartalomban olyan nyelvezettel, küllemmel, szól hozzájuk, mely „megfogja” őket és az érdeklődésüket kiváltja. A Babeş- Bolyai Tudományegyetem célja az volt, hogy partnert lássanak bennük a tanárok, kérjék ki a szakvéleményüket, és vitassák meg a tankönyvek tudományos tartalmát és mondanivalóját. Keressék meg őket akkor, amikor az új kutatási eredményekre kíváncsiak. Mert azért bizonyítottan lépést tartanak a tudomány egyre gyorsabban haladó iramával, amelyről lemaradni nem lenne ildomos, akkor, amikor erre meg van az egyetemi infrastruktúra. Ami nagy eredmény. Most már sok múlik mindazokon, akik a tanügyi rendszerben tevékenykednek. Ők azok, akik a jövő nemzedékének gondolkodását modellálják. Ezért nem mindegy, milyen anyagiakat fordít az állam az oktatás számára. Az sem mindegy, a kisebbségi oktatásra mennyi jut, melyek a prioritások. A kerek-asztal beszélgetés során néhány javaslat fogalmazódott meg, miszerint hasznos lenne egy tankönyvelbíráló bizottság létrehozása, rendes lektorálás és nyilvános vita minden tankönyv kiadása előtt. Rendkívül fontos volt A SZÉKELYSÉG TÖRTÉNETE című kézikönyv és tankönyv bemutatása, mely az általános iskolák VI. és VII. osztályai (valamint minden érdeklődő) számára készült, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, a Hargita Megye Tanácsa és Kovászna Megye Tanácsa, Kovászna Megyei Művelődési Központ megbízásából. A nagy formátumú (20x26cm) 176 oldalas könyv szerzői Ferencz S. Alpár, Forró Albert, Hermann Gusztáv Mihály, Kádár Gyula, Mihály János, Novák Csaba Zoltán, Novák Károly István, Orbán Zsolt, Sepsiszéki Nagy Balázs, Sófalvi András, Sztáncsuj Sándor József. Főszerkesztő: Hermann Gusztáv Mihály. Programirányító: Ferencz S. Alpár. Illusztrálta: Gyöngyössy János. A térképeket készítették: Gyöngyössy Katalin, Gyöngyössy János, Péter Izabella, Szász Etelka- Zita. Az igen értékes könyv előszavából idéznék egy gondolatsort: „… a szerzők, noha természetesen ismerik a világtörténelem korszakolását, úgy döntöttek, a székelység történetének határköveit a székely rendi társadalom sajátos fejlődése függvényében helyezik el. Ennek megfelelően azok a társadalmi folyamatok és állapotok, amelyek a székelyek végleges letelepedéstől fogva érvényesültek a székely közösség soraiban, a nagy törést 1562-ben, a székely szabadságjogok kíméletlen korlátozásának évében szenvedték el. Következésképpen ezt tekintettük a korszakokat elválasztó időhatárnak. Másik fontos határkő 1848, amikor a székelység önként mondott le rendi kiváltságairól.” A szerzők figyelembe vették a diákok életkori sajátosságait. A könyv hátsó lapján olvasható a szerzők sajátos szempontja, amelyet szerintük egy székely történelemkönyvnél figyelembe kell, venni: „ …egy székely történelemtankönyvnek tartalmaznia kell azokat a hagyományokat, mondákat, mítoszokat, amelyeknek történeti hitele ugyan kétes, sőt olykor egyértelműen cáfolható, de élnek a székelység emlékezetében.” A Székelység története című kézikönyv és tankönyv 6 fejezet 22 leckéjében mutatja be a Székelyföld és a székely társadalom történetét. „A leckék végén található irodalmi fogódzó nem bibliográfia, hanem szépirodalmi ajánlás az illető korszak jobb megismerésére… És természetesen vannak olyan alkotások, melyek a szépirodalom eszközeivel keltik többé-kevésbé hitelesen életre egy-egy kor hangulatát. A korhangulat felidézése a célja a filmajánlónak is.” Időtáblázat és a Fogalomtár gazdagítja, pontosítja a diákok történelmi ismeretét. A kötet gazdag illusztrációs anyaggal rendelkezik. Esztétikai kivitelezése figyelemre méltó. Nem lenne érdektelen a történelem tanárok számára módszertani útmutató füzetet is összeállítani a kisebbségi történelem-tanítással kapcsolatban. Szerintem megszületett egy olyan kiadvány, melyet nem csak a „gyermek” tanuló, hanem saját önazonosságunk szempontjából is érdemes elolvasni, mint a hajdani Kincses Kalendáriumokat. Csomafáy Ferenc erdon.ro 2014. január 10.A Kárpát-medence népeiről a Kós Károly AkadémiánAz idén is folytatja nagy sikerű, történelmi tárgyú előadásait a Kós Károly Akadémia Alapítvány Marosvásárhelyen. Az „Erdély a huszadik században” elnevezésű 2013-as előadássorozat után, ez évben a Kárpát-medencei népek demográfiai változásait mutatják be a magyar honfoglalást megelőző időszaktól napjainkig. Az Akadémia kezdeményezésének célja, hogy Kós Károly szellemiségét követve, megteremtse az erdélyi magyar történelmi gondolkodás fontos, tudományos igényű fórumát Marosvásárhelyen. A januártól novemberig tartó, tizenöt előadást magába foglaló sorozat keretében a jelenkori magyar történelem-kutatás olyan kiváló magyarországi és erdélyi képviselői tartanak előadást, mint Bálint Csanád, Tóth Endre, Fodor István, Hermann Gusztáv Mihály, Zsoldos Attila, Gebei Sándor, Kalmár János, Kövér György, Pap József, Szász Zoltán, Gyáni Gábor, Romsics Ignác, Paksa Rudolf, Kállai Ernő és Bárdi Nándor. A sorozat első előadására január 16-án, csütörtökön 5 órától kerül sor a marosvásárhelyi Bernády Házban (Horea u. 6 sz.), amelyen Bálint Csanád egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja „A Kárpát-medence népei a honfoglalás előtt” címmel tart előadást. maszol.ro, 2014. február 16.Nem hamisítvány a Csíki székely krónika?Sántha Attila szerint a Csíki székely krónika tényleg 1533-ban született, mint ahogyan írója is állítja, és a székelyek történetét követi Attila birodalmának felbomlásától 1500-ig. Attilától a magyarok megjelenéséig csupán a székely rabanbánok (világi és egyházi vezetők) névsorát nyújtja, ennek első fele görög, második fele latin betűs. A jeles szakember több alkalommal is bemutatta kutatásai eredményét, a múlt év utolsó hónapjaiban pedig (szeptember és december között) négyrészes tanulmánysorozatot publikált a Székelyföld című folyóiratban. Beszélgetésünk a székelyudvarhelyi előadás előtt készült. - Honnan származik a Csíki Székely Krónika iránti érdeklődésed? Régi vagy újabb keletű? - Szegeden végeztem a doktori iskolát irodalomtudományból az 1990-es évek végén, amennyire emlékszem, akkor kezdtem foglalkozni a Csíki székely krónikával. Ugyanis szemináriumot készültem tartani Szádeczky Lajos művéből, amelyben hamisnak ítéli meg a krónikát – akkor megállapítottam volt, hogy Szádeczky műve, legalábbis a szerző detektívi képességeit tekintve, csapnivaló. - Többen is azt mondták, írták az elmúlt kétszáz évben erről a munkáról, hogy hamisítvány. Szádeczky 1905-ben “végleg” a “helyére tette”, mint hamisítványt. - Igen, csak az a baj, hogy érvei helytelenek, nem állják ki a próbát. Például hosszan bizonygatja, hogy nem létezett az a kastély, vár, amelyben a krónikát állítólag megírták – nos, a krónika legmegbízhatóbb másolatában nem is vár, hanem ház szerepel (aedis az arx helyett), ráadásul a régészek nemrég feltártak ugyanott egy nagyon tekintélyes kőházat. Bizonygatja, hogy azok az emberek, akik a krónika „1695”-ös lemásolásában részt vettek, nem is léteztek – amikor pedig szembesül azzal, hogy bebizonyítják neki az ellenkezőjét, azt mondja, hogy mindez mellékes, és azt mutatja, a hamisítók létező személyekkel takaróztak. (Az 1695-öt azért tettem idézőjelbe, mert a krónikamásolatok összehasonlításából kiderül, azt nem is akkor, hanem 1691-ben másolták le.) A nagy baj az, hogy hasonló kaliberű, és egyenként cáfolható érvek alapján Szádeczky levonja azt a következtetést, hogy a Csíki székely krónika hamis. - Nem helytálló Szádeczkynek az a megállapítása, hogy a hamisítványt 1796-ra keltezi, s hogy csupán azt szolgálta, hogy igazolja a csíkszentmihályi Sándor család származását? - Nem bizony, és a tanulmányomban azt mutatom be, hogy ugyan a krónika csak másolatokban maradt fenn, ám azt legkésőbb a 16. században írhatták. Tudásanyaga alapján megállapítható, hogy ekkor készült: ugyanis ez az a kor, amikor az emberek még emlékeznek bizonyos régi dolgokra (és ezt a tudást fényesen alátámasztják az 1700-as évek közepétől felbukkanó magyar krónikák: az Anonymusé, a Kézai Simoné), másrészt jócskán tartalmaz olyan információkat, melyek a krónika 1796-os felbukkanása után 100-200 évvel váltak ismertté, például a Tarih-i Üngürüsz nevű, török nyelvű iratból. Egyébként is, az 1796-os hamisításnak ellentmond az, hogy a krónika magyar fordítása két példányban is megvan, az egyik 1770-ből, a másik 1776-ból. Emellett úgy vélem, hogy az itt, Udvarhelyen található Becze Gábor-féle latin nyelvű másolat is 1790-91-ben már megvan. - Korábban történetileg és filológiailag végeztek-e szövegelemzést? Igen, például Szádeczky. Vele az a baj, hogy ugyan történész volt, ám filológus nem, és nem veszi észre azt, hogy az 1796-os, elsőnek gondolt másolat igazából egy harmad- vagy negyedfokú átírás, míg például az 1797-es, melyet az akkori osztrák „közjegyzőség” hitelesít is, az 1691-es átírás betű szerinti, nagyon megbízható mása. Az igazság az, hogy Szádeczky mellett mások is foglalkoztak a krónikával, például elődje, a székely történetírás nagy alakja, Szabó Károly, aki hitelesnek fogadja el a krónikát. Szabó és Szádeczky után egyetlen nagyobb kaliberű írás született a krónikáról, a Hermann Gusztáv Mihályé, aki már pedzegeti, hogy baj van Szádeczky írásával. - Milyen újdonságokat találtál, amelyekre eddig nem bukkantak? - Nagyjából azt látom, hogy mindazt, amit a krónikáról eddig tudtunk, félre kell tennünk, és elölről kezdenünk a róla való gondolkozást. Például úgy tudtuk, a krónika felbukkan 1796-ban, és pár hónapon belül Aranka György lefordítja – kiderítettem, hogy Aranka bizony csak egy már rég meglevő fordítást vet össze a latin szöveggel, és végez rajta stilisztikai javításokat. Aztán folytatnám azzal, hogy még a krónika védelmezői is annak első két szavát félreértették: „Dacia Alpestris Attila birodalmának felfordulása után foglaltatott el a legvitézebb emberektől, a székelyektől”, mondván, hogy Dacia Alpestris az bizonyára Székelyföld. De bizonyosan mondom én, hogy nem: Dacia Alpestris az mindig és kizárólag a Kárpátok havasain túli területet jelentette, Havasalföldet és Moldvát. És így tovább… - Négy részben jelent meg a tanulmányod a Székelyföldben (2013, aug.-dec.). Ez egy lezárt kutatás? Vagy még dolgozol rajta? Könyv lesz belőle? - Én lennék a legboldogabb, ha magam tudnám a témát, ugyanis az azt jelentené, hogy magam számára megnyugtató magyarázatot találtam minden kérdésben. Ám ez távolról sincs így, naponta újabb és újabb adatokra bukkanok, amelyek egyrészt azt világítják meg, mit is mond a krónika, másrészt a keletkezés- és utótörténetét írják újra. Úgyhogy a megjelent tanulmányomat máris sok helyen javítanom kell, pontosítanom, bővítenem – ezekről szó van a mostanában elhangzós előadásaimon is. Remélem, hogy hamarosan könyvalakban is megjelennek a kutatási eredményeim, habár, mint a munkával általában, én is úgy vagyok a krónika tanulmányozásával, hogy abbahagyni lehet, de befejezni nem. Igazából csak most kezdem felfogni, mekkora fába is vágtam a fészit: csupán a krónika latin és magyar nyelvű kritikai kiadásához egy öttagú, interdiszciplináris csoport kellene, melyik a ezzel kel és fekszik egy-két éven keresztül. Meggyőződésem szerint ekkor (és csakis ekkor) fény gyúlna a székelyek őstörténete ügyében – ám nem úgy látom sem a magyar, sem a román államot, hogy egy ekkora kaliberű kutatást finanszíroznának, székely virtuális államunkról nem is beszélve. A Csíki székely krónika Egy 1533-ban született dokumentum, amely a székelyek történetét írja le Attila birodalmának felbomlásától 1500-ig. Attilától a magyarok megjelenésééig csupán a székely rabanbánok (világi és egyházi vezetők) névsorát nyújtja, ennek első fele görög, második fel latin betűs. A székelyek 888-ban vérszerződést kötnek a magyarokkal, ezt 1000 körül megújítják. A székelyek a 10-12. század között lakják be Székelyföldet (amelynek eredeti neve Hét erdők földje/Terra Septem Silvarum), először csak a főemberek, aztán a köznép is megtelepszik. A nyugati kereszténység felvételekor polgárháború dúl a székelyek között, a rabanbáni tisztséget ezután örökletes módon a Sándor család tölti be. Az új vallás csak 1063 után szilárdul meg. Részletesen ismerteti a székelyek törvénykezését, 1200-tól kezdve azonban a krónika egyre inkább a Sándorok történetévé csupaszul. Simó Márton Készült az Udvarhelyi Híradó Kft. és a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítvány együttműködési megállapodása keretében, a Bethlen Gábor Alap támogatásával. Székelyhon.ro, 2014. február 19.A honfoglaló magyarságHa népről, együvé tartozó, s általában külön országgal is rendelkező embercsoportról beszélünk, gyakran felötlik bennünk: milyen mélyek e közösség történelmi gyökerei, milyen rég történt egy-egy nép „születése”. Éppen itt, a mi régiónkban nemcsak a múltban, hanem még ma is fel-felmerül, hogy ki volt itt előbb ezen a tájon, s kinek vannak itt nagyobb történelmi jogai – olvasható egyebek között Fodor István kandidátusnak, a Magyar Nemzeti Múzeum nyugalmazott főigazgatójának a honfoglalás koráról készített tanulmányában, akinek A honfoglaló magyarság című előadására múlt csütörtökön, a Kós Károly Akadémia Alapítvány szervezésében került sor a Bernády Házban. Az előadó szerint a magyarság kialakulásának körülményeiről ma még nem tudunk sokat, azt azonban nagy valószínűséggel feltételezhetjük, hogy a magyarság ősei etnogenezisének lezárulásában nagy szerepet játszhatott a lovas nomád életmód kialakulása. A sztyeppén már évezrednél is hosszabb ideje éltek állattartó és földművelő népek, azonban a száraz, pusztai térségeken a gazdálkodásukban a földművelés mindig alárendelt szerepet játszott az állattartáshoz viszonyítva. A Krisztus előtti VIII–VII. században az ott élő népek nagy többsége újfajta legeltetési rendszert alakított ki: az állatokat szinte egész éven át mozgatták, s mindig olyan területekre hajtották, ahol azok elegendő legelőt találtak. Ez a ciklikus legelőváltó gazdálkodás a téli és a nyári szállás között zajlott: tavasszal a délebbre lévő téli szállásról északra, vagy magasabb hegyi legelők felé hajtották az állatokat, ahol a fű később sarjadt, s nem égett ki a nyári hőségben. A nyár végén indultak vissza az állandóbb jellegű téli szállásra, ahol a téli zord időjárást vészelték át. Ily módon és a legelőn tartott állatfajok célszerű kiválasztásával egész évben biztosítani tudták takarmányozásukat. Érdekes előadást hallgathattak meg az érdeklődők arról, hogy hogyan jelent meg a magyar nép az Ural hegység környékén, mikor említik először a magyar név korabeli változatát, amelynek egyik csoportja Nyugat-Szibéria felé vándorolt, az ő utódaikat találja meg Julianus barát, a másik csoportjuk pedig dél és nyugat felé indult. Kettős fejedelemségeket alakítottak, szövetséget kötöttek a kazárokkal, majd 850 körül vonultak Etelközbe. Két jelentős hadjáratuk volt 894-ben, Szvatopluk morva nagyfejedelem és a bolgárok ellen. 895-ben Árpád vezetésével átkeltek a Vereckei-szoroson, letelepedtek Erdélyben, ahol a keleti határokat biztosították. Fodor István beszélt a 907-es pozsonyi csatáról is, ahol a magyarok jelentős győzelmet arattak a németek felett, de Augsburgnál 955-ben vereséget szenvedtek. Géza király 973-ban küldte el követeit Európába, esélyt adva a népnek, hogy Európához tartozzon. Az előadó elmondta, hogy a honfoglalás előtti vándorlások időszakában több néprész is levált a magyarságtól, több idegen néprész pedig csatlakozott hozzá. Így például valamikor a VIII. század végén vagy a IX. század elején, amikor a magyarok őseinek zöme valahol a Don–Donyec-vidéki Levédiában, a kazár birodalom területén élt, a magyar hadak a kazárok oldalán évente megütköztek a Volgán túl lakó besenyőkkel. Egy ilyen háború alkalmával a magyarok egy néprésze leszakadt, s délre, a perzsa határvidékre költözött. A történetet Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár meséli el 950 körüli híres művében, s megjegyzi, hogy e messze szakadt szavárd-magyarok még az ő korában is követségeket cseréltek a Duna-Tisza vidékén élő rokonaikkal. Tehát az összetartozás tudata jóval túlélte az elszakadást. Fodor István régészeti leletekről készült felvételekkel színesítette előadását. A januártól novemberig tartó, tizenöt előadást magába foglaló történelemelőadás-sorozat keretében a Kárpát-medencei népek demográfiai változásait mutatják be a magyar honfoglalást megelőző időszaktól napjainkig. A jelenkori magyar történelemkutatás olyan kiváló magyarországi és erdélyi képviselői tartanak előadást, mint Bálint Csanád, Hermann Gusztáv Mihály, Zsoldos Attila, Gebei Sándor, Kalmár János, Kövér György, Pap József, Szász Zoltán, Gyáni Gábor, Romsics Ignác, Paksa Rudolf, Kállai Ernő és Bárdi Nándor. Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely), 2014. február 27.Hermann Gusztáv: nincs pont a székelyek eredetelméletének végénTávolról sem dőlt még el, melyik eredetelmélet lesz a székelyek esetében az uralkodó, derült ki Hermann Gusztáv csütörtöki marosvásárhelyi előadásán. „A székelyek eredetelméletének a végén nincs pont, még mindég ott a kérdőjel. Ez a téma még legmagasabb szakmai körökben sincs lezárva” – kezdte vetített képes előadását a Babeș-Bolyai Tudományegyetem székelyudvarhelyi kihelyezett tagozatának egyetemi docense, Hermann Gusztáv Mihály, aki csütörtökön a marosvásárhelyi Kultúrpalota kistermében tartott előadást. A Kós Károly Akadémia Alapítvány által szervezett előadás címe A székelyek eredete és jogállása volt. Hermann Gusztáv a négy fontosabb eredetelméletet ismertette: hun-székely eredetmítoszt, a kettős honfoglalást, a türk (bolgár-török) eredetet, valamint a magyar származást. „Székelyföldön az emberek túlnyomó többsége ma is a hun eredetet vallja. Ennek a mentalitásnak és meggyőződésnek az elterjedésében nagy szerepe volt Orbán Balázsnak, aki a székelyeket Attila hunjainak a maradékaként említi” – folytatta az előadó. A kettős honfoglalás elméletét László Gyula régész dolgozta ki, aki szerint Árpád magyarjai avarokat találtak a Kárpát-medencében, akik, mint székelyek mentek eléjük és csatlakoztak hozzájuk. A türk eredetelmélet képviselői egyik fontos érvként sorakoztatják fel a rovásírást, amit a székelyek hosszú ideig megőriztek és használtak. Benkő Elek régész szerint viszont a székelyek magyar eredetűek, mert az Árpád-kori székelység tárgyi hagyatékából nem vonhatóak le a magyartól eltérő etnikumra utaló régészeti következtetések. A továbbiak során Hermann Gusztáv a székelyek letelepedéséről, a székek belső szerkezetéről, a székely autonómia pilléreiről beszélt. Majd az erdélyi fejedelemség és a Habsburg uralom alatti székelység történetét fejtette ki, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idejével zárva előadását. „II. József császár idején, főleg a nyelvrendeletnek köszönhetően a székelység magyarságának tudatára ébredt, és fokozatosan betagolódott az alakuló, polgári magyar nemzetbe. Az 1848. október 17-ei agyagfalvi nyilatkozat alkalmával pedig a székelység hivatalosan is besorolta magát a magyarság kötelékébe” – fejezte be előadását a történész. Nemes Gyula Székelyhon.ro, 2014. február 27.Máig vitatott kérdés a székelyek eredeteNagyvárad- Szerda este az Ady Endre Líceumban folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által életre hívott Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben modulja. Hermann Gusztáv Mihály, a BBTE oktatója tartott előadást a székelyek eredetéről és jogállásáról. Az érdeklődőket Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy a Várad folyóirat és az Erdélyi Riport kiadásában megjelent a Nem tündérkert vagy nagyon is az. Erdély a magyar történelemben című hiánypótló kötet, ami azokat a mélyinterjúkat tartalmazza, melyeket Szilágyi Aladár készített a Szacsvay Akadémia tavalyi évadjának meghívottjaival. Ezt követően a közíró, újságíró ismertette röviden a könyv megszületésének körülményeit. A folytatásban Hermann Gusztáv Mihály, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem oktatója tartott vetített képes előadást a székelyek eredetéről és jogállásáról. Hangsúlyozta: egy vitatott kérdésről van szó, akadémiai körökben, tehát a legmagasabb szinten sincs lezárva, négy fontosabb elmélet létezik: a hun-székely eredetmítosz, a kettős honfoglalás, a türk (bolgár-török) eredet, valamint a magyar származás. Aki a Székelyföldön utazik, általában azt tapasztalja, hogy a helyiek köztudatában az él, hogy ők Attila király és Csaba királyfi utódai. Ennek a meggyőződésnek az elterjedésében, általánossá válásában nagy szerepe van Orbán Balázs A Székelyföld leírása című hatkötetes munkája 1868-ban megjelent első kötetének. Ugyanakkor ezen elmélet gyökerei a krónikás hagyományokra is visszavezethetőek: Anonymus (1210 körül), Kézai Simon (1282-1283 körül megjelenik a Csaba-monda), a Képes Krónika (1358) és Thuróczy János Chronica Hungaroruma (1486-1487). A hun-szkíta-székely eredet szilárd alappillére aztán Werbőczy Tripartituma (1514) lett, mely törvényerőre emelte ezt az elméletet. Egy másik forrás a Csíki Székely Krónika, ennek hitelességében azonban sokan kételkednek. Legrégebbi ismert példányát Csíksomlyón keltezték 1796-ban, záradéka szerint egy 1695-ben kelt írás másolata, melynek eredetije 1533-ban készült. Szádeczky Lajos a krónika felbukkanása korában élt csíki ifjú, jogtudó nemesember Sándor Zsigmond hamisítványának tartja, mások szerint viszont Sándor Zsigmond 1796-ban túl fiatal volt ehhez. 18. századi keletkezése mellett szólnak a szöveg anakronizmusai, és formailag sem illik a 16. századi krónikák sorába. Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy a 18. század végén a történelmi dokumentumok hamisítása anyagi érdekeket szolgált és valóságos úri divat volt Európa-szerte- magyarázta a történész. A többi elmélet 1974-ben László Gyula a kettős honfoglalás elméletét dolgozta ki, szerinte a kései avarok voltaképpen a honfoglalás első hullámát jelentették. A nagyjából 670 után beáramló nép jelvénye a griff volt, meg az inda, a griffes-indás nép temetőit pedig jól ismerjük: sok száz síros, nagy temetők, és ezek elterjedése pontosan fedi a 11. századi magyar nyelvhatárt. Ennek alapján arra gyanakodhatunk, hogy az első magyar honfoglalás, amely nemcsak törzstöredékeket, nemzetségeket és hadakat sodort a Kárpát-medencébe, hanem a nép is áttelepült, az avar korban 670 táján játszódott le. Őket találták itt Árpád magyarjai, ők mennek székelyek néven eléjük, és csatlakoznak hozzájuk. Ezzel ellentétben a türk eredetet hangoztatják Györffy György, Kristó Gyula, Makkai László és Fodor István. Utóbbi régész-történész 1992-ben azon meggyőződésének adott hangot, hogy a székelység magva a volgai bolgárok egyik törzséből szakadt ki. Feltehetően már a honfoglalás idején magyar nyelvűek voltak, de egészen biztosan ezt a nyelvet beszélték, amikor Erdély földjére léptek. Határőri szervezetük elősegítette ősi csoporttudatuk megőrződését, amely a kunokhoz és jászokhoz hasonlóan meggyökeresedett a később hozzájuk csatlakozott vagy közéjük sorolt egyéb magyar népcsoportoknál is. A magyar eredet hívei Benkő Lóránd, Bóna István és Benkő Elek. Benkő Lóránd nyelvész szerint nyelvjárási alapon tisztán megállapíthatóan a magyarság különböző rétegeiből megszervezett határőr csoportok voltak a székelyek, míg Benkő Elek régész nézete értelmében régészeti módszerekkel a székelység idegen etnikai eredete akkor volna igazolható, ha az Árpád-kori székelyek anyagi kultúrája, viselete, temetkezése eltérne a korabeli magyar, nem utolsósorban az erdélyi magyar leletektől, amiként például a középkori kunok és jászok esetében ez kiderült. A magyartól eltérő etnikumra utaló régészeti következtetések azonban az Árpád-kori székelység tárgyi hagyatékából nem vonhatóak le, a feltárt leletek nem különböznek a történeti Magyarország más pontján kiásott tárgyaktól. Székely autonómia Előadása utolsó részében Hermann Gusztáv Mihály arról beszélt, hogy a székelyek letelepedése többlépcsős folyamat volt, végül pedig az egyesítések után öt szék alakult ki: Udvarhely főszék, Marosszék, Csíkszék, Háromszék és Aranyosszék. A székely szék vezető szerve a közgyűlés volt, választott tisztségviselők voltak a kapitány, a székbíró és az esküdtek, akiket a királyi hatalom olyan ellenőrző hivatalnokai kontrolláltak, mint a székely ispán és a királybíró. Ugyanakkor a székely önkormányzat (autonómia) három alappillére volt a közigazgatási autonómia, a társadalmi kiváltságok és az adómentesség, ezeket azonban előbb az erdélyi fejedelmek, majd a Habsburg-uralkodók elkezdtek nyesegetni, míg végül az 1848. október 17-i agyagfalvi nyilatkozattal a székelység formálisan is betagozódott a polgári magyar nemzet kötelékébe. Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro, 2014. március 18.Mikortól beszélünk Háromszékről? – Kalandozások a székely múltbanTörténészeink körében eléggé szilárdan tartja magát a legenda, miszerint a Háromszék kifejezés első említése csupán 1559-ből való, és addig a Sepsi, Kézdi és Orbai székek összefoglaló nevéről nem beszélhetünk. Nos, az alábbiakból megtudhatjuk, mindennek az égvilágon semmi alapja nincs. Elsőként Nagy Géza, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum őre (igazgatója) állítja 1886-ban, hogy Háromszéket először 1559-ben találjuk így nevezve, „a gyulafehérvári országgyűlésen hozott s a székelyek viszonyait szabályozó végzésekben”, Tribus Sedibus néven, a megnevezés megjelenését pedig abban kell keresnünk, hogy „Sepsi, Kézdi és Orbai közös királybírót és kapitányt kapott” – azaz Nagy Géza szerint először a közigazgatási egyesítés történik meg, utána pedig lassan megszületik az új területi egység neve is. Háromszék megbuktatja a Csíki székely krónikát Nagy Géza a fenti megállapításokat a székelyek történetét Attila halálától egészen 1533-ig leíró Csíki székely krónika kapcsán teszi, ezzel (is) bizonyítva, hogy a krónika csakis kései hamisítvány lehet: szerinte élő ember 1533-ban a Terra Trium Sedium és Terra Trisedis kifejezéseket le nem írhatta, mivel azok akkor nem léteztek. Az érvvel a krónika hitelességét kétségbe vonó tudósok azóta is elő-előhozakodnak, például az egyébként zseniális meglátású, néha-néha viszont érthetetlen hiányosságokat felmutató Rugonfalvi Kiss István 1939-ben, valamint legutóbb (2007-ben) Hermann Gusztáv Mihály. A Csíki székely krónika védelmezői: csíkszentgyörgyi Jósa János és Endes Miklós sem bizonyítják, hogy a Háromszék megnevezés korábban létezett volna, Endes például azt feltételezi, a Csíki székely krónika 1695-ös lemásolásakor kerül bele a szövegbe az anakronisztikus szó. Háromszék vármegye 1891-ben Jómagam restelkedve vallom be, hogy e jeles elődök megnyilatkozásai után elmulasztottam az adat helyességének ellenőrzését, és a Csíki székely krónikáról szóló írásomban ezt a magyarázatot adom a Háromszék megnevezés jelenlétére a krónikában: „Kézdit, Sepsit és Orbait már azelőtt is lehetett közösen emlegetni, hogy közigazgatási egyesítése megvalósult volna, hiszen e három szék a Háromszéki-medence kellős közepén fekszik, mely annyira egyetlen földrajzi egység, hogy azt nem igazán volt érdemes székek szerint felbontani a 16. század eleje, de akár az az megelőző századok emberének sem, mikor erről a területről beszélt.” Ennyit a Háromszék név körüli vitákról, melyeknek az lett az eredménye, hogy történelemtudomány lesöpörte az asztaláról a Csíki székely krónikát. Igaz, mára kerülnek olyan kutatók is, akik szerencsére mit sem tudnak ezekről a vitákról, így Elekes Tibor, aki ugyan egy kicsit ködösen, de azt mondja, „Nagyobbrészt a mai Kovászna megye területén kialakított Háromszék nevét már Mátyás király idejében (1453–1490) használták.” Mit mondanak az oklevelek? Sepsi, Kézdi és Orbai első említése a „három székely szék” (tres sedes Siculorum) néven 1479. április 26-áról való, ekkor brassói szomszédaink nevezik így a területet. Megjegyzem, a dokumentumot a románok és az erdélyi szászok többször is kiadták: 1911-ben, 1913-ban, 1918-ban és 1937-ben, így teljesen érthetetlen, hogy az máig sem vonult be a székely köztudatba. Ahhoz, hogy megértsük, mi is történik 1479-ben, vissza kell hátrálnunk 1457-ig. Ekkor kerül uralomra István (Ștefan cel Mare) moldvai vajda, aki a magyar fennhatóságot elismerő Áron Pétert elkergeti, a magyar függőséget felmondja. 1467-ben ezen állapotok megszüntetésére Mátyás király hadjáratot vezet Moldvába, ám a moldvabányai csata után, a király súlyos sebesülésére való tekintettel a magyarok visszavonulnak. 1474-ben István hírét veszi, hogy ellene nagy török támadás készül, ezért megüzeni Mátyás királynak, hogy török támadás esetén nyerendő segítség ellenében kész neki meghódolni és Magyarország fensőbbségét elismerni. Hathatós magyar segítséggel (16 ezer főnyi sereg, akik közül 5000 székely) 1475-ben István a törököt a vaslui-i csatában megsemmisíti. István vajda az ígéretét betartja, és magyar vazallus lesz, feladata, hogy kelet felől védje a magyar Szent Korona országát. 1479. április 20-án István levelet ír Brassó város tanácsának, amelyben értesíti őket arról, hogy a törökök nagy sereggel bevonultak Havaselvére, és – mivel nem tudja, merre mennek – kéri őket, tudakozódjanak az ügyben, és ha azok Moldva felé tartanak, azonnal értesítsék őt. A brassói tanács jegyzője tüstént válaszol is, méghozzá egy nagyon csúnya kézírású levélben: sietségében még arra sem fordít gondot, hogy a fogalmazványt egy szebb kézírású személlyel lemásoltassa. A jegyző elmondja, hogy a törökök, akik nemrég Erdélyben nagy károkat okoztak, nagyon szorongatják őket, és ma, amikor küldi e levelet (április 26-án), kaptak hírt Havaselvéről, hogy a törökök ellenük és a három székely szék ellen tartanak. Ezért arra kérik Istvánt, hogy jöjjön a segítségükre, mint olyan uralkodó, aki Erdély ezen részének megvédésére rendeltetett. A törökök által alkalmazott erőszak miatt István nemzettársai, akik a (magyar) Szent Korona hívei, a törökökre hallgattak, és István csak nemrég szabadította meg őket ezen iga alól, hogy szolgálhassák a (magyar) Szent Koronát és a keresztényi törvényeket, fejezi be a jegyző, finoman utalván arra, hogy István, aki csak nemrég tért vissza a magyar Szent Korona ernyője alá, most meghálálhatja a magyarok által nyújtott segítséget a törökök kiűzésében. A levélnek a három székely széket említő mondata így néz ki eredeti latinban: „Unde hodie videlicet feria secunda proxima post diem sancti Marci iterum venerunt homines missi de partibus Transalpinis ab eis fautoribus nostris atque sacrae coronae fidelibus ad nos et nobis avisationem fecerunt quod veraciter credere et exspectare debeamus infidelissimos Turcos venire ad nostras partes et ad tres sedes Siculorum ad devastandas easdem.” István vajda ezt a „kedves” ösztönzést egyáltalán nem veszi rossz néven, 1480. január 22-én újra levelet ír a brassóiaknak, hogy a törökök most már akármelyik pillanatban beüthetnek, ezért készüljenek a harcra, mint ahogy ő is felkészült. A nagy készülődés aztán semmire sem vezet, 1480. július 9-én már arról levelezik a brassóiakkal, hogy közben a törökök és a havaselviek felprédálták Székelyföldet, milyen kár... A három székely széktől Háromszékig Mivel egyesek szerint a „három székely szék”-szerű kifejezések még egyáltalán nem jelentenek földrajzi nevet, hanem csupán három, egymás melletti földrajzi egységet, és így a kifejezés utalhatna például Sepsi-, Kézdi- és Csíkszékre is, nézzük a következő, 1504-ben kelt dokumentumot, amelyben Háromszék már székely jelző nélkül is szerepel, mutatván, hogy itt egy meggyökerezett szóról van szó. 1504. október 20-án Lázár András levelet ír Gyergyóból Tárczai János székely ispánhoz a háromszéki székelység s a havasalföldi vajda közti egyenetlenség dolgában. Ebben Háromszék mint földrajzi fogalom fordul elő, Tribus sedibus és Tres Sedes formában, valamint szerepel a Trium sedium siculi kifejezés is, amely elsősorban közigazgatási értelemben értendő. Megállapíthatjuk hát, hogy földrajzi névként Háromszék nagyon régi, és Kézdi-, Orbai- és Sepsiszékek kialakulása után szinte azonnal használatba jöhetett, hiszen az általa behatárolt terület, a Háromszéki-medence egy összefüggő földrajzi egység. Szó sincs tehát arról, amit Nagy Géza tartott, hogy a név csak azután alakult volna ki, hogy a három székely szék közös királybírót kap, valamikor 1562 körül. A következő részben a Háromszék megnevezés első német (szász) nyelvű felbukkanásáról szólok, majd következik az első magyar nyelvű emlékünk is. Sántha Attila * * * A székelyek A székelyek nagy része a Kárpát-medence keleti és délkeleti részében lakik, és a magyar néptömbtől elszakadva, idegenektől körülvéve élik sajátos, elzárt életüket; magyarságukat soha meg nem tagadták. Hazájuk a Kárpátok koszorúzta magyar medence keleti zuga, ahol magas hegyektől övezett völgyekben és medencékben laknak, de élnek e törzstől elszakadt székely csoportok is (pl. a Vajdaságban és a Nyugat-Dunántúlon). Nevük latinos „sicul” szó formájában először a XI. század végén, magyar formájában (székely, zekel) pedig csak a 1334-től ismert. A helytörténeti adatok arra utalnak, hogy a székelység a XI-XII. században a nyugati és a keleti gyepük védelmét látta el. Krónikáink és a székely néphagyomány szerint a székelyek Attila hun népének Csaba királyfi vezetésével a Kárpát-medencébe – a mezőségi Csigle-mezőre – visszatért utódai. „A székelyek, akik előbb Attila népe volt” – olvassuk Anonymusnál, Kézai Simon pedig ezt írja: „3000 hun visszatért Pannóniába... és Árpád idejéig a Csiglamezőn (Mezőségben) maradtak, és ott magukat nem hunoknak, hanem székelyeknek nevezték”. A székelyek a honfoglaló magyaroknak felajánlották szolgálataikat, tehát nem meghódított, hanem szövetséges nép, amely egyezménnyel csatolta magát a honfoglaló magyarsághoz. A székelyek eredetéről sok, gyakran ideológiailag irányított, elfogultságból és rosszindulatból származó vita folyt, amely mára kikristályosodott, és igazolta a székelyek saját eredethagyományának helyességét. Erdély területén kétféle „magyar” népesség él: az egyik – a székely – a hunok leszármazottja (Attila hun király 453-ban bekövetkezett halála utána Csigla-mezőre visszaköltözött hunok utóda), a másik a magyarsághoz 894-ben csatlakozott kazár kabarok utóda, akik közül sokukat uralkodóink a Kárpát-medence keleti és nyugati gyepűire telepítettek. A székelyek hun eredetét először a XVIII. században kérdőjelezték meg, amikor a hun nép utódának hinni magát a rebellis magyar nép egy csoportjának, már maga kész veszedelem volt. Ebben a monarchikus időben a magyarság „ázsiai” eredetének vallása is szégyennek tűnt. A székelység deheroizálásában a múlt századi finnugriták magyarellenes eszméi mellett a román nacionalistáknak sovinisztává való válása is fontos szerepet játszott. Opreanu Sabin volt az első a XIX. század elején, aki helységnevekből próbálta a románok őslakosságát bizonygatni Erdélyben, holott köztudott volt, hogy Erdélyben az első román – vlah – falu 1252-ben létesült. Ezután a „dákó-román” elmélettel, – amely szerint a románok a trák eredetű dák népnek és a rómaiaknak utódai – próbálták a székelység ősiségét – nem sok sikerrel – kétségbe vonni. A székelyek mindig „magyarok” voltak, nyelvük a legősibb magyar nyelv jellegeit őrzi; az ősi magyar írás a „székely rovásírásban” náluk maradt meg legtovább. Társadalmi berendezkedésük – a földközösség, a zárt katonai szervezet (főnemesek, lófők és gyalogok), a székely kiváltságok, a nemzetségek szerinti birtoklás és a székekre, nemekre való tagozódás – sokáig megmaradt. A hét székely szék – „anyaszék” – a XII. században a következő volt: a telegdi (később udvarhelyi), a marosi, a csíki, a sebesi (később sepsi), a kézdi, az orbai és az aranyosi szék; a XIV. századtól a sepsi, az orbai és a kézdi székből Háromszék lett (ehhez csatolták még Miklósvár fiúszéket – a szerk.), 1390 után Csíkszékből kiszakadt Kászonszék, 1466-ban pedig Gyergyószék, illetve Udvarhelyszékből Bardocszék és Keresztúrszék. (Kiszelyi István: A magyarság őstörténete) Székely Hírmondó Erdély.ma, 2014. május 5.A székely identitás tényezőirőlRengeteg vita folyik a székelyek eredetéről. Kíváncsiak voltunk, hogy az eredet mennyiben játszik fontos szerepet manapság a székely identitásban, illetve hogy mire kellene odafigyelni az autonómia tervezése, megvalósítása során. Hermann Gusztáv Mihály történésszel, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Székelyudvarhelyi Tagozatának egyetemi oktatójával beszélgettünk, akinek fő kutatási területe a székelység újkori története. – A legújabb régészeti kutatások eredményeképpen lehet-e új adalékokat felmutatni a székelyek eredetéről? – Legszerencsésebb volna, ha rendelkeznénk elegendő írott forrással, de erről a korszakról csak nagyon kevés maradt fenn, és azok is a legtöbbször bizonytalanok. A kérdés egyik nyitja talán az lehetne, hogy elindultak nagyon komoly régészeti ásatások, míg korábban csak szórványosan végezhettek ilyen feltárásokat. Örvendetes, hogy jelenleg minden székelyföldi múzeumnál találunk megfelelő felkészültségű régész szakembert. Amikor a mennyiségi felhalmozódás eljut egy minőségi szintátlépéshez, akkor már lehet következtetéseket levonni. Volna azonban egy másik út is: a nyelvészet. Ezek a kutatások megdöbbentő következtetéseket hoztak: az minden székely számára egyértelmű volt eddig is, hogy a székely nyelvjárás korántsem egységes. Akár Udvarhelyszéken belül is másként beszélnek a Küküllőmentén, mint a Nyikómentén és megint másként a Homoródmentén, de ha Csíkszékkel vagy netán Háromszékkel vetnénk össze a nyelvjárást, akkor még egyértelműbbek a különbségek. A nyelvészek azt is megállapították, hogy melyik székelyföldi nyelvjárás melyik nyugat-magyarországi vagy észak-magyarországi régióhoz köthető. Szerintem ez a terület még közel sincs maximálisan kihasználva, az itt érlelődő babérok nincsenek learatva. Az is tudott tény, hogy a különböző területek szakembereinek véleménye lényeges eltéréseket mutat a székely eredetkérdés tekintetében. A szakma élvonalának publikációs eredményeit követve úgy tűnik, a régészek és a nyelvészek inkább a magyar eredet elméletének hívei, míg azok a történészek, akik a korabeli dokumentumok kutatásával foglalkoznak, főként a türk, ótörök, bolgár-török származást tartják lehetségesnek. Létezik egy egészséges szakmai vita, de a történelemfogyasztó azt mondja erre, hogy ez túl régóta tart, és ő már konkrét eredményt vár. Ilyenkor szokott megesni az, hogy elfogadják egy nem szakember véleményét, akinek egyáltalán nincsenek kritikai fenntartásai, és egy eredetmítoszt avanzsál történelmi elméletté. – Talán nem is annyira fontos az eredet, hiszen a székely identitás, kiváltságos státus a letelepedéstől, vagyis a székek létrehozását követően alakulhatott ki? – Ez így logikus volna a 21. században, de két éve mesteri fokozaton tanuló hallgatóimmal végeztettem egy felmérést azoknak a szülőknek a körében, akikkel ők pedagógusként kapcsolatban álltak. Ebben azt vizsgáltuk, hogy a mai székelyek identitásában, a kérdezettek szerint, mi játszik fontos szerepet? Legtöbben elsődlegesként jelölték meg az eredetet, csak a második tényező volt az összekötő közös történelem. A kortárs tényezők, mint a tömbjelleg vagy a gazdasági együttműködés, teljesen háttérbe szorultak, holott úgy vélem, hogy jelenleg a gazdasági kapcsolatok kiépítése volna a fontos, mivel a Székelyföld – jól belegondolva – sohasem rendelkezett belső gazdasági kohézióval: belső természetes határai, a folyók sugarasan szerteágazó folyásiránya és egyéb tényezők megakadályozták ezt. – Mi történne, ha valamiképp jóváhagynák hirtelen a Székelyföld autonómiáját? – Hát, túl derűlátó nem vagyok. Ha a jelenlegi helyzetből indulunk ki, szerintem nagy vita lenne az egyes régiók, az egykori székek között, hogy most hol legyen a központ. Sajnos, akik nem kívánnák az autonómiát, jól szórakozhatnának… – 1968-ban, a „megyésítéskor” hasonló helyzetet használtak ki. Igaz, Marosszéket lekapcsolták Székelyföldről, de a megmaradt területből egy óriásmegye jöhetett volna létre. Először Sepsiszentgyörgy tiltakozott, hogy Csíkszereda legyen a központ, így jöhetett létre Kovászna megye, majd Székelyudvarhely és a jelenlegi megyeszékhely között folyt a harc, hogy hol legyen a közigazgatási székhely. A tömbmagyarságot így sikerült még jobban feldarabolni, megosztani. Ez egy felülről manipulált álvita volt. – Azzal egyetértek, hogy ez egy álvita volt, azt nem tudom, hogy felülről irányították vagy sem. Mindenesetre az Udvarhely és Csíkszereda közti vita, amilyen fázisba 1968-ban eljutott, az már tragikomikus. Ez nagyon káros számunkra. Viccnek jó, egymást baráti társaságban ugratni megfelel, de komolyan beleélnünk magunkat e vitába nem érdemes, inkább túl kell lépnünk rajta a közös jövőnk érdekében. Ha igaz, hogy ezt a vitát a megosztás érdekében felülről irányították, amit én nem állíthatok, akkor elmondhatom, hogy ezt a belső feszültséget a Habsburg kormányzat is leleményesen kiaknázta, például a határkatonaság szervezése során. Másfelől viszont, Mária Terézia a 18. században már oldott meg Csíkszereda és Székelyudvarhely közti konfliktust, amikor a Székelység pecsétjét ideiglenesen megkapta a csíki főkirálybíró, amíg új főtisztet neveztek ki Udvarhelyszéken, és nem akarta visszaadni. A királynő közbelépett, parancsba adatta, hogy szolgáltassák vissza Udvarhelynek a bélyegzőt. Udvarhelyszék ugyanis korábban központi elhelyezkedése folytán fontos szerepet töltött be a székely közigazgatásban, az udvarhelyi főkapitány volt jogosult – a székely ispán mellett – összehívni a székely nagygyűléseket, ha dönteni kellett az egész népcsoportot érintő kérdésekről. Ez viszont nem jelentett semmiféle jogi kiváltságot a többi székkel szemben, amelyek továbbra is autonóm módon, egyenrangú félként működtek. A modern világban ellenben elképzelhetetlen egy közigazgatási egység központ nélkül. Talán a német modellből kellene tanulnunk, mert Németország fővárosa Berlin, de hat szövetségi minisztérium továbbra is a korábbi fővárosban, Bonnban székel, a Német Akadémia Halléban működik, a bankok és pénzintézmények központja a Majna menti Frankfurt, Lipcse a könyvek városa, Düsseldorf pedig a divaté… Szőcs Lóránt. Székelyhon.ro 2014. június 13.Az egykori Székelyudvarhely: Szabó Dezső emlékezeteNégy évet tanított Udvarhelyen a vegyes megítélésű tanárember. Befutballozta Ady Endrét a kisvárosba „Minden magyar felelős minden magyarért" – többek között ezt az idézetet köszönhetjük Az elsodort falu szerzőjének, aki agilis élete alatt több politikai és irodalmi irányzathoz egyszerre tartozott, illetve nem. Az irodalomtudomány és a történelem vegyes képet fest róla, tartották egyszerre antiszemitának és antifasisztának is. Nem célunk ítélkezni, csupán röviden bemutatni azt, hogy milyen hatással lehetett Szabó Dezső az első világháború előtti években Székelyudvarhelyre. 1909-től ugyanis négy évet itt élt és dolgozott tanárként. Kolozsvártól Udvarhelyig 135 évvel ezelőtt, 1879. június 10-én született a huszadik század első felének egyik legellentmondásosabb, vegyes megítélésű magyar prózaírója. Szabó Dezső Kolozsváron, a Felsőszén utcában jött a világra, elég szegény családban. A református gimnáziumban érettségizett, majd Budapestre került egyetemre. Nyelvésznek készült, nagy reménységet láttak benne, de izgága és ellentmondásos természete mind tovább és tovább sodorta, így került 1909 őszén a székelyudvarhelyi Állami Főreáliskolába. Szabó Dezső magyar-francia szakos tanár volt, és igen magas szinten bírta a francia nyelvet, többször járt Párizsban, illetve személyesen ismerte a budapesti, akkori nagy magyar írókat, költőket, újságírókat, Udvarhelyről is gyakran vonatozott Pestre. „...én aztán messzebb áradtam" Ami a Székelyudvarhelyen való négyéves tanárkodását illeti, a legtöbbet az Életeim című önéletrajzából tudhatunk meg – nyilván, kortársai teljesen más képet festenének az ifjú tanárról. Harminc éves volt, amikor Udvarhelyre került, és enyhén szólva nem volt egy visszahúzódó, csendes típus. Igazi bohém, nagyvilági embernek számított akkoriban: a csendes kisvároska lakói nem feltétlenül fogadták el a mindig elegáns, drága ruhákban járó, mulatozó, szőke, göndör sörényű „tanárurat". „Székelyudvarhely! Székelyudvarhely! Kicsike székely városka, apró emberfészek, melyben az oda száműzött nagy madár négy évig verdesett fiatal szárnyaival, ahol már lemondott a szabadulás lehetőségéről, a végtelen horizontok hívásáról: azután, hogy otthagyhattalak, milyen kedvessé otthonosultál az emlékemben! (...) A sétatér egyik oldalán folyt a Küküllő, mikor vize volt hozzá, ami nem mindig történt. (...) Ketten voltunk a kis város szertelenje, de én aztán messzibb áradtam." – írja városunkról és magáról. Mint az írásból vastagon kitűnik, Szabó Dezsőnek egy kis egóért bizony nem kellett a szomszédba mennie. Magyarországi kortársai, irodalmi munkáinak kritikusainak visszaemlékezései szerint sem volt egy egyszerű eset. Székelyudvarhelyi tartózkodásakor történt, hogy a középiskolai tanárok több megbecsülést követeltek az akkori minisztériumtól, s a tiltakozó levelet éppen ő fogalmazta meg, amiben többek között ez a híressé vált mondta is áll: „De meg kell gondolni, hogy a Himnuszt éhes hassal csak egy bizonyos ideig lehet énekelni." A kiáltvány annyira jól sikerült, hogy maga Tisza István válaszolt rá, majd Szabó viszontválaszát a Nyugat hozta le 1911-ben. Egycsapásra ismert ember lett, holott szépirodalmat még nem nagyon írt – ezért persze fegyelmit kapott. Dezső úrfi, a botrányhős Nemcsak ezért: Szabó négyéves udvarhelyi tartózkodása alatt rengeteg olyan dolgot tett, ami – ahogy ő is leírja – nem feltétlenül felelt meg az akkori társadalmi normáknak. Az még igen, hogy harminc-harminckét éves fejjel 16-17 éves lányokat csábított el, aminek egyébként örültek is a lányok szülei, hogy szemük fénye „Dezső úrfival" jár. Annak például nem nagyon, amikor a Kossuth utcán végigvonuló disznócsordát lakása ablaka alá (a Flórián-házban lakott) csődített úgy, hogy rohadt almákat engedett le az ablakból spárgán, és iszonyatos sivalkodást idézett elő. Diákjai imádták: azon kívül, hogy kitűnő pedagógus volt, nagyon sokszor rendezett tivornyákat lakásán vagy „Cumó néninél" – a hölgy kocsmája valahol a mai Kossuth utca alsó részén lehetett. A tanulókkal rendszeresen kirándult a környékre, de olyan is előfordult, hogy a lakásában tartott „bulin" a cigányzenekar háromszor húzta el a Marsellaise-t, amit az ablaka alá csődült tömeg is velük együtt énekelt. Máskor a trágyaszállító kocsisokba kötött bele a Kossuthban, vagy éppen az utca kirakatait összecserélgette alispán barátja vállain ülve. Adyt ő focizta be Székelyudvarhelyre A székelyudvarhelyi éveit leíró részek között Ady Endréről és a Szabó által nagyon lenézett pesti baráti társaságáról is ír: „Igen sokszor megjátszotta a teljesen elázott embert, csak hogy durvaságokat mondhasson a körülötte levőknek. Néha, megfelelő környezete kedvéért, adta a modern intellektuellt és beszélt agytrust-finomságokat. Ezt a pózát bírtam a legkevésébé.". Pedig Ady akkoriban modernnek számító költészetét nagyon szerette – mi sem bizonyítja ezt annál jobban, hogy Udvarhelyen, ahol akkoriban ki nem állhatták a költő verseit, ő ismertette meg diákjaival az Ady-verseket. Sőt 1911-ben a megyeháza dísztermében, a mai Szent István-terem, egy nagyhatású, többórás előadást is tartott, amin megszerettette az udvarhelyiekkel Adyt, habár előzően többen is megfenyegették. Az előadás végén az összes akkor megjelent Ady-antológiát megvásárolták az udvarhelyiek. „Az öreg vármegyeházán mindent lehengerlő diadalt aratott az új költészet." – írja önélatrajzában, majd frappánsan jegyzi meg, hogy „befutballoztam Adyt és az új irodalmat a város figyelmébe és érdeklődésébe", aminek az lett az eredménye, hogy „Székelyudvarhelyen háromszor annyian járatják a Nyugatot , és ötször annyi Ady-kötetet adnak el, mint egész Kolozsvárt!" 1913-ban viszont váltani kényszerült: budapesti tartózkodása alatt egy újságból tudja meg, hogy áthelyezték Sümegre. Az Életeimben ilyen búcsúsorokat ír Udvarhelyről: „És ez a város, ahol olyan féktelenül unatkoztam, és féktelenül éltem, ahol mintegy új születés lázában gyötrődtem, és ahol sokszor éreztem nem egy halál szelét: a jó emlékezés csendes holdvilágába nyugszik lelkem távoli mezőin. Ez a levegő, ezek az arcok, ezek a vergődések és lázak is kellettek ahhoz, hogy felhangolják azt a zongorát, amelynek kiszálló dallamai később egy országnak voltak rajongása vagy dühe." A tragikus vég Szabó Dezső később, az első világháború után lett befutott író Az elsodort falu című regénnyel, utána folyamatosan jelentek meg munkái, illetve saját folyóirata is volt Lúdas Mátyás címmel. 1945. január 13-án halt meg Budapesten, a József körút 31. szám alatt – itt élt a város ostromakor, 65 évesen itt írta a befejezetlen önéletrajz utolsó, ránk maradt részeit. Naponta ment le az óvóhelyre, éhezett – a feltételezések szerint legyengült, éhen halt, de olyan verzió is van, hogy valamilyen fertőző betegséget kapott el, és az ostromlott városban gyógyszer nem lévén, szervezete nem bírta ki a betegséget. A ház lakói egy vendéglői szekrénybe tették tetemét és ott, a Rákóczi téren temették el tíz nap múlva. Négy évvel később kihantolták, és a Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra, síremléke ma is ott áll. Az Életeim utolsó részeinek mintegy kétezer oldalnyi kézirata egy fekete táskában volt: a lakását feldúló katonák a lapok egy részét ablaktömésre és vécépapírként használták, szerencsére nagyrésze megmenekült, de teljes, cenzúrázatlan kiadása csak a rendszerváltás után jelenhetett meg. Az udvarhelyi Flórián-ház falán (a Kossuth sarkán áll, ma a Romarta üzlet van a földszinten), egykori lakóhelyén, emléktábla őrzi emlékét, ezt 1999-ben helyezték el Katona Ádám tanár kezdeményezésére. A fém-dombormű alatt ez a felirat olvasható: „A XX. századi magyar irodalom klasszikusa, Szabó Dezső emlékére, aki 1909 ősze és 1913 nyara között Székelyudvarhelyen élt, tanított és küzdött az igazságért." Egykori iskolája ma neves tanárai között tartja számon, emlékezete írásaiban, köteteiben él. Még mielőtt valaki ítélkezne felette egy évszázad után, inkább olvasson bele a munkáiba – elképzelhető, hogy néha nem feltétlenül ért egyet az általa vallott elvekkel, de az is, hogy kiváló olvasmányélménnyel gazdagodik. A Duna Televízió Száműzött magyar irodalom című műsorának Szabó Dezsőre vonatkozó részét itt lehet megtekinteni, illetve egy háromrészes portréfilm szintén megtekinthető a legnépszerűbb videómegosztón: első, második, harmadik rész. Írásunkhoz felhasználtuk Szabó Dezső Életeim című kötetét, valamint Hermann Gusztáv Székelyudvarhely művelődéstörténete című munkáját, illetve más helytörténeti forrásanyagokat. Katona Zoltán uh.ro/kultúra. Erdély.ma 2014. augusztus 26.Örökség-lustraÚj folyóirattal jelentkezett a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum. Miklós Zoltán intézményvezetőtől megtudtuk, hogy részben a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont által korábban kiadott Örökségünk című periodika hagyományait kívánják folytatni, részben pedig még tartalmasabb, a történettudomány, a régészet, a művészettörténet, a néprajz iránt érdeklődő olvasókat kívánják megszólítani. A kiadvány 210x295 méretben, 64 oldalon, színes kivitelben, műnyomópapíron, hétszáz példányban látott napvilágot. A „lustra” elnevezés igencsak kifejező, gondolhatunk a Római Birodalomban tartott ötévenkénti népszámlálásokra, a protestáns iskolákban egykor szokásos napi létszámellenőrzésekre, de akik jártasabbak a székelység történelmében, tudják, hogy a mustrák, azaz a hadiszemlék alkalmával készült összeírások is ezt a nevet viselik. Mivel minden múzeumban zajlik tudományos kutatómunka, a látogatók tapasztalhatták, hogy évkönyvek, különböző szakkiadványok készülnek ezekben a műhelyekben, amelyek azonban nem a nagyközönséget, hanem a szakmát célozzák meg és szolgálják. Ezek az „acták” igen gyakran többnyelvűek, kiterjedt láb- és végjegyzet-apparátussal rendelkeznek, hatalmas szakirodalom- és forrásjegyzéket is tartalmaznak, képi anyaguk pedig eléggé szegényes, mindig csak a legfontosabb dokumentumértékű felvételeket vagy reprodukciókat, épületek rekonstrukciós ábráit, illetve ásatások és régészeti lelőhelyek felvázolt alaprajzait tartalmazzák. Az új lap főszerkesztője Kolumbán Zsuzsa, aki részt vett az Örökségünk című folyóirat létrehozásában és működtetésében is, most úgy gondolta, hogy új munkakörében – jelenleg a Haáz Rezső Múzeum történésze – egy évente két alkalommal megjelenő, múzeumi keretből finanszírozott lappal komolyan hozzájárulhat az intézmény munkájának népszerűsítéséhez. A Lustra szerkesztői között – a két fentebb említett szakember mellett – Róth András Lajost, Sófalvi Andrást és Veres Pétert találjuk. A szerzők jelentős része az Örökségünk hasábjairól és más emlékezetes kiadványok révén ismert: Gyöngyössy János, Nyárádi Zsolt, Bicsok Zoltán, Mihály János, Hermann Gusztáv Mihály, Sándor-Zsigmond Ibolya, Lőrincz József, Vécsi Zoltán, Zepeczáner Jenő, Gidó Csaba és Kápolnási Zsolt. A publikált cikkek között találni az Őrvidék és Székelyföld erődített templomai és települései közti hasonlóságokat és különbségeket taglaló dolgozatot, új ásatási és kutatási eredmények alapján írt tanulmányt (Homoródújfaluról), több írás Székelykeresztúr múltjába kalauzol, míg a Gidó Csaba és Kápolnási Zsolt által indított sorozat első írása a száz évvel ezelőtt kitört első világháború idejét, a világégést közvetlenül megelőző időszakot vizsgálja. A lap borítóján is a háború idejéből való, Kováts István-féle felvétel látható. A főszerkesztő elmondta, hogy még ebben az évben megjelenik a Lustra második száma is. Igyekeznek majd tartani a rendszeres, évente kétszeri megjelenést. A folyóirat 10 lejes áron a múzeumban és alintézményeiben, illetve a székelyudvarhelyi könyvkereskedésekben lesz megvásárolható a mai naptól. Országos és nemzetközi, nagykereskedelmi terjesztésben nem gondolkodnak, de küldenek példányokat más városok múzeumainak, illetve azoknak a gyűjtőkönyvtáraknak, kutatóközpontoknak, egyetemeknek, amelyek reprezentatívak és fontosak. Simó Márton, Székelyhon.ro 2014. szeptember 26.Székelyföldi példaképeket ismert el MagyarországA magyar államalapítás, augusztus 20-a alkalmából öt jeles székelyföldi személyiséget tüntetett ki Áder János, Magyarország köztársasági elnöke. Az elismeréseket a lakhelyükhöz legközelebbi, a csíkszeredai főkonzulátuson vehették át a díjazottak Zsigmond Barna Pál főkonzultól, szeptember 24-én. Páll Rozália keramikusművész, Vargha Mihály Béla, a Székely Nemzeti Múzeum vezetője, dr. Péter H. Mária nyugdíjas egyetemi adjunktus, gyógyszerésztörténész, Kovács Géza szobrászművész, illetve dr. Hermann Gusztáv Mihály egyetemi adjunktus vehetett át magas rangú magyar állami kitüntetést Csíkszeredában. Zsigmond Barna Pál főkonzul köszöntőjében elmondta, maradandó élményt, kellemes emléket jelent minden alkalom, amikor magyar állami kitüntetést adnak át a csíkszeredai főkonzulátuson, a kitüntettek példája erőt, bátorságot ad, eddigi életútjuk inspiráció lehet számunkra. Páll Rozália jelentős hagyományőrző tevékenységet végez: szembemenve a piaci igényekkel, ragaszkodik az autentikus szín- és motívumvilághoz, megőrizve és továbbörökítve ezáltal az ősi székely jelképeket, a sajátos sóvidéki motívumkincset. Ezen a téren végzett tevékenysége elismeréseként vehette át a művésznő a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét az államalapítás alkalmából. Vargha Mihály Bélát eddigi szobrászművészeti alkotótevékenysége mellett a magyar állam az erdélyi művészeti élet szervezése és népszerűsítése érdekében végzett munkájáért ismeri el: a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója, az Erdélyi Művészeti Központ kuratóriumának elnöke a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét vehette át. "Ezt az elismerést a három családomnak ajánlom fel: a kis családomnak, aki elkísért ide, feleségemnek és gyermekeimnek, a nagy családomnak, vagyis a Székely Nemzeti Múzeum csapatának, és a legnagyobb családomnak, az erdélyi képzőművészeknek" – mondta. Számos díj, elismerés birtokosaként Péter H. Mária úgy fogalmazott: a magyar államtól kapott kitüntetés megkoronázza az eddigieket, és segíteni fogja további útján – a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen végzett kiemelkedő tanári és kutatói tevékenysége elismeréseként Áder János, Magyarország köztársasági elnöke a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést adományozta neki. Kovács Géza szobrászművésznek 106 műve 84 közgyűjteményt gazdagít a világ különböző országaiban, Japántól az Amerikai Egyesült Államokig. 2007-ben a magyar állam Pro Cultura Hungarica emlékéremmel ismerte el, az államalapítás ünnepe alkalmából idén a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést vehette át különlegesen eredeti alkotómunkája, valamint a magyar képzőművészet külföldi népszerűsítése terén elért eredményei elismeréseként. Fő kutatási területe a székelység újkori története, különös tekintettel a 18. századra és a 19. század első felére. Szakmai hozzáértésének, szervezői és szerkesztői tevékenységének kimagasló eredményeként 2012-ben megjelent A székelység története című tankönyv és kézikönyv – Hermann Gusztáv Mihály a Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetést vehette át a történelemtudomány átörökítése és népszerűsítése érdekében történészként, könyvtárigazgatóként és muzeológusként végzett munkája elismeréseként. Hermann Gusztáv megköszönve a kitüntetést szerényen azt mondta: eddig a munkáját végezte, a jövőben azonban arra fog törekedni, hogy rászolgáljon az elismerésre. Népújság (Marosvásárhely) 2014. október 3.Csak elvétve tanítják a székelység történetétFolyó tanévben egyetlen háromszéki iskola sem kért jóváhagyást a megyei tanfelügyelőségtől, hogy taníthassa a székelység története tantárgyat, de ott sem mindenütt oktatják, ahol tavaly választható tárgyként szerepelt az órarendben. A nagybaconi Konsza Samu Általános Iskolában „idén nem volt téma a székelység történetének oktatása, megtörténhet ellenben, hogy jövőben visszavezetjük” – tudtuk meg Baló Ervin iskolaigazgatótól. Zabolán sem tértek vissza a tantárgy oktatására, ott jelenleg informatikát tanítanak opcionális tárgyként, Pap László ellenben azt mondta, a magyarság története tanórákon a fontosabb információkat elmondja a tanár a székelységről is. Az uzoni Tatrangi Sándor Általános Iskolában csak tavalyelőtt választották a szülők a szóban forgó tantárgyat, tavaly németet és drámát tanítottak opcionálisként, idén minden osztályban más-más tárgyat választottak, s bár az iskola felajánlotta a szülőknek a székelység története oktatását, senki nem kérte – tájékoztatott Szabó Margit iskolaigazgató. A negatív példák mellett pozitívakat is találtunk. A málnási Tőkés József Általános Iskolában Zsigmond Emese történelem szakos tanár két tanévre osztotta a székelység történetét, tavaly a hetedikesekkel kezdte, idén a nyolcadikban folytatja, és szeptembertől a mostani hatodik tanulja a tananyag első részét. A málnási iskola pedagógusa szerint A székelység története című kézikönyv nem éppen a VI. és VII. osztályos diákoknak való, magasabb színvonalon írták, de használható, és nagy előnye, hogy a törzsanyagban szereplő magyarság történetével kiegészítik egymást. Az iskola tíz példányt kapott és húszat megvásárolt, jelenleg ebből a harmincból tanítja Zsigmond Emese a székelység történetét. A kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképzőben sem mondtak le erről a lehetőségről, továbbra is a filológia szakos végzősök tanulják történelmünket heti egy órában – tudtuk meg Len Rita igazgatótól. A Kovászna és Hargita megye tanácsa által 2012-ben kiadott, Hermann Gusztáv Mihály történész főszerkesztésében, egy szakemberekből álló szerzőcsoport munkájaként megjelent kézikönyvet több ezer példányban nyomtatták ki két esztendővel ezelőtt, a magyar, illetve magyar tagozatos iskolák néhány példányt kaptak belőle, hogy tanítsák a hatodik és hetedik osztályban. Ellenben tíz háromszéki iskolánál, valamint kétszáz-háromszáz diáknál most sem több azok száma, akiknek órarendjében szerepel a székelység története, holott ebben a korosztályban több mint kétezren tanulnak a megye magyar osztályaiban. Mivel a kézikönyvet az oktatási minisztérium nem ismerte el tankönyvként, használatát a megyei tanfelügyelőségnek kell jóváhagynia, de annak az iskolának, amely a jóváhagyást megkapta, többet nem kell kérvényeznie. Victor Sibianu történelem szakos tanfelügyelő lapunk érdeklődésére elmondta, a régi jóváhagyások érvényben vannak, az érintett iskoláknak nem kell visszajelezniük, hogy idén is élnek-e a lehetőséggel, tanítják-e a székelység történetét, a tanfelügyelőségnek egyedül arról van tudomása, hogy folyó tanévben egyetlen iskola sem kért erre vonatkozó jóváhagyást. Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. december 5.Vetélkedő a székelység történetéről (Civil összefogás)Két esztendő alatt sem sikerült népszerűvé tenni az iskolákban a Kovászna és Hargita megye tanácsa által 2012-ben kiadott, Hermann Gusztáv Mihály történész főszerkesztésében több ezer példányban megjelent A székelység története kézikönyvet, amelyet a szakemberekből álló szerzőcsoport elsősorban (de nem csak) VI. és VII. osztályosoknak ajánl – emiatt, valamint a diákok körében a témával kapcsolatban tapasztalt ismerethiány okán kezdeményezte a Székely Mikó kollégium Alapítvány kétfordulós vetélkedő szervezését a háromszéki gimnazisták számára. A decembertől jövő márciusig tartó vetélkedőről Keresztes László, említett alapítvány titkára és a kezdeményezés mellé álló helyi történészek tájékoztatták lapunkat. A székelység története a kezdetektől 1849-ig című vetélkedőre olyan négy főből álló csapatokat várnak a VI–VIII. osztályos gimnáziumi diákok köréből (a felhívást egy következő lapszámunkban közöljük), akik szeretnék játékos formában jobban megismerni a székelység múltját. A vetélkedő két tematikus egységből áll, amit külön két fordulóban hirdetnek meg. Az első forduló, amely levelező jellegű, a székelység történetét kíséri végig a kezdetektől 1848-ig, a második szakasz az 1848–49-es forradalom és szabadságharc Székelyföldhöz kapcsolódó eseményeihez kötődik. A második forduló döntőjére, amelyet a szervezők jövő márciusra Sepsiszentgyörgyre terveznek, a legjobb tíz csapatot hívják meg, ahol a történészekből álló zsűri értékeli az írásbeli és szóbeli feladatok megoldását, illetve a kreatív alkotásokat. A feladatok összeállítását a Pénzes Lóránt történelemtanár vezette szakmai csoport vállalta. A kezdeményezők tudatában vannak annak, hogy egy vetélkedő nem pótolhatja azt, amit a diákok nem kapnak meg az iskolában, de bíznak abban, akik részt vesznek, jobban megismerik a székelység történelmét. Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. január 21.Pünkösdre meglesz A székelység története második kiadásaDolgoznak A székelység története című kötet második, javított kiadásán, és a digitális tankönyv és tansegédlet készítésének is nekifognak – hangzott el azon a megbeszélésen, amelyet a kiadvány szerkesztői tartottak január 21-én, szerdán Székelyudvarhelyen, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont székhelyén. Jelen volt Ferencz S. Alpár, Orbán Zsolt, Hermann Gusztáv, Mihály János szerkesztő, Gyöngyössy János illusztrátor, Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke, valamint Lőrincz Ildikó és P. Buzogány Árpád a forrásközpont részéről. A beszélgetés elején Borboly Csaba ismertette A székelység története kézikönyv és tankönyv második, javított változatának tervét, amely szerint 2015 pünkösdjéig a kötetnek meg kell jelennie. Továbbá elmondta, mivel a hiánypótló jellegű könyv nagy sikert aratott a kritikusok, a szakma, az iskolák tanárai és diákjai körében, Hargita Megye Tanácsának szándékában áll ezt a nagyszerű szakmai teljesítményt tovább fejleszteni, és ahhoz, hogy többek számára elérhető legyen, és a tanulók minél szélesebb rétege aktívan bevonható legyen a tanulás folyamatába, a beszélgetésen részt vevő szerkesztőket felkérte a digitális tankönyv és tansegédlet anyag kidolgozására. Tervezik a kiadvány on-line és e-book változatát is. A megyeelnök, elmondása szerint, nagy hangsúlyt fektetne A székelység története megjelenését követően a kötet népszerűsítésére, amelynek érdekében a szerkesztők részt vesznek a Székelyföldi Akadémia programjain, médiakampány indulna, illetve találkozókat szerveznek a megyei és a megyén kívüli iskolákban. Döntés született A székelység története és a Székely jelképek pecséten, címerben kiadványok román változatának megjelentetéséről is, még a 2015. év őszén, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont ezt a tervet is belefoglalta programjaiba. A megbeszélés második felében a szerkesztők megállapodtak a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont vezetőségével a fent vázolt tervek megvalósításához szükséges további munkafolyamat lépéseiről és a szerzői jogok rögzítéséről. Közlemény Erdély.ma 2015. június 14.Erdélyi tehetségnap másodszorraAz Erdélyi Tehetségsegítő Tanács és a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium által a házigazda bentlakásának dísztermében megtartott rendezvényen több mint harminc fiatal mutathatta meg kimagasló képességeit Erdély minden szegletéből. Az erdélyi tehetségápolást egyre több tényező nehezíti, hiszen a tehetséges fiatalokon kívül mind a tanároknak, mind a közösségnek, a döntéshozóknak is áldozatot kellene hozniuk azért, hogy személyre szabott támogatást biztosítsanak nekik – foglalták össze szombaton Székelyudvarhelyen, az Erdélyben immár másodszor megtartott tehetségnapon. Dalokat, táncokat, meséket, verseket és érdekes tudományos előadásokat láthattak a részvevők a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium bentlakásának Nyírő József-dísztermében: ebben az évben itt gyűltek össze a fiatal tehetségek Erdély minden tájáról, az Erdélyi Tehetségsegítő Tanács (ETT) meghívására. A rendezvényen Laczkó György, a Tamási Áron Gimnázium igazgatója, Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere, Burus-Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke, Varga László, a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium igazgatója, Hargita megye tanfelügyelősége képviseletében Dáné Szilárd magyar szakos tanfelügyelő, illetve András Szilárd, az ETT elnöke szólt a jelenlévőkhöz. Beszédeikben rávilágítottak arra, hogy a közoktatás jelenlegi irányelvei (például a vizsgacentrikusság) nem tesznek jót az iskolai tehetséggondozásnak, hiszen a tehetség kibontakoztatásához szükséges fejlesztés egy adott szint fölött csakis személyre szabottan működhet. A ráfigyelés helyett azonban inkább megfigyelik a diákokat, tanárokat, s elhatalmasodik a bizalmatlanság az oktatási rendszerben, miközben az állam egyre költséghatékonyabb megoldásokra törekszik – fejtette ki Varga László. Mint elhangzott, a tehetség kibontakozását más, emberi tényezők is nehezíthetik – a tanárok motiválatlansága a felkészítéssel járó pluszmunka iránt, a rengeteg előírás, ami körülményessé teszi az iskolán kívüli tevékenységek megszervezését, a tehetséges gyerekek eltérő viszonyulása saját képességeikhez stb. Ezt ellensúlyozandó jött létre 2010-ben az ETT, amelynek célja nem csak támogatni, de tehetséggondozási hálóban is összehozni a kiemelkedő képességű diákokat – mondák el, hozzátéve, elvük, hogy mindenki tehetséges valamiben. A rendezvény fővédnöke, Barabási Albert László hálózatkutató nem lehetett jelen, de a szervezők tolmácsolták üzenetét a fiataloknak. Székelyudvarhelyen kívül Csíkszeredából, Kovásznáról és a nagyobb erdélyi városokból, még Temesvárról is érkeztek ambiciózus fiatalok, hogy a legkülönfélébb témákban és műfajokban bemutatkozzanak. Mosolyt csalt az arcokra a kovásznai Molnár Gergely, aki Orbán János Dénes Misimackó című humoros írásából adott elő egy részletet, eredeti székely akcentussal, nagyon kifejezően. Székelyudvarhely diákjai több témakörben is színpadra álltak: a jelenlévők többet megtudhattak a környéken fellelhető, mindmáig hasznosítatlan alternatív fűtőanyagokról és üzemanyagról, a Vargyas-szoros élővilágáról és annak védelméről, láthatták a diákok által készített kreatív játékprogramokat és programozott Lego-robotot. A gálaműsort a gimi Gereben Néptáncegyüttese szolgáltatta, de Hermann Gusztáv Mihály történész jóvoltából városnéző körsétán is részt vehettek a vendégek. Bálint Kinga Katalin Székelyhon.ro 2015. július 31.Korunk, Művelődés, SzékelyföldLehet uborka- és falunapszezon, az erdélyi kultúra meghatározó havi kulturális kiadványai rendületlenül megjelennek; ha kánikula van, s ha éppenséggel szabadságon van a nép színe-java, akkor is elvihetők ezek a folyóiratok a hegyekbe, a tengerek martjára, de bármilyen külföldi helyszínre, vagy akár a szénaboglya tövébe is, hiszen vannak még honfitársaink páran, akik a szénagyűjtés és az olvasás klasszikus módozatait művelik. A Székelyföldnél éppenséggel külön lapszám-bemutatót is tartottak, amelynek Balla Zsófia volt a vendége. Korunk – 2015. augusztus Történelem – (történelmi) regény Mennyiben kellett már életében szentnek lennie István királynak, és miként viszonyulhatott a „pogány” nemzeti múlthoz? Hol végződik a nemzeti hősök iránti tiszttelet és hol kezdődik a gyalázkodás? Krónikás és Agatha Christie – mik a hasonlóságok és különbözőségek? Miért olvassuk ma is Krúdy királyregényeit? Mi a valóságalapja „Egör vára summájának”? Miként rajzolta meg Móricz a Tündérkertet, mi késztette Bánffy Miklóst az Erdélyi történet megírására? Hogyan esett Jókai „találkozása” a csíki székely krónikával? Miként értelmezhető a Wass Albert-jelenség? Mi a Hollóidő lét- és világértelmezési horizontja? Ezekre és hasonló kérdésekre keresik a választ a súlypont-tömb szerzői – Szegedy-Maszák Mihály, Veszprémy László, Zsoldos Attila, Kasza Péter, Oborni Teréz, Horn Ildikó, Hermann Gusztáv Mihály, Szász Zoltán, Pomogáts Béla, Romsics Ignác –, akik a történelem és történelmi regény közti kapcsolódásokat vizsgálják. Művelődés – 2015. július „Az erdélyi magyarság körében a népihez való időnkénti visszatérés nem pusztán divat, mint Magyarországon, hanem szükséglet: a megmutatkozás, azonosságunk megfogalmazásának és felmutatásának szükséglete, kényszere erősíti. A kisebbségi lét ad többlettartalmat, többletjelentést neki” – írja a Művelődési júliusi száma vezércikkében Sarány István. Írásában a szerző az első alkalommal 1931 júliusában megszervezett, manapság egyre nagyobb népszerűségnek örvendő Ezer Székely Leány Napja tartalmi-eszmei vonatkozásait ecseteli. A Közösség rovat hasábjain Horváth Sz. István a nyugatra vándorolt ember szemével boncolgatja az erdélyiség mivoltát, Dávid Lajos pedig a Krasznagyöngyről Csíksomlyóra gyalogosan elzarándokoló Szaniszló Józseffel beszélget. Kálóczy Katalin Berky Annával készített interjújából megtudhatjuk a szovátai Teleki Oktatási Központ létrejöttének körülményeit. A Kibeszélő rovatban Laczkó Vass Róbert Boros Loránd idegenvezetővel és a gábor-cigány kultúra szenvedélyes kutatójával beszélget. Az Enciklopédia rovatban Murádin Jenő a kolozsvári egykori Iparmúzeumot és gyűjteményeit mutatja be, a Galéria rovatban pedig Pásztor Csenge Bíborka a több évtizedes elzártság után előkerült erdélyi magyar portrékról értekezik. A Könyvesház rovatban Lakatos Artur a Killyéni András által szerkesztett többszerzős Retro-Sport, 2014 című kötetet ajánlja az olvasóknak. A Vadrózsák rovatban Szűcs György Áron érmelléki tájházakat és gyűjteményeket mutat be, Nyisztor Ilona pedig a nemrég Pusztinában lezajlott hetedik zenetáborról számol be. A lapszám színes borítóin Ádám Gyula és Pozsony Ferenc felvételei láthatók. Székelyföld – 2015. július A folyóirat a kánikula közepén is érdekfeszítő írásokkal örvendezteti meg az olvasót. Akár szabadság idejére is elvihető ez a lapszám, amely értékes és emlékezetes tartalommal töltheti ki pihenésünket, illetve újból és újból felhívhatja figyelmünket kultúránk sokoldalúságára és múltunk egy-egy szeletére. A Szépirodalom rovatban Markó Béla, Vajda Anna, Ferencz Imre, Bogdán Emese, Horváth Benji, Selyem Zsuzsa, Farczádi Róbert újabb írásait találjuk. A Disputában Fekete Vince: Balla Zsófia székfoglalója elé címmel ír köszöntőt, a továbbiakban pedig Balla Zsófia közöl saját írást. A Nobile Officiumban „A nemesi származás nem érdem, hanem következmény” címmel Oláh-Gál Elvira beszélgetés Bánffy Fruzsinával. Nagy Szabolcs: A gondok hullámai közt (Egy 1919. áprilisi jelentés Erdély védelmének kulcspontjából), Kis Krisztián Bálint: Adalékok a székelyföldi levente-egyesületek történetéhez címmel olvashatunk az Irattárban. A Ködoszlásban Hencz Hilda: Magyar Bukarest a kommunizmus alatt című írását találjuk (János András fordításában). Az Ujjlenyomatban Ambrus András: „Szivárvány havasán felnőtt rozmaringszál…” (Lejegyezte: Bálint Csaba). A Szemlében Báthori Csaba: Minden belülről származik (Markó Béla: Elölnézet), Adorjáni Anna: Csörömpöl a szó (Michel Houellebecq: Behódolás) címmel néhány közelmúltban megjelent kötetről közöl kritikákat a lap. A szerkesztők pedig Michel Houellebecq, Tóásó Előd, Rainer Maria Rilke és Ernest Hemingway egy-egy könyvéről, friss olvasmányélményeikről írnak. A Székely Könyvtár egyik pünkösdre megjelent kötetét (Csiki László Titkos fegyverek), a pályatárs, Vári Attila ajánlja. Végül ismételten felhívják a figyelmet a Márton Áron-pályázatra. A lapszámot Koter Vilmos munkáival illusztrálták. Simó Márton Székelyhon.ro 2015. november 11.Konferencia a Székelyföld történetérőlTudományos ismeretterjesztő konferenciára kerül sor Székelyudvarhelyen a Magyar Tudomány Napra alkalmából 2015. november 14-én. Szervezők: Polgármesteri Hivatal, Areopolisz Egyesület, Haáz Rezső Múzeum. A program keretében a most készülő háromkötetes Székelyföld története kiadványhoz kapcsolódva hangzanak el előadások. Székelyföld története (a készülő kiadvány ismertetése és tudományos ismeretterjesztő konferencia) Helyszín: Székelyudvarhely Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatala, Szent István terem 1. rész: A készülő kiadvány tartalmi, szerkezeti ismertetése Ülésvezető: Reisz T. Csaba (Budapest, Magyar Nemzeti Levéltár, címzetes főigazgató) 10.00 – Megnyitó 10.15 – 10.30 – Egyed Ákos (Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, nyugalmazott elnök) A Székelyföld története három kötetben: célok, nehézségek, eredmények 10.30 – 10.45 – Sófalvi András (Székelyudvarhely, Haáz Rezső Múzeum) Székelyföld középkori történetének főbb kérdései 10.45 – 11.00 – Oborni Teréz (Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézet) Székelyföld a fejedelemség korában 11.00 – 11.15 – Hermann Gusztáv Mihály (Székelyudvarhely, Babeș-Bolyai Tudományegyetem) Az abszolutizmus alkonyától 1849-ig 11.15 – 11.30 – Pál Judit (Kolozsvár, Babeș-Bolyai Tudományegyetem, Magyar Történeti Intézet) A neoabszolutizmus és a kiegyezés kora 11.30 – 11.45 – Bárdi Nándor (Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, Kisebbségkutató Intézet) Székelyföld története az első világháborútól 1989-ig 11.45 – 12.00 – Szünet 2. rész: A székelység történetének egyes kérdései (tudományos ismeretterjesztő konferencia) Ülésvezető: Egyed Ákos (Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, nyugalmazott elnök) 12.00 – 12.25 – Kordé Zoltán (Szegedi Tudományegyetem, Középkori és Kora Újkori Magyar Történeti Tanszék) A székely ispáni méltóság 1467 előtt 12.25 – 12.50 – Oborni Teréz (Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézet) A székelyek országrendisége és szabadságjogai a fejedelemség korában 12.50 – 13.15 – Hermann Gusztáv Mihály (Székelyudvarhely, Babeș-Bolyai Tudományegyetem) A székely anyaváros: mítosz és történelem 13.15 – 13.40 – Balaton Petra (Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem) Székely kivándorlás és munkavállalás a dualizmus korában 13.40 – 14.05 – Bárdi Nándor (Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, Kisebbségkutató Intézet) Erdély etnikai átrétegződése és a Székelyföld (1910-1941) 14.05– 14.25 – Miklós Zoltán (Székelyudvarhely, Haáz Rezső Múzeum) Tudnivalók a kötetek megjelenése, beszerzése kapcsán 17.00 óra – Záróünnepség Helyszín: Székelyudvarhely Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatala, Szent István terem Zenés köszöntő: Cantuale énekegyüttes (Marosvásárhely) Az Udvarhelyszéki Tudományért Díj átadása. tudomanyhaza.wordpress.com 2015. november 15.Udvarhelyszéki Tudományért-díjjal tüntették ki Egyed Ákos történésztKülönös színfolt a székelység történelme, amelyből tanulságot vonhatunk le mai életünkre és jövőnkre egyaránt – véli Egyed Ákos akadémikus-történész, akinek több mint hatvanéves munkásságát Udvarhelyszéki Tudományért-díjjal tüntették ki szombat délután, a kilencedik alkalommal megünnepelt magyar tudomány napja alkalmából Székelyudvarhelyen. A magyar tudomány napját kilencedik alkalommal ünnepelte szombaton Székelyudvarhely Polgármesteri Hivatala az Areopolisz Egyesülettel és a Haáz Rezső Múzeummal. Az alkalomból a városháza Szent István Termében ismeretterjesztő konferenciát tartottak, melyen a hamarosan kiadásra kerülő Székelyföld története című háromkötetes kiadvány tartalmát mutatták be a szerzők és szerkesztők. „A délelőtti konferencián közel nyolcvan érdeklődő volt jelen, ami bizonyítja, hogy városunkban sokan érdeklődnek Székelyföld története, illetve a készülő kiadvány iránt. A konferencia első részében a kiadvány egyes fejezeteit ismertettük, második részében pedig a székelység történeti előadásai következtek” – mondta el Kolumbán Zsuzsanna programfelelős. Szombat délután, a rendezvény zárómozzanataként Egyed Ákos történész professzor tudományos tevékenységét ismerték el Sánta Csaba szovátai szobrászművész bronz kisplasztikájával és a kutatói munkát méltató oklevéllel. Hermann Gusztáv Mihály, az Areopolisz Egyesület elnöke az Udvarhelyszéki Tudományért-díjról elmondta, a kezdeményezéskor benne volt a tervben, hogy olyan személyeket is kitüntetnének, akik nem Udvarhelyszéken élnek és dolgoznak, viszont kiemelten csatlakoznak az udvarhelyi kezdeményezésekhez. Mint mondta, Egyed Ákos nevezésekor egyből rábólintott, hiszen ő is csatlakozott az Udvarhelyszékről elindult munkához, munkássága gyümölcse itt fog beérni. „A vidéki tudománynak és a vidéki tudománnyal alkotó embernek hosszabb utakat kell bejárnia, hogy célba érjen” – tette hozzá Hermann Gusztáv Mihály. Az ünnepi díjátadón Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere is köszöntötte az egybegyűlteket, a díjazottról pedig elmondta, olyan tudós, aki sokéves munkásságával bizonyította, lehet és érdemes tenni, alkotni. „Nem vagyok mai csirke, sok mindent megéltem, ezek a tudatomban vannak, és segítenek kérdéseket felvetni, ellenőrizni” – mondta Egyed Ákos. A nyolcvanöt éves történész a háromszéki Bodosban született, több mint hatvanéves kutatói munkáját pedig ma is aktívan folytatja. Megjelent cikkeinek, tanulmányainak és önálló köteteinek terjedelmes sora hűen türközi a Székelyföld és a székelység kutatásába fektetett energiáját. A díjazottról készült kisfilmben – amelyet a díjátadón vetítettek le – elhangzott, Udvarhelyszéket érintő írásai tanulmánykötetekben, ismeretterjesztő lapokban és nagyobb lélegzetvételű munkáiban is megjelentek, ám emellett nincs olyan Udvarhelyszéken élő történész, akinek tevékenységét közvetlenül baráti tanácsaival vagy tanulmányai, kötetei által ne befolyásolta volna. A székely anyavároshoz családja is szorosan köti, ugyanakkor a díj átvételekor elárulta, a tudományos munkán túl Székelyudvarhely érzelmileg is fontos számára, hiszen egykoron ide udvarolt. A magyar és az erdélyi történelemben különös, rendkívüli színfolt a székelység – fejtette ki Egyed Ákos. A kisfilmben készített interjúban elmondta, a gyerekként megtapasztalt 1944-es események ösztönözték a történelem kutatására, munkája során több kérdésben rájött, hogy kevés a forrás, ezért sokféle interpretáció létezik. Továbbá kiderült számára, hogy sok kérdés nem eléggé kutatott, a nagy összefoglalók ellenére is hiányoznak azok a részletek, amelyek a székelyek sajátosságait tárják fel, ezért indítványozta egy nagy székely monográfia elkészítését. A háromkötetes kiadvány szerkesztőbizottságának elnöki tisztségét a székelyudvarhelyi városvezetés felkérésére vállalta el. Kolumbán Zsuzsanna programfelelős, a bizottság titkára elmondta, a mintegy kétezer oldalas kiadvány már az előkészítés utolsó fázisában van, a három kötet három különböző szakaszban tart, de év végén, legkésőbb jövő év elején már a kezükbe vehetik az érdeklődők a több magyarországi és erdélyi kutatóintézet, egyetem munkatársainak összefogásából létrejött monográfiát. Tanulságot kell levonni a történelemből „Fontos hangsúlyozni, hogy a hadi szolgálat, amire a székelység kötelezve volt, egyfajta tartást és gondolkodást nyújtott, a szabadságba vetett hitet erősítette. A hadi szolgálattal kivívott jogainak a székelység nagyon tudatában volt, azokat évszázadokon át megvédte, nemegyszer lázadni is tudott, hogy megtartsa szabadságát. Ezáltal tudott a székelység sajátos és érdekes lenni az összmagyarság történelmében, ami több figyelmet érdemel, amelyből tanulságot vonhatunk le mai életünkre és jövőnkre nézve is. E tanulság többek között arra is vonatkozik, hogy miként kell megvédeni szülőföldünket, jogainkat és anyanyelvünket, mindazt, amit az elődök hagytak ránk” – mutatott rá a díjazott történész professzor. Veres Réka Székelyhon.ro (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
