|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 124 találat | lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-120 | 121-124 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Maniu, Iuliu 2015. január 31.Lucian Boia: Miért más RomániaEgységes nemzetállam? A gazdaság Méreteiből adódóan Nagy-Románia Európa egyik, viszonylag jelentős állama volt (295 ezer négyzetkilométer, ami duplája az első világháború előtti, 137 ezer négyzetkilométeres területnek – jelenleg 238 ezer km2). A fejlettségi mutatók szempontjából viszont a sereghajtók között tartották számon. 1938-ban, a periódus gazdasági csúcsévében egyes – eléggé hozzávetőleges – becslések szerint az egy főre eső nemzeti össztermék kevéssel haladta meg a bolgár és jugoszláv szintet, de érzékelhetően alacsonyabb volt, mint Magyarországon és Lengyelországban, és jóval a nyugati nívó alatt maradt (Románia: 76 amerikai dollár, Bulgária: 68, Jugoszlávia: 68, Lengyelország: 104, Magyarország: 111, Németország: 338, Nagy-Britannia: 378). Az ipar valamelyes, de korántsem látványos fejlődésnek indult, a mezőgazdasági termelés pedig helyben topogott, sőt, az 1920-as agrárreformmal némileg visszaesett. A parasztok több mint fele három hektárnál kisebb birtokon gazdálkodott, ami távolról sem biztosította megélhetésüket. A mezőgazdaság gazdaggá tette a bojárokat; most, hogy a parasztok kerültek sorra, őket már kevésbé. A gazdasági szempontból legjobb évek – főképp az ipar és a városfejlesztés szempontjából – II. Károly uralkodásának idejére tehetők, mutatói 1932-ben 97-re kúsznak fel, hogy aztán 1938-ban elérjék a maximális 141-et (1939-ben ez a mutató 139 volt). Aggasztó társadalmi-kulturális viszonyok A két világháború közötti időszak Európájában Romániában a legmagasabb a születési és az elhalálozási arány, beleértve a gyermekhalandóságot is. A legtöbb analfabétát is itt tartják nyilván; 1930-ban Románia (hétévesnél idősebb) lakosainak mindössze 57 százaléka tudott írni-olvasni, és közülük 85,1 százalék végezte el részben vagy teljesen az elemi osztályokat; átlagban tíz lakosból egy folytatta a tanulást az elemi képzés után. A civilizációs látlelet tehát nem túl ragyogó, a következmények még ma is jól látszanak. A román demokrácia pedig végül zátonyra futott. A politikai rendszer csak addig működött kifogástalanul, amíg a zenekar igen kisszámú volt, a karmestert pedig I. Károlynak hívták. A háború után változott a helyzet: a politikai paletta kiszélesedett és változatosabb lett: egyre több párt jelent meg, már igen-igen sok... A választók tömege viszont amorf és minden irányból befolyásolható marad. Az is megesett, hogy egy párt az egyik választáson szinte minden voksot megszerzett, a következő megmérettetésen pedig alig néhány szavazatot gyűjtött be. Ez a tény mindent elárul a kormányzati nyomásgyakorlásról, a mindent átható korrupcióról, de az embereknek arról a szokásáról is, hogy ösztönösen a hatalom oldalára állnak. Kire szavazzon az ember, ha nem a kormányon levőkre? (Fennmaradt az a „fonák” gyakorlat, miszerint a választásokat az újonnan beiktatott kormány szervezi meg, ahelyett, hogy új kabinet alakulna e célból.) Ilyen körülmények között az 1937. decemberi eredmények valóságos szenzációt keltettek: a Gheorghe Tătărescu által vezetett liberális kormány elveszítette a választásokat, első ízben Romániában! A románoknak tehát nem sikerült összeegyeztetniük a demokráciát a renddel és a stabilitással. Iuliu Maniu esete valósággal megindító példának tűnhet: bizonyos (1928 és 1932 közötti) kormányzati tapasztalat után ez a közép-európai műveltségű férfi visszautasított minden alkalmat arra, hogy visszatérjen a hatalomba; a törvényesség és a politikai moralitás minimumát feltételező követelményei megvalósíthatatlanok voltak. Ilyen Románia nem létezett – Maniu eltévesztette az országot. (Maniu egyébként annak az ellenérzésnek adott hangot, amelyet az erdélyi politikusok széles körben osztottak, és amely az Ókirályság politikai életének „bizantinizmusára” irányult; kezdetben inkább bizonyos fokú önállóságot szorgalmaztak Bukaresttel szemben, de végül alávetették magukat az egységes nemzetállam követelményeinek.) Az 1938 februárja és 1940 szeptembere közötti királyi diktatúra meglepően könnyen bekövetkezett, s ugyanolyan váratlanul és könnyedén fel is bomlott. A politikusok többsége – a megfelelő kivételektől, főképp Iuliu Maniutól és néhány, a régi gárdához tartozó vezetőtől eltekintve –, liberálisok, nemzeti-parasztpártiak és mások rendkívül fesztelenül tértek át az új egypártrendszerre (Nemzeti Újjászületés Frontja). Még a polgári öltözéküket is levetették, hogy kevélyen a Front egyenruháját öltsék magukra. Mi lehet nevetségesebb, mint amikor Nicolae Iorga egy ilyen maskarában tündököl, ő, aki egész életében akár túlzottan is előtérbe helyezte személyiségét és méltóságát? Ekkor derült ki, milyen könnyen be lehet Romániában vezetni egy diktatúrát, jóval könnyebben, mint tisztességes és felelős demokráciát gyakorolni. Többkulacsos értelmiségi Nagyon látványos volt az intellektuális elit átállása is. Leginkább az írók (a reprezentatív szerzők többsége) dicsőítik szüntelen a királyt és annak a „nemzeti újjászületést” szolgáló rezsimjét. Senki sem kötelezte őket erre. Vajon „ősi” reflex lett volna? Az értelmiség egyébként már alapos gyakorlatra tett szert azoknak a hatékony stratégiáknak az alkalmazásában, amelyek a Hatalom jóakaratának megszerzésére irányultak. Általában ismert és elismert nevekről beszélhetünk. C. Rădulescu Motru, aki a többi egyetemi tanárhoz hasonlóan többször is pártot váltott, lefegyverző őszinteséggel magyarázta meg később ezt a jelenséget (igaz, a saját naplójában): „Ha nem lennék túl idős (a bejegyzés 1944 őszéről származik), most a kommunista pártba lépnék be.” Ha az értelmiség a többpárti rendszerben egyik vagy másik párt támogatását kereste, annál inkább óhajtotta azt egy diktatórikus, egypárti rendszerben. Aki megélte a „Ceauşescu-korszakot”, és kíváncsiságból vissza szeretne pillantani, az 1938–40-es évek sajtóját fellapozva döbbenten szembesülhet azzal, hogy valamennyi eltérés dacára mennyire hasonlóak voltak a szertartások, illetve a hatalomhoz való viszonyulások. II. Károly tömjénezése megelőzi és mintegy előre jelzi „a nagy Kondukátor” iránti végtelen hódolatot. Tovább követve az értelmiség viselkedését, a legionárius rezsim túl szélsőséges és túl rövid volt ahhoz, hogy tömeges felzárkózást érjen el. Néhány „előfutár” mégis belépett a mozgalomba, és feltételezhetően mások is követték volna őket. Viszont Ion Antonescu marsall köré ismét sokan tömörülnek. Ironikusan hat, ha egymás mellé helyezzük a Revista Fundaţiilor Regale (Királyi Alapítványok Folyóirata) két testes kötetét: az első 1940 júniusából való, és Károlyt dicsőíti; a második 1941 augusztus-szeptemberében jelent meg, és Ion Antonescut ajnározza. Gyakran ugyanazok a szerzők jegyzik a szövegeket! (Részletek a szerző azonos című,a Koinónia Kiadónál Rostás Péter István fordításában megjelent könyvéből – © Humanitas) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. március 8.Újabb hiánypótló köteteket mutattak beNéhány nap leforgása alatt immár másodszor tartott könyvbemutatót a szovátai Bernády Közművelődési Egylet, a Teleki Oktatási Központ és a Sóvidék kulturális folyóirat. Ezúttal Szolláth Hunor helytörténész két újabb munkáját ismerhette meg a fürdővárosi olvasóközönség Józsa András előadásában, ám nem teljesen új művekről, inkább folytatásról beszélhetünk. Szolláth bő egy évvel ezelőtt mutatta be helytörténeti tanulmányai és képeslapgyűjteménye első köteteit, a napokban „piacra dobott” kötetek ezek folytatása. A kiadványokat a helyi Siklódi Zsolt nyomdájában készítették, és kivitelezés szempontjából igazi remekműnek tartja a szerző. A fogadtatás nagyon jó volt, olyan személy is volt a bemutatón, aki húsz példányt vásárolt az egyenként 15 lejes könyvekből. A Szovátai történetek II. tulajdonképpen az első kötettel megfogalmazott célt követi, azaz a történészek „szakbarbár” szövegei helyett olvasható, élvezhető, „emészthető” olvasmányokat nyújtsanak, közérthető nyelven és a teljesség igénye nélkül. Mivel Szováta monográfiája nem kapható, az érdeklődők nemigazán olvashatnak ilyen jellegű, a fürdőtelepre vonatkozó írásokat, ezért – amint az első kötet példázza – a mű helytörténeti „tankönyvként” foroghat közkézen. A szerző óhaja, hogy lassan minden szovátai lakásba eljussanak ezek a kiadványok, hogy az emberek megismerjék a település múltját. A most kiadott második kötet 68 oldalon 22 szemelvényt sorakoztat fel, amelyek közt a helyi református és római katolikus egyházak történetéből, a világháborús eseményekről, helyi sajtókrónikából, fürdőtörténetből kapunk ízelítőt. Egy név nélküli szerző 1881-es leírásából megismerhetjük a Veress József által alapított akkori Alsó-Fürdő állapotát és hiányosságait, majd a Sófalvi Illyés Lajos által megteremtett Felső-Fürdő (tulajdonképpen a mai telep elődje) fejlődését, sőt az itteni tavakban megmártózó neves személyiségek is felsorakoznak benne: 1905-től már ismert magyar írók, költők, művészek látogatták a sós tavakat. Míg Ady Endre 1915 nyarán csupán néhány órát töltött a vízben, addig Bernády György 1930–38 között nagyon sok időt töltött Szovátán, de a környező erdőkben megfordult vadászni Horthy Miklós testvére, Jenő is, és az sem merült feledésbe, hogy a vadászatra tartva gróf Teleki Ádám a rossz erdei úton a szekérről leesett. Az első világháború után számos ismert román személyiség is vendége volt a fürdőtelepnek, mint Iuliu Maniu politikus, Miron Cristea ortodox patriárka. 1922-től kezdődően a román királyi család, jelesül Mária királyné is előszeretettel látogatott gyakran Szovátára, itt tartózkodása pillanatait számos korabeli fénykép és képeslap megörökítette. Az Üdvözlet Szovátáról! című album tavalyelőtt megjelent első kötete az első világháború előtti Szovátát ábrázoló képeslapgyűjtemény kivonata, míg a nemrég napvilágot látott második kötet a két világháborút követő időszakba nyújt visszatekintést. Ebben a korban rendre tűntek el a magyar képeslapkiadók, helyükbe román kiadók jelentek meg, s hatalmas volt a minőségi romlás – mondta el a szerző, aki csaknem három éve foglalkozik szovátai képeslapok gyűjtésével, elemzésével és feldolgozásával. Eddig mintegy kétezer darabot sikerült összegyűjteni és megvásárolni. Kérdésünkre Szolláth elárulta: következő kötetében a „kis magyar világ” korabeli képeslapokkal foglalkozik majd, és néhány év múlva talán számíthatunk egy komolyabb elemző munkára, katalógusra is. Megjelent a Sóvidék újabb száma Bár megszületett az ötlet, hogy Szováta monográfiáját át kellene gondolni és ki kellene bővíteni, egyelőre csak a bibliográfia összeállítása történt meg, és keresik a különböző témák szerzőit. Ezért egyelőre abban maradtak a kezdeményezők, hogy az eddigi két helytörténeti konferencia tanulmányait kiadják, és ezeket később majd a monográfiában is felhasználják. Nemrégiben megjelent a Sóvidék kulturális és tudományos folyóirat hatodik évfolyamának második száma. Ebben novellák, versek, félpercesek és haikuk mellett Kuti Dénes szovátai képzőművészt, mint a Magyar Művészeti Akadémia tagját is megismerhetjük, olvashatunk Márton Zoltán (Dönci) haláláról, de szovátai helynevekkel is ismerkedhetünk. Fekete Árpád diákéveire emlékszik, de olvashatunk forrásközlést arról is, hogy hogyan használták a Sófalvi Illyés Lajostól kapott ingyen fürdési jogot a helyi reformátusok. Gligor Róbert László Székelyhon.ro 2015. április 8.Kinek fütyöl az elkobzott katolikus egyházi ingatlan?A Szabadság 2015. március 24-iki lapszámában DNA-vizsgálat a katolikus egyház ingatlanügyeiben címen hírt adott arról, hogy „Vizsgálatot indított az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) a római katolikus egyháznak visszaszolgáltatott vagyonnal kapcsolatban, amely során a kommunisták által elkobzott ingatlanok visszaadásának jogosságát szándékoznak ellenőrizni. Hírforrások szerint az egyház »valóságos ingatlanimpérium« fölött rendelkezik.” Az írásom címében szereplő manapság nemigen használatos kifejezés ismerős lehet Arany János Fülemile című költeményéből. A „fülemile” füttyéért pereskedők helyett az igazságot tenni hivatott bíró lett a nyertes, aki ítéletében kihirdette, hogy az neki „fütyöl”. A római katolikus egyház mindig teret engedett a vallásos érzületet nem sértő korszellem építészeti formában való kifejeződésének. Erre megfelelő példát nyújtanak mindazok az építmények, melyek nevéhez kötődnek. Tagadhatatlan, hogy az üzleti meggondolás is szerepet játszott az egyházi bérházak emelésében, a bérlakások kialakításában, mert a templomok, iskolák, óvodák fenntartását, a különféle szociális, karitatív tevékenységek anyagi hátterét elő kellett teremteni. A kolozsvári Szent Mihály egyházközség korábbi századokban sem rendelkezett a megvalósításra váró tervekhez szükséges anyagi háttérrel, minden nagyobb beruházását kölcsön felvételéből fedezte. A római katolikus egyháznak Kolozsvárt évszázadok óta számtalan ingatlana volt, melyeken a városi tanács engedélyével emelkedtek a kincses város nem egyszer szimbólummá vált épületei. Ennek sorába olyanok tartoztak, mint a megvalósítójukhoz, a reneszánsz lelkületű Hirschler József prelátus-plébános nevéhez köthető Auguszteum és a ma is legendásként emlegetett egykori római katolikus tan- és leánynevelő tanintézet, a Marianum, valamint az angol parkváros – a Cottage – mintájára emelt sétatéri bérpaloták. Az egyház ingatlanjai közül központi elhelyezkedésük miatt elsősorban a Szentegyház (ma Iuliu Maniu) utcai bérpaloták, a Státus-házak vannak szem előtt. 1899-ben Grois Gusztáv főgondnok ötlete alapján a főtér keleti sorának közepén utcát nyitották, a korábban csak a Bolyai utcáig terjedő Szentegyház (ma Iuliu Maniu) utcát meghosszabbították a főtérig. A terv megvalósítása érdekében négy épületet le kellett bontani. Az egykori Gyergyai-ház akkor a porcelán és üvegkereskedő Frank Kis család kezén volt. A soron következő két házat a Radák család birtokolta, az egyik épületüket a gyalogjáróra kirúgó, kőlábakon nyugvó „áltánya” miatt Kislábasház néven emlegették. A házban sok árvaleányt istápolt báró Radák Istvánné, leánykori nevén gróf Rhédey Klára. A negyedik lebontott épület a Bánffy-palota melletti Tivoli-ház lett, melynek emeleti traktusán a Schütz-féle római katolikus árvaház működött. Az épület az egyház tulajdona volt, a két Radák-házat kárpótlásul kapták a várostól a templomot körülvevő, eltakaró épületek lebontásáért, a Gyergyai-házat megvásárolták a Frank Kis-örökösöktől. 1898 áprilisában a Hauszmann és Társa cég elkezdte a bontást, melynek eredményeképpen a négyteleknyi felszabadult helyen elfért a főtérig meghosszabbított utca és az új házsorok is. Az újonnan kialakított utcaszakasz két oldalán az Alpár Ignác tervezte eklektikus karakterű Státus-paloták, a római katolikus egyház hat modern bérháza magasodott. A két sarki palota tetején három-három – a Szentháromságra utaló – kereszttel díszített harangmotívum jelezte az épületek hovatartozását. A keretes rendszerű bérház utcai frontján márványalapú lépcsőházból nyíló többszobás, bálteremhez hasonlatosan tágas lakások épültek a nagypolgárságnak, az épület hátsó traktusában udvari, körfolyosós, alacsony komfortfokozatú, szoba-konyhás olcsó lakások közös mellékhelyiséggel a cselédségnek. Az udvari szárnyat az észak-olasz palotákat idéző neoreneszánsz loggiahomlokzat tette lakályossá. A palotaházak földszinti üzlethelyiségeinek kirakatszekrényeit Komáromi János asztalosmester tervei alapján alakítottak ki. Az elegáns portálék felett festői látványt nyújtottak a kovácsoltvas cégérek. Mindezek alapján természetes, hogy a szép tágas lakásoknak nagy volt a kelendősége, jó nevű orvosok, ügyvédek, a város notabilitásai közül többen kiigényelték, bérbe vették. Így volt ez megépítése idején és a korszakváltó 1920. esztendő után is. A római katolikus egyház elleni harc legelszántabb képviselője a „magyarfaló” jelzővel elhíresült Onisifor Ghibu kolozsvári egyetemi tanár, a Monarchia korabeli Magyarországon az erdélyi ortodox főegyházmegye elemi oktatásügyi iskola-felügyelője volt. Bíró Vencel piarista tartományfőnök ellen címbitorlás és államellenesnek nyilvánított rendi címer használata miatt irredentizmus vádjával pert indított. Ötoldalas vádiratának csúcspontjaként rámutatott, hogy a rendi címer felett a magyar korona látható, a felette levő betűk – M. A. – pedig azt jelentik, hogy Magyar Állam. „Kíméletlen támadást intézett az erdélyi katolicizmus ellen azzal a nyilvánvaló célzattal, hogy egyházmegyénket, elsősorban pedig az erdélyi római katolikus Státust intézményeivel összetörje” – írta Kolozsvárt, 1924. február 15-én Mailáth Gusztáv Károly püspök Gyárfás Elemérnek, a Státus világi elnökének küldött levelében. Onisifor Ghibu konok elszántsággal elérte, hogy elnökletével a Vallásügyi Minisztérium „történelmi jogi bizottság”-ot alakított az Erdélyi Római Katolikus Státus jogi helyzetének kivizsgálására. 1931-ben a bizottság jelentését Un anahronism şi o sfidare: statul roman-catolic ardelean címen adta közre, mely a Státust alapjaiban támadta és egész létét megkérdőjelezte. 1932-ben a Státus vezetői alaposan dokumentált emlékiratban válaszoltak, melyet a román kormánynak Statusul Romano-catolic din Transilvania, a Szentszéknek Status romano-catholicus Transsylvaniensis címen terjesztettek fel. Ezek után mi sem természetesebb, hogy Onisifor Ghibut a római katolikus egyház egyik bérházának (Octavian Goga, volt Vasvári Pál utca 7. sz.) lakójaként tarthatták számon. A Státus memorandumának kiadása felbőszíthette, melyet fokozhatott, hogy abban az időben levelet kapott Dr. Kedves Andrástól, a Szent Mihály Egyházközség gondnokától, aki bérhátrálékára figyelmeztette. Kategorikus hangvételű válaszlevelében mereven elzárkózott a fizetéstől. Cluj, 6. X. 932. Domnule Administrator, La adresa Dvoastră primită astăzi, am onoarea a Vă răspunde că eu am plătit chiria în fiecare lună regulat – afară de Septembrie – aşa că nu mai sînt dator cu nimic. Eu v-am comunicat încă din decembrie anul trecut, că în urma reducerii considerabile a salariilor, nu pot plăti, începînd cu 1 Ianuarie, mai mult de 5000 lei lunar, sumă pe care am plătito foarte regulat şi pe care o voi plăti şi deaici înainte. Peste aceasta nu pot plăti nimic mai mult, deacea cu onoare Vă rog să binevoiţi a lua la cunoştinţă. Cu deosebită stimă Prof. Onisifor Ghibu Levelét a Szent Mihály Egyházközség Lakásbérleti Bizottsága elé vitték. Az ott megbeszéltek értelmében Dr. Kedves András gondnok 1932. október 24-én újabb levelet írt, melyben részletes magyarázattal szolgált. Ebből tudható, hogy Onisifor Ghibu negyedévi lakbére 1932. május 1-ig járulékokkal együtt 21369 Lei volt, melyet a következő naptól 15330 Leire csökkentettek. A korábbi időszakból 22029 Lei bérhátráléka keletkezett. Levelét határozott hangon fejezte be: „Incât Domnul Profesor si-după lămurirea de mai sus n’ar fi în stare să achite atât restanţa cât şi chiria scadentă conform contractului, Vă rugăm să binevoiţi la dată legală a ne pune lociunţa la disposiţie şi în acest car cu toată stima Vă rugăm să binevoiţi a ne încunoştinţa la timp.” A korabeli erőviszonyok ismeretében könnyen elképzelhető, hogy az Octavian Goga utcai egyházi ingatlan végül kinek a javára „fütyölt”. 1948. július 17-én Románia egyoldalúan felmondta a Szentszékkel kötött konkordátumot és megkezdődött a kíméletlen hadjárat a görög és a latin rítusú katolikus egyház ellen. A „klerikális reakció” ellen folytatott küzdelem részletei ismertek és feldolgozottak. A kommunista rendszer időszakában az erdélyi magyar történelmi egyházaktól 2140 ingatlant koboztak el. Példánkra, a 19. század végén a római katolikus egyház által építtetett Szentegyház utcai Státus-palotákra visszatérve rendkívül elgondolkodtató, hogy a hat bérház közül öt van egyházi tulajdonban, az egyik, a sarki 1. számú bérház – melynek földszintjén egykoron az Állami Takarékpénztár (CEC) működött – miért nincs az egyház ingatlanai között. Ennek kivizsgálása is meglepetéssel zárulhatna. Az erdélyi közéleti napilap, a Szabadság ominózus cikke alapján ismét idézhető Arany János klasszikus tan-költeménye. A jogilag és erkölcsileg egyaránt rendezetlen visszaszolgáltatás körülményei között kinek „fütyölnek” ma az elkobzott és vissza nem adott egyházi ingatlanok? SAS PÉTER Szabadság (Kolozsvár) 2015. április 25.Az EMNP is Bretfelean azonnali lemondását/lemondatását követeliAz Erdélyi Magyar Néppárt marosvásárhelyi szervezete átiratban fordult Marosvásárhely Polgármesteri Hivatalához, amelyben a helyi rendőrség vezetőjének azonnali lemondását vagy lemondatását követeli. A Jakab István elnök által aláírt beadvány indoklásában az áll, hogy a Marosvásárhelyi Helyi Rendőrség vezetője "sokadik alkalommal él vissza hatalmával, és nacionalista megfontolásból etnikai feszültséget szít Marosvásárhelyen. Indokolatlanul durva és törvénytelen fellépései a következők voltak: Lakó Péterfi Tünde kétnyelvű piaci termékcédulák osztogatása miatti megbüntetése; a Skócia függetlenségét támogató villámcsődület résztvevőinek megbüntetése; az EMNT székházára kitűzött székely zászló miatt kirótt büntetés; a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezését megengedő ingatlantulajdonosok megfenyegetése". A beadványban felhívják Dorin Florea polgármester figyelmét, hogy a rendőrfőnök nem a megoldásokban érdekelt, hanem a félelemkeltésben és a parancsuralmi városvezetői mentalitás meghonosításában. Ugyanakkor arra is figyelmeztetnek, hogy "a helyi rendőrség alkalmazottai a helyi román, magyar és más nemzetiségű adófizető polgárok pénzéből azért vannak fizetve, hogy védelmezzék a város polgárait. Ezzel szemben Valentin Bretfelean sajátos jogértelmezésre hivatkozva rendszeresen a lakosság megfélemlítésére és provokálására használja a marosvásárhelyi helyi rendőrséget. Sajátos jogértelmezése minden alkalommal törvényszéki perek elvesztéséhez vezette a várost, perek, amelyeket szintén az adófizetők hozzájárulásából fizettek". Ezért követelik Valentin Bretfelean azonnali lemondását vagy lemondatását a Marosvásárhelyi Helyi Rendőrség éléről. Tiltakozó gyűlés a polgármesteri hivatal előtt Egy másik beadványban a polgármesteri hivatal tudomására hozzák, hogy április 28-án 17 és 18 óra között az Erdélyi Magyar Néppárt tiltakozó gyűlést szervez a polgármesteri hivatal előtt a helyi rendőrség kétnyelvű utcanévtáblák ügyében tanúsított túlkapásai ellen. Kérik továbbá a Iuliu Maniu utca forgalmának lezárását a tiltakozás idejére a Tusnád és a Városháza utca közötti szakaszon. Ezt a beadványt is Jakab István, az Erdélyi Magyar Néppárt marosvásárhelyi szervezetének elnöke látta el kézjegyével. (mózes) Népújság (Marosvásárhely) 2015. április 27.Bárdi Nándor: Paál Árpád Székely Köztársaság terve 1919-bőlA budapesti Székely Nemzeti Tanács 1918. november 17-én nagygyűlést tartott, ahol támogatásáról biztosította a kormány nemzetiségi politikáját. Javasolták, hogy amennyiben a békekonferencia nem tartja a magyar állam területi integritását: 1. a magyar–román együttélés a wilsoni elvek alapján kantonális rendszerben biztosíttassék, 2. ahol a székelység összefüggő többséget alkot, ott – nemzetközi garanciák mellett – „független, szabad és szuverén köztársaságot alkothasson”, 3. kérik a Magyar Köztársaság támogatását az államalakulat létrehozásában és abban, hogy biztosíttassék számára képviselet a békekonferencián. Továbbiakban kérik a székelyföldi Nemzeti Tanácsokkal való kapcsolattartás biztosítását, és egy bizottság kiküldése mellett döntenek, amelynek emlékiratba kellett volna foglalni a „Székely Népköztársaság” tervét. A Székely Nemzeti Tanács vezetői (Jancsó Benedek és Ugron Gábor) Jászi Oszkárt is felkeresték javaslataikkal, aki támogatásáról biztosította törekvéseiket. Az utóbb említett bizottság felállításáról, esetleges tevékenységéről nincs tudomásunk. A székelyföldi megyék közül egyedül Udvarhely álláspontját ismerjük a budapesti határozatokkal kapcsolatban. A béketárgyalásokon való részvételt támogatták, de a Székelyudvarhelyi Nemzeti Tanács „a székelyföldi külön köztársaság eszméjét egyelőre el nem fogadta”. Az ügyben a budapesti Székely Nemzeti Tanácshoz megbízottakat küldtek, és felvették a kapcsolatot a szász és kolozsvári román, illetve magyar Nemzeti Tanácsokkal is. Bethlen István ösztönzésére 1918. november 19-én létrejött egy előkészítő bizottság az Erdélyi Székely Nemzeti Tanács megalakítására, illetve a november 28-ra Marosvásárhelyre hirdetett székely nagygyűlés megszervezésére. Felhívásukban nem szóltak a Székely Köztársaságról, de a Kolozsvári Hírlap már az Erdélyi Székely Nemzeti Tanács feladatát egy önálló Székely Köztársaság alapjainak megteremtésében látta. A marosvásárhelyi baloldal, a helyi Nemzeti Tanács és a munkásság nyomására az előkészítő bizottság november 24-én feloszlott, és a nagygyűlés vezetését a Nemzeti Tanács vezetőinek adták át.6 A november 28-i többezres gyűlés helyeselte a kormány nemzetiségi politikáját és az integritáshoz való ragaszkodást. „ A világ népeihez” c. kiáltványuk Erdély megszállását és tervezett elcsatolását jogtalannak tekintette. Megoldási javaslatként Jászi – az aradi tárgyalásokon a románok által már elutasított – elképzeléseit támogatták. Nem választották meg az Erdélyi Székely Nemzeti Tanácsot, és a Székely Köztársasággal sem foglalkoztak. Ellenben létrehozták az Erdély-részi Magyar Nemzeti tanácsot azzal a céllal, hogy az majdan a megszállt területeken Magyarországot képviselje. A már említett udvarhelyi állásfoglalás a Marosvásárhelyi Nemzeti Tanács mint Székelyföldi Központi Nemzeti Tanács elismeréséről is ide kapcsolódik. A megszállás alatti gyülekezési és utazási korlátozások miatt azonban a létrehozott tanács nem tudta betölteni hivatását. Paál Árpád a Székely Közélet december 8-i (Székelyudvarhely román megszállását követő első) számában a gyulafehérvári román nemzetgyűlés határozatait értékelte. Úgy vélte, hogy a magyarországi románság nem fogja megtalálni gazdasági kapcsolatait Nagyromániában, mivel egyrészt a szászok és a székelyek területileg elválasztják őket a Román Királyságtól, másrészt „az erdélyi román vidékek rászorulnak a magyar Alföld gabonájára és a gépipari termelésre, viszont a magyar Alföld is rászorul az erdélyi fára, sóra és egyéb ásványra. Ez a kölcsönösség olyan együttélést teremt, mely a politika mesterkéltségét túl fogja nőni.” Ezért a következőt javasolja: „ Legyen külön Erdélyi Köztársaság a maga román, székely, szász és magyar nemzeteivel. Ezzel az alakulattal az előbbi magyar állam egységét sem zavarhatjuk, s politikai és nemzetközi tűzfészekké a magunk szülőföldjét nem tesszük, mert minden nemzet egyensúlyozottan megkapja a maga új államhatalmát is, meg a régi összefüggéseit is. Ez a külön államalakulat barátságos szomszédként fog állni Magyarország és Románia között, s a két régi állam testvéri szövetségének a létrehozása fog lenni.” Helyi szinten lemondana a történelmi Magyarország integritásáról, ha a wilsoni elveket, illetve az etnikai önrendelkezés elvét következetesen egész Erdélyben érvényesítenék. Az önálló erdélyi államiság, mint a kérdés rendezésének kulcsa, Gyárfás Elemér 1919 márciusi Iuliu Maniunak készített tervezetében részletesebb kidolgozásra került. Az önálló Erdélyi Köztársaság eszméjét Paál a román Kormányzótanács miniszterével, Romul Boilával folytatott tárgyalásokon is felvetette. Boila ezt ideális megoldásnak nevezte, de sajnálattal közölte, hogy a gyulafehérvári nemzetgyűlés határozata már ezen az eszmén túlmenő megoldást létesített, ehhez az antant is hozzájárult. Miután bebizonyosodott az önálló Erdélyi Köztársaság létrehozásának lehetetlensége Paál és környezete számára, a Székely Köztársaság eszméje került előtérbe. Az elképzelés az 1918 novemberi határozatok nyomán, a századelő Székely Kongresszusainak törekvéseire támaszkodva a székelyföldi tisztviselői ellenállás során 1918 decemberében – 1919 januárjában formálódott ki. December 18-án az egyik adóügyi tisztviselő jelezte, hogy szívesen kidolgozná a székely autonómia rendszerét. 21-én össze is ültek néhányan, és elhatározták egy emlékirat elkészítését, semleges államalakulat létrehozása érdekében. Ebben az ügyben a szomszédos megyékkel is felvették a kapcsolatot. A kezdeményező személyek: Mezey Ödön, Paál Árpád, Gál István, Puskás Lajos, Haáz Rezső, Kolumbán Lajos. 30-án a köztársaság terve mellett egy népszavazás lehetősége is felmerült. 1919 januárjában Paál Árpád mint helyettes alispán aktív propagandát folytatott Székelyudvarhelyen a Székely Köztársaság mellett.10 Január 4-re többekkel megállapodott már a köztársaság ügyében: a fegyverszüneti szerződés és a megszállás elismerése mellett akarták kikiáltani az önálló független székely államot. Ez gazdasági szövetségre lépett volna a román és a szász nemzettel, Romániával, Magyarországgal, Szerbiával, Lengyelországgal, Ukrajnával, Oroszországgal, illetve Svájc, Anglia és az Egyesült Államok protektorátusát kérte volna. 1919. január 5-én küldött ment Csíkszeredába azzal, hogy a köztársaság békés kikiáltására 10-én kerül sor. 9-én azonban Paált letartóztatták és akkor találták meg Gyergyószentmiklósra írt levelét, amelyben azt fejtegette, hogy a román impérium ellen a Székely Köztársaság lehet a megoldás. Három nappal később már a házi őrizetben kapott arról értesítést, hogy a háromszékiek a Székely Köztársaságot Budapesten tervezik kikiáltani akkor, ha a békekonferencia Magyarország felosztása mellett dönt. Január 13-án este Valer Neamþiu – a nagyszebeni Kormányzótanács által Udvarhely megyébe kinevezett kormánybiztos/prefektus – felkereste a házi őrizetben lévő Paál Árpádot13, és a szászok medgyesi nyilatkozatához hasonló székely határozat kinyilvánítására akarta rávenni a helyettes alispánt. Paál a tárgyalásokat a Székely Köztársaság alapján látta folytathatónak két feltétellel: a székelyföldi megyék vezetőinek szabad tanácskozásának, illetve a budapesti kormányzattal való kapcsolattartás biztosításával. Ezt azonban a román fél elutasította. Ugyanekkor fejezte be Paál 20 oldalas, e számunkban közreadandó kéziratát, Emlékirat a semleges, független székely államról címmel. A köztársaság magában foglalta volna a történelmi Székelyföldet, valamint Brassó és Kolozs, Maros–Torda megyék magyarok lakta területeit. Az államalakulat szükségességét a tömbmagyar terület mellett a székelység múltbeli jogi és politikai különállásával indokolta. Az elképzelt semleges államot gazdasági szerződések köthetik Magyarországhoz és Romániához. S ezt a semlegességet a nagyhatalmak garantálhatnák. Teljesen újak a belső berendezkedésre vonatkozó elképzelések. Az államosított erdővagyon adná az önálló állam gazdasági alapjait. Nagy állami beruházások révén új tisztviselő réteget és munka-milíciákat működtetne. A terv társadalompolitikai elképzelései utópisztikusak. Magában hordozza a századforduló óta szerveződő Székely Kongresszusok székelyföldi állami-iparfejlesztő ambícióit, az ezzel együtt jelentkező „székely-egység” kolletivizmussal együtt. Udvarhely megyében a készpénzgazdálkodás a háborús bizonytalanság nyomán került előtérbe. Paál úgy látja, hogy az érdekek nyílt felszínre kerülése, a pénz és az egyéni érvényesülési vágy a falusi lázongások okozója. Valójában az ún. hagyományos székely falu rendjének Bárdi Nándor: Paál Árpád Székely Köztársaság terve 1919-ből felbomlása zajlott, amelyet a visszatért katonák lázongása és a közigazgatás felbomlása felgyorsított. Paál nemzetközi helyzetmegítélése – az ázsiai és az európai fajok harca között közvetítő székelység szerepét illetően – távol állt a realitásoktól. A századforduló turanista, szociáldarwinista eszméi keveredtek a forradalmi messianizmussal. Nem tudni, hogy a megye vezetői közül mennyien osztották Paál nézeteit a már említett decemberi megbeszélések résztvevőin túl, de valószínű, hogy a fiatalabb városi értelmiség körében ezekről a kérdésekről körülbelül az emlékiratban olvasható toposzok, érvelések alapján folyhattak a viták. A ma mosolyra késztető gondolatok egy megyei közigazgatási apparátus felkészült vezetőjétől származnak: a felzaklatott vágyak, kapkodva alakuló jövőképekbe ad betekintést. Az akkoriban 10 ezer lakosú, főleg iparosok, kiskereskedők lakta város iskolái révén komoly értelmiségi réteggel rendelkezett, és a század első évtizedében megindított szabadiskolai előadások azt tükrözték, hogy a modern koreszmék igen hamar közvetítőkre találtak Székelyudvarhelyen. Paál további pályafutása során kidolgozott közigazgatási és kisebbségpolitikai koncepcióiban a tervezetben található államosító, néhol falanszterszerű elképzelések nem tértek vissza. Ellenben a székelyföldi társadalom alulról történő megszervezése mindvégig jelen volt. A „Székely Köztársaságról” készült tervezetet eljutatták a szomszédos székelyföldi vármegyék vezetéséhez, valamint Budapestre, de további sorsáról vagy az ezzel kapcsolatos vitákról nincs tudomásunk. A béketárgyalások és a nemzetközi erőviszonyok teljesen más megoldási modelleket használtak, mint a közigazgatási és hatalmi vákuumhelyzetben pozícióőrzésre kialakuló lokális autonómia-terveket. Jegyzetek 1 Részletes háttérként: Bárdi Nándor: Impériumváltás Székelyudvarhelyen 1918-1920. Aetas 1993. 3. sz. 76–118. 2 A székelyek küldöttsége Jászi miniszternél. MOL K 40-1918-XVIII-308. 3 Székelyszervező és erdélyi mozgalmak. Székely Közélet 1918. november 24. 4 Részletesen tárgyalja Romsics Ignác: Bethlen István. Magyarságkutató Intézet, Bp., 1991, 73. 5 Kolozsvári Hírlap 1918. november 22. 6 Romsics Ignác i. m. 73. 7 Uo. 8 Az erdélyi három nemzet uniójának alapelvei. Magyar Kisebbség 1998. 1. sz. 123–130. 118 ARCHÍVUM 9 Székely Közélet 1918. december 22.; A Székely Köztársaság története I. Erdélyi Magyarság, 1992. 5. sz. 34. 10 Paál Árpád kéziratos hagyatéka. Haáz Rezső Múzeum, Székelyudvarhely, Ms 7651/330. Paál Árpád: Naplók. ua. Teleki László Alapítvány Kv. K-1951/95. 11 Uo. 12 Uo. 13 A tisztviselők hurcolásának vázlatos adatai. Paál Árpád kéziratos hagyatéka. Haáz Rezső Múzeum, Székelyudvarhely, Ms 7651/166. 14 Uo. Ms 7651/330. 15 Erről részletesebben: A szupremácia és az önrendelkezés igénye. Javaslatok, tervek, az erdélyi kérdés rendezésére (1918–1940) In Források és stratégiák. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 1999. 29–113. Székelyhon.ro 2015. június 12.A trianoni diktátum kapcsánMinden nemzetéhez ragaszkodó magyar számára írom a következőket: a trianoni békediktátummal tízmillió magyar állampolgárt kényszerítettek más nemzet igájába. A valóságban igen sok esetben azok is rosszabb helyzetbe kerültek, mint amilyenben Magyarországon voltak, akiket az úgynevezett nemzeti államukhoz csatoltak. Ilyen például az erdélyi románok esete, miként azt még egyik vezetőjük, Iuliu Maniu is észrevételezte. A későbbiekben az így elcsatolt magyarok soraiból több tízezret legyilkoltak (Délvidéken), másokat elűztek szülőföldjükről (Felvidékről), ismét másokat internáltak vagy közvetett módon elüldöztek hazájukból (Erdélyből). Az idegen országokba kényszerített magyarság összességét megfosztották vagyonától és életlehetőségeitől... Összegezve az előbbieket, adódik a következtetés, hogy a diktátum azoknak az igájába hajtott, akik megpróbáltak életlehetőségeinktől megfosztani vagy elpusztítani minket. Nem akarok összehasonlításokat tenni, mert ebben nem szokás és nem is illik, de más népeket, amelyek a miénkkel hasonló elbánásban részesültek, a fél világ gyászol és sirat, nekünk pedig a Trianon óta eltelt időtől mostanig még panaszkodni sem volt szabad, mert esetleges panaszunk sértette a velünk ellenséges hatalmakat, sőt, még a nemzetközi jog által ránk kényszerített törvényeket is. Ezzel együtt nyugodt lelkiismerettel elmondhatjuk, hogy az eltelt ezer esztendőben itt, a Kárpát-medencében államot hoztunk létre. Bízom abban, hogy az általunk létrehozott értékek előbb-utóbb a közös Európában is számítani fognak. Rozsnyai Sándor Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. július 4.Hetven éve hunyt el Gyárfás Elemér szenátor, az Erdélyi Római Katolikus Státus világi elnökeLéczfalvi Gyárfás Elemér politikus, közgazdász az egykoron önálló faluban, ma a Dicsőszentmártonhoz tartozó Borzáson, 1884. augusztus 27-én született. A kolozsvári és budapesti jogi egyetemen, valamint a párizsi Sorbonne-on végzett jogi tanulmányokat. (1903-ban, kolozsvári joghallgató korában az ottani Szent Imre Kör alapító elnöke.) Az állam- és jogtudományi doktorátus megszerzése után Marosvásárhelyen ügyvédjelölt. Az 1909-ben letett szakvizsga után Dicsőszentmártonban, Kis-Küküllő vármegye székhelyén nyitott ügyvédi irodát. Abban az időben az ott megjelenő Vármegyei Híradó felelős szerkesztője. Az első világháborúban 1914-től az orosz fronton a 2. (székely) huszárezredben szolgált, és három év múlva tartalékos huszárszázadosként szerelt le. Háborús élményként – Gyóni Géza Csak egy éjszakára versének reminiszcenciájaként – írta le, hogy „a nehéz időkben hányszor elbeszélgettünk arról, hogy ha Európa összes diplomatáit, minisztereit, politikusait csak egy órára ki lehetne hozni ide… […] A diplomaták nem jöttek ki a lövészárokba, s a világháború most is folyik tovább.” Politika és egyház A világháború időszakában bekapcsolódott a politikai életbe, 1917 júniusától 1918 novemberéig Kis-Küküllő vármegye főispánja, ezt követően a forradalom időszakában a megyei Nemzeti Tanács elnöke. 1921-ben a Magyar Szövetség elnöki tanácsának tagja, majd működésének betiltása után a Magyar Néppárt és a Magyar Nemzeti Párt fúziójából 1922-ben megszületett Országos Magyar Párt vezetőségi tagja, valamint a közgazdasági szakosztály elnöke. 1926-tól 1938-ig két alkalommal Csík vármegye szenátora a román szenátusban, ahol egyházi, kulturális és közigazgatási kérdésekkel foglalkozott. Szenátortársai előtt kifejtette: „én ma sem teszek más egyebet, midőn képviselem és védelmezem egyházam jogait, mint amit elődeim tettek. […] nem akartunk egyetlen kormány kezében sem eszközökké süllyedni: sem az erdélyi fejedelmek, sem a Habsburgok, sem a magyar kormányok kezében.” Az Erdélyi Katolikus Státus a szenátus előtt. Gyárfás Elemér világi elnök beszéde és N. Jorga miniszterelnök válasza a szenátus 1932. február 12-iki ülésén (Kolozsvár, 1932.) 1917-től az Erdélyi Római Katolikus Státus gyűlésének, 1921-től igazgatótanácsának tagja, 1931-től a Státus – 1932 óta új nevén az Egyházmegyei Tanács – szabályzata szerint élethossziglan megválasztott világi elnöke. (A második bécsi döntés hatályának időszakában az észak-erdélyi részen Inczédy-Joksman Ödön alelnök.) A román szenátus előtt tisztázta, hogy elnökként sem fizetést, sem egyéb javadalmat, sem jelenléti díjat, sem költségtérítést nem kap. Az egyházpolitika fontos tényezője, 1920-tól az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség alapító-alelnöke, cselekvő részese a Vatikán és Románia között létrejött tárgyalásoknak, majd a két állam közötti Konkordátum megszövegezésének. 1929-ben az Erdélyi Katolikus Akadémia tagjai közé választotta, a társadalomtudományi és újságírói szakosztály elnöke, majd 1938–1940 között az abból létrehozott Pázmány Péter Társaság egyik alapítója és György Lajos mellett másik alelnöke. 1932-ben az egyik alapítója és 1936-ig főmunkatársa a nagyváradi Erdélyi Lapoknak. A második bécsi döntés után, 1940. november 4-től az 1944-es román kiugrásig a Dél-Erdélyben működő Romániai Magyar Népközösség elnöke. Kevéssé ismert, hogy a Maros megyei Szőkefalvi Római Katolikus Egyházközség főgondnoka volt. A dicsőszentmártoni Közgazdasági Bank, később az Erdélyi Bankszindikátus elnökeként, valamint publikációival a gazdasági-pénzügyi életben is nevet szerzett magának [Románia hivatalszervezete és erdélyi magyar pénzintézetek (Lugos, 1924), A leu árfolyama és a pénzügyi válság (Kolozsvár, 1924)]. Nemcsak magánemberként, politikusként is jól kamatoztatta magas szintű román nyelvtudását. Az 1920-as történelmi változás előtt megfogalmazott írásaiban a reálpolitika mondatta vele, hogy meg kell ismerni a román nyelvet és irodalmat, mely hathatósan elősegítheti a magyarok és románok közötti válaszfalak lebontását. Lesz még egyszer ünnep Erdély földjén Első jelentős publicisztikai gyűjteménye az Erdélyi problémák. 1902–1923. (Kolozsvár, 1923) címen megjelent kötet, melynek Elöljáróba részében hangsúlyozta, hogy „az erdélyi magyarságnak az az Istentől rendelt, világtörténelmi hivatása, hogy összekötő kapocs legyen a Közép-Európa tengelyében elhelyezkedett román és magyar népfaj között. […] Ez az egyetlen nagy cél, melyet az erdélyi magyarság ma maga elébe kitűzhet, s amelyért valóban érdemes küzdenie”. Ennek előzményeként a monarchia korabeli nemzetiségeivel való kívánatos kapcsolat kialakításának egyik fontos alapjaként már 1904-ben így fogalmazott: „minden magyar diáknak meg kellene tanulnia egy nemzetiségi nyelvet”. Az ellenségeskedés megszűnését a románság lelkületének, szokásának és vallásának jobb megismerésében látta, mely elengedhetetlen egy reális kép kialakításához. Mindezek ismeretében magától értetődő főispáni székfoglalójának ígérvénye: „Gondosan fogom ápolni a vármegye békéjét, a felekezetek, nemzetiségek, társadalmi osztályok harmóniáját.” Publicisztikai gyűjteményének Elöljáróbarésze és befejező írása, Az igazság lelke ugyanazzal a gondolattal kezdődik és végződik. „Ha az erdélyi magyarság meg tudja látni és be tudja tölteni ezt a történelmi hivatását, ha meg tudja értetni Budapesten, hogy a románság ellen elhangzott minden harag sugallta szó végeredményében az erdélyi magyarság testét, annak intézményeit, birtokállományát vagy kultúráját sebzi meg, és meg tudja értetni Bukarestben, hogy ha barátra és szövetségesre van Romániának szüksége, nem találhat biztosabbat, jobbat, kitartóbbat, mint azt, kinek szövetségesi hűségére és ragaszkodására kétmillió román állampolgár fajrokona a zálog – ha meg tudja ezeket értetni, ami pedig oly világos, oly kézenfekvő, akkor lesz még egyszer ünnep Erdély földjén is.” A gondolatoknak ismerősnek kell lenniük, hasonlóak olvashatóak Kós Károly Kiáltó Szó címen elhíresült manifesztumában is. „Mi, kétmillió dolgozó, adózó, anyagi és kultúrértékeket produkáló polgár felséges erőgyarapodása vagyunk Romániának. […] Nyíltan és őszintén valljuk azonban: inkább vagyunk lojálisak, mint rebellisek, inkább építők, mint rombolók, inkább nyílt barátok, mint titkos ellenségek.” Kalotaszegi vállalkozás címen megjelent, a Korunk szerkesztőbizottságának írt levelében (Kolozsvár, 1971. május 24.) Kós Károly úgy emlékezett, hogy a korabeli politika „a Kiáltó Szó szerzőjének megszerezte az első osztályú ’nemzetáruló’ minősítést”. Hasonló mondataiért a maga korában Gyárfás Elemérre nem aggattak ilyen jelzőt, remélhetőleg a mostani időszakban, utólag sem kapja meg. 12 pont az autonóm Erdélyről Az első világégés után, a formálódó új államhatárok időszakában, 1919. március 24-én 12 pontban az autonóm Erdély megvalósításáról memorandumot fogalmazott Iuliu Maniunak, a nagyszebeni Kormányzótanács elnökének. Javaslata szerint az Erdély címerét és lobogóját használó önálló „Erdélyország”-ban meg kell teremteni a három nemzet – magyar, román és szász – unióját és szövetségét, melyet 10-10 magyar és román, valamint 4 szász tagból álló, összesen 24 tagú kormányzótanács Gyulafehérvár székhellyel irányítana. A három nemzet bármely tagja becsületének, öntudatának megsértését, közöttük gyűlölet szítását felségsértésnek kellene tekinteni és annak megfelelően büntetni. Az időközben gyorsan változó történések miatt túlhaladottnak tekintette memorandumát és nem adta át címzettjének. Legfontosabb munkája a Bethlen Miklós kancellár. 1642–1716. (Dicsőszentmárton, 1924) monográfia, melyben az önálló erdélyi fejedelemség időszakába illesztve a címadó erdélyi kancellár életét elemezte Cserei Mihály Historia (1709–1712) címen megszületett munkája alapján. Forrásként közölte a Diploma Leopoldinum, az Olajágat viselő Noé galambja és a Supplicatiószövegét, valamint Bethlen Miklós levelezését, melyet a bécsi fogságból feleségével és fiával folytatott. Művéről több ismertetés született, melyek közül a legalaposabb Biró Vencel piarista történészé. Monográfiája a korszak más történelmi jellegű munkáihoz hasonlóan „áthallásos”, a korabeli történések elemzésekor gyakran utalt saját korához való hasonlatosságokra. Marosvásárhelyen, 1924. október 12-én a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaságban ez volt a székfoglalója. Az Egyenes úton. 1901–1926. (Kolozsvár, 1926) címen megjelent második publicisztikai gyűjteményéhez Hirschler József pápai prelátus, főesperes-plébános írt előszót. A felkérés nem véletlen, cikksorozata a mélyen vallásos római katolikus Gyárfás Elemér nézeteit tükrözi. „Nekem, a társadalompolitikusnak, legerősebb és megingathatatlan bizonyítékom volt mindenkor az én keresztény hitem mellett az a napnál világosabban felismert igazság, hogy az emberi társadalom minden fájó problémájának egyetlen megoldása, minden vérző sebének egyetlen orvossága a hamisítatlan, tiszta, tündöklő keresztény világnézet.” Ezen az alapon állva adta egyik írása címének, hogy A Szent Imre Egylet üdvözli a Bethlen Gábor Kört. Abban meggyőződéssel vallotta: „Ez a mi Erdélyünk nem az az ország, melynek békéjét felekezeti viszályok képesek volnának feldúlni. […] Ez a mi Erdélyünk megszentelt földje a szabadságnak, a türelemnek, a szeretetnek.” Ősei háromszéki primor származására utalva székelynek vallotta magát. Leszármazását A léczfalvi Gyárfás család sepsiszentgyörgyi ága címen a Genealogiai Füzetek negyedik évfolyamában mutatta be. 1925. október 20-án, a Kovászna megyei kézdikővári Szent Lőrinc vértanú-templom jubiláris ünnepségén elhangzott beszédében a székelységet így jellemezte: „A székelységet az ő katolikus öntudata megtanítja arra, hogy becsületes munka és önzetlen kötelességteljesítés és tiszta erkölcs és tiszta családi élet, tisztalelkű fiatalság és becsületben megőszült öregség olyan hatalmas erők egy nép életében, melyek biztosabban és tartósabban alapozzák meg egy nép életét, mint szuronyok erdeje és kincsek halmaza.” Szabadság (Kolozsvár) 2015. augusztus 21.MAGYAROK ÉS ROMÁNOKKét egzisztenciálisan ezerszeresen összefonódott nép él egymás mellett, és tudomást se vesz egymásról. Az ezredforduló óta lecsillapodtak az etnikai szenvedélyek Erdélyben, pontosabban: a magyarok és románok egymás elleni etnikai szenvedélyei. Az erdélyi magyar politikai osztály – vagy ahogy Erdélyben (érthetetlen okokból és nyelvileg helytelenül) nevezik: „a politikum” (!?) – jelentős eredményeket ért el a magyar nyelvű köz- és fölsőoktatás, a nemzetiségi intézmények bővítése, a kétnyelvűség és általában a magyar nyelv nyilvános használata, a nemzetijelkép-használat, sőt: a magyar kisebbségnek kedvező regionális fejlesztések területén is. A nemzeti-konzervatív magyar kormány – főleg kezdetben – nagylelkű, bőkezű és igen helyénvaló segítsége is hozzájárult nemzetiségi kulturális intézmények (egyházak, egyetemek, főiskolák, közgyűjtemények, médiák, folyóiratok, könyvkiadók, a legkülönfélébb programok) alapításához és bővítéséhez. Az erdélyi magyar politikai osztálynak vannak teljesítetlen és a jelen körülmények között teljesíthetetlen követelései is, ezek keltenek némi nyugtalanságot olykor, de egyelőre ezek a nyugtalankodások többnyire ellanyhulnak. A huszadik század utolsó évtizedéhez képest csönd van. Egyáltalán nem haladt előre az ún. kölcsönös megértés vagy a kiengesztelődés. Az etnikai történelem nehéz, vitás kérdéseiről nincs etnikumközi párbeszéd vagy eszmecsere (ha pár elszigetelt és közismeretlen szakembertől eltekintünk). Az etnikus narratívák csöndesen folydogálnak egymás mellett a rég kivájt, jól ismert mederben. Még visszatetszést se keltenek a „másik” oldalon, mert kölcsönösen ismeretlenek. A magyar történet neve 1989 óta már megint: Trianon. A „történelmi Magyarország” széteséséhez vezető okok között nem (vagy alig és fölöttébb kényszeredetten) szerepel a magyar nemzetet akkor (1918-ig) irányító főnemesi és köznemesi elit elnyomó és kirekesztő nemzetiségi politikája, a súlyos hátrányos megkülönböztetések, „a nemzetiségi agitátorok” (azaz a román nemzeti párt vezetői és a román értelmiségiek) folytonos bebörtönzése, a románság iránt hivatalosan kinyilvánított megvetés és – úgyszólván csak a régi Népszava kivételével – a teljes magyar sajtó mai szemmel hihetetlen soviniszta uszítása, a folytonos megaláztatások. A magyarok nem tudják, s ha tudják, nem értik, hogy az, ami nekünk az 1848-i szabadságharc, az a románoknak miért egyszerűen csak magyar—román háború. (Az is feledésbe merült, hogy a régi Magyarországon a románok kisebbségi jogaiért küzdő, akkor nagy demokrata Iuliu Maniu, Jászi és Ady és Garami és Kunfi szövetségese, hogyan alkalmazta Tisza István politikáját az új Nagy-Romániában – az erdélyi magyarok ellen…) A történelemről elmélkedő román értelmiség nem veszi tudomásul, hogy a Ceauşescu-korszak egyik leggyalázatosabb aspektusa a magyarellenesség és a magyar nemzeti kisebbség a sztálini korszakban megszerzett intézményes részesedésének a visszametszése volt, diszkrimináció, be- és áttelepítések, a kötelező elhelyezésekkel a kisebbségi magyar értelmiség meggyérítése, a Magyarországgal ápolt kapcsolatok de facto megtiltása, a magyar nemzetiségi kultúra csonkolása, a bántó és megalázó sovén propaganda, a szűnni nem akaró paranoiás rágalomhadjáratok és magyarellenes történelemhamisítások. „Mindannyian sokat szenvedtünk” – ez a maximum, amit elismernek. Az a tény, hogy a Ceauşescu-rendszer ideológiai eredményességének egyik titka a magyargyűlölet volt, az amnéziás többség számára elhomályosult. Senki nem védi a diszkriminatív intézkedéseket, mert már senki se emlékszik rájuk. A reprezentatív román nemzeti ideológiában a fasisztoid, etnokratikus rendszer az állítólag internacionalista „szovjet kommunizmus” egyik változatává alakult át, mintha ez a mai nemzeti ideológia a Nyugat-imádatot és oroszellenességet nem Ceauşescutól örökölte volna, aki viszont a Brătianuktól és a Hohenzollern-Sigmaringen dinasztiától örökölte. A hidegháborús szovjet- és oroszellenesség Magyarországra 1989 után érkezett (s nem volt nagy hatása, csak most, amikor ez belpolitikai fegyver Orbánnal szemben, de igen kevéssé autentikus), ám Romániában ez már az 1970-es évektől kezdve hivatalos világnézet, és 1919 óta összefügg a Besszarábiával és Bukovinával kapcsolatos irredenta érzülettel, amely ma is a román állam hivatalos álláspontja. Az, hogy Magyarország már megint a Romániát megcsonkító erő (ez esetben Oroszország) szövetségese, a román nacionalizmus számára magától értetődik. De nem túl érdekes, mert Magyarország kicsi, gyönge, elszigetelt; a magyar állam pedig, a maga etnokonzervatív kormányával Nyugaton kb. annyira népszerű, mint az észak-koreai vagy iráni kollégák. Romániában magyarok és románok között nincs komolyabb feszültség. Van érintkezés és együttélés a munkásnegyedekben és a nagyvárosi lakótelepeken, de az alsóbb néposztályokról a hivatalos kultúrában – ha eltekintünk a hivatásos, szaktudományos szociológia néhány áttekintésétől és kutatásától, amelynek rendszerint semmi hatása az égvilágon – nem esik szó. Az erdélyi, partiumi, bánsági magyar középosztály a pesti tévéket nézi és a Pesten szerkesztett internetes portálokat olvassa; a csekély befolyású helyi (magyar nyelvű) médiák ugyan többnyire nem különösebben soviniszták, de elzárkózók, befelé fordulók és a mindenkori magyarországi jobboldallal szolidárisak. A regionális magyar párt, az RMDSZ a napi ügyek elintézésére jó, de az ottani magyarság szimbolikus vezetője Orbán Viktor. A gyakorlatban mindez semmit se jelent, az etnikumközi érdekérvényesítés és alkupolitizálás a végsőkig pragmatikus és kompromisszumkész; az irredenta „összmagyar” szimbólumok, a szelektív (és többnyire történetietlen) „hagyományápolás” homlokzata mögött a román hatalmi tényezőkkel való, voltaképpen lojális együttműködés húzódik meg – azok esetében is, akik nacionalista szónoklataikkal kerülnek be az erdélyi fideszes lapokba. Az erdélyi magyar középosztály számára a Romániáról szóló hírek legfőbb forrása az MTI. Az erdélyi magyar „nemzeti élet” kettészakad: reggel 8-tól délután 4-ig kétnyelvű, és hézagmentesen illeszkedik a romániai nemzetállami és kapitalista hétköznapokba (a munkahelyeken), délután és este pedig valamely képzelt, irreális Nagy-Magyarországon zajlik, illetve a zárt helyi etnikai közösségek világtól és mindentől elszakadt mikroklímáiban és szubkultúráiban. A fiatalság nem Nyírőzik és nem Wass Albertezik természetesen, hanem részt vesz az internet és a közösségi médiák globális nemzedéki konzumkreativitásában, de a globális Nyugathoz is inkább (a valóságos és a képzelt) Magyarországon keresztül kapcsolódik. Egyre kevesebben tudnak románul. Intellektuális vagy kulturális érdeklődés nemigen vesz rá román embert, hogy megtanuljon magyarul; személyes körülményeik folytán némelyek értik a nyelvet, bár egyre kevesebben. A fiatal magyar értelmiségiek – különösen a székelyföldiek és a partiumiak – gyakran angolul csevegnek román nemzedéktársaikkal a kolozsvári kávézókban és diákkocsmákban. Ott voltam: láttam, hallottam. (Mondják, hogy ez Szabadkán sincs nagyon másképp szerb és magyar diákok között.) Még a közös cigányellenesség se nagyon hozza össze a magyar és román nemzetiségű ifjakat. (Az antiszemitizmus természetesen – zsidók híján – kevésbé fontos ma Romániában, mint Magyarországon.) Amikor az erdélyi magyarok tömegesen fölvették a magyar állampolgárságot, a román közvélemény láthatólag belenyugodott: „ezeket” az identitásuk és hűségük elsősorban egy idegen államhoz köti, romániai „ottlétük” politikai értelemben véletlenszerű. Nincsenek érdekes és releváns gondolataik arról, hogy a romániai politikai közösség milyen legyen (kivéve persze a nemzetiségi érdekek érvényesítését, a szakadatlanul és szívósan fölfelé srófolt kisebbségi igényeket), részvételük ebben a politikai közösségben láthatóan kényszerű, vonakodó és kelletlen. Tehát lehetőleg békén kell hagyni a romániai magyarokat, és nem kell törődni velük – gondolják szemlátomást a román politikusok és a román értelmiségiek. Mit kínál föl az erdélyi magyar kultúra a románoknak? Semmit. Azt, amit látszólag mégis – avant-garde színházat, képzőművészetet – , azt a helyi magyar vezető körök nem érzik „magyar”-nak. Tompa Gábor (kolozsvári) színháza és a hasonló kezdeményezések a romániai magyar nemzeti establishment köreiben, úgy tudom, nem túl népszerűek. Közönségük transzetnikus. A rendkívül viharos román politikai életben magyar szereplők nézetei és javaslatai nem kerülnek elő. Azt mindenki biztosra veszi (többnyire joggal), hogy a romániai magyar választók a román pártok és közéleti emberek közül a jobboldaliakhoz húznak, de ebben nincs nagy jelentősége az illetők magyarokkal kapcsolatos szándékainak: a magyar téma a jelenlegi román vitákban egyáltalán nem szerepel. A legutóbbi, mennydörgős-zivataros romániai elnökválasztásokon a magyarkérdés (a statisztikai esélylatolgatásokon kívül, de ott is ritkán) nem került szóba. Érintőlegesen se. A köztéri magyar rendezvényeken a piros-fehér-zöld zászlóerdő a román szemlélők számára egyre inkább valami folklorisztikus, néprajzi sajátosság – ha a székelyföldi román kisebbség hisztériáit leszámítjuk – , olyasmi, mint a budakeszi közönségnek a sváb bál. Többé-kevésbé ártalmatlan népszokás. Nincs semmi baj. De egyéb sincs. A romániai magyar választókat láthatólag csöppet se befolyásolta döntésükben, hogy a „szociáldemokrata” (PSD) kormányok a magyarokra nézve kedvezőbb döntéseket szoktak hozni hagyományosan. Lehet, nem is tudnak róla. A szociáldemokraták egykori szemérmes szövetségese, az RMDSZ szinte tisztán apolitikusan vett részt a kormányzásban, saját választóinak csak a szűkebb magyar etnikai érdekekről és esélyekről beszélt. Az elnökválasztás második fordulójában több romániai magyar szavazott Klaus Johannisra, mint az első fordulóban a magyar nemzetiségi jelöltekre összesen. (Johannis a székely megyékben érte el legnagyobb sikerét.) Ebben nyilván meghatározó volt, hogy Johannis német, tehát nem román, meg az, hogy a jobboldali román pártok támogatták. S az is kiderült, hogy az erdélyi magyarok az erdélyi román közhangulatot követik, nem a saját magyar politikusaikat. Arról kevés magyarnak volt tudomása, hogy Johannis a jakobinus-bonapartista stílusú román államnacionalizmus elkötelezettje, saját kijelentése szerint „német ajkú román”, aki azon túl, hogy azt mondta az erdélyi magyaroknak: „mindnyájan románok vagyunk”, a nemzetiségi kérdésről meg se mukkant. Márpedig az, amit a romániai magyarok NEM akarnak, az a „român de etnie maghiară” (a magyar etnikumú román) közjogi-politikai fogalma, márpedig ezt kapják attól, akire szavaztak – de erről se nagyon fognak értesülni. Nincs nekik honnan. Johannis óriási sikere – azon túl, hogy fő ellenfele arrogáns, agresszív, erőszakos, átlátszóan demagóg, ellenszenves politikus volt – nagyon különös. Johannisra Erdély szavazott (azaz az erdélyi románok és magyarok szavaztak rá, de az erdélyi románok négyszer annyian vannak, mint az erdélyi magyarok), Victor Pontára főleg a délkeleti és keleti (havasalföldi és moldvai, „regáti”) falusi románok. A hagyományos értelmiség és középosztály óriási többsége szintén Johannis mellé állt. Ebben döntő szerepe volt az „orientalista” (Edward W. Said) román öngyűlöletnek: mi lusta, korrupt, szolgalelkű, keleties, balkáni, mosdatlan senkik vagyunk, szükségünk lenne egy tiszta kezű, szorgalmas, szerény, takarékos, nyugatias vezetőre. Sokan hozták föl párhuzamként a német eredetű román királyi dinasztiát, amely az antant oldalán háromszorosára növelte Románia területét és lakosságát 1919-ben, s amely a második világháború végén sikerrel hajtotta végre a kiugrást, és megakadályozta, hogy Románia mint vesztes tengelyhatalom kerüljön ki a világégésből. A „Balkán” mint öngyűlölő, etnicista-rasszista klisé, amelyet román soviniszták alkalmaztak a románság egyik ún. tradíciója ellen – s amely nem kevéssé rímel a magyarországi liberálisok ugyancsak öngyűlölő „európázására” és ellenfeleik „keleti” és „ázsiai” őslényekként való lefitymálására – nagy sikert aratott a romániai magyarok között is, akik egyszer végre-valahára a románok egy részével karöltve utálhatták a „balkáni”, „levantei”, „bizánci”, „fanarióta” románságot. Micsoda össznépi boldogság! Milyen csodálatos hely Kelet-Európa! A „Balkánra” irányuló román öngyűlöletnek ugyanakkor van szociális dimenziója is: itt a „keletiség” ún. kommunista dimenziója került előtérbe – s Romániában minden, ami „kommunista”, a gyűlölt orosz faktorral hozandó összefüggésbe – , ugyanis a szegényekkel, különösen a segélyezettekkel és a kisnyugdíjasokkal szembeni leplezetlen utálat és lenézés (amit jól ismerünk az Orbán-féle antiszociális etnopolitikából, és amelynek másik verziója ismerős a neokonzervatív diskurzusból Nyugaton: az ellenszenv a „sikeres” embereket szuverenitásukban korlátozó, a hierarchikus viszonyokat visszaszorító, újraelosztó szociális állammal szemben). A bukaresti értelmiségi lapok és portálok lényegében azt mondták: aki nem tudatlan, államfüggő, segélyezett, potyaleső, alamizsnáért mocskos mancsát nyújtó, tehetetlen, büdös paraszt, az a nyugatias német jelöltre szavaz, aki a szupraetnikus román államnacionalizmus hiperhiteles képviselője – s mivel német, par excellence antiorosz. (S abba, hogy mi e szöveg dallamának mélyebb kísérőszólama, ne is gondoljunk bele.) Arra pedig, hogy a mai Magyarországon mit értenek a mai Romániából, a legjobb bizonyíték: a legismertebb pesti külpolitikai újságíró, a tényekkel szöges ellentétben, azt állította az elnökválasztás után, hogy a romániai magyarok elsöprő többsége Victor Pontára szavazott – ez azután volt, hogy az RMDSZ Johannis jelöltnek az erdélyi magyarok körében elért teljes sikere után már bejelentette, hogy kilép a Ponta-kormányból!… A Rákosi- és a Kádár-rendszer cenzúráján több autentikus információ szivárgott át a romániai valóságról, mint amennyi az érdektelenség mai falán esetlegesen átjut. Ez az erdélyi magyar kultúrára is vonatkozik, amely inkább jelen volt Magyarországon az elzárt Ceauşescu-diktatúra idején, mint ma – ebbe nem értem bele a Magyarországon publikáló és csak Magyarországon ismert, a magyarországi irodalmi és társadalomtudományi intézményrendszerbe száz százalékig betagolt romániai magyar szerzőket. (Romániában megjelent erdélyi magyar könyveket ma se igen lehet kapni Budapesten – a jobb magyarországi kiadók könyveit pedig Erdélyben nem: ott főleg csak a kommersz vackot.) Az egyetlen, Magyarországon annyira-amennyire ismert román szerző a könnyed „történelmi” bestsellereket író Lucian Boia. A liberális Boia azért népszerű a nacionalista és/vagy etnicista magyarok körében, mert olykor megcsípkedi a román soviniszta mitológiát, pl. Erdély és Trianon tekintetében. A nemzeti-konzervatív Magyar Nemzet a következő finom és tapintatos címmel recenzálta Boia könyvét: „AKI SZÁJBA RÚGTA ROMÁNIÁT”. (Az első világháború előtti erdélyi román nacionalisták is nagy becsben tartották a Tiszák, Bánffy Dezső, Khuen-Héderváry sovén nemzetiségi politikáját bíráló szerzőket, Mocsáry Lajostól Jászi Oszkárig és Kunfi Zsigmondig; Vasile Goldiş – „Goldis László” néven – polgári radikális és szociáldemokrata közönségnek írta szemléletében ausztromarxista, élesen antinacionalista könyvét a nemzetiségi kérdésről [Arad, 1912], magyarul, bár a Românul és a Tribuna hasábjain kissé más hangnemben szólalt volt meg; aztán a két világháború között a legtöbb konzervatív, magyarellenes kormánynak minisztere volt Nagy-Romániában…) Nemrég átfutottam néhány, a nemzetiségi kérdésről szóló, igen magas színvonalú erdélyi magyar kiadványt erdélyi magyar írástudók tollából; a mintegy ezer lapnyi szövegben egyetlen lapalji jegyzetet találtam, amely román szövegre hivatkozott. (Amerikai, brit, francia, német, olasz, spanyol hivatkozás akadt bennük bőven – ezek nem provinciális írások.) Magyarországon becslések szerint mintegy százötvenezer erdélyi eredetű ember lakik, aki jól vagy tűrhetően ért románul; közülük egyetlenegy sem akadt, aki ezt arra használta volna, hogy a magyarországi közvéleményt Romániáról tájékoztassa. Ha egy-egy demonstratív (és ezért hatástalan), nyilván valamiféle EU-pályázatból fizetett, román témájú magyar folyóirat-különszámtól vagy olvasatlan fordításgyűjteménytől eltekintünk, évek telnek el anélkül, hogy román szellemi fejleményekről magyar nyelvű recenzió vagy összefoglaló ismertetés látna napvilágot. Olyasmi, amin érződik a spontaneitás, a személyes érdeklődés vagy Isten őrizz, elkötelezettség. Fordítva egészen kicsit jobban áll a helyzet, de az eltérés jelentéktelen. Nehogy azt higgye valaki, hogy – az egyre elkeseredettebb Orbán-ellenesség mellett is egyre inkább jobbra tolódó – neoliberális (tkp. neokonzervatív) pesti közvélemény és sajtó akárcsak futólag némi rokonszenvet tanúsítana a román nép és a román kultúra iránt: a hívószavak még mindig ezek (hangsúlyozom, kivétel nélkül mindenütt): „magyarellenesség”, „Ceauşescu”, „korrupció”, „Balkán”, „Bizánc”, „primitív”, „elmaradott”, „piszkos”, „kisantant”. Ezen nem változtatnak az elragadtatott képzőművészeti, színházi és filmkritikák (keretük: a nemzetközi színházi és filmfesztivál-ipar, múzeumipar, megakiállítás-ipar, kurátori „önkifejezés”-ipar), amelyekben föl se tűnik a magyarországi bírálóknak, hogy a művész román, nem pedig svájci vagy portugál vagy egyiptomi. De ez még csak nem is specifikus: semmi egyéb, mint a hagyományos (habsburgi, ellenreformációs eredetű, s még a skizma vagy akár a Római Birodalom kettészakadása óta formálódó) közép-európai (katolikus) megvetés a görögkeleti-ortodox vallású-kultúrájú népek – oroszok, görögök, románok, szerbek – iránt, aminek nincs sok köze Erdélyhez; az alapmítosz Trianon előtt kétszáz évvel készen állott. Máig se változott sokat. Ez a helyi változata a „Nyugat” ősrégi, lenéző utálatának a „Kelet” iránt. Ugyanakkor persze a magyar etnicisták (nem úgy, mint a lengyel, horvát, szlovén gyűlölői a „bizánci” ortodoxiának) a nyugatellenes ressentiment-nak is virtuózai. Hogy minden hátrányt egyesítsünk. Volt egy pillanat, az 1960/70-es években, amikor az újra bontakozó román modernségnek volt – a román központi/állami asszimilációs nyomástól teljesen függetlenül – eleven hatása az erdélyi magyar magaskultúrára. Ennek az emlékét is eltörölte a rá következő, gyorsan fasizálódó Ceauşescu-rezsim (a radikális változat) végeérhetetlen borzalma. Ezt a feledést senki nem törte föl eddig, én se, más se. Erdélyről úgy írnak, úgy írunk, mintha románok nem is léteznének, mármint az említett kliséken kívül. (S az milyen tragikomikus, amikor Demény Péter úgy beszél – románul! – az Adevărulban a vasgárdisták, „légionáriusok” ellen, hogy reprodukálja az ortodoxiával szembeni összes osztrák-magyar előítéletet. Észbontó.) A román sajtó pedig egyre inkább a szörnyű 1980-as évek paneljait támasztja föl: ismét olvasni arról, hogy a székelyek nem magyarok (és ezt „Kolozs megyei székely népviseletet” [!] ábrázoló fényképekkel illusztrálják), és í. t. Az előítéletek, egyre halványabban, fönnmaradnak, de az ellenségesség – a lényegi érintkezés gyérülése miatt – puhul. Az új kapitalizmus körülményei között megváltozott interetnikus kapcsolatok (szaktudományos erőfeszítések ellenére) egyszerűen ismeretlenek. Taglalásuk nem tabu. Inkább valamiféle kényszeredett, feszélyezett hallgatás övezi őket. Két egzisztenciálisan ezerszeresen összefonódott nép él egymás mellett, és tudomást se vesz egymásról. Két évszázad gyűlölködése és elfelejtett (jelképesen az elegyes kitalációkkal és füllentésekkel helyettesített) csatái után a konfliktus – talán csak időlegesen – eltompulni látszik. Helyét nem a kibékülés és az együttműködés vette át, hanem a tudatlanság és a közöny. Tamás Gáspár Miklós Ez az írás az Élet és Irodalom 2014. karácsonyi számában megjelent esszé módosított, bővített változata. Transindex.ro 2015. szeptember 8.Menekültek jöhetnek Váradra is – esetlegIde is elér a migránsügy. Lapunkban már többször írtunk róla, hogy Romániát is eléri rövidesen a menekülthullám. Íme, lassan itt van: már összeírták, hány menekültet lehetne elszállásolni iskolai épületekben. Ez azért is érdekes, mert az állami vezetők ezt nem említik. Azt sem tudja még Románia, hány menekültet fogadjon be az esetlegesen megállapítandó közös európai kvótarendszer keretein belül (mint jeleztük, az ország vezetői ellentmondásosan nyilatkoztak erről, de körülbelül ezerötszázat-ezernyolcszázat emlegettek), továbbá az sem világos, igazából fel van-e készülve az ország arra, ha a kvótákon kívül egyszerűen eléri a menekülthullám (a jelenlegi kormány azt hangoztatta, hogy igen, az ellenzék szerint azonban ennek semmi konkrét jele). Mindezzel együtt némi – egyelőre statisztikai jellegű – mozgolódás már van az ügyben, mégpedig olyan, ami térségünket is érinti. Az Oktatásügyi Minisztérium ugyanis felkérte a megyék főtanfelügyelőségeit, hogy összesítsék, hány olyan szabad hely van a megyék tanintézeteinek bentlakásaiban, ahol esetleg menekülteket lehetne elszállásolni. (Egyes források szerint a felkérésben tételesen az szerepelt, hogy szíriai menekültek – ám egyelőre valószerűtlennek látszik, hogy ennyire specifikusan tudná a jövőt bármilyen romániai intézmény, főleg olyan, amelyik nem közvetlenül foglalkozik migránsügyekkel.) Akiknél lehet Bihar megyében is elkészült a vonatkozó összeírás. Eszerint nálunk öt olyan helyet azonosítottak, ahol – a tanügy hatáskörében – ez lehetséges. A következőkről van szó: a belényesi Nicolae Bolcaş Pedagógiai Líceum, a nagyváradi Iuliu Maniu Görög-Katolikus Líceum, a nagyszalontai 1-es számú Technológiai Líceum, a papfalvai 1-es számú Technológiai Líceum, valamint a sonkolyosi 1-es számú Technológiai Líceum. A belényesi tanintézet azt tudatta, hogy bentlakásában száz személyt tud elszállásolni és étkeztetni, a többiben pedig összesen további ötszáz hely van. A Nagyváradi Egyetem is visszajelzett – ők azonban azt, hogy nincsenek bentlakásban szabad helyeik, legfeljebb pszichológiai szaksegítség nyújtását tudják felajánlani. Időközben az Oktatásügyi Minisztériumhoz a többi megyéből is érkeznek a kimutatások. Csak semmi pánik Fontos jelezni: egyelőre nem arról van szó, hogy ezekre a helyekre menekültek érkeznének most. Az összeírás amúgyis országos jellegű. Tehát ha a későbbiekben ilyen helyeken is elszállásolnak esetleg migránsokat, akkor sem csak Bihar megyében. Sőt, egyelőre azt sem tudni, szükség lesz-e ezekre a helyekre is, és ha igen, hogyan osztják el a megyékben a migránsokat. Magának a statisztika elkészítésének a ténye viszont figyelemre méltó. Románia – az államfő és a miniszterelnök révén is – ugyanis azt kommunikálja kifelé, hogy elveti a kötelező kvótarendszert, de ha mégis az lenne, akkor sem tud befogadni ezerötszáz-ezernyolcszáz menekültnél többet, mert úgymond „ennyi hely van”. Ehhez képest a mostani összeírás további helyek feltérképezésére utal. Hisztéria sem kell Közben tegnap Victor Ponta miniszterelnök azt nyilatkozta, hogy az államfő megszólalása nyomán „eldőlt az, hogy Románia hány menekültet tud befogadni”, és az ország nem ért egyet a kvótákkal. „Aki szavaz az Európai Tanácsban, az az államfő” – tette hozzá, jelezve, hogy szerinte jó, hogy az elnök már ismertette a román álláspontot. S hogy ez mi is – legalábbis jelenleg? Az, hogy Románia továbbra is a menedékkérők önkéntes alapon történő elosztását szorgalmazza, a befogadási kvóták kötelezővé tételét nem tartja megoldásnak. Ezt jelentette ki egy nappal előbb Klaus Iohannis államfő. Hozzátette: Románia júliusban felajánlotta, hogy 1785 menedékkérőt átvesz a nehéz helyzetbe került országoktól. „Ennyit tudunk befogadni, többet nem” – szögezte le a román elnök, azokra a sajtóértesülésekre utalva, amelyek szerint az Európai Bizottság a korábbi befogadási kvóták növelését és kötelezővé tételét szeretné elérni. A román államfő ezt azzal indokolta, hogy az ország területén lévő hat regionális elhelyezési központban ennyi hely áll rendelkezésre. Elismerte: nem lenne gond egy kiürült kaszárnya átalakításával növelni a befogadható menedékkérők számát, de szerinte Romániának azt is figyelembe kell vennie, hogy a társadalom nem lenne képes integrálni több bevándorlót. Iohannis ezzel – a migránsok önkéntes befogadásának elutasítását szorgalmazó – Traian Băsescu volt államfő érvelését vette át, ugyanakkor megjegyezte: a kérdést nyugodtan és felelősségteljesen kell kezelni, Romániának semmi oka arra, hogy „hisztérikusan reagáljon, és idegengyűlölő oldalát mutassa”. A román államfő megállapította, az illegális bevándorlók tízezreinek beözönlése logisztikai problémákat is okozott több európai országban, ugyanakkor szerinte a schengeni övezet és a – menedékkérők regisztrálást szabályozó – dublini egyezmény működési elvei is sérültek, „a menekültek gyakorlatilag az egész európai építményt felforgatták”. A menekültek elosztásával kapcsolatos brüsszeli javaslat megismerése nyomán a Legfelső Védelmi Tanács alakítja ki Románia ezzel kapcsolatos álláspontját. A nemzetbiztonsági testület szeptember 17-i ülésén és az EU állam- és kormányfőinek októberi csúcsértekezletén is az önkéntes befogadási kvóták megtartását fogja javasolni. Nincs nyomás Iohannis rámutatott: Románián nincs migrációs nyomás, így számára csak elvi kérdés, hogy szolidáris legyen a többi uniós tagállammal. Kizártnak tartotta, hogy számottevően megnőjön a Romániába érkező menedékkérők száma, mondván, hogy „Romániába nem az jön be, aki akar, hanem az, aki teljesíti annak törvényes feltételeit”. Úgy vélte: „paradox módon” ebből a szempontból Románia előnyére vált, hogy még nem tagja a schengeni övezetnek. Szeghalmi Örs erdon.ro 2015. október 12.Gyárfás Elemér tiszteletére rendeztek konferenciát KolozsváronOktóber 9. és 11. között Erdély huszadik századi közéleti személyisége, Gyárfás Elemér tiszteletére rendeztek konferenciát Kolozsváron, az Erdélyi Római Katolikus Státus épületében, a Római Katolikus Teológiai Kar székhelyén. Gyárfás Elemér a huszadik század első felében az erdélyi közélet egyik legnagyobb formátumú közéleti személyisége volt. A két világháború között 1931-től az Erdélyi Római Katholikus Státus, illetve 1932-től a Gyulafehérvári Latin Szertartású Katholikus Egyházmegye Tanácsa névre átkeresztelt katolikus autonómia világi elnöki tisztségét töltötte be. Egyházi tevékenysége mellett olyan jelentős kisebbségpolitikai szerepeket vállalt, mint az Erdélyi Bankszindikátus (az erdélyi magyar pénzintézetek ernyőszervezete) elnöksége, valamint Csík megye szenátusi képviselete. A nagy jogász, politikus, közgazdász halálának 70. évfordulója alkalmából rendezett emlékkonferenciát az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Kara, a kolozsvári Szent Mihály Római Katolikus-plébánia, valamint az Erdélyi Római Katolikus Státus Szakkollégiuma. A konferencia védnökei Jakubinyi György, a Gyulafehérvári Főegyházmegye érseke, Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese és Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke voltak. A Státus egykori elnökének emlékére szervezett kolozsvári konferencia szombati napját Romsics Ignác egyetemi tanár, a MTA rendes tagja nyitotta meg, aki A magyar kormány két világháború közötti Erdély-politikája című előadásában az erdélyi és a magyar külpolitikai gondolkodás 1918 és 1946 közötti főbb irányvonalait mutatta be. Rávilágított arra, milyen területi követelések születtek román részről 1918-ban, de bemutatta a történelmi és a trianoni Magyarország etnikai viszonyait is. Már 1919 áprilisában megszületett a Székely Köztársaság terve, majd 1920. április-májusában a magyar területi igények földrajzi képe is kirajzolódott. A második világháborúig több tíz határrevíziós terv, memorandum is született, s ezek a második bécsi döntésig nemcsak az itthoni politikusokat, hanem azt a teljes életteret foglalkoztatták, s közvetlenül érintették, ahol Gyárfás Elemér élt és tevékenykedett. Mint kitűnt, 1946-ban a közvélemény, a magyar főváros lakosságának szinte a fele úgy gondolkodott az erdélyi kérdésről, hogy azt meg kell felezni. A második világháborút lezáró békekonferenciára is több magyar javaslat született határmódosításokra, területi autonómiára, de 1947. február 10-én Gyöngyösi János aláírta a párizsi békeszerződést, mely visszaállította a trianoni határokat. Balogh Béni főosztályvezető-helyettes, a Magyar Nemzeti Levéltár munkatára Gyárfás Elemér és a dél-erdélyi magyarság 1940-1944 között címmel tartott előadásában Romsics Ignác témájának mintegy folytatásaként és kiegészítőjeként arra mutatott rá, hogy miként alakult Dél-Erdély sorsa a második bécsi döntést (1940. augusztus) követően. A változásokat követően Gyárfás Elemér vált a dél-erdélyi magyarok politikai vezetőjévé, de ő maga nemzetvezetőnek Márton Áront ismerte el. Mindvégig a magyar érdekeket képviselte a világháború zűrzavaros időszakában, akár Ion Antonecu marsallal szemben is, visszautasította a megtorlásokat Dél-Erdélyben, ugyanakkor kérte a magyar kormánytól északon az erdélyi románok életminőségének a javítását is. Marton József professzor a kor két kiemelkedő vezető személyiségének viszonyát mutatta be Gyárfás Elemér és Márton Áron kapcsolata című előadásában. Hét évig tartó kapcsolatukat a barátság és a nagyrabecsülés jellemezte, erről árulkodnak a beszédek, a levéltári források. Csucsuja István nyugalmazott professzor, történész Gyárfás Elemér „hazaárulási” pere címmel a világháború utáni „földi büntetés”, a retorzió, a háborús bűnösök vadászatának áldozatául esett Gyárfás Elemérről beszélt, aki ellen – dacára annak, hogy többen is bizonyították ártatlanságát – fasisztának titulálva, hazaárulás címen per indult. A per és az ellene felhozott vádak, a vádlókat mozgató erők, az anyagi érdekek bemutatása mind tárgyát képezték Csucsuja professzor előadásának. Erdélyi Római Katolikus Státus 1653 – 1932. nov. 17. között működő katolikus önkormányzat az erdélyi püspökségben. Szervezete az erdélyi katolikusok összességét képviselő státusgyűlés és a határozatokat végrehajtó igazgatótanács. Természetes és törvényes feje a mindenkori erdélyi (gyulafehérvári) megyéspüspök. Forrás: Magyar Katolikus Lexikon Fábián Róbert/Vasárnap (előzmény) romkat.ro/hu/ Gyárfás Elemér emlékkonferencia Kolozsváron Dr. Gyárfás Elemér a 20. század első felében az erdélyi közélet egyik legnagyobb formátumú közéleti személyisége volt. A két világháború között 1931-től az Erdélyi Római Katholikus Státus, illetve 1932-től a Gyulafehérvári Latin Szertartású Katholikus Egyházmegye Tanácsa névre átkeresztelt katolikus autonómia világi elnöki tisztségét töltötte be. Egyházi tevékenysége mellett, olyan jelentős kisebbségpolitikai szerepeket vállalt, mint az Erdélyi Bankszindikátus (az erdélyi magyar pénzintézetek ernyőszervezete) elnöksége, valamint Csík megye szenátusi képviselete. A nagy jogász, politikus, közgazdász halálának 70. évfordulója folyó év október 4-én lesz. Ebből az alkalomból alapítványunk Kolozsváron egy emlékkonferenciával kíván tisztelegni hajdani világi elnökének emléke előtt. A konferencia védnökei: Dr. Jakubinyi György, a Gyulafehérvári Főegyházmegye érseke Dr. Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke Szervezők: Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Római Katolikus Teológia Kar Szent Mihály Római Katolikus Plébánia – Kolozsvár Erdélyi Római Katolikus Státus Szakkollégium Felkért előadók: Dr. L. Balogh Béni, főosztályvezető-helyettes, Magyar Nemzeti Levéltár, Budapest Dr. Bárdi Nándor, osztályvezető, MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézet Dr. Csucsuja István nyugalmazott professzor, BBTE, Történelem és Filozófia Kar Dr. Holló László egyetemi docens, BBTE, Római Katolikus Teológia Kar, az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány Igazgatótanácsának elnöke Dr. habil. K. Lengyel Zsolt igazgató, Müncheni Magyar Intézet a Regensburgi Egyetemen Dr. Marton József professzor, BBTE, Római Katolikus Teológia Kar Dr. Máthé András, adjunktus, BBTE, Földrajz Kar Dr. Romsics Ignác, egyetemi tanár, az MTA rendes tagja Dr. Tamási Zsolt, óraadó tanár, Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, Marosvásárhely Időpont: 2015. október 9–11. Helyszín: Erdélyi Római Katolikus Státus épülete (Római Katolikus Teológia Kar székhelye), Kolozsvár, Szentegyház/Iuliu Maniu utca 5. szám, Báthory István Elméleti Líceum díszterme (volt Római Katolikus Státus Főgimnázium), Kolozsvár, Farkas/Mihail Kogălniceanu utca 2. szám. Kérjük részvételi szándékát jelezze a [email protected] címen. Dr. Holló László, elnök Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány magyarkurir.hu 2015. december 2.Csaknem 3000-en skandálták Gyulafehérváron, hogy Besszarábia RomániaMintegy háromezren vettek részt tegnap Gyulafehérváron a román nemzeti ünnep alkalmából rendezett koszorúzáson, az 1200 fős katonai felvonuláson és a koncerteken. Fiatalok egy csoportja Besszarábia Romániához való csatolásáról, illetve a Colectiv klubról is skandált. Az ünnepség reggel 9 órakor kezdődött koszorúzással Ion I. C. Brătianu és Iuliu Maniu Gyulafehérvár belvárosában álló szobránál, később megkoszorúzták Vitéz Mihály lovas szobrát, illetve Ferdinánd király és Mária királynő mellszobrát az Újraegyesülés Temploma (Catedrala Reîntregirii) előtt, ahol a résztvevők száma már háromezerre duzzadt. A Vitéz Mihály szobra előtti ünnepségen fiatalok egy csoportja azt skandálta, „Besszarábia Románia”, „Besszarábia román föld”, de azt is ismételgette: „Colectiv”. Gyulafehérváron jelen volt Vasile Dâncu fejlesztési és közigazgatási miniszter, Marius Bostan távközlési miniszter, Teodor Atanasiu, a szenátus alelnöke, Victor Negrescu szociáldemokrata európai parlamenti képviselő, honatyák, illetve a helyi és megyei hatóságok képviselői. Negyed tizenkettőkor kezdődött a küldöttségek fogadása a vár Egyesülés Termében. Ezt a jelképes ceremóniát minden évben megtartják Gyulafehérváron. 12-kor pedig az Újraegyesülés Templomában tartották meg a Te Deumot. A gyulafehérvári ünnepségek keretében sor került egy több mint 1200 katonát és haditechnikát felvonultató parádéra is. A katonai parádé 13 órakor kezdődött, a menet a gyulafehérvári December 1. sugárúton haladt el. A gyulafehérvári hatóságok idén is ebéddel várták a nemzeti ünnepen részt vevő helybelieket. A szervezők elmondása szerint több mint 6000 adag sültet és csaknem 800 liter bort készítettek elő. Az ételt egy gyulafehérvári hotel konyháján készítették, és a vársáncban elhelyezett tábori konyhánál osztják szét. Az ünnepségek részeként népzenei koncertre is sor került Román dal és lélek címmel, illetve a Voltaj is fellépett Teljes szívvel Romániáért mottóval. Idén a gyulafehérvári önkormányzat úgy döntött, hogy a Colectiv klubban történt tragédiára való tekintettel, polgári kérésnek eleget téve, nem tartja meg a már hagyományosnak számító tűzijátékot, hanem lézershow-val helyettesíti azt. Dan Lungu nyugatijelen.com / mediafax.ro Erdély.ma 2015. december 14.Az oktatástól a kutatásigA Marosvásárhelyi Kulturális és Tudományegyetem ambíciós tervei December 4-én, pénteken délután a marosvásárhelyi Mihai Eminescu Művelődési központban érdekes nyílt műhelymunkát tartott a Marosvásárhelyi Kulturális és Tudományegyetem. A rendezvényre, amelyen műszaki újdonságokat, érdekességeket láthattak az érdeklődők, több mint 500, nagyrészt középiskolás diák volt kíváncsi. Az innovációkat a Kulturális Tudományegyetem, a Petru Maior, a Sapientia EMTE, az Elektromaros és Bolyai Farkas líceumok diákjai, valamint a Fomco Kft. , az Ecomotive Kft. és a 3D Creativity Kft., illetve több cég munkatársai mutatták be. A rendezvényt követően dr. Csegzi Sándorral, a Kulturális és Tudományegyetem vezetőjével beszélgettünk. – Nagyon sok érdekes, új műszaki berendezést vonultattak fel pénteken. Ön szerint melyek voltak a fontosabbak? – Nehéz lenne felsorolni, hogy a különböző műhelyekben mennyi érdekes, gyakorlati alkalmazásra is megfelelő újítást, találmányt mutattak be meghívottaink. Ezek közül négy országos szinten új fejlesztésnek minősül. Megemlíthetem a Sapientia EMTE pneumobilját, a Fomco cég koncepcióját, amely az elektromos gépkocsik töltőállomásainak létrehozásán, meghonosításán dolgozik, azzal a céllal, hogy nálunk is használható legyen ez az alternatív közlekedési eszköz. Beszélhetek olyan önjáró szerkezetről is, mint például a Kulturális és Tudományegyetem munkatársai által kidolgozott robot, amelyet be lehet építeni fűnyíró gépekbe. Van ugyan világszerte ilyen gép, de mi olcsóbb megoldáson dolgozunk. Losonczi Lajos, a Sapientia EMTE tanára bemutatta a már levédett, körhengeres szivattyúrendszerét. Érdekes volt a 3D Creativity Kft. által bemutatott 3 D-s nyomtató, amelyet temesvári partnereiktől hoztak Marosvásárhelyre. A cég nemcsak nyomtatással, hanem a nyomtatók műszaki fejlesztésével is foglalkozik. Fontos tevékenységi területük a biológiailag lebomló anyagok hasznosítása, alkalmazása, melyekről a rendezvényen is láthattunk érdekes kísérleteket. – Különös elégtétel, hogy nagyon sok középiskolás diák látogatta meg a kiállítást. – Az a koncepciónk, hogy minden korosztálynak érdekességet, tanulmányoznivalót ajánljunk, mivel folyamatban gondolkodunk. Első lépésként a gyerekeknek, V–VIII. osztályos tanulóknak kínáljuk azt a lehetőséget, hogy távirányitású autómodelleket készítsenek. Aztán a felsőbb korosztálybeliek már komolyabb, önjáró járműveket készíthetnek, az egyetemisták – műszaki ismereteiket gyakorlatba ültetve – drónokat, robotokat állíthatnak össze, míg a tanárok, az újítók, a feltalálók ezek gyakorlati alkalmazásával foglalkozhatnak. A lektoraink nagy része is hobbiként kezdett ezzel a szakterülettel foglalkozni, majd fokozatosan halmozta az elméleti és gyakorlati tudást, és így most már a szakmában vagy akár a kutatásban is használja az ismereteket. Mi hiánypótló és katalizátor szerepet szeretnénk betölteni az oktatási rendszerben. Hiánypótló, mert olyan területet szeretnénk a felnőttoktatás terén megcélozni, ami kimaradt az állami intézmények látóköréből. Gondolok itt a tizenkét osztályt végzett, de nem érettségizett diákokra, vagy nyolc, illetve a tíz osztályt befejezőkre, akik nem bírnak meg egy egyetemi képzést, de jó szakemberekké válhatnak. Emellett pedig olyan tanfolyamokat indítottunk be, amelyekre van igény a munkaerőpiacon. Mielőtt meghirdettük volna a kurzusokat, illetve azt követően is több mint 20 céget kerestem fel személyesen és ajánlottam nekik képzési lehetőséget. Ma hat céggel van szerződésünk, amelyek munkahelyet kínálnak, majd a megfelelő személy alkalmazását követően nálunk elvégeztetik a szaktanfolyamot. S míg az elméleti képzést tantermeinkben tartják az oktatók, addig a gyakorlatot a cégek székhelyén, azon a gépen végzik, amelyen dolgoznak. Természetesen a tanfolyam költségeit is állják a cégek. Itt elsősorban az ún. CNC – számítógép-vezérlésű – fémforgácsoló gépkezelői tanfolyamra gondolok, amelyet az Imatex céggel, vagy az automatizálási technikus szakra, amelyet a gázvállalattal közösen szerveztünk. S most már az ugyanilyen elv alapján működő fafeldolgozói szakmához is igényelnek képzett munkaerőt. A két kiemelkedő tanfolyam mellett még könyvtárosi, felnőttoktató-képző (formator), ruhatervező, - varró-, idegennyelv- és számítógép- kezelői tanfolyamokat is tartunk. Az automatizálási technikusi képzés 1080, míg a CNC fémforgácsológép-kezelő tanfolyam 720 órából áll. Az ezeket elvégző hallgatók a munkaügyi, illetve a tanügyminisztérium által akkreditált szakdiplomát kapnak. Más felnőttoktató központtól eltérően, nálunk kötelezően megtartjuk mind az elméleti, mind a szakmai képzést. Nem vagyunk diplomagyárak. Ebben az évben tanfolyamainkat összesen 120 hallgató látogatja. Most indítottunk egy újabb CNC-gép-programozói tanfolyamot. – Miben vállal "katalizátor szerepet" a Kulturális és Tudományegyetem? – Elsősorban kapcsolatot próbálunk teremteni a különböző műhelyek között. Műszaki fejlesztéssel – nyilván az adott szintnek megfelelően – foglalkoznak a Bolyai és az Elektromaros líceumban, a Petru Maior Egyetemen és a Sapientia EMTE-n, és vannak olyan érdeklődők is, akik intézményen kívül próbálkoznak műszaki innovációval, s ne feledkezzünk meg a különböző cégek kutatási osztályairól sem. A pénteki is olyan célirányos rendezvény volt, amellyel az volt a szándékunk, hogy lehetőséget biztosítsunk a tapasztalatcserére, a találkozásra azoknak, akiknek közös az érdeklődési területe, de különböző helyeken dolgoznak, kutatnak. Nagyon fontosnak tartom, hogy a város vonultassa fel az alkotókészségét. Az önkormányzat kezdeményezésére megalakult a LifetechCity elnevezésű klaszter, amelynek a Kulturális és Tudományegyetem is tagja. Ebbe a csoportba tartozik még az összes marosvásárhelyi egyetem, a megyei kereskedelmi kamara, a 7-es régióközpont, több olyan cég, amely az orvosi kutatás területén dolgozik. Ez utóbbiak nem betegápolással foglalkoznak, hanem a műszaki fejlesztések terén tevékenykednek. Lehet, hogy a felnőttoktatási központnak nem ez a fő feladata, de lehetőségünk van arra, hogy az említett szakterületeken tevékenykedő szakembereket mozgósítsuk, teret ajánlunk az intézményes együttműködésre, a fejlődésre. A pénteki rendezvényen felvonultattuk mindazokat a műszaki berendezéseket, amelyeknek a továbbfejlesztésén az említett intézmények akár közösen is dolgozhatnak, hiszen így pénzt és energiát is megspórolhatunk. Mint ismeretes, többször kísérleteztünk a sztratoszféráig küldött héliumballonnal. Olyan műszereket juttattunk fel 30 – 40 km magasságig, amelyek adatokat szolgáltathattak a klímaváltozásról. Ott vannak a saját fejlesztésű drónok is, amelyeket természeti katasztrófák vagy repülő-balesetekkor használhatnak az emberek, vagy akár az eltűnt roncs keresésére. Ezekbe GPS- vagy GSM-követőrendszereket is be lehet építeni. Minden, a rendezvényen megjelent intézmény és cég, mindamellett, hogy bemutatta, mivel foglalkozik, kapcsolatot teremthetett, s így elindulhatott egy szakmai párbeszéd. – Nem tűnik túl ambíciósnak ez az elképzelés, tekintve, hogy a mai Kulturális és Tudományegyetem elődje, az 1963-ban létrehozott Népi Egyetem célja csupán a felnőttoktatás volt? Amit önök felvállaltak és terveznek, az már a kutatóközpontok feladatkörébe tartozik. – A nevet örököltük. Az ebből alakult új intézmény a helyi önkormányzathoz tartozó közhasznú társaságként működik. Az ezt szabályozó helyi tanácsi határozat értelmében az önkormányzat anyagi támogatását fokozatosan megszünteti, ezért önállósulnunk kell. Az ilyen jellegű intézmények a fejlettebb gazdasággal rendelkező országokban is léteztek, ahol ez a típusú oktatási rendszer hozzájárult a szakmai háttérképzés fejlesztéséhez. A név valóban első hallásra megtévesztő, de igyekszünk ehhez méltó intézménnyé felnőni. A magánegyetemek az akkreditációjukkal igazolhatják a minőségi oktatást. Ha sikerül az említett irányba elmozdulni, akkor valóban megvan annak az esélye, hogy kutatóközpontként is működjünk a jövőben. Sajnos, a romániai oktatási rendszer sem a középiskolai, sem az egyetemi szinten nem versenyképes, hiszen számos olyan szakmát oktatnak, amelyre nincs kereslet a munkaerőpiacon, és így inkább a szürkeállomány kivándorlását idézik elő. Ha sikerül akár helyi szinten is kutatási programokat beindítanunk, akkor remélhetjük, hogy némiképp megfékezhetjük ezt a jelenséget. Nem vehetjük fel a versenyt a nagy külföldi egyetemek kutatóközpontjaival, országos szinten is csak "csepp vagyunk a tengerben", de ha sikerül egy olyan fórumot létrehoznunk, ahol találkoznak bizonyos ötletek, megoldások, jövőbeni elképzelések, amelyek helyi szinten a gyakorlatban is kivitelezhető, nyert ügyünk van. – Ha már itt tartunk, beszéljünk a jövőről. – Szeretnénk az intézményes hátteret megszilárdítani. A helyi tanács döntése értelmében jövő őszire átköltözhetünk a Mihai Eminescu Kulturális Központból a Iuliu Maniu utca 4. szám alatt levő volt műszaki iskola bentlakásának egyik emeletére. Jelenleg folyamatban van a helyiségek kialakításának a tervezése. Néhány hónap múlva hozzáfogunk az átépítéshez. Itt szeretnénk a klímaváltozás hatásait vizsgáló és követő laboratóriumot létrehozni, ahol meteorológusok, környezeti szakemberek, orvosok és más ehhez kapcsolódó tudományos területen tevékenykedők dolgozhatnak. A hatásvizsgálat mellett olyan sokszorosítható modellt szeretnénk készíteni, amelyet más hasonló nagyságú településeken is alkalmazhatnak a mikroklíma-változás és annak a közösségre gyakorolt hatásának a tanulmányozásában. Ez a klímaközpont nemcsak a tudományos kutatással foglalkozna, hanem a környezettudatos nevelés is egyik feladata lenne. Ezenkívül a Somostetőn, a volt transzformátorház emeletén egy csillagvizsgálót, illetve planetáriumot építünk. Természetesen a munkaerőpiac igényei szerint folytatjuk az akkreditált tanfolyamok szervezését is, hiszen tulajdonképpen ezekből és a fejlesztésre, kutatásra szánt pályázatokból tudjuk majd hosszú távon fenntartani az intézményt, amely, remélem, nemsokára valóban méltó lesz nevéhez. Vajda György Népújság (Marosvásárhely) 2016. február 20.Titkos diplomácia, gazdasági autarchia és „filozófiai tetemrehívás”Polis-kötetek Bánffy Miklósról, Vita Sándorról, Sztranyiczki Gábortól(ról) A Polis könyvkiadó három új kötetét mutatták be szerdán délután a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Tordai úti épületében. A Bánffy Miklós kettős küldetése című kötet szerzője Csapody Miklós író, politikus, aki többek között a magyar Külügyminisztérium levéltárában őrzött iratokat dolgozott fel, és azok alapján ismertette Bánffy 1943-as bukaresti titkos diplomáciai útjának eseményeit és hátterét. A Vita Sándor: Erdélyi gazdaság – erdélyi politika című kötetet Sárándi Tamás történész rendezte sajtó alá. Ez többek között a Hitel egykori szerkesztőjének a folyóiratban megjelent tanulmányait és a készülőfélben lévő párizsi békeszerződéshez kapcsolódó, kiadatlan előterjesztéseit is tartalmazza. Sztranyiczki Gábor filozófus Párbeszéd másmagammal című könyvét O. Bogáthy Zoltán pszichológus, a temesvári Nyugati Egyetem professzora méltatta. Bánffy Miklós 1943-as bukaresti útját és tárgyalásait Csapody Miklós életrajzi keretekbe illesztette kötetében. Elmondta, kevesen jártak utána, hogy a kérdéses időszakban melyik diplomata mit és hogyan intézett, így ez egy ismert és mégis ismeretlen történet. 1940-ben Bánffy Miklós behívott erdélyi felsőházi tagja lett az országgyűlésnek. – 1943 júniusában a tartalmas élettapasztalattal rendelkező, a világpolitikában és diplomáciában jártas Bánffy titkos megbízást kapott, amelyet lenyűgöző fatalizmussal végre is hajtott: vonatra ült, megpróbált tárgyalni a teljesen ellenérdekű féllel, Iuliu Maniu volt miniszterelnökkel, a román konzervatív ellenzéki pártvezérrel arról, hogy Magyarország és Románia együtt, legalábbis összehangolt módon ugorjon ki a háborúból – összegezte Csapody Miklós. Bánffy Miklós megkísérelte a tárgyalást, bár kívülről-belülről ismerte a román külpolitika összetevőit és fő célját: Erdély megszerzését és megtartását. Megpróbált Maniuval a közös érdeket illetően megállapodni, de kísérletét semmissé tette, hogy Románia akkor már a saját érdekeinek megfelelő jobb tárgyalási pozícióban volt. ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár) 2016. március 10.Rendbontás nélkül tüntettek az autonómiáértCivilizáltan, rendbontás nélkül ért véget csütörtökön este a székely szabadság napja alkalmából szervezett marosvásárhelyi autonómiatüntetés. Izsák Balázst, a Székely Nemzeti Tanács elnökét és Tőkés Lászlót, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács vezetőjét az idén sem fogadta Maros megye prefektusa, így a kormánymegbízott egyik munkatársának, a bejárathoz kilépő Ioan Iacobnak voltak kénytelenek átadni a Postaréten közfelkiáltással elfogadott kiáltványt. A prefektus beosztottja arról biztosította a tüntetők vezetőit, hogy panaszuk hamarosan a kormányfő asztalán lesz. Becsléseink szerint a körülbelül hétezer (a csendőrség szerint kevesebb) résztvevő általközfelkiáltással elfogadott dokumentum leszögezi: a székelység mindaddig fenntartja jogi követeléseit, amíg Székelyföld státuszát megnyugtató módon törvény garantálja. A tüntetés résztvevői követelték, hogy a történelmi Székelyföld alkosson sajátos hatáskörökkel felruházott önálló fejlesztési és közigazgatási régiót, és ezt a közjogi státuszt Székelyföld autonómiastatútuma szavatolja. Kezdeményezték, hogy a román kormány folytasson párbeszédet Székelyföld jogállásáról a Székely Nemzeti Tanáccsal (SZNT) és a székely önkormányzatokkal. Azt is követelték ugyanakkor, hogy Románia maradéktalanul tartsa tiszteletben a Románia és Magyarország alapszerződését, különös tekintettel a dokumentumnak arra a szakaszára, amelyben a felek vállalják, hogy tartózkodnak minden olyan gyakorlattól, amely megváltoztatná a nemzeti közösségek által lakott régiók nemzetiségi összetételét. A székely szabadság napja marosvásárhelyi rendezvénye résztvevőinek nevében megfogalmazott dokumentum megállapítja: Románia nem tartja be önként vállalt nemzetközi kötelezettségeit, amit egyébként a külföldi felszólalók is megjegyeztek. „Nem vagyunk migránsok!” Az elmúlt évekhez képest kisebb tömeg, ám sokkal több székely zászló által ellepett egykori vesztőhelyen elsőként Izsák Balázs szólalt fel, aki miután felolvasta a kiáltványt, arról beszélt, hogy március tizedike nem csak a székely szabadság, hanem az összetartozás és a jogkövetelés napja is. Az autonómiáról elmondta, hogy az semmiként nem sérti az ország szuverenitását. Tőkés László európai parlamenti képviselő beszédében az elmúlt negyedszázad „önfeladó” politizálását bírálta, és az autonómia melletti következetes, megalkuvás nélküli kiállásra buzdított. „Nem vagyunk migránsok, tősgyökeres nép vagyunk” – hangoztatta a szónok, igazat adva Kövér László magyar házelnöknek abban, hogy nemcsak a szabad mozgáshoz, hanem a szülőföldhöz való emberi jogot is biztosítani kellene. Az EMNT elnöke szerint a románok és magyarok is kisebbségbe juthatnak saját hazájukban, az európai nemzetek saját kontinensükön, ha nem becsülik jobban a szülőföldjüket. Tőkés László „a magyarellenes kurzus garázdálkodásainak” beszüntetésére szólította fel a román kormányt, és az erdélyi román–magyar kerekasztal összehívását sürgette. „Székelyföld szabadságát éhezzük, szomjúhozzuk és felemeljük érte szavunkat egy olyan helyzetben, melyben nemhogy a jogainkat és autonómiánkat nem biztosítják, hanem még az értük való kiállás politikai akaratnyilvánítás, a gyülekezés és szólás szabadságától is meg akarnak fosztani bennünket” – fogalmazott az EMNT elnöke, arról biztosítva a székelyföldieket, hogy miként 1990 fekete márciusán a cigányok a magyarok mellé sorakoztak, úgy a partiumiak is a székelyek mellett vannak. Tőkés a román hatalomnak is üzent, Iuliu Maniu szinte száz évvel ezelőtt elhangzott kijelentését idézve, miszerint a románok elnyomottakból nem akarnak elnyomók lenni. Európai kisebbségiek a székelységért Székelyföldért és annak területi autonómiájáért emelte fel szavát az a három nyugat-európai politikus, aki meghívottként szólt az egybegyűltekhez. Günther Dauwen, az Európai Szabad Szövetség (EFA) igazgatója beszédében elfogadhatatlannak nevezte, hogy 2016-ban az Európai Unió egyik tagállamában, Romániában korlátozzák a székelység jogait és a nemzeti jelképek használatát. „Mindez Klaus Johannis elnöksége ideje alatt történik, aki maga is kisebbségi. Javult a helyzetetek a megválasztása óta?” – tette fel a kérdést Dauwen, melyre a tömeg hosszan tartó füttyszóval válaszolt. Marc Gafarot i Monjó, a Katalán Demokratikus Konvergencia Párt külügyi kabinetvezetője magyarul köszöntötte az egybegyűlteket, majd hangsúlyozta, sajnálatos, hogy minden évben vissza kell jönni, és ugyanazt kell követelni. „Erdély semmit nem ér az erdélyi magyar kultúra nélkül. Erre büszkének kell lenni. Meg fogjuk mutatni Romániának és a világnak, hogy a mi megmozdulásaink demokratikusak, és eszmékben gazdagok, mert előbb vagy utóbb a reményeink valósággá válnak” – fogalmazott a katalán politikus. José Maria Etxebarria, a Baszk Nemzeti Párt képviselője a párbeszéd fontosságát hangsúlyozta beszédében. „Amikor két közösség próbál békésen egymás mellett élni, elengedhetetlen a bizalom. Meg kell értetni, hogy az autonómia egyet jelent a hatékony közigazgatással, a demokrácia és az állami közszolgáltatások minőségének a növelésével” – fogalmazott Etxebarria. Leárulózták Biró Zsoltot Mint ismert, a szervezők mindhárom erdélyi magyar pártnak megadták a lehetőséget, hogy képviselőik által alkalomhoz illően felszólaljanak. Az RMDSZ elutasította a lehetőséget, de néhány Maros megyei vezetője mégis megtisztelte a rendezvényt. A közönségből egy-egy csoport többször is fütyülni kezdett a szövetség neve emlegetésekor, ám az igazi füttykoncert és hurrogás akkor alakult ki, amikor Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke lépett mikrofon elé. A bekiáltók árulónak nevezték az RMDSZ-szel egyezséget kötő polgári vezetőt, aki a kirívó viselkedésre reagálva rámutatott, hogy a székely autonómia nem válhat a megosztás eszközévé, mert akkor a közös ügy vesztésre van ítélve. „Az önrendelkezés nem pártokról, nem politikusokról szól, hanem önökről. Ha ezt megértjük, lesz autonómiánk. Ha nem, még sokszor kell összegyűljünk” – zárta beszédét a politikus, amelyet legalább annyian tapsoltak, mint ahányan fütyültek. Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke arra mutatott rá, hogy a székelyek törekvései nem a románok ellen, hanem a közösség megmaradásáról, jövőjéről szólnak. „Békében, szeretetben, tiszteletben akarunk élni a románokkal. Tiszteletben tartjuk a nyelvüket, a kultúrájukat, és ugyanezt várjuk mi is Bukaresttől. Olyan országban élünk, ahol bolhából elefántot, petárdából bombát csinálnak. Hisszük, hogy Románia átszervezésekor a történelmi régiókat tiszteletben kell tartani. Jogunk van azt követelni, hogy a románokkal együtt az erdélyi autonómiát is megvalósítsuk, a románok is akkor lesznek szabadok, ha nem félnek a mi autonómiánktól” – fogalmazott beszédében Szilágyi, aki – arra utalva, hogy az RMDSZ részéről egyetlen politikus sem vállalta, hogy felszólal a rendezvényen – szégyenletesnek nevezte, hogy „nem vagyunk mindannyian jelen”. Lecsendesített provokátorok A beszédeket követően több ezren indultak el a Postarétről a prefektúra felé a parajdi rezesbanda kíséretében. A székely zászlókkal felszerelt, „Autonómiát! Autonómiát!” skandáló tömeg a forgalom elől lezárt Szent György utcán át haladva a kormányhivatal főtéri épülete előtt állt meg, ahol a szervezők küldöttsége átadta a megemlékezésen elfogadott petíciót a prefektúra képviselőjének. A két kilométeres szakaszon a járókelők nagy többsége csendben követte a menetelőket. Amikor egy-egy román férfi valami sértőt kiáltott be, a csendőrök rögtön rendre utasították a provokátorokat. A rendezvény az eredeti terv szerint, pontban 19 órakor ért véget. Szucher Ervin. Székelyhon.ro 2016. március 18.Az Erdély-zászló mellettKikelt Sabin Gherman transzilvanista újságíró a március 15-én Kolozsváron történt hatósági fellépés ellen, amellyel bevonatták Erdély történelmi zászlaját. Minden rendben zajlott, amíg közbe nem léptek a rendőrök. Az ünneplők arra is gondosan figyeltek, hogy a magyar, a székely zászló mellett a román trikolór is ott legyen – ecsetelte Gherman. A rendőrök az Erdély zászlajával való vonulást tiltották meg arra hivatkozva, hogy az etnikai gyűlöletet szít, mert 1918 előtti. Miképpen lenne törvényellenes a történelmi Erdély történelmi zászlaja?! Az a zászló, melynek jelképei ma is ott vannak Románia címerében? Miképpen lehet törvénytelen az a zászló, amelyet Iuliu Maniuék is elismertek, és amely – jól látszik az eseményt megörökítő Samuil Mîrza fényképész felvételein – az 1918-as gyulafehérvári nagygyűlésen is ott volt, az odasereglett románok vitték oda. Mert akkor is Erdély történelmi zászlaja volt, az után is az maradt – magyarázta Gherman, aki szerint „ott tartunk, hogy engem erdélyi románként diszkriminálnak: miért ne vonulhatnék én a saját jelképeimmel, ha például Victor Ponta Moldva zászlajával pózol?” Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere tegnap fényképpel és bejegyzéssel tudatta, hogy a rendőrségi fellépés elleni tiltakozásul hivatalában kitűzte Erdély zászlaját. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. július 2.Hencz Hilda: Magyar Bukarest 16. (Részletek)A Bukarestben mAradtakra hárult a nehéz feladat, hogy visszanyerjék a közösség lefoglalt javait. A két világháború közötti nagyon aktív cenzúra ellenére sikerült megszerezni egy lapindítási jogot. 1921. január 6. és 25. között jelent meg a Bukaresti Hírlap, az első, háború utáni magyar nyelvű újság, amelynek szerkesztője Bölöni György lett, aki a magyarországi kommün bukása után menekült Bukarestbe. A lap közölt egy interjút Octavian Goga frissen kinevezett kultuszminiszterrel, aki válaszolt a magyarság pár égető kérdésére, mely válaszok még összhangban álltak az 1918-as Gyulafehérvári nyilatkozattal. A nyilatkozat első pontja szerint Románia teljes szabadságot biztosít minden nemzetiségnek, jogot az anyanyelvű oktatáshoz, az önrendelkezéshez, az anyanyelvű igazságszolgáltatáshoz és ügyintézéshez. A Goga által felvázolt távlat nagyon biztató volt: „Románia nemzetállam, mert a statisztikák szerint többségében románok lakják, de léteznek kisebbségek is. Fontosságukat nem létszámuk adja, hanem kapcsolataik a szomszédos nemzetekkel. Ebből a szempontból nemhogy létezik magyar kérdés, hanem mondhatni ez az egyetlen kérdés a kisebbségekkel kapcsolatban.” Románia azonban demokratikus állam, és szándékában áll megadni a kulturális és politikai érvényesülés lehetőségét a kisebbségeknek, nem akar úgy eljárni, mint a régi magyar rendszer, amely pontosan a nemzetiségek elnyomása miatt omlott össze – vélekedett Goga. Szerinte általános vélemény, hogy magyar tannyelvű iskolák ott legyenek, ahol a közösség túlnyomórészt magyar ajkú, és ott a román nyelv csak az egyik tantárgy legyen. Az állam magyar elemi és középiskolákat fog fenntartani, ahol a magyarság részaránya indokolttá teszi ezt. Goga egy Székelyföldi egyetem létrehozását is szükségesnek tartotta, amely egységesen megoldaná a jogi és adminisztratív területen fellépő nyelvi problémákat. Felekezeti iskolákat szerinte akárhol létre lehet hozni, ahol az illető felekezet hatóságai ezt indokoltnak látják, természetesen állami ellenőrzés alatt. Goga személyesen kérte a református és katolikus egyház képviselőit, hogy esküdjenek fel a román államra, ezzel rendezzék viszonyukat, annál is inkább, mert ötmillió lej áll rendelkezésre a nagy szegénységben sínylődő református papok helyzetének javítására. A katolikus iskolák helyzete bonyolultabb, folynak a tárgyalások a Szentszékkel egy konkordátum megkötése érdekében – nyilatkozta Goga. 1921. március 19-én a katolikus és református püspök letette a hűségesküt a román államnak, azonban a Románia és Vatikán viszonyát szabályozó konkordátumot csak 1927-ben írták alá. Nem láthatjuk tisztán a Bukaresti magyarok két világháború közötti helyzetét, ha nem vetünk egy pillantást a román állam erdélyi magyarságot érintő nagyszabású elnyomó intézkedéseire: következményük a nagymértékű asszimiláció volt, amelyet elsősorban az iskolák megszüntetésével és az értelmiség lefejezésével értek el. Az intézkedéseket már a békeszerződés megkötése, az új alkotmány, illetve tanügyi törvény megjelenése előtt meghozták, és érvényesek voltak a teljes időszakra. Nagy hatása volt a Magyarországra történő tömeges kivándorlásnak is. 1918–1924 között 197 ezer erdélyi magyar távozott, majd 1940-ig további 169 ezer, többségében üzletemberek, szakemberek, hivatalnokok. A háború után a Iuliu Maniu és Onisifor Ghibu vezette kormányzótanács betiltotta az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületet, elkobozták vagyonát, bezárták iskola- és könyvtárhálózatát. A kormányzótanács már 1919 februárjától, azaz jóval a békeszerződés aláírása előtt hűségeskü letételére akart kötelezni minden állami alkalmazottat; erre egy évvel később került sor, az eskü megtagadása azonnali elbocsátással járt. 1920-tól megtiltották a német és a zsidó gyermekek felvételét a magyar felekezeti iskolákba, csak a román állami vagy a saját anyanyelvi iskola között választhattak. A magyar felsőfokú oktatás megszüntetése után a tanügyi képzés állami monopóliummá vált. 1921-ben a református teológián alakult egy tanárképző kar, de ezt két év után megszüntették. 1923-ban lépett érvénybe Nagyrománia új alkotmánya, amelyből már kimAradtak a Gyulafehérvári nyilatkozat pontjai. Ugyancsak 1923-ban lépett életbe az az agrártörvény, amely jegyében elkobozták a magyar egyházak vagyonát. Megjelent a közalkalmazottak statútuma is, amelyben előírták a román nyelv kötelező ismeretét. Az 1923/24-es tanévvel kezdődően bevezették a „nemzeti tantárgyak”, azaz történelem, földrajz és alkotmánytan mellett a matematika és a francia nyelv kötelező román nyelvű oktatását. 1924-től bevezették a román szóbeli vizsgát az érettségin, minden tantárgyból, beleértve a természettudományokat is, ami nagymértékben csökkentette azok számát, akik továbbtanulhattak volna. Évről évre változó vizsgatárgyakat is bevezettek; hogy ezek közül melyik lesz érettségi tantárgy, csak két hónappal a vizsgák előtt tették közzé. Mivel ezeket a tantárgyakat a tanévek során magyarul tanították, a sikeresen érettségiző magyarok száma még tovább csökkent. Ignácz Rózsa önéletrajzi regényéből (Anyanyelve magyar) megtudhatjuk, milyen egyéni drámákat okoztak ezek az intézkedések. 1924-ben, a liberális dr. Constantin Angelescu minisztersége idején fogadták el az elemi oktatás törvényét. A jogszabály előírta, hogy minden iskolának a román állam ellenőrzése alatt kellett állnia, s csak a román állampolgárok alapíthattak iskolát; kötelezővé vált az engedély megszerzése, az óvodák és elemi iskolák pedig csak az állami tanterv alapján működhettek. Az alkalmazáshoz a tanügyi dolgozóknak egy engedélyt kellett beszerezniük, román állampolgárságuk kellett hogy legyen, és vizsgázniuk kellett románból, történelemből, földrajzból és Románia alkotmányából. Az elemi iskolák hivatalos iratait (napló, fizetési listák, a tanulók nevét, címét, vallását tartalmazó névjegyzékek) román nyelven kellett kitölteni, ugyancsak román nyelven zajlott a kapcsolattartás a hatóságokkal. A tankönyveket, térképeket, didaktikus célból használt képeket a minisztériumnak kellett jóváhagynia. Románia történelmét és földrajzát III. osztálytól kezdve csak románul szabadott tanítani az ország összes iskolájában, és csak szakképzett, román tanárok oktathatták. Az iskolák nem kaphattak semmiféle külföldi adományt, támogatást a minisztérium engedélye nélkül. A szerzetesrendek vezette iskolákban csak román nyelven folyt a tanítás. A kisebbségek magánóvodái működhettek anyanyelven, de ott is kötelező volt napi egy román társalgási óra. Külön törvényben tiltották meg, hogy kisebbségiek kisebbségi iskolába iratkozzanak, ha nevük románosan hangzott, vagy ortodox vallásúak voltak; a vegyes házasságból születetteket románnak tekintették. Az 1926. évi 98 495-ös számú, Angelescu által aláírt miniszteri rendelet alapján a tanuló anyanyelvét nem a szülők, hanem a román hatóságok határozták meg. Az állami óvodákban kötelezővé vált a román nyelv, ami súlyos csapás volt a tömbben élő (Bihar, Csík, Háromszék, Kolozs, Hunyad vidéki) magyarok számára, ahova román tanerőt küldtek, 50 százalékos fizetési pótlékkal. 1925-től az állam nem ismerte el a felekezeti iskolák záróvizsgáit és kibocsátott diplomáit. Másfelől azt a pár felekezeti iskolát, amely még megmAradt, az állam már nem támogatta, a szegénysorban tengődő, rongyos, sokszor éhező tanítók éhbérért is tovább végezték munkájukat. Ezek mellett a tanügyi szabályozások mellett, elsősorban Székelyföldön elkezdődött az „anyanyelvüket vesztettek” erőltetett „visszarománosítása”, arra kényszerítették őket, hogy gyermekeiket román állami vagy magániskolába írassák. Nicolae Iorga nyilatkozata alapján, miszerint a székelyek elmagyarosított románok, a román „tudósok” egész serege állt neki ezt bebizonyítani. Összetett interdiszciplináris kutatásba fogtak a Kolozsvári I. Ferdinánd Király Egyetemen. A székelyek történetének egyik „szakértője” G. Popa-Lisseanu egykori latintanár volt, aki A székelyek és a románok elszékelyesítése (Secuii şi secuizarea românilor) címmel adott ki könyvet, amelyet magyarra és franciára is lefordítottak. A kiadvány tulajdonképpen az Astra egyesület által Székelykeresztúron szervezett konferencia előadásainak kivonata volt. A szerzőnek nem voltak bizonyítékai a románok elszékelyesítésére, hiányzik munkája tudományos alapja, olvasói támogatását kérte az adatok kiegészítéséhez. Addig is, jelentette ki a szerző, „a történelmi bizonyítékok hiányát pótolja a logika”. Az „elmagyarosodott románok visszaszerzését” a Kárpátokon túlra is kiterjesztették, és célba vették a moldvai csángókat is. Elrománosításuk érdekében nagy nyomást gyakorolt rájuk a római katolikus egyház, papjai révén megtiltotta a csángóknak a magyar nyelv használatát, az ördög nyelvének nevezték azt. A megfélemlített csángók már csak házaikba zárkózva mertek magyarul beszélni; ha a csendőr meghallotta, hogy valaki akár a saját kertjében magyarul beszélt, rálőtt. Az akkori helyzetről Mezei Kerekes Irma számolt be egy interjúban, amely azonban csak 1997-ben látott napvilágot. Az anyanyelvi gyónást viszont megengedték; papjaik között volt, aki tudott magyarul, de ezt nem vallhatták be. Túlkapásokkal és különféle fondorlatokkal igyekeztek elszigetelni őket a romániai magyarságtól. A papok azt hangoztatták, hogy bűn Magyarországra menni, és megtiltották, hogy magyarnak vallják magukat. Az erdélyi magyar pártoknak tilos volt a csángók lakta vidékeken tevékenykedni, még a kereskedők sem vásárolhatták fel termékeiket, len és kender háziszőtteseiket. Az erdélyi magyarok erőszakos elrománosításának mértéke számokban is kimutatható: az 1919–1929 közötti időszakban a 3462 magyar elemi iskolából 830 mAradt, a 139 polgári iskolából 29, a 27 felső gimnáziumból 17, a 27 pedagógiai intézetből 7 és a 28 kereskedelmi iskolából 4; megmAradt még 17 felekezeti óvoda is. A tanügyi törvénykezést kiegészítették az adminisztratív intézkedések; a román állam összes intézményében jól látható helyre függesztették ki a kisebbségieknek szánt felszólítást: Vorbiţi numai româneşte! (Csak románul beszéljenek). Amikor 1933-ban egy interjúban azt kérdezték Octavian Gogától, hogy lát-e különbséget a Gyulafehérvári nyilatkozat, illetve a csucsai paktum magyaroknak tett ígéretei között, Goga azt felelte, hogy ő hitt a csucsai egyezményben, de ,,a Gyulafehérvári pontok szerzői sohasem vették komolyan határozatukat, s így megvalósítására sem törekedtek... Ott, Gyulafehérváron a román nép csupán az egyesülést mondotta ki, a többi pont részben külföldnek szólt, részben pedig a belpolitika pillanatnyi céljait szolgálta”. (folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. augusztus 8.Puskás-kiállítással nyílt meg a Magyar Olimpiai Udvar KolozsváronElképesztő futballereklyék láthatóak a Kolozsváron pénteken megnyílt Puskás-kiállítás gyűjteményében. A tárlat a Kolozsvári Magyar Napok szervezőinek és a Puskás Intézetnek köszönhetően egészen a Rio de Janeiró-i ötkarikás játékok végéig látogatható lesz a Magyar Olimpiai Udvarként működő Szentegyház (Iuliu Maniu) utca 4. szám alatti helyszínen. Az egyik leglenyűgözőbb relikvia Puskás Ferenc idegenbeli Real Madrid-meze. Szemben a ma látott idegenbeli lila mezzel, akkoriban a Real kékben játszott, és hogy azt a madridiak klubikonja nem csupán egyszer viselte, arról a 10-es dressz hátán látható varrás tanúskodik. „Akkoriban még nem egymeccses mezeket készítettek" – jegyezte meg Szőllősi György, Puskás Ferenc életrajzírója, aki az olimpiai udvar pénteki megnyitójakor Boros Miklós sportújságíróval beszélgetett a legendás labdarúgó életéről. Mravik Gusztáv, a Puskás Intézet igazgatója, a tárlat kurátora elmondta: a mez a Real Madrid Alapítványé, amely egy évre adta kölcsön a Puskás Intézetnek. A Puskás-kiállítást először három éve Madridban mutatták be, a királyi gárda által szervezett Puskás-hetek alkalmával, majd Görögországban, Athénba vitték el. A legnagyobb látogatottságot azonban az angliai Manchesterben érték el, ahol a futballmúzeumban fél év alatt 300 ezren tekintették meg a relikviákat. „Ez a leggazdagabb anyag, amely Puskás-kiállításként valaha megjelent" – fűzte hozzá Mravik. És valóban, szinte lehetetlen felsorolni valamennyi ereklyét. Kiállították többek között azt a Puskás-díjat, amelyet 2009 óta az Aranylabda-gálán az idény legszebb gólját szerző játékosnak ad a világszövetség (FIFA). Egész pontosan azt a példányát, amelyet Joseph Blatter korábbi FIFA-elnök adományozott Puskás Ferenc egy éve elhunyt özvegyének. Szintén megcsodálhatjuk a valaha élt legjobb magyar labdarúgó Budapesti Honvédhoz és az Aranycsapathoz köthető különböző emléktárgyait. Így például látható az az angol csapatkapitányi zászló, amelyet Billy Wright adott át Puskásnak a legendás 6-3-as magyar győzelemkor. A rengeteg felülbecsülhetetlen értékű emléktárgy között szinte alig észrevehetően bújik meg az 1952-es helsinki olimpia aranyérme is, de elképesztően kicsi az 1954-es világbajnoki ezüstérem is. A különleges tárgyak között találjuk a Bernabeu-stadion ezüstből készült miniatűr makettjét, amelyet a „száguldó őrnagy" a 75. születésnapjára kapott. A spanyol szurkolók ágyúcskának becézték Puskást, ezért aztán egy gyűjteményre való kis ágyút is kapott ajándékba rajongóitól, amelyek közül most jó néhányat láthatunk az olimpiai udvarban, ahol végig lehet szurkolni a brazíliai ötkarikás játékok versenyeit. A helyszínen szombaton napközben már mintegy 20-30 sportszerető szurkoló szorított a magyar versenyzőknek, de még vasárnap hajnalban is tucatnyian örültek együtt Hosszú Katinka világraszóló sikerének. Kiss Előd-Gergely | Krónika (Kolozsvár) 2016. szeptember 29.Követés (Egy megfigyelt család, 25.)A Securitate egyik módszeréről van szó, amely azt a célt szolgálja, hogy a megfigyelés alatt tartott személy titkos követésével felfedezzék azt, hogy kikkel tart kapcsolatot. Ha szükséges, fényképet is készítenek a találkozóról. Ehhez nem kevés jártasság is kell, mert a gyanakvó követett hamar rájöhet, hogy valaki a nyomában van. Édesapám megfigyelésénél gyakran alkalmazták a követés (filaj = F) eljárást. Rendszerint ezt az egyébként fölösleges és semmi következtetésre nem alkalmas tevékenységet egy magasabb rangú szekus tiszt gyakorolta, ahogy ez a rendelkezésemre bocsátott dossziéból is kiderül. Talán magyarázatul szolgálhat édesapámnak az a szokása, hogy pusztán egészsége miatt, idősebb korában Kolozsvár főterét többször körbejárta, nézelődve, olykor kirakatok előtt meg-megállva, s ha ismerőssel találkozott, szót váltottak. A Szent Mihály-templommal szemben van a római katolikus plébánia, ide be-betért, hogy pap ismerőseivel vagy Bartha Ignáccal (aki, mint kiderült, „Bărbosu” néven besúgó volt) egyet politizáljon. Ezekről az alkalmakról „Bărbosu” számos jelentést adott tartótisztjének. Jogászként az egyházmegye jogtanácsosi tisztségét is betöltötte. Becsületes édesapám elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy őt feljelentse egy volt magyar országgyűlési képviselő, akivel együtt raboskodott Szamosújváron 1947-ben... 1980. január 10-én Pop Silviu alezredes jelenti, hogy „Károly” (édesapám titkosított neve) megállt a Someșul falatozó előtt, és mintegy két percig nézte, hogy takarítják el a havat az egyetemisták. Az egyiket ismerte, köszöntötték egymást, váltottak néhány szót, majd elváltak. Ezután hazament (akkor a Szentegyház utca – most Iuliu Maniu – 4. szám alatt, tehát a főtérhez egészen közel laktunk). Megjegyzi Pop alezredes, hogy követték „Károlyt” 1979. szeptember 27-én, 1979. október 27-én, 1979. november 9-én és 1979. december 27-én is, de egyik sem eredményezett gyanús eseményt (1. dokumentum). Ugyanebben az évben szeptember 24-én azt jelenti Pop alezredes, hogy édesapám barna öltönybe, fehér ingbe és zöld nyakkendőbe öltözve elhagyta lakhelyét, a Március 6. utcán és Szabadság téren haladva megállt a cipőbolt, majd az ajándékbolt kirakatánál, s 17.30-kor bement a 16. szám alatti plébániára, „a papokhoz”, ahonnan 19.50-kor jött ki és hazament (2. dokumentum). Ezt a „fontos” feladatot pedig egy alezredesre kellett bíznia a Securitaténak! Sírjunk, vagy nevessünk? (Mégis jó volt, hogy így történt. Legalább, ha rosszul lett volna édesapám, rögtön akadt volna segítsége...) Puskás Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. január 28.Gulág-jelenség, a Szabadság különszáma.A ránk bízott örökség.... Máramarossziget – a kommunizmus és az ellenállás áldozatainak emlékmúzeuma „Amikor az igazságszolgáltatás nem tud az emlékezet formája lenni, maga az emlékezet kell hogy az igazságszolgáltatás formája legyen.” (Ana Blandiana) A huszadik század végén, a néhai Máramaros vármegye központjában, Románia északi csücskén elhelyezkedő Máramarosszigeten állt egy előrehaladottan rossz állapotban levő elhagyatott épület: a régi sztálinista börtön, ahova az 50-es években a két világháború közötti időszak romániai elit rétegének nagy részét bebörtönözték. Az épület 1896 és 1897 között, „a magyar börtönépítészet egyik legmeghatározóbb alakja”, Wagner Gyula építész tervei alapján, a millennium emlékére épült. A Máramaros Vármegyei börtönnek köztörvényes jellege volt, és ezt a sajátosságát megőrizte a két világháború között is. 1950 májusától a börtön jellege radikálisan megváltozott, és 1955 júliusáig kizárólag politikai fegyházként működött. Kb. 200 személy sínylődött itt. Ide hurcolták a két világháború közötti időszak jelentős politikai, kulturális és egyházi személyiségeit. A börtön, amely minden negyedik foglyot elpusztított A politikai foglyok első csoportját, amelyet magas rangú, volt állami tisztségviselők alkottak, 1950. május 5-e éjszakáján tartóztatták le az ország különböző pontjain és a bukaresti Belügyminisztérium fogdájába gyűjtötték össze. Másnap a szigeti börtönbe szállították. Az 50-es évek elején négy miniszterelnököt, a demokratikus pártok elnökeit (Nemzeti Liberális Párt, Nemzeti Parasztpárt és Szociáldemokrata Párt), a román Nemzeti Bank öt volt elnökét, számos minisztert és államtitkárt zártak a szigeti börtönbe. Ők egy olyan réteghez tartoztak – volt magas állami tisztségviselők –, amelyet az új társadalomból ki kellett iktatni. A kommunista hatalom inkább potenciális ellenfelet látott ezekben az idős emberekben, mintsem olyan személyeket, akik valójában képesek lettek volna ellenállást tanúsítani. A politikai foglyok második nagy csoportját a két rítushoz tartozó katolikus főpapok és egyházi személyek alkották. Abból, hogy az erdélyi katolikus egyház vezetésének jelentős része bekerült a máramarosszigeti börtönbe, világosan látszik, hogy a kommunista hatalom valós veszélynek érezte a katolikus egyházat. Itt raboskodott 16 katolikus (címzetes vagy titkos) püspök, ebből 10 görög katolikus és 6 római katolikus. Velük együtt számos helynök, kanonok, pap, szerzetes szenvedett, mert hűséges maradt hitéhez és vallásához. A börtönt a szekuritáté aktáiban „különleges munkatáborként” tartották nyilván – „Duna munkatelep” fedőnév alatt. Valójában a „munkatelep” nem volt egyéb, mint az ország politikai és egyházi elitjének megsemmisítő helyszíne. Ami a szigeti rabok fogva tartásának jogi helyzetét illeti: nagyrészüket (főleg a politikusokat) az 1950-es év elején a belügyminisztérium által összeállított táblázat alapján tartóztatták le, más részüket (a görög katolikusokat) azért, mert megtagadták az ortodox vallásra való áttérést. Több mint egy évig egyik esetben sem volt meg a minimális jogalap a fogva tartásukra. Egy 1950. január 14-i rendeletre hivatkozva, amelynek alapján Romániában megalakultak a munkatáborok, 1951 augusztusában a szekuritáté által kiadott határozatok szerint a szigeti rabokat 24 hónapra különleges munkatáborokba vitték (ezeket az időszakokat szükség szerint módosították 1955-ig). A római katolikus vezetők a koncepciós perekben kimondott ítéletek alapján kerültek Szigetre. A mindennapi élet nagyon nehéz volt: a hideg, az éhség és az elszigeteltség voltak az elítéltek legnagyobb ellenségei. Így a közel 200 fogoly közül öt év alatt 53 ember lelte itt halálát, vagyis a rabok 25%-a. 1955-ben, miután megkezdődtek Románia ENSZ-hez való csatlakozásának tárgyalásai, a genfi egyezmény alapján az akkori kormány politikai amnesztiát hirdetett. A máramarosszigeti politikai foglyok egy részét kiengedték, a többieket más börtönökbe helyezték, illetve kényszerlakhelyre telepítették, a börtön pedig újra köztörvényes jellegűvé vált, míg végül 1977-ben bezárták. Jogilag az igazságügyi minisztériumhoz tartozott, de a helyi hatóságok igazgatták, így kisebb cégek termelési és raktározási helységnek használták. Mivel majdnem húsz évig semmiféle munkálatot nem végeztek az egykori börtön épületén, az 1990-es évek elejére katasztrofális állapotba került. Azonban ez volt az a hely, ahol megszületett később a világ első olyan múzeuma, amelyet a kommunizmus áldozatainak szenteltek. A világ első múzeuma a kommunizmusról Jelenleg a volt politikai börtönben a Kommunizmus és az Ellenállás Áldozatainak Emlékmúzeuma működik. A kezdetet 1993. január 29. jelentette, amikor Ana Blandiana, Románia egyik híres költője, egy Strasbourgban szervezett, nemzetközi emberi jogokról szóló előadáson benyújtotta az Európai Tanácsnak az emlékmúzeum tervét, amelyet férjével, Romulus Rusan íróval együtt állítottak össze. Catherine Lalumière főtitkártól kértek támogatást a máramarosszigeti börtön múzeummá való alakításához. 1994. április 21-én az Európai Tanács javaslatára megalakult a Polgári Akadémia Alapítvány, amely az emlékmúzeum létrehozását tűzte ki céljául. 1994-ben és 1995-ben két strasbourgi bizottság látogatott Máramarosszigetre, kedvező jelentéseik alapján a jövendő emlékmúzeum tervét az Európai Tanács pártfogása alá vette. 1994 októberében a szigeti helyi tanács határozata alapján a börtön épületét a Polgári Akadémia Alapítványnak ítélték. A Hans Seidel Alapítvány és számos magánszemély adományainak segítségével megkezdődött a börtön épületének külső és belső felújítása. Ez majdnem 2000-ig tartott, mivel a több mint százéves épület romjai az alapzat, a tetőszerkezet és a közműrendszer átépítését igényelték. Az 1997. június 10-i törvény alapján az emlékmúzeum nemzeti közérdekű létesítménnyé vált. A törvény kimondja, hogy az emlékmúzeum a szigeti múzeumból (amely magába foglalja a Szegények Temetőjét is) és a bukaresti Kommunizmust Tanulmányozó Nemzetközi Központból tevődik össze, amelyeket a Polgári Akadémia Alapítvány irányít. 1998 októberében az Európai Tanács a szigeti emlékmúzeumot a kontinens három legjelentősebb történelmi emlékhelye közé sorolta, az Auschwitzi Emlékmúzeum és a Normandiai Béke Emlékmúzeuma mellé. Az emlékmúzeum első évei tudományos szempontból már nagyon pergők voltak, az évi nagy szimpózium 200-300 történészt és az események szemtanúit gyűjtötte egybe. Minden szimpózium végeredménye egy kötet volt, az adott téma címével. Az Analele 10 kötetes sorozata, amelyet a Polgári Akadémia Alapítvány szerkesztett, az első olyan nagyszabású kutatás, amely a román kommunista megtorlással foglalkozik, ezzel biztosítva a múzeumnak a huszadik századi történelem legfontosabb eseményeinek hátterét. Elkezdődött az akkori szemtanúk megszólaltatása, a régi felvételek, fényképek, tárgyak, levelek, újsággyűjtemények, albumok begyűjtése, a kordokumentumok lépésről lépésre való feltárása. Mindezeket a börtön egykori celláiban több mint ötven bemutatóterem létrehozására használták. Napjainkban a máramarosszigeti emlékmúzeum Románia egyedülálló ilyen jellegű múzeuma, amely az egykori Románia, valamint a Közép- és Kelet-Európa országai által átélt kommunizmus bizonyítéka. A múzeumban a nyugat-európai látogatók szembesülhetnek a kommunizmus realitásaival. Múzeumteremmé átalakított minden egyes cellája tematikus vagy kronológiai bizonyítéka annak a politikai torzulásnak, amely annyi szenvedést és halált okozott – a börtönök falain belül vagy kívül – a 20. századi Európában. Nemcsak a múltról szól, hiszen mindig fennáll – ha nem is a kommunizmus visszatérésének, de – bármilyen önkényuralmi rendszer kialakulásának a veszélye. Egyetem és élet a fekete cellákban A múzeum állandó kiállítása három szinten tekinthető meg, időrendi sorrendben. Több mint 50 termen keresztül követhetjük végig, hogyan történt Románia szovjetizálása gazdasági, igazságügyi, biztonsági, katonasági, oktatási, akadémiai, szociális, kulturális vagy egyházi téren, összpontosítva az áldozatokra, a korlátozásokra, az elnyomásra és a megtorlásra. Bemutatja az 1945–1989-es évek lényegét: terror, félelem, meghurcoltatás. Megismerhetők egy egész ország szellemi, pszichikai és politikai ellenállása kifejezéseinek módjai. Megtekinthetők a fogolyélet szörnyű kellékei vagy különböző tárgyai, amelyek elűzhették a börtöni egyedüllétet és egyhangúságot. Látható, miként változhatott egy cella egyetemmé, a börtönévek túlélésének egyik feltételeként. A kiállított tárgyakat a rabok készítették alkalmi szerszámokkal, majd gondosan rejtegették a cellakutatások idején. Grafikonok mutatják be a foglyok hurcoltatását egyik börtönből a másikba, kiemelve minden sors egyediségét, valamint a politikai foglyok munkaerőként való felhasználását különböző munkatelepeken vagy bányákban. A börtön bezárása után a belső falakat többször is átfestették, így a kilencvenes évek elején már nyoma sem volt az ötvenes évek fekete színének. A múzeumban rekonstruáltak néhány in situ cellát, úgy, ahogy leírták azok a túlélők, akik tanúi voltak az 50-es évek megtorlásainak. Itt említhető a híres „fekete” büntetőcella, vagy ahol Iuliu Maniu és Gheorghe I. Brătianu ismert történészek elhunytak. Nem hiányoznak a különböző modernkori audio és vizuális technológiai elemek sem, az érintőképernyős applikációk, CD-lejátszók vagy a dokumentumfilmek, melyek a kor túlélőinek vallomásait vagy a 20. század történelmét elevenítik meg. A térképek terme bemutatja úgy a romániai gulágot térben és időben, mint a kommunista Románia 45 évének történelmét időrendi sorrendben. Egy nagy térkép feltünteti azokat a helyeket, ahol börtönök, kényszermunka-táborok, politikai jellegű pszichiátriai otthonok vagy tömegsírok voltak, ahol harcok folytak vagy kivégzések történtek. 1945 és 1989 között kb. 600 ezer embert ítéltek el, több százezret vettek közigazgatási őrizetbe, vagyis zártak el tárgyalás nélkül. A terror 1948 és 1953, valamint 1958 és 1963 között csúcsosodott, amikor – a meglévő börtönök mellett helyszűke miatt – számos kényszermunka-tábort létesítettek és sok deportálást vittek véghez. Rendeltetésük és jellegzetességük alapján esettanulmányok készültek a nagyobb és ismertebb börtönökről, amelyek a gondolkodó elit rétegének (értelmiségiek, parasztok, papok, kereskedők, kézművesek, katonák, egyetemisták vagy diákok, férfiak vagy nők egyaránt) kivégzési helyéül szolgáltak. Mindenkit elítéltek, aki a rendszer ellen fordult akár állampolgárként, akár alkotásain keresztül. A folyosón végighaladva előtárul a kommunizmus által meghurcolt politikai foglyok és deportáltak több ezer fotóból álló arcképcsarnoka, majd egy grafika János Evangéliumából, a 8. fejezet 32. versének fordítása 33 nyelvre: „És megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz”. A földszinten látható kiállítások: 1946-os választások; A Kommunizmus által ostromolt Máramaros; Ilie Lazăr esettanulmánya; A demokrata pártok megsemmisítése; 1945. Jaltától Moszkváig; Az egyházak elfojtása; A Szekuritáté 1948–1989 között; Kényszermunka (Duna-csatorna, ólombányák, Salcia); Kollektivizálás. Ellenállás és elnyomás; 1948: Románia szovjetizálása; Kommunizmus versus monarchia; A hadsereg, rendőrség, igazságügy átalakítása. Az első emeleten látható kiállítások: Elöljárók (magas rangú állami tiszviselők) terme; a „Duna Munkatelep”; Az oktatás kommunista átalakítása; Az Akadémia megsemmisítése; Etnikai és felekezeti megtorlások; Művészek és alkotásaik a rácsok mögött; Az irodalom megtorlása (Írók börtönben); A 209-es cikkely; Deportálás Baragánba; Antikommunista ellenállás a hegyekben; Egyetemista megmozdulások Romániában (1956); A pitesti-i átnevelés; Vers a börtönben; Nők a börtönben; Értelmiségi élet a börtönben; Gheorghe I. Brătianu: egy történész a történelemben. A második emeleten látható kiállítások: Üldözött családok; A kéziratok emlékei; Diákok fogságban; Orvostudomány a börtönben; A máramarosi ellenállás; Épületbontások a 80-as években; A mindennapi élet a kommunizmusban; Ellenállók a 80-as és 90-es években; „Az Aranykor” vagy a kitsch kommunizmus; A zsilvölgyi és brassói munkásmegmozdulások; Iuliu Maniu – a demokrácia atyja. Lélekmadár urna az ország közös sírja Az emlékmúzeumot nem csak az épületben működött börtönnek vagy a kommunista Románia ellenállásának és áldozatainak szentelték. Egy egész időszakot mutat be az úgynevezett „szocialista láger” területéről, a hét szovjet csatlós országról (Albánia, Bulgária, Csehszlovákia, Németország, Jugoszlávia, Lengyelország, Magyarország) időrendi sorrendben megalkotott összefoglalóban. Fényképek, dokumentumok, kronológiák rámutatnak a döntő pillanatokra: a kommunizmus bevezetése, a sztálinista terror, a SZKP 20. kongresszusa, az 1953-as berlini, 1956-os budapesti események, a Prágai Tavasz (1968), a lengyelországi (1968, 1970, 1976) megszakítatlan sztrájkok, csúcspontként a 80-as évek Szolidaritás mozgalmával. A kommunista rendszert, amely nem tarthatta fenn magát csak a terror segítségével, lépésről lépésre követi, megjelenésétől egészen a kifejlődéséig, majd legvégül összeomlásáig 1989-ben. Kiemelhetők a múzeumban látható kiállítások: Besszarábia a Gulágban; Kelet-Európa országai. 1945–1989; A hidegháború időrendi bemutatója; Szabadság a rádió hullámhosszán (Szabad Európa, BBC, Deutsche Welle, Amerika Hangja); A berlini és türingiai lázadások (1953); A magyarországi forradalom (1956); A „Prágai tavasz” (1968); A „Charta 77” (1977), „Šolidarnosč”, 18 nap, amely elámította a világot vagy A „bársonyforradalom”(1989). Az emlékmúzeumhoz tartozik a belső udvarban található Feláldozottak menete szoborcsoport (Aurel Vlad alkotása, ami idővel a múzeum jelképévé vált) és az Imádság és Magábaszállás Tere (Radu Mihăilescu építész-tervező alkotása). A kápolnába vezető lejárat füstszínű andezittel burkolt falaira többezer, börtönökben, lágerekben, deportálási helyeken elhunyt nevét vésték (további több ezer elhunyt neve az udvar kőfalán vagy a szegények temetőjében olvasható). Ez a hely azzal a céllal jött létre, hogy a látogató, miután végighaladt a kommunizmus szörnyűségeinek bizonyítékai között, itt elgondolkodhasson, magába szállhasson, tiszteletet adhasson az elhunytaknak. A szigeti börtönben elhunytakat a város különböző temetőiben temették el éjszaka, majd 1952 után a város szélén fekvő úgynevezett szegények temetőjében. Mivel a gödröket nem lehetett azonosítani, tájrendezési tervet gondoltak ki, amelynek alapján az ország határvonalát ültetett fenyőfák jelölik, Máramarossziget helyét pedig egy oltár-síremlék, rajta bizánci stílusban díszített hatalmas kereszt. Belsejében urnák – a „lélekmadár” népi motívumot viselve –, amelyekbe a látogatók végeláthatatlan sorai, az ország minden részében levő kivégzőhelyekről, közös sírgödrökből, más áldozatok sírhalmairól egy-egy marék földet helyeztek. A szimbolikus határvonalakon kívül, a keleti oldalra helyezett emléktáblákra azoknak a neve került, akik Romániából Donyeckbe és Szibériába deportálva haltak meg. 2012-ben a szegények temetőjének bejáratához emlékkaput állítottak, amit a bibliai Élet Létrája ihletett, majd harangot és kis lelátót, amelyről egészében áttekinthető a tájrendezési projekt (Stefan Radocea tervező munkája). Ez alkalommal információs központot is építettek, ahol a temetőlátogatás útvonaláról kínálnak felvilágosítást. 2013. május 9-től a máramarosszigeti múzeumot Bukarestben Az emlékezet mint igazságszolgáltatás címmel állandó kiállítóterem „képviseli”. Ha a szigeti múzeum két évtized alatt jött létre, a kiállítóterem ötlete néhány éve született meg, egy kommunizmus múzeum létrehozásának szükségességével kapcsolatosan felmerült heves viták keretében. Számos ellenvető nem tudta, vagy nem akarta tudni, hogy ilyen múzeum létezik Máramarosszigeten. Ahogyan Ana Blandiana fogalmazott, a szigeti emlékmúzeum létrehozása nem cél, hanem eszköz, amely meghiúsítani próbálja az agymosási művelet eredményét, vagyis az emlékezet megsemmisítését, mely nélkül a társadalom puha, gerinctelen, irányítható szörnyeteggé válik. Élő múzeum és évente egyszer zarándokhely Az emlékmúzeumnak fontos szerepe van a múzeumpedagógia terén is, hisz tudjuk, hogy a mai fiatalok, diákok oktatási programjából hiányzik vagy felületesen érintett a román történelem e korszaka. Ezért 1998 óta a Polgári Akadémia Alapítvány a szigeti emlékmúzeumban egyhetes előadássorozatot szervez 15–18 éves diákok számára, amelyeken 2008 és 2012 között a középiskolákban tanító történelemtanárok is részt vehettek. A fiatalok komolysággal, empátiával és meghatottsággal járják végig az emlékmúzeumot, amely így „élő múzeummá” válik, egy emlék-iskolává, emlékezeti intézménnyé, ami lehetővé teszi, hogy az igazság egyik generációról a másikra szálljon. Az emlékmúzeumot a Romulus Rusan által irányított bukaresti Nemzetközi Kutatóközpont Intézet tagjainak kutató és adatgyűjtő munkája eredményezte. A központ archívumában több ezer irat, fénykép, napló, fogsági dokumentum, levél, családi fénykép található magán- vagy közarchívumokból. Nem utolsósorban meg kell még említeni a számtalan szimpóziumot, megbeszélést,kerekasztal-beszélgetést vagy éppen a különböző tematikájú vándorkiállításokat, amelyeket Romulus Rusan és a Kommunizmust Tanulmányozó Nemzetközi Központ csoportja állított össze, majd elvitt több hazai és külföldi városba. 2003 óta minden évben az Úr mennybemenetelének ünnepén/ a hősök napján, a nyílt napok alkalmával az emlékmúzeum valódi zarándokhellyé változik, ahol összegyűlnek az egész országból a volt politikai foglyok, családtagjaik, utódaik. Az emlékezet megünneplésének megható napja ez, amikor számos kerekasztal-beszélgetés kap itt helyet, új termek vagy kiállítások nyílnak, könyvbemutatókat és koncerteket tartanak, a Szegények Temetőjében emlékmisét mondanak a börtönökben, lágerekben vagy deportálások során elhunytakért. 1997-es megnyitása óta számlált több mint 1 millió látogatójának köszönhetően a Kommunizmus és az Ellenállás Áldozatainak Emlékmúzeuma átlépi a börtön falait és „átköltözik” azokhoz az emberekhez, akik a történelmet, ugyanakkor saját magukat is próbálják megérteni. A múzeum látogatóinak több mint fele 30 év alatti fiatal, kb. 20%-uk külföldi, ezért 2015-ben a múzeum útmutatója és tevékenysége megjelent angol, francia, német, lengyel, olasz és magyar nyelven is. A múzeum látogatása nem csupán történelmi lecke, hanem igazi kihívás mind a felnőttek, mind a tizenévesek számára, a román állampolgároknak, de külföldieknek is. Vajon mennyit értünk meg a múlt rendszer tévedéseiből, kegyetlen igazságtalanságaiból? Felfogjuk-e a szenvedésből született értékek súlyát? Ezekre a kérdésekre próbál választ adni a múzeum. DOBES ANDREA Szabadság (Kolozsvár) 2017. február 6.Maniu-emlékhely SzilágysomlyónFebruár 5-én felavatták a Szilágy megyei Szilágysomlyón Iuliu Maniu egykori parasztpárti politikus, Románia háromszoros miniszterelnökének emlékművét. (A „badacsonyi szfinx”, a hírügynökség értesülésével ellentétben nem a városban, hanem a közeli Badacsony faluban született 1873. január 8-án.) Iuliu Maniu, a Nemzeti Parasztpárt egyik legnevesebb politikusa egyebek közt pártjának elnöke, a Román Akadémia tiszteletbeli tagja, a budapesti és bukaresti parlament tagja volt. A második világháború után az antikommunista ellenállás szimbóluma lett, 1947-ben életfogytiglani börtönre ítélték, 1951-ben a máramarosszigeti börtönben hunyt el. Nyugati Jelen (Arad) 2017. február 24.Állagmegőrző festést végeztek a Státus-palotánA Római Katolikus Egyház – akárcsak a többi történelmi egyház – minden korban a legjobb tervezőkre, építőkre és művészekre bízta nemcsak a templomok, hanem más, gyakorlati rendeltetésű épületek tervezését, művészi kivitelezését, bővítését is. A Kolozs-Dobokai Főesperesség és keretében a kolozsvári Szent Mihály-plébánia úgy tekint épített örökségére, mint jelentős eszközére napjaink evangelizációjának pasztorális munkájához, hiszen otthont biztosítanak a különböző hitéleti, kulturális rendezvényeknek. Az egyházi műemlékek és művészeti alkotások fenntartása és megóvása nemcsak állandó figyelmet kíván, de egyben felelősségteljes feladat. Nem beszélve arról, hogy a helyreállítások, beleértve a folyamatos karbantartási, állagvédelmi munkálatokat, kisebb-nagyobb átalakításokat átgondolt előkészítést és nem utolsósorban jelentős anyagi ráfordítást igényelnek. Kincses városunk többek között jogos büszkesége a Szentegyház/Iuliu Maniu utcai úgynevezett Státus-paloták impozáns sora, amelyeket „örökbefogadott” az Apáczai-líceum kilencedikes tanulóinak csapata. A Státus-paloták esetében érvényes az egyik szemem sír, a másik nevet szólás, hiszen a Főtérről nézve a baloldali egyházi ingatlansor visszaszolgáltatása – a Római Katolikus Teológia Karnak otthont adó 5. szám alatti épület kivételével – mindeddig nem történt meg, az ügy szélmalomharcnak bizonyult. A jobboldali palotasor viszont a Szent Mihály-plébánia tulajdona, s ez meglátszik a gyönyörűen restaurált külső és belső részén, jogosan váltja ki a hazai és külföldi látogatók elismerését. A napokban a Szentegyház utca 2. szám alatti saroképület toronyrész sisakján állagmegőrző festést végeztek. Méltó és igazságos, hogy éppen ebben az épületrészben szervezik február 24-én, pénteken, 18 órától az első kolozsvári Státus-bált a fent említett Örökségünk őrei csapat ötlete nyomán. Fodor György Szabadság (Kolozsvár) 2017. április 11.Pert vesztett Dan Tanasă a nagykárolyi táblaügybenA főleg Székelyföldön akciózó magyarellenes Dan Tanasă pár évvel ezelőtt a Szatmár megyei Nagykárolyban két magyar nyelvű emléktábla miatt nyújtott be keresetet a Nagykárolyi Polgármesteri Hivatal ellen. Egy elhúzódó peres eljárás végén döntött a bukaresti törvényszék: nem kell magyar irodalmi szövegrészleteket is tartalmazó emléktáblákat románra fordítani. A valamikori megyeházán – melyben jelenleg a Iuliu Maniu Műszaki Líceum működik – egy tábla hirdeti, hogy 1829 és 1834 között vármegyei jegyzőként ott dolgozott Kölcsey Ferenc. Egy másik épületen, az 1-es Számú Általános Iskola falán Petőfi Sándornak még 2003-ban állítottak emléket, aki egyébként Nagykárolyban ismerkedett meg későbbi feleségével, Szendrey Júliával. A két tábla ellen Dan Tanasă a Civil egyesület az európai méltóságért nevében indított eljárást arra a törvényi rendeletre hivatkozva, miszerint nem lehet kizárólag magyar nyelvűnek lenniük az emléktábláknak, hanem felül az ország hivatalos nyelvén, románul kell szerepelnie a feliratoknak, és esetleg alatta magyarul. Két esztendeje felszólították a helyhatóságot, hogy harminc napon belül távolítsa el ezeket az emléktáblákat, és helyeztessen ki újakat, melyeken felül az állam nyelvén szerepeljen a szöveg. Kovács Jenő polgármester, az RMDSZ nagykárolyi szervezetének elnöke keddi közleményében közölte, annakk ellenére, hogy a pert megnyerték, új táblákat fognak kihelyeztetni, mégpedig olyanokat, amelyeken mind a Petőfi-strófa, mind a Kölcsey-részlet román fordítása is olvasható. Erdély.ma 2017. július 14.Kolozsvári turisztikai szórólapok eltérő nyelvezeteKétnyelvű, román és magyar nyelvű turisztikai szórólapokból tallózok. A többnyelvűség az önkifejezés szabadságát nyújtja, de amikor ugyanazt fejezik ki más-más nyelven, az adatoknak, a mondanivalónak azonosaknak kellene lenniük. Már a város megnevezése is eltérő: Kolozsvár, Cluj-Napoca. Nem csoda hát, ha a magyar szöveg igyekszik a több mint száz évvel ezelőtti múltból meríteni, míg a román szöveg az elmúlt száz esztendő vonatkozásaiból, fenntartva magának – a város dák nevével sugallva - az elsőséget. Az még „érthető”, hogy a magyar személyiségekről elnevezett egykori utcanevek teljességében megváltoztak: Bocskaiból Avram Iancu lett, Ferenc Józsefből Horea, vagy Deák Ferencből egyszerűen Hős. Az már kevésbé, hogy a magyar nevek elhallgatása következetesen megfigyelhető a román szövegismertetőben. A Farkas utcai (Mihail Kogălniceanu) református templom román nyelvű bemutatója ezért feltűnő módon rövidebbre sikeredett, miközben Báthory István, I. Rákóczi György és Apafi Mihály fejedelem, valamint Régeni Asztalos János szószék-készítő nevei elhallgattattak. Csak – „a román származása” miatt elfogadott, sőt „népszerűsített” – Corvin Mátyás neve kerül említésre. A szász személyiségekkel már nincs ilyen megkülönböztetés, mind Elias Nicolai, mind Benedict Mueck kőfaragók munkáját dicséri a szövegíró. A Sétatér (román fordítása: Központi Park) magyar nyelvű leírása megemlíti Pákey Lajos és Kós Károly építészek neveit, a román megfeledkezik róluk. Az Agrobotanikai Kertet viszont Iuliu Prodan professzorról elnevezett parkként emlegeti, a híres Botanikus Kerttel pedig feltétlenül párosítja Alexandru Borza személyiségét, miközben megfeledkezik a füvészkertet alapító Mikó Imre nevéről. A Rönk-park és az Egyetemi Sportpark megnevezésénél és leírásánál már nincsenek lényegi eltérések. Annál nagyobb az „egyetértés” a Fellegvár ismertetésénél, ahol Ferencz József császár és Erzsébet királyné neve mindkét szövegben megtalálható. Említést tesznek továbbá az 1848-as forradalom áldozataira emlékeztető hatalmas keresztre, az időközben átkeresztelt Belvedere szállóról azonban megfeledkeznek. Amiként egy másik szórólapon a Hóját is süllyesztőbe szánják, meg sem említik a néprajzi múzeum szabadtéri részének a bemutatásánál. A román leírást más nyelvvel társító szórólapok esetében már könnyebb és egyszerűbb a közös nevezőre jutás. A Házsongárdi-temetőt ismertető általános szöveg még elfogadható, románul és franciául egyaránt, a sírok válogatása azonban egyoldalú. A bemutatott sírok közül kettőn olvashatóak a nevek: Emil Isac és családja, valamint Pop Iulian, „Kolozsvár (azaz Cluj-Napoca) első polgármestere” sírkövén. Miközben a temetőben eltemetett híres személyiségeket ismertető válogatás három magyar és három román személyt és sírkövét mutatja be. Sok emberöltővel ezelőtt halt meg Apáczai Csere János, (gróf) Bánffy György, sőt Brassai Sámuel is. Annál frissebb Emil Racoviţă, Ion Agârbiceanu és Adrian Marino emlékezete. A „béke” kedvéért az egyik szórólap a Tükör utcát (Szentegyház, Március 6., ma Iuliu Maniu – szerk. megj.) mutatja be, kivételesen megemlítve Alpár Ignác tervező kilétét. Innen idézek: „A két épület csaknem teljesen szimmetrikus, tükörkép hatását keltik, kivéve a keleti és nyugati homlokzatot.” Úgy látszik, a kolozsvári turisztikai szórólapok eltérő nyelvezete azt bizonyítja, hogy a keleti és nyugati mentalitás nem teszi lehetővé a tükörfordítást. ÁBRÁM ZOLTÁN / Szabadság (Kolozsvár) 2017. augusztus 12.Az autonómia és a nagy egyesülés – a BBTE rektorának elgurult a gyógyszere100 évvel ezelőtt több mint 100.000 ember tartott Erdély minden szegletéből Gyulafehérvárra, hogy tanúja legyen annak, amint beteljesül Románia történelmének legjelentősebb aktusa. A románok lelkesen és hazaszeretettől áthatott szívvel érkeztek, hogy összefogjanak egy egységes országért. A román népnek az első világháború után sikerült kihasználnia az európai népek felszabadítási mozgalmát és a „Gyulafehérvári Nemzetgyűlés Határozatában” szentesítette saját felszabadítását és egyesülését. Azok, akik saját szemükkel látták ennek a több évszázados államnak a beteljesülését, a szabadság borzongását a szívükben hordva pusztultak el, a következő nemzedékek számára pedig az 1918-as Egyesülés szép történelemleckévé vált, melynek előnyeit – a románok és más erdélyi etnikumok szabadsága és nemzeti identitásának védelme – néha nem értékelve élvezzük. Megtiszteltetés volt, hogy Ioan-Aurel Pop akadémikussal és egyetemi professzorral és doktorral, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektorával beszélgethettem arról, milyennek látják egy évszázaddal később azt a momentumot azok, akik egy olyan Románia határain belül éltek, melyért sok százezren áldozták fel magukat. Mielőtt elmerülnénk a vele készült interjúban, meg kell említeni, hogy prof. dr. Ioan-Aurel Pop történész, akadémikus, egyetemi professzor, a Nemzetközi Történelemtudományi Bizottság Nemzetközi Kapcsolatok Történelme Részleg tagja, a Romániai Történészek Nemzeti Bizottságának alelnöke és Egyetemi Címeket és Okleveleket Tanúsító Országos Tanács (CNATDCU) tagja. Több könyv szerzője, melyek közül megemlítjük a Românii şi maghiarii în secolele IX-XIV. Geneza statului medieval în Transilvania, ed. I-a şi a II-a (Románok és magyarok a IX-XIV. századokban. A középkori állam születése Erdélyben. I. és II. kiadás – a szerk.), Istoria Transilvaniei (vol. I., până la 1541) (Erdély történelme - I. köt., 1541-ig), Istoria Transilvaniei (vol. II, de la 1542 până la 1711) (Erdély történelme – II. kötet, 1542-től 1711-ig) és Istoria României – Compediu (Románia történelme – Összefoglalás). - Már régebb óta figyelem, hogy azok, akik a magyar kisebbségnek adandó autonómiát támogatják, követeléseik alátámasztására a Gyulafehérvári Nagy Nemzetgyűlés NYILATKOZATÁRA hivatkoznak. Mit kellene ezekre a követelésekre válaszolnia egy román történésznek, kultúrembernek? - Kezdetnek minden olvasójukat arra szeretném emlékeztetni, hogy demokratikus társadalomban élünk (mely – e pillanatban – demokratikusabb, mint Románia egyes nyugati vagy északnyugati szomszédainak társadalmai), melyet nehezen, emberi áldozatokkal építettünk fel és melyet minden áron meg kell védenünk. Márpedig egy demokratikus társadalomban a gondolat-, a lelkiismeretszabadság, a petíciós jog és más hasonlók nemcsak megengedettek, de az alkotmány egyenesen szavatolja azokat. Ezért a magyar vezetőknek is megengedett, hogy bármit kérjenek Romániában! Egy feltétellel: kéréseiknek be kell illeszkedniük a Romániának nevezett állam demokratikus jogrendjébe és az Európai Unió szabályozásainak kereteibe. Ebben a szellemben viszont a romániai magyar közösség egyes szervezetei által kért autonómiának semmi köze sincs a demokráciához és a Gyulafehérvári Nagy Nemzetgyűlés Határozatához sem. Nézzük meg, miért! Először is, a magyar vezetők által (érdekvezérelt és módosított) autonómia kifejezést a kérdéses Határozat szövege egyetlen alkalommal tartalmazza, nevezetesen a II. cikkelyben: „A nemzetgyűlés a fent említett területeknek (Erdély, Bánság és Partium – a Partiumról, vagy „magyar Részekről”, abban az értelemben, hogy ezek a Magyarország felé eső románok által lakott területek voltak, vagyis a Körösvidékről, Szatmárról, Máramarosról, Szolnokról, Ungról, Beregről, Ugocsáról és a többiről van szó) ideiglenes autonómiát biztosít az általános népszavazással választott alkotmányozó testület összegyűléséig.” Mint látható, a többségében románok által lakott, Romániával egyesült területekről van szó (kb. 100.000 négyzetkilométer), egységesen kezelt területekről. Másodsorban, a Gyűlés még e területeknek is csak ideiglenes autonómiát adott, annak az egyetemes szavazással megválasztott gyűlésnek az összejöveteléig, melynek feladata új alkotmányt adni a Román Királyságnak. Mindezeket a rendelkezéseket szigorúan betartották, Erdély pedig a Bánsággal és a nyugati Részekkel együtt végleg, bármiféle autonómia nélkül, csak a jelzett feltételek teljesítését követően tagozódott be Romániába. A december 1-i Határozatot bírálók „megfeledkeznek” egy lényeges ügyről, nevezetesen az egyesülés „elrendeléséről”. A dokumentumnak pontosan a szóban forgó románok és az említett területek Romániával való egyesülése a kulcseleme! Ezt az egyesülést pedig a demokratikusan megválasztott és az összes szóban forgó románokat képviselő hivatalos dokumentumokkal („megbízó levelekkel”) rendelkező 1228 küldött „rendelte el”. Márpedig a romániai magyar kisebbség, az összes többi kisebbséggel ellentétben, sohasem ismerte el explicit, globális és hivatalos módon a Nagy Egyesülést. Ebből kell kiindulni. Miként hivatkozhatnál a gyulafehérvári dokumentumba foglalt bizonyos kijelentésekre, elvekre, jogokra, ha te nem ismered el annak az okiratnak a lényegét, amiről itt írunk? De még így is, a szóban forgó elvek, józan, helyes és tárgyilagos elemzése esetén teljesen másról beszélnek, mint magyaroknak nyújtott autonómiáról. Ezekre néha tudatlanságból, máskor szándékosan hivatkoznak, tudva, hogy kevés román olvassa ma már azokat, vagy ha igen, még kevesebben tudják helyesen értelmezni őket. Marius Diaconescu kollégám nem olyan rég helyesen és közérthetően elmagyarázta ezeket a gyulafehérvári elvek kiforgatásával kapcsolatos dolgokat. - Ezeket különben intenzíven felhasználták a Tusnádfürdői Nyári Egyetemen is annak bizonyítására, hogy az önrendelkezésre vonatkozó magyar követelések, a román állam jövője, Nagy-Románia centenáriuma a Gyulafehérvári Nyilatkozatban szereplő állítások megvalósulásához kötődnek. Kérjük, hogy professzorként és románként is mondja el véleményét. - Ezeket az „elveket” a magyar nyári táborokban nem a magyar nemzet és nem a romániai magyar kisebbség javára, hanem a kedélyek felszítására használják fel. Bármelyik román értelmiséginek gondosan el kell olvasnia a Nagy Nemzetgyűlés Határozatot és magának kell megítélnie azt. Az említett gyűlés – az Egyesülés ünnepélyes elrendelése után – a következő alapvető elveket határozta meg: „teljes nemzeti szabadság minden együttélő népnek”, „egyenlő jogok és teljes autonóm vallásszabadság az állam minden felekezete számára”. A „teljes nemzeti szabadságot” egyértelműen, párhuzamos értelmezések lehetősége nélkül határozták meg és az a Határozat szerzői számára az „együttélő népek” jogát jelentette arra, hogy „saját nyelvükön részesüljenek oktatásban, közigazgatásban és ítélkezésben”, „képviselettel rendelkezzenek – Románia – törvényhozó testületeiben”, valamint az ország kormányzásában. Mit lehet elmondani ezekkel az elvekkel kapcsolatosan? A romániai magyarok a saját nyelvükön részesülnek „oktatásban”, ingyenesen és gyakran állami ösztöndíjjal óvodától a doktori címig és a posztgraduális képzésekig. Nincs, például, olyan magyarok által kért felsőoktatási program, amit ne engedélyeztek volna az állam szakirányú szervei. Ennek feltétele a legnagylelkűbb Európában: legalább tízen kell jelentkezzenek arra a szakra. De a pozitív diszkrimináció szellemében 7-8 hallgatóval is engedélyeznek szakokat. Következésképpen 10 ilyenfajta tanulmányokra jelentkező hallgató számára Romániában kb. 20 magyar professzort fizetnek. Ha pedig nincs 10 jelentkező ilyenfajta tanulmányokra, akkor Magyarországról hoznak fiatalokat, akik az európai szabályozások szellemében Romániában tanulnak, magyarul, a román állam költségvetéséből fenntartott helyeken! Sőt: egy magyarul tanuló hallgató kétszeres finanszírozást kap az államtól (egy németül tanuló pedig 2,5-szerest) a románul tanulóhoz képest. Az 1918 utáni Romániában sohasem állították le a minden fokú magyar nyelvű oktatási rendszert, csak korlátozták a nacionalista kommunizmus korszakában (a XX. század 80-as éveiben). Következésképpen ma elég sok romániai magyar nem beszéli jól (vagy nem beszéli egyáltalán) az ország hivatalos nyelvét és képtelen beilleszkedni a román közösségbe (miközben a legfrissebb népszámlálás szerint a román etnikumúak adják a lakosság csaknem 90 százalékát). Márpedig a romániai magyaroknak lehetőségük van tökéletesen kétnyelvűnek lenni és bármilyen tisztséget betölteni, bárhol az országban, lekörözve a román etnikumúakat. Egyes magyar vezetők káros politikája miatt, sajnos, ez a lehetőség elvész, nem hasznosul. A saját nyelvű közigazgatással ugyanez a helyzet: a magyarok mindenhol az országban az arányuknak megfelelően jelen vannak a közigazgatásban, azokban a falvakban, községekben, városokban, megyei jogú városokban pedig, ahol többségben vannak, a közigazgatás gyakorlatilag magyar, magyar nyelven zajlik. Az „ítélkezés” a magyar többségű területeken gyakran magyar bírókkal és törvényszéki jegyzőkkel zajlik. Amikor arra szükség van, a román állam tolmácsokat biztosít. Következésképpen bármelyik peres fél, tanú stb. korlátozás nélkül magyarul beszélhet a bíróság előtt. Van értelme a többiről is beszélni? A magyaroknak a két háború közötti időszakban, akárcsak a többi kisebbségnek, parlamenti képviselettel rendelkező saját pártjaik voltak. Amikor pedig nem voltak, akkor már minden pártot felszámoltak, a románokat is (1938-tól 1944-ig). A kommunizmus alatt Erdélyt nagyjából 1950-ig, 1953-ig a magyarok vezették, aztán folyamatosan jelen voltak Románia vezetésében, minden központi szervben, az arányuknak megfelelően, sőt azt meghaladó mértékben. A magyarok most folyamatosan részt vesznek a kormányzásban, még akkor is, amikor nem alkotnak koalíciót egy többségi párttal. A Képviselőházban és a Szenátusban nem volt egyetlen törvényhozási ciklus sem magyar képviselők és szenátorok nélkül, méghozzá a választás útján elértnél nagyobb arányban. Nincs olyan, úgy-ahogy fontos országos jellegű intézmény, ahol ne lenne jelen a magyar pártok egy vagy több képviselője, a Román Nemzeti Banktól a Román Kulturális Intézetig. Igaz, hogy a hivatkozott dokumentumban még egy helyen használják az autonómia szót (pontosabban, mint láthattuk, az „autonóm” melléknevet), nevezetesen a III. cikkelyben, ahol „az állam minden felekezete számára” biztosított „teljes autonóm vallásszabadságról” beszélnek. De itt nyilvánvalóan vallásról, felekezetekről van szó és nemcsak a magyarokéról (kálvinista, erdélyi római katolikus, unitárius és a többi), hanem az összesről. Következésképpen az 1918. december 1-i gyulafehérvári dokumentumban sehol sincs szó valamelyik kisebbségnek (vagy akkori szóhasználattal „együttélő népnek”) biztosított (területi, kulturális, regionális, jogi, közigazgatási, politikai és a többi) autonómiáról, hanem a már említett értelmezésű „teljes nemzeti szabadságról”, nevezetesen arról a jogról beszélnek, hogy saját nyelvükön részesüljenek oktatásban, közigazgatásban, ítélkezésben, képviselőik legyenek a kormányban, a parlamentben és így tovább. Márpedig ezek megvalósultak és nap mint nap megvalósulnak. Természetesen, ma sincs – mint bármely emberi dologban – tökéletesség! Egy magyar sohasem fogja magát úgy érezni Romániában, mint Magyarországon, az „anyaországban”, ahogy azt egyesek nevezni szeretik. Az a baj, hogy egyes magyar vezetők Magyarországgá akarják változtatni Erdélyt (ahogy azt hajdanán illuzórikusan hitték), ami már nem lehetséges. Ezért jobb lenne, ha mindnyájan egy új Románia hatékony és becsületes felépítésére összpontosítanánk energiánkat az Európai Unió keretében és nem kellene középkori nosztalgiákat kergetni, mint amilyen „Székelyföld autonómiája”! Egyes magyar vezetők és román állampolgárok pedig szabadok abban, hogy ne szeressék Romániát, de törvényi kötelességük tisztelni azt. Különben összetűzésbe kerülnek a törvénnyel. - Vajon, ha a Nyilatkozatot elfogadó Nagygyűlés nyomán létrehozott állam ellen harcolsz, akkor hivatkozhatsz még rá, hogy többletjogokat követelj? Egyes magyar vezetők az 1918 után egyesült román állam ellen harcoltak a hadseregükkel (Székely Hadosztály), a két világháború közötti romániai pártjukkal és Magyarország propagandájával. - Ismétlem: a magyarok közösségként sohasem ismerték el Erdély egyesülését Romániával, explicit, egyértelmű módon, ahogy azt a szászok, a svábok, az ukránok, a romák stb. tették (a nem-magyar kisebbségek közül csak a szászok esetében volt jelentősebb állásfoglalás ebben a kérdésben és az sem volt egyértelműen románpárti – ld. itt –, az ukránokról és főleg a romákról nincs értékelhető adat – a szerk.). Mit jelent ez? Ez az Erdély lakosságának abszolút többsége által az akkor hatályos nemzetközi jog összes rendelkezésével összhangban lévő és az 1919–1920-as Párizsi Békekonferencia által igazolt, majd az 1989 előtti és utáni más nemzetközi jogi értékű dokumentumok által elismert 1946–1947-es Békekonferencia által újra igazolt 1918. december 1-i „rendelet” el nem fogadását jelenti. Ebben az esetben az ezt a hozzáállást támogató magyar közösségi vezetők (nem minden magyar!) nemcsak a román, hanem a nemzetközi törvényeken is kívülre helyezik magukat és nincs joguk egy olyan dokumentumra hivatkozni, melyet lényegében nem fogadnak el. Más szóval, a gyulafehérvári gyűlés határozatából nem emelheted ki csak azokat a részeket, melyek nem felelnek meg neked! De a magyar vezetők még így is, a pro domo érvelésükben is – mint látható volt – tévednek: a kérdéses nyilatkozat, melynek csak az Egyesülés tekintetében van törvényereje, sehol sem tartalmaz autonómiát az erdélyi etnikai kisebbségek számára… - Az AEÁ-ban, ha kilépsz a törvény ernyője alól, ahogy egyes magyar vezetők kiléptek a Nyilatkozat ernyője alól, amikor úgy döntöttek, hogy harcba lépnek az újonnan létrehozott román állam szétszakításáért, akkor a törvény többé nem véd meg, sőt veszélyforrásnak tekint. Mi a véleménye erről az érvről? Jogos, vagy ha nem, akkor melyek lennének az árnyalatok? - Románia nem Amerika és Európa sem egyenlő az AEÁ-val! Európának erős történelmi hagyományai vannak, melyeken nem lehet könnyen és kockázatmentesen túllépni. A magyarokat évszázadokon keresztül „domináns, nemesi, felsőbbrendű” nemzetként nevelték, „a Kárpát-medence civilizátorainak” mondták őket, ahol a hajdani kisebbségeknek (románoknak, szlovákoknak, horvátoknak, ruténeknek, szerbeknek stb.) örökre hálásaknak kellett volna lenniük, azonosulniuk kellett volna a magyarok nyelvével és kultúrájával, el kellett volna fogadniuk azt a „nagy megtiszteltetést”, hogy asszimilálódhatnak ebbe a „nagylelkű magyar nemzetbe”. Márpedig a kérdéses nemzetek szintén életre keltek, majd követelték és – ahogy az természetes is – megszerezték a jogaikat. Ezért meg kell érteni és udvariassággal, nagylelkűséggel, sőt akár pozitív diszkriminációval is kell kezelni a bizonyos magyar körökben még mindig létező mérhetetlen gőgöt, amit az „ezeréves” uralkodói mentalitás táplál. Az állam által megtett bármilyen kemény lépést hangsúlyosabban érez meg egy kisebbség, vagy a kisebbségekhez tartozó egyes egyedek. Persze, egy jól szervezett és erős állam tökéletes rendet teremthetne és példásan megbüntethetne bármilyen törvénysértést, a kisebbségeket is beleértve, ahogy azt Magyarország, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Ukrajna és mások teszik. De egyrészről Románia nem egy jól szervezett állam, másrészről egy ilyenfajta, erőből való fellépés nem hozná a tisztességes románok által elvárt eredményeket (legalábbis nem a magyar kisebbség esetében). Ez nem azt jelenti, hogy a román államnak nem kell küzdenie az összes hatályos törvény tiszteletben tartásáért. - Lehet-e a Nagy Nemzetgyűlésre hivatkozni, ha azt nem ratifikálta Románia Parlamentje? Vagy Bukarest is ekként fogadta el? - Románia Parlamentjének nem kellett ratifikálnia a gyulafehérvári dokumentumot! Románia tudomásul vette az említett határozatot és törvényerővel ruházta fel az abba foglalt rendeletet. A határozat egyetlen törvényerejű döntése pedig a románok és az általuk lakott (hajdanán Ausztria-Magyarországhoz tartozó) területek egyesülése volt Romániával, ez a döntés pedig a bukaresti Parlamentben is törvény lett. A többi elv, elgondolás, ajánlás, célkitűzés és más hasonló dolog volt, melyek egy álomszerű, ideális demokratikus társadalomban alkalmazhatók. A románok nem akartak elnyomottakból elnyomókká válni, ezt pedig – amennyire az emberileg lehetséges volt – be is tartották. Az erdélyi magyarok, természetesen, nem érezhették magukat úgy a Román Királyságban és aztán Romániában, mint a „történelmi Magyarországon”, melyben a diszkrimináció államelv volt. De ezen túlmenően fel kell számolnunk azt a káros legendát, hogy a Gyulafehérvári Határozat magában hordozná a magyarok és/vagy a többi kisebbség (területi, vagy bármilyen másfajta) autonómiájának elvét és hogy a román állam nem ismert el és alkalmazott egy ilyenfajta elvet. Ez egy belemagyarázás, ami nem tesz mást, csak zavart, egyet nem értést, hazugságot, sőt etnikai gyűlöletet kelt. - Mi a véleménye Románia centenáriumi készülődéseinek stádiumáról? - Ez a „stádium” egyszerűen nem létezik! Egy zagyvaság volt az egész az elejétől kezdve (a Nagy Egyesülés Centenáriumának szentelt Főosztály 2016-os létrehozásától) egészen a végéig (ennek a szervnek a Művelődésügyi Minisztériumon belüli 2017-es eltemetéséig, ahol igazgatóság lett, vagy valami ilyesmi). Ki érthet ebből még bármit is? Azt hiszem, hogy a hatóságok vagy nem tulajdonítanak semmilyen jelentőséget a Centenáriumnak, elavult, irreleváns, a „krónikák porához” méltó akciónak tekintik, vagy ezen a téren sem képesek semmire (ahogy az autópályák, a vasút, az oktatás, az egészségügy és a többi esetében sem). Ez nem azt jelenti, hogy az összes román tehetetlen vagy műveletlen, és semmit sem tesz a Nagy Egyesülés Centenáriuma ügyében. Legalábbis „Erdélyben, a Bánságban és a nyugati Részeken” tisztességgel készülünk az eseményre, ahogy az tisztességes házaknál szokás. (Tudom, hogy miként készülődnek az 1918-ban Főnix-madárként feltámadt Lengyelországban, vagy Csehországban, Szlovákiában, Horvátországban, Litvániában, Lettországban, Észtországban és így tovább.) Mindezek a közép-kelet-európai népek és országok 1918-ban támadtak fel újra és természetes dolog, ha felidézik történelmüknek azokat a meghatározó pillanatait. Annál inkább „felelőtlenek, kihívók és észbontók” (Mircea M. Morariu szavaival élve) egyes magyar vezetők, például Kelemen Hunor rendszeresen tett kijelentései, akik nem tesznek mást, csak azt igazolják, hogy egyes magyarok (hatóságok, szervezetek és személyek) részéről létezik egy információs háború a románok és Románia ellen. Kelemen úr hajdani uralkodói arroganciával arra emlékeztet bennünket, hogy a magyarok ezer éve vannak itt, míg a románok csak száz éve, megfeledkezve arról, hogy éppen ezért a mérhetetlen büszkeségért, ezért a dominanciavágyért és minden áron való uralkodásért vesztették el a nagy Magyarországot. Az ilyenfajta erdélyi és nemcsak erdélyi magyar vezetők megfeledkeznek arról, hogy vége van annak, amikor minden román szolga volt, hogy a románok feltámadtak és demokráciára ébredtek, hogy békében akarnak élni a velük együtt élőkkel, nem kérdezve többet állandóan, hogy ki volt az első és ki volt erősebb. Mindenesetre Románia egységes, szuverén és független államként való elismerése nélkül – már amennyire valóságosak lehetnek ma ezek a jellemzők – nincs lehetőség kiegyezésre. Miért nem állnak elő a magyarok egy egyetértési és együttműködési stratégiával, nagylelkű valóságok felépítésére vonatkozó nagylelkű elgondolásokkal, jó szavakkal és dicséretekkel akkor, amikor indokolt? Számukra Románia egy katasztrófa és egyetlen bűne van, mégpedig az, hogy létezik, a románok pedig arra születtek, hogy szolgák legyenek és a „Kárpát-medence civilizátoraira” hallgassanak, ahogy nem olyan rég még mondták és írták. Kelemen úrnak, hiszen meghatározó politikus, ismernie kellene a tömegek pszichológiáját és nem kellene állandóan feszítenie a húrt, a román néppel szembeni lenéző nyilatkozatokat téve és megvetést gerjesztve, főleg, hogy az „anyaország” példája jelenleg minden európai demokrata számára siralmas, ahol a budapesti hatóságok politikájában Horthy Miklós és más totalitárius szellemek dicsőítését, az idegenek és a menekültek elítélését, a felsőoktatás ellenőrzését látják és így tovább. A románok szerencsére már nem szolgák, sem mások alávetettjei, képesek a saját fejükkel gondolkodni, képesek megismerni, összehasonlítani és következtetéseket levonni. Ebben a szellemben csakis egyetlen következmény körvonalazódik egyes magyar vezetők politikájából: a romániai magyar kisebbség elszigetelődési tendenciája, a román társadalomba való integrálódás elutasítása (ami implicit módon az emigrálás gondolatát is magába foglalja), a román nép, értékeinek és jelképeinek a lenézése. Ha „a romániai magyaroknak nincs mit ünnepelniük 2018-ban”, akkor egyértelmű, hogy nem ismerik el annak az államnak a legitimitását, melyben élnek, vagyis Románia legitimitását. Ez pedig az alkotmány súlyos megsértése és a törvény bünteti. Márpedig így nem lehet együtt élni. Együttéléshez nagylelkűségre, megértésre, odaadásra, másságra van szükség. Ezt szeretnénk látni a romániai, a magyarországi és a bárhol élő magyar vezetők mindennapos gyakorlatában. Szerencsére sok romániai magyar hűséges és tisztelettudó polgára annak az államnak, melyben élnek. A románok különben egyáltalán nem szörnyetegek vagy identitásrombolók, ahogy azt egyes forrófejűek és Szent István Magyarországának dicsőségéről álmodozók állítják. 2018-ra vonatkozóan pedig most összegyűlünk, emberek és intézmények, és továbbra is össze fogunk gyűlni, hogy szép, emlékezetes, nyugodt ceremóniákat gondoljunk ki, de főleg azért, hogy forrásköteteket és összefoglalókat jelentessünk meg, új korabeli tanúvallomásokat hozzunk felszínre, történelmi épületeket tatarozzunk, múzeumokat frissítsünk fel és nyissunk meg újra, 1918-nak szentelt keresztekhez és emlékművekhez vezető utakat újítsunk fel, szobrokat és más dicsőítő himnuszokat szenteljünk Ferdinánd királynak, Mária királynénak, Ion I. C. Brătianunak, Gheorghe Pop de Băseşti-nek, Vasile Goldişnak, Iuliu Maniunak, Iuliu Hossunak, Miron Cristeának, Alexandru Vaida Voevodnak és megannyi más személynek, akik félretettek minden ellenségességet, hogy a román nemzet szolgálatába álljanak. Az viszont kár, hogy nem tudunk egy kicsit koordináltabbak lenni, nem tudunk harmóniában, összhangban és szinkronban lenni, ahogy az nagy ünnepkor szokás. A demokráciának nem szabad anarchiává fajulnia, mert azt veszélyeztethetjük, amit egy évszázaddal ezelőtt felépítettek az említett nagy államférfiak. Személy szerint azt szeretném 2018-ban látni, hogy a románok összes nagy értelmiségije a köz szolgálatába áll és az ország érdekében felelős tisztséget vállal, ahogy azt az elődeink tették 1918-ban, nemzetünk „asztrális órájában”. Lucian Ionescu [Forrás: Transparent News, Fordítás: Főtér] itthon.ma/erdelyorszag 2017. augusztus 15.Sabin Gherman: a PSD a Centenárium alkalmából Ausztria-Magyarországra küld minketEzt mondják a szállítmányozók, akiknek tíz-tizenöt óra kell, hogy Jászvásárról (Iaşi) eljussanak a borsi vámig („A nemzetközi szállítmányozás a Románia körüli országok, elsősorban Magyarország és Ausztria felé fog átvándorolni” – a Romániai Közúti Szállítmányozók Országos Szövetségének alelnöke). Ezt mondják a nyugati térségben élők. Nagyjából ezt mondják mindazok, akik egyik szemüket a szocialisták ígéretein,a másikat a zsebükből kirántott pénzen tartják. Az üzemanyag túladóztatása a román kisvállalkozók kicsinálását jelenti, akiknek nincs külföldi vésztartalékuk – és ezt a büszke románok pártja teszi. A román már két évtizede minden egyes liter benzin után egy centtel többet fizet – a Bancorexes csalás fedezésére –, mintha ebben az országban nem lennének börtönök a csalók számára is. Szintén két évtizede ígérgetnek nekünk autópályákat is, a minisztériumi irodák tele vannak összevissza vonalazott kartonokkal – még sincsenek. Amióta ez az állam uralma alá hajtott minket, mindenféle söpredékeket ültettek a fejlesztés szempontjából létfontosságú cégek élére, akiket jobban érdekel a pártfőnök ruhájára kerül szösz, mint azok a vonalak a kartonokon. És ez nem tegnap kezdődött: Averescu kormánya rögtön 1918 után nem politikai vagy gazdasági okok miatt bukott meg, hanem mert összeveszett Brătianuval azért, mert Ştirbeyt mindenképpen be kellett préselni a resicabányai gyár igazgatótanácsába – hogy is maradhatott volna tisztség nélkül a kisherceg? Iuliu Maniu 1938-as memorandumában a „bukaresti kávéházi tőzsdéken eldöntött” kinevezések ellen lázadozott. Romul Boilă, az Erdélyi Kormányzótanács volt minisztere a regáti tisztviselők betelepítésére válaszul a pénzügyek és a közigazgatás széles körű decentralizálásán alapuló alkotmányt javasolt 1931-ben; I. Teodorescu bukaresti – na, tessék! – újságíró szintén felháborodik az ezekre a betelepítésekre fordított több tízmillió lej elpazarolása miatt: „A legutóbbi minisztertanácsi ülésen úgy döntöttek, hogy 10 millió lejt biztosítanak az erdélyi betelepítésekre. Persze, ezt további milliók fogják követni, a korábban Dobrudzsában, most pedig a Kadrilaterben elszenvedett kudarcok ellenére. De van egy másik módszer is betelepítésekre, mégpedig egy biztos sikert ígérő. Jó közigazgatást, hibátlan igazságszolgáltatást, teljes gazdasági szabadságot, az adók igazságos elköltését kell biztosítani, röviden mindenkinek meg kell adni az élet, a becsület és a munka kiteljesedését.” Ismerősnek tűnik? – de a példákat a történelemtankönyvek szőnyege alá söpörték, mert az egyesülésből nászajándékos lagzit csináltak, nem lehetőséget arra, hogy modern és képzett nemzetet fejlesszenek ki a világnak ebben a sarkában. Mi, erdélyiek azt reméltük, hogy majd cserepekkel boríthatjuk be a regáti tetőket, végül oda süllyedtünk, hogy a mi tetőnket fedi bádog… Mi, örök áldozatok, kizárólag mások messzi évszázadokban történt betelepítéseiről beszélünk, de Antonescu marsallról hallgatunk – márpedig ez az Antonescu XX. századi, nem régmúlt századok embere: „Ami román, azt Bukovinába telepítem: ami idegen, ukrán és a többi, azt lágerekbe tesszük és onnan a szláv országokba küldjük. (…) Uraim, ennek a nemzetségnek ki kell használnia – ezt a katasztrófát, hogy megtisztuljon, homogénné váljon. Nincs bennünk könyörületesség” (Minisztertanács, 1941. március 7.). Tudom, legszívesebben káromkodnál – jobban szeretnél meséket olvasni a „barză, mânz, viezure”-ról? (A protokronisták mániája szerint ezek a román nyelvben fennmaradt dák szavak – jelentésük gólya, csikó, borz –, melyek a román és a dák nép kapcsolatát és a románok Erdély feletti „történelmi jogát” bizonyítják – a szerk.) És ha továbbmegyünk, hol vannak a nagy projektek – nagy projekteket kérdeztem, nem nagy vagyonokat, értjük? Paradox módon, a XX. század legutálatosabb korszakában több marad ránk az idióta Ceauşescutól, mint a két világháború közöttiektől vagy a mostaniaktól. Az 1924-ben elkezdett Duna–Szeret-csatorna még nem készült el, mert nincs pénz. Az Erdély és Munténia közötti vasútvonalat, a Bodza-szoroson keresztül, 1907-ben kezdték el – leállították, mert nincs pénz. Moldvából Nyugat felé vezető autópályákat már 1937 óta követelnek hangosan – még mindig nincsenek, mert nincs pénz. Csak a parlamenti képviselők javadalmazására, a különleges nyugdíjukra, az állammal kötött szerződéseikre és az összes többi, szintén őket érintő hasonlókra van pénz – mert ha globális versenyt tartanának abból, ki tud jobban gallyra vágni egy országot, szintén a mieink győznének. Rendben, mutass egy politikust, akinek volt tíz jelentős terve a következő száz évre. Barză, mânz, viezure? A Parlamentben ülők közül egyik sem teszi fel a kérdést, hogy a déli románok miért Bulgáriába járnak bevásárolni, a nyugatiak Szerbiába és Magyarországra, az északiak Ukrajnába, a keletiek pedig Moldovába. Senkiben sem merül fel a kérdés, hogy Románia belsejében miért élsz egyre nehezebben te, román állampolgár – azt hiszik, hogy ha Mărăşeşti-en feltűzik magukra a trikolór kokárdát, akkor a mărăşeşti-i munkanélküli újra bízni fog ebben az országban. Vagy ha trikolórral a mellükön büszkén körbejárják a Gajna-tetőt, a móc megfeledkezik majd arról, hogy létezik egy 21 éve nem alkalmazott törvény a mócokról; a tanárok meg a GDP 6 százalékáról. Isten őrizz, hogy háború legyen, mert nem találnál elég embert még egy hadtest felállításához sem. Igen, ebben a népben, melyről a tankönyvek azt írják, hogy az áldozatvállalás etalonja, ebben a népben már az a kérdés merül fel, hogy van-e még mit védenie. A politikusok vagyonát, házait, brazíliai vakációit, a legkülönlegesebb románok javadalmazását és nyugdíját? Miért is harcolnál? Mohóságukban ezt sikerült elérniük a politikában tevékenykedő elvtársaknak: annak a néma bizalomnak a felszámolását, hogy egy nap majd magunkhoz térünk, a mi utcánkban is kisüt majd a nap, rágjuk a füvet, mert majd jobb lesz, te gyermek, feküdj neki a tanulásnak, mert így lesz belőled valaki… A román állam valójában egy példátlan átverés: ahelyett, hogy igazat mondanánk egymásnak és megnéznénk, mit kell kijavítani és korszerűsíteni, azt mondtuk, hogy az állam egyszerű létezése elegendő. Autópályák helyett földutakra raktunk ki trikolórokat; vállalkozók helyett tisztviselőseregekbe ruházunk be; becsületes önértékelés helyett – mit sikerült elérnünk száz év alatt és mit nem – identitárius fétiseink vannak. Miről feledkezünk meg? – arról, hogy a történelem néha egy ostoba tehén és száz évenként jól beléd rúg: a románoknak ahhoz, hogy eljussanak a centenáriumi ünnepségekre, előbb fel kell keresniük a magyarországi és ausztriai benzinkutakat – majd rohanni kell Bukarestbe, hátha elcsípnek valamit azokból a beszédekből, melyek arról szólnak, hogy miként győztük le mi, a nagy vitézek, az osztrák-magyarokat. Sabin Gherman / itthon.ma/erdelyorszag 2017. augusztus 15.Kelemen Hunor ünnepi beszéde a 8. Kolozsvári Magyar Napok megnyitójánEbben az évben is arra kaptam felkérést, hogy a Kolozsvári Magyar Napok megnyitóján szóljak Önökhöz, mondjak ünnepi beszédet. Ilyenkor illik dicsérni a szervezőket, meg is érdemlik, jól esik dicsérni őket. Dicséret azért, amit tesznek Gergely Balázsék. Jót tenni és különösen jól tenni a jót dicséretes dolog. A Kolozsvári Magyar Napok mára nemcsak egy a sok kulturális program közül, hanem ennél több. Egy brand, de meg annál is több. Mágia, varázslat, ragadós példa. Terjed, mert jónak találtatik. Kedves Balázs és a teljes csapat, legyen erő bennetek, hogy még sokáig szervezhessétek a Kolozsvári Magyar Napokat. És legyen kedvetek is hozzá, mert az erő kedv nélkül fabatkát sem ér. És legyenek támogatóitok, mert arra is szükség van. Közösség az lesz. Tisztelt vendégek, kedves barátaim! Most engedjétek meg, hogy személyesebbre vegyem a gondolatsort, mert ünnepi beszéd ide, ünnepi beszéd oda, én itt Kolozsváron és hát persze, Erdélyben, ebben a csodálatos hazában minden nap magyar napot élek, akárcsak önök, akárcsak milliónyi ember. Ezek kicsit másabb magyar napok, mint mondjuk a szegedi, budapesti, ráckevei, dunaszerdahelyi, lendvai, újvidéki, hogy ne is beszéljünk a munkácsi magyar napokról. Transzilván magyar napok, jelentsen ez bármit is 2017-ben. Mégis van valami, ami hasonlóvá teszi ezeket: a közös nyelv, a közös kultúra és történelem, identitásunknak azok a lényeges elemei, amelyekért meg kell dolgoznunk itt is, ott is. Én 1987-ben költöztem ebbe a városba. Igazából már 1986-ban eldöntetett, csak kötelező katonai szolgálatra vittek engem is. Akkor éppen felszámolóban volt minden, ami magyar. Ez így persze személytelen: a Ceaușescu-diktatúra felszámolásra ítélt mindent, ami nem román. Kollektív bűnt követett el a diktátor. Igen, egyedül nem lett volna képes arra, amit tett. Egyetlen diktátor sem. Sem Hitler, sem Sztálin, egyetlen véreskezű szörny sem cselekedett egyedül. A mi diktátorunk sem. Ez furcsán hangzik, akár vitára is okot adhat. De legyünk humorunknál: mi olyan gazdagok vagyunk itt, Erdélyben, hogy még diktátorunk is volt. Persze, teszem hozzá azonnal, kaptuk, nem a mi érdemünk. És még sok mindent kaptunk az elmúlt közel száz esztendőben, többnyire olyan dolgokat, amelyeket nem kértünk, és nem is érdemeltünk meg. És azt kívánom, hogy soha ne ismétlődjön meg ez, sem a mi, sem a gyerekeink, sem az unokáink életében. Szóval, akkora bűnt egy ember nem képes egyedül elkövetni. Ezt időnként érdemes felidézni a múló emlékezetben, mert hajlamosak vagyunk azt hinni, az képzelni, hogy mindaz, ami velünk történt, az egyetlen ember műve volt. És még akkor is, amikor halálra ítélt nemzetiség, nyelv, kultúra voltunk, amikor már egyesek a halotti torunkra készültek, én ebben a városban azt éreztem a nyolcvanas évek utolsó éveiben, hogy van remény, van lehetőség, talán lesz még időnk, talál túléljük, talán talpon maradunk. Lehetséges volt, lehetségesnek tűnt. Ennek sokféle oka volt és magyarázata is sokféle van. A sok egyszemélyes intézmény, amely erőt és hitet adott azokban az években. A város nyitottsága, befogadásra nyitott hagyománya. Rögtön otthon éreztük magunkat, érezhette magát az, aki ide érkezett, és rövidebb vagy hosszabb ideig itt állt szándékában élni. Fontos ez ma, 27 évvel a diktatúra után is, mert nem árt tudni, honnan jövünk. Történelmietlen módon fogok feltenni egy kérdést. Mentségemre legyen, nem vagyok történész. Próbáljuk meg elgondolni, milyen lenne a mi kis világunk, Erdélyünk, csodálatos Transzilvániánk, ha 1989-ben nem bukik meg a kommunista diktatúra. Ha Ceaușescu kap még néhány évet kriminális terveinek végrehajtására. Gondoljunk bele: kibírtuk volna? Ki bírta volna ki? Lennének Kolozsvári Magyar Napok? Amikor én ebbe a városba jöttem, fogalmam sem volt, hogy meddig fog tartani a kommunizmus. És amikor megbukott, naiv módon azt hittem – mentségemre legyen mondva, nem voltam egyedül –, hogy gyorsan magunk mögött tudjuk hagyni az örökséget, amely – mint minden múlt és örökség – bennünk is nyomot hagyott. Akkor nem tudtam, honnan is tudhattam volna, hogy ez nem lesz lehetséges néhány év alatt. Mélyről indultunk, de volt erőnk feljönni, volt erőnk talpon maradni. És ez annak a kultúrának is köszönhető – a szó legtágabb értelmében értve a kultúra fogalmat –, amely ennek a városnak, Kolozsvárnak minden porcikájában él, és eddig mindent túlélt. Szellemiség és hangulat, viszonyulás a világhoz, újragondolása a múló időnek, alkotás és építkezés, tudás és – mint minden igazi tudás – egyben észrevétlen, akaratlan iránymutatás, útjelző tábla, világító torony. Ma, közel száz évvel azután, hogy Romániát adta a sors elődjeinknek és nekünk, ismét jó okunk van és sok-sok alkalmunk elgondolkodni, hogy mivé lettünk és mivé lehettünk volna. Ha! De nincs ha, végül is egy nemzet és egy nemzetiség, egy közösség élete, sorsa, különösen jövője nem állhat abból, hogy mi lenne ha, mi lett volna ha. Csakis abból áll, amit és ahogy megéltünk, és ahogy elvégezzük a dolgunkat, legyen az bármi is. Nekünk pedig itt dolgunk van. Feladatunk ebben a városban, ebben a régióban. Szóval, amikor több mint három évtizede ide érkeztem sok más barátommal, kollégámmal, ismerősökkel és ismeretlenekkel együtt, és ez a város befogadott és elfogadott, akkor nemcsak a múltra gondoltam, sokkal inkább a jövőre. Hittem abban, és a mai napig szentül hiszem, hogy itt, Kolozsváron és itt, Erdélyben lehetséges számunkra, magyar közösség számára is a jövő. Akkor nem voltunk szabadok, de erős volt a hit, és hihetetlen energia munkálkodott bennem is, hogy tudás birtokába kerülni, tanulni, tanulni, tanulni. Aztán a szabadság is eljött, kinyílt a világ és újabb kihívások előtt álltunk. Hölgyeim és uraim! Kolozsvár vonzása évszázadok alatt nem csökkent. Ennek a varázsnak a megfejtése nem egyszerű. Azt látni, hogy most is ezresével, tízezresével vonzza a magyar fiatalokat Erdély minden szegletéből. Gazdagodni akarnak, mindenek előtt tudásban és kultúrában, és egyben gazdagabbá teszik a Kincses várost. Ezért is hiszem ma azt, hogy minden vészjel ellenére van magyar jövő ebben a városban és ebben a régióban. Nekünk szükséges, hogy a múlt felé is forduljunk néha. Szükséges, de nem elégséges. A jövőt is ki kell találnunk. Az elmúlt napok történései ismételten arról győztek meg, hogy a feladat ma semmivel sem egyszerűbb, mint nemes és kiváló elődjeinknek volt az elmúlt száz esztendőben. Közösen kell kitalálnunk: ki-ki a maga közössége számára, de úgy, hogy a jövőképek egymásba érjenek, és ne egymás ellen épüljenek. Ennek az alapja az őszinte beszéd és a kölcsönös tisztelet. Nem lesz könnyű. De lehetséges. Nemrégiben én magam is erről próbáltam beszélni, és rettenetes vihar kerekedett. Nem ismétlem meg mindazt, amit mondtam a centenárium kapcsán, hisz úgy vagyok ezzel, mint ama szakállas viccben a székely férfi, akinek a felesége az ötvenedik házassági évfordulón félve szóvá tette, hogy az esküvő óta eltelt fél évszázadban egyszer sem mondta, hogy szereti. Erre jött a válasz, hogy az esküvő napján mondtam, mit érzek irántad, és azt is, hogy ha valami változik, szólok. Én is csak azt tudom mondani, hogy ha valami változik, majd szólunk. Hölgyeim és uraim! Ahogy az elmúlt évtizedekben, úgy a következő időszakban is mi, magyarok a Jókai utcán fogunk sétálni, míg a román barátaink a Napocán, és miközben mi a Szentegyház utca épületeit csodáljuk, addig ők a Iuliu Maniu utcában teszik ugyanazt. El fog férni ez a két világ egymás mellett? Rajtunk biztosan nem fog múlni. A Kolozsvári Magyar Napok brand köré jövő esztendőben – a kultúrán keresztül mindenképp – akár a magyar-román párbeszéd zászlóshajóját is meg lehetne próbálni felépíteni. Egy próbálkozást mindenképpen megér. Úgy néz ki, hogy szél, az lesz jó bőven. Vitorlát kell bontani, és vagy haladunk, vagy eltörik az árbocunk, de legalább megpróbáltuk. És mi haladni szeretnénk. Elhangzott 2017. augusztus 14-én, a Kolozsvári Magyar Operában (RMDSZ-TÁJÉKOZTATÓ) erdon.ro 2017. augusztus 15.„Mágia, varázslat, ragadós példa” – ünnepi nyitógálával hétfő este elkezdődött a 8. KMNImmár nyolcadik „kiadásához” érkezett a Kolozsvári Magyar Napok, amelynek hivatalos, ünnepélyes nyitógálájára hétfő este került sor a Kolozsvári Magyar Opera nagytermében. A közönséget köszöntötték Gergely Balázs főszervező, a Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke, Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, Toró T. Tibor, az EMNP ügyvezető elnöke, valamint Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke. Fellépett a Magyar Állami Népi Együttes Tánckánon – Hommage à Kodály című előadásával. Gergely Balázs köszöntő beszédében elmondta, idén is közösen ünnepelünk, a közös ünneplés létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen: a rendezvény kiérdemelte a Transylvanicum jelzőt, és nem csak az erdélyi magyar közösség, hanem a román többség ünnepe is. A kolozsvári magyar napok rendezvény keretében közösségépítő és –erősítő folyamat zajlik, a magyarságnak meg kell mutatnia értékeit – hangsúlyozta Gergely Balázs. Kelemen Hunor RMDSZelnök köszöntőjében elmondta, a Kolozsvári Magyar Napok mára nemcsak egy a sok kulturális program közül, hanem: brand, de meg annál is több – mágia, varázslat, ragadós példa, amely terjed, mert jónak találtatik. Visszaemlékezett 1989 előttre, amikor halálra ítélt nemzetiség, nyelv, kultúra voltunk, de mindemellett Kolozsváron azt érezte, hogy van remény és lehetőség túlélni, talpon maradni. Erre adott okot a város nyitottsága, befogadásra nyitott hagyománya: otthon érezhette magát az, aki ide érkezett, és rövidebb vagy hosszabb ideig itt állt szándékában élni. Kolozsvár vonzása évszázadok alatt nem csökkent, és ennek a varázsnak a megfejtése nem egyszerű, hiszen ma is azt látni, hogy ezresével, tízezresével vonzza a magyar fiatalokat Erdély minden szegletéből, akik gazdagodni akarnak mindenek előtt tudásban és kultúrában, és egyben gazdagabbá teszik a kincses várost – mondta Kelemen Hunor. Kifejtette hitét, hogy minden vészjel ellenére van magyar jövő ebben a városban és ebben a régióban, a jövőt pedig ki kell találni: „ahogy az elmúlt évtizedekben, úgy a következő időszakban is mi, magyarok, a Jókai utcán fogunk sétálni, míg a román barátaink a Napocán, és miközben mi a Szentegyház utca épületeit csodáljuk, addig ők a Iuliu Maniu utcában teszik ugyanazt. El fog férni ez a két világ egymás mellett? Rajtunk biztosan nem fog múlni”. Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke szerint annak biztosítéka, hogy az előttünk álló évtizedekben mi, magyarok a szülőföldünkön ne süllyedhessünk alávetett, kizsákmányolt és megalázott bennszülötti sorba: az a józan magyar nemzeti öntudat, valamint az ezen alapuló cselekvésre és együttműködésre képes magyar állam, mely nem kiszolgáltatja, hanem szolgálja a nemzetét, Magyarország határain belül és kívül egyaránt. Úgy vélte, Közép- és Kelet-Európa, a Kárpát-medence Európa megújulásának egyik hajtóerejévé válhat, ha az itteni államok túl tudnak lépni a nemzeti felsőbbrendűségre, kizárólagosságra irányuló 20. századi törekvéseiken. A térség államainak szerinte azt kell felismerniük, hogy úgy érvényesíthetők a nemzeti önérdekek, hogy ezzel nem veszélyeztetik, hanem erősítik a szomszédaik érdekérvényesítési lehetőségeit is. Az Országgyűlés elnöke a kolozsvári magyarság józan azonosságtudatát olyan megtartó erőnek nevezte, amelyből „nemcsak Budapesten és Bukarestben, hanem mindenhol Európában lehet és érdemes is példát s erőt meríteni”. Szabadság (Kolozsvár) 2017. szeptember 1.Bukarest érdeke a nyitás: Szász Alpár Zoltán politológus a magyar–román diplomáciai viszony enyhülésérőlRománia jól felfogott érdeke, hogy a kétoldalú viszony felmelegítésére törekedjen Magyarországgal – nyilatkozta a Krónikának Szász Alpár Zoltán politológus, aki szerint Románia számára már eddig is kedvező volt, hogy Magyarország erdélyi projekteket finanszíroz. Az ország külföldi megítélésének javítása, valamint a jól felfogott gazdasági érdek is oka annak, hogy Románia a magyar–román viszony enyhülésére tett lépéseket – jelentette ki a Krónikának csütörtökön Szász Alpár Zoltán kolozsvári politológus a szerdán Bukarestben Szijjártó Péter magyar és Teodor Melescanu román külügyminiszter között lezajlott találkozó kapcsán. Ezen két határátkelő állandóvá alakításáról és a kolozsvári magyar kulturális intézet létrehozásáról állapodtak meg. „Nem mindegy, milyen Románia külföldi megítélése. Az utóbbi két-három évben változott az RMDSZ politikájához való viszonya, barátságtalanabb volt a magyarkérdésekben, és egyre inkább letért a normalitás felé vezető útról. A határátkelők megnyitása EU-konform-lépés is, ami egy európai uniós alapelv, a személyek és áruk szabad mozgásának elvén alapul. Ezzel Románia visszatérni látszik a normalitás felé vezető útra” – mutatott rá Szász. A szakértő nem gondolja, hogy Románia valamit kért cserében azért, hogy beleegyezett a határátkelők és a kulturális intézet megnyitásába. Úgy véli, Bukarest csak azt tette meg, amit mindenképpen meg kellett tennie. „Ha az ország tényleg hosszú távon akarja rendezni a kapcsolatokat, akkor a normalitás ezen lépései szükségesek” – mutatott rá. Szász Alpár Zoltán mindemellett felhívta a figyelmet arra, hogy a román fél egyébként már eddig is profitált a magyar állam jóvoltából. Emlékeztetett, hogy a magánkézben levő magyar felsőoktatási intézményeket – vagyis a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet és a Partiumi Keresztény Egyetemet – már évek óta Magyarország finanszírozza, miközben a román állam nem száll be a finanszírozásukba, holott romániai adófizető polgárok gyerekei járnak oda. Ennek a mintájára indítja be Magyarország Erdélyben is azt a gazdaságélénkítő programot, amelynek célja szintén a román állampolgársággal rendelkező itteni magyar vállalkozók támogatása, vagyis megint csak egy olyan állami feladatot vesz át, amely a román állam feladata volna. „Vagyis továbbra is fennáll az a helyzet, amely miatt Iuliu Maniu már a 30-as években levélben marasztalta el a román államot, nevezetesen hogy nem finanszírozza megfelelően az erdélyi területeket” – ecsetelte Szász, aki leszögezte: ennek nyomán a román magatartás nem egyoldalú lépés, sőt a román fél az, amely többet kap, hiszen a magyar támogatás nem csupán az erdélyi magyarok, hanem a románok számára is kedvező eredményekkel jár. A gazdaság kapcsán megjegyezte: a kétoldalú kapcsolatok javulása annak is köszönhető, hogy a magyar és a román gazdaság is fejlődik, bár román oldalon most lassulni látszik a felívelés. Ennek nyomán a politikai és gazdasági konjunktúra kihasználása jól megfontolt politikai lépés Bukarest részéről. Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár) 2017. szeptember 13.Nacionalista liberálisokFelugattak a nemzeti liberálisok! Egyazon időben! Már nem is tudom, kit nevezzek meg a sok alelnök közül: Mircea Havat vagy Florin Romant, esetleg az elnök Ludovic Orbant, vagyis Lajcsit. Nagy fájdalmuk, hogy az erdélyi magyarok nem akarják megünnepelni Erdély Romániához való csatolásának 100. évfordulóját, de az is bántja őket, hogy az RMDSZ vezérkara miért tárgyal a hatalmon lévő PSD–ALDE szövetséggel, miért nem csak ővelük… Nem nagyon beszélnek arról, hogy a párt népszerűsége folyamatosan lemenőben van, ezért nyúltak a jó öreg nacionalizmushoz. Nem hinném, hogy ennek nagy keletje lenne, mert a mélyrepülés oka, hogy miután hatalmaskodásuk idején igencsak megszorították a népnek adott juttatásokat, s most éppen a baloldali kormány életszínvonal-emelési intézkedéseit támadják. Idős liberális ismerősöm szerint már az, hogy egyesültek a rossz emlékű Demokrata Párttal, butaság volt, de a néppárthoz való átállás is kolosszális ökörségszámba megy. És hogy a saját magas fizetésüket megszavazták, a köznép nyugdíjának emelését pedig nehezményezik, oda vezet, hogy még a kemény szabadelvűek sem fognak rájuk voksolni. Valamikor a párt nevéből a liberális mellől többen ki akarták venni a nemzeti (ne írjam: nacionalista) szót. A párt akkori elnöke, Radu Câmpeanu nagyon ellenezte ezt. Egy darabig európaibb hangokat pendítettek meg, majd szép lassan áthangolódtak balkánivá, versenyezve a szocdemekkel, majd lépéshosszal le is hagyva ezeket. Most már odáig jutottak, hogy Orban Lajcsi azon sóhajtozik, miért akarják leszállítani a bizonyos magyar jogokat lehetővé tevő 20 százalékos kisebbségi küszöböt 10 százalékra. Meg hogy az erdélyi magyarságnak is milyen jó volt Erdélynek Romániához való ragasztása. Olyan jó, hogy még román politikusok is megírták (Octavian Goga, Iuliu Maniu, Victor Babeș, Ion Slavici, Traian Vuia stb.): a regátiak „skrupulus nélkül” fosztották ki a transzilván területeket. Na, meg az ígéreteikből alig tartottak be valamit; nemhogy autonómiát nem adtak, hanem erőszakolt románosítást vittek véghez. És még csak annyit: nem a gyulafehérvári gyűlés „csatolta” Erdélyt Romániához (ennek lesz jövőben a 100. évfordulója), hanem a trianoni szerződés, pontosabban diktátum, amelyet 1920. június 4-én írtak alá. Ezt pont Lajcsi ne tudná? Hiszen az apjától csak hallhatta! Román Győző / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. szeptember 18.Kölcsey-kultusz Szatmár megyébenA legtöbb szatmári lakos számára nyilvánvaló, hogy Kölcsey Ferenc ezer szállal kötődik a térséghez. Megyénkben született, itt éltek ősei, tevékenységének legjelentősebb része is ide kötődik, itt halt meg. Költő, író, politikus, vármegyei főjegyző, követ, nyelvész, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a Kisfaludy Társaság alapító tagja, korának egyik legkiválóbb szónoka volt. A szatmári Református Gimnáziumnak jelentős gyűjteménye volt Kölcsey-relikviákból, amelyeket egy ideig más értékes tárgyakkal együtt az Ormos házban őriztek, majd ezek a városi, később a megyei múzeum tulajdonába kerültek. Az ötvenes években az Ormos házban őrzött gyűjtemények felügyelője, gondnoka Ligeti L. Zoltán tanár úr, az egykori igazgató fia volt. A színház utcájának az oldalán, a papírkereskedés helyén, a Petőfi-emléktábla közelében volt a bejárata. Szatmáron is volt Kölcsey Kör, 1933-ból őrzök egy Tereh Gézának írott levelet a vezetősége részéről. A szatmári kört 1862-ben kezdeményezték, de valójában csak 1892-től működött. Ligeti L. Zoltán javaslatára alapították újra a rendszerváltás után. Tanulságos történet az 1957-es iskolai névadás. A szatmári Fiúlíceum a Kölcsey nevet egy évvel az 1956-os események után csak úgy kaphatta meg, hogy a bukaresti főnököknek fogalmuk sem volt arról, hogy valójában ki volt. 1961-ig, a M. Eminescu Líceummal való egyesítésig viselte ezt a nevet, majd az 1989-es változások után kapta vissza és tartotta meg a mai napig. Szatmárnémeti rendelt egy Kölcseyt ábrázoló egész alakos festményt a 19. század végén Bartók Lajostól, amelyet a közelmúltig a megyei múzeumban őriztek. Ilyés Gyula porgármesterségének idején az iskola a Boromisza konviktus épületébe költözött, ide kapták a frissen restaurált festményt, amely jelenleg is a tanári szobában tekinthető meg. Szatmárnémeti egy Kölcseyt ábrázoló mellszoborral büszkélkedhetett a 19. században. Nagykárolynak volt egy ennél jóval impozánsabb, egész alakos, a talapzattal együtt négy meter magas szobra, Kallós Ede alkotása, amelyet a Millenium tiszteletére állítottak 1897-ben. Ezt 1934-ben ismeretlen tettesek lefejezték, a megcsonkított szobrot elszállították és beolvasztották. A talapzata 1964-ig maradt a helyén, a kastélykert közelében, akkor a csatornázások miatt végleg eltávolították. Nagykárolyban jelenleg két Kölcseyt idéző emléktábla is található, az első 2001-ből, a második 2004-ből való. Az elsőn elírták a költő halálának évét: 1839. Kölcsey-szobrot Csapó Sándor szatmári rajztanár is készített. Ez mellszobor, gipszöntvény volt, amelyet az 1957-es évfodulós ünnepségen állítottak ki más festményekkel, dokumentumokkal együtt a református gimnázium tornatermében. Ebből az alkalomból készített ugyancsak ő emlékérmeket, amelyekkel az iskola legjobb tanulóit, legeredményesebb sportolóit tüntették ki. A Muzsnay Árpád által szervezett irodalmi megemlékezések, zarándoklatok, tanácskozások sorában kiemelkedő helyet foglalnak el a sződemeteri megemlékezések augusztus 8-án, a költő születésnapján és január 22-én, a magyar kultúra napján. Kő Pál Kölcsey-szobrát 1991-ben leplezték le a budapesti VI. kerületi Kölcsey Ferenc Gimnáziumban. A mű másolata a sződemeteri református templom kertjében látható, mintegy 150 méterre a költő szülőházától. Ne feledkezzünk meg Gellért Sándor Kölcsey című kötetéről (Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2004), amelyben a szerző röviden, lényegretörően így jellemzi a megye nagy szülöttét: „Teljes ember volt.” Szatmárnémetiben természetesen volt Kölcsey utca is, szemben a Kálvin térrel, ez később a Decebal, Puskin, Rozelor és a Iuliu Maniu nevet kapta. 1863 táján, halálának 25. évfordulója közeledtével született Szatmáron a döntés, hogy szobrot állítanak neki a város főterén, a tornyos házzal szemben, ahol egy ideig dolgozott. Ennek szorgalmazója Gyene Károly, a Szatmár Megyei Gazdasági Egyesület pénztárnoka volt. Ő rendelte meg a mellszobrot Budapesten, Gerenday Antal műhelyében. Hat ládába csomagolva Debrecenig vasúton, onnan Szatmárig szekereken szállították. Az avatóünnepségnek országos jellege volt, hiszen több vármegye, a Magyar Tudományos Akadémia, országos tudományos és művészeti társaságok képviselői is Szatmárra jöttek ebből az alkalomból. A szoboravató társaság délben a Zöldfa fogadóban (ez a mai „fehér ház” helyén állt), valamint a Korona Szálló vendéglőjében (a művészeti múzeummal szemben) fogyasztotta el a díszebédet. A mozsárágyú dörgésével, tűzijátékkal kísért felvonulás a város akkori legdíszesebb, legforgalmasabb utcáján, a Széchenyi utcán (ahol a püspöki palota van) zajlott, a főtértől a Sétatérig. Az igazsághoz tartozik, hogy nem volt ez még igazi köztéri szobor, formája, karcsúsága miatt inkább síremléket idézett. Ezt a jelleget tovább fokozta a talapzatot körbevevő vasrács, amire természetesen szükség volt, hiszen védeni kellett az alkotást a forgalmas, zsúfolt piactér nyüzsgésétől. Mivel nem igazán érvényesült az akkor még csupasz téren, áthelyezték a Láncos-templom előtti kis parkba. Az impériumváltás után lefejezték a szobrot, a maradványait pedig átköltöztették a templom mögötti kis térre. Évtizedekig állt ott az intolerancia, az értelmetlen agresszivitás mementójaként, e sorok írója az ötvenes években a református gimnázium (akkor Fiúlíceum) tanulójaként naponta látta. Többek között az ilyen emlékek erősítik meg az emberekben a hagyományok tiszteletét. Erre a kommunista vezetők is ráérezhettek, mert később csendben, váratlanul elhordatták a csonka szobrot. Múzeumba került, a talapzat, az oszlop és a megcsonkított szobor jelenleg a Vécsey-ház (művészeti múzeum) udvarán tekinthető meg. A nagyobb közösségek számára fontos jelképek elpusztíthatatlanok. A szatmári magyarság az 1989-as változások után elsőrendű feladatának — az érdekképviselet megteremtése, a magyar nyelvű középiskolák újraalakítása mellett — a Kölcsey-szobor újraállítását tekintette. 1991-ben meg is történt, több ezren vettünk részt azon a megható ünnepségen, amelyen leleplezték az újraállított Kölcsey-szobrot, Lakatos Pál szatmári származású szobrászművész alkotását. Ahogyan az első szoborállításnak a mindenese Gyene Károly volt, ennek is volt lelkes kezdeményezője, élharcosa, szószólója Ligeti László Zoltán tanár úr személyében, aki a szatmári Kölcsey-kultusz egyik legkövetkezetesebb ápolója volt. A véndiákszövetség újraalapítójaként, tiszteletbeli elnökeként azt javasolta, hogy Kölcsey Ferencről nevezzék el azt. Többen kifogásolták ezt azzal az indoklással, hogy Szatmáron már van Kölcsey-szobor, Kölcsey Kör, Kölcsey Ferenc Főgimnázium. Miért viselje akkor ugyanezt a nevet a véndiákszövetség? — kérdezték. Ligeti elmosolyodott, és nagyon röviden, de határozottan válaszolt: „Csak!” A szobor harmonikus formavilágú, klasszicista példákat idéző, egységes, kiváló munka, amely nem annyira a hasonlóságot, sokkal inkább Kölcsey szellemiségét sugározza. Menet közben pályázattal szerették volna eldönteni a kezdeményezők, hogy végső soron ki készítse el a szobrot, de amikor Ligeti meglátta Lakatos szobortervét, ennyit mondott: „Nincs szükség pályázatra, ez marad.” A fentieket olvasva sokan gondolhatják, hogy elszánt vezéregyéniség, megfellebbezhetetlen tekintély volt a városban. Valójában egy halk szavú, kiváló pedagógus, sportember, köztiszteletben álló személyiség volt. Az általa létrehozott véndiákszövetség megbeszélésein csak ritkán, röviden szólalt meg, sohasem önös érdekből beszélt. Mindenki tudta róla, hogy Kölcseyhez hasonlóan hosszú távon, kitartóan olyan értékek mellett kötelezte el magát, amelyek a közösség szolgálatában állnak. Muhi Sándor / frissujsag.ro (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
