|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
| észrevételeim vannak | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Jakab Gábor 2009. május 17.A Mustármag együttes újabb rockoratóriuma, a Hiszek a romokonősbemutatója Marosvásárhelyen volt március 30-án. A rockoratórium szövegét Papp László, a Szent Imre Kollégium lelki igazgatója írta. A zenét Gyárfás Levente és Csiszér László szerezte. Az egyház felismerte a kommunikációs eszközökben rejlő hatalmas evangelizációs lehetőséget. Az örömhír terjesztésére egyre inkább igénybe veszi a sajtót, a rádiót, a televíziót, legújabban az internetet, s nem utolsósorban a színházat, hangsúlyozta Jakab Gábor. A most bemutatott rockoratórium üzenete: a magyar keresztény közösségnek szüksége van az önvizsgálatra és a lelki megújulásra. /Jakab Gábor: Hiszek a romokon. A Mustármag együttes újabb rockoratóriuma. = Vasárnap (Kolozsvár), máj. 17./2009. május 24.Tizenhetedik alkalommal rendezték meg május 11–16-a között Budapesten a Szent István Könyvhetet, a keresztény könyvkiadók könyvvásárát, amelyen a Vasárnapot és Keresztény Életet kiadó kolozsvári Verbum Egyesület először jelent meg kiadványaival. Kolozsvárról a könyvhétre érkezett Jakab Gábor, a Vasárnap ny. főszerkesztője is, dedikálta köteteit. A könyvhét ünnepélyes megnyitóján, május 11-én a PPKE dísztermében Erdő Péter bíboros bemutatta a könyvhét újdonságait, köztük a gyulafehérvári főegyházmegye jubileumi papi névtárát, Ferenczi Sándor munkáját, a kolozsvári Verbum és a Szent István Társulat közös kiadványát is. /Bodó Márta: Szent István Könyvhét – tizenhetedszer. = Vasárnap (Kolozsvár), máj. 24./2009. június 7.A borús-esős időjárás ellenére ismét hatalmas tömeg gyűlt össze az idei pünkösdi csíksomlyói búcsún. Összmagyar találkozó, de a kegyhely őrei, a ferences szerzetesek mindig azon őrködtek, hogy a vallásos jelleget megőrizzék. Mára elindult és körvonalazódik a Mariazelltől Csíksomlyóig tartó, a magyar Mária-kegyhelyeket összekötő gyalogos zarándokútvonal. Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek elmondta, a kommunista időszakban könyveket hozott barátaival Erdélybe. Az erdélyi egyházmegye egészen az 1923-as román konkordátumig a kalocsai érseki egyháztartomány része volt. Ez a kapcsolat, ezeresztendős múltra tekint vissza. 2004. december 5-e nagy sebet ejtett a határokon kívül rekedt magyarok lelkében. Azonban a nemzet testén esett sebeket is be lehet gyógyítani. Bábel Balázs érsek kimondta: „Bocsánatot kérünk!”. Bábel Balázs elmondta, 2004-ben ő is amellett kardoskodott, hogy minél többen az igent mondják ki a népszavazáson. Megtámadták emiatt. Azt mondták, Jézus olyat, mint ő, nem tett volna. Nos, Bábel érsek azt mondta: Jézus szerette nemzetét annyira, hogy jövendő szomorú sorsára gondolva – megsiratta. Az érsek nem először van Csíksomlyón, óriási élményt jelent itt lenni. Egyházmegyéje és nemzete számára kegyelmet, égi támogatást kér. Bábel Balázs a Regnum Marianum társaság tagja, nem utolsósorban az ifjúság nevelésével is foglalkoztak. A Magyarországi Ökumenikus Bizottság elnökeként vallja, a közös imádság, egymás őszinte megbecsülése, az értékek kölcsönös elfogadása és legfőképpen valamiféle közös, hiteles tanúságtétel a világ előtt szükséges. /Jakab Gábor: A nemzet testén esett sebeket is lehet gyógyítani. = Vasárnap (Kolozsvár), jún. 7./2009. október 24.Október 23-án felavatták Kolozsvár a Sétatéren az 1956-os magyarországi forradalom emlékművét. Az emlékművet László Attila alpolgármester és Jakab Gábor plébános leplezte le. Szili Katalin, az Országgyűlés volt elnöke, a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma Állandó bizottságának elnöke beszédében kifejtette: elhárultak a politikai akadályok a határon túli magyarok által oly régen óhajtott kettős állampolgárság megadása elől. Az emlékmű mellett háromnyelvű helységnévtábla állt: román, magyar és német nyelven szerepelt rajta Kolozsvár. Kántor Lajos így fogalmazott: „A jövő számára is tanulságos lehet ez az emlékmű, amely egy új társadalmi erkölcs igazságát hirdeti. A történelmi jelkép felállítása soha nem késő: nemzedékek sorát emlékezteti majd az 53 évvel ezelőtt történtekre. Arra, hogy a napfény legyőzi a börtönhomályt”. Smaranda Enache, a Pro Europa Liga társelnöke az emlékművet a bátorság és a szolidaritás emlékművének nevezte, az 1956-os magyar forradalmat pedig Közép- és Kelet-Európa legfontosabb és legjelentősebb korabeli eseményének. „Egykori 1956-os elítéltként itt állok a megvalósult álom előtt. Ez az emlékmű több ezer áldozat emlékét őrzi. Ám az akkor elesett hősök joggal kérdezhetnék: hova tettétek a forradalmat? Pártok politikai marakodása közepette tovább folyik a kommunizmus alatt kisemmizettek kálváriája, és a szellem szabadsága helyett a szabadosságban fuldoklunk, miközben új nacionalizmusok születnek”, figyelmeztetett Dávid Gyula, irodalomtörténész. /Nagy-Hintós Diana: Felavatták a Sétatéren az 1956-os magyar forradalom emlékművét. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 24./2009. november 10.Második alkalommal rendeztek Magyar Napokat november 6-8-a között Nagyenyeden. A szervező Dr. Szász Pál Egyesület az első napon a Magyar Közösségi Ház névadójára emlékezett. Arra a két világháború közötti erdélyi magyar politikusra, közéleti emberre, aki hatalmas áldozatot vállalt azért, hogy közösségként is megmaradhassunk, méltatta tevékenységét a cikkíró. Dr. Szász Pál (1881–1954) 55 éve halt éhhalált a börtönben. Rácz Levente, a dr. Szász Pál Egyesület elnöke a hagyományteremtés nemes szándékáról beszélt, majd dr. Szász Pálról, aki többek között 1948-ban utolsó főgondnoka volt a kollégiumnak, és létrehozta a Csombordi Téli Mezőgazdasági Iskolát. Szilágyi Mátyás kolozsvári főkonzul a mérföldkövekről szólt. A húsz év leltárába több megvalósítás is szerepel, többek között a Mindszenty József-szobor Budapesten, vagy a Márton Áron szobor Kolozsváron és az 56-os emlékmű a Sétatéren. Dr. Benkő Samu akadémikus dr. Szász Pál egyéniségéről értekezett. Márton Áron püspök köré csoportosult felekezeti hozzátartozástól függetlenül a magyar ellenállás, a hasonlóan gondolkodók csoportja. Innen kerültek aztán a vádlottak padjára azok a magyar vezetők, akiknek volt bátorságuk tenni is valamit. Dr. Vekov Károly a Márton Áron per és Szász Pál életének összefüggéseiről tartott előadást. 1946-ban volt egy terv, miszerint mindenképpen meg kell törni a magyar közösség erejét. 198 névből álló listát szerkesztettek, amelyen ott volt Márton Áron, dr. Szász Pál és Balogh Edgár neve is. Kónya-Hamar Sándor Demeter Béla, a kiváló újságíró életéről ismertetett részleteket, aki szintén börtönben halt meg 1951-ben. Másnap a hallgatóság egy része Vetési László kolozsvári református lelkész vezetésével egy egész napos Hunyad megyei kirándulásra indult, megemlékeztek Sipos Pál matematikus, lelkész és filozófus munkásságáról. Este Kelemen Hunor elnökjelölt tartott sajtóértekezletet, majd szüreti bál következett. Rácz Levente eddigi munkásságáért megkapta a Szórványmagyarságért díjat, amit Kelemen Hunor elnökjelölt nyújtott át neki. A harmadik nap a római katolikus egyházé volt. A szentmise után dr. Marton József egyetemi tanár Az Erdélyi Római Katolikus Püspökség ezer éve címen tartott előadást. Dr. Csávossy György könyvét (Hív a harang, Mentor Kiadó, Marosvásárhely 2009.) Jakab Gábor mutatta be. Többek között kifejtette, hogy ebben a munkájában a szerző-költőtárs „harangozásra”, illetve az „igehirdetés” nem könnyű feladatára vállalkozott. Rácz Emese kolozsvári könyvtáros könyvét /Az egykori Nagyenyedi Minorita Rendház könyvtárának régi állománya, Országos Széchényi Könyvtár, Biblioteca Centrala Universitara Lucian Blaga, Budapest–Cluj-Napoca (Kolozsvár, 2009)/ dr. Gábor Csilla egyetemi tanár ismertette. /Bakó Botond: Nagyenyed. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 10./2009. december 27.December 4-én a magyarországi Gyöngyösön fotókiállítás nyílt Erdélyi arcképcsarnokom címmel Csomafáy Ferenc kolozsvári újságíró és fotóriporter munkáiból. A Szegedről érkező és Dunaszerdahelyre tartó kiállítás a jelentős erdélyi származású magyar személyiségeknek állít emléket. A kiállítást Jakab Gábor kolozsvár-kerekdombi plébános nyitotta meg. Csomafáy Ferenc. 1936. május 13-án született Kolozsváron. A marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán tanult, majd a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemen, ahol a bölcsészkaron tanári diplomát szerzett. A kolozsvári Igazság című napilap munkatársa lett. Riportjai Románia szinte minden magyar nyelvű lapjában megjelentek. Fotói napvilágot láttak Európa majdnem minden országában. /Üzenet Erdélyből Magyarországra. Csomafáy Ferenc fényképkiállítása elé. = Vasárnap (Kolozsvár), dec. 27./2011. május 30.Eltemették Cs. Gyimesi �?vátEltemették szombaton a kolozsvári Házsongárdi temetõben Cs. Gyimesi �?va nyelvészt, irodalomtörténészt, ember- és polgárjogi harcost, aki a hét elején hunyt el tragikus körülmények között. Koporsójánál Jakab Gábor római katolikus pápai káplán imádkozott, és Horváth Levente református lelkipásztor, valamint Berszán István docens, a BBTE Magyar Irodalomtudományi Tanszékének vezetõje mondott búcsúbeszédet. Jakab Gábor felolvasta az elhunyt 1984-ben készített végrendeletét, amelyben leszögezte: semmije nincs, csak a lelkérõl rendelkezhet, végakarata pedig az, hogy a katolikus egyház szertartása szerint temessék el. Berszán István közölte: nemsokára kiadják a tudós 65. születésnapjára készült emlékkötetet. A neves professzort utolsó útjára számtalan barátja, kollégája és tanítványa, továbbá Erdély és Magyarország számos településérõl érkezettek kísérték el. Szabadság (Kolozsvár) 2012. április 3.Eltemették a Csipike írójátSzázak búcsúztak hétfőn délután Fodor Sándor József Attila-díjas írótól, számos novelláskötet, regény, színdarab, és a rendkívül népszerű Csipike című meseregény-sorozat szerzőjétől a kolozsvári Szent Mihály-templomban. Az erdélyi magyar irodalom kiemelkedő egyéniségét Kolozsváron, a Kismezei temetőben helyezték örök nyugalomra, a gyászmisén az erdélyi magyar közélet elöljárói – politikusok, írók, költők, értelmiségiek – mellett Fodor Sándor román pályatársai is végső búcsút vettek az alkotótól. gyászmisére délután egy órakor a főtéri Szent Mihály-templomban került sor, Jakab Gábor kolozsvár-kerekdombi plébános mondott gyászbeszédet, majd délután fél háromkor a Kismezei temetőben a politikusok, pályatársak is elbúcsúztak a szerzőtől. Kelemen Hunor művelődési miniszter úgy fogalmazott: Fodor Sándor halálának híre döbbenetet és fájdalmat okozott. „Soha nem kereste a reflektorfényt, de jelenléte több volt, mint egyszerű itttartózkodás. Hálásak lehetünk a sorsnak, a teremtőnek, hogy kortársaként nemcsak a műveit olvashattuk” – hangzott el többek közt a tárcavezető beszédében. Kiemelte: a Csipike Fodor Sándort a világirodalom nagyjai közé emelte. Az Erdélyi Magyar Írok Ligája és az Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy képviseletében Orbán János Dénes költő, író búcsúzott az írótól. „Azon ritka írók sorába tartozott, aki úgy lett klasszikus, hogy közben nem volt polgárpukkasztó” – jellemezte Fodor Sándor munkásságát Orbán János Dénes. Zsigmond Emese, a Napsugár gyermeklap főszerkesztője így búcsúzott a folyóíratot alapító Fodor Sándortól: „Úr volt az elvtársak között is: a jómodor arisztokratája.” A Magyar Írószövetség részéről Erős Kinga, a Romániai Írószövetség képviseletében pedig Adrian Popescu vett végső búcsút a halhatatlanná vált pályatárstól. Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár) 2012. április 4.In memoriam – Gyászbeszéd a ravatalnálA koporsóban nyugvó Fodor Sándor íróval, műfordítóval és hitvalló katolikus lapszerkesztővel, vagy ahogy pályatársai hívták őt, “Fodor Úrral” néhai Tamási Áron farkaslaki temetése okán és egy akkortájt általa adott interjú kapcsán kerültem kapcsolatba egy, a Napsugár szerkesztőségébe címzett, de személyesen neki írt levél által, ezt követően pedig haláláig tartó töretlen barátságba. Az említett levélben, mivel az írókollégák nem búcsúztatták, illetve nem búcsúztathatták Tamásit a kommunista rezsim terrorja miatt, afelől érdeklődtem, hogy mi a véleménye a néhai farkaslaki plébános, Birton István ott és akkor elhangzott beszédéről, amely egyetlen, írásban fennmaradt dokumentum a nagy erdélyi írásművész hazai temetéséről. Mi tagadás, én egyfajta méltatlankodásomnak adtam hangot az írók totális némasága miatt, és így fejeztem ki magam: „Bezzeg, a pap beszélt”. Fodor Úr, valamelyest félreértve a „bezzeg” szóval kezdődő megjegyzésemet, ezt válaszolta: „A farkaslaki pap beszédét szépnek és igaznak tartom, még akkor is, ha Ön megbotránkozik ezen”. Mondanom sem kell, én egyáltalán nem botránkoztam meg, ellenkezőleg, nekem is ugyanaz volt a véleményem, és kifejezetten örültem a túlzás nélkül irodalmi rangú papi beszédnek. Még csak annyit ehhez a régi történethez, hogy Sütő András 5 évvel később önkritikusan ezt írta, „az idő szembekacagta a bizonytalankodva gyászolókat”. Gyászoló Testvérek! A Csíksomlyóról, illetve (saját szavai szerint) „Mária lábától” indult Fodor Sándort az irodalmi élet elsősorban kivételes tehetségű novellistaként tartja számon. Írásművészetének az értékelése természetesen nem az én tisztem, de egyik-másik írásából néhány mondatot alkalmi üzenetként kiemelek, hogy ravataláról is ő, a bölcs ember okítson bennünket. Elsőként a Büdös gödör című művéből veszek egy száraz ténymegállapítást, mely így szól: „Teljes bizonyosság csak kettő van. Egyik az élet, a másik a halál”. A Vereség című novellájában írja Hemingwayt idézve: „az embert meg lehet ölni, de legyőzni nem”. Az idézett bölcsességet rögtön önmagára alkalmazva így folytatja: „Az Embert (így általában nagy E-vel) – nem tudom. Ez a Hemingway reszortja. De engem – le lehet győzni”! Immár kézzelfogható bizonyság szavainak igazsága mellett az előttünk látható koporsó, s benne ő, a megfáradt író, Fodor Sándor. Igen, 85 évesen végképp legyőzetett, földi élete befejezést nyert, s mint ő maga mondta Babitsot idézve egy interjúban: eddig mérték ki élete idejét „az égi és ninivei hatalmak”. Nagyon elgondolkodtató felismerést fogalmazott meg Az első hó című elbeszélésében is: „A beteget nem a tengődésnek, hanem az életnek kell visszaadni”. Nos, Testvérek, mi most a Szent Mihály-templomban éppen ezt tesszük, az életnek, mégpedig a nagybetűs Életnek adjuk őt vissza, a horizonton túli halhatatlanságnak, abban a hitbeli meggyőződésben, amit a gyászmise prefációja fejez ki ekképpen: „Vita mutatur, sed non tollitur”. Az élet a halálban megváltozik, de meg nem szűnik! Igen, ez a mi győzedelmes húsvéti hitünk, és ez volt az ő hite is. Hát, ezért kérte az utóbbi években többször is a gyógyító szentségeket (a gyónást és a szentáldozást, legutóbb pedig a betegek kenetét), végképp kiengesztelődve e szentségek vétele által Istenével, önmagával és családjával: elsősorban festőművész feleségével, akivel több mint 60 évet tölthetett el békés, kiegyensúlyozott házasságban, Budapesten élő leánygyermekével, aki a legnagyobb odafigyeléssel ápolta őt betegsége végső szakaszában, aztán nagyrabecsült vejével, imádott unokáival, közeli és távoli csíki rokonaival, valamint pályatársaival, szomszédjaival, tisztelőivel és olvasóival, akiket most búcsúzóul általam, a pap-barát által Mózesként és Áronként megáld. (Hadd mondjam még itt el, hogy amikor felmutattam előtte halálos ágyán a Szent Kenyeret, az Oltáriszentségben titokzatos módon köztünk élő Jézus Krisztust, beszélni már nem tudott, de katona módjára magasba emelte kezét és szalutált!). Legismertebb novellája minden bizonnyal A feltámadás elmarad című. Az ugyanezt a címet viselő legújabb és egyben legutolsó könyvéből Benedictus atya ajkára adott szavaiból idézek egy húsvét küszöbén mindenkinek szóló, üzenet értékű részletet: „Egyetlen csoda van: az élet, és egyetlen csodatevő: az Úristen. Őt imádjátok. Én csak az ő alázatos szívű szolgája vagyok, egyben a ti szolgátok is, hiszen mindnyájan az Ő képmásai vagyunk. Csókoljátok az ő szent keresztjét, és szeressétek egymást, örvendjetek nagy csodájának, az életnek”. Igen az élet, amiről ő itt beszél, a nagybetűs Élet – él, és élni akar! – ahogy zengi ezt a költőóriás is, Ady. Joggal állítható az elmondottak után, hogy az ő feltámadása – nem marad el! Emlékszem, a kereken 40 évvel ezelőtt, 1972-ben elvesztett nagyobbik lánya ideiglenes tölgyfakeresztjén ez a felirat volt olvasható: „Fodor Évike, 1954. VII. 29. – 1972. XII. 26.”. E keresztfelirattal összefüggésben a Tíz üveg borvízből és az Egy nap – egy élet című vallomásból egy mondat, még ma is mellbe vág, s ez így szól: „Az Ő neve van rajta (mármint az Évikéé), – holott bennünket feszített rá a halál: édesanyját és engem”. A bekövetkezett tragédia súlya alatt nem csoda, ha Mária lábától a sündisznóállásig című életrajzi regényében szó szerint ezeket írja: „Én, aki annyira ragaszkodtam szülőföldemhez, aki el sem tudtam képzelni, hogy máshol temessenek el, mint Csíksomlyón – immár azt hiszem, végső nyughely dolgában is Kolozsvárhoz kötődtem, 18 éves korában eltávozott nagyobbik leánykám, Évike mellé, a kismezői temetőben”. Aztán a tragédiát évtizedek teltével, éppen a keresztény hit erőt adó vigasztalása nyomán begyógyította a kegyelem közvetítette béke, a lelki harmónia, illetve az Isten akaratában való keresztény megnyugvás. Gyászoló Testvérek! Fodor Sándor közismerten nagyon szerény, halk szavú és mégis köztiszteletnek örvendő, minden embertársát őszintén megbecsülő és szerető személyiség volt. Másokról rosszat soha, de jót annál többször és annál többet mondott. A Fekete erdő című kisregényéhez írt ajánló soraiban a következőket vetette papírra: „Vágytam és vágyom arra, hogy hallgassanak rám – de nem minden áron. Ne a hangomra figyeljenek, hanem arra, amit mondok”. És mit mondott? Többek között azt, hogy – és ismét tőle idézek – „egyetlen gyűlölettel átitatott, silányul megírt, uszító írás többet árthat a béke–barátság–testvériség ügyének, mint amennyit valamennyi Nobel-díjas együttes kiáltványa tehet érte...” Ezért, fejezi be idézett mondandóját így: „ha félni nem is, de aggódnia manapság minden tollforgatónak illik”. Kortársuk voltam – kortársaim voltak című kötetében pedig egy örökidőszerű, mindannyiunk okulására szóló erkölcsi figyelmeztetés olvasható: „Ítélkezni a csetlő-botló, az olykor akár súlyosan vétkező ember fölött is, a végtelen Igazság, s Irgalom dolga”. Milyen jó lenne ezt minden, nem egészen megfontoltan, netán „szemet-szemért, fogat fogért” alapon bosszúból ítélkező embernek alaposan meggondolnia, hiszen – egyikünk sem makulátlan! És ezt követően, ugyanott, elmesél egy igen megható történetet, amivel be is fejezem búcsúbeszédemet, és ez így szól: „A háború alatt – ezt egy papbarátomtól hallottam – egy katolikus tábori lelkész súlyos sebesülteket gyóntatott. Egy haldokló SS-katona ezt nyöszörögte neki: Atyám, én annyi rosszat tettem, annyi súlyos bűnt követtem el, hogy nekem az Úristen nem bocsáthat meg. És jót nem tettél senkivel? Soha? – kérdezte a pap. A katona gondolkodott, majd elhaló hangon suttogta. Egyszer egy éhező lengyel özvegyasszonynak adtam egy fél kenyeret. A pap feloldozta: Amikor majd a Bíró elé kerülsz, mondd el neki ezt is”. Sándor bátyám, aki szintén voltál háborút viselt és hadifogságot is átélt katona, végső búcsúzóul egy ideig még itt maradt barátodként mit tanácsolhatnék Neked, aki Pál apostol szavaival egyetértve magad is vallottad, hogy „mindenki önmagáról ad majd számot Istennek”? Hát azt, hogy ha töprengtél is eleget életed utolsó szakaszában lefolytatott meghitt beszélgetéseink során azon, hogy miképpen állj az ítélkező és számonkérő Bíró elé, – csakis a legnagyobb hálával a Tőle kapott talentumokért és teremtményi alázattal. De egyet mindenképpen mondj el számonkérő Istenednek, nevezetesen azt, hogy megírtad a Csipikét, mely által a tovatűnt évtizedek során annyi őszinte mosolyt varázsoltál különféle nemzetiségű gyermekeknek a csodálkozó arcára. Írtad ugyanis ezt a művet elejétől végig abban a felismerésben és boldog hitben, hogy a gyermekek kacagásánál szebb imádság ezen a földön nincsen! Nyugodj békében! A földi vég, illetve a vele egyidejű égi kezdet után legyen jutalmad az örök élet. Jakab Gábor plébános. Szabadság (Kolozsvár) 2012. augusztus 26.Igényesség – Márton Áron szellemében„Hídemberekre ma is szükségünk van” – mondta Szarka Gábor konzul a Márton Áron Egyesület Csíkszentdomokosért és a budapesti Márton Áron Társaság szervezésében hétvégén Csíkszentdomokoson tartott kétnapos konferencia nyitó perceiben. Márton Áron születésnapja előestéjén szülőfalujában, a róla elnevezett iskolában találkoztak azok a történészek, akik korát, nemzet- és egyházmegtartó szerepét kutatják; sorstársai, egykori tanítványai, munkatársai és érdeklődők. „A Márton Áron-i igényesség és egyszerűség” jegyében tartott szakmai fórum előadói, meghívottjai – amint azt remélték a főszervezők, Lázár Csilla magyar–angol szakos tanár, múzeumalapító és Soós Károly (Budapest) teológus, a budapesti Márton Áron Társaság vezetője – számos újdonsággal szolgáltak. Nagy érdemük, hogy az első alkalommal, de hagyományteremtő szándékkal összehívott szakmai fórum megszólította a téma iránt érdeklődőket, kiváló alkalmat biztosítva a találkozásra, tapasztalatcserére is. Két főpásztor, dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek, illetve dr. Várszegi Asztrik OSB pannonhalmi főapát, c. püspök levélben üdvözölte a konferencia résztvevőit. Jakubinyi érsek kifejezte reményét: „Minél jobban megismerjük Isten Szolgája Márton Áron püspök erkölcsi, szellemi és nemzeti nagyságát, annál inkább előmozdítjuk boldoggá avatását is.” A legendás hírű főpásztor halála óta felnőtt egy fiatal történésznemzedék, tehetségesek, elmélyülten kutatnak – derült ki a Márton Áron-kutatás eredményei, aktuális kérdései és feladatai című rendezvényen. Bukarest, Budapest, Moszkva, Róma, Bologna, Kolozsvár – csak néhány azon városok közül, ahonnan megszólaltak a nép- és egyházvezető életművének tudósai. Dr. Seres Attila történész például, aki Márton Áron püspökségének korai éveihez kapcsolódó forrásmunkák közlője, Moszkvából Skypen-n jelentkezett be, és ugyanígy követte a konferencia munkálatait. Kiemelt érdeklődés kísérte Stefano Bottoni (Bologna–Budapest) történész Márton Áronnak 1945 után betöltött társadalmi és egyházvezetői szerepvállalását korszakoló előadását. Döbbenetes adatokkal szolgált Denisa Bodeanu történész, a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács levéltárának kutatója. Közel 240 kötetet, majdnem 80 000 oldalt tesz ki a Márton Áron informátori megfigyelési dossziéja. Msgr. dr. Kovács Gergely, Márton Áron szentté avatási perének posztulátora megvilágította a szentté avatási eljárás folyamatát. A még élő kortársak, az idősödő papok a szóbeli történetkutatás nagyon fontos adatközlői lehetnek – hangzott el a fórumokon. Ízelítőt hallhattunk egykori tanítványai, munkatársai: Berszán Lajos, Csató Béla, Jakab Gábor, prof. dr. Vencser László, valamint Csíki Dénes emlékeiből. Sokan fájlalják, hogy nem maradt korabeli mozgókép Márton Áronról. Egy igazán ritkaságszámba menő, négyperces felvételt mutatott be Nagy Zoltán székelyudvarhelyi hitoktató, amelyet Bács Lajos zeneszerző készített a sepsibükszádi bérmálás alkalmával. A hétvégi szellemi műhely arra vállalkozott, hogy a hosszú évek kutatási eredményeit Isten oltára elé tegye, hogy minél inkább közkinccsé váljon. Ne csak emlékezzünk, mintául szolgáljon Áron püspök! Molnár Melinda Székelyföld.ma 2012. december 21.Testvéreim az urbanizációban!Esküszöm, nem állt szándékomban búcsúlevelet írni! Tegnap reggel azonban elkövettem azt a végzetes hibát, hogy kinyitottam a hűtőszekrényt, és ellenőriztem a reggeli kávém alapját képező sovány tej szavatossági idejét. Naná, hogy december huszonegyedikén lejár! Profin adagoltam, idáig tartott – ez volt az első gondolatom. A másodikat viszont apokaliptikus mennykövek repesztették ezer darabra: jobb, ha még idejében megiszom az utolsó cseppig! Most itt ülök, szürcsölöm az utolsó előtti kávémat – ez már úgyis a feketeleves –, és annak próbálok utánajárni, hogyan is telepedett ránk ez a világvége-biznisz. A apokalipszis-jóslatok divatja majdnem egyidős az emberiséggel. Az első emberpár kiebrudalása a paradicsomból jól meg is alapozta folyton dühöngő katasztrófa-tudatunkat: („A földbe térünk mindahányan, s az évek szállnak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!” (Villon – Faludy – Haláltánc-ballada) Mert összeomlik Bábel tornya, tíz csapás szakad Egyiptomra, „langas” koszorúk pusztítják el Szodomát és Gomorrát, és úgy alája penderít az özönvíz Noé bárkájának, hogy Ubara-Tutu fia, Ut-napistim is csak nehezen ússza meg a dolgot! Ami pedig a jövőnket illeti: olvassátok a János-Apokalipszist! A világvége-jövendölések persze sosem jönnek be igazán. Aki végigrágta magát Frans G. Bengtsson Vikingek c. kétkötetes ópuszán vagy más hasonszőrű munkán, az tudhatja, micsoda sűrű praktikákkal várták a világvégét a Krisztus utáni első ezredfordulón. A vízözön-sláger később is menő volt, ám Toledói Jánosnak nem jött be 1186-ban, a tübingeni Johann Stoflernek sem 1524 februárjában. Hogy megússza a közfelháborodást, Stofler későbbre halasztotta a dolgot, és szegről-végről igaza lett: a saját könyvei csapták agyon, amikor a tudománya rászakadt a dolgozószobájában. De se szeri, se száma a különféle szektavezérek világvégejóslatainak, melyeket azóta is nagy szeretettel várunk, az igazi bajnok azonban mégiscsak Nostradamus, aki szerint a világvége akkor jön el, amikor a Húsvét Márk napjára, az Úrnapja pedig János-napra esik. Eddig tehát Nostradamus óta mindösszesen ötször volt már világvége – legutóbb 1943-ban, és ekkor majdnem be is jött. A következő 2038-ban lenne. Sajnos, közbeszól a maja naptár… A világvége mindig profitorientált. Előbb voltak a különféle, „csak nálunk” beszerezhető kabalák, amulettek és ómenek, aztán a kegytárgyak, ereklyék és bűnbocsátó cédulák, végül pedig a katasztrófabiznisz. Egy ötvenes éveit taposó amerikai milliomos, Larry Hall amolyan XXI. századi Noé-bárkájába fektet, amelyben akkor is dühöng majd a luxus, amikor sötét és semmi lesznek. A kansasi bunker, ahová a végtelenül high society menekülni készül, 3 méter vastagságú betonfalakkal óvja majd lakóit 50 méter mélyen, speciális ellátórendszereinek köszönhetően ellenáll majd vízözönnek, atomtámadásnak, földrengésnek és járványoknak egyaránt. Az első apartmanokat már meg is vásárolták, a befektető 7 millió dollárt kaszált az üzleten. De térjünk vissza a mi proletár, decemberi apokalipszisünkre. Van abban is biznisz bőven! A mexikói Xul nevű városkának például óriási profitot jelent a maja naptár vége. A város neve beszédes, annyit jelent szárazon: „a vég”. Lakói valóban a maják örököseinek érzik magukat, szerintük az apokalipszis éppolyan hétköznap, mint a többi, mindössze annyi történik majd, hogy elkezdődik életük hátralevő része. A városban működő spa-hotel azonban berendezkedett a világvége-turizmusra. Ha valaki egy izmos maja masszőrrel szeretné átrelaxálni a szörnyű időket, itt jó pénzért megteheti. Fizetni persze előre kell, az adóbevallás elmarad, ha pedig mégsem, akkor is mindenki jól jár: a vendég, a masszőr, a szállodás. A guatemalai maja örökösök jóval önérzetesebbek, így érzékenyebbek is a világvége-bizniszre. Guatemala minden második lakosa valamelyik maja népcsoport kései leszármazottja, vezetőik pedig kikérik maguknak, hogy Guatemalavárosban apokalipszis-konferenciát szervez a kulturális tárca, a környéken pedig állami segédlettel egymásra licitálnak rá az egzotikusabbnál egzotikusabb világvége-túrák. Az állítólagos apokalipszis körüli tömeghisztériát egy nép történelmi hagyatékával szembeni tiszteletlenségnek vélik, és kultúrájuk áruba bocsátásának tartják a nagyszabású rendezvényeket. Ha szétnézünk a világban, igazat kell adnuk nekik: még egy ilyen apokalipszis, és helyrebillen a világgazdaság! Az van ugyanis, hogy világszerte megnőtt a kereslet a foszilis gyúanyagok, konzervek és gyertyák iránt, ufóhívők és katasztrófaturisták lepik el a kultikus vagy annak vélt magaslatokat és helyszíneket, az egyszerűen nyugalomra vágyó vagy kevésbé leleményes helybéliek nem kis bosszúságára. Még az erősen ortodox oroszok is olyannyira fölvásárolták a fáklya- és termosz-készleteket Novokuznyeckben, hogy Medvegyevnek magának kellett megszólalnia az ügyben. Kína Csinghaj tartományában politikai színezete lett a dolognak: a Mindenható Isten tagjai nyilvános tereken prédikálják az apokalipszist, amelyből nyilván csak a szekta tagjainak van menekülés, különben is ők hivatottak megtörni „a nagy vörös sárkány” hatalmát. Akinek füle van, hallja meg! A kínai kommunista vezetés hallotta, azonnal országos kampányt indított az apokalipszis ellen – kinek sikerülne másnak, ha nem a kínaiaknak? –, a szekta több száz tagját pedig lesittelték egy időre. Gyanítom: túl fogják élni, és az keserű lesz… A maja naptárból eredő félelmeket egyébként éppen a maja-kutató régészek cáfolták meg nemrégiben. Guatemala – már megint Guatemala! – Petén nevű tartományában van ugyanis egy hatalmas maja romváros, amelynek szakszerű régészeti feltárása csak néhány évvel ezelőtt kezdődhetett el, a National Geographic jóvoltából. Még mielőtt a majákra hivatkozva véget vethettünk volna a világnak, előkerült idén egy festett kamra, melynek a falaiba karcolt naptár az eddig ismert legrégebbi maja számításokat tartalmazza. Ezek a számítások tulajdonképpen asztronómiai feljegyzések, amelyek a csillagászati eseményekhez viszonyítva segítenek kiszámolni a maja kultusz meghatározó rituáléinak pontos idejét. Nos, az egyik ilyen csillagászati esemény bekövetkeztét 3500-ra datálták, ami jócskán túlmutat a sarki közértben apokalipszis céljából fölvásárolható gyertyákon, fáklyákon és konzerveken. Ezek a számítások másfajta világszemléletet tükröznek, mint amilyen rajtunk hatalmasodik el mostanában: azt jósolják ugyanis, hogy a világ folytatódni fog, és pontosan olyan lesz holnapután is, mint volt tegnapelőtt. Nálunk viszont az új kormányzati ciklussal mindenképpen beköszönt az apokalipszis. Horderejéhez képest a maja naptár vége könnyen oldható matematikai képlet. És nem hiszem, hogy ez az apokalipszis profitot hoz majd Mădulari, Fundătura, Vărsătura, Jena, Sculeni, Flămânzeni, Gogoşari és Béta–Dobó–Vágás lakóinak, akik a maja világvégével nemigen törődnek, a mi kis hazai apokalipszisünkhöz viszont jó, ha beszerzik előre a gyertyát és a konzerveket! Biztos, ami biztos: én búcsúzom. Legfeljebb tévedek, és akkor kellemes… pardon, kellemes a lábvíz, mondaná msgr. barátom, Jakab Gábor, tehát Áldott Karácsonyt, hiszen úgyis éppen elkezdődik életünk hátralevő része. Apokaliptikus szeretettel, Laczkó Vass Róbert Szabadság (Kolozsvár) 2012. december 29.Rendületlenül: Márton Áron püspök filmes idézéseA Duna televízió december 27-én délután vetítette azt az egyórás filmet, amely Rendületlenül címmel Márton Áron püspök portréját rajzolja meg. A filmet Jakab Gábor pápai káplán, plébános forgatókönyve alapján Xantus Gábor forgatta az 1990-es évek elején, majd az újabb, többek között a CNSAS-beli (a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság, szerk. megj.) levéltári kutatások nyomán feltárt adatokkal Xantus Áron operatőr-rendező társalkotói közreműködésével 2012-ben kiegészítette. A film néhány költői szépségű részlete (a havas táj fenyőkkel mint az útra bocsátó, megtartó szülőföld képe, a letartóztatás utáni éveket, az igaztalan vádakat, embert próbáló benti körülményeket sommázó drótkerítéssel szegélyezett máramarosszigeti börtönablakok, a letartóztatást megelőző eseményeket mesélő szállítási vállalkozó történetét kísérő képsorok a régi autó belsejéből filmezve, s az utat szegélyező fák egyenletes sora a fenyegető szürkeségbe veszően előrevetíti a közelgő, fenyegető eseményeket) művészfilmet ígér, miközben tulajdonképpen egy nagyon erős és jól összeválogatott anyagra épülő dokumentumfilm. Nem csak a ritkaság számba menő eredeti kép- és hangfelvétel (Bács Lajos egykori eredeti felvétele) miatt: már a film elején, majd mintegy a látottakat keretbe zárva a végén is magát Márton Áront halljuk, pátoszmentes, mély hitét kifejező szavait, mondatait. Nem is csak a korabeli újságoldalak, fotók és híradórészletek teremtik meg a korhangulatot. A filmben olyanok szólalnak meg s vallanak a főhősről, akik azóta már nincsenek az élők között: a püspök Anna nevű testvére Márton Áron hivatáskereséséről beszél, Csillag Pálné a csíksomlyói búcsú fehér lovának történetét idézi fel, Lakatos István mint a börtönévek utolsó élő tanúja a cellatársak és őrök viszonyulásáról mesél, Sztojka Ferenc a püspökkel való autózás emlékeit idézi, „kegyelmes úr”-nak nevezve Márton Áront: csupa olyan jó érzékkel jó időben felvett jelenet, ami ma már történelem. Mint ahogy dokumentumértékű, mert eredeti, élőben filmezett esemény az is, ahogyan Márton Áron korábbi titkára, később püspöki irodaigazgató, Csíki Dénes 1990-ben saját kezével feszíti fel a parkettet, hogy alóla a lehallgató berendezés drótjait kihúzza. Mindezt kiegészíti Nagy Mihály Zoltán történész beszámolója a Denisa Bodeanuval való közös kutatásról, amely a megfigyelési dossziék adataival szolgál: Márton Áron esetében nem is egy, hanem két ilyen létezett, az első 174 kötetnyi, közel 56 000 oldal, a második 62 kötetnyi, megközelítőleg 24 000 oldal anyaggal – ekkora adathalmaz még a szigorúan ellenőrzött titkosszolgálati alapember, Pacepa esetében sem gyűlt fel. Mindezek az anyagok, amelyeket 1990 és 2012 között gyűjtött, válogatott és rendezett képi egységgé a Xantus Áron–Xantus Gábor szerzőpáros, kiegészülnek az időközben elhunyt László Gerő hangján szóló összekötő szöveggel és a megszólalók vallomásaival, valamint a Jakab Gábor által felolvasott Márton Áron-szövegekkel. Ezek együtt megrázó filmet alkotnak, múltidéző és jelenre figyelmeztető erővel hatottak a karácsonyi hangulatban. Az év végi számvetésre is felkészítettek a képsorok, hiszen úgy mutatták a múltat, hogy egy, a történelem viharait rendületlenül álló hőssel szembesítettek, aki a maga egyszerűségében, szerénységében olyan mély istenhitből fakadó, pózmentes helytállás példáját tárta elénk, amely a talmi sztárok világában az igazi értékek felé fordít. BODÓ MÁRTA Szabadság (Kolozsvár) 2013. április 25.Ünnepelt a Kolozsvár TársaságMegalakulásának tizedik évfordulója alkalmából felolvasóestre hívta tagságát, a partnerszervezeteket és az egyesület programjainak közönségét a Kolozsvár Társaság: a kedd délutáni ünnepség helyszínéül a magyar főkonzulátus udvari terme szolgált, ahol Magdó János főkonzul után Kántor Lajos, a Társaság elnöke köszöntötte az egybegyűlteket. Kifejtette: az elmúlt tíz évben számos olyan rendezvényt szerveztek, amelyek révén sikerült megszólítani a különböző korosztályokat, fiataloktól az idősekig. A magyar főkonzulátussal már a kezdetektől fogva sikerült jó kapcsolatot kialakítaniuk, amely reményeik szerint az elkövetkező időszakban is gyümölcsözően folytatódhat. Kántor rámutatott: a tíz év során napvilágot látott kiadványok között előkelő helyen szerepel a Bálint Tibor emlékét idéző Más térbencímű kötet, amelyet közösen jelentetett meg a Kolozsvár Társaság, a Bálint Tibor Baráti Társaság és a Korunk–Komp-Press. Elsőként a társaság elnöke olvasott fel ebből, majd a folytatásban néhányan a szerzők közül– Csávossy György, Dávid Gyula, Kötő József, Lászlóffy Csaba, Jakab Gábor – egy-egy részletet tolmácsoltak a kötetben szereplő írásaikból és az alkalomra írt műveikből, közreműködtek a THÉ Trupp tagjai, Furu Adél és Moritz Kinga. F. Zs. Szabadság (Kolozsvár) 2013. május 23.In memoriam – Aki számára a halál csak átmenet, és nem megsemmisülésTöbb száz ember vett részt Guttman Mihály karnagy temetésén. Először négy énekkart hallgathattunk meg: a Kolozsvári Református Kollégium (karnagy: Székely Árpád), a Kolozsvári Magyar Pedagógusok (karnagy: Bedő Ágnes), a kolozsvári S. Toduţă Zenelíceum IX–XII. osztályos tanulóinak vegyeskarát (karnagy: Kállay-Miklós Tünde), és a Tordaszentlászlói Vegyeskart (karnagy: Balázs Ágnes). Jakab Gábor római katolikus pap a gyászszertartáson Pál apostolnak a Rómaiakhoz írt leveléből idézett, amelynek alapgondolata: „akár élünk, akár halunk, az Úré vagyunk”. – Guttman Mihály mindig Isten szent hite szerint élte tartalmas életét. Közéleti emberként, muzsikusként, karnagyként céltudatosan és elkötelezetten munkálkodott – hangsúlyozta Jakab Gábor, majd arra összpontosított, hogy istenhívő emberként Guttman Mihály számára a halál csak átmenet volt, és nem megsemmisülés. Rövid román nyelvű fohász után Kállay-Miklós Tünde, a kolozsvári zenelíceum magyar igazgatóhelyettese szólalt fel magyarul és románul. – Művész volt, alkotó pedagógus. Ma már tudjuk, minek is voltunk boldog, szerencsés haszonélvezői annak idején. Zsigereinkbe építette a kodályi szellemiséget, zenei anyanyelvünk őrzésének fontosságát, megtanultuk megkülönböztetni a remekműveket a fércművektől. Példát mutatott mindannyiunknak kitartásból, szívós munkából, alázatból – mondta Kállay. Dáné Tibor Kálmán, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elnöke szintén magyarul és románul szólt a jelenlévőkhöz. Beszédében kiemelte: szerencsés embernek mondhatja magát, hiszen az elmúlt húsz évben Misi bácsi munkatársa lehetett. – Misi bácsi volt az, aki mellett rájöttem, a pihenés órái is közüggyé válnak. Az elmúlt húsz évben karmesteri pálcája varázsvesszővé vált, amikor életre keltette a Romániai Magyar Dalosszövetséget. Kevesen tudják, hogy ez mennyi munkát, álmatlan éjszakát, adminisztrációt, szervezést és utazást jelentett neki – hangsúlyozta. Misi bácsi hivatásszeretetére még sokáig szüksége lesz az EMKE-nek, amelynek továbbra is tiszteletbeli tagja marad. Simon Gábor, a Kolozsvári Magyar Opera volt igazgatója felidézte 2012 decemberét, amikor új kiadvány jelent meg a kolozsvári hivatásos magyar nyelvű színjátszásról, és Misi bácsit is felkérték, hogy járuljon hozzá a kötet tartalmához. Simon felolvasott egy részt Guttman Mihály írásából, amelynek lényege az volt, hogy a magyar opera továbbra is nevelje, tanítsa, lelkesítse, gyönyörködtesse, vigasztalja nézőit, pártfogóit. – Higgyünk abban, hogy van egy hivatásunk. Hozzunk létre egy iskolát, majd egy újonnan létrejött filharmónia művészeti életét irányítsuk. Az időjárással dacolva járjuk a falvakat, és vegyük rá az ottaniakat, hogy az egész napos mezei munka után az első pihenő a dalárda legyen. Szerencsések lennénk, ha legalább ennek egy részét sikerülne végigélnünk, ha példát vehetnénk attól, aki mindezt megtette – hangoztatta beszédében Marius Tabacu, a kolozsvári Transilvania Filharmónia igazgatója. Szőke Zoltán nyugalmazott református pap elmondta: Tordaszentlászló lakosainak szívébe beköltözött a fájdalom. Majd felelevenítette azt a húsz évet, amikor (1998–2009 között) Misi bácsi az ottani énekkart vezette. – Nem véletlenül lett Guttman Mihály Tordaszentlászló díszpolgára, hiszen mindnyájan szerettük. Azzal a hittel állok most itt, hogy Guttman Mihály örök hazára lelt Isten országában. Felszólalt továbbá Kapdebó Ivó, aki Misi bácsi legöregebb, még élő tanítványának tartja magát. Kapdebó arra emlékezett, amikor az 1948–1949-es tanévben Misi bácsi 25-30 tagú zenekart állított össze a 2-es számú Magyar Fiúlíceum énektanáraként, amelynek a felszólaló is tagja volt. Guttman Mihály egyik unokája, Zsolt, egy ismerősének, Sipos Áronnak a levelét olvasta fel, amelyben rávilágított arra, hogy Misi bácsitól mindenki megtanulhatta, hogy a magyar zenét nem lehet félvállról venni. Jakab Gábor végül bejelentette, hogy vasárnap délelőtt a kerekdombi római katolikus templomban 9,30 órától gyászmisét tartanak Guttman Mihály emlékére. A gyászoló menet ezt követően a Házsongárdi temetőbe vonult. Nagy-Hintós Diana Szabadság (Kolozsvár) 2013. július 11.Könyvek a várólistánVálaszol: Jakab Gábor plébános Ezzel a címmel indul nyári sorozat a Szabadság kultúra rovatában. Nyár van, itt a vakáció, a szabadságok ideje, bizonyára mindenki szívesen visz magával egy-két könyvet a nyaralás idejére, de akár itthon, a hosszú, nyári esték alatt is kellemes időtöltés lehet az olvasás, esetleg egy pohár bor/üdítő, csésze tea mellett a teraszon/kertben/szobában ülve. Az általunk megkeresett személyeknek ugyanazt a kérdést tesszük fel: „Milyen könyvek vannak az Ön várólistáján”, és arra kérjük őket, hogy néhány mondatban indokolják meg a választásukat. A sorozatot Jakab Gábor plébános válaszával indítjuk útjára. Választásom a magyarországi Oravecz Imre Kaliforniai fürj című, több mint 600 oldalas regényére esett. Az indoklást a kötet „fülszövege” (a kemény táblájú könyv borítójának a behajtott szélére írt szöveg) adta. Idézem: „A 19. század második felében és az azt követő századfordulón nagy tömegek keltek útra Magyarországról Észak-Amerikába. Zömük kevésföldű parasztember vagy nincstelen zsellér volt, de akadtak köztük szép számmal jobb módúak is, akik további gyarapodásukat remélték a kivándorlástól. Eredetileg csak annyi időt szándékoztak az Újvilágban tölteni, amennyi ahhoz kellett, hogy némi pénzt gyűjtsenek, és hazatérvén földet vehessenek, házat, istállót építtethessenek, kit milyen cél vezérelt. Csak hát odaát többnyire minden másként alakult, mint tervezték. Különös, de ez a nagy, emberi dráma jóformán visszhangtalan maradt a magyar irodalomban, és máig sincs méltó feldolgozása. Ezen a helyzeten igyekszik változtatni Oravecz Imre regénye, ezt a szinte eposzi méretű küzdelmet ábrázolja, amelyet ezeknek a férfiaknak és nőknek, fiataloknak és öregeknek, felnőtteknek és gyerekeknek az exodus, az óhazából való távozás és az új hazában való megmaradás jelentett”. Köztudott, hogy az „exodus” azóta is tart. Különösen is felerősödött az 1989-es változások után. A fájdalmas téma iránti érdeklődésem késztet most engem az Oravecz-regény elolvasására. Ezenkívül mindennapi olvasmányom (vakációban is!) a „könyvek könyve”, a Biblia. Ennek tagadhatatlanul helytálló megindoklását Szent Jeromosnál olvastam: „Aki nem ismeri a Szentírást, nem ismeri Krisztust”. Mivel katolikus pap vagyok, nyilván teológiai szakkönyv is szerepel a „várólistámon” a nyár folyamán, mégpedig a magyarországi Vigília Kiadónál 1996-ban megjelent kétkötetes könyv, A dogmatika kézikönyve. Olvastam már a megjelenése idején és tanulmányoztam is, de az ismeretek felfrissítése végett most újraolvasom. Fiatalokat buzdítva az olvasás fontosságára, szoktam mondani nekik, hogy: Fiúk és lányok! Nem kell sokat olvasni, elég egy életre 5-6 jó könyv. Idáig tetszik is a „buzdításom”, csak akkor lepődnek meg, amikor mondandómat így folytatom: Igen ám, de (fiúk és lányok) el kell olvasni azt az 500-600 könnyvet is, amelyekből kiválaszthatjátok az említett nagyon fontos 5-6-ot. A teológián ezt tanították nekünk: Clericus absque libris est tamquam miles inermis. Magyarul: pap könyv nélkül annyi, mint katona fegyver nélkül. Nos, bizonyos értelemben az élet nagy harcában mindannyian katonák vagyunk. (Köllő Katalin) Szabadság (Kolozsvár) 2013. október 30.Előtérben a műszaki tudományosságEmlékkötet Kelemen Árpád villamosmérnök, feltaláló tiszteletére A Kelemen Árpád születésének 80., halálának 15. évfordulója alkalmából a Kolozsvár Társaság által szervezett kerekasztal-beszélgetésen, tavaly decemberben fogalmazódott meg egy emlékkötet elkészítésének ötlete, amely a jeles villamosmérnök, világhírű feltaláló életét és munkásságát tárná az olvasók elé. A kezdeményezés azért is volt egyedi a maga nemében, mert napjainkban meglehetősen kevés kiadvány jelenik meg, amely műszaki értelmiségiek pályáját állítaná a nagyközönség, ezen belül pedig a fiatalok figyelmének középpontjába, szakmai megvalósításaik, sikereik mellett az emberi vonatkozásokat sem mellőzve. Úttörő kíván lenni tehát a Kelemen Árpádról szóló könyv, amelyet hétfőn délután ismerhettek meg az érdeklődők a Kolozsvár Társaság főtéri székházában. Kántor Lajos, a társaság elnöke megjegyezte: a kötet minden bizonnyal a fiatalok számára is érdekes és tanulságos lesz, akik mostanság egészen más körülmények között tanulnak, és próbálnak elindulni a siker útján. – Kelemen Árpád az olyan lehetetlen körülmények között is, amelyeket a Gheorghiu-Dej és a Ceauşescu-korszak jelentett, a mindenféle falak és gátak ellenére is tudott érvényesülni – hangsúlyozta, majd hozzáfűzte: egyetlen magyar értelmiséginek, egyetlen műszaki szakembernek sem volt eleve biztos az útja. Nem volt elég, hogy valaki tehetséges, alkatra, szociabilitásra is nagy szüksége volt, hogy az akkori körülmények között boldogulni tudjon. Sőt, Kelemen Árpád azon kevesek közé tartozott, akik például meg tudták nevettetni a román diktátor feleségét, Elena Ceuşescut, s bár egyáltalán nem alkalmazkodott a párt által diktált elvárásokhoz, itthoni sikerein túlmenően Nyugat-Európában és Amerikában is megismerték és elismerték. A kötet két szerkesztője, Köllő Katalin és Ferencz Zsolt köszönetet mondott mindazoknak, akik a kiadvány elkészítésében közreműködtek: Vincze Annának, Kelemen Árpád unokahúgának, Imecs Mária villamosmérnöknek, Kelemen Árpád közvetlen munkatársának, Dunkler Sándor építőmérnöknek, egykori osztálytársnak – akik egy-egy interjú erejéig közelebb hozták Kelemen Árpád életét és munkásságát –, valamint Balogh Zsuzsának, a Kolozsvár Társaság ügyvezetőjének, aki összegyűjtötte a rendszerváltás előtt megjelent szövegeket és a kötet képanyagát. Kántor Lajos előszava és Köllő Katalin bevezetője után olvashatók a könyvben az újonnan született írások – beszélgetés Imecs Máriával, Vincze Annával, Dunkler Sándorral –, majd a Magyarok Világszövetsége Erdélyi Társasága által 1997-ben közzétett Kelemen Árpád-nekrológ és Kötő József búcsúbeszéde kapott helyet. A másik rész – A sajtó tükrében címmel – Somlyai László, Panek Zoltán, Kolozsi Tamás, Kassai Miklós, Rostás Zoltán és Nádas Péter (Murádin Jenő) egy-egy szövegét tartalmazza, legvégül pedig Kelemen Árpád tudományos munkásságát ismerhetik meg az érdeklődők, amelyet ő maga írt, itthon és külföldön megjelent könyveinek listájával, egyetemi jegyzeteivel, dolgozataival, díjaival, az általa szervezett konferenciák és találmányainak listájával kiegészítve. A fényképeken pedig, amelyek a nagyobb fejezeteket elválasztják, Kelemen Árpád életének különböző mozzanatai elevenednek meg, szakmai és magánéleti vonatkozásban egyaránt. Imecs Mária megjegyezte: kollégája, akivel több mint egy negyed évszázadig dolgozott együtt, „utánozhatatlan egyéniség volt, sokan megpróbálták utánozni, de sikertelenül”. – Minden helyzetben spontán módon reagált, függetlenül attól, hogy éppen a kapussal vagy a miniszterrel beszél. Humorral kezelte még azokat az eseteket is, amikor valamivel megbántották, közben pedig folyamatosan küzdött mindenért, megvolt az ehhez szükséges lelki ereje, és mindig megtalálta a megfelelő utat – hangsúlyozta Imecs Mária. Mint mondta, szinte mindenki szerette Kelemen Árpádot – lojális barát volt, azokat is segítette, akiket kevésbé ismert –, ugyanakkor azzal a nem mindennapi képességgel is rendelkezett, hogy szinte előre látta a jövőt. Vincze Anna elmondta: Kelemen Árpád a család büszkesége volt. A könyvbemutató után a vidékre vándorlás kérdéseit boncolgatták az egybegyűltek annak kapcsán, hogy az utóbbi időben több ferences család telepedett le Kajántón, a moderátori szerepkört Jakab Gábor kerekdombi plébános vállalta A Kelemen Árpád születésének 80., halálának 15. évfordulója alkalmából a Kolozsvár Társaság által szervezett kerekasztal-beszélgetésen, tavaly decemberben fogalmazódott meg egy emlékkötet elkészítésének ötlete, amely a jeles villamosmérnök, világhírű feltaláló életét és munkásságát tárná az olvasók elé. A kezdeményezés azért is volt egyedi a maga nemében, mert napjainkban meglehetősen kevés kiadvány jelenik meg, amely műszaki értelmiségiek pályáját állítaná a nagyközönség, ezen belül pedig a fiatalok figyelmének középpontjába, szakmai megvalósításaik, sikereik mellett az emberi vonatkozásokat sem mellőzve. Szabadság (Kolozsvár) 2013. október 31.Kötelékek – kézfogásokOktóberi napjaim, napjaink Amikor még nem volt internet, illetve számítógép, de tévé sem – az én gyermekkoromban mindenesetre így volt –, szülői kézfogással vagy már önállóan járkálva az utcán, olvastuk az üzletek cégtábláit, a feliratokat (többnyire magyarul); tanultuk a szavakat, a jelentéseket. Bő hetven év múltán is megmaradt bennem ez a szokás, ránézek a legkülönbözőbb kiírásokra, próbálom továbbgondolni őket. Igazi vénasszonyok nyarán (indián nyári napon?) buszra várva, a következő szövegen akadt meg a tekintetem: „Spală româneşte”. Keresem ennek a (mosópor-reklámnak szánt) mondatnak az időszerű (korszerű?) magyar értelmezését. Moss románul? Tisztára mossa a szennyest? Eltünteti, amit kell? És persze hozzágondolom a magyar megfelelőket autonómia-igényünk szellemében, no meg, a „magyar gyerek gyógyítja”-szerű régebbi meg az újabb fordulatokat, hiszen mi is tudunk mindenfélét, akár ma használatos magyar reklámszöveget, nemzeti szabadságharcosat. Még csak nem is kell feltétlenül a futballpályákra kimennünk. Itt vagy ott hátat fordítani ilyen vagy olyan himnuszok elhangzásakor. 2013 októbere annyi élményben részesített… Sokunkat. Futball-beszéd (és hallgatás) Hallgatni arany! – szoktuk mondani. Persze nem mindig van így. Ám akinek ég a háza, inkább hallgasson, mintsem próbálja dicsekvéssel, hazugságokkal elfedni a valóságot. De jobban teszi, ha erőt vesz magán, és keresi a bukássorozat valóban nem könnyen megtalálható okait. (Legyen ő válogatott labdarúgó, edző, szövetségi kapitány vagy éppen vezető politikus.) Ez most éppen magyar kérdés, ha azonban valaki az észtek elleni „győztes” román meccset nézte, az Andorrával „sikeresen” megvívott, ugyancsak szégyenletes szereplésünk helyett (vagy közben), és hallotta a bukaresti szurkolók saját csapatuknak szóló füttykoncertjét, ráadásul a magyaroknál még mindig jobb román (külföldi légiósokkal hasonlóképpen teletömött) klubcsapatok szereplését követte – hát az akár romániai (román) hazafiként sem lehet büszke. Viszont egy görögökkel megvívott sikeres novemberi selejtezőt követően felbúg(hat) a „nagyok vagyunk” nemzeti himnusza. Mi egyelőre a bukaresti „saját” szégyent (0:3), a magyar válogatott minősíthetetlen teljesítményét követő újabb, amszterdami megalázást, az 1:8-at nyalogatjuk körül. És természetesen vitatkozunk – a Kolozsvár Társaság rendezvényén is – kolozsvári, úgymond első osztályú csapataink állapotán, gondjain, a köztük feszülő gyűlölségen. No meg nosztalgiázhatunk, ifjú korunkra emlékezve, amikor Kolozsvár főterén a mikrofonból Szepesi György közvetítése szólt, az aranycsapat világsikerét kürtölve világgá – és ez városunk lakóinak másik részét nem háborította fel… (Jelenből nézve, magyar szurkolói szemmel: alighanem biztatóbb lehetne egyelőre más labdajátékhoz pártolni: mondjuk kézilabdához, vízilabdához.) Iskola, egyetemi beszéd A szégyen után a dicsőség – bár ez is kicsit régebbi. Nem kell egészen az iskoláig visszamenni (noha megtehetnénk), egyetemi szinttől fölfelé haladhatunk ezúttal. Némiképpen a sporttal, labdajátékokkal is kapcsolatba hozható (és ebben bizonyára egykori iskolánknak, a kolozsvári Református Kollégiumnak, az államosítást követő években továbbélő sportos hangulatnak is szerepe volt). Kelemen Árpádról van szó (1932–1997), az ő magasra ívelő (nem mellesleg sportos) életpályájáról, amely a városhoz közeli Kajántóról indult, és nyugat-európai, amerikai állomásokon át Kolozsváron zárult. Aknamezőn – a hírnév felé, így jellemezném ezt az életutat, hiszen Gheorghiu-Dej és Ceauşescu Romániájában, különösen egy Kelemen-fajtának, aknákkal telepített talajról kellett elrugaszkodnia; innen jutott nemzetközi hírnévre a műszaki életben, kolozsvári műegyetemi tanárként, elismert, többszörösen kitüntetett feltalálóként. Az ő emlékére most kiadott kis kötetben elmondhattuk, hogy a diktatúra, a nemzetiségi elnyomás legsötétebb éveiben Kelemen Árpád azon kevesek közé számított, akiknek sikerült áttörni a bezártságot, táplálhatták a még hinni tudókban a reményt, hogy a falak nem véglegesen, végzetesen vesznek körül minket. A Kolozsvár Társaság az Októberi Napok keretében mutatta be a Kelemen Árpádról készült könyvet – és adhatott örömteljes hírt (az aranymisés római katolikus pap Jakab Gábornak köszönhetően) arról, hogy a már-már teljesen elöregedő faluban, Kajántón valami új kezdődik, egy összetartó fiatal (ferences) közösség helyválasztása folytán gyerekek tölthetik meg a templomot. Demográfiai szempontból érdemes bővebben foglalkozni ezzel az új jelenséggel, hogy egyes Kolozsvár környéki (vagy már éppen ide kapcsolódó) falvak magyar lakossága növekedőben van; Szászfenes és Kisbács ebben a tekintetben egyre többet hallat magáról. Szobrok beszéde Itt vannak még közöttünk néhányan az ötvenhatosok közül, faggathatjuk őket, de már gyakoribbak az alkalmak, hogy az emlékművek előtt idézzük fel, az 50. évfordulón is túljutva, ami több száz kilométerre tőlünk, illetve ami itt, velünk történt. A Kolozsvár Társaság igyekszik élni a lehetőséggel, hogy a közös emlékezés valóban a közösségünké legyen, maradjon, a megosztás ne érvényesülhessen a sétatéri 1956-os emlékmű körül. Így történt ez 2013. október 23-án is. És így történt Sztánán, valamivel korábban, ahol ugyancsak sok százan álltuk körül Kós Károly mellszobrát, Gergely Zoltán kitűnő alkotását. A kazettás mennyezetű kis református templom természetesen szűknek bizonyult a vendégek és helybeliek valamennyijének befogadására, de méltó hátteret biztosított és biztosít most már folyamatosan a találkozásnak Kós bronzba örökített arcmásával. Ha egy szobor valóban sikerült, akkor a választott anyag (fa, kő, bronz) magát az embert jelenti. Kós Károly életművéből számos motívumot lehetne kiemelni – Gergely Zoltánnak a lényeget sikerült megragadnia: a tartást, az életmunkára elkötelezett (Kós kedvelt kifejezése), a közösségnek tartozó és tartozását megfizető embert. Ahogy Markó Béla, a Kós Károly Alapítvány elnöke a szoboravatáson kifejtette: Kós alkotása – maga az élete. Ez persze nem kisebbíti a részek, a részletek jelentőségét. Tudjuk, a Kós-életműben nem kicsiny „részlet” az Erdélyi Szépmíves Céh létrehozása és eredményes működtetése két évtizeden át (1924–1944). Az idei október hozadéka (nekem), hogy az 1928-ban születettekről, és velük, a most 85 évesek köztünk lévő három képviselőjével (Dávid Gyulával, Balázs Sándorral és a Kriterion volt műszaki szerkesztőjével, Bálint Lajossal) beszélgetve szükségszerűen került szóba könyvkiadásunk, mindenekelőtt a Domokos Géza nevével összefonódott Kriterion. S ha nem is a Kolozsvár Társaság nyilvánossága előtt, azt követően egy baráti beszélgetésben és a Tar Károlytól kapott ESzC Emlékkönyvbe belelapozva továbbgondoltam az örökség súlyát. Az Ághegy Könyvek sorozatát szerkesztő, ma Svédországban élő, hazalátogató, magát változatlanul erdélyinek valló Tar Károly (1969-ben kisregénnyel mutatkozott be a Forrás-sorozatban) a pár éve kiadott Emlékkönyv előszavában Kós Károlyt és Dsida Jenőt idézi, a „mindig magunkért, de soha mások ellen” szellemében. Minthogy pedig összeállításában az 1924 és 1944 közé helyezhető Szépmíves Céh megnevezése alá egy másik, ma már kevéssé számon tartott dátumot is beidéz (1990–1995), nyilván nem kerülheti meg a ’89-es fordulatot követő kísérlet megidézését. Azt gondolom, ez az igazi érdekessége, újdonsága ennek az Emlékkönyvnek. Ne menjünk bele a részletekbe (hiszen ez messze vezetne), idézzünk azonban néhány mondatot az újjáalakulni akaró ESzC hajdani intézőjének, Tar Károlynak a bevezetőjéből: „Amikor Szőcs Géza az újraalakulás ötletével megörvendeztetett, azt kérdeztem tőle, hogy Kós Károlya van-e vállalkozásához. Költői kérdés volt. Az eltelt öt esztendő alatt bebizonyosodott, hogy ziláltságunk miatt szervezésből elégtelenségre vizsgáztunk.” A vizsgázás, az összeméretkezés: nehéz ügy. Így van ez a szobrok esetében is. Nem kerülhető meg a kérdés az új (kolozsvári) Bethlen Gábor-szoborral kapcsolatban sem. Aligha kérdőjelezheti meg bárki is örömünket azon, hogy a Nagy Fejedelem egész alakos megjelenítésével most már bármikor találkozhatunk a Kétágú templom előterében, pontosabban attól kicsit jobbra, a szomszéd kerítése felé és így sajnos háttér nélkül – vagyis nem úgy, ahogy a kiváló Márton Áron-bronzalakot láthatjuk (Bocskay Vince alkotását) a Szent Mihály-templom monumentális gótikájához illesztve. De be kell vallanunk magunknak, hogy a Péterfy László erre az alkalomra bronzba öntött (régebbi?) makettje nyomába sem lép a Kós András alkotta tömbszerű Bethlen-szobornak, amely nem is olyan rég Nagyvárad büszkesége lett, ráadásul köztéren (nyilvános parkban). Ebből a szoboralakból, a Péterfyéből éppen a monumentalitás, az erő sugárzása hiányzik. Viszont szép beszédeket hallgathattunk az avatóünnepségen – nem utolsósorban Böjte Csaba ferences atyától, a Tőle mindig hitelesen hangzó összetartozásról. Brassó, Székelyudvarhely A két város csak az én októberi napjaim emlékében állítható így egymás mellé. De hát ez is valamilyen összetartozás, egy-egy közösség súlyáról, kísérletéről szól. Brassóban az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Erdélyi Köre tartott konferenciát („Protestánsok a Kárpátok alatt”), a Barcaságra, a magyar–szász kapcsolatokra összpontosítva. Itt sajnos kevesen voltunk, még a Brassói Lapok sem tekintette saját ügyének, legalábbis „helyi érdekességnek” a rendezvényt. (Pedig tehette volna több okból. Én személyesen Ritoók – Miess G. – János nevét említeném, a szász–magyar kapcsolatok kutatójáét, aki mielőtt a Korunk szerkesztőségében felelős titkár lett volna, a BL előd-, illetve köztes hetilapjának, az Új Időnek volt irodalmi szerkesztője.) Azt gondolom egyébként, hogy ez az Erdélyi Kör mint egyfajta szellemi fórum Erdély-szerte, így persze Kolozsvárt is több figyelmet érdemelne. Utóvégre az EPMSZ (a svájci bejegyzésű anyaszervezet), Cs. Szabó László és Szabó Zoltán európai szellemiségében, Erdélyt is jelentheti – semmiképpen nem májusi utazási lehetőség Nyugatra vagy Délre kirándulni szándékozóknak, az Akadémiai Napok alkalmából. Székelyudvarhely szerényebb, ám úgy is írhatnám, rátartibb erdélyi város, legalábbis magyar nézőpontból. Ugyan az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány sem túl gyakran hallat magáról, de most már honlapja van, frissül, a „székely anyaváros” polgármesteri hivatalának dísztermében pedig az évi díjosztó ünnepségre többnyire megtelik a terem – olyankor is, amikor párhuzamosan színházi műsorok folynak, vagy a korábbi polgármester, Szász Jenő programja zajlik éppen. Nincs nagy hírverése országosan az EMIA tevékenységének, pedig ez is nemzetstratégia, hogy például évről évre egy – tőlünk nézve „határon túli” – magyar irodalmár kap Hídverő gyűrűt, az erdélyi irodalom népszerűsítéséért. Tekintélyes az eddigi névsor, olyanokkal, mint Ilia Mihály, Pomogáts Béla, a néhai Görömbei András – most a kecskeméti Forrás főszerkesztője, Füzi László irodalomtörténész csatlakozott a „meggyűrűzöttekhez”. Irodalmi beszéd, színházi beszéd Mióta – második éve – van erdélyi színházi folyóiratunk (a 2013. őszi számot vehettük legutóbb kézbe), joggal várjuk, hogy saját dilemmáinkra is kapjunk szakavatott választ valamelyik ifjú színikritikusunktól. Ők ugyanis már erre a pályára készültek, nem mint mi, akik évtizedekkel korábban rándultunk át (alkalmilag vagy tartósan) erre a területre. Bevallom, olykor vitatkoznék a Játéktér alapszerzőivel, vagy „kiegészítő” kritikát volna kedvem írni, amikor például Bogdán Zsolt kitűnő Dsida-versmondásának méltó visszhangját keresem. Legújabb – októberi – színikritikus-ingeremet a kolozsvári magyar színház két utóbbi előadása váltotta ki, természetesen más-más formában. Előrebocsátom, nem a színészekkel van vitatkoznivalóm, ők nagy többségükben (megítélésem szerint) most is tették a dolgukat, néha nagyszerűen. Mindenekelőtt szerző és színpad, szöveg és játék(lehetőség) viszonyát tenném szóvá, akár terjedelmesebb tanulmányban – ha futná időmből. (És szakértelmemből?) Az egyik érintett Bohumil Hrabal és az Őfelsége pincére voltam színpadi adaptációját végző, szintén cseh David Jarab s a prágai rendező, Michal Dočekal. A másik Demény Péter. (Vele akár négyszemközt is megbeszélhetnénk a dolgot – tehettük volna már Brassóban, ha látom az itthoni próbákat –, Kolozsvárt pedig majd bizonyára találkozunk, vitatkozunk barátilag.) Nem vitatom akár Shakespeare, akár Caragiale vagy Örkény szövegének új (rendezői) értelmezésének jogosultságát. De azt már igen, hogy Bohumil Hrabalból, a sajátosan cseh (közép-európai?) humorú prózaíróból harcos antifasiszta és antikommunista, közhelyesen exklamáló színpadi szerzőt faragjanak. Változatlanul azt gondolom, hogy a filmes Jirži Menzel érti jobban Hrabalt, mint Jarab vagy Dočekal. Ráadásul a maga módján izgalmas (és lírai) Hrabalból hellyel-közzel tucatszerzőt csináltak, aki ráadásul olykor már vontatottá, unalmassá válik szövegével a színpadon. Szerencsére Bogdán Zsoltnak a főszerepben (Jan Dite) mindvégig van hitele, tartása, hosszúra nyújtott néma jelenéseiben is. Bíró József a Cseh Köztársaság elnöki minőségében kiváló epizódalakítást nyújt; francia professzorként viszont szánalmas szürkeségre van kárhoztatva. (Nem folytatom.) Demény Péter bemutatkozása színpadi szerzőként, úgy vélem, felemásra sikerült a Stúdió klasz-szikus-polgárira „varázsolt” kisszínpadán. Nem a rendezőt, még kevésbé a színészeit hibáztatom. Panek Kati remek volt, sajnálhatjuk, hogy ritkán látjuk nagytermi előadásban vagy a Stúdió színpadán. És a társakkal sem volt semmi baj. A kétségtelenül igényes, irodalmi (írói) szövegből hiányzott az átütő drámaiság. Demény drámai helyzetet képzelt el, prózai olvasatban ez nyilván meg is van – a színen ez kevésnek bizonyult. A Bolero egyelőre inkább a prózaíró (és költő) Demény tehetségét sejtette meg újra. Talán lesz folytatás igazi drámában, majd színpadon is. Októberre jön november, december, 2014 január, új októberek. Új (értőbb?) kritikusokkal. Kántor Lajos Szabadság (Kolozsvár) 2014. január 20.A Magyar Kultúra Napja PetrozsénybanSík Sándor és Vermesy Péter szellemében Sík Sándor és Vermesy Péter szellemében zajlott a hétvégén Petrozsényban a Magyar Kultúra Napjának ünnepe. A Szent Borbála templomban tartott rendezvényt kolozsvári előadóművészek szavalata, helyi és vendégkórusok előadása tette igen tartalmassá. Az ünnepi szentmisével kezdődő rendezvényen Msgr. Szász János pápai káplán, kanonok, petrozsényi plébános a rendkívül gazdag magyar kultúrára, ennek ápolására irányította a résztvevők figyelmét. Kultúra nélkül egy közösség halott. A szórványban is fontos tudatosítani magunkban, környezetünkben, hogy milyen fejlett, gazdag kultúrát örököltünk. És nekünk is tennünk kell azért, hogy ez tovább fejlődjön és átöröklődjön a következő nemzedékekre. Hiszen ha a szórványban gyengülnek, megfogyatkoznak közösségeink, az a tömb zsugorodásához vezet. Ezért itt fokozottan helyt kell állnunk, ápolnunk kell kultúránkat a tömbmagyarság és a magunk védelmére – fogalmazott Szász János. Tiberiu Iacob Ridzi, Petrozsény polgármestere ezúttal is részt vett a magyar közösség ünnepségén, kiemelve köszöntőjében a magyar kultúra szerepét e térség fejlődésében. „Öröm és megtiszteltetés számomra itt lenni, együtt ünnepelni azzal a magyar közösséggel, amely másfél százada folyamatosan hozzájárul a Zsil völgyének fejlődéséhez mind a kultúra, mind az oktatás, felsőoktatás, illetve a bányászat terén. A mai zűrös világban, mely e vidéket sem kíméli, példaértékű a Petrozsényban élő számos nemzetiség békés együttélése és munkálkodása, amely szintén bő másfél évszázada tart. Úgy gondolom, ez adja e város erejét és ebben fontos szerepet játszik a magyar közösség élni akarása, kultúra iránti elkötelezettsége” – fogalmazott a polgármester. Ridzi külön üdvözölte az ünneplők soraiban ülő gyermekeket, a Jézus Szíve Kollégium diákjait, akik Dénes Ernő karvezető irányításával népdalokat adtak elő. Márton Anna Rózsa, Jenei Erika és Vladu Mónika pedig Sík Sándor-szavalatokkal idézte meg a 20. század jelentős magyar költőjének emlékét. A 125 éve született piarista költőt, műfordítót, irodalomtörténészt és egyházi írót Msgr. Jakab Gábor pápai káplán, kolozsvári plébános méltatta, kiemelve Sík Sándor egész életét és munkásságát meghatározó rendületlen hitét. Verseinek minden sorában ott rejlik az Istenbe vetett bizalom, és ez jellemezte csodálatos nevelői munkásságát is, melynek részeként 1912–13-ban irányadója és egyik alapítója volt a magyar cserkészmozgalomnak, illetve első parancsnoka a budapesti piarista gimnáziumcserkészcsapatának. Ft. Jakab Gábor egy huszadik század első felében zajló irodalmi vita kapcsán mutatta be a költőt, idézve Reményik Sándor sorait, melyben az erdélyi protestáns költőtárs rendkívül nagyra értékeli Sík Sándor hittel átszőtt irodalmi munkásságát. A rendezvényen fontos helyet kapott a 75 éve született és 25 esztendeje elhunyt Vermesy Péter erdélyi magyar zeneszerző emléke is. Dr. Angi István zeneesztétának Vermesyre való emlékezését Jancsó Hajnal olvasta fel, kiemelve az alkotó és a kiváló zenepedagógus emberi nagyságát, a népzene, az anyanyelv és a maradandó értékek iránti elkötelezettségét, melyet nagyszerűen ötvözött kora modern törekvéseivel, és egész lényét átható könnyed humorával. Ez utóbbi vonása szövi át a híres Pimpimpáré című alkotását is, melyben jó barátjának, Szilágyi Domokosnak verseit zenésítette meg egészen egyedi stílusban. A petrozsényi ünnepségen fellépő Magyarfenesi Vegyeskar, illetve a Guttmann Mihály Magyar Pedagóguskórus Gárdonyi Zoltán, Kocsár Miklós, Halmos László és Bárdos Lajos művei mellett több Vermesy-kórusművet is előadott. Záróakkordként pedig Sík Sándornak a Kodály által megzenésített Te Deum című művét hallhatta az ünneplő közönség. Utóbbit prózai formában is előadta Rekita Rozália kolozsvári színművész. Külön színfoltja volt a rendezvénynek az Eisler Márta karnagy által vezényelt petrozsényi Szent Borbála Kórus előadása. És természetesen nem maradt ki az ünnepi műsorból Kölcsey Ferenc Himnusza sem. Dr. Jancsó Miklós színművész maradandó élményt nyújtva szavalta el a magyar nép zivataros századait felelevenítő költeményt, illetve Kölcsey Huszt című versének egy részletét. A rendezvény egészét mélyen áthatotta a petrozsényi születésű Guttmann Mihály zenetanár, karnagy és zenepedagógus szelleme, melyet mindenekelőtt leánya, Tóth Guttmann Emese, a Románia Magyar Dalosszövetség elnöke éltet tovább. A magyarfenesi vegyeskar karnagyaként, illetve a rendezvény kezdeményezőjeként ő köszöntötte az egybegyűlteket, külön oklevéllel és apró ajándékkal köszönve meg mindazok munkáját, akik szervezéssel, előadásukkal hozzájárultak a Magyar Kultúra Napjának petrozsényi rendezvényéhez. – Az 1994-ben újraalakult Romániai Magyar Dalosszövetség immár hetedik éve minden januárban Kolozsvár szívében ünnepli meg a Magyar Kultúra Napját és három éve annak, hogy a szórványba is ellátogatunk. Két évvel ezelőtt Déván és Vajdahunyadon szerveztünk kórustalálkozót, tavaly Nagybányán és Máramarosszigeten, idén pedig itt vagyunk Petrozsényban. Ez régi álma volt a Dalosszövetség tiszteletbeli elnökének, Guttmann Mihálynak is, hiszen itt született és mindig nagy szeretettel gondolt e vidékre. Ő sajnos már nem lehet közöttünk, de áldozatos munkáját tovább folytatva, a kórusok összefogásával, a szórványban és tömbvidéken egyaránt vállalt fellépésekkel arra törekszünk, hogy megteremtsük az éneklő Erdélyt – fogalmazott a Dalosszövetség elnök asszonya. A házigazdák részéről Wersászky Eduárd petrozsényi RMDSZ-elnök köszöntötte a meghívottakat és helyi fellépőket, rámutatva: az egységes, de oly színgazdag európai kultúra csak a nemzeti kultúrákból táplálkozva tud megmaradni, tovább erősödni és ebben a magyarságnak itt, a dél-erdélyi szórványban is igen fontos szerep jut. A rendezvény a petrozsényi római katolikus egyházközség által szervezett szeretetvendégséggel zárult, ahol kórustagok és vendéglátók immár együtt énekeltek asztali áldást, pohárköszöntőt, és hosszan egymásba fonódó búcsúdalokat. Gáspár-Barra Réka Nyugati Jelen (Arad), 2014. január 25.Kölcsey imádsága Makovecz fái alattA romániai magyar kulturális intézmények, szervezetek, egyesületek a legkülönfélébb módon emlékeznek Kölcsey Ferenc Himnuszának születése napjára, 1823. január 22-re. A Magyar Kultúra Napja kiváló alkalmat nyújt a romániai magyar kórusok seregszemléjére is. A Romániai Magyar Dalosszövetség évről-évre méltó módon ünnepli a Magyar Kultúra Napját, önként vállalt feladatát – a magyar kultúra terjesztését a szórványban – idén is teljesítette: a 25 éve elhunyt Vermesy Péter zeneszerző és a fél évszázada halott Sík Sándor költő szellemében összeállított műsorukkal ezúttal Petrozsényben mutatkoztak be. Az Erdély legdélibb részében, Hunyad megyében fekvő, a fekete gyémántok városának is nevezett Petrozsényben ma már csak elvétve hallani magyar beszédet, pedig a múlt század elején a magyarok még többségben voltak a bányavárosban. 2003-ban csak egy magyar nyelven oktató tanár maradt itt, aki mindössze hat gyereket tanított. Ma már a Zsil-völgyi bányavidék központjában a magyarul tanuló gyerekek száma meghaladja a kétszázat, a csoda pedig Böjte Csaba atyának, a dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetőjének köszönhető, aki Petrozsényben is létrehozott egy árvaházat és egy oktatási intézményt. A Kolozsvárról érkezett vendégkórusok mellett a január 18-án a Petrozsényi Szent Borbála Római Katolikus Plébániatemplomban rendezett ünnepségen fel is lépett a Jézus Szíve Iskolaközpont énekegyüttese, Dénes Ernő karnagy vezetésével. Rekita Rozália színművésznő szerint „felemelő érzés volt a petrozsényi szórvány magyarok előtt fellépni”, míg Kostyák Alpár, a kolozsvári pedagóguskórus tagja meghatónak nevezte a kiszálláson tapasztaltakat. Január 19-én Kolozsváron, a Makovecz Imre tervezte törökvágási református templomban folytatódott a Magyar Kultúra napja tiszteletére szervezett ünnepség. A csodálatos templomban a hangulat is megfelelően ünnepélyes volt: Bibza Gábor esperes áhítata után Jancsó Miklós színművész szavalta el Kölcsey Ferenc Himnuszát, azt a nemzeti imádságot, melyet – a kézirat tanúsága szerint – 1823. január 22-én tisztázott le a költő Csekén. A Kolozsvár-Törökvágás Református Egyházközség Énekkara Csengeri-Kostyák Zsuzsa vezényletével Vermesy Péterről is megemlékezett, a zeneszerző Arany kút című kórusművének előadásával. A Székely Árpád által vezetett Kolozsvári Református Kollégium kórusának fellépését követően Angi István zeneesztéta Vermesy Péterről szóló emlékezését Jancsó Hajnal előadóművész olvasta fel a zsúfolásig megtelt templomban. Az ötven éves korában elhunyt zeneszerző zongoraműveiből Oláh Boglárka nyújtott át egy csokorra valót az ünneplő gyülekezetnek, majd Jakab Gábor plébános emlékezett Sík Sándor költőre. Jakab Gábor felolvasta Reményik Sándor válaszát Ilyés Gyula támadásaira, melyek Sík Sándort célozták meg. A költő Te Deum című versét Rekita Rozália szavalta el, majd újabb kórusművek hangzottak el Vermesi Péter alkotásaiból ezúttal a Tóth-Guttman Emese vezette Magyarfenesi Vegyeskar (képünkön) előadásában. A Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett ünnepség különleges színfoltja volt a Szilágysomlyói Szederinda Citeraegyüttes, Gáspár Attila vezényletével. Műsorukon zsoltárok és Kodály-művek szerepeltek, fellépésük hatalmas sikert aratott a kiváló akusztikával rendelkező templom közönségének. Először csatlakozott a dalosszövetség által szervezett rendezvény előadóihoz a kolozsvári Adventista Központi Gyülekezet Kórusa, amely Halmos Béla és Kováts Lajos kórusműveiből adott ízelítőt. A Makovecz-templom árkádjai alatt az ünnepi műsort a Guttman Mihály Magyar Pedagóguskórus tartalmas előadása zárta. Nánó Csaba | Erdélyi Napló (Kolozsvár), 2014. augusztus 18.Egyházi közösségépítésről beszélgettek KolozsváronNagyvárosi szórványok – kolozsvári helyzet címmel szervezett beszélgetést a Kolozsvári Magyar Napok alatt a Korunk és a Kolozsvár Társaság, az egyházi közösségépítés mikéntjeit megvitatandó. Kántor Lajos elmondta, évekkel ezelőtt indítottak útjára egy ökumenikus jellegű rendezvénysorozatot, amelyben különböző felekezetű lelkészek beszélik meg a közös problémákat, amely egy idő után megszakadt, de szükség volna az újraindítására. Jakab Gábor kolozsvári plébános a Korunk júniusi számának címe mentén - Szigetek, szórványok, zárványok - kifejtette, a sziget a Székelyföld, a szórvány a kolozsváriak, szatmáriak, váradiak, legújabban a marosvásárhelyiek is, a zárvány Csángóföld. Mint 1968 óta Kolozsváron szolgáló pap, megélte a magyarság drámai fogyását. 1968-ban a Kerekdombon, a legkisebb katolikus közösségben 1200 hívő volt, ma háromszázat számlálnak. "Nagyrészüket kikísértem a Házsongárdba s a többi temetőbe, a másik részük elvándorolt, a harmadik faktor, hogy nincs gyermekvállalási kedv. Augusztus 18-a van, Kerekdombon ebben az esztendőben egyetlen gyerek született nálunk" - fogalmazott, hozzátéve: jövőnk biológiai kérdés. Kifejtette, Dél-Erdélyt száz éve elfelejtettük, holott biztosan él ott pár tízezer magyar, akit nem kellene "visszatanítani" magyarul beszélni. A szórvány beolvadását nem lehet megállítani, legfennebb lelassítani, ehhez pedig példákat mondott Jakab: minden szombaton köszöntik az adott hónapban születetteket, így alkalom van a találkozásra, ugyanakkor évi három bált szerveznek, a templomi eseményeken túl. A plébános elmondta, a következő Magyar Napokon is létre kell jönnie egy egyházak közti találkozónak. Vetési László református szórványlelkész a Korunkban megjelent tanulmányáról elmondta, hihetetlen párhuzamosságban élnek egymás mellett a kolozsvári felekezetek, ezt a korábban említett lelkészi találkozók is mutatták, hiszen sokáig nem jutott eszükbe, hogy megszervezzék azokat. Elmesélte, egy éve az István, a király koncerten a magyarul nem beszélő román férj felajánlotta magyar feleségének, hogy eljön a beteg édesanyja mellett levő nő helyett. A férj felhívta feleségét, aki így végighallgathatta a koncertet. "Ha ilyen emberek is vannak a román közösségben, akkor nincs is akkora baj" - szögezte le Vetési. Kustán Magyari Attila, maszol.ro 2014. augusztus 24.Több mint plébániatörténetDerzsy András A székelyudvarhelyi Szent Miklós római katolikus plébánia rövid története a kezdetektől napjainkig című könyve, mely (amint az előszóban olvasható) „15 éve tartó gyűjtőmunka eredménye”, több, mint plébániatörténet. Több, mert századokat átfogó korrajz is egyben, s nemcsak Székelyföld szóban forgó jelentős egyházközségéről, hanem az egész erdélyi egyházmegyében lezajlott jelentősebb eseményekről, illetve történelmet alakító egyházi és világi személyiségekről. A kötet első része a plébánia közel hét évszázados múltjáról szól (az első írásos feljegyzés 1332-ből való), s ezen belül: keletkezése feltételezhető időszakáról, a reformációtól a jezsuita rend beszüntetéséig (1773) tartó küzdelmes korszakról, valamint a gyönyörű templomot fölépíttető papról, Kadicsfalvi Török Ferencről, aki 1774–1804 között volt székelyudvarhelyi plébános. (1793. május 27-én Gróf Batthyány Ignác püspök szentelte fel a reneszánsz, barokk és késő rokokó elemeket is magán hordozó istenházát). A könyv másodikés nagyobbik részét kifejezetten a 20. század tárgyalásának szentelte a szerző. Gróf Mikes Jánossal kezdődik a két világháborút is átélt vérzivataros udvarhelyi 20. század, aki 1906–1911 között volt főesperes és plébános. Az ő idejében épült fel egyébként a ma Tamási Áron nevét viselő római katolikus gimnázium. Sorrendben őt követték: Pál István (1911–1934), Sándor Imre (1934–1939), akit később Márton Áron általános püspöki helynökké nevezett ki. A Gyulafehérvárra áthelyezett főpapnak Sass Antal (1939–1968) lett az utóda. Átmenetileg Leitner János volt egy ideig az iskolaváros lelkipásztora. Őt követte László Ignác, 1978-ig, majd Erdély későbbi első érseke, Bálint Lajos, és a titokzatosnak vélt betegségtől súlyosan megkínzott, nagy hírnevű Pálfi Géza (1981–1984). Derzsy András egyik lapalji megjegyzése szerint 1982–2007 között, tehát jórészt Pálfi idejében (is!) a plébánia alkalmazottja volt, s mint ilyen, a korabeli történések egyik fontos szemtanúja. Pálfi Géza halála után a 20. század utolsó udvarhelyi plébánosát Jakab Antal püspök nevezte ki Kovács Sándor, jelenlegi kolozsvári plébános személyében. Az azóta eltelt viharos időket és az ő ottani 23 éves közösség- és templomépítő tevékenységét jól fejezi ki az általa felújított plébániaépület nyugati falán olvasható felirat szövege: „Régi idők viharait kibírtam állva szilárdan – megújítva leszek oltalom, újra erős.” A könyv harmadik részében szó esik még az Udvarhelyhez tartozó leányegyházakról, az egyesületi életről, az egyházközség dalárdáiról és kántorairól, valamint katolikus iskoláiról, az egyházközség birtokairól és legutoljára, de nem utolsósorban a papok és hívek végső nyughelyéről, a temetőről. Pálfi Géza betegségéről és haláláról Részlet Derzsy András könyvéből 1983 augusztusában betegség vett erőt rajta, gyakran belázasodott, néha be is sárgult. A feleségem ekkor még a kórházban dolgozott asszisztensként, és hosszas rábeszélés után orvoshoz vittük. Alapos vizsgálat után, a betegség ismerete nélkül engedték haza. November hónapban ismét kórházba került, akkor a fertőzőosztály főorvosa, dr. András Zoltán sárgaságra gyanakodott, és ebben az irányban próbálta kezelni, de sajnos, eredmény nélkül. Karácsony előtt két héttel engedték ki a kórházból: értse meg, nem tudom, mi baja lehet Pálfi plébánosnak – mondta a főorvos a feleségemnek. Otthon ágyban feküdt, a láza nem jött le. Karácsony vigíliáján felkelt, mert az ünnepek alatt misézni akart. Az éjféli szentmisét a következőkkel kezdte: néhány perccel ezelőtt minden valamire való rádió azzal köszönt, hogy boldog karácsonyi ünnepeket kívánunk. Ez a bátor kijelentés, mellyel a Román Rádióra célzott, mindenkit meglepett, mert – mivel karácsony első napja vasárnapra esett, és akkoriban a gyárakban a vasárnapi munka is kötelező volt –, ilyen bátor kijelentés szokatlan és veszélyes volt. Másnap a nagymisét ugyancsak ő végezte, de már 40 fokos lázzal. A szentmise bevezetőjében kérte a híveket, hogy emlékezzenek meg azokról, akik saját hibájukon kívül nem vehetnek részt a szentmisén, mert a kormány intézkedése folytán dolgozniuk kell. Ez még nagyobb meglepetést okozott. Ez volt az utolsó nyilvános szentmiséje. A hívek többet nem látták őt. 1984. január 2-án a kadicsfalvi plébános – Pálfi Géza falujabelije – Simon Dénes, kocsival vitte Marosvásárhelyre a kórházba, ezen az úton Kovács Judit főasszisztensnő kísérte el. Marosvásárhelyen már várta Gáspár Mária mallersdorfi nővér, és beutalták az egyes klinikára. Ettől kezdve elindult a szóbeszéd, hogy a plébánost letartóztatták a karácsonyi kijelentései miatt. Sokan azt feltételezték, hogy Temesvárra vitték börtönbe. Hetente látogattam, telefonon közölte, hogy mire van szüksége. Egy alkalommal megjegyeztem, hogy nem is tudom, mit keresek én Marosvásárhelyen, amikor otthon azt mondják, hogy Temesváron van, mert az állambiztonsági szervek, a Securitate börtönbe csukatta. Nagy kacagásba tört ki, hogy miket híresztelnek róla. Minden egyes látogatásomkor közöltem vele az újabb és újabb fejleményeket, amiket távollétéhez fűztek. Annyi bizonyos volt, hogy a kórteremben, ahol feküdt, egy securitatés is feküdt, aki figyelte, hogy kik járnak hozzá és miről beszélgetnek. Az orvosok figyelmeztették is erre Mária nővért, hogy tudjunk róla. Egyik ottlétem alatt sokat beszélgettünk erről, és akkor elmondta, hogy gyulafehérvári tartózkodása alatt több ízben is kihallgatták, kényszeríteni akarták, hogy szálljon szembe Márton Áron püspökkel, de Udvarhelyen egyszer volt csupán a rendőrségen, amikor odaköltözött, és a személyi igazolványba be kellett íratnia az új tartózkodási helyét. Március elsején átszállították az egyetemi klinikára, hogy megműtsék, de ott sem fedezték fel betegségének okát. Ide is kísérte a megfigyelő. Az orvosok lemondtak róla, és közölték Lestyán Ferenc marosvásárhelyi főesperessel, hogy felkészülhetnek a legrosszabbra, mert a plébánost nem tudják megmenteni. Ezt közölte az udvarhelyi plébánián szolgálatot tevő Réthi György káplánnal, és kérte, hogy a ruháját vigyük oda, hogy ha bekövetkezik a halála, legyen mibe felöltöztetni. Magam vittem el a ruháit, ekkor látogatóba jött Csató Béla sepsiszentgyörgyi plébános is, akit megkért Léstyán, hogy közölje Pálfival az orvosok megállapítását, hogy egy paphoz illően tudjon felkészülni a nagy találkozásra. Csató vállalkozott e nem könnyű dologra – mint jó barátja –, tudatta Pálfival a rideg valóságot. Csendben és nyugodtan vette tudomásul, csupán egy könnycsepp gördült le az arcán, majd megköszönte az őszinte baráti figyelmeztetést. Március 10-étől többször elvesztette eszméletét, félrebeszélt, és 13-án reggel háromnegyed kilenckor meghalt. Azonnal közölték velünk, mi pedig értesítettük az édesanyját és rokonait. Az egyik unokatestvérének volt egy IMZ gépkocsija, azzal mentünk utána. A kórház hullaterméből kihozták, Mária nővérrel felöltöztettük, közben részvétnyilvánításra odajött hozzánk a boncolóorvosa, egy katolikus magyar ember, ő tudatta a fel nem ismert betegség okát: mirigyrák okozta halálát. A gyomra tele volt alma nagyságú mirigyekkel. Délután 5 órára érkeztünk haza. A templom előtt közel száz hívő várta a koporsóban hazaérkező plébánosát. Harangszó közben vittük be a templomba, s ott ravataloztuk fel. A temetés napjáig, 15-éig, egész nap tele volt a templom azokkal, akik utolsó búcsút akartak venni tőle. Ezek között nemcsak katolikusok, de más felekezetű hívek is voltak, és természetesen nem hiányoztak a Securitate emberei sem. A temetés napja egybeesett a magyar szabadságharc ünnepével, amit abban az időben Romániában tilos volt még emlegetni is. A temetési menet egy igazi magyar papot és hazafit gyászolt, és ugyanakkor ünnepelt is. Délelőtt 11 órára zsúfolásig telt a templom: több mint kétszáz pap volt jelen. A temetési szentmisét, szertartást és szentbeszédet Bálint Lajos segédpüspök végezte. A volt osztálytársai vállukon vitték a koporsót a sírig, és a többi, Udvarhelyen szolgálatot tevő pap mellé temették. Temetése után néhány nappal a Szabad Európa Rádió úgy jelentette be, hogy Pálfi Gézát az udvarhelyi Securitatén agyonverte egy Fekete István nevű „szekus”, a mája leszakadt, és meghalni vitték a kórházba. Minket, a plébánia alkalmazottait, főleg Illyés István kántort és engem az utcán állítottak meg az emberek, hogy mondjuk meg az igazságot, ami Pálfi Gézával történt. Bármennyire is ragaszkodtunk a valósághoz, senki nem hitt nekünk, azt mondták, hogy félünk a Securitatétól és azért nem merünk nyilatkozni. Jakab Gábor, Vasárnap (Kolozsvár) 2014. augusztus 25.Emlékkonferencia Márton Áron püspökrőlHarmadik éve szervez a Márton Áron Múzeum és a Márton Áron Egyesület Csíkszentdomokosért megemlékezést és konferenciát a néhai püspök születési évfordulója környékén a szülőfaluban, Csíkszentdomokoson. Az idei megemlékezést augusztus 30-án, szombaton tartják. Lázár Csillától, a Márton Áron múzeum vezetőjétől megtudtuk, első alkalommal 2012-ben szervezték meg a konferenciát. Akkor az volt a cél, hogy a Márton Áron életével foglalkozó kutatások a szélesebb közönséghez is eljussanak. Következő évben úgy döntöttek, a szakmaiságot ötvözik a megemlékezés jelleggel. Lázár szerint ez a döntés igencsak jónak bizonyult, a visszajelzések alapján a szervezők pedig úgy döntöttek, hagyományt teremtenek a rendezvényből. „Idénre is szerettük volna ezt a kettősséget megőrizni. Ezúttal is olyan szakembereket hívtunk meg, akik sokat foglalkoznak a püspök életútjának, illetve a katolikus egyház történelmének a kutatásával. Természetesen az ünnepélyességről, megemlékezésről sem feledkezünk meg” - hangsúlyozta a csíkszentdomokosi múzeum vezetője. Erdélyi premierként dokumentumfilm Az ünnepség délelőtt tíz órakor kezdődik szentmisével, melyet Tamás József püspök mutat be. Ezt követően a művelődési ház nagytermében előadások hangzanak el. Marton József nagyprépost, teológiai tanár, egyháztörténész Márton Áron, az ember címmel tart előadást, ő a püspök hagyatékának gyulafehérvári kutatója és kiadója. Balogh Margit történész a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének igazgatója, egyháztörténész, Mindszenty József biográfusa, kutatója, és mint ilyen, a korszak jó ismerője. A Mindszentyre és a magyarországi katolikus egyház 1945 utáni helyzetére vonatkozó kutatásai során számos olyan dokumentumot tárt fel, melyek közvetlenül Márton Áronra, illetve az erdélyi katolikusokra vonatkoznak. Ezeket a – brit és orosz levéltárakból származó – dokumentumokat mutatja be előadása során. Nagy Mihály Zoltán történész, a Román Kulturális Intézet alelnöke a CNSAS (a Securitate Levéltárát Vizsgáló Országos Tanács) archívumában található, Márton Áronra és a katolikus egyházra vonatkozó iratanyag kutatójaként beszél majd a jelenlevőkhöz. Kovács Gergely atya, Márton Áron püspök szentté avatási ügyének római posztulátora arról értekezik, hogy miként függ össze egy boldoggá, illetve szentté avatásra előterjesztett személy ismerete, népszerűsége magával a szentté avatási eljárással, illetve milyen eseményekben érhető tetten Márton Áron püspök tiszteletének folytonos növekedése Erdélyben. Az előadások után Xantus Gábor filmrendező Márton Áronról készült alkotását, az Emelt fővel című dokumentum-portréfilmet tekinthetik meg az érdeklődők, mely film keletkezésének és felújításának körülményeiről a rendezővel és munkatársával, Jakab Gábor atyával lesz beszélgetés. A rendezvényt a Bethlen Gábor Alap, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa és a budapesti Márton Áron Társaság támogatja. Rédai Botond , Székelyhon.ro 2014. augusztus 31.Szükség van Márton Áron példájáraA konferencia munkálkodását Márton Áron boldoggá avatásának szolgálatába szeretnék ajánlani – hangzott el szombaton a Csíkszentdomokoson harmadik alkalommal megszervezett Márton Áron emlékkonferencia nyitó szentmiséjén. Nyáját terelgette szeretettel, nyáját terelgette jó példával, nyáját terelgette buzgó tevékenységgel, jó cselekedetekkel – fogalmazott Márton Áron püspök életével és munkásságával kapcsolatban a szentmisét celebráló Tamás József püspök. Az egyházi méltóság prédikációja során többek között hangsúlyozta: „minden nap szükségünk van a néhai püspök példájára, ezért szeretnénk azt, hogy a boldogok, majd pedig a szentek között tisztelhessük”. A püspök kiemelte, Márton Áron már akkor kiállt közössége és hite mellett, amikor a régi kommunista rendszerben megpróbálták teljesen kifosztani az egyházat, megpróbálták megfosztani az embereket hitüktől, elvenni templomaikat. „Ez az urbanizálódó világunk, amelyben vagyunk, sem kegyesebb hozzánk” – jegyezte meg. Tamás József szerint olyan időket élünk, amikor már semmi sem szent: nem szent az emberi élet, a család, a házasság, a tulajdonjog. Az ember a szabadosság szellemében akarja élni az életét, úgy gondolja, mindent meg lehet tenni, amit csak ő akar. „Hová jut el a világunk? Mi lesz mindennek a vége? Éppen ezért van szüksége a mai világnak olyan példaképekre, akikre feltekinthetünk, akitől megtanulhatjuk, hogyan kell ellenállni annak az áradatnak, amely el akar sodorni bennünket, hogyan kell nemet mondani mindarra, ami bűn és ami gonoszság.” A szentmisét követően az esemény a helyi kultúrotthon nagytermében folytatódott, ahol több, Márton Áronnal kapcsolatos előadás is elhangzott. A nap fénypontját talán az erdélyi premierként vetített, Márton Áron püspököt bemutató, Emelt fővel című dokumentum-portréfilm jelentette. Az alkotás rendezőjével, Xantus Gábor filmrendezővel, illetve munkatársával, Jakab Gábor atyával beszélgethettek is a jelenlevők. A konferenciát a Márton Áron Múzeum és a Márton Áron Egyesület Csíkszentdomokosért szervezte. Rédai Botond, Erdély.ma 2014. december 13.Félszáz kiadó kötetei a második adventi könyvvásáronHorváth Anna az egész családjának vásárolt a kínálatból Egyre inkább digitalizálódó világunkban jogosan merülhet fel bennünk a kérdés, hogy van-e igény a nyomtatott könyvekre, vágyunk-e a tapintható, nyomdaszagú kiadványokra, vagy ilyen szempontból is internet- és számítógépfüggőkké váltunk. De mindenképpen a nyomtatott, igényesen kivitelezett könyvek létjogosultságáról bizonyosodhat meg az, aki ellátogat az Idea Könyvtér és Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem által szervezett második adventi könyvvásárra, ahol közel félszáz kiadó kiadványai közül válogathat ezúttal a közeledő téli ünnepek apropóján. A karácsonyi könyvajándékozás hagyományát a kolozsvári magyar közösség is tovább élteti, erre bizonyíték a rendezvény pozitív fogadtatása nem csak az érdeklődők, hanem a támogatók szempontjából is. Horváth Anna alpolgármester és Jakab Gábor plébános is a könyv és olvasás fontossága mellett tette le a voksát, amikor tegnap a maga és családja könyvtárát újabb kiadványokkal bővítette. DÉZSI ILDIKÓ, NAGY-HINTÓS DIANA Szabadság (Kolozsvár) 2014. december 29.Dupla és mindenAdvent első vasárnapján a Kolozsvárhoz közeli Kajántóra látogattunk, hogy utánajárjunk: hogyan lehetséges, hogy egy gyülekezet lélekszáma napjainkban ne fogyjon, hanem megduplázódjon a hit, szeretet és barátság segítségével. A kolozsvári Írisz-telepi katolikus templom előtt várom Advent első vasárnapján Jakab Gábor kajántói plébánost, mise után innen indulunk a faluba. A pápai káplán, szentszéki tanácsos ugyanis a városban Kerekdombon és Írisz-telepen szolgál, de ő a lelkésze a 13 kilométerre fekvő Kajántónak is. Egyértelmű, hogy azzal az autóval megyünk, amelynek hátsó ülésén adventi koszorú és egyházi kiadványok vannak, de az már nem olyan bizonyos, hogy én is beszállhatok, hiszen a nagy ködben, hidegben, sapkával, hátizsákkal alig ismer meg a plébános. Vérátömlesztés „Kajántó Árpád-kori település, katolikus temploma is Árpád-kori, a szentély a 12. század végéről datálható. Valamikor nagy egyházközség lehetett, mert nagy csűr, nagy istálló van. A katolikus közösség először a reformációval vérzett ki, egy darabig a reformátusok és unitáriusok használták a templomot, amelyet Mária Terézia idején kaptuk vissza. Ennek emlékére a szószéken olvasható egy latin szöveg. Legelőször a bencések tevékenykedtek itt, majd a ferences barátok, később a jezsuiták. Több évtizede úgynevezett világi papok végzik a lelkipásztori munkát, jómagam is közéjük tartozom. Az egyházközség nagy múltra tekint vissza, a jelene azonban nagyon vékony, és még vékonyabb lett volna a jövője, ha be nem száll ez a mostani tíz-tizenegy családból álló, ferences lelkületű családi közösség. A sok gyereknek köszönhetően a fiatal közösség létszáma ma 43 személy, míg a kajántói katolikusok nagyjából ugyanennyien, 45-en vannak, és jobbára öregek” – vázolja a helyzetet a plébános. Kolozsvári ferences fiatalok ugyanis viszonylag kedvezményes áron két hektárnyi földet vásároltak az egyházközségtől. „Ők ifjúságuktól fogva együtt járnak, szórakoznak, imádkoznak, megélik a kereszténységet a szó nemes értelmében, az építkezést is közösségi alapon kezdték el. Három ház, egy nagyobb, két kisebb már fel is épült a templommal szembeni telken, egy erdőcske alatt. A többiek változatlanul Kolozsváron élnek, de mindannyian Kajántón szándékoznak a jövőjüket építeni, és így feltámasztják halottaiból a közösséget” – reméli az aranymisés plébános, aki 1978 óta szolgál Kajántón. A rettenetes minőségű út és a minden második vasárnapi autóhasználati szabály miatt a kommunizmus éveiben nehezen lehetett kijutni a faluba. Minden második vasárnap szekérrel, télen pedig szánnal jártak ki, télen melegített téglát tettek a lábuk alá, hogy meg ne fagyjanak, míg kiérnek. Kajántón ma 1300-an élnek, mintegy 400-an magyarok. „Többségük református, de a tendencia, a fogyás, a gyermekáldás hiánya éppúgy jellemző. Alig keresztelünk, csak temetünk” – mondja Jakab Gábor. A településen azonban szembetűnően sok az új épület, érezhetők a kertvárosiasodás jelei. Négy a templom Az őslakos kajántóiak nagyon pozitívan viszonyulnak a sajátos „vérátömlesztéshez” – mondja a plébános. Öregedő gyülekezet, közülük húsz-huszonöten járnak rendszeresen templomba. „Gyönyörű a templom, majd meg tetszik látni – biztat a plébános. – Rusztikus, szép vonalú, van benne egy ácsolt fakereszt és egy hármas tagozású papi ülőfülke kőből, az egyetlen teljesen épen megmaradt középkori papi ülőfülke Erdélyben.” A ferences lelkiségi mozgalom felől érdeklődve számomra is világossá válik, hogy három ferences rend létezik: a férfiaké, az apácáké és egy harmadik, világi rend. Az utóbbiak is tesznek fogadalmat, amikor belépnek, és belső szabályzat szerint élnek. A szabályok az életvitelre, elsősorban a lelki életre vonatkoznak. „Valamennyien értelmiségiek, nemcsak imádkozó, hanem olvasó emberek is” – emeli ki Jakab Gábor. Közben a faluközpontba érünk, a plébános megfogalmazása szerint „a kereszténység botránya”, amit ott láthatunk. Egymás szomszédságában négy keresztény templom tornya magasodik az ég felé, egy ortodox, egy görög katolikus, egy református és egy katolikus. „A mi templomunk a legrégebbi, de abban normális körülmények között mindannyian el is férnénk, ha egyféleképpen tudnánk imádni az Istent. A református lelkésszel megegyeztünk, hogy legalább a március 15-éket együtt ünnepeljük, évenként váltva helyszínt immár tizenhat esztendeje” – meséli a plébános. Megállunk az idén újrafedett templom előtt, kérdem, hová ülhetek, mire figyeljek. „Csak az örök mécsestől ne gyújtsa meg a cigarettáját, az úr Isten felekezettől függetlenül szól hozzánk” – hangzik a lelkész vidám útbaigazítása. A barátságos és egyszerű templomot négy konvektor igyekszik kifűteni több-kevesebb sikerrel. Az idősek hamarabb érkeznek, majd a ferences családok is jönnek a sok kis manóval. A gyerekek türelmesek a mise alatt, meggyújtják az első gyertyát, békét kívánunk egymásnak, sokan áldoznak. Közös álom Miközben a plébános a bérmálásra készülőkkel foglalkozik, ferences családokkal beszélgetünk a templomban. Kádár Olivér és felesége három gyermekükkel már két éve a kajántói „ferences tanyán” él, ahogy nevezik a telket. Szabados János viszont a faluban született, és így ismerkedett meg a ferences csoporttal. Szalma Zsolt 1991 óta a ferencesek tagja, feleségével, Anikóval még nem költöztek ki, de szándékuk töretlen. Régi álom ez, mondják, akkor még nem voltak mind családosok, és kevés gyermek volt a csoportban. A gyakori közös együttlétek során élvezték egymás társaságát, ezért a végén mindig szomorúan állapították meg, hogy egy ideig megint nem találkozhatnak. „Arra gondoltunk, mi lenne, ha egymás szomszédságában laknánk, mondjuk néhány tömbházzal arrébb. Utána elképzeltük, hogy milyen volna, ha mind egy tömbházban laknánk. Jöttek a fantáziálgatások egy nagy közös házról, ahogy a Pa-dö-dő is énekli. Együtt voltunk jóban-rosszban, a gondolat erősödött, ahogy az emberek közti kapcsolat is, de hosszú volt az út az elgondolástól a megvalósítás elkezdéséig” – idézi fel Szalma Zsolt. Kádár Olivér pontosít, hogy az ábrándozások tízévesek, míg a telekvásárlás 2007-ben történt. Megvoltak az elképzelések, és aztán jöttek a kajántói származású Szabados fivérek. „Próbálkoztak máshol, több helyen néztek helyszínt falvakban, még a városban is, de édesapám jött azzal az ötlettel, hogy van egy nagyobb telek, amit az egyház visszakapott, miért ne lehetne hát ideköltözni. A testvéremmel elmentünk a plébánoshoz, felvetettük a témát, ő azt mondta, benne van, következő vasárnap találkozik velünk” – emlékezik a kezdetekre Szabados János. A népes ferences csoportból tizenegy család vásárolta meg közösen a telket, és osztotta szét maguk közt. A területet úgy osztották fel, hogy a házak fölött húzódik egy közös telek, amit a ferences csoport bármelyik tagja használhat, függetlenül attól, hogy a Kajántóra költözőkhöz tartozik, vagy sem. „Van egy saját családi házunk, egy hétvégi ház, ami az Albert családé és egy harmadik, az Illyés-házaspáré. Egyelőre ennyi, de van még három építkezési engedély, és mi, az ott lakók, nagyon várjuk, hogy élhessünk vele. Kezdjük megszokni, hogy itt élünk, majd azt is meg kell szoknunk, ha jönnek a többiek” – állapítja meg Kádár Olivér. Kiemeli azonban, hogy bár kiköltözésükkel a kajántói közösséghez tartoznak, változatlanul tagjai a ferences csoportnak is, és ebben mindenki egyetért. A családos és ferences témájú találkozók továbbra is fontosak maradnak. A ferencesség alappillérei amúgy a szegénység, tisztaság, egyszerűség és engedelmesség, ezek mentén találták meg a helyüket az egykori ifjúsági csoport tagjai, akik ma mind családosok. Nem érzik magukat kirekesztettnek Kajántón, a közösség szeretettel fogadja a sok gyermeket és szüleiket. Közel s távol Mi a helyzet az iskolával, óvodával? – kérdezem a már Kajántón élő családapát. „Mindkettő van, de román nyelven. Amikor a legnagyobb fiam kezdte volna az óvodát, István felesége és az én feleségem kérték magyar csoport indítását. Óvónő és hely is lett volna, csak szülő nem akadt, aki a gyerekét ide íratta volna, mert valamiért már az egészen kicsiket is Kolozsvárra akarják járatni. Ezért elég feszes a reggeli programunk, szerencsére a forgalom nem olyan óriási, mint Kisbács vagy Szászfenes felől, mert Kajántó nem főút mentén fekszik” – mondja Kádár Olivér. Mivel sem ő, sem felesége nem kolozsvári, számukra sürgős volt, hogy saját lakásuk lehessen. „Kicsit rástartoltunk, és sok-sok segítséggel sikerült felépítenünk a házunkat. Látni kellett volna, amikor a házunk alkatrészeit meghozták egy nagy kamionnal. Az autó megállt a telek aljában, legalább negyvenen hangyákként nyüzsögtek a domboldalon, így kerültek darabonként a helyükre a ház elemei” – emlékezik Olivér. Szalma Anikó szerint a többieknek is kéne már a váltás, mert többen élnek szülőkkel, vagy öten két szobában. „Amikor három gyerek van, iskola, óvoda, nehéz egy kölcsönbe belevágni, mert a család alaptőkéje, ha volt is, esetleg már elment a telekvásárlásra, közművesítésre. Valamennyiünk részéről ezt látom a legnagyobb akadálynak.” Kádár Olivér szerint is eléggé megterhelte a családok költségvetését a telekvásárlás, majd a külterületi szántónak számító föld belterületté nyilvánítása és közművesítése. „Az építkezést generátorral kezdtük, most van villany is, víz is, ennek költsége azonban mind a családokat terhelte.” „A kezdeti lelkesedés kicsit lankad, a gyerekek nőnek, ezért több a kiadás és nehézség a családokban, de azért mindig él a vágy, hogy együtt öregedjünk meg, megkérdezhessük bármikor, hogy szomszédasszony, mit főzöl. Reménykedünk abban, hogy tényleg közel leszünk egymáshoz” – mondja Szalma Anikó. Abban maradnak, hogy mindenképp jönnek közösen Kajántóra, ha másképp nem, hát lakókocsival. Dénes Ida Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2015. február 12.Huszonöt éve indult újra Erdélyben a katolikus sajtóHuszonöt évvel ezelőtt, 1990. február 12-én indult újra negyvenkét esztendő után a katolikus sajtó Erdélyben. A Jakab Antal Keresztény Kör közleményében rámutat, Dr. Jakab Antal püspök, aki abban az időszakban a Gyulafehérvári Egyházmegye főpásztora volt, mindent megtett annak idején, hogy az új idők szavára megfelelő válaszokat adjon, ennek a törekvésnek az eredményeként indulhatott újra a katolikus sajtó. A második világháború után is fennmaradt katolikus sajtót Erdélyben 1948-ban, az egyházi intézmények államosításakor szüntette meg a politikai hatalom, még az egyház nyomdáit is elkobozták. Az addig létező újságokat, folyóiratokat – Erdélyi Iskola, Erdélyi Tudósító, Zászlónk, Apostol –, ahogy Jakab Antal fogalmaz, „a történelem rossz ekéje gyökerestül kifordította a földből. Idegen világnak magvait szórta szét, s termése se lehetett más, mint bogáncs". Az egyház évtizedeken keresztül – ismét Jakab Antalt idézve – „csak az élőszó bizonytalan sorsú eszközével szólhatott a Teremtő Istenről és a helyesen értelmezett világról". De még azt is kísérték „az evangélium példabeszédének verebei, akik a féltékenység sürgősségével kaparták szét a jó magot". E hosszú, gyötrelmes időszak alatt Erdély egyházmegyéinek egyetlen rendszeres, államilag engedélyezett katolikus nyomdatermékét az éves falinaptár jelentette, s a hatalom egy-egy imakönyvön kívül semmilyen más alkalmi kiadvány megjelentetését sem engedélyezte. Lap- és könyvkiadásra negyvenkét év elteltével, a rendszerváltozás hajnalán nyílt lehetőség. A kezdeményezés, hogy az egyházmegye indítson útjára egy keresztény alapokon álló hetilapot, amely a római katolikus vallásúak mellett más felekezetekhez tartozó szerzők előtt is nyitva áll, az azóta elhunyt Bajor Andor író, költő, Fodor Sándor író, műfordító, Keresztes Sándor, Magyarország későbbi vatikáni nagykövete, továbbá a jelenleg nyugalmazott Czirják Árpád, a kolozsvári Szent Mihály-templom akkori főesperes-plébánosa és Jakab Gábor Kolozsvár-kerekdombi plébános nevéhez fűződik. Az egyház- és sajtótörténeti szempontból is nagy jelentőségű esemény, a lapalapítás 1990 januárjában történt a kerekdombi plébánián. Keresztes Sándor, arra hivatkozva, hogy a szerzői kör mellett minden bizonnyal a lap olvasótáborát is szélesítik majd más vallású olvasók, javasolta, hogy a tervezett újság címében ne a „katolikus", inkább a „keresztény" fogalom jelenjék meg. Így lett a lap neve Keresztény Szó és került címlapjára a kereszt jele, alatta a felirattal: „In hoc signo vinces", vagyis: „E jelben győzni fogsz." Az első lapszám 1990. február 12-ére, Márton Áron püspökké szentelésének 51. évfordulójára jelent meg. Másfél év tapasztalatait és az olvasói igényeket figyelembe véve a kiadó a Keresztény Szót – a formátumát is megváltoztatva – havonta megjelenő katolikus kulturális folyóirattá módosította, ezzel egy időben pedig, 1991 októberében elindította a Vasárnap katolikus hetilapot. Napjainkban meglehetősen széles a katolikus sajtó- és médiaorgánumok köre. Az említett lapok – Keresztény Szó, Vasárnap – mellett megjelenik a Krisztus Világa, az erdélyi katolikus családok lelkiségi havilapja és ugyancsak szerkesztenek egy időszakos periodikát a gyulafehérvári kispapok MégIS címmel. A Csíksomlyói Ferences Rendház húsvét, pünkösd, Mária neve és karácsony ünnepére a Csíksomlyó üzenete folyóirattal örvendezteti meg olvasóit. Plébániai értesítő szinte mindenütt van, ha papír alapon nem is, de a világhálón bizonyosan. Elsősorban a kolozsvári Verbum, de más kiadók jóvoltából, illetve magánkiadásban számos katolikus tartalmú könyvkiadvány lát napvilágot. Krónika (Kolozsvár) 2015. március 20.Hitélet – Bajor Andor barna pokrócától a mai Keresztény SzóigBajor Andor, Fodor Sándor, Sütő András, Cs. Gyimesi Éva veretes szövegeit, Egyed Emese-, Szabó Lőrinc-, Kovács András Ferenc-verseket is hallgathattunk a Keresztény Szó katolikus havilap létesítésének negyedszázados évfordulójának ünnepségén, amelyet a római katolikus nőszövetség Szentegyház utcai székhelyén tartottak március 16-án, hétfőn. Szőcs Csaba plébános, a Keresztény Szót megjelentető Verbum Kiadó igazgatója moderálásával Jakab Gábor plébános, a lap egykori főszerkesztője, Bodó Márta jelenlegi főszerkesztő felelevenítette az elmúlt 25 évet, rávilágított a jelenre és a jövőre is. Lokodi Anna és Böjte Csongor verseket mondott, a lapban megjelent írásokból olvasott fel. Közreműködött Török Szilvia (ének) és Potyó István (zongora). Szabadság (Kolozsvár) 2015. április 6.Negyedszázad tapasztalataiA Kolozs – Dobokai Római Katolikus Főesperesség és a Verbum Keresztény Kulturális Egyesület meghívott a Keresztény Szó katolikus kulturális folyóirat fennállásának 25. évfordulóján szervezett emlékező ünnepségére. Köszöntőt mondott Kovács Sándor főesperes, a Verbum Keresztény Kulturális Egyesület kuratóriumának elnöke. Jakab Gábor Kolozsvár- kerekdombi plébános, a lap korábbi főszerkesztője az indulás körülményeit elevenítette fel. Az elmúlt negyedszázad sajtós tapasztalatait a jelenlegi főszerkesztő Bodó Márta kimerítően ismertette. A zenei műsorban közreműködött Potyó István karnagy (zongora) és Török Szilvia (szoprán). Az est moderátora Szőcs Csaba, a Verbum Keresztény Kulturális Egyesület igazgatója. Ft. Kovács Sándor főesperes felhívta a figyelmet, napjainkban hajlamosok vagyunk elfelejteni, hogy a tömegtájékoztatást gúzsba tartották. A keresztény sajtó feladata megszerettetni a keresztény értékeket az emberekkel, elősegíteni a családok lelki és szellemi tájékozódását ebben az egyensúlyt vesztett világban. A tömegtájékoztatás arra szolgál, hogy elmélyítsék a közösségi tudatot. Az emberek így tevékenyebben veszik ki részüket a történelem alakulásában. Azonban az egyházi tömegtájékoztató munkája nem pótolja a személyes lelki gondozást. Ezt valósítja meg mindkét katolikus kiadvány. Az egyházi média feladata a jó példa, a keresztény értékek bemutatása. Erkölcsi kötelességnek tartja a katolikus sajtó támogatását. Emlékeztetve arra, hogy Márton Áron a sajtó szerepét hangsúlyozta. A leírt szó vonzása 1990. februárjában jelent meg a Keresztény Szó első száma. Az első példányban idézték dr. Jakab Antal püspök szavait: „Elindítjuk a Keresztény Szó című hetilapunkat. A leírt szó vonzásával és erejével akarjuk fenntartani, erősíteni, öntudatosítani katolikus hitünket.” A lap születéséről és a kezdeti évekről Jakab Gábor, a volt főszerkesztő, akkor és most is a kerekdombi plébános beszélt, rámutatva arra, hogy hosszú időn keresztül, 1948 és 1990 között, az Erdélyi Magyar Katolikus Egyháznak nem volt sajtója. A protestánsoknak volt. Csak azzal a kikötéssel lehetett volna sajtója, ha elfogadják a cenzúrát. Márton Áron püspök nem volt hajlandó kompromisszumot kötni, az állami cenzúrát elfogadni. 1990. január 6.-án a kerekdombi plébánián Czirják Árpád plébános, Keresztes Sándor, a Vatikán magyarországi nagykövete, Jakab Gábor plébános, Bajos Andor, Fodor Sándor azzal a szándékkal gyűltek össze, hogy beindítsák az új katolikus kiadványt. Keresztény Szónak nevezték, Keresztes Sándor ajánlatára. Lehetővé téve, a kiadványt más vallásúak is olvassák. A hangsúly a keresztény szón van. A lap főszerkesztője Bajor Andor volt, 1991 januárjában bekövetkezett haláláig. Jakab Gábort nevezték ki a lap főszerkesztőjének. 16 éven át, töltötte be ezt a nem könnyű funkciót. Úgy tervezték, hogy az első lapszám Márton Áron püspökké avatásának évfordulójára jelenjen meg. Valójában 1989. február. 12-én szerették volna megünnepelni Márton Áron püspökké szentelésének 50. évfordulóját. Az előkészület ellenére az évforduló ünneplésére nem került sor. Az akkori körülmények között a templomban még a nevét sem ejthették ki. Xantus Gábort kérték meg, a Márton Áronról szóló dokumentumfilm elkészítésére. A film forgatása a szülőföldjén, Gyulafehérváron, Bécsben, Rómában, Vatikánban történt. A filmnek az a nagy erénye, hogy olyan személyiségeket szólaltattak meg, akik ma már nem élnek. A dokumentumfilm címét Illyés Gyula által Márton Áronnak dedikált írása inspirálta: „Emelt fővel”. Szövegkönyv: Jakab Gábor és Xantus Gábor. Rendező- operatőr: Xantus Gábor. 1994 februárjában a Román Televízió magyar adásában mutatták be a Márton Áronról készült dokumentumfilmet. A Keresztény Szó először hetilap volt, egy idő után havi lapként jelenik meg. A szerkesztői munka során nagyon sok pozitív érték halmozódott fel. A lap ma már a kulturális életre is fókuszál. A Vasárnap című katolikus lap az egyházmegyék mindennapjaival foglalkozik. 2006-tól kezdve a Keresztény Szó és a Vasárnap című folyóiratok főszerkesztője Bodó Márta. Aki visszaemlékezett a kezdeti nehézségekre, javasolta, lapozzuk együtt a Keresztény Szót. A válogatása szubjektív jellegű. Első írásokról, a jelenről és távlati lehetőségekről értekezett. Megjegyezte, hogy 1991 októberében jelent meg a Vasárnap című katolikus családi hetilap. Bevallása szerint a szerkesztői munkát a szerkesztőségben tanulta meg. Felfedezte a szavak súlyát. 1994-ben a Keresztény Szó színes borítót kapott. Sikernek tartja, hogy a két lapot ilyen körülmények között fenn tudják tartani. Van olyan fiatal, aki megtisztelőnek érzi, ha Keresztény Szóban közlik írását. Észrevehető, hogy a folyóirat tudományosabb irányt vett. A jövőben publicisztikai, illetve szépirodalmi írásokat is szeretnének közölni. Az est folyamán a lapban közölt írásokból készült összeállítás hangzott el. A Keresztény Szó és a Vasárnap tartalmi gazdagsága, sokszínűsége révén felkelti az olvasó figyelmét, alakítja a keresztény értékrendszerét. Csomafáy Ferenc 2015. augusztus 24.Kolozsvár: felleg? vár? – beszélgetés a magyar kultúra erdélyi központjárólFellegvár? Felleg? Vár? És kinek a vára, fellege, fellegvára? Természetesen Kolozsvárról van szó. A Kolozsvári Magyar Napok zárónapján, Benkő Levente újságíró vezetésével a kincses város kulturális múltjáról, jelenéről és jövőjéről beszélgetett a TIFF-házban Kántor Lajos író, publicista, Szilágyi István író, Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum Egyesület elnöke, Pozsony Ferenc néprajzkutató, Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, Tonk Márton, a Sapientia kolozsvári karának dékánja, Koós Ferenc vállalkozó, kulturális projektek mecénása, Karácsonyi Zsolt, a Helikon főszerkesztője, Jakab Gábor plébános, pápai káplán és Vetési László szórványügyi szakértő. A Kolozsvár, a magyar kultúra fellegvára című beszélgetésen Kántor Lajos mondta a vitaindítót, kiemelve, hogy szerencsére az erdélyi kulturális életre nem jellemző az a megosztottság, ami Magyarországon tapasztalható, ahol két politikai tábor áll szemben, rányomva bélyegét a kulturális életre is. Kolozsváron új szellemi műhelyek alakultak, de a továbbiakban az is fontos, hogyan kommunikálnak ezek a magyar kultúra egészével, a románsággal és Európával – tette hozzá Kántor. Szilágyi István író hozzászólásában arra emlékezetett: Kolozsvár kulturális főváros-jellege kapcsán mindenki elsőként a szimbolikus műemlékekre gondol. Ezek kálváriája az idők során egybefonódik a magyarság sorsával. A Mátyás-szobor ellen elkövetett különböző atrocitások felidézésekor azt is megemlítette: mindenek ellenére, a műalkotást soha nem próbálták elköltöztetni a város főteréről. „A jövőhöz kizárólag a múlt nem elegendő. Kolozsvár eddig is az egyéni és közösségi teljesítményekre épített, ezek nélkül továbbra sem tudja megőrizni kulturális főváros jellegét. Természetesen, a múltban létrehozott örökség nélkül föl sem tehetnénk a kérdést: kulturális főváros-e Kolozsvár? De az új oktatási, kutatási és kulturális intézmények és megvalósítások is biztosítják ma a város értékét, folytonosságát a szellemi piacon” – fogalmazott Kelemen Hunor. Az RMDSZ elnöke azt is elmondta: a beszélgetés témáját kérdésnek tekintette, amelyre válasza igenlő, de azt a kérdést is meg kell válaszolni: milyen anyagi háttér szolgálja Kolozsvár szellemi jövőjét? „Az önkormányzati és kormányzati források szükségesek, de nem elegendők. A magyarországi támogatások mellett a helyi gazdasági háttérre is támaszkodniuk kell azoknak az intézmények, amelyeknek köszönhetően ma is kedvező Kolozsvár megítélése a szellemi piacon” – hangsúlyozta Kelemen Hunor, aki arra is emlékeztetett: a hatékony kulturális intézményeknek csak egy része magyar illetőségű, a város pedig az eddigiekben is támaszkodott a magyar mellett a szász, a zsidó és a román kultúra értékeire, ezt a nyitottságát kell megőriznie. A szövetségi elnök továbbá azt is hozzátette: a magyar közösség szempontjából a Minerva-ház és - vagyon az, amelyre a következő néhány évben új kulturális perspektívát lehet építeni. Pozsony Ferenc néprajzkutató szerint a „fellegvár” kifejezés az agressziót vagy az ellene szükséges védelmet idézi meg, ezért szerencsésebb Kolozsvárt a magyar kultúra „sűrűsödési pontjaként” emlegetni. Kiemelte: a város fontos kereskedelmi útvonalak találkozópontja, amely a szellemi és anyagi javak cseréjét egyaránt lehetővé tette. E két tőkeforma kapcsolata, szimbiózisa hozta létre a „Kincses Kolozsvárt”, amelyet szabad emberek laktak, akik életüket maguk szervezték meg. A város nyitottsága, etnikailag színes és befogadó jellege mellett az is jelentős volt, hogy nemcsak értelmiségiek, gazdag kereskedők lakták, hanem a populáris világ tagjainak és egy jelentős munkásrétegnek is otthona volt. Tonk Márton, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karának dékánja szerint az egyetem világa is hozzátartozik Kolozsvár kulturális-szellemi arcéléhez, hiszen évente százezer diák kap hallgatói státust, ami két kisvárosra is elegendő lélekszám. Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum Egyesület elnöke a XVII. századba kalauzolta a hallgatóságot, hiszen Kolozsvár kulturális főváros-jellegének gyökerei oda vezethetők vissza. Magyar-szász vegyes lakosságú településként Erdély legmozgalmasabb városa volt akkoriban, és ezt a hangulatát a XVIII. században is megőrizte. Az első állandó magyar hivatásos színtársulat születési helye hajdanán a politikum különlegesebb támogatása nélkül vált erdélyi kulturális fővárosává – tette hozzá. Karácsonyi Zsolt költő, a Helikon főszerkesztője szerint Kolozsvár kétségkívül kulturális főváros, de olykor „felleg”, olykor „vár” is lehet, ezért oda kell erre figyelni arra, hogy virágzása folyamatos legyen. A város képzőművészeinek nemzetközi szinten elismert munkássága gondoskodhat erről, az irodalom szempontjából pedig a magyar és román teljesítmények egyformán fontosak. Ez természetes, mert itt van a legtöbb irodalommal kapcsolatos intézmény, ami az egyetemisták ösztönzése tekintetében sem mellékes. A jövőben szükséges az, hogy a város jobban bekapcsolódjon az európai áramlatokba – összegezte mondandóját. Koós Ferenc vállalkozó arra hívta fel a figyelmet, hogy a magánszemélyek és vállalkozások által fizetett adóknak csupán kis hányadát használják a kultúra szponzorálására. Ennek egyik lehetséges magyarázata az, hogy a kultúraszervezők nem ismerik a vállalkozókat, nincs egy lista vagy egy fórum, amely a lehetséges támogatókat magába foglalja. Javítani kell ezen, a két rétegnek találkozási felületek kell biztosítani – mondta. Vetési László szórványügyi szakértő szerint Kolozsvár titka az eddigiekben az volt, hogy a magas kultúra intézményei integrálták a tömegeket. Ezt a tevékenységet a jövőben is előtérbe kell helyezni ahhoz, hogy a kulturális tartalmak nélkül maradottság orvoslása ne kizárólag az egyházakra háruljon. Egyetemista fiatalok segítségével kell felkeresni a lakónegyedeket, a kultúrát vissza kell adni annak, aki megteremti és fogyasztja: a népnek – hangsúlyozta. Jakab Gábor plébános, pápai káplán saját gyermekkorát idézte fel annak illusztrálására, mennyire fontosak az első évek a szellemi fejlődés szempontjából. Elmesélte, hogy Tamási Áron szülőfalujában, Farkaslakán született és ott is cseperedett fel, de senki nem mondta neki, hogy olvasni (is) kell. Míg egy napon a helyi plébános könyvtárát rendezgetve megtalálta a Tamási-köteteket, az író dedikálásával. Ez az első olvasmányélménye meghatározta életét. „A templomnak és az iskolának hatalmas szerepe van a gyermek elindítása szempontjából” – figyelmeztette az egybegyűlteket a pápai káplán. maszol.ro 2015. október 23.Bács Lajos emlékéreA zenét Isten azért adta, hogy vágyakozzunk szellemi hazánkra. (Szent Ágoston) Az utóbbi években többször is megfordultam baráti látogatás okán a németországi Bayreuthban, s minden alkalommal tisztelegtem is az ott eltemetett nagy magyar zenész, Liszt Ferenc sírjánál. Fehér márvány sírkövén fekete dőlt betűkkel Vörösmarty Mihály Liszt Ferenchez című költeményének két első sora olvasható: „Hírhedett zenésze a világnak, / Bárhová juss, mindig hű rokon”. Ez a Vörösmarty által „hírhedettnek” nevezett világhírű muzsikus legismertebb és legtöbbet játszott szimfonikus költeménye, a Les preludes elé a következő sorokat írta: „Életünk nevezhető-e egyébnek, mint előjátékok hosszú sorozatának ahhoz az ismeretlen nagy Énekhez, amelynek első ünnepélyes ütemét a halál adja meg”. Az „ismeretlen nagy Ének első ünnepélyes üteme” Bács Lajos nagyrabecsült hazai karmester és zeneszerző életében is felzengett, amikor 85 éves korában a Hunyad megyei Petrilláról indult földi pályafutását június 30-án befejezte – Bukarestben. Ugyanott a Szent József székesegyházban lelke üdvéért engesztelő gyászmisét mutattak be, majd ezt követően a főváros krematóriumában testét elhamvasztották, földi porait pedig családja tagjai a kincses városba, Kolozsvárra szállították. A Házsongárdban ezeket az urnába helyezett hamvakat álltuk körül október 20-án mély gyászban és abban a borongós őszi hangulatban, hogy „valamitől mi mindig búcsúzunk”. Nem véletlen talán, hogy a körünkből eltávozott Mester nem is olyan régen, 2012-ben, éppen erre a Reményik-versre komponált sajátos hangzású zenét. Jakab Gábor Bács Lajos zeneszerző, karmester, tanár /Petilla, 1930. jan. 19. – Bukarest, 2015. jún. 30./ Szabadság (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||