|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 163 találat | lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-120 | 121-150 | 151-163 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Láng Zsolt 2010. február 1.A hibátlanság vágyaHúszéves a Látó Meg- (illetve az Igaz Szóból való át-) alakulásának huszadik évfordulóját ünnepelte szombat délután a Látó szépirodalmi folyóirat. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Stúdió Színházának színpadán félkörben ülve fogadták a szép számú közönséget a Látó szerkesztői, volt és jelenlegi munkatársai, főszerkesztői: balról jobbra Demény Péter, Láng Zsolt, Szabó Róbert Csaba, Vida Gábor, Kovács András Ferenc, Markó Béla, Gálfalvi György, Jánosházy György és Káli Király István. A ceremóniamester szerepét ezúttal is KAF, a lap főszerkesztője vállalta el, melynek eredményeképp családias, poénos, laza hangulat alakult ki színpadon és nézőtéren egyaránt és tartott a nem a legrövidebbek közé sorolható irodalmi est végezetéig. Az est két, úgymond tematikus részre oszlott, az elsőben KAF nyitószavai után röviden ismertették a lap új kiadványát, A hibátlanság vágya alcímet viselő Látó- antológiát, melyben a folyóirat nívódíjasainak írásait olvashatjuk Vida Gábor és Szabó Róbert Csaba szerkesztésében. Ugyanekkor járt körbe először a mikrofon: a színpadon ülő jelenlegi és egykori munkatársak a Látóhoz fűződő személyes élményeiket, a kezdetek humorban sem szűkölködő történeteit osztották meg közönségükkel, majd a második, úgymond tematikus részben ugyanők olvastak fel írásaikból. Elsőként az egykori főszerkesztő, Markó Béla, a "csodálatosképpen" visszatérő szerző, aki gratulált többek között ahhoz, hogy a februári szám már januárban megjelent és elmondta: úgy érzi magát, mint gyermekkorában, amikor az idősebbek katonakori, háborús élményeiket mesélték, vidáman anekdotázva. Pár, az utóbbi időszakban született versének felolvasása után az őt követő egykori főszerkesztőnek, Gálfalvi Györgynek adta át a mikrofont. Gálfalvi Adalék a Látó őstörténetéhez című írását olvasta fel: a lehallgatási jegyzőkönyveiből ihletett, humorban fogant, mégis a diktatúra és az azt követő évek abszurditását hűen tükröző rövidpróza, annak iróniája, cinizmusa nagy sikert aratott. Nemkülönben Jánosházy György való lelki mélységekben fogant szonettjei, melyeket szintén (mester)szonett, illetve rövidpróza követett: Káli Király István művei. Vida Gábor Az aradi gőzfürdő című novellája diákéveinek egyik alapos csínytevését meséli el, többször is megnevettetve a mélyen tiszteltet, Szabó Róbert Csaba ugyancsak novellát, a Kerouacalcímet viselő írását olvasta fel. A felolvasásokat Láng Zsolt rövidprózája és Demény Péter Hazaszvit című verse, illetve KAF limerickjei és egyik legszebb műve, a Királyhágói dallam zárta. A felolvasásokat követő, bohókás "aktusként" Lokodi Editet hívták a színpadra. A folyóiratot eltartó Maros Megyei Tanács elnöke emléklapokat adott át a jelenlévőknek, a Látó mint intézmény régi és mai munkatársainak, majd hozzátette: a folyóirat mint intézmény édes teher és kis teher, mert busásan megfizeti azt a figyelmet, amellyel a tanács viseltetik iránta. A jó hangulatú évfordulós est a Tiberius vonósnégyes játékával, Mozart divertimentóval zárult. Nagy Botond. Forrás: Népújság (Marosvásárhely) 2010. június 1.Vásárhelyi KalligramA felvidéki Kalligram folyóirat és kiadó szerkesztőit, szerzőit látta vendégül a marosvásárhelyi Látó szépirodalmi folyóirat legutóbbi író-olvasó estjén, avagy Irodalmi Színpadán. A Stúdió Színházban a múlt szombat délután Grendel Lajost, Mészáros Sándort és Csehy Zoltánt fogadták a vendéglátók, kik közül Láng Zsolt beszélgetett a meghívottakkal. Mint azt moderátori bevezetőjében elmondta, ha az elmúlt húsz év magyar irodalmáról beszélünk, a Kalligram megkerülhetetlen. A lap kezdeteiről, a kiadó indulásáról elsőként Grendel Lajos szólt. – A Kalligram Kiadó megalapításának ötlete Szigeti Lászlótól származik, aki máig a kiadó igazgatója. ’91-ben alapítottuk, saját zsebből és vegyes érzelmekkel. De megpróbáltuk. Az elképzelés közös volt: olyan kiadó kívántunk lenni, amely nyitott az egész magyar irodalom felé. Amely nem egy politikai vagy esztétikai elv szerint szerveződik, hanem mindegyik stílusban megjelentet értékes és mértékadó könyveket. Ez volt az elképzelésünk a ’92 júniusában indult Kalligram folyóirattal is, amelynek 1994-ig voltam a főszerkesztője. ’96-tól a pozsonyi egyetemen tanítok, de könyveim továbbra is a Kalligramnál jelennek meg. Mészáros Sándor hozzátette: – Akkor kerültem a Kalligramhoz, amikor kifutni látszott a magyar irodalmi folyóiratok nagy évtizede. Integrálni kell a magyar irodalmat – ezt sokan mondták, de csak a Kalligram próbálta meg. Hol van a minőségi engedmény a populáris és a nívós között? – ezt nehéz eldönteni a kiadói munkában. A ’89 utáni értelmiség csalatkozott a kapitalizmusban, nem találták ki, hogy a kulturális életet hogyan lehet fenntartani. Móriczék és a Nyugat tudott magának olvasóközönséget teremteni. A mecenatúra hosszú távon nem működik, önmagában nem lehet abból megélni. És innen a sértődött magatartás is, hogy senkinek sem kell a nívós irodalom. Pedig vannak technikák, megfelelő kiadói trükkök. Például az, hogy egy vidéki város könyvtárában azok a könyvek is olvashatóak legyenek, amelyek csak egy-két embert érdekelnek. Olyan kiadót kell működtetni, amelynél sikeres könyvek és nívós könyvek egyaránt megjelennek. Ugyanakkor a könyv mint tárgy megtervezése is igen fontos. Nekünk szerencsénk van, Hrapka Tibor az egyik legjobb könyvtervező. Ami a jelenkori irodalmat illeti, az elmúlt tizenöt évben a magyar irodalom folyamatosan és bosszantóan alulteljesít. Például nem írnak könyvekről esszéket, nincsenek viták az irodalmi kánonról. Pedig ez is nagyon fontos lenne. – Három évig főszerkesztettem a Kalligramot, ennyit bírtam ki. Provokálni akartam, vitát gerjeszteni az irodalomról, alkotókról, és ez sikerült is. Az ideálom az volt, hogy egészen populáris irányba vigyem el a lapot. Radikális változást viszont hirtelen nem kívántam, így túlságosan is lefékeztem magam. Pedig az irodalomról vitákat kell gerjeszteni, nem szabad hagyni, hogy az kikerüljön a köztudatból. Például Faludy György ellentmondásosságával együtt az irodalom egyik legnagyobb propagátora volt. És halála után mintha leállt volna ez az egész. Lehet, mégis többet kellett volna ékszerészkednie a szövegeivel – zárta a felszólalók sorát Csehy Zoltán, majd a jelenlévők olvastak fel részleteket műveikből. Nagy Botond Népújság (Marosvásárhely) 2010. szeptember 18.Család, szerelem, gyerek, istenkeresés: tulajdonképpen mindenSaját bevallása szerint egy évtizeden át gyakorlatilag semmit nem írt, amit irodalomnak lehet nevezni, az utóbb időben azonban egymás után jelennek meg a verseskötetei. Igaz, hogy előbb „csupán” gyerekversek írásával hagyta föl a számára is érthetetlen sztrájkot, ezek írása ugyanis magától értetődőbb volt, könnyebb útja volt a fokozatos és óvatos visszatérésnek – derült ki Markó Béláról csütörtökön este a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiójában szervezett rendhagyó könyvbemutatón, ahol Markó ezúttal költői minőségében volt jelen. A költői estre a színház egy hosszabb sorozatának első állomásaként került sor, a rendezvényen Visky András dramaturg, Tompa Gábor rendező és Láng Zsolt író voltak a beszélgetőpartnerek, a Tulajdonképpen minden című szonettkötet szerzője mellett pedig a kiadványt megjelentető Bookart Könyvkiadó igazgatója, Hajdú Áron is az est vendége volt. Ebben a tíz évben ugyan nem írt semmit, olvasni azonban olvasott, igaz, hogy csak verseket, rövidségüknél fogva, a regényolvasás már kivételes pillanatnak számított, vallotta be Markó. A beszélgetés alatt kiderült: dátumozta a szonettek születését, nem rejtette el, hogy ezek a versek pontosan mikor születtek. – Amit mi ebben a pillanatban művelünk bizonyos esztétikák szerint rendkívül szakszerűtlen, vagy irodalmiatlan, hogy így fogalmazzak, hiszen versek fejlődéstörténetéről, kontextusáról, a megszületés körülményeiről próbálunk beszélni, ama esztétikák szerint pedig ezt ki kellene vonni a műből. Bevallom, hogy valamikor pályám kezdetén én magam is így gondoltam, időközben rá kellett jönnöm azonban, hogy ez nem igaz. Ennek ellenére továbbra is hiszem, hogy egy szöveg vagy jó, vagy nem jó, de hogy honnan és milyen körülmények között születik, egyáltalán nem mellékes. Keltezem a verseimet, ilyen szempontból ez egy érdekes naplószerű könyv, 2009 júliusától 2010 februárjáig született szonetteket tartalmaz, szám szerint 114-et – magyarázta a költő. Markó megjegyezte: a kötet tulajdonképpen egy grafomániának a tanúsága is lehet, hiszen valamivel több mint egy félév alatt született verseket tartalmaz, és azt is bevallotta, hogy azóta szinte ugyanennyi van a tarsolyában, időközben pedig szinte egy kötetnyi haiku is született, ez így együtt valóban grafománia. Tagadhatatlanul érdekes kísérlet, mert amikor azt a tíz év alatt megszakadt fonalat újból megpróbáltam összebogozni, a megszólalást sokkal inkább viszonyítottam saját múltamhoz, mint az éppen domináló stílusáramlathoz. Utólag majd kiderül, hogy sikerült, vagy nem. Arra a kérdésre, hogy miért éppen szonetteket írt, Markó Béla elmondta: a nyolcvanas években volt egy pillanat, amikor költői pályája során a szabad vers után–közben hirtelen szonettet kezdett írni, ami akkor újdonság volt az erdélyi magyar költészetben, olyan értelemben, hogy valaki egy többszáz esztendős formában véli meglelni a legjobb eszközét. Rájött, hogy van valami lényegi különbség a szonett és más versformák között. – Azért izgalmas a szonett, mert a kánonon belül nagyon keveset lehet elmozdulni. Kötöttséget jelent, ezért valamiképpen izgalmas életmodell is. Az is nagyon érdekes, hogy a kötöttségen belül valaki hogy képes önmagát felmutatni. A szonett viszi-e magával a szerzőt, vagy a szerző hajlítja magához a szonettet? Kiváló költők írtak szonettet, tökéletesek, pontosak, de látszik rajtuk, hogy a szonett gyűrte maga alá a költőt, és nem a költő a szonettet. Szabó Lőrinc egyike azon keveseknek, akik maguk alá tudták gyűrni a szonettet – magyarázta a költő. Család, szerelem, gyerek, istenkeresés – így összegezte a kötet tartalmát a szerző, amely egyfajta naplónak is betudható. A könyvbemutatón közreműködtek: Salat Lehel, Skovrán Tünde és Tordai Tekla színművészek. Hegedűn játszott Szép Gy. Bálint és Szőcs Márton. Köllő Katalin. Szabadság (Kolozsvár) 2010. szeptember 20.„Szokatlan” szonettekRégi új szerepben jelent meg ismét Markó Béla a nagyközönség előtt, amikor tíz éves szünet után újra költőként mutatkozott be. Tulajdonképpen minden című szonettkötetét csütörtökön a kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermében mutatták be. Elsősorban költő Az est házigazdája, Visky András író, dramaturg a meghívottak, Tompa Gábor, a színház igazgatója, Hajdú Áron, a Bookart kiadó igazgatója és Láng Zsolt költő, publicista nevében is szólva kijelentette: ők Markó Bélát költőként ismerték meg és elsősorban most is, mint költőt tartják számon. „A nyolcvanas években izgalmas volt Markó Béla verseit, szonettjeit olvasni, szokatlan hangvételűnek számítottak akkor az erdélyi magyar irodalomban. Én személy szerint nyomon követtem a költői pályafutását és most, hogy ismét versekkel, egy új kötettel jelzi a szépirodalomi berkekbe való visszatérését, azt kell tapasztalnom, hogy ismét szokatlannak számít a szövegeinek hangvétele” – mondta el Visky András, Markó Béla verseit méltatva. Mint fogalmazott, a költő egy évtizednyi „emigrációba vonulása” után egy érlelődött költői nyelvezettel tér ismét vissza az irodalmi életbe. „Körülbelül egy évtizede hagytam abba a versírást, akkor kellőképpen sok pátosz, de legalább ugyanannyi irónia is volt a szövegekben. Most úgy látom, fogyatkozóban a pátosz és több az irónia ezekben a versekben”– mondta el Markó a verseiről. A közélettel összeolvasva A költő ebben a kötetben 2009 és 2010 közötti, több mint egy féléves irodalmi termés eredményét gyűjtötte egybe, úgy, hogy közben minden egyes szonettnek megjelölte a keletkezési dátumát. A kötetlenné váló beszélgetés folyamán Visky András egy szokatlan olvasatot javasolt, „amennyiben az olvasó megfordítja a könyvet és csak a keletkezési dátumokat figyeli, azután pedig utánanéz a sajtóban, hogy épp aznap a politikus Markó Bélával mi történt, ezután pedig összeolvassa azt a szonettekkel, úgy egy érdekes, naplószerű szépirodalmi alkotást fog olvasni. „Hátborzongató olvasata ez a könyvnek”– fogalmazott Visky. Markó Béla erre úgy válaszolt vannak olyan esztétikák, amelyek a verset és egyáltalán a szépirodalmi szöveget önmagában vizsgálják és kizárják a vers keletkezési körülményeit, irodalmi pályája kezdetén ő maga is így közelítette meg az irodalmat. „Ma már úgy gondolom, hogy a vers, az irodalmi szöveg lehet jó, lehet rossz, de egyáltalán nem mellékes az a körülmény ahonnan jön, ahol létrejön”– fogalmazott Markó. Láng Zsolt szerint a Visky ajánlotta olvasatban a könyv akár politikai versek gyűjteményének is tekinthető. A beszélgetésben pedig óhatatlanul felmerült a kérdés, miért éppen a szonett vált Markó költészetének legkifejezőbb formájává? „A szonett attól izgalmas, attól kihívás, hogy a többi versformával ellentétben itt minden adott, minden szigorú szabályok szerint épül fel. Keveset lehet elmozdulni benne és így egyfajta életmodell is. Itt az a kihívás, hogy a kötöttségben a költő képes-e magát felmutatni, vagy a szonett formája fogja dominálni az alkotást”– fejtette ki a költő. A szerzői estet Szőcs Márton és Szép Bálint hegedűjátéka valamint a kolozsvári Állami Magyar Színház művészeinek szavalata tette még gazdagabbá. Mint megtudtuk Markó Béla szerzői estje a kolozsvári Magyar Színház idei szerzői estjei sorozatának első kiadása volt. Sipos M. Zoltán. Új Magyar Szó (Bukarest) 2010. október 19.Közeledik a könyvvásárÍnséges idők járnak az erdélyi magyar kiadókra Kevesebb mint egy hónapot még várniuk az írott szó szerelmeseinek az ősz egyik legfontosabb kulturális eseményére, amely ezúttal nem "ütközik" a filmbarátok kedvelt rendezvényével. A XVI. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra idén az Alter-Native Nemzetközi Rövidfilm-fesztivál utáni héten, november 11-13. között várják a Gutenberg- híveket. A Nemzeti Színház előcsarnokában sorra kerülő eseményről Király Istvánnal, a szervező Romániai Magyar Könyves Céh és a Mentor Kiadó igazgatójával beszélgettünk. – Milyennek ígérkezik a 16. könyvvásár kínálata? – Körülbelül ugyanannyi kiadót, illetve kereskedőt várunk a Nemzetibe, mint tavaly. Eddig 39-en jelezték részvételi szándékukat, és még számítunk két jelentkezőre. A magyarországiak hét önálló standon, valamint a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének közös asztalánál mutatják be kínálatukat. Idegen nyelvű könyvekkel idén is itt lesz az Oxford és a Fischer Kiadó romániai kirendeltsége. Új jelentkezők ezúttal nem ígérkeznek. – A könyvvásárhoz rendszerint számos kulturális rendezvény kapcsolódik. Körvonalazódott-e már az idei program? – Minden erdélyi magyar kiadónak lesz könyvbemutatója, dedikálással egybekötött közönségtalálkozója. A vásár első napján, csütörtökön délután 6 órától a Kultúrpalota kistermében megtartjuk a hagyományos irodalmi estet is, melynek témája: A gyermek az új magyar irodalomban. Az est meghívottai Lazckfy János és Háy János, a moderátor szerepét Láng Zsolt tölti be. Természetesen a Szép könyv-díjak átadása sem marad el. – Nem gondoltak arra, hogy a Színház téren uralkodó állapotok miatt más helyszínre költöztessék a könyvvásárt? – Nincs olyan más helyszín, amely méltó lenne ehhez a rendezvényhez, ugyanakkor anyagi szempontból sem lenne jó megoldás a vásárt elköltöztetni. Remélem, hogy az elkövetkező hetekben könnyebben megközelíthetővé teszik a színházat, elképesztő, hogy öt hónap alatt nem sikerült ezt megoldani. – Az erdélyi magyar könyvkiadásban mennyire érzékelhető a gazdasági válság? – Az idei könyvvásárra feleannyi új könyvvel készültek a kiadók, mint a tavaly. A Mentor Kiadó a múlt évben 49, idén csak 13 friss kiadvánnyal jelentkezik, és örülünk, ha az év végéig még hét könyvet publikálhatunk. A könyv krízise már 2006-ban elkezdődött, erre tevődött rá a gazdasági válság. Az elmúlt négy hónapban kevesebb, mint felére csökkent az érdeklődés a kiadványaink iránt, a bevétel mindössze 29 százalékát teszi ki a kiadásoknak. Nincs kereslet, nem kell a könyv az embereknek. Nemrég 8 alkalmazottunktól kellett megválnunk, 5-nek pedig négyórásra csökkentettük a munkaidejét. Ezzel gyakorlatilag felére csökkentettük a munkaerőt. Félő, hogy a könyvesboltunkat is be kell majd zárni. Nagyon számítottunk arra, hogy beindul a Márai-program, és a magyarországi könyvtárak vásárolnak a készletünkből történelmi forrásdokumentumokat, hiánypótló néprajzi munkákat. Erre azonban nem került sor, a program halasztódott. Azt szokták mondani, hogy aki időt nyer, életet nyer, de ez fordítva is igaz: aki időt veszít, életet veszít. – Előfordulhat, hogy a jövőben a könyvvásár is elmarad? – Ez csak a marosvásárhelyi közönségtől függ. Az eddigi években is a helyi könyvbarátok tartották el ezt a rendezvényt, és ha a kiadóknak idén sem kell a keresletben csalódniuk, visszatérnek egy év múlva is. Nagy Székely Ildikó, Népújság (Marosvásárhely) 2010. november 16.A könyvek szeretete megmaradNovember 11–13. között tartották meg a XVI. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárt, amelyen jelen voltak a jelentősebb romániai magyar kiadók képviselői. Az eseménynek néhány váradi vonatkozása is volt. Marosvásárhely egyik legjellegzetesebb és legrangosabb őszi eseményének alkalmából benépesült a Nemzeti Színház előcsarnoka. Sokféle rendezvény zajlott, folyamatosan voltak programok. A Kultúrpalotában, a vártemplom diakóniai központjában, a Bernády György Közművelődési Központban is tartottak összejöveteleket. A teátrum előcsarnokában könyvek garmadájából lehetett válogatni. A könyvkiadók elhozták újdonságaikat. A nagyváradi Mákvirág, Riport, Várad és Europrint kiadóknak közös standja volt. A kiadók mellett néhány könyvüzlet is hozott érdekes olvasmányokat. A váradi Hobby Libri könyvesbolt munkatársai is részt vettek a könyvfesztiválon. Harmadízben állítottak föl standot a könyvvásáron. Sajnos lehetett érezni a gazdasági válság hatását. Szeretettel, érdeklődéssel nézegették az emberek a nóvumnak számító köteteket, ám nem vásároltak úgy, mint az előző esztendőkben. Fontos a könyv szeretetére való nevelés. E gondolat jegyében a könyv ünnepére jó néhány iskolákból is érkeztek gyermekcsoportok pedagógusok kíséretében. A könyvkiadók egyébiránt szép kivitelezésű, gazdagon illusztrált gyermekkönyvekkel jelentkeztek. Az egyik irodalmi estnek A gyermek az új magyar irodalomban volt a témája. A meghívottakkal, Lackfi Jánossal és Háy Jánossal a moderátor szerepét betöltő Láng Zsolt beszélgetett. Kányádi Sándor is megtisztelte jelenlétével a fesztivált, dedikált is a Kossuth-díjas költő. Két váradi költőnek is volt könyvbemutatója. A közönség megismerkedhetett Szűcs László új verseskötetével, a Bolondok a parton cíművel és Kinde Annamária Szandra May és Tom Vanguard című verses regényével. A könyvfesztiválon mindig nagyon jó hangulat uralkodik, nem volt ez másként az idén sem. A vásáron az irodalombarátok találkozhatnak a kiadók reprezentánsaival, mindenféle könyvújdonsággal, már csak ezért is érdemes ellátogatni. A könyvkiadók részéről is megvolt az érdeklődés. A Polis Könyvkiadó képviselője is hangsúlyozta, hogy e rendezvény nagyon jó reklámozási lehetőség (róluk például azt hitték, hogy már nem is léteznek). Az viszont szomorú, hogy nincsen elegendő pénzük az embereknek könyvre, pedig egy új kötet megjelenése és megvásárlása mindig öröm azoknak, akik szeretnek olvasni, irodalommal foglalkozni. T. H. Reggeli Újság (Nagyvárad) 2010. december 20.Könyvbemutatókkal ünnepelt a KoinóniaÖt új karácsonyi kiadvánnyal fogadta közönségét a Koinónia könyvkiadó a kolozsvári székházában tartott hétvégi Karácsonyi Könyvvásáron. „Az immár harmadik alkalommal megrendezett karácsonyi könyvbemutatónk nemcsak a legfrissebb könyveinkről, hanem egyben a családokról is szól, míg a felnőttek és a nagyobb gyerekek a könyveket nézegethetik, olvashatják, beszélhetnek róluk, addig a legkisebbek diafilmes meséket nézhetnek” – mondta el lapunknak Zágoni Balázs, a kiadó igazgatója. A Koinónia meglepetést kívánt szerezni A legszebb karácsonyi ajándék a nátha című kötettel, amely tíz erdélyi író, költő: Demény Péter, Balázs Imre József, Berszán István, Boda Edit, Láng Zsolt, László Noémi, Máté Angi, Simon Réka Zsuzsanna és Zágoni Balázs meséit tartalmazza. Kiss-Bitay Éva Fantasztkikus földgolyó című képeskönyve is a kisgyerekeknek és a kamaszoknak szól, amelyben az állat- és növényvilág legegzotikusabb egyedeit sorakoztatja fel. Magyarul először jelent meg Axel Hambreus Az első karácsonyi ajándékok legendája című könyve. A Svédországban igen népszerű munkát Keszeg Ágnes illusztrációi színesítik – az igen elragadó történetről Ferenczi Noémi színpadi változatot is készített. „A család valamennyi tagját meg kívánta célozni a kiadó, amikor úgy döntött, Kányádi Sándor erdélyi jiddis népköltészetből készült fordítását megjelenteti” – tudtuk meg a kiadó vezetőjétől. A Volt egyszer egy kis zsidó című kötetben Jánosi Andrea rajzai illusztrálják a múlt század viharaiban eltűnt erdélyi jiddis népköltészet olykor csipkelődő, ravasz, játékos, máskor viszont szerelmes vagy szívszorongató világát. A könyvhöz egy CD-melléklet is tartozik, amelyről a Gryllus testvérek és Szalóki Ági előadásában meg is hallgathatjuk a jiddis népköltészet remekeit. Jánosi Andrea illusztrációiról Kányádi Sándor úgy nyilatkozott korábban: hogy azok némelykor rálicitáltak a versekre. A gyerekkönyvek mellett több, felnőtteknek szóló munkát is bemutattak a rendezvényen: köztük Neagu Djuvarának A románok rövid története című könyvét, amelyet Horváth Andor fordított magyarra. A bojár családból származó történész, a román történetírás 93 éves „fenegyereke”, könyve eddig tizenegyszer jelent meg románul, és szakértők szerint fordulatot hozott az 1989 utáni román történetírásban. Sipos M. Zoltán, Új Magyar Szó (Bukarest) 2010. december 24.A nátha, a karácsony, a könyvek és a szerzők, akikre büszkék lehetünkKilenc plusz egy erdélyi magyar szerző, költők, írók és egy illusztrátor ajándékozta meg idén a közönséget, kicsiket és nagyokat egyaránt a kolozsvári Koinónia Kiadó gondozásában megjelent Legszebb karácsonyi ajándék a nátha – Mai erdélyi mesék című kötettel. Kilenc mese a legszebb és leglátványosabb ünnepünkről, a karácsonyról, amikor a család valamennyi tagja együtt örül a fenyőfa alatt, szaloncukor- és bejgli illat lengi be a levegőt, s valahogy a megszokottnál is kedvesebbek vagyunk egymáshoz. Mi más lenne megfelelőbb ajándék ilyenkor, mint az igényesen kivitelezett, tartalmas olvasnivalóval szolgáló könyv – no meg a nátha, már ami a kötet címét illeti ,Balázs Imre József, Berszán István, Boda Edit, Demény Péter, Láng Zsolt, László Noémi, Máté Angi, Simon Réka Zsuzsanna, Szabó Zelmira és Zágoni Balázs tolmácsolásában. Kinek van kedve és ihlete szeptemberben karácsonyi mesét írni? Amikor az élet egészen másról, az iskolakezdésről vagy akár a nyári élmények felidézéséről szól... Ezért döntöttek úgy a kiadó munkatársai, hogy már januárban, közvetlenül az ünnepek után megszólítják az erdélyi magyar szerzőket, az emlékek és az ünnepi hangulat közelségéből fakadóan pedig írásra buzdítják őket. Remek ötlet, amelynek mindenki a saját stílusával tett eleget, valós, kitalált, avagy közismert szereplők „történetbe hozásával”. Az antológiát Szabó Zelmira hangulatos illusztrációi teszik teljessé. Egy karácsony előtti karácsonytörténetét meséli el Boda Edit: „főszerepben” a családjával és rokonaival egy festett barlangban élő Maja, aki a Nagy Sötét Hónapban megbetegszik, barátjának, a farkas Taburunak viszont sikerül „kiegyeznie” a Teremtővel. Amellett pedig, hogy a hétéves kislány jobban lesz, Isten fiának majdani megtestesüléséről szóló hír, egy másfajta születéstörténet is napvilágot lát. A dzsungel könyve és a Biblia, szelídítés és születés egyazon mesében. Akár ennek is lehetne a folytatása Balázs Imre József Három vándor című írása, amelyben a napkeleti bölcsek „utódjai” – a babiloni Gáspár, a perzsiai Menyhárt és a szíriai Baltazár – útra kelnek, hogy a csillag jelzését megértsék, egyszersmind saját életüket is foglalkoztató titkokra választ kapjanak. Örökké élni, mindent tudni, valós arcukat megismerni – ezt a három vágyat hozza összefüggésbe a szerző a tömjénnel, a mirhával és az arannyal. Alan Alexander Milne örök emlékének ajánlja meséjét Demény Péter: régi barátunk, Micimackó és Róbert Gida többek között az Almássy térre is megérkezik. Előtte persze a karácsonyi (mirácsonyi?) rohangálás, vásárlási láz részeseivé válnak, s egy új szót is tanulnak, de ez legyen meglepetés. Kalandos fejezet, amelyben Micimackó unatkozik és kifulladásig. Olvastatja magát. S hogy milyen az, amikor egy magányos ablak levelet ír az angyalnak? Kiderül Máté Angi meséjéből: a Volt egyszer egy ablak főszereplője társaságra vágyik, arra, hogy valaki „billentgesse a rézkilincseket, nyissa és csukja az ajtót”, hogy egyáltalán valaki átnézzen rajta, bele a világba. A várva várt ajándék meg is érkezik, hiszen erre való a karácsony: pöttöm pókok derítik jókedvre hősünket. Barni, az aranyos kisfiú sem hiányozhat az antológiából: ezúttal azonban nem Berlinben, hanem a hétköznapokban, egy héttel iskolakezdés után tűnik fel előttünk. Ezúttal azt kell bebizonyítania barátjának, hogy igenis létezik Angyal. Anya és Apa is besegít neki természetesen, a végére pedig igazi Angyal-tanítvány lesz Barniból – ez Zágoni Balázs Az Angyal tanítványa című meséjének rövid vázlata, de ahogyan az lenni szokott, ennél jóval izgalmasabb történetnek lehetnek a részesei, akik elolvassák a nagyszerű mesét. A tőle megszokott bensőségességgel mesél fiának, és persze nekünk, olvasóknak is Berszán István: A juhászkutya karácsonya című történetben a szerző egyik hegyi túrájának emlékeit eleveníti fel, azon ritka pillanatok egyikét, amikor kimozdulhat rövid időre a városi élet forgatagából. S hogy miként kapcsolódik ehhez a juhászkutya, mitől lesz igazán karácsonyi mese? Ez is kiderül a kötetből. Van az úgy, hogy sehogy sem jó. A karácsony meg pláne nem, főleg egy olyan világban, ahol „egész évben cibálták meg püfölték egymást a csúszdák mellett”, homokot borítottak a szépen befont hajakra, s az ember lányának disznósikítással a fülében kell végigülnie az ünnepet. Cinege Panni nem örül, de aztán álmodik– hogy mit és hogyan, azt László Noémi meséjéből tudjuk meg. A fúvóverseny igencsak megváltoztatja a négy széltestvér egymáshoz való viszonyulását Simon Réka Zsuzsanna A szelek karácsonya című történetében: miután sikerül jól összeveszniük, mindenki megy, amerre lát. Az ünnep közeledtével azonban, érezve a többiek hiányát, úgy döntenek, hazatérnek, hogy viszontlássák testvéreiket. Fűmanó és Tökmag is összekap Láng Zsolt Az erdei náthacímű írásában, egy jól irányzott nátha, no meg egyikük megérzése azonban segít újból összehozni a két barátot. Hogy aztán mindketten úgy gondolják: „a nátha a legszebb karácsonyi ajándék”, amely képes alkalmat teremteni az igazán fontos pillanatoknak. Nem hiába szerepel a kötet címében is a nátha, és emellett természetesen a könyv, amely ilyenkor, karácsony táján mindennél aktuálisabb, gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt kellemes kikapcsolódást biztosít. Több, hasonlóan izgalmas kötet jelent meg idén a Koinóniánál: ilyen például Axel Hambreus Az első karácsonyi ajándékok legendája, Kányádi Sándor Volt egyszer egy kis zsidó, Kiss Bitay Éva Fantasztikus földgolyó és Andri Snaer Magnason A kékbolygó történetecímű könyve. Ezek mellett pedig továbbra is ott vannak az „örök klasszikusok”, Demény Péter Ágóbágó naplója, Balázs Imre József Hanna-hintája, valamint Zágoni Balázs Barni-könyvei. Valamennyi nagyon jó, érdemes kipróbálni. A kellemes karácsonyi ünnepek hangulatát garantáltan emelik, még manapság, az internet korában is. FERENCZ ZSOLT, Szabadság (Kolozsvár) 2011. január 7.Irodalmi mozgások színpadánKovács András Ferenc költő úgy véli, főszerkesztői munkáját addig végezné, amíg legjobb tudása szerint teszi Kossuth-díjas beszélgetőtársunk, a jeles marosvásárhelyi költő, műfordító magán- és szakmai életében kerek évfordulók voltak az utóbbi időben: 2009-ben ünnepelte ötvenedik születésnapját, 2010-ben lett húszéves az általa főszerkesztett, rangos szépirodalmi folyóirat, a Látó. Beszélgetésünk ezt a két síkot, illetve a személyes mindennapok tekintetében összefonódásukat világítja meg, tervek és beteljesülések, gondok és örömök időtengelyén, vásárhelyi és szélesebb kitekintésben. Hogyan helyezhető el a Látó a magyar kulturális sajtópalettán, a közönség opcióit is figyelembe véve? – A Látó olvasottságáról igazán felmérés nem készült, mindazonáltal azt hiszem, különféle visszajelzésekből ítélve, amelyek közé természetesen beletartozik a honlapunk nézettsége és az ilyen jellegű felmértsége is az adatoknak, hogy sokan olvassák, honlapon elsősorban. Tehát a honlapon a lap megjelenése után olyan egy- másfél héttel felkerül a lapszám teljes anyaga. Megjegyezném, hogy a Látó honlapján most már visszamenőleg a Látó-bibliográfia is olvasható Kuszálik Eszternek köszönhetően, ugyanakkor teljes a feldolgozottsága a Látó anyagának, ’90-től kezdve elérhetőek az anyagok. Ebben nagy szerepet játszott a Jakabffy Alapítvány és a Teleki Alapítvány. Tehát a Látóról mindaz, ami a húsz év alatt történt, a pillanatok nem, de a lényeges dokumentumok elérhetőek a neten. Lényegében ez az, ami számunkra nagyon fontos. Mint minden más folyóirat, nyilvánvalóan terjesztési nehézségekkel küszködünk, mert a lapterjesztők olyanok, amilyenek, romániai színvonaluk és minőségük közismert. Segítenek, mondjuk, ebben a terjesztésben a különféle könyvesboltok, könyvterjesztő hálózatok. Ugyanakkor azt hiszem, a nehézségek ellenére, ezen volna a legtöbb javítanivaló, csak ez a javítási szándék nem kimondottan a szerkesztőségeken múlik, hanem a partnerségeken. Másrészt pedig túlzott illúziókkal nincs miért viseltetni ezen a téren, mert az írott sajtó mintha regresszióban volna, nyilvánvalóan nem a nagy napilapokra és hetilapokra gondolok, hanem a kulturális sajtóra, nevezzük annak, lévén szó egy havi szépirodalmi folyóiratról, ami mindenütt nehezebben eladható. Miben látja az okát ennek? – Ezek már nem azok a társadalmi helyzetek, amelyek, mondjuk, ’89 előtt így vagy úgy meghatározták az irodalomolvasást vagy a szépirodalmi sajtó olvasását, sajnos, már nem is azok, amelyek, mondjuk, ’95-ig meghatározták, mert akkor még a nóvum erejével hatottak, annyi minden nem történt, nem jött még be, hogy talán még jobban odafigyeltek a Látóra. Nos, a Látó ettől függetlenül, a visszajelzésekből ítélve, jól áll ilyen szempontból – és, mondom, a visszajelzések nagyon egyszerűen mérhetők, a nézettségi indexével, amivel Szabó Róbert Csaba főszerkesztő-helyettes kollégám foglalkozik. Olyan hat-hét ezer az állandó nézettség. Ez lesz a jövő útja szerintem, akarjuk, nem akarjuk. Ettől függetlenül a Látónak a külalakjára mindig is adott a mindenkori szerkesztőség, 2008 óta teljesen megújított, érdekes külalakkal jelenünk meg, amit a drága jó, néhai Irsai Zsoltnak és Birtalan Kölök Zsoltnak köszönhetünk. Tehát ezzel nagyon sok érdeklődőt „fogtunk”. Lehet egy csomó negatívumot mondani, de lehet legalább annyi pozitívumot is, vagy talán még többet is, ugyanis a Látó belső berkeiről azt mondanám, hogy óriási a sorban állás és rengeteg közül lehet válogatni, nincs olyan, hogy kézirat miatt fennakadna a megjelenés, mert nincs kézirat vagy mert nem küldenek, tehát ilyesmi nincs, rengeteg van, amiből lehet válogatni, ami jó a szerkesztőség szempontjából, mert elosztható, hogy minden hónapra minél érdekesebb lapszámokat találhatunk ki. Nagy hozadékot jelentenek a Látó rendszeres író-olvasó találkozói, az úgynevezett irodalmi színpadai. – Több helyszínen vagyunk jelen ezzel, elsősorban a Művészeti Egyetem stúdiótermében, ha sikerül, aztán a Bernády Ház nagytermében is szoktunk lenni, hála Gabi Cadariunak a bábszínházba mindig beengednek, az egy jó kis hely, nagyon meghitt, vagy a Kultúrpalota kistermében. Ezek a Látó irodalmi színpadok is lassanként húsz éve tartanak, ezek nagy dolgok nekem. Legalább akkora dolog, mint a Látó irodalmi díjak átadása, ami ’91-től tart. Az első év olyan szempontból volt még érdekes, hogy nemcsak szépirodalomra lehetett adni díjat, akkor még létezett olyan projekt, hogy adhattunk a romániai magyar szellemi élet vagy a média kimagasló műhelyeinek, vagy újságírói életművekre, de azután a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete vette át ezt a feladatot, illetőleg aztán nem kaptunk annyit, hogy ezt már tudjuk felvállalni. Érdekességként mondható, hogy megjelent ez az antológia, A hibátlanság vágya, amit Szabó Róbert Csaba és Vida Gábor szerkesztett. Ebbe, mivel vannak többszörös Látó-díjasok is, mindenkitől egy szöveg került be, tehát olyanoktól, akik közöltek effektíve, és szépirodalmat közöltek a Látóban. Holott az első időben, érdemes megjegyezni, mert magából az antológiából ezek így kimaradtak, egy intézményről van szó, az első évben például díjat kapott a Balogh Edgár vezette munkacsoport, amely a Romániai Magyar Irodalmi Lexikont szerkesztette, vagy az újraindult Marosvásárhelyi Rádió kulturális adása, ezt a díjat Jászberényi Emese vette át, ő annak idején nagyon-nagyon sokat dolgozott ebben, illetve a harmadikat, a publicisztikai tevékenységért, Makkai János, a Népújság akkori főszerkesztője kapta. Nyilvánvaló, hogy őket az antológiában nem lehett leképezni igazán, mert nem a Látóban közöltek, tehát ez lett volna a másik irányvonala a Látó-díjaknak, és ezt nekünk nem sikerült továbbvinnünk. Viszont ami sikerült, az évről évre látszik, nagyon sok felfedezett is van, díjat adunk, van széppróza, vers, esszé kategória, sőt még a kezdet kezdetén arra is gondoltunk, hogy nevesítjük ezeket a díjakat Gálfalvi Györggyel és Markó Bélával, aki még haza-hazajárt annak idején. Nagy dolog a Látó irodalmi színpada maga, hogy majdnem mindenkit vagy nagyon sok mindenkit, mindenféle műhelyt, különálló szerzőket és szerkesztőségeket is idehívtunk. Van előre elkészített terv? – Mindig van egy elképzelés, mindig van egy megszerkesztett terv, már volt olyan, hogy kétszer-háromszor visszatértek meghívottak, tehát tulajdonképpen azért álltunk át az utóbbi két-három évben fokozottabban arra, hogy egy-egy embert hívunk beszélgetőpartnernek, mert a műhelyeken egy kicsit most már túl vagyunk, a kiadókon, mert könyvkiadók is voltak, szintén egy kicsit túl, így külön embereket hívunk. Namármost, ennek a látogatottsága, szerintem, meghatározó, negyven-negyvenöt ember bárhol megirigyelhető, mondjuk, még Budapesten is. Viszont azt kell mondanom, hogy egy magára valamit is és vehemens gőggel adó városban, kultúrára adó városban, mondjuk, ez nem olyan sok ... engedtessék meg, hogy bennem a nosztalgia még működjön. Előfordul, hogy néha sokan vannak, mondjuk, az Esterházy-koncerten, mert az egy koncert volt januárban Dés Lászlóval, amit a sepsiszentgyörgyi könyvtárral és az ottani magyar kulturális intézettel együtt csináltunk, de közben olyan hangokat is lehetett hallani, hogy megint Esterházy, ez miért jön ide, satöbbi. Ez megint Vásárhely. Vásárhely nagyon sokféle, az egyik utcasarok okosabb a másiknál. Tehát mindenki mindent jobban tud, minden bizonnyal nálunk is jobban tudják, hogy milyen kell legyen egy irodalmi lap, de szerencsére ez kimondottan szépirodalmi lap, és ezt szeretném is kihangsúlyozni. És ez a szépirodalmi lap, bár lehetséges, hogy egy adott vásárhelyi, úgynevezett értelmiségi réteg nem szereti elfogadni, meg kell mondanom, egyik nevezetessége ennek a városnak. Kovács András Ferenc (1959, Szatmárnémeti) Költő, műfordító, szerkesztő. 1978-ban érettségizett szülővárosában, a Kölcsey Ferenc Líceumban, 1984-ben végzett a kolozsvári egyetem magyar–francia szakán. 1984–1991 között tanár Szentábrahámon, Siménfalván és Székelykeresztúron. 1990-től a Látó szépirodalmi folyóirat versrovatának szerkesztője. 1991–2002 között a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem dramaturgiatanára. 1997-ben a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának igazgatója. 2008-tól a Látó főszerkesztője. Verseket 1977-től, gyermekverseket 1981-től közöl. Elsősorban románból és franciából fordít, emellett esszéket, irodalmi tanulmányokat ír. Verseiből angol, bolgár, cseh, észt, francia, horvát, lengyel, német, olasz, orosz, román, svéd és szlovén fordítások készültek. Költészetének a mai magyar irodalomban szinte példa nélküli formagazdagságát a következetes részletességgel felépített költői maszkok, alakmások (Jack Cole, Lázáry René Sándor stb.) is erősítik. Számos rangos irodalmi elismerés, illetve a Magyar Köztársaság Babérkoszorús Költője Díj (2006) és a Kossuth-díj (2010) kitüntetettje. (A Digitális Irodalmi Akadémia adatai nyomán) – Hozott anyagból dolgozunk, én azt szeretném, hogy olyan korszerű, jól olvasható, szépirodalmilag jól olvasható, a kortárs irodalmi mozgásokat tükröző lap legyen, amely bármelyik vidéki, magyarországi vagy akár budapesti lappal felveszi a versenyt, és meg kell mondanom azt, amire szintén nem figyelnek Vásárhelyen, hogy a vezető szépirodalmi lapok között említik a marosvásárhelyi Látót Budapesten is, ami, azt hiszem, nagy dolog. A főszerkesztői munka sok lemondással jár? Hátráltatja, mondjuk, a versírást, vagy arra még marad idő? – Nagyon sok munkám maradt abba, maradt félig-meddig torzóban. Azelőtt versrovatszerkesztőként dolgoztam, most már több mint húsz éve itt vagyok, utánam jött Láng Zsolt, Vida Gábor, úgyhogy így épült, ahogy mentek el nyugdíjba, utoljára Gálfalvi György barátom. Tehát a versrovatot szerkesztettem, aztán voltam főszerkesztő-helyettes, 2008-tól én vagyok a főszerkesztő. Nyomasztó felelősségtudattal tölt el ez a dolog, nagy boldogsággal azonban, mint gyakorló írót és rendszeresen írni szerető embert, nem tölt el, sem ma, sem holnap, sem holnapután. Ameddig a legjobb tudásom szerint tudom ezt csinálni, addig csinálom. Hátráltat, hogyne hátráltatna, főszerkesztőnek ideális esetben egy kiváló tanárembernek kellene lennie. Nem igazán hosszan elvonuló regényírónak vagy kiváltképpen nem egy alanyi költőnek. Adminisztratíve szerencsére olyan a szerkesztőség, hogy ezt leveszi a vállamról, meg kell dicsérjem a kollegákat, és külön kiemelném Szabó Róbert Csabát is, aki mozgékony, nálam fiatalabb főszerkesztő-helyettes, ez nagyon fontos, mindent megbeszélek vele, és kétségtelen, hogy egészen más, még ha nem is teljesen más látásmódot képvisel, hanem frissebb a szeme, frissebb dolgokra hívja fel az én kiöregedő tekintetemet, a szemem figyelmét, és ez így nagyon jó. A közelmúltban ön új kötetet tett az olvasók asztalára. Ezt mikor írta? – Most nagyon sok minden abbamaradt, úgy jött 2008-tól az összes változás, ami azóta rám hullott, kicsit felkészületlenül talált, befejezetlen könyvek vannak. Most nem dolgozom semmin, mert leadtam egy könyvet a csíkszeredai Bookart kiadónak, amely december közepén meg is jelent. Ebben egyrészt 14 régebbi vers van, és 45 új vers is van benne. A címe Alekszej Pavlovics Asztrov hagyatéka. Volt egy ilyen kitalációm annak idején, amikor ’94–’95-ben Alekszej Asztrov verseit Baka István barátom vigasztalására írtam, vagy vele párhuzamosan, ugyanis neki volt egy ilyen orosz alteregója, a Sztyepan Pehotnij, ami saját nevének a fordítása, Sztyepan Pehotnij testamentuma, és akkor még élt Pista, főleg a Tiszatájban közöltem ezeket, hogy érezze a kollegialitást, akkor már nagyon beteg volt. Tehát ezt a 14 verset vettem, nem nyúltam hozzájuk, és úgy döntöttem augusztus 18-án, hogy még írok ehhez néhány verset, írok egy történetet is, nevezzük egyelőre alakmásnak, de nem alakmás, egy érdekes könyv lett. Nagyon fáradtra dolgoztam magam, ez az igazság, de augusztus 18-tól december 8-ig sikerült befejeznem. Antal Erika, Új Magyar Szó (Bukarest) 2011. január 16.Egy író aki nem rabja senkinek és semminekNagyvárad – Az idei év első nagyváradi Törzsasztal est vendége Láng Zsolt romániai magyar író volt. Az író-olvasó találkozóra a nagyváradi Ady Endre Liceum könyvtárában került sor pénteken este, ahol szokás szerint Kőrössi P. József író, könyvkiadó faggatta a meghívott vendéget. Bevezetőjében Kőrössi elmondta, hogy Láng Zsolt Szatmárnémetiben született, mérnöknek tanult, de érdeklődése nagyon hamar az irodalom felé fordult. A szerző 1990-től a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztője, azóta él Marosvásárhelyen. Munkásságát többek között Déry- és József Attila-díjjal, és a Román Írószövetség Díjával ismerték el. A bemutatatás után megjelent a kevés számú törzsközönség előtt maga az író, aki először szatmárnémeti gyermekkoráról és fiatalságáról beszélt. Szülővárosáról Láng Zsolt elmondta: „Szatmár egy álmodó város, ahonnan száz éve mindenki csak elmegy. Végülis én is egy disszidens vagyok” – utalt arra, hogy noha az országot nem, de szülővárosát ő is elhagyta, amikor Marosvásárhelyre költözött. Egy szabad író A beszélgetés során megtudtuk, hogyan beszélte le őt az érettségin Láng Gusztáv arról, hogy a bölcsészkarra jelentkezzen, és hogy ezek után iratozott be a mérnöki szakra. Majd az olvasókhoz való viszonyulásáról elárulta, hogy tíz általa ismert személynek ír, számára az a fontos, hogy az a tíz ember olvassa a műveit, és az ún. olvasótábor nem foglalkotatja, sőt, mint fogalmazott „ha tudnám, hogy harmincezer ember olvassa a könyveimet, az megijesztene.” A két beszélgetőtárs felidézte a JAK-táborokat, amelyeknek Láng Zsolt rendszeres látogatója vol, majd a DAD ösztöndíj is szóba került, melynek keretében Láng Zsolt egy évet töltött családjával Berlinben. Ennek az egy évnek a tapasztalatairól írta meg Láng Zsolt Berlin év című könyvét, majd haztérése után ennek pandantját, az Itthonév című könyvet. Berlini élményei kapcsán Láng Zsolt kiemelte: „Berlin egy nagyszerű hely, ahol az ember érzi a szabadságot.” A beszélgetés során később is szóba került a szabadság, melyről Láng Zsolt kifejtette: „az az ember szabad, aki nem rabja senkinek, és én is ügyelek arra, hogy ne legyek rabja senkinek és semminek.” Hitelesség és szenvedély Az esten Kőrössi P. József emlékeztetett arra, hogy sok kritikus szerint Láng Zsolt történelmi tárgyú könyvei tulajdonképpen nem is történelmi regények. Ezekre az elképzelésekre reagálva Láng Zsolt hangsúlyozta: „én irodalmat írok, nem történelmet.” Ezt követően hangsúlyozta hogy számára nem a történelmi hűség a legfontosabb, már csak azért sem, mert az szerinte amúgy is megvalósíthatatlan, hanem az, ahogy a történelmi tényből irodalmi tény lesz. Szó esett a különös varázslényeket felsorakoztató bestiárium tetralógiájáról is, amely kapcsán Láng Zsolt kifejtette, hogy akkor tudja hitelessé tenni ezeket az állatokat, ha hiteles történetbe helyezi őket. A szabadság és a hitelesség összefüggésében Láng Zsolt elmondta: „Mindent az tud hitelesíteni, ha seznvedélyesen csinálod, mert a szenvedély nem manipulálható. A szenvedélyes ember megközelíthetetlen.” Az est végén a két beszélgetőtárs a Látó folyóiratról, annak nehéz anyagi helyzetéről beszélt. A Törzsasztal ezúttal is dedikálással zárult. Pap István erdon.ro 2011. január 24.Múlt és Jövő – a LátónálKőbányai János, a Múlt és Jövő budapesti zsidó kulturális folyóirat főszerkesztőjével beszélgetett szombat este a marosvásárhelyi Bernády Házban Láng Zsolt író, a Látó folyóirat szerkesztője. A Látó Irodalmi Színpad keretében tartott beszélgetést megelőzően Láng Zsolt a Múlt és Jövő Könyvkiadó több kötetét mutatta be a közönségnek, köztük szépirodalmi kiadványokat, a judaizmussal és kereszténységgel foglalkozó tanulmánykötetet, valamint egy imakönyvet. A szerzők magyar emlékekből élő vagy magyar témákkal foglalkozó, a világ különböző tájain élő értelmiségiek, írók, költők, szociográfusok, filozófusok, történészek, nyelvészek. „A 18. századtól az európai zsidóság legnagyobb dilemmája az volt, hogy merre fejlődjön. A haladást, az emancipációt válassza, vagy inkább maradjon a hagyományoknál. A problémák az emancipációnál kezdődtek” – mondta Kőbányai a zsidó kulturális élet hátterére reflektálva. A „nagy zsidó gondolatnak”, amely a huszadik század eleji társadalmi és kulturális fellendüléshez vezetett, az volt a lényege, hogy „nem hagyni éhen veszni” a magyar zsidó értelmiségieket, a tehetséges írókat, költőket, művészeket, fejtegette a főszerkesztő. Kőbányai szerint 1848-tól az első világháborúig töretlen volt az együttélés, a liberalizmus korszakában ismeretlen volt az, ami később következett, az állami szinten űzött antiszemitizmus. „A vészkorszak nemcsak az együttélésnek vetett véget, de Magyarországon és Erdély-szerte is megszüntette azokat a zsidó közösségeket, amelyek meghatározták egy-egy város arculatát, vagy hozzájárultak a kulturális, gazdasági fejlődéséhez” – összegezte Kőbányai János. Antal Erika. Új Magyar Szó (Bukarest) 2011. augusztus 24.Újrateremtett világok – Cs. Gyimesi-emlékkötetBemutatták hétfő este Kolozsváron a Cs. Gyimesi Éva emlékére kiadott, Újrateremtett világok című kötetet. A könyvet eredetileg az időközben tragikus körülmények között elhunyt neves professzor asszony 65. születésnapjára tervezték a szerkesztői, Balogh F. András és Berszán István. Bemutatták hétfő este Kolozsváron a Cs. Gyimesi Éva emlékére kiadott, Újrateremtett világok című kötetet. A könyvet eredetileg az időközben tragikus körülmények között elhunyt neves professzor asszony 65. születésnapjára tervezték a szerkesztői, Balogh F. András és Berszán István. „Akkor még nem tudtuk, hogy a kiadványból emlékkötet lesz. Cs. Gyimesi Éva születésnapjára megjelent egy mesterpéldány, amit át is adtunk neki. A most megjelentetett emlékkötetben az akkori mesterpéldányt az előszón és egy nekrológon kívül gyakorlatilag változatlanul felhasználtuk” – magyarázta lapunknak Berszán István. Az irodalomtudományi tanszék vezetőjének tájékoztatása szerint az Újrateremtett világok című könyvbe olyan írások kerültek, amelyek írói valamilyen formában reflektálnak a Cs. Gyimesi Éva-jelenségre, a személyiségére, több évtizedes pedagógusi és irodalmi munkásságára. A kötetben a tudományos jellegű írásokon (mint például a sumerológus Komoróczy Gézáé) kívül lírai és esszéisztikus hangvételű alkotások is megtalálhatóak olyan írók, költők tollából, mint Demény Péter vagy Láng Zsolt. A kötet ugyanakkor tartalmazza Cs. Gyimesi Éva munkáinak bibliográfiáját, valamit az írásaira való hivatkozások jegyzékét is. A könyvet a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékén ismertették a szerkesztők a jelenleg zajló Hungarológiai Kongresszus keretében, kis számú hallgatóság előtt. „A kötet a legutolsó pillanatban, szombaton délután jött ki a nyomdából, ezért sem tudtuk szélesebb körben felhívni az emberek figyelmét a bemutatóra” – magyarázta Berszán István, a Magyar Irodalomtudományi Tanszék vezetője. Sipos. M. Zoltán. Új Magyar Szó (Bukarest) 2011. augusztus 29.Tisztelgő emlékkötet és gyászmunkaA Szabadság augusztus 24-i, illetve az És augusztus 26-i számában sajátos beszámoló jelent meg a Cs. Gyimesi Éva emlékének tisztelgő kötet bemutatásáról Törzsök Erika aláírásával. Szeretnék mondani valamit arról, ami kimaradt belőle, és arról is, aminek ki kellett volna maradnia. Cs. Gyimesi Éva néhány tanítványa 2010 júniusában tisztelgő kötet összeállítását indítványozta a mester 65. születésnapja alkalmából. A többi tanítványon kívül Éva barátaihoz, pályatársaihoz is eljutott a felkérés, hogy tanulmányt, esszét vagy szépirodalmat ajánljanak fel a tervezett kötet számára. Minthogy nagyon sokan pozitívan válaszoltak, és egyetlen kötetbe alig férő mennyiségű kézirat gyűlt össze, a szerkesztés a tervezettnél lassabban haladt. Menet közben felmerült az igény, hogy a mester írásainak és idézettségüknek lehető legteljesebb bibliográfiája is bekerüljön. Ezért a szerkesztők – Balogh F. András, Berszán István, Gábor Csilla – úgy döntöttünk, hogy a már megszerkesztett kéziratokból külön példányt nyújtunk át az ünnepeltnek a 65. születésnap évének Karácsonyán, a teljes kötet pedig tavasszal fog megjelenni a budapesti Argumentum Kiadónál. Nem sok volt már a kiadvány elkészüléséig, mikor a tragikus halál a tisztelgő kötetet egyszersmind emlékkötetté változtatta. A szükséges módosítások, illetve kiadói és nyomdai munkálatok után a Kolozsváron tartott 7. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus előtt egy nappal készült el az Újrateremtett világok. Írások Cs. Gyimesi Éva emlékére című kötet (Argumentum, Budapest, 2011.), amely 60 szerző munkája. Róluk mondja Törzsök Erika, hogy „az emlékét máris önfényezésre kihasználó figurák”. Ennek a kitüntetésnek a leírásakor az adományozó valószínűleg még nem látta a kötetet, ezért pótolom a beszámolójából kimaradt névsor egy részét: Balla Zsófia, Bernáth Árpád, Csúri Károly, Dávid Gyula, Fried István, Hankiss Elemér, Horváth Andor, Kovács András Ferenc, Láng Gusztáv, Láng Zsolt, Margócsy István, Szilágyi Júlia, Szőcs Géza, Visky András… és Törzsök Erika. A Hungarológiai Kongresszus érdeklődő résztvevőinek tartott bemutatón a mester borítón megörökített nézéséről beszéltünk, amely a tanítványokat és a teremtett világot egyaránt visszanézésre késztette, s azokról a rezonanciákról, amelyek a Cs. Gyimesi Éva előtt tisztelgő és egyben tőle búcsúzó írásokat összekapcsolják. A kötet végén egy temetésen elhangzott nekrológ is olvasható, amelyben ezt mondtam: „Csak az búcsúzhat, aki nem marad tanítvány. Nekünk még újra kell gondolnunk és újrateremtenünk, amit örökségül kaptunk. Ezt a feladatot rótta ránk a mester távozása. És a kudarcunk, hogy nem tudtunk és talán nem is tudhattunk segíteni neki.” (464.) Akkor a tanítványok nevében beszéltem. Most hozzáteszem, hogy rajtunk kívül többen és többször megpróbáltak segíteni, Törzsök Erikát is beleértve. Sajnos, rájuk is érvényes, ami ránk, tanítványokra: nem tudták és talán nem is tudhatták megfordítani a végzetes úton. Ennek a kudarcnak, tehetetlenségnek és keserűségnek a feldolgozása hozzátartozik a gyászmunkához, mely öltheti egy sokszerzős emlékkötet formáját, vagy „az édesanyjától kezdve, a kisebbségi magyar társadalmon, az ’anyaországon’ keresztül, a kolozsváriakig, az egyetemig” mindenkit leteremtő kifakadás tünetét. Az utóbbiról értesülve valaki, aki szintén megpróbált Évának segíteni, ezt mondta: Nem jó, ha egymás ellen gyászolunk. Igyekszem ehhez tartani magam. Berszán István. Szabadság (Kolozsvár) 2011. október 22.Megtorlások ErdélybenAz ötvenhatos magyar forradalom után 1959 a romániai magyarság történetében a későbbiekben drámai következményekkel járó döntések sorozatának esztendeje volt. A megtorlás 1960-ban, illetve a következő években is folytatódott. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való együttérzésért még 1966-ban is ítéltek el erdélyi magyarokat. 1959 elején megszüntették az 1956-ban létrehozott Nemzetiségi Bizottságot. Helyébe a Román Munkáspárt Központi Vezetőségének határozata alapján (1959. június 3.) a Nicolae Ceauşescu és Leonte Răutu vezette pártkollektívát állították. 1959. január 3-án a Bécsben megjelenő Magyar Híradó Letartóztatási hullám Erdélyben címmel a romániai megtorlás méreteiről számolt be: "A börtönbe vetett egyházi személyek száma mintegy négyszáz. (A végleges statisztika még nem készült, nem készülhetett el, de egészen bizonyos, hogy a letartóztatott egyházi személyek száma ennél kevesebb – T. Z.) Az erdélyi magyar értelmiséget és diákságot ugyancsak letartóztatások tizedelik. (Az írás szerzője csak a letartóztatásokról tesz említést, holott 1958-ban kivégezték a Szoboszlai-per tíz, az érmihályfalvi csoport két halálraítéltjét! Ezzel párhuzamosan folyik – 1959-re is átnyúlva – az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége 77, a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete 59 tagjának, a temesvári magyar líceum kilenc 12–13 éves kisdiákjának, a csíkszeredai egykori római katolikus főgimnázium tizenegy tanárának és diákjának, valamint a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hét hallgatójának a letartóztatása. A Belügyminisztérium kimutatása szerint 1958. január 1-je és 1959. május 31-e között országos szinten 9978 személyt tartóztattak le, a Magyar Autonóm Tartományban 308-at, Kolozsvár tartományban 32-t, Nagybánya tartományban 245-öt.) Néhány hónappal ezelőtt Szerov tábornok, a szovjet titkosszolgálat azóta leváltott főnöke azt javasolta a román pártvezetésnek: száműzzék az egész erdélyi magyarságot, mert az 1956-os magyar forradalom idején nyíltan kimutatta rokonszenvét a budapesti felkelők iránt. Ezt a tervet Gheorghiu-Dej és köre, úgy látszik, jelenleg nem tudja végrehajtani, ehelyett sorozatos letartóztatásokkal akarja terror alatt tartani a magyarságot, és szélsőséges nacionalizmussal levezetni a románok elégedetlenségét." A Bolyai Tudományegyetem pere 1959 legdrámaibb eseményei a Bolyai Tudományegyetem felszámolásához, a román nyelvű Babeş Egyetemmel való egyesítéséhez kapcsolódnak. Kacsó Magda bolyais diák az 1959. február 19–22-e között Bukarestben megtartott II. országos diákszövetségi konferencián javasolta: tegyék lehetővé, hogy a különböző szakos magyar és román egyetemi hallgatók "együtt tanulhassanak". Amikor a konferenciáról visszatérő Takács Lajos rektortól Szabédi László egyetemi tanár, költő azt követelte, hogy Kacsó Magdát szankcionálják, mert úgy kérte a két egyetem egyesítését, hogy erre senkitől nem volt felhatalmazása, a Bolyai-egyetem vezetője azt válaszolta: itt egy felsőbb párthatározatról van szó, "s amit a szóban forgó diáklány tett, csupán az ügy demokratikus jellegét kívánta illusztrálni". (Lásd: Vincze Gábor: Történeti kronológia – romániai magyarság, 1956–1959. In: Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság (1956–1959). Főszerkesztő: Stefano Bottoni. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2006, 407–412. o.) 1959. április 22-én a Bukarestben Gheorghe Gheorghiu-Dej pártfőtitkár elnökletével tartott értekezlet véglegesítette a Bolyai- és Babeş-egyetem egyesítésével létrehozott új felsőoktatási intézmény struktúráját. Az akkor készített jelentésben azt is rögzítették, hogy milyen tantárgyakat kell magyar nyelven is leadni. Dej javaslatára elfogadták a Babeş–Bolyai Tudományegyetem elnevezést. A hír hatására Szabédi László 1959. április 19-én Szamosfalván a gyorsvonat elé vetette magát, Csendes Zoltán, az egyetem utolsó prorektora és felesége május 3-án megmérgezte magát, Molnár Miklós docens valamivel később kiugrott az ablakon. A Bolyai Tudományegyetem perének legismertebb és legrangosabb elítéltje Páskándi Géza későbbi Kossuth-díjas író, költő, dráma- és esszéíró. A köztudatban úgy él, Páskándi Gézát teljesen ártatlanul ítélték el, hogy egy "nagy vad" is legyen a csapatban. Ebből a tanulmányból egyértelműen kiderül: Páskándi Gézát valójában a Várhegyi István által összeállított diákszövetségi határozati javaslathoz fűzött ötoldalas, írógépen legépelt kiegészítéséért és a tizenegy oldalas, kézzel írott, az egyetemi reformot sürgető Egy egyetemi hallgató feljegyzéseiből címet viselő összegzéséért ítélték el hat év börtönbüntetésre. Kiszabadulása után Páskándit az állambiztonsági megfigyelés szabályainak megfelelően előbb Általános Információs Felügyelet alá helyezték, majd Ellenőrzési dossziét (mappát) állítottak össze róla, végezetül elkészült az Információs nyomozati dosszié. Ezt lefordítottam, és egy részletét azzal a nem titkolt szándékkal közlöm, hogy tanulságait "nem középiskolás fokon" tanítani kellene: hogyan lehet és kell megszabadulni az állambiztonsági szervek beszervezési kísérleteitől. A "csatolt mappában", az úgynevezett "munkadossziéban" lévő feljegyzések az 1960–1970-es évek romániai magyar irodalmi életének eddig ismeretlen vetületeire világítanak rá. A Páskándi-dosszié így kap történelmi, irodalomtörténeti "hátszelet". A Páskándi Géza-dosszié A romániai magyar – és ezzel párhuzamosan a magyarországi – irodalmi életet és a közbeszédet kevés olyan történés tematizálta, mint a 2006 őszén elemi erővel berobbant Szilágyi Domokos-ügynökdosszié, amely kapcsán mindenféle – rendszerint a tényleges helyzet ismeretétől messze elrugaszkodó – pró és kontra vélemény látott napvilágot. Valósággal felvirágzott a blog-irodalom – a maga követhetetlen szövevényeivel –, olyannyira, hogy háttérbe szorult az a "másik", a Gutenberg-galaxisra emlékeztető, folyóiratokhoz és könyvekhez kötött tényleges irodalom. A kolozsvári Helikon irodalmi folyóirat 2006/18. számában és a Transindex internetes portál 2006. október 3-i számában látott napvilágot Stefano Bottoni történész, Nagy Mária, a költő élettársa és Szilágyi Kálmán, a költő testvérének közös nyilatkozata, amely tételesen is megfogalmazza: Szilágyi Domokos "Balogh Ferenc" fedőnéven működött együtt az állambiztonsági szervekkel. Az utóbbi hónapokban hivatalosan megkerestük az illetékes szerveket (a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság Levéltárát – CNSAS) a dekonspirálás érdekében, de a levéltár szerint a polgári titkosszolgálat (SRI) részéről még nem történt meg "Balogh Ferenc" hálózati dossziéjának átadása. Ennek ellenére a fennmaradt iratok egyértelműen, minden kétséget kizáróan bizonyítják, hogy "Balogh Ferenc" azonos Szilágyi Domokossal: a rendelkezésre álló dokumentációban a Maros-Magyar Autonóm Tartomány belügyi szerveinél szolgáló Ştefan Blaga alezredes fedi fel az együttműködő személyazonosságát egy 1964-es jelentésben, fedőneve mellett polgári nevét is említve. "Balogh Ferenc" tevékenysége 1958 és 1965 között, két jól elkülöníthető szakaszban dokumentálható. 1958-ban "Balogh Ferenc" 13 írásos, ebből két kézírásos jelentést adott a Kolozs tartományi, illetve 1965-ben a bukaresti állambiztonsági szerveknek. "Balogh Ferenc" együttműködése három megfigyelési dosszié alapján rekonstruálható: 1) Lakó Elemér és Varró János megfigyelése (Fond informativ, 3010. sz. dosszié) 2) Péterffy Irén megfigyelése (Fond informativ, 3005. sz. dosszié) 3) Páskándi Géza megfigyelése (Fond informativ, 2534. sz. dosszié). A nyilatkozat megjelenése után különböző olvasatok, kommentek – Balázs Imre József és Visky András az SZ. D.-ügyről –, gyorsankét – Láng Zsolt, Selyem Zsuzsa, András Emese az Sz. D.-ügyről –, újraolvasó próba: néhány Szilágyi Domokos-szöveg –, ad-hoc linkgyűjtemény Szilágyi Domokosról, Láng Zsolt: Hol a vécé? című írása – láttak napvilágot, illetve dokumentumfilmeket – B. Nagy Veronika, a Videopontes alkotásait – sugárzott az elektronikus média. A Helikon irodalmi folyóirat 2007. július 10-i honlapján olvashatóak Szilágyi Domokos ügynöki jelentései, a tartótisztek elemzései, az őket irányító felettesek további utasításai, a "szigorúan titkos" intézkedési tervek és határozatok. 2002-ben a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság Levéltárában (a magyar betűkkel írott Szekuritáté megnevezést tartom elfogadhatóbbnak, mert 1948. augusztus 30-i megalakulásától kezdve ez a névváltozat vált hírhedtté a romániai magyarság körében) legjobb tudomásom szerint én bukkantam legelőször a "Balogh Fr" fedőnevű (a "keresztnévből" mindig csak az "Fr" rövidítést használták!) jelentésekre Páskándi Géza megfigyelési és követési dossziéjában. Akkor készíttettem a dosszié három kötetének legfontosabb dokumentumairól, illetve Dávid Gyula és Páskándi Géza, a Várhegyi István- és Varró János-csoport peréről, valamint Páll Lajos megfigyelési és követési dossziéjáról a fénymásolatokat. Az akkor készült naplójegyzeteimet is gondosan őrzöm. Azóta magyar nyelvre lefordítottam az említett dokumentumok igen jelentős részét, illetve a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadó gondozásában közzétettem az erdélyi "hazaárulási perek" sorozatának első három kötetét, a Szoboszlai-csoport, az érmifályfalvi csoport, az "ENSZ-memorandum" perének történetét, jegyzetapparátusát. Megjelenés előtt áll a Fodor Pál csíkszeredai-csíksomlyói híd-, út- és vasútépítő mérnök nevéhez kapcsolódó, a román–magyar lakosságcserére vonatkozó elméleti felvetések és az erdélyi kérdés teljes spektrumát bemutató kötet. A sorozat ötödik kötete a mélyinterjúkat tartalmazza, amelyekben – úgymond – "összeszikráztatom" az egykori kihallgatási jegyzőkönyveket a véges memória által megőrzött emlékekkel. (folytatjuk) Páskándi Géza (Szatmárhegy, 1933. május 18. – Budapest, 1995. május 19.) Kossuth-díjas író, költő, esszéíró, drámaíró, publicista, a Nemzeti Színház irodalmi tanácsadója. 1949–1953 között az Ifjúmunkás hetilap, majd az Előre napilap munkatársa volt. 1953-tól Kolozsváron tanult a magyar szakon, közben az Utunk irodalmi lapnál is dolgozott. 1957-ben letartóztatták, az állam és közrend elleni izgatás vádjával hat év börtönre ítélték. A börtönbüntetést a Duna-delta egyik munkatáborában töltötte. Szabadulása után Bukarestben dolgozott könyvtári raktárosként és bibliográfusként. Feleségül vette Sebők Annát (Páskándiné Sebők Anna). 1971 és 1973 között a Kriterion Könyvkiadó kolozsvári szerkesztőségének lektora. 1974-ben települt át Magyarországra; itt a Kortárs című folyóirat főmunkatársa, majd 1991-től a Nemzeti Színház dramaturgja volt. Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. április 3.Az erdélyiség: viszony. Viszony a világhozLáng Zsolt író, a Látó című irodalmi folyóirat szerkesztője közel húsz éves munkájának eredménye a négy kötetes Bestiárium című regénysorozat, amely a romániai diktatúra utolsó éveit dolgozza fel a legnehezebb évektől a rendszerváltásig. Láng Zsolt író, a Látó című irodalmi folyóirat szerkesztője Szatmárnémetiben született, a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban érettségizett. A Bestiárium című regénye negyedik kötetének megjelenése nagy visszhangot keltett az irodalmat kedvelők körében. A Bestiáriumról a szatmárnémeti Múzeum Irodalmi Kávéházban beszélgettünk a szerzővel. — A Bestiárium negyedik kötete egészen más, mint a korábbiak. Más nyelvében, cselekményében, megközelítésében. Ennyire lényegesen változott a világ, vagy más oka van a stílusváltásnak? — Engem a bestiárium műfaja érdekelt, nem a tematikája. Nem egyfélét akartam írni, hanem többfélét. Ha a nyelv ritmusa, hangzása, hangneme változik is, attól még ugyanaz a nyelv marad. Ha négy–öt év alatt sikerül kívül és belül valamilyen új alakot felöltenem, miért ragaszkodjam a régihez. Majdhogynem húsz év kellett hozzá, hogy megjelenjenek az első, a román diktatúrát, rendszerváltást boncolgató nagyobb művek. — Miért kellett ehhez ennyi idő? — Talán lélektani okai vannak elsősorban. Amikor az ember kiszabadul valahonnan, beleveti magát a jelenébe, kell egy kis idő, míg az emlékei utolérik. Az is kiderült, hogy a valóságról képtelenség egy az egyben írni. Ha lekottázom a cinke énekét, az még nem trilla, mondta Bach. A diktatúráról sokat írtak az erdélyi prózaírók, még a diktatúra idején, ezek rendelkeznek mindennel, amivel a nagyszabású műveknek rendelkezniük kell. Én egyébként nem a diktatúráról, nem a rendszerváltásról akartam írni, engem 1989 karácsonya érdekel, amikor egyszeriben minden megváltozott, bekövetkezett a csoda, kézzelfoghatóvá vált Seholország. A bukaresti román tévében az a rossz arcú bemondó, aki addig a Ceauşescu dicsőítéseket olvasta be, magyarul is boldog karácsonyt kívánt a nézőknek. Hát ilyen nincs, mondták lenyűgözve az emberek. Mit ért ebből a fiatal? — Vajon van mit mondaniuk ezeknek a műveknek olyan olvasóknak is, akiknek mindennapos élménye a demokrácia, és szinte semmit nem tudnak az áramszünetekkel, nincstelenséggel tarkított elnyomásról? — Én arról szerettem volna írni, hogy miért volt jó élni akkoriban. Mert voltak nagyon szép napjaink. Nagyon be voltunk tojva, amikor Visky Andrásnál házkutatás volt, majd hetekig bent tartották a szekun, reggel héttől délután négyig. Amikor elcsigázva kijött, találkoztunk a város egyetlen talponállójában, és miközben megettünk egy-egy palacsintát, azt játszottuk, hogy megállás nélkül soroltuk az irodalmi hősöket, és aki veszített, az fizetett. De mindketten boldogok voltunk. Hiszen túljártunk a szeku eszén. A villanytalan esték, a tévéhíradók, a szójás kávé vagy a krétaporos margarin kit érdekelne, viszont a boldogság egyetemes téma. — Érezted valaha hátrányát annak, hogy erdélyi író vagy? Vagy ez már természetes, hogy Budapestre jársz fel, hogy bemutasd egy szlovákiai magyar kiadónál megjelent regényedet? — Az erdélyiség: viszony. Viszony a világhoz. Ezt körülbelül azóta mondom, amióta Berlinben töltöttem egy évet DAAD–ösztöndíjasként. Őket, mármint a berlinieket nagyon érdekelte, miben látom én másképp a világot. Ők vezettek rá arra, hogy az ember agyát meghatározó módon átstrukturálja az, hogy éppen hol nő fel, tehát ezzel az aggyal másnak látja a világot is. És akkor én is figyelni kezdtem erre a viszonyra. Összehasonlítottam a világhoz való erdélyi viszonyulást másfajta, más típusú viszonyulásokkal. Másképp viszonyul egy erdélyi a hazájához, mint egy szlovákiai. Sőt. Egy belső-erdélyi sokkal jobban földhöz kötött, mint egy partiumi. Egy holland meg azt mondja, ha egyszer én talicskáztam ide a talpam alá a földet, akkor nagy fafej volnék, ha el akarnék menni. Szóval neki eszébe sem jut ilyen. Hogy mi hátrány és mi előny, az az én viszonyulásomtól függ. — Annak idején nagy visszhangot váltott ki A sütő című esszéd. Minél fájdalmasabb, szívszorítóbb volt a felmutatott mű, annál hitelesebbnek tűnt. Most mi a helyzet? — Sokat változott a világ. Miközben nem látom, hogy nagyon különbözne attól, amit én akkor leírtam, vagyis hogy nem antisütő és nem antiideológia, hanem anideológia és asütő. Soha nem állt szándékomban semmiféle ellensütőizmusra törekedni. Egész egyszerűen nincsenek előttem eszmék. Rögeszméim sincsenek, vagy ha vannak, hát igyekszem röhögni rajtuk. Az ideológia a legridegebb diktatúra melegágya, hogy egy sajátos erdélyi képzavarral éljek. Elek György. erdon.ro 2012. április 6.Látó-lapszámbemutató a Gaudeamusban: Kolozsvártól ÖrkényigAhány ember, annyi Kolozsvár, ahány történet, élmény, anekdota, annyi értelmezési lehetőség a várossal kapcsolatban – derül ki a Látó szépirodalmi folyóirat márciusi számából, amelyben esszék, novellák, versek és interjú révén kerülünk közelebb a kincses városban élő vagy ahhoz számos tekintetben kapcsolódó szerzők Kolozsvár-képéhez. A lapszámot, csakúgy, mint az Örkény-centenárium apropóján összeállított áprilisi Látót szerdán délután mutatták be a Gaudeamus könyvesboltban. Kenéz Ferenc Szabadnak lenni mit jelent? című Kolozsvár-oratóriumával indul a Látó márciusi száma, majd Láng Zsolt, Egyed Péter, Laskay Adrienne, Kántor Lajos, Sebestyén Mihály, Király László, Jánk Károly, Vida Gábor, Demény Péter, Szabó Róbert Csaba, Láng Orsolya, Keszeg Anna, Soó Éva és Visky András írásai olvashatók. Talált versként szerepel a kötetben Áprily Lajos Kolozsvári éjjel és Jékely Zoltán Anteus című költeménye, a mellékletben pedig a vers kategóriában 2010-ben nívódíjjal kitüntetett Kenéz Ferenc plakátja található. – Színvonalas ez a szám, mindenki a saját Kolozsvár-történetét, élményét, anekdotáját mondja el benne – hangsúlyozta a bemutatón Demény Péter, az Esszé rovat vezetője. Utalt ugyanakkor a Ha mélyre szívjuk a kolozsvári levegőt… című ankétra, amelynek kapcsán Kolozsvárról Budapestre távozott személyiségeket (Fritsch László Zoltán közgazdász; Hajós Erika mesetulajdonos; Józsa Márta író; Soó Zöld Balázs, a Quadro Galéria társtulajdonosa; Tompa Andrea író, színikritikus) kérdeztek meg egyebek között arról, hogy mikor és hogyan távoztak Romániából, tervezik-e a hazaköltözést stb. Weghofer Erna, a Gaudeamus könyvesbolt vezetője kérésének eleget téve, hogy Kolozsvárhoz fűződő élményeiket idézzék fel a szép számban egybegyűlt érdeklődők előtt, Láng Zsolt a Szerelemváros. Kolozsvár című esszéjében megfogalmazott történetet elevenítette fel: tizennégy éves korában, egy országos asztalitenisz gyerekbajnokság apropóján járt először a városban. Első ittlétéről mesélt a jelenlévőknek Vida Gábor, Király László pedig az Utunk szerkesztőségéhez fűződő kalandjait mesélte el. Demény Péter, aki kolozsvári születésűként jelenleg is itt él, „festői” hasonlattal élve Rembrandtot idézte: „bár soha nem utazott el Amszterdamból, attól még Rembrandt maradt”. A folytatásban az áprilisi Látó ismertetőjére tért rá Demény: mint mondta, születésének századik évfordulója alkalmából Örkény István munkássága előtt tisztelegtek a negyedik lapszámban. Radnóti Zsuzsa, az író özvegyének köszönhetően irodalomtörténeti csemegével szolgálnak az érdeklődőknek: mellékletként Örkény Április című, eddig ki nem adott kisregényének részletét találjuk. A lapszámban interjút olvashatunk Radnóti Zsuzsával és Parti Nagy Lajossal, Kötő József erdélyi, Zakariás Erzsébet pedig kolozsvári vonatkozásban tekinti át az Örkény-művek színpadi megjelenítését. További szerzők, akik hozzájárultak a negyedik lapszám megjelentetéséhez: Sebestyén Rita, Csík Mónika, Hatházi András, Csutak Gabi, Fodor Györgyi, Papp-Zakor Ilka, Ungvári Zrínyi Ildikó, Adorjáni Panna, Laskay Adrienne, Visky András, Tim Conley és Székely Melinda. FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár) 2012. május 11.Erdélyben mutatkozott be a pozsonyi Kalligram kiadóA pozsonyi Kalligram Könyv- és Lapkiadó főszerkesztője és négy szerzője mutatkozott be szerdán este a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban. Az Irodalmi Karavánt – amelynek keretében a csapat Szentgyörgy előtt Csíkszeredában és Gyergyószentmiklóson is találkozott a közönséggel, tegnap pedig Nagyszebenben fejeződött be a turné – a Hargita Megyei Kulturális Központ szervezte. Olvasókat toboroznak.Láng Zsolt, Kukorelly Endre, Mészáros Sándor, Király Kinga Júlia és Murányi Sándor Olivér Fotó: A szerző felvételeAz olvasókkal Király Kinga Júlia író, Kukorelly Endre író, költő, kritikus, Láng Zsolt író, Mészáros Sándor, a kiadó főszerkesztője, kritikus és Murányi Sándor Olivér író találkozott. Mészáros Sándor elmondta, a kiadót 1991-ben Pozsonyban alapították, közép-európai minőségi szerzők kiadására vállalkoztak. Az elmúlt húsz évben mintegy ezer kötetet adtak ki magyarul, a szépirodalom mellett irodalomtörténeti, társadalom- és történettudományi, filozófiai-esztétikai munkák és gyermekkönyvek is szerepelnek a repertoárban. A kiadó Kalligram fejléccel magyar és szlovák nyelvű irodalmi és művészeti folyóiratokat is megjelentet. A karavánra azért vállalkoztak – fogalmazta meg Mészáros Sándor –, mert kicsi a kortárs irodalom közönsége, a kiadó és a szerzők feladata, hogy olvasókat toborozzanak. Mint mondta: nagy baj, hogy a magyar irodalom túlzottan egy központú, a pozsonyi műhely megalakulásával más kánonelképzeléseknek, hangsúlyoknak adott teret. „Sajnálatos, hogy például a Bukarestben létrejött, majd Kolozsvárra költözött Kriterion Kiadó eljelentéktelenedett, a magyarországi vidéki folyóiratok is elerőtlenedtek” – mondta Mészáros Sándor. A főszerkesztő ugyanakkor hangsúlyozta, a magyar irodalom egyik legjobb periódusát éli, az elmúlt 10–15 évben négy-öt európai sztárszerzőt adott, rajtuk kívül pedig 15–20 szerző folyamatosan megjelenik különböző európai nyelveken. „Sok munka, hogy egy »brand« kialakuljon, egy magyar író betörjön Nyugat-Európába, kiadnak egy könyvet, a következőt már csak akkor jelentetik meg, ha a szerző »felépült« mint árucikk” – szögezte le Mészáros Sándor. A találkozón részt vevő írók munkamódszereikról beszéltek, majd a nők irodalomban betöltött szerepéről fejtették ki véleményüket. Király Kinga Júlia elmondta: azt próbálja mondatba önteni, ahogy a szem svenkel, a tudat snittel, az emlékezés montíroz, olyan nyelvet próbál találni, amely saját női létezését összegzi. Kukorelly Endre meglátása szerint, a feministák ott tévednek, hogy azt hiszik, a férfiak elnyomják a nőket, holott a férfiak egymással versengenek, és ha egy nő belép ebbe a ringbe, előfordul, hogy ő is kap egyet. „Nagyon tehetséges nők beléptek az irodalomba, kaptak egyet, kirepültek, és soha többé nem mentek a közelébe. Örülök, hogy vannak olyan nők, akik bírják a gyűrődést, a konfrontá ciót” – mondta Kukorelly Endre. A találkozó végén a szerzők a műveikből olvastak fel. Bíró Blanka. Krónika (Kolozsvár) 2012. augusztus 6.A Látó vajdasági turnén jártJúlius 24–27. között a Látó szerkesztői, Láng Zsolt, Szabó Róbert Csaba és Vida Gábor vajdasági felolvasókörúton vettek részt. A lap szerkesztői felolvastak Adán, Zentán, Becskereken, Muzslyán és Újvidéken. A Nemzeti Erőforrás Minisztérium Irodalmi karaván című pályázati programjának keretében a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet 2011 novembere és 2012 júniusa között a Vajdaságban öt Kárpát-medencei magyar írócsoport, irodalmi műhely munkatársainak részvételével felolvasókörutakat, irodalmi rendezvénysorozatokat szervezett, amelyekre tavaly novemberben a kolozsvári székhelyű Erdélyi Magyar Írók Ligája, az ungvári Együtt és a lendvai Muratáj, az idén június-júliusban pedig a marosvásárhelyi Látó és a pozsonyi-budapesti Kalligram című kulturális és irodalmi folyóiratok, illetve műhelyek munkatársai kaptak meghívást. A rendezvénysorozat célja az erdélyi, a felvidéki, a kárpátaljai és a muravidéki, azaz a határon túli kortárs magyar irodalom értékeinek vajdasági megjelenítése és népszerűsítése. Népújság (Marosvásárhely) 2012. augusztus 20.Tanulmánykötet a kortárs irodalomrólBalázs Imre József: Az új közép A rendszerváltás óta eltelt időszak irodalmának alakulását, megítélését, olvashatóságát veszi górcső alá Balázs Imre József az Universitas Szeged Kiadó gondozásában megjelent legújabb kötetében, amelyet pénteken délután ismerhettek meg az érdeklődők a kolozsvári Gaudeamus könyvesboltban. Az elmúlt tíz év folyamán e témában született írásaiból szemléző Az új közép. Tanulmányok a kortárs irodalomról című kiadványról Nagy Zoltán irodalomtörténész beszélgetett a szerzővel. – Két különböző értelemben használom a közép fogalmát: egyrészt a középgeneráció vonatkozásában, ahogyan a fiatal szerzők egyszer csak középgenerációsokká válnak, másrészt pedig a szélsőségektől való elmozdulást illetően, amely egyfajta normalizálódás irányába mutat – magyarázta Balázs Imre József. Kifejtette: a ’90-es évek folyamán bizonytalanság, önbizalomvesztés jellemezte a kortárs irodalmat, nehezebben találta meg a módját annak, hogy az olvasókhoz eljusson. Mint mondta, a változásra, nagykorúsodásra, középnemzedékesedésre 2005–2006-ban figyelt fel az erdélyi szerzők körében, kötetében pedig ilyen tekintetben fókuszál főként Vida Gábor, Lövétei Lázár László, Demény Péter, Papp Sándor Zsigmond, Karácsonyi Zsolt műveire, valamint az erdélyi irodalom innovatív intézményesülési projektjeire – az Éneklő Borzra, a Serény Múmiára és az Előretolt Helyőrségre –, összefüggésben Térey János, Varró Dániel, valamint az Egészrész című versantológia szerzőinek munkáival. – Mi volt az Éneklő Borz válasza arra a kérdésre, hogy újra kellett gondolni az irodalom funkcióját? Az, hogy nem nyomtatott folyóiratban, hanem eseményekben kezdett gondolkodni, minden lapszám, amit az éneklő borzosok szerkesztettek – Visky András, Láng Zsolt, Kovács András Ferenc stb. – tulajdonképpen egy-egy tematikus felolvasás volt, de mindegyikben jelen volt egy kis kellem, provokáció, valami olyan, amitől túlmutatott azon, hogy a szerzők egy témára felolvasnak – részletezte Balázs Imre József. Hozzáfűzte: az Előretolt Helyőrség és a Serény Múmia esetében is a válaszkeresés határozta meg Orbán János Dénes, Sántha Attila és nemzedéktársaik viszonyulását, hogy felismerjék és felismertessék: a kortárs irodalomnak van és lehet olyan funkciója, amelyet addig figyelmen kívül hagytak, legyen szó a populáris szféráról vagy akár a nevetés fontos és terápiás hatásáról. Az est folyamán Nagy Zoltán tolmácsolta a kötetet szerkesztő Kovács Flóra irodalomtörténész méltatását, amelyben elhangzott: a nemzedék kérdésének felvetése, a definíció létjogosultságának, valamint a nemzedék és a közösség közötti kapcsolat problematikusságának vizsgálata mellett a könyv egyik központi kérdésköre az irodalomhoz párosuló intézményrendszerek milyensége, legfontosabb érdeme pedig a dialóguskeresésben rejlik. Szabadság (Kolozsvár) 2012. augusztus 29.Megszüntetnék a Látó szépirodalmi folyóirat önállóságátEgyelőre levették a Maros megyei önkormányzat napirendjéről a Látó és a Vatra szépirodalmi folyóiratok önálló jogi státusának megvonását célzó határozattervezetet, Ciprian Dobre tanácselnök elképzeléséről csütörtökön kellett volna döntenie a közgyűlésnek. A liberális testületvezető azt akarta elérni, hogy a két folyóirat már szeptember elejétől a megyei könyvtár fennhatósága alá kerüljön és felére csökkentené a szerkesztők számát. A javaslat a két ismert irodalmi lap önállóságának megszűnését jelentené, ez ellen mindkét folyóirat munkatársai tiltakoznak. Goebbelshez hasonlított tanácselnök Bár a határozat-tervezetet maga a kezdeményező vette le a napirendről, Szabó Róbert Csaba, a Látó főszerkesztő-helyettese szerint a két lap munkatársainak még korai lenne hátradőlni. „A tervezet kiagyalói érezték, hogy ezzel egy hatalmas öngólt rúgnak, ezért visszaléptek. Meggyőződésem azonban, hogy nem mondtak le a két lap felszámolásáról, csak az őszi választások utánra halasztották tervüket” – vélekedett Szabó, hozzáfűzvén, hogy előzőleg sem vele, sem román kollégáival nem egyeztetett senki. Az augusztus 23-i keltezésű határozat-tervezetről a látósok teljesen véletlenszerűen, egy ismerősük révén értesültek augusztus 26-án. Kérdésünkre, hogy a lapok beolvasztása a könyvtár struktúrájába és a munkatársak felének elbocsátása milyen következményekkel járna, a helyettes főszerkesztő elmondta, hogy a jogi státus elveszítése a pályázati lehetőségeknek is véget vet, a teljes leltár átadása pedig az ingóságok széthordását jelentené. Az intézkedés ellen a tegnap már több magyar közéleti személyiség hallatta hangját. Közben a román értelmiség is észbe kapott és tiltakozó leveleket kezdett megfogalmazni. A www.tirgumureseanul.ro hírportál pedig egyenesen a rossz emlékű Joseph Goebbelshez hasonlítja Ciprian Dobrét. Mint ismeretes, Hitler propagandaminisztere, a második világháborúban, Berlin utcáin olyan neves írók könyveit égettette el, mint Thomas Mann, Stefan Zweig, Erich Kästner vagy Sigmund Freud. „A kezdeményezők azt hitték, hogy két kis, provinciális homokozóról van szó, amelyek felszámolása senkit nem zavar. Hát tévedtek” – állapította meg Szabó Róbert Csaba. Az „aranykorszakot” idéző intézkedés lenne „A Maros megyei tanácselnök elképzelése szerint a Látót a megyei könyvtár alárendeltségébe vonnák (személyzetét pedig felére csökkentenék). Ami a tanácselnök előterjesztése szerint előnyökkel jár. Ott van az a rengeteg könyv, ami segítheti a Látó munkatársait. Egyéb téren is gyümölcsöző lesz a könyvtárba való beolvasztás, például a könyvtár címlistája jól szolgálhatná a nagyobb körben való terjesztést. A megyei tanácselnök tervezetében egyéb szamárságok is vannak, most csak kettőt említek még: a tanácselnök szerint a könyvtári állományt új rovatok indításával, különszámokkal népszerűsíthetné a Látó, és a könyvtári kiadványok korrektúrázását a szerkesztők végezhetnék. A kommunista érában, amikor gyorstalpnyalón kiképzett káderek irányították a kultúrát, akkoriban fogalmazódtak meg hasonló előterjesztések. Akkoriban döntöttek sunyi és cinikus gyorsasággal »egybeolvasztásokról«. Az irodalom hatékonyságának emelése mint Szent Cél, már a Nobel békedíjra benevező hiperaktív Nagyfőnököt is megmozgatta, aki mellesleg írni is alig tudott” – fogalmazta meg aggályait a Látó szerkesztője, Láng Zsolt író, a Transindex hírportálon közölt véleményanyagában. Elvtelen lépés Gáspárik Attila, az önkormányzat szociális és kulturális bizottságának titkára elsietettnek és elhibázottnak tartja Dobre lépését. „Ha létezik egy probléma, azt előbb fel kell leltározni, ki kell beszélni és csak utána szabad meghozni a döntést. Ez esetben másként történt. Ráadásul minden normális társadalomban az érintetteket is meg szokták kérdezni” – fejtette ki lapunknak Gáspárik, aki ugyanakkor elmondta, hogy az RMDSZ-frakció semmiképpen nem tud egy ilyen elvtelen határozattervezetet támogatni. A bizottság másik magyar tagja, Csép Andrea is előkészítetlennek minősítette a tanácselnök lépését. „A megyei könyvtárhoz csapni a két irodalmi folyóiratot körülbelül annyit jelentene, mint összevonni a filharmóniát a színházzal és a bábszínházzal” – próbálta érzékeltetni Ciprian Dobre tervének ésszerűtlenségét Csép. Gazdaságilag sem megalapozott az elképzelés, állítja a megyei önkormányzat főkönyvelője, Bartha József. A gazdasági igazgató a Krónikának elmondta, hogy a tanács tíz alárendelt intézménye közül a két folyóirat fenntartása kerül a legkevesebbe. „A Vatra évi 248 ezer lejbe kerül az önkormányzatnak, a Látó pedig 210-be. Ennél jóval nagyobb összeget cigarettáznak el az urak a különböző referendumok megszervezésekor” – jegyezte meg Bartha, mondván, hogy amennyiben a testület takarékoskodni szeretne, nem a két irodalmi folyóirat költségvetés-csökkentésével kellene kezdenie. A határozattervezetet kezdeményező Ciprian Dobrét egyelőre nem sikerült elérnünk. Szucher Ervin Krónika (Kolozsvár) 2012. október 16.Több mint hétszáz partiumi iskolakezdő veheti át beiratkozási ösztöndíját az elkövetkező napokban - Több mint 700 partiumi iskolakezdő veheti át beiratkozási ösztöndíját a Rákóczi Szövetségtől keddtől csütörtökig - közölte a szervezet az MTI-vel.A felvidéki tapasztalatokra alapozva a Rákóczi Szövetség kiterjesztette beiratkozási programját az idén Nagyvárad, Margitta és Belényes magyar iskolakezdőire is, tekintettel az ottani asszimilációs folyamatokra. A három partiumi városban október keddtől csütörtökig több mint 700 diák részesül a beiratkozási ösztöndíjban - olvasható a közleményben. Az ösztöndíj értéke 10 ezer forintnak felel meg. A program célja, hogy a magyar iskolaválasztás helyességére és fontosságára hívja fel a magyar családok figyelmét. A program minden év decemberében kezdődik az óvodások megajándékozásával, illetve a szülőknek küldött levéllel, amelyben a magyar iskola előnyeit, az ott megszerezhető többlettudás lehetőségét, valamint a magyar közösség megmaradása és a magyar iskolaválasztás közötti összefüggést emelik ki. A Rákóczi Szövetség arra törekszik, hogy az ösztöndíj-átadási ünnepségeken a program támogatói is jelen legyenek, hogy ebben a formában is kifejezzék bátorításukat a gyermeküket magyar iskolába írató családoknak - olvasható a kommünikében. A szervezet 3500 felvidéki általános iskolást is hasonló ösztöndíjjal támogat. A II. kerületi önkormányzat tájékoztatása szerint pénteken Csilizradványban és Nagymegyeren adták át a támogatásokat; jelen volt Láng Zsolt (Fidesz-KDNP) II. kerületi polgármester is. Az önkormányzat tudatta: eddig csaknem egymillió forinttal segítették a kerületi székhelyű szövetség munkáját. (MTI) 2012. december 17.Látó nívódíjak 2012Szombat este ismét megteltek a széksorok a marosvásárhelyi Bernády Ház egymásba nyíló termeiben. A Látó szépirodalmi folyóirat hagyományos év végi díjkiosztó ünnepségét tisztelte meg népes jelenlétével a közönség. 21. alkalommal díjazta a szerkesztőség az év során a lapban megjelent legjobb írásokat, illetve jutalmazta négy kategóriában azok szerzőit a Hunyadi László szobrászművész alkotta Batsányi János-emlékplakettel és pénzösszeggel. Az esemény jelentőségét a rendezvény házigazdájaként a műsorvezetést is felvállaló Kovács András Ferenc főszerkesztő méltatta. Külön köszöntötte a kitüntetetteket, a Budapest – Debrecen – Kolozsvár – Marosvásárhely térséget képviselő írókat, költőket, a debütdíjas Korpa Tamást, a prózájáért díjazott Király Kinga Júliát, az esszékategória nyertesét, Kántor Lajost és a verseiért jutalmazott Balla Zsófiát. A 2012-ben közreadott 12 lapszám 1200 oldalnyi anyagából választották ki a szerkesztők az általuk legnívósabbnak tartott írásokat, és indoklásukat laudációba tömörítve tárták a jelenlevők elé. Demény Péter a fiatal debütdíjas "sebezhető érettségét" hangsúlyozta, ami nélkül véleménye szerint nincs költészet. Dicsérte Korpa okos tanulmányait, és a lapjukban közölt egyik verse "epikus apák" szókapcsolatát kiemelve közelítette meg líráját. Majd Korpa Tamás olvasott fel néhányat nívódíjas illetve a Látóban még nem publikált költeményeiből. Király Kinga Júlia egyszer már részesült Látó nívódíjban, akkor ő volt az, aki debütált. A mostani, második elismerést Apa Szarajevóba ment című regényrészletével érdemelte ki. Laudálója, Vida Gábor kijelentette, számára az a fontos, hogy győzze meg a prózai szöveg. Ezt mindenekelőtt hihető mondatokkal érheti el a szerző. A regénykezdet pedig, amit a Látó idei júliusi számában olvashattunk, így van elmondva. Gondolatai igazáról Király Kinga Júlia felolvasásából győződhetett meg a hallgatóság. A szerző regénye folytatásából mutatott be néhány sokat ígérő, új oldalt. Díjeső zúdul Kántor Lajosra, hangzott el az esten. Előző nap a Kriterion Koszorút vehette át Csíkszeredában a jeles kolozsvári irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő. Látó-elismerése kapcsán a laudációt mondó Láng Zsolt az emlékezet fontosságát, az emlékező emberek nélkülözhetetlenségét hangsúlyozta. Mindaz, amit a sokat és folyamatosan dolgozó, fiatalságát humorral, öniróniával is megőrző Kántor létrehozott, felér egy erdélyi irodalmi múzeummal, hallhattuk az értékelésben. A díjazott a Korunk januári számában megjelenő hosszabb esszéjéből, "identitás-olvasataiból" kiemelt részletekkel köszönte meg a vásárhelyi folyóirat által neki ítélt kitüntetést. Balla Zsófia dicséretét Kovács András Ferenc visszapillantással, személyes élményekkel kezdte. Kolozsvári diákéveire, a 80-as évekre emlékezett, amikor ottani ténykedésüket, szellemi irányultságukat Szilágyi Júlia, Cs. Gyimesi Éva mellett a költő, rádiós Balla Zsófia határozta meg. Nem édeskés nosztalgiázás készteti a múltidézésre, emelte ki a méltató. A díjazott költészetében sem található ilyesmi, példa rá a Kolozsvár című vers, legfennebb "a megbocsátás szimfóniáit" fedezhetjük fel köteteiben. Az 1993-tól Budapesten élő Balla Zsófia nagyon igényes, szigorú költő, aki ritkán és nem egykönnyen ad ki verset a kezéből, mondotta KAF. A díjazott arról beszélt, hogy itteni jelenléte egyféle visszatérés Marosvásárhelyre, hiszen költői pályáját az Igaz Szóban kezdte 1965-ben. A díjátadó összejövetel az ő felolvasásával ért véget. Olyan megrázó verset is választott, amely a világnézetét megváltoztató jugoszláviai háború borzalmai nyomán született, a többség azonban a közelgő karácsony hangulatát idézte meg. A főszerkesztő azzal búcsúzott a lap barátaitól, hogy remélhetőleg 2013-ban is lesz Látó és Látó nívódíjak is. N.M.K. Népújság (Marosvásárhely) 2013. január 19.Négyen két könyvrőlBeszélgetés Szabó Róbert Csabával Látó a négyzeten, illetve Négyen két könyvről címmel új beszélgetőest-sorozatot indít a marosvásárhelyi Látó szépirodalmi folyóirat. Szerkesztőkkel és meghívottakkal, kortárs szépirodalmi művekről. Szabó Róbert Csabát, a folyóirat főszerkesztő- helyettesét arról kérdeztük: a továbbra is futó és igen népszerűnek bizonyuló Látó Irodalmi Színpad mellett egyrészt milyen jellegű hagyományt igyekeznek megalapozni, másrészt miért van erre szükség, igény? – Nagyon régi álmunk volt egy ilyen jellegű beszélgetőest-sorozat létrehozása. Különösen Láng Zsolt kollégám és én kívántunk életre hívni Marosvásárhelyen is egy egészséges beszélgetés-sorozatot arról, hogy hogyan lehet a kortárs magyar irodalmat olvasni. Olyan könyvekről esik majd szó az estek során, amelyeket egyrészt fontosaknak tartunk, másrészt valamilyen formában kötődnek Erdélyhez, Romániához, az itteni magyarsághoz, annak életéhez, irodalmához – mind magyarországi, mind innen elszármazott írók esetében. Mindez nem újkeletű dolog, ezt a beszélgetőest-formát nem mi találtuk ki, Magyarországon számos ilyen rendezvényt szerveznek. Az Élet és Irodalom beszélgetőestjén pontokat is adnak a résztvevők, de említhetnénk a József Attila Kör hasonló rendezvényét is. Nem mi találtuk fel a spanyolviaszt, mi csak meghonosítani szeretnénk. – Hogyan építitek fel az estet, van-e előre meghatározott koncepciótok? – Négy résztvevő vitázik, természetesen közönség előtt. Közülük kettő a Látó szerkesztője – személyük minden beszélgetés esetében változik –, illetve van két meghívottunk. Egyikük személye ugyancsak változó. Az est során két könyvről folyik a beszélgetés: az egyiket előre meghatározzuk és beharangozóként a közönség tudomására hozzuk, a másikat az éppen aktuális meghívottunk hozza és a publikum számára meglepetés – csak az esten derül ki, hogy milyen szerzőnek melyik kötetéről van szó. Ezt csak mi tudjuk előre. A két kötetet igyekszünk úgy kiválasztani, hogy egy kicsit egymás ellenpontjai legyenek, érdekesebbé teendő a vitát, a beszélgetést. Az első beszélgetésünkre január 25-én, este hat órától kerül sor, megszokott helyünkön, a G Caféban. Ekkor Papp Sándor Zsigmond Semmi kis életek című kötetéről vitázunk. Ez egy kis, határ menti városban, a rendszerváltás idején zajló történet, a tematikája igen érdekes. Mi Szatmárra tippelünk, jóllehet a szerző nem pontosít. Hiszen mi is az a határmenti város? És mi a határ? Illetve hogyan lehet átlépni rajta? Milyenek az erdélyi magyar városok? A könyv fogadtatása kedvező volt, lefordították román és finn nyelvre is. Sikeres, jól megírt kötet. Mi nem érthetetlen, irodalomelméleti szaknyelven, hanem érthető, köznapi, de igényes nyelven szeretnénk ezekről a könyvekről beszélgetni úgy hogy, az mind nekünk, mind a közönségnek örömöt okozzon. Az első esten a Látó részéről Láng Zsolt és Demény Péter vesz részt a vitában, meghívottunk Parászka Boróka, illetve B. Szabó Zsolt, az Erdély FM műsorvezetője. Ő hozza a meglepetéskönyvet is. – Milyen gyakorisággal jelentkeztek a beszélgetőestekkel? – Havonta egy alkalommal szervezzük meg őket. A második estünkün Herza Mikola kötetéről lesz szó, utána pedig a Magvetőnél megjelent Édes hazám című kortárs versantológiáról beszélgetünk. Ez is érdekes téma, hiszen a benne fellelhető gondolatok, érzelmek és gondok éppúgy érvényesek Erdélyre is, mint Magyarországra. – Miben különbözik a Látó Irodalmi Színpadtól az új kezdeményezés? – Sok mindenben, az est dramaturgiája, alapgondolata teljesen más. Például a szóban forgó kötet szerzője nem biztos, hogy ott lesz a beszélgetésen. Mert nem hívjuk meg. Természetesen eljöhet, mint néző. Itt a szövegen lesz a hangsúly, nem az íróján. Lehet, hogy nem lesz akkora sikere, mint a Látó Irodalmi Színpadnak, de reméljük, hogy idővel népszerűvé válik. Erre utaló jel, hogy igen sokan kölcsönkérték már a Papp Sándor Zsigmond fentebb említett kötetét. A publikum egy része felkészülten kíván részt venni a beszélgetésen. És ez igencsak biztató... Knb. Nyugati Jelen (Arad) 2013. január 26.HOME JOGOK Az autonómia-demagógiárólHogyan lett az autonómia vakmerő politikai projektből olcsó politikai giccs? Erről szól ez az írás. Ha valaki venné a bátorságot, hogy írjon egy autonómia jelentést (csak kanadai vízummal rendelkezőket bátorítanék) azzal kellene kezdenie a vizsgálódást, hogy a romániai magyar közösség mennyire lakta be a máris rendelkezésre álló, az autonómia irányába mutató kereteket. A jelentésből kiderülne, hogy e tekintetben sok az aszimmetria. A terep kényes: amortizálódott vezetők által privatizált közösségeket találunk mindenfelé. Mit jelent ez? Nem funkciójuk szerin használt infrastruktúrákat, elszalasztott lehetőségeket, folyamatos lemaradást. Ez a mainstream. Hogy néz ki az underground? Tanult tehetetlenségben szenvedő, felelősséget nem vállaló, csontig sértett, folyamatos rendszerkritizálásba merevedett, iszonyatosan dühös értelmiségiek, akiknek vaslogikájú érvrendszereik vannak arra, hogy miért bukott meg a magyar közösség. Ennek az elképzelt autonómia jelentésnek egy másik fejezete valószínűleg azt elemezné, hogy a romániai magyar, különösen a székely közösség mennyire szolidáris. A téma szintén nagyon kényes. Miért? Mert némi vizsgálat után azt tapasztaljuk majd, hogy a szolidaritás, együttműködés, hosszútávon gondolkodás nem a székely emberek legkiválóbb tulajdonsága. Ezt az elit egy része érzi is, informális keretek között erről már nem kényes beszélgetni, ami az utóbbi évek egyik, szerintem legpozitívabb fejleménye. Kell is beszélni, mert úgy tűnik, ha a székely ember meghúzza érdekhatárait, ez nagyon ritkán haladja meg portája, települése határait. Annak idején Láng Zsolt írt egy szerintem nagyon fontos szöveget a szolidaritásról, hogy tudniillik a fogalom miért nem jelenik meg az RMDSZ kampányában. Egyszerű: számos ezt cáfoló eset ellenére a romániai magyarok többsége számára még igény szintjén sem jelenik meg a szolidáris társadalom eszménye. Így teljesen abszurd lenne olyasmivel kampányolni, amit az emberek többsége nem ért. Amikor egy politikus megkockáztatja az őszinteséget, akkor az autonómiáról a jelen gyakorlati kérdéseként beszél, nem kerüli a verseny, a teljesítmény és a szolidaritás fogalomkörét. Nagyon élesen bírálja azokat, akik messianisztikus jövőprojekciójukban találják csak meg az autonómiát, és nincs tekintettel arra, hogy a romániai magyar elit egy része az autonómiázásban remél immunitást azzal szemben, hogy ötletük sincs, mit kezdjenek a jelennel. Az autonómia feltétel nélküli elkötelezettjei egyféle gazdasági kibontakozódási pályát, szabadságot, kiszámíthatóságot, a tulajdon védelmét értik autonómián vagy – és ide a fiatal értelmiségiek tartoznak – egyféle rendszerellenességet. Autonómia egyenlő hagyjanak minket kiteljesedni a románok vagy, másrészről, autonómia egyenlő Fuck the system! Az első verzióban az autonómia miatti aggodalom gondoskodást, felelősségvállalást, méltóságot jelent, a másodikban magabiztosságot, vagányságot, sőt, nemzedéki lázadást. Mindemellett, vagy mindezek ellenére, az autonómia egy nagyon egyszerű politikai kommunikációs panel is, primitív fétis, egy álrögeszme, idétlen giccs, idegrángásos póz. Az autonómia egy teret vesztő politikai elit elkeseredett önigazolási kísérlete, retorikai mentsvára. Minél harsányabb, agresszívebb, moralizálóbb, számonkérőbb és kisajátítóbb az autonómiázás, annál önleleplezőbb, beszűkültebb, kétségbeesettebb, talajvesztettebb. Az autonómia prófétáinak jeleniszonyuk van, kiszámíthatók, unalmasak, és negatív a kisugárzásuk. Nem csak gyakorlatiatlanok, hanem, minden látszat ellenére, jövőképük sincs. Ha lenne, belátnák: az autonómia-demagógia nem az autonómia irányába hat, hanem pont ellenkezőleg. Transindex.ro 2013. február 6.RE: MÉG EGY ÜGYNÖKDo you like banana, Mr Bottoni? Régebben érdekelt, ki volt besúgó, ki nem. Ma már alig jobban, mint mondjuk az, hogy mi van a banánnal. És megmondom, úgy ahogy van: ez igen ritkán jut eszembe. Viszont messzemenően foglalkoztatna, ha nem beszélnénk nyíltan a banánról. Egy hónappal ezelőtt Stefano Bottoni írt egy cikket arról, hogy miért hallgatott el a Szilágyi Domokos-konferencia után, és miért szólalt meg most, a Szőcs-ügy kapcsán. A cikk óta megint sokféle szóbeszéd keringett a környezetemben. Megint, tudniillik annak idején, mielőtt nyilvánosságra kerültek volna a Szilágyi Domokos „jelentései”, hasonló természetű szövegeket hallottam. Ám ezekből nyilvánosságra hozni bármit, sem akkor, sem ma: nekem nincs „apparátusom”, vagyis szakértelmem. Hiába kéri számon Stefano Bottoni, hogy: „…senki nem veszi a fáradságot, hogy kikérje Szőcs István dossziéját, vagy más anyagokkal összevesse.” Az évek során néhányan közzétették megfigyelési dossziéjukat (például Markó Béla vagy Gyimesi Éva), tudok arról is, hogy hasonló munkákon dolgozik Gálfalvi György, Kántor Lajos. És hát ott van Könczey Csilla, aki akárha a saját bőrére írná, annyira érzékeny módon teszi olvashatóvá családja életét. Továbbá érdemes elolvasni Tompa Andrea és Papp Sándor Zsigmond kiváló regényét, vagy Székely Csaba nemrég BBC díjat nyert rádiójátékát. Ez utóbbi egyébként arról szól, hogy egyszer, még az „átkosban” az apa, a kapcsolatai révén banánt visz haza, de a fiának meg kell fogadnia, hogy soha senkinek nem beszél erről, mármint a banánról. Amikor évek múlva a fiú mégis mesél róla, akkor nyomasztani kezdi, hogy megszegte-e a fogadalmát: vajon az akkori, forradalom előtti énje és a mai, forradalom utáni énje között van-e kapcsolat? Nagy és fontos kérdés! Szóval, vették páran a fáradságot, és a maguk módján feltártak ezt meg azt. Hogy mért nem kéri ki senki Szőcs István dossziéját? De kicsoda? Rám gondol Bottoni? Olvastam történészi munkákat, Frank Ankersmit és Eelko Runia a kedvencem, ámde fogalmam sincs arról, milyen módon kell feldolgozni egy megfigyelési dossziét. Mivel kell összevetni? Mi számít korszerű módszernek és mi nem? „Ezt a rendszert, a Ceaușescu-rendszert nem a három millió párttag, nem a Securitate vagy a hazafias gárdák működtették, hanem a romániai társadalom tette magáévá. A Secu nem a társadalommal konfrontálódott (és végképp nem valami nem létező „civil társadalommal”), hanem összeforrt a társadalommal, annak részévé vált, együtt lélegzett vele.” Yes. Stefano Bottoni eltalálta a szegfejet: minden rendszer „összeforr” a társadalommal, amennyiben a társadalomnak fogalma sincs, hogy milyen az a rendszer, mettől meddig tart, hol vannak a határai és a mozgatórugói, működésének mi a rejtett mechanizmusa. Ha a ’89 előtti társadalom rendelkezett volna „nyitottsággal”, lettek volna információi arról, hogy mi van a kulisszák mögött, lettek volna internetes fórumok, laptopok és lapok, és főképp történészek, társadalomkutatók, akik szabadon kutathattak volna, akik nyilvánossá tették volna a besúgólistákat stb., akkor másképp működött volna minden. Minél nyitottabb, minél több információval rendelkezik saját magáról, minél több tényleges, feldolgozott, szakszerűen dekódolt információval szembesül, és nem csupán szóbeszéddel, ilyen-olyan ficujkákkal, annál szabadabb, kevésbé „rendszerfüggő”, kevésbé „alattvaló” lesz a társadalom – s benne az összes emberi lom. Láng Zsolt Transindex.ro, 2013. február 23.Erdély Anno – korabeli képeslapok Balázs D. Attila kötetébenA nagyváradi születésű Balázs D. Attilának gyermekkori szenvedélye volt a képeslapgyűjtés, elmondása szerint már akkortájt érezte, hogy évek múltán tovább hasznosíthatja gyűjteményét. „Hét lakat alatt” őrzött képeslapjait tavaly a magyarországi Százszorkép Kiadó Erdélyt, Székelyföldet és az erdélyi várakat bemutató tematikus naptáraiban tárta az érdeklődők elé, s túl azon, hogy a kezdeményezés folytatásaként 2013-as naptárai is megjelentek, a Budapesten élő fiatalember immár ismeretterjesztő képeskönyv formájában adja közre kincseit. A Százszorkép gondozásában napvilágot látott Erdély Anno 1895–1944, Régi képeslapok Erdélyországból című könyvet – amely a kiadó első kötete – csütörtökön délután, a Gaudeamus könyvesboltban mutatta be a kolozsváriaknak, a szerzővel Köllő Katalin, lapunk munkatársa beszélgetett. Elhangzott: Balázs D. Attila újságíróként végzett Nagyváradon, majd a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskolán folytatta tanulmányait. Hobbijáról, a képeslapgyűjtésről felnőttként sem mondott le, gyűjteményét folyamatosan igyekszik gyarapítani, valahányszor lehetősége nyílik erre: nemzetközi börzéken vesz részt, vagy éppen csereberél, de ugyanakkor arra is volt már példa, hogy régi könyvekben bukkant rá egy-egy értékes példányra. A háromnyelvű bevezetővel – magyar, román, angol – ellátott album képei mellé hosszabb-rövidebb szövegeket is írt, ezekben érdekes, a múlt és jelen vonatkozásában is sokatmondó és különleges történeteket mesél el, kitérve a településekhez fűződő hírességekre is. A bemutatón Kolozsvárhoz, Nagyenyedhez, Nagyváradhoz és Szatmárnémetihez fűződő versek és prózai szövegek (Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Balla Zsófia, Áprily Lajos, Sütő András, Schöpflin Aladár, Láng Zsolt) hangzottak el Köllő Csongor színművész és Zongor Réka színművészeti szakos hallgató tolmácsolásában, a „hangos képeslapokat” pedig az erdélyi városokat bemutató vetítés egészítette ki, amelynek képanyagát a Koós Ferenc Alapítvány biztosította. Befejezésül Balázs D. Attila egyebek mellett az Iványi-Grünwald Béla kecskeméti lakását, a miskolci cukrászdát és a Kolozsvári Egyetemi és Múzeumi Könyvtár belsejét ábrázoló korabeli fényképeket mutatta be az érdeklődőknek. Elárulta továbbá, hogy az Erdély Annóval beneveztek a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése által meghirdetett Szép Magyar Könyv versenyre, ismeretterjesztő kategóriában. FERENCZ ZSOLT 2013. május 3.„A legkisebb segítség is számít” – Pákozdi Judit a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület elnökeAz olvasók többsége valószínűleg a Magyar Konyha című magazin főszerkesztőjeként emlékszik Pákozdi Juditra. Szeretnénk „új” oldaláról bemutatni a neves gasztronómiai újságírót, aki több civil szervezet munkáját is segíti, három éve pedig a Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület elnöke. Rendszeresen vigyáz az unokáira, de nagymamakorát meghazudtolva olyan sokat és akkora lelkesedéssel dolgozik, mint egy pályakezdő fiatal. – Nemrég tudósítottunk arról, hogy Láng Zsolt polgármester a csángó gyerekeknek küldött könyvadományt, az átadáskor Ön is jelen volt. Két évtizede dolgozik a csángókért, családilag kötődik hozzájuk? – Nincsen határon túli rokonom, szinte mindenkim Budapesten született. Mégis úgy gondolok a csángó magyarokra, mint a családomra. És előfordul az is, hogy a keresztgyerekemre többet költök, mint az unokáimra. 2006 óta vagyok keresztszülő. Ez azt jelenti, hogy rendszeresen támogatom a keresztgyerekem tanulmányait, magyarul levelezünk, és évente találkozunk. Az egyesülettel azért dolgozunk, hogy minél több csángó gyerek tanulhasson magyarul. – Miért fontos ez? – A csángók a történelem során magukra maradtak, és mára eljutottak oda, hogy kilátástalan a helyzetük. Sem magyar iskolájuk, sem magyar papjuk nem volt soha. A román oktatás nagyon gyenge, az emberek nagy része képzetlen. A férfiak és fiatalok többsége Spanyolországban és Olaszországban keres munkát, a nők pedig Európa-szerte idősekre vigyáznak. Tíz éve maroknyi lelkes magyarországi és erdélyi tanár elkezdte házaknál magyarul tanítani a gyerekeket, 2004-ben pedig elindult a „Legyen ön is keresztapa, keresztanya!” elnevezésű mozgalom. – Mit értek el? – Ma már közel 700 jelképes keresztszülő van, akik anyagilag és emberileg is támogatják a csángó gyerekeket. 2200 gyerek tanul magyarul, s már néhány helyen a román iskolákban is oktatatják idegen nyelvként a magyart. Jó pár gyerek tovább tanul erdélyi középiskolákban, és közülük néhányan magyar egyetemre is felvételt nyernek. Ma már tudjuk, hogy ez óriási siker. Fontos számunkra az is, hogy a magyar kultúrának az a szelete, amelyet a csángók őriznek, ne tűnjön el. Erre kicsi ugyan az esély, mert nagy az asszimiláció, de talán lassíthatunk a folyamaton. – Az egyetemisták között vannak olyanok, akik visszatérnek a szülőföldjükre? – Sajnos, nagyon kevesen. Érthető ez: a kényelmesebb élet, a jobb boldogulási körülmények nagy vonzerőt jelentenek. Ha sikerülne elérnünk, hogy az állami iskolákban magyar nyelvű oktatás legyen Csángóföldön, akkor valószínűleg több gyerek tanulna tovább, és többen is maradnának otthon. – Sokan támogatják az egyesületet? – Szép számmal. Egész évben gyűjtjük az adományokat. Ünnepekre, iskolakezdésre csomagokat küldünk, nyáron táborokba hívjuk a gyerekeket. Természetesen nem akar minden adományozónk keresztszülővé válni, de ez nem is célunk, nekünk a legkisebb segítség is számít. Mecénásainkkal, társainkkal rendszeresen találkozunk, klubnapokat rendezünk, amelyekre az oktatási programban felnőtt csángó értelmiségieket, művészeket, tudósokat hívunk. Ismert csángó például Iankó Laura költőnő, a Magyar Írószövetség elnökségének tagja, vagy Diósi Felícia, a Csángó vagyok című könyv szerzője – ők mindketten a keresztszülőprogramban nőttek fel. Ugyanígy Petrás Mária keramikus és népdalénekes, vagy az Egerben énekszakon tanuló Mátyás Mónika, aki nagy örömünkre, vissza akar térni szülőföldjére. Kovács Krisztián a Zeneakadémia hallgatója, és már most népszerű előadó. – Hogyan került kapcsolatba az egyesülettel? – Amikor az ember befejezi aktív életének egy részét, és visszavonul a munkahelyéről, hirtelen nagyon sok szabadideje lesz. Ha valaki szívesen dolgozott egy életen keresztül, az nehezen hagyja abba. Erre jó a civil mozgalom, nagyon sok terület van, ahol lehet munkálkodni, és ahol igazán szükség van az emberre. – A családja hogyan viszonyul a hobbijához? – Egyedül neveltem fel a gyerekeimet, korán elváltam. Kevesen tolerálták volna, hogy fogom magam, és beülök a kocsiba, hogy elutazzam ezer kilométerre. A gyerekeim meglepően könnyen alkalmazkodtak, belenőttek ebbe a világba, a csángók élete nálunk napi téma. Az unokáim gyűjtik a játékokat és ruhákat, amiket elküldenek a csángóknak, részt vesznek a programjainkon, és találkoztak már a keresztgyerekemmel is. – Másik szerelme a főzés, ami a csángókkal is összekapcsolódott… – Bizony, évekkel ezelőtt megírtam a Csángó galuska című könyvet. A könyv elején egy néprajzi tanulmány olvasható arról, hogy hogyan élnek, étkeznek a csángók, utána következnek a receptek, amelyeket évek alatt gyűjtöttem össze a csángó asszonyoktól, akik csak meséltek – soha nem írtak le semmit. Kiváltságosnak érzem magam, amiért a sors engem ajándékozott meg azzal, hogy összegyűjthettem ezeket a csángó ételeket. Az idő múlásával ez az óriási kincs biztosan mind veszendőbe ment volna. – Jut ideje a gasztronómiára nagymamaként? – Egyrészt mindennap főzök. Másrészt rendszeresen foglalkozom gasztronómiával. Legutóbb 24 kezdő háziasszonynak tartottam háztartási tanfolyamot a Magyar Asszonyok Érdekszövetségében. Több fontos témával foglalkoztunk: gazdálkodás, készletezés, egészségmegőrzés, környezetvédelem – és persze főztünk is. Nagy volt a siker. – Honnan van Önben ez a fiatalokra jellemző kifogyhatatlan energia? – Egyetlen egy titka van: ha az ember valamit nagyon szeret, akkor azt könnyedén meg tudja csinálni. Akárcsak a főzésnél, ha szereti valaki, pillanatok alatt elkészíti az ételt, és az finom lesz, ha nem, akkor órákig tart, és nem lesz az igazi. Ezért lenne jó, ha mindenki azzal foglalkozhatna, amit szeret. Ezt mondom a gyerekeimnek is: elsősorban nem azt kell nézni, hogy mi az, amivel pénzt lehet keresni, hanem azt, hogy mi az, amit igazán szeretsz csinálni. Ettől lesz szép és örömteli az élet. Novák Zsófi Aliz *** A II. kerület márciusban kétezer kötetnyi könyvvel támogatta a csángók magyar nyelvi oktatását. Kik azok a csángók? A csángó több, Romániában élő magyar nyelvű kisebbségi népcsoport összefoglaló neve. A csángóknak három fő csoportjuk van: a moldvai csángók, a gyimesi csángók és a barcasági csángók. A moldvai csángók a magyar szóhasználat szerint a Romániában, Moldva tartományban élő magyar nyelvű népcsoport tagjai, akik vallási szempontból a moldvai katolikus lakosság részét alkotják. A román szóhasználatban a ceangău (’csángó’) népnevet a román nyelvű moldvai katolikusokra is alkalmazzák. Az ő hagyományos kultúrájuk szintén különbözik az ortodox vallású románokétól, és sok hasonlóságot mutat a magyar nyelvű csángókéval, tekintve, hogy elsöprő többségük elrománosodott magyar. A moldvai csángók Bákó (Bacău), Neamţ, Iaşi és Vrancea megyékben alkotnak számottevő közösségeket. A magyarul is tudó moldvaiak száma ma 62 ezer körülire tehető, ami a moldvai katolikusoknak csak mintegy az egynegyede (25,8%-a). A moldvai román anyanyelvű katolikusok jó részének ősei azonban szintén az egykori magyar lakosság között keresendők. budaipolgar.hu Erdély.ma 2013. szeptember 23.Szituációs drámák kistotálban – a Magyar Dráma Napja ErdélybenErdélyben és a Partiumban is megünnepelték a magyar dráma napját a hét végén – a jeles napot minden évben szeptember 21-én, Madách Az ember tragédiája ősbemutatójának évfordulóján tartják. Erdélyben és a Partiumban is megünnepelték a magyar dráma napját a hét végén – a jeles napot minden évben szeptember 21-én, Madách Az ember tragédiája ősbemutatójának évfordulóján tartják. „A színdarabokban nem feltétlenül mindig a szöveg a fontos, mint inkább a megjelenített szituációk” – jelentette ki Tasnádi-Sáhy Péter drámaíró szombaton Nagyváradon azt követően, hogy a Szigligeti Színház művészei a magyar dráma napja alkalmából felolvasó-színházi előadás keretében bemutatták első színdarabját, a Kistotált. A Budapesten született, jelenleg Nagyváradon élő szerző krédóját első darabja is tükrözte, amely címéhez méltóan a filmművészetben alkalmazott plánhoz hasonlóan a kortárs budapesti mindennapok egy szegmensét, annak jellegzetes figuráit mutatja be. Az epizódszerű jelenetekből összeálló darabban a felesége által elhagyott, gyerekétől is eltiltott, kilátástalan helyzetű férfitól a sikeres, de neurotikus, zilált magánéletű vállalkozóig és a felnőttek világába éppen csak belekóstoló, félénk diáklányig számos figura megtalálható, történetük a mai, egyre kevésbé emberarcú, egyre kilátástalanabb mindennapokba ágyazódik be. Felolvasószínházban megelevenedett kortárs darab A színészek által még egy kis kultúrkávéház miliőjében is szuggesztíven megelevenített darab rovására talán csupán annyi írható, hogy a mindennapi figurák – bár gyakran hangzanak el vulgáris kifejezések, amelyeknek teljes mértékben helyük van a mai magyar közegben játszódó drámában – néha nem annyira egy mindennapi ember, hanem inkább egy amerikai sitcom szereplőjének stílusában szólalnak meg. Élő ember nemigen mond olyat, hogy „úgy néz ki, mint egy mini-Stonehenge, amit lefingott egy dinoszaurusz”, és néha más szereplők is kissé papírízűen szólalnak meg. Mindez azonban nem rontja el végzetesen az élvezeti értékét a darabnak, amelyet a szerző – az azt színpadra alkalmazó Dimény Levente jellemzését kölcsönvéve – szituációs párbeszédek összességeként jellemzett. Az 1981-ben született Tasnády-Sáhy Péter egyébként nem csupán a színház világa iránt érdeklődik, tavaly megnyerte az Élet és Irodalom tárcanovella-pályázatát. Jelenleg a nagyváradi Erdélyi Riport című hetilap újságírója, korábban Temesváron élt, ahol a Csíki Gergely Állami Magyar Színház fiataloknak szóló Virtuális Színház című projektjében dolgozott dramaturgként. 2009-ben 10 hónapig angolt tanított egy szegénynegyedben Indiában, ottani élményeiről 2010 végén Hidd el, ez Delhi! – egy önkéntes naplója címmel írt kötetet. Mint elmondta, apai ágon nagyanyja temesvári, nagyapja pedig nagyváradi, így tulajdonképpen „hazajött” Budapestről a Béga-parti városba, majd onnan feleségével, Tasnády-Sáhi Noémival együtt, aki korábban a temesvári színház színésze volt, idéntől pedig a nagyváradi Szigligeti Színház művésze – a Pece-parti Párizsba. Társulatok főszerepben A színháztörténetet nem a szerzők, rendezők, nem is a színészek, hanem a társulatok írják – hangzott el Marosvásárhelyen a magyar dráma napjának legfőbb üzeneteként. Az ünnepség Vásárhelyen pár éve a Nemzeti Színház mögött található Aranka György-szobornál kezdődik. Aranka volt az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság alapítója, de ő volt az is, aki elsőként kérte a guberniumot 1791-ben, hogy engedtessék meg a magyar nyelvű színjátszás – hívta fel a figyelmet a koszorúzáson a színház vezérigazgatója, Gáspárik Attila. Hozzátette, a magyar dráma napjának ünnepe a számvetésre is jó: végiggondolni, mit valósított meg a színház eddig, és mit nem, valamint mit kell még elvégeznie. A Nemzeti idén elérte a legmagasabb nézőszámot 1989 óta – mutatott rá Gáspárik. Az ünnepségen felolvasták Láng Zsolt marosvásárhelyi író a jeles nap alkalmából írt üzenetét is. „Nem véletlen, hogy a színháznak soha nem kellett cenzúrától tartania, vagy betiltástól félnie. Két ember szavak nélkül, sőt, kézjelek nélkül is el tud küldeni bárkit melegebb éghajlatra. Ki lehet dobni színészeket, felszállnak a buszra, és amíg az állomásra érnek, képesek valami olyasmit eljátszani, amitől a busz utasai megbabonázva szegődnek a nyomukba, vagy megfordítják őket, és visszakövetelik nekik a színházukat” – hangzott el Láng Zsolt üzenetében. A rendezvényen az idén nyolcvan éve született Páskándi Géza íróra, költőre, drámaíróra emlékeztek, felolvasószínház keretében mutatták be Páskándi Kalauz nélkül című darabját, majd a magyar drámáról Demény Péter író beszélgetett Gáspárik Attilával. Krónika (Kolozsvár) 2013. október 5.György Attila bestiáriumaA bestiárium a középkorban volt divatban, tulajdonképpen mesés állatkönyv, amelyben valóságos és képzeletbeli állatok fantasztikus tulajdonságairól van szó. A huszadik században sokan kísérleteztek a bestiáriummal, legizgalmasabban Jorge Luis Borges A képzelt lények könyvében, amely bizarr dokumentuma az emberi művelődéstörténetben és az ettől elválaszthatatlan legendákban, mitológiákban feltűnő képzelt állatoknak, szörnyetegeknek. Az erdélyi művelődéstörténet is számon tartott néhány izgalmas középkori bestiáriumot. Az utóbbi időben Láng Zsolt regénytrilógiája, a Bestiarium Transsylvaniae kísérletezett a képzelt lények regénybe emelésével, az ég madaraitól a föld, a víz és a tűz állataiig. A képzelt lények allegorikus tulajdonságai erősödnek fel a szerteágazó történetben. György Attila nem egy összefüggő epikus történet keretében dolgozta fel a székely bestiárium bizarr szörnyeit, ő Borges művéhez hasonlóan „szabályszerű” bestiáriumot adott közre, lexikonszerűen sorolva a székely hiedelemvilág különös lényeit a rézfaszú bagolytól a fába szorult féregig! Huszonnégy, a mai székely életben és álomvilágban különös szerepet betöltő lény ismertetését olvashatjuk, leitmotívumszerűen mindenik lexikoncikk a baljós „ne tudd meg soha” figyelmeztetéssel kezdődik, de megtudjuk, sajnos, megtudjuk mégis! Ezek a borzalmas, bizarr, különös, ijesztő vagy komikus lények, a káromkodástól a fohászkodásig, sok ismert székely szófordulatban, szófacsarintásban feltűnve kiiktathatatlan részei életünknek. György Attila szarkasztikusan, történetükből ki-kiszólva, illetve történetük fragmentumait, elképesztő tulajdonságaikat aktualizálva a mai székely valóságról is vibrálóan izgalmas képet rajzol, idegen tőle az öntömjénezés, igyekszik helyükre rakni a dolgokat, ami nem könnyű, már a lények természetfölötti, félelmet keltő tulajdonságai miatt sem. E hihetetlen tulajdonságokat sok nyelvi humorral jeleníti meg, miközben a valóságról is képet kapunk, noha mese és realitás állandóan egymásba játszik, az egyik cáfolja vagy éppen szavatolja (?) a másikat, így soha nem dönthető el világosan, hogy most állatmese-e, amit olvasunk, vagy szarkasztikus szösszenet, elrajzolt közelkép különben boldog életünkről. „Ne tudd meg, mi az.” Az olvasó érdeklődésének felkeltése érdekében közöljük a reprezentatív folytatást valósággal kikövetelő kis kötet egyik legfurcsább írását. György Attila: Bestiarium Siculorum. Könczey Elemér – különben ihletett, szellemes, gonoszkodó – rajzaival. Sétatér Könyvkiadó, Kolozsvár, 2013 Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. december 9.Látó nívódíjak 22. alkalommalMenyhárt Borbála Idén színházi díjjal gazdagodott az elismerések sora Hagyományos év végi ünnepségén, immár huszonkettedik alkalommal osztotta ki szombaton este a marosvásárhelyi Bernády Házban a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztősége, a lapban publikált szerzők közül válogatva, évzáró nívódíjait. A díjazottak a Hunyadi László szobrászművész alkotta Batsányi János-emlékplakettet és pénzösszeget vehették át. Meglepetésképpen idéntől egy újabb elismeréssel gazdagodott a díjak sorozata, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház kezdeményezésére a legjobbnak ítélt színházi írást is díjazták. Az esemény jelentőségét a rendezvény házigazdájaként a műsorvezetést is felvállaló Kovács András Ferenc főszerkesztő méltatta, aki külön köszöntötte a kitüntetetteket: André Ferencet, Dimény Lórántot, Mihálycsa Erikát, valamint Zoltán Gábort, akik immár felsorakoztak azon több mint ötven alkotó mellé, akik az elmúlt huszonegy év során átvehették a rangos elismerést vers, próza, esszé és debüt kategóriákban. A Látó idei költészet-, illetve debütdíját André Ferenc ifjú költőnek ítélték oda, akinek munkásságát Demény Péter méltatta. Elmondta, egyetemi oktatói minőségében számos tehetséges fiatallal kerül kapcsolatba, de nemcsak az iskolapadban, hanem az egyetemi élet különböző színterein, például gólyabálokon is lehetősége adódik egy-egy tehetség felfedezésére. Így történt ez André Ferenccel is, akit egy gólyabálon ismert meg, miközben a fiatalember egy próbatétel előtt állt, egy elnémított magyar népmesét kellett szinkronizáljon. – Voltak diákok, akik elakadtak, de Andréból áradt a szöveg, merészség és gátlástalanság egyaránt jelen volt benne, és úgy gondolom, ezek a tehetség elengedhetetlen elemei. Ő egy ifjú tehetség, aki keresi az útját, a decemberi Látóban jelentek meg versei – ajánlotta a közönség figyelmébe a költő írásait Demény Péter. A tehetséges prózaíró, Mihálycsa Erika dicséretét, akinek írásai régóta jelen vannak a Látó hasábjain, Vida Gábor vállalta fel. Mint mondta, a Látó szerkesztősége nem életművet, nem a laphoz való hűséget értékel, hanem kizárólag szövegeket. Mihálycsa Erika nem először kap díjat, az első Látó-díját egy csoportos munkával nyerte el. Történetei egyben a történetmondás mikéntjéről is szólnak és megadatott neki az a tehetség, hogy néha ironikusan, játszva adjon hangot mondanivalójának. A szöveggel való játszva bánás pedig örömöt okoz annak, aki írja és annak is, aki olvassa ezt – hangzott el. Mihálycsa Erika alkalomhoz illően, a három díjazott férfi mellett egyedüli nőként, egy nő hétköznapjait felelevenítő, iróniába átsikló humorral fűszerezett prózai szöveggel készült, ezt olvasta fel hallgatóságának. Dimény Lóránt prózáit Szabó Róbert Csaba méltatta, elmondta, a szerzővel először Kolozsváron találkozott tizenegy évvel ezelőtt egy filmforgatókönyvíró műhelyfoglalkozáson, majd megjelent egy verseskötete is, ám végzettsége és szakmája szerint valójában informatikus. Mindezek ellenére a Látó-díjat prózájáért vehette át. – Prózájában folyamatosan feszültség érhető tetten. Szereplői akkor is bíznak valamiben, amikor teljes a bizonytalanság. Ez a lemondó bizakodás az, ami feszültséget kelt és érdekfeszítővé teszi az írásokat – fogalmazott Szabó Róbert Csaba. Az esszét és történetírást ötvöző Zoltán Gáborról Láng Zsolt szólt, mint mondta, értékelendő, hogy Zoltán Gábor eljött ide Budapestről. – Elgondolkodtam, hogy Erdélyben melyek azok a városok, amelyek nem küldik el a fiaikat, hanem befogadják őket. Az egyik Kolozsvár, a másik pedig Marosvásárhely. A Látó szerkesztőségében egy vásárhelyi sincs, mindenki jött valahonnan és itt ragadt – fogalmazott Láng Zsolt, majd hozzátette, kíváncsian várja, hogy a Zoltán Gábor vajdaszentiványi látogatásán szerzett élmények miként épülnek majd be írásaiba, ugyanis érdekes követni, ahogyan műveiben megtörténik a tények feldolgozása, azaz például egy utca képéből hogyan lesz irodalom. Miután a megszokott díjazás lezajlott, Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója egy meglepetéssel rukkolt elő, egy új díjjal, a színház és a Látó közös elismerésével, amely színházi tematikájú írások alkotóit illeti meg. – Elgondolkodtam, hogy van-e nekünk színházi, kritikai lapunk és arra a következtetésre jutottam, hogy nincsen. A Látó a színházat mindig is kiemelt helyen kezelte, innen jött az ötlet, hogy legyen színházi díj – magyarázta Gáspárik Attila. Az első színházi Látó-díjat a budapesti György Péter lapban megjelent esszéjével érdemelte ki, amelyben Szabédi Lászlót hozta vissza a köztudatba. Népújság (Marosvásárhely) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
